1 Polgár András Kuki
(regény részlet)
Magyarits Frigyes apró, pufók kisfiú volt, szemüveges, falánk és lusta. Az égvilágon semmit sem szeretett, amihez mozogni kellett, sokat betegeskedett. A Mama állandóan mellette volt, kivált, mióta a Papát „elhagyta az esze”, vagyis: lelépett egy fiatal nővel. A nap egy csésze frissen főtt kamillateával kezdődött. A Mama ezt tartotta a legfontosabbnak az életben: az ember pucolja ki a beleit! A tea megfőzését a világért sem bízta volna Lujcsira, pedig nála megbízhatóbb lényt soha sem ismert. A napi csésze kamillatea szertartása a friss kamilla virág kimérésével kezdődött, a Mamának egy ősrégi, tojásformájú drót eszköze volt, lecsukató fedéllel. A kamillát ezzel az eszközzel merítette a forrásban lévő vízbe és lefedte. Pontosan négy percet várt, akkor kiemelte a löttyedt kamillával telt eszközt. A bögrét kistányérra tette, várt, amíg kihűl. Ekkor vitte ágyba a fiának a teát, és az első kortyot saját kezűleg itatta meg vele. A többivel már Kuki is el tudott bánni. Aki éhgyomorra kamillateát iszik, százhúsz évig él, hangozatta a Mama. Amikor hatvanas évek elején nemigen lehetett kamillavirágot kapni, az aggódó anya képes volt levonatozni Gyomaendrődre, ahol mindenki ismerte. A patikus azonnal és készségesen beszerezte ezt a „nélkülözhetetlen” gyógyital-alapanyagot, és ígéretet tett, folyamatosan küldi postán az utánpótlást. Lujcsi még a kisfiú születése előtti idők óta élt velük, minden munkát tökéletesen elvégzett, fizetést nem kapott. Velük élt! Konyha-angolra tanította a fiút, karon ülő kora óta, Lujcsi (Luisa) szülei Southamptonból származtak, odakint elszegényedtek, szerencsére az asszony unokatestvére Szekszárdon élt, oda költöztek hozzá. Aztán itt ragadtak Magyarországon, a háború után valamilyen segély missziónál dolgoztak. Luisa már itt született, otthon angolul, az iskolában magyarul beszélt. Az apja sohasem heverte ki az elszegényedésüket, behozatta a tőzsdei lapokat, figyelemmel kísérte Anglia pénzügyi változásait, hülyézte Churchill-t, ahogy akkoriban kellett, de magában elismerte képességit. Sokat iszik, sokat fecseg, de érti a dolgát, magyarázta felesége unokatestvérének, Ervinnek, a Szekszárdi fatelep aprócska lakásában. Aztán a daru ráejtette egész rakományát. Luisa apja egyre elhalóbban kért segítségen a falapok alól, magyarul és angolul káromkodott, de mire kiért a mentő, visszaadta lelkét a Teremőnek. Persze hogy kitelepítették őket, Ervin bácsit és egész pereputtyát, beleértve az angol rokonokat. Rettenetes körülmények között, éhezve, javaiktól megfosztva.
2
A Magyarits-család a meglehetősen jövedelmező szűcsmesterséget űzte, őket is az ötvenes években száműzték vidékre, elvették mindenüket, a szűcs műhelyt államosították. Egy békési faluban kötöttek ki, ahol az időközben elárvult Luisa tehenet legeltetett és szóba elegyedett a határozott, erős hangú Mamával, aki rövid beilleszkedés után dirigálni kezdett a teheneknek. (Más kérdés, hogy a tehenek eleinte nem engedelmeskedtek…) Természetesen az amnesztia után a család magával vitte Luisát Gyomaendrődre, a Mama rokonaihoz, majd Budapestre. A Papa kisvártatva jó állásba került, egyszerű szűcsként kezdte az állami vállalatnál, majd szabász, főszabász, végül boltvezető lett a Krisztina körúton, a Nívó Szűcs Szövetkezetben. Mire Igazgató lett belőle, beszerelmesedett. A szövetkezet állandóan országjáró bemutatókat tartott a legújabb modellekből, természetesen csinos manekeneket alkalmaztak a bundák megvillantására, forgatására a kifutón, nos az egyik maneken „ellopta” a Papát a családtól. (Mentségére legyen mondva, örök lelkiismeret furdalása és bűntudata támadt ennek a derék Papának, ezért jövedelme nagyobbik részét havonta eljuttatta a családjának, nehogy nélkülözzenek. Ezért meg a szépséges maneken háborodott fel, titkos csatornákon elvékonyodott a jövedelem, és rövid úton kirúgta az igazgató elvtársat, de ez már nem ide tartozik.) - A Papa nem szeret minket, - mondta mind gyakrabban a Mama, aki soha többé nem nézett férfira. Életét a kisfia felnevelésének óhajtotta szentelni. – Elment, a farka után. Frigyes nem értette ezt az egyszerű mondatot, még kevésbé hatalmas igazságát, csak a megvetést érezte a Mama hangjából, a hideg közönyt és elutasítást a farkak iránt. - Még a Kuki nevet is Ő adta neked, a szülőszobában… Nna, hol az a kis pöcs? – kérdezte lenézően, mert kislányt szeretett volna… Állandóan egy „kis hugyos lánykáról” ábrándozott, akinek fésülgeti a hosszú haját, akit szépen járat, akivel énekelget. Nem mintha, a kislánnyal nem ugyanígy jártunk volna… A faképnél hagyás minősített esetével… - a Mama keserűen nevetett. Voltál Te minden, kis pénisz, farkinca, farkambarkam, fütykös, fütyülő, kukac, büdös kuki. Még a Kuki volt a legelviselhetőbb… és valahogy rajtad ragadt… Bocsáss meg érte… A rohadt ganéj… Frigyes már kora ifjúságában megszokta, és elfogadta azt az érzést, neki nincs apja! Ha van is, az valami elvetemült féreg, az emberi faj salakja, egy tetű, amit agyon taposni sem érdemes. Akkoriban kezdett határozottabban ütközni a Mama bajuszkája. Eleinte csak véletlenül tévedtek oda az asszony ujjai, aztán határozottabban, mind keményebben kezdett küzdeni ellene, gyantázás, kitépdesés, különféle csodaszerek, majd epilálás útján. A fekete szőrszálak azonban újra és újra kinőttek, ellenálltak bármilyen vegyi, biológiai vagy mechanikus hatásnak.
3
Ha volt valami nagy bánata a Mamának ebben az életben, az a mind láthatóbban feketéllő bajuszkája volt. Legfontosabb feladatának Kuki tudatának, képzelőerejének állandó fejlesztése, karbantartása volt. Méghozzá, pár éve korában, mesével. A mese nagyon fontos! Ezért a Mama mesélt. Fáradhatatlanul. Fejből. A legritkábban olvasott fel mesét, a Hamupipőkét meg a Jancsi és Juliskát marhaságnak tartotta, amivel évszázadok óta kábítják a gyerekeket. Lujcsi, azokon az estéken, amikor a Papa még otthon lakott, és színházba vitte a Mamát, bizony a régi meséket mondta fel, A Piroska és a farkas-t, a Hófehérkét és a hét törpét. A mesék minden esetben azzal végződtek: „…és boldogan éltek, amíg meg nem haltak…” Az lehet, mondta a kisfiú, de nekem rémálmaim vannak, összevissza álmodok, pláne, mikor lázam van, vacogok, mert szörnyekkel álmodom, a farkas például csámcsogva eszi a Nagymamát, kilóg a szájából a karja meg a lába. És mikor felvágják a gyomrát, hogy kivegyék belőle a felfalt embereket, látom a bűzlő beleit, azt a sok vért, és hasán vágott lyukon át kikecmergő, véres embereket, akik majd fogják magukat és boldogan élnek? Mitől boldogok? A Mama ezzel szemben az elmélyült, sok tanulságot hordózó, kitalált mesét tartotta hatásosnak. Elalvás előtt, a kisfiú ágya szélére ülve, a kendővel letakart állólámpa fényében, kinézve a sötétülő estébe, fojtott hangon, fáradhatatlanul, meggyőzően mesélt: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, a távolban, még az Üveghegyen is túl, egy nagy madár, úgy hívták: Pénzmadár. Ez a Pénzmadár úr, a bátrakat szerette, az igazán merészeket, akik nem tojtak a gatyájukba, akik tettek is valamit érte, hogy sikeresek, gazdagok legyenek. Aki szegény, az elmehet kaparni, annak nincs becsülete mások előtt. A szegényt lenézik, megalázzák, kiforgatják még abból a kevésből, is, amije van. Éhezik sokszor. Vacak lakásban lakik. Annyit gyalogol, hogy térdig kopik a lába!” Ez az, ujjongott magában a kisfiú, ez már döfi. Látta maga előtt a Pénzmadarat. Szép, éles csőrét, a karmait. És a szárnya. Ha kitárta a szárnyát, alig fért be a szobába! Ha például felkapna egy bárányt, az hiába bégetne, meg kapálódzna, felrepülne vele a mennyekbe! Olyan erős ez a Pénzmadár. Pénztojást tojik, ráül, kikelti a tojásokat. Kikelnek a kis pénzecskék. Amikkel, ha az ember jól spekulál, nagy pénzecskét lesznek! A Mama folytatta: „De a gazdag ember!… Ó, ha tudnád, mit mindent tud kezdeni az ember a gazdagságával… A gazdag előtt megnyílnak a kapuk, a hivatalokba szabadon mászkál, ki és be, a kalauz és a portás messziről tiszteleg neki. Mert a kalauz és a portás nagyon nagy ember ám, őrzi a villamos meg az autóbusz kocsiját, a hivatalban a bejáratnál pöffeszkedik, és ő dönti el, ki az, aki bemehet, és kinek kell kint maradnia. A villamosról egyszerűen leszállíthatja a nem oda valókat. De azt is megteheti, hogy taxiba ül, és hanyagul odaveti a sofőrnek, ide vagy
4 oda vigyen, kérem! Bemehet a henteshez, két pofára zabálhatja a prágai sonkát, amiből például mi, tíz dekát veszünk, Neked. Mi, a papával sosem eszünk prágai sonkát, mindig is töpörtyűt vettünk, mert az a legolcsóbb… A gazdag embernek Pénzmadár uraság ül a vállán, de láthatatlan ám, a szegények nem látják. Ez a Pénzmadár folyton sugdos a gazdag fülébe, ezt vagy azt tegyél, fektesd be a pénzed, hogy fialjon, most vedd ki, mert esik az árfolyam, most aranyat vegyél, most ingalant, most dollárt, most adj el, most várj és spekulálj a pénzeddel!” - Hogy kell spekulálni a pénzzel? - Úgy, hogy a kellő időben mozgatod a tőkéd. Mindig éppen akkor, mikor a legjobban járhatsz vele. Kérdezd csak meg a Lujcsit. Az ő papája például rosszul spekulált, tönkre ment Southamptomban, földönfutók lettek, irgalmatlanul szegények, nudlik. A szegény – az nudli! Azt szeretném, és arra nevellek, hogy nehogy nudli legyél! - Az borzasztó, az a spekulálás, - mesélte Lujcsi, ha a Mama éppen gyengélkedett, és átengedte az elalvás előtti mesemondást. - My father nagyon hülye volt. Odalett a malom, benne az a borzasztó sok gépezet, munkások, minden. Feltette a tőzsdére. Egy penny nem sok, de annyi se maradt. El kellett vándorolni Magyarországra, Ervin bácsihoz, a fatelepre, Szekszárdra. Akkor azt mondta Ervin bácsinak, tőzsdézzünk, itt nagyon jó a tőzsde, Horthy kormányzó támogatja a nagypolgárokat! De az Ervin bácsinak meg volt a magához való esze, azt mondta, „aki a fához ért, az maradjon a fánál, és ne akarjon felkapaszkodni…” - Mi az a tőzsde? - A hely, ahol a pénzzel lehet spekulálni, arany Kukikám! Majd megérted, ha nagy leszel! - Nem vagyok „arany Kuki!” - Bocsánat. De annyira szeretlek… A Mama, akaratlanul bajuszkájára tévedő ujjaival néha a Papáról mesélt. A Papa alamuszi kisfiú volt, árulkodós, nem tudott rászokni a bilizésre, a szülei sokat szenvedtek vele. - És én? - Te is nehezen szoktál rá. Amikor végre megtörtént, és a bili alján ott láttam egy kis barna valamit, annyira megörültem, hogy le se akartam húzni. Azonnal elmeséltem a Lujcsinak, aki meg is akarta nézni, sőt meg is nézte, elmeséltem a fűszeres néninek, te még a villamosvezetőnek is elmondtad… A Papának?... A Papának nem meséltem el… Nem érdekelte, mi van idehaza. Mondtam, hogy kislányt szeretett volna… Ne is beszéljünk róla… - Ne is beszéljünk. - Na jó, a keze azért jó volt, - mondta a Mama olykor enyhültebben, - a varrás, a szőrme mindig érdekelte, ügyesen fércelt. Mindenféle öltéssel dolgozott, például
5 nagyszerűen alkalmazta a „pelenka-öltést” például, amit csak kevesen ismertek. És rajzolt. Bundákat tervezett, egyszerűen „tudott tervezni”. Soha n4em tanulta. Tudta. Cseppet sem volt szemrevaló fiatalember, puklisan állt, nem tudott táncolni, nem mondott szépeket, egyáltalán nem tetszett. Csak azért ment hozzá, mert az a fiatalember, akit szeretett, és aki viszont szerette, túl gazdag volt hozzá. A szülei megakadályozták, hogy szegény lányt vegyen feleségül. Akkoriban egy huszonnégy éves lányt már „vénlánynak” mondtak. Úgy határozott, a megbélyegzést elkerülendő, inkább feleségül megy ehhez a puklis, rossz indulatú emberhez, aki, színleg szerelmes volt belé. Utóbb kiderült, ez sem volt igaz. A Papa csak magát tudta szeretni. Oly mértékben volt önző, hogy arról ódákat lehetne zengeni, ha egyáltalában érdemesnek tartaná arra, hogy nevét a szájára vegye… Azután már inkább a pénzről mesélt. Hozta a kamillateát, hol keserűen, hol mézzel, cukorral-citrommal, és mindig éhgyomorra! Ha éhgyomorra iszod meg, száz évig élsz! – mondogatta. Régebben csakis a kamillavirágban hitt, azt főzte le, megszűrögette, hűtötte, később nagy nehezen elhitte, hogy az előre csomagolt, tasakba zárt kamillatea, éppen olyan jó és hatásos, mint elődje. (Miklóska doktor állandóan igazolta a Mama kamillatea mániáját, a hol székrekedéses, hol hasmenéses kisfiú panaszai megszűntek.) A pénz, ez a kiszámíthatatlan, kétszínű fogalom, a maga tünékenységével, kiismerhetetlenségével, érdekességével, bevette magát a kisfiú tudatába. Gyűjteni kezdte a csilingelő aprópénzeket, az ötfillérest, tízes, húszast, az ötvenfillérest, egyforintost, aki csak a lakásukban járt, „adót fizetett” a kisfiúnak, ezt a gyerek is, a Mama is elvárta a jövevényektől. A kisfiú ugyanis kapott egy apró villanymotort, amely a konnektorba dugva aprócska köszörűkövet hajtott, így késeket, ollót és minden egyéb élesíteni való eszközt meglehetett köszörülni. Aki jövevény esetlen nem hozott magával köszörülni valót, annak Lujcsi az előszobában táskájába dugott egy kést. „Adózott” az asztalos, a gázleolvasó, a villanyszámlás, a szomszédok, Nánási néni a földszintről, a varrónő, persze senki sem tudta egymásról, hogy ez egy szokásos társasjáték, az illető obulust nyom a gyerek nyirkos kis markába, a Mama az előszobában természetesen visszaadja a pénzt. (Már aki elfogadta. Aki például két darab ötfillérest adózott, annak nem volt képe zsebre vágni a Mama pénzét.) Később nagyszerű, és komoly pénzbeszedési foglalatossággá vált a köszörülés. Frigyes fejlesztést hajtott végre, a barkácsoláshoz ösztönösen jól értett, apró villanymotorra acélkereket erősített, komoly köszörűje lett, nagyméretű kerék. Csak úgy röpültek a szikrák munka közben, a kisfiú hegesztő-szemüveget vett fel, megszállottan dolgozott. Ezt a tevékenységet még szívpanaszai miatt ágybefekvő állapotában is vígan tudta gyakorolni, járó betegként úgyszintén, egészségesen pedig kifejezetten pompás minőségben. Megköszörülte a házbeliek kését és ollóját, immáron egy
6 forintot kapott érte. Kutyát sétáltatott, macskát etetett, kanárit reptetett a lakóknak. Az iskolát ímmel-ámmal járta, mert tudta, a Pénzmadár az élelmeseket szereti, nem az okosokat. A Mama tanácsára néhány lakótól megvett apró tárgyakat, régi gramafon lemezeket, öreg lámpásokat, vacaknak látszó festményeket, és eladta a használtcikk piacon. Csodás világba csöppent az Ecseri úti ócskaságok között. Mintha megállt volna az idő, régi újságok, könyvek, képek, festmények hevertek a földön, nagy kupacban, bódék, titokzatos rendeltetéssel, telis-tele ruházattal, cipőkkel, kabátokkal. Az eladó összefogta a riadt vevő hátán a kabátot, így passzolt. Szemrebbenés nélkül eladott néhány számmal nagyobb méretet, olcsón. Ez volt a jelszó. Olcsón! Imponáló gátlástalansággal sózták rá árucikkeiket az eladók a parasztforma, tájékozatlan vevőkre. Számtalan tárgyat adtak el úgy, hogy a vásárlónak tulajdonképpen nem is volt szüksége a szóban forgó tárgyra, rábeszélték, olcsónak tűnt, megvette. Frigyes tátott szájjal bámulta a talpraesett kereskedőket, ügyesen lődörgött a bódék közelében, palástolta odafigyelését, a cipőjét fűzte, hátat fordítva fülelt. Itt minden olcsó volt, bicikli pumpa, lábas, lakatok, villanykörték, csizmák, porcelánok. Miska kancsók, tányérok, evőeszközök, kések, készletben. Világháborús érdemrendek, régi pénz, bútorok, csillárok. Egy alacsony, vörös nőszemély torkaszakadtából, tölcsérbe énekelte a divatos slágereket a dalok szövegét kinyomtatva árusította standján. Látott néhány olyan ruhaféleséget, amelybe „beleszeretett”, maga sem hitte volna, hogy a ruha, jelmez gyűjtése valósággal szenvedélyévé válhat. Pedig sok mindent vásárolt, mindenféle céltudatosság nélkül, tekintet nélkül arra, akarja-e használni valaha a cuccot, avagy csak gyönyörködik benne, rendezgeti, javítgatja. II. Világháborús katonazubbony, kalauz sapka, női blézer, orvosi köpeny, sőt, akadt egy teljes papi ornátus is. Élvezettel alkudozott, kivált, mikor a kereskedők már kezdték megismerni, és rájött, nincs olyan ár, amit ne lehetne lejjebb tornázni. Lejjebb és még lejjebb! Itt mindenki el akar adni! Ezeket a kincseket izgalommal vitte haza. A Mamától kapott egy gardróbszekrényt, amelyet csakis a jelmezek tárolására használt. - Még mindig jobb, hogy ezeket a frinc-francokat hozza, mintha állatot szerezne be. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy kutya lakhatna a lakásomban… - mondta a Mama a konyhában Lujcsinak, aki palacsintát sütött Kukinak. Csodálattal szemlélte a látványos sütés fázisait. Lujcsi igazi palacsinta-sütő virtuóz létére, feldobta a levegőbe a palacsintát, az megperdült a levegőben, és az ügyesen alája tartott serpenyő el is kapta. A visszahulló tészta készségesen sült a másik felén. Tudta, ha fia beállítana egy kiskutyával, képtelen lenne kidobni őket. Nem akart és nem is tudott ellentmondani a gyereknek. Szerencsére, Frigyes, ellentétben kortársaival, a kiskamaszokkal, nem vágyott állatra. A szomszédoktól számtalan rémtörténetet hallott, elszabadult és szekrény mögé szorult aranyhörcsögökről, lakásban ellő macskákról,
7 vízbefojtott, felesleges kiscicákról… Beteg papagájokról, „akiket” borítékba csomagolva hordtak állatoroshoz a gyerekek, és fizettek hatalmas összegeket a kezelésért. A palacsintában nem csalódott. A gyerek húsz palacsintát volt képes egy ülőhelyében felfalni. Érdemes volt veszkődni a sütéssel tehát. Frigyes kint, az ócskapiacon látta meg az Érettségi Bizonyítványt, ezt is gyorsan megvette, aprólékos, hosszantartó munkával beleírta a saját nevét; így elérte, hogy remek eredménnyel érettségizett, holott a gimnázium tanárai alig látták. (Színötös!) A Mama előtt persze nem büszkélkedett szerzeményével. Anyja nem szerette az ilyen vicces vásárlásokat. Miután elégedetten nézte nevét az okmányon, nagyítóval vizsgálva sem látszott rajta macskakaparás, radírozás, a papiros sérülésmentesen ragyogott, gondosan elzárta az okmányt, abba a titkos, kulcsra zárható fiókba, ahol legértékesebb kincseit őrizte. Maga sem hitte volna, hogy egyszer előveszi, és használja. Pedig ez az idő bekövetkezett. De addig még nagyon sok minden történt. Hihetetlen érzéke volt az iratok „átjavításához”, új név, fénykép, másfajta adatok belemásolása egy iratba szinte a tökéletesség szintjét érte, észrevehetetlen javítások kerültek ki a keze alól. Legnagyobb dobása egy focista útlevelének kiállítása volt, aki a – Belügy szerint megbízhatatlan lévén – nem kapott útlevelet. Kuki még tizennégy sem volt, amikor olyan kitűnő hamisítványt rittyentett, hogy a focista meg sem állt vele Bécsig, onnan Spanyolországba ment, és szerződtették a Murciába, az akkor még másodosztályú klubba. Ez a focista élete végéig hálás volt a gyereknek, egyre-másra küldözgette leveleit, nagy játékosok fényképeivel, bikaviadal fotókat, nagy nők portréit. Egy-két különleges aktot. (Kuki az ócskapiacon kapcsolatba került egy bélyegkereskedővel, aki készséggel megvásárolta nagymennyiségű, Spanyolországból kapott bélyegeit, különös tekintettel arra, hogy a magyar bélyegpiacon akkoriban ritkaságnak számítottak a spanyol bélyegek.) Olykor bolondoztak. A Mama megtanította az arcfestésre. Eleinte játék volt ez is, óvodai bulikra készítette fel, bohóc volt, rendőr, festett rossz lány, (ez utóbbi szerepvállalást nehezményezték az óvodában, azért gyorsan átfestődött kecskegidává), rúzs, púder, szemhéjfesték, apró parókák, jelmezek; Frigyes élvezte, ha Bobby rendőr lehetett, gyors karlendítéssel, tányérsapkában irányította a lakásban a forgalmat és Lujcsi valahányszor engedelmeskedett kézmozdulatainak. Legjobb azonban a Pénz-játék volt, a Mama Forintnak öltözött, Frigyes Fillérnek, Lujcsi egy rajztáblára festett papírpénzt emelt a magasba, ő volt a Bankó. Ezek a pénzek aztán énekeltek, táncoltak, viháncolásuktól zengett a Rottenbiller utcai lakás. Este, lefekvéskor sokáig nem tudott elaludni, valami ismeretlen nyugtalanság szállta meg, mintha menni akart volna valahová, mozogni, helyet változtatni. A
8 gyomrából indult ez a nyugtalanság, a Mamának nem akart szólni róla, hiszen úgyis örökké nyugtalankodott, vigyázta kisfia lépteit, napjait, életét. „Jaj, csak félre ne nyelj, nem szabad menet közben enni, almát különösen nem, a falat a torkodon akadhat, gondolj a Hófehérkére, az is hogy járt… Megfulladt.” Egyvalami nyugtatta meg, egyetlenegy, csak ha erre az egyvalamire gondolt, ha ezt az egyvalamit fényesítette, tisztogatta, alakítgatta, és ez a pénzről szóló mese volt. Minden este imádkozott, a Mama ragaszkodott hozzá, bár nem hitt Istenben, de ez az ima hozzátartozott a lefekvéshez. „Én Istenem, jó Istenem, Lecsukódik már a szemem, De a Tiéd, nyitva, Atyám, Amíg alszom vigyázz reám…” A pénz, egy hatalmas, nagy csőrű madár, félelmetes karmokkal, jó, jó, annyit már tudott, hogy vannak galambok, varjúk, szarkák, sőt sasok, még sőtebb griff madarak, de a Pénz fajtájú madár más volt. Nevetett. Összenyalábolt egy nagy halom pénzt, bankókat, színeseket, fakókat, gyűrötteket, és elrepült a fellegek felé. Rengeteg régi pénze volt a Mamának, bankjegy és fémpénz, Pengő, Adópendő, (ezek lebélyegzett bankjegyek voltak), Millpengő, Billpengő, orosz kopek, német egymárkás, cent, svájci frank, fillér és forint. És ötven filléresek. Egyszer megszámolta, háromszáz tíz darab ötvenfilléresük volt. A pénzeket a gyermek Frigyes kezelte, először malacperselyben, majd újabb és újabb malacperselyek érkeztek a házhoz, (színes rajzokkal díszítettek, majd összetörhető, agyag perselyek, malac, tehén, kutya formájúak), aztán a pénzek kinőtték a perselyeket. Kuki kapott egy piros kis ládát. Eredetileg szerszámos ládikó volt, szétnyitható fiókszerű képződményekkel, ebbe aztán szépen el lehetett rendezni a pénzecskéit. Mivel a kések élezésével remekül keresett, gyűltek, gyülekeztek az ötven filléresek, a Mama néhányat beváltott forintosra, sőt egy szép napon egy igazi, zöld hasú tízforintosa is lett! Egy gyönyörű, vadonatúj szépséges tízes, egyetlen ránc és gyűrődés nélkül. A gyerek ezt az első tízest megcsókolta, a párnája alá tette, és hónapokig vele aludt, méghozzá úgy, hogy a bankót szépen összehajtogatva nyirkos kis markába fogta. Elgondolta elalvás előtt, hogy a Pénzmadár uraság leszáll a Rottenbiller utca egyik házának tetejére, bekukucskál a harmadik emeleti lakások ablakán, és azt kérdi: - Merre van az a híres kisfiú, akinek olyan szép tízforintosa van? Frigyes nagyot nevetett az ágyban, amikor elképzelte, hogy a Pénzmadár ott áll az ágya előtt, zavartan tollászkodik, egyik lábát felemeli, kapar a takarón. - Itt. Én vagyok az!
9 - Na mutiiiiii! Hadd nézzem! Naaaaa! Nem bántalak, ne félj. Csak meg akarom nézni. Egy pillanatra kinyújtotta markát a takaró alól és szétnyitotta ujjait. A zöld hasú bankó szinte felszikrázott, a Pénzmadár a szárnyával eltakarta a szemét, hogy meg ne vakuljon. - Gyönnnnnyörűűűűűűű! Gyönnnnnyörűűűűűűű! – rikoltotta elragadtatottan a Pénzmadár, (ekkor hirtelen, valahogyan papagájosnak tűnt ez a híres madár, de csak egy rövid pillanatra), a kisfiú máris visszahúzta markát a takaró alá. – Ne félj, te buta Kuki, nem akarom elvenni. Mi ketten, barátok vagyunk. Én melletted leszek. Azt akarom, hogy sok-sok ilyen tízes gazdája legyél! Csak bízz bennem! És mikor már rengeteg-rengeteg ilyen tízesed lesz, és gazdag kisfiú leszel, vehetsz a Mamának egy szép autót, meg egy nagy házat, és ott élünk majd boldogan, míg meg nem halunk! - Te is ott leszel, Pénzmadár uraság? - Természetesen, ott! Ott hát – felelte a Pénzmadár. – Szerencséd, hogy Pénzmadárnak szólítottál. Az emberek nem becsülik az igazi pénzmadarakat, lenézik őket, sokan meg se látnak, te pedig, kisfiú létedre is tisztelettel beszélsz velem. Eztán veled maradok, a válladon fogok ülni, és ha szükséged lesz rám, szólj! Álmából a kamillatea érkezése, és a Mama aggódó mosolya keltette fel. Engedelmesen ült fel és itta a folyadékot, hiszen immáron tudta, nincs mitől tartania: a Pénzmadár sosem hagyja el. Mindig vele marad! Kicsit gyáva volt, ha valami igazán bántotta, ez a gyávasága volt. Hogy megrettent az erősebbektől, nem mert visszaütni. Mintha nem lett volna mindegy. Így is, úgy is elverték, benyelte a pofonokat. A rúgásokat. Nyugodtan visszaüthetett volna, nagyobb verést el sem lehetett volna képzelni. Legtöbbször a Fogarasi nevű többször bukott osztálytársa püfölte. Fogarasi ugyanis minden áldott nap elvette az uzsonnáját, ha nem akarta odaadni, vagy lopva megette iskolába jövet, már lecsengett az első pofon. Megverték azért, ha nem volt hajlandó súgni az órán, de kapott azért is, ha ezt megtette, hiszen rossz tanuló lévén mit súgott volna? Maga sem tudott jól felelni soha. Kapott lány miatt, kapott pletykálkodás miatt, kapott azért, mert verni a gyengébbet, jó. Aztán egy napon félrevonta Lacót, ezt a behemót, kopasz állatot azzal, hogy öt forintot fizet, ha hajlandó testőrködni neki. Lacó ugyanis Fogasai ellenlábasának számított az osztályban. Mindenben vetélkedtek, még abban is, kit zavarnak ki többször az órákról, mert beszélget, a többieket piszkálja, vagy papírrepülőt küldözget. Fogarasi ebben is vezetésre állt, jóval rosszabbnak sikerült lenni, ellenfelénél. Lacó pár percig fontolgatta az ajánlatot, majd elfogadta. Először ugyan letagadta, hogy megkapta a pénzt, és gyönyörködve, karba font kézzel nézte, hogy tanítás után
10 Fogarasi elveri Kukit, de másnapra a helyzet magaslatára emelkedett. Rájött, hogy nyugodtan, pozitív okból eshet neki Fogarasinak, megvédi a gyengébbet! Büszke volt új beosztására: testőr. Fogta magát, ünnepélyesen bejelentette Fogarasinak, eztán, ha egy ujjal is hozzá mer nyúlni Kukihoz, vele gyűlik meg a baja. Fogarasinak tátva maradt a szája a meglepetéstől, majd felröhögött, majd átlökte Lacót, a mögötte lopva leguggoló Saly Gyurin. Ekkor kattant be végleg valami Lacóban, amikor felkelt és megpillantotta vérző térdét (már megint a bal térde! Lacó kapus a Bástya ifi háromban, és mindig a bal térde verődik fel!), rövid idő alatt pacallá verte Fogasit és famulusát. Tüntetően Kuki vállára tette a kezét, így vonultak le a tett színhelyéről. Innen számítható a végleges tudat, a pontos felismerés: pénzzel mindent el lehet intézni! Mindent az égvilágon, sőt, még annál többet is! Kuki este elmesélte a Mamának az esetet (közöttük soha nem volt semmi szégyellnivaló, és soha nem kellett eltagadni semmit a Mama előtt, mert Ő mindig megértette, mindenre talált megoldást, és a fia minden egyes – negatívumnak látszó – eseményéből sikerrel jött ki.) - Ugye, mondtam? – kérdezte a Mama. – A Pénzmadár. Ott ül a válladon és segít, ha bajban vagy! A Pénz, ez a furcsa nagy madár, ugye, mindenható! A gimnáziumban Frigyes már az évnyitón adott egy piros százforintost Szatyinak, a legerősebb és legelvetemültebb fiúnak, akit a térről ismert, és örömmel nyugtázta, hogy egy osztályba kerültek. Szatyi már a téren is átverte a csöveseket, lopott a zsugásoktól, Itt a piros, hol a pirosat játszott, a szódástól, akinél dolgozott, rendszeresen pénzt lopott, és kérkedett vele, elkergették a rendőrök, olykor be is vitték. Kuki tehát okkal és joggal nézett fel a fiúra. Azon nyomban megtette testőrének. Szatyi eleinte valami elképesztő gőggel verte a gyengébbeket, verés közben lefitymálta, és ki is röhögte őket. Tekintet nélkül ismeretségükre, Kukit is hamarosan elverte volna. Szerencsére épp időben történt a felbérelés. A piros hasú bankó hatására, valósággal csoda történt. Szatyit mintha kicserélték volna. A legjobb barát vált belőle, mindenkit lecsapott, aki csak egy rossz pillantásra méltatta Frigyest, aki netán rosszat mondott rá, annak többé nem volt maradása az osztályban. Szatyi kiüldözte, ellopta táskáját, kiszórta az iskolaszereit. Együtt lógtak az órákról, Kuki kifizette a mozijegyeket a Szikra filmszínházba, egy-egy kisebb kaját a Boráros téri talponállóba. Szatyi szinte az adjuntusává lépett elő, kisebb szolgáltatásokat is rá lehetett bízni, amikor pedig elkezdődött Szatyi intőkönyvének „kidolgozása”, madarat lehetett volna fogatni vele. Frigyes olyat nem tudott kitalálni, amit Szatyi azonnal és legjobb tudása, tehetsége szerint meg ne valósított volna. Csupán arra volt szükség, hogy a szaporodó intőket Szatyi apjának aláírásával nyugtázza. Többé nem néztek szülei Szatyi körmére, tehetett, amit akart, nem kellett hosszú, tehetetlen órákig a leckéje fölött kuksolnia. Többé „nem kapott intőt”! A Mama ekkoriban használt ruha-üzletet üzemeltetett, (ráérzett a nagy lehetőségre, évekkel később nagyobb vállalkozók csinálták ugyanezt, „turkáló” néven.)
11 Akkoriban az időben bála számra hozták élelmes vállalkozók a használt cuccokat külföldről, Hollandiából, Németországból, blézereket, nadrágokat,blúzokat. Frigyes kitalálta, hogy a boltocskát nevezzék Second Hand-nak, a vásárlók szeretik a hangzatos, külföldi (kivált angol vagy francia) elnevezéseket. (Szerzett valahonnan egy angol-magyar szótárt, előszeretettel bújta, és tanulgatta az angol szavakat, melyeket Lujcsi segítségével örökösen tökéletesített. ) Az üzlet sosem látott virágzásnak indult. Akkoriban már szabadabban lehetett utazni, Frigyes (autót vezetni sohasem tanult meg), bérelt kocsival járta Európát és főleg Garage Sale helyekről vásárolt, garázs mellé kitett kupacokból válogatott, szinte ingyen. Amikor a rendszerváltás évei bekövetkeztek, Frigyes megérezte, eljött az idő, amikor a nagy madár már biztonságosan befogható, megszelídíthető. A Mama leste kívánságát, négy boltja ontotta a bevételt. És Frigyes előállt a nagy ötlettel, melyet serdülő ifjú korában szerzett, amikor kutyát sétáltatott, szakmányban. Elképedt, amikor tanúja lehetett Gazdi és Kedvenc állatka találkozásainak, „szerelmes-kedéseinek”. Komoly, felnőtt emberek, orvosok, ügyvédek, országgyűlési képviselők ölelték keblükre kis négylábúikat, gügyögtek hozzá, csemcsegtek, szájból etették, együtt aludtak velük, mindenféle eszközöket vásároltak, hogy macska pici rekamién alhasson, a kutyuka kabátot, apró cipőcskét húzhasson, ha zordnak látszott az idő. Kisállat! Épp elég kutyát sétáltatott, macskát legeltetett. Az emberek imádják apró állatkáikat, kényeztetik, a tehetősebbek tejben-vajban fürdetik őket. Kutya, macska, aranyhörcsög, papagáj, kanári, apró majmocska, teknősbéka, bármi, ami lakásban tartható. Ebben van a nagy üzlet. Kivált, ha az állatka elhalálozik! - Miért, akkor mi van? – kottyantotta Lujcsi. - Akkor meg kell válni a szeretett állatkától. El kell temetni. De hová? Ez itt a nagy kérdés? Ha történetesen nem az Állatkórházban hal meg. Mit tehetnének vele? Dobják a kukába? Vigyék be az Állatkertbe? Nem vihetik. Vagy ássák el, csak úgy? És hol? Egy parkban? Nem, ezt méltatlannak érzik. - Tömessék ki őket! - Fúj! Undorító! – mondta Frigyes. – Ezt igazán senki sem akarhatja, aki hosszú éveket töltött a szeretett állattal. - Hát, mi legyen velük? – kérdezte a Mama. Úgy nézett a fiára, akár az Istenre. Frigyes sejtelmesen mosolygott, rágyújtott egy finom, amerikai cigarettára. Az illatos füst pamacsokban gomolygott a fejük felett. - Ha lenne egy gusztusos kis temető… - kövérkés kezeivel gesztikulálva illusztrálta tervét. - Gyönyörű, zöld gyep. Bájos kerítés. Állandó zene, magnóról. Aprócska sírkövek.
12 A sírköveket szobrocskák, táblácskák. „Belézneki Oszkár. Uszkár. Élt „Nádasjáró Nádas Cirmi. Sziámi. Élt tizenhét évet!” Az állat temető krematórium, aki nem akarja, annak az állatkáját nem földelnénk egy urnába tennénk. Vagy szétszórnánk, nagynyomású sugár alatt. kijáratnának, emlékezni. Rá. A Szeretett Lényre.
hat évet!” Vagy: végében parányi csak úgy, hanem És az emberek
- Zseniális! – A Mama elragadtatottságában tapsolt. - Csodálatos! – mondta Lujcsi. - Már a nevét is kitaláltam: Örök Nyugalom Kertje Kft. - Egyszerűen nem hiszem el! Mindezt az én Kukim eszelte volna ki? Az én drága gyermekem? - A Mama kerekre tágult szemmel, büszkén és lélegzet visszafojtva hallgatta a tervet. - Kisállat-temető! Hogyisne! Szenzációs! - Kevés befektetés, kis terület a város szélén, apró krematórium, két jó asztalos! Hogy minek az asztalos? - Frigyes papírral-ceruzával illusztrálta előadását. – Ilyesmi urnákra gondolok, lenne olcsóbb, és lenne drágább. Csakis fából. Bükk, vagy cser, az jó kemény. Időt álló. Az elhamvasztott, avagy eltemetett állatka részére többféle helyen, mindjárt a bejáratnál, ez a drágább, vagy a krematórium mellett, olcsóbb, - de azért szép sírhelyet lehet vásárolni. A síremlékeket magam tervezném. A kivitelezés faragott mészkőből. Persze nálam majd lehet carrarari márványból is, aki meg akarja fizetni. Kedvenc fotel, ami szakasztott mása az eredetinek, olyan, ahol a kutyus évekig pihent, de lehet apró konyha, kályha teteje, sőt szoba is. Mindez igényes kidolgozásban, natúr színben, ahogy a kő adja, vagy időtálló festékkel színezve. Ide évekig látogathat az elárvult tulajdonos. A kert előtt apró virágüzlet. - Én csak ámulok és bámulok. Az én kisfiam saját üzlete… Hál’Istennek! Micsoda talpraesett gyerek! Én mindig mondtam, és reméltem! Ez a Kuki még viszi valamire! - Van az a telkünk Máriaremetén. Pénzbefektetésnek vetted, de semmit sem kezdtél vele. Nyakig ér a gaz, a fák kirohadtak rajta. Ezt, ha oda adnád… - Hogy oda adom-e? Szívesen és boldogan! Különben is a nevedre vettem, eleve a nevedre írattam, hogy ne kelljen örökösödési adót fizetned, ha elmegyek… - Hagyjuk ezt az „elmenést”! Rád itt van szükség, Mama, ezen a földön, mellettem. Amíg én élek, mindig szükségem lesz rád. - Hogyne, tudom én, jön egy fess lány, aztán azt mondja, zavard el a vén csotrogányt valami otthonba, vagy elfekvőbe. Muszáj. Mit kezdjek vele? - Mama – mondta ünnepélyesen Frigyes, - és jó, hogy a Lujcsi is hallja! Már mondtam, és most is megismétlem, amíg én élek, szükségem van rád! Semmiféle elfekvőről
13 nem lehet szó. Ha megnősülök, előbb rakom a feleségem az elfekvőbe, mint Téged. Isten engem úgy segéljen! A Mama a szemét törölgette. Lujcsi is elérzékenyedett, igencsak szipákolt. - Ne tegyél könnyelmű ígéreteket, Kuki. Te még nem tudhatod, a pina nagy úr! Borzasztóan nagy! - Lehet, hogy egy világ omlik össze benned, Mama, de már tudom. A pina tényleg nagy úr! Parancsol. Uralkodik. Már akin lehet! De azt a csajt, aki csak megpróbál egy szemernyi is uralkodni akar rajtam, elzavarom a tarka faszba. A nagyságos pinájával együtt! Már bocsánat, ha kissé vulgáris voltam… A Mama összecsapta a kezét. - Az én kisfiam már nem szűz? Lujcsi! Pezsgőt. Van egy üveg húszéves Mum pezsgőnk. Ünnepi alkalomra! Lehet ennél ünnepibb az alkalom?! Azt bontsad fel! Amit a Papa kapott a szövetkezettől. Hál’ Istennek itthon felejtette, mikor meg- bolondult, és elment. Mellesleg, ő is kitapasztalta, mekkora úr a pina. Még Téged is itt hagyott miatta… Rá is fázott, hál’Istennek! - Van egy Szatyi nevű ismerősöm. Jóravaló fiú, megbízható. Ő lesz az első alkalmazottam. A Mama elkapta és megcsókolta Frigyes kezét. - Na és Te? Találtál valamit nekem? – nézett Kuki Lujcsira, aki zsebéből kitépett újság hirdetést vett elő. – „Kandallók tervezése, építése a legolcsóbban! Az én kandallóm mellett melege lesz!” - Minek ide kandalló? – kérdezte némi nyugtalansággal a hangjában a Mama, aki azért egy egészen kicsit nyugtalanított Kuki nagyvonalú elképzelése. Régi motoros lévén, pontosan tudta, mennyi buktató lehet egy ekkora tervben, mennyi gáncsoskodót kell legyőzni a terv végrehajtásához, hányan tartják majd a markukat, amikor a terveket el kell fogadni. Mennyi sok, borravalóval terhelt víznek kell lefolynia a Dunán, amíg a tervezett dolgok megépülnek. - Kitűnő. Ez jó lesz. Építetni akarok egy krematóriumot! Ha eltemetném az egész állatkát, hamarosan betelne sírral a Remetei telek. Hiszen ismeritek, nagy valami túlságosan nagy. De ha van egy krematórium, összesöpörjük a hamut, és csak az urnát kell eltemetnünk, méterszer-méteres, két méter mély gödörbe. - Mindenre gondol – mondta a Mama. - És honnan tudjátok, melyik marék hamu, melyik állatka maradványa?
14
- Na, ez a „zakson” tipikus esete! Hívd fel nekem ezt a kandallóst, légy szíves. - Hívom – felelte engedelmesen Lujcsi. ***
