SZEGÉNYEK
KARÁCSONYA. L
A
KÖRÚTON, a színház pénztára e l ő t t n a g y t ö m e g ácsorgott. M á r h a r m a d i k hete j á t s z o t t a k e g y körülményes társadalmi d r á m á t , m e l y b e n a szenzációsan ö l t ö z ö t t primadonna körül h á r o m ugyancsak kifogástalanul ö l t ö z k ö d ö t t úr t ö r t e m a g á t életre-halálra, h o g y a h ö l g y csakis az ö v é l e g y e n , ne a másiké — aztán v é g ü l az e g y i k m e g is ölte a m á s o d i k a t s a k k o r kiderült, h o g y a primadonna a harmad i k a t szerette . . . I d e g m o z g a t ó história v o l t s ami a leginkább m e g lepte és f e l i z g a t t a a nézőket, az v o l t , h o g y ez a n é g y e m b e r érdekes és v á l t o z a t o s élményei során nem igen cselekedett, v a g y m o n d o t t semmi ú j a t . Szerelmesek v o l t a k , dühösen és veszélyesen, sőt, m i n t a n e g y e d i k f e l v o n á s b a n kiderült, közveszélyesen és e g y é b b e l n e m é r t e k reá f o g lalkozni. A nézők v i s z o n t — sajnos — életük i r a m á b a n csakis e g y é b b e l f o g l a l k o z h a t t a k szegények és édes i z g a l o m m a l f e l e j t k e z t e k bele a b o n y o dalmas drámába, a m e l y b e n v i r á g o s s z e n v e d é l y e k é g t e k és perzseltek s ami t e s z e m fel, az ő e g y é n i életükben nem igen t ö r t é n h e t e t t m e g : a szereplők e g y m á s t g y i l k o l t á k e g y nőért. Csak e g y e d ü l a nőért, m e r t e g y i l y e n szabályszerű darabban e g y é b h i t v á n y m e l l é k k ö r ü l m é n y e k szóba se j ö h e t t e k . . . A z e m b e r e k t e h á t a pénztár körül d u l a k o d t a k s u g y a n e k k o r néhány házsorral bennebb, e g y keskeny, sötét utcában, szintén n a g y t ö m e g v á r a k o z o t t . R e n d e t l e n külsejű, szürke és barnaruhás nép t o p o g o t t e g y más háta m ö g ö t t párosával, lábukkal a k ö v e z e t e t ü t ö g e t v e , m e r t hideg v o l t n a g y o n s az asszonyok kezüket dörzsölték a v é k o n y kendő alatt s k a r j u k a nehéz b a t y ú feszítésétől e l z s i b b a d v a , m á r szinte érzéketlenül m e r e d t f a g y o s testük oldalán . . . E z a t ö m e g e g y kis fehérre meszelt ablakos üzlet e l ő t t t o l o n g o t t . A z ablakra f e k e t e n a g y betűkkel az v o l t í r v a : Zálogház. O t t benn pedig nem szerelmi i z g a l m a t árultak, h a n e m pénzt. K i s fényes t a l l é r o k a t , szerény p a p í r b a n k ó k a t , aszerint, h o g y ki m i l y e n értékes d o l g o t t h o z o t t e m l é k b e érte L e b o v i t s K á r o l y n a k , a k ö z v e t í t ő úrnak. Lassan haladt a munka. A z utolsó öt darab t ö r ü l k ö z ő , m e g az utolsóelőtti n é g y alsónadrág sorba o d a a l á z a t o s k o d o t t a rácsos ablak elé s m e g h a j o l v a , b e m u t a t t a szerény b a t y ú v o l t á t a f e k e t e k e z ű , szemüveges zálogos úrnak. A zálogos csak m e g f o g t a s m á r h a j í t o t t a is o d á b b a t ö b b i szennyes b a t y ú k t o r n y o s o d á s á b a : — H á r o m pengő . . . öt pengő . . . nyolc pengő — k i á l t o t t a hátra
528 e g y láthatatlan j e g y z ő n e k s ez ellen a végzés ellen nem lehetett appellálni. V o l t aki morgott, v o l t , aki sopánkodott, de e g y se merte volna b e l e kiáltani, h o g y : nem ! A pénzt begyömöszölték a zsebükbe, az asszonyok megigazították f e j kendőjüket, homlokukba húzták sapkájukat s már mentek is kifelé, helyet engedve a következőknek. Fülledt meleg v o l t a szűk helyiségben, a levegő párás v o l t a sok gondizzadásos lehellettől, a várakozás szuszogásától, melyet remény és félelem forrósított. K i n n a simára f a g y o t t járdán lábak t o p o g t a k , t o p o g t a k . E g y - k é t járó-siető ember belebámult a tömegbe : mi az, sorba állanak? Talán megint kommunizmus van? Gerstli? — nevettek s f u t o t tak tovább. N e m v o l t kommunizmus. Karácsonyt v á r ó hét v o l t s az emberek elhozták, amijük v o l t , h o g y pénzt kérjenek érte s a pénzen megvásárolj á k azt, amijük hiányzott. Ünnepi örömet. K i s játékot. Valami ruhát. E g y vacsorára v a l ó jóízű ennivalót . . . — Jól m e g y a bolt — dohogott a zálogos. — H a mindig í g y menne, egyszer gazdag ember válnék belőlem is ! — N e m féltem én magát, L e b o v i t s úr — évelődött a becsüs, akinek az e g y i k szeme ferdén állt, talán a sok becsüléstől. — H a nekem annyi pénzem volna, mint amennyit maga ezen a bolton már keresett . . . — Kerestem, de nem találtam — felelt szellemesen L e b o v i t s s e g y percre megállt, h o g y szivarra gyujtson. — Jó, jó, csak ki akarja beszélni a karácsonyi ajándékot — v á g o t t vissza a becsüs. — P e d i g a kisasszonyra nagyon ráférne az a kis ú j é v i dupla fizetés. Úgy-e, Márika? A hátsó asztalnál keskenyvállú, beesett arcú, vézna leány ült ; ő v o l t az a láthatatlan g y ü j t ő , aki felé a zálogos kommandói röpködtek s neki el kellett fogni azokat egytől-egyig. — Magának csak mindig tréfán jár az esze, K ö v e s úr — mondta s szégyenkezve nevetett. Kínosan érintette a kérdés, ugyanis valóban nagyon szeretett volna dupla fizetést kapni, de egészen biztos v o l t benne, h o g y nem kap, hát minek kellett szóba hozni? Még csak július óta v a n itt állásban ; t a v a l y e g y kócos fekete leány szolgált a helyén, az mindig kapott ú j é v k o r ajándékot — három évig v o l t Lebovitsnál — igaz, h o g y a főnöknő ki is tette a szűrét. K ó c o s v o l t , kacér és táncosnőnek ment. H á t az egészen másféle dolog . . . — Bezárni az a j t ó t ! — harsant fel a zálogos kiáltása. — T ö b b zálogtárgyat nem veszek át, hat óra elmult ! A z ajtóban megrekedt a f a g y o s k o d ó tömeg. Egymásra néztek. Valaki sóhajtott : — H á t hiszen eljöhetünk holnap is . . . E g y ember nagyot köszönt : — Jó estét kivánok — és ezen elmosolyodtak a többi csalódottak s megindult ki-ki hazafelé. A sodronyt leengedték, az asztalról ledobálták az utolsó holmikat
529 s a szolga hozzálátott, h o g y a földreszórt hulladékot, papírcafatokat kiseperje. L e b o v i t s úr diktált, a kisasszony j e g y z e t t , a becsüs is nekidűlt e g y nagy vastag könyvnek. R ö v i d pipájából friss füstfellegeket ontott a bagaria és szennyesszagú, állott levegőbe s ferde szemével el-el bandzsalított a messzeségbe, az a j t ó felé. Már mehetett volna. V é g z e t t a dolgával s v a n annyira fontos személy, h o g y ilyenkor nem kell engedélyre várnia, h o g y távozhassék. Kelletlenül krákogott. Hiába pipázik, orra, szája és g y o m r a tele ezzel a poshadt levegővel. U n d o r o d v a bámult a sarokba, ahol az össze-vissza dobált b a t y ú k felett áporodott gőz szállt ; v a g y csak ő képzelte? Micsoda szemét. F u j j . . . H o g y v a n kedve L e b o v i t s n a k ezekhez nyúlni ; na, nem csoda, h o g y mindig piszkos a keze . . . K ö v e s úr csak az ékszerekkel és nemesebb értéktárgyakkal foglalkozott, ami meg is látszott rajta, mert ő maga is tele v o l t ékszerekkel és ami a nemesebb értéktárgyakat illeti, azokkal nem v o l t tele, de értett hozzá. K ö r m e i t manikürözgette s nagyokat szuszogott maga elé. K é t karját magasan és vízszintesen tartotta, e g y kevéssel magasabban, mint kellett volna ; mozdulataiban általában mindig v o l t valami, ami t ö b b v o l t , mint amennyit a helyzet követelt s végül is nagyot f u j t , h o g y kiteremtse magából a felgyülemlett rossz levegőt. — Elég már, L e b o v i t s , elég — kiáltotta s megpuccolt kezét szája elé t a r t v a , tüntetően e l n y o m o t t e g y ásítást, aztán felállt és nyújtózkodott : — fejezze már be s engedje haza a kisasszonyt. — Jó, j ó — morgott L e b o v i t s — m a j d ha készen leszünk. Maga mehet, nem t a r t ó z t a t j a senki. K ö v e s úr előre cammogott s megállt a leeresztett sodrony előtt. — N e m bírom nézni, h o g y ez a szegény kis leány i t t görnyed ebben a förtelmes levegőben — dünnyögte.— V a n itt e g y városra v a l ó bacillus. — Milyen j ó lélek lett maga egyszerre, K ö v e s — pislantott reá L e b o v i t s g y a n a k o d v a . — Sose t ö r ő d j é k a Máriká dolgával. — N e m m e g y e k úgysem, míg kész nincs a munkám — szólt közbe a leány félénken és nevetett. Mindig nevetett, mikor főnökei beszélgettek, mert azok mindig olyan viccesek v o l t a k és nem illett volna, h o g y épen csak ő legyen k o m o l y . K ö v e s úr elégedetlenkedett. E k k o r közbeszólt Lebovitsné is, aki egyébként nagyon szűkszavú asszony v o l t : — Beírta már ezeket a csomagokat, kisasszony? — Igen. — H á t akkor menjen is haza, én is szeretnék már otthon lenni, egészen kifáradtam, annyi munka v o l t ma — mondta a j ó asszony. — H a d d nyugodjék meg az az izgága K ö v e s úr. A kisasszony felkelt helyéről s hátrament, h o g y megmosakodjék. Zavarban v o l t ; ő maga sem értette, mit akar egyszerre ez a K ö v e s ? Csak nem akarja elkísérni? . . .
530 Pedig K ö v e s úr épen ezt akarta. Mikor Márika köszönt s az a j t ó hoz lépett, h o g y a sodrony alatt kibujjék az utcára, K ö v e s úr előzékenyen felemelte a sodronyt s utána b u j t ő is. K i n n nagy pelyhekben hullt a hó. A sötét estébe belevilágított a járdák fényes fehérsége. — H o l lakik Márika? — K é r d e z t e K ö v e s bizalmasan. — I t t a közelben — felelte s megmondta az utcát. — Elkísérem — jelentette ki K ö v e s úr. N e m kérdezte, szabad-e — elvégre miért ne lett volna szabad? A z ő útja is arrafelé vezet s ebben a hóvilágos szép tündöklő estében j ó e g y kicsit diskurálva ballagni. Márika felmagasította nyakában a kopott prémgallért s magában csodálkozva tünődött : lám, lám . . . A z e l ő t t sohasem j u t o t t eszébe, h o g y hazakísérje . . . Benn az üzletben sokat kedélyeskedett vele, de egyébként, úgylátszott, nem érdekli a leány. Elég fiatal ember és nem csúnya — állapította meg. A modora kicsit furcsa lett volna e g y elegáns szalonban, de a Lebovits-boltban igen kedves fiú-számba ment. — E g y e d ü l lakik, Márika? — kérdezte s belenézett libavörös, sovány arcába. — M a m á v a l lakom — felelte a leány. — Igazán? — érdeklődött K ö v e s . — Érdekes, h o g y mióta ismerjük egymást és még semmit sem tudok magácskáról. A papa nem él? — N e m — sóhajtotta Márika, inkább megszokásból. — Már hat éve meghalt. — Mi v o l t a foglalkozása? — Mérnök. Főmérnök v o l t a Ganz-gyárban. — Ne mondja. K ö v e s úr elismerőleg tekintett reá. — Főmérnök . . . És maga . . . magácska, h o g y került ide L e b o vitshoz? — H á t . . . Hirdettek egy leánynak állást és jelentkeztem. Kereskedelmi érettségim v a n — tette hozzá önérzetesen. K ö v e s megcsoválta f e j é t s b o t j á v a l valamit félrepiszkált az útból. — Márika kisasszony — mondta hirtelen — én nem is gondoltam, h o g y maga ilyen úri kisleány. — N e m ? — mosolyodott Márika. N a g y o n jól esett neki az a látható megilletődés, amellyel a becsüs az ő apját tudomásul v e t t e . — Igazán nem gondoltam és csodálkozom, h o g y . . . N e m mondta meg, h o g y min csodálkozik. Márikából pedig egyszerre megeredt a szó. Igen bizony, ő úrileány. A z ő édesapja sohasem g o n dolta volna, h o g y a leányának m a j d egyszer zálogházban kell dolgoznia a kenyérért — ámbár nem panaszkodik, L e b o v i t s n é jólelkű, egyszerű asszony. A f é r j e se épen rossz ember, csak épen . . . Másutt talán még nehezebb, i t t legalább aránylag elég tisztességes a fizetés . . . — A n y á m is régi, ősnemes család sarja — toldotta hozzá emelt.
531 ünnepélyes hangon. N e m akarta épen azt mondani, hogy sarja, de hirtelen nem j u t o t t más szó eszébe, hát í g y mondta. — Minden második rokonom méltóságos úr. N e m szoktam erről beszélni — h a j t o t t a le f e j é t s szomorúan mosolygott — minek . . . Mama mindig azt emlegeti, ami v o l t , de én azt hiszem, a multra már nem ad senki semmit . . . — N e m bizony — kapott egyszerre pártfogói hangra K ö v e s úr. Meg akarta mutatni, hogy ő se akárki. — Ismerek e g y nagyon kedves úrileányt, tábornok árvája s ott v o l t alkalmazásban a néném csemegeüzletében. N e m is hiszi, milyen szerény, kedves leány v o l t az ! A z e l ő t t sokat járkáltunk együtt, moziba, de aztán férjhez ment . . . Miniszteri tanácsos v e t t e feleségül. A színház elé értek. A nagy tolongásban meg kellett állniok ; épen kezdődött az előadás s tülekedő autók rohantak a feljárat felé. — Márika, szokott maga színházba járni? — kérdezte K ö v e s s karja alá nyúlt, h o g y segítsen az átmenésnél. — É n ? — Márika zavarba j ö t t . — Bizony, nagyon ritkán . . . Már nagyon rég nem v o l t a m . . . — N e m jönne velem holnap? Veszek két j e g y e t . Jó j e g y e t , az első sorba . . . Mit is játszanak? Valami drámát . . . Nos? Márika f e j é t elöntötte a vér. Színházba . . . Kövessel? Ez, ez . . . Parfőmös, nehéz illat g o m o l y g o t t feléje : ismerős, édes illat keveredett emlékezetébe s leszállt mélyen a szívére. H á n y éve is v o l t utoljára. De Kövessel? Miért ne, hisz egészen rendes külsejű ember . . . önálló leány elvégre . . . Van is e g y csinos, könnyű ruhája . . . — N e m tudom, mit szól a mama . . . — U g y a n kérem. Okos, felnőtt leány, kenyérkereső leány, csak nem kell engedélyt kérnie, ha e g y ismerősével szórakozni akar . . . K ö z e l is v a n magukhoz, előadás után tíz perc alatt otthon lehet. Hazakísérem. De Márika még gondolkozott ; legalább is úgy tett, mintha gondolkoznék. — És . . . hogyan? H o l találkoznánk? Mikor? — Holnap ! V á r j o n csak, hiszen holnap vasárnap van, nagyszerű. Félnyolckor kezdődik az előadás, én hát megveszem a jegyeket és már hétkor i t t leszek. — Mit szól m a j d hozzá L e b o v i t s úr — nevetett Márika végső mentegetőzésképen. — L e b o v i t s ? — K ö v e s tágranyitotta szemét. — H á t mi köze neki magához? A p j a talán? Maga elvégzi a fizetéséért a dolgát s kész. A z alkalmazottai privátéletébe csak nem szól bele ! — Csakhogy az asszony . . . L e b o v i t s n é nagyon szigorú . . . — N e m kell nekik mindent tudni — intézte el K ö v e s s megfogta a leány kezét. Már ott álltak a Márikáék kapuja előtt. A leány el akarta húzni a kezét, de K ö v e s nem engedte. — Nézze, Márika kisasszony, én szabad ember v a g y o k — kezdte
532 körülményesen. — Szeretek e g y kicsit jönni-menni, szórakozni, pénzem is v a n ; ha magácskának nem volna ellenére és — ha nincs más kísérője, eltölthetnénk mindig e g y ü t t a vasárnapot. Úgyis, mit csinál odahaza? — Semmit — sóhajtott Márika. — N a látja. É n meg elvinném cukrászdába, moziba, kávéházba. . . Márika lesütötte a szemét s zavartan hallgatott. K ö v e s még mindig a kezét f o g t a s most meg is simogatta vastag kötött kesztyűjén keresztül. K ö v e s úr kezén f i n o m bélelt kesztyű feszített, valódi N a p p a . . . — Nézze, nekem az ilyen leányok tetszenek, mint maga — m a g y a rázta. — K o m o l y ember v a g y o k , nem szeretem a léha, csitrileányokat. U t á l o m azokat az affektáló, buta teremtéseket. Maga szolid, finom, kedves leány. Jó barátok lehetnénk, ha akarná. Márika gallérjába dugta orrát. Kimelegült arcán gyenge félmosoly játszott : — É n . . . nem t u d o m — felelte kicsit bután, de bizalommal. — H á t Isten vele, K ö v e s úr — mondta hirtelen s megfordult. Most más v o l t a lépése, mint az előbb : kacérabban, mutatósabban libbent, tudta, h o g y nézik. — H á t mikor találkozunk? Még nem is beszéltük meg. H o l várj a m holnap? — A h o g y mondta . . . A színházban . . . — Jó. T e h á t a foyerben v á r o m . Úgy mondta : f o j e r . . . Márika tudta, h o g y nem í g y kell mondani, de lerázta magáról a f u t ó észrevételt. — K ö s z ö n ö m — egyezett bele mosolyogva, kicsit ügyetlenül és megbólintotta f e j é t , kezét kabátja alá dugta s bement. A lépcsőnél mégegyszer megfordult s látta, h o g y K ö v e s még mindig ott áll e g y helyben. — P á , kis leány — csicsergett a becsüs s fessen intett a kezével. E z már új hang v o l t , előlegezett hang a j ö v e n d ő pajtáskodásból. Márika nevetett, de észrevétlenül, mintha megszégyelte volna magát e g y kicsit. F u t v a szaladt fel a lépcsőn s lihegve becsengetett.
II. Márika izgatott v o l t . Mintha mondania kellett volna K ö v e s n e k még valamit, azonkívül, h o g y : elmegyek, köszönöm. K i f e j t e n i , körvonalazni a maga álláspontját, h o g y hogyan is képzeli ő azt az elmenetelt és azt a köszönetet . . . — Fojer, f o j e r — csengett a fülében. K i s ferde mosoly ébredt lelkének e g y i k lapos szögletében, de nem akarta tudomásul venni saját mosolyát, mely szinte sértette. Természetes, h o g y K ö v e s egészen más ember, mint azok, akik között ő felnőtt ; dehát ez a világ is más világ, mint amelyben ő először bukkant saját jelesen érettségizett személyére ; lám, apja szegény, igazi gavallér v o l t , mégis meghalt . . . És azóta már néhány földrengés alaposan egymásra borította a gavallérokat és par-
\
533 venüket . . . K ö v e s mégis egészen elfogadható ember, jól keres, hiszen becsüsi minőségén kívül lakásközvetítéssel is foglalkozik, sőt ingatlanügynök is, de ezekhez már Márika nem sokat értett. Nőtlen ember és jóindulatú. Sok leány örülne neki . . . A m i a l a t t mindezt ilyen szép rendjén végiggondolta, már levetette utcai ruháját s szürke háziöltönyét húzogatta, ami nehezen ment, mert a régimódi szűk ruha mindig megakadt a vállán s akkor aztán nem csúszott se le, se fel. Erélyes rántással lejjebbítette, aztán megállt és körülnézett. Ime, mintha otthoni ruhájával otthonát is magára öltötte volna. A merev posztó szálain keresztül megdörzsölte bőrét, beleivódott pórusaiba, belefolyt szemébe s ellepte szívét . . . Egyszobakonyhás, szűk szállás v o l t ez az otthon, nappal is lámpa égett benne, mert igazibb fényre nem telt a sötét udvarból, amerre keskeny ablaka bandzsalított. H i d e g v o l t , kicsit dohosszagú s elválaszthatlan kiegészítője a beteges, mindig panaszkodó öreg asszony, aki naphosszat m é l y karosszékében ült és újságot olvasott. A z ő a n y j a . . . L á t o g a t ó ritkán t é v e d t be, néhány vénasszony, rokon, azok is csak percekre. U g y a n ki j ö t t volna ide szívesen . . . H a néha Márikának e g y e g y barátnője véletlenül betoppant, nagy z a v a r t okozott ; Márika félszegen hebegett, ijedten kapkodott, a mama meg rögtön középre tolta magát, rávetette a vendégre ki nem panaszolt panaszainak hálóját a régi módról, mai világról egyetlen bizalmas szó sem eshetett, egymásra zsúfolva és összenyomva a négy méteres körben, a négy szennyfoltos, sötét fal között, az emberek levegő után kapkodtak s menekültek . . . Márika tehát magára öltötte otthonát s ezzel arca is m e g v á l t o z o t t . Meg kell mondanunk, itthon Márika egészen más v o l t , mint kinn Lebovitséknál idegenek között jártában-keltében s aki idehaza a n y j á v a l kettesben beszélni hallja, bizony nehezen ismert volna a félénk és piruló leányra. Ott szerényen húzódozott, tisztelettel körmölt és félt. Itthon kinyílt a tüdeje és sokszor esett ki belőle hangos, éles szó. De j ó leány v o l t és becsületes szívű. — N é g y nap mulva itt a karácsony — mormolta most az öregasszony. — K i tudja, megérem-e? Márika harisnyái között keresgélt ; v o l t e g y egész j ó pár, csak az orrán rejtőzködött e g y kis alattomos stoppolás. Kimossa holnapra . . . — E z t se hitte, h o g y megéri, mama — felelte egykedvűen. Tréfás akart lenni a hangja s akkor v e t t e észre, h o g y milyen nyers, tehát enyhít e t t rajta : — Még eddig minden karácsonyra í g y készültünk — mondta csendesen. — Jó, jó, már nem sokáig készülök — sóhajtotta az öregasszony. — N e m is bánnám, ha nem gondolnék mindig reád. H a téged biztonságban tudnálak . . . Márika ezt is megszokta már. N e m is felelt. Melegvizet készített a kis gyorsforralóra s a mosdótálba v i z e t töltött, h o g y nekilásson a mosásnak. N a g y o n elfoglaltan sürgött s csakúgy mellékesen vetette oda : Napkelet
36
534 — H o l n a p színházba m e g y e k — de arca égett s lázasan fülelt a válaszra. — T e ? K i v e l ? — csodálkozott a n y j a . — A becsüs h í v o t t meg. K ö v e s Zoltán. H é t k o r v á r a foyerben . . . — T é g e d ? D e hát hogyan? K i az az ember? Ismered közelebbről? Márika v á r t a ezt. Épen ezt és szembefordult a n y j á v a l : — K ö z e l e b b r ő l ? H á t becsüs a L e b o v i t s zálogházában, mindennap találkozom vele, persze, h o g y ismerem. Mit ismerjek rajta közelebbről? K e d v e s fiú s ú g y tudom, gazdag is. Örülök, h o g y egyszer már nekem is lesz alkalmam e g y kicsit szórakozni. — Szórakozni — dünnyögte a n y j a — mindig csak azon jár az eszed. A z t mégis csak meg kellene nézni, h o g y miféle emberrel állsz szóba. N e m vethetsz le magadról mindenféle társadalmi tekintetet, úrileány v a g y . . . Márika lecsapta kezéből a harisnyát. — Űrileány — akadt bele az eléje v e t ő d ő szóba, pedig talán nem is épen ez v o l t , ami felingerelte — ugyan, h a g y j a már ezt az ócska babonát ! Épen elég v o l t már belőle, az úrileányságomtól megehet a penész huszonötéves koromban ! Minden leány szórakozik, jön, megy, él, csak én kuksolok egész nap az üzletben, aztán h a z a j ö v ö k ebbe a nyomorúságos, piszkos óduba s lefekszem a tyúkokkal, mikor még szívesen maradnék fenn, de maga már aludni akar . . . H á t mit gondol, meddig b í r o m még ezt a keserves, örömtelen életet? — É n nem mondom, h o g y ne szórakozz, de mindent m ó d j á v a l és nem akármilyen társaságban . . . M ó d j á v a l . . . Marika azt hitte, rögtön sírva fakad. Hiába beszél ennek az ósdi, sötét léleknek. Hiszen, ha még e g y e t szól, már tisztességtelen tervekkel f o g j a gyanusítani. És ott kinn a világban nevető leányok jönnek-mennek s azt mondják, a nő felszabadult . . . A h e l y e t t , h o g y ő bíztatná, bátorítaná, kedvre ösztökölné, hiszen úgyis olyan magába hullott és erőtlen. Csak lázadozni tud, de fel nem lázad soha . . . — N é z z e mama, ne vitatkozzunk — mondta erőltetett nyugalommal — nevetséges az ilyen disputa. Egész esztendőben itthon ülök, a Panna néniék havi zsúrjain kívül soha társaságot nem is látok, hát ha egyszer e g y évben, karácsonykor akad e g y kis élményem, valami örülnivalóm, ne rontsa el mindjárt a kedvemet. — Miféle ember az a becsüs? — firtatta csökönyösen az öregasszony. — N ő t l e n ? — Az. — H m . Elgondolkozott. — H á t akkor . . . De hátha nincsen k o m o l y szándéka? Márika felbámult. — K o m o l y szándéka . . . H á t csak talán nem képzeli, h o g y mindjárt feleségül akar venni . . . Mert egyszer m e g h í v o t t színházba . . .
535 H á t bizony — v á g o t t vissza a n y j a keményen — a végén azt hiszem, mégis csak az a célod. Olyan emberrel, aki nem vesz el, nem érdemes szóba se állni. Márika reménytelenül ült le e g y székbe. A sokféle felelet úgy tódult ajkára, hogy mind egyszerre akart hanggá teljesedni s e g y i k szó a másik elől állta el az útat. — Mama, mama, hát erre nem is tudom, mit válaszoljak — nyögte csendesen. — A j ó Isten áldja meg, hát minden férfiban a kérőt lessem? Hiszen akkor nem lehet e g y jóizű órám, e g y gondtalan, kedves estém . . . E z . . . hát itt v a n ez a K ö v e s . K e d v e s , v i d á m ember, de eszében sincs, h o g y udvaroljon ; gazdag lehet, mert únja magát egyedül, hát megh í v o t t . . . Házasság ! És én . . . É n szívesen m e g y e k vele, de őszintén mondom, ha megkérne, talán nem is . . . . — Miért? A z t mondtad, szimpatikus férfi . . . Márika megtörten csavargatta kimosott harisnyáját, aztán vizes kezével megtörölte haját. — Szimpatikus — mormolta elkeseredetten. — A z é r t nem olyan, akit szívesen vennék férjemnek, ha csak nem volna épen nagyon muszáj. Már pedig nem muszáj, hiszen, ha arról v a n szó, maradhatok vénleány is, nem halok éhen . . . — Ó — sóhajtott a n y j a — az mégis nagyon szomorú lenne . . . A k k o r mégis jobb akárki, elfogadható partie. Már pedig az idő elmulik. N e m v a g y olyan szép leány, h o g y annyit válogathass. A házassághoz nem kell szerelem, csak gondtalan jómód, akkor m e g j ö n a szerelem is. Márika megfordult s kiment a konyhába, h o g y elkészítse a teát. Míg a vízzel b a j l ó d o t t , keserű mosoly reszketett ajka körül. M i csoda buta és értelmetlen vitába fullad itt közöttük minden. H a K ö v e s kihallgatta volna most őket . . . Fojer, f o j e r — csökönyösödött a fülében a gúnyos emlékezés. A z t á n a n y j á n a k t o m p a hangja : a szerelem megjön azután is . . . Puderpuff, sárgakötésű regények és félreismert asszonyok, polgári négy szoba, gyermekek, szerenád . . . Leült az alacsony konyhaszékre a tűzhely mellett. Zálogház, h a v i százhúsz pengő, részletre cipő és karácsony . . . K ö v e s Zoltán becsüs, ingatlanügynök. Fojer, f o j e r . . . Mit szólnak az emberek, hátha nincsenek tisztességes szándékai? Huszonöt év, nem v a g y szép leány és mulik az idő . . . Fojer, f o j e r . . . Holnap a színházban hét órakor . . . A forróvizes edényt e g y vastag törlőruhával levette a gyorsforralóról. N e v e t n i akart, nagyon akart nevetni s a törlőruhát arcára tapasztotta, h o g y a n y j a meg ne hallja felcsukló kacagását. N é h á n y pillanatig í g y tartotta, aztán leeresztette. K e z é v e l megtörölte a szemét. — Márika, gyere már — kiáltott utána a n y j a . Erre a csészéket és tányérokat tálcára tette s melléjük rakva a forróvizes szamovárt s a kis hideg ennivalót, b e v i t t e a szobába.
36*
536
III. Másnap este háromnegyed hétkor kilépett a kapun s siető, de óvatos lépésekkel megindult a színház felé. Sietett, mert K ö v e s azt mondta, h o g y hétkor ott lesz és lehetetlennek érezte, h o g y várakoztassa . . . Viszont óvatosságra azért v o l t szüksége, mert a l á g y hóhullástól vizes lett a járda s ha a csatakos sárléből valami hócipője fölött a harisnyájára loccsan, vége a mocsoktalan estélyi dísznek. A bejárat tolongásában jobbra-balra kapkodta f e j é t , K ö v e s t nem látta. Behúzódott tehát a fal mellé, a bejárat közelében és v á r t . Belépős dámák, gyöngyösen csillogó lepkeszerű nők suhogtak előtte, szmokingos gavallérok s a levegőben valami különös émelyítő, bódító illat terjeszkedett, a kikészített meztelen női testek illata. K o p o t t nyúlgalléros fekete kabátjában, nyakán v é k o n y kockás sállal, amint ott állt, egyszerre sajátságos káprázat lepte meg. Mintha ez a sok fényesség mind nekijönne, ez a sok illegő, keringő pár mind feléje keringene. Védtelen v o l t , elh a g y o t t n a k és jelentéktelennek érezte saját személyét, míg ez a jelentéktelenség és szánalmas elhagyottság — személyétől csodálatos módon elkülönülve megnövekedett, félelmesen szembeötlő lett és tüntetett, kiabált és feléje harangozta az ellenséges népet. A z t hitte, hiába bújik el, az egész szikrázó, villámló forgatag s annak minden kacagó, drágaköves paránya csak őt nézi és rajta nevet . . . E k k o r K ö v e s úr közeledett hozzá, n y i t o t t prémes felöltőben, m e l y alól kivillant jól vasalt, divatos szmokingja. Márika megvárta, míg eléri s bátortalan, szégyenkező félmosollyal n y u j t o t t a kezét. N e m nézett szembe vele, hanem oldalra fordította a f e j é t , mintha az idegeneket nézegetné. K í n o s percek voltak, ám a férfi nem v e t t e észre zavarát. A ruhatár felé invitálta, ott lesegítette kabátját, kalapját s tetszéssel méregette : — E j , de csinos valaki ! Igen, í g y már egészen másképen érezte magát Márika is. Egyszerű, csukott sötétkék crépe de chine ruhája, nyaka körül fehér gallérkával, lábán csinos, világos cipő, ha nem is épen nagyon ünnepélyes, de szolid és kedves. A l a k j a jó, haja divatosan kiondolálva s arca a kis esti kikészítés j ó v o l t á b ó l szinte csinos. Csak ne lenne ennyire sovány . . . E k k o r a háta mögött megkondult e g y molett női hang : — N é z d , Bella, ilyen karcsú szeretnék lenni, látod? A z ilyen alakon minden jól áll . . . Megfordult. K é t rikitóra mázolt, g y ö n g y ö s női bálna mustrálta fesztelenül. Felsugárzott a szeme s K ö v e s r e nézett : — B e m e g y ü n k ? — kérdezte s hangja és nézése egyszerre színt kapott, felsugárzott benne az önbizalom. Mire bementek s elhelyezkedtek, már kezdődött is az előadás.
537 A z első b a j a szünetben történt meg. Márika nem ment ki sétálni, hanem bennmaradt s az előzékeny K ö v e s úr cukorkát vásárolt neki. Ő maga is e v e t t belőle, hangosan ropogtatta s közben felállva helyén, ide-oda gukkerezett s széles megjegyzéseket tett. A megjegyzések pontosan olyanok voltak, amilyeneket Lebovitssal v a l ó évelődései közben szokott világgá ereszteni s Márika méltán csodálkozott magában, h o g y most miért nem tetszenek neki, holott máskor egészen jól bírta . . . A z t á n a darabról beszélt K ö v e s úr és akkor már egyenesen rettenetes dolgokat mondott. A szereplők nevét böngészte a színlapon s a neveket zamatosan ejtette : Regnier, Deszlisz és í g y t o v á b b . E l ő t t ü k és mögöttük parádés népek ültek — ez a szerencsétlen ember csakugyan f i n o m helyet v á l t o t t — és úgylátszott, h o g y ezek mind csupa ismerősök, köszöngettek egymásnak, m a j d összeverődve diskuráltak, a nők mosolyogva bólint o t t a k a páholyok felé, az urak pedig egymás között tereferéltek nagy komolyan . . . Márika kezdte kényelmetlenül érezni magát. K ö v e s úr hangos bókjaira rémülten rezzent össze. K ö v e s úr már arról tárgyalt, h o g y vacsorázzanak e g y ü t t . — De miért ne, aranyos? T u d o k e g y kitűnő j ó vendéglőt. Elegáns hely ! É n nem járok kis korcsmákba. Csakis az elegáns helyeket szeretem. H a az ember kiadja a pénzét, legalább lássa, h o g y miért teszi, nem igaz? N e m v a g y o k smucig ember, nem nézem a borravalót, de aztán meg is kívánom, h o g y rendesen szolgáljanak ki . . . E g y monoklis úr hátranézett. Márika arca bíborvörössé v á l t s lesütötte f e j é t . Mikor újra fel mert tekinteni, az úr már másfelé bámult. Ó, most a nők nevetnek . . . Márika beleesett a nyilvánossághoz nem szokott teremtések kegyetlen megpróbáltatásaiba. Szentül hitte, h o g y mindenki őket figyeli és neveti — hiszen aki hallja, annak nevetnie kell... Már pedig ki nem hallotta? — Halkabban, kérem — nyöszörögte, de mosolygott melléje, h o g y meg ne bántsa. — M i ? Miért? — kérdezte K ö v e s úr elcsodálkozva. — Meghallják a szomszédok . . . — Ja? Nincs abban semmi. N e m is ügyelnek ide. H á t e g y ü t t vacsorázunk? Szerencsére a visszatérő publikum megakasztotta b e s z é d j ü k e t ; helyet kellett engedni nekik, aztán felment a f ü g g ö n y és sötét lett megint. Márika ruhája két szék közé szorult, ki akarta szabadítani s K ö v e s úr segíteni akart neki. Legalább is úgy látszott, mert arra felé nyúlt ő is, ám ruha helyett a Márika kezét f o g t a meg. A leány rémülten húzta vissza. Ő erélyesen utána nyúlt megint. El is érte s a gyenge kéz hiába szabadkozott. Márika égő arccal, lihegve bámult a színpad felé. Ó, h o g y juthat valakinek ilyesmi eszébe . . . Félszemmel jobboldali szomszédjára sandított ; Úristen, hátha észre-
538 veszi az is, hiszen világos van, nem mozi ez, de izléstelen dolog . . . A szomszéd mereven bámult a színpadra s nem törődött velük. Erre Márika elszántan kirántotta a kezét. N e m sokáig nyughatott, K ö v e s úr újra kezdte az ostromot. Márika már nem értett a darabból semmit, a felvonás végén már sírni szeretett volna és még hátra v o l t két felvonás . . . Végre eltelt ez is s ők kinn álltak a hideg utcán, a hazafelé tülekedők sodrában. K ö v e s úr szorosan mellette állt s kezét karja alá csúsztatva, igen nagyon meg akarta győzni Márikát : — H á t hazamegy mégis, aranyos — kérdezte bizalomteli kételkedéssel. — Igen — mormolta Márika s összeszorította fogait. G y á v á n védekezett : — M e g m o n d t a m előre, h o g y csak színházról lehet szó, mert mama nem engedi, h o g y későn j á r j a k haza. — Későn, édes Istenem, félóra alatt megvacsorázunk, aztán hazaviszem autón. N o s ? — N e m , lehetetlen. — E j n y e — csóválta f e j é t K ö v e s kedvetlenül, — de makacs leány maga. Hiszen nincs abban semmi, ha e g y kicsit később m e g y haza. — T u d o m , de mégse lehet. — Mondja, h o g y sokáig t a r t o t t az előadás ! — N e m ! N e haragudjon — s h o g y megengesztelje, kedvesen rámosolygott, talán — máskor, m a j d bejelentem mamusnak előre. Miért nem szólt tegnap . . . A mosoly használt. K ö v e s úr édesre csücsörítette arcát s ferde szeme enyhén és szerelmesen karmolt bele a homályba : — K i s rosszaság . . . N a jó, ez egyszer legyen a maga kedve szerint. De csak hazakísérhetem, mi? Márika csodálkozva kelletlenkedett. Furcsa, hiszen az úgy is illik, minek kérdi? Furcsa ember ez a K ö v e s Zoltán ! Már alig birta, már otthon akart lenni, h o g y gondolkozhassék a dolgokon. Most, h o g y ketten v o l t a k , már nem égette annyira a szégyen, h o g y ilyen közönséges a modora, de szabadulni szeretett volna tőle ; fáradt és álmos v o l t . K ö v e s keze egyre a karja alatt motoszkált, úgy vezette, mint e g y világtalant. Márika érezte, h o g y mind melegebben v o n j a magához, erre eltolta : — N e , kérem, nem szabad. — Miért? — g ü g y ö g t e K ö v e s úr. — N e m akarom, nem illik í g y menni az utcán. — N e m illik? H á t mi illik? — kérdezte K ö v e s úr lágyan s mire észrevette volna, már hozzáhajolt s megcsókolta az arcát. I g y történt, ilyen egyszerűen. Márika előbb azt hitte, h o g y képzelődik. A z u t á n rémülten hátrált meg. — De ez . . . Igazán — dadogta. — N e m látta senki — nyugtatta meg K ö v e s úr üdén s h o g y még
539 jobban megnyugtassa, f o l y t a t n i akarta. A leányban fellázadt a lélek. Egész este gyült keserűsége kifakult az arcára. Szemébe könnyek torlódtak, keze v é d e k e z v e szegült a férfi ellen : — Menjen, menjen — hebegte, de ebben a rövid szóban annyi erő v o l t , h o g y elcsukló hangja pótolta a bennmaradt szavakat. A z t á n futásnak eredt s hamar el is érte a kaput. A férfi utána szaladt. — N e m értem magát — mondta s otromba módon odaállt a leány elé. A z behúzódott a kapu alá s csengetett. — Mit, csak nem akar komolyan bemenni? — kérdezte K ö v e s bután. Belülről már a házmester kulcsai zörögtek. Márika elfordította f e j é t és idegesen megrántotta vállát. — Jó estét — mormogta K ö v e s úr, v a l a m i halvány szándékával annak, h o g y ő maradjon felül. Márika értelmetlen feleletet szepegett s félig öntudatlanul bet á m o l y g o t t a kapun.
IV. Egész éjjel álmatlanul hánykolódott s másnap fáradtan és dideregve ébredt. H a m a r megmosakodott, bekapta reggelijét s már szaladt is, h o g y el ne késsék. A n y j a csak ennyit kérdezhetett : — H o g y mulattál az este? — N a g y o n jól — felelte Márika s elment. A z utcán lázasan hánytorgatta az esetet. Most érezte, milyen kellemetlen dologba keveredett. V a j j o n hogyan f o g viselkedni K ö v e s ? F o l y t a t n i f o g j a az ostromot? Megrázkódott. Márika nem szokott az ilyen gyors hódításokhoz. Ő egészen másképen képzelte K ö v e s úrral v a l ó barátságát ; nem v o l t túlságosan idealista, huszonöt esztendős v o l t , a képzeletén már sok minden keresztül f u t o t t , de az a gyors mód, ahogyan K ö v e s úr akart győzedelmeskedni felette, felháborította és elkeserítette. H j a , K ö v e s úr kitűnő üzletember, t u d j a , h o g y miért mi jár — és nem hitelez . . . Hideg, havas eső esett s Márika végre elérte a zálogházat. I t t látta az órán, h o g y még nagyon is korán van. * * *
A z ember mégis nagyon sok lehetőséget rejteget magában s minduntalan meglepetésekkel szolgál önmagának. H á t még másoknak ! I t t v o l t például K ö v e s úr. Becsüs, nagyhangú, kedélyeskedő fickó, afféle mindig — jóbarát. K i c s i t öntelt, műveletlen, de türhető. T e g n a p este ez a K ö v e s úr szmokingot viselt és türhetetlen v o l t , de azért még mindig elég könnyen kezelhető embernek látszott, Márika haragudhatott reá, utálhatta, de nem érezte, h o g y valaha is fölénybe kerülhetne vele szemben ez a bókoló, ferdeszemű lény. Most pedig . . . K ö v e s úr rosszkedvű, m o g o r v a férfiúként sötétlett bele az új
540 napba. Félvállról köszönt, fütyörészett és köpködött. E z t ugyan máskor is megtette, de fütyörészése most semmibevevést jelentett s köpködése megvetést . . . Márika visszautasító, jeges magatartásra készülődött s nehéz meglepetéssel v e t t e tudomásul, h o g y aligha lehet reá szüksége. E z a K ö v e s Zoltán nem a tegnapi udvarló, ez őt már számba se veszi ; elnéz felette ; ez i t t e g y fontos poziciót betöltő úr, Lebovitscsal egyenrangú, Márika pedig — nos, ő a legkisebb, a lehető legkisebb személy. Kisebb még azoknál a becammogó, v a c o g ó ügyfeleknél is. Olyan kicsi irodakisasszony . . . kicsi mint e g y giliszta . . . És sértettsége, felháborodása, undora lassan elkeveredett s mint süppedős, l á g y iszap ülepedett meg a lelkében, melyben már nem lehetett megtalálni az igazát érző Márikát, inkább e g y rosszlelkiismeretű, szégyenkező leány emelkedett ki belőle, akit igen nagy szorongás feszegetett : j a j , ez a durva ember képes reá, h o g y elmondja Lebovitséknak ami történt, aki t u d j a , mit hazudik és b a j b a keveri őt . . . A zálogháznak megint meleg napja v o l t . Dült a sok állott fehérnemű, viseltes ruha s nőttek a sarokban a csomagok. Márikának f e j e f á j t az álmatlanságtól. Délben végre felkelhetett, h o g y ebédelni menjen. Otthon gyorsan bekapta a kis menűt, melyet a bejáróné h o z o t t fel e g y közeli vendéglőből s a n y j a e g y cédulát n y ú j t o t t át neki : — N é z d , felírtam, ami az ünnepekre kell, rendeld meg a cukrászdában — mondta. Két-háromféle tészta v o l t f e l j e g y e z v e , kis negyedkilókban s mellettük az összeg, amibe kerülhettek. — V i g y á z z , nehogy többet kérjenek, megkérdeztettem az árát az asszonnyal, hát e g y krajcárral se számíthatják drágábban — f i g y e l meztette a n y j a . — T é g e d mindenütt becsapnak. Márika a tükör előtt haját rendezgette. H á r o m széket is félre kellett állítania, míg a tükörhöz érhetett. Rettenetes ez a szűk lakás, ez a szűk élet . . . E z az egyetlen szobájuk . . . Még ez az elrendezés is sok küzdelmébe került, míg rábeszélhette a n y j á t , h o g y a régi robusztus hálószobabútorok helyett ezeket a könnyebb darabokat tartsák meg s divánon aludjanak . . . A többit eladták, mikor nagy lakásukból ide áthurcolkodtak. Szép is v o l t az a lakás, három nagy szoba utcára s még hátrább e g y kisebb, az ő tanulószobája. A szép lakáshoz azonban e g y förtelmes, rút házbér is t a r t o z o t t , ijesztő otromba összeg, amitől édesanyjának szerény nyugdíja nagy tiszteletében olyan kicsire szeppent, h o g y még tízszerte kisebbnek látszott, mint amilyen v o l t . Á d á z harc kerekedett a letörhetetlen házbér és a törékeny kis nyugdíj között, amely persze ennek vereségével v é g z ő d ö t t . A sok szép bútor idegenbe vándorolt. — Hisz úgyse használ már ilyent senki — mondták ki reá a sunyi szentenciát. H a egyet könnyelműbben lépnek, már beverik az oldalukat, v a g y egymást taszigálják ki a világból. E h . . . — H a m a r elkészült s már ment is vissza dolgára.
541 A lépcsőházban ismerős asszony szólította meg. — Kisasszonykám, engedelmet kérek, v a l a m i t szeretnék mondani. A sánta szabó felesége v o l t , mellettük laktak. Bőbeszédű, j ó asszony, sokszor járt be Márika anyjához s ő mosott nekik. Ura azelőtt jól keresett, de mióta nincs munkája, az asszony kénytelen napszámba járni. — Sietek, Fürstné drágám — szabadkozott Márika. — De azért csak mondja el gyorsan, mit akar. Gyorsan, ez nem tartozott a Fürstné módszerei közé. K e z é t vastag kendője alatt kötényébe törülgette tempósan. — Kisasszonykám, karácsonyra a gyerekeknek kellene valami. Mióta az uram nem keres, alig élünk. E g y néhány j ó lepedőm, meg e g y szép tizenkétszemélyes abroszom van, egyszer árverésen v e t t e m , zálogba tenném . . . Ott, ahol a kisasszonyka van, ha tetszene e g y szót szólni . . . esetleg többet adnának reá . . . Márika megállt. — Fürst néni, nézze — mondta kis szünet után halkan — én ott semmise v a g y o k . E n g e m is csak fizetnek, h i g y j e el, nem v a g y o k valami befolyásos személy. D e L e b o v i t s elég jól ad mindenkinek, hozza el a holmiját . . . mást nem Ígérhetek . . . Fürstné bólongatott. Egymásra néztek. A z asszony kövér, jóságos szeme rámelegedett a leány reszkető, szomorú képére. H ü m m ö g e t e t t a j ó asszony s esetlen, ösztönös mozdulattal megérintette karját. — Oda nézzen, Márika kisasszony — integetett jelentőségteljesen e g y csipkefüggönyös ablak felé, melyben barna selyemkimonós, borzas nő ült és cigarettázott. — A n n a k v a n ám j ó dolga ! Úgy kapja az ajándékokat minden karácsonykor garmadával. H a látná a szobáját, tele párnával, képpel, szőnyeggel. A k k o r a karácsonyfát díszit magának, h o g y alig fér az asztalon . . . Mintha összetartozásukat akarta volna Márikának bizonyítani azzal, h o g y ők most ketten összefognak az idegen ellen. — A festőművésznő? — kérdezte Márika, épen csak h o g y v a l a m i t mondjon. — A z . A n n a k v a n ám gazdag udvarlója ! N a g y b á c s i j a . . . Úgy nagybácsim az nekem, mint neki . . . P e d i g nem is szép . . . Szeme vádolóan tűzött a széles ablakfa, m i n t e g y b e l e d ö f v e a sujtó ítéletet : nem is szép ! Márika elfordult : — H á t csak j ö j j ö n be, Fürst néni. K a p annyit, mint akárhol másutt — mondta f o j t o t t hangon. — N a g y o n sietek, elkésem — t e t t e hozzá barátságosan mentegetőzve. — N e m t a r t ó z t a t o m , kisasszonykám — felelte Fürstné s nagy hangos sóhajtással befordult ő is.
542
V. A n y j a kis cédulája ott lapult ridiküljében. — Szegény mama — gondolta, — a kevésből is mindig jut gondja az ünnepre. Biztosan kap tőle a szent estén e g y féltucat zsebkendőt, v a g y szappant és ő is ad m a j d neki e g y pár meleg papucsot . . . Hiszen jó, h o g y ennyire is telik. Ott a szemközti szép lakásban csillogó karácsonyfát díszítenek s kapja a drága ajándékokat e g y leány. Miért? A Lebovits-ház eseménye aznap e g y estélyi ruha v o l t . Hordár hozta, aranydíszes, gyöngyös, drága holmi v o l t . N a g y összeget kért reá, néhány nap mulva k i v á l t j a a tulajdonos, csak épen h o g y pillanatnyilag megszorult. L e b o v i t s n é sóvár szemekkel forgatta a csörgő cifraságot, L e b o v i t s pedig Márika ámuló szeme láttára odaröffent kedéllyesen : — N a kisasszony, magának mikor hoz ilyen ruhát a Jézuska? Márika zavartan nevetett. És ekkor odalépett K ö v e s úr is s miközben magasra f u j t a szivarjából a füstöt, gúnyosan szólt : — Márika kisasszonynak nem hoz ilyent a Jézuska. Ő nem elég ügyes ahhoz, h o g y ilyent kaphasson. Márika ijedten kapta fel a f e j é t . — Mit tudja azt maga? — mormogta L e b o v i t s . K ö v e s úr megvetően legyintett : — É n tudom. A z ilyen leányoknak csak perkált hoz a Jézuska, ha épen nagyon bőkezű akar lenni . . . — N e m is kell e g y szolid leánynak az efféle színházi v a c a k — döntötte el a v i t á t a szigorú Lebovitsné. Márika lehajtotta vérvörös arcát s a nagy k ö n y v b e n lapozgatott. Most keservesen szégyelte magát. A becsüs kíméletlen, kicsinylő szava belefúródott a szívébe. Hiába akart segíteni a jólelkű Lebovitsné, annak a durva embernek igaza van, csak neki v a n igaza, neki, aki most szivarral a szájában s kis piszkos pénze öntudatával a zsebében, kimondta reá a szentenciát. H o g y élhetetlen, szánalmas, ügyetlen senki . . . H a t órakor pedig, pontosan záráskor, K ö v e s úr feltápászkodott s f e l v e t t e bundáját. — M e g y e k — mondta — randevum v a n az Edisonban. — Magának? K i v e l ? — csodálkozott L e b o v i t s . — N ő v e l . H a nem hiszi, nézze meg. Micsoda nő ! Fess, elegáns. T e g n a p ismerkedtem meg vele a N e w y o r k b a n . Micsoda ékszerei vannak ! — H a maga mondja — egyezett bele L e b o v i t s elismerőleg. — Elhiheti — v á g o t t vissza önérzetesen a becsüs. — R a c e nő. És lehet vele okosan beszélni, nem afféle finnyás nebántsvirág . . . — Menjen, menjen — intette le haragosan Lebovitsné s K ö v e s úr önelégülten, n e v e t v e t á v o z o t t . Márika felállt. — N a , maga is hazamehet, kisasszony — mondta L e b o v i t s .
543 — K ö s z ö n ö m — felelte halkan s a mosdóhoz ment, h o g y letisztogassa kezéről a munka f o l t j a i t . — K i v e l jöttél haza? — kérdezte este a n y j a . Márika csodálkozva nézett reá. — Egyedül. K i v e l j ö t t e m v o l n a ? — K ö v e s nem kisért haza? Márika elfordult. V a g y úgy, persze . . . — N e m — m o r m o g t a kedvetlenül s szekrényében motoszkált, h o g y ne kelljen felnéznie. A n y j a először nem értette ezt a z a v a r t mormolást. A z t á n meg félreértette. — N e riaszd el magadtól — intette aggodalmasan. — H a csakugyan j ó r a v a l ó ember és tetszel neki . . . Ma már nem nézik annyira a származást. A fő, h o g y jól keressen és megbecsüljön. A leány fellázadva bámult reá. Ó, ha elmondanám neki — gondolta s e g y percre kísértésbe esett, h o g y elmondja. Eh, hiszen úgyse értené meg, csak ellene támadna megint, v a g y hajtogatná, h o g y ugye, neki v o l t igaza . . . Vállat v o n t tehát s hagyta, h o g y a n y j a t o v á b b beszéljen. Ő maga pedig nagyon elgondolkozott s még sokáig gondolkozott az ágyban is, mig végre elaludt. Másnap reggel hosszasan kutatott szekrényében s e g y kis bársonykazettát húzott ki fehérneműi alól. K a b á t j a alá r e j t v e kicsempészte hazulról. A kazettát az üzletben zavartan tette le L e b o v i t s n é elé. — Nagyságos asszony kérem, a házunkban lakik e g y szegény szabóné, az urának nincs munkája s ajándékot akar venni a gyerekeinek . . . Megkért, h o g y ezt t e g y e m zálogba. Esetleg, ha többet kaphatna érte . . . K i s ezüstkészlet v o l t , afféle keresztelő-ajándék. Csinos régiség. — Jó, m a j d az uram — mondta Lebovitsné. — M a j d a becsüs úr — hárította el L e b o v i t s . — N e k i mutassa meg, ha bejön. Márikának lángbaborult az arca. Erre nem gondolt . . . — K é r e m — hebegte — tessék adni reá v a l a m i t . Szegény asszony itt v á r a szomszéd utcában, megigértem, h o g y mindjárt kiszaladok és átadom a pénzt . . . — E j n y e , de furcsa asszony lehet az — kiáltott L e b o v i t s . — N e m jön ő maga, hanem magát f u t k o s t a t j a ? — Arra kért, m o n d j a m , h o g y az enyém — nyögte Márika. — H i á b a magyaráztam, h o g y az nem számít, mégis . . . — Intézd hát el — intett urának Lebovitsné. — Mennyit akar? Márika a blúzát tépegette. — Tizenöt pengőt . . .
544 — A z sok . . . — De kivételesen . . . Megéri, tessék elhinni. Szép régi dolog, nem is tudom, h o g y j u t o t t hozzá. A z e l ő t t jól ment nekik . . . — N a jó, hát legyen tizenöt. N a , a maga kedvéért — v á g o t t bele L e b o v i t s váratlan leereszkedő nyájassággal. — Karácsony van, ne mondja az a szegény asszony, h o g y nincs szívünk. Márika boldogan dadogott köszönetet s mikor túlesett a dolgon, mintha forróvizes f o l y a m b ó l került volna partra. Kiszaladt s a legközelebbi utcán keresztül visszajött. Sok nép tolongott már az ajtóban, hozzá kellett látni a munkához. Délutánra L e b o v i t s n é szabadságot adott neki, merthogy kereszt é n y leány s a j ó asszony nagyon respektálta a mások megszentelt ünnepét. Márika izgatottan futkosott az utcákon, zsebében tizenöt felesleges pengővel s nem tudta, h o g y mit vásároljon rajta. V i r á g ? . . . Ó, az nagyon is hasznavehetetlen holmi, túlságos könynyelműség volna. H a kidobja is a pénzt, mégis olyant akar venni, aminek a n y j a is örülhet s ami meggazdagítja ünnepüket. Praktikus holmi nem lehet, gavalléros, kecses és könnyű dolognak kell lennie. Gyerekes nosztalgiával a cukrosboltok felé húzódott. Tarka fenyőgallyas dobozokban f i n o m csokoládé-ékességek hivalkodtak a kirakatban. Bement. Izgatottan v á l o g a t o t t s hosszas fontolgatás után e g y nagy kerek doboznál állapodott meg. A z v o l t a legmutatósabb ; félkilós doboz v o l t , de egész kilósnak látszott, édeskés leányfej rózsállott a tetején s a világoskék selyemszalag havas fenyőágat szorongatott. Szép japánpapirba csomagolták, aranypecsétet ütöttek reá s már az ö v é v o l t , v i t t e kifelé. Most következett a ravaszabb gond. H o g y küldje haza? Hordárral nem lehet, az m e g m o n d j a otthon, h o g y ki küldi. Postán már késő. Nos, elviszi ő maga. Valóban, ez a legegyszerűbb. N e m olyan hatásos ugyan, mint ahogyan tervezte, de a n y j a úgysem járatos az ilyesmiben, nem f o g megütközni rajta. A z ajtóban örvendező, újságot lelkendező arccal akart belépni, de nem sikerült. Márika nem v o l t j ó szinész s e g y kicsit bizony erőltetetten v i r í t o t t ajkán a meglepetés : — Nézze, mama, kaptam karácsonyi ajándékot. M i t szól hozzá? Úgy-e szép? A z öregasszony elámulva forgatta kezében a díszes csomagot. A f i n o m csokoládé reá is megbabonázó hatással v o l t : — Gyönyörű ! Milyen izléses . . . K i t ő l kaptad? — K ö v e s t ő l — akarta mondani Márika. Egyszerre azonban megrekedt benne a bátorság, ekkora hazugságot nem birt kiejteni. K ö n y nyebbet választott : — Tulajdonképen . . . nem is t u d o m . . . A z a z h o g y tudom, dehát...
545 — Mi? N e m értem. — Ugyanis — nevetett — az asztalamon találtam ma reggel. D e nem L e b o v i t s tette oda, ő nem olyan gavallér. N e m akarták megmondani, de hisz úgyis t u d o m . . . — Köves? . . . — H á t . . . valószínűleg ő . . . N a g y o n ünnepélyes lett a hangulat. A z öregasszony a skatulyát bontogatta óvatosan s mikor kinyitotta, elérzékenyülten csodálkozott bele : — Ó, ez már igazán . . . igazán g y ö n y ö r ű ajándék ! Drága lehetett . . . — H á t nem olcsó az efféle . . . Sok v a n benne? — Elég sok. K é t sor . . . De nagyon f i n o m csokoládé, t ö l t ö t t . . . Ezen hát túlestek ; Márika most már természetesebb képet v á g hatott s hozzáfogott házi dolgainak elintézéséhez. Mihelyt beesteledik, fel f o g j a teríteni szépen az asztalt, teát főz, felszervirozza az ennivalót s ú g y fognak kettesben vacsorázni. E g y üveg bor is v a n a háznál, de abból m a j d csak ő maga iszik e g y pohárkával . . . — A kalácsot hazaküldték? — kérdezte. — Igen, de nem v a l a m i szép — panaszkodott a n y j a . — Kisebb, mint a t a v a l y i v o l t . . . A z t á n elérkezett az este. Asztalhoz ültek. A z öregasszony arcán csodálatos meleg f é n y reszketett, mosolygott s meghatottan nézegette a leányát. Márika értette ezt a különös kifejezést s máskor talán szégyenkezve tiltakozott volna saját szánalmas komédiája ellen. Most azonban nem szégyenkezett ; most nem is érezte szánalmasnak, az utóbbi napok szomorúságtól g y ö t ö r t sötétsége után úgy érezte, kell ez a komédia, h o g y fekete gyászba ne fulladjon az öröm ünnepe. Most nem fölényeskedett, nem bírált. Szentnek érzett minden önámítást, tisztábbnak a mocskos valóságnál és magát nagyobbnak, mint akkor, amikor mindig okos és őszinte v o l t . . . . E g y pohár bort i v o t t s már boldog elégültség melegedett szét benne. Most ú g y érezte, h o g y az életben csak az tiszta és szép, ami hazugság és h o g y komédiázni kell, ha élni akarunk . . . — M a j d holnap — intette le magát, — holnap lehet nevetni és szégyenkezni. De ma hazudjunk, hazudjunk . . . A n y j a egyre K ö v e s r ő l beszélt. — Eh, hát hiszen nem törődöm vele — szabadkozott Márika, mert nem akart mégsem egészen elmerülni. De nevetett s már jól esett neki a gyöngéd gyanusítás, nem v o l t fontos, h o g y ki az az ember, akiről annyi szó esik : a n y j a szavain keresztül e g y másik arc fénylett feléje, saját be nem vallott, kudarcot v a l l o t t reményei abból az egyetlen várakozással telt estéből, mikor még nem történt meg az, ami azután t ö r t é n t . . . És arra nem muszáj gondolni, nem . . .
546 — H a már ennyire érdeklődik irántad, akkor biztosan szerelmes beléd — f e j t e g e t t e a n y j a . — A k k o r pedig csak épen e g y kicsit kell ügyesnek lenned . . . H a látja, h o g y tisztességes leánnyal v a n dolga, biztosan el is vesz. Márika nevetett. — Csak az a fő, h o g y tartózkodóan viselkedj — f o l y t a t t a a n y j a elmélázva. — Még a kezedet se engedd megcsókolni, mert akkor rögtön faképnél hagy. H i d d el, í g y van, én ismerem az életet, fiam. A férfi mind olyan, csak addig érdekli e g y nő, amíg hideg és megközelíthetetlen. M a j d holnap — duruzsolt a Márika fülébe e g y hang. S ma í g y felelt : — Igen, hát hiszen t u d o m . . . N e k i nem tetszenek a léha leányok, meg is mondta. — N a g y o n helyes — h a g y t a helyben elégedetten az öregasszony. — E b b ő l látszik, h o g y k o m o l y ember s ha neked ilyeneket mond, akkor már biztos, h o g y tisztességes szándéka v a n . Ebben a percben csöngettek az előszobán. Márika felugrott és k i f u t o t t . Hatalmas csomagokkal megrakott b o y állt az a j t ó előtt. B á m u l v a nézett reá. — K i t keres? — I t t lakik Veress Hilda festőművésznő? — Ott, szemben, ahol az a tábla v a n . . . A b o y szalutált s t o v á b b ment. Márika utána bámult, aztán becsukta az a j t ó t s csendesen visszatért a szobába. — K i v o l t ? — kérdezte a n y j a . — Senki, tévedés — felelte bágyadtan s leült. Összeszorította f o g á t s bort t ö l t ö t t poharába. — A z istenért, ne igyál annyit — rémüldözött a n y j a . — E h ! — nevetett. — H á t mama, bevallom, K ö v e s ugyan még nem nyilatkozott, de tudom, h o g y szerelmes belém. H a pedig meg kér . . . nem f o g o k nemet mondani neki. Igaza van, anyus, j ó m ó d o m lesz mellette s a többi mellékes. — Csakhogy végre m e g j ö t t az eszed — hálálkodott az Úrnak boldogan a szegény öregasszony. Márika pedig kinézett az ablakon. Szemben velük, a festőművésznő szobájában épen most g y u j tották a gyertyákat . . . A soklángú fa szikrázó képe beletűzött a szemébe. Keserű nevetés k í g y ó z o t t fel lelkében sziszegve, de csak e g y percig : már legyűrte s elszántan hátat f o r d í t o t t az ablaknak. A z ernyős, alacsony lámpa fényes kört írt eléje az asztalra ; a kör m ö g ö t t homály v o l t s azontúl szinte sötétség. Poharához nyúlt megint : — Mama — mondta halkan, — hát kívánjunk egymásnak . . . boldog ünnepeket. És úgy érezte, h o g y holnap jöhet akármi, de ma — g y ő z ö t t . Nagy Berta.
