Államkudarc vagy demokratizálódás: merre tart Irak a polgárháború elcsendesülése után?

Államkudarc vagy demokratizálódás: merre tart Irak a polgárháború elcsendesülése után? Wagner Péter

A

Külügyi Szemle 2007. őszi számában megpróbáltuk összefoglalni azokat az elemeket, amelyek akkortájt az iraki biztonsági helyzet megfordulásával kecsegtettek. 2006 végétől az egykori ellenálló szunnita arab törzsek Ébredési Tanácsok néven egyre nagyobb szerepet játszottak Irak nyugati és központi részén, a biztonsági helyzet normalizálásban. Korábban a felkelők pacifikálásában kulcsszerepet játszó Egyesült Államok azonban nem elégedett meg ennyivel. A szemben álló iraki felek kapcsolatának hosszú távú rendezése érdekében a belpolitikai konszolidáció is szükségesnek bizonyult, ami egyben az iraki demokratizálás elmélyülését is jelentette. A tanulmány1 három nagyobb gondolati egységből épül fel. Először azt a kérdést járja körül, hogy Irak kapcsán mennyire releváns nemzetépítésről, államépítésről és legfőképpen államkudarcról beszélni. Bár a közvélekedés, sőt nemzetközi felmérések is szívesen sorolják Irakot a bukott államok közé, illetve beszélnek az Egyesült Államok államépítési kísérletéről, a tanulmányban amellett érvelek, hogy ezeket az állításokat kritikával kell kezelni, sőt államkudarcról beszélni kifejezetten elsietett volt. A tanulmány második részében arra keresem a választ, hogy a demokratizálás (amennyiben amerikai szándékokról és lépésekről van szó) és a demokratizálódás (ha az iraki szándékokról és lépésekről van szó), milyen mértékben és irányban haladt az elmúlt években. Érvelésem szerint az Egyesült Államok 2006 végére rákényszerült addigi Irak-politikájának módosítására, és csak oly módon állíthatta meg az államkudarc felé haladó folyamatot, hogy kiszélesítette a demokratizálást az addig kiszorított iraki ellenállók irányába is. A tanulmány utolsó fejezetében azokat a lehetséges ellentéteket veszem számba, amelyek a jövőbeni iraki demokratizálódás veszélyeit jelenthetik majd. Az iraki belpolitikában ugyanis határozott elmozdulás tapasztalható a külföldről sematikusan konfesszionális konfliktusként, vagyis a síita–szunnita ellentétként kezelt törésvonal felől, a sokkal megosztottabb, többszintű, a nyugati demokráciákra jellemzőbb, világnézeti törésvonalak irányába. Ilyen például a szekuláris/nacionalista és iszlamista ellentét; a föderális berendezkedés – központi hatalom között feszülő ellentét, vagy az arabok és kurd között fennálló viszályok. 102

Külügyi Szemle

Államkudarc vagy demokratizálódás: merre tart Irak a polgárháború elcsendesülése után?

Irak és az államkudarc kérdése2 Az Irak megtámadását követő néhány évben óriási irodalma lett annak a kérdésnek, hogy a Bush-kormány politikája valójában minek is volt tekinthető. Sokak számára csak a kemény kritika megfogalmazása volt a lényeg, a szakirodalom Washington rengeteg hibával tarkított demokratizálódási elképzeléseit bírálta vagy vonta kétségbe; illetve a nemzetépítés/államépítés és az államkudarcok diskurzus áramlatában próbálta értékelni az amerikai kísérletet. Rövid távon szemlélve az eseményeket Irak valóban felkínálta mindazokat a szimptómákat, amelyeket egy államkudarc esetében keresünk. A központi hatalom meggyengülése, az erőszak monopóliumának elvesztése és az olyan túlcsordulási (spill over) jelenségek felbukkanása, amelyek a fenti helyzetet kihasználva nemcsak országos, hanem regionális szinten is destabilizáló tényezők lehetnek. Valóban az iraki kormány sokáig nem volt az ország ura, az elvileg autonómiát élvező kurd terület de facto önállóan működhetett, az szunnita, síita és kurd milíciák, felkelők és halálbrigádok szinte kényük-kedvük szerint tevékenykedhettek az országban. Ráadásul megjelent az al-Káida is, amely a Nyugat ellen viselt szent háborújához újabb helyszínt talált magának a Közel-Keleten. Minden adott volt hát ahhoz, hogy Irakot államkudarcnak tekintsük és ez a nézet napjainkig tartja magát a közbeszédben. De mi történik akkor, ha valójában valami másról van szó, amelynek tünetei egyszerűen csak hasonlatosak az államkudarcéhoz? Az Egyesült Államok a rendszerváltás és a demokratizálás gondolatával támadta meg az országot. A katonai hadműveletek a rendszer összeomlását (regime collapse) idézték elő, amely jelenség általában is az államkudarcokhoz vezető út első lépése. A Bush-kormányzat elképzelései szerint a kívülről elindított demokratizálás és korlátozott államépítés egy új rezsim létrejöttéhez vezettek volna, amely formájában és tartalmában is a nyugati liberális demokráciákhoz hasonlítana.3 Az építkezés során azonban az amerikai megszállok szinte halmozták a hibákat, amelyek egyrészt a katonai értelemben vett téves stratégiai helyzetfelmérésből adódtak (például túl kevés katona a hatékony megszállás biztosításához), másrészt – és talán ez fontosabb – a neokonzervatív politikusok ideológiai, világszemléleti merevségéből fakadtak. Irakban úgy láttak hozzá a demokratizáláshoz, hogy a folyamat alanyaival, az iraki néppel, szempontjaikkal keveset törődtek. Csak baaszisták és ellenállók léteztek, a demokratizálás alatt pedig az előbbiek megbüntetését, kiszorítását és az utóbbiak hatalomra emelését értették. Ebből a merev szemléletmódból következően a demokratizálás leginkább csak az intézményrendszer megteremtésében ért el sikereket. Így például új alkotmány született, szabad és titkos választások során új parlamentet választottak, viszont nem valósult meg a teljes iraki lakosság beemelése az új rendszerbe. A hatalom korábbi birtokosainak üldözése, egy konfesszionális közösség kollektív megbélyegzése elidegenítette és 2009. tavasz

103

Wagner Péter

ellenérdekelté tette a népesség egy részét. Ez még önmagában nem kellett volna hogy polgárháborús állapotokhoz vezessen, de ennek kialakulásában nagy szerepet játszottak a már említett katonai hibák mellett az iraki társadalom jellegzetességei, a korábbi rendszer militarizmusa is. Már a rezsimváltás első napjaiban megmutatkozott az amerikai vezetés felkészületlensége. Donald Rumsfeld elképzeléseinek megfelelően viszonylag alacsony létszámú haderő támadta meg az országot, amely a rezsim megdöntésére alkalmas volt, a megszálló feladatok ellátására azonban nem. Így nem kerülhetett sor a lakosság demilitarizálására és az ország „hatékony” megszállására sem. Jól dokumentált az a kapkodás és ad hoc döntéshozatali mód, ahogy az amerikai igazgatás intézménye, a Coalition Provisional Authority (CPA) megkezdte tevékenységét.4 Az első elképzelések szerint még alulról indították volna el az iraki demokratizálást. A feladattal elsőként megbízott Jay Garner nyugalmazott ezredest azonban húsz nap után felmentette Donald Rumsfeld, mivel nem volt hajlandó végrehajtani a társadalom „debaaszifikálását”.5 Garner 2003. május 11-én távozott posztjáról, helyére Paul Bremer nagykövet érkezett, akinek elődjével ellentétben semmilyen helyi tapasztalata nem volt. Az új kormányzó első intézkedése a CPA 1. számú rendeletének kibocsátása volt négy nappal később, amely gyakorlatilag kriminalizálta a korábbi rezsim állampártjához való tartozást.6 A párttagság minden szegmense azonnali hatállyal elvesztette állását, fizetését, nyugdíját (ha már nyugdíjas volt). Az intézkedés annak ellenére kiterjedt mindenkire, hogy a Baasz párt magasan hierarchizált szervezetében a 1,5-2 milliósra becsült tagság túlnyomó része kevés szerepet játszott a lakosságot érő erőszak alkalmazásában, az emberi jogsértésekben.7 Az megszálló hatóság vezetőjének, Paul Bremer kormányzónak a további rendelkezései (a Baasz-párttagok tömeges elbocsátása és nyugdíjuk elvonása, a hadsereg feloszlatása,) 2003 májusában és augusztusában láttak napvilágot, a felkelés 2003 októberétől bontakozott ki. Az ezt követő események véleményem szerint teljesen érthetők és várhatók voltak: az erőszak fokozatos erősödése, a szemben álló felek egyre antagonisztikusabb szembenállása, a polgárháború lehetősége adott volt. A hatalom új birtokosai legalább harminc év üldöztetését, kínzásait, politikai gyilkosságait akarták megbosszulni. Örök kérdés marad, hogy a későbbi ellenállás alapját képező szunnita csoportok, a Baasz párt hívei miként viselkedtek volna az új rendszerben. Mivel azonban az amerikai megszálló hatóságok már az első intézkedéseikkel elidegenítették őket, és szinte kollektíven bűnösként az új Irak ellenségeként lettek megbélyegezve, csak a fegyveres ellenállás felé maradt nyitva számukra az út. Innentől az erőszak gyorsan eszkalálódott, hiszen senki sem volt érdekelt a békés megoldásban. A hatalom új birtokosai a régi sérelmekért állhattak bosszút, ráadásul úgy, hogy az eszköz az amerikai hadsereg volt, amely gyakorlatilag helyette folytatta a harcot. Washington igazolva látta korábbi feltételezéseit, hogy a bukott rezsim híveit jogo104

Külügyi Szemle


san zárta ki a politikai folyamatokból, hiszen azok erőszakos és fanatikus hívei a korábbi rendszernek. Az erőszak spiráljában jelentős szerepet kapott az al-Káida felbukkanása. A megszállók részéről elkövetett hibák a civil és katonai áldozatok állandó növekedéshez vezettek, amely 2006-2007-re már valódi polgárháborús veszéllyel fenyegetett. A fenti hibák odavezettek, hogy úgy tűnt a rezsim-összeomlás (regime collapse) tovább fejlődik az államkudarcok felé vezető következő állomására, az államrendszer összeomlásához (state collapse). A két fogalom közötti különbség jelentős, hiszen az előbbi „csak” a politikai elit részleges vagy teljes cseréjét (esetleg a politikai ideológia cseréjét) jelenti. Ha a bukott rezsim helyére nem kerül másik, úgy idővel a folyamat az államrendszer összeomlásához vezet. Szomáliában és Afganisztánban a hidegháború végén ez történt, a rezsim összeomlását az állam összeomlása is követte, széthullott a közösséget irányító komplex intézményrendszer, és megvalósult az államkudarc vagy bukott államiság. Irak 2004 és 2007 között a rezsimösszeomlás és államrendszer-összeomlás határán állt, de még nem volt bukott állam. Az azóta eltelt időben az ország távolodik az államrendszer összeomlásától (és így az államkudarctól), s ennek talán legfőbb oka, hogy az Egyesült Államok a politikai és katonai veszteségek hatására kénytelen volt korrigálni addigi merev, ideologikus hozzáállását. A felismerés, mely szerint a demokratizálás sikere nagyban függ attól, hogy az új politikai elit helyet biztosít-e a demokratikus Irakban a szunnita arab közösségnek vagy a rendszer egykori kiszolgálóinak, csak súlyos áldozatok árán született meg. A demokratizálás ugyanis csak akkor vezethet sikerre, ha a politikai közösség egységes. Dankwart Rustow óta a politikaelmélet és azon belül a tranzitológia alaptételként kezeli azt a tézist, mely szerint egy demokratikus állam létrejöttének egyik előfeltétele, hogy az adott társadalom tagjai mindannyian azonos politikai közösséghez tartozónak vallják magukat.8 Az iraki rendszerváltás első éveiben ezt az új rezsim maga tette lehetetlenné a társadalom egyes csoportjai számára, és ennek a helyzetnek a megváltoztatása csak az elmúlt két évben indult el. Hiába voltak elvben adottak azok az intézmények, amelyek az ország demokratikus berendezkedését biztosították, ha a végrehajtó hatalom és a mellette/felette álló megszálló hatalom nem kívánt együttműködni saját alanyainak egy csoportjával.

Nemzetépítés vagy államépítés? Mielőtt rátérnék arra, hogy minként került sor a hibák felismerése, és milyen kísérletek történtek a demokratizálás tartalommal való felöltésére, illetve az elidegenített közösségek ismételt befogadására, megvizsgálom, hogy mennyire releváns Irak esetében nemzetépítésről vagy államépítésről beszélni. Mint arra Rada Péter rávilágít tanulmányában az angol nation building magyarítása egyaránt lehet mindkét kifejezés. 2009. tavasz

105

Wagner Péter

Az alapprobléma a két kifejezéssel, hogy hívei, hirdetői nem hajlandók túllépni a Baasz-rezsimről és vezetőjéről kialakult sztereotípiákat és Irakot, annak lakosságát úgy kezelik mintha, több millió üres, fehér papírlapról lenne szó, amelyet kedvük szerint lehet teleírni. Szaddám Huszeinnak és rendszerének sematikus ábrázolása és értelmezése miatt sokakban fel sem vetődött, hogy mennyi mindent ért el az ország a rendszerváltást megelőző 35 évben. Államépítésről beszélni az új Irak kapcsán csak korlátozott értelemben lehet. Modern értelemben vett közigazgatás, önkormányzatok, szabályozó rendszerek, állami intézmények már régóta léteznek Irakban. Ha az állam-, államrendszer építésének tekintek olyan elemeket, mint a demokratikusan választott parlamentet (parlament természetesen a Szaddám-rezsim idején is volt), az emberi és politikai jogok biztosítását vagy a hadsereg feletti civil kontroll megteremtését, akkor valóban az Egyesült Államok javára lehet írni, hogy sikerült valamiféle államépítést végrehajtania Irakban. Az államépítés bonyolult és elhúzódó dolog, ám a nemzetépítés még inkább. A nemzet, a nemzeti identitás kialakulása, mint azt Nyugaton megtanultuk, többféleképpen is történhet, de minden esetben időigényes folyamat. Szemben a Nyugaton megvalósult természetes fejlődési modellel, a modernkor nacionalizmusai általában felgyorsított módon és rengeteg erőszakkal jártak. Egy nemzeti identitás sikeres kialakítása mindig más identitásformák eltűnésével jár, s ott, ahol erős szubnemzeti identitások vagy a domináns etnikumok mellett kisebbségi közösségek is léteztek, az erőszak rendszeres velejárója a nemzetépítésnek. A Közel-Kelet utolsó száz éve részben erről szól; az Oszmán Birodalom megszűnése előtt és után miként jöttek létre mesterséges államok, és azok minként próbálták vagy nem próbálták az új kereteket nemzeti identitással feltölteni. A világ más területein találni sikeres példákat, ott van az első pillantásra talán ellentmondásnak tűnő közép-ázsiai posztszovjet térség. Az 1992 után függetlenné váló „-isztánok”, Üzbegisztán, Kazahsztán, Türkmenisztán stb. nem léteztek 1922-ig, ahogy nem létezett modern értelemben vett üzbég, kazah vagy türkmén nemzet sem. A Szovjetunió létrejöttével elméleti és gyakorlati okok miatt a szovjet vezetés úgy döntött, hogy ott modern értelemben vett nemzetállamoknak kell létrejönniük, saját közigazgatással, határokkal, állami intézményekkel és kultúrával. Az üzbég, kazah történelem, nyelv vagy nemzeti irodalom megteremtése szovjet (orosz) tudósok műve volt. A folyamat nem ment békésen, rengeteg áldozattal járt a térség politikai, gazdasági és társadalmi átalakítása. Ezek az erőfeszítések, atrocitások, az erőszak alkalmazása, ma már egyetlen ország számára sem jelentenek járható utat, ha kívülről akar egy másik közösséget „nemzetté építeni”. Irakban, akárcsak néhány más közel-keleti országban, a nemzetépítés szinte a függetlenség elnyerésétől kezdve megindult. Szati al-Huszri, az arab nacionalizmus egyik legnagyobb gondolkodója és propagátora az 1920-as években iraki oktatási miniszterként tevékenykedett. Osztva azt a nézetet, mely szerint a nacionalizmus terjesztésének 106

Külügyi Szemle


elsődleges eszköze az oktatás, óriási hangsúlyt fektetett a közoktatás megteremtésére, az arab és az iraki nacionalizmus elterjesztésére.9 A monarchia 1958-as bukását követően kezdődött el a modern értelemben vett államépítés az országban, amely igazán csak a Baasz párt 1968-tól kezdődő uralma alatt gyorsult fel. Egyfelől megfigyelhető az iraki nacionalizmus kiteljesedése olyan túlhajtásokkal, mint amikor az iraki nép nagy mezopotámiai kultúrák utódává vált, Szaddám Huszein pedig a modern kor Hammurapijaként irányította népét.10 A Szaddám-rezsim másik jellegzetessége – hasonlóan már közel-keleti autoriter rezsimekhez – az volt, hogy a központi hatalom igen erős pozíciókkal rendelkezett, és ez nemcsak a biztonsági szervezetek erején múlt, hanem a magasan centralizált közigazgatás működésén is. Az 1980-as évek közepéig tartó időszakban (Szaddám Huszein 1979-től volt első számú vezetője az országnak) az államosított olajipar és olajárrobbanás finanszírozta azokat a befektetéseket, amelyek 15-20 év alatt Irakot a közel-kelet egyik legmodernebb országává tették. Sőt a Baasz párt pont azzal igyekezett legitimálni monopolisztikus hatalmát, hogy a politikai szabadságjogokról való lemondásért cserébe az országot az arab népek vezetőjévé tette, és a térségben szinte példátlan életszínvonal-emelkedést biztosított állampolgárainak. A második öbölháborút követően, az ENSZ által bevezetett szankciók következtében Irak jelentősen meggyengült. Az a fajta „társadalmi szerződés”, amely addig a Baasz párt és Szaddám Huszein hatalmát biztosította, feloldódni látszott. A korlátozott olajbevételek (ENSZ-embargók) miatt az állam már nem tudta ellátni többé azokat a jóléti funkcióit, amelyekkel kvázi megvásárolta a lakosság konszenzusát. A politikai vezetés képes volt ilyen körülmények között is talpon maradni, ami nem utolsósorban Szaddám Huszein politikusi képességeit bizonyította.11 Ennek azonban súlyos ára volt. Az addig elért modernizációs eredmények egy részéről kénytelen volt lemondani a hatalom. A 2003 tavaszáig eltelt majd egy évtized alatt részleges demodernizáció ment végbe, amely tetten érhető a formális hatalmi struktúrák ismételt megerősödésénél (tribalizmus), a szekuláris berendezkedés meggyengülésében és az életszínvonal súlyos visszaesésében. Természetesen az „irakiság” mint nemzettudat, nem volt olyan, és talán nem is lesz soha, mint egy európai nemzettudat (az sem egységes, mint tudjuk). Az iraki nemzettudatban mindvégig megmaradtak bizonyos szubnemzeti identitások, és maga az arab kultúra és az iszlám is alakítja ezt. Az iraki nemzetépítés sikerének talán legerősebb bizonyítéka az a tény volt, hogy a 2003 utáni időszakban egyetlen szervezetnek sem jutott eszébe elszakadásért, függetlenségért küzdeni. A szunnita felkelők nem egy önálló állam megteremtését tűzték ki (ha egyáltalán kitűztek bármiféle célt az ellenség támadásán kívül), a különböző síita csoportok is az államhatalom megszerzéséért versenyeztek. Egyedül a hagyományosan szeparatista tendenciákat mutató kurd vezetés részéről lehetett halk felhangokat hallani az önállóságról.12 Jellemző módon a háború kezdete óta fel-felmerülő felosztási ötletek amerikai részről kapták a legnagyobb támogatást. Az Egyesült Államok leendő alelnöke, Joseph 2009. tavasz

107

Wagner Péter

Biden a felkelés legsúlyosabb időszakában Leslie Gelbbel közösen arra tett javaslatot, hogy föderalizálják Irakot három – síita, szunnita és kurd – entitásra felosztva. Az amerikai politikai elit jelentős része támogatta (köztük Kissinger, Albright, Holbrooke) az ország „daytonizálását”, míg az irakiak tiltakoztak az elképzelés ellen.13

Marad a demokratizálódás? Az iraki demokratizálás első időszakában az amerikai vezetés és az új iraki elit is úgy gondolta, hogy ez sikerre vihető az iraki társadalom bizonyos csoportjai nélkül is. Ehhez az eszközöket olyan új intézmények megteremtése jelentette, mint a szabad véleménynyilvánítás és sajtó megjelenése, a 2005 októberében elfogadott új iraki alkotmány (benne a 25 százalékos női kvóták a parlamentben), a 2006 májusától felálló új iraki kormány, az iraki biztonsági szervezetek kiépítése és kiképzése 2006 második felétől.14 Erre az időszakra azonban már megmutatkoztak a rendszerváltás súlyos kérdőjelei, az erőszak elharapózása, a konfesszionális ellentétek kiéleződése, az al-Káida megjelenése – s ezek a jelek mind az államrendszer összeomlását és az államkudarc kialakulásának veszélyét mutatták. A veszteségek hatására és a demokratizálás folyamatának megmentése érdekében az Egyesült Államok irányváltásra kényszerült. A második Bush-adminisztrációból kiszorultak az egykori neokonzervatív „héják”, s így lehetővé vált az iraki valósághoz alkalmazkodóbb amerikai politika kialakítása. A kiút keresés első lépései a 2006 végén kétpárti együttműködés révén megszületett Baker–Hamilton-jelentés (Iraq Study Group Report), majd a Bush elnök által 2007 januárjában bejelentett – valójában a fenti jelentésre támaszkodó – The New Way Forward in Iraq program volt.15 A közbeszédben csak surge-nek (növelés, emelkedés) nevezett stratégia a nyilvánosság számára néhány tízezer további amerikai katona Irakba küldését jelentette egy olyan időszakban, amikor az amerikai társadalom jó része már a kivonulás híve volt. A sikerek eléréséhez ugyanúgy hozzátartozott a felkelés elleni új doktrína alkalmazása, az iraki biztonsági erők (rendőrség, hadsereg, határőrség) ismételt felépítése, kiképzése és felszerelése, illetve az egykori rendszer híveivel szembeni diszkriminatív törvények módosítása, a politikai megegyezés. A surge önmagában sem csak egyszerűen a katonai létszám növelését jelentette. Miközben az amerikai csapatok száma harmincezer fővel nőtt, az iraki erők háromszázezer fővel növekedtek.16 Az újfajta fellépés eredményeként jöttek létre az Ébredési Tanácsok (más néven Irak Fiai vagy Megmentési Tanácsok), amelyek az egykori felkelők csoportjaiból szerveződtek. Az elsősorban szunnita arab tartományokban működő szervezetek tagjai (mintegy százezer fő) számára az Egyesült Államok biztosítja a fizetést és a felszerelést. 108

Külügyi Szemle


Az Ébredési Tanácsok nem egyszerűen az ellenállók kivásárlásával születtek meg. E csoportok pálfordulásában meghatározó szerepet játszott a korábbi partnerükkel, az Iraki al-Káidával történt konfliktusuk. Amíg ugyanis az előbbiek politikai célokért folytattak háborút elsősorban a megszállók ellen, addig az utóbbiak megvalósíthatatlan ideológiai célokért egyre inkább az iraki lakosságot terrorizálták. Az ellentétek végül az al-Káida és iraki felkelők közötti fegyveres leszámolásokhoz, orvgyilkosságokhoz vezetettek, s ezek megalapozták, lehetővé tették az amerikai hadsereg és az ellenállók közeledését.17 Összességében e három tényező: megnövelt létszámú iraki és amerikai biztonsági erők; az új katonai doktrína alkalmazása a felkelés ellen és az Ébredési Tanácsok megszerveződése vezetett az erőszakos cselekmények drasztikus csökkenéséhez az elmúlt két évben – és az amerikai megszállás kezdeti „békebeli” időszakához hasonló tendenciák mutatkoznak.18 Number of attacks 6,000 Attack on Iraqi security forces

5,000

Attack on civilians 4,000

Attack on coalition

3,000 2,000 1,000 0

2003

2004

2005

2006

2007

2008

1. táblázat: Az ellenség által indított támadások havi bontásban 2003 májusától 2008 májusáig Forrás: “Securing, Stabilizing, and Rebuilding Iraq: Progress Report: Some Gains Made, Updated Strategy Needed” U.S. Government Accountability Office, 2008. június, 12. o. A hétköznapi élet normalizálódása lehetővé tette, hogy az emberek életében viszonylagos nyugalom köszöntsön be. Ismét megteltek Bagdad utcái élettel, kinyitottak az üzletek a bazárban, visszatért az élet a korábban elhagyott városokba. A nyugalom csak viszonylagos, mert öngyilkos merénylők a mai napig lecsapnak Bagdadban, Kirkukban vagy Moszulban, illetve a fenti statisztika nem jelzi a köztörvényes bűncselekményeket. Az emberrablások, a gyilkosságok, robbantások még 2008-ban is csaknem kilencezer civil életét oltották ki. Noha ez a szám is nagyon magas, a megelőző két évben átlag négyszer ennyi ártatlan ember vesztett életét.19 2009. tavasz

109

Wagner Péter

Az Ébredési Tanácsok létrejöttét az iraki vezetés gyanakvása és a kezdeményezés iránti kételyeinek hangoztatása kísérte. A Máliki-kormányt addig semmi sem kényszerítette a megbékélésre, ám az új politikai szereplők a kezdetektől nyilvánvalóvá tették, hogy az erőszakról történő lemondás ára a politikai részvétel biztosítása számukra. Az új iraki politikai elit csak igen körülményesen és vonakodva volt hajlandó megtenni a tőle elvárt és a kiegyezés felé mutató intézkedéseket, törvénymódosításokat. Mint azt Ryan Crocker amerikai nagykövet 2008-ban a szenátusi meghallgatásán elmondta; 2007 szeptemberéig az iraki parlament nem foglalkozott érdemben a megbékélést elősegítő törvényjavaslatokkal, pedig a Máliki-kabinet már tavasszal eljutatta az első javaslatokat a házelnökhöz.20 Provincial Elections Law Provincial Powers Act Article 140 Status of Kirkuk General Amnesty Law Accountability & Justice Law Unified Retirement Law Drafted by Prime Approved by Read/Debated Minister’s Office Council of Ministers before Council of Representatives

Passed by Council of Representatives

Signes by Presidency Council

Published in Government Gazette (Official Law)

2. táblázat: A demokratizálás szempontjából kulcsfontosságú törvények helyzete 2008 februárjában Forrás: Bill Ardolino: „Inside Iraqi politics – Part 5. A look at legislative progress: Sunnis’ and states’ rights”. The Long War Journal, 2008. február 28 www.longwarjournal.org/ archives/2008/02/inside_iraqi_politic_4.php Az iraki felkelők megbékítését szolgálni hivatott első törvény a nyugdíjellátásról szólt (Unified Retirement Law), és 2007. december 27-én, majd egy évvel az új amerikai Irak-politikai meghirdetése után lépett életbe.21 A második törvény, amely elfogadásra került, a debaaszifikációs törvény volt (Accountability and Justice Law). Bár elsősorban az ellenzék követelésére történt, egyes vélemények szerint nem kevés valódi, érdemi változást fog hozni. A törvény a meglevő és sokat bírált személyi gárdát és intézményrendszert megtartotta. Előrelépésnek tekinthető a meglevő kusza jogi szabályozás egységesítése, valamint hogy az egykori Baasz-párttagok többsége ismét lehetőséget kapott az állami szférában történő elhelyezkedésre.22 110

Külügyi Szemle


2008 februárjában politikai alku eredményeként egy csomagban fogadták el az általános amnesztiáról szóló törvényt (General Amnesty Law), a tartományok hatásköréről szóló törvényt (Provincial Powers Act) és a 2008-as büdzsét. Az amnesztiatörvény első lépésben az elítéltek egyötödére, mintegy ötezer főre terjedt ki, őket a felkelés támogatásával vádolták, és iraki börtönökben raboskodtak. Nem vonatkozott a köztörvényes bűncselekményeket elkövetőkre és az amerikai hadsereg által működtetett büntetésvégrehajtási létesítményekre.23 Az iraki felkelőkkel történő megbékélésben a tartományok hatásköréről szóló törvény és a tartományi választásokról rendelkező, 2008. szeptember 25-én elfogadott törvény (Provincial Election Law) játssza a kulcsszerepet.24 A többszöri halasztás után, a 2009. január 31-re kitűzött választások eredményeként az eddig csak informális befolyással rendelkező Ébredési Tanácsok formálisan is az iraki politikai rendszer részévé válhatnak. A Kirkuk városáról szóló törvény, bár a táblázatban szerepel, érdemben nem befolyásolja az egykori ellenállók politikai integrációját. Az iraki demokratizálódásra azonban súlyos következményei lehetnek, mivel a város hosszú távon képes lehet szembeállítani az átmenetben jelenleg érdekelt kurdokat a többségi arab közösséggel. A várost a kurdok történelmi fővárosuknak tekintik, amelyet a Szaddám-rezsim erőszakosan igyekezett arab etnikai dominanciájúvá változtatni. A kurdok szeretnék a városra és olajban gazdag környékére is kiterjeszteni a Kurd Autonóm Régió (KRG) ellenőrzését, de ezt az iraki politikai elit ellenzi. A kérdés rendezetlensége miatt a KRG alá tartozó három, kurd többségű tartományban, illetve Kirkuk tartományban nem 2009 januárjában, hanem csak később tartják meg a helyi választásokat. Provincial Elections Law Provincial Powers Act Article 140 Status of Kirkuk General Amnesty Law Accountability & Justice Law Unified Retirement Law Drafted by Prime Approved by Read/Debated Minister’s Office Council of Ministers before Council of Representatives

Passed by Council of Representatives

Signes by Presidency Council

Published in Government Gazette (Official Law)

3. táblázat: A demokratizálás szempontjából kulcsfontosságú törvények helyzete 2008 decemberében 2009. tavasz

111

Wagner Péter

Forrás: Saját szerkesztés az amerikai külügyminisztérium által hetenként kiadott Iraq Weekly Status Report kiadványaiból (http://www.state.gov/p/nea/rls/rpt/iraqstatus) és Bill Ardolino: „Inside Iraqi politics – Part 5. A look at legislative progress: Sunnis’ and states’ rights”. The Long War Journal, 2008. február 28. (www.longwarjournal.org/archives/2008/02/inside_iraqi_ politic_4.php) című tanulmányából. A tartományok jogait és a választást szabályozó két törvény kapcsán vált végleg nyilvánvalóvá az iraki demokratizálódás egyik nagyon fontos fejleménye. A parlamenti pártok nem a Nyugatról nézve leegyszerűsített nézőpont szerinti konfesszionális és etnikai törésvonalak mentén szavaztak. A választások elhalasztásának hívei a két hatalmon levő kurd párt és egyik síita iszlamista kormánypárt (Iraki Iszlám Legfelső Tanács – ISCI). Velük szemben a parlamenti ellenzék szinte teljes spektruma fogott össze 2008. július 22-én, amikor a választásokról szóló törvényt első formájában elfogadták. Ebbe az alkalmi szövetségbe beletartoztak síiták és szunniták, szekuláris és iszlamista világnézetű pártok.25 Az iraki politikai elit egyre inkább a nyugati demokráciában megszokott törésvonalak mentén fogalmazza meg nézeteit. A tartományi választások kapcsán a legfontosabb konfliktus a föderális berendezkedés és a központosított államrendszer hívei között van, s mindkét tábor multietnikus (arab–kurd) és konfesszionálisan vegyes (síita szunnita).

Lehetséges politikai ellentétek a demokratizálódás további szakaszában A surge abban az értelemben sikeres volt, hogy rövid távon sikerült az iraki felkelést jelentősen visszaszorítani. A katonai konfliktust sikerült politikaivá átalakítani, az ellenállás fő erejét alkotó szunnita arab közösséget pedig számos politikai koncesszió révén érdekelté tenni konfliktusaik nem erőszakos rendezésében. Az iraki parlament által 2008-ban hozott debaaszifikációs, nyugdíj-, amnesztia- és a tartományi választásokról szóló törvény mind azt a célt szolgálta, hogy a 2003-ban kisemmizett és szinte kollektíven üldözötté vált közösséggel megbékélést találjon a kormány. Különösen a legutolsó törvény hatását várja mindenki nagy reményekkel. A többszöri halasztás után 2009. január 31-re kitűzött tartományi választásoktól remélik, hogy az Ébredési Tanácsok (vagy más néven Irak Fiai) tömegbázisuknak megfelelően legitim módon is politikai pozíciókhoz juthatnak tartományi szinten, s ezzel megtehetik az első lépést a politikai közéletbe történő reintegrációjuk felé. A következő időszakban, a „poszt-polgárháborús” években azonban az országnak és a politikai elitnek számos olyan kérdésre kell választ találnia, amelyek megoldatlansága önmagában is képes jelentős társadalmi feszültségek létrehozására. Ezek a problémák hosszú távon azzal fenyegethetnek, hogy az iraki demokratizálódás folyamata 112

Külügyi Szemle


leáll, és egy autoriter rendszer reflexei kezdenek el erősödni, vagy ami még rosszabb, az ország ismét szélsőségesen megosztottá válik, és újabb polgárháború alakul ki. Az alábbiakban azokat a legfontosabb lehetséges ellentéteket tekintem át, amelyek kiéleződés kódolva van a jelenlegi politikai helyzetben.

Arab–kurd ellentét

A többségi arab és kisebbségi kurd közösség szembenállásának súlyos történelmi hagyományai vannak. A rendszerváltás óta a kurd területek autonómiája jelentősen megerősödött, miközben a kurd pártok jelentős pozíciókhoz jutottak az iraki kormányban is. A kurdok erős pozícióját biztosította az amerikai jelenlét az országban, ez a 2011-es csapatkivonást követően mindenképpen gyengülni fog. A kisebbség helyzetével kapcsolatban a legfontosabb problémákat a mai napig hiányzó szénhidrogéntörvény és a Kirkuk város rendezésének hiánya jelenti. Irak a világ harmadik legnagyobb olajtartalékaival rendelkezik, az olaj biztosítja a büdzsé 98 százalékát, és az ország legnagyobb olajtermelő térsége Kirkuk város körzetében található. A várost az iraki kurd közösség hagyományosan a fővárosának tekinti, függetlenül attól, hogy ott az iraki türkmén közösség is meghatározó szerepet játszott. Kirkuk mindezek ellenére sosem volt a kurd autonómia része, sőt a Szaddám-rezsim alatt az etnikai arányok erőszakos átalakítása folyt, dél-iraki arabokat telepítve be a városba, s honos kurdokat telepítve ki onnan. A 2003 után hatalomra került kurd erők egyik fő követelése volt, hogy a várost csatolják a megnagyobbított Kurd Autonóm Kormányzathoz. A 2005-ös új iraki alkotmány 140. cikkelye rendelkezett arról, hogy Kirkuk sorsáról 2007. november 15-ig történjen népszavazás, ám erre, a helyi arab és kurd közösség viszálya miatt, a tanulmány lezárásáig nem került sor.26 A két közösség közötti viszály lehetőségét növeli az olajkitermelés rendezetlensége. Napjainkig nincs törvényileg szabályozva, hogy az olajból származó jövedelmek felett ki rendelkezik, és hogy ki jogosult új koncessziók kiadására. Elvileg a jogok birtokosa lehet a központi kormány, a regionális kormány és a tartományi önkormányzatok is. A szunnita arabok és a síita arabok egy része az erős központi kormány hívei, így ők azt favorizálják, hogy minden döntés Bagdadban szülessen. Ezzel szemben a kurdok, akik a decentralizáció, az autonómia hívei, a Kirkuk és környékéről származó olajjövedelmekről maguk akarnak rendelkezni, hiszen ez anyagi függetlenséget is biztosítana nekik a központi kormánytól.

Szekuláris–iszlamista ellentét

Irak és az arab Közel-Kelet modern történelme a szekuláris arab nacionalizmus dominanciájáról tanúskodik. Bár számos jelét találni az iszlamista szervezetek növekvő szerepének, társadalmi befolyásának, ez idáig képtelenek voltak megtörni a naciona2009. tavasz

113

Wagner Péter

lista rezsimek egyeduralmát.27 Ebből a szempontból akár forradalmi változásnak is tekinthetjük, hogy Irakban az iszlamista erők jutottak hatalomra és irányítják az országot. Népszerűségük azonban nem feltétlenül a lakosság körében élvezett ideológiai elfogadottságuknak köszönhető. Véleményem szerint az arab nacionalizmus eszméjét Szaddám Huszein és rezsimje nagymértékben delegitimálta három évtizedes tevékenységével. Jelentős ellenzéki szervezetek ennek megfelelően az 1980-as évektől szinte csak az iszlamista vagy a demokratikus oldalon jelentek meg. Minden bizonnyal voltak az iraki diktátornak olyan ellenzői, akik maguk is szekulárisak és nacionalisták voltak, ám a rendszer árnyékában ezzel nem lehetett híveket szerezni. A rendszerváltást követően senki nem volt népszerű, aki iraki vagy arab nacionalistának vallotta magát, és mint azt a parlamenti választási eredmények is bizonyították, az iszlamisták nagy népszerűségre tettek szert az arab közösség körében. Ez az állapot nem biztos, hogy hosszú távon így marad, hiszen a jelenlegi síita iszlamista vezetésű kormány nemzetközi megítélés szerint is korrupt és tehetetlen, a minisztériumokat a különböző pártok és frakciók uralják, illetve használják fel saját patronázsrendszerük fenntartására és finanszírozására.28 A világban több olyan példa ismert, amikor egy rendszerváltás előtti állampárt öt-tíz év elteltével tartalmi és formai átalakulás után képes volt ismét megszerezni a hatalmat választások útján. Bár ennek napjainkban még kevés jele van, de iraki nacionalista szereplők vagy csoportok előbb-utóbb jelentős szereplőként fognak visszatérni a közéletbe, kihasználva az emberek nosztalgiáját a korábbi rendszer iránt, illetve a hatalom új birtokosainak korruptságát és hozzá nem értését. Ha az ország demokratikus jellege, a szabad és titkos választások rendszere megszilárdul, úgy visszatérhet idővel egyfajta modern, napjainkhoz igazított iraki nacionalizmus. Függetlenül attól, hogy egy ilyen forgatókönyvnek van-e esélye, meg fog-e valósulni, a szekuláris–iszlamista ellentétnek van aktuálpolitikai jelentősége. Az új iraki állam számos olyan, a Közel-Keleten modernnek számító törvényt, rendelkezést is átvett az előző rezsim időszakából, amelyek a rendszer szekuláris jellegét erősítik. Itt elsősorban a családjogi törvények rendszeréről kell beszélni, amelyek válás, öröklés, gyermekelhelyezés stb. tekintetében a nők számára a nyugati világban is ismert jogokat és lehetőségeket biztosítottak.29 A koalíciós hatóság mellett létrehozott, emigráns iraki politikusokból álló Kormányzó Tanács iszlamista többsége 2003-ban kísérletet tett arra, hogy ezeket a törvényeket eltörölje, s helyükre a saría rendelkezéseit illessze be. Ezt Bremer kormányzó végül elutasította, ám 2005-ben az alkotmányozási folyamat során ismét megkísérelték az iszlamisták a saría bevezetését. Az iraki és kurd alkotmányozók ellenállásának hatására végül kompromisszumos megoldás született, az alkotmány lehetővé teszi a nők számára, hogy civil bírósághoz forduljanak ilyen ügyekben.30 Az iszlamisták szintén több kísérletet tettek a nők parlamenti arányát meghatározó 25 százalékos kvóta eltörlésére. Ez a klauzula először az Ideiglenes Alaptörvénybe 114

Külügyi Szemle


(Irak kvázi alkotmánya a CPA megszűnése és az alkotmányról tartott népszavazás közötti majd egy évben) került be a szekuláris szunnita arab és kurd pártok javaslatára (és amerikai biztatásra). A törvény minden választásokon induló pártot kötelezett arra, hogy listáján minden negyedik helyre női jelöltet állítson. A 2005. január 31-én megválasztott iraki alkotmányozó nemzetgyűlésben az iszlamisták először megkísérelték kivenni ezt a rendelkezést, majd azzal a kompromisszumos javaslattal éltek, hogy a passzus a következő két parlamenti választás után kerüljön ki az alkotmányból. A kurd és arab politikusok ismét összezártak, és az Ideiglenes Alaptörvényből szó szerint került át az alkotmányba a nők részvételi arányát biztosító 25 százalékos kvóta.31 A szekuláris politikai elit egyelőre sikerrel akadályozta az iszlamisták kísérleteit a közélet iszlamizálására, a sara rendelkezéseinek erősítését az egyéni jogok rovására. Az ezek kapcsán a kurdok és a szekuláris arabok között kialakult érdekazonosság az egyik lehetséges biztosítéka annak, hogy nem a két államalkotó etnikum között (illetve azok politikusai között) nem alakul ki olyan ellentét, mint a korábbi rezsimekben. Az is fontos szempont lehet, a szekuláris–iszlamista ellentétek kiéleződésében, hogy az utóbbiak Irán személyében jelentős és befolyásos külső pártfogóra számíthatnak, míg a szekuláris irakiak egyetlen hatékony pártfogója az Egyesült Államok lehetne (a többi szekuláris arab ország más kérdésekben túl megosztott és gyenge ehhez a szerephez), ám Washington hosszú távon (különösen az amerikai csapatok 2011-es kivonása után) sokkal gyengébb pozíciókkal fog rendelkezni Irakban és a Közel-Keleten, mint Teherán.

Szunnitaközi ellentétek

Az Ébredési Tanácsok az Egyesült Államoknak köszönhetik létüket és a tartományi szinten élvezett jelenlegi befolyásukat. A kezdetben több mint százezer főnyi milicistát az Egyesült Államok finanszírozta, havi száz–háromezer dollárt fizetve a félkatonai egységek tagjainak. Az iraki biztonsági erők eddig mindössze húszezer főt integráltak az iraki biztonsági erőkbe, amelyek tagságukat és irányításukat tekintve továbbra is a síita iszlamista pártok befolyása alatt állnak. Az Ébredési Tanácsok beágyazódása a politikai rendszerbe már megkezdődött. Önálló pártot, pártokat nem alapítottak, és érdeklődésük is egyelőre a helyi, tartományi szintű befolyás megszerzésére, helyesebben visszaszerzésére irányul. Első körben ez okozhat konfliktusokat, hiszen tevékenységük megkérdőjelezi a szunnita tartományokban az állami intézményeket uraló Iraki Iszlamista Párt (IIP) befolyását.32 Az IIPnek sokak szerint egyáltalán nincs jelentős tömegbázisa, ám mivel a szervezeten kívül minden más szunnita arab párt bojkottálta a 2005-ös választásokat, az iszlamisták nemcsak a parlamentbe, hanem a kormányzó koalícióba is bekerültek. A 2009. január 31-re kitűzött tartományi választások célja éppen az volt, hogy a valódi tömegtámogatottsággal rendelkező csoportok és személyek kerüljenek a szunnita arab többségű tartományok élére is. Az volt az elvárás, hogy a választás az Ébredési 2009. tavasz

115

Wagner Péter

Tanácsok vezetőinek vagy jelöltjeinek győzelmét hozza, így juttatva pozícióhoz „jutalmazza” azokat a személyeket, törzseket, akik a surge keretében hajlandók voltak együttműködni az Egyesült Államokkal. A szunnita politikai erők pártosodását középtávon több szinten is erőszak kísérheti. Nem ismert a Máliki-kormány szándéka e csoportok integrálása tekintetében. Az eddigi gyakorlat az mutatja, hogy az iraki kormány mindeddig csak amerikai nyomásra volt hajlandó engedményeket tenni az Ébredési Tanácsok felé, és az amerikai csapatok kivonulását követően Washington befolyásolási képessége tovább csökkenhet. Ha a szunnita arab csoportok országos szintű politikai inklúziója elmarad, úgy ez az erőszak kiújulásához vezethet. Paradox módon az Ébredési Tanácsok létét, befolyását az egykori ellenség, az Egyesült Államok iraki jelenléte szavatolja, ezért az amerikai kivonulás után visszatérhetnek a nézeteltérések

Síitaközi ellentétek

Az iraki demokratikus választásokkal az iraki síiták egyik legrégebbi álma valósult meg. A különböző síita pártok (iszlamisták és szekulárisok egyaránt) egységes listán indultak a választásokon, s ezzel is azt a Nyugaton bevett, de téves látszatot keltették, mely szerint létezik egységes síita tömb Irakban: olyan többmilliós közösség, amely csupán a közös vallási hovatartozás alapján, minden kérdésben egységesen mozdul, szavaz és gondolkodik. Nyugati politikusok és elemzők gyakran estek abba a tévedésbe, hogy homogénnek tekintettek egy olyan csoportot, amely valójában nagyon is sokszínű, eltérő modernizációs szinteken áll, és eltérő teológiai nézeteket vall. A valóságban az iraki síiták először tapasztalhatták meg és élhették meg a nézet- és véleménykülönbség majdnem teljes szabadságát. A heterogén összetétel, az eltérő politikai célok és érdekek a kormányzás időszakában aztán idővel kiütköztek, és 2008 végére jelentős ellentétek mutatkoztak a legfontosabb síita iszlamista csoportok között. Négy év alatt olyan mértékben töredezetté vált a korábbi egység, hogy manapság a pártok már egymás befolyásának korlátozására törekednek, és a január 31-re kitűzött tartományi választásokon a legfontosabb síita politikai csoportok már önállóan, egymással szemben indulnak. A síiták között kezdettől a „fekete bárány” szerepét töltötte be a Szadr-mozgalom, amelynek meggyengítésében mind a két nagy síita iszlamista szervezet, a Dawa és az Iraki Iszlám Legfelső Tanács (ISCI) is érdekelt volt. A jelentős történelmi hagyományokkal rendelkező két párt az amerikai demokratizálódási szándékoknak köszönhette, hogy hatalomra került Irakban. 2003 előtt sosem volt jelentős tömegbázisuk az országban (az ISCI elődje a Legfelső Tanács az Iraki Iszlám Forradalomért [SCIRI] Teheránban jött létre 1982-ben, majd 2007-ben változtatott nevet), ám a rendszerváltás kínálta lehetőséget kihasználva 2005-ben az új kormány vezető erejévé vált. Moktada asz-Szadr fellépése azonban jelentősen összekuszálta számukra (és az Egyesült Álla116

Külügyi Szemle


mok számára) a politikai térképet. Saját elképzeléseik szerint az iraki síiták politikai akaratát a két párt képviselte volna szinte kizárólagosan az új Irakban. Ehhez képest a radikális hitszónok felbukkanása, tömegmozgalmának gyors megszerveződése egyszerre jelentett nem várt riválist és kényszerű szövetségest. A harmincas évei közepén járó radikális vezető sajátos kettős politikát folytatott. Miközben a külvilág előtt a demokratikus választásokat bojkottáló, az új politikai elitet amerikai bábnak tekintő álláspontot képviselt, hívei más pártok listáján indultak a különböző választásokon 2005-ben, s mintegy harmincfős parlamenti frakciót alkotnak.33 Asz-Szadr félkatonai milíciája, a Mahdi Hadserege sokáig az egyetlen valódi síita csoport volt, amely katonailag is megkérdőjelezte az amerikai csapatok jelenlétét Irakban. Érdekes változás állt be 2007-től, amikor az amerikai offenzíva megindulásakor aszSzadr Iránba távozott, milíciáját pedig politikai irányítás nélkül hagyta. Ezt követően a koalíciós haderő és az egyre erősebb iraki hadsereg fokozatosan számolta fel a Mahdi Hadseregének pozícióit elsősorban Szadrvárosban (Bagdad legnagyobb, síiták lakta többmilliós kerülete) és Bászrában (2008 márciusában). A katonai támadások mellett ráadásul asz-Szadr mozgalma minden valószínűség szerint „túlnőtte” magát, a fiatal vezető képtelen volt egyben tartani a nagyszámú szimpatizáns közösséget, és így egyre másra szakadtak ki belőle kisebb-nagyobb csoportok.34 A Máliki-adminisztráció egyre magabiztosabban lépett fel a Szadr-mozgalom ellen, külön hangsúlyt helyezve az ország déli tartományaira, amelyekben a radikális szervezet jelentős bázisokkal rendelkezik. A támadások hatására a mozgalom parlamenti képviselői és miniszterei 2007 elején már másodszorra léptek ki a kormánykoalícióból. 2008-ban a szervezet befolyására jelentős csapást mért a kormányfő azon döntése, hogy a kulcsfontosságú Bászra városban az iraki biztonsági erők felszámolnak minden milicista jelenlétet. Az eset azért is keltett meglepetést, mert ez volt az első alkalom, hogy iraki egységek mindenféle amerikai vagy brit támogatás nélkül indultak harcba. Az offenzíva során (amelyhez végül koalíciós támogatást kellett kérni) elsősorban a Mahdi Hadseregének egységeit támadták, és sikerült a várost a központi kormány ellenőrzése alá vonni.35 Bár Moktada asz-Szadrnak még mindig jelentős támogatóbázisa van, a katonai vereségek és széthúzó belső politikai nézetkülönbségek meggyengítették befolyását. AszSzadr már nem az a befolyásos népvezér, aki 2004–2005-ben képes volt százezreket az utcára vinni, és radikális követeléseivel, fenyegetéseivel s a hatvanezerre becsült Mahdi Hadseregével képes volt befolyásolni az iraki belpolitikát. Utóbbi kapcsán a radikális vezető 2008 augusztusában kijelentette, hogy amint az amerikai csapatok elhagyják az országot, feloszlatja a milíciát.36 A kisebb síita iszlamista csoportok kiválásával és a Szadr-mozgalom bojkottja után a kormányzó koalícióban már csak a Dawa és az ISCI marad. A két párt a Kurd Demokrata Párttal (KDP) és a Kurd Hazafias Unióval (PUK) együtt alkotja jelenleg a kormányt. A két legerősebb síita párt közötti ellentétek 2008-ra erősödtek fel. Az ISCI vezetői, min2009. tavasz

117

Wagner Péter

denekelőtt a párt vezetője Abdul Aziz al-Hakim már régóta egy a kurd autonómiához hasonló, síita autonóm régió híve. Az ISCI eredetileg a síita többségű kilenc déli tartomány egyesülését képviselte, támogatók hiányában azonban a terv elhalt. 2008-óta egy kisebb, Bászra és vele szomszédos két tartomány autonómiájához keres támogatókat. Az elképzelése lényegét a déli város és környékén található olajkincs, valamint az ISCI megerősödése jelentené, hiszen jelenleg ez párt birtokolja délen a tartományi kulcspozíciókat. A három tartományból álló autonómia tervének vetélytársa lett 2008 tavaszán, amikor bászrai politikusok népszavazási kezdeményezést indítottak egy csak Bászra tartományból álló autonóm régió létrehozására.37 A központi kormány, élén a Dawa-hoz tartozó Núri al-Málikival, ellenez minden újabb regionálisautonómia-törekvést, hiszen ez egyrészt Bagdad hatalmát és befolyását gyengítené, másrészt egy dél-iraki autonóm régió létrejötte tovább csökkentené a mindenkori kormány ellenőrzési lehetőségét az ország szénhidrogénvagyona felett (a másik nagy olajtermelő vidék a Kurd Autonóm Régió ellenőrzése alatt van). A hatalmi harcban az ISCI-t a kurdok támogatják, míg a Máliki-adminisztrációt a Szadrmozgalom és a szunnita arab csoportok.38 A központi kormány a saját pozícióinak megerősítése érdekében 2008 kora nyarától kapcsolatépítésbe kezdett a dél-iraki törzsekkel. A hatalom és a törzsek különleges kapcsolatának, egymás manipulálásának régi hagyományai vannak Irakban. Utoljára Szaddám Huszein használta őket saját hatalmának stabilizálásra és fenntartására az 1990-es években. A dél-iraki törzsek megszólítása a már említett, a bászrai milíciák ellen indított katonai támadás idején kezdődhetett, majd a nyár folyamán folytatódott a Dawa és a törzsek kapcsolatkeresése. Dél-Irakban egymás után jöttek létre törzsi tanácsok, és biztosították támogatásukról a kormányt, a kormányfő pedig majd tucatnyi törzs vezetőivel találkozott. Az ISCI egyre növekvő aggodalommal figyelte ezeket a kezdeményezéseket, hiszen jogosan hihette azt, hogy a Máliki-adminisztráció a közelgő tartományi választásokra készülődve megpróbál pozíciókat és támogatókat szerezni az addig ISCI befolyás alatt álló Dél-Irakban.39

Összegzés Az iraki politikai rendszer még nem szilárdult meg. A jelenleg kézenfekvőnek tűnő szunnita vs. síita/kurd szembenállás csak a felszín, a vélt szektariánus szembenállás leképeződése. Ha tovább folyik azonban a stabilizáció és a demokratizálódás az országban, illetve a politikai természetű nézeteltérések a parlamentben kerülnek megoldásra, úgy nagy valószínűséggel ismét megjelennek majd azok a hagyományos törésvonalak, amely már több évtizede léteznek, és amelyeknek jelei már észlelhetők voltak az alkotmányozási folyamatban is 118

Külügyi Szemle


A tanulmányban igyekeztem bizonyítani, hogy egyrészt Irak kapcsán nem beszélhetünk sem a klasszikus értelemben vett államkudarcról, sem nemzetépítésről. Az Bushkormányzat által elindított erőszakos rendszerváltás és demokratizálás átgondolatlan előkészítése miatt a polgárháború és az államkudarc felé sodorta az országot, ám az amerikai politikai vezetés még időben képes volt új irányt szabni a folyamatoknak. Ennek során kijavították azokat a korábbi lépéseket, amelyek a szunnita arab közösség szinte teljes elidegenítéséhez vezettek. A megváltozott katonai és politikai intézkedések rövid távon az erőszak csökkenéséhez vezettek, ám még nem dőlt el véglegesen, hogy ez a folyamat visszafordul-e. A 2009. január 31-re kitűzött tartományi választások eredménye részben válaszol majd erre a kérdésre. Az amerikai támogatással létrejött, egykori ellenállóból szerveződő Ébredési Tanácsok sikerei és valódi befolyáshoz jutásuk nyomán helyi szinten megindulhatnak az intézményesülés útján, és az iraki politikai elit részévé válhatnak. A tartományi választások előre vetítik, hogy a politikai érdekek pluralizálódása szétveti az olyan mesterséges nagykoalíciók létrejöttét, mint amilyet a síita pártok hoztak létre a 2005-ös parlamenti választásokra. Milyen „veszélyekkel” járhat az iraki választások sorozata, a vitás kérdések békés, nem fegyveres úton történő rendezése, végső soron egy sikeres demokratizálódás? Bár ennek bizonyossága még messze van, Irak még soha ilyen közel nem volt hozzá. Egy ilyen irányú fejlemény implikációi szinte beláthatatlanok. Egyrészt a környező arab rezsimek elvesztik egyik legfontosabb legitimációs érvüket saját fennmaradásuk kapcsán. A hidegháború vége óta a Nyugatról érkező, a demokratizálódást biztató, támogató vagy sürgető nyilatkozatok elleni központi érv az volt, hogy az arab társadalmak, az iszlám vallás, a sajátos gazdasági és társadalmi viszonyok nem teszik lehetővé a nyugati mintájú liberális demokráciák bevezetését. A demokratikus választások ilyen esetekben polgárháborúk kirobbanásához, a vallási vagy etnikai ellentétek kiéleződéséhez vezetnének, vagy amint arra a Palesztin Hatóság szolgáltatta a példát, szélsőséges, a nyugati világgal szemben álló és Izrael-ellenes iszlamista szervezetek szereznék meg a hatalmat. Az arab rezsimek ezen általános érv kapcsán korlátozzák a vélemény- és sajtószabadságot, a pártok és civilszervezetek létrejöttét, működését. Megtörténhet persze az is, hogy a Nyugatnak is csalódnia kell majd a demokratikus Irakban. Minden demokratizálódási kísérlet mögött ugyanis ott van az a feltételezés – és ez a bukott államok kapcsán is megjelenik – hogy a demokratikusan működő államok alapvetően kevéssé veszélyesek „magukra” és szomszédaikra, kevéssé hajlamosak saját kisebbségeik erőszakos üldözéseire, a Nyugattal baráti viszonyt ápolnak. Hogy ez Irakban is így lesz, szintén a jövő kérdése, ám nem szabad megfeledkezni arról, hogy arab országként és Irán szövetségeseként például kevéssé valószínű, hogy Bagdad szoros baráti kapcsolatokat tarthat fent Izraellel és az Egyesült Államokkal, ha nem rendeződik a palesztinok helyzete. A politikai stabilitás fennmaradása előbb-utóbb 2009. tavasz

119

Wagner Péter

Irak ismételt megerősödését és regionális politikai ambícióinak feltámadását hozhatja. Tekintve hogy az ország identitása jelentős változáson megy keresztül, egyelőre még kiszámíthatatlan, hogy miként fogja befolyásolni a közel-keleti térség jövőjét.

Jegyzetek 1 A kézirat 2009. január 19-én került lezárásra. 2 Köszönöm Hudecz Gergőnek e fejezet megírásában nyújtott segítségét, illetve a tanulmány korábbi verziójához fűzött, a demokratizálódás és az állam- és nemzetépítés kapcsán tett javaslatait. 3 Hogy pontosan milyen elképzelésekkel is rendelkezett a neokonzervatív eszmeiséggel átitatott Bush-kormányzat, ma már viszonylag röviden összefoglalható: egyszerűekkel. A szakirodalom által alaposan feltárt 2001 és 2003 közötti időszak leírásából világosan kiderül, hogy a politikai vezetőket a vakhitükön kívül szinte semmi sem vezette. A döntéshozók előtt tényleg egyetlen és nagyon egyszerű cél lebegett: megdönteni Szaddám Huszein hatalmát, és demokratizálni Irakot. Hogy miként, milyen lépések során, mennyi pénzből – ezekre nem voltak elképzelések. A később félresöpört – az amerikai külügyminisztérium égisze alatt 2002 nyarán elindult – Future of Iraq projekten kívül semmiféle terv nem született arra, mi történjen a rezsimváltás után, miként kezdődjön el Irak demokratikus átalakítása. A projekt keretében három munkacsoport kezdett el foglalkozni a rezsim megdöntését követő teendőkkel, a legfontosabb szektorokra (média, igazságszolgáltatás, gazdaság, olaj stb.) koncentrálva. Az alkotógárdát mintegy kétszáz iraki emigráns szakember adta, ők 2003 áprilisáig ezerkétszáz oldalnyi anyagot állítottak össze. Az összes dokumentum letölthető az alábbi oldalról: http://www.gwu.edu/%7Ensarchiv/NSAEBB/NSAEBB198/index.htm. (A tanulmányban hivatkozott összes link letölthető volt 2008. január 19-én.) A külügy- és a hadminisztérium között a háború és a helyreállítás irányítása kapcsán kirobbant hatásköri vitában Bush elnök a Donald Rumsfeld vezette Pentagont támogatta, így a külügy előkészületei a süllyesztőbe kerültek, Bagdadban pedig Paul Bremer vezetése alatt megkezdődött a kapkodás. 4 L. pl.: Larry Diamond: Squandered Victory: The American Occupation and the Bundled Efforts to Bring Democracy to Iraq. New York: Times Books, 2005. Paul Bremer: My Year in Iraq: The Struggle to Build a Future of Hope. New York: Simon & Schuster, 2006. Magyarul: Wagner Péter: „Politikai káosz és a rendezés belpolitikai kérdőjelei a poszt-Szaddám Irakban”. Kül-Világ, Vol. 1. No. 1. (2004). 1–23. o. http://www.freeweb.hu/kul-vilag/2004/01/wagner.pdf. 5 Azaz mindazok kizárását a köz- és politikai életből, valamint az állami szolgálatból, akik korábban az állampárt tagjai voltak. 6 A rendelkezés letölthető a Coalition Provisional Authority weboldaláról. „De-Ba`athification of Iraqi Society, Order 1”. http://www.cpa-iraq.org/regulations/20030516_CPAORD_1_De-Ba_athification_ of_Iraqi_Society_.pdf. 2003. május 16. 7 A már említett Future of Iraq projekt munkacsoportjai már 2002 júniusában felhívták a figyelmet arra, hogy a párttagságot nem szabad kriminalizálni és a debaaszifikálást elsietni, illetve, hogy az Egyesült Államoknak öt-tíz éves jelenlétre kell felkészülnie. New State Department Releases on the “Future of Iraq” Project. The National Security Archive, http://www.gwu.edu/%7Ensarchiv/NSAEBB/NSAEBB198/index.htm. 8 Dankwart Rustow 1970-ben publikált Transitions to Democracy című tanulmánya nem a demokráciák létezésének, fennmaradásának okát vizsgálta, hanem azt, hogy miként alakulnak ki az új demokráciák. Ennek során egyik előfeltételként az egységes politikai közösséget határozta meg. Hudecz Gergő: „Demokrácia és demokratizálódás”. Kül-Világ, Vol. 2. No. 4. (2007). 19–31. o.

120

Külügyi Szemle

Államkudarc vagy demokratizálódás: merre tart Irak a polgárháború elcsendesülése után? 9 Adeed Dawisha: Arab Nationalism in the Twentieth Century. Princeton: Princeton Uniersity Press, 2005. 49–75 o. 10 William Spencer: Iraq: Old Land, New Nation in Conflict. Brookfield, Connecticut: Millbrook Press, 2000. 93–96., 107. o. 11 Megkockáztatom, hogy ha nem egy ilyen képességű politikus állt volna az ország élén, Irak akár valódi bukott állammá válhatott volna az 1990-es években. 12 Hozzá kell tennünk, hogy az iraki kurdokat maga az iraki állam és nacionalizmus sem tekintette egyenrangú állampolgároknak, s így nem véletlen, hogy a kisebbség nagyon lassan és sok-sok szenvedés után törődött bele „irakiságába”. 13 A szerzőpáros elképzelése 2006. május elsején jelent meg a New York Times vélemény rovatában. Joseph R. Biden–Leslie H. Gelb: „Unity through Autonomy in Iraq”. The New York Times, 2006. május 1., http://www.nytimes.com/2006/05/01/opinion/01biden.html?_r=1. A támogatók és nyilatkozataik megtalálhatók Joseph Biden szenátusi honlapján: http://biden.senate.gov/press/press_kit/downloads/BIDEN-GELB%20EMERGES%20_9-20-07.pdf. 14 Jellemző módon, a kulcsfontosságú alkotmányozási folyamat menetrendje és sebessége nem a hatalom birtokosainak terve szerint alakult (akik azt időben elhúzták volna, és közvetlenebb amerikai ellenőrzés alá helyezték volna), hanem a politikai eliten kívül álló erőkön, elsősorban a síita vallási vezető, Ali Szisztáni ajatollah határozottságán és társadalmi befolyásán múlott. Amerikai elképzelések szerint előbb az általuk kiválasztott iraki politikusok elkészítették volna az új alkotmányt, amelyet aztán egy népszavazás hagyott volna jóvá. Az ajatollah követelései hatására azonban az átmenet lépéseit meg kellett fordítani: először egy alkotmányozó nemzetgyűlésről döntött a lakosság, majd az szövegezte meg az új alkotmányt. Noah Feldman–Roman Martinez: „Constitutional Politics and Text in the New Iraq”. Fordham Law Review, Vol. 75. No. 2. (2006). 883–920. o. http://law.fordham.edu/publications/articles/500flspub9560.pdf. 15 The New Way Forward in Iraq. The White House, 2007. január 10., http://www.whitehouse.gov/news/releases/2007/01/20070110-3.html. 16 2006 októberétől az iraki hadsereg 130 ezer fős létszáma (10 hadosztály) 2008 novemberére 223 ezerre nőtt (18 hadosztály). Még drasztikusabb volt a rendőrség állományának növekedése, amely a két időpont között 180 ezerről 380 ezerre nőtt. „The ‘Real’ Surge”. The Long War Journal, 2007. november 23. http://www.longwarjournal.org/archives/2007/11/the_real_surge.php. A számadatokat a külügyminisztérium Iraqi Weekly Status Report kiadványaiból vettem: a 2006-os adatok: http://www.state.gov/documents/organization/75926.pdf, a 2008-ra vonatkozók: http://www.state.gov/documents/organization/113259.pdf. 17 E folyamat kiváló ábrázolását l.: John A. McCary: „The Anbar Awakening”. The Washington Quaterly, Vol. 43. No. 1. (2009). 43–59. o. Az eseményeket a felkelők szempontjából l.: International Crisis Group: „Iraq after the Surge. I. The New Sunni Landscape”. Middle East Report, No. 74. (2008. április 30.), http://www.crisisgroup.org/home/index.cfm?id=5415&l=1. 18 Az amerikai hadsereg felkelők elleni harcának változásáról rengeteg tanulmány született angol nyelven, elsősorban amerikai szerzők tollából. Magyarul l.: Bíró Noémi–Wagner Péter: „Felkelők, terroristák és halálbrigádok az iraki konfliktusban”. Külügyi Szemle, Vol. 4. No. 2–3. (2007). 200–221. o., http://www.hiia.hu/kszpdf/2007_02/KSZ_2007-02_Biro_Wagner_Felkelok_Irak.pdf. 19 Ezek az Iraq Body Count nevű kezdeményezés adatai, amely csak a hírügynökség által kiadott híreket veszi figyelembe a háború kezdete óta. Bár az adatok esetleg nem teljesen pontosak, a tendenciák jól követhetők. Iraq Body Count: Post-surge violence: its extent and nature, 2008. december 28. 1–5. o. http://www.iraqbodycount.org/analysis/numbers/surge-2008/surge2008.pdf. 20 Testimony of Ambassador Ryan C. Crocker before the Senate Foreign Realtion Committee, http://www. longwarjournal.org/multimedia/Ambassador%20Crocker%20-%20SFRC%20Testimony%208%20 April%202008.pdf, 2008. április 8. 21 A rendszerváltást követően a párttagságuk miatt elbocsátott köztisztviselők Paul Bremer utasítására a nyugdíjukat is elveszítették. Az új törvény ezeknek az embereknek biztosította a nyugdíjat, illetve

2009. tavasz

121

Wagner Péter

22

23 24 25 26

27

28 29 30 31 32

33 34

35

122

azt, hogy a még aktívak az addig ledolgozott évek után visszakapják befizetéseiket. Iraqi Weekly Status Report. U.S. Department of State, 2008. január 9. 5. o., http://www.state.gov/documents/ organization/99171.pdf. Becslések szerint a törvény mintegy harminc–negyvenezer embert érint, és azokra is vonatkozik, akik már nyugdíjba mennek (ők nyugdíjra jogosultak). Ám továbbra sem teszi lehetővé valamennyi egykori párttag visszatérését. A négy legmagasabb szintű párttagsággal bíró személyek (kb. 1100 fő) és a biztonsági szolgálatok tagjai nem térhetnek vissza. „Briefing Paper: Iraq’s New »Accountability and Justice« Law”. The International Center for Transitional Justice, http://www.ictj.org/images/content/7/6/764.pdf, 2008. január 22. Bill Ardolino: „Inside Iraqi politics. Part 5. A look at legislative progress: Sunnis’ and states’ rights”. The Long War Journal, http://www.longwarjournal.org/archives/2008/02/inside_iraqi_politic_4.php, 2008. február 28. A törvény első változatát 2005. július 22-én fogadták el, ezt azonban az Elnöki Tanács kurd elnöke nem volt hajlandó aláírni. A kompromisszumok eredményeként született meg a szeptemberben aláírt verzió. „Iraq presidency passes provincial powers law”. Reuters, http://www.reuters.com/article/GCA-Iraq/idUSL1926004520080319, 2008. március 19. Reidar Visser: „The Kirkuk Issue Exposes Weaknesses in Iraq’s Ruling Coalition”. Basra and Southern Iraq Analysis, http://www.historiae.org/kirkuk.asp, 2008. augusztus 7. A 140-es cikkely szerint először az etnikai arányok rendezésére kerül sor, azaz visszatelepülhet valamennyi egykor kitelepített kurd, illetve a betelepített arabok kompenzáció fejében kiköltöznek a városból. Ezután népszámlálás következik, majd ennek alapján népszavazás a város hovatartozásáról. Az egyetlen „félsiker” Gázában született, ám az is csak a Palesztin Hatóság egyik fele, s maga az ország sem tekinthető szuverén államnak. Ide sorolhatnám még Szudánt, ám itt az iszlamista rezsim jellege kétséges. Az iszlamizálás felülről indult, ráadásul az országban jelentős nem muszlim kisebbségek élnek. Szudán esete arra bizonyíték, hogy a junta érdekszövetséget kötött az iszlamista vezetéssel saját hatalmának megtartása érdekében. Az összes többi arab országban – legyenek bármilyen erősek, népszerűek is az iszlamista pártok – a különböző nacionalista ideológián alapuló rezsimek szilárdan tartják kezükben a hatalmat. Brian Katulis–Mark Lync–Peter Jullo: Iraq’s Political Transition After the Surge. Center for American Progress, 2008. szeptember. 22–23. o. Noga Efrati: „Negotiating Rights in Iraq: Women and the Personal Status Law”. The Middle East Journal, Vol. 59. No. 4. (2005). 577–595. o. Nathan J. Brown: „The Final Draft of the Iraqi Constitution: Analysis and Commentary”. Carnegie Endowment for International Peace, http://www.carnegieendowment.org/files/ FinalDraftofIraqiConstitution1.pdf, 2005. szeptember 16. 6–7. o. Feldman–Martinez: i. m. 883–920. o., Az iraki alkotmány angol nyelvű változatát l.: „Iraqi Constitution”, http://www.uniraq.org/documents/iraqi_constitution.pdf. Elviekben konfliktust jelenthez még az iraki al-Káida tevékenysége is, amely az Ébredési Tanácsok megjelenésekor valóságos irtóhadjáratot kezdett annak vezetői ellen. A terrorszervezet befolyása 2006 óta folyamatosan csökken, és véleményem szerint elvesztette azon képességét, hogy az iraki belpolitikai eseményeket érdemben befolyásolni tudja. McCary: i. m. 43–59. o. Emellett a szadristák betöltöttek miniszteri és más kormányzati pozíciókat, valamint a választások során megszerezték a déli síita Amara tartomány vezetését is. A fragmentálódásban a politikai ambíciók mellett jelentős szerepet játszottak a teológiai nézetkülönbségek, illetve a nemzeti szintű és a lokális/regionális érdekek különbözősége is. A kérdésről l.: Reidar Visser: „The Sadrists of Basra and the Far South of Iraq: The Most Unpredictable Political Force in the Gulf’s Oil-Blet Region”. Norwegian Institute of International Affairs, 2008. május. „Iraq leader claims success in anti-militia operation”. AP, http://www.iht.com/articles/2008/04/01/mideast/iraq.php, 2008. április 1. Nem inkább Iraqi leader?

Külügyi Szemle

Államkudarc vagy demokratizálódás: merre tart Irak a polgárháború elcsendesülése után? 36 „Sadr promises to disband militia if U.S. sets Iraq withdrawal date”. McClatchy News, http://www. mcclatchydc.com/iraq/story/46946.html, 2008. augusztus 8. 37 Reidear Visser: „The Basra Federalism Initiative Enters Stage Two”. Basra and Southern Iraq Analysis, http://historiae.org/basra_initiative.asp, 2008. december 15. 38 Reidear Visser: „Debating Devolution in Iraq”, Middle East Report Online, http://www.merip.org/mero/mero031008.html, 2008. március 10. 39 Scott Weiner: „Maliki Makes a Play for the Southern Tribes”. Institute for the Study of War, 2008. november 6. 4–6. o.

Résumé State failure or democratization: Where is Iraq heading for after the calming down of the civil war? The essay is centered around three broader ideas. First, it explores to what extent one may speak about nation-building, state-building and, above all, state failure. Though public opinion and even international surveys prefer putting Iraq among the failed states and speaking about an American attempt at building a state (unsuccessfully), I am arguing that these criticisms should be handled with care; moreover, speaking about state failure is outright premature. The second part of the essay tries to assess the depth and success of democratization since 2006. I suggest that the U.S. was forced to modify her Iraq policy at the climax of violence, and the period since then has shown that democratization has a chance in Iraq. Former Iraq resistance fighters have been willing to give up violence in return for appropriate political concessions. The last part of the essay discusses the potential differences which may pose a danger to an Iraqi transition in the future. There is a definite shift in Iraqi domestic affairs from a Shiite-Sunni fault line, which is stereotyped as a confessional conflict by foreigners, toward a much more divisive, multi-leveled one characteristic of Western democracies. The nationalist and Islamist differences can be mentioned among them, as well as the tension between the federalistic structure and the central power, or the one between the Arabs and the Kurds.

2009. tavasz

123

Államkudarc vagy demokratizálódás: merre tart Irak a polgárháború elcsendesülése után?

Recommend Documents