személyként létezik ami azt az embert jeleníti meg, aki egyedi, megismételhetetlen és teljességében közölhetetlen is

2012. január

…személyként létezik

2

Emberi méltóságunk abban gyökerezik, hogy mindannyian személyként élünk, akik különböző személyiséggel rendelkezünk. Kosztolányi Dezső erre az emberi méltóságra, az emberi személyek egyediségére és megismételhetetlenségére hívja fel a figyelmünket, amikor a következőt írja: „Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány… Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben, akárki megszülethet már, csak ő nem.” Minden ember egyforma tehát abból a szempontból, hogy emberi személy, s így az emberi természet szerinti jogokkal és kötelességekkel van felruházva, melyek sérthetetlenek. Ezenfelül azonban a személyléthez kötött egyedi személyiséggel bír mindenki, mely egyéniségünknek, össze-nem-keverhetőségünknek, pótolhatatlanságunknak a foglalata. A magyar személy szó a latin persona fogalom megfelelője. A persona mindenekelőtt azt az álarcot jelentette, melyet a színészek hordtak magukon a színdarabok idején. A viselt maszk alapján lehetett a színészeket beazonosítani, a maszk mutatta, hogy melyik szerepet, melyik szereplőt is alakítják pontosan a színjátékosok. A maszk segítségével a színészek egyedüli sorsokat vihettek színre. A drámai történetben minden maszk egy egyedien bejárt életutat jelentett, kifejezte azt is, ki hogyan járult hozzá az emberi közösség sorsának alakításához. Másrészt a persona kifejezés arra is utalt még, hogy emberként élni azt jelenti, hogy egy érző, egy gondolkodó emberi szellem az, akinek belső gondolatai a szavakon keresztül áthangzanak, áthallatszódnak (personare). Az ember test és lélek egysége. Amikor a szavaink elhangzanak, amikor beszélünk, akkor a kimondott szavaink hallhatóak, sőt akár mérhetőek is, hogy milyen hangerővel rendelkeznek, milyen rezgéssel terjednek a levegőben. Minden kiadott emberi hang fizikai jelenség, amely azonban az anyagtalan gondolatokGörögkatolikus SZEMLE

ból ered, a testetlen, a nem-fizikai, belső, személyes világból fakad. Minden emberi hang arra utal, hogy a lelki történéseink a testiben kifejeződhetnek, hogy lelkünk és testünk egységében létezünk. A szavaink az anyagtalan lélek gondolataiból kialakuló finom anyagok, melyek így a lelki és a testi világ közötti hidat alkotják. Harmadsorban a persona utal arra, hogy minden ember egy, önmagában egységes (per-se-una) létező, aki elkülöníti magát a világ dolgaitól, aki elkülönítetten szemléli magát a többi embertől. A csecsemők kezdetben szimbiózisban élnek anyjukkal, majd lassan megtanulják, hogy saját testüknek határa van, rájönnek, hogy a világban úgy vannak jelen, hogy a saját testük öleli őket körül. Nemcsak testében különíti el magát azonban az ember a világtól, hanem ezzel párhuzamosan alakul ki szellemi öntudata, én-tudata is. Ez az én-tudat különíti el az emberi bensőt és a rajta kívül eső külvilágot. Ez az öntudat továbbá azt is jelenti, hogy mindenki egy saját névvel rendelkezik; mindenki tudja, hogy milyen tulajdonságoknak a hordozója; tudja, hogy egyszeri sorsa van; tudja, hogy az emberi történelemben egyedi életcélja, az emberi közösségben pedig egyedüli helye és szerepe van. Biztosan megfigyeltük már, hogy amikor különböző emberek ugyanazon történésnek, eseménynek a résztvevői, szemvagy fültanúi, akkor ezt az ugyanazon eseményt nagyon eltérően élhetik meg. Emellett azt is tudjuk még, hogy együttérzésünknek, empátiánknak mindig van egy határa, hiszen csak egy bizonyos szintig tudunk eggyé válni a másik ember érzéseivel, gondolatvilágával. Ennek fényében személyes létünk egyértelműen utal a különböző emberi tudatokra is. Egyszerisége, egyedisége van a személynek, hiszen bensője, belső állapota az, ami csak rá jellemző. Az ember személyes állapota, saját testének átélése és megélése, a külvilág általa való észlelete folyamán egy benső valóság keletkezik. Csak maga a személy az, aki számára ez a

benső világ közvetlenül elérhető, átélhető és tapasztalható, ahol megtalálhatóak a személyes élmények, emlékek és szándékok. Ezek bizony mind privátak, egy privát világ összetevői. Az ember méltósága ebben áll: egy teljesen egyedi, megismételhetetlen belső világot hordoz mindenki magában. A személy sérthetetlenségét és a személyiségek egyediségét az emberi arcokon keresztül lehet a leginkább megragadni és kifejezni. A festészetben sokszor találkozunk ábrázolt arcokkal és tekintetekkel, hiszen a festészet nagyon jól ismeri, és nagyon jól is be is mutatja az emberi arc titokzatos közlésmódját. Minden emberi arc ugyanis egyszerre feltár valamit, s ugyanakkor egyértelműen utal a feltárhatatlanra is, az emberi személy kimeríthetetlen mélységére. Egy emberi arc nem olyan, mint egy tárgy a többi tárgy között. Az emberi arcok nem pusztán testrészek, hanem inkább az emberi személyre, az emberi bensőre utaló kifejezők és feltárók, amelyek fizikai megjelenésükben nagyon jó közvetítői az ember lelki, személyes létezésének. Az arcban benne van pl. a tekintet, amely nem egyenlő a szemekkel. A szem egy testrész, a látószerv, aminek van színe, pupillája, mozgása és akár meg is érinthető. A tekintet azonban ettől sokkal több, mint a szem, ámbár nincs annak sem színe, sem mozgása, és senki meg nem érintheti. Az emberi arcon lehet könnycsepp is. Ami önmagában csak hideg vízcsepp, az az emberi személyes létezéshez járulva válik könnyé. Ami önmagában csak levegőmozgás, az az arcon keresztül válik sóhajjá. Minden egyes ember egyedi arcvonásai és arckifejezései egy olyan testrésszé állnak össze, amely képes utalni az egyedi belső szellemi realitásra. Minden arc az anyag mögötti, anyag feletti személyt tárja fel. Minden arc az epif�� ániáho�� z hasonlóan ember-jelenés, ami azt az embert jeleníti meg, aki egyedi, megismételhetetlen és teljességében közölhetetlen is. Vincze Krisztián

Ha kinyitom a szemem… Hajnalodott, úgy érezte kezeire és lábaira mázsás súly nehezedik. Azzal már nem is próbálkozott, hogy mozdítsa őket. Az utóbbi napokban amúgy is megszokta, hogy az infúzió miatt nyugodtan feküdjön. Éjjel nehezen aludt el, s most fáradtnak érezte magát. Arra gondolt, hogy

talán csak néhány nyugodt perc, s valamelyik beteg hangját fogja hallani, vagy beront a nővér a lázmérővel, vagy a takarító zörög majd a folyosón… Mennyire törékeny minden csendes pillanat! Most, ezen a kora reggelen szerette volna még végtelenné tenni ezt a veszélyben levő parányi békés időmorzsát. Szeme csukva volt, szemhéját egy kicsit erővel le is szorította. Ilyenkor gondolatban mindig otthon volt… Még alszanak. Régebben mindig elérzékenyült, ha alvás közben rájuk nézett. Most a gondolat is elég volt hozzá. Régebben ilyenkor mindig a boldogság érzése töltötte el, s általa mindig erőt kapott aznapi munkájához. Most szomorú volt. Keserűség és düh már nem volt benne, azon már túl volt. De ez, a szavakkal le nem írható csendes szomorúság is abroncsként szorította az egész mellkasát. – Most ugyanúgy nélkülem vannak otthon, mint majd az után lesznek, amikor én már… …Hálás volt orvosának, hogy őszinte volt hozzá, s nem kertelt, amikor megjöttek az eredményei. Félni félt korábban is, de legalább tudja, hogy mire számíthat. Pontosabban arra, hogy már nem számíthat semmi jóra… Eszébe jutott gyermekkora, amikor lázasan feküdt, s anyja vizesborogatással ápolta.

Milyen rossz volt a hideg, nyirkos anyag hűsítő érzése felhevült testén, s mégis visszavágyott akkori önmagába. Előző nap egy veréb szállt le az ágya melletti ablak párkányára. Sokáig nézte, ahogy a szürke kis madár tollászkodott, s valami miatt hálás is volt neki, hogy ezt pont az ő ablakánál teszi. Aztán kisvártatva elszégyellte magát, hogy korábban sosem szerette a verebeket. Eszébe jutott, hogy mennyi és menyi dologgal van hasonlóképpen. Mennyi ünnep, mennyi meg nem látott szépség, mennyi elsietett találkozás vált a múlt malomköveinek martalékaivá. S most még abba is kapaszkodik, amit annak idején még elviselni sem bírt. Mennyi mindent lehetne másképp! – Ha még lenne időm! Nem lennék ideges semmi miatt. Milyen jó is lenne, ha most a buszon szorongva, állva lökdösnének az emberek munkába menet. S nem

vét. Csak nem kihúzódott a helyéről az éjszaka? Hol is a sebtapasz helye? Keze nem talált semmit. Szíve akkorát dobbant, hogy a fülével is hallani vélte. Lehet, hogy nem kapott este újabb infúziót, vagy lehet, hogy egyáltalán nem is kapott? Lehet, hogy csak egy rossz álom az egész, s valójában saját otthonában alszik? Milyen nap van ma? – Ha kinyitom a szemem, minden kiderül – gondolta. De félt, a csalódástól. Félt, hogy meglátja feje fölött a kórházi lámpákat, a fehér ablakkeretet, a szomszéd ágyat... Elhatározta, hogy mielőtt kinyitná a szemét, eldönti, mit fog tenni abban az esetben, hogyha a kórházban van, s mit fog tenni akkor, ha csak egy rossz álom az egész. Az idő múlásával pulzusa egyre gyorsabb lett, szemhéját egyre nagyobb erővel szorította össze, s közben rádöbbent arra, hogy bármi is történik, a feladat ugyanaz, csak a maradék

itt feküdnék… Milyen íze lenne a reggeli forró teának, milyen jó lenne… milyen jó lenne, ha most itt ezen a szerencsétlen kórházi ágyon lenne még néhány csendes perc, hogy tovább eszmélkedjem, hogy gondolatban még otthon legyek. – Rátört a bánat, a kiszolgáltatottság és a kétségbeesés vegyes érzése, de… Ebben a pillanatban gyanús lett a csend, amely körülöleli. Erőt vett magán, s jobb kezét nagy nehezen megemelve keresni kezdte bal kezén az infúzió csö-

idő több, vagy kevesebb. – Bármi lesz is, el kell tudni fogadnom azt, ami rám vár, tudnom kell ajándékként elfogadni minden percet, s közben magamat is ajándékká tenni ott, ahol vagyok. Nem várom, hogy valami nagy boldogság hirtelen az ölembe hulljon, inkább megkeresem mindenben azt a kicsit, ami el van rejtve benne. Ha Isten eddig megtartott és velem volt, ezután is velem lesz. Ha kinyitom a szemem, új életet kezdek! Sivadó Miklós Görögkatolikus SZEMLE

2012. január

Újév

3

GYÖKEREINK Dr. Véghseő Tamás

2012. január

A centenáriumi évben cikksorozatban mutatjuk be a Hajdúdorogi Egyházmegye felállításához vezető út fontosabb állomásait.

4

Görögkatolikus SZEMLE

A magyar görögkatolikus út kezdetei A történelmi Magyarország különböző régióiban a 17. század első évtizedeitől kezdve indultak útjukra azok a kezdeményezések, melyek görögkatolikus egyházak létrejöttéhez vezettek. A Délvidéken (1611, Márcsa), az északkeleti vármegyékben (1646, Ungvár), a Partiumban (17. század utolsó évtizede), majd pedig Erdélyben (17-18. század fordulója) megkötött uniók (vagyis a római Apostoli Szentszékkel való egyesülés ünnepélyes kimondása) után – több évtizedes fejlődés eredményeként – fokozatosan épült ki a görögkatolikus egyházszervezet. Az ősi Munkácsi Egyházmegye, majd pedig az ebből 1818-ban kialakított Eperjesi Egyházmegye liturgikus nyelve az ószláv volt. Ezzel szemben az 1721-ben felállított Fogarasi és az 1777-ben alapított Nagyváradi Egyházmegyében román nyelven végezték a szertartásokat. Az ezekben az egyházmegyékben élő magyar identitású görögkatolikusok a 18. század végétől kezdődően törekedtek arra, hogy a szertartások végzésében a magyar nyelv használata teret nyerjen. Az 1790/91. évi országgyűléssel kezdődő nemzeti ébredés mozgalma, melyben a magyar nyelv ápolásának programja kiemelt helyen szerepelt, a magyar görögkatolikusokra is hatást gyakorolt. Kritsfalusi György, ungvári tanár, az első fennmaradt magyar nyelvű liturgiafordítások egyikének készítője 1795-ben ezt írja: „...nemtsak a’ miólta ezen Ungvár várossábanszerentsém vagyon lakni, hanem máshelyütt-is némelly jóakaróimtól ezen Munkának fel-vállalására minden módon ösztönöztettem.”

Ez arra utal, hogy a liturgia magyar nyelvű fordítására ekkor már egyértelmű igény mutatkozott a magyar anyanyelvű görögkatolikusok körében. A liturgiafordítások azonban még hosszú évtizedeken át csak kéziratos formában terjedtek. A reformkori országgyűléseken a magyar nyelv használatának kiterjesztése érdekében hozott sorozatos intézkedések cselekvésre ösztönözték a magyar görögkatolikusokat is. Ezekben az évtizedekben a vármegyék is sokat tettek a magyar nyelv műveléséért és terjesztéséért. Mindez azt eredményezte, hogy a helyi közösségek szintjén a magyar nyelv használata egyre inkább a magyar nemzethez tartozás és a lojalitás kérdésével kapcsolódott össze. Ezért a magyar görögkatolikusoknak egyre nagyobb problémát okozott az, hogy miközben magyarnak vallották magukat és a hétköznapi társalgásban a magyar nyelvet használták, a templomi szertartásokon használatos ószláv vagy román nyelv miatt a többségi társadalom megkérdőjelezte identitásukat és lojalitásukat. A liturgikus nyelv iskolai oktatása ellenére egyre kevesebben értették a templomi szertartásokat, ami gyakorta a nevetségesség határát súroló félrehallásokhoz vezetett. magyar nyelv liturgikus bevezetésének kérdése első ízben az 1843/44-es országgyűlésen került az országos közvélemény elé. A hajdúdorogiak országgyűlési követük útján kérték a görögkatolikus szertartási könyvek államköltségen történő magyarra fordítását és kiadását. Az elképzelés ugyan széleskörű elvi támogatást kapott, az országgyűlés mégsem szavazta meg a szükséges pénzösszeget. Az országgyűlésen fiatal írnokként részt vevő hajdúdorogi Farkas Lajos (1821–1894), a magyar görögkatolikusok szervezett mozgalmának elindítója és évtizedeken át vezetője, ekkor tapasztalhatta meg első alkalommal az országos politika közönyösségét és szűkkeblűségét a magyar görögkatolikusokkal szemben. Hamarosan egyházi vonalon is nyilvánvalóvá váltak a magyar nyelv liturgikus alkalmazása elé tornyosuló akadályok. 1845-ben Petrus Antal lelkész Hajdúdorogon teljes magyar nyelvű liturgiát végzett, ami kiváltotta az Egri Főegyházmegyei Hatóság tiltakozását.

A

KERESZTÉNY KULTÚRÁNK TÖRTÉNETE

megadni a magyarra fordított liturgikus könyvek kiadásához. A felcsillanó reményt a szabadságharc kitörése (melyben számos görögkatolikus pap vett részt), majd pedig leverése oltotta ki. A Bachkorszakban a magyar nemzeti ügyekkel szemben a nemzetiségi igények kerültek előtérbe. A magyar görögkatolikusok szempontjából a román görögkatolikusok kormányzati támogatása különös jelentőséggel bírt. Mivel a szabadságharc idején az erdélyi románok tanújelét adták a Habsburg-ház iránti hűségüknek, joggal számíthattak nemzeti igényeik támogatására. Egyházszervezetük fejlesztésére vonatkozó kérelmeik 1853-ban találtak meghallgatásra, amikor az uralkodó a Fogarasi Egyházmegyét Gyulafehérvár–Fogaras néven érseki rangra emelte, a korábban az esztergomi érsek alá tartozó Nagyváradi Egyházmegyét az új érsekséghez sorolta be, valamint Szamosújváron és Lugoson új püspökségeket állított fel. Ezzel lét-

rejött az erdélyi román görögkatolikus egyháztartomány, melynek nemzetiségi jellege egyértelműen kidomborodott. A kifejezetten erős és az iskolarendszer révén hatékony egyházszervezet sikeresen tudta képviselni a román nemzeti érdekeket, többek között a magyar görögkatolikusok törekvéseivel szemben is. A kedvezőtlen politikai helyzetben újabb magyar nyelvű fordítások elkészítése és a magyar nyelv liturgikus használata előtti egyházi akadályok elhárítása tűnt járható útnak. A hajdúdorogiak 1863-ban Popovics Vazul munkácsi püspökhöz nyújtottak be kérelmet a magyar nyelv használata ügyében. A főpásztor nyitottnak mutatkozott az engedélyeztetés kérdésében, de kijelentette, hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha hivatalos és ellenőrzött liturgikus fordítások készülnek. Május 22-én kiadott körlevelében azonban már azt is kénytelen elrendelni, hogy a magyar nyelv használatának hivatalos engedélyeztetésig kizárólag ószláv nyelven szabad a Szent Liturgiát végezni, s csak bizonyos részek végezhetők magyarul. A rendeletet Scitovszky János esztergomi érsek (1849–1866) felszólítására adta ki, akinek álláspontját a nyelvhasználat kérdésében a római katolikus egyház félelmei határozták meg. Mivel a görögkatolikusok számos településen a római katolikusokkal együtt éltek, félő volt, hogy a magyar nyelv használatára vonatkozó igény a latin szertartásúak körében is erőteljesen jelentkezni fog. Ez a félelem hosszú évtizedeken át alapvetően határozta meg a római katolikus püspökök gondolkodását. A hajdúdorogiak felismerték, hogy a nyelvhasználat kérdésében ki kell lépniük az egyházmegyei keretek közül. Az enyhülő politikai helyzet is arra bátorította őket, hogy igényeikkel ismét az országos nyilvánosság elé lépjenek. 1866-ban feliratot intéztek az uralkodóhoz, a hercegprímáshoz, a főkancelláriához és az országgyűléshez. A feliratokban kinyilvánítják nemzeti önazonosságukat („...mi magyarok vagyunk s az örökké valóságig azok akarunk maradni”), és kérik ennek tudomásulvételét.

Fájdalommal állapítják meg, hogy bár saját hazájukban magyarként élnek, a szertartásuk nyelve miatt muszkának vagy oláhnak csúfolják őket. Felidézik a román görögkatolikusok példáját, akik nem sokkal korábban szintén nemzeti alapon részesültek az egyházszervezet fejlesztésének kiváltságában. Joggal fogalmazzák meg a kérdést: Ha Magyarországon a román görögkatolikusok használhatják anyanyelvüket a liturgiában és rendelkezhetnek saját egyházszervezettel, akkor ugyanezt a magyar görögkatolikusok miért ne igényelhetnék? Egyidejűleg utalnak arra is, hogy a megerősödött nemzetiségi mozgalmak komoly veszélyt jelentenek a magyar görögkatolikusokra. Ismételten kérik a bizánci szertartású liturgikus könyvek közpénzen történő lefordítását és kiadását, illetve megfogalmazzák azt az igényüket, hogy a magyar görögkatolikusok számára létesüljön külön egyházmegye, vagy ha ez anyagi okokból nem lehetséges, Hajdúdorog székhellyel helynökség. A felterjesztések sorsa kijózanítóan hatott a hajdúdorogiakra: választ sehonnan se kaptak. Hiába hivatkoztak nemzeti érdekre, a kétszázezer főnyi magyar görögkatolikus népességre és annak jogos igényeire, a közgondolkodásban rögzült sztereotípiákat nem tudták legyőzni. A közvélemény a keleti szertartást szorosan a nemzetiségek világához kötötte, és képtelen volt szabadulni attól, hogy „magyarság” és „keleti szertartás” egymást kizáró fogalmak. Hivatalosan ki nem mondva, de hallgatólagosan az az elképzelés érvényesült, hogy azok a görögkatolikusok, akik érzelmeikben és nyelvhasználatukban a magyarsággal kívánnak azonosulni, válasszák a rítus- vagy felekezetváltás útját.

E

zzel a felkínált úttal szemben állt az elfogadtatásért folytatott küzdelem útja, a kálváriaút, melyen a keleti szertartáshoz, a katolikus hithez és a magyarsághoz kitartóan ragaszkodó görögkatolikusok, élükön a hajdúdorogiakkal, elindultak. folytatjuk... Görögkatolikus SZEMLE

2012. január

A munkácsi püspökhöz eljuttatott levél a később oly sokszor ismételt tényre hivatkozik: a magyar nem kanonizált liturgikus nyelv, ezért használata nem engedélyezett. A nehézségek ellenére a hajdúdorogiak napirenden tartották a liturgikus könyvek fordításának és kiadásának kérdését. Az első magyar felelős kormány megalakulása felcsillantotta a reményt, hogy a magyar görögkatolikusok ügye a legfelsőbb politikai szinten támogatásra talál. Erre utalt Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter 1848. június 19-én Popovits Vazul munkácsi püspökhöz (1837–1864) írt levele, melyben kijelentette, hogy a maga részéről minden támogatást kész

5

EMLÉKEZÉS Dr. Gyulainé dr. Orosz Márta

Maradandó emlék! Még fülemben vannak a panachida dallamai, és lelkemben visszhangzik a főpapi mise… Mivel már betöltöttem a 61. évemet, egyre többször „járok” temetésre. Nagyon sokféle temetésen vettem részt a közelmúltban, amikor szorongva, sírva, „belülről” fagyoskodva vészeltem át az örökkévalóságnak tűnő 40-50 percet, amikor leginkább az elmúlásról, az elválásról, az emlékekről esett szó. Ezekre nem is nagyon tudtam odafigyelni, inkább magamban imádkoztam. Általában sírdogáltak vagy feszengtek a hozzátartozók, rokonok is – különösen a fiatalok, akik nem tudták „kezelni” ezt a helyzetet – vagy a Love story közismert dallama szólt (társadalmi temetéseken), vagy a történelmi egyházak valamelyikének kántora „szólózott”, mert egyetlen rokon sem ismerte az illető egyház énekeit. Maximum a Miatyánkot mormolták a legközelebbi hozzátartozók, itt-ott kihagyva belőle – hiányos tudásuk miatt… (Ez alól egyetlen kivétel volt egyik római katolikus tanárnőm, Katona Györgyi néni temetése, mert az általa hőn szeretett templomból indult a gyászmenet, miután mind a rokonok, mind a barátok aktívan bekapcsolódtak a gyászmisébe, és mindannyian hálát adtunk, hogy az elhunytat ismerhettük, életében vele kapcsolatban lehettünk…)

2012. január

E

6

z a mai – Dr. Kiss Andor bácsi temetése – azonban mindenben eltérő: egyszerűen felemelő, boldogító volt, és semmihez nem volt hasonlítható… Andor bácsit és feleségét, Kati nénit még a rendszerváltozás előtt ismertük meg, a 80-as évek elején, amikor Leányfalun egy házaspári lelkigyakorlatot vezettek görögkatolikusoknak, a jezsuita Morlin Imre atyával együtt. Ott tanítottak meg bennünket a parakliszra, a vecsernyére, az Akathisztosz szépségére, ami a 60-as 70-es években nem volt „gyakorlat” a görög templomok többségében, hiszen örültek a papok, ha a misékre eljöttek a hívek, nemhogy egy hosszabb dicsőítésre, hálaadásra, könyörgésre gondolhattak volna – különösen nem városon, ahol én is felnőttem!! A lelkigyakorlaton Andor bácsi baritonját Katika néni szopránja jól kiegészítette, és hamarosan megkedveltük ezeket a misén kívüli alkalmakat. Ez az „első” (meghatározó) élmény még 3 évtized Görögkatolikus SZEMLE

múltán is felelevenedik bennem ezeken a szertartásokon… Később a Fekete család ünnepein, nagyobb egyházi rendezvényeken találkoztunk, de Hajdúdorogon is meglátogattuk őket az egyik „irodalmi esten”, amit Korzenszky Richárd atya tartott náluk, a „Keresztény Értelmiségiek” számára. Ahogy teltek az évek, jöttek a betegségek, orvosi segítség kérése el-elhozta Őket hozzám, és Andor bácsi sudár alakja, mosolya, görög köszöntése, atyai ölelése életem végéig emlékezetemben marad. Baritonja a mindennapi beszédben is egyedi és megismételhetetlen volt, telefonhívásainak hangját most is hallom. Utoljára a Katolikus Rádió Görögkatolikus félórájában hallottam Vele egy interjút – már betegen –, de a Tőle megszokott derűvel, hittel és tanúságtétellel, amikor beszámolt 57 éves papi hivatásáról, és szép nagy családjáról. Ma 10 órakor, amikor a zsúfolásig megtelt hajdúdorogi székesegyház harangjai megkondultak, hosszú sorban vonultak be a kispapok, diakónusok, koncelebráló papok, Szilárd, Atanáz és Fülöp püspökökkel (kb. 80-an), hogy a lehető legünnepibb Szent Liturgiával kísérjük utolsó földi útjára a templom közepén felravatalozott Andor áldozópapot. Mindenki érezhette, hogy a díszes miseruhák és a szertartás kellékei – gyertyák, füstölés – a leghatalmasabb Isten tiszteletének szólnak, aminek tevékeny részesei a papokkal és kántorral éneklő hívek, hiszen EGYÜTT dicsőítjük az Istent. Ebbe a csodás szertartásba „belenőnek” a szertartásainkon részt vevő gyerekek, mert most is voltak babakocsiban, ölben vagy szüleik vállán, akik az ősi dallamokra békésen aludtak… Már az a tény is elgondolkodtató volt – és sokaknak szokatlan lehetett –, hogy a nyitott koporsót a legnagyobb természetességgel állták körül (3 évestől a 30 évesig) az unokák, a gyerekek és a rokonok, mert ez a papi ravatal – ahogy a papi temetéseken ez előírás – a szertartás központi része. Erre azért térek ki, mert tudom és tapasztalom, hogy manapság az emberek kifejezetten félnek a ha-

láltól és a halottól (!?), így szinte minden hozzátartozót kórházba „küldenek” meghalni. Andor bácsinak nem jutott ilyen szomorú sors, mert – bár sokat volt kórházban is súlyos betegségével – otthon, családja körében szenderülhetett örök nyugalomra, ahogyan arra mindig vágyott, mint sokan mások. Az imaóra és a temetési szertartás válaszénekeit még azok a hívek is ismerték és lelkesen énekelték, akiknek nem jutott a kiosztott szertartási rendből! Meghatóan felemelő volt látni a koncelebrálók között – a távolabbi rokonok mellett – Andor bácsi pap fiát, Andort és 3 pap vőjét: Lászlót, Andrást és Sándort, akik 1-1 evangéliumot olvastak fel. Ezek mind „tanító” Örömhírek voltak a halálról, annak szomorúságáról, de mindegyik a Feltámadás Örömhírének fényével zárult. Még itt, ekkor is tanít a mi liturgiánk, hisz egy csokorba kötve hallottuk Jézustól az Atya üzenetét. Nekem olyan volt ez, mint Andor bácsi üzenete – most már az Égből –, aki mindig, minden alkalmat megragadott, hogy hirdesse az Örömhírt!! Valami jóleső belső öröm áradt szét a lelkemben, túlcsordulóan, hiszen a piros liturgikus ruhába öltözött papok láttán is csak és kizárólag az Örök Élet szépsége és fényessége jutott eszembe, ahová a Jó Mennyei Atya mindnyájunkat vár!!

EMLÉKEZÉS

A CURSILLÓRÓL, szolgálatról – tapasztalatokról

S

okféle véleménnyel találkoztam a Cursillóról – de volt, aki nem is hallott róla, jobb esetben áttételesen kapott tájékoztatást. Nyugat-Európa után hazánkban is elterjedt. Találkoztam Balatonfüreden, Miskolcon stb. is cursillistákkal. Úgy gondolom, jó ismertetni a tényeket, amiket az évek során magam is megtapasztaltam. Régi jó barátom, a nyíregyházi római katolikus főplébánia világi elnöke szólított meg: „Jó lenne elmenned Cursillóra!” „Cursillóra? Mi az? Mi történik ott? Miért menjek? Hogy lehet oda jutni?” – kérdeztem. „A jelentkezési lapon én leszek az ajánlód” – kaptam a választ. „Tudod, egy szép hegedűszólamról nem lehet igazán elmondani, miről szól, meghallgatva át kell élni! Ilyen a Cursillo.” A jelentkezési lap tájékoztatójából: „A Cursillo csütörtök estétől vasárnap estig tartó rövid együttlét bentlakással, ahol a papok és világiak a katolikus hit lényeges igazságát és életformáit mutatják be előadással, beszélgetésekkel, életpéldákkal… lényegéhez tartozik a szentmise, a közös imádság.” Módszert ad, melynek gyümölcsei a keresztény családok, parókiák, plébániák életében megtapasztalhatóak. Hosszas töprengés után 1998. február végén jelentkeztem a Nyíregyházi Főplébánián Cursillóra, ahova a Jósavárosi Görög Katolikus Egyházközségünkből még ketten jöttek el. A harmadik nap végét Bosák Nándor püspök atya jelenlétében zártuk, aki velünk ünnepelt. Igen! Felejthetetlen három nap! Jó lenne, ha ez élne a görögkatolikus egyházunkban is – gondoltuk ott hárman –, és kértük Polgári László atya, akkori parókusunk közreműködését. László atya alapozó, sok munkája eredményeként, római katolikus cursillosok segítségével már 2000. február 10-én Máriapócs

Ezt követően a beszentelés és a püspöki áldás után lezárták a koporsót, amit a legközelebbi hozzátartozó papok vállukon vittek ki a templomból. A hosszú autókonvoj lépésben indult a távoli temetőbe, ahol a lemenő nap még melengető sugarai utoljára hullottak alá, hogy a megfáradt testtel egyszerre nyugodjanak le. A behantolás alatt is végig énekeltünk, sokan és szépen. Milyen jó ehhez a közösséghez, a görögkatolikus egyházunkhoz tartozni, részt venni a Legszentebb Áldozatban, ismerni és énekelni az ősi dallamokat, amivel nagyszüleinket, szüleinket kísértük. és ami majd egyszer – nekünk is felcsendül… A fizikai elszakadás fájdalma természetes, és a hozzátartozókat el nem kerülheti, mégis örömmel láttam, hogy Kati néni nem volt szomorú. Ezt mondta nekem: „Andorral nagyon sokat imádkoztunk együtt betegsége alatt, és mindent megkapott a Jó Istentől, amit kért.” Íme, egy teljes és hiteles életút, melyet itt a földön lezárt egy felemelően szép temetési szertartás, és odaát Andor bácsi számára megnyílt az Örök Élet, amiben Ő hitt, mert az ígéret így szól: „Aki hisz, annak örök élete van” (Jn 6,47).

adott otthont az első férfi Cursillónknak. Azután vállaltuk a munkatársképzést és tanultunk. Megalakult a görögkatolikus Cursillót irányító grémium, melynek lelki vezetője természetesen Polgári László atya lett. Mára Fedor Péter atya vállalta e feladatok ellátását. Visszapillantva az eltelt jó tíz évre, Máriapócson a görögkatolikus Cursillón 1130 fő civil és mintegy 45-50 fő görögkatolikus pap vett részt. A zömében görögkatolikusok mellett reformátusok, római katolikusok, egyetemisták és nyugdíjasok, orvosok és szakmunkások, egyetemi tanár, buszsofőr, vállalkozók stb. jelentkeztek az évente két-két alkalommal sorra kerülő háromnapos Cursillóra. cursillós jelentkezési lapon olvasható néhány vélemény az együtt eltöltött hétvégéről. Számomra emlékezetes marad az a férfi, aki tíz év után először itt gyónt meg. Ez eszembe juttatja Orosz Árpád atya megjegyzését: „Hol van másutt lehetőség arra, hogy az ember lelkével három napon át foglalkozhassanak.” Néhányan kérdezik, hogy szükség van-e a Cursillóra. Egyik parókusunk szerint az ő környezetében nincs jobb, az egyházközségében szükség van rá. Amint jeleztem, az ország több helyén is találkozhattam cursillosokkal, többször felmerült, mi a Cursillo jövője. Erre Nyíregyházán a Szent Imre Gimnáziumban fr. Barsi Balázs OFM atya azt válaszolta, ha nem lesz rá szükség, felszívódik az egyházban. De addig is II: János Pál pápa 1990. november 24-én a cursillistákhoz intézett beszédéből idézett gondolatnak van aktualitása: „… legyetek hűségesek, állhatatosak… minden egyes nap alkalom a segítségnyújtásra, arra, hogy imádkozva, áldozatot felajánlva az Atyának, az imaháttér bátorításával maradjatok hűek. Mindannyiótokat rábízom Máriára, Krisztus anyjára.” P. Beothy Tamás SJ a Cursillóban fontosnak tartja a szemlélődő imát, mely újabb horizontot nyit, lehetővé téve az istenközelség megtartását. Az előbbiekhez csatlakozzunk mindnyájan, kérjük Urunk kegyelmét! Huszti György

A


2012. január

És ekkor Fülöp püspök azt mondta mosolygós arccal: „Andor bácsi hívott minket össze, erre a nagy közös ünneplésre!” Valóban, igazi, nagy ünnep volt a szívemben, lelkemben, és az öröm kön�nyei jelentek meg szememben: Örültem és hálát adtam Istennek a szentmisében, hogy ismerhettem Andor bácsit, hogy tanulhattam tőle, hogy példát mutatott nagy családjával, hogy helytállt a legnehezebb időkben, hogy mindig Istenre hagyatkozott, hogy mindig szeretett, és mindig nagyon szerette híveit és egyházunkat! Hálát adtam élő egyházunkért, a sok fiatalért, az új hivatásokért, a megfáradt, de lelkes idősebbekért és az életemért… És nem volt virágözön, mint manap-

ság annyi temetésen (ami szerintem az élők valamiféle pótcselekvése!), de volt adományozási lehetőség, kinek-kinek tehetsége szerint, de a legnemesebb célra – a nehéz sorsú gyerekek taníttatására! Voltak azonban „gyászhuszárok”, akik tizenéves koruk ellenére nagy tisztelettel és tántoríthatatlanul „őrizték” a ravatalt a teljes szertartás alatt, miközben (hajdúsági viseletben, karddal az oldalukon) őrségváltásokat is végeztek nagy fegyelmezettséggel. (Ez, gondolom, hajdúsági népszokás lehet, mert ilyet még sohasem láttam! Andor bácsi 30 évet töltött Dorogon – ahogyan Ő is mondta – ezért „kijárt” neki ez a fajta végtisztesség is a helyiektől.) A közel 4 órás szertartás úgy röpített magával, hogy nem éreztem az idő múlását… A nyolc boldogság fájdalmasan szép dallama után a család végső búcsúja – a keresztcsókolás ősi szertartása ismét kön�nyeket csalt a szemembe. Ez a hozzátartozók utolsó elköszönését jelképezi a lehető legcsodálatosabb formában! (Milyen szomorú az, amikor a liturgiánkat nem ismerő hozzátartozók esetleg nem is tudják, hogy miért és mit kell ilyenkor csinálni az odanyújtott kereszttel…)

7

ÖKUMENIZMUS

JANUÁR 15–22: ÖKUMENIKUS IMAHÉT – KÖZÖS FELADAT Miért fontos az ökumenikus imahét? Hogyan viszonyuljunk hozzá?

I

gen elgondolkodtató és nagyon szép az 1959-ben nyolc Oscar-díjra is jelölt „A megbilincseltek” című film – kettőt ezek közül meg is kapott. Két nagy színész (Tony Curtis és Sidney Poitiers) alakítja az egymáshoz bilincselt két fegyencet, akik már a külsejük miatt sem szívlelhetik egymást: az egyik fehér, a másik pedig fekete. A szállító jármű karambolozik, s a két rab együtt menekül. A bilincs összeköti őket. Emiatt egy irányban mehetnek csak, s meg kell tanulniuk, hogyan küzdjenek együtt, majd hogyan becsüljék és tiszteljék egymást. A kérdésre vonatkoztatva ezt a történetet, megtalálhatjuk a hasonlóságokat. A kereszténység nagycsaládjában sok felekezet található. Az alapvető és járulékos különbségek, az eltérő megfogalmazások és liturgikus hagyományok megvannak,

de megláthatjuk az összekötő kapcsokat is. A kinyilatkoztatás embereknek átnyújtott tanítását, a Bibliát vesszük a kezünkbe. Csak a Szentháromságban egy Istent imádjuk, s a valóságos Isten és valóságos ember Krisztus, az Isten Fia megtestesülését ünnepeltük karácsonykor. Összekapcsolódunk az imádságban. S nem az esetenként hangosan hirdetett álságos értékek vagy értéktelenségek térhódítását szolgáljuk, hanem az örök értékeket és isteni parancsokat, megtartó erejüket tanítjuk. Nem megyünk el a rászorulók mellett, hanem a felebaráti szeretet, az irgalmasság testi és lelki cselekedetei megvalósításán fáradozunk. Közben pedig mindannyiunknak becsülni és tisztelni kell a másikat. Megismerni őket, hogy közösen keressük az igazság mélyebb megértését és olyan megfogalmazását, amely a különböző, de legtöbbször egymást kiegészítő szempontok szintéziséből születik. Idén lesz épp tíz esztendeje annak, hogy Magyarország is csatlakozott az Ökumenikus Chartához (2002. október 1.). Ebben az Európai Egyházak

Kirill pátriárka a Keleti Katolikus Pátriárkák konferenciáján 2011. november 15-én Kirill, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája szíriai és libanoni látogatása során Beirútban találkozott Besar Butrosz ar-Rahi maronita pátriárkával.

2012. január

A

8

találkozóra a maronita egyházfő rezidenciáján került sor, s részt vettek rajta a keleti katolikus pátriárkák közös konferenciájára érkezett főpásztorok, III. Emmanuel Delli babiloni káld, Antoniosz Nagib kopt katolikus, III. Gergely (Laham) melkita görögkatolikus, III. Ignác-József (Junan) antiochiai szír katolikus és Fuad Tual jeruzsálemi latin pátriárka. A Szentszéket Gabriel Giordano Caccia érsek, pápai nuncius képviselte. Jelen volt még a már visszavonult korábbi maronita pátriárka, Naszrallah Butrosz Szfeir is. Kirill pátriárkát az Orosz Ortodox Egyház delegációjának tagjai kísérték. Besar Butrosz ar-Rahi pátriárka a köszöntő szavak után megismertette az orosz egyházfővel a tanácskozáson felvetett kérdéseket, melyek elsősorban a Közel-Keleten élő keresztények helyzetével foglalkoztak. A maronita pátriárka szerint a jelen nehéz helyzetben a különböző felekezetű keresztényeknek feltétlenül össze kell fogniuk, hogy megőrizzék a keresztény jelenlétet a Közel-Kelet országaiban. Kifejezte aggodalmát az egész Közel-Kelet destabilizációjához vezető események, a növekvő keresztellenesség s a vallási szélsőségesség agressziója miatt. Az orosz ortodox pátriárka, megköszönve a vendéglátást, válaszában utalt arra, hogy megrendült lélekkel lépett erre Görögkatolikus SZEMLE

Konferenciája és az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa arról nyilatkozott, hogy őrzik és továbbfejlesztik az eddig elért egységet. Néhány fontos mondat a Chartából: „A megismert igazság szerint minden ember előtt bizonyságot kívánunk tenni a szeretetről és a reményről, mégpedig úgy, hogy közösen hallgatunk Istennek a Szentírásban hangzó Igéjére, elkötelezzük magunkat közös hitünk megvallására és az együttes cselekvésre. Fontos, hogy a különböző keresztény/ keresztyén hagyományokban rejlő lelki ajándékokat felismerjük, egymástól tanuljunk és ezekkel egymást is gazdagítsuk. Az ökumené életeleme az, hogy közösen hallgatunk Isten Igéjére, és nyitottak vagyunk arra, hogy a Szentlélek bennünk és rajtunk keresztül munkálkodjék. Az így elfogadott kegyelem által ma sokféle törekvés irányul arra, hogy imádságokkal és istentiszteletekkel is elmélyítsük az egyházak lelki közösségét, s könyörögjünk Krisztus egyházának látható egységéért.” Papp András

a sokat szenvedett földre, amelyet ősi idők óta a hit mártírjainak vére áztatott. „Libanon, nekünk oroszoknak, a Szentföld része… A keresztény jelenlét csökkenése e földön számunkra több, mint probléma, az orosz ortodoxok szívét fájdalom járja át… A KözelKeleten végbemenő események láttán, úgy gondolom, elérkezett az idő, hogy együtt, közösen emeljük fel szavunkat a békéért és igazságosságért, a keresztény jelenlét megőrzéséért.” Beszédében utalt a moszkvai pátriárkátus és a maronita egyház jó kapcsolatára. A maronita egyház a katolikus egyházon belül az ősi antiochiai hagyományt képviseli, amelynek kiváló egyházatyái, szerzetesei, aszkétái és hittudósai voltak. „Közös patrisztikus és aszketikus örökségünk fontos szerepet kaphat, s kell is, hogy kapjon az ortodox–katolikus párbeszédben.” A teológiai párbeszéd folytatása mellett nagyon fontosnak tartja, hogy az egyházak egységesen lépjenek fel a keresztény értékek (a család, az élet szentsége, a hagyományos erkölcs, a környezetvédelem, a társadalmi igazságosság) védelmében. Az általa betegesnek nevezett keresztényellenesség nemcsak Keleten, Irakban, Egyiptomban, Pakisztánban, de Nyugaton is jelen van. Példaként említette, hogy az USA-ban a hivatalos helyeken újabban Krisztus miatt kerülik a Christmas szó használatát, és karácsonykor egyáltalán nem beszélnek Krisztus születéséről. „Ez nem a vallási pluralizmus jele, hanem az agresszív szekuláris liberalizmusé, ami száműzi a vallást a társadalomból.” Kirill pátriárka befejezésül ezt ígérte: „Az orosz egyházzal együtt imádkozom azért, hogy megmaradjanak ezek a szent helyek, hogy sohase alakítsák át azokat múzeumokká, s mindig legyen itt élő keresztény közösség.” (Forrás: pravoslavie.ru; fordította: Jeviczki Ferenc)

GÖRÖGKATOLIKUSSÁG

Az értől az óceánig Víz. Annyira természetesen és elemien van jelen életünkben, hogy szinte észre sem vesszük jelenlétét, csak a hiánya tűnik fel. Mindig is az élet alapját adta. Őseink vízhez települtek, hiszen elengedhetetlen volt a gazdálkodáshoz, főzéshez, mosáshoz. A falvak, városok életében is kiemelkedő jelentősége volt a kutaknak. Ma már sokszor nem szembetűnő a források, folyók jelenléte egy-egy településen, pedig otthonaink vizét adják. Bár most tél van, s beszorulunk házainkba, azért ha a nyárra gondolunk, már torlódnak is elénk az önfeledt strandolások, erőt próbáló vízitúrák, kerti csapos bohóckodások képei. Amikor átéltük a vízzel való találkozás örömét. Megtapasztaltuk erejét. S azt a felüdítő vigasztalást, amit az erdei utakat járva, a véletlenül felfedezett forrás ad. Azt, hogy mennyire kiszolgáltatottak tudunk lenni, megtapasztalhatjuk egy-egy tikkasztó túrázás során. Akkor átéljük azt, ami máskor csak száraz adat: testünk nagy részét víz alkotja, s az ember éhezni képes, de víz nélkül csak pár napot élhet túl.

2012. január

Laskai Anna

Ha könnyen elérhető, s nem kínoz szomjúság, elfelejtjük ezt. Mint ahogy nem érezzük fontosnak vizeink gondozását, védelmét akkor, ha minden patak, folyó a medrében marad, s jól működik a vízszolgáltatás. De ha megmutatja erejét a természet, ijedten hátrahőkölünk, s nem is értjük, a békés patak hogy tud fenyegető folyammá változni, az életadó forrás otthonokat elpusztítani. S milyen értetlenül fogadjuk, ha a vízcsapot megnyitva csak üresség fogad. Milyen ingerülten vesszük tudomásul, ha pár órára víz nélkül marad a háztartásunk, s mekkora szervezést, többletmunkát, figyelmet igényel felkészülni erre. Hiszen szeretjük, ha életünk megszokott eseményeiben nincs fennakadás. Ezek az alkalmak azonban kicsit alakíthatnak is rajtunk, hiszen észrevehetjük, mennyivel kevesebb is elég! Élhetünk nagyobb alázattal, rácsodálkozhatunk azokra az értékekre, amelyek mindig jelen vannak, s épp ezért nem ragyog olyan erősen a fényük. Elkezdődik az új év, s a víz más módon is eljut házainkba. Vízszentelés után otthonunkba visszük, papunk ezzel szenteli hajlékunkat, s mint ahogy életünket, úgy évünket is végigkíséri. Fülöp püspök atya a tavalyi évben a Szinva-patakban tartotta a vízszentelést. Atanáz püspök atya ez évben a Bódva megszentelésére készül. A Bódváéra, amely Szlovákiából érkezik, s több mint ötven km-en át kanyarog magyar területen. Mintha csak végiglátogatná azt a sok-sok kistelepülést, s annak lakóit, akikre nem feltétlenül jut mindig kellő figyelem, hiszen létük természetes számunkra, mint a vízé is. Gondolatban járjuk végig a folyóval az utat! Mi mindent láthat, tapasztalhat! Micsoda utazás ez nap mint nap! Akaratlanul is összeköt embereket és sorsokat, akik talán soha nem járnak egymás lakhelyén, s nagyon eltérően élik az életet. Milyen lenne elindulni a Bódván Szlovákiából, aztán a Sajón folytatva az utat, egyre nagyobb folyókba futva elérni a Fekete-tengerig! Mekkora hatalom az, amely a vízszenteléssel bejárja ugyanezt az utat, megszentelve mindazt, amivel találkozik! Milyen jó arra gondolni, hogy egyszerű kis településünkön élve, létezve, megszentelt helyen járunk!


9

Bővebb információk az abodigk.gportal.hu-n!

Nem volt nehéz dolgom, amikor Kondás András atya megkért, hogy állítsak össze egyházközségünkről egy bemutatkozó írást, hiszen bőséges háttéranyag áll rendelkezésre Abod és az egyházközség életéről. Köszönhető ez annak, hogy Abod, már valószínűleg az 1200-1300-as években lakott település volt. De könnyű dolgom sem volt, hiszen röviden összefoglalni egy ilyen gazdag múlttal és jelennel rendelkező települést nem volt egyszerű, így hát a teljesség igénye nélkül így mutatnám be az abodi egyházközséget.

2012. január

A

z egykori Borsod vármegye, most Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi csücskében, Szendrőtől 11 km-re keletre, Edelénytől pedig15 km-re fekszik Abod, a Cserehát tájegységnek a 18. századi forrásokban gyakran Abogynak nevezett települése. Az Árpád-kortól lakott település többször elnéptelenedett, a zavaros viszonyok vagy a pusztító járványok következtében. Abodra nagy létszámban települtek be ruszinok és szlovákok, feltehetően az 1600as évek végén és az 1700-as évek elején. A ruszinok (akik a mai görögkatolikusok ősei) jóval fölülmúlták a szlovákokat. Az 1746ban készült hivatalos egyház-látogatási jegy-

10 Görögkatolikus SZEMLE

zőkönyv alapján Abodon: 248 lakosból 145 ruszin, 53 szlovák. A betelepülő ruszinok az Árpád-kori katolikusok, majd reformátusok által használt kőtemplomot nem vették használatba, mivel annak szerkezete idegen volt számukra, ezért fatemplomot építettek maguknak. A görögkatolikus egyházközség megalapításának pontos dátuma egyelőre nem ismert, egyesek 1700 körüli időpontra teszik ennek időpontját. Az 1726. szeptember 27-én Rakacán a görögkatolikus papoknak tartott gyűlés jegyzőkönyvének aláírói között szerepel Basilius Repaszki „abogyi” parókus is. Az 1741-ben végzett kánoni látogatás során készült feljegyzésekből derül ki, hogy Abodnak akkoriban még nem volt filiája, az akkor szolgáló parókust Gulovics Damjánnak hívták. A templom fából épült és elfogadható állapotban volt. Formájára és szerkezetére vonatkozóan kevés az információ, de azt lehet tudni, hogy volt tornya és ikonosztázionja. A fatemplom lebontásának és az új kőtemplom építésének biztos dátumát homály fedi, de egy 1782-es összeírásra hivatkozva lehet tudni, hogy a romladozó fatemplom helyén egy új, szilárd anyagú templom építéséhez fogtak 1776-ban, ami a lakosok elszegényedése miatt félbe maradt. „A Borsodi esperesi kerület templomai közül az abodi őrzi leginkább eredeti formáját, és

korabeli berendezésének nagy része is eredeti alakjában maradt fönn.”1 „A templom kamarai (királyi kincstári) típusterv alapján készült. Műemlék jellegű. A homlokzat előtti tornya mellett rézsútos falak láthatóak. A szentély félköríves.”2 A copf stílusú, ma is álló ikonosztázion (képállvány) faragott része a templommal együtt készülhetett el, Padits Péter munkája. A címünnepe (a templom búcsúnapja): szeptember 8, Szűz Mária születése. „Az 1877-es kánoni látogatás során az abodi ikonosztázionról följegyzik, hogy Ruszinkó Mihály esperes áldotta meg 1844-ben és »Jos. Dobrovolszky« festette.”3 A templom tornyában három harang űzi el a felhőket, hívja imára a híveket, és siratja a holtakat.

A

z egyházközség élete mozgalmas és imádságos. Egy vasárnapi liturgián 40-50 ember van jelen. A hétköznapokon 8-15 fő. Nemrégiben Isten kegyelmének köszönhetően, pályázat útján, amit még Moldván Tibor atya nyert az egyházközségnek, lehetőségünk volt a templom és a parókia külső és a közösségi házunk külső-belső felújítására, amely még szebbé és méltóbbá varázsolta a helyet, ahol hétköznapi szertartásaink mellett lehetőség adódik számunka különféle imádságos összejövetelek megtartására. Ennek kapcsán, mivel most

ősszel fejeződtek be a munkálatok, templombúcsúnk ünnepével egybekötött szentelést és gyönyörű püspöki liturgiát végzett dr. Orosz Atanáz püspök atya, számos pap társaságában. Az ünnepi liturgiát, amely most nem túl rendhagyó módon, szombaton volt, pénteken egy virrasztás előzte meg, amelyen szintén jelen volt püspök atya és néhány, régebben Abodon szolgáló pap is. A településen a görögkatolikus templom és a már említett „Árpád-kori” református templom mellett – ami római katolikus templom volt – van még egy kis kápolna, a Szent Anna-kápolna, melyben a szendrői ferencesek látták el az itt élő, kisszámú latin rítusú híveket. Mára ez a görögkatolikusok fennhatóságához kapcsolódik. Minden évben nagy esemény a kápolna búcsúja, melyet a júliusi Anna-naphoz legközelebb eső vasárnap tartunk meg. Egyházközségünkben van rózsafüzér társulat, amely az idősek emlékei alapján már ősidők óta létezik, és cursillós közösségünk kicsiny csoportja is összejön havonta egyszer. Minden évben igyekszünk a hittanos gyerekekkel megszervezni, a farsangtól kezdve a karácsonyi pásztorjátékig minden olyan eseményt, amelynek segítségével együtt, közösen, Jézus Krisztussal élhetjük meg a szeretet összetartó és építő erejét. Általában ősztől, a szüreti felvonulástól kezdve elég mozgalmas az élet. Ebben az évben már második alkalommal rendeztük meg a mára már hagyománnyá vált espereskerületi idősek napját, és decemberrel elkezdődnek a mindenki számára sok örömet jelentő

programok, mint például a Mikulás, a karácsony és a hozzá kapcsolódó betlehemi és pásztorjátékok, amelyekre a gyerekek nagy örömmel készülnek minden évben. Minden karácsony előtt betlehemi jászolt állítunk a parókia előtt, ami szintén nagyon szépen emeli az ünnep fényét és hirdeti Jézus születését és dicsőségét. Hittanosaink többször vettek már részt hittanversenyen. Három korcsoportban működik a hittan: 1–4. osztályosoknak, 5–8.-osoknak és az ifi hittan a nagyobbaknak. Az egyházközség híveinek nagyobb százalékát az idősebb korosztály teszi ki, de nagy szeretettel fogadják mindig a fiatalok ötleteit, és habár már sok pap megfordult Abodon, mindenkit nagy szeretettel és támogatással fogadtak. Abodon még él a hagyományos egyházi szellemiség, aminek köszönhetően minden egyházi ünnepet megtartanak, vasárnap nem dolgoznak, és ennek szellemében élik minden, Isten által számukra megáldott napjaikat. Ferencsikné Molnár Helga egyháztanácstag 1 TEDRIK SZILVESZTER, Adatok az abodi görögkatolikus templom történetéhez, Athanasiana 31, Nyíregyháza 2010, 1. 2 HORNYÁK GYULA, Abod, ahol a királynak kútja van, Abod 2008, 199. 3 TEDRIK SZILVESZTER, Adatok az abodi görögkatolikus templom történetéhez, Athanasiana 31, Nyíregyháza 2010, 16

2012. január

DICSŐSÉG JÉZUS KRISZTUSNAK!


11

Jól emlékszem nagyanyád és anyád rendíthetetlen hitére…

(v.ö.: 2Tim 1,5)

2012. január

A család éve – és annak folytatása

12

„Húszéves koromra már elvesztettem mindazokat, akiket szerettem – sőt, akiket szerethettem volna.” Ezekkel a szavakkal döbbent meg bennünket boldog II. János Pál pápa vallomása André Frossard könyvében. Elgondolkoztat, hogy ezek után honnan volt világot rengető ereje, bátorsága, hite?! Születése előtt hat évvel meghalt a nővére, a várva várt elsőáldozás előtt az édesanyja, orvos bátyját tizenkét évesen vesztette el. Édesapja a náci megszállás ideje alatt váratlanul halt meg. Mégis, a puszta látványa, ahogyan apja letérdelt, meghatározóvá vált fiatal éveire. Példája önfegyelemre és kötelességtudatra tanította. Karol Wojtyla az emberélet legmeghatározóbb éveiben, a kisgyermekkorban és ifjúkorban olyan rendíthetetlen és képmutatás nélküli hitet kapott, mely egy életre, egy örök életre megtalpalta reménnyel, biztos alapot és gyökeret adva minden külső tevékenységének. Éppen ő adta ki a családokról szóló Familiaris Consortio kezdetű apostoli buzdítását harminc évvel ezelőtt, 1981. november 22-én. Ez az irat nagy lendületet adott nemcsak a világegyházban, de magyar görögkatolikus egyházunkban is a családokkal foglalkozó lelkipásztori munkának. Hála és köszönet azoknak a papoknak és világiaknak, akik az elmúlt években, évtizedekben komolyan dolgoztak a családok megerősítésén. Őseink sorsa számunkra is meghatározó lehet. „Megszólítanak, mert ők én vagyok már” – írja József Attila A Dunánál című versében saját szüleiről. Igaz ez a családok évére, a családokkal foglalkozó lelkipásztorok munkájára, egyáltalán a családjainkra: „Ők én vagyok már…” A szent pápa hite és élete is szüleiben gyökeredzett, testvérei sorsa, egyénisége is hatottak rá. Szent Pálnak is eszébe jutott kedves fiának, lelki gyermekének könnyeire emlékezve Timóteus képmutatás nélküli hite, mely előbb a nagyanyjában, Loiszban, majd az anyjában, Eunikében élt, s most biztosan tovább él, benne lakik Timóteusban is. „Ők én vagyok már…”: karácsony előtt az Újszövetség első sorait olvasva Görögkatolikus SZEMLE

Jézus nemzetségtábláját halljuk. Talán kicsit unottan, talán értetlenül hallgatjuk, pedig a háromszor tizennégy nemzetség belekiáltja a világba a megtestesülés nagy titkát, s vele együtt a családi-rokoni szálak, hálószerű kötöttségek meghatározó erejét is. A bennünket körülvevő emberek, őseink, rokonaink ezerszálú, kusza fészek-biztonságát – de a súlyos terhét is. „Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz” – írja József Attila az említett versben ezeket a szavakat is, pedig nem a valóságot mondja el, hanem a szíve vágyát! Őt az elfogadás vágya hajtotta. Bárcsak lenne, aki elfogadja őt, aki igent mond az ő éle-

tére is! Ezeket a gondolatokat Korzenszky Richárd bencés atya, tihanyi perjel fogalmazta meg, mikor a család éve legelején, Veszprémben a családfelelősök országos találkozóján beszélt az apátlan-anyátlan nemzedékről. Nemcsak a 65 évvel ezelőtti, világháborús családokra gondolt: a mai gyerekek fele születik igazi párkapcsolatban, s ezeknek a kapcsolatoknak is több mint a fele fölbomlik. Száz gyermekből csak huszonöt kapja meg a jogot az igazi családhoz! Az apátlan-anyátlan költő vágya hajtja őket is, a mi nemzedékünket, gyermekeinket – de hova? Ki gyógyítja meg végtelen vágyukat, lesz-e valaki, aki végre-valahára teljesen elfogadja őket, feltétel nélkül? S biztosan el-

fogadja, nem kell csalódniuk újra és újra? Csodálkozunk, hogy hiányzik a kötődés és elköteleződés! A család éve folytatódik, akár akarjuk, akár nem. Az elődök és kortársaink rendíthetetlen hitét, s ennek örömét továbbvisszük, de a megrendítő hitetlenséget, bűneink terhét is, és a vele járó depressziót, pánikbetegséget. „Ó, én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? Isten kegyelme, Jézus Krisztus, a mi Urunk által.” (Róm 7,2425) Ez a kegyelem pedig dolgozzon tovább általunk: a megkezdett jegyeskurzus Máriapócson, családtalálkozó és családtábor Hajdúdorogon és Fonyódligeten. Éljen bennünk tovább őseink rendíthetetlen és képmutatás nélküli hite a Család-csoda ideje alatt, egymás jó példáján fölbuzdulva és erősödve. Hordozzuk továbbra is egymás terhét (Gal 6,2) a családgyógyító találkozókon, ahol most már jobban kibontva, külön tárgyalva szembesülünk a nehéz élethelyzetekkel. Válás felé haladva vagy válás után, a szülők vagy a gyermek szemszögéből. Halál és gyász idején, ugyan mit tehet az ember? Beteget, beteg gyermeket gondozva, ápolva éveken keresztül? Függőségektől szenvedő emberen mit változtat a család, vagy a család változik, s ő marad? A szentségek erejében, erejéből valóban hordozhatjuk egymás terhét, akár Máriapócson a házaspárok és családok búcsúján, akár leendő családsegítő központokban. Egy ember kevés megőrizni a jót, a házasság és család erejét, és erősíteni a hűségeseket. Kevés tanítani is a botladozó igazságkeresőket. A család és gyermek után vágyakozókat pedig ki oltalmazza, ha akadályokkal találják szemben magukat? (Familiaris Consortio: Bevezetés) Egyházépítő elődeink példáján fölbuzdulva a centenárium évében is folytassuk a család évét. Valósuljon meg minden otthonunkban Püspök atyánk fölhívása: „Családunk legyen családegyház; legyen jelen benne a Szentháromság!” Szabados Viktor

LELKISÉG

LELKIATYA VÁLASZOL „Nagyon bánt a lelkiismeretem. Szeretnék valakivel beszélgetni erről, de igazából senkivel se tudok róla. A legjobb lenne meggyónni, de félek tőle, hogy az atya nem értené meg a problémámat, a belső vívódásomat. S mindamellett szégyellek is beszélni neki róla, hisz vajon mit fog gondolni rólam.”

KEDVES BARÁTOM! Köszönöm bátorságod, mivel egy olyan kérdést tettél fel, amivel nemcsak Te és a hozzád hasonló fiatalok, hanem az idősebbek is sokszor problémáznak. S bár életünk nagy ajándékai között van a szentgyónás, mégis sokszor olyan nehezen élünk vele. Bizonyára azért, mert a gonosz is mindent elkövet azért, hogy inkább egy félelmetes, nehéz eseménynek képzeljük el a szabadulás, újjáteremtés szentségét. gyónással kapcsolatosan az első és legfontosabb, hogy szükségünk van arra, hogy néha megálljunk, s a tükörben, lelkitükörben megnézzük magunkat. Mi az, ami elcsúfítja istenképűségünket, mi az, ami méltatlan istenfiúságunkhoz? S kell, hogy kimondjuk bűneinket, hogy az egyház hivatalos szertartása által megérezzük, átéljük az Isten csodálatos újjáteremtő irgalmát. A gyónást sokszor csak részben értik azok, kik félnek tőle, mert úgy gondolják, hogy az egy bűn felsorolás, megalázó bírósági tárgyalás és bűnelengedés, pedig egészen más: átváltozás, újjáteremtés.

ha ugyanolyan, akkor bizony sokkal inkább megért, azonosul velem. Éppen ezért egy-egy gyónás nemhogy megvetést, hanem sokkal inkább csodálatot vált ki belőlem. Valahogy a kegyelem által a pap is részesül abban az isteni alaptulajdonságban, hogy Ő nem a múltat, hanem a jövőt nézi. Mint ahogy a bűnbánat, megtérés, visszafogadás példázatában, a tékozló fiú történetében is, mikor a fiú visszatér az apai házhoz, már nem számít, hogy mi volt, csak egy a fontos: a fiú visszajött, meghalt és feltámadt. Ezért örömteli esemény, ezért ünnep minden gyónás. Erre tanít minket, papokat boldog II. János Pál pápa is, mikor egyik levelében (Egyház Európában) ezt írta: A papok segítsenek a híveknek úgy gyónni, hogy az örömteli találkozás lehessen az irgalmas mennyei Atyával. Mikor azon gondolkozol, hogy menjél-e gyónni, mikor félsz a gyónástól, ez a kép jusson eszedbe. Ott az Irgalmas Atya vár téged, hogy amint a példabeszédben a fiút, úgy öleljen át, úgy öleljen meg téged. Harmadrészt pedig a gyónásban, gyónás után, gyónás mellett lehet, kell időt szakítani a lelki beszélgetésre is. Persze itt előre jelezned kell az atyának, hogy beszélgetni is szeretnél. De ezzel semmiképpen se (az amúgy elég helytelen gyakorlatú) húsvét, karácsony előtti utolsó napokban történő hosszúsoros gyónáskor próbálkozz. Szóval keresd az alkalmas atyát, az alkalmas időben! De miért is jó, ha egy papot kérdezel meg lelki vívódásaiddal kapcsolatban? A pap személye. Egyrészt jó, mert objektív. Nyugodtan fordulhatok hozzá, mert nem lesz elfogult velem szemben, vagy éppen ellenem. A rokonok, a barátok mind szubjektíven közelítik meg a problémát. Egy külső ember tárgyilagosabb segítség. Másrészt pedig a pap hivatalból gyóntat. Életének fontos, kiemelt feladata és küldetése, hogy lelkész legyen. Azaz van tanulmánya és tapasztalata hozzá. S ha ehhez hozzátesszük a tanítványoknak megígért kegyelmet, biztos vagyok benne, hogy nagy segítségedre lesz.

A

K

edves Barátom! Úgy tűnik, igényes életre törekszel. S az Istennek ez bizonyára nagyon tetszik. S pont az ilyeneknek (nekünk) akarta ajándékozni a gyónás ajándékát. Mert tudja, hogy vágyódunk az életszentségre, s nagyon jól tudja, hogy képtelenek vagyunk önerőből rá. De a gyónásban Vele találkozhatunk, Ő ölel át minket, ő teremt újjá minket. S ez a világ egyik legnagyobb csodája, szívből kívánom, hogy tudatosítsd, szívből kívánom, hogy átérezd. Görögkatolikus SZEMLE

2012. január

Azonban kérdésed másról is szól: Kell-e szégyellni magunkat a gyónáskor? Papként, sokat gyóntató papként bizony el kell mondanom, hogy különleges az Isten kegyelme. Egyrészt a pap is bűnökkel terhelt, feloldozásra, kegyelemre szorult ember. S ez bizony előny a gyóntatáskor. Hiszen semmilyen erkölcsi alapunk nincs bárkit bűnei miatt negatívan elítélni. Tisztában vagyunk vele, hogy „a bűnösök közt az első én vagyok.” S talán ez bátorít is sokakat a gyónáshoz, egy ugyanolyan küzdő és néha elbukó, Isten újjáteremtő kegyelmére ráutalt ember a gyóntatóm, mint én. S

13

SZERZETESI OLDAL Anthony Bloom ortodox püspök

Az élő ima A Jézus-ima

Azok számára, akik olvasták A zarándok elbeszéléseit, ismerősen cseng a Jézus-ima kifejezés. Ez egy állandóan ismételt, rövid ima, amely így hangzik: „Uram, Jézus Krisztus, Istennek Fia, könyörülj rajtam,bűnösön.” A zarándok elbeszélései egy ember története, aki meg akarta tanulni a szüntelen imádkozást (1Thessz 5,17). Minthogy az az ember, akinek élményeiről a könyv szól, zarándok, így lélektani tulajdonságainak jó részét, s azt a módot is, ahogyan az imát elsajátította és alkalmazta, meghatározta, hogy sajátos módon élt. Ezért a könyv nem használható olyan széles körben, mint egyébként lehetséges lenne, ámde mégis a lehető legjobb bevezető ehhez az imához, amely az Ortodox Egyház legnagyobb kincsei közé tartozik. Az ima mélyen az evangélium szellemében gyökerezik, ezért nem hiába hangoztatják az ortodoxia nagy tanítói, hogy a Jézus-ima az egész evangéliumot magába zárja. A Jézus-ima így csak akkor használható a maga teljes értéke szerint, ha az, aki használja, az evangélium embere, a Krisztus egyházának tagja. z evangélium minden üzenete, és az üzeneteknél is inkább az evangélium valósága benne foglaltatik Jézus nevében, Jézus személyében. Ha az ima első felét nézzük, láthatjuk, hogyan fejezi ki hitünket az Úrban: „Uram, Jézus Krisztus, Istennek Fia...” A középpontban Jézus neve áll, az a név, amely előtt minden térd meghajol (Iz 45,23), és amikor kimondjuk, megvalljuk a megtestesülés történelmi tényét. Azt valljuk, hogy az Isten, az Isten Igéje, aki az Atyával együtt öröktől fogva van, emberré lett, és az ő személyében közöttünk lakozott „az istenség egész teljessége testileg” (Kol 2,9). A Léleknek kell vezérelnie bennünket ahhoz, hogy ebben a galileai férfiban, Izrael prófétájában meglássuk Isten megtestesült Igéjét, az emberré lett Istent, mert az Isten lelke jelenti ki számunkra mind a Krisztus megtestesülését, mind pedig az ő uralmát. Krisztusnak nevezzük őt, és ezáltal megvalljuk, hogy őbenne teljesedtek be az Ószövetség jövendölései. Jézust a Krisztusnak vallani azt jelenti, hogy az Ószövetség teljes történetét a sajátunkénak valljuk, elfogadjuk, mint az Isten igazságát. Az Isten Fiának nevezzük őt, mert tudjuk, hogy a Messiás, akit a zsidók vártak, az a férfi, akit Bartimeus „Dávid fiának” nevezett, az Isten megtestesült Fia. Ezek a szavak magukban foglalják mindazt, amit az Ó- és az Újszövetségből, valamint

2012. január

A


az egyház évezredes tapasztalatából Jézus Krisztusról tudunk és hiszünk. Ebben a néhány szóban teljes és tökéletes hitvallást teszünk. Nem elég azonban megtennünk ezt a hitvallást. Nem elég hinnünk. Az ördögök is hisznek és rettegnek (Jak 2,19). A hit nem elegendő az üdvösség elnyerésére, hanem az Istenhez fűződő helyes kapcsolathoz kell vezetnie; így, miután a maga teljességében, pontosan és világosan megvallottuk hitünket a Krisztus uralmában és személyében, történetiségében és isteni mivoltában, megállunk vele szemtől szemben, s a helyes lelkiállapotba hozva magunkat ezt mondjuk: „könyörülj rajtam, bűnösön.” A „könyörülj” kifejezést minden keresztény egyházban használják, az ortodoxiában pedig ez a nép válasza a pap minden egyes könyörgésére. Mai „könyörülj” vagy „irgalmazz” fordításunk korlátozott és elégtelen. Az evangéliumi görög szó, amely a legkorábbi liturgiákban is megtalálható, ez: elejszon. Az elejszon gyökere azonos az elaion szóéval, amely olajfát és olívaolajat jelent. Ha megkeressük az Ó- és az Újszövetségben az ezzel a fogalommal kapcsolatos részeket, a különböző példázatok és események alapján teljes képet alkothatunk magunknak a szó jelentéséről. Már a Teremtés könyvében megtaláljuk az olajfa képét. Az özönvíz után Noé madarakat küld ki, egyiket a másik után, hogy megtudja, van-e már valahol szárazföld, és közülük az egyik, egy galamb – és nagyon fontos, hogy éppen a galamb – kis olajfaággal tér vissza. Ez a kis ág adja hírül Noénak és a bárkában levőknek, hogy az Isten haragja elmúlt, és az Isten most új lehetőséget kínál az embernek. Mindazok, akik a bárkában vannak, ismét letelepedhetnek a szárazföldön, újra megkísérelhetik az életet, és talán, ha tesznek is érte, soha többé nem éri őket az Isten haragja. Az Újszövetségben az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben a szamaritánus olívaolajat önt a sebre, hogy a fájdalmat enyhítse és a sebet meggyógyítsa. Az Ószövetségben a királyok és a papok fölkenésekor szintén olajat öntöttek a fejre az isteni kegyelem jeleként, amely alászáll és kiömlik a felkentre (Zsolt 133,2), ami által új hatalmat nyer az emberi erőt meghaladó feladat teljesítésére. A király mintegy az emberi akarat és az isteni akarat közti küszöbön áll, és az a hivatása, hogy népét az Isten akaratának teljesítésére vezesse. A pap is ezen a küszöbön áll, hogy hirdesse az Isten akaratát, sőt ennél is többet, hogy az Isten nevében cselekedjék, hogy az Isten parancsolatait hirdesse, és az Isten döntéseit végrehajtsa. Az olaj először az Isten haragjának végéről beszél, a békességről, amelyet az Isten ajánl fel az ellene vétkezett emberiségnek. Később arról beszél, hogy az Isten meggyógyít bennünket azért, hogy képesek legyünk élni, és azzá válni, amire elhívattunk. S mivel tudja, hogy saját erőnkből nem vagyunk képesek sem az ő akaratát, sem saját teremtett természetünk törvényeit teljesíteni, bőven kiárasztja ránk kegyelmét (Róm 5,20). Erőt ad ahhoz, hogy megtegyük azt, amit máskülönben nem tudnánk megtenni. A szláv miloszty (könyörület, irgalom) és pomiluj (irgalmazz) szavak ugyanabból a

szótőből származnak, mint azok, amelyek gyöngédséget, kedvességet fejeznek ki, s ezért amikor az elejszon, pomiluj, vagyis irgalmazz! szavakat használjuk, nem pusztán arra kérjük az Istent, hogy mentsen meg bennünket a haragjától, hanem a szeretetét kérjük. Ha most ismét felidézzük a Jézus-ima szavait: „Uram, Jézus Krisztus, Istennek Fia, könyörülj rajtam, bűnösön”, azt látjuk, hogy az ima első fele pontosan és tökéletesen kifejezi a Krisztusban való evangéliumi hitet, az Isten Igéjének történelmi megtestesülését; az ima másik fele viszont azt az összetett és gazdag szeretetkapcsolatot fejezi ki, amely az Isten és teremtményei közt áll fenn. A Jézus-imát számtalan ortodox hívő ismeri, akár imarendként, akár annak kiegészítéseként, egyfajta vallásos gyakorlatként, rövid imádságos „gyújtópontként”, amely bármely pillanatban, bármilyen helyzetben használható. Számos író foglalkozott a Jézus-ima testi vonatkozásaival, a légzési gyakorlatokkal, a szívverésre fordított figyelemmel és más apróbb részletekkel. A Filokália tele van részletes útmutatásokkal a szív imájáról, még a szufi gyakorlatra is utal. Számos régebbi és mai atya foglalkozott ezzel a kérdéssel, és egyöntetűen ugyanarra a következtetésre jutottak: lelkiatya szigorú irányítása nélkül sohasem szabad belefogni a testi gyakorlatokba. Ami széles körben használatos és az Istentől adott, az maga az ima, a szavak ismételése, minden testi gyakorlat, sőt egyenesen a nyelv mozgatása nélkül, s ezt módszeresen használhatjuk, hogy belső átalakulást érjünk el. A Jézus-imának minden más imánál inkább az a célja, hogy az Isten színe elé állítson bennünket, ahol nincs más gondolatunk, csak a döbbenet, hogy ott állunk, és az Isten velünk van, mivel a Jézus-ima gyakorlatában nincs semmi és senki más az Istenen és rajtunk kívül. Az ima használata kettős: egyrészt, mint minden más ima, az imádat cselekedete, másrészt, aszketikus szempontból olyan gyújtópont, amely lehetővé teszi, hogy figyelmünket csendben az Isten jelenlétében tudjuk tartani. agyon barátságos, kedves ima ez, mindig kéznél van, és az egyhangú ismétlések ellenére nagyon is egyéni. Akár örülünk, akár bánkódunk, ha egyszer megszoktuk, a lélek serkentője lesz, válasz az Isten bármilyen hívására. Szent Simon, az Új Teológus szavai minden lehetséges ránk gyakorolt hatására érvényesek: „ne legyen gondod arra, hogy mi következik ezután, majd megtudod, amikor eljön.”

N

Fordította: Imrényi Tibor

S Z I N A X Á R I O N Nagy Szent Teodóz atya – január 11.

agy Szent Teodóz a közösségben élő, ún. koinobita szerzetesség megalapítója volt Palesztinában. Kappadókiában született 423 körül, vallásos szülőktől. Gyönyörű hangja volt, s már gyerekkorától buzgón felolvasott és énekelt a templomban. Állhatatosan imádkozott, hogy az Úr mutassa meg neki az üdvösség útját. Fiatalon meglátogatta a Szentföldet és találkozott Oszlopos Szt. Simeonnal, aki megáldotta őt, és előre megmondta neki jövőbeni lelkipásztori szolgálatát. A magányos életre vágyó Teodóz Palesztinában telepedett le egy elhagyatott barlangban, abban, amelyben a hagyomány szerint a három napkeleti bölcs az éjszakát töltötte, amikor a gyermek Jézus imádására eljöttek. 30 évig élt itt nagy önmegtartóztatásban és folytonos imádságban. Az emberek özönlöttek hozzá, és kérték, hogy vezetése alatt élhessenek. A szent senkit sem küldött el, a közös élet alapja az imádság és a munka volt, ami már korábban megjelent Szt. Bazil tanításában, és amely Nyugaton a bencések jelmondata is lett. Amikor a barlang már nem tudott több szerzetest befogadni, Teodóz kérte az Urat, hogy jelöljön ki egy helyet a szerzetesek számára. Magához vett egy tömjénezőt, szenet és tömjént, s nekiindult a pusztának. Egy bizonyos helyen a szén magától felizzott, és a tömjén elkezdett füstölni. Itt alapította meg az első koinobita monostort, az ún. lavrát. A lavra hamar híres lett, s mintegy 700 szerzetes gyűlt ott össze. A lavra szolgálta a környékbelieket, segélyezte a szegényeket, és menedéket nyújtott a vándoroknak. A pátriárka az összes palesztinai koinobita szerzetes archimandritájává nevezte ki Teodózt, míg barátja, Szt. Száva az összes remete elöljárója lett. Szt. Teodóz lelkiségét a szigorú aszkézis, a szegények odaadó szolgálata és a liturgia szeretete jellemezte. Egy alkalommal, amikor Palesztinában éhínség támadt, hatalmas tömeg gyűlt egybe a monostornál, s a szent parancsot adott, hogy mindenkit engedjenek be. A tanítványok bosszankodtak, tudva, hogy a monostor képtelen ennyi embert táplálni. De amikor bementek a kenyérraktárba, látták, hogy az apát imádságára a kamra tele lett kenyérrel. Ez a csoda mindig megismétlődött, amikor Szt. Teodóz segíteni akart a szűkölködőkön. A monostorban Teodóz vendégházat építtetett az idegenek befogadására, külön betegszobát szerzeteseknek és világiaknak, valamint menedékhelyet a haldoklóknak. Látva, hogy különböző vidékekről érkeznek az emberek, három templom épült a görögöknek, örményeknek és georgiaiaknak; ezekben csak zsolozsmát végeztek. A negyedik templomban végezték közösen a Szt. Liturgiát görög nyelven. Anasztáz császár a monofizita eretnekség követője volt. A szerzetesek nevében Teodóz levelet írt a császárnak, amelyben szilárdan kiállt az ortodox tanítás mellett. A császár ekkor hezitálni kezdett, majd újra üldözni kezdte az eretnekség elutasítóit. Teodóz akkor Jeruzsálembe ment, és a templomban nagy hangon hirdette: „Aki nem tiszteli a négy egyetemes zsinatot, legyen kiátkozva!” Emiatt a szerzetest börtönbe is vetették 518-ban, de a császár halála után hamar visszatérhetett monostorába. Teodóz közbenjárására már életében sok csoda történt, megjósolta a nagy antiochiai földrengést is. Halála előtt magához hívatott három szeretett püspököt, s elmondta nekik, hogy hamarosan visszatér az Úrhoz. Három nap múlva, 105 éves korában hunyt el, testét abban a barlangban temették el, ahol Istennek szentelt életét megkezdte.

B

oldog Özséb, akinek a neve a latin Eusebius magyaros formája, 1200 körül született Esztergomban. Személyéhez fűződik a pálos szerzetesrend megalapítása és szervezése. Életét Gyöngyösi Gergely latin nyelvű kódexe ismerteti. A nemesi származású, gazdag ifjút káptalani iskolába járatták. Hamar megtanult olvasni; társainál sokkal komolyabb volt, mégis mindenki jól érezte magát társaságában. Sajátos természete ugyanakkor leginkább a magányt kedvelte. Pappá szentelése után is ilyen maradt: jóságos és komoly, akit hamarosan az esztergomi főkáptalan kanonokjává választottak. Könyveket is írt, valószínűleg egyházjogi témában, azonban ezek közül egy sem maradt ránk. Élénk kapcsolatban állt a Pilisben élő remetékkel, akik vesszőből font kosaraikat a városban adták el, hogy életükről gondoskodjanak. Özsébet is vonzotta a remeteélet, de a tatárjárás megakadályozta abban, hogy ezt az életformát válassza. Bár a tatárok az esztergomi fellegvárat nem tudták bevenni, a környéken rengeteg volt a halott és a sebesült. Özséb teljes odaadással ápolta a sérülteket, vigasztalta a híveket, négy éven át lelkileg és tetteivel egyaránt részt vett az ország újjáépítésében. 1246-ban lemondott a kanonokságról, szétosztotta vagyonát, és Vancsai István esztergomi érsek engedélyével a mai Pilisszántó mellett remeteségbe vonult. Az ún. Hármas-barlang előtt felállított egy nagy fakeresztet, mint lelkiségének jelképét. Jelszava is ez volt: „keresztben az üdvösség”. Országáért, a keresztény hívekért az ima, böjt és engesztelés gyakorlását vette magára. Egy éjjel imádság közben látomása volt: az erdő mélyén sok apró lángot pillantott meg, melyek egymás felé tartottak, végül a keresztje előtt hatalmas tűznyalábbá olvadtak ös�sze. Jelnek tekintette ezt a látomást, hogy egy közösségbe kell összegyűjtenie a szétszórt remetéket. 1250-ben építették föl monostorukat és az első kis templomot a kesztölci völgy fölött a Szent Kereszt megtalálása tiszteletére. Majd Özséb sorra járta az ország nagyobb remetetelepeit. Először a Pécs melletti, közös életet élő remetékhez ment, s az egyesített két monostor szerzetesei őt választották meg tartományfőnöküknek. Égi párfogójuknak az első híres egyiptomi atyát, Nagy Szt. Antal barátját, Remete Szt. Pált választották, s magukat „Első Remete Szt. Pál testvéreinek” nevezték, de lelkiségük miatt a „Szent Kereszt testvéreinek” is hívták őket. A két monostorhoz később újabbak is csatlakoztak. Özséb az 1256-os esztergomi zsinaton a rend perjeleként írta alá a nevét. 1262-ben néhány társával Rómába ment, hogy kikérje a Szentszék jóváhagyását a rendalapításhoz. Itt megnyerte a magyar édesanyától született Aquinói Szent Tamás pártfogását. IV. Orbán pápa jóváhagyta az új rendet, az ideiglenes szabályok megszerkesztésével pedig a veszprémi püspököt bízta meg. Boldog Özséb atya súlyos betegség után, 1270. január 20-án halt meg, testét a Szent Kereszt templomának sírboltjában helyezték el. A rend végleges római jóváhagyása az ágostonos regula átvételével 1308-ban történt meg. Szomorú, hogy a rendek 1950-es feloszlatása után az első magyar alapítású rend tagjai éppen Magyarországon nem működhettek. Talán nem véletlen, hogy a világhírű chestochowai kegyhely éppen a pálosok gondjára van bízva. Boldog Özséb pedig, magyar hazánk egyik égi pártfogója, ma is a Szent Kereszt bölcsességére figyelmeztet minket.

2012. január

N

Boldog Özséb – január 20.


15

Az oldalt szerkesztette: Dr. Papp Szabolcs

IFJÚSÁGI OLDAL

2012. január

IFJÚSÁGI OLDAL

Alfred Souza:

A valódi élet Sokáig abban a hitben éltem, hogy a valódi, igazi életem még csak most fog elkezdődni és az ehhez vezető úton mindig voltak megoldásra váró akadályok: gúnyos megnemértettség, időigényes tennivalók, még nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdődik a valódi élet! Végül megértettem, hogy ezek az „akadályok” a Valódi élet. Ha ily módon elfogadjuk a dolgokat, az segít megérteni, hogy nincs egy olyan módszer, ami a boldogsághoz elvezet, mert a módszer maga a boldogság. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát, és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra kedves emberrel a ritka pillanatokat, és emlékezzünk rá, hogy az idő nem vár senkire.

És akkor biztosan nem fogunk arra várni, hogy majd ha vége lesz az iskolának, majd ha elkezdődik az iskola, majd ha lefogyok 5 kg-ot, majd ha sikerül felszedni 5 kg-ot, majd ha gyerekem lesz, majd ha végre kirepülnek a gyerekek, majd ha dolgozni fogok, majd ha végre nyugdíjba megyek, majd ha férjhez megyek, ha végre elválok... Nem várjuk a péntek estét, a vasárnap reggelt, az autócserét, a házvásárlást. Sem a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet, sem az élet végét és egy újjászületést, hanem eldöntjük magunkban, hogy nincs az életben jobb pillanat a boldogságot „elkezdeni”, mint ez a pillanat. Az életöröm és a boldogság nem úti célok, hanem maga az utazás.


Ne tedd tönkre az életed a Facebookon!

K

étségtelen, hogy a közösségi oldalak egyre jelentősebb szerepet játszanak az életünkben. Az olyanok, mint a Twitter, a Facebook és a Google Plus megváltoztatják kultúránkban az egymással való kommunikációt, kapcsolattartást. E portálok hihetetlenül kényelmesek, közvetlenek és vidámak. De a közösségi szájtoknak mégis van rossz oldaluk, és ezek veszélybe sodorhatnak téged. Kövesd az alábbi tippeket, hogy elkerüld, hogy az életed tönkremenjen a karácsonyi szezonban! Ha fényképeket akarsz feltölteni, tudd, mit ne ossz meg! Tegyük fel, hogy a karácsonyi sulibulin tényleg lazítottál, és a partin az egyik haverodnak sikerült lefotóznia egy barátságos ölelést vagy egy ártatlan csókot az egyik osztálytársaddal. Nos? Csak fontold meg egy pillanatra, hogy azok az osztálytársaid, akik megtalálják ezt a képet Facebookon, mit fognak képzelni rólatok. Mi a tanulság? Ne tegyél fel például olyan képet, amelyen csókolózol valakivel. Szintén fontos: Ne hagyd, hogy mások a saját oldalukon posztolják a fotóidat, mert akár egy „Gossip Girl”típusú dráma közepébe keveredve találhatod magad. Semlegesítsd a negativitást! Próbáld meg figyelmen kívül hagyni azt a vágyad, hogy online panaszkodj az életedben szereplő fiúkról, lányokról, a téged vendégül látókról és a többi jelentéktelen eseményről. Ez magában foglalja az osztálytársaidról, tanáraidról, barátaidról, rokonaidról való panaszkodást is. Abban az esetben, ha úgy érzed, köteles vagy részt venni a nagynénid vacsoráján, de nem vagy nagyon felvillanyozva az ötlettől (ő a kora miatt már nem lát túl jól, és a pulyka is mindig sületlen), légy különösen óvatos! Manapság nagyon sok rokonodnak (unokatesók, nagynénik, nagybácsik) van Facebookja. Szükségtelen, hogy bárkit is megbánts a béna partiról vagy a rossz kajáról szóló bejegyzéseddel. Igazság a Facebookon Az ünnepek alatt átlagosan több meghívást kapsz közös összejövetelekre, de te csak egy-kettőn vennél részt.

Rendszerint konfliktus adódik abból, hogy kiválaszd azt az egy eseményt, amelyen szeretnél ott lenni a sok közül. Ezekben az esetekben a választás nemcsak logikus, hanem szükséges. De ha mégis úgy érzed, szükséged van egy kitalált sztorira ahhoz, hogy elkerülj valakivel valahol egy találkozót, legalább ne Facebookon keresztül tudasd vele, mert bármikor kiderülhet az igazság. És utána, ne feledd, nehogy kiírd, mennyire fantasztikus volt az az esemény, amelyen részt vettél, beleértve a képek, videók posztolását is. Vigyázz, a közösségi oldalak olyan információkkal szolgálhatnak másoknak, amelyeket könnyebben meg tudnak találni, mintha szándékosan keresték volna. Ha zártkörű eseményt rendezel, legyél észnél! Mielőtt a Facebook segítségével meghívod a barátaid egy nálad tartandó privát összejövetelre, gondold át ezt egy kicsit! Lehet, hogy jobb elkerülni azt, hogy mindenki lássa ezt a bejegyzésed. Különösen fontos, ha van olyan ember, aki látja az oldalad, pedig őt nem tudod/szeretnéd meghívni, vagy nem tud eljönni. A meghívók posztolása, amiket mindenki láthat, véletlenül féltékenységet és dühöt válthat ki a családodon és a korcsoportodon belül, és ezután a kizárt emberek akár meg is sértődhetnek. Bár lehet, hogy neked nem baj, hogy bizonyos emberek nem hívnak meg a saját ünnepi vacsorájukra hasonló helyzetekben, de minden ember máshogy reagál a dolgokra. Kinek kell a dráma? Legyen időd és helyed a közösségi oldalak használatára, de ne válj függővé! Az emberek órákat töltenek a Facebook előtt, elvéve az időt a családtól és a sulitól. Sőt, néhány nemrég készült felmérés szerint, a Facebook létrejötte óta csökkent a munkahelyek termelékenysége. Ráadásul, ez a veszteség érheti a családi és intim kapcsolataid is, és talán utána helyrehozhatatlanok lesznek. Szóval, e szünidő alatt próbáld meg korlátozni az oldalakon töltött idődet! e hanyagold el a tényleg fontos embereket, akiket tényleg előnyben részesítesz az életedben és a virtuális kapcsolataid között is!

N

GYERMEKOLDAL

Kovács András

Nagyapa csillaga

K

orán jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa kifogta kocsija elől a lovakat és lecsutakolva az istállóba vezette őket, szinte teljesen sötét lett. Unokája, Ferkó, már ott türelmetlenkedett az istálló ajtajában. Szép csillagos este volt. Ilyenkor mindig csillaglesre indult nagyapa és unokája. Különös örömet jelentett számukra a csillagok nézése. – Mondd csak, nagyapa, tényleg igaz, amit a múltkor mondtál, minden embernek van külön, saját csillaga? – De még mennyire – válaszolt hamiskás mosollyal nagyapa –, ám csak annak a csillaga ragyog oly fényesen ott fenn az égen, aki itt a földön is sugárzó életet élt, és fényt árasztott maga körül. – Fényt árasztani? Úgy mint a szentjánosbogarak? – csodálkozott az unoka. – Nem egészen. Az ember tettei által válhat sugárzóvá, azzal, hogy másokat is hasonló cselekedetekre ösztönöz. Tudod, Ferkó, csillagnak lenni az Isten egén, ez a legnagyszerűbb dolog ezen a teremtett világon. A csillagok nappal magukba szívják a nap fényét, melegét, hogy aztán éjszaka kicsiny mécsesekként mindet a földre szórják. Tulajdonképpen nekünk, embereknek is hasonló a dolgunk. Isten fényét felragyogtatni földi életünk során. Míg nagyapa beszélt, tekintete izzott, mint a parázs, mintha két fénylő csillag

ült volna szemében. Aztán hirtelen elhallgatott – most egész másra gondolt –, megfogta unokája kezét és csendesen csak ennyit mondott: – Gyere, induljunk, hideg már az este. Már jó ideje egyre rövidebbek lettek ezek az esti séták. Valahányszor Ferkó ezt megjegyezte, a válasz mindig így hangzott:

– Hiába, egyre fáradtabbak a lovak, már nem úgy húzzák a kocsit, mint régen. Egyszer aztán nagyapa szokatlanul korán jött haza. Még a lovak csutakolása is elmaradt, pedig erre Ferkó emlékezete óta nem volt példa. Az alkony nagyapát már az ágyban találta. Arca lázban égett, szemei fényesen ragyogtak. Hamarosan megérkezett az orvos is, őt követte a tisztelendő úr. Nagyanya gyertyát gyújtott, mindenki csendben suttogott. Amikor a tisztelendő úr is elment, Ferkó észrevétlenül besurrant a szobába és az ágy szélére telepedett.

– Nagyapa, mi lesz a csillagokkal? – Én már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőlük. De hadd lám, tudod-e még, hogy mi a csillag dolga? – kérdezte suttogó hangon nagyapa. – Hogy magába szívja a nap fényét és éjszaka a földre szórja. – És az emberé? – Hogy Isten szeretetét szívja magába, és mint égen a csillag, itt a földön mások felé sugározza. – Úgy van. Látom, jól megtanultad. Ne feledd sohasem! Minden ember Isten csillaga. Úgy élj itt a földön, hogy egyszer majd az örökkévalóság egén ragyoghass – hangzott nagyapa utolsó tanítása a csillagokról. Azzal lehunyta szemét és elaludt. Hajnalban már nem kelt fel, hogy friss abrakot tegyen lovai elé, s közben megbámulja a csillagokat. Csak aludt, aludt… végtelen álomba merülten; csendben, békén, csillagmosollyal az arcán.

F

erkó szívén átsuhant a keserű fájdalom. Hosszú hetekig nem találta helyét. De aztán újra eszébe jutottak a csillagok és nagyapa szavai. Most már az ő csillaga is ott fenn ragyog, a földről égi pályára lépve. Felnézett a csillagos égboltra. Néhány pillanatig kétségbeesetten keresgélt, mármár sírásra görbülő szájjal. Egyszer csak meglelte, amit keresett. Rátalált nagyapa csillagára, közvetlenül a Göncölszekér felett: ott ült a bakon, ostorral kezében…

Gazdag Erzsi

ÚJ ÉV

NYERTESEK: Cserés Miklósné, Bashalom; Bradács János, Budapest; Didics Gyuláné, Sárospatak; Kolenkó László, Rakamaz; Simon Mária, Csenger. GRATULÁLUNK! A rejtvény megfejtését minden hónap 15-ig kérjük eljuttatni a szerkesztőség címére (lásd 19. oldal)

Ha új esztendõ én lehetnék, minden gyermeket úgy szeretnék,

Terülj, terülj ki, tarka kendõ! Add elõ kincsed, új esztendõ!

mintha tulajdon enyém lenne; a jövendõmet látnám benne.

Minden gyermekszív rubinláda, s egy-egy új év van abba zárva.

2012. január

Előző havi rejtvényünk helyes megfejtése: „Segíts engem és megszabadulok”

Köszöntelek új év új világa! Hozz békességet a világra!


17

Az idősebb generációnak is talán ismerős Clint Eastwood amerikai színész és rendező filmjei garanciát jelentenek arra, hogy valamilyen módon mindig az emberben lakozó nagyságot jelenítik meg. Így van ez az INVICTUS című, 2009-ben készült, általa rendezett film esetében is.

2012. január

MOZIVÁSZON ELŐTT A film címe is sokat sejtet: ’invictus’ latinul legyőzhetetlent jelent. Az ókorban úgy képzelték, hogy egy földi halandót csak az istenek pártfogása tehet legyőzhetetlenné, de alapvetően ez a jelző csak isteneket illethetett. Az 1995-ben játszódó történetben vajon kit és mi tesz legyőzhetetlenné? film szépsége, hogy igaz történeten alapszik, élet írta történet. Míg Magyarországon már öt évvel korábban megtörtént egy rendszerváltás, az Afrikai Köztársaságban, a világ másik végén az ott uralkodó apartheid rendszer bukása csak 1994-ben következett be. A rendszerváltásuk utáni első, 1995-ben megválasztott elnök a Nobel-békedíjas Nelson Mandela (Morgan Freeman) lett. Bár egy új korszak van születőben, az előző korszak korcsképzetei még mindig felütik fejüket – a fehér és fekete bőrű lakosság közötti állandó ellentétek, a faji megkülönböztetés, a politikai forrongások a rendszerváltás ellenére is létező problémáknak bizonyulnak. Az elnöknek nincs könnyű dolga, hisz az ország a polgárháború szélén áll, és az előző rendszer hívei rá is ellenségesen néznek, mivel az előző rendszer politikai bűnösként 27 évi börtönre ítélte, és frissen szabadulva egyből elnöki posztra került. Mandela elnökként mégis a lázadó tömeg elé áll: „Fogjátok a késeiteket, a pisztolyaitokat, a pangáitokat és dobjátok őket a tengerbe!” Mandela maga is fekete bőrűként fő célkitűzésének a béke megszilárdítását tartja. Az elnökválasztás után köszöntőbeszédében a következőket mondja: „Soha, soha, soha többé nem fogja tapasztalni ez a gyönyörű ország az egyik ember elnyomását a másik által, és többé már nem tarthatják a világ söpredékének.” Az elnök, bár sokaknak célpontot jelent és testőrök védik minden mozzanatát, sosem halasztja el hajnali sétáját. Ilyenkor kedvesen érdeklődik az őt kísérő testőrök családjairól, édesanyjuk hogyléte felől. Akik a közvetlen közelében dolgoznak, nem véletlenül hívei. Meleg, szerető kedvességgel van mindenki iránt, bőrszíntől függetlenül. Mindenkiben az embert látja. Hívei közül sokan azt várják tőle, hogy hosszú börtönéveiért és a kegyetlenségeikért álljon bosszút az előző rendszer hívein, de Mandela inkább a békés utat választja, és megpróbálja ellenségeit szeretettel állítani maga mellé. A fekete testőrei közé, az előző rendszer elnökeit védő fehér bőrű testőröket állít. Egyik régi testőre dühösen szemére veti, hogy talán épp ezek a fehér

18


A

testőrök akarták őket megölni korábban. „Igen tudom. Itt kezdődik a megbocsátás is. A megbocsátás felszabadítja a lelket. És megszabadít a félelemtől. Éppen ezért olyan hatalmas fegyver” – feleli a bölcs elnök. Az elnök „szivárványnemzetet” akar, de még mindig sok az ellentét. Ekkor kerül elé valami jelentéktelennek tűnő ügy: a rögbi ügye. A nemzeti rögbicsapat, a csupa fehér és csak egy-két fekete játékosból álló Gazellák silány teljesítményt nyújt, és az egy év múlva esedékes Rögbi Világbajnokságon igencsak kevés eséllyel indul. Bár az elnököt csöppet sem érdekli ez a sport, de meglát ebben az ügyben egy nemzetösszetartó erőt. Ha újjáéleszti a rögbicsapatot, és a játékuk jobb lesz, akkor a nemzet egyként fog drukkolni. Bár sokak szerint az elnöknek a csapat megszűnése lenne érdeke, hiszen az apartheid korszak állandó jelképét, zöld-sárga színeit és címerét viselik magukon, az elnök mégis úgy dönt, hogy felkarolja a rögbi ügyét, és meghagyja annak jelképét, színeit és címerét. Így magyarázza ennek okát a háborgóknak: „A Robben-szigeten, a Pollsmoor börtönben minden fegyőrünk afrikander volt. Én 27 éven át tanulmányoztam őket. Megtanultam a nyelvüket. Olvastam a könyveiket, a verseiket. Ismernem kellett az ellenségemet, mielőtt legyőzhettem őket. És végül győztünk is, nem? Mi mindannyian győztünk. És most már nem ellenségünk az afrikander többé. Ők is dél-afrikaiak, mint mi, társaink a demokráciában. És nagyra értékelik a Gazellák csapatát. Ha ezt elvesszük tőlük, elveszítjük őket. Akkor azt bizonyítjuk, hogy olyanok vagyunk, mint a félelmeikben. Nekünk jobbnak kell lennünk. Meg kell lepnünk őket az együttérzésünkkel, az önuralmunkkal, nagylelkűségünkkel. Tudom, ők ezt mind megtagadták tőlünk. De ez most nem a kicsinyes bosszúállás ideje. Most fel kell építenünk egy nemzetet, felhasználva minden egyes téglát, amink van. Mégha az a tégla zöld-sárgába is van csomagolva. Megválasztottatok vezetőtöknek. Hadd vezesselek benneteket!” Amikor a csapat kapitánya, Francios Pienaar (Matt Damon) az elnökhöz megy a rögbi ügyének megbeszélésére, megkérdezi az egyik testőrét, milyen ember Mandela, akivel addig még sosem találkozott. „Az előző elnöknél láthatatlannak kellett lennem. Ő viszont megtudta, hogy szeretem az angol karamellát, és hozott nekem egy dobozzal Angliából. Számára senki sem láthatatlan.” És valóban, a kapitány megdöbben a találkozáskor. Az elnök a sérült bokája után érdeklődik, és mindvégig nagyon kedves vele. Arról beszélgetnek, hogy mire van szüksége a csapatnak a győzelemhez. Inspirációra van szükség, mert ahogy ő mondja, „ahhoz, hogy felépítsünk egy nemzetet, túl kell szárnyalnunk saját várakozásainkat”. Mandela elmeséli, hogy a 27 évi börtön alatt, amikor nagyon rosszul mentek a dolgok, egy versben talált inspirációt, mely ugyan csak szavakból áll, mégis segített állva maradni, amikor legszívesebben feladta volna. A Viktória királynő korabeli vers segített, hogy többet várjon el magától, és most ugyanezt

kéri a csapattól is. Az edzések beindulnak, és Mandela különös módon kívánja lélekben is felkészíteni a játékosokat. Arra kéri őket, hogy a Világkupa reklámja gyanánt rövid edzéseket tartsanak különböző fekete negyedek szegény gyermekeinek. Észrevétlenül a nemzet elkezd belelkesedni és a csapat mellé állni, és már maga a csapat is hinni kezd akár a kupagyőzelemben is. Egyik meccset nyerik a másik után. Az elnököt persze továbbra is kritikák érik, hogy korábban nem ennek a csapatnak drukkolt. „Ez így van, de most már 100%-osan a fiúk mögött állok. Ha én nem tudok változni, ha a körülmények úgy kívánják, akkor ugyanezt hogy várhatom el másoktól?” – válaszolja az elnök. Az egyik fontos meccs előtt az elnök személyesen megy el a csapatnak sok szerencsét kívánni, és egy saját kézzel írt lapot nyom a csapatkapitány kezébe. Az a vers van rajta, mely segített neki túlélni a hos�szú börtönéveket. A csapat a győzedelmes meccs után ellátogat Robben-szigetre, ahol az elnök 27 éven át raboskodott az előző kormány alatt. Pienaar, amikor ott áll a szűk cella közepén, azon gondolkodik, hogyan lehetett annyi lelkierő ebben az emberben, hogy ennyi időn át megőrizze kitartását és hitét. Mindezt látva a Mandelától kapott vers sorai visszhangzanak a fejében: „Az éj börtöne nem enged, fogva tart, de a sötétből hálát adok Istennek legyőzhetetlen lelkemért. Az élet mért rám szenvedést, de én nem sírok, nem csüggedek. Megkínozhatták testemet, ajkam nem hagyta el sikoly. Verjen bár kegyetlen sors, fejem véres, de nem hajol. A haragon és könnyön túl, árnyak prédája a lélek. Mégis ha veszély tüze gyúl, félelmet én nem ismerek. Utamon mi utolér, a csapásokat hárítom. Mérjetek rám ezer csapást, rajtam nem találtok fogást. A sorsom ura én vagyok, mert lelkemnek én parancsolok.” A döntőbe jutásért folyó meccset játs�sza a csapat, és egy egész nemzet izgalmát és drukkját látjuk a vásznon. Eggyé lett a nemzet. Végül a csapat nyer. A vers címe, melyet Mandela a börtönévek alatt szívébe zárt és melyet a döntő meccs előtt odaadott a kapitánynak, Invictus. film a vers soraival zárul: „Hálát adok Istennek legyőzhetetlen lelkemért. A sorsom ura én vagyok, mert lelkemnek én parancsolok.” Az embert nem a körülmények szerencsés összejátszása, hanem a saját lelke és hite teheti legyőzhetetlenné. Legeza Kata

A

Mikor sötétedni kezd,

akkor jó sétálni. Járom az utcát, belesek az ablakokon. Az emberek odabenn úgy mozognak az ablak mögött, mint halak az akváriumban, ha felgyújtjuk benne a lámpát. Mikor egész sötét lesz, jó beúszni a saját akváriumomba. Valaki mondja: Szervusz. Hol jártál? És felelek: Csak úgy sétáltam. És arra gondolok, hogy most én is hal vagyok a kivilágított tartályban, és azokra gondolok, akik belesnek, akiknek nincs fénytartályuk, ahol melegedjenek. Mind a rókákra és a nyulakra, az otthontalan macskákra és emberekre. (Ingrid Sjöstrand)

KÖNYVESPOLC MELLETT Ez a vers a sokak által kedvelt, Ami a szívedet nyomja című svéd gyermekvers kötetben jelent meg. A versbeli gyerek beles az esti házak ablakán, amelyekben „mint halak az akváriumban, ha felgyújtjuk benne a lámpát”, emberek élnek. Amikor hazatér, azokra gondol, „akiknek nincs fénytartályuk, ahol melegedjenek”. Thornton Wilder Mennyei ügyekben utazom című regényében is feltűnik egy szereplő, akit léptennyomon őrizetbe vesznek, mert az a mániája, hogy városról városra jártában minden este lecövekel egy-egy ház előtt, hogy aztán órákon át bebámuljon az ablakon: vacsorázó, társalgó családok idilljében fürdeti meg a lelkét. Mintha mindkét alkotás azt próbálná érzékeltetni, milyen szuggesztív, mindannyiunkat felvillanyozó őskép a család. Különös, hogy azt, milyen meleg, éltető, befogadó egy családi légkör, azt kívülről, külső szempontból lehet legjobban érzékelni. Talán ez lehet a pozitívuma annak a vál-

Christifideles graeci egyház- és művelődéstörténeti verseny középiskolásoknak a Hajdúdorogi Egyházmegye centenáriuma és a magyar keresztény egyház millenniuma emlékezetére

A

FELHÍVÁS

Hajdúdorogi Egyházmegye alapításának centenáriuma tiszteletére egyház- és művelődéstörténeti versenyt rendezünk abban a meggyőződésben, hogy mindazok, akik az elmúlt ezredévben Istent szolgálták, az Igét hirdették, egyszersmind az osztatlan magyar nemzet és egyetemes kultúránk javáért munkálkodtak. A versenyt a Kárpát-medencei magyar tannyelvű középiskoláknak írjuk ki, külön kategóriában a nem egyházi fenntartású gimnáziumoknak, szakközépiskoláknak és líceumoknak is. Az oktató-

ságnak, amely annyi évtizede, világszerte sújtja a család intézményét. Ami korábban magától értetődő közege volt az életünknek, azt ma egyre inkább, mint egy ritka ajándékot ismerhetjük fel, amellyel egymást ajándékozhatjuk meg. Ez a családban élőknek is szól. Bizonyára jobban megbecsülik majd, amijük van, ha tudatosodik bennük: egymástól egyre távolabb, egyre kevesebb ablakban gyullad fel a meleg fény esténként. A családra vágyók számára pedig az a felismerés adhat erőt, hogy már régen-régen nem magánügyük a családhiány. S hogy az, ami egyszer általuk, belőlük születhet, talán sok éve bennük él, készülődik már.

nevelő intézmények 3-3 fős csapatokkal jelentkezzenek! A jelentkezési rendről, az elő- és középdöntők menetéről a verseny honlapján kapnak bővebb tájékoztatást:

HÍREK

www.christifidelesgraeci.hu

A verseny döntőjét 2012. jún. 3-10-e között rendezzük Hajdúdorogon. A helyezést elérők értékes jutalmakat kapnak, a győztesek pedig közös kiránduláson vesznek részt Erdély, Kárpátalja és a Felvidék szakrális emlékhelyeit felkeresve. Kérjük mindazokat a lelkes diákokat, a felkészítést önzetlenül vállaló pedagógusaikat, akik a jeles évfordulók okán örömünkben osztoznak, hogy jelentkezzenek a honlapon 2012. január 31-ig. Isten áldását kérve a szándékra és a felkészülésre, mindenkit szeretettel meghívunk és várunk!

A Hajdúdorogi Egyházmegye Centenáriumi Bizottsága 2012-ben szeretné megjelentetni az egyházmegye és az apostoli kormányzóság papjainak történeti névtárát. A meglévő adataink kiegészítéséhez elhunyt papjaink rokonainak segítségét kérjük. Az alábbi adatokat szeretnénk mindenkiről összegyűjteni: 1. Név, előnév, tudományos fokozat, legmagasabb egyházi beosztás 2. Családi adatok: születési dátum és hely, szülők, házastárs és gyermekek neve 3. Iskolák: középiskola, felsőfokú tanulmányok, posztgraduális képzés, egyéb 4. Szentelés helye, ideje, állomáshelyek, esetleges kiemelkedő tevékenység 5. Társadalmi és politikai életbe való bekapcsolódás 6. Irodalmi tevékenység (művek, tanulmányok, kéziratok, interjúk) 7. Irodalom: róla szóló publikációk 8. Egyházi és világi kitüntetések 9. Halálozás dátuma, temetés helye zívesen fogadnánk családfa másolatokat is, amiket – kellő számú esetén – mellékletben jelentetnénk meg. A beküldött fényképeket (papi portrék) digitalizálás után azonnal visszaküldjük. Az adatokat a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola címére: 4400 Nyíregyháza, Bethlen G. u. 13–19, Dr. Janka György nevére kérjük postai úton, vagy [email protected] email címre kérjük.

S

Legeza József

A

Szent Tamás Alapítvány javára a 2010. évi szja 1%-os nyilatkozatok alapján 551.761,- Ft lett felajánlva, amelyből az alapítvány a korábban tartalékolt összegekből 570.000,- Ft-tal támogatta a Szent Miklós görögkatolikus templomban folyó felújítási munkálatokat. Köszönjük a felajánlásokat, és kérjük a kedves híveket, hogy a következő évi személyi jövedelemadó nyilatkozatnál is támogassák templomunk felújítási munkálatait.


2012. január

GÖRÖGKATOLIKUS SZEMLE

– GÖRÖGKATOLIKUSOK LELKISÉGI LAPJA • Kiadja: A HAJDÚDOROGI EGYHÁZMEGYE • Honlapunk címe: www.gorogkatolikus.hu • A szerkesztőség címe: 4401 Nyíregyháza, Pf. 60.; Tel.: 42/415-911; E-mail: [email protected] Szerkesztette: Zadubenszki Norbert • Tördelés: Projekt-Team DTP Stúdió • Készült: ImiPrint-Nyomda • Számlaszám: CIB 10702071-19204886-52300002 • ISSN: 1416–793X A Görögkatolikus Szemle megrendelhető postán a szerkesztőség címén, vagy elektronikus formában a [email protected] címen. Rendeléssel kapcsolatos információ a 42/415-901 telefonon kérhető.

19

személyként létezik ami azt az embert jeleníti meg, aki egyedi, megismételhetetlen és teljességében közölhetetlen is

Recommend Documents