Dévai Mátyás, a „magyar Luther” lutheri reformáció elsõ jelei 1521/22-ben jelentkeztek Magyarországon: az 1523. és 1525. évi országgyûlések egy-egy törvénycikkben foglalkoztak az új eretnekség „veszélyei”-vel. Az eszmék terjedésében, akárcsak Európában, Magyarországon is komoly gátat jelentettek a nyelvhatárok. A mohácsi csata elõtt kizárólag a német városi lakosság körében jelentkezett a mozgalom. Elsõ jelentõs magyar nyelvû hirdetõje, Dévai Mátyás 1530-ban kezdte reformátori tevékenységét.
A
Hitvita a kocsmaasztaloknál A reformáció soproni jelentkezéséhez tartozik a következõ történet. Az itteni eretneknyomozásra – azaz a lutheri eszmék jelentkezésének kivizsgálására – II. Lajos 1524. október 14-én, Budán kelt rendelete Szegedi Gergely ferences szerzetest küldte ki. A vizsgálat elsõ része: Kristóf ferences prédikátor ellen felhozott nyolc vádpont megvizsgálása. Amely vádpontokat a soproni plébános írta össze, és 29 tanút hallgattak meg. A vád szerint Kristóf azt prédikálta volna, hogy: 1. nem kell engedelmeskedni a pápának; 2. bármely pap feloldozhat mindenféle bûnök alól; 3. a lelki gyónás helyettesítheti a fülbegyónást; 4. a szenteket és Szûz Máriát nem kell imádni, közbenjárásukra nincs szükség; 5. nincs szükség testi böjtre; 6. feleslegesek a templomok és az oltárok; 7. a soproni papok paráznasága nyilvánvaló, ezért nem misézhetnek; 8. Sopronnak nincs szüksége zsidókra, mert papjai maguk ûznek
26
uzsorát. Gyengítette a vád súlyát, hogy a feljelentõ csupán egy állítását tudta saját tanúvallomásával alátámasztani, míg a többi pontot pusztán szóbeszédre alapozta. A szerzetes az elsõ hat vádat tagadta vagy kimagyarázta, az utolsó kettõt pedig olyan határozottan fenntartotta, hogy II. Lajos november 16-án külön rendeletben intette a soproni papokat ágyasaik elbocsátására. A király a vizsgálat lezárultával a ferenceseket alaptalanul bepanaszoló soproni plébánost marasztalta el, s jogosnak ismerte el a kolostor kártérítési igényét jó hírének megcsorbítása miatt. A plébános a kihallgatás során azonban újabb vádpontokat hozott fel a ferences prédikátor ellen. Ezeket érdemben maga Kristóf sem tagadta. Sõt a panasz jogosságát több tanú is alátámasztotta. A vallomásokból a következõképpen rekonstruálható Kristóf valamely szent ünnepén tartott beszédének gondolatmenete. Kristóf szerint a szentek semmit sem saját érdemükbõl érdemeltek ki – akik ezt állítják, azok fõbenjáró hazugságot mondanak –, hanem a szentek „hit által gyõztek meg országokat”. Az egyetlen laikus tanú vallomása õrizte meg a másik hivatSopron látképe. Rézkarc, 17. század
Dévai Bíró Mátyás (1500? – 1545?) magyar Lutherként emlegetett lutheri, majd melanchthoni tanokat valló prédikátor 1500 körül született, és 1545 táján halt meg. (Születésének és halálának pontos helye nem ismert.) Krakkóban tanult 1523 körül, 1527-ben hazatérve katolikus pap lett Boldogkõváralján. 1529-ben Wittenbergbe ment, megismerkedett a reformáció eszméivel. 1531-ben itthon már az új hitre térített Budán és Kassán, ezért többször is börtönbe került. 1535-ben Sárvárra ment Nádasdy Tamás udvarába, 1536–1537 folyamán ismét Wittenbergben tartózkodott. Ezt követõen igazi vándorprédikátorként mûködött, megfordult a Perényiek, Serédyek és Drágffyak udvarában. Õ volt az elsõ magyar helyesírás szerzõje.
A
F. I.
kozott bibliai helyet: „nem önmagunktól vagyunk alkalmasak”. Ez az érvelés már a teológiai rendszer kereteit szétfeszítõ reformátori prédikációként értelmezhetõ, amelyben a szentek tisztelete csupán a személyes hit kérdése. A vizsgálat második része egy oltárigazgató kijelentésével kapcsolatban faggatja a tanúkat, hogy tudniillik Isten lélek, tehát sem érzékszervei, sem végtagjai nincsenek, így ismereteket sem szerezhet a világról, gondot sem viselhet arra. A kijelentés tanúi – közöttük egy suszter –, bor mellett arról vitatkoztak, van-e Istennek keze, lába, szeme és füle, vagyis az ember hozzá hasonlatos lény-e vagy nem. Nyilván nem közvetlen olvasmányaikra hagyatkoztak, hanem valaki a saját szája íze szerint adta elõ nekik a német reformátorok gondolatait. Az egyszerû emberek részben egyetértettek vele, részben vitatták. A vizsgálat harmadik része Moritz Pál soproni polgár megbotránkoztató viselkedését igyekezett feltárni. Az utóbbi esetben megállt a böjt megszegésének, valamint a MNM Történelmi Képcsarnok
A magyarországi reformáció kezdetei
Hapák József felvétele
A ládbesenyõi gyülekezet számára készített úrvacsorai habán korsó, 1700-as évek
Az utolsó vacsora jelenete a nemescsói oltárterítõn, 1650 körül
Evangélikus Országos Múzeum, Budapest
Evangélikus Országos Múzeum, Budapest
A magyar protestáns egyházak kincseibõl
Aranyozott ezüst úrvacsorakanna. Besztercebánya, 1643 körül
Úrvacsoraterítõ színes selyemés aranyszálas sarokhímzése. Rásonysápberencs, 18. század
Hapák József felvétele
Erdélyi fazekas által készített úrvacsorai kenyérosztó tányér. Komádi, 1729
MNM Ötvösgyûjteménye
Református Nagytemplom, Debrecen
Korinthoszi oszlopokkal díszített úrvacsorai kanna a debreceni református templomból, 1671
I. Rákóczi György fejedelem által rendelt úrasztali pohár a Farkas utcai református templom számára. Kolozsvár, 1640
27
keresztény hit alapvetõen a kinyilatkoztatáson alapul, tehát általánosságban véve a hitigazságok felett nem szabad vitát nyitni. A hitélet mindennapi gyakorlatában mégis kezdettõl fogva felmerültek olyan kérdések, amelyeket meg kellett tárgyalni. Ilyen volt például a Szent Pál és Szent Péter közt kirobbant nézeteltérés – az úgynevezett „szent disputa” – a mózesi törvények érvényességérõl. A reformáció idején, a 16. században fellángoló vallási szópárbajokban az õskeresztények és az egyházatyák polemikus hagyományai elevenedtek fel. Luther, aki kezdetben maga is ágostonos szerzetes volt, Szent Ágoston és Szent Pál szerepében hívta vitára ellenfeleit a nyilvánosság elé bocsátott 95 tételérõl 1517. október 31-én. Noha a reformátor a humanizmus szellemében elítélte a skolasztikát, vitamódszerében maga is a skolasztikus disputációk logikáját és elemzési technikáját alkalmazta, elindítva ezzel a protestantizmus korának szinte járványszerû hitvita-divatját. A hitkérdésben lefolytatott perek (például 1521-ben Luther ellen Wormsban, 1553-ban Szervét ellen Genfben), valamint a zsinatok és kollokviumok egyaránt jogi eljárások formájában, elõre meghatározott tételek felett (például az eredendõ bûn, az úrvacsora stb.), világi döntnökök színe elõtt folytak. Ezek a nyilvános disputációk a köztudatban gyakran összemosódnak az írásban – egymással feleselõ értekezésekben vagy levelekben – lezajlott vallási polémiákkal. Magyarországon a reformáció kezdetétõl rendeztek vallási pereket és nyílt teológiai disputációkat. Hatalmas keletje volt a polemizáló írásoknak is, mind latin, mind magyar nyelven. Katolikusok és evangélikusok, késõbb reformátusok és unitáriusok, majd az egyes felekezetek különbözõ ágazatai, végül, a rekatolizáció korában ismét katolikusok (fõként jezsuiták) vitáztak a reformáció képviselõivel. A perek olykor rendkívül súlyos következményekkel jártak. Dévai Mátyást, a „magyar Luthert” 1533-ban, Bécsben bebörtönözték a katolikusok, Alvinci György unitárius prédikátort a kálvinisták akasztatták fel a török hódoltságban 1574-ben, Dávid Ferencet pedig unitárius hitsorsosai juttatták tömlöcbe Erdélyben 1579-ben. Az ítéletek egytõl egyig hitviták eredményeként születtek. A nyilvános disputákat gyakran tömeg elõtt rendezték: a felekezetek térnyeréséért folyt a harc. A felek általában megegyeztek a szópárbaj feltételeiben, mindig elismerték a Biblia, valamint a megelõzõ zsinati határozatok tekintélyét,
A
Hitvita korabeli karikatúrán. A katolikus és a reformált vallás mérlegen. Huijch Allardt rézmetszete, 1638
Hitvita Regensburgban, 1601
és színleg tartózkodtak a „hitújítástól”. A bírák döntéseit azonban ritkán fogadták el, ki-ki magamagát kiáltva ki gyõztesnek. Segesvárott, 1538-ban Szántai István prédikátor állt szemben a katolikus klérus színe-javával. Arany Tamás radikális prédikátor napokon át védte magát a debreceni református papokkal szemben 1561-ben, mígnem menekülni kényszerült. Teátrális keretek közt, az erdélyi fejedelem elnökletével zajlott le 1569-ben az erdélyi unitáriusok és a debreceni kálvinisták közti váradi disputa. Dávid Ferenc elõszeretettel nevezte „Péter pápának” Méliusz Pétert, aki sohasem volt rest a válaszadásra, „aszú faleveleknek” titulálva az unitáriusokat. A Skaricza Máté református és Válaszúti György unitárius pap közt 1588-ban rendezett pécsi disputa viszont békés, peripatetikus séta folyamán, a Tettyére tett kiránduláson zajlott. A polémiák jegyzõkönyveibõl jóízû hitvitázó irodalom kerekedett, Sztárai Mihály drámái és Heltai Gáspár leírásai életszerûen idézik fel a parázs hangulatú szócsatákat. A hitviták nyomot hagytak a néphagyományban is. A hódoltsági Szeged alsóvárosi templomának birtoklása körül szüntelenül huzakodtak a protestánsok és a katolikusok. Egy Mikszáth Kálmán által is feljegyzett anekdota szerint a török kádihoz fordultak, hogy hitvita eredményeképp tegyen igazságot. A protestáns fél már-már gyõzni látszott, mert jobban ismerte a Bibliát. Ekkor egy papucsos laikus ferences barát cseles kérdést tett fel: „Hányan vannak a nagy próféták?” A protestáns prédikátor fölényesen válaszolt: „Hányan lennének? Hát négyen! Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel!” „Nem négyen, hanem öten vannak – válaszolta a ferences. – Mohamedet, Allah prófétáját kihagytad.” „Tiétek a templom” – fordult a török bíró a katolikusokhoz. Ez természetesen csak legenda. De mégis a hitviták korának igaz foglalata.
ÁCS PÁL
28
lutheri könyvek birtoklásának vádja. Bizonytalan volt viszont: valóban elhangzottak-e a vádlott szájába adott olyan közhelyes mondatok, mint például a fa- és kõbálványok – azaz a szentek szobrai – kicsúfolása. Így a vádlott, miután könyveit önként beszolgáltatta, s azokat megégették, csupán a böjt egy rendbeli megszegéséért szenvedett büntetést. A soproni vizsgálat mindhárom része tartalmaz egy-egy olyan elemet, mely fényt derít a formálódó új egyházi nyelv eredetére, mûhelyeire. A vizsgálat elsõ részében olvasni: „[...] mikor összejönnek a kocsmába, egy, aki érti, olvassa [a lutheri könyveket], a többiek hallgatják, tízen, húszan, ahányan vannak, és annyi gyalázattal illetik õszentségét, a bíborosokat és másokat, hogy szörnyû hallgatni. Aztán minket [soproni papokat] szidnak a laikusok.” A második nyomozásban ugyanerre a társadalmi közegre vonatkozik egy bevezetõ félmondat: „ivás közben beszélgettek a papokról, hogy az a hír járja: meg kéne házasodniuk.” Moritz Pál vádlott pedig pontosan fogalmazza meg a hazai reformáció kettõs eredetét: hitbeli nézeteit részben a németektõl vette, részben saját tapasztalataiból szûrte le.
A szabadság grádicsai A reformáció tanítását elsõként Dévai Mátyás képviselte Magyarországon teológiailag rendszerezett formában, átütõ erõvel. Határozottan érvényesítette a hit által való megigazulás tézisének és a szentírási elvnek gyakorlati következményeit az egyházi és társadalmi életben. Különös jelentõséget ad Dévai szabadságfelfogásának az a mód, ahogy a törvény és az evangélium megkülönböztetésérõl tanít, mely közismerten az egyik alappillére a reformátori gondolkodásnak. Dévai ugyanis nem vallja a törvény úgynevezett harmadik hasznát, azaz szerepét az igazak életében, sõt valószínû, hogy Dévai tudatosan mellõzi ezt a nézetet, mely többek között Kálvinra jellemzõ. Ennek ismeretében nem csoda, hogy a Dévai megfogalmazásában fennmaradt „Nagyváradi tézisek” (1544), majd a törvény használatának kettes, hármas vagy négyes felosztása
Szerzeteshez méltatlan szenvedélyek: ital és játék. Röplap, 1523
Szerzetes „szolgálójával”. Leonhard Beck fametszete. Német röplap, 1523
Dévai Bíró Mátyás levele Bebek Imrének (1535. május 16. Sárvár) Dévai Mátyás… kegyelmet és békességet kíván. Ezelõtt négy évvel, tisztelendõ uram, amikor a király [I. János] Pécsre utazott, Méltóságod Õfelsége eltávozása után néhány napot Budán töltött követni akarván a fejedelmet: én akkor ott láttam el tisztemet. Egy napon, mikor már csaknem készen álltunk az útra, felkeresett testvéreink közül valaki, és igen nagyon kért, hogy küldjek neki valamicske írást a szentek elszenderülésérõl. Azt adta okául, hogy van néhány pápista, akik minden erejükkel tusakodnak a tudományunk ellen. Ennek a testvéremnek a kéréseitõl meggyõzetve, mivel különben is jó barátom volt és sokat köszönhettem neki, nagyjából summáztam a véleményemet, és pedig ahogy tudom csak, a szentek elszenderülésérõl. Õ ezt a véleményemet átadta valakinek a testvérek közül, hogy tegye rendbe és saját ítélete szerint, ahol lehet, egészítse ki. Mivel a provincia elfogadta, rendbe tette, és azonfelül az egy közbenjáró Krisztusról, továbbá arról, hogy a szenteket nem kell segítségül hívni, s a halottaknak e földi élet utáni állapotáról egy igazi könyvecskét írt. Mikor ez a könyv egy franciskánus kezébe jutott, az egy Apológiát akart ellene kibocsátani. Hosszú ideig gyürkõzött aztán, és amivel sokáig vajúdott, végül is megszülte, szokása szerint mindenütt ócsárolva engem, bár amint mondtam, semmi másról nem írtam, csak a szentek elszenderülésérõl, és arról is elnagyoltan, ahogy akkor az alkalom hozta. És a saját igazságait (ha tetszik az isteneknek, így mondja ugyanis) sokat emlegeti, diadalát hirdetve a gyõzelem elõtt. Noha tudom, milyen vékony tehetségû ember vagyok és félek is oly sokszor kitenni bölcs korunk nevetségének balgaságomat, mégis erre a vakmerõségre kényszerített, hogy úgy mondjam áltestvérünk akadékoskodása, aki nem fél az evangélium szerint tanító férfiakon kívül magát Krisztust is a legnagyobb gonoszsággal meggyalázni. Erre kényszenítettek a testvérek két okból is: egyrészt, hogy elfordítsam ennek a barátnak a csacsogását, másrészt, hogy bizonyságot tegyek saját igehirdetésemrõl is. Ennek tanúja mindkét Magyarország [ti.: a felsõ és alsó], Magyarország mindkét királya [Ferdinánd és a Szepességbõl való I. János], akiknek (legyen Istennek hála érte) bosszankodását, s azonfelül bilincseiket és börtöneiket is megtapasztaltam, hogy erõtlenségemben valamirõl Pál apostollal együtt dicsekedhessem. Ezért, Imre uram, neked ajánlom tehetségemnek ezt a késõi gyümölcsét: most már bõvebben írok az említett témákról és másokról is, hogy nálad és az enyéimnél erõm szerint oltalmazzam az igazságot. Eltûröm, hogy gyenge ítéletû embernek tartsanak, csak igaz igehirdetésemnek legyen bizonysága az utókor elõtt. Azzal a jámborsággal írtam pedig, amelyre köteles vagyok. Ítéljétek meg te és az összes testvérek keresztyéni vizsgálással a mûvemet. Élj boldogul Krisztusban feleségeddel együtt, akiért, Isten Igéjétõl megtanítva, inkább le akartál mondani minden atyai örökségedrõl, mint hogy, egyesek szokása szerint, kóbor kurvákkal, tisztességgel legyen mondva, henteregj. Kelt Sárvárról, 1535. Húsvét vasárnapján. (Heltai János fordítása latinból. In: Hargittay Emil [szerk.]: Régi magyar levelestár. XVI–XVII. század. Bp., 1981. 61–63.)
29
Protestáns vándorprédikátor igét hirdet a szabad ég alatt. Fametszet a Luther által fordított Bibliából. Wittenberg, 1534
helyett már a keresztény szabadság rétegeinek a struktúráját vázolják föl: szabadság a bûntõl és haláltól, szabadság az élet viszontagságaitól, szabadság a mózesi törvénytõl, végül pedig szabadság az emberi hagyományoktól. A kötöttség és szabadság egymáshoz való viszonyának ilyen markáns felfogása következetesen tükrözõdik nála a keresztény élet és istentisztelet egyes részletkérdéseirõl, a papok házasságáról, a böjtrõl, a gyónásról, a misérõl, az oltáriszentség két színérõl és imádásáról, az ünnepekrõl szóló tanításban.
Alvó szentek, éber testvérek A szentek tiszteletének megkérdõjelezése egyfajta teológiai válasz az ország politikai, katonai helyzetére, a Mohács utáni szétesett állapotokra. Ezek szerint a védõszentek, ereklyék, szent királyok, törökverõ patrónusok, sõt maga az ország Patrónája is látványosan kudarcot vallottak, méltatlannak bizonyultak a beléjük vetett bizalomra. Dévai errõl a kiindulópontról jut el a pokol és a purgatórium tagadásáig, egy új Mária-képig s a szentekkel kialakítható újfajta közösségvállalásig. Így szól: „A barátok sztentori hangon hirdetik, hogy István, a magyarok elsõ királya Szûz Máriának ajánlotta föl az országot. Ezért õt még a pénzérme verete is az ország Patrónájaként viseli. De ha így van, akkor állítom, hogy a királynak fogalma sem volt a hit természetérõl és jellegérõl, ti. hogy az egyedül Istenhez folyamodik, és egyedül Krisztusra szegezi tekintetét, fittyet hányva a szentekre és a Szent Szûzre.”
30
Világos, hogy a bûnösök számára a mennyei Krisztus az egyetlen közbenjáró, de Dévai szerint a földön sincs senki teljesen önmagára utalva: itt kölcsönösen könyörögnek egymásért a keresztények. A láthatatlan szószólók helyett láthatókra tettek szert, a holt csontok (ereklyék) helyett élõ oldalbordákra és testvérekre. Isten elõtt nincs sem kisebb, sem nagyobb, sem kliens, sem patrónus, sem adós, sem hitelezõ, senki sincs közelebb a tûzhöz vagy éppen a peremre szorulva. Ahogy most egyenlõk hitben, úgy lesznek egyenlõk dicsõségben. A segítségnyújtás, a felelõsségvállalás kölcsönös, erre épül egy új közösségtudat és a „nem vagyunk magunkban” önbizalma. Ez a mozgósító erejû világszemlélet nagyon népszerûnek és aktuálisnak mutatkozik, szemben a krízisét élõ hagyományos Patrona Hungariae-tannal és a törökverõ szentek kultuszával. A majdani Hódoltságból érkezõ és Európa-szerte lelkesedéssel olvasott beszámolók a török uralom alatt élõ egyházról szintén ezt a szellemet lehelik. Ezen az alapon fogalmazódnak meg a jellegzetesen végvári világképet tükrözõ teológiai rendszerek a 16. század második felében.
A legegyetemesebb papság Dévai Mátyás a reformáció fõsodrától eltérõen megengedi az asszonyoknak a prédikálást és a szentségek kiszolgáltatását a bécsi püspök elõtti nevezetes kihallgatásakor. Dévai komolyan gondolta válaszait: az asszonyok taníthatnak a maguk módján, és ha már egy-
szer prédikálhatnak, miért ne gyóntathatnának?! Határozottan hirdeti az egyetemes papság létjogosultságát. Számára is egyértelmû, hogy a keresztények a nyilvános egyházi szolgálatot kiválasztott személyekre ruházzák, de e megbízásban nála kevésbé fontos a papszentelés tradicionális formája, külsõsége, sokkal inkább a mozgalmi, közösségi aktus. Nagyobb hangsúly esik nála a lelkészválasztás, mint a lelkészavatás eseményére, s a gyóntatás esetében fontosabb számára a személyes rátermettség, mint a viselt papi hivatal. A nõk szolgálata természetesen csak szükséghelyzetben megengedett. De a szükséghelyzet értelmezése – és a nõk belépése a prédikátorok sorába – is változáson megy át Luthertõl Dévaiig. A két reformátor egyetért abban, hogy ha nincs alkalmas, elhívott személy (pap, férfi), aki prédikáljon, gyóntasson, akkor akár nõknek kell a helyükbe lépniük, helytállniuk az igehirdetés érdekében, a lelkiismeret vigasztalása céljából. A különbség kettejük között abban áll, hogy míg Luther reálisan nem számol ilyen szükséghelyzet beálltával, legfeljebb az apácakolostorokban, ezért fejtegetése elméleti marad, addig Dévai ezt gyakorlati kérdésként kezeli, számára a szükség valóban lebontja a törvényt. Magyarországon politikai bizonytalanság és belháborús állapot uralkodott, három nagy török hadjárat és a két koronás király között állandóan változó hadiszerencse nyomait és terheit nyögte az ország, nagy volt a vérveszteség, a rombolás és a mentális krízis. Szükséghelyzet – akár lelkészhiány – valóban és folyamatosan fennállhatott. Az új hit terjesztõi között Magyarországon férfiakat és asszonyokat egyaránt találunk. CSEPREGI ZOLTÁN Ajánlott irodalom: Zoványi Jenõ: A reformáczió Magyarországon 1565-ig. Bp. [1922]. Reprint: Bp., 1986.; Sólyom Jenõ: Luther és Magyarország. A reformátor kapcsolata hazánkkal haláláig. Bp., 1933. Reprint: Bp., 1996.; Péter Katalin: A reformáció: kényszer vagy választás? Bp. 2004.; Réthelyi Orsolya etc. (szerk.): Habsburg Mária, Mohács özvegye. A királyné és udvara 1521–1531. Bp., 2005.; Gerhard Rödding: Luther und Calvin. Briefe, die nie geschrieben wurden. Neukirchen–Vluyn, 2008.
