NAGY MÍTOSZOK A NAGY GAZDASÁGI VILÁGVÁLSÁGRÓL

Lawrence W. Reed

NAGY MÍTOSZOK A NAGY GAZDASÁGI VILÁGVÁLSÁGRÓL

Fordította: Táborszki Bálint http://ellenpropaganda.com

James M. Rodney számára, Aki az igazság, a karakter és a szabadság kiváló barátja.

MODERN TÜNDÉRMESE Számos kötet íródott a Nagy Gazdasági Világválságról, és annak Amerikai életek millióira gyakorolt hatásáról. A történészek, közgazdászok és politikusok megrohamozták a roncsot és kitartóan keresték azt a fekete dobozt, amely majd feltárja e legendás tragédia valódi okát. Sajnos túl sokan közülük felhagytak a kereséssel, talán mert könnyebbnek találták, ha keringésnek indítják hét évtizeddel történt eseményekről szóló hamis és káros következtetések sorozatát. Következésképpen számos ember továbbra is elfogadja a szabadpiaci kapitalizmus kritikáit, amelyek indokolatlanok, és olyan gazdaságpolitikai döntéseket támogatnak, amelyek gazdaságilag pusztító következményeket vonnak maguk után. Mennyire volt szörnyű a Nagy Gazdasági Világválság? Az 1929 és 1933 közötti négy év alatt a nemzet gyárainak, bányáinak és szolgáltatóinak termelése kevesebb, mint a felére zuhant. Az emberek rendelkezésre álló jövedelme 28 százalékot esett. A részvényárfolyamok az összeomlás előtti csúcs egytizedére zuhantak. A munkanélküli Amerikaiak száma az 1929-beli 1,6 millióról 1933-ban 12,8 millióra nőtt. Minden negyedik munkásnak nem volt állása a Világválság mélypontján, és a Polgárháború óta először szóbeszéd járt egy rettentő felkelésről. „A Nagy Összeomlás réme a sikertelenség abban, hogy megmagyarázzák,” írja a közgazdász Alan Reynolds. „Az embereket az az érzés kezdte kísérteni, hogy bármelyik pillanatban történhetnek masszív gazdasági zsugorodások, figyelmeztetés nélkül, ok nélkül. Ezt a félelmet azóta is kihasználják a gazdasági

tevékenységekbe való végtelen [állami] beavatkozás igazolása érdekében.”1 A régi hazugságok sosem halnak ki; újra és újra felbukkannak az egyetemi és politikatudomány tankönyvekben. Alkalmi kivételeket leszámítva, ott fogod találni azt, ami a 20. század talán legnagyobb hazugsága: a kapitalizmus és a szabadpiaci gazdaság voltak felelősek a Nagy Gazdasági Világválságért, és kizárólag az állami beavatkozás hozta meg Amerika gazdasági felépülését. Eme egyszerű perspektíva alapján a kapitalizmus egy fontos oszlopa, a tőzsde omlott össze és rángatta Amerikát a válságba. Herbert Hoover elnök, az „el-a-kezekkel” laissez-faire2 támogatója megtagadta az államhatalom használatát, így pedig rosszabbodtak az állapotok. Franklin Delano Rooseveltre hárult tehát az, hogy meglovagolja az állami beavatkozás fehér paripáját, és a felépülés irányába terelje a nemzetet. A nyilvánvalóan levonható következtetés az, hogy a kapitalizmus megbízhatatlan; a kormánynak aktív szerepet kell játszania a gazdaságban, hogy megmentsen minket az elkerülhetetlen pusztulástól. De azok, akik a történelemnek ezt a verzióját propagálják egyúttal meg is koronázhatnák megjegyzéseiket azzal, hogy „továbbá az Aranyhajú Kislány kitalált az erdőből, Dorothy hazatért Óz hátán, Piroska pedig megnyerte New York Állam lottóját.” A Világválság elhíresült beszámolója, amelyet fentebb felvázoltunk, mesekönyvbe való, nem pedig a gazdaságtörténelemről szóló komoly értekezésbe.

1

Alan Reynolds: “What Do We Know About the Great Crash?” National Review, November 9, 1979, 1416. o. Jelentése “hadd menjen” vagy "hadd tegye;" egy gazdasági rendszer ahol semmilyen két ember közötti tranzakcióba nem avatkozik hivatalos erőszak szabályozások, vámok, privilégiumok vagy állami támogatások formájában. 2

A NAGY, NAGY, NAGY, NAGY VILÁGVÁLSÁG Annak érdekében, hogy helyesen megértsük a kor eseményeit, érdemes a Nagy Gazdasági Világválságra nem egy, hanem mint négy egymást követő, egybefonódott válságra tekinteni. A négy fázis a következő:3 I. II. III. IV.

Monetáris politika és az üzleti ciklus A világgazdaság felbomlása A New Deal A Wagner-törvény

Az első fázis magyarázatot ad arra, hogy egyáltalán miért történt az 1929-es összeomlás, a másik három pedig azt mutatja, hogyan ártott a helyzeten az állami beavatkozás, és hogyan tartotta a gazdaságot kábulatban több mint egy évtizeden át. Vizsgáljuk meg mindegyiket sorjában.

3

Hans F. Sennholz, “The Great Depression,” The Freeman, April 1975, 205. o.

ELSŐ FÁZIS: MONETÁRIS POLITIKA ÉS AZ ÜZLETI CIKLUS Nem a Nagy Gazdasági Világválság volt az ország legelső válsága, viszont az vált a leghosszabbá. Több másik megelőzte. A közös szál, amely átszőtte az összes eddigi bukást a kormány által elkövetett katasztrofális beavatkozás volt, többnyire a pénzés hitelkínálat helytelen politikai kezelésének formájában. Viszont a válságok közül egyik sem tartott négy évnél tovább, és a legtöbbjük két éven belül véget ért. Az 1929-ben kezdődő átok legalább háromszor tovább tartott, mint az ország bármelyik addigi válsága, mivel a kormány a kezdeti hibáit egy sorozat újabb káros beavatkozással súlyosbította.

A KÖZPONTI TERVEZŐK KUDARCA A MONETÁRIS POLITIKÁVAL Az értéktőzsde 1929-es összeomlásának egy népszerű magyarázata azzal a gyakorlattal foglalkozik, amely során emberek pénzt kölcsönöztek, hogy részvényeket vásároljanak. Számos történelmi szöveg naivan kinyilvánítja, hogy a részvényekkel való őrült spekulációt a túlzásokba eső „letéti hitelezés” táplálta. De a Marquette Egyetem közgazdásza Gene Smiley, a 2002-es ’Rethinking the Great Depression’ című könyvében elmagyarázza, hogy ez miért nem termékeny megfigyelés: Már akkor is nagy múlttal bírtak az letéti hitelek a részvénypiacon, a tőkekövetelmények pedig – a vételár készpénzben fizetett része – egyáltalán nem voltak alacsonyabbak, mint a 20-as évek végén vagy az előző évtizedekben. Sőt, igazából 1928 őszén a tőkekövetelmények elkezdtek emelkedni, a hitelfelvevőket

pedig arra kérték, hogy az értékpapír vételárának nagyobb részéért fizessenek. Az letéti hitelezés érve nem igazán képes megállni a sarat. A pénz- és hitelkínálattal való visszaélés viszont egy teljesen más történet. A legtöbb monetáris közgazdász, kiváltképp az Osztrák Iskola követői közeli kapcsolatot figyeltek meg a pénzkínálat és a gazdasági aktivitások között. Amikor a kormány felfújja a pénz- és hitelkínálatot, legelőször zuhannak a kamatlábak. Ezt az Akik amellett érvelnek, hogy a szabadpiaci gazdaság „olcsó pénzt” új gyártási teljesen a saját súlya alatt omlott össze az 1930-as években, látszólag egyáltalán nincsenek tudatában a projektekbe fektetik az üzletek, és Federal Reserve [az amerikai központi bank] a pénz és a hitelek szörnyű kezelése által gyakorolt egy gazdasági fellendülés veszi hatásának. kezdetét a tőkejavak körében. Ahogyan a fellendülés érik, az üzleti árak emelkednek, a kamatlábak felfelé való irányba helyreállítódnak, a bevételek pedig zsugorodnak. A könnyű pénz hatása tehát elmúlik, a monetáris hatóságok pedig, félve az árinflációtól, lelassítják a pénzkínálat növelését, vagy egyenesen összezsugorítják azt. Bármelyik esetben, a manipuláció elég ahhoz, hogy kirúgja a gazdasági kártyavárat tartó ingatag pilléreket. A Federal Reserve [az amerikai központi bank] 1929 előtti tevékenységének egyik kiemelkedő interpretációja megtalálható Murray Rothbard ’America’s Great Depression’ című könyvében. Átfogó mérés alapján, amely magába foglalja a valutát, a keresletet a lekötött betéteket és egyéb hozzávalókat, Rothbard úgy becsülte, hogy a Fed több mint 60 százalékkal megnövelte a pénzkínálatot

1921 közepe és 1928 közepe között.4 Rothbard úgy érvel, hogy a pénz és hitel eme kiterjesztése nyomta le a kamatlábakat, emelte az értéktőzsdét szédítő magasságokba, és hozta létre a „viharos húszas éveket.” A meggondolatlan pénz- és hitelnövekedés szolgált alapjául annak, amit a közgazdász Benjamin M. Anderson „a New Deal kezdetének” nevezett.5 A New Deal a jól ismert, és az erőszakos politikai beavatkozást magasan előnyben részesítő program, amelyet később, Franklin Roosevelt elnöksége alatt hoztak törvénybe. Viszont más tudósok kétségbe vonják, hogy a Fed tevékenysége inflációt idézett elő, mint ahogyan azt Rothbard gondolta, rámutatva az 1920-as évek relatíve lapos nyersanyag- és fogyasztói áraira, bizonyítékaként annak, hogy a monetáris politika nem volt annyira felelőtlen. A Coolidge-évek jelentős csökkentései a magas, marginális jövedelmi adókban bizonyára segítették a gazdaságot, és lehetséges, hogy csökkentették a Fed politikájának árhatását. Az adócsökkentések beruházásokat és valós gazdasági növekedést ösztönöztek, amely cserébe robbanásszerű technológiai fejlődést eredményezett, és olyan vállalkozói felfedezéseket, amelyek a javak előállításának olcsóbb útját mutatták. Ez a robbanásszerű növekedés a produktivitásban segédkezett abban, hogy az árakat alacsonyabban tarthassák, mint ahogy azok máskülönben lettek volna. A Fed politikáját tekintve azok a szabadpiaci közgazdászok, akik a Fed monetáris terjeszkedésének mértékéről az 1920-as évek elejét és közepét tekintve eltérő nézeteket vallanak, teljes egyetértésben beszélnek arról, mi történt ezután. A központi bank a pénzkínálat drasztikus zsugorításáról hozott döntést.

4 5

Murray Rothbard, America’s Great Depression (Kansas City: Sheed and Ward, Inc., 1975), 89. o.

Benjamin M. Anderson, Economics and the Public Welfare: A Financial and Economic History of the United States, 1914-46, 2nd edition (Indianapolis: Liberty Press, 1979), 127. o.

A szövetségi kormány döntései az eredményezett recesszió kapcsán egy rossz helyzetet sokkal-sokkal szörnyűbbé tettek.

A KÖZÉP LEMORZSOLÓDIK 1928-ra a Federal Reserve növelte a kamatlábakat és megfojtotta a pénzkínálatot. Példának okáért a leszámítolási kamatláb – a díj, amelyet a Fed a tagbankoktól hitelért cserébe követel – négyszer emelkedett, 3,5 százalékról 6 százalékra 1928 Januárja és 1929 Augusztusa között. A központi bank további deflációs tevékenységeket folytatott azzal, hogy agresszíven értékesített állampapírokat hónapokig, miután összeomlott az értéktőzsde. Az azt követő három éven át a pénzkínálat 30 százalékot zsugorodott. Ahogyan ennek következtében végigbotladoztak az árak a gazdaságon, a Fed magas alapkamatot szorgalmazó politikája dramatikusan felemelte a reál (inflációhoz igazított) árakat. Az időszak monetáris politikájának legnagyobb mértékben átfogó krónikáját a Nobel díjas Milton Friedman, és kollégája, Anna Schwartz ’A Monetary History of the United States, 1867-1960’ című munkájában találhatjuk. Friedman és Schwartz meggyőzően érvelnek amellett, hogy a nemzet pénzkínálatának egyharmaddal való zsugorítása 1929 Augusztusa és 1933 Márciusa között egy hatalmas mértékű teher volt a gazdaság vállán, amely nagyban a Fed szeizmikus inkompetenciájának köszönhető. Benjamin Strong 1928 októberi halála - aki egy erőteljes és nagy hatással bíró személy volt, mint a Fed New York körzeti bankjának elnöke – a központi bankot botladozásba taszította, alkalmas vezetőség híján – és így a rossz politikát csak még rosszabb követte. 6 Az elején, kizárólag csak a Bernard Baruch és a Joseph Kennedy féle „okos” pénz - akik a pénzkínálatot és egyéb kormánypolitikát figyelték - voltak azok, akik látták, hogy a partinak lassan vége. 6

Milton Friedman and Anna Jacobson Schwartz, A Monetary History of the United States, 1867-1960 (New York: National Bureau of Economic Research, 1963; 9th paperback printing by Princeton University Press, 1993), 411-415. o.

Baruch korán, 1928-ban kezdte részvényeit eladni és pénzét kötvényekbe és aranyba fektetni. Kennedy úgyszintén ezt tette, azt mondván „Csupán őrültek várják meg a legmagasabb dollárt.7 A befektetők tömegei idővel megérezték a Fed változását, és megkezdődött a pánik. Egy az értéktőzsde 50. összeomlására való megemlékezésére írott különkiadásában az U.S. News & World Report ezt a következőképp írja le: Igazság szerint a Nagy Összeomlás egyáltalán nem volt egy egy-napos affér, függetlenül az Október 24.-i Fekete Csütörtökre és az azt követő Fekete Keddre való gyakori utalásoktól. Már igen korán, Szeptember ötödikén is gyengék voltak a részvények, miután két nappal azelőtt új magaslatokat értek el. A kora Októberi zuhanásokat „kívánatos korrigálásoknak” nevezték. Az őszi sereglést megjósoló Wall Street Journal megjegyezte, hogy „néhány részvény emelkedik, néhány pedig zuhan.” Ezt követően Október 3.-án a részvények az év legrosszabb zuhanását szenvedték. Pótlólagos fedezet befizetését kérő felszólításokat küldtek ki, a kereskedők pedig egyre nyugtalanabbá váltak. De a következő nap az árak ismét emelkedtek és két héten át hintáztak. Az igazi összeroppanás Október 23.-án, egy szerdai napon kezdődött, azzal, amit egy megfigyelő a „csődök Niagarájának” nevezett. Hat millió részvény cserélt gazdát. Az ipari átlag 21 pontot esett. „Holnap eljő a fordulat,” mondták egymásnak a brókerek. Az árakat, érveltek, „ésszerűtlenül alacsony” szintre hajtották.

7

Lindley H. Clark, Jr., “After the Fall,” The Wall Street Journal, October 26, 1979, 18. o.

De a másnapi Fekete Csütörtökön a részvényeket még durvább eladásokon át borították a piacra… a ticker több, mint öt órát késett, majd délután 7:08-kor abbahagyta a tőzsdei jegyzések jelentését.8 A magaslatukon a Down Jones Ipari Átlag részvényeit 19szeres kereslettel adták el, ami valamennyire magas, de egyáltalán nem az a mérce, amit a részvénypiaci elemzők mértéktelen spekulációnak neveznek. Azok a gazdasági torzítások, amelyeket a Fed monetáris politikája vezetett be, a recesszió útjára állították az országot, de az ezt követő törvénykezések a recessziót teljes mértékű katasztrófává változtatták. Miközben a részvények szenvedtek, a Kongresszus a tűzzel játszott: a Fekete Csütörtök reggelén a nemzet újságjai azt jelentették, hogy a Fehér Ház környékén zajlik a kereskedelmet még nagyobb mértékben megkárosító vámokat éltetők térhódítása. A részvénypiac összeomlása csupán a tükörképe, nem pedig az egyenes oka volt azoknak a destruktív kormányrendelkezéseknek, amelyek végül a Nagy Gazdasági Világválságot produkálták: a piac felemelkedett és lezuhant majd’ közvetlen szinkronban azzal, amit a Fed és a Kongresszus csinált. És amit az 1930-as években tettek az jócskán helyet nyert magának a történelem legnagyobb ostobaságainak listáján. A Nagy Gazdasági Világválság Amerika minden részét elpusztította, beleértve a legkisebb városokat is.

8

“Tearful Memories That Just Won’t Fade Away,” U.S. News & World Report, October 29, 1979, 36-37. o.

HAVER, KÖLCSÖN TUDNÁL ADNI 20 MILLIÓ DOLLÁRT? A Fekete Csütörtök jobban megrázta Michigant, mint bármely másik tagállamot. A gépjármű- és bányászcégek részvényeit teljesen a földbe döngölte. A gépjárműgyártás 1929-ben elérte minden idők legmagasabb teljesítményét kevéssel több, mint 5 millió járművel, aztán pedig 1930-ra 2 millióra zuhant. 1932-re, a válság legmélyebb pontjára újabb 2 millióval zuhant 1,331,860-ra, az 1929-es csúcshoz mérve megdöbbentő, 75%-os zuhanást produkálva. Szerte az országban befektetők ezreit, beleérve jól ismert személyeket durván megütött az 1929-es összeomlás. Köztük volt Winston Churchill, aki nagymértékben fektetett amerikai részvényekbe az összeomlás előtt. Utána pedig csupán írói képességei és kormánypozíciói állították vissza pénzügyeit. Clarence Birdseye, a csomagolt, fagyasztott élelmiszerek korai kifejlesztője eladta üzletét 30 millió dollárért és minden vagyonát részvényekbe fektette. Az összeomlás teljesen eltörölte azt. William C. Durant, a General Motors megalapítója több, mint 40 millió dollárt bukott a részvénypiacon. (A GM megmaradt a sötétben az egész válságon át Alfred P. Sloan költségcsökkentő vezetése alatt.)

MÁSODIK FÁZIS: A VILÁGGAZDASÁG FELBOMLÁSA Bár a modern mítosz azt állítja, hogy a szabadpiac „elpusztította önmagát, 1929-ben a kormány volt a bukás legmagasabb rendű elkövetője. Ha ez az összeomlás olyan lett volna, mint az előzőek, a nehéz idők maximum két vagy három év alatt elmúltak volna, de valószínűleg még annál hamarabb is. Viszont a példátlan politikai kontárkodás ehelyett több, mint 10 éven át elhúzta a szenvedést. 1930-ban a munkanélküliség átlagosan egy középszerűen recessziós 8,9% volt az 1929-es 3,2%-ról felugorva. Majd magasan felszárnyalt, az 1933-as évek tetőzéséig, amikor a munkanélküliség nagyobb volt, mint 25 százalék. Egészen 1933 Márciusáig ezek volta Herbert Hoover elnök évei – akit sokszor úgy ábrázolnak, mint a beavatkozást elkerülő, laissez-faire gazdaság bajnoka.

„A TÖRTÉNELEM LEGKÖLTEKEZŐBB ADMINISZTRÁCIÓJA” Igaz volna, hogy Hoover az „el-a-kezekkel-a-gazdaságtól” szabadpiaci filozófia követője volt? Ellenfele az 1932-es választásokon, Franklin Roosevelt egyáltalán nem így gondolta. A kampány során Roosevelt átkozta Hoovert, mert annyit költekezett és annyi adót vetett ki, amely hatalmasra emelte az államadósságot, megfojtotta a kereskedelmet és milliókat tett munkanélkülivé. Roosevelt „felelőtlen és extravagáns költekezéssel” vádolta az elnököt, azzal, hogy Hoover szerint „minden irányítását Washingtonban kell központosítani, amilyen hamar csak lehet,” és azzal, hogy ő volt az elnöke annak az adminisztrációnak, amely „a történelem során a legköltekezőbb volt békeidőben.” Roosevelt társa, John Nance Garner azzal vádolta

Hoovert, hogy „a társadalmat lefelé vezeti a szocializmus útján.”9 A Hooverrel kapcsolatos konvencionális nézetekkel ellentétben, Rooseveltnek és Garnernek teljesen igazuk volt. A Hoover-adminisztrációt megkoronázó ostobaság a Smoot-Hawley Vám volt, amelyet 1930 Júniusában iktattak törvénybe. Ez az 1922es Fordney-McCumber Vámra épült, amelyik már egyébként is zuhanórepülésbe állította az amerikai agrikultúrát az elmúlt évtizedben. Az amerikai történelem leginkább Herbert Hoover elnököt hibásan állítják be a standard szabadpiaci elnöknek. Annyi drága és őrült protekcionista jogalkotása, a történelemkönyvek törvényt írt alá, hogy FDR egyik legfőbb tanácsadója később azt Smoot-Hawley gyakorlatilag mondta, hogy „gyakorlatilag az egész New Deal-t abból a programból következtették, amit Hoover kezdett el. lezárta a határokat a külföldi javak előtt és lángra lobbantott egy kegyetlen nemzetközi kereskedelmi háborút. Professor Barry Poulson így írja le a törvény hatókörét: A törvény hatalmas mennyiségű vámköteles árucikk árát emelte; példának okáért a mezőgazdasági termékek díjszabása 20%-ról 34%-ra, a borok és szeszes italok behozatalának ára 36-ról 47%-ra, a gyapjú és gyapjúfeldolgozásé 50-ről 60%-ra emelkedett. Összesítve 887 vámot emeltek élesen, a törvény pedig kibővítette a vámköteles termékek számát 3218-cal. A Smoot-Hawley Vám egyik létfontosságú része az volt, hogy számos vám egy bizonyos összegben volt megadva, nem pedig az ár valahány százalékában. Ahogyan az árak felével vagy 9

“FDR’s Disputed Legacy,” Time, February 1, 1982, 23. o.

többel zuhantak a Nagy Gazdasági Világválság során, e meghatározott vámok effektív árfolyama duplázódott, növelve a törvény által nyújtott protekciót.10 A Smoot-Hawley legalább olyan széleskörű volt, mint amennyire mély, és hatással volt számtalan termékre. A törvénybe iktatása előtt az órák 45%-os vámmal szembesültek, míg a rendelkezés azt 55%-ra emelte, és további 4.50 dollárral óránként. A vajon és a kukoricán körülbelül megkettőződtek a vámok. A történelem során először még a savanyú káposztára is vámot róttak ki. Furcsamód a pár megmaradó, vámmentes termék között piócák és csontvázak voltak (talán egy politikai kibékítő eszközként az Amerikai Orvosi Egyesület számára, ahogy egy bohókás egyén fanyarul megjegyezte). A lenolajra, volfrámra és kazeinre helyezett vámok szétverték az Egyesült Államok festék-, acél- és papíriparát. Több A SmootHawley több, mint 800 olyan terméket megadóztatott, amelyet autógyártás során használtak. Több mint hatvanezer olyan embernek kellett állás nélkül hazatérnie, akik gyapjú rongyokból olcsó ruházatot előállító Egyesült Államokbeli gyárakban dolgoztak, miután a gyapjúrongyokra helyezett vám 140%-kal emelkedett.11 Az adminisztráción belül és a Kongresszusban dolgozó hivatalnokok úgy gondolták, hogy a kereskedelmi korlátok felhúzása arra kényszerítené az amerikaiakat, hogy több hazai terméket vásároljanak, amely megoldaná a zavaró munkanélküliség problémáját. De figyelmen kívül hagyták a nemzetközi kereskedelem egy fontos alapelvét: végső soron az üzletelés egy kétirányú utca: ha a külföldiek nem adhatják el a termékeiket itt, akkor nem képesek megkeresni azt a dollárt, amivel innen vásárolhatnának. Vagy másképp fogalmazva a 10

Barry W. Poulson, Economic History of the United States (New York: Macmillan Publishing Co., Inc., 1981), p. 508..

11

Reynolds, p. 1419.

kormány nem zárhatja le az importot anélkül, hogy lezárná az exportot is.

MEGADÓZTATSZ, ÉS ÉN IS MEGADÓZTATLAK A külföldi cégeket és munkásaikat szétmorzsolta a SmootHawley túlzott vámrátája, és a külföldi kormányok egyhamar a saját kereskedelmi korlátaik felállításával reagáltak. Mivel jelentősen akadályozták őket abban, hogy eladják termékeiket az amerikai piacon, ők lecsökkentették az általuk vásárolt amerikai termékek mennyiségét. Ez kiváltképp erősen találta el az amerikai mezőgazdaságot. A földművesek egy elnöki tollvonással elveszítették piacuk majd’ egyharmadát. A tanyák árai a mélybe zuhantak és gazdák tízezrei mentek csődbe. Egy véka búza, amely 1 dollárért kelt el 1929-ben csupán 30 centet ért 1932-ben. A mezőgazdaság összeomlásával rekordszámú vidéki bank bukott be, magukkal rántva tízezer és tízezer vásárlójukat. 1930 és 1933 között kilencezer bank zárt be az Egyesült Államokban. Az értéktőzsde, amely visszanyerte az erejének egy részét, amelyet előző Október óta elvesztett, 20 ponttal zuhant azon a napon, amikor Hoover törvénybe iktatta a Smoot-Hawleyt, majd szünet nélkül zuhant a további két évben. (A piac betetőzése, a Dow Jones Ipari Átlag által mérve 1929 Szeptember 3.-án történt 381-en. November 13-án érte el az 1929-es legalacsonyabb pontot 198-on, majd Áprilisra ismét felemelkedett 294-re. Ahogyan a vámtörvény Júniusban Hoover asztala felé menetelt, Júniusban ismét zuhanni kezdetett, és nem állt meg egészen addig, amíg két év múlva el nem érte a 41-et. Negyed évszázad múlva érte el a Dow ismét a 381-et.) A vámháborúk okozta világkereskedelmi zsugorodás nagyban hozzájárult a Második Világháború színpadának felépüléséhez pár évvel később. 1929-ben a világ többi része 30 milliárd dollárral tartozott az amerikai polgároknak. A német weimari köztársaság

szenvedett, hogy kifizesse a hatalmas jóvátételi számlát, amelyet kirótt rá a versailles-i békeszerződés. Amikor a vámok lehetetlenné tették külföldi üzletemberek számára, hogy javaikat amerikai piacon árusítsák, hitelük terhe masszívan súlyosbodott, és olyan demagógokat bátorított fel, mint Adolf Hitler. „Mikor a javak nem lépik át a határokat, a seregek fogják tenni azt,” figyelmeztet a régi, de fájdalmasan igaz mondás.

SZABAD PIAC VAGY INGYEN EBÉD? Magának a Smoot-Hawley törvénynek el kellene temetnie azt a mítoszt, hogy Hoover a szabadpiac politikáját gyakorolta, de adminisztrációjának intervencionista hibái még ennél is mélyebbre nyúlnak. Az értéktőzsde összeomlása után kevesebb, mint egy hónappal vállalavezetőkkel tartott konferenciákat annak érdekében, hogy fenyegetésekkel rávegye őket áraik mesterséges magasságokban tartására, még úgy is, hogy az árak és a bevételek zuhantak. 1929 és 1933 között a fogyasztói árak majd’ 25%-kal estek, míg a nominálbérek átlagosan csupán 15 százalékkal csökkentek – amely a reálbérek jelentős növekedését jelenti, amely az üzletelés költségének jelentős alkotóeleme. Mint ahogy azt a közgazdász Richard Ebeling megjegyezte, „a Hoover adminisztráció ’magas bérek’ politikája és a szakszervezetek […] egyedül abban értek el sikereket, hogy áraikkal kizárják a dolgozókat a munkaerőpiacról, így létrehozva a munkanélküliség egyre növekvő körforgását.”12 Hoover drámaian megemelte a kormány kiadásait állami támogatásokra és enyhítő tervekre. 1930 és 1931 között egy éven belül a GNP azon része, amely a szövetségi kormány kiadásait jelentette, 16,4%-ról 21,5%-ra emelkedett.13 Hoover mezőgazdasági bürokráciája több száz millió dollárt porciózott ki 12

Richard M. Ebeling, “Monetary Central Planning and the State, Part XI: The Great Depression and the Crisis of Government Intervention,” Freedom Daily (Fairfax, Virginia: The Future of Freedom Foundation, November 1997), p. 15. 13 Paul Johnson, A History of the American People (New York: HarperCollins Publishers, 1997), p. 740.

búzával és pamuttal foglalkozó földműveseknek, még akkor is, amikor az új vámok eltörölték a piacaikat. A Reconstruction Finance Corporation-nek nevezett intézménye további milliárdokat lapátolt ki vállalatok támogatására. Évtizedekkel később, amikor Hoover adminisztrációjáról beszélt, Rexford Guy Tugwell, Franklin Roosevelt 1930-as politikájának egyik Franklin Roosevelt elnök önző „gazdasági royalistáknak” tervezője a következőt nevezte azokat az üzletembereket, akik ellenezték az általa mondta: „Akkoriban nem bevezetett New Deal súlyos adóit és szabályozásait. vallottuk be, de gyakorlatilag az egész New Dealt a Hoover által elkezdett programokból következtettük.”14 Bár a legelején Hoover tényleg csökkentette a legszegényebb amerikaiak adóit, Larry Schweikart és Michael Allen, az elsöprő ’A Patriot’s History of the United States: From Columbus’s Great Discovery to the War on Terror’ című művükben kihangsúlyozzák, hogy Hoover „semmilyen ösztönzőt nem ajánlott fel a gazdagok számára hogy új gyárakba fektessenek vagy stimulálják az emberek alkalmazását.” Még a bankcsekkeket is megadóztatta „amely felgyorsította a pénz elérhetőségének zuhanását azzal, hogy megbüntette azokat, akik csekkeket írtak.”15 1931 Szeptemberében, a pénzkínálat bukdácsolásával és a gazdaság tántorgásával a Smoot-Hawley után, a Fed a történelem legnagyobb emelését hajtotta végre annak leszámítolási 14 15

Paul Johnson, A History of the American People (New York: HarperCollins Publishers, 1997), p. 741.

Larry Schweikart and Michael Allen, A Patriot’s History of the United States: From Columbus’s Great Discovery to the War on Terror (New York: Sentinel, 2004), p. 553.

kamatlábában. Négy hónapon belül 15 százalékkal estek a bankbetétek, és mérhető, deflációs zuhanások jellemezték a nemzet pénzkínálatát 1932 első felében. Összekeverve a magas vámok, magas állami támogatások és a deflációs monetáris politika hibáit, a Kongresszuson átment és Hoover aláírta az 1932-es Revenue törvényt. Ez volt a történelem legnagyobb adóemelése békeidők alatt, amely megduplázta a jövedelemadót. A legmagasabb jövedelemkategória számára igazából nagyobbra nőtt, mint a kétszerese, 24%-ról 63%-ra. A mentességeket csökkentették, az adójóváírást eltörölték, felemelték a társasági és ingatlan adót; új ajándék-, gázolaj- és autóadót vezettek be, és magasan megemelték a postai díjszabásokat. Képes bármilyen tudós végigtekinteni a Hoover adminisztráció masszív gazdasági beavatkozásain, és rezzenéstelen arccal azt mondani, hogy az elkerülhetetlenül káros következmények a szabadpiac hibái? Schweikart és Allen így vizsgálta a roncsmaradványokat: 1933-ra a számok, amelyeket a hibák e komédiája produkált megdöbbentővé váltak: a nemzeti munkanélküliség rátája elérte a 25%-ot, de néhány városon belül a statisztikák felfoghatatlannak tűntek. Cleveland azt jelentette, hogy munkaerő-állománya 50%ának nincs állása, Toledoénak 80%-a munkanélküli, és néhány állam átlaga elérte a 40%-ot. A csökkenő bevételek és növekvő segélyezési követelmények kétélű kardja következtében a városok terhe számos önkormányzatot a perifériára lökött. New York iskolái leálltak, Chicago tanárainak 20 millió dollárral tartoztak. A magániskolák számos esetben teljesen csődbe mentek. Egy állami tanulmány azt találta, hogy 1933-ra 1500 főiskola pusztult ki, és a mélybe zuhantak a könyveladások. Chicago

könyvtárrendszere egy egész éves perióduson belül egyetlen könyvet sem vásárolt.16

16

Larry Schweikart and Michael Allen, A Patriot’s History of the United States: From Columbus’s Great Discovery to the War on Terror (New York: Sentinel, 2004), p. 554.

HARMADIK FÁZIS: A NEW DEAL Hatalmas előnnyel nyerte meg Franklin Delano Roosevelt az 1932-es elnöki választásokat, összegyűjtve az elnökválasztó testület 472 tagjának szavazatát, szemben a hivatalban levő Herbert Hoover 59 szavazatával. A Demokrata Párt platformja, amelynek zászlóját Roosevelt hordozta, kijelentette, hogy „Hisszük, hogy egy párt platformja egyesség a néppel, amelyet hűségesen be kell tartania a hatalommal megbízott pártnak.” A szövetségi kormány kiadásainak 25%-os csökkentését, az állami költségvetés kiegyensúlyozását, „minden veszélyben megőrizendő” megbízható, arany pénznemet, a kormány eltávolítását olyan helyekről, amelyek a magánvállalatokhoz tartoztak, és Hoover mezőgazdasági programjai „pazarlásának” megszűntetését hirdette. Ez az, amelyeket a jelölt Roosevelt ígért, és amely semmi hasonlósággal nem bír ahhoz, amit az elnök Roosevelt beteljesített. Washingto félelemmel és optimizmussal volt tele, amikor Roosevelt letette esküjét 1933 Március 4.-én – félelemmel attól, hogy a gazdaság nem fog meggyógyulni és optimizmussal, hogy az új és asszertív elnök talán képes lesz változást hozni. A humorista Will Rogers szavakba öntötte a többségben kavargó érzést FDR iránt, miközben ő összeállította adminisztrációját: „Az egész ország vele van, csak mert csinál valamit. Ha leégetné a kongresszus székházát, mindannyian örvendenénk, és azt mondanánk, hát, mindenesetre legalább kigyulladt egy tűz.”17

17

“FDR’s Disputed Legacy,” p. 24.

„SEMMITŐL NEM KELL FÉLNI, CSUPÁN A FÉLELEMTŐL” Roosevelt valóban változást hozott, bár valószínűleg nem azt a fajta változást, amiben az ország reménykedett. Rosszul kezdte azzal, hogy fölavató beszédében a válság miatt a „lelkiismeretlen pénzváltókat” hibáztatta. Semmit nem szólt a Fed helytelen döntéseinek szerepéről, és keveset a Kongresszus ostobaságairól, amelyek hozzájárultak a problémához. Erőfeszítései következtében a gazdaság a válságban ragadt az egész évtizeden át. Egy szólást kölcsönözve a 19. századi írótól, Henry David Thoreautól, Roosevelt híressé vált beszédében kijelentette, hogy „Semmitől nem kell félni, csupán a félelemtől.” De ahogyan azt a Grove City főiskola professzora, Dr. Hans Sennholz magyarázta, FDR politikája volt az, ami valós okot adott a félelemre az amerikaiak számára: Az első száz napjában durván megtámadta a haszonrendszert. A fellendülést ellehetetlenítő korlátok eltörlése helyett, amelyeket elődje állított fel, felépítette mellé sajátjait is. Az amerikai dollár integritásának minden lehetséges oldalát megtámadta, mennyiségi növelésekkel és értékének csökkentésével. Elkobozta az emberek aranytartalékait és 40%-kal lecsökkentette a dollár értékét.18 Frusztrálva és feldühítve attól, hogy Roosevelt ilyen hamar és ennyire teljes mértékkel elárulta a platformot, amelyen megválasztották, Lewis W. Dougles, a költségvetésért felelős hivatal igazgatója lemondott, hivatalba lépése után csupán egy évvel. 1935-ben a Harvard Egyetemen, Douglas nyíltan kimondta, hogy Amerika jelentős választás előtt áll:

18

Sennholz, p. 210.

Úgy fogunk-e dönteni, hogy magunkat – ezt a nemes kiváló országot – alávetjük a bürokrácia despotizmusának, amely irányítaná minden tettünket, elpusztítaná az egyenlőséget, amelyet elértünk, és egyhamar az elszegényedett rabszolgák sorsába juttatna minket? Vagy fogunk-e ragaszkodni szabadságainkhoz, amelyért emberek évezredeken át szenvedtek? Fontos megérteni az előttünk álló helyzet méretét. […] Ha nem azért választunk, hogy zsarnoki és elnyomó bürokrácia uralja az életünket, pusztítsa el a haladást, amelyet elértünk, és taszítsa a mélybe életszínvonalunkat […] akkor nem annak kellene lennie a szövetségi kormány funkciójának egy demokráciában, hogy arra limitálja tevékenységét, amellyel egy demokrácia megfelelően elbánhat, mint a nemzetvédelem, a rendfenntartás, az élet és tulajdon védelme, a tisztességtelenség megelőzése, és […] a nyilvánosság védelme […] az érdekcsoportok elől?19

NEW DEAL: A POLITIKAI BŰVÉSZTRÜKK Krízishelyzet kísértette a bankrendszert, amikor az új elnök hatalomra lépett 1933 Március 4.-én. Roosevelt döntését arról, hogy bezárja a bankokat és kikiáltson egy nemzeti „bankügyleti ünnepet” Március 6.-én (amely nem ért véget teljes egészében kilenc napon keresztül) még mindig éltetik a Rooseveltet védelmezők, mint egy döntő és szükségszerű lépés. Viszont Friedman és Schwartz nyilvánvalóvá teszik, hogy ez a gyógymódnak mondott lépés „rosszabb volt, mint maga a betegség.” A Smoot-Hawley vámok és a Fed lelkiismeretlen pénzügyi hibái voltak a legfőbb elkövetők azon állapot létrehozásában, amely biztosította Rooseveltnek a kifogást, 19

From The Liberal Tradition: A Free People and a Free Economy by Lewis W. Douglas, as quoted in “Monetary Central Planning and the State, Part XIV: The New Deal and Its Critics,” by Richard M. Ebeling in Freedom Daily, February 1998, p. 12.

amellyel ideiglenesen megfoszthatta vagyonuktól a megtakarításaikat letétbe helyező embereket, a bankügyleti ünnep pedig semmit nem tett annak érdekében, hogy megváltoztassa ezeket az alapokat. „Több mint 5.000 olyan bank, amely működésben volt az ünnepnap kinyilvánításakor, nem nyitotta ki ajtaját, amikor az ünnep véget ért, és 2.000 ezek közül nem nyílt ki később sem, soha többé,” jelenti Friedman és Schwartz.20 A Cato Intézet közgazdásza Jim Powell kiváló könyvet írt 2003ban a Nagy Világválságról FDR’s Folly: How Roosevelt and His New Deal Prolonged the Great Depression [FDR ostobasága: Hogyan hosszabbította meg Roosevelt és az ő New Deal-je a Nagy Világválságot] címmel. Jim rámutat arra, hogy „majdnem az összes bank olyan államokban bukott meg, ahol egységes banki törvények uralkodtak” – törvények, amelyek megtiltották a bankoknak, hogy ágazatokat nyissanak, hogy diverzifikálják portfóliójukat és csökkentsék kockázataikat. Powell azt írja: „Bár az Egyesült Államok, és annak egységes banki törvényei több ezer bank bukását szenvedte el, Kanadában, amely megengedte ágazatok létrehozását, egyetlen bank sem bukott el.” 21 Furcsamód a kapitalizmus kritikusai, akik a piacot hibáztatják a Világválságért, sosem említik ezt a tényt. A kongresszus megadta az elnöknek a hatalmat ahhoz, hogy elkobozza az amerikai polgárok magán aranytartalékát, és aztán, hogy rögzítse az arany árát. Egy reggel, amikor Roosevelt tojást reggelizett ágyában, ő és pénzügyminisztere, Henry Morgenthau úgy döntöttek, hogy megváltoztatják az arany és papírdollár közötti arányszámot. Miután számba vette a lehetőségeit, Roosevelt egy 21 centes áremelés mellett döntött, mivel az volt az ő „szerencseszáma.” Morgenthau azt írta naplójában: „Ha akárki valaha megtudta volna, hogyan állapítottuk meg az arany árát szerencseszámok kombinációjával, úgy gondolom, megrémültek 20

Friedman and Schwartz, p. 330.

21

Jim Powell, FDR’s Folly: How Roosevelt and His New Deal Prolonged the Great Depression (New York: Crown Forum, 2003), p. 32.

volna.”22 Roosevelt úgyszintén egymagában megtorpedózta a Londoni Gazdasági Konferenciát 1933-ban, amelyet más, nagy nemzetek kérésére hívtak össze, hogy csökkentsék a vámok rátáját és visszaállítsák az aranystandardot. Washington és az ő meggondolatlan központi bankja már előtte is vagdalt húst csinált az aranystandardból 1930-ra. Azzal, hogy Roosevelt elutasította azt, eltűnt a legtöbb megmaradt akadály, amely a határtalan készpénz- és hitelforgalom növekedését gátolta, amelyért a nemzet a következő években hatalmas árat fog fizetni gyengülő valuta formájában. Carter Glass szenátor jól fogalmazott, amikor figyelmeztette Roosevelt-et 1933 korai szakaszában: „Ez becstelenség, uram. Ez a nagy kormány, amely aranyban erős, megszegi ígéreteit, hogy aranyat fizessen özvegyeknek és árváknak, akiknek államkötvényt adott el, azzal a fogadalommal, hogy aranyérmével fog fizetni annak jelen értékével. Megszegi ígéreteit, hogy a papírpénzt aranyérmére lehessen váltani annak jelen értékével. Ez becstelenség, uram.” 23 Bár elkobozta az ország aranyát, Roosevelt visszajuttatta a szeszes italt Amerika bárjaiba és szalonjaiba. A Fehér Házban való tartózkodásának második vasárnapján megjegyezte ebéd közben, „úgy hiszem, ez egy kiváló időpont a sörre.”24 Ugyanazon az estén megfogalmazott egy üzenetet, amelyben a Kongresszust kérte, hogy hagyjanak fel a tilalommal. A Ház jóváhagyta a hatálytalanítási intézkedést kedden, csütörtökön átment a Szenátuson, és mire vége lett az évnek, elég állam hagyta jóvá ahhoz, hogy a 21. módosítás az Alkotmány része legyen. Egy megfigyelő, aki a figyelemre méltó fordulatokat kommentálta, megjegyezte, hogy két emberből, aki 1933 elején sétált az utcán– az egyik egy aranyérmével, a másik pedig egy üveg whiskey-vel a zsebében, az aranyat birtokló ember kiemelkedő polgár volna, míg 22

John Morton Blum, From the Morgenthau Diaries: Years of Crisis, 1928-1938 (Boston: Houghton Mifflin Company, 1959), p. 70.

23

Anderson, p. 315.

24

“FDR’s Disputed Legacy,” p. 24.

a másik egy bűnöző. Az év végére pedig pontosan az ellentéte volt igaz. A New Deal első évében Roosevelt előterjesztette 10 milliárd dollár elköltését, amíg a bevétel csupán 3 milliárd dollár volt. 1933 és 1936 között, a kormányzati kiadások több, mint 83%-kal növekedtek. A szövetségi adósság 73%-kal lőtt az egekbe. FDR rábeszélte a kongresszust a társadalombiztosítás létrehozására 1935-ben, és az első, az egész nemzetre kiterjedő minimálbér-törvényt 1938-ban. Míg mind nagyközönség mind a mai napig élteti őt ezekért az intézkedésekért, számos közgazdász más véleményen van. A minimálbértörvény túl drágává teszi a tapasztalatok nélküli, a fiatal, a szakképzetlen és a hátrányos helyzetűek foglalkoztatását. (Például a minimálbér kikötések, amelyeket egy másik törvény keretein belül hagytak jóvá 1933ban becslések szerint ötszázezer feketét vágott ki a munkahelyéről.) A jelenlegi tanulmányok és becslések felfedik, hogy a társadalombiztosítás hosszútávon egy olyan biztosítási rémálommá vált, hogy vagy privatizálni kell, vagy a csillagos egekbe kell emelni az így is magas adókat, amelyek a felszínen tartják. Roosevelt bebiztosította a Mezőgazdasági Szabályozás Törvény beiktatását, amely új adót vetett ki a mezőgazdasági feldolgozókra, és a bevételt arra használta, hogy felügyelje értékes termény és marhaállomány nagymértékű elpusztítását. Szövetségi ügynökök felügyelték azt, ahogyan tökéletes gyapot-, búza- és kukoricaföldeket szántanak fel (az öszvéreket rá kellett venniük, hogy eltapossák a termést; arra voltak tanítva, természetesen, hogy a sorok között járjanak.) Egészséges marhákat, bárányokat és disznókat mészároltak le és temettek el tömegsírokba. A mezőgazdasági miniszter Henry Wallace személyesen adta ki a parancsot, hogy mészároljanak le 6 millió malaccsecsemőt, mielőtt felnőnek. Az adminisztráció továbbá legelőször fizetett a gazdáknak azért, hogy egyáltalán ne dolgozzanak. Még ha a

Mezőgazdasági Szabályozás Törvény segítette volna a gazdákat a kínálat szűkítésében és az árak emelésében, ezt akkor is csak úgy tehette volna, ha azzal milliókat bánt, akiknek vagy ki kell fizetniük azokat az árakat, vagy kevesebbet kell enniük.

KÉK

SASOK ÉS VÖRÖS

KACSÁK A New Deal talán legradikálisabb aspektusa a Nemzeti Ipari Felépülés Törvénye volt, amelyet 1933 Júniusában iktattak be, és amely egy masszív, új bürokráciát hozott létre, Nemzeti Felépülés Adminisztráció név alatt. Az NFA uralmából kifolyólag a legtöbb A Nagy Világválság mélypontján az amerikai ipari termelés feldolgozóipart hirtelen fele szünetelt, miközben a gazdaság a washingtoni Republikánusok és Demokraták által hozott végeláthatatlan egy kormány által pusztító törvények súlya alatt tántorgott. elrendelt kartellbe kényszerítették. Szabályok, amelyek meghatározták az árakat és az eladás feltételeit rövid idő alatt átalakították az amerikai gazdaság nagy részét egy fasiszta-stílusú berendezkedéssé, miközben az NFA-t olyan új adókból pénzelték, amelyeket azokra az iparágakra vetettek ki, amelyet kontrollált. Pár közgazdász úgy becsülte, hogy az NFA 40%-kal megemelte az üzletelés árát, ami nem pont az, amire szüksége van egy szenvedő gazdaságnak a felépülés érdekében. Az NFA gazdasági hatása azonnali és erőteljes volt. A felépülés jelei nyilvánvalóak voltak abban az öt hónapban, amely alatt a törvényt előkészítése folyt: a gyári foglalkoztatottság és a munkáltatók által kifizetett pénzmennyiség 23 és 35 százalékkal emelkedett. Aztán érvénybe lépett az NFA; megrövidítve a munkaidőket, önkényesen megemelve a béreket és egyéb, új költségeket vetve ki a vállalkozásra. Hat hónappal azután, hogy beiktatták a törvényt, az ipari termelés 25%-kal zuhant. Benjamin

M. Anderson azt írta: „Az NFA nem egy feléledési, hanem egy feléledés-ellenes intézkedés volt. Az egész NFA perióduson át, az ipari termelés nem emelkedett olyan magasra, mint amekkora 1933 Júliusában volt, mielőtt az NFA bejött.”25 Az ember, akit Roosevelt megbízott az NFA irányításával Hugh „Acélnadrág” Johnson tábornok volt, egy durva, mérges, bántalmazó személy, aki bevallottan csodálta az Itáliai diktátort, Benito Mussolinit. „A mindenható isten könyörüljön annak, aki akadályozni próbálja a Kék Sast” (az NFA hivatalos jele, amelyre egy szenátor gúnyosan, „Szovjet kacsaként” hivatkozott) menydörgött Johnson. Azokat, akik nem voltak hajlandóak együttműködni az NFA-val, Johnson személyesen fenyegette nyilvános bojkottal és egy „orbaveréssel.” Végül több mint 500 NFA szabályozás volt érvényben, „a villámhárítóktól elkezdve a fűzők és melltartók gyártásáig, lefedve több, mint 2 millió munkáltatót, és 22 millió munkást.”26 Szabályozták a hajszesz, kutyapóráz és még a zenei komédiák gyártását is. Egy Jacob Maged nevű, New York-i szabót letartóztattak és bebörtönöztek azért a „bűntényért,” mert 35 centért vasalt ki egy öltönyt, nem pedig az NRA által előírt „Szabók Törvénykönyvében” meghatározott 40 centért. A The Roosevelt Myth című könyvében, John T. Flynn történész leírja, hogyan „üzleteltek” az NFA partizánjai: Az NFA felfedezte, hogy képtelen érvényre juttatni szabályait. Kiemelkedtek a feketepiacok. Kizárólag a legerőszakosabb rendőrségi módszerekkel voltak képesek betartatni őket. Sidney Hillman ruhaiparába a szabályozó hatóság végrehajtó rendőröket telepített. Rohamosztagosként vizsgálták át a környéket. Beléphettek az ember gyárába, kiküldhették őt onnan, 25

Anderson, p. 336.

26

Ibid., pp. 332-334.

felsorakoztathatták munkásait, kivallathatták őket, és azonnal lefoglalhatták számlakönyveit. Az éjszakai műszakot betiltották. A magán kabát-és-öltöny rendőrség tüzelőosztagai mentek át a környéken éjszakánként, fejszékkel berontva ajtókon, kutatva azokat, akik az éjszakai nadrágvarrás bűncselekményét követik el. De ezek nélkül a durva módszerek nélkül számos szabályozó hatóság azt mondta, hogy nem működnének velük együtt, mivel a nyilvánosság nem állt mögöttük.27

AZ ÁBÉCÉ NÉPBIZTOSOK Ezt követően Roosevelt hatalmas mértékű jövedelemadónövelést vetett ki a magas adókategóriákra, illetve 5 százalék forrásadót a vállalati osztalékokra. 1934-ben egy újabb adóemelést vezetett be. Igazából az adóemelés vált Roosevelt kedvenc politikájává az elkövetkezendő 10 évre, melynek tetőfoka a 90%os, legmagasabb jövedelemadó volt. A michigani szenátor Arthur Vandenberg, aki ellenezte a New Deal nagy részét, erősen kritizálta Roosevelt masszív adóemeléseit. Egy szilárd gazdaságot nem lehet úgy visszaállítani, mondta, hogy követjük azon szocialista elképzelést, hogy Amerika képes „a legalacsonyabb egyharmadot felemelni” azzal, hogy „lerántja a felső kétharmadot.”28 Vandenberg továbbá helytelenítette, hogy „a kongresszus megadta magát az ábécé népbiztosoknak, akik mélyen hiszik, hogy Amerika népét hatalmas uralkodóknak kell irányítaniuk annak érdekében, hogy megmeneküljenek.”29 Az ábécé népbiztosok úgy költötték a nép pénzét, mintha végtelenül állna rendelkezésükre. Ők voltak azok, akikre a befolyásos újságíró és társadalomkritikus Albert Jay Nock gondolt, 27 28

John T. Flynn, The Roosevelt Myth (Garden City, N.Y.: Garden City Publishing Co., Inc., 1949), p. 45.

C. David Tompkins, Senator Arthur H. Vandenberg: The Evolution of a Modern Republican, 1884-1945 (East Lansing, MI: Michigan State University Press, 1970), p. 157. 29 Ibid., p. 121.

amikor a New Dealt úgy írta le, mint „az ostoba bohóckodás és céltalan felbolydulás országos, államilag irányított 30 mobilizációja.” Roosevelt Civil Works Administration hivatala színészeket bérelt, hogy ingyenes előadásokat adjanak, és könyvtárosokat archívumok katalogizálásáért. Még kutatókat is béreltek, hogy a biztosítótű múltját tanulmányozzák, 100 washingtoni munkást, hogy lufival a kezükben járják az utcákat és elijesszék a seregélyeket a középületektől, illetve embereket raktak közalkalmazásba, hogy szeles napokon ördögszekeret kergessenek. A CWA, amikor 1933 őszén megalakult, egy rövid életű munkahelyteremtés-programnak volt tervezve. Roosevelt biztosította a Kongresszust State of the Union beszédében, hogy minden ilyesfajta, új programot egy éven belül beszüntetnek. „A szövetségi kormánynak” mondta az elnök „be kell és be fogja szüntetni ezt a segítési ügyletet. Nem vagyok hajlandó népünk életerejének további akadályozására pénz, kosarak vagy apró munkák osztogatásával, amelyek fűnyírásból, levelek gereblyézéséből vagy a parkokon belüli papírszedésből állnak.” Harry Hopkinst tették meg az ügynökség vezetőjének, aki később azt mondta, „Négy millió embernek adok munkát, de az istenért, ne kérdezd, hogy mit csinálnak.” Az CWA vége pár hónapon belül elérkezett, viszont lecserélték egy másik, ideiglenes segítő programmal, ami 1935-re a Works Progress Administrationné (WPA) evolválódott. Manapság ez úgy ismeretes, mint az a kormányprogram, amely létrehozta a „boondoggle” [egy projekt, amely veszteséges mind időben, mind pedig pénzben, mégis folytatódik politikai érdekek érvényesítéséért] kifejezést, mivel jóval többet „termelt” 77.000 hídnál és 116.000 épületnél, amelyre támogatói lelkesen mutatnak, mint hatékonyságának bizonyítéka.31 30

Albert J. Nock, Our Enemy, the State (online at www.barefootsworld.net/nockoets1.html), Chapter 1, Section IV.

31

Martin Morse Wooster, “Bring Back the WPA? It Also Had a Seamy Side,” Wall Street Journal, September 3, 1986, p. A26.

Kritikusai jó okkal nevezték a WPA-t úgy, hogy „We Piddle Around.”32 Kentuckyban a WPA munkások a spenótsütés 350 különböző módját kategorizálták. Az ügynökség 6000 „színésznek” adott munkát, bár a nemzet színészeinek szakszervezete csupán 4500 tagot számlált. Száz és száz WPA munkást használtak arra, hogy begyűjtsék a Demokrata Párt jelöltjeinek kampányához való hozzájárulásokat. Tennesseeben kirúgták azokat a WPA munkásokat, akik nem voltak hajlandóak bevételük 2 százalékát a kormányzónak adományozni. 1941-re a WPA költségvetésének csupán 59 százaléka ment el arra, hogy a munkásoknak fizessenek, a maradékot felszívta az adminisztráció és a felette álló hivatal. A New Republic szerkesztői azt kérdezték: „Van-e [Rooseveltben] annyi erkölcsi tartás, hogy bevallja, a WPA egy elsietett és grandiózus politikai gesztus volt, hogy az egy nyomorult kudarc, és hogy el kellene törölni?”33 Az utolsó WPA projektet csak 1943 júliusában szüntették meg. Rooseveltet dicsérték az ő „munkahelyteremtő” tetteiért, mint a CWA és a WPA. Számtalan ember úgy gondolja, hogy azok segítettek a válság enyhítésében. Amit nem vesznek észre az az, hogy Roosevelt többi döntése volt az, amely elnyújtotta a válságot, és amelyek mindenekelőtt megakadályozták a munkanélkülieket, hogy valós munkát találjanak. A munkahelyteremtő programok által generált pazarló költekezés megdöbbentő listája az értékes erőforrások politikailag motivált és gazdaságilag kontraproduktív célokra való elterelését képviselte. Egy rövid analógia illusztrálni fogja ezt az érvet. Ha egy rabló házról házra jár, kirabolva mindenkit a környéken, majd a közeli plázába siet, hogy elköltse a bűnnel szerzett zsákmányát, nem gondoljuk azt, hogy mivel a költekezése „stimulálja” a plázák boltjait, így igazából szolgálatot tett a nemzetnek vagy általános gazdasági hasznot nyújtott. Hasonlóképpen, amikor a kormány 32

Szófordulat, amely az időpazarlást jelenti.

33

Ibid.

valakit felbérel arra, hogy katalogizálja a spenótkészítés számos módját, az ő adókkal fizetett bére nem tekinthető a gazdaság nettó növekedésének, mert a vagyon, amit az ő kifizetésére használtak, egyszerűen átirányításra került, nem pedig létrehozásra. Napjaink közgazdászainak még mindig harcolniuk kell ez ellen a „mágikus gondolkodás” ellen minden esetben, amikor nagyobb kormányzati kiadásokat terjesztenek elő – mintha a pénz nem a produktív polgároktól, hanem a fogtündértől jönne.

AZ ARCÁTLAN SENKIK MEGDÖBBENTŐ CSŐCSELÉKE Roosevelt rendszertelen gazdasági beavatkozásaival kivívta azok tiszteletét, akik magasan értékelik annak a látszatát, amikor valaki irányít és „tesz valamit.” Mindeközben az amerikaiak nagy többsége türelmes volt. Nagyon szerettek volna bizalmat adni ennek a karizmatikus new yorki kormányzónak és poliovírusáldozatnak. De Rooseveltnek mindig voltak kritikusai, és számuk egyre csak növekedett, ahogyan teltek az évek. Egyikük volt az utánozhatatlan „Baltimore Bölcse,” H.L. Mencken, aki retorikailag mindent az elnökhöz vágott. Paul Johnson a következőképp foglalja össze Menckent: Mencken jeleskedett a győzedelmes FDR támadásában, akinek fondorlatos kollektivizmusa őszinte undorral töltötte el. Ő volt a „Führer,” a „Kuruzsló,” akit „az arcátlan senkik megdöbbentő csőcseléke” vett körbe, „a félművelt pedagógusok, alkotmányellenes ügyvédek, csillagszemű lelkesítők és egyéb hasonló, szánalmas varázslók bandája.” New Dealje nem volt több egy „politikai csalásnál,” „az elképesztően hamis varázslatok sorozatánál,” annak „folytonos folyamodásával az osztálygyűlölethez és irigységhez,” amely úgy bánt a kormánnyal, mint „a tejelő

marhával 125 millió csöccsel,” és amelyet „a kategorikus fogalmak folytonos megtagadása” jellemzett.34

AZ ÉLET JELEI Az amerikai gazdaság hamarosan felszabadult a New Deal számos terhének legrosszabb túlzásaitól, amikor a Legfelsőbb Bíróság törvénytelennek nyilvánította az NRA-t 1935-ben és az AAA-t 1936-ban, így vívva ki Roosevelt örök haragját és gúnyát. Miután felismerték, hogy Roosevelt legtöbb lépése alkotmányellenes volt, a bíróság „kilenc vénembere” kidobott további apróbb törvényeket és programokat, amelyek ellehetetlenítették a fellendülést. Így, hogy megszabadult a New Deal legrosszabb részeitől, a gazdaság elkezdte az élet jeleit mutatni. 1935-ben a munkanélküliség 18%-ra zuhant, 1936-ban 14%-ra, és még csekélyebbre 1937-ben. De 1938-ra visszatért majdnem 20%-ra, miközben a gazdaság ismét pangott. Franklin Delano Roosevelt New Dealjének „gazdasági élénkítése” elért egy valódi „legelsőt”: egy válságot a válságban.

34

Johnson, p. 762.

NEGYEDIK FÁZIS: A WAGNER TÖRVÉNY FDR néhány védelmezője, mint Paul Krugman közgazdász, az 1937-38-as összeomlást a központi kiadások csökkentésének tulajdonítják. Tipikus keynesiánus stílusban azt állítják, hogy a gazdaság azért zuhant be abban az évben, mert az elnök, miután majdnem megkettőzte a szövetségi kormány kiadásait első ciklusában, megadta magát a Republikánus Párt követeléseinek, és megfékezte a kiadásokat. De reálértékben a csökkentés miniatűr volt – kevesebb, mint a GDP 1%-a. Ez az apró bukkanó még keynesiánus színvonalhoz viszonyítva is aligha produkálhatta a következő egy-harmados zuhanást az ipari termelésben. Valóban, amikor a kormány kevesebbet költ, az felszabadítja az erőforrásokat, hogy jobban hasznosítsa őket a magánszektor. Ha akármi, FDR apró és ideiglenes kiadáscsökkentése segítette, nem pedig sértette a gazdaságot. Az 1937-38-as bukást más dolgok teljes mértékben megmagyarázzák. A színpad készen állt az összeomlásra a National Labor Relations (Nemzeti Munkaügyi Viszonyok) törvény 1935-ös beiktatásával, amelyet Wagner törvényként vagy a szakszervezetek Magna Cartájaként ismernek. Hogy ismét Sennholzot idézzem: Ez a törvény forradalmasította az amerikai munkaügyi kapcsolatokat. A munkával kapcsolatos nézeteltéréseket kiemelte a jog bíróságából és az újonnan teremtett szövetségi ügynökséghez vitte, a National Labor Relations Boardhoz (Nemzeti Munkaügyi Viszonyok Bizottsága), amely egyszerre lett a vádló, bíró és esküdtszék. A bizottságon belüli munkás szakszervezetek szimpatizánsai

még tovább torzították ezt a törvényt, amely így is legális immunitást és privilégiumokat nyújtott a szakszervezeteknek. Az Egyesült Államok így elhagyta a Nyugati civilizáció egy nagy találmányát: a törvény előtti egyenlőséget. A Wagner törvényt vagy a National Labor Relations törvényt a válaszként iktatták be arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság érvénytelenítette az NRA-t és annak munkaügyi szabályozásait. Arra törekedett, hogy a munkáltatók minden ellenállását megtörtje a szakszervezetek ellen. Bármi, amit a munkaadó tehetne önvédelem érdekében „unfair munkaügyi lépéssé” vált, amelyet megbüntethetett a Bizottság. A törvény nem csupán arra kötelezte a A speciális hatalom, amelyet a szakszervezetek kaptak a Wagner törvény életbe lépésével hozzájárul az 1937-es munkaadókat, hogy egyezkedjenek „válsághoz a válságban.” és alkudozzanak a munkavállalókat képviselő szakszervezetekkel, hanem később, a bizottság döntése törvénytelennek kiáltotta ki, ha a munkaadó ellenszegül a szakszervezetek követeléseinek. 35 Felfegyverkezve eme új és elsöprő hatalmakkal, a szakszervezetek egy militáns, őrült szervezkedésbe kezdtek. Fenyegetések, bojkottok, sztrájkok, gyárelkobzások és általánosan elterjedt erőszak taszította a mélybe a produktivitást és emelte magasba a munkanélküliséget. A nemzet szakszervezeteinek tagsági száma az egekbe emelkedtek: 1941-re két és félszer annyi amerikai volt szakszervezeti tag, mint 1935-ben. A történész William E. Leuchtenburg, aki korántsem kedvelte a szabad 35

Sennholz, pp. 212-213

vállalkozást, megjegyzi: „A tulajdonban gondolkodó polgárok rettegtek a gyárak elkobzásától, felháborodtak, amikor a sztrájkolók megzavarták a levelezést, bosszankodtak a szervezetlen munkások megfélemlítésétől és megrémültek a munkások tüzelőosztagától, akik városonként meneteltek, vagy a meneteléssel fenyegetőztek.”36

BARÁTSÁGTALAN ÉGHAJLAT A VÁLLALKOZÁSNAK A Wagner törvény nyomában mennydörgő sértések sortüzét indította a Fehér Ház a vállalkozások irányába. Az üzletemberek, füstölgött Roosevelt, az akadályok a felépülés útján. „Gazdasági royalistáknak” nevezte őket, azt mondva, hogy az üzletemberek, mint osztály, „hülyék.37” A sértéseit elsietett büntető intézkedések sora követte. Új szabályozásokat vetettek ki az értéktőzsdére. Adót vetettek ki a vállalati tiszta nyereségekre, és azt „osztatlan profitadónak” nevezték. „Ezek a gazdagellenes törekvések” írja Robert Higgs közgazdász „kevés kétséget hagytak afelől, hogy az elnök és adminisztrációja mindent megpróbáltak átnyomni a Kongresszuson, hogy elvonják a vagyont a magas jövedelműektől, akik az ország magánbefektetéseire vonatkozó döntések legnagyobb részéért voltak felelősek.”38 Egy csupán 2 hónapos perióduson belül 1937 végén, az acélpiac – egy kulcsfontosságú gazdasági barométer – 83%-os kapacitásról 35%-ra zuhant. Amikor a hír ott virított minden újságcímen, Roosevelt egy rosszul időzített, 9 napos horgászútra ment. A New York Herald Tribune könyörgött, hogy térjen vissza a munkába és fékezze meg az újraéledt válság áradatát. Ami szükséges, mondták az újság szerkesztői, az visszavonni Roosevelt

36

William E. Leuchtenburg, Franklin D. Roosevelt and the New Deal, 1932- 1940 (New York: Harper and Row, 1963), p. 242.

37

Ibid., pp. 183-184.

38

Robert Higgs, “Regime Uncertainty: Why the Great Depression Lasted So Long and Why Prosperity Resumed After the War,” The Independent Review, Volume I, Number 4: Spring 1997, p. 573.

„keserűség- és gyűlöletpolitikáját, amely osztályt osztály ellen állított, és megbüntetett mindenkit, aki nem ért egyet vele.”39 Walter Lippman rovatvezető a következőt írta 1938 Márciusában: „szinte egyetlen fontos kivétel nélkül, minden intézkedés, amely érdekelte őt [Rooseveltet] az elmúlt öt hónapban a vagyontermelés csökkentése vagy ellehetetlenítése.”40 Ahogyan arra az esszé elején rámutattunk, Herbert Hoover saját „New Dealje” a legfelső adósávot 24%-ról 63%-ra emelte 1932-ben. De ő amatőr volt az adóimádó utódjához viszonyítva. Roosevelt alatt a legfelső rátát először 79%-ra, majd pedig 90%-ra emelték. Burton Folsom gazdaságtörténész megjegyzi, hogy 1941ben Roosevelt előterjesztette a 99,5%-os adót minden százezer dollár feletti jövedelemre. „Miért ne?” mondta, amikor egy tanácsadója megkérdőjelezte az ötletet.41 Miután az elkobzási előterjesztés megbukott, Roosevelt elnöki rendeletben előírta, hogy minden 25,000 dollárnál nagyobb jövedelmet adóztassanak meg 100 százalékosan. Továbbá támogatta az adómentesség csökkentését 600 dollárig, amely taktika a történelemben legelőször minden amerikai családot legalább valamennyi adó fizetésébe lökött. Röviden azután a Kongresszus érvénytelenítette az elnöki rendeletet, de beleegyezett a személyes adómentesség csökkentésébe. 42 A Roosevelt adminisztráció annak legelső ciklusában megemelte az ingatlanadót 45%-ról 70%-ra, a legmagasabb ajándékadót 33,5%-ról 52,5%-ra, és a legmagasabb társasági adót 12%-ról 15%-ra, az arra helyezett pótadóval. Úgy tűnik, hogy FDR nem látott olyan adót, amivel ne értett volna egyet, és ne akart volna megemelni.

39

Gary Dean Best, The Critical Press and the New Deal: The Press Versus Presidential Power, 1933-1938 (Westport, Connecticut: Praeger Publishers, 1993), p. 130. 40 Ibid., p. 136. 41

Burton Folsom, “What’s Wrong With The Progressive Income Tax?,” Viewpoint on Public Issues, No. 99-18, May 3, 1999, Mackinac Center for Public Policy (Midland, Michigan). 42 Ibid.

A Federal Reserve közben ismét meghintáztatta monetáris politikáját az 1930-as évek közepén, először le, aztán élesen fel, Amerika a Második Világháborúba való belépésén át. A következő tény járult hozzá az 1937-es gazdasági zuhanáshoz: 1936 nyarától 1937 tavaszáig a Fed megduplázta a nemzet bankjaitól elvárt tartalékkövetelményt. A tapasztalat újra és újra megmutatta, hogy a monetáris politika hullámvasútja önmagában elég ahhoz, hogy egy gazdasági hullámvasutat produkáljon. Roosevelt, aki még mindig mérges volt az előző veresége miatt a Legfelsőbb Bíróság ellen, 1937-ben megpróbálta „telepakolni” a Legfelsőbb Bíróságot egy előterjesztéssel, amely engedélyt adott volna az elnöknek, hogy új bírót nevezzen ki a bíróságba minden olyan bíró után, aki elérte 70.-ik életévét és nem vonult vissza. Ha ezt törvénybe iktatták volna, Roosevelt 6 új bírót nevezhetett volna ki, akik egyetértenek nézeteivel, és a Legfelsőbb Bíróság létszámát 9-ről 15-re emelhette volna. A terve megbukott a Kongresszusban, de a bíróság később elkezdte aláírni rendelkezéseit, miután számos, vele szemben álló bíró visszavonult. Viszont amíg a Kongresszus ki nem végezte a telepakolás tervét, az üzletek rettegtek attól, hogy egy Rooseveltszimpatizáns bíróság többet hagyna jóvá a régi New Dealből, amely megakadályozta a befektetések és a bizalom visszatérését. A gazdaságtörténész Robert Higgs közeli kapcsolatot von a magánbefektetések szintje és az amerikai gazdaság útja között az 1930-as években. A Roosevelt adminisztráció könyörtelen támadásai – mind szóban, mind pedig tettben – a vállalkozások, a tulajdon és a szabad kereskedelem ellen garantálták, hogy a tőkét, amely a gazdaság beindításához szükséges, vagy eladóztassák, vagy rejtőzködésbe kényszerítsék. Amikor FDR Amerikát 1941ben háborúba vitte, könnyített a vállalkozásellenes programján, viszont a nemzet tőkéjének hatalmas része átterelődött a háborús erőfeszítésekbe üzembővítésekbe vagy fogyasztói cikkekbe való befektetés helyett. A befektetők kizárólag Roosevelt és a háború

eltávozása után éreztek elég bizalmat ahhoz, hogy „mozgásba hozzák a háború utáni befektetési fellendülést, amely hajtotta a gazdaság visszatérését a fenntartható jóléthez.”43 Ez a nézet talál támogatásra Lammot du Pont, a kor egyik vezető befektetőjének 1937-es kommentárjában: Bizonytalanság uralja az adók helyzetét, a munkaügyi helyzetet, a monetáris helyzetet, és gyakorlatilag minden jogi feltételt, amely alapján üzemelnie kell az iparnak. Emelkedni vagy csökkenni fognak az adók, esetleg ugyanúgy maradnak? Nem tudjuk. Lesznek, vagy nem lesznek Legfelső Bíróság Roosevelt elnök támadása alatt állt, mivel szakszervezetek? […] Infláció vagy Akijelentette, hogy a „New Deal” fontos részei alkotmányellenesek. FDR „bíróság-kitömő” terve hozzájárult az 1937-es gazdasági defláció elő nézünk, több, vagy válsághoz. kevesebb kormánykiadás elé? […] Fognak-e új korlátozásokat róni a tőkére, vagy új határokat a profitra? […] Lehetetlen még tippelni is a válaszokat. 44

Számos modern történész hajlamos reflexszerűen antikapitalizmusra, és gyanakvóan nézni a szabad piacra; Roosevelt hatalomgyakorlását – alkotmányos vagy sem – jelentős hatást keltőnek és történelmileg „érdekesnek” találják. Felmérésekben a többség konzisztensen állítja, hogy FDR az elnöki nagyság toplistáján foglal helyet, tehát valószínűleg elutasítanák azt a gondolatot, hogy a New Deal felelős volt a Nagy Gazdasági Világválság meghosszabbításáért. De amikor az American Institute of Public Opinion 1939-es, országosan reprezentatív felmérése azt kérdezte: „Gondolja-e azt, hogy a Roosevelt 43 44

Higgs, p. 564.

Quoted in Herman E. Krooss, Executive Opinion: What Business Leaders Said and Thought on Economic Issues, 1920s-1960s (Garden City, N.Y.: Doubleday and Co., 1970), p. 200

adminisztráció attitűdje a vállalkozások felé késleltette a felépülést?” az amerikai nép igennel válaszolt, több mint kettő az egyhez arányban. Az üzleti közösség még erősebben így érezte. 45 Magánnaplójában FDR pénzügyminisztere, Henry Morgenthau egyetérteni látszik. Azt írta: „Megpróbáltunk költekezni. Megpróbáltunk többet költeni, mint eddig bármikor előtte, és ez nem működik. […] Soha nem tartottuk be az ígéreteinket. […] Az adminisztráció nyolc éve után mondom, hogy legalább ugyanakkora munkanélküliségünk van, mint ahogyan kezdtük […] és egy hatalmas visszafizetendő tartozás.”46 Az évtized végén és 12 évvel az értéktőzsde Fekete Csütörtöki összeomlása után 10 millió amerikai volt munkanélküli. A munkanélküliségi ráta 17% volt. Roosevelt 1932-ben azt ígérte, hogy véget vet a krízisnek, viszont az 2 elnöki cikluson át és számtalan beavatkozás után is folytatódott.

A LÁNGELME? A Hell Bent for Election egy sajnos rég elfeledett kis könyvecske, amely érdekelheti az olvasót, aki kíváncsi, mi motiválta FDR-t. Roosevelt egy bizalmasa, James P. Warburg írta. Ő bankár volt, aki belülről nézte végig az 1932-es választásokat, és Roosevelt első ciklusának első két évét. Warburg, a híres bankár és a Federal Reserve társadalpító, Paul Warburg fia, nem volt más, mint FDR magas szintű pénzügyi tanácsadója. Miután kiábrándult az elnökből, elhagyta az adminisztrációt 1934-ben, és egy évvel később megírta a könyvét. Warburg arra az emberre szavazott, aki New York kormányzójaként a következőt mondta 1930 Március 2.-án. A „lángelmék” általi szabályozás és jogalkotás doktrínája, akik ítéletét és akaratát minden ember halkan elfogadja, 45

Higgs, p. 577.

46

Blum, pp. 24-25.

túl nyilvánvalóan jelen volt Washingtonban az elmúlt 10 évben. Ha lehetséges volna olyan „lángelméket” találni, akik oly’ önzetlenek és oly’ készek saját önérdekük vagy előítéleteik ellen dönteni, embereket, akik az igazság mérlegét majd’ isteni képességgel, rendületlen kézzel tartják, akkor egy olyan kormány talán az ország érdekeit nézné; de nincs ehhez hasonló a politikai horizonton, és nem várhatjuk a történelem tanításainak teljes pálfordulását. Akit Warburg és az ország valójában megválasztottak 1932ben egy ember volt, akinek későbbi teljesítménye egyáltalán nem úgy néz ki, mint kampányának platformja és ígéretei, és sokkal inkább néz ki úgy, mint az év Szocialista Pártjának jelöltjéé, Norman Thomasé. A szocialista Norman Thomas, nem pedig Franklin Roosevelt volt az, aki a kormánykiadások masszív emelését javasolta, deficitet és elsöprő beavatkozást a magángazdaságba – és a szavazatok csupán 2%-át érte el. Amikor leszállt a por, mutat rá Warburg, amit kaptunk az az, amit Thomas ígért, több abból, amiért Hoovert szidalmazták, és szinte semmi, amit FDR maga ígért. FDR több „lángelmét” bérelt fel, hogy megtervezzék a gazdaságot, mint talán az összes őt megelőző elnök együttvéve. Miután részletezi az ígéreteket és a kétszínűséget, Warburg a következő értékelést ajánlja: Bármennyire is utáljam kimondani, őszinte meggyőződésem, hogy Mr. Roosevelt teljesen elveszítette arányérzékét. Magát úgy látja, mint az egyetlen ember, aki megmentheti az országot, az egyetlen, aki „megmentheti a kapitalizmust önmagától,” mint az egyetlen ember, aki tudja, mi a jó nekünk, és mi nem. Elengedhetetlennek látja

magát. És amikor egy ember magát elengedhetetlennek látja […] az az ember a problémák irányába tart. Vajon gazdasági varázsló volt FDR? Warburg semmi ilyesmit nem tár fel, ahogyan megjegyzi, hogy FDR „tagadhatatlanul és sokkolóan felszínes volt mindenről, ami a pénzügyekkel kapcsolatos.” Nem logika, tények vagy alázatosság vezette őt, hanem az „érzelmi vágyai, részrehajlásai és előítéletei.” „Mr. Roosevelt,” írja Warburg, „azt a benyomást kelti bennem, hogy ő valóban képes elhinni azt, amit el akar hinni, tényleg képes azt gondolni, amit gondolni akar, és tényleg arra képes emlékezni, amire emlékezni akar, sokkal nagyobb mértékben, mint bárki, akivel valaha találkoztam.” Kevésbé könyörületes megfigyelők a „nagyszerűség téveszméjével” diagnosztizálhatnánk. Warburg a következőket panaszolja: Úgy hiszem, hogy Mr. Rooseveltet annyira elbűvölte a szórakozás, amelyet a karmester pálcájának lóbálása nyújt, annyira elégedett a képpel, amit önmagáról lát, hogy nem képes többé meglátni, hogy az emberi hatalom a vezetésre limitált, hogy a vezetőség „új ötletei” amelyet fiatal agytrösztjei feltálalnak neki, nem többek régi ötleteknél, amelyeket már kipróbáltak, és hogy az ember nem tarthatja fenn az Alkotmányban meghatározott társadalmi rendet, míg aközben megpróbálja azt aláásni. Tehát ha Warburgnak igaza van (és úgy gondolom, igaza van), Franklin Delano Roosevelt ígéreteivel félrevezette az országot 1932-ben és a vezetést a személyes ambíciók illetve a hatalomvágy kezébe adta – amely nem megy ritkaságszámba a politikusok között. Akárhogyan is, az ország csalásnak esett áldozatul, és a gazdaság szenvedett miatta.

HOL VAN ITT SZABAD GAZDASÁG? Hogy lehet az, hogy FDR-t négyszer megválasztották, ha politikája mélyítette és elhúzta a gazdasági katasztrófát? A tudatlanság, és a legjobb feltételezése sokat megmagyaráz. Roosevelt megverte Hoovert 1932-ben a kevesebb kormány ígéreteivel. Ehelyett több kormányt adott az amerikaiaknak, viszont fanfárral és kandalló melletti beszélgetésekkel tette azt, amely hipnotizálta a kétségbeesett népet. Mire elkezdték észrevenni, hogy az általa folytatott politika káros, eljött a Második Világháború, az emberek a főparancsnok köré gyűltek, és kevesen akarták kicserélni a közmondás lovát a folyó középén azzal, hogy új elnököt választanak. A Második Világháború holokausztjával eljött az amerikai szövetségesekkel való kereskedés újjászületése. Az, hogy a háború embereket és erőforrásokat pusztított, nem segítette az Egyesült Államok gazdaságát, viszont a megújult kereskedelem igen. A nemzet pénzkínálatának inflációja ellensúlyozta a New Deal által teremtett magas árakat, viszont egy olyan problémát hozott magával, amely mind a mai napig kísért minket: egy dollárt, amely évről évre kevesebb jószágot és szolgáltatást képes vásárolni. Legfontosabban, a Rooseveltet követő Truman adminisztráció jóval kevésbé volt fogékony arra, hogy bántalmazza és ütlegelje a magánbefektetőket, és következményképp a befektetők visszatértek a gazdaságba és üzemanyagot szolgáltattak az erőteljes poszt háború utáni fellendülésnek. A Nagy Gazdasági Világválság véget ért, viszont észben kell tartanunk, mint az amerikai történelem kormánypolitikájának legkolosszálisabb és legtragikusabb kudarca. A Nagy Gazdasági Világválság genezise az Egyesült Államok felelőtlen monetáris és fiskális politikájának volt köszönhető a kései 1920-as és korai 1930-as években. Ezek a rendelkezések magukba foglalták a politikai félrelépések litániáját: a központi

bank rossz irányítása, a kereskedelmet összezúzó vámok, az ösztönzőket elszívó adók, a termelés és verseny agyzsibbasztó irányítása, a termény és az állattartomány érzéketlen elpusztítása, és a kényszerítő munkatörvények, hogy csak párat számoljunk össze. Nem a szabadpiac volt az, amely 12 év szenvedését produkálta, hanem a nagyszabású politikai kontárkodások. Azoknak, akik képesek áttanulmányozni az 1920-as és 1930-as évek eseményeit, majd a szabadpiacot hibáztatják a gazdasági csapások miatt, szemük, fülük és elméjük teljesen bezárult a tények előtt. Létfontosságú megváltoztatni azt a csökönyös gondolkodást eme mocskos történelmi epizóddal kapcsolatban, amely a mai általános véleményt alkotja, annak érdekében, hogy újjáélesszük a szabadpiacba vetett hitet és megőrizzük szabadságainkat. A nemzet képes volt túlélni mind Hoover aktivizmusát és Roosevelt New Deal szélhámosságát, és most az amerikai szabadság hagyatéka egy új nemzedék polgárainak újbóli felfedezésére vár. Ezúttal nincs mitől félni, csak mítoszoktól és tévhitektől.

UTÓIRAT: MEGTANULTUK-E LECKÉINKET? Nyolcvan évvel azután, hogy elkezdődött a Nagy Gazdasági Világválság, az irodalom, amely az amerikai történelem eme fájdalmas epizódját taglalja, egy bátorító átalakuláson megy át. Az általában elfogadott értékelés, amely évekig uralta a történelmi iratokat, úgy érvel, hogy a szabadpiac okozta a bukást és FDR New Dealje mentette meg az országot. Nyilván számos rosszul informált partizánnal, ideológussal és szélhámossal találkozhatunk, akik a mai napig hangoztatják ezeket a felületes állításokat. Viszont komoly történészek és közgazdászok azzal voltak elfoglalva, hogy lassan eltöröljék a hamisságokat. Az esszé, amit olvastál, számos új keletű irodalmat idéz, amelyeket megéri teljességükben áttanulmányozni. És 2008-ban Simon & Schuster kiadott egy olyan pompás kötetet, amelyet kifejezetten ajánlok. A könyv, amelyet Dr. Burton W. Folsom, a Hillsdale főiskola professzora írt, provokatív címe New Deal of Raw Deal? How FDR’s Economic Legacy Has Damaged America. Ez a témában az egyik leginkább megvilágosító mű. Hatalmas segítséget fog nyújtani a történelmi perspektíva megváltoztatásában és polgártársaink Burt Folsom 2008-as könyve segít a történelmi feljegyzések korrekciójában.

oktatásában arról, hogy mi történt valójában az 1930-as években.

Egy másik nagyszerű adalék az irodalomhoz Amity Shlaes 2007-ben megjelent, The Forgotten Man: A New History of the Great Depression című könyve. A tény, hogy New York Times bestseller volt, azt sugallja, hogy az emberek éheznek eme történelmi periódus igaz történetére. 2004-ben két UCLA közgazdász – Harold L. Cole és Lee E. Ohanian – társszerzői voltak egy igazán érdekes cikknek, amely egy fontos és közismert kiadvány, a Journal of Political Economy lapjain jelent meg. A cikk a következő megfigyelést írja le: Franklin Roosevelt elnök rendeletei 7 hosszú évvel terjesztették ki a Nagy Gazdasági Világválság idejét. „A gazdaság készen állt egy gyönyörű felépülésre,” mutatják meg a szerzők, „de a felépülést megrekesztették eme félrevezető politikai rendeletek.” A Cole és Ohanian kutatásaira tett, „The New Deal Debunked (Again) 47című megjegyzésében, Thomas DiLorenző, a Loyola Egyetem közgazdásza arra mutat rá, hogy hat évvel FDR hivatalba lépése után a munkanélküliség majdnem hatszor akkora volt, mint a válság előtt. Az egy főre eső GDP, a személyes fogyasztási kiadások és a nettó magánberuházások mind alacsonyabban voltak 1939-ben, mint 1929-ben. „A tény, hogy a ’főáramú’ neoklasszikus közgazdászoknak ilyen sokáig tartott rájönni [hogy FDR politikája elnyújtotta a katasztrófát]” jegyezi meg DiLorenzo, „teljes mértékben megdöbbentő,” de mégis, „jobb később, mint soha.” Az amerikaiak talán elfelejtenek néhányat abból, amit tudni véltek a Nagy Világválsággal kapcsolatban, de ez nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy elég jól megtanultuk ezt a fontos leckét ahhoz, hogy újra elkövessük ugyanezeket a hibákat. Igazából ma egyáltalán nem állunk közelebb ahhoz, hogy megoldjuk az üzleti ciklusok elsőrendű okozóját – a monetáris károkozást – mint 80 évvel ezelőtt. 47

Thomas J. DiLorenzo, “The New Deal Debunked (Again)” (online at mises.org/library/new-deal-debunked-again).

Ébresztőként kéne szolgálnia annak a pénzügyi krízisnek, amely 2008-ban megragadta Amerikát. Az állami beavatkozás ujjlenyomatai mindenhol ott vannak. 2001-től 2005-ig a Federal Reserve felpörgette a pénzkínálatot, kitágítva azt egy túlfűtött, kétszámjegyű szinten. A dollár zuhant a tengerentúli piacokon, a nyersanyagárak pedig az egekbe emelkedtek. Mivel a bank úsztak a Fedtől származó fizetőképességben, lezuhantak a kamatlábak, és felfújódott a kockázatos embereknek kiadott hitelek száma, akik kétséges, hogy megérdemelték. A politikusok még több olajat öntöttek a tűzre a bankok kényszerítésével arra, hogy másodrendű jelzáloghiteleket adjanak ki több száz millió dollár értékben. Amikor kilyukadt a lufi, számos olyan elkövető pózolt megmentőként, akik felelősek voltak az összeomlást okozó rendeletekért, majd új beavatkozásokat, nagyobb kormányt, több inflációt és masszív, adófizetők által pénzelt, bukott cégeket segítő mentőcsomagokat hagytak jóvá. Sokan közülük nagyobb adókért és vámokért kiáltott, ugyanazért az ostobaságért, amely az 1930as recessziót egy hosszú és mély válsággá tette. Az olyan ügynökségek adófizetők által pénzelt kimentése, mint a Fannie Mae és a Freddie Mac (illetve 2008 őszén egyre növekvő magáncégek száma) egy még ennél is nagyobb ostobaságot képviselnek monumentális árcédulával. Nem csupán mi és a jövő generációi fogjuk fizetni azokat a számlákat évtizedeken át, hanem maga a folyamat, amelyben jó pénzt dobálunk a rossz után morális kockázatot fog morális kockázatra pakolni, amely több helytelen döntés és jövőbeli mentőcsomagnak ad majd helyet. Ez az a dolog, amely aláássa a szabad kereskedelmet és a valuta erejét. Előbb vagy utóbb igen valószínű még több infláció a számlák kifizetése érdekében. „A kormány” állapította meg a világhírű osztrák közgazdász, Ludvig von Mises, „az egyetlen olyan intézmény, amely képes megfogni egy értékes árucikket, mint a papír, és azt elértékteleníteni azzal, hogy tintát helyez rá.” Mises az infláció

átkát írta le, a folyamatot, amely során a kormány megnöveli a nemzet pénzkínálatát és ebből következően elpusztítja minden egyes pénzegység értékét – a dollárét, a pezóét, a fontét, a frankét, vagy bármiét. Ez gyakran az árak emelkedésében jelenik meg, Ludvig von Mises megértette az infláció amelyet sokan összekevernek természetét – és annak forrását. magával az inflációval. Fontos a megkülönböztetés, mivel, ahogyan azt a közgazdász Percy Greaves ékesszólóan magyarázza: „A definíció megváltoztatása megváltoztatja a felelősséget.” Definiáld az inflációt az árak emelkedéseként, és mint a tanácstalan Jimmy Carter 1970-ben, azt fogod hinni, hogy az olajsejkek, a hitelkártyák, és a magánvállalatok a tettesek, és az ármegállapítás a válasz. Definiáld az inflációt a klasszikus módon, mint a pénz- és hitelkínálat megemelése, az árak emelkedésével, mint a következmény, és fel kell tenned a sokatmondó kérdést: „Ki emeli meg a pénzkínálatot?” Csupán egy entitás képes azt tenni legálisan, mindenki mást pénzhamisítónak hívnak, és börtönbe csukják. A közgazdász Milton Friedman vitathatatlanul érvelt amellett, hogy az infláció mindig és mindenhol egy monetáris kérdés. Az emelkedő árak épp annyira okoznak inflációt, mint a nedves utca esőt. A papírpénz előtt a kormányok úgy hoztak létre inflációt, hogy lecsökkentették az érmék nemesfémtartalmát. Az ősi próféta, Ézsaiás a következő szavakkal rótta meg az Izraelitákat: "Ezüstöd salakká lett, tiszta borod vízzel keveredett." A római császárok újra és újra beolvasztották az ezüstdénárokat, és hulladék acélt adtak

hozzá, amíg a dénár kevesebb, mint 1% ezüstöt tartalmazott. A Spanyol Szaracénok, annak érdekében, hogy több érmét verhessenek, lecsípték az érmék szélét, amíg azok túl apróvá váltak a cirkulációhoz. Az árak pedig a valuta értékének tükörképeként emelkedtek. Nem az árak emelkedése egyetlen következménye a pénz- és hitel kibővítésének. Az infláció szétmarja a megtakarításokat és ösztönzi az adósságot. Aláássa a bizalmat és távol tartja a beruházásokat. Destabilizálja a gazdaságot fellendülések és összeomlások létrehozásával. Ha elég szörnyű, eltörölheti azt a kormányt is, amely felelős érte. Ez még nagyobb csapásokhoz vezethet. Mind Hitler, mind pedig Napóleon részben az elszabadult infláció káoszán keresztül került hatalomra. Mindez számtalan problémát vet fel, amelyeken a közgazdászok régóta vitáznak: Minek vagy kinek kellene meghatároznia a nemzet pénzkínálatát? Miért irányítja rosszul olyan sok esetben azt a kormány? Mi a kapcsolat a fiskális és monetáris politika között? Legyen elég annyi, hogy a kormányok inflációt hoznak létre, mert a bevétel iránti éhségük meghaladja az adók kivetésére való hajlamukat vagy a kölcsönök felvételére való képességüket. A brit közgazdász John Maynard Keynes számos esetben volt csupán egy nagy hatással bíró sarlatán, viszont fején találta a szöget, amikor azt írta, „az infláció folytatólagos folyamatán át a kormányok titokban és észrevétlenül el tudják kobozni polgáraik vagyonának egy fontos részét.” Tehát, mondhatnád, az infláció egy szörnyű jelenség, viszont nem több egy izolált jelenségnél, amelynek legrosszabb esetei olyan távoli helyeken jelenik meg, mint Zimbabwe. Nem igazán. A kései Frederick Leith Ross, a nemzetközi pénzügyek híres szakértője megfigyelte, hogy „az infláció olyan, mint a bűn: minden kormány megveti, és minden kormány gyakorolja.” Még az amerikaiak is megtapasztalták a hiperinflációt, amely két

valutát is elpusztított – a Függetlenségi Háború balsorsú Kontinentális dollárját és a Polgárháború Szövetségi dollárját. Napjaink dollárjának lassú értékcsökkenése, miközben a fogyasztói árak kitartó, egyszámjegyű mértékben növekednek, csupán a limitált verziója ugyanannak a folyamatnak. A kormány költekezik, költségvetési hiányba ütközik, és a számláit az inflációs adón keresztül fizeti ki. Hogy meddig mehet ez így tovább, azt csak találgathatjuk, de nem kellene elbizakodnunk a több ezer milliárd dollár államadósság és a politikusok láttán, akikhez képest a részeg tengerész fösvény, és akik még több kiadást ígérve jutnak hatalomra. Az infláció még mindig velünk van, de annak vége kell, hogy legyen valamikor. Egy valuta értéke nem feneketlen. Eróziójának meg kell szűnnie: vagy a kormány beszünteti a felelőtlen pénznyomtatást, vagy addig nyomtat, amíg elpusztítja a pénzt. De az bizonyos, hogy a végkimenetel nagymértékben azon múlik, hogy megértik-e áldozatai, mi is az és honnan származik. Mindeközben gazdaságunk úgy néz ki, mint egy hullámvasút, mivel kongresszusok, elnökök és az ügynökségek, amiket felhatalmaztak, nem szüntetik be a monetáris károkozást. Eleged van abból, hogy a politikusok egymást hibáztatják, harcolnak, hogy óvják magukat a kritikától és a meghurcolástól, politikai pontokat gyűjtenek egy krízis közepén, és adósságot adósságra halmoznak, amelyet „élénkítő csomagnak” neveznek? Miért akarják annyian rájuk bízni az egészségügyet, az oktatást, a nyugdíjat, és életük ezer más aspektusát? Ez nem több nagybetűs őrületnél. Az ellenszer pedig az Igazság. Tanulnunk kell ostobaságaink leckéiből, és el kell határoznunk, hogy most oldjuk meg őket, nem pedig később. Ennek érdekében meghívom az olvasót, hogy részt vegyen az oktatási folyamatban. Támogasson olyan szervezeteket, mint a FEE és a Mackinac Center, amelyek azon dolgoznak, hogy tájékoztassák a polgárokat a kormány helyes szerepéről és arról,

hogy miként működik egy szabad gazdaság. Segíts elterjeszteni ezen esszé és más kiváló publikációk másolatát, amelyek a szabadságot és a szabad kereskedelmet támogatják. Követeld képviselőidtől a költségvetés kiegyensúlyozását, hogy alkalmazkodjon az Alkotmány betűjének és szellemiségének, és hogy ne próbáljon szavazatokat vásárolni mások pénzéből. Mindenki hallotta a filozófus, George Santayana bölcs megfigyelését: „Azok, akik képtelenek emlékezni a múltra, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt.” Ez egy figyelmeztetés, amelyet nem tanácsos figyelmen kívül hagynunk.