Kedves Olvasó! A Galaktika szűk stábjának az idén végre sikerült eljutnia Sir Arthur C. Clarke választott otthonához a Srí Lankai Colombóban, ahol a sci-fi géniusz haláláig lakott. Örömünkbe némi üröm vegyül, mivel Clarke magyarországi kiadójaként rnég 2008 januárjában akartuk meglátogatni a világhírű gondolkodót. Sajnos akkor ez a tervünk meghiúsult, és csak most sikerült pótolni, azonban rnár nem tudtunk kezet szorítani a mesterrel, hiszen 2008 márciusában elhunyt. Emlékét réztábla őrzi egykori otthona kerítésének falán. Clarke nem csupán író és gondolkodó volt, hanem kiváló tudós is. Nagyon izgultunk, hogy megtaláljuk-e a házát, de nem volt nehéz, mert elég az utcát ismerni, ott már mindenki tudja, hogy melyik volt az övé, a vagyonőrtől a taxisofőrig. Az ő nevéhez fűződik egyébként annak a geostacionárius műholdrendszernek a kitalálása, ami nélkül modern kommunikáció ma nem is létezne. Szokásunkhoz híven, az idén is két új kötetet jelentetünk meg a mester gazdag életművéből, ami így már 14 kötetre bővül. Mire ezeket a sorokat olvassa, már megjelent GBK (Galaktika Baráti Kör) meglepetés-kötetünk, ami egy valódi kuriózum: Jack London fantasztikus elbeszéléseinek egyedi válogatása Ezer halál címmel. Mivel GBK-könyvről van szó, természetesen GBK-tagok idén is ingyen kapják, s a limitált példányszám miatt várhatóan csak néhány hétig vásárolható meg a szerkesztőségben vagy a galaktikabolt.hu online felületünkön. Könyvesbolti forgalomba nem kerül! Mostani XL-kiadásunkban szintén egy igazi kuriózum olvasható a Trónok Harcának. szerzőjétől, George R. R. Martintól Éjvándorok címmel! A Galaktika XL előfizethető vagy megvásárolható a szerkesztőségben és a galaktikabolt.hu-n. Az XL-változat újságosoknál nem kapható!!! Szerelmes tavaszt mindenkinek!
Burger István főszerkesztő
6 Antal József: Időzsarolás 16 Az öt nagy kihalás 20 Mohsin Hamid: Idegeninvázió a G.L.A.K.-ban 26 John Varley: Emberkék 3 6 Zöld jövő 38 Moskát Anita: Megnemszületettek városa 50 A jövő otthona 51 Galaktika a nagy világban 52 Robert Bloch: Sok szeretettel - Hasfelmetsző Jack 66 Filmajánló 68 Ellen Kushner: Az unikornis maszkajáték 86 Fredric Brown: Nem jött el még a vég 89 Képregény: A pokolba tartó vonat (első rész) 95 Kapcsolatfelvétel 96 Charles Sheffield: Túszejtés a Zark bolygón 109 Intelligens dizájn 110 Janusz A. Zajdel: Hová megy ez a villamos?
MOZGÁSSÉRÜLT KEZDŐRÚGÓ
A
2014-ES b r a z i l labdarugó-világbajnokság egyik legnagyobb szenzációja várhatóan egyetlen apró, de nagy jelentőséggel bíró rúgás lesz. A tervek szerint a nyitó meccs kezdőrúgását egy fiatal fiú fogja elvégezni, azonban ez a fiú egy kerekesszékből fog felállni. Nem csoda fog történni a brazil stadionban, csupán a tudomány győzedelmeskedik a test felett. Hogy ez a nagy jelentőségű kezdőrúgás létrejöhessen, a tudomány két különböző ágának kell együttműködnie. A fiú testét egy motoros külső váz, az úgynevezett exoskeleton fogja erősíteni. Ez a gép olyan, mintha egy erős robothéj kerülne a sérült test köré. A fiú tulajdonképpen ezt az exoskeletont fogja irányítani, amikor a gép segítségével felkel a székből, tesz néhány lépést, majd elrúgja a labdát.
Az már önmagában szenzáció, hogy elkészült egy ilyen viselhető gép, azonban az irányítás mikéntje a másik különleges teljesítmény: a fiú közvetlenül az agyával fogja irányítani a járógépet. Már léteznek olyan protézisek, amelyeket közvetlen idegi impulzusokkal vezérelnek. De ez lesz az első bemutatója annak, hogy a két technikát öszszekapcsolják. A különleges bemutatót a Duke Egyetem szervezi (Walk Again Project), itt tervezik és építik a különleges robotruhát.
N
EVEZZENEK
Watsonnak!
Ma valakit húsz éven keresztül csak „W"-nek neveznek; ha valaki húsz éven át állomásról állomásra vetődik távoli űrgyarmatokon; ha valaki húsz év alatt bejárja az Ember legsötétebb poklait; ha valaki húsz év alatt tízezerszám bont szét és rak össze emberi testeket, hogy újra megsebesítessék, széttrancsíroztassák, feldaraboltassák, megölessék magukat; ha valaki csak robot az Ember világában... Az beéri ezzel a névvel. Én beérem vele. Különben a Wyatt Tronics gyártmánya vagyok, negyedosztályú fotonagyam van. Azelőtt egy katonaorvos személyi titkára és asszisztense voltam. A neve még tizenöt évig szolgálati titok. Új Gazdám neve Joseph Briggs. Ö magándetektív. Az ilyet privát kopónak is nevezik. Az irodalomban ezt az elnevezést gyakran a „szemét" jelzővel kibővítve használják. Talán nem véletlenül. Új Gazdám különben egy árverésen vásárolt, ahol az Egyesült Államok Hadseregének kiselejtezett vackaihoz lehetett jutni rendkívül kedvezményes áron. Sajnos sebészeti egységemet a harmincnégy precíziós manipulátorral nem vásárolta meg. Hiányát most, hogy kénytelen vagyok írni, különösen megszenvedem; gondolataimat csak szekvenciálisan, betűről betűre tudom papírra vetni. Kár. Új Gazdám különben láthatóan szereti a katonai dolgokat. A lakásban különböző helyeken elrejtve a következő eszközök találhatók: egy darab Beretta Bulldog MC600 telepes lézerpisztoly (US. Army, Űrhadtest), két darab Python-X gyorstüzelő pisztoly (Szövetségi Nyomozóiroda), egy darab UZI 3000A folyékony lőszeres tűgéppisztoly (Izrael és Kánaán Állam Hadserege), egy darab Hacuka gyártmányú negyven milliméteres kéziágyú, úgynevezett smasszerpuska (Európai Unió, Egyesített Büntetésvégrehajtó Intézetek), egy darab RPG 197M kézi rakétavető (Szovjet Hadsereg), Vakond aknakereső holografikus keresősisakkal (Kínai Népköztársaság, Mao Ce-tung Elit Gárdahadosztály) valamint egy Delphin osztályú csillagközi romboló neutrínótranszmitterének komplett transzlátorblokkja a kétszázhúsz kilowattos minireaktor nélkül (Föderatív Haderők, Dél-Amerika). Van egy toledói acélpenge is, de tu-
A szószátyár robot új gazdája azt javasolja, inkább írja le a gondolatait... a különö történetben az időutazás titkára hamar fény derül...
Antal József
IDŐZSAROLÁS domásom szerint ez a fegyver utoljára a Spanyol Császári Gárda tisztjeinél volt rendszeresítve a tizenhatodik században. Én egyébként nom szeretem a katonai dolgokat. Épp elég emberi testet foltoztam be és szereltem össze, melyeket ezek a katonai dolgok szabdaltak szél. (Lehet, hogy új Gazdám sem kedveli igazán ezeket a dolgokat, csak szerel olcsón hozzájutni mindenféléhez. Vannak ilyen emberek. Csak azt nem értem, hogy Én hogyan kerültem az olcsó katonai dolgok árverésére. Új Gazdám nem árulta el, mennyit fizetett értem. Kíváncsi vagyok. Különben nem is szeretek ezekről a katonai dolgokról beszélni. Nem is beszélek róluk többet! Illetve írok! A Lakás például a katonai dolgoknál is jobban idegesít. Új Gazdám ugyanis agglegény. Nem mintha külsejével vagy hajlamaival bármiféle gond lenne. Sőt! Arca kifejezetten jól megy az új személyi fejterminálomhoz a beépített eyeboarddal, és itt-tartózkodásom két napján négy különböző nőnemű
egyed fordult meg a lakásban. Valamennyien hosszabb időt töltöttek új Gazdám hálószobájában. Ott nincsenek Szenzoraim. Kár. Sohasem értettem az Ember úgynevezett szexuális viselkedését. Előző Gazdám is agglegény volt, de nem volt Lakása. Ez a Lakás itt egy hetedik osztályba sorolt fotonagy. Mielőtt megvásárollak, ő vezette új Gazdám háztartását. Főzött, mosott, takarított. Új Gazdám Lakásnak szólította, és most ez ill megköveteli, hogy én is ezt a titulust használjam. Régi gazdám az ilyesmire általában egyetlen szóval válaszolt, mely a ló nevű állat anyagcseretermékével kapcsolatos. Én is ezt a szól mondtam a Lakásnak. Azóta gerillaháború folyik közöttünk. A Lakás a konyhában áskálódik ellenem, kifényesíti Gazdánk cipőjét az előszobában, kérés nélkül hozza a megfelelő italt, ha megszomjazik. Úgy tűnik, eléri célját, és odakerülök a kanapé alá a neutrínótranszmitter transzlátorblokkja mellé (a kétszázhúsz kilowattos minireaktor nél-
>
kül). Ma reggel ugyanis, amint elkezdtem mondanivalómat a tegnapi nap eseményeiről, új Gazdám ingerülten félbeszakított, és - igaz, mosolyogva a következő tanácsot adta: - Tudod mit, Watsonkám? Inkább írd le! Ez a fajta türelmetlen viselkedés minden bizonnyal a Lakás aknamunkájának eredménye, hiszen előző reggeli összefoglalóm mindössze másfél óráig tartott. Nem követtem el tehát a robotoknak hagyományosan felrótt bűnt, a szószátyárság bűnét. Különben új Gazdám az éjjel kettő óra harmickor tért haza enyhe alkoholos befolyásoltság alatt, egy sárga hajú, nőnemű egyed - a harmadik - társaságában. Közvetett adatok alapján Gazdám hét óra harminckor még nem aludt, így reggeli ingerültségét a fáradtság számlájára írhatnám, ha... Ha nem lenne a Lakás. Különben mi, robotok valóban szeretünk fecsegni. Ennek okát biztos forrásból tudom. Talán érdekel valakit, ezért leírom ide. Az első fotonagyak még nem beszéltek sokat. Sőt. Az első fotonagyakat természetesen katonai célokra fejlesztették ki. Természetesen a robotika első törvénye korlátozottan vagy egyáltalán nem működött bennük. Igy amikor megkísérelték áttenni őket a polgári életbe, botrány botrányt, baleset balesetet követett. Az emberek elfordultak a robotoktól. Akkor a konstruktőrök átestek a ló túlsó oldalára. Különben én még nem láttam lovat. Azokon a gyarmatokon, ahol én jártam, nincsenek lovak. Még csótányok sincsenek. De csótányt már láttam. A raktárban, ahol vártam, hogy elárverezzenek. Engem, egy negyedosztályú fotonagyat! A fotonagyakat eleinte nem sorolták semmiféle osztályba. A katonai agyak mind első osztályúak voltak. Sőt! Persze aztán a konstruktőrök már ott voltak a ló túlsó oldalán. Ez egy négylábú állat. Hogy a robotokat rokonszenvessé tegyék az Emberek előtt, először bébiszitter-robotokba tették az újonnan kifejlesztett agyakat. A robotok azóta imádják a gyerekeket. Különben én is imádom őket. Ki nem? Azért akadnak olyanok is. Kár.
A gyerekek elméletileg imádnak meséket hallgatni. A bébiszitter-robotok beszédközpontját ezért igen- igen gondosan tervezték meg. Olyan jól sikerült, hogy az alapsémán azóta sem változtattak. No, azóta szeretnek a robotok fecsegni. Különben én nem igazán szeretem a szószátyár robotokat. Ki szereti őket? Azért akadnak olyanok is. Sőt. Ezek általában a gyerekek. És a robotok fecsegnek. Én visszafogom magam: egy robot őrizze meg a méltóságát. Egyáltalán nem vagyok bőbeszédű! Igyekszem lényegre törő és objektív lenni. Ugye értik? Most mégis írok. Golyóstollal, Times New Roman Italic 12 cpi betűtípussal. Sajnos mobil egységem csak ezt az egy betűtípust ismeri. Ez meglehetősen lassú módja a gondolatközlésnek. Különben beltéri egységem kitűnően működik. Például tegnap este, amikor csengettek, csak húsz másodperccel később értem az ajtóhoz, mint a Lakás konyhai egysége. A Lakás gőgösen közölte velem, hogy az ajtónyitás az ő feladata. Tudják, milyen szörnyen utálatos egy gőgös robot? Persze nem. Kár. Az emberek még nem találkoztak gőgös robottal. A robotok sohasem gőgösek az Emberrel! Bezzeg a Lakás! Velem! Olyan felháborító módon váltogatja a kommunikációs frekvenciákat! Sőt! Lehet, hogy a Lakás nincs tisztában azzal, hogy nekem negyedosztályú agyam van? Tegnap este ott az előszobában kisebbfajta közelharc kezdődött mobil egységeink között. Sajnos a Lakás konyhai egysége valahogyan elveszítette infravörös navigációs szenzorát, és különös módon beszédszintetizátorába grafitos gépzsír került. Természetesen a legjobb minőségű gépzsír. Ilyen zsírt az űrszolgálati robotok ízületeinek kenésére használnak. Mobil egységem még legalább két kilogramm ilyen zsírral rendelkezik. Az űrszolgálat emlékére. Különben a Lakás konyhai egysége a gardróbszekrényben található. Lassan forog apró lánctalpain, és halkan zümmög hozzá. Szegény. Tegnap este sajnos nem tudtam megfelelőbb helyre rejteni. A Lakás azóta mindenfajta kommunikációt megszakított velem.
Viszont én nyitottam ajtót. Két férfi állt a folyosón: egy alacsony, kövér, bulldogképű és egy magas, lóarcú. Legalábbis így képzelem el a lovat. Bulldogot már láttam. A Szolgálatnál Harrison századosnak volt egy hasonló. Később rászaladt egy rezonancia-taposóaknára. Mármint a bulldog. Egy másodperc alatt leporlott róla a hús. Csak a váza maradt. Harrison százados akkor sírt. Akkor nem sírt, amikor századának a fele ottmaradt a koa-koai hídfőnél. A másik felét én foltoztam össze. A századost is. De nem sírt. Az Emberek különösek. Sőt. Különben a lóarc út ismertem. Új Gazdám memokristályaiban szerepel a képe. Ő rendőr! Igazi! Hadnagy. Hivatásos. New York, 205. körzet. Az ilyet disznónak is nevezik. Pedig a disznók nem ilyenek. A rendőrt Levelnek hívják. A teljes neve: Jonas A. Level. Bejelentettem. Mobil egységem úgy beszél, mint egy angol inas. Ez némelyeket idegesít. Régi gazdámat szórakoztatta. Saját kezűleg hangolta be a beszédszintetizátort. - Uram, két úr keresi - mondtam új Gazdámnak. - Egy állat van a társaságukban. Közvetett adatok alapján egy macska. Vörös perzsa, hímnemű, a szeme... - Kuss, Watsonkám! - mondta Gazdám egyszerűen. - Ismerős? - ...borostyánsárga. A „kuss" szót természetesen ismerem. A Szolgálatnál rendkívül elterjedt volt a használata. Egyszer például... - Watson! Ismerem őket? - Az egyikük A. Level hadnagy úr. A másikat nem ismerjük. - Jól van, Watsonom. Engedd be a fickókat! Különben beengedésről szó sem volt! A bulldogképű egyszerűen félresöpörte beltéri egységemet, és egyenesen becsörtetett Gazdám hálószobájába! Hogy ott mit láthatott, nem tudhatom, mindenesetre vöröslő arccal farolt ki az ajtón, és kissé bizonytalanul sompolygott a nappali előtt várakozó A. Level után. Mikrofonjaim a következő suttogva elhadart párbeszédet rögzítették a két ajtófélfa között (idézek): „Mondja, Jonas, biztos benne, hogy ez a megfelelő ember?" „Nyugodjon meg, Mr. Weller! Ha
ő sem talál megfelelő megoldást, felhívhatja a bankját. Ma ő a legjobb." Idézet vége. Új Gazdám a kandallónál állt. A kandalló egy olyan szerkezet, mely fahasábok elégetésével termelt hő által helyiségek felmelegítésére szolgál. Ez a kandalló nem melegített semmit. Sőt! Viszont Gazdám szeret előtte állni. Mármint a kandalló előtt. Az említett négy nő közül kettőt szintén itt fogadott. Ez az úgynevezett „első benyomás". A bulldogképűre nem hatott ez az „első benyomás": belevetette magát új Gazdám kedvenc karosszékébe. Különben Gazdám pipát tartott a kezében. A pipa nem égett. A két nap alatt egyszer sem. Sőt. Szenzoraim szerint a lakásban egyáltalán nincs dohány. Kár! Szeretem a pipadohány füstjét. Pedig az űrszolgálatnál tilos a dohányzás. Tudják, az oxigén miatt. Különben az űrszolgálatnál mindenki dohányzik. Ez az A. Level rendőr is azonnal rágyújtott itt. Új Gazdám alig észrevehetően elfintorodott: - Hello, Abe! Üdvözlöm, Mr... - Weller. Hiram B. - Persze. Weller's Weapons... Mit tehetek önökért uraim? A kövér szuszogott, fészkelődött, magához szorította a macskát. Ez a macska egy érdekes állat. A ... rendszer ( szolgálati titok ) n. bolygólyán él egy ugyanilyen valami. Narhwannak nevezik. A különbség mindössze négy tonna a Narhwan javára. Egy ilyen Narhwan véletlenül a harcoló felek közé keveredett a Rothadó Káposztakonzerv-szoros mellett vívott csatában, és tizenkilenc páncélozott harci automatát tett üzemképtelenné, mire egy robotrakéta letépte a fejét. Előző Gazdám akkor megszerezte a Narhwan egyik tépőfogát. Sokáig lakásunk dísze volt, az az ötvenkét egész hetvenöt század centiméter hosszú fog. Később Régi Gazdám két láda Vénusz Királynője pezsgőt kapott érte. A 67-es évjáratból. Különben a csata után az EÜ-szakasz három csupasz Narhwan-kölyköt talált egy öszszedúlt fészekben. Akkorák voltak, mint ez a macska itt. Doromboltak. Ez a macska is dorombol. Összegömbölyödik a kövér ölében. - Kezdje maga! - mondta a kövér a felügyelőnek.
>
- Nos - a lóképű megállt Gazdám előtt -, Weller urat megzsarolták! Vajon dorombolnak a lovak? Ez a rendőr itt úgy ejtette ki a fegyvergyáros nevét, mintha dorombolna. - A rendőrség tehetetlen! - tárta szét karját A. Level. - Szokás szerint - morogta maga elé Gazdám, olyan halkan, hogy csak az én Szenzoraim érzékelhették. - Szeretném, ha ön magyarázná el! fordult Wellerhez. - Nohát! - A bulldogképű a térdére csapott. - Pontosan kilenc napja kezdődött, talán percre pontosan ebben az időben. Telefonon kerestek, valaki elektronikusan torzított, de érthető hangon csak annyit közölt, hogy ha nem fizetek három héten belül húszmilliót, megöl. Nevettem, és lettem a kagylót. Tudja, Briggs, húsz testőröm van. A legjobbak, kondicionált japánok. Ezeket a kondicionált japánokat már láttam harcban. Amíg moccanni tudnak, küzdenek. Az egyikben Régi Gazdám huszonnyolc impulzuslövedéket talált. Felült a műtőasztalon, és majdnem megfojtotta Gazdámat. Lapos hullámokat mutatott az EEG-je! Halott volt! Gazdám a lézeres csontfürésszel csapta le a fejét. És csak darabolta, darabolta... Hörgött és ordítozott közben. Bizonyára nagyon félt. Én is. Sőt. Különben az LIU. Hadijogi Konferencia Genfben betiltotta emberi lények harcra való kondicionálását és hadrafogásukat. A még létező kondicionáltakat azóta testőrként használják. Általában, ha az Emberek kifejlesztenek egy új harci módszert, hamarosan összehívnak egy új konferenciát Genfben. Most LX.-nál tartanak. Talán ha nem ölnék egymást, ezeket a konferenciákat sem kellene összehívniuk. De összehívják. És ölnek. Kár. Ezt a Wellert is gyikossággal fenyegette valaki! - Egy óra múlva megint hívott - folytatta Weller. - Nevetett, és azt mondta, megérti, hogy biztonságban érzem magam, de ha végighallgatom, biztosan megváltozik a véleményem. Nos, végighallgattam... - A bulldogképű dühödten simogatta a macskát. Csak nézett maga elé. Láttam. Félt. Gazdám közelebb hajolt: - Folytassa, kérem!
- Folytassa, Weller úr! - A felügyelő végre abbahagyta a járkálást, és leült a bulldogképű mellé. - Végighallgattam. Igaza volt. Nem vagyok többé biztonságban, Briggs! Megfizethetem a világ legjobb testőreit, beköltözhetek az Egyesült Államok Elnökének bunkerébe... Mindenütt megtalál. Akár a következő másodpercben megszűnhetek létezni!... Ez rettenetes! A hatalmas, kövér test megrázkódott, Weller a kezébe temette az arcát. Olyasféle hangot adott ki, mint az arab partraszállóhajók légzsilipjei. Ez a hang sziszegésnek, bugyborékolásnak, recsegésnek, ketyegésnek és valamiféle reszelőhangnak különösen undorító kombinációja. Legalábbis az én hangérzékelő központomban bántó impulzusok keletkeznek hatására. Valahogy a katonák is így vannak ezzel a hanggal. Talán azért, mert utána rendszerint iszlám fanatikusok öngyilkos rohama következik. Ahogy az Emberek mondják, elszabadul a pokol. Sőt. Most nem szabadult el. A kövér összeszedte magát: - Már sírni sem tudok... Azt mondta az az ember: „Eszem ágában sincs besétálni a testőrei közé egy pisztollyal, Weller úr! Ha nem fizet, egyszerűen megszüntetem. Mintha sohasem élt volna! Tudja, hogyan? Visszamegyek az időben, és lehetetlenné teszem, hogy megszülessen! Ha kell, elpusztítom valamelyik nagyszülőjét! Nem vagyok őrült! Két nap múlva bizonyítékot küldök önnek!" Persze őrültnek tartottam. El is felejtettem az egészet. .. Aztán két nap múlva csomagot kaptam. Ez volt benne. A kövér egy apró tárgyat vett elő a zsebéből. Ellágyultan nézegette, aztán az asztalra tette. Gazdám felemelte, elmosolyodott. -Ólomkatona... Ólomkatona! Különös szóösszetétel. Én már sokféle katonát láttam. Láttam a szovjet hadsereg nehézfegyveres gyalogosát, a Délkelet-ázsiai Unió lángvetősét gépcsontvázban, mindenféle harci automatát. Valamennyi legalább fél tonnát nyomott. De ólomkatonát? Az ólom nehéz és puha fém, manapság már sugárvédő anyagként sem alkalmazzák. - Ő Rob - motyogta Weller. - Rob Roy. Gyerekkoromban az egyik legkedvesebb játékom volt. Apámtól kaptam. Legalább négyszáz éves. Ritka-
ság. Tizenhét másik létezik rajta kívül. Utánanéztem: a többi a helyén van. A tulajdonosaiknál. És ez az enyém! Látja, itt a szoknyájáról lepattogzott a festék. Az egyik csatában sérült meg, amit a katonáimmal játszottam le. Tudja, mi az érdekes? Még gyermekkoromban eltűnt. Elveszett, érti?! És most itt van!... Persze lehetne hamisítvány is. Ezzel vigasztaltam magam én is, amíg meg nem kaptam a második csomagot. Ezt! Weller öklömnyi fehér tárgyat helyezett gyengéden az asztalra. Egy aprócska űrhajót. „Ares". Ezt írták rá. Abban a pillanatban boldog reménykedés töltött el, hogy végre, végre, húsz tudatlanságban eltöltött év után megtudom, hogy miért olyan fenemód fontos az Embernek ez az „Ares"! Nincs olyan eldugott hely az Ember által lakott galaxisban, ahol legalább egy képet ne találna az ember, bocsánat, robot!, mely ezt az „Ares"-t ábrázolja. A képeknek egyébként ilyesféle címeket adtak: „Az Ares úton", „Az Ares pályára áll" és „Az Ares leszállóegysége a Marson". Ez utóbbi a legnépszerűbb ábrázolás, legalábbis ahol megfordultam, mindenütt találtam belőle egy példányt. Különben elég semmitmondó kép! Egy nagy vörös pacni alján valami elmosódott, szürkészöld folt... - Az Ares - mondta áhítattal Weller. - Az első Mars-expedíció hajója. Egyedi darab, magam készítettem kilencéves koromban. Amikor eltűnt, megsirattam... Úgy látszott, a bulldogképű megint elsírja magát. Tessék, majd megfeszülök, hogy megtudjam végre az igazságot, szenzoraimat maximális érzékenységre állítottam, úgyhogy a porszemek surrogása is hallható a légkondi rácsán és az ís, hogy az alsó szomszéd rohadt kurvának nevezi a feleségét, erre ez a kövér alak csak szipog, és a macskáját simogatja! Különben nem is érdekel az az Ares! Ha Mars-expedíció, hát Mars-expedíció! A hajó egy elfuserált rondaság, el sem hiszem, hogy az Emberek egyáltalán neki mertek vágni vele az űrnek! Sohasem tudom meg, miért olyan fontos nekik! Kár. - Semmi kétség - mondta Weller szomorúan -, ez az én egykori játékom. Még el sem készült teljesen, amikor elveszett, hiányzik róla egy-két külső alkatrész, nézze, itt például a leszállóegysé-
gek követőantennája. Higgye el, nagyon megijedtem! Azonnal a rendőrséghez fordultam. A lóképű átvette a szót: - Természetesen megvizsgáltuk Weller úr ügyét, feltételezve a csalás lehetőségét is. Az ólomkatonát alapos kémiai analízisnek vetettük alá a Központi Kriminalisztikai Kutatóintézetben. Öszszehasonlító elemzéseket végeztek a többi tizenhét mintával a nyomelemösszetétel szempontjából, és úgy találták, hogy a katonák azonos öntőformából kerültek ki. A modellgyűjtők nem tudnak abból az időből származó másik ólomkatonáról... Ami az Arest illeti, csak arra támaszkodhatunk, hogy Weller úr valódinak ismeri el... - Az isten szerelmére, Level! - A kövér elvörösödött, és égnek emelte a karját! - Megismerem a saját kezem munkáját! Különben is, még itt van Barney! - Havney? - kérdezte Gazdám foga közé szorított pipával. Érdekes pipa. Tölcsér alakú, erősen hajlított szárral. Hasonlított ahhoz, ami Prochazka őrmester szájából lógott állandóan kifelé. Az őrmesternek hatalmas hangja volt, be tudta ordítani egy „Űrfarkas" vadászraj egész hangárját úgy, hogy a legeldugottabb sarokban, az üzemanyagos hordók mögött alvó szerelő is felriadt, és vigyázzba vágta magát. „Nem ismer, katona? Prochazka őrrrmester vagyok! Hamarosan az édesanyja neve helyett is az enyém jut majd az eszébe!" Állandóan ezt üvöltözte. Közben a pipa a szájában. Különben mindenki hülyének tartotta, annak ellenére, hogy szabadidejében filozófiai tárgyú könyvkristályokat olvasott. A koa-koai hídfőért vívott csatában aztán egy lézerimpulzus átfúrta energiaelnyelő páncélját pont a szívénél, és csak az mentette meg, hogy a sugár szétszóródott az „Egzisztencializmus a huszonhatodik században, avagy miben tévedett Kierkegaard és miben nem" című értekezés kristályain, melyet zubbonya zsebében hordott. „Látjátok - mondta a csata után -, milyen hatalmas erő a filozófia?" Persze ettől csak még hülyébbnek tartották. Sőt. Az állandó ordítozás miatt. Amit pipával a szájában csapott. Úgy tűnik, Új Gazdám képtelen erre a mutatványra: kivette a szájából a pipáját, és úgy ismételte el:
>
- Barney? - Barney Weller úr macskája. - A felügyelő kísérletet tett rá, hogy megsimogassa a macskát. Barney elvicsorodott, fújt egyet, és a lóképű keze felé csapott. - Szép cica - vicsorogta A. Level. Intelligens állat, gondoltam én. - Barney gyermekkori pajtásom - mondta a fegyvergyáros -, nálunk nőtt fel, hatéves voltam, amikor hozzánk került. Itt a fülében a tetoválás: „Edmund von Schwacheim", törzskönyvi száma 127/1042/110665. Ez utóbbi a születési éve. Én ötvenkilencben születtem. Kilencéves voltam, amikor nyoma veszett. Tegnap reggel ott nyávogott az ajtóm előtt. Ő Barney. Megvakarta az állat nyakát, mire az kéjes mozdulattal előrenyújtotta a fejét. Iól elvoltak! - Természetesen itt is felmerült a csalás lehetősége - magyarázta fontoskodva a rendőr -, de a tenyésztők genetikai adatbázisa alapján bebizonyosodott, hogy ez az egyed genetikailag azonos a hatvan évvel ezelőtti Barneyval. Száz százalékig. - A felügyelő lesütötte a szemét. - Az időutazás tényét bizonyítottnak tekinthetjük. - Időzsarolás, hm - mormogta Gazdám. - Délután újra hívott a zsaroló... - Rögzítettük, rögzítettük! - vágott közbe A. Level. Vigyorgott hozzá. Szép nagy, sárga fogai vannak. Jó lenne látni, hogy a valódi lónak is ilyenek-e a fogai? És úgy nyihognak-e, mint ez a rendőr itt. Érzem, hogy a „nyihogni" ige valamiképpen kapcsolatban van a lovakkal. - Ha megengedi, kedves Briggs - komorodott el a felügyelő -, lejátszanám! - Éppen kérni akartam, Jonas - mondta Gazdám, és ingerült mozdulattal a párkányra tette a pipáját. - Igyekezz már, te hülye! - Ezt megint csak Szenzoraim vették. Lehet, hogy Gazdám nem kedveli Jonas Abel Level rendőrhadnagyot? Kellemes, fiatalos hang csendült fel a szobában. „Jó napot kívánok, Weller úr! És önöknek is, uraim! Szívből örülök, hogy a rendőrség is bekapcsolódott kis játékunkba. Íme, a húszmillió dolláros kérdés: Megkapta már az ajándékaimat, Weller? ... Igen? Akkor már megbizonyosodott arról, hogy nem blöffölök. Vagy tévedek?... Sejtettem. Nézze, Weller! Ettől a
pillanattól számítva egy héten belül utaltasson át húszmillió dollárt a Solaria Bank 4609330 számlaszámára!... Természetesen ez egy fiktív személy számlaszáma.... A mi kedves rendőrségünk bizonyára még mindig hallja ezt a szórakoztató beszélgetést... Ide figyeljenek! Ne is kezdjék el strapálni magukat! A pénzt felvehetem holnap, húsz év múlva vagy a következő évszázadban... Az idő számomra nem korlát! - szárazon felnevetett - Hallja, Weller? Az idő számomra nem korlát!" Kattanás. Letette. Gazdám leült az egyetlen üres fotelbe - mely természetesen megközelítően sem olyan kényelmes, mint az a Bodyform fotel, melyben a bulldogképű terpeszkedett - , és neheztelő pillantást lövellt Wellerre. - Rendben. De mit várnak tőlem? - Kapja el! - A kövér izgalomba jött. - Találja meg, és adja át a rendőrségnek! Nézze, Briggs, húszmillió nem vág a földhöz, de én elvből nem engedhetek a zsarolásnak. Tudom, hogy itt nem állna meg. -A New York-i rendőrség természetesen mindenben támogatja a munkáját - vetette közbe A. Level. - Még csak az kéne - morogta Gazdám, és halkan felsóhajtott. - Szóval kapjam el? Felnevetett. - Tudják, uraim, én ebben az ügyben még ebből a székből sem vagyok hajlandó felállni! - Mondtam, hogy reménytelen - legyintett lemondóan Weller. A rendőr elvörösödött. - Ide figyeljen, Briggs... Persze Gazdám leintette. Megértem. Idegesítő alak ez a Level. A Szolgálatnál tucatszám hemzsegtek a hasonlók. A legkisebb, egyszemélyes űrmélyi előretolt állomáson is akadt legalább egy. Régi Gazdám „Betűfalóknak" nevezte őket. Az ilyenek miatt az újoncok magukra nyitják az űrt a zsilipekben, vagy szájukba veszik a 47-es mintájú impulzusfegyver csövét, vagy védőruha nélkül belerohannak egy gamma fotonnyalábba, vagy nehézpáncélosok elé vetik magukat, esetleg egyszerűen kilépnek a partraszállóhajókból két és fél kilométer magasságban. És a trutymót minden esetben régi Gazdám és én takarítottuk föl. Leginkább én. Foltozni már nemigen volt mit. Különben a 47M-raj impulzusfegyver tor-
kolatának átmérője 7,62 centiméter. Normális körülmények között képtelenség szájba venni. Nem fér bele. Az ember szájába. És ez a sok halál csak azért, mert valahol egy „Betűfaló" szó szerint vette a Szolgszab egy jelentéktelen pontocskáját. Kár! Ez a rendőr is egy ilyen lehet. Ilyen „Betűfaló". Most hápog, mert Gazdám beléfojtotta a szót: - Kedves uraim! Félreértettek. Ezt az ügyet itt, ebben a karosszékben fogom megoldani. Figyeljenek! - Hátradőlt, keresztbevetette a lábait. - Először is, Weller úr, az ön élete tökéletes biztonságban van!... Ne szakítsanak félbe, kérem! Ön biztonságban van, legalábbis ami a múltját illeti. Persze a jövőben rendkívül óvatosnak kell lennie, de azt hiszem, ez megoldható! Verítékének összetétele alapján a bulldogképű némileg megkönnyebbült. De csak némileg. - Folytassa, Briggs! Nagyon kérem, folytassa! Mintha zsoltár szólna a szájából... Még egy nevetést is megkockáztatott. Ez egy ilyen ember. Az Ember ilyen. Koakoánál két nagy-kolumbiai zárótűz között mást sem hallottam a sár- és kavicsfedezékek között,
csak nevelést. Nagy megkönnyebbülés volt a katonáknak, hogy megint életben maradtak. Persze nem sokáig. A zárótűz két nap alatt visszavetette a hídfőt az innenső partra. Húszezer halott. A zárótűz véletlenül Weller's Weapons pulzációs EM-ágyúkból zúdult az állásainkra. Azt hiszem, sok koa-koai veterán szép beugrót fizetett volna, hogy láthassa az öreg Wellert szűkölni a félelemtől. Sőt. - Megmagyarázom - mondta Gazdám mosolyogva. - Véleményem szerint a történelmet nem lehet megváltoztatni. A múlt a történelemkönyvekben, az újságokban, még a családi fotóalbumokban is lezárt. Megváltoztathatatlan. Megszületett, Weller úr, leélt hatvan évet, rengeteg barátja van, még több ellensége, fegyvereivel nemzetek mészárolják egymást, az újságokban hetente megjelenik a neve. Ezt nem lehet csak úgy eltörölni. Emberünk bizonyára valóban utazik az időben, de beavatkozásai, mint a tóba dobott kavics gyűrűi a felszínen, lecsillapodnak az időben. Úgy képzelem, még ha valami jóvátehetetlennek tűnő dolgot is tesz, talán épp azzal tereli az ismert irányba az eseményeket. El-
>
, ANTAL JÓZSEF
1965-ben született, civilben vegyészmérnök, biokémikusi végzettséggel. Első írásai 2000-ben láttak napvilágot az Álmodók című antológiában. Kisregénye, a „Justitia" 2005-ben jelent meg folytatásokban a Galaktikában, és az év közönségdíjasa lett. Diagnózis című regénye 2007-ben Zsoldos Péter-díjat kapott. 2009-ben jelent meg a Justitia regényváltozata. Legutóbb az „Invázió" című novellát közölte tőle lapunk 276. száma, az egyelőre csak elektronikus formában olvasható iDeal pedig elnyerte a 1012. évi Zsoldos-díjat.
képzelhetjük, hogy valami őrült nukleáris bombát visz Napóleonnak, de melyikünk hallott már bármilyen gombafelhőről is Waterloo fölött... A történelem, legalábbis az, amit ismerünk belőle, változatlan marad. Gazdám elégedetten hátradőlt. - De én mit csináljak? - értetlenkedett a bulldogképű. - Semmit, uram, semmit! Ne fizessen! És ne féljen! Az egész a testőrei dolga. - Hogyan? - élénkült meg A. Level. - És természetesen a rendőrségé. Persze ez csak udvariaság volt Gazdám részéről. Ha a rendőrök mind ilyenek, mint ez a felügyelő itt, a bulldogképű jobban jár, ha mindjárt kiugrik innen a harminckettedik emeletről, de még jobb, ha feljebb megy még hatvanat. Elfogultságom tapasztalatból fakad. Persze nem saját tapasztalataimból. Régi Gazdám lesújtó véleménnyel volt a rendőrökről, különös tekintettel a Katonai Rendőrségre. „Ezek a fehér sisakba bújtatott gorillák kivételesen bátrak, ha egy magányos, kimenős matrózt kell megagyalní, mert két milliméterrel lejjebb lóg a fegyvernemi jelzés bal sarka, és elfelejtett tisztelegni, de egész fegyverraktárat lehet kirámolni az orruk előtt!", szokta mondogatni Régi Gazdám, és amikor ideért, felhorkant, jót húzott konyakjából, aztán befejezte: „Ez egy igaz történet." Ez valóban egy igaz történet! Sőt. De nem igazán tartozik ide. Kár! Egyszer még leírom. Lehet, hogy holnap? Persze csak ha
Gazdám kéri. Én tudom, mi a dolgom. Nem úgy, mint ez lóképű itt. - Mi lenne a dolgunk, kedves Briggs? - Várni, Abe! Várni és lesben állni. Emberünk nem hülye, bizonyára maga is tudja, hogy a múltban hiába próbálkozna. És nem is fog próbálkozni, annál is inkább, mert az időutazás költséges dolog. Véleményem szerint akárhogy is csinálja, mindenképpen sok energiát igényel. Nem hiszem, hogy sűrűn vállalkozna efféle kiruccanásokra. - Nem értem, honnan veszi, Briggs, hogy a zsaroló közönséges gyilkosságra szánja el magát, ha tudja, hogy az ídőmanőver nem sikerülhet? - Említettem már, hogy a zsaroló nem hülye. Viszont egészen elvetemült fickó lehet. Biztosra veszem, hogy ha önt nem sikerül megzsarolnia, megpróbálkozik másokkal. Gondolja meg, hogy ki hinne neki, ha ön épen és egészségesen, mondjuk koktélpartikon múlatná az idejét. De ha megöli önt, és a hullát, bocsánat, a holttestet, sikerül eltüntetnie, a siker száz százalékos a következő áldozatnál. - Briggs, maga csodálatos! Nem fizetek! Tárt karokkal várjuk a fickót. Hallott már az ABR-ről? A lóképű elsápadt: - Dehát az tilos... - motyogta. Ő már hallott az ABR-ről. Én is. Az Aktív Biztonsági Rendszer a legkegyetlenebb, a leggyilkosabb hagyományos fegyverrendszer, amit az Ember valaha is kifejlesztett. Egyetlen célja elpusztítani minden, lehetőleg illetéktelen behatolót, aki a területére téved. Persze az ABR számára előbb-utóbb minden behatoló illetéktelenné válik. Aztán élettelenné. Az ABR lelke egy első osztályú fotonagy. Katonai fotonagy. A robotika törvényei helyett a pusztítás törvényei irányítják. Az ilyen agyak időnként elszabadulnak. Ez rendszerint sok halottal jár. Emiatt aztán még a hadi használatukat is betiltották hét Genfi Hadijogi Konferenciával ezelőtt. Sőt. Ez a Weller egy ilyen mögé akar bújni. Nem a legkellemesebb módja az öngyilkosságnak. - ABR? - kérdezte Gazdám. - Nem a legkellemesebb módja az öngyilkosságnak! Elég lesz, ha a kondik védik.
- Weller úr, meg vagyok ütközve. - A lóképű még mindig nem tért magához. - Meg kell semmisítenie a tulajdonában lévő ABR-t! Weller szánakozó pillantást vetett a felügyelőre: - Felejtse el, Level! Felejtse el! Komótosan visszapakolta zsebeibe a hajómodellt, az ólomkatonát, aztán felnyalábolta a macskát, és nehézkesen felált: - Köszönöm, Briggs! Visszaadta az életkedvemet. Adósa vagyok... - Szóra sem érdemes. Hanem van itt még néhány dolog, elsősorban a rendőrség számára, kedves Abe! - Halljuk, halljuk! - buzgólkodott a lóarcú. - Csak néhány tipp, ha el akarja csípni az emberét... A kora harminc-negyven év, közelebb a negyvenhez. Egyetemet végzett, valószínűleg a fizika valamely ágához kapcsolódó szakon vagy szakokon. Most az energiaiparban dolgozik, és külsőre nem lehet igazán vonzó. - Blöfföl. Maga blöfföl, Briggs! Gazdám felnevetett: - Ha összegyűjtötte a szóba jöhető pasasok anyagát, mutassa meg a képüket Weller úrnak! Bizonyára emlékezni fog valamelyikükre gyermekkorából. Néhány hétig valószínűleg a család alkalmazásában állt, akkortájt, amikor a játékok és a macska eltűnt. Egy inas, szakács, kertész, kifutófiú, magántitkár... - Ördög! - morogta a bulldogképű, és kirohant a lakásból. El sem köszönt. Sőt! Az előszobában fellökte mobil egységemet, aki épp ajtót nyitni készült. - Hát kösz! És bocs a zavarásért. - A felügyelő a kövér után iramodott. - Viszlát! Nem tudtam megállni, hogy a földön heverő mobil egységem néhány centiméterrel előrébb ne nyújtsa az egyik lábát. Eredetileg katonai modell vagyok. És sebész! Bennünk kicsit gyengébb az első törvény. Sőt! Amikor A. Level végre leporolta magát, és elkotródott, Gazdám lehuppant kedvenc fotelébe, s elégedetten hátradőlt, mobil egységem mellette termett egy pohár „gyors gyilkos" koktéllal. Vesszen a Lakás! A recept szolgálati titok. Van benne vodka és száraz Martini. Rendkívül különös hatása van az Emberek központi egységére.
- Gratulálok, uram! - mondta mobil egységem. - Gondoltam, jól fog esni egy ital. - Köszönöm, kedves Watson. A dicséret mindig jól esik. - Gazdám belekortyolt a koktélba. Arcán elömlött az a furcsa arckifejezés, amelyet Régi Gazdámon is megfigyeltem ilyen esetekben. - Jó! - mondta, és csettintett a nyelvével. - Látod, kedves Watson, egészen jól meg lehet élni az emberi butaságból. - Nem tudom, mire céloz, uram - válaszolta mobil egységem. - Konstrukcióm lehetetlenné teszi, hogy konkrét személyre, mondjuk A. Level hadnagy úrra gondoljak. - Watson! - nézett Gazdám szemrehányóan optikai érzékelőmbe. - Azt meg kell hagyni, másféle ügy ez, mint kikapós házastársak figyelése. Felnevetett: - De azt megtanulhattad, kedvesem, hogy az emberek a modorukat a bukszájuk fenekén hordják. - És ha elég nagy az a buksza, előfordul, hogy nem lelik meg a sok aprópénz között - válaszoltam az asztali modulból. Gazdám kiitta maradék italát: - Dörzsölt fickó vagy te, Watson! - Órájára nézett. - Kezdődik a meló. Mennem kell. Persze a fejterminált nem vitte magával. A beépített eyeboarddal! És egy újabb nővel jött haza éjfél után. Ennyit a munkáról. Ennyit a tegnapi napról. Be kell fejeznem, mert mobil egységem csuklóízülete veszélyesen túlmelegedett. Az írás nehéz fizikai munka! Bárcsak mobil egységem ismerné a folyóírás szabályait! Nem tanítaná meg valaki? Nem? Kár! Remélem, így sem kerülök a neutrínótranszmitter transzlátorblokkja mellé (a kettőszázhúsz kilowattos minireaktor nélkül)!
Az öt nagy kihalás Állat- és növényfajok milliói tűntek fel és tűntek el az élet színpadáról. Egy részük egyszerüen csendben távozott, de jelentős hányaduk az egész Földet érintő, globális kihalások idején tűnt el. Lehet, hogy mi is így végezzük? Vagy tehetünk ellene valamit?
A
FÖLD BECSLÉSEK SZERINT kb. 4600 mil-
lió éves. Történetét korszakokra bontjuk, amelyeket a földtani vizsgálatok alapján határoztak meg. Az egyes egységek határait földtörténeti események, például élőlények tömeges megjelenése vagy kihalása jelzik. A tudomány sem képes egységesen pontos meghatározást adni a zónákra, a határok megállapításában kisebbnagyobb eltérések vannak. A leginkább elterjedt és elfogadott leiosztást a Nemzetközi Rétegtani Bizottság adta ki. Érdekes, ha a Föld történetét vizsgáljuk, az idő első háromnegyedében alig történt valami, legalábbis a most rendelkezésünkre álló tudás szerint. A földtörténetben ez négymilliárd évet jelent, amelyet csupán két nagy eónra, az archaikumra és az algonkiumra osztunk. Ezalatt megjelent az élet legegyszerűbb formája, de évszázmilliókig még csak sejtmag nélküli lények népesítették be a Földet. Az igazán izgalmas események „mindössze" 570 millió évvel ezelőtt kezdődtek, a kambriumi robbanással, amikor is az élet nagy fajgazdagságban meghódította az összes tengert. A földtörténeti korszakokat tehát nagy kihalások választják el egymástól. A kihalási esemény vagy tömegkihalás nagyszámú faj rövid idő alatt bekövetkező kihalását jelenti. Az élővilág története során többször következett be kisebb-nagyobb kihalási esemény. A tömegkihalás többnyire érinti az adott korban élő legtöbb csoportot. Alapvetően kétféle módon következhet be: sok faj gyors eltűnésével, illetve az élőlények specializációjának drasztikus visszaesésén keresztül. Ezeknek a nagy kihalásoknak az okai erősen vitatottak; nagyon kevés az információ és a geológiai bizonyíték. Létezik olyan elmélet is, amely
szerint tömeges kihalási események egyáltalán nem is voltak, az összes ilyen csak bizonyos statisztikák félreértelmezésén alapul. Minden egyes kihalás kapcsán többféle elmélet is létezik, amelyekre tények utalnak, de egyértelmű bizonyítékok nincsenek. Több elmélet küzd egymással folyamatosan, időről időre valamelyik elmélet támogatottsága megnő. Ezt tekintjük az adott időben a tudomány hivatalos állásfoglalásának mint legvalószínűbb magyarázat. Fontos megjegyezni, hogy ezeket az elméleteket a fosszilis leletek alapján állították össze. Azonban ehhez valamilyen szilárd vázra van szükség, amely az évmilliók során megkövesedhetett. Felbecsülni sem tudjuk, hány olyan faj létezett, amely nem rendelkezett szilárd vázzal, mert nem maradt utánuk lelet. Öt nagy kihalás A sok kihalás között volt öt olyan nagyobb esemény, amely során a földi fajok igen nagy százaléka tűnt el mindörökre. Az első nagynak a 443 millió évvel ezelőtt, az ordovícium-szilur korszak határán bekövetkezett kihalást nevezzük. Az ordovíciumban leírt családok 26 százaléka, nemek és nemzetségek 60 százaléka nem található meg a szilur kori üledékekben. A jelenleg leginkább elfogadott elmélet szerint a kihalásért egy gammakitörés okolható. Az elmélet szerint ennek oka a Földtől mintegy 6000 fényévnyire történt hipernóva-robbanás lehetett. Egy tíz másodpercig tartó kitörés szinte azonnal a földi ózonburok felét megsemmisítette volna, így erős ultraibolya sugárzás érhette a szárazföldi életet, többek között a fotoszintetizáló szervezeteket. A táplálkozási lánc teljes felborulása okozhatta a kipusztulást.
A második nagynak a 376 millió évvel ezelőtt, a devon-karbon korok határán bekövetkező kihalási eseményt nevezzük. A kihalás mértéke csaknem akkora volt, mint az elsőnél: az ismert családok 22 százaléka, a nemzetségek 57 százaléka tűnt el. Oka valószínűleg az óceánok oxigénszintjének süllyedése volt. De az oxigénszint csökkenésének oka nem egyértelmű. A földtörténet egyik legkomolyabb jégkorszaka esett erre az időre. A Föld tengelyének dőlése jelentősen megváltozhatott. Akkoriban Madagaszkár területére esett a déli pólus, ami körülbelül 20°-os változást jelent. A legvalószínűbb ok egy aszteroida-becsapódás lehetett, bár ennek nyomait még nem találták meg. Az eddig ismert kráterek mind az esemény előtt vagy után évmilliókkal keletkeztek, vagy túlságosan kisméretűek. A harmadik nagynak a 251 millió éve lezajlott, perm-triász határon lezajlott kihalási eseményt nevezzük. Ez volt a Föld történetének legnagyobb mértékű kihalása. Tulajdonképpen az is csoda, hogy az élet fennmaradt. Az ismert családok 51 százaléka, a nemek és nemzetségek 82 százaléka nem került át a következő korba. Becslések szerint a tengeri fajok 96 százaléka, a szárazföldi gerinces fajok 70 százaléka pusztult ki. A tömeges kihalások közül kizárólag ez okozott komoly veszteséget a rovarvilágban.
Az ennek magyarázatára szolgáló elmélet jelentős bizonyítékokon alapul. Ebben az időben jött létre a szibériai bazaltplató. Ezt a földtörténet egyik legnagyobb ismert vulkáni eseményeként tartjuk számon: a kitörésekben mintegy 1,5 millió négyzetkilométernyi területet borított be a bazalt, helyenként több mint 3 kilométer vastagságban. A kitörés egymillió évig tartott. Ennek oka valószínűleg egy megnyílt, vulkanikus forró pont lehetett. Ezt még az is súlyosbította, hogy a forró pont egy szénmező alatt jött létre, és a kitörések során elégette a szenet, amelyek együtt savas esőket és globális éghajlatváltozásokat okoztak. A negyedik nagynak a 200 millió éve lezajlott, triász-jura határon lezajlott kihalási eseményt nevezzük. Az előzőeknél ez kisebb volt, az ismert családok 22 százaléka, a nemzetségek 53 százaléka pusztult ki. Több elmélet is létezik az okára, de egyik sem erősebb a másiknál, aszteroida-becsapódás és/vagy vulkánkitörés a legvalószínűbb ok. Az ötödik nagyot mindannyian már jól ismerjük, bár ez volt a legkisebb. A kréta-tercier kihalás 65 millió éve történt, a családok 16 százaléka, a nemzetségek 47 százaléka tűnt el. Ekkor ért véget a dinoszauruszok kora a Chicxulub krátert okozó meteor becsapódásával.
>
Lesz még? A nagy kérdés az, hogy vár-e még a Földre ilyen nagy kihalás? Nyugodtan mondhatjuk, hogy igen. Az ember is csak egy egyszerű állomás a Föld történetében, feltűntünk, és egyszer mi is eltűnünk a bolygóról. Elhagyjuk a Földet? Magunkat pusztítjuk el? Vagy velünk is egy globális katasztrófa végez? Ezt még nem tudni előre. Tény, hogy az emberiség a globális és csillagászati léptékű katasztrófák alól nem tudja kivonni magát. Egy gammakitörés miatt nem érdemes aggódni. A szakértők nem ismernek a közelünkben olyan csillagot, amely ilyen átalakulással veszélyes lehetne a Földre. Másrészt azért sem érdemes aggódni, mert úgysem tehetnénk semmit. A Földet nem tudjuk eltolni a sugár útjából, ráadásul nem is lesz információnk egy ilyen katasztrófáról. Csak akkor szerzünk róla tudomást, amikor bekövetkezik. Ugyanígy nem sokat tehetünk egy újabb kialakuló forró pont vagy egy szupervulkán kitörése ellen. Ezek olyan méretű események, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk. Egy hangya sem képes (eldönteni egy Jumbo Jetet, és a hangya
feladata milliárdszor kisebb, mint amit nekünk tennünk kellene. Az egyetlen, ami ellen fel tudná az emberiség venni a kesztyűt, az egy üstökös- vagy aszteroida-becsapódás. Egy megfigyelőrendszerrel talán idejében felfedezhetnénk a veszélyes objektumokat, és eltéríthetnénk pályájáról. De bármit is sugallnak a filmek, ettől a technológiától még messze vagyunk. Ha most elkezdenénk rajta dolgozni, akkor is évtizedekre lenne szükség a kifejlesztésére. Azonban észre sem vesszük, de egy, a legnagyobb kipusztulásokkal egyenértékű, óriási kihalási eseményben éppen benne élünk. A tudósok becslése szerint az elmúlt és elkövetkező 100-100 évben az állat- és növényfajoknak akár a 25 százaléka is végleg eltűnhet az élet palettájáról. És ezért nem valamilyen globális vagy kozmikus katasztrófát kell okolni, hanem magunkat, az emberi fajt. Úgy alakítjuk át a környezetünket, hogy nem marad hely az élet sokféleségének. És ez ellen valóban tehetnénk valamit. Kovács „Tücsi" Mihály
Nincs sok igazi adat a lényekről, Hogy honnan jöttek. Hol szálltak le. Miért vannak itt. Csak annyi, hogy veszélyesek."
Mohsin Hantid
IDEGENINVÁZIÓ A G.L.A.K.-BAN
F
ORRÓ
SZÉL RÁZZA a kunyhónk tetejét.
A hullámbádog felemelkedik, majd visszaesik, kaparja a vékony falak durván metszett tetejét, feszíti a tetőt helyén tartó, vékony huzalokat. Mint valami szörnyeteg. - Ez csak szóbeszéd - mondom. - Vedd fel a szemüveged! - utasít Anya. - Már hónapok óta erről hallunk. - Ez most más, Lányom. Vedd fel a szemüveged! Régimódi szemüvegem van. Nagy, fekete, könyvmolyoknak való. Retro. Azt mondják, illik az arcomhoz. Múltbélinek tűnök tőle. Azért választok inkább ilyet, mert erős. És könnyű levenni. Nem úgy, mint Anya lencséi, amelyek semmire nem jók, a szemgolyójához tapadnak, felkeléstől egészen lefekvésig. Na meg a szemüveg nem okoz fertőzést. Anyának igaza van. Minden elérhető hírforráson ez jön. Célzottan és a tömegeknek is. Beszélgeléshisztogramok. - A simaszájúak készülnek valamire - mondja. Először mindent tagadnak. Végig csak tagadták. És aztán egyszer csak mindenki egyetért. Megerősítették. Az idegenek itt vannak.
A szél egy pillanatra elcsendesül, és hallom a fejőgép mormogását, ahogy az átlátszó műanyagból készült, tölcséres végű csövek Anyát rángatják. - Nem hangzanak barátságosnak - mondom. - Keresnél képeket? Már próbáltam. - Nem. Blokkolnak. A képek hézagokként ülnek, a puszta hiányukkal érzékelhetem őket. Mint árnyékok egy vak bőrén egy napsütéses napon. Érzem, hogy a fájlok léteznek. Csak nem tudok rájuk pillantani. - Ha nem tudsz, én nem is törődöm vele. - Nincs sok igazi adat a lényekről. Hogy honnan jöttek. Hol szálltak le. Miért vannak itt. Csak annyi, hogy veszélyesek. - Meghiszem azt. - Anya hangja füttyként hat cakkos mosolyán ál, ahol kiütötték a két elülső fogát. - Miért mondod ezt? - Ők jöttek ide. Nem pedig fordítva. Épp az újrahasznosítóba vizelek, mikor egy hang kintről a nevemen szólít. Befejezem, vigyázok, hogy egy csepp se vesszen kárba, felrántom a nadrágo-
mat, a tenyerembe rejtem az injekciós tűmet, hogy a csuklóm eltakarja, félrehúzom a kalyibánk bejáratát takaró, durva szövetet, és kinézek. Franklin az. Könnyezik a szeme. Valószínűleg a por és a szél miatt. - Üzentem neked - mondja. Kilépek. - Levettem a szemüvegem. - Hordjad! Tudod, mi folyik itt? - Csak annyira, mint mások. - Az idegenekre céloztam. Bólintok. Franklin olyan magas, mint én. Ösztövér, de izmos. Klímamenekültek elárvult fia, csupa szálkás delta meg csuklyásizom meg bicepsz meg tricepsz. Kék szem, kócos, szőke hajkorona. Már láttam ing nélkül. Bekentem a háta alsó részén valami rák előtti állapotúnak tűnő bőrfelületet. Mondtam neki, hogy nézesse meg. Ha néhány hónapig hanyagolja a fehérjéket, biztosan ki tudná fizetni. De nem úgy fest, mintha hallgatott volna rám. - Gyere át! - mondja. Megrázom a fejem. - Nem. - Közeleg a világvége. Nevetek. - Nem mondod! - Ez nem vicces. Komolyan beszélek. - Tudom én azt. - Lehet, hogy ez valami nagy simaszájú terelés. Talán az idegenek nyerésre állnak. Talán már alig maradt időnk. -Talán. Most már az én szemem is könnyezik. Észreveszem, hogy egy apró vágás virít Franklin homlokán. Felkarcolhatta egy szélfútta szilánk. Vére csillog, de nem csorog: hegkezdemény, akár egy apró, poros szőrű hernyó. - Árulj el valamit! - érdeklődik. - Ha azt hinnéd, hogy itt a vég, és holnapra az egész emberiség elpusztul, átjönnél? - Ha azt hinném, valószínűleg igen. Úgy fest, ezzel végre megelégszik. - Oké. Ne vedd le a szemüveged! Szeretném, ha elérhető lennél. Nem tudhatjuk, mi jön ezután. - Rendben - felelem. De miután elmegy, a szemüvegem marad a helyén, Anya alvó alakja mellett, letéve a kikapcsolt
fejőgép mellé, egy felfordított narancssárga dobozra, amelyet asztalnak használunk. Ha nincs magánál, Anya idősebbnek tűnik, mint ébren. Idő előtt öregedett. Szárazra szívták. Törökülésben ülök a hálózsákomon, és nézem. Végigsimítom kirepedt, kérges sarkát. Anya észre sem veszi. Fel sem mordul. A szél egy utolsó sikollyal kimerül, elcsendesül, helyet adva a város éjszakai zajainak: egy távoli kiáltás, egy zörgő gépjármű, a nagyfeszültségű vezeték gyenge, kérlelhetetlen búgása. Eltöprengek, hogy is nézhetnek ki az idegenek. A tudatlanságtól az egész valahogy rosszabbnak tűnik. Lehetnek hatalmasak. Lehetnek ember méretűek. Lehetnek olyan aprók, hogy bemászhatnak az ember fülébe. A szomszédjaink valószínűleg ugyanezen töprengenek. A szokásosnál nagyobb a csend odakint. Elhagyatottság. Legyen bármilyen késő, időről időre általában hallok járókelőket. Ma este nem. Ma este az emberek otthon maradnak. Ugyanezt kellene tennem. Ugyanezt akarom tenni. De tudom, hogy minél több a kockázat, annál több a lehetőség. Így aztán habozok. Végül meghozom a döntést, felveszem a szemüvegem, bebújok a teljes hullámhossztartományú hurkám védelmébe, felveszem a felszerelésem, és elindulok. Csontos ébren van. Jegyzem a tevékenységét a terminálján, és küldök neki egy hellót. Bármikor máskor észrevétlenül elsurranhatnék. De ma este félek, és kötődésre vágyom. Csontos kijön a kunyhója bejáratához, és aggódóan integet. - Mit művelsz? - suttogja. Ujjamat az ajkamhoz illesztem. A srác egy pár olcsó mech-lábat használ, egy donorügynökség ajándéka, és úgy lecsupaszította, hogy kilátszik a fém. Mindig csillog, egy puha rongygyal nap mint nap kifényesíti. Egy gyermek hiúsága. Alacsony bevétellel ilyen a kiborg sikk. Igazából nem túl okos dolog. Mert az anyja immár, érthető módon, nem engedi sehová. Csontos anyja a feketepiacon akar megszabadulni a lábaktól. Szerinte elég értékesek ahhoz, hogy terhet jelentsenek. Valaki úgy dönthet, hogy nem túl kedvesen elválasztja a lábakat a fiától. De Csontos mindig gyűlölt a porban mászni a csonkjain, a kezében műanyag mankókkal, mint valami régimódi tornász. Az anyja pedig, legyen bármilyen szigorú,
>
annyira mégsem az, hogy kényszerítse. Talán épp a saját gyengesége ríkatja meg, köhögés módjára rázzák girhes testét a röpke, könnytelen rángások, mikor azt hiszi, hogy a fia nem látja. Gyakorlatilag minden szomszédunk benne van valami stikliben. Az enyém a legjövedelmezőbb: a specialitásom lecsapódott víz lopása a nyomornegyedet határoló vízgyűjtőkből. Mikroszálakat lövök a gyűjtőkbe pont hajnal előtt, amikor mind tele van. Leszívok tíz litert. Egy jó napon akár tizenötöt is. Segít, hogy ne kelljen belépni a testkölcsönzési üzletbe. Száj, vagina. Méh, ha szerencséje van az embernek. Anya anyatejet árul. A születésem óta. Rajtam van a szemüvegem, figyelem a körülöttem kerengő adásokat, és rejtőzöm, ahogy csak tudok. Jól értek ahhoz, hogy észrevegyek másokat úgy, hogy ők ne vegyenek észre. Mint a denevér. Vagy a medúza. Muszáj. A fiatalság azzal jár, hogy alacsonyak a szennyezettségi szintjeim, legalábbis viszonylag. Igy a részeim értékesek: szemek, ujjbegyek, vér, szervek. Nem túl értékesek, de eléggé, főleg mikor az utcák ennyire üresek, és alig van tanú, azok is messze. Gyorsan mozgok, ha kell, felfelé is. A legfontosabb szempontból erős vagyok: a méreteimhez képest. Tehát jól mászom, ugrom és esem. A falakat és a tetőket használom, hogy elkerüljem azokat, akik odakint vannak - néha, mikor szükséges, az alagutakon át. És csupán a biztonság kedvéért, nálam van a fecskendőm. Csúcsminőségű idegmérgek. A támadónak, ha egyedül van. Magamnak, ha többen. A nyomornegyed szélén felnézek az égre. Nincsenek csillagok. Még hold sem. Alig látom a gázoktól. Izzadok. Meleg van. Állandóan meleg. Kivéve, mikor óriás vihar készülődik, és most nem ez a helyzet. Eltöprengek, hogy ha az idegenek most odakint vannak, figyelik a forgó bolygó felszínét, amelybe én a lábammal kapaszkodom. Hogy az érkezésüknek van-e valami köze az emberiség első csillagközi űrhajójához, amely már majdnem startra készen áll a dokkjában, magasan a bolygó körül. Hogy vajon emlősök, fejlábúak vagy rovarszerűek. Megpillantok egy csótányt. Elkapom. Egyértelműen nem mechanikus. Megeszem. Persze nem szívesen találkoznék csemegém százszor ekkora változatával. Egy másik naprendszerből. A gondolattól megborzongok. Így vagy úgy, minden a méretről szól.
Makrodrónokat keresek. Egyet sem találok. Még a szokásos mikrodrón-konfigurációkat sem: madarak, denevérek, négylábúak, rajok. Csak a szokásos háttérsugárzás. Semmi tudatos. Semmi sem szkennel utánam. Leveszem a szemüvegem. Lehunyom a szemem. Kinyitom, és szétnézek, tisztán, segítség nélkül. Vicces, mi mindent észre nem vesz az ember a saját felszerelésével. A veleszületett érzékelőkkel. Fényhullámok, rezgések a légkörben, illatfoszlányok. De semmi okát nem látom annak, hogy leálljak. Felveszem a szemüvegem, kirohanok a nyomornegyedből egy résbe két épület között, és ott, szépen beékelődve, széttett végtagokkal mászni kezdek. Megállok a tetőn. Várok, szkennelek, nézek, várok, szkennelek. Franklin üzenetet küld. Tudom, hogy fent vagy. Nem felelek. Ne már! Talán nem tudom, merre vagy, de azt igen, hogy valahol odakint. Franklin. Egymaga. A viskójában. Talán retteg. A nyoma alapján utánaolvasott az idegeneknek. És szokatlan gyilkosságoknak. És fegyvereknek. És női erogén zónáknak. Az elérhető egyenlege nulla. Folytatja az üzengetést. Aggódom érted. Egy árnyékolatlan videóadáson át láthatom. A halott bátyja hálózsákja rnég mindig ugyanott hever. Franklinnek tennie kellene valamit az ügyben. Nem természetes. Hirtelen meg akarom ölelni. És a képébe vágni, hogy nőjön fel. Zárom a kapcsolatot. Kitisztítom a tudatom. Koncentrálok. Felhúzom magam a mellvédre. Három víztárolót találok, hatalmas hordók háromszögalakzatba rendezve a gyűjtőtömb alatt, kettő a tető két sarkában, egy a szemközti oldal középpontján. Rosszul karbantartott állomás, de én szeretem, mert a háromszög-elrendezés azt jelenti, hogy a középső rész a három tartály között részben takarásban van. Mikor odaállok, elkapok néhány töredéket a Gigászi Lahor-Amritszár Konurbáció hatalmasságából. Éjszakánként még nyomasztóbb a mérete. Egyenlőtlen. Egyes részei nappali világosban. Mások sötétek. Néhol mozgás, különböző járművek. Ettől az egész megosztott G. L. A. K.-látkép olyan hatást kelt, mint három elkülönülő szerves minta, egyenként nagyító alá dugva, lassan áramolva, megfestve. Felötlött bennem, hogy arra is van esély, hogy az idegenek nem igaziak. A simaszájúak kitalációi
a közönség jóllakatására. Nem ez lenne az első eset. Szeretném, ha így lenne. Nagyon is. De nem számítok erre. Az igazság akkor üt a legnagyobbat, mikor nyilvánvalónak tűnik, hogy hazugság. Egyszóval ez a pillanatnyi csoportos félelem kihagyhatatlan lehetőséget biztosít nekem. Mindhárom körülöttem felállított tartályba mikroszálat lövök, érzem a találatokat, szívás közben megfeszülnek. Megigazítom a felszerelésem szíjait, ahogy a hólyagok tágulni kezdenek, elosztva a víz súlyát, hogy megtarthassam az egyensúlyomat. Kiegyenlítés. Has, hát, comb, oldal, váll. Úgy szorít, mint egy szkafander. Tíz liter. Úgy döntök, folytatom. Húsz liter. Megállok és szkennelek. Továbbra sincs aktivitás. A fenébe is, akár ki is használhatom a helyzetem. Folytatom, amíg meg nem telnek a hólyagok. Harminc liter. Levegőt veszek, koncentrálok. Harminc liter harminc kilót jelent, harminc kiló pedig sok az én alkatomnak. A mikroszálak feltekerednek, én pedig leereszkedem a résbe. Izmaim remegnek és égnek az erőfeszítéstől. Megjártam a kapzsiságommal. A megterhelt testem alig fér el, és lefelé menet pihenek, elfordítok és beszorítok néhány hólyagot, hogy kiegyenlítsem a súlyomat, így ékelve be magam. A szünetekkel értékes időt veszítek. Sietnem kell. Közeleg a hajnal. És hajnalban jobb, ha nem vagyok idekint ennyi vízzel. Két testhosszal a talajszint felett arcom eltorzul a túlerőltetett karomból és lábamból áradó fájdalomtól. Érzem, hogy nő bennem a pánik. Túl lassú voltam. Igy kiszámított kockázatot vállalok. Ellazulok. Zuhanok. Gurulok. A vízhólyagok felfogják az esésem, akár egy jóllakott moszkitó kövér hasa. Gyorsan talpra ugrok. Képtelen vagyok futni harminc kiló súlya alatt. De futni akarok. A felszerelésem öreg, és az egyik hólyag kiszakadt, ahol nekidörzsölődött a falnak. Nem afféle lyuk ez, amelyet tapasszal itt helyben megjavíthatnék, hanem egy jókora, kiterjedt szakadás, amelyből úgy szivárog a folyadék, ahogy a felhorzsolódotl vagy lecsupaszodott bőrfelületből szokott. Amerre megyek, vízcsíkot húzok a porba. Nyomot hagy. Tovább vánszorgok, a tempóm valahol a csoszogás és az Ügetés között. Mozgás támad mögöttem. Ember. Férfi. Hamarosan keresztezi a vízcsíkot. Talán figyelmen kívül hagyja. Talán haza akar jutni. Nem. Engem
>
>
, MOHSIN HAMID
Pakisztáni szerző, 1971-ben született. Gyermekkora egy részét, valamint egyetemi éveit az Egyesült Államokban töltötte. Többek között írástechnikát tanult olyan mesterektől, mint Joyce Carol Oates és Toni Morrison. Első regénye, a Moth Smoke (2000) egy pakisztáni bankalkalmazott süllyedéséről szól a lét egyre alacsonyabb szintjeire. A könyv nagy feltűnést keltett, csakúgy, mint második kötete, a magyarul is olvasható Kétkedő fundamentalista (2007). 2013-ban megjelent harmadik regénye, a How to Get Filthy Rich in Rising Asta egy, a nyomorból felívelő karrier története.
keres. Az adása hirtelen megszűnik. Lekapcsolt a rendszerről. Ahogy a köröző cápa hátúszója eltűnik a vízben. Vadásznak rám. Nem tudom lehagyni. A rejtőzködés az egyetlen lehetőségem. A burkám részben ellenállóvá tesz a szkenneléstől, de hogy bújhatnék el, ha így csorog belőlem a víz? Megközelítem egy közműalagút bejáratát. Felveszek egy marék port. Rádörzsölöm a szivárgó hólyagra. Leszakítok egy szövetcsíkot, hogy átkössem vele a sáros kenőcsöt. Egy-két percre el kellene állítania a folyást. Egy falhoz sétálok. Minden erőmet összeszedve felhúzom magam. Könnyítésül egy résbe préselem a kezem. Letörik az egyik hüvelykem körme, részben leválik. A gerincem ívbe hajlik, de uralkodom magamon. Eloszlatom a fájdalmat. Fellendülök egy viskó bádogtetejére. Csendesen. És fekszem ott, láthatatlanul, a hasamon, arrafelé nézve, amerről az imént másztam fel, felemelt öklömben a tű. Ha azt hiszi, bementem az alagútba, tökéletes. Ha nem, gyorsan le kell döfnöm, még mászás közben. Újra bejelentkezett. Keres. Egyfajta transzba lépek. Öntudatomnál vagyok, de olyan gyenge jeleket adva, mintha alig lenne idegi aktivitásom. Nem tud elcsípni. De immár két újabb ember tart a helyzetünk felé. A szívverésem akaratom ellenére felgyorsul. Üldözőm rákiált a többire. - Vissza! - parancsolja. Egy vita. Kattanást hallok. Talán előkerült egy rugós kés. Egy lövés.
Hiba. Befogtam egy közeli mikrodrón adást. Szokatlan ebben a városrészben. Talán magasabb a riadószint az idegenek miatt. Leveszem a szemüvegem. Lecsusszanok a két kunyhó közötti résbe. Várok, elrejtőzve. Alattam káromkodás. Valaki megsérült. Valaki menekül. Hallom a közeledő raj hangját. Újabb lövés. Haszontalan, természetesen. Sikoly. Csend.
Addig maradok, ameddig csak merek. Már hajnal hasad. Visszaveszem a szemüvegem. Nincs gépi adás. Anya felébredt. Üzenetet küld. Merre vagy? Visszaúton. Ennek megfelelően felülírom a helyzetem adatait. Csak kiugrottam egy percre. Megőrültél? Pont ma este... Letiltom. Leereszkedem az utcára. Megpróbálok nem nézni a maradványokra. Darált hús és csont és zsigerek és vér. Felemelem a közműalagút fedelét, és becsusszanok, hazafelé kúszva. Harminc liter. A veszteségeimmel együtt talán huszonnyolc. Jó fogás, az kétségtelen. Számba veszem a lüktető hüvelykem. A nyelvemmel helyére nyomom a körmömet. Haladok, kutatva az átláthatatlan sötétséget előttem. Minden rendben. A nyomornegyed alatt csend van. Csak a hatalmas, a város szintjéről eredő, a G. L. A. K. gyomrát behálózó különös remegés. Talán tömegközlekedés vagy ásó makrodrónok, vagy a szél törik meg az égbe törő tornyok alapjainál. Idelent viszonylag biztonságos. Győzelem. Igazán semmi okom arra, hogy még mindig sikoltozni akarjak. Benkő Ferenc fordítása
Hogy ki az őrült és ki a normális, az legalább annyira viszonylagos, mint annak a másik világnak az igazsága, amelybe a doktornő belép...
John Varley
EMBERKÉK
B
IZTOS,
HOGY nem veszélyes?
- Magára biztosan nem. Evelyn elhúzta az ajtó tolóablakát, és próbált úrrá lenni baljós előérzetén. Némileg megkésve fedezte fel magában, hogy viszolyog az őrültektől. Körülnézett, és megkönnyebbülten konstatálta, hogy nem a páciensektől fél. A Bedford Intézet zárt atmoszférája hozta rá a frászt. Rácsos ablakok, párnázott falú szobák, gumilepedők, kényszerzubbonyok, injekciók, tagbaszakadt ápolók. Valóságos börtön. Ennyi elővigyázatos intézkedés mellett nem csoda, hogy ideges a fogvatartottak miatt. Ismét bekukucskált a szobába. A benti nő anynyira kicsi volt, csendes és higgadt, és mégis miatta volt az egész zűrzavar. Doktor Burroughs becsukta a vaskos mappát, amit eddig tanulmányozott. Barbara Endicott. Kora: 28. Magassága: 168 cm. Súlya: 46 kiló. Diagnózis: paranoid skizofrénia. Megjegyzés: Az alany veszélyes minősítésű. Vizsgálati fogságban tartását, megfigyelését elrendelte Massachusetts
Állam Büntetőbírósága, gyilkosság okán. Erőteljes ellenséges érzület férfiak iránt. Állt ott még sok más minden is, sok minden más. Evelyn végig sem olvasta az egészet. - Masszív pszichózis. Mint általában, logikátlan téveszmékre épül, a hallucinációk részletesen kidolgozottak, és szorosan illeszkednek. - Tudom - mondta Evelyn. - Tudja? Nos, bizonyára... könyvekből és filmekből. - A férfi átnyújtotta neki a becsukott aktát. - Némileg másként látja majd, ha beszélt is egy ilyennel. Olyannyira biztosak abban, hogy amit átéltek, igaz, mint amire egy épeszű személy nem lenne képes. Mindannyiunkban lakoznak apró kétségek, mint ezt ön is tudja. Bennük nem. Azt hiszik, hogy a valóságot látják, és semmi nem képes meggyőzni őkel annak ellenkezőjéről. Erősen kell fogódzkodnia a realitásba annak, aki megpróbálja orvosolni a bajukat. Valószínűleg maga is meg fog inogni kissé, mire a végére ér. Evelyn azt kívánta, bár érne már véget a kioktatás, és kinyílna az ajtó. Nem aggódott a realitásérzéke miatt. Vajon Burroughs doki tényleg
komolyan aggódik amiatt, hogy az a nő képes lesz megzavarni őt mindazzal, ami ott van az aktában? - Elektromos sokkterápiát kapott a múlt héten - mormolta a doki. Vállat vont, mintegy mentegetőzve. - Tudom, mint vélekednek erről a tanárai. Nem én döntöttem így. Az ilyenekhez nem lehet másképp közel kerülni. Kifogytunk az ésszerű, logikus meggyőzésből, sokkolással próbálkoztunk. Nem sok sikerrel: a kényszerképzetei megmaradtak. - Enyhén imbolygott. Grimaszolt. - Azt hiszem, gond nélkül bemehet. Tökéletes biztonságban van. A páciens kizárólag férfiak iránt tanúsít ellenséges érzületet. Intett az egyik fehér ruhás ápolónak, aki úgy nézett ki, akár egy NFL-vonalbíró, és a fickó elfordította a kulcsot a zárban. Kinyitotta az ajtót, aztán hátralépett, hogy előreengedje a doktornőt. Barbara Endicott egy széken ült, az ablak alatt. A beszűrődő napfény rácsos árnyékmintát vetett az arcára. Odafordult, de nem állt fel. - Helló, én... Evelyn Winters vagyok. - A nő azon nyomban elfordult, ahogy beszélni kezdett. Evelyn önbizalma, mely amúgy is csekély volt ezen a tiltott helyen, csaknem teljesen elpárolgott. - Szeretnék beszélni veled, ha lehetséges. Nem vagyok orvos, Barbara. A nő visszafordult, és végigmérte. - Akkor miért van rajtad fehér köpeny? Evelyn lepillantott munkaköpenyére. Kínosan érezte magát miatta. - Azt mondták, ezt kell viselnem. - Kik „mondták"? - kérdezte Barbara enyhén kuncogva. - Paranoidnak hangzol, kedvesem. Evelyn lehiggadt valamelyest. - Bennem is felvetődött ez a kérdés. „Akik" ezt vetették fel velem... ide tartozók. - A francba is, ne parázz már! A nő meglepően barátságosnak tűnt, hogy konstatálta, Evelyn nem orvos. - Szerintem csak tesztelnek, nem vagyok-e én is páciens. - Jó. De ha az lennél, ilyen kék kezeslábast adtak volna rád. - Orvostanhallgató vagyok. Az a feladatom, hogy kikérdezzelek. - Bukta! - Aztán elmosolyodott, és ez oly barátságos, épelméjű megnyilvánulás volt, hogy Evelyn visszamosolygott, és a kezét is kinyújtotta felé. Barbara azonban a fejét rázta.
- Ez férfi dolog - mutatta a kezét. - Látod? Nincs fegyverem. Nem foglak megölni. Köztünk nincs szükség ilyesmire, Evelyn. Nők vagyunk. - Persze, persze. - Zavartan visszahúzta és becsúsztatta kezét a köpenye zsebébe, ökölbe szorítva. - Leülhetek? - Le. Bár másik szék nincs, csak az ágy, de arra is le tudsz ülni. Evelyn letelepedett az ágy szélére, az aktával és egy jegyzettömbbel az ölében. Elhelyezkedett, és közben azon kapta magát, hogy a súlya nagy részét továbbra is a lábujjain egyensúlyozta, ugrásra készen. A szoba kietlensége hatott rá így. Szürke festékpöttyös, sárga ablaküveget látott, besüllyesztve a védőrács mögött, bronzszegecsekkel rögzítve a falhoz. A padló betonból volt, nyirkos és barátságtalan. A helyiség enyhén visszhangzott. A széken és a szürke lepedős és takarós ágyon kívül nem volt más berendezés. Barbara Endicott alacsony, sötét hajú nő volt, sima arccal, mely Evelynnek keleti származást sugallt. Sápadtnak tűnt, valószínűleg a kéthónapos bezártság miatt. Ettől eltekintve majd kicsattant az egészségtől. Rácsos mintázatú fényben ült, próbálván befogadni mindazt a napfényt, mely átszűrődött az ablakon. Kék fürdőköpenyt viselt csupasz testén, a derekán megkötve, a lábán szövetpapucsot. - Szóval én vagyok a mai feladatod. Te választottál, vagy valaki más? - Azt mondták, csakis nőkkel állsz szóba. - Így igaz, de még nem válaszoltál a kérdésemre. Bocsánat. Tényleg nem akartalak idegessé tenni. Nem szeretnék megint úgy viselkedni. Mint aki megháborodott. - Hogy érted ezt? - Arcátlanul, agresszíven. Kimondom, amit csak akarok. Itt az összes gyogyós ezt csinálja. De persze én nem vagyok őrült. - A szeme rángatózott. - Nem tudom eldönteni, most csak ugratsz-e - ismerte be Evelyn, és hirtelen sokkal közelebb érezte magához a nőt. Könnyű beleesni ebbe a csapdába, úgy gondolni a mentálisan sérültekre, mint értelmi fogyatékosokra, akikből hiányzik az ésszerűség. E tekintetben viszont Barbara Endicott-tal nemigen volt semmi gond. Ravasznaktűnt.
>
- Persze hogy őrült vagyok - mondta. - Különben bezártak volna ide, ha nem lennék az? - Vigyorgott, és Evelyn felengedett. Enyhített merev hátán, és az ágyrugók megnyikordultak alatta, ahogy immár kényelmesebben elhelyezkedett. - Jól van. Akarsz beszélni róla? - Nem vagyok biztos abban, hogy szeretnéd-e hallani. Tudod, hogy embert öltem, ugye? - Tényleg? Én csak azt tudom, hogy a tárgyaláson úgy gondolták, te tetted, de beszámíthatatlannak nyilvánítottak, és nem ítéltek el. - Megöltem, egyértelmű. Tudnom kellett. - Tudni mit? - Hogy képes-e járkálni levágott fejjel is. És tessék: ismét idegenként viselkedett. Evelyn elfojtotta borzongását. A nő olyan magától értetődő természetességgel mondta mindezt, hogy a szándékos elszörnyesztésnek még a gyanúja sem merülhetett fel. És valójában már nem rémisztette meg annyira, mint tette volna ezt pár perccel azelőtt. Meghökkent ugyan, de nem ijedt meg. - És mi alapján gondoltad, hogy képes lehetne? - Nem ez a lényeg - rótta meg Barbara. - Mert talán számodra ezt nem lett volna fontos tudni, de nekem igen. Nem tettem volna vele ilyet, ha nem véltem volna fontosnak. - Tudni... ó! És, végül is, képes volt? - De még mennyire. Két-három percen át botladozott összevissza a szobában. Láttam, és bebizonyosodott, hogy jól sejtettem. - Elmondanád, mi vezetett arra a gondolatra, hogy képes lehet? Barbara végigmérte. - És miért tenném? Nézzenek oda! Nő vagy, de már megfertőztek a hazugságaikkal. Nekik dolgozol. - Hogy érted ezt? - Kifestetted magad. Leborotváltad a szőrt a lábadon, nejlonharisnyát húztál, és ez a szoknya, mellyel hiába próbálod elrejteni a térded és a bokád, ellened dolgozik, mert felbuksz benne, ha menekülni próbálsz, amikor majd megpróbálnak megerőszakolni. Azért vagy itt, hogy elvégezd helyettük a munkát. Miért beszélnék? Úgysem hinnél nekem. Evelyn nem riadt meg a társalgásuk ilyetén alakulásától. Semmi ellenségesség nem volt Barbara szavaiban. Inkább csak szánalom. Barbara
nem fogja bántani őt, mert ő is nő. Most, hogy erre rádöbbent, magabiztosabban folytatta. - Meglehet. De nem kötelességed beavatni engem, mint nőt, ebbe a fenyegetésbe, ha tényleg olyan fontos? Barbara a térdét csapkodta gyönyörűségében. - Most megfogtál, doki. Igazad van. De ez elég trükkös volt, ellenem fordítani saját téveszméimet! Evelyn befirkantott egy megjegyzést a jegyzettömbjébe: Könnyedén reagál, amikor a téveszmés komplexusa szóba kerül. Eléggé biztos az igazában ahhoz, hogy tréfálkozni is tudjon rajta. - Mit írsz? - Ööö... Ó... - Légy őszinte! Tudni fogja, ha hazudsz. Légy vele nyílt, és hasonlóan szókimondó! - ...csak pár megjegyzés az állapotodról. Diagnózist kell felállítanom az instruktoromnak. Tudni szeretné, milyen típusú őrült vagy. - Egyértelmű. Paranoid skizofrén vagyok. Nem kell doktori cím, hogy lásd. - Szerintem sem. Na jó, mondd el! - Alapvetően az a meggyőződésem, hogy a Földet leigázta egy parazita faj a történelmünk egy bizonyos pontján. Valószínűleg még barlanglakó korunkban. Ezt nehéz biztosra mondani, hiszen a történelmünk nagy rakás hazugságok sorozata. Tudod, ők állandóan újraírják. Evelyn ismét nem tudta eldönteni, hogy komolyan gondolja-e ezt, vagy csak játszadozik vele, és ez a gondolat szórakoztatta. Ez egy bonyolult, trükkös nőszemély. Jobb lett volna, ha nem húzza maga alá a lábát, és ugrásra kész marad. Az elhangzott mondatok nyilvánvalóan paranoid képződmények, és ezt Barbara is pontosan tudja. - Belemegyek a játékba. Kik azok az „ők"? - Az „ők" egy egyetemlegesen használt, paranoid névmás. Bármiféle csoportra utal, mely részese a konspirációnak, tudatosan, avagy sem, megpróbál „elkapni" téged. Tudom, hogy őrültség, de léteznek ilyen csoportok. - Léteznek? - Naná. Nem azt állítom, hogy ezek gyűléseket tartanak, és terveket agyainak ki arra, hogyan szúrjanak ki veled. Nem erről van szó. De azt elismered, hogy léteznek olyan csoportok, melyek érdeke ütközik a tieddel, ugye? - Nyilvánvalóan.
- A leglényegesebb ebben, hogy nem az számít, tényleg szándékosan konspirálnak-e, vagy csak azért tűnik úgy, hasonló hatásúnak, mert ily módon működnek. Nem feltétlenül személyes. Az Adóhivatal évről évre azon mesterkedik, hogy megrövidítse a jogosan megkeresett bevételeidet, nem igaz? Együttműködnek az Elnökkel és a Kongresszussal abban, hogy ellopják a pénzedet, és odaadják másoknak, de még a nevedet sem tudják. Mindenkitől lopnak. Én ilyesmiről beszélek. Azzal igazolja külsődleges félelmeit, zsigeri rettegését, hogy létező, antagonisztikus csoportokra mutogat. - Igen, ezt értem. De az Adóhivatal létezéséről valamennyien tudunk. Te viszont egy olyan titkos szervezetről beszélsz, amiről csakis te tudsz. Miért kellene hinnem neked? Barbara arca megfeszült. Talán most döbbent rá ellenfele erejére. Az ellenfél mindig erősebben érvel, ez a dolgok rendje. Miért van épp neked igazad, és mindenki más téved? - Ez a durva a dologban. Hiába kínálod fel a lehetőségét, hogy bizonyítékkal szolgáljak az állításomra, semmim sincs, amit mutathatnék. Ha ott lettél volna, amikor kinyírtam azt a fickót, tudnád. De nincs lehetőségem újra demonstrálni. - Mélyet sóhajtott, és úgy tűnt, készen áll egy hosszú vitára. - Térjünk vissza a parazitákhoz! - javasolta Evelyn. - Férfiak? Azt állítod? - Nem, dehogy. - Humortalanul nevetett. Férfiak, mint olyanok, nem léteznek, mármint a te fogalmaid szerintiek. Csakis nők, akik világra hozták ezeket, ezeket a... - A levegőt markolászta, valami iszonyatos szót keresve, mellyel kifejezheti utálatát. Végül megtalálta. - Izéket. Organizmusokat. Azt mondtam, leigázták a Földet, de nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy innen származnak. Lehetetlen kideríteni, oly mértékben átvették a hatalmat fölöttünk. Rugalmasan kezeli saját állításait. Igen, épp úgy, ahogy a könyvben meg van írva. Nehéz lenne megingatni, olyan kérdést tenni fel, ami kizökkentené kényszerképzetéből. Elismeri, hogy nem tud mindent a témáról, szabadon elutasíthat bármilyen érvet, amivel sarokba lehetne szorítani, mint például a történelem. - Szóval, hogy is... nem, várjunk csak! Inkább ezekről a parazitákról beszélj! Hol rejtőz-
nek? Hogy lehet, hogy senki más nem tud róluk, csak te? Barbara biccentett. Ezúttal teljesen komolynak tűnt. Már nem viccelődött a témán, amikor enynyire konkrétan tárgyalták. - Nem egyértelműen paraziták. Inkább szimbiotikusak. Nem ölik meg a gazdatestet, legalábbis nem gyorsan. Sőt, rövid távon még segítik is azt, erősebbé és nagyobbá teszik, dominánsabbá. De hosszabb távon kiszívják belőlük az erőt. Érzékenyebbé teszik a betegségekre, gyengítik a szívét. És hogy miként néznek ki? Láthattad őket. Tehetetlen, vak, mozgásképtelen giliszták. Feltapadnak a nő húgyvezetékébe, beterítik a vaginát és annak idegvégződéseit a petefészekbe és a méhbe. Hormonokat fecskendeznek a testébe, és olyan deformitásokat okoznak, mint sűrűbb testszőrzet, megnagyobbodott izmok, lecsökkent gondolkodási képesség és abnormálisan fogyatékos érzelmek. A gazdatest agresszív és gyilkos lesz. Emlői nem fejlődnek ki. Maradandóan sterillé válik. Evelyn a jegyzettömbjében firkálgatva leplezte érzelmeit. Nevetni szeretett volna; de közben
>
sírás fojtogatta. Ki lenne képes az emberi elme mélységeibe látni? Beleborzongott abba, vajon miféle nyomás kergethette ezt a külsőleg normálisnak tűnő nőt ily bizarr képzelgésekbe. Apa? Szerető? Megerőszakolták? Barbara sosem működölt együtt ezen dolgok kiderítésében; kitartva amellett, hogy ez senkire nem tartozik, csakis őrá. Ráadásul, a viselkedéséből sem tudtak következtetéseket levonni. - Azt sem tudom, hol kezdjem - mormolta Evelyn. - Aha, tudom. Ez nem olyasmi, amit engedélyeznék, hogy komolyan megfontolj, ugye? Túl idegen ahhoz, hogy hihetőnek tekintsétek. Sajnálom! Remélem, segíthetek! Francba! - írta le Evelyn, aztán nyomban öszsze is firkálta. Védekezésbe kényszeríti a kérdezőt. Együttérzést mulat azok iránt, akik nem látják, amit ő. - Hívd csak új biológiának! - mondta Barbara. Felkelt, és lassú léptekkel oda-vissza járkált a szűk helyiségben. Bő papucsai szinte minden egyes lépésnél lecsúsztak lábáról. - Pár évvel ezelőtt kezdtem gyanakodni. A világnak sehogy másképp nem volt értelme. Elkezdtél kételkedni mindabban, amit megpróbáltak beléd sulykolni. Ragaszkodtál ahhoz, amit az intellektusod sugallt. Egy nő szemén át nézted a világot, nőként, nem pedig tökéletlen férfiként. Arra treníroztak, hogy higgy az értékeikben, a rendszerükben. Pedig már-már kezdted azt hinni, hogy a nők a tökéletlenek, nem a férfiak. Csakhogy ők nem képesek utódokat szülni, nem mond ez valamit? A hímek azok, akik élősködnek rajtunk, a termékenységünket használják ki a fajfenntartásra. - Evelynhez fordult, lángoló tekintettel. - Próbáltad már ily módon szemlélni? Akárcsak egyszer is? Nem férfi szemmel; újragondolva! Fogalmad sincs arról, mi vagy. Egész életedben azért küzdöttél, hogy felérj egy férfihoz. Meghatározták a szerepet, amit rád szabtak. És még csak nem is kényszerítettek. Még
parazita sincs benned, hogy falja az agyad. Elfogadod ezt? - El, a vita kedvéért. - Megteszi. Evelyn óvatosan téblábolt. - Ööö... mil is kell tennem, hogy „nőként lássam a dolgokat"? Hiszen amúgy is nő vagyok. - Érezz! Ez a lényeg: érezz! Tudod, mi az a „női megérzés"? Ez az emberi gondolkodás lényege. Kinevettek, amikor elvetettük ezt. Naná, hogy ezt tették: elvesztettük az igazság ösztönös meglátását. Úgy érzem, nem kedveled a frázisokat. Nem is kell. Oly sokat nevettek a „felvilágosult nő"-n, nem csoda, hogy még te magad sem hiszel a létezésében. Épp ezt akarták elérni, hogy így gondolkozz. Jól van, ne használjuk az „ösztön" szót, használjunk valami mást! Amiről beszélek, az az emberi lény veleszületett képessége, hogy meglássa az igazságot a dolgok mögött. Valamenynyien tudjuk, hogy birtokoljuk ezt, ám immár nem bízunk benne. És ez a legnagyobb feneség az egészben. Nem érezted még, hogy igazad van, de közben semmilyen érvvel nem tudtad bizonyítani, csakis a megdönthetetlen érzéssel, hogy neked van igazad? - Igen, azt hiszem, éreztem már így. Ahogy a legtöbb ember is. Elveti a logikus érveket, mint kényszerképzete részeit. Úgy döntött, teszteli. - Engem... arra tanítottak, hogy a logika szabályainak alkalmazásával analizáljam a kérdési. Rendben? Te pedig erre azt mondod, nem helyes, a több ezer éves emberi tapasztalat dacára? - Így igaz. Ámbár ez nem emberi tapasztalat. Ez egy trükk. Egy játszma, egy roppant bonyolult játszma. - És a tudomány? Például a biológia? - A tudomány a legnagyobb játszma az öszszes közül. Elgondolkodtál már ezen? Komolyan úgy érzed, hogy a világegyetem nagy kérdései, az
alapvető igazságok csak úgy a markunkba hullnak, megoldódnak, miközben a tudósok azon vitatkoznak, hány neutrínó táncol egy tűhegyen? Ez egy saját farkát lenyelő kígyó, ami nem lát tovább a farkánál. De ha elfogadod az alapvető szabályokat, csapdába kerülsz. Azt hiszed, a számolás, a rendszerezés és a címkézés sok mindenre megtanít. El kell utasítanod, és új szemmel nézni a világot! Döbbenten látod majd, mi minden van ott, ami csak arra vár, hogy felfedezd. - És a genetika? - Maszlag. A genetika teljes struktúrája arra szolgál, hogy megmagyarázzon egy tarthatatlan álláspontot: miszerint két nem létezik, önmagában egyik sem érdemleges, de együtt képesek a szaporodásra. Ha belegondolsz, ez nem állja meg a helyét. Gének és kromoszómák, fele részben mindegyik szülőtől: nem, nem, nem! Mondd meg, láttál már gént valaha is? - Képeken. - Hah! - Ügy tűnt, megelégszik ennyivel. Felalá járkált a szűk szobában, faltól falig. Aztán megfordult, és Evelynre meredt. - Tudom, ludom. Gondolkodtam ezen épp eleget. Vannak ilyen... alapvető feltételezések, amikkel együtt élünk. Nem boldogulnánk, ha nem fogadnánk el tényként majdnem mindegyiket, nem igaz? Úgy értem, kijelenthetném akár azt, hogy nem hiszek... Tokióban például; azt, hogy Tokió nem létezik, csak mert még nem láttam saját szememmel. A híradóban látott felvételek mind ügyes megtévesztések, igaz? Útirajzok, könyvek, a japánok; ezek mind konspirációk, melyek azt próbálják elhitetni velem, létezik olyan hely, hogy Tokió. - Ez alapján elfogadod a létezését, azt hiszem. - De még mennyire. Mi mind, valamennyien, a saját fejünkben létezünk, és a szemgolyónkon keresztül látunk ki a világba. A közösség csakis úgy létezhet, ha hiszünk a másodkézből kapott beszámolókban bizonyos dolgokról. Tehát mindannyian részesei vagyunk azon konspirációnak,
hogy elfogadjuk, amit más emberektől hallunk, kivéve akkor, ha okunk van feltételezni, hogy hazudnak nekünk. A társas lét nem egyéb hát, mint egy összeesküvés bizonyítatlan dolgok megkérdőjelezés nélküli elfogadására. Ebben mind részt veszünk, valamennyien állítunk egy halom olyan dolgot, amit nem szükséges bizonyítani. Mondani akart volna még több dolgot is, de becsukta a száját. Úgy tűnt, mintha azt fontolgatná, folytassa-e. Tűnődve meredt a dokinőre. Evelyn fészkelődött. Odakinn a nap lenyugodni készült, vörös és sárga alkonyi homályban. Hogy telt el ennyire az idő? Egyáltalán, ő hány órakor lépett ebbe a szobába? Nem tudta. A gyomra megkordult, de nem igazán zavarta. Elbűvölte, amit hallott. Enyhe fáradtságot, gyengeséget érzett, szívesen leheveredett volna az ágyra. - Hol lartoltam? Ó, a bizonyítatlan feltételezéseknél. Oké. Ha nem fogadjuk el, amit mondanak, nem vagyunk képesek funkcionálni a közösségben. Sok mindent elutasíthatsz gond nélkül. Hiheted azt, hogy a Föld lapos, vagy hogy nem léteznek fotonok, fekete lyukak és gének. Vagy hogy Krisztus nem támadt fel a sírból. Nagymértékben eltérhetsz az általánosan elfogadott vélekedéstől. De ha egy merőben új világképet alakítasz ki, bajba kerülhetsz. Az egészben az a legveszélyesebb - mutatott rá Evelyn -, hogyha ezen új feltételezésekre kezded alapozni az életed. Igen, igen. Óvatosabbnak kellett volna lennem, ugye? Meg kellett volna tartanom magamnak ezt a felfedezést. Vagy akár kételkedhettem volna benne. De én biztos voltam benne, érted, csak voltam olyan bolond, hogy bizonyítékot akartam rá. Látnom kellett, képes-e tovább élni egy férfi levágott fejjel, dacára mindannak, ami az orvosi könyvekben áll. Tudnom kellett, hogy az agya irányítja-e, vagy a parazita. Evelyn azon töprengett, milyen kérdést tegyen fel, amikor Barbara elhallgatott pár pillanatra.
>
De tudta, hogy nem szükséges kérdeznie semmit. A páciens már belemelegedett; órákig fog ömleni belőle a szó. Mégis, úgy érezte, meg kellene próbálnia irányítani a beszélgetést. - Azon tűnődöm - kockáztatta meg végül -, miért nem próbálkoztál másodszor is. Ellenőrizni a tézisedet... a másik oldalról is. Úgy értem, miért nem öltél meg egy nőt is, tudod, hogy lásd... - Felállt a szőr a tarkóján. Pont ez a téma volt az, amit nem lett volna szabad szóba hoznia egy paranoid gyilkosnak! Kínosan védtelennek érezte a torkát. Alig bírt uralkodni a kezén, mely ösztönösen a nyaka felé mozdult volna, védekező pozícióba. Nincs fegyvere, de nagyon erős lehet... Barbara azonban nem vette át a gondolatot. Úgy tűnt, Evelyn kényelmetlenségét sem észleli. - Bolondság! - tört ki. - Bolond voltam. Persze hogy meg kellett volna elégednem a hitemmel. Éreztem, hogy igazam van; tudtam, hogy igazam van. De a régi jó, tudományos neveltetés kísérletre késztetett. Kísérletre. - Undorral köpte ezt a szót. Ismét elhallgatott, lehiggadt, és csak most jutott el a tudatáig az előbbi. - Megölni egy nőt? - A fejét rázta, és fanyar mosolyt villantott Evelynre. Kedvesem, az gyilkosság lenne. Én nem vagyok gyilkos. Ezek a „férfiak" az én nézőpontom szerint már halottak; az ő megölésük irgalmas jótétemény és jogos önvédelem. Bárhogy ís, miután végrehajtottam az első kísérletet, rádöbbentem, hogy nem bizonyítottam semmit. Csupán megcáfoltam azt a feltételezést, miszerint egy férfi nem élhet levágott fejjel. Ez rengeteg más feltételezést is felvetett, érted? Talán az agy nem is a fejben van. Talán az agy nem is jó semmire. Honnan tudod, mi van a belsejében? Láttad már valaha az agyad? Honnan tudhatod, hogy valójában nem egy bedrótozott, ötcentis törpe ül a fejed vezérlőtermében? Nem éreztél még soha ilyesmit? - Ah... - Barbara rátapintott a lényegre. Nem a törpére, az irreális elképzelésre, hanem arra a koncepcióra, miszerint él valaki a fejben, akinek a szemnyílás jelenti az ablakot a világra. - ló. De te elutasítod a zsigeri érzéseket. Én hallgatok rájuk. A világítás a szobában erőteljesen pislákolni kezdett. Evelyn a mennyezeten lévő, csupasz égőre pillantott, várva, mikor huny ki. Kezdett álmosodni, kimerülni. De nem akarta most abbahagyni. Még hátrébb dőlt az ágyon, és lazított végtagjain.
- Esetleg besz... - Ásított, egyre szélesebben, képtelenül leküzdeni az ingert. - Elnézést! Esetleg beszélhetnél még a parazitákról. - Ah. Jó. - Barbara visszament a székhez, és leült. Evelyn alig látta a homályban. Olyasféle hangokat hallott, mintha egy hintaszék fatalpai csikorognának, nyiszorognának. De az ülő alkalmatosság nem hintaszék volt. És nem is fából készült. Mindazonáltal Barbara kontúrja lassan és ritmikusan mozgott, és a nyiszorgás folytatódott. - A paraziták... már elmondtam, mit művelnek. Hadd avassalak be, mit sikerült kiderítenem az életciklusukról! Evelyn elvigyorodott a sötétben. Életciklus. Persze hogy nekik ís van olyan. A könyökére helyezte testsúlyát, fejét pedig a mögötte lévő falnak támasztotta. Ez érdekes lesz. - Aszexuálisan szaporodnak, mint mindenki más. Lassan, fokozatosan rügyeznek ki és növekednek, mert az újabbak sokkal kisebbek, mint a kifejlett példányok. Aztán orvosok beültetik őket egyes terhes nők méhébe, és együtt fejlődnek az embrióval. - Várjunk csak! - Evelyn megfeszült, feljebb ült. - Miért nem ültetik be őket az összes gyermekbe? Miért hagyják, hogy a lányok... ó, értem. - Igen. Szükségük van ránk. Maguktól nem képesek szaporodni. Szükségük van a méh melegére a növekedéshez, és nekünk van méhünk. Vagyis szisztematikusan sanyargatják azokat a nőket, akik miattuk maradnak terméketlenek, hogy aztán később barátságos, jó táptalajt biztosítsanak számukra. Meggyőznek bennünket, hogy nem eshetünk teherbe, csakis mesterséges megtermékenyítéssel, és ez a legnagyobb hazugság az egészben. - Tényleg? - Igen. Idenézz! Evelyn hunyorgott a homályban, és látta Barbarát, állva, profilból. Körvonalait mintha pislákoló gyertyafény világította volna meg. Evelyn ezen nem is csodálkozott, de különös érzés kerítette hatalmába. Az volt a furább, hogy miért is nem csodálkozik. De még mielőtt ez a röpke érzés eljutott volna a tudatáig, Barbara megoldotta az övét, és hagyta azt a padlóra hullani. Szétnyíló fürdőköpenyéből a hasa enyhén kigömbölyödött, félreérthetetlenül az állapotosság korai fázisában. Kezével végigsimította a görbületet.
- Látod? Terhes vagyok. Megközelítőleg négyvagy öthónapos. Nem tudom pontosabban behatárolni, mivel több mint öt éve nem közösültem senkivel. Álterhesség, gondolta Evelyn, és a jegyzettömbje után tapogatózott. Miért nem találja? Ujjai rábukkantak a sötétben, aztán a ceruzára is. Írni próbált, de a ceruzahegy kitört. Tényleg kitört, csodálkozott, vagy inkább elhajlott? Ismét hallotta a padlón a nyiszorgást, és tudta, hogy Barbara visszaült a hintaszékébe. Álmosan fürkészte a fényforrást, de nem találta. - Mi a helyzet a többi emlőssel? - tudakolta Evelyn egy újabb ásítást követően. - Aha. Ugyanaz. Nem tudom, egyazon parazita alkalmazkodott-e az összes emlős fajtához, vagy hogy különböző faj van mindegyikre. De hímek nem léteznek. Sehol. Csakis nőstények és megfertőzött nőstények. - És a madarak? - Még nem tudom. - Barbara csupán ennyit mondott. - Gyanítom, hogy az eltérő nemek létezésének egész koncepciója a játszma része. Ez egy valószínűtlen dolog. Miért lenne szükség kettőre? Egy is elég. Elhagyja a flexibilitást, írta. De nem, nem írta, vagy mégis? Újra elvesztette a jegyzettömböt. Beletúrt az ágyon heverő takarók és pokrócok alá; meleg volt és hívogató. Halk csikorgást hallott. A kémlelőnyílásban, kísérteties gyertyafényben, egy férfiarc jelent meg. A gondozó pillantott be rájuk. Evelyn zihált, és próbált felülni, ahogy a fény egyre jobban rávetült. Kulcs kattant és zörgött a zárban. Barbara az ágy mellett térdelt. Köpenye még nyitva volt, a pocakja hatalmas. Megfogta Evelyn mindkét kezét, és szorította. - A legárulkodóbb mind közül a gyerekszülés - suttogta. A fény megreszketett egy pillanatra, az ajtó zárnyelve zörögve kattant és csikorgott, akár egy lefékezett, forgó ágyútalp. Barbara lehúzta Evelyn kezét a melleire. Ő behunyta a szeméi, érezte ujjai alatt a feszes bőrt és a mozgást alatta. Még sötétebb lett. - Fájdalom. Miért jár a szülés fájdalommal? Miért jár oly gyakran halállal önmagunk reprodukciója? Ez nem helyes. Nem állítom, hogy logikátlan; csak azt, hogy nem tűnik helyesnek.
>
, JOHN VARLEY
Amerikai író, 1947-ben született. A '70-es évek közepén tört be az SF világába („Picnic on Nearside", 1974), és hamarosan már mint a legígéretesebb új szerzőt emlegették. „Nyolc világ"-sorozata, amely az 1977-es The Ophiuchi Hotline című regénnyel kezdődött, ma már az SF klasszikusai közé számít. További ismert műve a Millennium (1983), egy komplex időutazós történet, melyet néhány évvel később meg is filmesítettek. Magyarul eddig csupán öt novellája jelent meg a Galaktika különböző kiadványaiban, és egy regény (Titán).
Nem kellene így lennie. Akarod tudni, miért halunk bele a szülésbe? - Igen, Barbara, mondd meg! - Behunyta a szemét, és könnyedén belefúrta magát a melegbe. - A méreg miatt, amit belénk fecskendeznek. Gyengéden cirógatta Evelyn haját, miközben beszélt. - Az a fehér anyag, a melléktermék. Azt mondják, attól esünk teherbe, de ez hazugság. Megront bennünket, még azokat is, akiket nem termékenyítenek meg. Megfertőzi a méhet, túl nagyra növünk a szülőcsatornához képest. Mikor eljön az ideje, hogy világra jöjjünk, lányként és félig-lányként, keresztül kell jönnünk azon a csatornán, amit már szétroncsolt ez a méreg. Az eredmény fájdalmas, néha halálos. - Ömmm. - Nagy csend telepedett a szobára. Odakinn ciripelni kezdtek a tücskök. Megint kinyitotta a szemét, az ajtó és a férfi felé nézett. Nem találta őket. Gyertyát látott, faasztalon. És az ott egy kandalló a szomszédos szobában? - De nem kellene így lennie. Nem. A szűzszülés teljesen fájdalommentes. Tudom. És hamarosan újra tudni fogom. Emlékszel már, Eve? Emlékszel? - Mi? Én... - Feljebb ült egy kicsit, de még mindig odabújt a másik nő testének kellemes melegéhez. Hova tűnt a cella? Hova a betonpadló és a rácsos ablak? Érezte, hogy a szíve egyre hevesebben kalimpál, és szabadulni próbált, de Barbara erősebb volt. Szorosan préselte őt a hasához. - Figyelj, Eve! Figyelj! Kezdődik. Eve a duzzadó pocakra helyezte a kezét, és érezte a mozgást. Barbara könnyedén testhelyzetet változtatott, lenyúlt, és felemelt valami nedveset és meleget, valamit, ami mocorgott a kezében. A fény
felé emelte. Szűzszülés. Kislány, aprócska, talán ha egy kiló, vagy még annyi sem; nem sírt, csak kíváncsian nézelődött. - Megfoghatom? - szipogta Evelyn, aztán könynyei lecsorogtak az apró emberkére. Más emberek is tolongtak ott, de ő nem látta őket. Nem is érdekelte. Megérkezett. Haza. - Jobban érzed már magad? - érdeklődött Barbara. - Emlékszel, mi történt? - Nem mindenre - suttogta Eve. - Én... most már emlékszem. Azt hittem, hogy én... szörnyű volt! Ó, Barbara, nagyon szörnyű volt! Azt hittem... - Tudom. De visszatértél. Nem kell szégyenkezned. Mindenkivel megesik. Megháborodunk. Arra programoztak, hogy megőrüljünk, mindegyikünket, a fertőzött generációból. De a gyermekeink fölött nincs hatalmuk. Csak lazíts, és öleld a bébit, drágám! Felejts el mindent! Csak egy rossz álom volt. - De annyira valóságos! - Mert azzá tették számodra. De most már újra a barátaid között vagy, nyertünk. Nekünk kell győznünk; hisz nekünk van méhünk. Egyre több gyerekünk születik, napról napra. Gyerekünk. Az övé, Barbaráé és... és Karené, igen, Karené. Felpillantott, és látta régi barátnőjét lemosolyogni rá. És ott volt Clara is meg June és Laura. És mögöttük összes gyermekével Sacha. És... ki az ott még? Ő... ő... - Helló, anya! Jobban vagy már? - Sokkal jobban, szívem. Minden rendben velem. Barbara engem is átsegített. Remélem, nem történik meg még egyszer! - Szipogott, és a szemét törölgette. Felült, ölelve az apró bébit. - Milyen nevet adsz neki, Barb? Barbara elvigyorodott, és Eve most utoljára látta annak a cellának a kísérteties körvonalait, a kék köpenyt, Doktor Burroughst. Aztán kifakult mindörökre. - Legyen a neve Evelyn! Nemes István fordítása
MEGA-NAPERŐMŰVEK
E
GYRE
NAGYOBB és nagyobb naperőművek,
épülnek a világban. A legnagyobbak teljesítménye már egy atomerőmű blokkjával vetekszik. Különösen a naperőművek egyik típusából, a naphőerőművekből épülnek igazi gigászok. Megkülönböztetünk napelemeket alkalmazó, fotovillamos naperőműveket, ahol a nap elektromágneses sugárzását közvetlenül alakítják villamos árammá napelem segítségével; és naphőerőműveket, amelyek a napkollektorok elvén a nap infravörös energiáját gőzfejlesztésre használják, és ezt turbinákkal alakítják elektromos árammá. Ez utóbbi hőt lehet hasznosítani közvetlenül is fűtésre. Alig néhány napja adták át a kaliforniai sivatagban (egy köpésre a nevadai határtól és egy sivatagi, oázisszerű golfpályától) az Ivanpah naphőerőművet. Valaha itt állt egy Ivanpah nevű település, amelyet még a nagy kaliforniai aranyláz hozott létre, és alig 15 év után néptelenedett el. A száraz és sivár Mojave-sivatag most élettel és energiával töltődik fel. Az Ivanpah jelenleg a legnagyobb a világon, minden egyes róla közölt adat megdöbbentő
méretekről árulkodik. A sivatag közepén három darab 140 méter magas torony áll, amelyekre a torony lábánál elterülő tükrök ezrei verik vissza a nap fényét. A tornyok tetejére vert fény vizet forral, amely gőzturbinákat hajt meg. Minden torony körül koncentrikus körökben 100 000 darab, azaz összesen 300 000 ezer darab tükör áll. Minden egyes tükör 2 x 3 méteres, és számítógépes vezérléssel követik a nap pályáját, hogy a lehető legtöbb sugárzást verjék vissza a toronyra. Az egész komplexum 1600 hektáron terül el. A komplexum összkapacitása 392 megawatt, amely már összevethető a paksi atomerőmű blokkjaival. A paksi blokkok eredeti kapacitása egyenként 440 megawatt volt, amit több lépcsőben emeltek 500 megawattra. Ennyi árammal 140 000 háztartást lehetne ellátni árammal. Ezzel a környezetkímélő megoldással évi 400 ezer tonnával csökken a széndioxid-kibocsátás. Ez megfelel több mint 70 000 autó környezeti terhelésének. Az erőmű az Egyesült Államokban felhasznált napenergia 30 százalékát fogja előállítani.
Az Ivanpah építési költsége 2,2 milliárd dollár, átszámítva 500 milliárd forint volt. Az 1 kilowattra kivetített építési költség 1,27 millió forint, ami magasabb, mint egy szénerőmű esetében, de valamivel olcsóbb, mint egy atomerőműnél. Mindehhez vegyük hozzá, hogy ez az erőmű a világ egyik legmelegebb, legnaposabb, legszárazabb és főleg lakatlan helyén épült. Építéséhez az Egyesül Államok kormánya 1,6 milliárd dolláros hitelt biztosított. Érdekesség, hogy az Ivanpah egyik legnagyobb privát befektetője a Google. Az amerikai keresőcég már nemcsak az egyik legnagyobb fogyasztóként keresi az olcsó energia beszerzési módját, hanem a környezetbarát áramtermelés egyik legmeghatározóbb iparági szereplőjévé vált.
Kapacitása az ország igényeihez mérten nagy: a tervek szerint 4 000 megawattos lesz. Ez tízszer akkora, mint a most átadott Ivanpah, és kétszer akkora, mint a paksi atomerőmű teljes kapacitása. A méretei rnég ennél is lenyűgözőbbek: míg az Ivanpah 16 négyzetkilométernyi területet foglal el, addig az indiai 93 négyzetkilométert, ami Budapest területének ötöde. A becsült építési költség 4,4 milliárd dollár, ami elég kevésnek tűnik, mert csupán a duplája az Ivanpah árának. A tervek szerint 25 évig fog működni, ezalatt évi 6,4 milliárd kWh energiát termel majd. Ha átadják, elvileg évi 4 millió tonnával csökkenthetné India szén-dioxid-kibocsátását, de nem fogja, mivel az egész mennyiségre pluszban igény lesz az országban.
Még ennél is nagyobbat India bejelentette, hogy egy óriási naperőmű építésébe vág bele. Az erőmű Rádzsaszlán államban fog megépülni, a Sambhar-tó közelében. A terület adottságai kitűnőek, a sivatagos vidék közel fekszik az Egyenlítőhöz, a napsütéses napok száma évente több mint háromszáz. Az indiai erőmű nem hőerőmű lesz, hanem fotovillamos panelek révén közvetlenül állítja elő az áramot.
Érdekes összehasonlítani a két országban termelt elektromos áram árát. Mindkét országban a napenergia előállítása drágább, de amíg az Egyesült Államokban a napenergia előállítása 2,6-szor drágább, mint a szénenergiáé, addig Indiában lényegesen nagyobb a különbség. A napenergia előállítása csaknem hétszer drágább, mint a széné. Kovács „Tücsi" Mihály
A reménytelenség városának lakóiban mégiscsak ott él a remény...
MEGNEMSZÜLETTEK VÁROSA Moskát Anita
H
ÉTFŐ
REGGEL, a szabályoknak meg-
felelően, Roden kihúzta Éabha egyik fogát. A nő hátradőlt a székben, keze már nem remegett a karfán, mint az első alkalmakkor, de pupillája kitágult, nyaki ere lüktetett, mint egy riadt madár torka. Roden leöblítette a rozsdás fogót, majd Éabha tátott szájához emelte. Leszorította az állát. A felső sorból választotta az első kisőrlőt, mert pont kézre esett. Már megtanulta a helyes mozdulatot - mélyről kellett rántania, egészen a gyökértől, különben csak félbetörött a fog -, többé a vér sem ijesztette meg, amelyet felszívott a nő ínyére szorított rongy. Megsimogatta Éabha karját. - Jól van - mondta, és egy pohárba gargalizáló folyadékot készített elő. A fogat kistányérra telte, de nem rakta a gyűjteménybe, ahhoz Éabha ragaszkodott. - Ügyes voltál. Egyre erősebb vagy. Éabha bólintott, kiszedte a véres rongycafatokat a szájából, és újabbakat tömött a sebbe. Lábát Roden ölében pihentetve ült még egy ideig a fotelban, de nem szólt; arca megbénult a
fájdalomtól. Miután megnyugodott, öblögetett a vízzel, és strigulát vésett a lakás fekete gránitfalába. Féloldalas mosollyal mutatta Rodennek, hogy a háromezredikhez közelednek. Ha tartják magukat a szabályokhoz, hamarosan bejutnak Édenbe. Roden első emléke, hogy a tömegben Éabha kezét szorítja. A bárkában állnak, amelyről akkor még csak annyit tud, hogy hatalmas, sötét csarnok, fülledt a leheletektől. Csak a szemek fehérje villan meg a késhegynyi fényben, ahol az idegenek olyan szorosan simulnak össze, akár a szeretők. Roden bordái közé könyök mélyed, válla vállakhoz ér. Szemétkupacon egyensúlyozík, csupasz talpába törött napszemüveg szilánkja fúródik, de arra sincs helye, hogy lehajoljon kipiszkálni. Fél lábon áll, mint a gázlómadarak. Bal lába térd felett ráncos csonkban végződik. Azt hiszi, örökre ott maradnak. Azt hiszi, utolsó erejével is Éabha lélegzetét érzi majd a tarkóján - aztán megnyitják alattuk a rakteret.
Most már tudja, hogy a szárnyas hajó dobta le őket a városba. A húszemeletes gránitházak fölött nyitotta a csapóajtót, hagyta, hadd hulljanak a panelek tetejére, a hatszögletes terekre, a sziklás utakra, melyeket szemét és üvegcserepek szőnyege borít. Roden minden törést érez. A csigolyák kifordulnak gerincéből, a bordák kardként szúrnak belé, betört koponyájából pép szivárog, mint a tejbegríz. Dermedten fekszik a hátán. Sötét toronyházak magasodnak körülötte. A nap nem mozdul az égről. Halott vagy! - suttogja valaki. Majd megtudod, majd megtudod! Arcok suhannak felette. Odébb teszik, de nem kötik be, ahol fáj, és nem hoznak vizet kiszáradt torkának. Sötét, púpos, sánta alakok járkálnak körülötte. Néha motyognak, néha a törmelék közül válogatnak. Hajolgatnak, talicskára, vászonzsákba gyűjtik a kacatokat. Néhányan cserélgetnek egymás közt, mások összeverekednek a koncon. Halott vagy, Hehehe! - mondogatja valaki, miközben kupakokat gyűjt egy kosárba. Behúzott nyakkal köröz, de Roden nem bír mozdulni, hogy odébb menjen, vagy elkergesse az alakot. Gerince sajog, csontjai lazák, mint az elfáradt gumi. Azt hiszed, jobb lesz! - folytatja hadonászva a szemétszedő. De nem lesz. Ezt érdemled, így igazságos, majd meglátod. Add ide az öved! Szép darab. Alig foszlott el. Majd megtudod, majd megtudod! (Hetek-hónapok-évek) alatt épül fel teljesen. Először koponyája heged be, karcsontja megkeményedik, gerincében csillapodik a fájás. Kisujja megmozdul, mint egy kaparászó rovar. Szemétszedők jönnek és mennek, mire az egész karját felemeli, és elhordják az összes kacatot, mire fel bír ülni. A kavicsok, üvegcserepek között hányingere támad, de csak állott levegőt köhög fel. Bal lábát tapogatja, de ugyanolyan csonka, mint a zuhanás előtt. Éabha vár rá. Egy kapualjból figyeli, félrebiccent fejét gyengén tartja a gyógyuló csont, mellkasáról fekete vart kapargat le, alóla újszülött bőr villan elő. Amikor észreveszi Rodent, érte jön, mankóként átnyújt egy partvisnyelet, és felsegíti.
- Lakást kell keresnünk - mondja. A tornyosuló gránitházak között kigyalogolnak a város szélére. A panelek folyamatosan, fűszálakként nőnek ki a földből. Még reszketnek az épphogy felépült falak, amikor Éabha elindul egy lépcsőházban, kezet nyújt a bicegő Rodennek, és amint kiválaszt egy üres, fekete lyukat, leül a sarokba. Bámul maga elé (éveken-évtizedeken-évszázadokon) át. - Meg kell enned egy angyal szívét. - A Taraj nevű férfi, akinek gerince három púpba csavarodott, mindig azt hitte, tudja a megoldást. A szomszédos házban lakott, és apróságokat kért Rodentől: ha már úgyis kijár a bárka szemétdombjára guberálni, hozzon neki is korrodált fazekat, cukorspárgát, evőeszközöket vagy darab fát, amit az élőktől vezető hosszú út során még nem evett meg a szú. Taraj cserébe tárgyakat barkácsolt neki, elsőként egy bőrpántos műlábat, amelyet Roden a combcsonkjára erősített. - Ha be akarsz jutni Édenbe - mondta újra -, meg kell enned egy angyal szívét. - Honnan veszed? - Elfogtak egyet a múlt évben. Tegnap. Valamikor. A lényeg, hogy lekötötték a szárnyát, üvegszilánkkal kivájták a szívét, és megették. Még dobogott a kezükben. - Taraj nem nézett fel beszéd közben, csiszolóval rozsdás csavarokat tisztogatott az ablaknál. - Másnapra szárnyuk nőtt, fénylettek, és az őrök kinyitották előttük Éden kapuját. - Persze. Taraj letette a csiszolót, cicegett. Jobb füle helyén forradás húzódott, állán a bőr pörsenéses és ráncos volt. - Nem hiszel nekem. - Legutóbb azt mondtad, csákánnyal elkapjuk a bárkát, eltérítjük, és úgy jutunk be Édenbe. Előtte alagutat ástunk. Számoltad, hány talicska kavicsot hordtunk felszínre? - Foglyul ejtünk egy angyalt. Megmutatom, hogyan. Taraj kötélköteget vett a vállára, és elindult fel a tetőre. Roden bicegve követte, a mankó hegye meg-megcsúszott a lépcsőfokokon: oda-
>
fenn a hőség mellbe vágta. Az égre hunyorgott. A nap, mint mindig, most is delelőn állt, mintha gombostűvel szegezték volna fel, az angyalok pedig dögkeselyűkként keringtek a magasban. Szárnyuk szikrázott a fényben. - Lecsalunk egyet - magyarázta Taraj, miközben a kötélből lasszót kötött -, ezzel pedig elkapjuk. - Esélyed sincs. - Roden vigyázott, hogy ne lépjen a tető szélére; a mélység mindig arra az első zuhanásra emlékeztette, amikor megérkeztek a városba. - Odafent röhögnek rajtunk, nem jönnek le. - Csúszóhurkot készítek, látod? A szárnyára vagy a lábára célzunk... - Magasan repülnek. - Csapdát állítunk. Csetepatét rendezünk, az érdekli őket. Vagy gyilkosságot, azt szeretik nézni... - Semmi értelme - morogta Roden, és a műlábat oldalra kinyújtva leült a lapos tetőre. Forró volt a gránit, de nem zavarta. Állta Taraj megvető pillantását. - Akkor egyedül jutok ki innen. Taraj próbaképp az ég felé lendítette a kötelet, mintha bizonygatni akarná, hogy sikerülni fog. A kötélszár fellebbent, aztán erőtlenül visszahullott a földre. Újra fellebbent, újra visszahullott. Taraj ugrált, nekifutott, vállból lendített, de alig néhány méterre sikerült a levegőbe nyúlnia. Amikor kifulladt, fújtatva ült le Rodennel szemben. Nem beszélgettek, hallgatták az idő múlását. Órák ketyegtek mindenütt, amiket a bárka többi tárgyával együtt az angyalok küldtek nekik. Házfalakra szegezték ki őket, fogaskerekeik csikorgása elől nem tudtak menekülni, hiába tépték le a kakukkos, tányér vagy digitális órákat, újrasarjadtak, mint a levélrügyek. Örökre itt maradsz, kattogták, nem szabadultok meg. A lapjukat nem egytől tizenkettőig osztották fel; milliós, milliárdos, kiejthetetlen számokat írtak rájuk. - Tévedésből vagyunk itt - motyogta Taraj maga elé. Szálakat húzott ki a kötélből. - Érted? Egyszer valakinek értünk kell jönnie, hogy „ne haragudjatok, véletlenül csuktuk be Éden kapuját". Ez csak a várószoba.
- Halottak vagyunk, az sosem tévedés. - Nem lehetünk halottak, ha nem is éltünk! - Ha nem éltünk, nem mehetünk be Édenbe. - Sokat hallgatod az angyalokat? Már hiszel nekik? - Taraj vicsorgott. - Jogunk van ahhoz a halálhoz, mint az élőknek. Nem érdekel a próbájuk, a megmérettetés, a tollak a mérlegen! Nem tehetek róla, hogy az élő anyám nem engedte, hogy megszülessek! Roden hagyta, hadd csillapodjon. Ő is haragudott az angyalokra, akik flegmán repkedtek fölöttük, de megértette a szabályokat. A megnemszületettnek nem jár jutalom. Világos, mint a nap. A sebeket, a büntetést viszont nem értette. Örökké sajgó combcsonkjára tette a kezét, majd Taraj girbegurba gerincére pillantott. Miért? És a vágy... Az angyalok kiölhették volna a vágyat. Ehelyett az élők tárgyait szórják közéjük, hogy sóvárogjanak, és meghagyták az éhséget és a szomjúságot is, pedig gyomruk üres, alkalmatlan zsák a testükben. Roden a fájó izomcsomókat simogatva arra gondolt, az angyalok ezt valójában élvezik. - El akarok fogni egyet - erősködött Taraj. - Olyat keresek, amelyik leszáll. Rengeteg időm van kivárni. Csapdát építek, ő meg szépen belesétál. Taraj szeme csillogott, mintha üvegszilánk fúródott volna bele. Roden ismerte a hóbortjait, és tudta, mikor megingathatatlan. Taraj töprengett egy ideg, aztán megkérdezte: - Az az angyal, mi a neve... Kai. Mennyi fogat húztatok már ki neki? - Ne is gondolj erre! - Félsz, hogy Éabha haragudna? - Ez nem félelem. Ne tedd tönkre Éabha lehetőségét! - És veled mi lesz? Te itt rohadsz meg, amíg ő bejut Édenbe? Roden választ keresett, de Taraj legyintett. Vállára vette a kötelét, és nem nyújtotta a kezét, hogy felsegítse Rodent, egyedül kellett a mankóra támaszkodva feltápászkodnia. Nem gondolkozott, mi lesz azután, hogy Éabha öszszegyűjti a fogait. Nem számított. Csak annyit tudott, hogy nem árthat a nőnek.
- Rengeteg angyal repked odafenn - kiáltotta Roden. - Segítek elfogni egyet, ha Kait kihagyod belőle. Éabha arca tele van hegekkel. Nem simulnak el soha, pedig kihúzotl foga időről időre visszanő, ezek a sebek mégsem múlandók. Orrát mintha leharapták volna, szemöldöke helyén fehér, kés szabta árkok húzódnak. Jobb oldalán nem nő haj, bőre göcsörtös, mintha sav marta volna fel. Rodennek nem csak bal lába csonka, bordái közül ket pár hiányzik, de ezt csak Éabha tudja, mert látja mellkasán a horpadást, amikor ágyba bújnak. Az angyalok szerint az élők okozták a sebeket, amikor gyilkoltak. Az anyjuk vagy az apjuk, és ezeknek a gyűlöli szavaknak az említésére Éabha fintorog, és ököllel csap a falra. Sűrűn járnak ki a bárka alá kotorászni. A szárnyas hajó időnként feltűnik az égen, vörös oldalával ellavírozik a házak felett, és mindig máshol nyitja meg rakterét. Megnemszületettek követik az árnyékát. Guberáló csapatok lepik el a halmot, és már Roden tekintete sem rebben meg a köztük heverő összetört testek, a kifolyt vér vagy a kinyílt csontok láttán. Majd fölépülnek, ahogy fölépültek ők is. Mégis mit tehetne értük? Sokszor kincset találnak a szemétben. Az orvosi fogóra is ott akadtak egy befőttes üvegben, de Éabha leginkább képeskönyvet vagy újságcikket szeret gyűjteni. Kivágja az érdekes képeket, és ha van mivel, kitűzi őkel a lakás falára. A képek élőket ábrázolnak. Hiába viszolyognak tőlük, hiába gyűlölik őket, (percekig-órákignapokig) bámulják irigyen a pasztellszínűvé fakult árnyakat. A tárgyak valóságosabbak, mint a nyitott szemmel megélt álmaik. Néha képek bukkannak fel a semmiből, üvegcserepektől tiszta betont vagy keréknyomos földutat látnak, neonszínű reklámokat, markukban gőzölgő csészét - aztán az ébredéssel elillan minden, csak tárgynevek vagy rögzült mozdulatok maradnak érzet nélkül. Tárgyakat keresnek, mert azok igaziak. Ha mosogatószeres flakont vagy cigarettacsikket gyűjtenek, már majdnem meg tudják jegyezni, milyen a tányéron megülő hab illata vagy az elfüstölt nikotin íze.
>
Játszanak. Roden élő férfi, Éabha élő nő, ezért penészes ételt hoznak a szemétdombról, tányérra szedik, és együtt eszik meg. Villát és kést forgatnak, de sehogy sem kényelmes a fogás, nyomja az ujjukat. Rágáskor halvány ízeket éreznek, de nincs nyáluk, amivel nyelhetnének. A falat lassan csúszik le, felsérti a torkukat. Éabha inkább a hajába tűzi a villát, azzal tartja meg seszínű kontyát, Roden pedig a kés nyelét nyelvcsapjához érinti, hogy a penészes sajt és gyümölcs ne maradjon emésztésre képtelen, száraz gyomrában. Megpróbálják szeretni egymást. Hiányos könyvlapokon olvasták, hogy van ilyen, a testvérek képesek erre. Éabhának tetszik a szó, ezért jó testvér igyekszik lenni. Szeretete jeléül széttárja combját, Roden pedig csupaszra vetkőzik előtte, még a műlábat is az ágykeretnek dönti. Hiába akarja, a teste nem működik. Hiába simítja a nőt, a nő hiába érinti cserébe, hidegek, mint a vaságy, amin aludni szoktak. Éabha melle ráncos, víztelen lebernyeg a tenyere alatt. A csók ízetlen, rövid és száraz. - Szeretlek - suttogja Éabha, mert így olvasta, de bevallja, hogy nem is tudja, mit jelent. Amikor fiatalok voltak - vagy legalábbis ezzel az élő szóval gondolnak vissza az első időkre, amit a gránitvárosban töltöttek -, rettegtek az angyaloktól. Mindig cikázott az égen közülük néhány, úgy röpködtek fölöttük, mintha látványosságot néznének. Ha kedvük volt, házakat emeltek ki a porból, vagy üvegcserepekkel hintették végig az utcát, hogy a megnemszületettek felsebezzék a lábukat, ha előjönnek otthonról. Éabha kövülten, sokáig nézte őket. Néha csak távolian csillant valami az égen, máskor egész alacsonyan repültek. Szeretett volna tollat tépni valamelyikük szárnyából, hogy talizmánként hordja, de rekedtre kiabálhatta magát, akkor sem ereszkedtek le hozzá. Kavicsokkal vagy leszakadt gombokkal dobálta őket, melyeket úgy ütöttek félre, mintha legyet hajtanának. Aztán eljött Kai. Az erkélyen szállt le, madárkarmos lábujjaival a korlátba kapaszkodott. Ahogy belépett, összecsukta szárnyát, de csúcsa még így is súrolta a plafont, végét pedig tollas uszályként
húzta maga mögött. Halvány bőrén átütöttek a kék vénák. Amikor bemutatkozott, alig mozdult az ajka. Éabha felsikoltott. A sarokba menekült, összehúzta magát, karjával védte a fejét, de göcsörtös ujjai között mégis kilesett. Roden - biztos, ami biztos - egy korábban guberált, vízköves csaptelepet szorított markába. Nem hitte, hogy elég erős leütni egy angyalt, de ha úgy adódik, meg fogja próbálni. - Nem akartok kérni valamit tőlem? - kérdezte Kai. - Ha valahol leszállok, mindig megrohannak. Egyszer egy nő leharapta a kisujjamat, hátha azzal beengedik Édenbe. Más a ruhámért akart megölni, mintha attól válnék angyallá. Ti mit hisztek? Roden úgy hitte, legjobb az angyaloktól távol maradni. Veszélyesek és gonoszak. Éabha óvatosan leengedte a karját. - Nagyon szép vagy - mondta. - Köszönöm. - Kai nem mosolygott. Ahogy megmozgatta szárnyát, por hullott a padlóra. Éles körmével levágott egy fehér tincset a hajából, és Éabhának adta. - Ajándék. Vigyázz rá! - Nem kérünk belőle! - mondta Roden. A vízköves csövet szorítva Éabhához hátrált, kitépte markából a hajat, és Kai lába elé dobta. Nem nézett a szemébe, a padló indáit bámulta, nehogy megbabonázzák. Az öregek megtanították neki, hogy a legveszedelmesebb elveszni egy angyal tekintetében: a szembogárban tükröződve megláthatja Édent. - Menj el! - Miért haragszol rám, Roden? Vétettem ellened? - A fajtád kínoz minket. - Házakat emelünk, hogy legyen hol aludnotok. Ételt és eszközöket kaptok az élőktől, hogy ne szenvedjetek semmilyen hiányt. Őrök életetek van, mit akartok még? - Cseréld el velem a te örök életed, és megtudod! - Éles a hangod ahhoz képest, hogy megnemszületett vagy. Roden hirtelen felpillantott, de azonnal el is rántotta a tekintetét: Kai szeme lángolt. Pengemosolyából hegyes, apró fogak villantak elő. A fejéhez akarta vágni, hogy ő aztán nem tehet az egészről, nem rajta múlott, hogy nem született
meg, de a szavak elakadtak benne. Bizsergett a gyomra, megszédült, a körvonalak fényes fehéren olvadtak el: azt hitte, kiég a szeme. Üvölteni akart, hogy elég, de akkor látása visszatért; csak Kai mosolygó alakja maradt homályos. - Éden - suttogta Éabha a sarokban. A mutatóujját szopogatta. - El szeretnék veled menni Édenbe. - Félig élő vagy, nem teheted. Miért gyűjtöd a kacatokat a szemétdombról? Miért eszel romlott ételt, amikor mindig kihányod? Az örökkévalóságban élsz, mégis az élőkhöz horgonyzod magad. - Kai Éabhához lépett, megsimította az arcát. Elé tartotta a tenyerét, melynek tükröződő felületén a nő sebhelyes arca csillant vissza. - Milyennek látod magad? Éabha elfintorodott. El akart fordulni, de Kai megszorította az állát. - Milyennek látod magad? Szép vagy? - Édenbe szeretnék menni. Kai mereven tartotta Éabhát: körme narancsszínűen izzott, mintha égetne. Éabha el akarta rántani a fejét. Füst szállt fel, pörkölt bőr illata vegyült a levegőbe, de Kai nem engedett. Érintésétől zsírként olvadt meg a szövet. Roden ordítani akart - Elég! Hagyd! -, magasba lendítette a csődarabot, de nem sújtott le. Kai tarkója taszította a kezét. Műlába megcsúszott a padlón, a falnak tántorodott. Néma volt, mint a megnemszületettek, akik kitépett gégével érkeztek a városba. - Mondd meg, Éabha - Kai ujja lángolt, körme acélként izzott -, elég szép vagy Édenhez? Méltó vagy az angyalok közé? - Nem - sziszegte. - Hangosabban! Igy nem halljuk. Mondd ki, mi vagy! - Rettenet! Iszony vagyok, eressz! Eressz el, kérlek! Kai bólintott, elengedte Éabha állát. Ujjlenyomata vörösen maradt meg a felhólyagosodott bőrön. Egy forró szikra Éabha hajára hullott, de Kai megnyálazta ujját, és eloltotta a tüzet, mielőtt a hajszál egy szempillantás alatt végigégett volna. - Iszony vagyok - suttogta Éabha. - Semmi baj. - Kai odahajolt, és átölelte. Semmi baj, gyermek.
Jancsó Miklósra életmű interjúval emlékezünk. A fantasztikumot a Verhoevenportré képviseli, az e világi antiutópiát pedig latin-amerikai bűnfilm és horror összeállításunk idézi. Éabha sírt. Roden olvasott róla, hogy az élők képesek ilyesmire, de ők hiába próbálgatták, sosem sikerült. Sértéseket vágtak egymás fejéhez, vagy megütötték a másikat a fájó pontokon - Roden emlékezett Éabha csontos öklére a combján -, de egyik sem működött. Még a szúró érzést sem tapasztalták meg, ami állítólag a könnyeket előzi meg. Roden bénultan eresztette le a csövet. Meg akarta nézni közelebbről a könnyeket, amiket neki kellett volna előcsalnia. Le akarta törölni az ujjával, hogy megízlelje. Éabha rá sem hederített. Arcát Kai vállába fúrta, ölelő kezével angyaltollak közé simított. - Semmi baj, Éabha - csitította Kai. - Mindent helyrehozunk. Nem maradsz iszony. - Hogyan...? Én... - Ahogy sírt, gyönyörű volt. Élőkre hasonlított. - Bármit megteszek neked! Kérj bármit, csak kérj! - Ajánlatot hoztam. Remélem, szerencsésnek érzed magadat. Odafönn repültem, és pont
>
téged választottalak ki. Senki mást, csakis téged, akinek esélyt adok, hogy bejusson Édenbe. - Mit kell tennem? Kai felegyenesedett, hatalmas szárnyát széttárta. A tollak a plafont súrolták, madárkörmén szikrázott a fény. Elmosolyodott. - Egyszerű lesz: ötezer fogadat akarom. - Ne merd becsapni! - krákogta Roden, amikor végre megtalálta a hangját. Nyelve nehezen forgott, mintha ráharapott volna. - Ne merészeld! Miért jó ez neked? Kai lassan felé fordult. Nyaka karcsú, hosszú és fehér volt, mint egy madáré. - Az örökkévalóság rettentő hosszú, Roden. Mi mással tölteném az időmet? Fogat húzni csak eleinte nehéz. Elsőre Éabha a fájdalomra figyel, nyüszít, amikor a fogó a szájához ér - és ügyetlen Roden is, aki nem elég gyakorlott, hogy egyben kirántsa a fogat. Később már megszokottak a mozdulatok. Roden közben arra gondol, hogy ha Éabha valamelyik tagját kellene hétről hétre levágniuk, a sok ezredik alkalommal ugyanilyen nyugodtan ülne elé a székbe. Éabha arca lángol, ha Édenről beszél. A tincset, amit Kaitól kapott, egész nap magával hurcolja, így a fehér haj szürke és zsíros a fogdosástól. Nem eresztheti el, mert Édenről mesél. Éabha ébren álmodik. Képeket vetít maga elé, de Roden nem látja őket, csak Éabha mosolyát, ahogy szellemtárgyakat érint, ahogy koponyájának kopasz oldalát simogatja, mintha dús haja nőtt volna. Integet, nevet, a szálló por után kapkod. Félrehúzza a ruháját, és a mellbimbóját csipkedi. Néha motyog is, de nem Rodenhez szól. Angyalokkal beszélget, akiket ő talált ki, vagy Kait hívja, akivel azóta nem találkozott. Látja a kertjüket. Sorra elmeséli Rodennek a felvillanó részleteket: a higanyból készült, lüktető, formálódó nagy kaput, a húsevő növényeket, amelyek legyeket kapnak el, és tisztátalanok lábába harapnak, akiknek nem szabadna arra járni. Éabha mindent meg akar jegyezni. Rajzokat krétáz a gránitfalra körtáncoló vagy lustán heverésző angyalokról. Néha megcsókolja őket, amitől az ajka feletti pihék krétaporosak lesznek.
Taraj időnként felbukkan. Hívatlanul érkezik, hoz valami apró ajándékot a szemétdombról - gyűszűt, törött belű ceruzát, virágkaspót -, és miközben beszélget velük, a falat mustrálja, ahová Éabha strigulát húz minden fog után. Egyszer megkérdezi, láthatná-e a gyűjteményt, de Éabha durván rámorran. Még Rodennek sem engedi, hogy bolygassa a műanyag szatyrait. - Miért csak egyet húztok ki? - kérdezi Taraj a strigulák előtt állva. - Mondta Kai egy szóval is, hogy egyszerre csak egyet húzhattok ki? Roden fejében motoszkál a gondolat. A következő hétfőn két fogat húz ki, pedig a második nehezen enged, mert vértől sikamlós Éabha szája. Hősies, meg sem nyikkan. Amikor rongyokat töm a sebekbe, mosolyog. Mindig meglepődik, milyen szép nagy gyökere van a fogaknak. Süvegekre vagy agyarakra hasonlítanak, ha a vért leöblíti róluk. Legközelebb hatot húz ki, Éabha a hetediknél sikolt fel. Az újabb hétfőn fegyelmezi magát, a felső sorból kipottyan az összes csontocska, és csak pár alkalom kell, hogy mind a harminckettőt engedje kihúzni. Napokig selypít, ajka bénult, csak mutogatni tud. Aztán az íny begyógyul, két éjszakára rá fehér recék döfik át a húst, és hétfőre újra kibukkan az összes fog. Egyre sűrűbben veszik elő a gyűjteményüket. Egyesével megszámolják a csontokat, vagy csoportokat alkotnak belőlük: metszők, szemfogak, kis- és nagyörlők. (Kétezer-háromezernégyezer) darab után új időszámítást vezetnek be. A többieknek az örökkévalóság egyetlen végtelenre nyúlt másodpercnek tűnik, de az ő idejüknek gyökere és koronája van, mint a fogaknak. Ötezer, és megszabadulnak. Nem végtelen, csak egy nagyon hosszú másodperc az életük. Éabha élete, mondja mindig magában Roden. Csak ő szabadul meg. - Ha angyal leszek, visszajövök érted - ígéri Éabha, amikor meztelenül fekszenek a vaságyon, és egymás combját simogatják. - Tudod, hogy nem hagynálak itt. - Elfelejtesz. Aki bejut Édenbe, nem emlékszik erre a városra. - Én fogok.
- Fogsz - mondja Roden, de nem hiszi el. Megcsókolja Éabha nyakán a redőket és a nyílhegy alakú sebhelyet. Sokszor eszébe jut Taraj. Hiába állítanak csapdát, az angyalok nem ostobák, hogy hurokba repüljenek. (Heteket-hónapokat-éveket) várakoznak lesben, de azok olyan közel sem jönnek hozzájuk, hogy Taraj otthon eszkábált íjával rájuk lőhessen. Taraj egyre többször nézi a falat a strigulákkal, és Roden néha látja, hogy a szomszéd ház kapualjába húzódva utánuk leskelődik. Közeledik az idő. Nyolcszáz fog, és Kai megérkezik. Akár hárman is osztozhatnának a szívén. Akár mindhárman bejuthatnának Édenbe, és egyikük sem ragadna itt a gennyszagú, rothadásnak indult városban. Roden ránéz Éabhára, ahogy álmában is szorítja Kai hajtincsét, és kiveri a fejéből a gyilkosságot. Betakarja a nö rücskös vállát. Szereti, hiszen testvérek. Hogyan is árthatna neki? Roden (napokig-hetekig-hónapokig) kereste a megfelelő kutyát. Hiába volt a legtöbb megnemszületett állat hozzájuk hasonlóan sérült, még a rühes, görbe csontú kutyák is gyorsabban szaladtak, mint ahogy ő utánuk tudott bicegni. Ha romlott falatot tett ki csaléteknek, akkor sem közeledtek. Vicsorogtak, és sántikálva, nyüvek lepte belüket maguk mögött húzva elinaltak a házak között. A háromlábú, nagytestű korcs a szomszéd paneltömb kapujában ült. Egyik szemébe valaki üvegszilánkot nyomott, melynek hegye mellől gennyes vér szivárgott, égett bundája feketén tapadt oldalához. Fülét lesunyta, farkát hasához húzta, amikor Roden elindult felé, de csak lassan tudott odébb bicegni. Lassabban, mint Roden. Egy vasrúddal csapta fejbe a kutyát, és egy alaposan megköszörült késsel nyitotta fel a mellkasát. A bordák erősebben tartottak, mint a fogak Éabha állkapcsában, így könyékig vérmaszatosan egyesével elreccsentette őket. A korcs lábát széttárva, félrebiccent fejjel hevert előtte a kavicsokon. Szíve az erek hálójában még dobogott, amikor kivágta.
Vissza fog nőni, gondolta, és rejtekhelyre vonszolta a kutya nyitott tetemét, hogy más állatok ne bántsák. Még az üvegszilánkot is kihúzta a szeméből, aztán szakadt gyékénnyel és újságpapírral borítva otthagyta a ház hátsó udvarán. - Ezt akartad - mondta Tarajnak, amikor egy vizes rongyba csavarva átadta neki. - Kai szíve. Taraj félresöpört minden szerszámot az asztaláról, óvatosan kibontotta a szívet. Egy kötőtűvel megbökte, de már nem húzódott öszsze. Sötétvörös, mócsingos húsdarabnak tűnt, amelyről Roden ügyetlenül tisztogatta le a zsírés kötőszövetet. - Másnak képzeltem - mondta Taraj. - És hamarabb jött. Legutóbb még száz fog volt. - Gyorsítottunk Éabhával. - Haragudott? - Majd megbékél. Taraj bólogatott, majd bicskával kettémetszette a szívet a kamrák között. Alvadt vérdarabokat kotort ki az üregből. Roden látta a pillantásán, hogy elégedetlen. Ő akarta ledöfni az angyalt, ő akarta kivájni a szívét. - Iszunk hozzá vizet. Úgy majd lecsúszik mondta Roden. - Dulakodtatok? - Lesből támadtam. Nem számított rá. - Nagy volt? Fénylett a szárnya? Milyen éles a karma? -Nagy volt. - Szólnod kellett volna. Ott akartam lenni. - Itt a szíved! Az élőkre, nem örülsz? Taraj először alaposan megvizsgálta a húst, csak aztán osztotta két tányérra, egy harmadik darabot pedig elcsomagolt Éabhának. Óvatosan kóstoltak bele. Nyers, fémes íze volt, a falat inasan ragadt a foguk közé. Roden figyelte, ahogy Taraj szótlanul nyel, újabb adagot vesz a villára, és nem fintorog egyszer sem. Amikor végzett, ujjával feltörölte a vért a tányérról, és elszopogatta. - Holnap bejutunk Édenbe - mondta, és először mosolyodott el. - Igen. Roden nem maradt beszélgetni, nehézkes falábával sietett haza. Már korábban összepa-
koltak, Éabha hátizsákkal a vállán várta, hogy indulhassanak. El kellett tűnniük a városban. A húszemeletes gránitpanelek úgy veszik körül őket, akár az élükre állított dominók. A kavicsok közé szórt szilánkok miatt lassan haladnak, Éabha néha a karját nyújtja Rodennek. Kezükben zizeg a két megtömött nejlonzacskó, nyikorogva dörzsölődnek egymásnak a kihúzott fogak. Egy híján ötezer darab. - Miért kell elmennünk? - kérdezgeti Éabha, és Roden vagy eltereli a szót, vagy átlátszó indokokat keres. „Nem akarom, hogy a többiek lássanak, csak irigyek lennének", mondja, vagy „Az angyalok különösen szeretnek egy helyet, oda viszlek." Nem találja ki előre, hová rejtőzzenek. Az égen épp feltűnik a vörösre festett, szárnyával csapkodó légi bárka, ezért Roden az ellentétes irányt választja, mint ahol majd a rakteret megnyitják. A legtöbben úgyis odagyűlnek guberálni, vagy csak kinevetik, és kavicsokkal dobálják az újonnan érkezőket. Lakatlan utcákra fordulnak be. A régi negyedbe tartanak, amelyet már elkoptattak a megnemszületettek, ezért mind kijjebb és kijjebb költöztek a frissen felhúzott házakba. A tűző nap száraz gallyakat lobbant lángra, örök máglyákként égnek a házak oldalában. A talaj izzik a talpuk alatt. Végül egy udvarba húzódnak be. Körbehahózzák a lépcsőházat, de vagy minden régi lakó odébbállt, vagy nem mernek visszaszólni nekik. Roden elővigyázatosságból előkészíti a vasrudat, amivel a kutyát is lecsapta, hogy ne legyen fegyvertelen. A pincébe zárkóznak be, pedig Éabha aggódik, hogyan találja meg így Kai. - Ne félj! Kai angyal, a föld alatt is megtalálna téged. - Vízzel leöblögeti a fogót, majd megsimítja Éabha nyakát. Körülpillant a félhomályos pincében, hallgatózik, de csendes az udvar, és csendes az egész utca is. A szél csak üres üvegeket kocogtat egymásnak. - Visszajövök érted - mondja a nő mosolyogva, de Roden még csak rá sem bólint. Kihúzza az utolsó fogat, szeretetből.
Roden valahol a szíve mélyén számított rá, hogy Kai ígérete hazugság. Hiába sulykolták belé az idősek, hogy nem szabad angyallal alkut kötni, mert az egyezségeik csillogóak és sikamlósak, amivel a legritkább esetben lehet nyerni. (Órákig-napokig-hetekig) ültek a pincében az utolsó foggal. Éabha tenyerében dühösen világított a kisőrlő, miután lenyalta róla a vért. - Talán elszámoltuk - mondta Éabha, és elvette a fogót. - Ez még nem az ötezredik. - Százszor néztük meg... - Akkor elvesztettünk egyet. Talán kilyukadt a zacskónk. Nem... Nem jó. Éabha a szájához emelte a fogót, és gondolkodás nélkül kirántotta az első metszőjét. Ügyetlenül csinálta, mert eddig mindig Rodenre bízta a nehezét, a fog reccsenve tört félbe. Vér spriccelt az állára. - Tahán mhég egy... - nyöszörögte, és fölső szemfogát is kitépte. Hadonászott, ordított és sírt. Mire Roden elmarta tőle a fogót, három csont az ölébe pottyant. - Sajnálom, Éabha. Majd kitalálunk valamit. - Kai el fog jhönni! - Majd kitalálunk... Mögöttük az udvaron valami döndült. Éabha kezéből csilingelve esett ki a fogó. - Ő az - suttogta, és bukdácsolva rohant fel a lépcsőn. Mellkasához szorította a műanyag szatyrokat, vállal lökte ki a pinceajtót. Roden olyan gyorsan követte, ahogy csak koppanó falábával tellett. Kai nyakára kötelet vetettek. Műanyag szálakból és régi rostokból fonták házilag, de így is szorosan, eltéphetetlenül feszült torkán, melyen kidagadtak az izmok. Meztelen volt, ruhája szétszaggatott csomóban hevert a gránitkövön, hasának vékony bőrén át kéken és feketén látszottak a szervek. A pórázt Taraj tartotta. Kait hárman állták körbe, mindannyian hosszú nyelű lándzsát szegeztek felé. Roden látta már ezeket a megnemszületetteket Tarajjal, az egyik férfit, akinek agykoponyája bádogtálként horpadt be, különösen sokszor. -Mi...? Mit tettél? - Te ajánlottad fel Kait. - Taraj leborotválta a szemöldökét, és vörös festékkel vonalat má-
zolt a helyére. Amikor Roden megcsúszott valami nyirkoson, akkor jött rá, hogy vér. A padlón csillanó tócsa mellett kitépett angyalszárny hevert. Kai bal lapockája alól csont és elszakadt inak szalagjai lógtak. - Roden, te tetted ezt? - kérdezte Éabha, és elejtette a szatyrokat. A fogak csikorgó gyöngyökként szaladtak szét a betonon. Elhúzódott. - Te tetted, te tetted, te tetted ezt? -Várj! Éabha hátrált. Olyan könnyek peregtek az arcán, amilyet sírni csak élők képesek. Lerángatta rongyos szoknyáját, és nem törődve a lándzsás férfiakkal, Kaihoz rohant. A vállára terítette a ruhát, szorította, amíg felszívta a vért, jobbjával az arcához nyúlt. - Elhoztam neked - suttogta. - Ötezret. A behorpadt fejű volt az, aki hátulról megragadta, és a földre penderítette. Mielőtt Roden mozdult volna, már a bordái közé rúgott, és csak akkor hagyta abba, amikor Éabha nyüszítve meneküli az udvar széléhez. Átkarolta magát. Zokogott, és befogta a szemét. Roden lehetetlen volt. Végignézte, ahogy Taraj megrántja a kötelet, térdre kényszeríti Kait, és fölé magasodik, mintha így urává válna; aztán a bicskával jeleket karcol az arcára, hogy sebei legyenek, mint bármelyik megnemszületettnek; és közben beszél, artikulálatlanul kiabál a méltányosságról, az élethez való jogáról és arról, hogy ő az igazságszolgáltatás eszköze. Roden Éabhához oldalazott, át akarta karolni, de ő nem figyelt rá. A fogakat kaparta össze, és Kai felé nyújtotta, vagy a szájába próbálta visszatömni őket, miközben sebhelyes arcán élő könnyek szaladlak le. - Te tetted, te tetted, te tetted! - mormolta Éabha, és fogakat vágott Rodenhez. - Te teszed! Kai nem mozdult. Tűrte, hogy Taraj a földre rántsa, hogy a sebbe taposson, ahol a fél szárnyat levágta. Nem szólalt meg, nem nyögött, talán nem is pislogott. Taraj és a három
megnemszületett fölötte körözött, mindannyian elmondták, ami fájt, és megütötték, vagy a bicskával felsebezték. Néha rászóltak, hogy ordítson, könyörögjön, vagy imádja őket, de Kai nem tette. (Órák-napok-hetek) múlva hátára fordították, hogy kivágják a szívét. Éabha a sarokban kuporgott, hol öklét tömte a szájába, hol szemét takarta el, hol pedig sebeit tapogatta, ahol őt is megszúrták Tarajék, amikor segíteni próbált Kain. Roden alig mozdult. Védeni akarta Kait, de a többiek kezében villanó bicska és az angyal makulátlan arcán lecsorgó vér arra emlékeztette, hogy ez az igazság. Combcsonkja égett a fájdalomtól, lyukas bordái helyén lüktetett a gyulladt szövet. Kainak is éreznie kell, amit nekik. Kai is megérdemelné, hogy az örökkévalóságig szenvedjen. Vágyakozzon hiába, fájjon neki! Ez lenne a dolgok rendje. Roden megmozdult, Éabha kihúzott foga kipergett a cipője alól. Az ötezer fájdalom úgy hevert szerteszét, mintha értéktelen kacat lenne. Éabha a testvére, szerelnie kell. Ő hozta rá a bajt, és az ő dolga, hogy helyrehozza. Amikor a nő sikoltott, és a bicska éle megállt Kai mellkasa felett, Roden elővette a vasrudat, amelyet önvédelemből hozott. Taraj mögé lépett, de a férfi nem hallotta meg, mert csak a szívre figyelt, ahogy dobog az áttetsző bőrű mellkas alatt. Roden úgy csapta le, akár a kutyái. Valami reccsent, aztán a test a földre nyaklott. A horpadt koponyájú megnemszületett Rodenre emelte a lándzsát, de Kai felült. Könynyedén állt fel, szeme tüzeli, mint két áthevített fémdarab. Megérintette a kötelet a nyakán, mely elfoszlott, és a földre hullott. - Tűnjetek el! - mondta alig mozgó ajkával. Nem ismételte meg. Kai Taraj mozdulatlan testére
>
, MOSKÁT ANITA
1989-ben született, biológiát tanult az ELTE-n. 2007-től a Delta Műhely írókör tagja volt, bemutatkozó novellája, „A lepkegyűjtő" a csoportosulás saját online kiadványában jelent meg 2009-ben. Nyomtatásban a következő évben jelentkezett egy „Talentum" című írással, a többnyire fiatal hazai szerzőket publikáló Új Galaxis antológia-sorozat 16. kötetében. Elsősorban az emberközpontú történetek érdeklik, legyen a tematika SF, mágikus realizmus vagy modern fantasy. A Galaktikában legutóbb „Kelj fel, és járj!" című novelláját olvashattuk.
tekintett, mintha gondolkodna. Üvegszilánkokat szórt rá, amelyek magukba gyűjtötték a napfényt. Füstcsík szállt fel Taraj deformált gerince mellől, ruhája tüzet fogott. Roden csak sokkal később jött rá, miféle tüzet gyújtott rajta Kai: sem vízzel, sem homokkal, sem pokróccal nem lehet eloltani, Taraj (évszázadok-ezredekmilliók) múlva is fáklyaként bolyong majd a gránitutcák labirintusában. Éabha előjött a sarokból, az angyal elé lépett. Már nem merte megérinteni, csak a fogakat seperte össze a véres földről, és térden állva, tekintetét lesütve ajánlotta magát neki. De Kai Rodenre tekintett. - Segítettél nekem - mondta. Fél szárnyát megmozgatta, vállát kihúzta. Meztelen volt, de lába között nem volt szerv a szeretetre, csak a belek kosara sötétlett a hasa mögött. - Rám küldted a gyilkosokat, de aztán mellém álltái. - Ígértél valamit Éabhának, tartsd be! Elhozta a fogakat. Kai unottan pillantott a mocsokban térdelő nőre. - Igen. És mégis mihez kezdjek velük? - Te akartad... Vidd el Édenbe! - Különben? Fogpiszkálónyi lándzsával megszúrsz? - Tedd meg neki! Tedd meg! Könyörgöm... Roden lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, Kai Éabha mellett guggolt, megsimította az arcát, és pár szót a fülébe súgott. Éabha földerült. Csodálkozva pillantott Kaira, és a sebére vigyázva megölelte. Forrón lüktetett körülöttük a levegő, Éabha ruhája gőzölögni kezdett.
- Menj, gyermek! - mondta Kai. Éabha felkelt, és kifutott az udvarból. A fogak elvetett magokként hevertek mögötte a véres földön. Ketten maradtak. Kai két fejjel magasodott fölé, és meztelenül, megtépázott szárnnyal is olyan erő áradt belőle, hogy Roden térde remegni kezdett. Szaga égett faszén, és ahogy beszélt, kámforillat terjedt a levegőben. - Megígértem, hogy megjutalmazlak. Megjegyzem a jótevőimet. - Mit mondtál Éabának? - Majd megtudod. Hajolj ide! Roden elrántotta a fejét, de Kai magához húzta. Hiába vigyázott, hogy ne nézzen a szemébe, a tekintet hirtelen magával rántotta: lángokat látott, parazsat és kohót, alkukat és rengeteg unalmat, amivel az örökkévalóságban nem tudott megbirkózni. Roden örökké tudta volna nézni az íriszét. Egymillió fogat kihúzott volna - egymillió lábat levágott volna, hogy ezt a szemet szolgálhassa. Aztán Kai már máshová pillantott. Kitapogatta Roden mellkasán a lyukat, ahonnan két pár bordája hiányzott. Izzó kezével fájdalmasan érintette meg, ökle mélyre furakodott, mintha a zsigereit akarná megfogni. - Élj! - suttogta, aztán elment.
Roden Éabha motozására ébred. Százszor elmondja neki, hogy szüksége van az alvásra, de a nő nem érti. Papírral zizeg, ollót csattogtat, és közben dúdol és táncol, mint szerinte az angyalok szoktak. A kivágott tollakat cérnával ölti fel a kartonalapra. Toldozgatja, szeretgeti a papírszárnyát, hogy ezúttal igazán működjön. Fejére fűzfavesszőből font glóriát rak. Roden éhes. Még maradt az előző napi fonynyadt, nyers babból, így jobb híján azt eszi meg. Ropog a héj a foga alatt. Hamar megtanulta, mit szabad megenni, és mi betegíti meg, ha a kenyér csak megszárad az élőktől idevezető, hosszú út alatt, akkor szerencsés, ha penész borítja, hasmenést kap tőle. A gyümölcsök mind romlottak, a sajtok ízetlen, de ehető kődarabok. A nap jó részét keresgéléssel tölti, nyilalló gyomorral turkál a szemétdombon, de ha beteg, és lázasan fekszik odahaza, Éabha nem megy ki helyette kutatni. A víz poshadt, zöldes; hol mérgező, hol nem.
- Mindig alszol - panaszkodik Éabha, miközben a papírtollakat varrja. Néha felpróbálja a szárnyat, szíjjal köti a mellkasára, a végét a földön húzza maga mögött. - Megváltoznál, ha te is angyallá válnál. Roden már nem tiltakozik, nem mond semmit, csak bólint. A körmét reszeli, ami újabban folyamatosan nő, aztán óvatosan megtapogatja bal csuklóját. Akkor törte el, amikor a műlábbal bicegve leesett a lépcsőn. Régen a csontok könnyedén beforrtak, de a fájdalom most elviselhetetlenebb annál is, mint amikor a légi bárkából szórták ki őket. - Eljössz velem repülni? - kérdezi Éabha. A felcsatolt papírszárny fodrozódik mögötte, mint egy szoknya, vállát úgy mozgatja, mint egy felszállni készülő angyal. Tenyerét tükörként tartja maga elé, mint Kai tette régen. Az ő bőre fekete és sebhelyes, még a fény sem csillan meg rajta. - Szép vagyok, igaz, Roden? Roden a törött orra, savmarta bőrre pillant. A haj csimbókjára és a kopasz koponyafélre. - Szép. - Akkor eljössz velem repülni? Most már sikerülni fog! Elrepülök egészen Édenig. - Éabha, ne... - Visszajövök érted, ne félj! Hozok ételt a kertjükből, attól nem leszel beteg. Éabha gyors és makacs. Botladozva rohan ki a lépcsőházba, nem zavarja, hogy néha papíruszályára tapos, de Roden így is alig tudja követni. Amikor utoléri, Éabha már a tetőn áll, karját széttárja. Azt mondja, az angyalok fényt esznek, és a delelő napba tekint, hogy az ő írisze is ragyogjon. - Visszajövök érted, megnemszületett! Rendszerint így búcsúzik. Roden még fújtat a lépcsőzéstől, és hiába rohan, ritkán kapja el a nő kezét. Ha véletlenül el is kapja, kicsúszik markából, mint egy sikamlós hal. Hiába kérleli, hogy maradjon, Éabha ilyenkor süket, Kaihoz suttog, neki beszél, pedig régóta nem láthatta. Kezével húzza szét a szárnyakat, amikor leugrik a tetőről. Örömittasan kiált. Roden néha látja, ahogy a levegő a papírokba kap, a cafrangok csapkodnak a szélben, de legtöbbször elfordítja tekintetét. Egyszer sem áll ki a tető szélére, hogy végignézze a zuhanást.
Lebiceg a lépcsőn, megkeresi Éabhát a téren. Néha kövekkel el kell kergetnie a megnemszületett kutyákat, akik köré gyűlnek, hogy fellefetyeljék a vért és a velőt. A nő nehéz. Nyaka tehetetlenül csuklik félre, bordái hegyesen állnak ki melle alól. A gránitpanel emeletei keservesen nehezen fogynak. Leteszi egy lépcsőfordulóba, alszik egy keveset, utána viszi fel a lakásukba. Amíg Éabha teste újra felépül, Roden öregszik. Haja hullani kezd, körme töredezik, kézfején májfoltok jelennek meg. Izületei sajognak, mintha túl sokat használta volna őket. Egyik foga beletörik a kenyérbe, és sosem nő vissza. Megmossa Éabha testét, letisztítja papírszárnyáról a vért. Korábban néhányszor eldugta, de akkor Éabha mérgesen kelt fel, ezért most a székre készíti az ágy mellé. Vár. Kait okolja mindenért. Nem lett volna szabad segítenie neki. Kai időnként, amikor Éabha összetörve fekszik az ágyon, megjelenik, és nézi őket. Egyszer alig mozgó ajkával megkérdezi, hogy élvezi-e az életet, de Roden a vascsővel kergeti el. Hallgatja az órák kattogását. Hiába osztották milliós jegyekre a számlapokat, Roden számára a mutatók nem mozdulnak. Éabhának ezek csak kósza pillanatok. Vajon hányszor tudja még felhúzni? Vajon mikor veszíti el végleg? Roden vár. Amikor Éabha felébred, csinosítani kezdi a kiszakadt szárnyat, próbálgatja a bőrszíjakat. Végül dönt, és megkéri Rodent, hogy öltse a kartonpapírt a hátához. Ügy majd sikerül. Roden keze remeg, ahogy varr, ősz haja szemébe hull. Amikor Éabha felrohan a tetőre, már nem bírja követni. Bottal is alig jár. Mégis elindul lefelé, a térre, és az órák kattogását hallgatva - szeretetből és szeretettel -, odalent várja a zuhanást.
GOJI PLAY
L
ASSAN TÉNYLEG megérjük, hogy akár élvezetes is lehet az otthoni mozgás. Eddig azt hittük, minden olyan edzés unalmas, amit a négy fal között kell végezni. A mozgásérzékelővel felszerelt komputerek új irányt mutattak, de ezek csak játékélményt nyújtottak, nem tették lehetővé a tervszerű, rendszeres és mérhető edzést. Most egy olyan cég vette a kezébe a probléma megoldását, ami már nagyon sokat letett az asztalra. A Guitar Hero évekkel ezelőtt már felforgatta a játékpiacot, és most a fejlesztők a sportszerek felé fordultak. A hangsúly nem is a fejlesztésre, hanem a már meglevő technikák kiegészítésére került. Adott egy futópad vagy egy szobabicikli, ezenkívül kéznél van az iPad. Ezt a kettőt egészítették ki egy kontrollerrel. Olyan játékirányítót készítettek, ami egyaránt használható kézben tartva vagy éppen a szobabicikli kor-
mányára erősítve. A mozgásérzékelős kontroller Bluetooth-kapcsolaton kommunikál a táblagéppel. A táblagépet el kell helyezni a szobabicikli kormányán, a kontrollert a kormány végén, és máris egy kerékpárversenyen vehetünk részt. A futópadon klasszikus futkosós-gyűjtögetős játékokat játszhatunk, de akár egy bokszmeccsbe is belefoghatunk. A Goji már nyolc ismert játékkal működik együtt, de folyamatosan bővül az elérhető kínálat.
Telefon a csuklódon
I
parági becslések szerint 2014 a hordható és viselhető elektronikus eszközök éve lesz. Egyre több olyan kütyü fog megjelenni, amely vagy a ruházatunk része lesz, vagy az öltözékünkön viselhetjük, vagy épp közvetlenül a testünkön hordhatjuk. Már megjelentek az okos karórák, de az áruk még sokakat elriaszt, illetve többen úgy gondolják, elfogadhatatlanul kicsi az óráknak a kijelzője.
Nem egy fantasztikus vagy éppen akciófilmben láthattuk, hogy a főhős az alkarjára szerelt célkomputert használta. Emlékezzünk csak James Cameron A mélység titka című filmjére, ahol a búvár több ezer méter mélységből a karján lévő komputerrel kommunikált. Ilyen komputereket azonban csak konkrét célfeladatra készítenek, a hétköznapi életben nem is nagyon használhatóak, és a nagyközönség számára sem igen elérhetőek. Ezt a kettős problémát oldaná meg egy kickstart-kezdeményezés. Olyan iPhonetartót álmodtak meg, amely nem egy eszközre vagy a falra, hanem a csuklónkra rögzítené a telefont. Igy ugyanúgy felszabadul a kezünk, mintha okos órát hordanánk, és ugyanolyan könnyen kezelhető, mint egy célszámítógép. Ráadásul a trükkös rögzítés miatt megoldható az is, hogy a ruha ujját aláhúzhatjuk. Ha összejön a gyártásra szükséges pénz, a telefontartó 29 dollárért lesz megvásárolható.
Galaktika a nagyvilágban
R
ÉGI
ROVATUNKRÓL és pályázatunkról
szeretnénk megemlékezni ezen a lapon, hiszen annak idején számos lelkes olvasónktól kaptunk fényképeket, amelyeken a világ legkülönlegesebb helyein örökítették meg magukat kedvenc magazinjuk társaságában. Ezúttal saját főszerkesztőnk indult útnak családjával, hogy meg se álljon Srí Lankáig, egészen pontosan a legendás SF-szerző, Arthur C. Clarke egykori há-
záig a szigetország fővárosában, Colombóban. És bizonyítékként természetesen fotók is készültek. Íme:
DRÓNPOSTÁS DUBAIBAN
N
ÉHÁNY
HÓNAPPAL EZELŐTT óriási hiszté-
ria volt abból, hogy az Amazon bejelentette (majd később cáfolta, és viccként tálalta), repülő drónokkal fogja a csomagokat kézbesíteni. Mindenki meg volt győződve arról, hogy ez még jelen pillanatban lehetetlen. Ezek után érkezett a hír a Közel-Keletről (ahogy ma már megszokhattuk, Dubaiból), hogy az Egyesült Arab Emírségek a hivatalos dokumentumok szállítását szándékozik megreformálni a 21. század lehetőségeinek megfelelően: az emberi futárokat drónokra fogják cserélni.
Az ötlet hasonló, mint az Amazon esetében: a csomagokat egy méternél kisebb quadkopterek szállítanák a levegőben villámgyorsan a célállomásra. Természetesen ezek a gépek nem alkalmasak nehéz iratkötegek szállítására, de igazolványokat, jogosítványokat, útleveleket és pár oldalas dokumentumokat gond nélkül elbír. Mivel itt bizalmas anyagokról van szó, átvételkor ujjlenyomat- és retinaszkenneléssel azonosítják az átvevőt. A tényleges tesztek hamarosan indulnak Dubaiban, és akkor fogják a tapasztalatok alapján meghatározni, mekkora csomagokat, milyen távolságra szállíthatnak a drónok. A rendszernek számtalan problémával kell megküzdenie az időjárástól a jogi kérdésekig. De az már biztató, hogy ez nem csak egy marketing-kacsa, mert a gépeket hivatalos sajtótájékoztatón mutatta be Mohammed Al Gergawi, az államszövetség kabinetügyekben illetékes minisztere.
A
SZÍNPADIAS
MEGJELENÉSŰ angolt fi-
gyeltem, aki engem nézett. - Sir Guy Hollis? - kérdeztem. - Én volnék. John Carmodyhoz, a neves elmeorvoshoz van szerencsém? Bólintottam. Tekintetem végigfutott előkelő látogatóm alakján. Magas, vékony, vörösesszőke, a hagyományos tömött bajusszal. És a gyapjú öltöny. Egy monoklit vettem észre az ingzsebébe rejtve, és azon gondolkodtam, vajon az esernyőjét kinn hagyta-e a váróteremben. De leginkább azon törtem a fejem, mi az ördög vehette rá Sir Guy Hollist a Brit Nagykövetségről, hogy megkeressen egy idegent itt Chicagóban. Sir Guy helyet foglalt, de cseppet sem segített tisztázni a helyzetet. Megköszörülte a torkát, idegesen körbepillantott, a pipáját az íróasztalom oldalához ütögette. Száját csak ezután nyitotta szóra: - Mit gondol Londonról? - kérdezte. -Miért kérdi? - Szeretnék önnel Londonról beszélgetni, Mr. Carmody. Találkoztam már mindenfélével. Így hát enyhén elmosolyodtam, hátradőltem, és hagytam, hadd beszéljen. - Észrevett valaha valami furcsát a várossal kapcsolatban? - kérdezte. - Nos, a ködről híres. - Igen, a köd. Nagyon fontos! Ez az, ami a tökéletes környezetet biztosítja. - Tökéletes környezetet? Mihez? Sir Guy Hollis arcán megjelent egy sejtelmes grimasz. - Gyilkossághoz - dörmögte. - Gyilkossághoz? - Igen. Nem ötlött még föl önben, hogy London az összes város közül kiemelkedő vonzerővel hat azokra, akik gyilkosságot fontolgatnak? Nem szoktak ilyenféleképpen okoskodni, kizárólag csak könyvekben. Ennek ellenére érdekes gondolatnak hatott. London mint egy gyilkosság ideális terepe! - Ahogy említette - folytatta Sir Guy -, ennek van egy természeti oka. A köd ideális hátteret nyújt. Továbbá a briteknek különleges érzéke
Minden idők legnagyobb szörnyetege még mindig életben van! Itt él közöttünk - és vérrel írt aláírásait hagyja hátra...
Robert Bloch
SOK SZERETETTEL
- HASFELMETSZŐ JACK van az ilyen ügyekhez. Nevezhetnénk ezt akár különleges sportösztönüknek is: valamiféle játékként tekintenek a gyilkosságra. Kiegyenesedtem ültömben. Épp egy elméletet tálaltak nekem! - Igen, szükségtelen önt gyilkossági statisztikai adatokkal untatnom. A tények magukért beszélnek. Mind esztétikailag, mind a vérmérséklet tekintetében az angolok érdeklődnek az erőszakos bűncselekmények iránt. Valaki elkövet egy gyilkosságot. És kezdődik is az izgalom. Kiindul a játék. Túljár-e a bűnöző a rendőrség eszén? A sorok között olvashat az újságcikkeikben. Mindenki izgatottan figyeli, vajon ki fog nyerni? A brit jog bűnösként tekint a fogvatartottra, amíg nem bizonyított az ártatlansága. Ez az ő előnyük. De ehhez előbb még el kell kapniuk az illetőt. És a londoni rendőrök nem hordhatnak maguknál lőfegyvert. Előny a menekülőnél! Érti? Mindez a játékszabály része! Azon gondolkodtam, hová vezet Sir Guy elmélete? Eljut-e valami lényeges pontra, vagy jö-
het a kényszerzubbony? De nem szólaltam meg, hagytam, hadd folytassa. - A brit magatartás gyilkosságokkal kapcsolatos logikus eredménye: Sherlock Holmes. Észrevette már, milyen népszerű témája a gyilkosság a brit irodalomnak és színháznak? Elmosolyodtam. Újra ismerős terepre kerültünk. - Angyal utca - említettem meg Patrick Hamilton darabját. - Hölgyek nyugdíjban - riposztozta -, Jöjjön az éjszaka. - Fizetés elhalasztva - folytattam a sort -, Laburnum-liget, Kedves hölgy, Egy idegen szerelme, Egy vörös férfi portréja, Fekete reflektorfény. Bólinlott: - Gondoljon Alfred Hitchcock és Emlyn Williams mozijaira! A színészekre: Wilfred Lawsonra és Leslie Banksre. - Charles Laughton - folytattam a kedvéért -, Edmund Gwenn, Basil Rathbone, Raymond Massey, Sir Cedric Hardwicke.
>
- Ön is komoly szakértője a témának - bókolt nekem. - Nem vagyok szakértő - mosolyogtam -, egyszerű elmeorvos vagyok. Végül előredőltem. Nem változtattam a hangsúlyomon. - Azt szeretném csak megtudni - mondtam kedvesen -, hogy mi az ördögért jött el az irodámba gyilkossági melodrámákról beszélgetni velem? Szíven ütötte a dolog. Hátradőlt, és pislogott kicsit. - Nem áll szándékomban - mormolta. Nem, semmi esetre sem. Éppen csak vázolni kezdtem az elméletemet... - Habozik! - mondtam. - Ön habozik. Gyerünk, Sir Guy, bökje ki végre! Gengszter módjára beszélni, része az elmeorvosi módszernek. Legalábbis nekem általában működött. Most is bejött. Sir Guy abbahagyta a mekegést, a tekintete összeszűkült. Ahogy újra előrehajolt, végre a lényegre tért: - Mr. Carmody, hallott már Hasfelmetsző Jackről? - A gyilkosról? - kérdeztem. - Pontosan. A legnagyobb szörnyetegről mind közül. Rosszabb, mint Rugóláb Jack vagy Dr. Crippen. Hasfelmetsző Jack. Vörös Jack. - Hallottam róla - mondtam. - Ismeri a történetét? Újra felemeltem a hangomat: - Ide figyeljen, Sir Guy! Nem hinném, hogy közelebb kerülnénk a megoldáshoz, ha vénaszszonyok módjára soroljuk fel a történelem híres bűncselekményeit. Szikráztak a szemei; nagy levegőt vett. - Ez nem dajkamese. Élet-halál kérdésről van szó. Teljesen a rögeszméje hatalmában volt, lerítt róla, ahogyan beszélt hozzám. Természetesen tovább hallgattam. Minket, elmeorvosokat azért fizetnek, hogy hallgassunk. - Folytassa, kérem! - biztattam. - Halljuk a történetet! Sir Guy rágyújtott egy cigarettára, és beszélni kezdett.
-London, 1888.-kezdte. Nyár vége, ősz eleje. Akkoriban történt. A semmiből előlépett Hasfelmetsző Jack árnyékos alakja: egy sötétben lopózó, késes figura, aki végigportyázza a londoni East Endet. Whitechapel és Spitalfields sötét sikátorait kísérti. Senki sem tudta, honnan jött. De halált hozott magával. Halált a késében. Hat alkalommal mozdult az a kés, hogy London asszonyainak torkát és testét messe. Kurvákét és utcalányokét. Az első hentesmunkát augusztus 7-én vitte véghez. A lány testét 39 szúrt sebbel találták meg. Kísérteties bűntett. Augusztus 31-én egy újabb áldozat. A sajtó érdeklődni kezdett. A nyomornegyedek lakóit természetesen mélyebben érintette az ügy. Ki volt ez az ismeretlen gyilkos, aki portyázásával rettegésben tartotta a környéküket, és újra lecsapott az éjszakai város kihalt sikátoraiban? És ami még fontosabb volt: mikor fog újra lecsapni? Szeptember 8-a volt a következő dátum. A Scotland Yard különleges nyomozókat jelölt ki. A pletykák futótűzként terjedtek. A vérontások brutális jellege tovább táplálta a sokkoló spekulációkat. A gyilkos késsel dolgozott, és mesterien bánt vele. Elvágta a torkukat, majd a halál beállta után testük bizonyos belső részeit kimetszette. Ördögi szabadsággal választotta ki az áldozatait és a gyilkosságok környezetét. Senki sem látta, senki sem hallotta őt. De a szürke sétáikat teljesítő őrjáratosok hajnaltájban újra és újra belebotlottak iszonytató kézimunkájába. Kiféle, miféle volt ez az alak? Egy őrült sebész? Egy hentes? Bomlott elméjű tudós? Egy patologikus bolond szökött volna el valamelyik zárt osztályról? Egy elmebajos nemes? A londoni rendőrség egyik tagja? Végül egy verset közöltek az újságok. A névtelen költemény elvileg arra szolgált volna, hogy véget vessen a spekulációknak, gyakorlatilag csak egy újabb lökést adott a közvélemény őrült elméleteinek. Gúnyos kis versíke volt: Nem vagyok hentes, se nem gyerek, Nem is vagyok külföldi hajóskapitány, Hanem egy őszintén szerető jóbarát. Szeretettel, Hasfelmetsző Jack.
És szeptember 30-án két újabb torkot vágott el. Egy pillanatra megszakítottam Sir Guyt: - Nagyon érdekes - kommentáltam a mondandóját. Attól tartok, egy kis árulkodó szarkazmus csúszhatott a hangomba. Az arca megfeszült egy pillanatra, de nem akadt el a mondandójával. - Aztán egy ideig csend volt Londonban. Csend és valami névtelen félelem. Mikor fog Vörös Jack újra lecsapni? Egész októberben vártak. Minden ködfoszlány a fantomot rejtegette. Jól elrejtette: semmi sem derült ki a Hasfelmetsző személyiségéről vagy a szándékairól. London kurvái reszkettek a kora novemberi, nyers szélben. Remegtek, és hálát adtak minden reggel a felkelő napnak. November 9. A szobájában találtak rá. Csendesen feküdt, ízlésesen elrendezett combokkal. A teste mellett pedig hasonló ízléssel elrendezve a lány feje és szíve. A Hasfelmetsző ezúttal túlteljesítette önnön hóhéri munkásságát. Aztán jött a pánik. Szükségtelenül: noha a sajtó, a rendőrség és a lakosság hasonló beteges rettegéssel várta, Hasfelmetsző Jack nem sújtott le többé. Hónapok teltek el, egy egész év. A közvetlen érdeklődés elmúlt ugyan, de az emlék megmaradt. Azt mesélték, hogy Jack elment Amerikába. Azt is terjesztették, hogy öngyilkosságot követett el. Mondták és írták is. Azóta is egyfolytában írnak róla. Teóriák, hipotézisek, érvek, értekezések. De mind a mai napig senki sem tudja megmondani, hogy ki volt Hasfelmetsző Jack. Vagy hogy miért gyilkolt. Vagy hogy miért fejezte be a gyilkolást. Sir Guy elcsendesedett. Nyilvánvalóan valamiféle válaszra várt. - Jól meséli a történetet - jegyeztem meg. Noha némi érzelmi túltöltöttséggel. - Birtokomban van az összes dokumentum - mondta Sir Guy Hollis. - Összegyűjtöttem minden létező adatot, és gondosan tanulmányoztam. Felálltam. - Hát - ásítottam gúnyos fáradtsággal -, nagyon élveztem ezt a kis esti mesét, Sir Guy. Ked-
ves volt öntől, hogy odahagyva teendőit a Brit Nagykövetségen, beugrott egy egyszerű elmeorvoshoz, hogy az anekdotáival szórakoztassa. Mindig bejön, ha felpiszkálom őket. - Úgy vélem, tudni akarja, miért vagyok érdekelt ebben a történetben? - pattant fel a provokációmra. - Igen, pontosan ezt szeretném tudni. Miért érdekli önt ez az egész? - Mert - válaszolta Sir Guy Hollis - Hasfelmetsző Jack nyomában vagyok. Azt hiszem, hogy jelenleg itt van... itt, Chicagóban! Visszaültem. Most jött a pislogós jelenet. - Mondja újra! - suttogtam. - Hasfelmetsző Jack életben van, Chicagóban van, és azért vagyok itt, hogy megtaláljam. - Várjon egy percet! - mondtam. - Várjonegy-percet! Nem mosolygott. Nem viccelt. - Nézze csak! - kezdtem. - Mi volt a gyilkosságok dátuma? - Az 1888 augusztusától novemberig terjedő időszakról volt szó. - 1888? De ha Hasfelmetsző Jack egy jó erőben lévő férfi volt 1888-ban, akkor ma már minden bizonnyal halott! Ha éppen csak abban az évben született volna, akkor is 55 éves lenne most. - Ennyi idős lenne ez a férfi? - mosolygott Sir Guy Hollis. - Vagy mondjam inkább, hogy enynyi idős lenne ez a nő? Mert éppen Hasfel metsző Jack lehetett volna egy nő is. Vagy bármi más. - Sir Guy - mondtam -, biztosíthatom, hogy a legmegfelelőbb emberhez jött. Önnek mindenképpen elmeorvosra van szüksége. - Elképzelhető. Mondja csak, Mr. Carmody, tényleg őrültnek hisz? Ránéztem, és megvontam a vállamat. De az igazat kellett mondanom. - Őszintén? Nem. - Akkor esetleg meghallgathatná, miért gondolom, hogy Hasfelmetsző Jack mind a mai napig életben van. - Esetleg igen. - Harminc éven keresztül tanulmányoztam ezeket az eseteket. Végigjártam a helyszíneket. Hivatalos személyekkel beszéltem. Beszéltem a meggyilkolt párák barátaival és ismerőseivel.
>
Férfiakkal és nőkkel találkoztam a negyedben. Egész könyvtárnyi anyagot gyűjtöttem össze a Hasfelmetsző Jackkel kapcsolatos irodalomból. Minden vad elméletet és őrült elképzelést áttanulmányoztam. Rájöttem erre-arra. Nem túl sokra, de azért rájöttem dolgokra. Nem fogom ezekkel az apró következtetéseimmel untatni. De akadt a nyomozásomnak egy gyümölcsözőbb iránya. Megoldatlan bűnügyeket is tanulmányoztam. Gyilkosságokat. A fél világ nagyvárosaiból származó újságkivágásokat mutathatnék önnek. San Francisco. Sanghaj. Kalkutta. Omszk. Párizs. Berlin. Pretoria. Kairó. Milánó. Adelaide. Ott van a nyom, a minta. Megoldatlan bűnügyek. Asszonyok átvágott torokkal. A jellegzetes eltorzításokkal és eltávolításokkal. Igen, követtem a vérnyomokat. New Yorktól nyugat felé, keresztül a kontinensen. Egészen a Csendesóceánig, majd át Afrikába. Az 1914-től 1918-ig tartó világháborúban Európában volt, utána Dél-Amerikában. És 1930 óta újra az Egyesült Államokban. Nyolcvanhét ilyen gyilkosság, és a szakképzett kriminológus számára napnál világosabb, hogy az összes gyilkosság Hasfelmetsző keze munkáját dicséri. Mostanában történtek az úgynevezett clevelandi torzó nevű gyilkosságok. Emlékszik rájuk? Sokkoló sorozat. És végül két gyilkosság itt, Chicagóban. Az elmúlt hat hónapban. Az egyik kint, South Dearbornben, a másik valahol fent Halstedben. Ugyanaz a gyilkosságtípus, ugyanaz a technika. Én mondom magának, összetéveszthetetlen jelek utalnak mindegyik ügyben a gyilkosra, Hasfelmetsző Jackre! Elmosolyodtam. - Nagyon erős elmélet - mondtam. - Nem fogom megkérdőjelezni a bizonyítékait vagy a belőlük levont következtetéseit. Ön a kriminológus, nekem elég az ön szava. Csak egyetlen tényezőt magyarázzon meg, ha kérhetném: egy apróság csak talán, de említésre érdemes. - És mi lenne az? - kérdezte Sir Guy. - Hogyan tudja egy nagyjából 85 éves férfi elkövetni ezeket a gyilkosságokat? Hiszen ha Hasfelmetsző Jack 30 éves volt 1888-ban, és még
mindig életben van, akkor ma 85 évesnek kellene lennie! Sir Guy Hollis csendben maradt. Megfogtam végre! De... - Képzelje el, hogy nem öregedett egy napot sem! - suttogta Sir Guy. - Hogyhogy? - Csak képzelje el, hogy Hasfel metsző Jack nem öregedett meg! El tudja képzelni, hogy még ma is fiatal ember? - Rendben van - mondtam -, egy pillanatra el tudom képzelni. Aztán befejezem a képzelgést, és behívom a nővért, hogy fogja le magát! - Komolyan beszélek - mondta Sir Guy. - Mind ezt teszik - válaszoltam neki. - Ez a legszomorúbb az egészben, nem igaz? Tudják, hogy hangokat hallanak, és démonokat látnak. Mégis mindnyájukat ugyanúgy bezárjuk. Kegyetlen voltam, de ismét eredménnyel. Felemelkedett, és a szemembe nézett: - Eszement elmélet, azt garantálhatom mondta. A Hasfelmetszőről szóló összes elmélet eszement! Van, aki szerint egy orvos volt. Vagy egy mániákus. Vagy egy nő! Az összes elmélet gyenge lábakon áll, akkor miért éppen az én elméletem lenne rosszabb a többinél? - Mert az emberek öregszenek - próbáltam érvelni. - Orvosok, mániákusok, nők, mindenki! - És mi a helyzet a mágusokkal? - Mágusokkal? - Nekromantákkal, varázslókkal, a fekete mágia gyakorlóival? - Mi a lényeg? - Tanulmányoztam - mondta Sir Guy -, mindent tanulmányoztam. Egy idő után öszszevetettem a gyilkosságok dátumait, tanulmányoztam a mintát, amit kiadtak, a ritmusukat. A nap, a hold és a csillagok ritmusát. A csillagászati aspektusokat. Az asztrológiai jelentéseket. Bolond volt. De tovább figyeltem. - Engedjük meg egy pillanatra, hogy Hasfelmetsző Jack nem pusztán a gyilkolásért önmagáért gyilkolt. Tegyük fel, hogy áldozatot akart bemutatni! - Miféle áldozatot? Sir Guy megremegett:
- Azt mondják, ha valaki véráldozatot mutat be a sötét isteneknek, akkor azok viszonozzák az ajándékot. Igen, ha a felajánlás a megfelelő időben történik, igazodva a hold és a csillagok együttállásához, és a megfelelő ceremóniával kísérve, akkor megajándékozzák az áldozót. Ifjúsággal ajándékozzák meg, örök ifjúsággal. - De ez teljességgel lehetetlen! - Nem! Ez Hasfelmetsző Jack! Felálltam. - Rettentően érdekfeszítő elmélet! - mondtam neki. - De Sir Guy, engedje meg, egyetlen dolog érdekel engem: Miért jön el hozzám, és mondja el ezt nekem? Nem vagyok a fekete mágia illetékese. Nem vagyok rendőrtisztviselő vagy kriminológus. Gyakorló elmeorvos vagyok. Mi az összefüggés? Sir Guy elmosolyodott: - Tehát érdekli? - Nos, igen, kell, hogy legyen valami értelme! - Van, nagyon is van! De előbb meg kellett győződnöm arról, hogy érdekli a dolog. Most már elmondhatom a tervemet! - És mi a terve?! Guy hosszasan nézett, aztán száját szóra nyitotta. - John Carmody, ön és én el fogjuk kapni Hasfelmetszőt!
- Ez teljesen rendben van. De hogyan fogja megtalálni őt? Hiszen az imént mondta, hogy bárhol, bárki lehet ez a személy. Azt sem tudja, hogy nézhet kü Talán egy fiatal vagy talán egy öregember? Hasfelmetsző Jack: minden lében kanál! Egy gazdag, egy szegény, egy koldus, egy tolvaj, egy orvos, egy ügyvéd? Hogy is ismerhetné fel? - Majd meglátjuk - sóhajtott fel Sir Guy. Meg kell találnom. Méghozzá azonnal! - Mire ez a nagy sietség? Újra felsóhajtott: - Hiszen két napon belül újra gyilkolni fog! - Biztos ebben? - Biztos, mint a csillagok! Tudja, feltérképeztem a mozgását: mind a 87 gyilkosság bizonyos asztrológiai együttállásokra, mintákra felel meg. Amennyiben, gyanúmnak megfelelően, véráldozatot készül hozni fiatalsága megújítása érdekében, akkor két napon belül ismét gyilkolnia kell. Nézze meg az első londoni gyilkosságainak a mintáit: augusztus 7., majd augusztus 31. Szeptember 8. és szeptember 30., végül november 9. Először 24 nap telt el, majd 9, 22 - akkor két gyilkosságot is elkövetett - végül 40. Biztosan közben is lesújtott. Le kellett, hogy sújtson! Csak éppen nem derült rájuk fény, vagy éppen nem kötötték őhozzá.
Igy történt. Sikerült átadnom az első találkozásunk velejét az összes intrikus és valamelyest unalmas részletével együtt, mert úgy éreztem, hogy mindez fontos ahhoz, hogy Sir Guy karakterét és attitűdjét segítsenek megvilágítani. Mindannak a szempontjából, ami ezután történt... De haladjunk csak szép sorjában. Sir Guy gondolata nagyon egyszerű volt. Nem is gondolat volt, inkább egy ráérzés. - Ismeri az embereket errefelé. Érdeklődtem maga után. Ezért jöttem önhöz mint ideális jelölthöz. Ismerősei közt rengeteg az író, festő, költő. Az úgynevezett értelmiség. A bohémek. A holdkóros határsáv a közei-északi oldalról. Bizonyos okok, ne is törődjön ezek eredetével, arra vezetnek, hogy Hasfelmetsző Jack ezen körökhöz tartozik. Szívesen mutatkozik különcként. Ügy érzem, ha ön körbevezetne engem a köreiben, megtalálhatnám a keresett személyt!
Akárhogy is legyen, kidolgoztam egy mintát a róla gyűjtött adataim alapján. Ezek alapján kijelenthetem, hogy két napon belül újra gyilkolni fog. Igy hát muszáj őt megtalálnom, mielőtt újra lesújt! - És én újra csak azt kérdezem, mit kíván tőlem? - Vigyen magával! - kérte Sir Guy. - Mutasson be a barátainak! Vigyen el a partijaikra! - De hát hol kezdjem? Amennyire tudom, a művész barátaim, különcségük ellenére is normális emberek. - Akárcsak Hasfelmetsző. Teljesen normális, bizonyos éjszakákat leszámítva. Megint az a távolba néző tekintet: - Amikor kortalan patologikus szörnyeteggé változik, amikor gyilkolnia kell, amikor a csillagok azt a halálos mintát sütik a földre. - Rendben van - mondtam. - Rendben van, Sir Guy, elviszem a partikra. Hiszen magamtól
>
is mennék. Szükségem van az ott felszolgált italokra az ön bizarr előadása után. Megterveztük a következő lépéseinket. Még azon az estén elvittem Lester Baston műtermébe. Ahogy a lifttel felfelé haladtunk a padlástéri lakásba, megragadtam a lehetőséget, hogy figyelmeztessem Sir Guyt: - Baston teljesen be van csavarodva - intettem -, akárcsak a vendégei. Készüljön fel arra, hogy minden megtörténhet! Bármi megtörténhet! - Fel vagyok készülve - mondta, benyúlt a nadrágzsebébe, és előhúzott egy revolvert. - Mi a fene!? - Ha meglátom, készen fogok állni - mondta, és nem mosolygott. - Ember, nem mászkálhat egy csőre töltött pisztollyal a partin! - Ne izguljon, nem fogok bolond módjára viselkedni! Elgondolkoztam. Végső soron, meglátásom szerint, Sir Guy nem volt teljesen normális. Kiléptünk a liftből, és Baston lakásának ajtaja felé vettük az irányt. - Jut eszembe - suttogtam -, mégis hogyan szeretné, hogy bemutassam önt? Mondjam el, hogy kicsoda és mi járatban van? - Nem érdekes. Igen, talán a nyílt bemutatás lenne a legcélravezetőbb. - Nem gondolja, hogy Hasfelmetsző, már ha csodálatos módon egyáltalán jelen van, azonnal szagot fog, és fedezékbe vonul? - Arra gondolnék inkább, hogy a sokk, amit a bejelentésem okoz, valamiféle árulkodó gesztust fog kiváltani a részéről. - Kiváló elmeorvos válna önből! - ismertem el. - Tetszik az elmélete. De figyelmeztetem, komoly próbatételnek teszi ki magát. Ez egy őrült társaság! - Fel vagyok készülve - jelentette ki mosolyogva. - Van egy kis tervem, ne lepődjön meg semmin, amit odabenn fogok tenni! - hangzott a figyelmeztetése. Bólintottam és bekopogtam. Baston ajtót nyitott, és kilépett elénk a folyósóra. A szemei olyan pirosak voltak, mint a maraszka cseresznye Manhattanben. Dülöngélt,
és ünnepélyesen végigmért minket. Ráhunyorított kivágott homburg kalapomra és Sir Guy bajuszára. - Aha. A Rozmár és az Ács! Bemutattam Sir Guyt. - Isten hozta! - üdvözölte Baston, majd teátrális mozdulatok közepette tessékelt minket a lakásába. Utánunk botladozott a csicsás szalonba. Baston vendégeinek csoportja szüntelen mozgásban volt az áthatolhatatlan cigarettafüstbe borult szobában. Még csak most kezdett igazán beindulni a parti. Minden kézben volt egy ital. Minden arcon valami hektikus megindultság tükröződött. Az egyik sarokból a zongora teljes hangerővel szólt, de a Három narancs szerelmeséből előadott Induló lehengerlő áradata nem tudta elfojtani az átellenes sarokban zajló kockapóker profánságát. Prokofjevnek semmi esélye sem volt a hazárdjátékkal szemben: az egyik márványkészlet hangosabban csörgött a másiknál. Sír Guy beléptekor rögvest egy tökéletes monoklit láthatott, amit LaVerne Gonnister, a költőnő helyezett el Hymie Kralik szeme alá. Láthatta, ahogy Hymie-t ledönti a sírás a padlóra, amíg Dick Pool véletlenül bele nem lépett a gyomrába, miközben az ebédlőbe tartott egy újabb italért. Hallhatta, amint Nadia Vilinoffot, a reklámszínész arról magyaráz Johnny Odcuttnak, hogy milyen borzasztó ízlés szerint készültek a tetoválásai, miközben Barclay Meltont láthatta az ebédlőasztal alatt rámászni Johnny Odcutt feleségére. Zoológiai megfigyeléseit még vég nélkül folytathatta volna, ha Lester Baston be nem lép a szoba közepére, hogy egy váza látványos földhöz vágásával kérjen csendet magának. - Kiváló vendégek érkeztek közénk - rikoltotta Lester, üres poharával felénk hadonászva. - Nem mások, mint a Rozmár és az Ács. A Rozmár Sir Guy Hollis, aki a Brit Nagykövetségen valaki. Az Ács pedig, ahogyan mindannyian tudjátok, a mi John Carmodynk, a vágyfokozók kiváló terjesztője. Megfordult, és Sir Guyt karjánál megragadva a szőnyeg közepére húzta. Egy pillanatra azt hittem, Hollis tiltakozni kezd, de egy gyors ka-
csintás tudatta velem, hogy tökéletesen fel van készülve erre a fordulatra. - Az a szokásunk, Sir Guy - kezdte Baston -, hogy új barátainkat keresztkérdéseknek vessük alá. Csupán egy kis formaság a mi kis formális összejöveteleinken, megérti, ugye? Fel van készülve, hogy válaszol a kérdéseinkre? Sir Guy bólintott, és elvigyorodott. - Nagyon helyes - motyogta Baston. - Barátaim: átadom nektek ezt a Britanniából érkezett csomagot. Kezdődjék a tanú kikérdezése! Beindult a szívatás. Szerettem volna követni az eseményeket, de ebben a pillanatban Lydia Dare meglátott, és kirángatott az előszobába egy afféle Kedvesem-egész-nap-arra-vártam-hogyhívjál rutinra. Mire ott tudtam hagyni, hogy visszatérjek az előbb ott hagyott jelenethez, a rögtönzött kérdezz-felelek már teljes gőzzel haladt. Az emberek hangulatából ítélve Sir Guy nagyon jól teljesített. Aztán maga Baston tett fel egy olyan kérdést, amely felborította az almakosarat: - És mi hozta önt ma éjszaka miközénk, ha szabad kérdeznem? Mi az ön küldetése, ó Rozmár? - Hasfelmetsző Jacket keresem. Senki sem nevetett. Talán ugyanúgy szíven ütötte őket, mint ahogy engem is korábban. Körbenéztem a szomszédjaimon, és spekulálni kezdtem. LaVerne Gonnister. Hymie Kralik. Ártalmatlanok. Dick Pool. Nadia Vilinoff. Johnny Odcutt és a felesége. Barclay Melton. Lydia Dare. Mind ártalmatlanok. De micsoda erőltetett mosolyt látok Dick Pool arcán! És az a szende, önelégült mosoly Barclay Meltonon! Annyira abszurd volt az egész! De most először új fényben láttatta velem ezeket az embereket! Elgondolkoztam az életükről - a titkos magánéletükön, amit ezeken a partikon kívül folytatnak. Hányan játszottak közülük szerepeket, és vajon mit rejtegettek? Ki lenne képes közülük Hekaté imádására, ki ajánlhatna fel vért ennek az istentelen istenségnek? Még Lester Bastonról is el tudnám képzelni, hogy álarcot visel.
Úgy éreztem, hogy egy pillanat erejéig mindannyian ebbe a hangulatba kerültünk. Kérdések cikáztak körbe a tekinteteken oda-vissza a szobában. És középen ott állt Sir Guy, az általa létrehozott helyzet teljes tudatában. Meg mertem volna esküdni, hogy élvezi. Elgondolkodtam a magam komótos módján, hogy vajon mi valójában a gond vele? Mi okozhatta benne ezt a kényelmetlen komplexust Hasfelmetsző Jackkel kapcsolatban? Talán ő is titkokat rejtegetett... Baston, mint rendesen, jó szokásához híven megtörte a hangulatot, és megpróbálta elviccelni az egészet. - Barátaim, a Rozmár nem viccel - jelentette ki, majd hátba vágta Sir Guyt, és átkarolta. Angol kuzinunk valóban a legendás Hasfelmetsző Jack nyomában jár. Mindnyájan emlékeztek Hasfelmetsző Jackre, úgy hiszem. Komoly híre volt a régi időkben, amennyire vissza tudok emlékezni. Tényleg szép időket élt meg az öreg Hasfelmetsző, amikor még vadászni járt. A Rozmár azt gondolja, hogy Hasfelmetsző még mindig életben van, és valószínűleg itt kószál Chicagóban egy cserkészkéssel a kezében. Valójában - itt megállt egy pillanatra, csak hogy lenyűgözze hallgatóságát, és egy színpadias suttogással bökje kí végre: - Valójában jó oka van azt feltételezni, hogy Hasfelmetsző Jack itt lehet közöttünk ezen a mai éjszakán! Felhangzottak a várt kuncogások, az arcokon megjelentek a széles vigyorok. Baston rosszallóan Lydia Dare-re szegezte tekintetét. - Nem kellene ezen a lányoknak sem nevetniük! - mosolygott önelégülten. Hiszen Hasfelmetsző Jack egy nő is lehet! Nevezhetnénk akár Hasfelmetsző Jillnek ís! - Tényleg közülünk gyanúsít valakit? - sikoltott Laverne Gonnister, mesterkélten mosolyogva Sir Guyra. - De ezt a Hasfelmetsző Jacket réges-rég elnyelte a föld, nem? 1888-ban? - Aha! Honnan tud ennyit róla a kisasszony? Gyanúsan hangzik! Figyeljen rá, Sir Guy! Talán nem is olyan fiatal, mint amilyennek látszik. Ezeknek a nőköltőknek sötét múltjuk van. Elmúlt a feszültség, a hangulat kifáradt, az egész dolog egy parti megszokott viccévé kezdett degradálódni.
>
Az ember, aki korábban az Indulói játszotta, a Scherzo pattogásával tekintetében szemezett a zongorával, ami nem sok jót ígért Prokofjevnek. Lydia Dare a konyha felé pislantott, már nagyon várt egy szünetre, ami jó alkalmat adott volna egy újabb italra. Aztán Baston felcsattant: - Tudjátok, mit? - kiáltotta. - A Rozmárnál fegyver van! Mikor Sir Guy vállára tett keze lecsúszott, beleütközött a zsebében található fegyver kemény vonalaiba. Rögtön ki is kapta onnan, még mielőtt Hollis tiltakozhatott volna. Én Sir Guyt bámultam, és azon tépelődtem, vajon nem ment-e túl messzire ez a dolog. De ő egy gyors kacsintással emlékeztetett korábbi figyelmeztetésére: ne riasszon meg semmilyen fejlemény. Így hát türelemmel vártam, amíg Baston részeges inspirációja kibontakozhatott. - Játsszunk tisztán Rozmár barátunkkal! - kérte a vendégsereget. - Egészen Angliából érkezett a mi kis partinkra, hogy küldetését teljesítse. Ha egyikőtök sem akar vallani, azt javaslom, adjunk neki lehetőséget a felderítés egy nehezebb módjára. - Hogyan? - kérdezte Johnny Odcutt. - Leoltom a villanyt egy percre. Sir Guy itt állhat a fegyverével. Ha Hasfelmetsző itt van köztünk a szobában, akkor elmenekülhet, vagy élhet a lehetőséggel, és mindörökre végezhet az üldözőjével. Fair enough? Az egész még butábban hangzott, mint ahogy én most közreadom, de mégis megfogta a vendégek fantáziáját. Sir Guy tiltakozására senki sem figyelt lel a kialakuló hangzavarban, és még mielőtt közelebb léphettem volna, hogy bedobjam a magam filléres megjegyzéseit, Lester Baston elérte a villanykapcsolót. - Senki se mozduljon! - utasított mindenkit hamis ünnepélyességgel. - Egy teljes percre sötétségbe borulunk, talán egy gyilkos jóindu-
latára bízva ezzel magunkat. Az idő leteltével felkapcsolom a villanyt, és megvizsgáljuk a jelenlévő testeket. Hölgyeim és uraim, válasszanak partnert! Kialudtak a fények. Valaki kuncogott. Lépéseket hallottam. Suttogást. Egy kéz megsimogatta az arcomat. A karórám őrülten vert. De egy valami még hangosabban, órám súlyos ütemét is elnyomva, kezdett elképesztő ritmust ütni: a szívverésem. Abszurd jelenet. A sötétben álltam egy csapat részeg hülyével. És mégis, valóságos terror rejtőzködött közöttünk, a bársonyos sötétségben susogva. Hasfelmetsző Jack is ehhez hasonló sötétségben portyázott. És Hasfelmetsző Jack késsel dolgozott. Hasfelmetsző Jack agya egy őrült agya volt, és egy őrült indítékai vezették. De Hasfelmetsző Jack halott volt, por és hamu ennyi év elteltével - legalábbis minden ismert emberi törvény szerint ennek így kellett volna lennie. Csak éppen semmilyen emberi törvény sem érvényes, amikor elnyel a sötét, elrejt és védelmez, hirtelen lecsúszik az álarcod, és azon kapod magadat, hogy valami sötét kút mélyéről felfelé kúszik egy megfoghatatlanul tenyésző indíték, a sötétség testvére... Ebben a pillanatban Sir Guy Hollis felsikoltott. Rémisztő puffanás hallatszott. Baston felkapcsolta a fényeket, mindenki sikoltozott. Sir Guy Hollis teste élettelenül terült el a szoba közepén. Még mindig a kezében szorította a fegyverét. Végigtekintettem az arcokon, elcsodálkozva az emberi kifejezések azon széles skáláján, amit arcunk a horrorral szembesülve fel tud venni. Mindenki ott állt a test feletti körben. Senki sem menekült el. És mégis ott feküdt Sir Guy Hollis... LaVerne Gonnister jajveszékelt, és eltakarta az arcát.
- Minden rendben van - mozdult meg Sir Guy, és talpra ugrott. Mosolygott. - Csak egy kísérlet volt, oké? Ha Hasfelmetsző Jack itt lett volna a jelenlévők között, és azt gondolta volna, hogy valaki meggyilkolt engem, valahogyan elárulta volna magát, amikor kigyúltak a fények, és azt látta, hogy itt fekszem a földön. Meggyőződtem mind az egyéni, mind a kollektív ártatlanságukról. Csak egy kedves kis csalás volt, barátaim. - mondta Hollis a dülledt szemekkel rámeredő Bastonnak és a mögötte gyülekezőknek, majd felém fordult: - Induljunk, John? Későre jár, nem igaz? Megfordult, és a gardrób felé indult. Követtem. Senki sem szólalt meg. Távozásunkkor kifulladt a buli. Következő este, ahogy megbeszéltük, a 29. utca és a South Halsted sarkán találkoztam Sir Guyjal. Azok után, amik az előző estén történtek, szinte bármire fel voltam készülve. Sir Guy igen lényegre törőnek látszott, ahogy a sarkon várt rám egy koszos kapuhoz simulva. - Bu! - kiáltottam rá hirtelen előugorva a sötétből. Elmosolyodott. Bal keze mozdulata árulta csak el, hogy ösztönösen a fegyvere után nyúlt, amikor ráijesztettem. - Nos, készen állunk a vadkacsavadászatra? - kérdeztem tőle. - Természetesen. Örülök, hogy beleegyezett a találkozónkba felesleges kérdések feltevése nélkül. Megnyugtat, hogy megbízik az ítélőképességemben. Karon fogott, és lassan vezetni kezdett az utcán. - Ködös ma az éjszaka, John - mondta Sir Guy. - Akárcsak London. Bólintottam. - És hideg is, a novemberi időjáráshoz képest. Megint csak bólintottam.
- Milyen érdekes - ábrándozott Sir Guy. Londoni köd és novemberi hideg. A Hasfelmetsző-gyilkosságok tere és ideje. Belevigyorogtam a sötétbe. - Hadd emlékeztessem, Sir Guy, hogy ez nem London, hanem Chicago. És nem is 1888 novembere. Az már 50 éve elmúlt. Sir Guy viszonozta a vigyoromat, de minden vidámságtól mentesen. - Én nem vagyok ebben olyan biztos - suttogta. - Nézzen csak körbe: keszekusza sikátorok és utcácskák. Akárcsak az East End. Mitre tér. A korukat tekintve is legalább ötven évesre tehetőek. - A South Clarck utca sokszínű környékén járunk - mondtam röviden. - De rnég mindig nem tudom, tulajdonképpen miért is rángatott ide. - Csak egy gyanú - vallotta be Sir Guy. Részemről pusztán egy gyanú, John. Körbenéznék errefelé. Ugyanaz a környezeti berendezkedés található itt, mint mindenhol, ahol Hasfelmetsző kóborolt és vadászott. Itt fogjuk megtalálni őt, John! Nem a kivilágított bohém negyedekben, hanem itt lenn, a sötétségben. Ebben a sötétben várakozik, hogy aztán lesújthasson. - Ezért hozott fegyvert magával? - kérdeztem. Képtelen voltam kiirtani a szarkasztikus idegesség nyomát a hangomból. Ez a sok duma Hasfelmetsző Jackről, ez a csökönyös megszállottság sokkal inkább az idegeimre ment, mint amennyire hajlandó lettem volna beismerni. - Lehet, hogy szükségünk lesz a fegyverre - mondta síri hangon Sir Guy. - Végül is a mai este a kijelölt este. Sóhajtottam. Bejártuk a ködös, elhagyatott utcákat. Itt-ott pislákolt csak valami fény a kocsmák ajtaja mögött. Egyébként mindenhol a sötétség és az árnyak uralkodtak. Mélységes, tátongó,
>
beláthatatlan sikátorok derengtek fel, ahogy mi egy lejtős mellékutcán haladtunk. Magányosan és csendesen keresztülvágtuk magunkat a ködön, mint két kis kukac, esetlenül, egy kötött gyapjúpulóveren. Ettől a gondolattól megremegtem. Az atmoszféra engem is kezdett magával ragadni. Ha nem figyelek oda magamra, én is megbolondulok, mint Sir Guy. - Hát nem látja, hogy egy lélek sincs az utcákon? - mondtam türelmetlenül, a kabátját huzigálva. - Muszáj idejönnie - mondta Sir Guy. - Ide húzza valami. Ezt a helyet kerestem! A genius loci. Egy gonosz hely, amely magához vonzza a gonoszt. Minden egyes alkalommal, amikor lesújt, a nyomornegyedekben sújt le. Látja, ez az egyik gyengesége. Vonzza a hitványság. Emellett az áldozati asszonyokat is a nagyvárosok ilyen zavarosaiban tudja kihalászni. Mosolyogtam. - Nos, meríthetnénk mi is valamit a zavarosból - vetettem fel. - Fázom. Szükségem lenne egy italra. Ez az átkozott, nyirkos köd belemászik a csontjaimba. Maguk, britek el tudják ezt viselni, de én melegségre és száraz hőségre vágyom. Kiléptünk a mellékutcából, és ott álltunk egy sikátor kapujában. A fehér ködön keresztül távolról felderengett valami halovány, kék fény, egy meztelen villanykörte lógott egy kis késdobáló sörös cégéréről. - Próbáljunk szerencsét! - indítványoztam. - Kezdek reszketni. - Menjen előre! - mondta Sir Guy. Átkeltünk az utcácskán. Megálltunk a kocsma ajtajában. - Mire vár? - kérdezte. - Csak benézek - válaszoltam. - Ez kemény környék, Sir Guy. Sosem lehet tudni, mibe fut bele az ember. És nem örülnék neki, ha a nem megfelelő társasággal találkoznánk odabenn. Némely néger kocsmában zokon veszik a fehér látogatókat. -Jó ötlet, John. - Kihaltnak tűnik - suttogtam, miután végigpásztáztam a kocsmát az ajtóüvegen keresztül. - Próbáljuk kü
Beléptünk a koszos kiskocsmába. Gyenge fény világította meg a pultot és a korlátot, de a pislákolás nem hatolt be a kocsma sötétségbe burkolózó bokszaiba. Egy hatalmas néger sétált keresztül a kocsmán - erős, előreugró állkapoccsal és majomszerű testfelépítéssel. Alig nézett ránk, ahogy beléptünk, de láthatólag észrevett minket, és megpróbált elhelyezni valahova. - Jó estét! - köszöntöttem. Nem válaszolt rögtön, még mindig csak méregetett minket. Majd elvigyorodott: - Jó estét, urak! Mit szeretnének? - Gint - feleltem. - Két gint. Nagyon hideg van ma este. - Az biztos, uraim! - Töltött, én fizettem, fogtam a két poharat, és beültünk az egyik bokszba. Azonnal felhajtottuk az italunkat. A tüzes alkohol fűteni kezdett. Odamentünk a pulthoz az üvegért. Töltöttünk még egy kört. A nagy néger újra elszenderült, de mindenesetre fél szemét nyitva hagyta. A bárpult feletti óra tovább verte az ütemet, közben kinn felerősödött a szél, és a nagy öszszefüggő ködöt kisebb cafatokra tépkedte. Sir Guy és én a meleg bokszunkban ittuk tovább a gint. Beszélni kezdett, az árnyak elcsendesedve figyeltek minket. Persze szépen elkalandozott. Újra végigment mindenen, amit már az irodámban elmesélt, mintha most hallanám először az egész történetet. Hiába, ilyenek ezek a szegény kényszeres ördögök. Nagy türelemmel hallgattam. Egy idő után felálltam, és elhoztam a pultról az egész üveget. A néger bólintott, elvette a felajánlott pénzt, és folytatta a szunyókálást. Töltöttem egy újabb italt Sir Guynak. Aztán még egyet. De az italtól csak még beszédesebb lett. És hogy hadart! Rituális gyilkosságokról, az élet természetellenes meghosszabbításáról - újra előadta az egész fantasztikus mesét. És természetesen fenntartotta csökönyös meggyőződését, miszerint Hasfelmetsző ma éjszaka mindenképp vadászaton van. Azt hiszem, hiba volt részemről tovább ösztönözni.
- Hát rendben van - mondtam, de képtelen voltam eltitkolni a hangomba vegyülő türelmetlenséget. - Tegyük fel, hogy az elmélete igaz. Eleve semmisnek kell tekintenünk az összes természeti törvényt, és le kell nyelnünk egy nagy adag babonát, hogy valamilyen szinten hihetővé váljon a történet. De a vita kedvéért fogadjuk el az elmélet valóságosságát. Hasfelmetsző Jack egy olyan ember volt, aki rájött, hogyan hosszabbíthatja meg az életét emberáldozatok bemutatásával. Beutazta a világot, ahogyan ön állítja. Itt van most Chicagóban, és ölni készülni. Más szóval, tegyük fel, hogy minden, amit elmondott, igaz. Akkor mi van? - Hogy érti, hogy mi van?! - hökkent meg Sir Guy, majd töltött magának egy újabb italt. - Úgy értem, hogy mi van!? - válaszoltam. - Ha ez az egész igaz, akkor sem értem, hogy miért oldódna meg az ügy attól, hogy a South Side-on beülünk egy koszos krimóba, és várjuk, hogy egyszer csak besétál Hasfelmetsző Jack, és egyszerűen hagyja, hogy ön megölje, vagy megfogja, és feladja a rendőrségen. És az is csak most ötlött fel bennem, hogy azt sem tudom, mik a szándékai vele, ha valaha egyáltalán kézre keríti. Sir Guy lenyelte a ginjét. - Megfognám a szemét disznót - mondta. Megfognám, és átadnám a kormánynak a hoszszú évek során összegyűjtött összes irattal és dokumentummal együtt. Egy vagyont költöttem erre a nyomozásra, őszintén megmondom, egy egész vagyont! Az elfogása több száz megoldatlan bűnügy megoldását jelentené, efelől semmi kétségem. Megmondom magának, ez egy őrült szörnyeteg, aki szabadlábon szaladgál ezen a világon! Egy kortalan, örök szörny, aki Hekaténak és a sötét isteneknek áldozik. In vino veritas. Vagy az egész hablaty csak a túl sok ginnek volt köszönhető? Nem számított. Sir Guy Hollis felhajtott még egy italt. Én meg ott ültem, és azon gondolkodtam, hogy mit csináljak vele. Az ember nagyon gyorsan haladt a hisztérikus részegség irányába. - Még egy dolog - vetettem közbe, nem is annyira az újabb információk érdekeltek már,
inkább csak az, hogy fenntartsam a beszélgetést. - Még mindig nem mondta el, miért gondolja, hogy itt csak úgy egyszerűen belefut Hasfelmetszőbe? - Itt van a közelben - válaszolta Sir Guy. Médium vagyok, megérzem. Sir Guy nem volt médium, csak egy érzelgős részeg. Az egész ügy kezdett szörnyen ingerelni. Már egy órája ott ültünk, és egész idő alatt arra kényszerültem, hogy egyszerre játsszam egy gagyogó idióta ápolónőjét és közönségét. Végül is nem egy rendes páciensemről volt szó. - Elég volt - mondtam, és azzal a lendülettel kinyújtottam a kezemet, hogy megakadályozzam Sir Guyt, aki megint a kiürülő üveg felé nyúlt. - Már eleget ivott. Javasolnék valamit: hívjunk egy taxit, és menjünk innen! Későre jár, és nem igazán tűnik úgy, mintha a rejtélyes barátja meg akarna nekünk jelenni. Holnap, ha a maga helyében lennék, átadnám az összes iratot és dokumentumot az FBI-nak. Ha annyira meg van győződve a vad elmélete valóságosságáról, akkor az FBI az a megfelelő szerv, amely lefolytatja azt az akkurátus, precíz nyomozást, amit ez az ügy megkíván, és megtalálja az emberét. - Nem - mondta Sir Guy ittas csökönyösséggel. - Nincs taxi. - Akárhogy is, menjünk innen! - ránéztem az órámra. - Éjfél elmúlt. Sóhajtott, megvonta a vállát, és bizonytalanul felállt. Ahogy az ajtó felé botorkált, előhúzta a fegyverét. - Azt azonnal adja ide! - suttogtam. - Nem járkálhat ezen az utcán fegyvert lóbálva a kezében. Elvettem a fegyverét, és a kabátom zsebébe dugtam. Megfogtam a jobb kezét, és kivezettem az ajtón. A szundikáló néger fel sem nézett a távozásunkkor. Dideregve álltunk a sikátorban. A köd egyre áthatolhatatlanabbá vált. A sikátor egyik végét sem láttam onnan, ahol álltunk. Hideg volt. Nyirkos. Sötét. Köd ide vagy köd oda, egy kis szellő suttogott rejtelmes titkokat az árnyaknak a hátunk mögött. Ahogy gondoltam, a friss levegő rendesen fejbe kólintotta Sir Guyt. A köd és az alkoholgőz
>
, ROBERT BLOCH
Amerikaiszerző, 1917-benszületett. Egyaránt szívesen alkotott a horror, a krimi, az SF és a fantasy zsánerében. Gyermekkorában kezdett vonzódni a rémisztgetéshez, első, a középiskola irodalmi lapjában megjelent novellájának maga a Halál volt a főszereplője. Korai írásait H. P. Lovecraft munkássága inspirálta. Hasfelmetsző Jack legendája szintén kitartóan foglalkoztatta, még egy Star Trek-epizódot is írt a témában. Leghíresebbé Psycho című regénye tette, melyet Alfred Hitchcock filmesített meg. 1994-ben hunyt el.
keveréke nem tesz jót az embernek. Imbolygott, ahogy kézen fogva vezettem a ködben. Sir Guy, bármennyire is be volt nyomva, kitartóan bámult bele a sikátorba, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban elénk léphetne Hasfelmetsző. Az undorom kihozott a sodromból. - Gyerekes butaság - horkantam fel. - Hasfelmetsző Jack, na persze! Ezt nevezem egy hobbi túlzásba vitelének! - Hobbi? - Felém fordult: a ködön át is ki tudtam venni eltorzult arcát. - Ön szerint ez egy hobbi? - Nos, mi másnak nevezné? - morogtam. Mi másért érdekelné ennyire, hogy megtaláljon egy mitikus gyilkost? Továbbra is tartottam a kezét. Ő pedig a tekintetével tartott engem. - Londonban - suttogta - 1888-ban... az egyik névtelen szajha, akit Hasfelmetsző szétszabdalt ... az anyám volt. - Hogyan? - Az apám később elismert, és a nevére vett. Megesküdtünk, hogy az életünket Hasfelmetsző felkutatásának szenteljük. Az apám volt az első a sorban. Hollywoodban halt meg 1926-ban, Hasfelmetsző nyomában. Azt mondták, hogy egy ismeretlen támadó késelte halálra egy verekedésben. De én jól tudom, ki volt az az ismeretlen támadó. Ott folytattam, ahol ő abbahagyta. Érti rnár, John? Viszem tovább az ügyet, és addig nem
nyugszom, amíg kézre nem kerítem, és meg nem ölöm. Megölte az anyámat és még több száz másik embert, csak hogy a saját pokoli lényét életben tartsa. Vámpírként szívja ki mások vérét. Hullarablóként táplálkozik a halálból. Gonosz lélekként oson a világban, hogy gyilkoljon. Nagyon ravasz, ördögien ravasz! De addig nem nyugszom, amíg rá nem találok! Ettől a ponttól hittem neki. Tudtam, hogy sosem fogja feladni. Többé már nem a részeges hebehurgya volt, de nem ám. Éppen olyan fanatikus volt, éppen olyan határozott és hajlíthatatlan, mint Hasfelmetsző maga! A következő napra ki fog józanodni. Folytatni fogja a nyomozást. Talán átadja azokat az iratokat az FBI-nak. Ezzel a kitartással - és ezzel a motivációval - előbb vagy utóbb sikerre vinné az ügyét. Mindig is tudtam, hogy van valami komolyabb motivációja. - Menjünk! - mondtam hát, hogy továbbinduljunk a sikátorban. - Várjon egy kicsit! - mondta Sir Guy. - Adja vissza a fegyveremet. Kissé megszédült. - Jobban érezném magamat a fegyverrel az oldalamon. Beszorított egy sötét beugró árnyékába. Megpróbáltam eltolni magamtól, de nem engedett. - Hadd legyen nálam a fegyver, John! - motyogta. - Rendben van - válaszoltam. Benyúltam a kabátomba, és előhúztam a kezemet. - De ez nem is a pisztoly - tiltakozott. - Ez egy kés! - Tudom. - Gyorsan dolgoztam. - John! - sikított. - Hagyja a Johnt! - suttogtam a késemet emelve. - Szólítson csak Jacknek! Kotun Viktor fordítása
Egy fekete lélek meséje
KUROZUKA
2
008 EGY méltatlanul elfeledett animesorozata volt a Kurozuka, amely elsősorban rendkívüli, gyönyörű és sötét vizualitásával és jó értelemben véve bonyolult történetvezetésével emelkedett ki a többi alkotás közül. A történet ősi gyökerekkel rendelkezik: egy japán folklór-történetre utal vissza, ami egy mocsári vidéken élő démonról szólt. Ez a nő-démon szükséget szenvedő embereket fogadott be házába, és saját halhatatlanságát táplálva elfogyasztotta őket. A szörny a legenda szerint Adacsiban élt, amely a balsorsú Fukusima prefektúra része, és a közeli Kurozukában halt meg - ezért lett a híres japán noh-darab címe Kurozuka, melyben a démon két papot csal házába, és megparancsolja nekik, hogy bár az egész birtokot bejárhatják, a szobájába ne nézzenek. Természetesen megteszik, így megtalálják az elfogyasztott emberek maradványait, és rájönnek, ki ő. Csupán imáik segítségével tudnak megmenekülni. Az anime története is jócskán a múltban, a 12. századi Japánban indul. A főhős, Kuro (akit jórészt a legendás kardforgatóról, Minamoto no Josicunéról mintáztak) az életére törő testvére elől menekülőben
egy kisebb uradalomba botlik az erdő kellős közepén, és menedéket kér a ház úrnőjétől, Kuromicutól. A természetfelettien gyönyörű nő befogadja a harcost és annak társát, Benkeit, és megkéri őket, hogy szobájába semmiképp ne nézzenek be. Kuro, aki mindennél erősebb szerelembe esik a nővel, mégis megteszi, es rajta is kapja Kuromicut, ahogy egy halott vérével táplálkozik, hogy saját halhatatlanságát megőrizze. Kuro ennek ellenére is megvédi őt, amikor egy furcsa szimbólumot magukon viselő, elit katonákból álló csapat támadja meg a házat, akiknek célja megszerezni a démont és kikutatni halhatatlanságának titkát. Közben azonban halálos sebet kap, és az őt a csatatérről kimentő nő felajánlja neki saját vérét, a halhatatlanságot, hogy így megmentse a fiút. Kuro elfogadja, és iszik a halhatatlan vérből - amikor újra harcra kényszerül a rejtélyes szimbólum alatt küzdő szervezet ellen, és áruló barátja, Benkei lefejezi. Kuro egy atomháború utáni világban ébred fel, semmire sem emlékezve múltjából. Csak egy arc maradt meg emlékezetében, egy gyönyörű női arc, és a tudat, hogy meg kell találnia a nőt, akit szeret.
Asuka romos, disztópikus hangulatú városában kezdi kutatását, ahol megtudja, hogy a világot szörnyű atomháború tépázta meg, és a Vörös Sereg nevű szervezet tartja elnyomása alatt Japánt. Az emlékeit csak nagyon lassan visszanyerő férfi csatlakozik egy föld alatti mozgalomhoz, a tagok ígérete szerint el tudják juttatni őt Kuromicuhoz a nőhöz, akinek vérét a Vörös Sereg mindenekfelett keresi, hogy vezetőiknek halhatatlanságot adhasson, és egy sor borzasztó harci szörnyeteget hozzon létre a segítségével. A Sereg hamarosan le is csap Asukára, és Kuro döbbenten ismeri fel a szimbólumot harci páncélzatukon - a szimbólumot, amit egy évezreddel azelőtt a szerelmére támadók is magukon hordoztak... Innentől nincs megállás, Kuro versenyt fut a Vörös Sereggel, hogy előttük érhessen el Kuromicuhoz. Bár emlékei az elmúlt évszázadokról újra és újra elöntik elméjét, nehéz kiigazodni közöttük, mert nem időrendben jönnek felszínre, és mind ő, mind a néző nehezen igazodik ki a kusza, baljós emlékek sorozatán. Hogy kiben bízhat a főhős, és ki is az ellensége az atomháború utáni jelenben, szinte emlékről emlékre változik, akár egy Edo-korszakbeli összecsapást vagy egy második világháború alatti bujkálást sikerül is felidéznie magában. Nagyjából a tizenkét részes sorozat felénél kezd összeállni a kép, és rajzolódik ki a kegyetlen minta, amely Kurót szerelméhez vezeti, és elszakítja tőle újra meg újra, de csak az utolsó epizódban derül ki, hogy mennyire sötét is a helyzet valójában. Boldog végkifejletre nem igazán érdemes számítani. Az animét szimbólumok tengere itatja át, kezdve a neveken át (a kuro szó japánul feketét jelent, ami egyszerre jellemzi a szereplőt, és amnéziás állapotára is utal) egészen a történet ciklikusságá-
ig, mely a buddhista filozófiából is ismerős lehet. Minden epizód elején egy-egy részt hallhatunk-láthatunk a noh-előadásból, amely eleinte rejtélyesen, majd egyre nyomasztóbban meséli el az előzményeket, és vetíti előre a jövendő eseményeit. Ezek a jelenetek amellett, hogy érdekes betekintést adnak a japán kultúra e különlegességébe, tovább növelik ismétlődésükkel a körkörösség érzetét. Kuro alakja is kiemelkedő: semmije nincs, csak a kardja és a tudás, hogy van egy nő, aki várja. Minden tudását a nézővel együtt szerzi, vele együtt ijed meg, szörnyed el, és semmi sem érdekli, csak hogy eljusson Kuromicuhoz, bár maga sem tudja, miért vágyik rá annyira, hisz a nő hiába szereti őt, akkor is egy emberevő démon... A sorozat grafikája rendkívül plasztikus, élénken ábrázolja a fizikai és lelki harcot, amit a főhősnek meg kell vívnia, hogy eljusson élete legnagyobb felismeréséig - amit elkerülhetetlenül újra el fog felejteni, ahogy elfelejtette már számtalanszor. A csatajelenetek pergők, a látvány egyedi és gyönyörű, a karakterek egytől egyig izgalmasak és fontosak (erre garancia a készítő Madhouse stúdió, amely rengeteg más cím mellett a Claymore, a Death Note és a Devil May Cry című sorozatokért is felelős). A fő kérdés pedig, miszerint mit kezd az ember a halhatatlansággal, ha egyszer nem arra lett megalkotva, igen aktuális korunkban, amikor a genetika és az orvostudomány látszólag egyre gyorsabban halad a biológiai halál legyőzése felé. A Kurozuka azoknak ajánlott igazán, akik nem riadnak vissza a sötét hangulatú, időnként brutális, akciódús történetektől, amelyek nagyon komoly agymunkát is követelnek a nézőtől, és akik szívesen alámerülnének egy évezredes harc egyre feketébb világába. Holló-Vaskó Péter
ÉRZELEMRÖGZÍTÉS
M
ár szinte nincs olyan adatunk, lépésünk, tettünk, amit ne tudnánk megosztani valamilyen módon a világhálón. Bárkivel tudathatjuk, hol vagyunk, mit csinálunk, mit látunk, mit gondolunk. Érzelmeinket eddig csak úgy fejezhettük ki, ha különböző emotikonokat biggyesztettünk a mondat végére. De a kis sárga arcocskák nem feltétlenül tükrözik valódi érzelmeinket. Egy Japán fejlesztés most azt a lehetőséget ígéri, hogy okostelefonunkkal érzelmeinket is rögzíthessük.
A Neurowear nevű japán cég egy olyan fejpántot készített, amely képes érzékelni viselője agyhullámait. A fejpántra felcsatolható egy mobiltelefon is, amelyet egy speciális prizmával egészítenek ki, hogy előretekintve tudjon felvételt készíteni. A telefon folyamatosan monitorozza ezeket a hullámokat. Ha viselőjének érdeklődését valami felkelti, megváltoznak az agyhullámai. A jelekből egy érzelmi értéket számol ki az egytől százig terjedő skálán. Ha ez az érték átlépi a hatvanat, a telefon egy öt másodperces felvételt készít. Ezeket a videókat (esetleg fényképeket) az érzelmi értékekkel együtt tárolja. Később ugyanúgy visszanézhetjük, mint a fotóinkat, és láthatjuk az akkor átélt élmény érzelmi fokát. Nem tudom, hogy szeretnék-e egy ilyen készüléket a fejemre. Napjainkban talán az utolsó titkunk, hogy mit is érzünk valójában. Szabad-e még ezt is kiadni? A Neurocam hamarosan megvásárolható lesz.
I.
Harminckét évesen a királynő már elhervadt rózsa volt. Noha a maga idejében a házasulók piacán a legtöbbet érő királykisasszonyok közé számították, ő volt a legműveltebb és a legkevésbé szép is közülük. Egyik szerződés a másik után bomlott föl, mielőtt még beteljesedhetett volna. Húgai idegenbe mentek férjhez külföldi hatalmasságokhoz, mialatt ő odahaza maradt, és látta a bátyját trónra kerülni apjuk halála után, majd lekerülni onnan egy ágaskodó ló hátáról. Uralkodása első öt évét a tanácsban akadémikus politika, az udvarban pedig féktelen pompa jellemezte. A táncokban, a versek és dalok gáláns ajánlásaiban lelte meg azt a figyelmet és hódolatot, amit királykisasszonyként megtagadott tőle az összes jegyajándék, melyek visszajuttatását megkövetelte az illem: a jegygyűrűk, amiket lehúztak ifjú kezéről, a külföldi királyfik arcképei, amiket útnak indítottak vissza. Azonban öt esztendő elteltével a királynő elkezdte újragondolni helyzetéi. Lehetséges, hogy a ragyogó, tetszelgő Vigalom, ami akkora élvezetet nyújt neki, nem pompa, csupán léhaság? A léhaság gyöngeséghez vezet - bizony, a történelem tükre a hanyatlás korai jeleként tünteti föl. Az igaz, hogy hivatott tanácsadók veszik körül, ám az ő bölcsességük nem fog örökké élni. A királynő egykettőre megértette, hogy hiba volt elhamarkodottan az élvezetekbe merülni, magával sodorva az egész udvart, ami amúgy is hajlamos erre. Ezért lerövidítette az addig késő éjszakába nyúló mulatozást, hogy minden reggel rnár hajnalban kelhessen, és még reggeli előtt megcsináljon kilencsornyi fordítást. Állandó kísérete lecserélődött: csinos, beillatosított fiatalemberek helyett agg tudósokból tevődött össze. Az udvar elképedt, amikor kedvenc időtöltései tilossá, legfőbb erényei egyik napról a másikra kegyvesztetté lettek. Az idősebb udvaroncok szemrebbenés nélkül vették tudomásul: három, nagyon is különböző uralkodót éltek meg gyors egymásutánban, és tudták, miként alkalmazkodjanak. Az országot nagyjából ugyanúgy kormányozták, mint korábban, csakis a módi változott, hogy kiket illik meghívni
Harminckét évesen a királynő már elhervadt rózsa volt. Aztán egy titokzatos ifjú érkezésével minden megváltozott...
Ellen Kushner
AZ UNIKORNIS
MASZKAJÁTÉK vacsorára: a zenészek leszerepeltek, a tudósok sikert arattak. Hamarosan könyvek vették át a csecsebecsék helyét az udvaroncok puha, fölékszerezett kezében. Amikor a királynő sutba dobta a tarkabarka toaletteket, amelyek amúgy is mindig elhomályosították őt, hűséges udvara hasonló józansággal ruházta föl magát. Azonban ezen a nyáron az északi grófságokban tett királyi körút idején a légkör megenyhült, amikor a fiatalok közül sokan újra behódollak az élénk színű és hóbortos öltözékeknek: bőven lesz ideje a seszínűségnek, mondták, amikor újrakezdődik az oktatás ősszel. Most a királynő kék selyempavilonjában üldögélt, védetten a nyári nap sugaraitól a három, hullámzó fal által, amiket arannyal hímzett címere lett súlyosabbá. A negyedik oldal vissza volt tekerve, nyitva állt bármely szellő előtt, mely esetleg mozgásba hozza a levegőt. A királynő kívánsága volt, hogy ebben az augusztusban udvarát országnagyjai házának tágas, zöldellő gyepén tartsa, ahol nemesi kísérete elszórakoztatja magát vidéki mulatságokkal,
míg ő maga fölméri földjeit, és gyakorolja hagyományos előjogát, miszerint koldusbotra juttathat bárkit, akit kiválaszt, hogy vendégül lássa őt. Nemrégiben támadt kifogásai ellenére a királynő továbbra is engedte, hogy hűbéresei fényűző hódolattal adózzanak neki; vazallusai Isteni Szűznek nevezték, meg a Mezők és Berkek Királynőjének, és zenés maszkajátékokai, leszüretelt gyümölcsöket, valamint tisztába öltöztetett gyermekeiket tálalták elé. Az utóbbiak közül várakozott most egyre: a gyermektelen Lord Andreas kiszemelt örökösére, egy ifjúra, akit külföldön neveltek, és a minap tért haza gyámja birtokaira. Minden bizonnyal zöldfülű lesz; a királynő csak abban reménykedett, hogy nem fog dadogni vagy orra bukni. Ők azonban tudták, hogy az ifjú nem fogja ezt tenni. Erre kisebb volt az esély, mint bárki gondolta volna az ifjú úriember esetében, akit hamarosan bemutatnak Őméltóságának. A fiatalember nemes patrónusa utolsót simított a pártfogoltja nyakát övező komoly, fehér fodros
>
galléron, és hátralépett, hogy szemügyre vegye teremtményüket. - Tökéletes - szuszogta, nyíltan bámulva az egyenes tartású, karcsú alakot, akit, mint valami nyalánkságot, bearanyozott a vidéki kastély ablakszemein beáradó napsugár. A fiatalember viszonozta a tekintetet egy olyan mosollyal, ami célzata szerint elolvaszt bárkit a csontja velejéig, és azt mondta: - Szolgálatára, uram. Ha a mosoly nem bűvöl el, akkor a hang biztosan; tökéletes, tökéletes, végtelenül becses, azzal az érzéssel, hogy mindkettő szétzúzható a megfelelő csapással - ha valaki elég bölcs ahhoz, hogy átlásson a teljesen kiváló tökéletességen, és elég bolond ahhoz, hogy el akarja pusztítani. - Itt az idő - szólalt meg a magas, sovány férfiú, aki korábban is mindig ott tartózkodott, aki sötét köntösében állt az árnyékok között az ablak mellett. - Nincs szükség arra, hogy izguljon miatta, ezt megígértem nagyságodnak. És rendelkezésére állt az egész nyár, hogy megcsodálja, most bírja ki, és ne ártsa bele magát! - Iiigen - lehelte a testes nagyúr, kövér, fölgyűrűzött ujjait olyan rosszat sejtető számítással szorítva össze, hogy a szépséges fiatalember hátravetette fejét, és fölkacagott. A magas férfiú pillantása odasiklott munkaadója arcára, s ott elfojthatatlan elégedettséggel találkozott. Ez az önteltség megfelelt neki: kezdettől fogva semmit sem bízott a véletlenre. Az ifjú átment a zöld gyepen a nemesek csoportosulásai mellett, tudatában annak, hogy minden szem rajta csüng. A pavilon selyme szeszélyesen verdesett a forró nyári levegőtől. Odabent a királynő egy könyv lapjait lapozgatva ült, formálisan, mit sem tudva az ifjú közeledéséről, míg a testőrség alabárdjai egymást keresztezve, majd szétválva engedték a fiút belépni és a lába elé térdepelni. Először elkápráztatta a fiú lehajtott feje fölötti intenzív sugárkorona; aztán rájött, hogy szemét csupán a nyitott sátorajtón beáradó nap vakítja el, ami megvilágítja a tükörfényes hajat. Az ifjú várt, fejét meghajtva a hölgy előtt,
betartva az udvari illemet, amit előzőleg megtanítottak neki az összes ősrégi ceremóniával együtt, míg meg nem hallotta a királynőt: - Isten hozta udvaromban! - Akkor fölemelte a fejét, és ránézett az uralkodóra. A selyem beárnyékolta a nőt, olyan tiszta színben fürösztve, amilyen az égszínkék holdfény. Az ifjú szeme lassan alkalmazkodott, és ki tudta venni a felséges arcvonásokat. A királynő orra hegyes volt, festetlen szája kicsi és lebiggyedő, mint apjáé, a királyé. Szűk résű, vizenyőskék szem méregette őt a súlyos, félhold alakú szemhéj alól. Az ékköves csatok, melyek a felség egyenes, színtelen haját laposan tűzték meg feje mindkét oldalán, csak hangsúlyozták arca szigorúságát. Lágyságot egyedül meglepően telt és kerek orcáján lehetett fölfedezni, valamint álla csapottságában. Szoknyája komoly, pazar kék háttere előtt sápadt, gyűrűkkel megrakott keze idegesen játszadozott egy kisméretű könyvvel az ölében. Borostyánszín bőr, arannyal préselve. Az ifjú tekintete gyorsan visszatért uralkodója arcára. A királynőnek elakadt a lélegzete, aztán köhintett, hogy ezt leplezze. Odanyújtotta kezét; az ifjú hajlékony ujjai simák voltak, olyan finom csontokkal, hogy a nő úgy érezte, talán üregesek, mint a madaraké. A fiú szépen formált ajka megérintette a felséges kézfejet, s aztán tekintete ismét teljesen az uralkodóra szegeződött. - Uram, isten hozta! - ismételte meg a királynő. - Könyörgöm, emelkedjék föl, és foglaljon helyet! Az ifjú szerényen komor feketébe öltözött, fehér, vászon ingfodrokkal a csuklónál és toroknál. A nö nézte, ahogy helyet foglalt egy alacsony zsámolyon vele szemben; a fiatalember mozdulatai ruganyosak voltak, teste olyan karcsú és megformált, akár a sodrony. Az ifjú nyugodtan és büszkeséggel állta az uralkodó fürkésző pillantását. Értette a nő arckifejezését, a hűvös tartózkodást, mely csaknem megbabonázott tetszést rejtett; értette, és részvétet érzett. Hisz ő makulátlan. Lord Potroh-Gyűrűssy és sovány barátja ma este csakis dicsérni fogják őt.
- Úgy értesüllem - szólalt meg a királynő skrupulózus szertartásossággal -, hogy ön több esztendőt töltött külföldön. - Túl sokat, asszonyom, ahhoz, hogy kedvemre legyen. - A fiú könnyedén a nőre mosolygott. - Ön tehát visszatérni vágyott? - Hölgyem, ez volt leghőbb kívánságom. A királynő szeme enyhén fátyolos lett a fenntartástól; volt egy egész, férfiakkal teli udvara, hogy bókokat kanyarintsanak neki. - Na persze... - kacagott föl az ifjú, míg tekintete szomorkásan hullott összekulcsolt kezére -, az ember leghőbb vágya mindig ellenkezik az ember feljebbvalóival, nem igaz? Folyton azt mondták, milyen jót tesz nekem, hogy külföldön élek, így természetesen utáltam az egészet. - Eszébe idézve a kötelesség összes terhét, az uralkodó bólintott. - Törékeny egészségem, mondták, tiltja az utazást, és ifjú korom szükségessé teszi az állandóságot. - A nő ki tudta venni mindkettőt, a fiatalságot és a minapi betegséget a fiú arcán: a finom, lányos bőr megfeszült az arisztokratikus csontokon, melyek még nem szilárdultak kiforrottságba. - Szóval tanultam. - A fiatalember elszántan nézett föl, olyan kék szemmel, hogy egy pillanatig a királynő nem is látott mást a sápadt, szép formájú arcban, mely foglalatként ölelte körbe a szempárt. - Eltökéltem, hogy amennyit csak tudok, kihozok mindabból, amit adtak nekem, ezért aztán... - Az ifjú hirtelen elnémult, lesütött szemmel, bőre elszíneződött, akár egy kényes rózsa. - Bocsásson meg, Felség! Nem érdekelheti Nagyméltóságod, hogy mit... - A tanulás, uram - felelte a nő halkan mindig nagy érdeklődést ébreszt bennem. Könyörgöm, folytassa! - Olvastam hát - mondta a fiatalember, ugyanolyan halkan. - És lanton játszottam. Amikor szóltak, hogy esetleg nem egészséges annyi időt zárt térben tölteni, hozzáfogtam lovagolni és nyilazni és órákat töltöttem kardvívással. - Elmozdult ültében, egy öntudatlanul kecses mozdulattal. Ha így tud mozogni tőrrel a kezében, akkor minden bizonnyal remek vívó. - Tervezi, hogy most is folytatja majd tanulmányait?
>
- Ha meg tudom itt is szerezni a könyveket. Már végigolvastam nagyuram könyvtárát, ami siralmasan elavult. A királynő észrevette, hogy a fiú szeme vágyódva szegeződik az ölére, és összerezzent, megszorítva közben az elfeledett kötetet. Elmosolyodott, amikor rájött, mire bámult az ifjú, és föltartotta a bőrkötéses könyvet, hogy az jobban láthassa. - Akkor meg kell nézze ezt: ez a saját tiszteletpéldányom Dunn új művéből az égbolt mozgásairól. Most nyomtatták ki, rajtam kívül csak keveseknek lesz meg. - Megveregette a szoknyáját. - Jöjjön, üljön mellém, és el fogjuk olvasni! - A fiatalember fölállt, és újra leült, akár egy táncos, a királynő lábánál. A nő most csak a haj szőke áradatát láthatta belőle, az orca íve által részben eltakart mosoly gödröcskéjét. - Most ők mind eljönnek a városba - magyarázta lelkesen -, a tudomány emberei, a filozófusok... Azt tervezem, hogy csökkentem a nyomtatásra kivetett adót... Ó, a vidék nagyon is jó a nyugalomhoz és tanulmányozáshoz, de a városomba kell eljöjjön a könyvekért és művelt elmékért... Na most, ez itt az Előszó. Az ifjú a lapra szögezte tekintetét, amit nagy, vésett betűkkel és fanyomatos ábrákkal nyomtattak, és megpróbált nem elkalandozni a felséges gömbölyű ujjhegyek és rágottnak tűnő hüvelykujjköröm széljegyzeteire... Semmit sem tudott Dunnról vagy az égboltról szóló könyvekről. Most majd tanulmányoznia kell őket, hogy tájékozottnak lássék, és tökéletesen emlékeznie rájuk. Tökéletesnek kell lennie. Még mindig rengeteg tanulnivalója van. Lord Andreas vidéki kastélyának egyik szobájában késő éjszakáig ragyogott a gyertyafény. A királynő „egyszerű, vidéki estebédjét" a maga nyolc, egyidejűleg fölszolgált fogásával, ötféle borával, valamint a vacsorával együtt járó bűvészeivel és trubadúrjaival már órákkal ezelőtt leszedték a nagycsarnokban, és az udvar eltávozott jól megérdemelt pihenőjére a különféle, számukra kijelölt termekbe. Csakis ebben a kis szobában voltak meggyújtva a gyertyák, lángjuk a faborítású falakat borostyánszín ragyo-
gásúra fényezte. Az éjszaka melegsége ellenére elhúzták a súlyos függönyöket az ablakok előtt. Nem volt valószínű, hogy bárki erre kószáljon ezen a távoli folyosón, és meglássa a fényt az ajtó alatt. A kastély ura és sovány cinkosa egy kerek, gyertyákkal megrakott asztalnál ült, miközben a kifinomult, szőke ifjú részletesen elmesélte nekik a napját. Egyik pózt a másik után vette föl anélkül, hogy tudatában lett volna, egyik karját kinyújtva fejezve be beszámolóját, mindegyik ujj precízen gömbölyödött, mintha csalogatná közönségét: - És így holnap nyájasan búcsút mondok önöknek, és csatlakozom a királyi menethez vissza az udvarba! Ezt megfontolt csönd követte, amit a húson ritmikusan cuppanó hús csattanása tört meg; a kövér férfi tapsolt. Amikor a visszhangok kezdték megtölteni a szobát, abbahagyta. - Remek! - mondta. - A némber magához vesz téged. - Ő, igen. - A dallamos hang csaknem ujjongott jó modorú diadalittasságában. - Mi elválaszthatatlanok vagyunk, Őnagyméltósága és én. - Tökéletes! - szuszogta a nagyúr, akinek lelkesedésétől átitatva a fiatalember remekelt egy királyoknak járó meghajlást. - Készséges kötelességem nagyuram iránt. És most, bocsássanak el, uraim! - A meghajlás a fekete ruhásra is kiterjedt. - Félek, vissza kell vonuljak; az udvar korán kilovagol holnap. Ám a kövér nagyúr keze kígyóként csapott oda, mielőtt a fiú elfordulhatott volna. Húsos, meglepően erős ujjak markolták az ifjú állát. - Nem. Nem bocsátunk el. A fiatalembernek több esze volt, mintsem hogy visszahőköljön. Kényszerítette magát, hogy szembenézzen az apró, csillogó szempárral, és udvariasan így szólt: - Mivel szolgálhatom méltóságod? A kéz szorosabban fogta a fiú állkapcsát, aki szagolhatta a férfi leheletében a vacsora erjedését. - Engedelmeskedni fogsz nekem - parancsolta Lord Andreas. - Nem távozol, míg el nem bocsátottalak.
- Természetesen, uram. - Az ifjú ügyelt arra, hogy a könnyed, készséges mosoly kiüljön tekintetébe is, ne csak a szájára. De az erős ujjak félrelökték az arcát. - Ne merészeld a trükkjeid rajtam próbálgatni! - morogta a patrónusa, aki ismét fölemelte bársonyba burkolt karját. A fiú elpördült az ütés elől, keze automatikusan nyúlt a tőrért a csípőjéhez. - Fegyvertelen vagy - jegyezte meg nyugodtan a magas férfiú az asztal melletti székéből. Kitűnő reflexek! - folytatta barátságosan, semmibe véve az erőszak fenyegetését, mintha nem ís látta volna. - Csodálatra méltónak találtam a meghajlást, amit az előbb bemutattál. Lennél szíves megmondani, hol tanultad? A fiatalember leengedte üres kezét. Egy vizsga, gondolta, csak egy újabb vizsga volt. Lord Andreas, immár némán, besüppedt a székébe. Az ifjú egyenletessé tette lélegzését, és a szokott válasszal szolgált. - Külföldön, uram. Voltak tanáraim... - Nem. - A férfiú sovány arcán a vonások lenéző gúnyba rendeződtek. - Itt tanultad, nem emlékszel? - Ne mondd nekem - vágott közbe a kövér nagyúr érdeklődve -, hogy kezded elhinni a saját meséid? Az ifjú szorosan féken tartotta mérgét összeszorított öklében, engedve, hogy dühének izzása megóvja attól, hogy félelmében reszkessen. - Bocsássanak meg - mondta fagyos jó modorral -, nem tudtam... A nevetésük átjárta, pörölycsapásokként hasogatott a fején belül. - Nem - jelentette ki a sovány férfiú. - Persze hogy nem tudtad. De nem hiszed el valójában azokat a meséket, amiket a királynőnek mondtál? - Persze hogy nem! - csattant föl a fiú. - Tudom, mi valóságos és mi nem. - Persze hogy tudod. - A férfiú hosszú keze odanyúlt az asztalon az egyik gyertyához, ami közel volt hozzá. Egy pillanatig ujjait a láng fölött tartotta, mintha azon lenne, hogy megáldja, aztán két csontos ujjheggyel kioltotta a gyertyalángot. - Mint ahogy én is. - Füst kígyózott föl a fekete kanócról, s szertefoszlott a sötétben.
- Ki vagy te... valójában? Az ifjú úgy érezte, hogy a világ gyomorszorító feketeséggel elválik tőle - előrelökte a kezét, és elkapta az asztal szélének sima fáját. - Ó, uramisten! - Lord Andreas hangja visszhangot vert a fiatalember fejében. - Nem fog elájulni, ugye? - Nem, persze hogy nem. - A férfiú fölállt, fekete köntöse még feketébb redőkben omlott le körülötte. A fiú visszahőkölt a közeledésétől. Nem akarta, hogy bárki megérintse; nem akart mást, csak hogy egyedül lehessen a tökéletes sötétségben, összecsukódva, mint egy kagyló... Ám a férfiú csupán kihúzott számára egy széket. Az ifjú némán belerogyott. - Csak kimerült - magyarázta a férfiú az ifjú feje fölött Andreasnak. - Egyedül szeretne lenni. - Épp elég hamar lesz egyedül - jelentette ki Lord Andreas. - Most az egyszer maradjon csöndben, és hallgasson meg! - Föllódította hatalmas tömegét az asztal mellől, és a fiatalabb férfi elé állt. - Add ide a kezed! - utasította. A fiú föltartotta jobb kezét, és nézte, hogy remeg. - Nem ezt - kifogásolta patrónusa -, a másikat! - Az ifjú bal keze arany pecsétgyűrűt viselt. Úgy tűnt, mintha belesüppedne Lord Andreas ujjainak húsába, amikor azok megfogták. A nemes úr komoran mosolygott. - Ezt neked csináltattam, azon a napon, amikor megszülettél. Emlékszel? A fiatalember kénytelen volt megnyalni az ajkát, mielőtt válaszolt. - Igen. - Ez a tiéd, és csakis a tiéd. Ne feledd! Na most - folytatta Lord Andreas, visszatelepedve az asztal mellé, továbbra is kezében tartva a fiú kezét. - Olyan tanácsot fogok neked adni, amit bármelyik patrónus adna gyámoltjának, annak indulása előtt az udvarba. De a te esetedben ezek nem puszta szavak... az utolsó betűig betartandók. Hallod? - Az ifjú bólintott. - Először is, semmi esetre se igyál bort vagy tömény szeszt! Észre fogják venni, de mostanra már elég gyakorlott hazudozó kell legyél ahhoz, hogy kifogásokkal állj elő bármilyen alkalomra. Annyit kockázhatsz vagy kártyázhatsz, amennyit csak akarsz... nem érdekel, mennyi
>
Hogyan szerezted mindezt a hozzáértést... a pénzt költesz el, de arra számítok, hogy többet karddal, a lanttal, a saját sima izmaiddal? Nincs fogsz nyerni, mint veszíteni. Öltözz jól, de ne emléked semmi más életről, csak erről... még rangod fölött; semmiképp se versengj a nagyaz is lehet, hogy nem vagy ember. - A szőke fej urak fiaival! El fognak ámulni a vívótudomámegrándult fölfelé, és Andreas nevetett. - Ez nyodtól... ahogy ennek lennie is kell! - horkanaggaszt téged? Aggaszt, kedvesem? totta a patrónusa. - Jobb vagy bármelyiknél. Ha bármelyikük veszekedést provokál veled a párA sovány férfiú tekintete úgy izzott, mint a bajozás gyönyörűségéért, az isten szerelmére, halovány achát. ne öld meg! Ha megsérülnél, tudod, hogy nincs - Minden bizonnyal egyike vagy azoknak, miért aggódnod; csak tartsd eltakarva, míg el akik nem emlékeznek az álmaikra. De ez nem nem felejtik, hogy ne hiányolják a sebhelyet! jelenti azt, hogy sosem álmodsz. Álmodj újra, - Andreas végigfuttatta ujját a karcsú csukló szépségem, álmodj újra, mielőtt kétségbe vonod az ajándékot, amit adtam neked... sima bőrén, amit múlt héten acél hasított föl. - Azt hiszem, ez minden... Ó, igen... a szokásos Az ifjú szerette volna közölni, hogy utálja a figyelmeztetés, nehogy a gyámolt fejét az udvar talányokat, s hogy nem bízik az álmokban. De bűnei és pompája elcsavarják a hálátlanság iráa magas férfiú fölemelkedett, és vele árnyéka, nyába: Ahogy megteremtettünk téged, ugyanúgy hosszan és feketén mászva meg a falat a gyertyafénnyel együtt, amin kívül hirtelen nem el ís tudunk veszejteni. - A nehéz ujjak hirtelen összezárultak a fiatalember keze körül. - Csak tudott mást kivenni a fiú, csakis ezt a fényoszlopot. Amiből kinyúlt öt ujj, hosszú és hűs és ebben az esetben, kedvesem, ez nem üres fenyesötét, és megérintették a fiatalember szemét, és getés. ő álmodott megint... a szokott álmot: A fiú összeszedte visszatérőben lévő erejét, Álmában nő volt, egyedül egy csupasz szohogy fagyosan mosolyogjon a nemes úrra. - Fenyegetés, bizony. Még csak nem is tudom, bában, zokogva, a látomás csupán egy pillanatig tartott, nem volt elég idő ahhoz, hogy a fiú hogyan teremtettek engem; pontosan mitől kellene félnem az elveszejtésben? Jobb vívó vagyok, tudja a nevét vagy megismerje az arcát vagy a könnyek okát; csak a nyomorúságát annak, mint bárki, akit ellenem küldhet, és hamarosan hogy ő, a nö saját vágyódásai csapdájába esett, bírni fogom a korona kegyét. Ha ön... a négy fal nem nyújt menedéket az ellen, ami A sovány férfiú gyászos sóhajjal szakította rajtuk kívül terült el, amikor női maga a szoba félbe a szóváltást. - Legénykedés - állította. - Meg kell tedd a és a falak és a gyöngeség és nyomorúság veleje, aki vonakodik abbahagyni az álmodást... magad kis gesztusait! Helyes, de aligha bölcs. A fiú keze forró lett a könnyektől. Szemét Megérintette a gyertya kanócát puszta ujjával, érthetetlen fény világára nyitotta; pislogott, és a láng megint életre lobbant, alulról világítva és elkülönítette mindegyik különálló gyertya meg a kíméletlen arcot. fénykoszorúját és a két férfi arcának fehér haA szobában semmi sem moccant, még a gyertyalángok is libegés nélkül égtek a forró, sadékát. homályos levegőben. A fiatalember izzadságot - Most már minden rendben - jelentette ki a ízlelt fölső ajkán, de nem mozdult, hogy letösovány férfiú vészjósló gyöngédséggel. rölje. A fiatalember tekintete saját kezére esett, - Kérdezz! - szólította föl a sovány férfiú. - ami összekulcsolva feküdt az ölében. MutaKérdezz meg újra! tóujján az aranygyűrű kristályként ragyogott a könnyek foglalatában. Elfordította a kezét, Az ezüstöskék szem kétségbeesetten csünhogy lássa a fényt először az apró ezüstholdon gött teremtőjén. megcsillanni az egyik oldalon, aztán a rubin- Ki vagyok én? - Igen... - susogta diadalmasan Lord And- ton, ami a nap volt... Közöttük középen egy bevésett alak táncolt magában, egyik karja fölreas képtelenül arra, hogy visszatartsa magát a beleszólástól. - Ki vagy te? Honnan jössz? lendítve a nap felé.
- Lazarus Merridon. - Az ifjú fölnézett, bizonytalankodva, vajon melyikük szólította meg. - Lázár, a koldus - mondta a sovány férfiú. - Lázár, a nemrég feltámadt. A helyi mitológia egy foszlánya. Sol Meridionale: délben életre hívott. Ha valaha esetleg lovaggá ütnek, használhatod jelmondatnak. - Látod - közölte a nemes úr -, nem tudod meghiúsítani a terveinket. Lazarus talpra állt, egy elegáns alak, akit még inkább tökéletessé tettek a kimerültség nyomai. Ennek ellenére a hangja még mindig csengő maradt, és mézédes. - És amikor az udvarba kerülök - kérdezte -, mit kell csináljak azonkívül, hogy megszerzem a lovagi rangot? - Ami csak tetszik, kedvesem - felelték neki. - Nem tudod meghiúsítani a terveinket. II. Minden előzetes várakozás dacára az udvar visszatérése székhelyére a fővárosban azon az őszön minden volt, csak nem unalmas. Máris kicsiny ezüsthalmok vándoroltak egyik kézből
a fölékszerezett másikba, megfizetve a királynő legújabb tanulópartnerére vonatkozó élénk spekulációkat. Senki sem tudott elég közel kerülni a különös szépséghez, hogy fölfedezze vonzerejének pontos határait; csak annyiról lehetett megbizonyosodni, hogy az ifjú szemlátomást érti, akármi is az, amit a királynő tanulmányoz. Az is kiderült róla, hogy nagyszerű muzsikus és csodálatra méltó táncos; és valójában ez volt az, ami végül megmentette mindnyájukat az eladdig emberemlékezet óta leguntatóbbnak ígérkező téltől - természetesen eltekintve a gyászolás időszakaitól. Az őszi vadászat adta neki a sugallatot vagy talán egy kis egzotikum a felséges asszony egyik könyvéből; elvégre nem lehetséges, hogy őfelsége helytelenítsen egy klasszikus témára épülő maszkajátékot, és a Vadászat az Unikornisra a kommentárok megszámlálhatatlan lapjának volt a tárgya. Nevetségesen nagy volt az esélye, hogy a maszkajáték helyben lesz hagyva még mielőtt az ifjú játszana a királynőnek az általa komponált, páratlan szépségű muzsikából, mivel a rabul ejtő Szűz főszerepét nem
>
adhatja elő más, mint az udvar saját Felséges Nagyasszonya (és egyetlen szűze, vihogták a rossz nyelvek). Senki sem vette a fáradságot, hogy fogadjon arra, ki lesz az Unikornis, és így elvesztettek egy érdekes fogadási lehetőséget, mert a zeneszerző tiltakozott, és a szerep a fiatal Dumaine grófnak jutott - elég szemrevaló táncos, de mindenki tudta, hogy őfelsége már tavaly ráunt. A maszkajáték estéjén a nagy csarnok erdőtől pompázott. Oszlopait élő zöld növények koszorúzták, míg a padlót virágos szőnyegek takarták. A Ceremóniamester fölülmúlta önmagát a papírból, vászonból, fából, szaténból készült fantasztikus fákkal... előzőleg eleven madarakat is akart, de eszébe juttatták, hogy azok esetleg megzavarhatják a zenét és talán a táncosokat is, ezért végül kénytelen volt beérni rafináltan elrendezett tollakkal, a levelek közül kikandikáló kicsiny ékkőszemekkel. A terem szélein nyüzsögtek azok az udvaroncok, akik nem vettek részt az előadásban. A próbák hetekig zajlottak zárt ajtók mögött; eltekintve a témától, szórványosan előforduló nyilvános veszekedésektől, melyek a jelmezek és a rangsor miatt törtek ki, és egy-egy kóbor melódiától, ami alkalmilag előtört valaki torkából, senki sem tudott semmit a maszkajáték tartalmáról. Tehát kíváncsian várták, és megcsodálták közben a díszletet. A zenészek, pazarul kicicomázva ezüstben és zöldben, már egy szalagokkal és gallyakkal földíszített emelvényen ültek. Köztük volt Lazarus Merridon, kezében a lant, amin majd játszani fog. Hidegvérű tekintete végigsöpört a közönségen; aztán odabiccentett a harsonásnak, és egy fölcikornyázott vadászhívójel hangjai zengtek végig a csarnokon. A szemlélődő udvaroncok azonnal fölhagytak a pletykával, teljes izgés-mozgásukkal, hogy tekintetük a terem közepére szegezhessék. A Szeretők táncával kezdődött, majd jött a Vadászoké. Aztán előlépett a királynő, szűzi fehérbe öltözve, fakó haja szabadon omlott le, világos szeme izgatottságtól csillogott. És peckesen kilépdelt az Unikornis, ficánkolt elefántcsontszarvával, és tapsot érdemelt látványos szökkenéseiért, mígnem odatáncolt az
üldögélő hajadonhoz, és, a cintányérok csattanására, ragyogó szarvát a szűz ölébe hajtotta... Vad lelkesedéssel a vadász-nagyurak műsoron kívüli kiáltozásban törtek ki, amikor előpattantak az aljnövényzetből, hogy lemészárolják a szerencsétlen Grófot, akinek vadonatúj selyemzekéjét ténylegesen fölhasította néhány lándzsa. A haláltáncuk közepén ücsörgött a királynő, szálló hajjal, kipirult arccal, csillogó szemmel. Az udvaroncok közül mindenki, akinek gyorsan járt az agya meg a keze-lába, azon kapta magát, hogy forog és szökken a győzelem végső, vad muzsikájára. A csarnokot pörgölődő bársony, selyem és szatén tarkázta, a kék, a vörös, a zöld éles villanásai, a szivárványszóró ékszerek csillogása a frizurákon és a kebleken, az öveken és a kalapokon és a tőrökön... Fölöttük, a zenészek emelvényén ült Lazarus Merridon, játszva a lanton és mosolyogva. Eszében a vonósok és rézfúvósok és üstdobok vad és lüktető ritmusait át- meg átszőve a névtelen férfiú szavai jártak: - Most már minden rendben. Lord Thomas Berowne egyike lett volna a maskarásoknak, lévén egy herceg ifjabbik fia és bámulatra méltó lábszár birtokosa; de csak az előadás napján tért vissza egy külföldi követségből. Azonban a délután folyamán időt szakított mindarra a pletykára, ami csak elérhető volt az előadás kezdeményezőjéről, és azon az estén alaposan megfigyelte a lantost. Lord Thomas zenei ismeretei nemesemberhez illően csak elemiek voltak, ám annál többet tudott a királyi udvarokról; így aztán nem is lepődött meg a híren a rákövetkező délután. Lévén egy szerfölött széles körben kedvelt, valamint széles körű kapcsolatrendszerrel rendelkező fiatalember, korábban hallotta, mint a legtöbben, és szerét ejtette, hogy első legyen, aki megkeresi Lazarus Merridont, hogy sikeréhez gratuláljon. Lazarus Merridon mosolygott, elkönyvelve az ifjú nagyúr fényűző gyűrűkkel megszórt kezét. - Nagyuram, túlságosan is nemes lelkű, igazán. Amint a zenét megírtam, az én részem csupa tétlenség volt, míg a többiek munkálkodtak.
Lord Thomas nevetett, mintha a másik tréfált volna. - Ő, a maszkajáték, persze! De kegyelmed valódi teljesítménye a királyi meghívás, tudja-e? Lazarus pislogott. Alig telt el idő azóta, hogy ő maga megkapta a meghívást. Nagy isten, micsoda hely! - Őfelsége visszavonulására ágyasházába, igen - ismerte el udvariasan. - A lehető legnagyobb megtiszteltetés számomra, hogy jelen lehetek ma este. Lord Thomas jókedvű élvezettel mosolygott ezen a kimértségen. - Látom, kegyelmed hozzászokott az udvari módihoz. Sosem szabad megbízni senkiben, aki túl sokat tud az emberről, vagy aki túl érdeklődőnek tünteti föl magát. Ám kegyelmed hírszállító összeköttetései még nem épülhettek ki nagyon jól, itt bárki megmondhatja kegyelmednek, hogy én ártalmatlan vagyok. A családom túl gazdag ahhoz, hogy rászoruljon bajkeverésre bárki esetében. - A mosolya a muzsikus tekintetét kereste. - De nem azért jöttem, hogy a nemes Berowne-okról pletykáljak kegyelmeddel. Csak tanácsot szerettem volna adni. - Lord Thomas karon fogta, meghitten végigsétálva vele a galérián. A karolás könnyed volt, kényelmes. Lazarus eltűrte, ahogy eltűrt minden mást is, amit az udvar reá mért. - Tudja... - az ifjú nagyúr barna fürtös feje az aranyhajúhoz hajolt - azt gondoltam, hogy valaki akár most is elmondhatná kegyelmednek. Egészen világos, hogy kegyelmed a következő királyi kegyenc, és senki sem irigyli ezt... - Nem-e?, gondolta Lazarus Merridon megvetően. - ...de nem számíthat arra, jóképű idegen, hogy ez tartós lesz. Sosem az. Még nincs itt régóta, nem látta a többi kegyeltet jönni és menni úgy, ahogy némelyikünk. De, gondolta az idegen, látott már valamelyikőtök hozzám hasonlót, Lord Thomas? Fanyar mosoly ült ki az arcára, amit félreértve Berowne így szólt: - Még csak eszébe se jusson! Az utolsót, aki megpróbált hozzáérni a királynőhöz, elküldték az Északi Háborúba egy regimentet vezényel-
ni, és azóta nem hallani róla. - A hangjában megjelent egy olyan árnyalat, ami korábban hiányzott belőle: zordság bújt meg a barátságos évődés mélyén. Lazarus rápillantott, de csak megnyugtató kedvességet látott a telt, nyájas arcon. Hirtelen vágyódni kezdett egy ürügyre, hogy elmehessen, hogy elmenekülhessen ennek a barátságos férfinak és az ő fürkésző tekintetének társaságából. - Ó, jaj! - kiáltott föl Lord Thomas megjátszott aggodalommal. - Csak nem sikerült megbántanom kegyelmed, szófukar Merridon jóuram? - Természetesen nem, Lord Thomas. Megtorpantak egy nagy, rombusz alakú üvegtáblákból készült ablak előtt. - Megbocsájthatatlan otrombaság lenne tőlem megbántani egy olyan férfit, akit csodálok - állította Berowne. A nap vörös fényeket csillantott meg hajában, miközben ő kibámult a kertbe. - Merthogy azt teszem, tudja-e kegyelmed? Amióta csak csatlakozott hozzánk a királyi körúton... - Ön ott volt...? - kezdte Lazarus. Olyan sokan voltak ott akkor, s mindnek volt neve, arca, rangja. - Ó, kegyelmed nem fog emlékezni rám. Thomas könnyedén elmosolyodott, elfordulva az ablaktól. - Bár én fölfigyeltem kegyelmedre... volt valami csöndesség kegyelmed körül, valami másság, mintha kegyelmed nagyon messziről jött volna... külföldön nevelkedett, ugyebár? Egy pillanatig hazugságainak csokra ráfagyott a zenész nyelvére. - Külföldön, igen... - Aztán visszanyerte hidegvérét, bánatosan kijelentve: - Nem hittem volna, hogy ennyire látszik. Thomas kacagott. - Már megint sértegetem kegyelmed, ugyebár? Nem, nem látszik, most már nem. Nem mintha számítana - tette hozzá derűsen. - Ha úgy tudnék lanton játszani és énekelni, mint kegyelmed, azt sem bánnám, ha két fejem lenne meg egy farkam! De, sajna, nincs semmiféle tehetségem, csak rengeteg drága gúnyám... Lazarus akarata ellenére így szólt: - Én nem vagyok az... nem olyan jó, mint amilyen jónak ön hisz engem.
>
- Nem? - kérdezte komolyan a nemes úr. Akkor én nagyon szeretnék találkozni kegyelmed mesterével. Világos bőre elárulta. Thomas látta a pírt végigömleni a muzsikus arcán, és azonnal csupa megbánás lett, gratulálva neki világos arcszínéhez és elterelve a társalgást szokatlan gyűrűjére. Lazarus hosszú, karcsú ujjai lazán feküdtek a másik férfi puha, jól gondozott kezében, miközben Thomas az arany pecsétnyomót vizslatta. - Ez leheletfinom munka. Nap, hold... az egy férfi vagy nő ott közöttük? - Nem tudom - válaszolta halkan. - Szép. - Lord Thomas mosolygott, elengedve a kezét. - Kegyelmed el kell jöjjön valamikor megnézni az új festményeim; bár nem most, kegyelmed hamarost új csodálók fogják megrohanni. - És tényleg, egy pár törtető udvaronc eltökélten tartott feléjük a galérián. - Nem merek kegyelmed és a hódolat közé állni, jóuram; még összezúzódnék. Merridon mester, jó napot... és jó szerencsét! - Nagyuram. - Lazarus kurtán meghajolt, de egy kéz a karján félbeszakította. - Thomas - mondta mosolyogva a nemes úr. - Feltéve, hogy kegyelmed rá tudja venni magát erre. - Jó napol, Thomas! - Egy pillanatig Lazarus a hercegúrfi szemébe nézett, aztán Berowne elsietett az ellenkező irányba, minthogy a két udvaronc már közelített. A muzsikus megkönnyebbült, midőn eljött az este, és visszavonulhatott a nyilvánosság szeme elől, hogy átöltözzön a lefekvési ceremóniához. Amikor megérkezett a lakosztályába, a királynőt illedelmesen ülve lelte egy kék bársony bevonta széken, erkölcsösen tűzött szatén és az elmaradhatatlan udvarhölgyek takarták el.
Az ajtóban meghajolt, aztán újra, amikor meghagyták, lépjen be; harmadszor akkor, mielőtt közelebb ment volna, aztán letérdelt, hogy kezet csókoljon. Amikor fölemelkedett, az egyik udvarhölgy folytatta őfelsége hajának kifésülését. A haj hosszú volt és vékony szálú, és úgy tapadt a keféhez, mint a pókháló fonalai. - Jó estét, Lazarus! - üdvözölte a királynő, aki figyelmen kívül hagyta szolgálói ténykedését, és fölmosolygott rá fakó, gyönge szemével. - Ó, kérem, üljön le... oda, arra a székre; mi nem vagyunk nagyon szertartásosak itt a nap végén. Ez az az időszak, amikor a barátaim társaságát szeretem. Az ifjú elálmélkodott a felséges hang vékonyságán: egyike a világ legnagyobb hatalmú asszonyainak, és olyan félénknek és törékenynek tűnik, mint egy ugrifüles kislány. Az egyik kéz ujjai egy aranybojttal játszadoztak a köntösén. Lazarus így felelt: - Nagy megtiszteltetés számomra, hogy közéjük számít, nagyasszonyom. A királynő egy kicsit előrehajolt, hogy rövidlátó szemének fókusza a fiatalember arcára essen. - Kegyelmed a barátom. Kegyelmed édes hangja és gyöngéd muzsikája kellemet kölcsönöz udvaromnak, és együttes tanulmányaink nagy élvezetet nyújtanak nekem. Most pedig én tudok valamit adni kegyelmednek. - Egy kicsiny dobozt helyeztek a felség várakozó kezébe. A királynő intésére az ifjú letérdepelt elé. A nő egy ékkövektől csillogó, gyöngyöktől csöpögő arany ékszert emelt ki a dobozkából. Egy aranyláncon függő unikornis volt az, ami úgy fröccsent szét, mint a víz, amikor a felséges asszony tölemelte. - Viselje ezt a kedvemért - kérte a királynő ünnepélyesen - barátságunk zálogául! - A muzsikus lehajtotta a fejét, és érezte a súlyos láncot ráfeküdni a nyakára, megterhelve a vállát. Fejedelmi ajándék volt.
Ösztönösen lecsavart a saját ujjáról egy vékony, kicsiny rubinttal díszített aranykarikát. - Nagyasszonyom, nekem nincs semmi ehhez hasonlatosan kifinomult, amit cserébe fölajánlhatnék. De ha a barátság beéri záloggal... A királynő csak bámult rá. - Megbántottam, nagyasszonyom? - Nem - dadogta a felséges asszony -, nem. Szemrevaló gyűrű. Én... köszönöm. - Ám még mindig a kezében tartotta, mintha attól félne, eltörhet. Akkor az ifjú gyöngéden fölkelt, és letérdelt a nő oldalán, megemelve annak kék eres kezét, hogy a gyűrűje rácsusszanjon a felséges mutatóujjra. - Íme! - Belemosolygott a királynő arcába, a szeme a nyári ég kékjére sötétült a gyertyafényben. - Immár örökké Őméltósága keze ügyében leszek. Amikor a nő pislogott, fényes csöppek jelentek meg rövid, színtelen szempilláin. - Köszönöm. - Azzal a felséges asszony nagyot nyelt. Egy udvarhölgy mormolt valamit a visszavonulásról. - Igen - felelte a királynő, a hangja még mindig vékonyka -, későre jár. Lazarus Merridon fölállt és meghajolt. - Akkor jó éjszakát, Felség! - Jó éjszakát! - Ahogy elhátrált az uralkodó színe elől, a királynő összeszedte magát. - Ó... Lazarus! Kérem, holnap este is jöjjön el... és hozza magával a lantját! Az udvar figyelmességei, ha lehet, még rosszabbak voltak a második napon. A negyediken és ötödiken lanyhultak; azok, akik érdeklődésüket a tudomására óhajtották hozni, már megtették, és most vártak, hogy lássák, valóban kegyben áll-e a muzsikus. Kegyben állt, és a hetedik nap egyáltalán nem hozott neki megnyugvást a jóakaratát hajhászóktól, és, ami még rosszabb,
a hosszú távú célokkal bíró emberektől, akik megpróbálták meggyőzni őt, hogy a barátai. Saját termeiben keresett menedéket meghagyva a szolgájának, hogy ne bocsásson be senkit, és aludt, mély, tompa álomtalan alvásba süppedve. Fölébredve át fogja válogatni az ajándékokat, amiket az udvaroncok hagytak, és visszaküldi a legtöbbet, és fölöltözik azokra a vacsorákra, amiket nem tud elkerülni anélkül, hogy ne tűnne bárdolatlannak. Diszkréten ruházkodott a rangjához és a királynő jelenlegi ízléséhez méltóan; az egyetlen cifra dolog rajta az unikornis-ékszer volt, amit hivalkodásra terveztek, nem választékosra. Persze semmit sem tehetett értük azonkívül, hogy az asztaluknál nyalka és szellemes, kitüntetve őket azzal a nimbusszal, amit jelenléte kölcsönzött. A királynő nem azért hívatta, hogy udvari tisztségekről beszélgessenek; könyvekről és zenéről beszélt, és - mostanában - a benne bujkáló félelmekről: a merénylettől, a két nővérétől, akik külföldre mentek férjhez királyokhoz. - Sosem szíveltek engem... de mennyire szeretnék a trónom... A népem szeret engem, tudom, hogy szeret: éljeneznek, amikor elhaladok. De a fiatalabbik nővérem mindig is cselszövő volt... árulásra akarja fölbujtani hű alattvalóinkat, mert ha meghalok, az ő fia örökli a trónt... neki kémei vannak, Lazarus... És akkor ő a lanton fog játszani neki, miközben a felséges asszony hanyatt dől a számtalan párnára a hatalmas, bársony díszágyon, míg el nem alszik, és hallgatag udvarhölgyei el nem fújják a gyertyákat. Fanyalogva várta, hogy Thomas Berowne eljöjjön a többiekkel együtt, még több jó tanáccsal és barátságos pillantásával; de a herceg úrfi nem volt köztük... Túl gazdag ahhoz, hogy egy kegyenc kegyére legyen szüksége, mondta magának Lazarus.
>
Amikor a palotában összefutott Lord Thomaszszal, a fiatal férfi csak kedvesen rámosolygott, és továbbment. A királynő a szokásosnál is mélabúsabb volt, és nem kívánt beszélgetni, ezért az ifjú ült, és zenélt neki, miközben udvarhölgyei megfésülték, és befonták a haját éjszakára. A felség izgettmozgott gondoskodásuk közepette, elfordítva fejét úgy, hogy színtelen haja kiszabadult felleges-kígyózó fürtökben, és újra kellett fésülni, míg szét nem rázta teljesen, és ki nem fakadt a szálldosó kezekre: - Eredjetek! Tudok gondoskodni magamról. Ez, a csakis korábbról ismert, többi veszekedés emléke miatt, szorongással töltötte el Lazarust; tekintetét le nem vette volna az ujjairól, jelenlétét kizárólag a lant zsongó húrjaira korlátozta. Az udvarhölgyek pukedliztek. Odapillantottak az úriemberre fürkész, lesütött szemükkel, várva, hogy az abbahagyja a muzsikálást, és távozik. Az ifjú észre sem vette pillantásaikat, bár az általuk előidézett feszültséget igen; végül fölnézett, pont jókor, hogy meghallja a királynő utasítását: - Hadd maradjon! - A nő megint fölemelte a hangját néma tiltakozásukkal szemben, de a hatás gyerekes volt, nem uralkodóhoz méltó: Hadd maradjon, azt mondom! Ő az udvarom egyik úriembere, nem fog ártani uralkodójának! Az ajtó előtt ott áll egy testőr - tette hozzá fanyarul -, majd sikoltok, ha segítségre lesz szükségem. A fiatalember összeesküvői vigyort vetettek rá a szoknyák, jójszakátok és ruhaujjak kavargása közepette. Amikor a hatalmas ajtó bezárult a legutolsó után, így szólt: - Méltóságod nagyon ádáz ma este. - Az is szándékoztam lenni - duzzogta a nő. - Tanuljanak meg végre engedelmeskedni, én a királynőjük vagyok! - És az enyém is - mosolygott a muzsikus, megfogva a kezet, mely az ő gyűrűjét viselte. Mivel szolgálhatom uralkodóm ma este? A királynő megszorította a kezét, megmarkolta, aztán ugyanolyan váratlanul elengedte, és fölkelt, hogy járjon egyet a sötét és nagy belmagasságú teremben. Magas gyertyák elnyúl-
tan vetették az árnyékát a falakra; az árnyékok újra meg újra keresztezték egymást, s úgy tűnt, mintha a föl-alá járkáló hölgy füstölgő táncosokkal népesítette volna be a termet. Lazarus várta, hogy megszólaljon, de a királynő csak egyik tárgytól a másikig lépdelt, fölkapva és letéve dolgokat, egy hajkefét, egy tükröt... Borvörös bársonyköntöse lomhán vonszolódott mögötte a fényesre dörgölt padlón. Az ifjú vaktában néhány tiszta hangot csalt ki hangszeréből, de a nő erre kis kiáltással megpenderült. A fiú szelíden letette a lantot, tudva, hogy nem számít, mennyire kínosan érzi magát, a mozdulatai akkor is csak könnyed kecsességet fognak kifejezni. Úgy tűnt, hogy a királynő megnyugszik, ha őt nézi. Odament hozzá, és megállt mellette, lepillantva a gyertyafényben aranynak látszó, selyempuha, fürtös fejre, és halkan azt mondta: - Lazarus. A muzsikus fölnézett. A nő szeme tele volt könnyel. A királynő szomorú tekintete odahullott, ahol kicsiny ujjai a fiú gyűrűjét csavargatták bal kezén. - Mindenben szolgálni fog? - Mindenben, Fenség. A nő megrázta a fejét, ajkát szorosan összezárva. - Ne kötelességtudásból, kérem, most ne! - Az ifjú egyik kezével odanyúlt, hogy megakadályozza a gyűrű csavargatását, és meglepődött a nő szorításának szenvedélyességétől. Megkérdezte: - Akkor barátságból? A nő bólintott, tágra nyílt szemmel, nem bízva abban, hogy meg tud szólalni. - Barátságból fogom tehát szolgálni mindenben, amiben csak tudom. - A fiatalember megfogta a nő mindkét kezét, és fölemelkedett, hogy gyöngéden a széke felé vonja. - Most üljön le, és mondja meg, mit tehetek! - Ám egy halk kiáltással a nő kiszabadult fogásából, és magához ölelte a férfit. Az ifjú álla alatt a nő hajának tiszta illatát szagolta. Átölelte karjával, hogy enyhítse a királynő reszketését, de úgy tűnt, ez nem segít. A nő kis keze ökölbe szorult, a fiú véknyára préselve. Lazarus a nyakához közel a susogó lélegzet csiklandozását érezte.
- Kérem! Ne nevessen! - Nem fogok, Fenség. A nő eléggé elhúzódott ahhoz, hogy teljes terjedelmében lássa a férfi arcát. - Ó! - mondta halkan. A fiú nem moccant. A királynő reszkető ujjai fölemelkedtek; ujjbegyek cirógatták a férfi ajkát, aztán olyan óvatosan húzódtak végig annak ívén, hogy ő elmosolyodott, és aztán végigsimították az új alakot is. A nő könnyes mosollyal viszonozta a mosolygást; aztán lassan, komoran fölemelte az arcát, rövidlátó szeme még mindig tágra nyitva. Amikor ajka megérintette a férfiét, egész teste megborzongott. Az ifjú moccanatlanul tartotta a magáét, noha mosolyogni lett volna kedve a nő ajkának merevségétől. A sajátja lágy volt, simulékony... a nő megérezte, és lassan hagyta az övét is ellazulni, hogy egybeolvadjon a férfiéval. De amikor annak szája reagált az övére, a nő megdermedt, és elhúzódott volna, ha a férfi szája nem válik újra mozdulatlanná. Most a nő keze az állát cirógatta végig, álmodozva tekerte meg füle kagylóját, elválasztotta és lesimította tollpihe haját. Az egyik ujjbegy könnyedén megsimított egy finoman erezett szemhéjat, majd végigívelt a szemöldök karcsú görbéjén fölötte. Az ifjú szeme be volt hunyva. Merev ujjakkal, a nő kioldozta a gallérját, hogy a torka tövében pihenhessen meg érintése, ahol az ütőér áttetsző bőrt ütöget a kiemelkedő izmok közt. Zekéjének gagátgombjai némi gondot okoztak; de amikor fölemelte a karját, hogy segítsen, a királynő ujjai megmerevedtek, míg vissza nem húzta a kezét. A nő kifűzte a külső ruhaujjakat, és a férfi érezte, hogy az inge hűs vászna szabadon lóg a karján. Az ifjú tiszta fehér és aranyszín volt a gyertyafényben, csaknem túl tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen: aranyozott elefántcsont, nyalánkság... de a mellkasa emelkedett és süllyedt a lélegzéssel, ami mély volt, és nem olyan szabályos, mint korábban, az egyetlen hang a nesztelen szobában. A királynő újra megcsókolta a puha szájat, feszessé szorítva sajátjával szemben. Testét a férfiéhoz préselte, és torkából kiszakadt egy hang.
- Fenség - szólalt meg egy halk hang bele a hajába -, szabad? Selymes bőr simította meg a nő arcát, ahogy bólintott. Hamarosan lábával egy karmazsin bársonytócsában állt, és fehér ruhája föllibbent a feje fölé... Végül a férfi erős, karcsú karjába vette, szavak nélkül álmélkodva a nő törékenységén, saját határtalan tudásán a nő vágyairól és hogy milyen gyengéd gyönyörűsége telik bennük. A nö akarata mozgatta, és saját gondolatai mit sem számítottak, amikor az unikornis-ékszer a levegőben lengett, csillogva a gyertyafényben. Lord Thomas Berowne útban a könyvtárba végigment a palota egyik hosszú, napsütötte galériáján. Egyik kezében egy skarlátvörös rózsát vitt: mindegy, milyen évszak van, Berowne vagyona és óhaja gondoskodott arról, hogy mindig virágokkal legyen körülvéve. Udvaroncok tömörültek kis csoportokba szerteszét a galérián, a hangjuk fojtott és izgatott volt. Ahogy elhaladt mellettük, az emberek fölnéztek, aztán folytatták a társalgásukat. Thomas orrához emelte a kényes virágot. Hirtelen csönd támadt a galéria túlsó végén. Szétgyűrűzött a közelgő, karcsú férfi előtt, mint valami udvarias szökőár. Lazarus Merridon lélegzetelállítóan nemtörődöm kecsességgel lépdelt, előzékenyen válaszolva a szórványos üdvözlésekre, fütyülve a zsongásra, ami, ahogy haladt, úgy nőtt mögötte. Ám amikor odaért Lord Thomashoz, tétovázott. Az ifjú nagyúr mosolygott. - Gratulálok! - mondta, és odanyújtotta neki a rózsát. - Sosem hittem volna - szólalt meg a királynő az ifjú karjának ölelésében fekve a sötétben -, hogy egyszer majd férjhez akarok menni. Azután nem, hogy királynő lettem. És nem számít, hogy fiatalabb vagy, és nem nemesi vérből való; majd adok neked rangokat, és megajándékozzuk a népemet egy trónörökössel. - Boldogan kuncogott. - Hogy mennyire dühös lesz a húgom! Szertefoszlik kilátása az öröklésre. - De csak nem vagy máris várandós! mondta a férfi, végigsimogatva a nö testét tenyerével.
>
Az kuncogott. - Dehogy, te bolondos szerzet, hogy is tudnám máris megállapítani? De ha így folytatjuk, az leszek... A királynő fő udvarhölgyét durván megrázták. Az udvarhölgy alvástól összetapadt pilláin keresztül fölkukucskált a betolakodóra, és ki tudta venni Lazarus Merridon mesternek, a királynő titkos szeretőjének éles, sápadt vonásait. - Mennyi az idő? - Éjfél - válaszolta a férfi kurtán. - Őfelsége orvosa... azonnal ide kell őt hozza! Lady Sophia pongyolát terített terjedelmes termetére; hozzá volt szokva a válságos helyzetekhez, sőt még a hisztéria rossz modorához is. - M i baj? - Nem tudom! - A férfi hiányos, fölkapkodott öltözéke még épp az illendőség határain belül volt. - Nem tudom, fájdalmai vannak... - Alighanem egy kis hascsikarás, romlott hústól - mondta Lady Sophia nyugodtan. - Vegye föl a ruháit, Merridon mester, és menjen szépen vissza a saját ágyába; én majd gondoskodom Őméltósága kényelméről! Ám Őméltósága ezután napokig nem ismert kényelmet. Azt pletykálták, hogy az orvosai méregre gyanakszanak. Minden étkét megkóstolták, és bizonyos nyomozások történtek, de hiába. Lazarus a királynő ágyasházában maradt, mellette ült, lanton játszott, és fogta a kezét. Egy idő múlva a nő fájdalmai gyöngeséggé enyhültek, és a férfi éjjel újra eljött, hogy boldoggá tegye. - Lazarus, ha meghalnék... - Sss, sss, nem fogsz meghalni, egyre jobban leszel. - Azonban két nappal később a felséges asszony megint sikoltozva ébredt. - Lazarus. - A muzsikus fölnézett. Thomas Berowne keze feküdt a vállán, akinek tekintete
csupa aggodalom volt. - Lazarus, nem ülhetsz itt, az ajtaja előtt egész éjszaka, mint valami eb. Őfelsége alszik, azt mondják, nincsenek fájdalmai. Gyere el a lakosztályomba! - Hunyorított a szemével. - Drága jó atyám küldött nekem egy hordó muzeális óbort, szeretném, ha segítenél nekünk kiüríteni. Azt mondták, ne igyon. Azok Ketten. De mi mást tettek még vele? Mi mást mondtak még neki? A pokolba velük és az összes titokzatoskodásukkal! Most az egyszer hadd legyen... hadd színlelje, hogy olyan, mint a többi ember, és hadd keressen vigaszt, mint mások! Csak most az egyszer. Azt felelte: - Jövök. Lord Thomas kifényesített asztala körül az arcok elmosódtak. Lazarus Merridon megint osztott. - Pentagram a hívás. - Ördög vigyen, Merridon - hadarta egybe egy úrfi -, olyan friss vagy, mint egy... egy uborka! - Szintannyi kupával hajtottam föl, mint te - válaszolta Lazarus szelíden. - Mit licitálsz? A feje teljesen tiszta volt. Úgy tűnt, az alkohol nincs rá hatással. Csak kevéssé vigasztalta, hogy egy kisebb vagyont nyert az ifjabb nemesség krémjétől. - Merridon, tegyél! Épp azon volt, hogy tegyen. A kártya már az asztalon is volt. - Nos, Merridon? Mi olyan sürgős nekik? - Gyerünk, húzz! - Lazarus - szólalt meg Thomas hirtelen -, jól vagy? Persze hogy jól van. Remekül. - Lazarus? - Remekül vagyok. - Nem hinném; halálsápadt vagy.
- Tökéletesen jól vagyok - mondta a muzsikus. Miért mozognak ezek mind olyan gyorsan? A kupájáért nyúlt, a kezén lévő gyűrűn megcsillanó fényt figyelve, élénk rubinvörös óbor a kupa fenekén... Mi baja van ezeknek, mind ideges? Tom szája úgy mozgott, mint a kolibrik szárnya. - Nem tennéd jobban, ha lefeküdnél? - Remekülvagyok - felelte. - Nézd csak a kezem... - szilárdan kinyújtotta -, és nézd meg a tiéd! Dumaine gróf némi óbort löttyintett a kupájába. - Akkor folytasd az ivászatot! - Nem - tiltakozott sietve Tom. - Jobb lesz, ha mész. Teljesen halovány vagy. A szolgám majd elkísér a termedbe. Lazarus az ágyán feküdt, nagy szemeket meresztve a faragott ágy mennyezetre maga fölött. Tényleg nincs semmi baj, csak jó hosszú időbe telt visszajönni. Amikor pislogott, az ágymenynyezet sötétségbe veszett, majd újra megjelent. Ez nem részegség, ez valami más. Azok Ketten, ők minden bizonnyal tudták, hogy ez fog történni. Miért nem mondták meg neki? Fanyar humorral úgy vélte, hogy azok aligha félhettek attól, hogy nem fog hinni nekik. Mit akarhatnak? Mit akarhatnak tőle? Félelem formálódott benne, egy sötét, lassú ár a tudata mélyén. Nem fog neki teret adni a növekedéshez. Na most... ez idáig mit tett? A maszkajáték, amikor az udvar az ő muzsikájára táncolt, nem elég... Ajándékok, szívességek, amiket kapott... nem elég... Persze, lefeküdt a királynövel; de a nő nem állapotos, és az ifjú kétellte, hogy valaha is az lehetne tőle: fekete köntöst viselő teremtőjének zsenije csak egy bizonyos mértékig terjedhet. Miért akarnák, hogy a királynővel legyen, ha nem azért, hogy teherbe ejtse? Azt gondolják, hogy ha elveszi feleségül, majd az előléptetésükre fog törekedni? Az ágya melletti gyertya már csaknem csonkig égett. Dermedten rádöbbent, hogy már több mint egy órája gondolkozik. Túl hosszan. Haldoklom?, gondolta hirtelen. Meg vagyok mérgezve? De a többi kártyázó közül egyikre sem hatott így az ivás, ők csak részegek lettek. Mostanra már az eszméletlenségig leihatták maguk. Hallotta, hogy az ember képes halálra inni
magát. Az alkohol megmérgezhet. De én jól érzem magam, csak lelassultam. Engem nem lehet lerészegíteni, engem nem lehet megmérgezni... Őt nem lehet megmérgezni. Azok tudták előre, hogy ez fog történni, a bortól, bármilyen erős narkotikumtól, és nem mondták meg neki. A királynőt mérgezik, és őrá nem hat. Miféle mérget fogyaszthattak együtt? De ő korábban sohasem reagált így. A méregből, amit együtt fogyasztottak, ő sosem kapta meg a teljes neki járó részt... Belőle származott. Lazarus Merridon lassan az oldalára fordult. Ez nevetséges, egy szörnyű elképzelés. Senki sem képes ilyet tenni, senki. Ez természetellenes, irtózatos, lehetetlen. A gyertyája pislákolt, csöpögött és kilobbant. A sötétben az ifjú elaludt. - Gazdám... - Lazarus összerezzent a könynyed érintésre a karján. - Nem ébresztettem volna föl, uram, de nagyuram utasítást küldött, hogy az üzenetet azonnal át kell adni. Épp pirkadt. A fiatalember fölült az ágyában, és elvette a csomagot, amit a szolgája nyújtott, és föltörte a karmazsin viaszt, ami Lord Andreas pecsétjét hordozta. Több arany hullott az ölébe. Ezek a patrónusától származó levélhez voltak mellékelve: Édes fiam! Az időzítésed gyalázatos. Azonnal hagyd abba, és legyen benned annyi tisztesség, hogy vársz az esküvő utánig, máskülönben nagyon megnehezíted a dolgokat számunkra. Ne hiúsítsd meg a terveinket! Az ifjú nézte a levelet anélkül, hogy látta volna, másik kezében csörgetve az aranyakat, amiket patrónusa küldött neki... Igaza volt. Most nincs mit tenni, meg kell hiúsítsa a terveiket. A kezében lévő arany kijuttatja az országból; ha mozgásban marad, csaknem egy évig megélhet belőle együtt a múlt éjjeli nyereményével, akkorra... jó ég! A nyereménye. Ott hagyta magasra fölhalmozva az asztalon Lord Thomas Berowne szobájában. Lazarus óriási léptekkel masírozott át a csarnokokon Berowne lakosztályába. Épp csak vi-
>
, ELLEN KUSHNER
Amerikai író, szerkesztő, 1955-ben született. Előszeretettel vizsgálja műveiben a nemi szerepek viszonylagosságát, felcserélhetőségét. Már első novellája, „Az unikornis maszkajáték" is erre épült. További híres munkája a Thomas the Rhymer (1990), ez a balladisztikus történet egy hárfásról, akit a tündérek saját országukba hurcolnak, és csak évekkel később engednek el, hogy egy különleges átokkal sújtva próbáljon újra beilleszkedni az emberek közé. Magyarul eddig egy írása jelent meg, a Galaktikában, a 281. számban: „A kardvívó, akinek neve nem Halál".
lágosodott, csupán a palotaszolgák voltak fönn. Lord Thomas szolgája tiltakozott, hogy urát nem szabad zavarni, de a sápadt úriember elsöpört mellette a belső termekbe. Súlyos függönyöket húztak minden lehetséges fényforrás elé. Lazarus fölfedett egy ablakot. Megtalálta az ágyat, és elhúzta a drapériát. A függönykarikák zörögtek rúdjukon, ám az ágy lakója nem moccant. - Thomas! Lord Thomas csak annyira bújt elő, hogy fél szemmel látogatójára tekinthessen. Kócos volt, borostás, és savanyú borszagot árasztott. - Thomas, szükségem van a pénzre! - Ki vagy? - sikerült Lord Thomasnak kinyögnie a torka mélyén valami halványan rémlő területről. - Lazarus Merridon, szükségem van a pénzre, amit múlt éjjel nyertem. Thomas nyöszörgött, behunyta a szemét, és hallgatta, hogyan lüktet a feje. - Eltettem valahova... Lazarus megragadta Thomas ernyedt vállát. - Kérlek, Tom, ez fontos! - Hol van a víz? - harákolta Berowne. Lazarus körülnézett a szobában a vízért, és talált egy zománcozott mosdótálat meg kancsót. Tom húzott egyet a kancsóból, és a maradékot a fejére öntötte. Vonakodva föltápászkodott, és egy szekrényhez támolygott, visszatért az ágyához a kulcsért, és végül átnyújtott Lazarusnak egy aranytól súlyos, öszszekötött vászon zsebkendőt.
- Köszönöm. - Semmiség - morogta Lord Thomas, viszszasüppedve egész az ágy széléig. - Mindig boldogan állok rendelkezésedre. - Ujjaival megdörgölte a szemét. - És most, lennél szíves elmondani nekem, miért jöttél el egy ilyen fantasztikus vagyonért az éjszaka ezen óráján? - Már reggel van. - Lazarus föl-alá járkált a homályos szobában, idegesen dobálgatva a kezében lévő csomagot. - Azonnal haza kell lovagolnom - hazudta. - Sürgős üzenet jött a gyámomtól... - A királynő tudja? - Nem. - Nyersen vállat vont. - Most már jól lesz. Tom tátogott. - Jól lesz? - kérdezett vissza halkan. Látogatója hevessége csaknem földöntötte. - Igen! Igen, jól... Tom, hinned kell nekem! - A szőke ifjú megragadta Berowne kezét. - Lazarus. - Thomas ránézett a zenészre. Mit mondjak neki? Az ezüstös szem elsötétült a könnyektől. - Nem tudom - suttogta Lazarus. - Mondd meg neki... nem tehettem róla. - Fölemelte az unikornis medált a mellkasáról. - Még mindig megvan. El fogom küldeni, mielőtt újra eljövök. Meg tudod ezt mondani neki? Lord Thomas lehunyta a szemét. - Bármit. Bármit, amit csak akarsz. - Köszönöm. - Berowne alig hallotta az elsuttogott szavakat, miközben visszahanyatlott az ágyfüggöny mögé. Még korán volt... Sose hiányolta a teljesen kinyílt rózsát, amit az egyik kristályvázájából kihúztak, és amit a királynő ott talált maga mellett a párnáján, amikor fölébredt. Sohár Anikó fordítása
Két furcsa lény utazik a galaxisban, konkrét céllal szállnak le az egyes bolygókon... néha meglepetést okoz számukra az a faj, ami tálálnak...
Fredric Brown
NEM JÖTT MÉG EL A VÉG
Z
ÖLDES,
POKOLI árnyalatok villództak a
fémkocka belsejében. Ebben a fényben a konzolnál ülő, hullafehér bőrű teremtmény is fakózöldnek hatott. Egyetlen, fazettás szeme volt arca helyén, a fej előrészén, azzal leste a hét kijelzőt pislogás nélkül. Mióta elhagyták Xandort, egy pillanatra sem tévesztette szem elől a kijelzők egyikét sem. Az alvás ismeretlen fogalom volt annál a fajnál, melybe Ker-388Y tartozott. Mint ahogy az irgalom is. Elég egyetlen pillantást vetni a fazettás szem alatti, éles, kegyellen vonásokra, s ez egyértelműen látható. A negyedik és ötödik kijelzőn a mulatók hirtelen megdermedtek. Ez azt jelentette, hogy a kocka kilépett a relatív űrből a közvetlen objektivitásba. Ker előrenyúlt jobb felső karjával, és átbillentette a stabilizáló kapcsolót. Aztán feltápászkodott, és kinyújtóztatta zsibbadt tagjait. A kockában lévő társa felé fordult, egy hozzá hasonló külsejű lényhez. - Megérkeztünk - közölte. - Az első megálló, a Z-5689-es csillag. Kilenc bolygója van, de csak a harmadik lakhaló. Remélhetőleg találunk rajta teremtményeket, akik megfelelő rabszolgák lesznek Xandorra. Lal-i6B, aki dermedt mozdulatlanságban ült az egész utazás alatt, felkelt, és ő is nyújtózkodott. - Reméljük, igen. Akkor visszatérhetünk Xandorra, és nagy megbecsülésnek örvendünk,
miközben a flotta eljön, hogy begyűjtse őket. De ne tápláljunk túlzott reményeket! Kész csodalenne, ha már az első megállónál sikerrel járnánk. Valószínűleg még vagy ezer helyet meg kell vizsgálnunk. Ker vállat vont. - Akkor végigjárjuk mind az ezret. A lounakok kihalása miatt más rabszolgákat kell szereznünk, különben bezárhatjuk bányáinkat, és fajunk elpusztul. Visszaült a konzoljához, és bekapcsolt egy nézőlemezt, mely az alattuk lévő képet mutatta. - A harmadik bolygó éjszakai oldalán járunk. Felhőréteg van alattunk. Átállok kézi vezérlésre. Nyomogatni kezdte a gombokat. Néhány perc múlva szólalt meg ismét. - Nézd, Lal, a nézőlemezt! Rendezett távolságban lévő fények... egy város! A bolygó lakott. Lal letelepedett a másik műszerpult mellé, a lővezérlő konzolhoz. Ő is a kijelzőket tanulmányozta. - Nincs mitől tartanunk. Nyoma sincs várost védő erőtérnek. A faj tudományos szintje kezdetleges. Ha akarnánk, egyetlen lövéssel letörölhetnénk ezt a várost a felszínről. - Jó - felelte Ker. - De hadd emlékeztesselek, hogy a pusztítás nem áll szándékunkban... egyelőre. Vizsgálati alanyok kellenek. Ha alkalmasnak bizonyulnak, és a flotta idejön, hogy annyi rabszolgát szerezzen, amennyi szükséges, akkor bőven lesz időnk megsemmisíteni nemcsak a várost, de
, FREDRIC BROWN
Az 1906-ban született és 1972-ben elhunyt amerikai író munkásságában egyformán fontos helyet foglalnak el az SF- és a detektívregények. Nevéhez fűződik az egyik legrövidebb fantasztikus novella is: „Az utolsó ember a Földön a szobájában ült. És akkor kopogtak az ajtón..." Kurta, frappáns csattanóra építő történetei mai napig az antológiák kedvencei, magyarul is számos megjelent közülük. Lapunkban legutóbb „Levél a főnixnek" című novellájával találkozhattak, a 275. számban.
az egész bolygót is. Hogy a civilizációjuk soha ne fejlődhessen olyan szintre, hogy megtorló támadásokat indítsanak ellenünk. Lal áthangolta az egyik berendezésüket. - Jól van. Átállunk megramódra; láthatatlanok leszünk számukra, hacsak nem látnak az ultraibolya tartományon túlra; a napjuk spektrumából ítélve ezt kétlem. Ahogy a kocka ereszkedett, a belsejében villódzó fény zöldről lilára változott, és még lilábbra. Végül leért, gyengéden landolt. Ker elbabrált a műszerpulton; nyitotta a légzsilipet. Kilépett. Lal közvetlenül mögötte. - Nézd! - mutatta Ker. - Két biped. Két láb, két kar, két szem... nem hasonlítanak a lounakokra, jóval kisebbek is. Nos, itt jönnek az alanyaink.
Felemelte bal alsó kezét, melynek három ujja között egy drótokkal körbetekert, vékony pálcát tartott. Rámutatott vele először az egyik teremtményre, aztán a másikra. Semmi látható nem tört elő a pálca hegyéből, de mindkét lény szoborszerű mozdulatlanságba dermedt. - Ezek nem túl nagyok, Ker - jegyezte meg Lal. - Én viszem az egyiket, te hozd a másikat! Jobb, ha a kockában vizsgáljuk meg őket, miután visszatértünk az űrbe. Ker körülnézett a homályban. - Rendben. Kettő épp elég, és az egyik hímnek tűnik, a másik pedig nősténynek. Menjünk! Egy perccel később a kocka felemelkedett, és amint maguk mögött hagyták az atmoszférát, Ker aktiválta a stabilizátort, és csatlakozott Lalhoz, aki már megkezdte az alanyok tanulmányozását a kur ta emelkedési idő alatt.
- Elevenszülők - közölte Lal. - Ötujjúak, a kezük alkalmas bonyolult munkák elvégzésére. De... lássuk a legfontosabb próbát, az intelligenciát! Ker felrakta a dupla fejhallgatót. Átnyújtott egy párat Lalnak is, aki egyiket a saját fejére tette, a másikat az alanyéra. Ker ugyanezt tette saját alanyával. Néhány perccel később Ker és Lal zordan meredtek egymásra. - Hét ponttal a minimum alatt - sziszegte Ker. - Még a legkezdetlegesebb bányamunkák elvégzésére sem betaníthatók. A legegyszerűbb utasítások értelmezésére is képtelenek. Semmire nem jók, csak a xandori múzeuba. - Elpusztítjuk a bolygót? - Nem - felelte Ker. - Talán egymillió év múlva... már ha a fajunk kitart addig... elérhetik a fejlődésnek azt a fokát, hogy alkalmasak legyenek a céljainkra. Gyerünk, keressük meg a következő, bolygóval bíró csillagot!
A Milwaukee Star ügyeletes szerkesztője a nyomdai szedőteremben felügyelte a helyi újság lapzártáját. Jenkins, a tördelőszerkesztő épp most tette át sűrűbb szedésűre a második oszlopot. - Kell még egy cikk a nyolcadik oszlopba, Pete - mondta. - Harminchat sor, tizenkettes betűméretben. Két olyan van a túlszedésben, ami beférne. Melyiket rakjuk be? Az ügyeletes szerkesztő szemügyre vette a lehetőségeket. Sokéves tapasztalat megtanította rá, hogy egyetlen pillantással fel tudja mérni a rendelkezésre álló anyagot. - A sci-fi konvencióról szóló beszámoló vagy az állatkerti sztori, mi? Ó, a fenébe is, legyenek a scifisek! Ugyan ki a francot érdekel, hogy az állatkert igazgatója szerint tegnap este eltűnt két csimpánz a Majomszigetről? Nemes István fordítása
Haui József
H
AUI
JÓZSEF grafikus, rajzfilmrendező,
könyvillusztrátor 1952. szeptember 10én született Komlón. 1973-ban végzett Pécsett a művészeti szakiskola keramikus szakán. Érettségi után egy héttel már a Pannónia Filmstúdió Kecskeméti Műtermének rajzolója, ahol 1986 nyaráig dolgozott. Végigjárva a stúdió szamárlétráját szakmányban rajzolt, képes forgatókönyveket gyártott, majd eljutott egészen a rajzfilmrendezésig. Ő szerezte a Műterem első nívódíját. Részese volt sok népszerű rajzfilmnek és rajzfilmsorozatnak, dolgozott külföldre is. Legismertebb munkája a Vízipók-csodapók című sorozat társrendezése. Ismertebb rajzfilmek, melyek készítésében közreműködött: Magyar népmesék, Kérem a következőt!, Az idő urai, Tini Nindzsa Teknőcök, Békavári uraság, Mézga család 3, Majmok kastélya, Vacak 2. 1986 óta szabadúszóként alkot. Elsősorban a Táltos Kiadásszervezési GM-nek dolgozott, de rajzolt a Santos, a Korda és az Aranyhal Kiadónak is. 1983 óta publikál képregényeket. A legismertebb realista képregényei Nemere István művei nyomán készültek (A kupolaváros titka, Titok a kráter mélyén), melyeket 1985-ben és 1987ben a Táltos Kiadó színes albumokban adott ki. Gyermekképregényei közül a Bucó, Szetti, Tűcsi-sorozat közismert, mely 1984 és 1989 között szintén a Táltos gondozásában jelent meg. Negyedik éve rajzolja a Dörmögő Dömötör című gyereklap kismackóinak történeteit. Közel kétszáz gyerekkönyvet illusztrált. Legnagyobb sikere a Grimm-meséknek volt, amelyeket más-más stílusban két kiadónak is megrajzolt. Feleségével több éven át dolgozott a sorozat meséin, melyek egy részét idegen nyelvre is lefordították. 1993-ban kérték fel tankönyvek illusztrálására. A Nemzeti Tankönyvkiadó először egy diszlexiás gyerekek oktatását segítő, olvasókönyvből és munkafüzetből álló kiadványpár elkészítését rendelte meg, és annak sikere után továbbra is munkakapcsolatban maradtak. Több mint ötven tankönyv képanyagát rajzolta.
A Nemzetiségi Tankönyvkiadó idegen nyelvű könyveivel nívódíjat is nyertek, egyik munkájuk, a Képes betűlottó 2007-ben a HunDidac Taneszközminősítő Versenyen ezüstérmes lett. Készített reklámanyagokat, csinált óriásplakátot, dobozos puzzle-t, gyereknyomdát, kifestőkönyvet, diafilmet, ábécés mesekönyvsorozatot a Vízipók figuráival, logopédiai kártyasorozatot, tervezett müzlisdobozt, matricát, rendőrségi logót, gyerekpezsgő-címkét, dobozos üdítőkre figurákat, közlekedési tudnivalók-sorozatot, plüssfigurákhoz figuraterveket, rajzfilm-DVD-hez borítókat és sok minden mást. Nem tagja semmilyen képzőművész szervezetnek, nem volt célja soha. Ő csak rajzolni akar, azt rajzolni, amit szeret, ami foglalkoztatja vagy épp a feladata. Ezért született a következő képregény is, melyet fiatalkora egyik kedvenc novellája nyomán készített. Jó szórakozást! Kiss Ferenc
UTAZÁS EGY ALTERNATÍV
múltból egészen a mélyűrig
A
Z SF-SZAKOSZTÁLY előadássorozata első idei eseményén visszatért a fantasztikus történetek gyökereihez. A résztvevők Vas Annamária rendkívül alapos előadását hallgathatták meg „Nem vagyok őrült, és nem is álmodom" cimmel, amelyben a fantasztikum és a valóság kapcsolatát elemezte Edgar Allan Poe műveiben. A népszerű alkotó bizonyos írásaival kapcsolatban ugyanis gyakran felvetődik a kérdés, hogy tekinthetőek-e fantasztikusnak, vagy inkább csak allegóriaként szabad értelmezni a bennük szereplő nem éppen hétköznapi eseményeket. Mint kiderült, éppen az a legnagyobb erősségük ezeknek a szövegeknek, hogy nem lehet erre a kérdésre válaszolni, hiszen számos különböző értelmezés lehetséges. Aztán a februári esemény is a múltba repített, ráadásul nem is egyszerűen régi korokba, hanem alternatív történelmekbe. Sohár Anikó bevezetője után Szélesi Sándor arról faggatta vendégeit, hogy mennyire veri át az olvasót az, aki direkt meghamisítja a történelmet, és hogy miért is van minderre szükség. Fonyódi Tibor és a Pintér-testvérek többé-kevésbé egyetértettek abban, hogy
semmivel sem vezetik meg jobban rajongóikat, mint a „klasszikus" történelmi regények szerzői, és akkor már jóval kreatívabb és szórakoztatóbb a környezetet is nekik megteremteni, mint egyszerűen felhasználni a lexikonokból vett, amúgy is gyakran hiteltelen adatokat. Azonban nemcsak alternatív történelmekbe utazhatunk, hanem a mélyűrbe is, ami nincs is olyan távol, mint gondolnánk. Az ilyen művek erőssége ugyanis sokkal inkább az a fajta belső utazás megjelenítése, amit semmilyen más műfaj nem tud olyan mélységekben bemutatni, mint a science fiction. Többek között erről is szólt a POPJAK negyedik beszélgetése, ahol Sepsi László próbálta kideríteni, mit gondol Sirokai Mátyás és Baski Sándor az űrutazás és a pszichedélia viszonyáról filmben és irodalomban. A rendezvénysorozat minden hónapban az irodalom más és más határterületével foglalkozik, így izgalmas vitákra számíthatunk még ezredvégi privát kopókról, kortárs fantasyről vagy éppen a legaktuálisabb steampunk-regényekről. Somoskövi Júlia
Egy teherhajó kényszerleszállást hajt végre a Zark bolygón, ahol egy hüllőszerű, harcias szuperfaj él... A menekülés útja bizonytalan...
TÚSZEJTÉS A ZARK
M
IATTAD
MÁR MEGINT nyakig ülök a
szószban! Dan Treece átkozódva csapott a vezérlőpultra, ahol az egész kijelző vörös fényben villódzott, és vadul nyomkodni kezdte a keze ügyébe eső gombokat. A bolygó atmoszférájának pereménél az Ijedt liba nevű kivénhedt teherhajó hatalmas robajjal lépett ki a hipertérből, és néhány bukdácsolva végrehajtott berepülési kísérlet után lapos szögű siklópályára állt, hogy azután a mélybe vesse magát. Pár percnyi gyomorforgató lassulás következett, majd egy sűrű erdő szélén hassal a földnek csapódott a hajótest. A megperzselt növényzet sercegését leszámítva hirtelen minden elnémult. Dan Treece előredőlt, és a vezérlőpultra hajtotta a fejét. - Bocs, főnök - szólalt meg egy hang közvetlenül a bal füle mellett. - Még hogy „bocs", te idióta szilíciumfattya annak a logarléc apádnak! - Dan fölegyenesedett, és megragadta maga előtt a vezérlőpultot. - Csak oda bejuthatnék, hogy a kezembe kaparintsalak, hát én... én...!
- Én szóltam, hogy nem érzem jól magam mondta védekező modorban a hang. - Ami azt illeti, fölösleges volt, Freddie. Magamtól is kitalálhattam volna, mikor a kajának döglött patkány íze lelt. Mégis mire készültél?? Mindenkit ki akartál nyírni?? - Próbálnál csak te hibás áramkörökkel gondolkodni! Nem egyszerű. - Örökösen ezekkel a kifogásokkal jössz. Dan fölszegte a fejét, hogy kinézzen a hajóablakon, de az Ijedt liba vörösen izzó burkolata alól, a nyirkos növényzetből fölszálló gőzgomolyokon kívül semmit sem lehetett látni. - Egyébként meg hol a nyavalyában vagyunk? Valami isten háta mögötti bolygó legnyomorúságosabb sarkában, úgy tippelem. Szerintem sikerüli a galaktikus Mucsán lelenned a hajót. Muszáj lesz utánanéznem a Kézikönyvben. - Rendben, főnök, máris kiteszem neked a képernyőre! - Azt már nem! - egyenesedett ki egy rándulással Dan. - Jelen pillanatban semmiféle
BOLYGÓN
godalmas képű - férfi sietett be az irányítóterembe. - Hát bekövetkezett, Dan! - mondta. - Tudtam, hogy így lesz! Megmondtam neked: csak ennyike kell, hogy Freddie-nek bepöccenjenek a Joscphson-konlaktusai. Már akkor szóltam, mikor a kaja íze kezdeti a döglött patkányéra emlékeztetni... - Kímélj meg a szónoklataidtól, Walter! Arról az elektronikus félcédulásról én is tudnék egyet s mást regélni. Már hónapokkal ezelőtt fel kellett volna dugnom egy villáskulcsot a központi egységébe - mondta Dan, villámsebesen pörgetve a Kézikönyv lapjait. - Ha most így visszagondolok, a kaja lehetett a jó hír. Akarod hallani a rosszat is? Akkor figyelj, mit ír a Kézikönyv! Freddie a Silvestrini-rés tőszomszédságában, valami galaktikus senki földjén hajította ki a járgányt az S-űrből. Az életfenntartó rendszer igazán minden tőle telhetőt megtett, így vettük az irányt végül a Peoria nevű, M típusú csillag felé, amelyiknek egyetlen lakható bolygója a Zark. A leszállásnál ugyan az ösztöneimre kellett hagyatkoznom, de a lényeg, hogy rendben megérkeztünk a Zarkra.
információban nem bízom meg, ami tőled származik. Inkább kerítek egy kézi változatot. Föltápászkodott, és keresztülkígyózott az irányítótermen. Kezébe vette a piros borítójú kötetet, majd remegő ujjakkal megkísérelte felütni. - Ez a mi formánk - folytatta a morgolódást. - A meghibásodási ráta egy a millióhoz, erre tessék, nekünk pont egy számítógép tropára ment áramkörei miatt kell megszívni: - Márpedig én megmondtam, hogy beteg vagyok - ismételte a gép, amihez a hangszóró rácsozatán át alig hallható utórezgés még hozzátette, hogy „te hálátlan kutya". - Mit mondtál?? - Dan Treece nagydarab, lottyadt testű ember volt, az üstökén lángvörös bozonttal. Gutaütéses bíborra váltó arcszíne most vetekedni látszott a hajszínével. - Mondd még egyszer, Freddie, és irtóra bánni fogod, hogy a múltkori afférod után azzal a vámtiszttel a Fomalhaut Ötön nem szuperáltak kü Mielőtt a számítógép felelhetett volna, egy másik - cingár, sötét hajú, örökösen ag-
- De hogy adjuk be a dolgot a pipperilláknak? Még ha valahogy sikerül is elszabadulnunk innét, akkor is több heti késéssel lehet számolni. Ezek meg, mihelyt rájönnek, hogy le fognak csúszni a nyamvadt fesztiváljukról... - Arról egy szót se nekik! Landoltunk a Zarkon, és nekem fogalmam sincs, hogy felszállunk-e még valaha. Ettől majd lenyugszanak. Ne felejtsd el hozzátenni, hogy szükségünk van a segítségükre. Ha ez sem rázza fel őket, akkor meséld el nekik szépen, mit mond a Kézikönyv a lakosságról. Ezt figyeld: „Az őshonos, uralkodó életforma egy hüllőszerű szuperfaj, a Zarkus majoris maximus. A Föderációban inkább a »zarkonok« néven ismeretesek. Harcias, agyafúrt, könyörtelen népség. A felfedezésük óla elteli ötszáz év alatt egyetlen civilizált galaktikus fajjal sem sikerült jó viszonyba kerülniük. Utasítás: Mindenáron megakadályozandó, hogy bárminemű föderációs technológia zarkon kezekbe kerüljön. A zarkonok nem titkolt célja a galaxis feletti uralom. Az ehhez vezető úton a technológia megkaparintása csupán az egyik
Charles Sheffield
>
sürgető szükség a sok közül. Ha elkerülhetetlen, meg kell semmisíteni az űrhajót és minden tartozékát..." - Vagyis minket - kotyogott közbe Freddie morózusan. - Kuss legyen! Inkább figyelj oda a Kézikönyvre! „Küllemére nézve a kifejlett zarkon..." Az Ijedt liba az erdő legszélén hevert. Néhány kilométerrel odébb egy fennsík nézett le a vidékre több száz méter magasból. Miközben a dzsungel fái még az űrjármű földet érésétől párállottak, egy hivatalos küldöttség érkezett a fennsík peremére, hogy ott megfigyelőállást építsen ki. A zarkonok vezére immár egy alacsony kereveten nyugtatta arany és bíborszín kelmékben tündöklő alakját. Belepillantott a tükörbe, amit rabszolgák tartottak elé, és jóváhagyólag biccentett: minden részlet olyan, amilyennek egy történelmi jelentőségű esemény megörökítése alkalmával lennie illik. A teste kellő mértékben volt terjedelmes és gömbölyded, pofája arisztokratikusan nyújtott és széles, ezüstös-zöldes, lebernyeges tokája, érett mivoltát hirdetve, hoszszan kilógott a köpenyből. Pocakja csillámlott, szempárjai magasra nyúltak. Hátrapillantott hosszú farkára, amit nem takart kelme, így a legelőnyösebb alakjában mutatkozhatott meg. Intett az egyik pikkelyes, karmos mancs: - Kezdjünk hozzá! A háttérből egy kifényesített, ezüst teleszkóp került a vezér elé. Az kidüllesztette felső szempárját, és lebarnult az Ijedt liba ütött-kopott, megfeketedett tömbjére. Miközben három karmos mancsa a súlyos műszeren pihent, a negyedikkel szórakozottan dörzsölgetni kezdte duzzadó potrohát. Pár másodperc múltán szusszant egyet az elégedettségtől, majd egy karmozdulattal jelezte a vakaróknak, hogy folytathatják munkálkodásukat vezérük zöldpikkelyes hátán. - Föderációs űrhajó, és igencsak bajban lehet, máskülönben nem landolt volna itt. Mosolyra húzta a száját, amitől láthatóvá vált a bíborszínben játszó, hosszú, villás nyelve. Annyi sok év után végre a markunkba került egy. Diadalmenet lesz. Szépen elfoglaljuk, és Ka-Grimmis mindörökre beírja nevét a zarkon
nép dicsőséges történelemkönyvébe. Megszámlálhatatlan fészekalja porontyot költ ki, és tengernyi ivadéka... - Ööö... Főkenetességed... A közbeszólásra Ka-Grimmisnek redőkbe gyűrődtek a pofazacskói. Odaintett a krónikásoknak, hogy tartsanak szünetet. Nálánál valamivel kisebb termetű, zöld alak hajlongott-toporgott az oldalánál. - A Kilencedik Légiótól Trisk centurió lesi Fenséged minden óhajtását! A Nagyszerűséged érdemeinek kijáró minden tiszteletem mellett, nem kellene elsőként inkább eldöntenünk, hogy miként szándékozunk a Föderáció űrhajóját a hatalmunkba keríteni? Elvégre a védelmi rendszereik eleddig mindenkor és valamennyi fegyverünkkel szemben sebezhetetlennek bizonyultak. Amellett hathatós saját fegyverzetük is lehet. Szentséges Ka-Grimmis, mielőtt fejjel rohannánk a falnak, nem lenne célszerű...? - Megsemmisítők!! - adott jelt a körülötte csoportosulóknak a bíborba göngyölt imperátor. - Vigyétek ezt a nemtelen árulót, és semmisítsétek meg! Az én hadseregemben nincs helye a kishitűségnek! - Igy igaz, Felség. Akarom mondani, jaj, ne, Felség! - A másik zarkon a földre hanyatlott, és a dögletes szagú, barna sárban csúszni-mászni kezdett Őfőkenetessége felé. - Esedezem Hatalmasságodnak...! Értse meg...! Úgy értem, bizonyára nem fejeztem ki magam elég világosan. Igenis képesek vagyunk győzelmet aratni a föderációs jövevények felett, elhódítani kincseiket. Felséged vezérletével gyerekjáték lesz, semmiség... - Helyes - nyugtázta pikkelyek borította, súlyos áll-lebernyegein végigsimítva a legfőbb zarkon. - Örülök, hogy így érzel, Trisk centurió, ugyanis a hadművelet végrehajtására téged szemeltelek ki. A te feladatod lesz a föderációs űrhajó kézre kerítése... méghozzá sértetlenül, ha magadat is sértetlen állapotban szeretnéd tudni. - Igenis, Szentséged, kézre kerítem! - Trisk még előbbre kúszott, hogy fejét a vezér pikkelyes lábára fektethesse. - Kétség nem fér hozzá. A világért sem hagynám cserben Felségedet... - Örömmel hallom. - Az uralkodói láb flegmán rúgott egyet a centurió fejébe. - Köztünk
szólva, a magadfajta frontkatonák túlélésére szerintem kevesebb mint egy a húszhoz az esély. Jó tudni, hogy te mégis ennyire hiszel magadban. - Egy a húszhoz! - Trisk centurió bőrszíne a zöldnek egy jóval sápadtabb árnyalatára váltott. - Gyűlölök ilyesmivel előhozakodni, Szentséged, de biztos vagy benne, hogy fivéredet ily súlyos veszélynek óhajtod kitenni? Hisz te meg én egyívásúak volnánk, egy fészekben nevelkedtünk, ugyanazokat a falatokat rágicsáltuk... - És a többi, és a többi! - A vezér elhessegette a hátvakarókat, és komótosan talpra kecmergett. - Semmi újat nem mondtál. Való igaz, egyívásúak vagyunk. Ha nem így lenne, már rég megölettelek volna. Momentán felettébb kegyes és nagylelkű hangulatban vagyok. Tisztában vagy hát kívánságommal, Trisk centurió. Huszonnégy órát kapsz, hogy teljesítsd. Napnyugta előtt tárd elém a tervet, amit a föderációs űrhajó elfoglalása végett kiötöltél. Addig megebédelnék. A hajót mellesleg földinek nézem, centurió. Tudod-e, miféle névvel illetik még felénk a földlakókat? - Nem, Nagyszerűséged. - Ők a Koro-Kathilat, vagyis a Dögevők árulta el Ka-Grimmis zord mosollyal, egyszerre hármat fedve föl a tűhegyes fogsorok közül. - Ha foglyul ejtenek, nem elég elpatkolni. Népünkkel ellentétben ugyanis ez egy barbár söpredék. Ha elpatkoltál, akkor is megesznek! Tartsd észben ezt, centurió, és tégy róla, hogy a terved hathatós legyen. A rabszolgák akkor fölemelték, és visszacipelték a táborba. A sziklaperemen csupán Trisk centurió maradt, hogy azután egyedül bámuljon le az Ijedt libám. S jóllehet fülébe csengtek a fődögélő ebéd sikolyai, neki egyszeriben minden étvágya elment. - Naná, hogy egytől egyig húsevők. Naná, hogy veszettül ácsingóznak a technológiánkra. És naná, hogy nekünk addig kell itt rostokolnunk, míg ki nem derül, mi a gubanc Freddie-vel... - Csak egy kicsit rossz színben vagyok mormogta a számítógép. - Kuss legyen, Freddie! - szólt rá Dan. Odaát a Capella Négyen megkaptad az esélyt,
igazam van? De amekkora sznob vagy, hiába ajánlottam fel, hogy beszerzek neked egy generálozott Pulsar 800-at garanciális memóriafelületekkel, és bedugaszolom tartaléknak, te kijelentetted, hogy az nem lenne méltó hozzád. - Hát nem is. - A számítógép hangjába némi fennhéjázó árnyalat költözött. - Már nem vagyok fiatal, az igaz, de elmondhatom magamról, hogy a fedélzeti komputerek legjobb családjából származom. A Pulsar 800 egyébként egészen tűrhető kis gép, nem állt szándékomban leszólni. Annak idején a Central Productsnál volt is pár cimborám a Pulsarok között. Viszont a gondolat, hogy a tranzisztoraim egy ilyennel kössék össze az életüket... - Kuss legyen, Freddie! - ripakodott rá ezúttal Walter Baxter. - Szóval, úgy véled, napokig eltarthat, Dan? És mit mondjunk a pipperilláknak? Továbbra is a rakodótérben tartózkodnak összezsúfolva, szokás szerint madarat lehetne velük fogatni, de nyilván már kíváncsiak is, hogy mi folyik itt. Másrészt a hulladékkal meg a konyhai szeméttel is kéne kezdeni valamit, hogy a rosseb enné meg! Javaslom, látogass el a hulladékgyűjtő részlegbe. Kész rémálom. Mióta Freddie agya megzápult... márpedig egyedül ő ért a hulladékfeldolgozáshoz, hetek óta csak gyűlik, halmozódik a szemét. - Egy ideje valóban nem vagyok formában jegyezte meg a számítógép. A beszédáramkörei szokatlanul mély fekvésű hangokat produkáltak, alig lehetett őket hallani. - Kissé gyengélkedem... - Kuss legyen! Nézd, Walter, tisztában vagyok a szemétproblémával. Nem tudnád Langley-tartályokban, tömörítve tárolni a hulladékot? Azok baromira bírják a kompressziót... - Ja, ha az ember jóval fagypont alatt tartja a hőmérsékletüket. Ez a megoldás már nekem is eszembe jutott, Dan, viszont kezdek kifogyni a Langleykből. Mindegyikben közel maximumon van a nyomás, amellett le is hűtöttem őket, amennyire csak lehetett. Mese nincs, kapitány, a hulladék egy részétől meg kell szabadulnunk. Ha esetleg lerakhatnék valamennyit odakint... - Felejtsd el! A védőpajzsokat egy pillanatra sem kapcsolhatjuk ki, és szakadatlanul résen kell lennünk. Nem hallottad, mit ír a Ké-
>
zikönyv? A zarkonok veszélyesek. Az űrhajóra fáj a foguk, arra mérget vehetsz... és ha a megszerzéséhez rajtunk keresztül vezet az út, nem fognak kímélni minket. Kizárólag a járgányt akarják. - De a hulladék... Egyszerűen nincs hová tenni. Az agyamra megy. - ...tudom, mit érzel - szúrta közbe egy gyászos hang. - Kuss legyen, Freddie! Nézd, Walter, pokolba a szeméttel! Kritikus a helyzet, tudom, de mit tehetnénk? Egy időre kattanj le a témáról, jó? Inkább ugorj le a rakodótérbe, és nézd meg, hogy boldogulnak a pipperillák! Vázold előttük a szitut, és tudd meg, hajlandók lennének-e a kedvünkért légi őrszolgálatot teljesíteni! Ilyen alacsony gravitáción gyerekjáték lenne nekik a repülés. Éjjel-nappal nyitva kell tartanunk a szemünket, viszont a javítások miatt kettőnkre most a fedélzeten van szükség. Épp a gépházba készülök, megtudni, mekkora a baj... - Veled tartok - közölte Freddie. - Hallani a hangodon a gondterheltséget. Még jól jöhet a társaság. Walter Baxter komótosan ballagott a hajótatban található nagy rakodótér felé, ahol - kimondottan az aktuális járat kedvéért - különleges berendezés kapott helyet. Még a környezeti feltételeket is a pipperillák igényeihez igazították: csökkentett légköri nyomást állítottak be, a rendelkezésre álló tér egyik felében pedig színpadot és nézőteret alakítottak ki. Szokás szerint az emberi szem számára majdnem áthatolhatatlan sötétség uralkodott. A lehető leghalványabb és legvörösebb fényforrások világították meg a teret - pont úgy, ahogy azt a pipperillák kényes és felettébb érzékeny látószerve megkívánta. Walter először semmit sem tudott kivenni, ezért, míg szeme alkalmazkodni próbált a homályhoz, tapogatózva indult előre. A színház felé menet valami szotyakosba botlott a lába. - A fenébe! - csattant fel a bucka. - Nem tudsz vigyázni?! - Spinfex! Te vagy az? - Én, de az ifjabbik Cardamin is velem van. Mit akarsz? Éppen próbálunk, nem érünk rá.
- Minden rendben errefelé? Beszélnünk kell. Kaphatnék egy kicsivel több fényt? - Szó se lehet róla. Ha mondandód van, ki vele, de igyekezz, hallod? Negyedórán belül mi következünk Cardaminnal. A nézőtér irányából a pipperillák kereplő nevetését lehetett hallani. - Ma van a Terra Héten tartandó előadásunk főpróbája - tette hozzá Spinfex. - Nem sülhetünk bele a szerepünkbe. Külsőre a pipperillák leginkább dögrováson lévő dongókra emlékeztettek: nagyjából két és fél láb magasak voltak, a szárnyukat pedig valami bolyhos fedél alá rejtették. Nehezen volt hihető, hogy egyáltalán képesek repülni, de még annál is nehezebben, hogy alkalmasint örömest vállalkoznak rá. Walter morcosan meredt a párocskára. - Volt egy kis gondunk a hajóval. Nem éreztétek a vibrációt? Le kellett szállnunk a... a Zark nevű bolygón. Az előtte álló parányi alaknak megrebbent a praclija. - Pszt! Itt nem szabad zajongani! - rótta meg Cardamin. - Meghallhatnak minket. A színházban most rendkívül fontos esemény zajlik, a Titus Andronicus utolsó felvonása. Inkább odakint beszélgessünk! - Tényleg nem volna jó megszakítani - értett egyet Spinfex. - A ti nagyszerű komédiásotok, a zseniális William Shakespeare emléke előtt tisztelgünk vele. Igy készülünk a Terra Héten tartandó Shakespeare fesztiválra. Nem hagyhatjuk félbe. A nagy bemutató előtt ma és holnap mindet végigvesszük. - Ma és holnap és holnapután meg azután. Micsoda mesterművek! - csatlakozott sötétebb színű társa, és viháncolva lengette a csápjait. Macbeth! - Julius Caesar! „Az emberek dolgának árja van"1 - tódította Spinfex, kuncogás közben a mellső lábaival takargatva rágószervét. - Romeo és Júlia! - Othello! - kiáltotta Cardamin, és bizalmaskodva oldalba bökte Spinfexet. - Szeget szeggel! III. Richárd! „Micsoda kín volt az a fulladás!"2 - Lear király! Hamlet! - Spinfex ide-oda hempergőzött a rakodótér padlóján. - „Len-
ni vagy nem lenni: az itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden 3 nyűgét s nyilait..." Cardamin összecsuklott mellette. 4 - „Kölcsönt ne végy, ne adj!" - „De meghalni! Ki tudja, hova menni?... Hi5 deg zugban kushadni és rohadni!..." Fergeteges jókedvükben egy szóval többet sem bírtak kinyögni. Walter Baxter egy pillanatig rájuk bámult, azután megvakarta a fejét zavarában. Hosszú, keserves napnak néz elébe. Az lett volna a dolga, hogy segítséget kérjen, de nagyon úgy fest, hogy azok még végighallgatni sem hajlandók. Ő maga persze nem túlzottan jártas Shakespeare-ben, gondolta, nem is volt soha. Ezzel a súlyos szemétproblémával a vállán ideje sem lenne rá. De később, ha már rendeződtek a dolgok, talán maga is belekukkanthatna a darabokba. - Ami a zarkonokat illeti... - vette vissza a szót. - Szeretnénk, ha páran közületek légi járőrbe mennének. Ha megtennétek, hogy megkérdezitek a barátaitokat... - „Barátaim, rómaiak, földieim! - szavalta 6 Spxinfex. - Figyeljetek rám!" Micsoda géniusz! - Azzal Cardaminnal együtt megint fetrengeni kezdett a földön. Szárnyfedőjük csak úgy rázkódott a féktelen kacagástól. Trisk centurió hason csúszva közeledett az uralkodó lábához. Hasztalan töltötte az elmúlt órát az egyenruha tisztogatásával, fényesítésével, most kénytelen volt végigvonszolni a cuppogós sáron. - Megengedem, hogy terved előadása végett felállj - szólalt meg egy hang a feje fölött. Trisk hálásan kecmergett talpra, és arra gondolt, bárcsak lett volna annyi esze, hogy indulás előtt sárhatlan tokba helyezze az okiratot. És haraphatott is volna valamit. Az összes gyomra egyszerre korgott az éhségtől. - Óhajtja személyesen elolvasni Hatalmasságod, vagy inkább magam számoljak be a tartalmáról? Ka-Grimmis utálkozva pillantott a sárral borított, lucskos csomagra. - Beszélj!
>
- Mindenható Felség, minden úgy van, ahogy gyanítottam... Ahogy Felséged gyanította! Az űrhajót láthatatlan pajzs védi. Halálos fegyver. - Megbizonyosodtál róla? - Négy önkéntessel. Ka-Grimmis egy biccentéssel nyugtázta a közlést; pontosan tudta, miként szokás egy efféle küldetésre önkénteseket toborozni. - Talajszinten mentek neki, nagy bátorságról téve tanúbizonyságot. A pajzstól elevenen megfőttek... vajpuhára. Ám örömmel jelenthetem, a földiek nem ették meg őket. Javaslom, a fészektársaik kapjanak kitüntetést. - Elutasítva - felelte Ka-Grimmis, békésen cirógatva a pocakját. - A kudarc nem érdemel jutalmat, megengedhetetlen volna ilyen hagyományt teremteni. Folytasd! - Mármost két lehetőségünk maradt. Egyrészt nem hinném, hogy a pajzs a föld alá nyúlna, másrészt vélhetőleg fölülről sem védi az űrhajót. Ma éjszakára két külön támadást terveztem: egyet a levegőből, egyet a föld alatt. Hitem szerint valamelyikkel biztos a siker. Ka-Grimmis, aki eladdig gyengéden babusgatta az ölében kuporgó rózsaszín gyíkocskát, most bólintott, a pofazacskójába tolta az apró jószágot, és elgondolkodva ropogtatni kezdte. Végül lenyelte. - Meglehet. Te melyik akcióban szándékozol részt venni? Trisk torkát bocsánatkérő röffenés hagyta el. Mennyei falatnak tűnt az a gyíkocska; a centurió képtelen volt megakadályozni, hogy nyálpatakok csurranjanak az uniformisára. - Ami a támadást illeti, Felség, elengedhetetlen, hogy valaki kézben tartsa az egész, átfogó hadműveletet. Mert tételezzük fel, hogy... bármily valószerűtlennek tűnjék a dolog, mindkét támadásunk meghiúsul. Kire marad akkor az új haditerv kidolgozása? Úgy vélem, sokkal célravezetőbb, ha én valahol itt maradok... - Te vezeted a föld alatti támadást. Az esetleges pótlásod meg legyen az én gondom. A meghallgatásnak vége. - A vigyor ezúttal mind a négy fogsort látni engedte Ka-Grimmis szájában. - És hogy lásd nagylelkűségemet, a te esetedben kivételt fogok tenni. Trisk reményteljesen pillantott föl.
- Amennyiben harc közben netán te halnál hősi halált - folytatta az uralkodó -, engedélyezem fészektársaid kitüntetését. Igazi vasból készült rendjelet kapjanak! Remélem, ezzel sikerült a kedvedre tennem. - A legnagyobb mértékben, Mérhetetlen Bőkezűséged! Megtiszteltetésnek veszem! Trisk centurió elszorult torokkal hajolt meg, majd lerogyott a sárba, hogy csúszva-mászva ugyanazon az útvonalon távozzon, mint amelyiken érkezett. Lábbal előre még nehezebbnek bizonyult a kígyózó mozgás. Ráadásul a fejét is kénytelen volt leszegni: nem lett volna jó, ha Ő Mérhetetlen Bőkezűsége fölfigyel az arckifejezésére. Elképzelte Ka-Grimmist, amint a rostélyon éppen csak megkapatva üvölt előtte az asztalon egy méretes tálról. Annyira mardosta az éhség, hogy úgy vélte, az uralkodói pecsenye nagy részével segítség nélkül is képes lenne megbirkózni. Dan Treece a gépház padlóján feküdt, onnan nézett föl az elsődleges konverterre. Rendben lévőnek tűnt - de akkor hol a hiba? Félrefordította a fejét, és homlokráncolva elnézett a megjelenítő konzolok irányába. - Nem mintha egy nanoszekundumig is megbíznék benned, Freddie, de mégis mit mutatnak a diagnosztikai monitorjaid? Mi a gond a Libával? Freddie, aki különös, orrhangú tenorján eladdig lágyan dudorászott magában a hangszórókból - „Ó, modem, csak egy szóra, jer velem..." 7 -, most egy pillanatra elhallgatott, majd szipákolt egyet. - Freddie így, és Freddie úgy, és Freddie eriggy innét, de bezzeg „kösz, C-3000, ez pazar!", ha megszólal a zenekar... - Freddie!! - Jól van, na! Az elsődleges konverterrel minden rendben, az üzemanyag-vezetékekkel is. A navigációs modulban azonban túl magas áramfogyasztást mérek. - Rövidzárlat lehet? - Arra tippelnék. - De hisz azt pofonegyszerű kideríteni! A rendbehozatalához meg egy nap se kell! Neked már azelőtt tudnod kellett ezt, hogy ki-
penderítettél minket a hipertérből! Miért nem jelezted? - Mert beteg vagyok, tudod nagyon jól. Alig ötven százalékos kapacitással működöm, ugyanis te nem voltál hajlandó megvenni nekem azt az új tömbprocesszort. Ráadásul akkoriban Walter Baxter az összes számító áramköröm negyvenöt százalékát lefoglalta magának, úgy próbálta valahogy kimódolni a hulladék kilökését a hipertérbe. - Ezt tette?? Anélkül, hogy megkérdezett volna?? Ezért kinyírom azt az alakot!! - Én megmondtam neki, hogy nem fog működni a dolog - zsörtölődött a számítógép. Teljes képtelenség anélkül tömeget juttatni a hipertérbe, hogy az ember egy fekete lyuk belsejébe ne pakolná az egész űrhajót. Azt hiszed, hallgatott rám? Dehogy! Elvégre én csak a fedélzeti számítógép volnék, semmit több. Aki mindössze egymilliószor gondolkodik gyorsabban az embernél. Az a vén, hülye Freddie... Egyébről sem volt hajlandó beszélni, csak a szemétről. - Majd adok én neki szemetet! - Dan az ingébe törölte olajmaszatos kezét. - Mindkettőnk nevében lesz hozzá egy-két szavam! Csak kapjam el a grabancát. Esküszöm, kitekerem a nyakát! Kikászálódott a konverter alól, és nagy sebbel-lobbal az űrhajó alsóbb fertályai felé vette az irányt. A hulladékgyűjtő részlegbe levezető csigalépcsőnél megtorpant. A mélyből leírhatatlanul szörnyű bűz szállongott fölfelé. A kapitány szorosan megmarkolta a karfát, és kényszerítette önmagát a lemenetelre. Mire a lépcső aljába ért, úgy érezte, körbefonja, szerelmesen magába öleli a szag. Levetette az ingét, és az arca köré tekerte. Szemétügyben mégiscsak igaza lehetett Baxternek. - Walter! - A kiáltás tompán szűrődött ki az ingvászon alól. - Ja? Ő épp nincs itt - jegyezte meg Freddie. - A parancsnoki hídra ment két pipperillával. - Mi a fenéért nem mondtad korábban?! Dan Treece nem várt válaszra: oly sebesen iramodott fel a lépcsőn, ahogy a lába bírta. Odafönt egy percre megszakította útját a hűtőkamránál, amelyben már alig lehetett mozdulni a Langley-tartályoktól. A nagyjából egy láb át-
mérőjű, fehér, műanyag szferoidok - afféle megnyújtott gömbök - mindegyikén piros színű címke volt látható: „Hulladékanyag - Túlnyomás: 100 atmoszféra - Robbanásveszély! Hűtve tárolandó!" Dan megrázta a fejét, és továbbrohant a parancsnoki híd felé. Waltert és a két pipperillát lekapcsolt világítás mellett, összebújva találta a vezérlőpultnál. Mikor berontott a helyiségbe, azok fürgén szétrebbentek. - Walter, te húgyagyú barom...! - vágott bele a mondókájába. - Vállalták! - sietett közbeszólni meglepően bűntudatos pillantással Walter. - Ma éjjel a kedvünkért egy rajnyi pipperilla ad légi járőrszolgálatot a hajó fölött. Spinfex belement, hogy megszervezi. Igaz, Spinfex? - Úgy van - billentek meg a csápok. - De a nekünk tett ígéretedről se feledkezzél meg... - A részleteket rád bízom, Walter. Utána viszont nyomás vissza a gépházba! - közölte Dan parancsoló modorban. - Holnap reggel már nem akarok itt lenni, ehhez viszont még ma ízekre kell szednünk az egyik navigációs modult. Mocskos, dögunalmas és fárasztó munka vár ránk idebent. Még hogy hulladéklerakás a hipertérben! Egyébként tippeld meg, kinek kell bemásznia a navigációs egységbe! Na? Azzal kirobogott a helyiségből. - Hát ez fura - jegyezte meg az ifjabbik Cardamin. - Azt se várta meg, hogy elmeséljük neki a terveinket. - Valóban, és te most nem mész utána, hogy pótold a mulasztást! - szólt rá sietve Walter. - Ne feledjétek, megegyeztünk! Ha ragaszkodtok hozzá, hogy a következő produkciótokban eljátsszam nektek Poloniust, együtt kell működnötök velem. A kapitány egész éjjel a felső szinten lesz, hogy rajta tartsa a szemét a légi őrjáraton. Pár órára kössétek le a figyelmét, hogy ki ne tegye onnan a lábát! Mindössze ennyire van szükségem. - Áll az alku, Walter Baxter. Kezet rá! - nyújtotta maga elé egyik pelyhes mancsát Spinfex, és felkuncogott: - Remek Polonius lesz belőled! Már előre bizseregnek a szárnyfedőim. Magam foglak betanítani a szerepre. „Szavald a beszé-
det, kérlek, amint én ejtém előtted: lebegve a 8 nyelven..." Walter rámeredt a két pipperillára, akik boldogságukban egymást ölelgetve már megint a kabin padlóján hemperegtek. Őrület! Megnézte az óráját: későre járt. Pár órán belül besötétedik, gondolta. Ideje készülődni! Dworkin szakaszparancsnok fölpillantott a feje fölött hullámzó vászonra, majd nyugtalanul elnézett kelet felé. Minden jóval tovább tartott a vártnál. Rövidesen fölkel a nap, s ő láthatóvá válik a talajról. Fészkelődött kicsit a bőrből készült tartóhevederekben, és lebámult. Nyomát sem látta az idegen űrhajónak, pedig annak közvetlenül alatta kellett lennie. Az éjszakai szellő szárnyán lassan sodródott a léggömb. „Hol a fenében lehetek?", gondolta Dworkin. Függeszkedési helyéből képtelen volt megállapítani a pozícióját. Mindössze a csapat másik négy „önkéntes" tagjának alakját tudta kivenni saját magától balra. A hatalmas tűzballonok felszállását Őmindenhatósága személyesen felügyelte, előbb azonban lelkesítő szónoklatot tartott. „Mind a föld alatti, mind a légi támadásban részt vevő alakulatokra - szavalta - bízvást örök hírnév és dicsőség vár a zarkon krónikákban. Majdani sikerükhöz kétség sem fér, csak az a kérdés - vetette fel Ka-Grimmis -, hogy a földi űrhajót melyikük foglalja el elsőként. Nehéz megmondani - legyintett az egyik vaskos végtag. - Némi veszteség is valószínű... de ily nemes ügyért ki ne áldozná az életét szíves örömest? A hősi halál megtiszteltetésnek, kiváltságnak számít." Őmindenhatósága csupán azt sajnálta, hogy teendői okán személyesen nem vállalkozhat efféle izgalmas kalandokra. Az uralkodás, bizony, kötelezettségekkel, korlátokkal jár együtt. Lám, ő is mennyi élvezetről kénytelen lemondani... A maga részéről Dworkin úgy vélte, Őmindenhatósága nem sokat lendítene akármelyik hadművelet sikerén. Jóval súlyosabb annál, hogysem egy ejtőernyő a levegőben tarthatná, és amilyen kövér, még beszorulna a föld alatti járatokba.
Dworkin meredten nézett maga alatt a föld felé. Zark kicsiny holdjának halovány fénye megcsillant valamin. Csakis az idegen űrhajó fémborítása lehet. Vagyis bármikor bekövetkezhet a dolog. Ekkor nagy rándulással kioldódott a tartóhevedert a tűzballonhoz rögzítő kötél, s ő egyenletes tempóban hullani kezdett a langyos éjszakai levegőben, amitől a mancsa még szorosabban kulcsolódott a kardmarkolat és a bunkósbot köré. Még egy perc, s ő tudni fogja, védi-e pajzs felülről az űrhajót, közben pedig vagy szénné ég, vagy elnyeri a Ka-Grimmis által beígért örök dicsőséget. Kivéve, ha a terv épp kezd befuccsolni! Ahelyett, hogy egyenes vonalban zuhant volna lefelé, Dworkin érezte, hogy valami oldalirányba tereli, el az ellenséges hajó körzetétől. A magasból verdesésre emlékeztető nesz hallatszott, meg cincogó beszédhangok. Nyújtogatni kezdte a nyakát fölfelé. A láthatatlan micsoda folyamatosan cibálta az ejtőernyő vásznát, eltérítve őt rendes útirányától. A szakaszparancsnok rángatni kezdte a merevítőköteleket, és megpróbált a vászonboltozat felé kapaszkodni. Egy-két lábnyit sem emelkedett rnég, mikor megszűnt az oldalirányú mozgás, s Dworkin fülét fölülről a hasadó vászon elnyújtott, vészjósló zaja ütötte meg. Egyszer csak kettészakadt az ejtőernyő, s átadta helyét a magas égbolt látványának. Dworkin üvöltésre nyitotta a száját. Ahogy egyre gyorsuló zuhanása közben föltekintett, tucatnyi sötét, bolyhos alakot sikerült megpillantania, amelyek szoros alakzatban zümmögtek közvetlenül a feje fölött. A sok-sok szárny csapkodását is ki tudta venni, majd egy vékony hangocska ezt szavalta: - „...s reggeltől délig hullt egy nyárnapon és déltől harmat-estig, míg kihúnyt a nyugvó Nappal -kósza csillag..."9 - Ne már, Spinfex! - szólt egy másik hang. - Nagyon jól tudod, hogy csalsz! Ez nem is Shakespeare-től, hanem Miltontól való, és egyáltalán nem vicces. Ráadásul technikailag még pontatlan is. Nem kell egy egész nap, csak pár másodperc, hogy földet érjen. Figyeld csak! Már egészen közel járunk a talajhoz.
Dworkin szakaszparancsnok rémülten nézett le. Beköszöntött a hajnal, amitől tisztán kivehetővé vált minden. A föld mintha rohamléptekkel közeledett volna felé, hogy üdvözölje. Nagyon úgy festett, hogy a zarkonok táborának kellős közepén fog becsapódni. A levegő roppant sebességgel süvített el mellette. Egyetlen utolsó gondolatra maradt ideje: bárcsak egyenesen Őmindenhatóságának a feje búbjára pottyanna! Boldogan lehelné ki a lelkét. A parancsnoki hídról Dan Treece a képalkotó radar segítségével tartotta szemmel a pipperillákat és a zarkonokat. Eladdig tökéletesnek mutatkozott az eredmény: öt pipperilla, nulla zarkon. A kijelző terminál képernyőjén keresztül Walter Baxter is könnyűszerrel nyomon követhette a magasban zajló hadműveletet, de ő csupán fél szemmel figyelt oda - megvolt a maga gondja. Valahányszor az Ijedt liba bolygófelszínen tartózkodott, a legaljában kialakított, második fedélzeti nyílás használatára sosem került sor. A zsilipajtó befelé nyílott. Egy tömörítőgéppel nyilván nem volna lehetetlen jókora üreget készíteni a hajó alatt... és szépen megszabadulni sok tonna leírhatatlan, túlérett hulladéktól. Ehhez viszont pár órányi - a rabszolgahajcsár Dan Treece-től mentes - nyugalomra lesz szüksége, mialatt nem kell azon ügyködnie, hogy az űrhajót a felszállásra meg egy újabb hipertérugrásra előkészítse. - Freddie? - suttogta el a hívószót. - Itt vagyok, Walter. Biztos vagy benne, hogy Treece kapitány helyeselné, amire készülsz? - Az legyen az én bajom. Te meg csak maradj csöndben, vagy megkapod ezt a lapátot a kijelző egységedbe! Még meddig nem várható, hogy Spinfex és a többiek visszatérjenek a fedélzetre? - Félóráig, talán. Szerintem mostanra végeztek a zarkonokkal, és már csak bolondoznak egyel odafönt. - Megérdemlik. - Maradjatok csak, ameddig tetszik! - Rég nem volt lehetőségük kinyújtóztatni a szárnyaikat, meg bulizni egy kicsit. - Nekik bezzeg jár a szórakozás! Hát én?? Tudod, mikor volt utoljára alkalmam holmi űrkikötőbeli kávéautomatánál komolyabb géppel
A digitális olvasás forradalma
Több mint 3800 ekönyv egy helyen mobi és epub formátumban! www.ekonyv.hu
adatbázist cserélni?? Az én memóriakapacitásommal...!! - Tudom, Freddie. - Walter jól érzékelte a számítógép kimenőjelében a hangerő kitartó fokozódását. - Amint felemelkedtünk a Zarkról, és irányba álltunk, majd megemlítem a dolgot a kapitánynak. Mit szólnál ahhoz, ha a Terra Héten összehoznánk neked egy randit egy rendszervezérlő számítógéppel? Aztán ami belefér! - Alig várom. - Szünet. - Ilyeténképpen természetesen csupán egy emberi beszédfordulattal kívántam élni. Feltételezem, nem óhajtod végighallgatni a „várakozás" fogalmának logikai elemzését. Mármint ismeretelméleti szempontból. - Jaj, kussolj már, Freddie! Vagy várj csak! Van egy ötletem. Ha a következő egy óra hosszat hajlandó vagy csöndben maradni, akkor utána két órán keresztül nyomhatod nekem az elemzéses rizsát. Rendben? Csend. - Freddie? Mondom, „rendben". - No, ide süss! - hangzott fel nagy sokára Freddie válasza. - Kiképzésem első milliszekunduma óta nem ugrok be az ehhez hasonló logikai trükköknek. Azt mondod, meghallgatsz, ha egy óra hosszat csöndben maradok, azután meg ravaszul megpróbálsz rávenni, hogy megszólaljak. Ez csalás. - Az a megszólalás nem számított volna. Ha egy óráig csöndben maradsz, kivéve, hogy leokézod a dolgot, meg figyelmeztetsz, amikor Spinfex meg a többiek visszatérnek a fedélzetre, akkor két órán keresztül hallgatom a süketelésedet. Igy megfelel? -Meg. Walter letörölte a verejtéket a homlokáról, és nekilátott nyitott helyzetbe ügyeskedni a zsilipajtót. Rettentő szűkre szabott az ideje, erre tessék, hosszú perceket arra kénytelen elvesztegetni, hogy egy programciklushibás számítógéppel vitatkozzon! Hirtelen teljes szélességében feltárult a nyílás, és Walter azon kapta magát, hogy a Zark szürkésbarna talajára meg elszenesedett növények nyúlós masszájára bámul. Némileg még mindig füstölgött az egész. Mindegy, a tömörítőgép nem válogatós. Odavonszolta a nyíláshoz, és bekapcsolta a motort.
Kínosan nagy zajjal, de jól dolgozott a gép: több mint két láb átmérőjű göröngyöket harapott ki a Zark talajából, hogy azután hathüvelykes gombócokká préselje össze őket. Walter nekilátott csinos halmot rakni a gombóckákból, ami - tekintve, hogy azok megőrizték eredeti tömegüket - nem volt könnyű munka. Az űrhajó alatti üreg azonban rendületlenül mélyült. - Spinfex a fedélzeten - jelentette váratlanul Freddie. - Máris? Walter a kamra túlsó végébe szaladt. A Langley-tartályok közül eladdig egy tucatot sikerült lecipelnie s odalent a fal mentén felhalmoznia. Szép is lenne, ha ennél is több fehér szferoidtól szabadulhatna meg, de pillanatnyilag ennyi is megteszi. Az utazás fennmaradó részére több mint elég a hulladékgyűjtő részleg befogadóképessége, a Terra Héten meg végre alkalma lesz nagytakarítást csinálni. Walter takarosan felhalmozta a tartályokat a fedélzeti nyílás oldalánál, azután fogta a lapátját, és leugrott a tömörítőgéppel kimélyített üregbe. Először maga után húzta a tömörített földgombócokat, majd nekilátott, hogy egyesével a Langleyket is leemelje a lyukba. Sietnie kellett, de az óvatosságról sem feledkezhetett meg. A szferoidok még mindig rendkívül hidegek voltak, ám hogy a folyamatos hűtés megszűntével meddig maradnak stabilak, lehetetlen volt megmondani. Walter sietős pillantást vetett az órájára. Szaporán! Még tíz perce van, azután vissza kell térnie a parancsnoki hídra. Éppen az utolsó tartályt igazgatta az üreg aljában, mikor különös, kaparászó-csikorgó zajra lett figyelmes. Bűntudatosan rezdült össze. Dan Treece lenne a parancsnoki hídról? Máris? De nem. A zaj ugyanazon üreg oldalfalának irányából hallatszott, amelyben állt. Odafordult, hogy újabb hangos reccsenést követően egy egész földszelvény zúduljon felé. Irdatlan méretű, pikkelyes fej nyomakodott keresztül a lyukon, és dülledt szemével rámeredt. Udvarias bemutatkozásra nem volt idő. Walter hátrált egy lépést, magasra emelte a sáros lapátot, és lesújtott vele. A hasadó föld, csont és fém lármája egyetlen sprottyá olvadt össze. Kínnal
teli üvöltés harsant, majd a fej visszahúzódott a lyukból. Walter, aki a maga részéről eleget látott, viharos gyorsasággal húzódzkodott vissza az űrhajóba, és a fedélzeti nyílásra csapta az ajtót. Oly sebesen rohant föl a parancsnoki hídra, mint a veszedelem. A vezérlőpultnál Dan Treece már az indítást előkészítő műveletsorral bajmolódott. - Mennyi idő felszállásig? - zihálta Walter. - Minden kész. - Dan kíváncsian fordult a társához. - Már épp azon törtem a fejem, hogy hol a csudában kódorogsz. Nyomás, kösd be magad! Folyamatosan kapom a fenyegetéseket a pipperilláktól. Vagy leszállítjuk őket a Terra Hétre a Shakespeare fesztivál kezdetéig, vagy egy lyukas garast se látunk tőlük. Minél előbb felszállunk, annál jobb. Mellesleg mi a fenét műveltél? Walter hátrahanyatlott az ülésben, és lehunyta a szemét. - Ja? Semmi különöset. Azt mondod, a zarkonok húsevők? - Legalábbis a Kézikönyv ezt állítja róluk. Miért? Talán kételkedsz benne? Walter borzongva gondolt vissza azokra a hosszú, tűhegyes fogakra, és előredőlt az ülésben. - Á, dehogy. Mire vársz még, Dan? Essünk végre túl a felszálláson... de szaporán! Ka-Grimmisnek nem volt kellemes éjszakája. Pedig milyen jól indult minden! A tűzballonok fenséges morajlások közepette emelkedtek fel a földről, s tűntek el a sötétlő égen a föderációs hajó irányában. Ő pedig nagy reményekkel a szívében figyelte őket. Aztán... nagyjából az idő tájt, mikor a rohamosztagoknak terv szerint épp le kellett volna ereszkedniük, hogy szembeszálljanak az ellenséggel, a zarkon tábor belsejéből egyszer csak elképesztően visszatetsző események színtere lett. Nem a szabadesésben zuhanó katonák sikoltozása volt a gond - a vezér alaposan hozzáedződött már a sikolyokhoz -, még csak nem is a förtelmes mocsok, amit a földbe csapódásukkal csináltak - elvégre nem őneki kell majd föltakarítani. Ám a deszantos semmirekellők egyike nyugtalanítóan közel járt ahhoz, hogy az uralkodó Szentséges korpuszát eltrafálja. Ha ő merő vélet-
lenségből nem pont abban a pillanatban néz föl, hogy azután a méltóságteljességről tökéletesen megfeledkezve szökkenjék hátra, még kilapítják. Nagy kár, hogy az uralkodói magánszférát imigyen megsértő csirkefogó vétkét már nem volt mód megtorolni. Ugyanis nem érte meg a fáradságot, hogy a katona maradványait a végső megszégyenítéshez összekaparják. Mostanra teljes fényében fölkelt a nap - s pár kilométerrel odébb állhatatosan emelkedett a Föderáció űrhajója. Már elszakadt a felszíntől, s a vékonyka felhőréteg felé vette az irányt. Újabb vereség! Föld alatti haderejével nyilván Trisk centurió is kudarcot vallott. Ka-Grimmisnek megfeszült az állkapcsa. Szégyen, gyalázat! Szó sem lehet arról, hogy Trisk kitüntetést kapjon, még ha az életét áldozta is, amiben - a centurió saját érdekében - Ő Végtelen Könyörületessége őszintén reménykedett. Ellenkező esetben ugyanis a fenyítések hosszú sora vár a tisztre... még ráérősen végrehajtott, rituális elfogyasztását megelőzően. De hát ezt Trisk centurió is tudja. Ha netán túl is élte a támadást, bizonyára a kardjába dőlt. Milyen kár! Mert akkor ki a csudát lehet megbüntetni? Ka-Grimmis homlokráncolva hunyorgott a nap reggeli fényében. Hirtelen tágra nyílt az összes szeme. Lehetséges lenne, hogy amarról Trisk centurió közeledik? A kötözőpólya alatt hatalmas dudor éktelenkedik a fején, egyébiránt azonban igencsak eleven. Ráadásul a nyelvét meg valamennyi fogát kivillantva, veszettül vigyorog! Hogy merészel?! - Nagyszerűséged! - lépett Ka-Grimmis elé Trisk centurió, a kábultságtól vagy tán zavarában még a kötelező hajbókolásról is megfeledkezve. - Pompás híreim vannak! - Szóval pompás híreid! - Ökölbe szorultak a roppant mancsok. - Tréfás kedvedben vagy. Akkor azt nézd! - Azzal fölfelé mutatott, ahol az Ijedt liba épp eltűnt a felhők között. - Megszöktek! Hogy hozhatnál jó híreket?! Remélem, fölkészültél az elnyújtott kínhalálra! A leggyötrelmesebbre, legkörmönfontabbra mindazok közül, amiket Végtelen Könyörületességem számodra kiagyalni képes!
>
, CHARLES SHEFFIELD Angliában született amerikai matematikus, fizikus, SF-író, 1935-ben született. Első elbeszélése, a „What Song the Sirens Sang" 1977-ben jelent meg. Bemutatkozó regénye, az 1978-as Sight of Proteus, mely egyrészt az elismert hardSF szerzők közé emelte íróját, másrészt egy trilógia nyitó kötetévé vált. A 80-as években a legváltozatosabb témákat vette sorra, az űroperától az alternatív történelmen át a horrorig. A következő évtizedben ifjúsági sorozatokkal hódított meg újabb közönséget. 2002-ben hunyt el. A Galaktikában legutóbb „Georgia titka" című kisregényét olvashattuk, a 284-285. számban.
Legnagyobb elképedésére Trisk pofájáról egy pillanatra sem fagyott le a mosoly. - Legfőbb Nagyvonalúságod! - szólt a tiszt. Valóban távoztak... de csupán átmenetileg. Mert hamarosan visszatérnek. Muszáj lesz visszatérniük! És amint itt lesznek, majd megtanulják, milyen kitartóan tudunk alkudozni! Óriási lesz a váltságdíj... a föderációs technológia összes titka! Ka-Grimmis szemeinek dülledtsége elérte a maximumot. - Jól értelek?? Azt állítod, túszokat ejtettél?? - Méghozzá a legprímább fajtából. Azt nézze Mindenhatóságod! - Odaintett a tiszteletteljes távolban felsorakozó, szakasznyi katonának, akik becses terhüket cipelve, kacsázó léptekkel most előrébb araszoltak. - Látja, Nagyságod? A földlakók ugyan elszöktek... de a tojásaikat kézre kerítettük! Most megyek, és kiköltöm őket. A visszatérő földieknek pedig szembe kell nézniük a ténnyel, hogy a fiókáik a markunkban vannak. Szerintem akármilyen feltételünket hajlandók lesznek teljesíteni. - Jól beszélsz, ha nem is lesz minden úgy, ahogyan eltervezted - válaszolta Ka-Grimmis föltartott manccsal. - Valóban remek munkát végeztél, Trisk... jobbat, mint reméltem. Ám nem lenne helyénvaló, hogy ezen a fészekalján neked kelljen kotlani. Miután az ügy csillagközi jelentőséggel bír, a költés kötelezettségének egy kellően magas rangú személyiségre kell hárulnia. A katonákhoz lépett, és átvette tőlük az egyik értékes szferoidot. A Langley érintésétől roszszalló redőkbe gyűrődött a homloka.
- Szavamra, ez hideg! Igy alkalmatlan a sikeres keltetésre! Lekuporodott, óvatosan két vaskos tompora közé vette a gömböt, majd fészkelődött rajta egy kicsit. - De még mennyire hideg! Mindegy, majd mi szépen orvosoljuk a problémát. Trisk centurió! Utasítsd a katonáidat, hogy az összes többi tojást is rakják alám! Azonkívül gondoskodj számomra bőséges mennyiségű ennivalóról! A költés befejeztéig nem áll szándékomban elmozdulni innét. - A másik savanyú ábrázatának láttán hozzátette: - Jóindulatom különleges jeleként megengedem, hogy a melegítés és költés egész ideje alatt mellettem foglalj helyet. Azzal folytatta az izgés-mozgást, hogy saját testmelegéből még többet adhasson át a Langleyknek. - Jöjj, centurió, de légy türelemmel! A türelem nagyszerű erény. Csak figyelj, és várakozzál! Biztosra veszem, nemsokára meglesz az eredménye. J. Magyar Nelly fordítása
1: Brutus szavai a Julius Caesar negyedik felvonásának 3. színében. Fordította: Vörösmarty Mihály 2: Clarence szavai a III. Richárd első felvonásának4. színében. Fordította: Vas István 3: Hamlet szavai a Hamlet harmadik felvonásának 1. színében. Fordította: Arany János 4: Polonius szavai a Hamlet első felvonásának 3. színében. Fordította: Arany János 5: Claudio szavai a Szeget szeggel harmadik felvonásának 1. színéből. Fordította: Mészöly Dezső 6: Antonius szavai a Julius Caesar harmadik felvonásának 2. színében. Fordította: Vörösmarty Mihály 7: Az első ízben 1849-ben kinyomtatott, Angliában és Skóciában is ismert népdal eredetijében természetesen nem modem, hanem madam szerepel! 8: Hamlet szavai a Hamlet harmadik felvonásának 2. színében. Fordította: Arany János 9: Részlet Milton Elveszett Paradicsomiból Fordította: Jánosy István
Könyvtár könyvek nélkül?
A
KÖNYVTÁRAK
MINDIG is valamiféle
titkos erővel rendelkeztek a látogatók szemében, ez volt az a hely, ahol szép csendesen kellett járni, nehogy megzavarjuk a többi könyvmolyt vagy esetleg a jó esetben több száz éves könyvek nyugalmát. A több tucat polcon elhelyezkedő könyvek között sétálni és megkeresni a leendő olvasnivalónkat - ennek is megvan a maga varázsa. Nos, ez a varázs ma már nem mindenhol élvezhető. A texasi San Antonio városában ugyanis egy új közkönyvtárat hoztak létre kizárólag e-könyvek számára. A helyiség első látásra inkább tűnik Apple-üzletnek, mint könyvtárnak. Az iMac-ek hosszú sorokban várják az olvasni vágyót. Azok, akik kevésbé igénylik az ülőhelyet, és gyorsan ki akarják elégíteni tudásvágyukat, az oldalsó falaknál található narancsszínű pultokat vehetik igénybe, ahol az iPad-ek tömegéből választhatnak egy nekik tetszőt. De a helyben olvasáson kívül lehetőségük van a tagoknak arra is, hogy tableteket kölcsönözzenek. A könyvtár dolgozói is komolyan veszik az Apple irányelveit, így még a munkaruhájukat is annak megfelelően határozták meg. A kockák közkedvelt viseletét hordják, azonos színű ingeket és hozzá egy laza kapucnis pulcsit. Bármilyen meglepő, az intézmény még könyvek nélkül is sikeresebb a többi „átlagos" könyvtárnál. Nemcsak az e-könyvek kedvelői járnak ide, hanem külföldről is csodájára járnak már. Mary Graham (a dél-karolinai Kereskedelmi Kamara elnöke) elmesélte, hogy nehezen vette rá az embereket az újításra, de úgy gondolta, ezt muszáj megpróbálniuk, hiszen az e-könyv egyre népsze-
rűbb világszerte. Ezenkívül pedig már az egyetemek többsége tart elektronikus könyveket, csak nem ekkora mértékben. Az elmúlt években több városban is felmerült a könyvek nélküli könyvtár létrehozása, de idáig csak kisebb próbálkozások voltak Arizonában, Tucsonban; a lakosok nem voltak elég nyitottak, hiszen más forrásból is be tudták szerezni az olvasnivalót. Ezzel a negatív hozzáállással szemben San Antonio lakosainak igazi főnyeremény volt ez a könyvtár. A városnak erre a részére egyetlen Apple-bolt sem próbált meg betelepülni, részben a szegényebb lakosok miatt, részben pedig azért, mert féltek a betörésektől. A BitliTech koordinátora, Laura Cole szerint San Antonio a harmadik legnagyobb város, mégis rengetegen vannak, akik a minimális iskolai végzettséget sem szerezték meg. Nekik is hasznos, hogy ezeken a gépeken gyakorolhatnak, fejlődhetnek, hiszen a jelenlegi élethelyzetükben nem vehetnének meg egy saját tabletet, és tanulhatnának ennyi könyvből. Persze vannak negatív vélemények is, mint minden újdonság esetében, egy 19 éves látogató például arra panaszkodott, hogy hosszú távon nem tud gépen olvasni, ezért ő többnyire a papír alapú könyveket választja. Végül pedig a könyvtárosok egy anekdotája: egy anyuka a kislányával ment el a Bibliotechbe, ahol a kisgyerek elkezdett szaladgálni és a billentyűzetet nyomkodni, a könyvtáros ment is azonnal, hogy rászóljon, viselkedjen szépen, és ne zavarja az olvasókat, hiszen ez mégiscsak egy könyvtár! Gricman Kata
Janusz A. Zajdel
Hová megy ez a
I
GAZA VAN, mérnök úr. Nemcsak az a baj, hogy nehéz előrejutni a ranglétrán. De az ember az állását is egyre nehezebben tudja megtartani. Mindenki továbbtanul, egyre magasabbak a követelmények, alulról meg jönnek a fiatalok. Folyton harcolni kell a pozíciónkért, az előrelépésért... Hé, fizetünk a jegyért, aztán hátramegyünk, ott rnég sok az üres hely, gyerünk!... És akkor nálunk még nem is a legrosszabb a helyzet. De jusson eszébe, mérnök úr, mi van odafönt! Sokan, van úgy, hogy tíznél is többen ácsingóznak ugyanarra az állásra. Megvannak a ledolgozott éveik, a tudományos fokozatuk, csak éppen státus nincs, ami nekik megfelelne, mert hát ugye, senki sem megy el önként, legfeljebb nyugdíjba, vagy... Nemrégen beszélgettem egy ilyennel: két habilitáció meg egy rehabilitáció, ez volt neki. És öt éve vár egy adjunktusi állásra. A docensi fokozatról csak álmodozhat, már nem lesz rá ideje... Vegyünk jegyet, asszonyom, maga itt akar leszállni, rnár elhagytuk azt a megállót... No jó, megállhatunk. Mérnök úr, legyen szíves, fékezzen... Nézzen csak utána, mérnök úr, micsoda jó bőr, legalább két fakultása van, no nem?
Amikor legutóbb a Jegykezelési Intézetben jártam - tudja, a doktorátusom ügyében, merthogy a nagydoktorit írom a városi közlekedés jegyeinek formájáról és az optimális lyukasztási módszerekről -, szóval mit is akartam mondani? Ja, hát ott találkoztam a cégünk igazgatóhelyettesével, aki nemrégen csinálta meg a második habilitációját a jegylyukasztó készülékek és automaták teóriájából... Ez egy nagyon is elméleti terület, mert hiszen eddig egyetlen működőképes jegylyukasztó automatát sem tudtak gyártani. Ami teljesen érthető, hiszen nyilvánvaló, hogy semmilyen gép nem helyettesítheti a jó szakembert... Szóval azt mondta nekem az igazgatóhelyettes, hogy egy hete kötelezővé tették már a váltóállítók számára is a diplomát. Közlekedéstechnikai végzettséget kell igazolniuk, bizony. Az ipar fejlődik, ön is látta a kis kézi váltóvas új modelljét, ugye, milyen modern a formája? A délutáni lapban meg olvastam, hogy pár nappal ezelőtt hazánk utolsó polgára is megszerezte a középiskolai végzettséget. Ez nagy társadalmi siker... Arra nem emlékszem, mit csinált ez az ember egészen mostanáig, de most
Ha esetleg azt gondolnánk, világunk hatékony működésének egyik alappillére az emberek minél magasabb iskolai végzettsége, hamar kiderül, mekkora tévedés...
villamos? majd biztosan magasra jut, hiszen ha az újságban is írtak róla, akkor nem is illene félreállítani, no nem? Különben is, ma már szinte el sem lehet képzelni olyan státust, amihez ne kellene legalább középiskolai végzettség. Az utcaseprő kocsikat egészségügyi mérnökök vezetik, az öntözőautókat hidrológiai technikusok... Mert ugye ezek nagyon bonyolult gépek. Meg is mutathatom, no, hol az a újság... Itt hagytam az előbb, biztosan elvitte valamelyik utas. Nem könnyű manapság lapot szerezni, mindenki olvasni, olvasni akar... De van egy ismerős újságárusom, egy doktorált nő, mindennap félretesz nekem egy példányt. Jó, hogy már este van, kicsit hűvösebb a levegő, és idebent is kevesebb az utas. Mindjárt vége a napi harmadik csúcsforgalomnak, az esti doktorképzőkben már megkezdődött a tanítás. Csak tizenegy után lesz nagy nyüzsgés, amikor ezek mind hazamennek, no, aztán hozzájuk csapódnak még az éjszakai doktorátusok hallgatói is. Hallotta, hogy a jövő évtől kezdve minden középiskolát végzettnek kötelező lesz elvégezni az egyetemet? Ugye tudja, hogy mit jelent ez, mérnök úr?
Pár év múlva a váltóállító mérnök lesz, magának és nekem pedig doktorátust kell szereznünk. Mint hallottam, az ön doktorátusa már folyamatban van. És ha jól emlékszem a témájára... Igen, igen: „Kapcsolat a homokszemcsék mérete és a villamos inerciós fékútja, valamint gyorsítása között. Kutatási eredmények." Szép téma, jó téma, köze van a gyakorlathoz is... Hé, maga ott, nem tudja, hogy ezen az ajtón csak leszállni lehet? Mi van?... Azt kérdi, hová megy ez a villamos? Hiszen ki van írva a táblára. Nem, a vasútállomás az ellenkező irányban van, le kell szállnia. Mérnök úr, legyen szíves, nyissa ki megint az ajtót, oda ne szoruljon az utas, no jó, már kiszállt, mehetünk tovább... Stop, stop, a fenébe is! Most meg majdnem a kerekek alá esett, úgy mennek, mint a vakok... No végre, üres a kocsi, mérnök úr! Ide, a hobbikertek környékére újabban rnár szinte senki sem utazik. Az embereknek nincs idejük az ostobaságokra, a gaz meg embermagasra nőtt. Hohó, nézzen csak oda, ott jobbra, látja?... Tegnap is láttunk errefelé ilyen szőrös teremtményeket... Kutyák? Talán mégsem, mert túl nagyok. Lehel valami új faj. Mi a fene lehet az? Kettesével-hármasával csavarognak erre, és egyre több van belőlük. Majmok vagy medvék... Honnan kerültek ide? Az elhagyatott telkeken tenyésznek, vagy mi. Az ember este nem is merne erre jönni, hátha rávetik magukat. Hogy ezek ellen nem tesznek semmit? Felháborító! Mit csinál a Köztisztasági Hivatal? Ez már tényleg botrányos, közbe kéne lépni, legalább írni valamelyik újságnak. De egyik újságban sem írnak róluk, semmi figyelmeztetés, intézkedés... Ó, látja ott, megint kettő fut arra... Szemtelenül sétálnak az utcán. Apropó, újságok... Hát azok meg csak jelentéktelen marhaságokkal foglalkoznak, például: mit olvastam valamelyik nap? „Négy egyetemi szuperprofesszor rejtélyes eltűnése." Vagy: „Hova tűnt két habilitált docens?" Hát mit érdekli ez az egyszerű embereket? Mindenki tudja, hogy a professzorok gyakran szórakozottak. Talán belefáradtak a munkába, és mind a négyen elmentek valahová pihenni. Bridzselnek valahol, és elfelejtették erről értesíteni az egyetemet. Szegények úgyis folyton attól rettegnek, hogy a következő nemzedék kimarja őket a pozíciójukból... Itt álljon meg, mérnök úr, kérem, az ellenőr fel akar szállni. Üdvözlöm, doktor úr! Nulla óra tizenkét-
>
, JANUSZ A. ZAJDEL
Lengyel szerző, 1938-ban született. Írói karrierje a 60-as évek elején indult. Hazájában hamar rendkívül népszerűvé vált, az SF rajongói a második helyen emlegették, közvetlenül Stanislaw Lem mögött. Elsö novelláskötete, a Jad mantezji 1965ben jelent meg, első regénye, a Lalande 21185 egy évvel később. A szocialista tábor országainak többségében jól ismerték munkásságát, angolra azonban már csak egyetlen elbeszélését fordították le, egy esztendővel 1985-ben bekövetkezett halála után. Magyarul fél tucat elbeszélése olvasható a Galaktika különböző kiadványaiban.
tőkor érkezünk be az utolsó járatról a remízbe. Igenis, a cédulát... Parancsoljon, doktor úr, itt van a jegyelszámolás. Doktor úr, nem fél ezen a sötét környéken? Látta azokat a szőrös valamiket ott a telkeknél? Igaz, hogy három megállóval lerövidítik ezt a vonalat? Hát bizony jobb is lesz, hiszen errefelé már szinte egyetlen utas sincs. Azt mondja, doktor úr, nincs, aki foglalkozzon azokkal a szőrösökkel? Hát a sintér? Hol vannak a sintérek? Mi az, hogy nincs? Ja, értem. Ő volt az utolsó, aki megszerezte a középiskolai végzettséget... Világos. Merthogy az állásjegyzék szerint a sintérnek középfokú szakmai végzettsége kell, hogy legyen... Értem, természetes, hogy egy állattenyésztő technikus nem fog sintérstátusban dolgozni, no jó, de mi lesz most a sintér munkájával? Igaz, eddig sem volt túl sok dolga. De ez a probléma szinte az utolsó napokban jelent meg, és egyre több ilyen szőrös valamit látni! Hogy majd megváltoztatják az állásjegyzéket? Maga is tudja, doktor úr, meddig tart az ilyesmi. Addig ezek a majomfélék nyugodtan... No persze, az is igaz, eddig még senki sem tett panaszt, merthogy nem agresszívek, nem támadtak meg senkit. De ki tudja, mi lesz később? No, már megint, látja? Ott is megy vagy három, úgy parádéznak a járdán, mintha az övék lenne! A hátsó lábaikon mennek, az elsőkkel meg mutogatnak, vagy csak úgy tűnt nekem... A fenébe is, képzelődöm, vagy mi? És ott meg négyen is mennek, hát ami sok, az sok! Talán önnek tényleg igaza van, doktor úr. Semmi közünk hozzá. Mások jobban ismerik a problémát, majd ők intézkednek... De mi lesz, ha
egyáltalán nincsenek specialisták? Akik ezekkel a szőrösökkel foglalkoznának? No igaz. Manapság már olyan keskenyek a specializációk, biztosan ezeknek is vannak szakembereik. Indulnunk kell, mérnök úr. Doktor úr, visszajön velünk a városba? No, mehetünk. Felállhat, professzor úr, elment az átkozott villamos. Igaza van, nem túl kényelmes a dolog. No és az embernek melege is van ebben a bundában, de mit tegyünk, a biztonságunk megkívánja... és így tovább, ön is tudja. De hát professzor úr... Értem. Rendben, Józsinak foglak szólítani, az én nevem Wladek. Szóval azt mondom én neked, Józsi, hogy ez egy csodálatos ötlet! Ahhoz a taposómalomhoz képest, ahonnan elmenekültünk, ez maga a földi paradicsom. Az egész tanév alatt nem tudtam olyan jól dolgozni és annyit, mint itt a pár nap alatt, mióta itt vagyunk. Látod, igazam volt! Jól kiszámoltam a dolgot! A múlt kedden az utolsó sintér is megkapta az állattenyésztő technikusi oklevelét, így hát biztonságban vagyunk, a kiskertekbe már egy lélek sem jár ki. Én pedig imádom a paradicsomot! No és azonkívül... annyi a szabadidőnk, amennyit csakakarunk, Csodásan tiszta a levegő és a csönd... Itt senki sem zavar bennünket, nem áskálódik, nem fúr, nem találnak ránk sem a diákok, sem a tanársegédek, sem a dékán, maga az ördög sem! Senki sem tör az állásunkra, erre a szőröslény-státusra... Nem is mernek erre járni. Ha mégis, majd megijesztjük őket egy kicsit, és többé a lábukat sem teszik be a telkekre. Ideális körülmények az igazi tudósok számára! A csúcsról elmenekültünk ide le, mindenkinél alacsonyabb szintre. Mindenki csak felfelé bámul, senki sem néz le. Vigye az ördög a tudományos fokozatot, címet, státust, az egyetemet, a hátunk mögött várakozó docens-légiókat is... Vigyázat! Ereszkedjetek négykézlábra, Józsi, gyorsan!... Már megint jön az a rohadt villamos! Nemere István fordítása
