PROLÓGUS
Már hetek óta érkeztek ehhez hasonló hírek. Mégis, napközben két-három alkalommal – s volt, hogy éjjel még ennél is gyakrabban – Õ újból és újból ellenõrizte ezeket a híreket, mintha csak azt várta volna, hogy idõközben megváltoznak. Etrodai nem tudta biztosan, hogy ez mit jelent. Vajon a hírek lázba hozták, vagy épp nyugtalanították Õt? Az, hogy ezzel nem volt tisztában, szerfölött zavarta Etrodait, hisz máskülönben – s erre roppant büszke volt – bárki másnál jobban ismerte az Õ szeszélyeit s minden apró hangulatváltozását. Kilencvenkét esztendeje volt már az Õ testõre, miután becsületes gyilkosság útján elnyerte a címet és a posztot az elõdjétõl. Etrodai mindenki másnál jobban ismerte Õt – de most õ is tanácstalan volt. A Promenád patinás oszlopai közt rezegni kezdtek a pókhálók, s a poros boltívek alatt megzörrentek a reves csontok. A testõr tudta, hogy ez is csupán az egyik jele annak, hogy Õ újfent nyugtalan. Mielõtt az ónix kapuszárnyak feltárultak volna, Etrodai már talpon volt, kivonta az alakváltoztató pengéjét, s az arca elé emelte. A szemeit az ajtóra szegezte, s ugrásra készen várakozott. A zaj, ahogy a láncra akasztott emberi csontok és koponyák – amiket fényes, barna lakkal vont be az idõ – egyre hangosabban koccantak össze, jelezte, hogy ura és parancso-
9
lója közeledik. A testõr már megszokta az emberi csontok hangját, de az idegen koponyák zaját sokkal nehezebb volt elviselni. Úgy kattogtak és csikorogtak, mint az õsi, rosszul felhúzott órák, s nem egy mumifikálódott fej olyan hangokat adott ki, mintha meg akarna szólalni. Egyszer rég – amikor Õ épp egy pszicsapás okozta rettentõ sebeket gyógyította be – Etrodainak volt néhány órája, hogy összeszámlálja a Promenádot díszítõ trófeákat. Tízezer körül felhagyott a próbálkozással. A furcsa zajok, amiket a kifõzött koponyák és a mumifikálódott fejek hallattak, folyton összezavarták, s egy idõ után eltévesztette a számlálást. Az öt ember magas – s ugyanilyen vastag – ónix ajtó megremegett, s meglepõen halkan csusszant vissza a falba. Forróság kúszott végig a Promenádon, s a koponyák egy szemvillanás alatt elhallgattak. Sérthetetlen menedékébõl Õ bukkant elõ, s alakját, akár a lágyan fodrozódó hullámok, nulltérpajzs ölelte körül. – Mester – szólalt meg Etrodai rekedten; a pengét még mindig az arca elé emelte, s tiszteletteljesen lesütötte a szemét –, mi az óhajod? – Az elme hatalmának segítségével beszéltem az Archonnal, s most már az õ véleményét is ismerem. Azt mondta, ha igazak a hírek, azt tehetem, ami a szívem vágya. A nagyúr hangja karcos volt, ugyanakkor dallamos is, akár egy tanult énekesé. Etrodait, valahányszor csak meghallotta, keserû szégyen mardosta a saját csúf, mechanikus gégefõvel formált szavai miatt. – Márpedig a szívemnek most az a leghõbb vágya… azt súgja nekem, hogy ez legyen a legelsõ és legfontosabb feladatunk. A végrehajtók? – Összegyûltek, nagyuram. A tatfedélzeten. Mindazok, akiket biztonságos volt összegyûjteni. – Hamarosan beszélek velük – mondta a magiszter, majd egy pillanatnyi hallgatás után folytatta. – De elõbb… még egyszer, utoljára, ellenõrzöm a hírt.
10
Etrodai nem lepõdött meg. Szótlanul megfordult, és elindult, végig a Promenádon, nyomában az urával. A koponyák mind utánuk fordultak, s fogcsikorgatva figyelték, ahogy Õ elhalad elõttük. A kilométernél is hosszabb, éjsötét Promenádot egyedül a pokoltûzzel teli parázsgömbök világították meg, s ahogy a végére értek, egy hatalmas, kétszárnyú bronzkapu körvonalai derengtek föl elõttük. A kaput õrzõ kecskefejû szolgák elfordították a jókora vaskulcsokat, és szélesre tárták a kapuszárnyakat, gondosan ügyelve, nehogy Õrá emeljék a tekintetüket. A pillantásukból sütött a tömény iszonyat. A kapu mögött, az arannyal futtatott boltívek és az Öt Kardinális Rémség falfreskói alatt a Kíséret hétszer tizenhárom harcosa várakozott. Vasalt csizmáikat egyszerre csapták a padlóhoz, s tökéletesen egyszerre emelték tisztelgésre a fegyvereiket. Fûrészfogakkal díszített csatapáncéljuk kék-fekete volt, akárcsak Etrodaié, s masszív sisakjuk és arcmaszkjuk leginkább egy rovar fejére hasonlított. Kitüremkedõ, rovarszerû szemekre emlékeztetett a vízor is, mely mögül a csarnokot kémlelték. Etrodai, aki még mindig az arca elé emelte a kardját – oly régóta már, hogy a borotvaéles csontpengétõl patakokban csorgott a vér a tenyerébõl –, továbbra is ura elõtt haladt. A Kíséret harcosai azonnal felzárkóztak mögéjük, amint parancsolójuk elhaladt elõttük. Jobb kezükkel a fegyverüket szorították a vállukhoz, míg a bal, mint egy óramû pontosságú inga, lengett mellettük megállás nélkül. Két harcos mindig elõrefutott, hogy kinyissa elõttük a soron következõ kaput. Az adatkriptához vezetõ ajtót is nulltérpajzs védte, ami úgy vibrált és csillogott, mint a víz színén az olaj. Az Õ elsõ érintésére azonban szertefoszlott. Bárki másnak könyökbõl szakadt volna le a karja, ha megérinti a pajzsot. A Kíséret harcosai odakint várakoztak, Etrodai pedig – urával és parancsolójával a háta mögött – belépett a helyiségbe.
11
Az adatkripta hideg, félhomályos terem volt, s porózus szövetparavánok tagolták részekre, amik úgy festettek, mint a felszeletelt s megkövesedett izomrostok és inak. Az elemek közötti falszakaszokat a Birodalom elõtti nyelven írt vésetek díszítették. A helyiséget megvilágító bágyadt fény lentrõl szivárgott be a kriptába. Az itt õrzött titkok halk, kísérteties hangon suttogtak hozzájuk, azt kérve, hogy vigyék õket innen magukkal, s többé már ne legyenek ide bebörtönözve. Halkabbak voltak a Promenádon csikorgó koponyáknál, de sokkal erõszakosabbak és követelõzõbbek is. Kíméletlenül rontottak Etrodaira, beférkõzve a vértje s a bõre alá, behatolva a vérébe, csontjaiba és az elméjébe, oly dolgokról suttogva, amikrõl még õ sem szerzett volna szívesen tudomást. A látó a kripta közepén, egy emelvényen állt. Alig volt több, mint némi látóideg, amit megfosztottak a szemektõl, s kocsonyás agyszövet, mely körül ragyogó szalagok gyanánt energiacsápok keringtek. Etrodai félrehúzódott, ahogy ura lehúzta a kesztyûjét, és az emelvényhez lépett. A krómmal futtatott harci kesztyûk az alkarvédõhöz kapcsolt láncon lógtak, s a nagyúr hosszú, négy ízületbõl álló ujjai gyengéden simították végig a põre agy felszínét. Az energiacsápok lassan kihunytak, s az idegszövetbõl az áhított tudás egyenesen az Õ agyába szivárgott. A nagyúr felsóhajtott, s hátrahajtotta a fejét. Fény áramlott ki a száján, és megvilágított egy foltot a kripta plafonján. Etrodai szótlanul, türelmesen várt. A hosszú ujjak lassan összezáródtak, s a fénylõ energiaszalagok ismét megjelentek a kocsonyás szövetcsomó fölött. A nagyúr felhúzta a kesztyûit. – Immáron szó sem lehet tévedésrõl – mondta. – Az információt minden általam ismert módon megvizsgáltam, a hamisság és a képzelgés nyomai után kutatva. Bebizonyosodott, hogy ez nem hazugság, hanem az immatérium urainak kinyilatkoztatása.
12
Észrevehette a testõre arcára kiülõ iszonyatot, mert lassan megcsóválta a fejét. – Ne aggódj! Elsõ hallásra talán úgy tûnik, hogy nagy csapás ez a számunkra, de én úgy hiszem, ez a tökéletes pillanat a gyõzelemre. S ezt maguk az emberek, s szánalmas istenségük adta a kezünkbe. – Akkor hát az én szívem is örvendezik, mester – hajolt meg mélyen Etrodai.
A tatfedélzeten tiszteletteljes csönd fogadta õket. Egyedül a szellõztetõrendszer sziszegése és a húsz szinttel a lábuk alatt levõ hipertér-hajtómû duruzsolása hallatszott. Ez a hely a magiszter számára volt elkülönítve, s ötvenhektáros alapterületével úgy emelkedett az irdatlan méretû, gótikusan cizellált zászlóshajó törzse fölé, mint egy bizarr cápauszony. A falak mentén a vadászgépek feltöltésére szolgáló energiatornyok magasodtak, mellettük elektronikus lõszerszállító vagonok álltak síneken. A plafonból nyitott rákollók gyanánt azok a fogókarok és aljzatok emelkedtek ki, melyek általában a vadászgépeket rögzítették. Lomhán forgó, sárga lámpák fénye világította meg az üresen ásító hangárt. A csarnok közepén nyolc lény várakozott csöndben, leszegett fejjel, alázatos pózba görnyedve. Etrodai kilenc harcost gyûjtött össze – az Õ óhajának megfelelõen, hisz ura és parancsolója szerint a kilences szám különös jelentõséggel bírt –, de a kilencedik túl veszedelmes volt ahhoz, hogy a többi nyolccal együtt tartsák. Most is nulltérpajzs börtönében várakozott, a központi dokkolóöböl bejáratánál, s csak uruk hangját hallotta. Etrodai utasította a Kíséret harcosait, hogy odakint várakozzanak, majd alázatosan megállt uruk árnyékában. A csontpenge már olyan éles volt, hogy az egész karját átjárta a fájdalom, s a kezébõl vér csöpögött a padlóra. Ennek ellenére
13
nem húzott bõrt a pengére. Még nem. Amíg az eligazítás tart, semmiképpen. – Fontos feladatom van a számotokra, melyet ti kilencen fogtok végrehajtani – szólalt meg a nagyúr. A gyíklények halkan összesúgtak, nyálkás, szürke bõrük vadul hullámzott, aztán mindhárman fejet hajtott Õelõtte, majd a másik trió szintúgy meghajolt. A maradék kettõ is meghunyászkodva sunyta le a fejét. A falra szerelt hangszórók egyike felsercegett, és torz, mechanikus morgás töltötte be a csarnokot, ahogy a nulltérpajzs mélyén várakozó lény is jelezte egyetértését. – A mártír az – folytatta a nagyúr. – A mártír, ki egykoron ellenünk kelt, s most visszatért. Az ellenségeink úgy vélik, most fordul a kocka, s lassan térdre kényszerítenek minket. Itt az ideje hát, hogy lesújtsunk rájuk. Elvesszük tõlük a reményt, s a saját vérükbe fojtjuk õket. Az egyikõtök megteszi majd ezt. Hogy ki lesz, az nem számít. A mártír az, aki táplálja a remény tüzét, melyet ti fogtok kioltani. Ez a feladatotok. Azok nyolcan ismét halk morgással feleltek, mely felért bármilyen szent esküvéssel. – Nézzetek rám! A harcosok eddig lehajtott fejjel görnyedtek elõtte, s egyikük sem mert egyenesen Õrá pillantani. Most, hogy rájuk parancsolt, egyik a másik után emelte rá a tekintetét. A loxatlok torokhangú szisszenéssel öklendezték föl az elõgyomruk savas, félig emésztett tartalmát a látványtól. A másik trióból egyedül a vezér – magas, tetovált testû emberhím, zöld selyemköpenyben – merte urukra emelni a tekintetét. Izmos alakja mellett szinte eltörpült két csenevész, összeaszott társa, akik a pszik gyöngyház fényû, vak szemével vizslatták a fizikai valóságot. A másik kettõ is fölszegte a fejét: a vörös páncélzatú Vértestvér azonnal térdre hullt, és imádkozni kezdett, míg a másik, a mattfeketébe öltözött, holtsápadt xenomorf rezzenéstelen pillantással mérte végig Õt.
14
– Helyes – mondta a nagyúr halkan, majd a központi hangár felé pillantott, ahol a kilencedik harcos a nulltérpajzs fogságában várakozott. – És te, Karess? Te is készen állsz? Iszonyú, reszelõs hangú átok volt a válasz, nyers és tagolatlan. A nagyúr elmosolyodott. Ez volt az egyetlen, amit Etrodai sem állhatott. Az Õ mosolya volt minden teremtett dogok közül a legrettenetesebb. A testõr alig bírta legyûrni a hányingerét. – Két fordulat múlva – mondta végül Enok Innokenti, Magiszter és Hadúr – megkapjuk a parancsot a támadásra. A seregeim lecsapnak erre a szektorra, és még a csillagokat is vérben fürösztik majd. Az emberek hadjáratának egy villanás alatt vége lesz, s a Birodalom szánalmas ölebei gyors halálért könyörögnek majd! Egy pillanatig elhallgatott, majd mosolyogva folytatta: – S a támadás álcája alatt kezdetét veszi majd a valódi munka is.
15
16
EGY
S ELJÖVEND A SÖTÉTSÉG „Hányszor álltunk már itt, a csatateret fürkészve az eljövendõ ütközet elõtt? Hányszor arattunk már diadalt? S hányszor kellene veszítenünk, hogy minden gyõzelmünk, s vele együtt a remény is semmivé váljék? Egyszer, fiam. Csupán egyszer.” Slaydo Hadúr az egyik szárnysegédjének, a balhauti ütközet elõtt
– Gonosz nap virrad ránk! – kántálta a férfi. – Gonosz nap! Egy ütött-kopott kordéról prédikált fennhangon, s az sem érdekelte, hogy megpróbálták lerángatni onnan. Karommá görbítette az ujjait, az ég felé tárta a karjait, s most már fennhangon üvöltött a gyülekezõ csõdületnek. – Gonosz nap virrad mindannyiunkra! Rád is, testvér! És rád is, asszony! Még kilenc vérzõ seb nyílik! Kilencszer kilenc! Valaki pfújolni kezdett, s pillanatok alatt egész tömeg csatlakozott hozzá. Mások a sas vagy a Beati jelét vetették magukra, hogy elûzzék a szavaiban lapuló rontást.
17
S megint mások – ahogy azt Anton Alphant is keserû mosollyal nyugtázta – szinte itták a szavait. Pedig semmi újat nem mondott. Az elmúlt napok során õ és a hozzá hasonlóak már vagy egy tucatnyi hasonló jelenetet produkáltak. Hasznot nem hajtottak vele, s azonkívül, hogy rombolták a morált, a város vezetõsége elõtt is egyre roszszabb színben tüntették föl a zarándokokat. Kolduló testvérek – a porlepte köpenyükre erõsített kék szalagokról könnyû volt felismerni õket – próbálták meg lecibálni a szónokot a kordéról, de csak pár zsák kiosztásra szánt kukoricalepényt sikerült leborítaniuk. Egy ayatani, aki a külvilági kongregációk egyikétõl érkezett, nagy nehezen átverekedte magát a csõdületen, majd a magasba emelte az imakönyvét, és fennhangon megáldotta a férfit. Az Ecclesiarchia két fiatal papja szenteltvíztartót szorongatott a kezében, s amint sikerült a rögtönzött szószék közelébe jutniuk, ezüst aszpergillumaikkal hintették a rongyos szónokra az áldást. Szenteltvízzel, melyet – ebben Alphant biztos volt – egy kisebb vagyonért vásároltak a Szent Forrásból. Alphant a kabátzsebében lapuló fiolára zárta a kezét, amiben szintén szenteltvíz volt. Nagyon nehéz volt hozzájutnia, s az utolsó fillérei is rámentek, így nem állt szándékában a papok példáját követni, és egy habzó szájú szónokra pazarolni. – Lehet, hogy meg kellene állítanunk – súgta oda neki Karel. – Állítanunk? – mosolyodott el Alphant. – Úgy érted, nekem. – Mindenki hallgat rád. – Ez a fickó szilárdan hisz abban, amit mond. Van hite. Itt mindenkinek van hite. Mindannyiunknak. Végül is ezért vagyunk itt. Éppen ezért ostobaság lenne alábecsülni az efféle szenvedély erejét. – Megijeszti az embereket – komorodott el Karel arca, mire a kronooltár körül gyülekezõ többi infardi is bólogatni kezdett. – Ilyenkor elfajulhatnak a dolgok.
18
Úgy tûnt, igaza van: néhány bûnbánó olyan eksztázisba került a szónok szavaitól, hogy elkezdték magukat ostorozni. Erre még a közeli oszlopok tetején álló vezeklõk is felfigyeltek, s nem egy közülük a tömeg feje fölött kiabált oda a szónoknak. Mások igyekeztek minél közelebb cipelni a kordéhoz a saját kronooltáraikat, s a szónok felé nyújtották õket, mintha azokkal képesek lennének távol tartani a gonoszt. Úgy tûnt, mindez csak olaj a tûzre. – Eljövend! – rikoltotta a rongyos szónok. – Eljövend a sötétség, és utána gonosz napok virradnak ránk! Tûz hullik az égbõl, és vértõl vöröslik majd minden! – Nem tudnád elhallgattatni? – kérdezte most már Valmont is. – Mondtam már, én nem vagyok pap – vont vállat Alphant. Valóban nem volt az. Csak egy földmûves volt a Khan II.rõl, aki mikor hallott az itteni eseményekrõl, úgy döntött, maga is elzarándokol ide. Azért, mert ez tûnt helyesnek. Az út során – ami minden tekintetben emberpróbáló volt – egyfajta vezetõ vált belõle. Senki nem nevezte ki – az útitársai hallgatólagos megállapodása tette meg azzá. Kikérték a véleményét, s hozzá fordultak tanácsért és útmutatásért – fõleg mióta a zarándokok táborába értek. Soha nem vágyott erre a felelõsségre. Ahogy Õ sem vágyott arra, ami az osztályrésze volt. Alphantnak fogalma sem volt, honnan jött ez a váratlan gondolat, de arra épp megfelelt, hogy megváltoztassa a véleményét. Odanyújtotta a csajkáját és a breviáriumát Karelnek, s azzal a szekér körüli csõdület felé indult. Három lépést sem tehetett még meg, mikor a felbõszült tömegbõl valaki egy maréknyi kavicsot vágott a szónokhoz. Pillanatok alatt tucatnyian követték a példáját. Egy éles kõszilánk felhasította a férfi homlokát, s a rongyokba bugyolált alak megtántorodott. – Fenébe! – sziszegte dühösen Alphant. A csõcselék megvadult. Egy szemvillanásnyi idõ alatt szabályos tömegverekedés alakult ki a kordé körül, s most már
19
nemcsak kavicsot, hanem öklömnyi kõdarabokat és üvegcserepeket is hajigáltak egymásra. A szekér felborult, s az emberek vérszomjas üvöltésben törte ki. Alphant lehajtotta a fejét, és vállal, könyökkel tört magának utat a hullámzó sorok között. Pillanatok alatt darabokra tépik a szónokot, s a tábornak most legkevésbé egy halálesetre volt szüksége. Alphant erõs testalkatú férfi volt, s a teste még mindig emlékezett a megfelelõ mozdulatokra és fogásokra. Ez épp elég volt hozzá, hogy a legvérmesebb zarándokot is eltakarítsa az útjából. Nem mintha különösebben durva lett volna, csak… itt kitért, ott ellépett, s ahol kellett, ráfogott egy-egy idegi nyomópontra. Megkerülte a felborult kocsit, megugrasztott három infardit, akik egy kolduló testvérrel birkóztak, majd körülnézett, hogy hol is lehet a szónok, aki ezt az egészet elindította. A rongyos férfi a kordé takarásában ült, s mindkét kezét a homlokára szorította. Az ujjai s a ruhája is vérfoltos volt, s a felkavart por mohón itta be vérét. Látszott rajta, hogy nem lesz képes megvédeni magát. Azonban senki egy ujjal nem ért hozzá. Egy fiatal nõ állt mellette. Sápadt arcán magabiztos kifejezés honolt, csillogó, zöld szemeiben együttérzés. Az egyik kezét tenyérrel elõre a tömeg felé tartotta, s bármelyik irányból közelített valaki, a nõ arrafelé fordult, s az emberek önkéntelenül is hátrahúzódtak. Így, szavak nélkül is képes volt egy apró védõkört húzni a szekér és a vérzõ homlokú szónok köré, s távol tartani a vérszomjas tömeget. Ahogy Alphant a közelébe ért, a nõ – bár ilyen közelrõl már látszott, hogy inkább lány, s tizennyolcnál nem lehetett több – odafordult, de nem emelte tiltón feléje a kezét. Mint aki egy villanás alatt felmérte, hogy a férfi békés szándékkal közeledik hozzájuk. – Szükséged van segítségre?
20
– Neki igen – intett a szónok felé a lány, s bár halkan szólt, Alphant az üvöltözés ellenére is tisztán hallotta minden szavát. Leguggolt a lány mellé, és szemügyre vette a szónok homlokán a tépett, mély, mocskos sebet. Leszakított egy csíkot az ingébõl, és a szenteltvízzel teli ampullából megnedvesítette. E percben eszébe sem jutott, hogy egy vagyont fizetett érte. Végül is nem úgy szól a tanítás, hogy minden sebet el kell látni? – Gonosz nap virrad ránk! – motyogta a férfi, miközben Alphant letörölte a homlokáról a vért. – Elég legyen ebbõl! – mordult rá a zarándok. – És ha tudni akarod, a gonosz nap máris ránk virradt. Kíváncsi volt rá, hogy a fiatal, törékeny teremtés mennyi ideig lesz képes távol tartani a csõcseléket. És arra is, hogy eddig hogy sikerült neki. – Hogy hívnak? – nézett a lányra. – Sabbatina – mondta az, mire Alphant komoran elmosolyodott. A Birodalombak ebben a szegletében a szentek nevei, s azok különbözõ változatai elég gyakoriak és népszerûek voltak, s itt – ami a legkevésbé sem volt meglepõ – elég sok Sabbattal, Sabbatinával, Sabbeenával, Battendosszal, s még ezernyi hasonlóval találkozott az ember. Erre a lányra azonban tökéletesen illett a név. – Azt hiszem, igaza van. – Tessék? – kerekedett el a férfi szeme. – Úgy hiszem, hogy valami gonosz dolog fog történni. Volt valami abban, ahogy ezt kimondta, ami sokkal jobban megriasztotta a férfit, mint a szónok baljóslatú szavai. – Úgy érted, hogy egy újabb támadás? Visszajönnek a rablók? – Igen. Keress valami védett helyet! Alphantnak nem volt több kérdése. A szónok hóna alá nyúlt, és segített neki talpra állni. Mire ismét körülnézett, a lánynak már nyoma sem volt.
21
A tömeg reakciója is megváltozott: már nem lincselésre kész, vérszomjas csõcselék volt, csupán riadt emberek sokasága, akik sikoltozva, egymást félrelökve és eltaposva próbáltak menekülni. Valami égett – Alphant érezte a bûzét –, és zsíros füst szállt az égre a Hámor külterületén felállított tábor fölött. – Gonosz nap… – hörögte a szónok kábultan. – Az – értett vele egyet most már Alphant is, aki olyasmit hallott, amit már húsz éve nem. Azóta, hogy beszolgáltatta a négyes típusú standard lézerkarabélyát; a jelvényét és a kitüntetéseit egy ruhásfiók mélyére rejtette, s mióta a leszereléskor kapott zsoldjából megelõlegezett egy csinos kis tanyát, meg a hozzá tartozó termõföldet a Kahn-II.-n, a központi bolyvárostól nyugatra. Egy lézerfegyver sivítását.
A fõhadiszállás szinte azonnal jelezte, hogy a Hámor pilontól nyugatra fosztogatók – feltehetõen egy eretnek rablóbanda – csapott le egy zarándoktáborra. A hírt a pilon fölött gomolygó sûrû füst, és a torkolattüzek felvillanásai is alátámasztották. De ahogy Udol és az emberei áthajtottak a Céhnegyeden, végig az utcák szövevényén, amit elözönlött a sikoltozva menekülõk tömege, egy újabb füstfellegre lettek figyelmesek, ami a Simeon Vízvezeték fölött emelkedett a magasba. – Az ott a vízvezeték? – próbálta Udol túlüvölteni a háttérzajt. – Azonnal ellenõrzöm, uram! – pattant fel a rádiósa, felhajtotta a csapatszállító rozsdás tetõnyílását, és félig kimászva, távcsõvel vette szemügyre a terepet. Egy pillanat múlva már mászott is visszafelé. – A vízvezeték az, uram. Meg az obszidae a túloldalán. A sisakrádióik teljes hangerõre voltak állítva, de a kinti hangzavarban még így is szinte képtelenség volt meghallani egymás szavait. A masszív, páncélozott csapatszállító motor-
22
ja úgy bömbölt, mint valami sebzett õslény, de a tömeg üvöltözése ezt is majdnem teljesen elnyomta. Az Egyes Fõút északi végében, az egyik toronyban álló hatalmas imakürt, a Gorgonauta megállás nélkül harsogott, de Udol tapasztalt füle még a hangzavaron át is hallotta a távoli detonációk moraját. Megint kezdõdik. Ez már sorozatban a negyedik nap volt. Udol megfordult a forgatható, fémvázas székével, és a rádiós válla fölött áthajolva a taktikai monitorra pillantott. – Mit mond a fõhadiszállás a vízvezetékrõl? – Semmit, uram. A Hámor felé irányítanak minket. Lamm kapitány is úton van már. Úgy tûnik, ismét az eretnek rablóbandák a síkságról. Õ… – A keleti kapunál is ott vannak – morogta az orra alatt Udol, azzal átállította a rádió frekvenciáját. – Pento? Itt Udol. Vigye a hatos egységet magával, és nézzenek utána Lamm kapitánynak. Már itt kellene lennie. Hetes és nyolcas egység! Maguk velem jönnek. Az étert zûrzavar és méltatlankodó hangok töltötték be, de Udol õrnagy nem foglalkozott velük. Kikapcsolta a rádiót, aztán megveregette a sofõrje vállát, és balra mutatott. A csapatszállító keletnek fordult, s a menekülõ tömeg azonnal szétvált a hatalmas jármû elõtt, amely szirénázva, nyomában két másik páncélossal száguldott végig az úton. Letértek a Céhnegyeden átvezetõ fõútról, s egy murvával felszórt bekötõúton haladtak tovább, ami a hatalmas lakótornyok árnyékában kanyargott. A fejük fölött és elõttük már sötétbe burkolták az eget a füstfelhõk. Ráfordultak a Négyes Fõútra, egy darabig alacsonyabb építésû lakóbolyok között haladtak, majd a sugárút végén a Simeon Vízvezeték mészkõívei bontakoztak ki elõttük. A magas pilléreken álló építményen túl, ameddig a szem ellátott, egy üvegmezõ – obszidae – nyújtózott, s a város peremén található többi nyílt térséghez hasonlóan ezt is a zarándokok vették birtokba. Az elmúlt két hónap során egész sátorerdõ
23
nõtt ki a semmibõl – rongyos éjszakai menedékek, durva vászonsátrak, és kronooltárok egész sora. A sûrû, barna füst a sátrak közül szállt föl, egészen a vízvezeték tetejéig. Rongyos zarándokok egész ármádiája menekült a szélrózsa minden irányába, csupán szegényes holmijukat és a gyerekeiket cipelték magukkal. – Megint valami nyavalyás infardi bolygatta meg tábort és a kedélyeket – morgott a rádiós. – A múlt héten is ez volt, csak akkor a Kiodrus tábornál. Egy csomó sátor leégett, meg… – Nem hiszem, hogy most is errõl van szó, Inkerz – rázta meg a fejét az õrnagy. – Pilóta! Vigyen be minket oda! A csapatszállító lassan, de feltartóztathatatlanul tört magának utat – át a vízvezeték pillérei közt, a sátorerdõ irányába. Sátrakon gázoltak át, tûzhelyeket tapostak el, s az örvénylõ zarándokforgatag azonnal körülfogta õket. Az emberek ököllel püfölték a csapatszállító páncélzatát, és üvöltve követelték, hogy álljon meg. – Nem megy, uram – taposott a fékre a sofõr. – Hacsak… nem akarja, hogy… áthajtsak rajtuk. – Mindenki kifelé! – adta ki a parancsot Udol. – Rohamcsapat, legyezõ alakzatba! Mindhárom csapatszállító fedélzeti nyílásai feltárultak, s minden páncélosból tizenöt fegyveres sereglett elõ. Az emberárral szemben haladtak, s a tömeg bölcsebbnek látta elkotródni az útjukból. Inkerz felsegítette Udol hátára a lángszóró masszív üzemanyagtankját, aztán az õrnagy az élre állt. A magasba emelte páncélozott balját, és bekapcsolta a fegyverrendszert. A kesztyûbõl lángnyelv csapott ki, amit minden katona már meszszirõl látott. Így – vetõdjenek bármerre is a terepen – már messzirõl észre tudják venni a parancsnokukat. Ahogy minden katona pillantása rászegezõdött, két részre osztotta a csapatot, s a sátorerdõn keresztül elõreküldte õket. Ötven lépést sem tehettek még meg a sátrak között, amikor már senki sem akadt az útjukba. A füst is megsûrûsödött, s egyre fojtogatóbb lett. Udolt nem lepte meg, hogy milyen
24
nyomorúságos körülmények között tengõdnek a zarándokok, de újfent undorral töltötte el. Szemét, használati tárgyak roncsai, emberi vizelet és ürülék keveredett a sátrak közötti szûk utcákon, s ebben a bûzös rengetegben néhány méternél meszszebb egyik irányba sem lehetett látni. Egyedül a kronooltárak voltak többé-kevésbé elfogadható állapotban. Nem lehetett két ugyanolyat látni, bár kétségtelenül mind ugyanazt a mintát követték: valamiféle idõmérõ alkalmatosságot – faliórát, elektronikus ébresztõórát, digitális idõmérõt vagy épp õsi, rugós-fogaskerekes szerkezetet – erõsítettek egy fa talapzatra. Úgy tûnt, hogy ez minél színesebb, annál jobb. Alig néhány lépésnyire az õrnagytól például fém lamellák óvták magát az ingaórát, s az embermagas alkotmányt ipari szegecsekkel rögzítették egy talicskára. Arany, ezüst – és helyenként zöld – színekben pompázott, és az egészet mûanyag szalagokkal tekerték körbe. Az ingát pénzérmék, lepréselt virágok, kristálydarabok, s még vagy száz apró áldozati ajándék díszítette. Magát az óratestet zöldre festették, de a mutatók már aranyszínben csillogtak, s egy hajszállal éjfél elõttre voltak beállítva. Az õrnagy tisztában volt ennek a jelentõségével. Megkerülte az oltárt, és intett a gyalogosainak, hogy kövessék. Az elharapózó tûz szabadon garázdálkodott a zarándokok sátrai között, s ahogy a lángok fölfalták a rongyos vásznat és koszos ponyvát, egyre sûrûbb és sûrûbb lett a tábor fölött gomolygó füst. Udol szomorúan nézte, hogyan hamvad el egy oltár nem messze tõlük, s épp amikor szörnyû reccsenéssel összeroskadt, a mellette haladó katona hátraugrott, mint aki maga is megriadt a hangtól. Aztán még egy lépést hátrált, és felbukott. Két lövés a törzsbe. Udol mérget mert volna venni rá. Figyelmeztetést vakkantott a rádióba, s a mellette haladók azonnal fedezéket kerestek. A kétharmaduknak sikerült is, a többiek elhullottak a lézersugarak záporában. Vártak rájuk a rohadékok.
25
Udol egy felfordított tábori ágy mögé húzódott be, de tudta, hogy a rozoga alkotmányt villámgyorsan át fogják égetni a lézersugarak. Az egyik katonája egy mûanyag sátorváz mögött keresett menedéket, de a könnyû alkotmány semmiféle védelmet nem nyújtott az energiafegyverekkel szemben. A következõ pillanatban a gyalogos testét tucatnyi energianyaláb járta át. Egy másik katonát a nyílt terepen kaptak el, és mindkét lábát lefûrészelték a sugarak. Az iszonyú fájdalom ellenére is megpróbált továbbkúszni, míg egy célzott lövés szét nem égette az arcát. Az õrnagy szíve vadul vert, amikor nem messze tõle, az egyik lángoló sátor mellett mozgásra lett figyelmes. Elõhúzta az oldalfegyverét, s leadott néhány lövést. A katonái néhány pillanat múlva követték a példáját, és a karabélyaikkal össztüzet zúdítottak a sátorra. – Inkerz! – sziszegte a sisakrádiójába Udol. – Hívja a fõhadiszállást, és mondja meg nekik, hogy újabb rablótámadás érte a várost, a vízvezeték környékén! – Igenis! Szar helyzet, és csak egyre rosszabb lesz! Udol legalább negyven támadót számlált össze eddig, s könnyen meglehet, hogy még egyszer ennyien rejtõznek a sátorerdõben. A jelentések szerint az elmúlt négy nap során ugyanilyen vörös testpáncélt és köpenyt viselõ támadók csaptak le, hol itt, hol ott a külvárosra. Fanatikus eretnekek, akik a zarándokokkal együtt jöttek a városba, de nem megünnepelni akarták a csodát, hanem tönkretenni. Biagi marsall személyesen tájékoztatta Udolt arról, hogy nagy valószínûség szerint fegyveres kultisták rejtõznek a városban, akik a más világokból idesereglõ zarándokokkal együtt érkeztek. Azt meg kell hagyni, hogy harcolni tudnak a rohadékok! Tervszerûen és fegyelmezetten küzdöttek, s ez volt bennük a legfélelmetesebb. Az õrnagy már számos alkalommal harcolt zavaros fejû eretnekek ellen – nem egy csúf heget és forradást szerzett ezekben a csatákban –, s jól tudta, hogy a fegye-
26
lem és a taktika mindig diadalmaskodik a vallási fanatizmus felett. Viszont meglehet, hogy ez alkalommal – a zarándokok tömegével a hátuk mögött – õk a fanatikusok, és nem az ellenség. Váratlanul feltámadt a szél, és észak felé sodorta a füstöt. Egyik támadó a másik után vált láthatóvá, s az õrnagy emberei végre összehangolt ellentámadásba mehettek át. Udoltól nem messze felugatott egy rohampuska, s a tõle balra haladó gyalogos egy sátor lángoló roncsai közé zuhant. Az õrnagy elõrántotta a lézerpisztolyát, s fejbe lõtte a támadót. A vicsorgó arcmaszkos rabló még össze sem esett, mikor már újabbak bukkantak elõ a sátrak fedezékébõl. Udol fél térdre ereszkedett, elõrenyújtotta a balját, és megnyomta a páncélkesztyûbe épített elsütõbillentyût. Fehéren izzó lángnyelvek törtek elõ a kesztyû ujjbütykeibõl, s szemvillanás alatt eleven fáklyává változtatták a támadóit. A tûz belekapott az egyik fanatikus töltényövébe, s ahogy belobbantak az energiacellák, azonnal darabokra szaggatták a támadó testét. A légnyomás a másikat is leverte a lábáról, s immáron mozdulatlanul hevert a romok között, s gyomorkavaró bûzzel égett. Az õrnagy kivárt néhány pillanatot, s csak akkor indult tovább, amikor már biztos lehetett benne, hogy a támadói halottak. – Farenx! Bersei! – szólt a gégemikrofonjába. – Futólépésben elõre! A mögötte haladó katonák közül ketten kiváltak az alakzatból, és elõresiettek. Lassan elérték a sátrak mögött nyújtózó pusztaságot, s annak ellenére, hogy a szakadárok gyors visszavonulásba kezdtek, Udol nem szívesen vitte volna ki az embereit a nyílt terepre, ha nem tudja bizton, mi vár rájuk a sátorerdõ mögött. Fanatikusok! Az õrnagy undorodva pillantott végig a felégetett sátrakon és a lemészárolt zarándokokon. Csak erre képesek. Esztelen
27
rombolásra, amivel csak a városiak hitét és tûrõképességét teszik próbára. A Civitas Beati seregét pontosan ilyen célra hozták létre. Hogy megküzdjön az efféle söpredékkel. Ahogy azonban maga is elérte a nyílt terepet, rá kellett, hogy ébredjen, tévedett az ellenséget illetõen. Az obszidae nyújtózott elõtte: monoton, szürke pusztaság, ahol a szél szürke hamut, és feketén csillogó, vulkanikus kõzettörmeléket sodort magával. Észak felé – a Szent Szurdok és a Füstölgõ-hegyek irányába – legalább három kilométeren át semmi nem törte meg a táj egyhangúságát. Tökéletesen alkalmatlan volt arra, hogy valaki is errõl próbálja lopva megközelíteni a várost. A síkság felõl közeledõ három harci gépet is sikerült egybõl kiszúrniuk. Póktankok. Mögöttük pedig hosszan elnyúló arcvonalban kétszáznál is több zelóta masírozott, vörös páncélzatban és poros köpenyben. Mióta vannak az eretnekeknek tankjaik?! – Bassza meg! – szaladt ki Udol száján, majd felüvöltött: – Vissza! Vissza! A páncélosok nem lánctalpon gördültek, hanem hosszú, giroszkópos lábakra szerelt masszív abroncsokon. A gépezetek oldalából és az alváz páncéllemezeibõl buborékforma, kettõs üteggel felszerelt lövegtornyok türemkedtek elõ. Az ágyúk lassan célba vették a tábort, s tüzet nyitottak. Egyik sortûz követte a másikat, s a duplacsövû pulzár-lézerágyúk gépi precizitással és kíméletlenséggel tarolták le a tábort. Beresit Udol szeme láttára vágta ketté egy koherens fénysugár, s egy villanás alatt három másik gyalogossal végeztek a tankok. A sátorváros pillanatok alatt lángokban állt, aztán a tûz rálelt valamire, ami nem csupán remekül égett, hanem nagyot is robbant, s a detonáció fekete obszidiántörmelékkel terítette be az embereket.
28
