Az „arab tavasz” Maróth Miklós
A
jelen tanulmány már címében is árulkodik szerzőjének a széltében-hosszában, még a közel-keleti politika iránt munkahelyi kötelességként érdeklődők írásaiban használt kifejezéssel kapcsolatos kételyeiről. Mi motiválja mégis e közkedvelt kifejezés használatát, és mi állhat az elutasítása mögött? A válasz könnyen megadható, ha tisztázzuk azt a kérdést, hogyan is kellene a közelkeleti politika szakértőinek eljárniuk, ha tevékenységüket tudományos alapokon óhajtanák folytatni. A politikatudomány, és benne a közel-keleti politika tanulmányozása, a reduktív axiomatikus tudományok csoportjába tartozik. Ez azt jelenti, hogy e tudományok művelői a tapasztalati tények rendszerezése után igyekeznek általános érvényű princípiumokat, azaz axiómákat, definíciókat és törvényszerűségeket megállapítani, amelyek alá besorolva az egyes tények magyarázatot nyernek. Ha aztán fölszaporodnak azok az események, amelyek az érvényes princípiumokkal megmagyarázhatatlanok, akkor a tudomány művelői előbb segédelméleteket fogalmaznak meg, majd ha a segédelméletek túlságosan bonyolult rendszert kezdenek alkotni, előbb-utóbb újrafogalmazzák a princípiumokat.1 Az arab világban végbemenő eseményeket ismertető munkák közül azonban eddig egyetlenegyet sem láttam, amely így járt volna el. Azaz az eseményekkel kapcsolatosan tudományos igényű munkát nem volt alkalmam megismerni. Az események puszta leírása és fölsorolása, amellyel naponta találkozhatunk, érdekes lehet, de tudományos teljesítménynek nem nevezhető. (Ezt a nézetet egyébként elsőként már Arisztotelész is kifejtette Poétika című művében.2) A történettudomány ezt az annalista szemléletet már régen meghaladta, de az egyedi híreken, szenzációkon, sajtóbeli híradásokon élő, magukat szakértőknek tekintők az esetek többségében még nem. Bonyolítja a helyzetet, hogy a szakirodalom egyelőre még a tények tisztességes leírásával is adós, mert egyes események elhallgatását és mások kiemelését erősen befolyásolják az aktuális politikai érdekek. (Ezt az állításomat itt nem fejtem ki, a tanulmány végén található utalásaimból azonban kiolvasható, mire gondolok.) 2012. tavasz
5
Maróth Miklós
Ezek után nézzük, mi lehet a baj az „arab tavasz” kifejezéssel. Mindenekelőtt az, hogy a végbemenő, jellegükben és tartalmukban egymástól erősen elütő események definíciójának semmiképp sem, legföljebb metaforának tekinthető. Metaforáknak azonban a tudományokban nincs keresnivalójuk. Mégis, ha ezt a metaforát értelmezni szeretnénk, akkor a forradalomra kell gondolnunk. Elsősorban azért, mert az 1848-as európai forradalmakat a „népek tavasza” metaforával írták le. Ha Európában 1848 a polgári demokráciába átvezető forradalmak korszaka volt, akkor ez a metafora is föltehetőleg azt akarja sugallni, hogy az arab országok valamilyen hasonló forradalmi útra léptek, azaz megindult náluk is a demokratikus fejlődés. Ha a metafora valóban így értelmezhető, akkor két súlyos probléma adódik vele. Az első az, hogy valamilyen, közelebbről meg nem határozott, de mégis általánosan elfogadottnak tartott nézet (és nem politikai elmélet!) alá akarja rendelni az eseményt. E néhány évtizede Európában uralkodó szemlélet alapján a forradalmat a népek csinálják, és azok mindig a demokratikus haladás irányába hatnak. Ez történik tehát az arab világban is. Ezt a ki nem mondott, csak sugallt tételt igyekszenek erősíteni egyes kiragadott példákkal: néhány Amerikában végzett ifjú hölgy vagy éppen sikeres üzletasszony példáján illusztrálva, hogy immár a nők kezükbe veszik saját sorsuk irányítását, és lerázzák magukról a régi társadalmi korlátokat. Nem véletlenül nők szerepelnek nagy számban a példák között: ők ugyanis egy másik európai komplexus középpontjában állnak. Az iszlám világában ugyanis tudvalevőleg elnyomják a nőket, míg mi Európában minden választásnál (érdemmel vagy érdemtelenül, de) előnyben részesítjük őket. Ha mi így csináljuk, akkor pedig így helyes és így demokratikus. Azaz az „arab tavasz” kifejezés inkább saját európai történelmi és társadalmi komplexusainknak a tükre, semmint az arab világban végbemenő folyamatok elemzése. Elemzés helyett ezeket a saját fejünkben levő kész sémákat magyarázzuk bele az objektív folyamatokba. A másik probléma az, hogy mindeközben az arab világban, eltérően Európától, folyamatosan „tüntetésekről” írnak. A „forradalom” szót az ottani sajtó látványosan kerüli. E föltűnő eltérésnek, azaz az események értékelésében mutatkozó hatalmas különbségnek jó oka van. Az arab világot ugyanis az ottani emberek nem az európaiak szemüvegén keresztül látják, és ezért nem az európai politikaelméletek, hanem saját politikai kultúrájuk fogalmai szerint értelmezik. Azaz egy teljesen más politikaelmélet, mondhatnánk úgy is, egy teljesen más tudomány általános törvényszerűségei alá rendelik. Az ő politikai hagyományaik szerint azonban senkinek sincs joga lázadni egy olyan politikai vezető ellen, aki az iszlám törvényeinek betartását lehetővé teszi a mindennapi életben. A muzulmán vezetők elleni lázadások és forradalmak tiltásának alapja egy Koránban található vers, amely így hangzik: „Ti, akik hisztek! Engedelmeskedjetek Allahnak, 6
Külügyi Szemle
Az „arab tavasz”
és engedelmeskedjetek a Küldöttnek, és azoknak, akik közületek jogosultak a parancsolásra.” Azaz a hívő a törvényes muzulmán uralkodónak föltétlen engedelmességgel tartozik. Ez magyarázza azt a körülményt, miért figyelhetjük meg azt, hogy klasszikus értelemben vett forradalom az iszlám világában, történelmi távlatokban vizsgálva a kérdést, szinte nem is volt, összehasonlítva az európai hagyománnyal és történelemmel. Európában például már az ókortól fogva létezett és elismert volt a zsarnokölés hagyománya. Erről a lehetőségről még a skolasztikus filozófiának olyan kiemelkedő képviselői is elismerőleg írtak, mint John of Salisbury, aki egyébként eleinte Becket Tamás titkáraként működött, de végül chartres-i püspökként halt meg. A Polycraticus című, államtanát tartalmazó művében azt a véleményt képviseli, hogy az uralkodó tekintélye ugyan az Istentől van, de az uralkodó az igazságosságot (aequitas) nem tévesztheti szem elől. Ha hatalmával visszaél, akkor a népnek joga, sőt kötelessége őt megölni.3 Márpedig korunk egyetlen arab vezetőjével szemben sem lehetett megfogalmazni azt a vádat, miszerint nem az iszlám vallási törvényeinek érvényesülését védte volna. Ugyanakkor a hagyományban (a szunnát – a Próféta és társai cselekedeteit – tartalmazó hadíszok – hagyományok – egyikében) a következő, Mohamedtől származó szavakat olvashatjuk: „Utánam vezetni fognak benneteket uralkodók; a jámbor vezetni fog benneteket jámborságával, a züllött vezetni fog benneteket a maga züllöttségével. Hallgassatok rájuk és engedelmeskedjetek nekik mindenben, ami összhangban áll az igazsággal. Ha helyesen járnak el, az nekik és nektek [szolgál a javatokra]. Ha rosszul járnak el, akkor az nektek [válik a javatokra] és nekik [szolgál a kárukra].”4 A szöveg tehát azt mondja, hogy az uralkodónak mindaddig, amíg az az igazság – azaz az iszlám – útjáról le nem tér, minden körülmények között engedelmeskedni kell. Ha jámbor, azaz megtartja a vallás parancsait, akkor uralma hasznos lesz alattvalóinak, mert boldogok lesznek; és hasznos lesz neki is, mert megkapja a túlvilágon a jutalmát. Ha viszont züllött, akkor alattvalóinak hasznos lesz, mert nyugodtan élhetnek az iszlám normái szerint, de neki magának káros lesz, mert megkapja büntetését a túlvilágon.5 Ezt a hadíszt egészíti ki egy másik, amely szerint Mohamed azt mondta, hogy jobb negyven évig egy zsarnok, mint egy óráig vezető nélkül lenni. Ezek a mondatok együttesen egyrészt arról tanúskodnak, hogy az iszlám normái szerint elfogadhatatlan a zsarnok megölése. (Márpedig ez könnyen lehet a forradalom része. Elég itt a francia forradalomra gondolnunk, amely nemcsak általában a nemesek üldözésével, hanem – kiemelt helyen – a királyi család kivégzésével is járt.) Ezzel szemben az iszlámban a zsarnok megbüntetése Allah feladata, nem az embereké. Másrészt az iszlámban uralkodó elképzelés szerint nincs fenyegetőbb veszély a politikai közösségre nézve, mint az anarchia és a vele járó fejetlenség. Ennek az állapotnak az elkerülése az egyik legfőbb feladat, elannyira, hogy inkább ki kell bírni egy nyilvánvalóan igazságtalan és önkényeskedő vezetőt, amennyiben az az emberek számára 2012. tavasz
7
Maróth Miklós
lehetővé teszi az iszlám vallási törvényeinek betartását, mint akár csak egy órára is elfogadni egy ex lex állapotot, amelyről nem tudni, mit hoz magával. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk az arab világ eseményeit, akkor azonnal láthatjuk, hogy azokat a most röviden összefoglalt alapelv alá helyezve egyrészt bizonyos körülményeket megérthetünk, másrészt számos problémát fogalmazhatunk meg. Megérthetjük, hogy miért nem beszél az arab sajtó forradalmakról. A forradalomnak ugyanis egyetlen arab országban sem voltak meg a föltételei, mivel a hatalmon levő vezetés az iszlám törvényeinek mindennapi érvényesülését mindegyikben garantálta. A másik körülmény, amit azonnal látnunk kell, a megmozdulások iránya. Az európai klisék szerinti naiv várakozás, miszerint a tömegek demokratikus irányba fogják tolni az egyes arab országok politikai berendezkedését, nagyobb mozgásteret biztosítanak a nőknek, és a „világtörténelem valaha volt legfontosabb problémájának” megoldásaként eltörlik a kendő viseletét. Mindez csakis a probléma tragikus meg nem értéséről tanúskodik. A tömegmegmozdulásoknak ugyanis csakis egy iránya lehetett, és ez az iszlám restaurálása. A bajok gyökere ugyanis az arab tömegek szemében a korrupció (faszád) volt, nem pedig a szabadság hiánya. Egyedül ez legitimálja a tömegmegmozdulásokat. A helyzet pontos megértésének érdekében néhány további fogalmat kell azonban tisztáznunk. Elsőként azt kell megnéznünk, mit is jelent a szabadság fogalma. Ha e szó jelentését vizsgáljuk, azonnal föltűnik, hogy az európai politikai életben olyannyira fontos terminus nem szerepel a muzulmán vallást ismertető könyvekben, amelyekben a szerzők külön figyelmet szentelnek a muzulmán társadalom leírásának, vagy éppen a muzulmán társadalmak modern fölfogás szerinti megreformálásának. A szabadság tehát első benyomásunk szerint ott nem jelent olyan központi értéket, mint Platón óta az európai politikai gondolkodásban. Ha azonban mélyebben megvizsgáljuk a kérdést, láthatjuk, hogy az iszlám világának modern gondolkodói is szembenéztek a kérdéssel, ámde – saját rendszerük szemszögéből logikusan – olyan eredményre jutottak, amely számunkra meglepő. Megkülönböztetik ugyanis az ember szempontjából a létezés szabadságát, a polgári, majd pedig a politikai szabadságot. A létezés szabadsága Isten önkéntes szolgálatából áll. Ebből következőleg az ember, élve létezésbeli szabadságával, önként elfogadja a vallási törvényeket, azaz a saríát, s ennek következtében elnyeri az állampolgári szabadságot. Ugyanis a saría betartása biztosítja az állampolgári szabadságot. Ha viszont így az iszlám törvénykezése érvényesül az állami életben, és ennek következtében az államhatalmat le tudja váltani a saría, akkor ez maga a politikai szabadság.6 A szabadságért való harc tehát egyet jelent az iszlám uralomra juttatásáért folytatott harccal. Pontosan ennek lehettünk tanúi az események során. De miért kellett harcolni a szabadságért? Azért, mert az arab országok politikai rendszereit a lakosság 8
Külügyi Szemle
Az „arab tavasz”
korruptnak tartotta. A korrupció (faszád) jelentése azonban nem érthető meg sem a magyarból, sem az európai nyelvekből. A szó az arabban több jelentéssel bír. Az egyik szerint erőszakos föllépés másokkal szemben, mégpedig a kifosztásuk érdekében. A szó ebben a jelentésében bizonytalan, ingatag, kiszámíthatatlan viszonyokat jelent. Az erőszakos, jogtalan fellépés azonban hallgatólagosan föltételezi a saríától való eltérést, azaz a vallási törvények figyelmen kívül hagyását. Vallási törvényeket azonban az élet számos területén lehet átlépni, ennek következtében az ebben az értelemben vett korrupció is többféle lehet: van gazdasági, politikai, vallási, társadalmi, és számos más korrupció. A „korrupció” tehát megromlott közállapotokat jelent.7 Másik értelemben véve a faszád jogi terminus, és egy bizonyos döntés semmisségét jelenti akkor, ha a jogban előírt föltételek valamelyike hiányzik. Ebben az értelemben a terminus a jelen összefüggésben nem tartozik témánkhoz. A szó maga a Koránban többször is előfordul, a Korán-konkordancia szerint is az egyensúly fölbomlását és nyugtalanságot, illetve az egyensúly megbomlását követően mások vagyonának elorzását és gyilkosságokat jelent. Az első értelemben a nyolcadik szúra (A zsákmány) 73. verse tartalmazza a szót: „Akik hitetlenek, azok egymás atyafiai. Ha nem így cselekedtek, akkor megkísértés és [nagy] romlás lesz szerte a földön.”8 A szöveg szerint a hitetlenek összetartanak. Ha velük kapcsolatban a hívők nem az előző versekben előadott parancsok szerint járnak el (erre vonatkozik a „nem így cselekedtek” kifejezés), akkor „megkísértés” (fitna) és nagy romlás (faszád kabír) következik. A „nagy romlás” ebben a versben a bizonytalan, kiszámíthatatlan közállapotokat jelenti, amelyek közepette a muzulmánok nem érezhetik magukat biztonságban. A másik értelmében áll a szó az 5. szúra (Az asztal) 33. versében: „Emiatt írtuk elő Izrael fiai számára azt, hogy ha valaki megöl egy emberi lényt egy másik ember [megölése] nélkül, vagy [nem megtorlásként] a földön okozott romlásért, az olyan, mintha minden embert megölt volna.”9 Ez a vers megengedi tehát más ember megölését vérbosszúból, de nem engedi meg azért, hogy javait megszerezzék. Az ilyen gyilkosság romlást (faszád) okoz a földön. Ha valaki romlást okozott a földön, az e vers szövege alapján ugyancsak okot szolgáltat arra, hogy megöljék: az ilyesmit meg lehet torolni újabb gyilkossággal. A faszád szó jelentésének bemutatására elég ez a két hely, és elég a Korán vele kapcsolatos álláspontjának bemutatására is. Látható ugyanis belőlük, hogy a faszád, azaz korrupció esetén föl lehet lépni a korrupt emberrel szemben, de ez a föllépés nem minősül forradalomnak. Ezért hirdetik mindenütt az arab világban a korábbi vezetés muzulmán értelemben vett „korrupt” voltát. Mielőtt azonban továbbmennénk, vissza kell térnünk az előző idézet (Korán, 8, 73) szövegéhez rövid időre. Ott ugyanis láthattuk, hogy a törvényt be nem tartó muzulmánok „megkísértést” (fitna) és nagy romlást okoznak a földön. 2012. tavasz
9
Maróth Miklós
A fitna szó azonban, amely e versben össze van kapcsolva a faszád szóval, ugyancsak többféle jelentésben ismert. A Korán egyes helyein a szó egyszerűen megpróbáltatást, próbatételt jelent, mint ahogyan a magyar fordítás a most idézett versben is használja a szót. Ilyen értelemben találhatjuk meg ezt a terminust a huszadik szúra (Ta Ha) 90. versében: „Áron pedig korábban megmondta nekik: »Népem! Ez csak próbatétel (fitna) nektek!«” A szöveg itt valóban az ismert bibliai történetre utalva azt sugallja, hogy Isten a zsidókat csak nehézség, próbatétel elé állította, hogy kipuhatolja, mire is számíthat tőlük. A szó másik jelentése az ötvenhetedik szúra (A vas) 14. versében található: „És hozzájuk kiáltanak: »Hát nem voltunk veletek?« »Igen!« – mondják [a hívők] – »de ti kísértésbe vittétek egymást, vártatok, kételkedtetek, és elkápráztattak benneteket vágyaitok, amíg végül el nem jött Allah döntés«.” Ebben a szövegben a magyar fordítás „kísértésbe vittétek egymást” szavakkal fordítja azt a kifejezést, amelyet más fordítások a „rizikót vállaltatok” és egyéb hasonló értelmű szavakkal adnak vissza. A „veszélyes kísérletbe belevinni egymást” fordítás felel meg legjobban a szöveg értelmének. Ez a kettős jelentés, a megkísértés valamiféle csalással ötvözve, jelenik meg a hetedik szúra (A magaslatok) 27. versében: „Ti Ádám fiai! Ne kísértsen meg (lá jaftinannakum) benneteket a Sátán, amiképpen… stb.” A szövegösszefüggésből világos, hogy a kísértés egy csalóka képpel történik, és a szó értelmében a becsapás is annyira jelen van, hogy bizonyos fordítások a szöveget „ne csapjon be benneteket a Sátán” értelemben fordítják.10 A tizedik szúrában (Júnusz) ugyanannak a történetnek két, egymáshoz közel álló versében (81. és 83.) is előfordul a szó, nem pontosan azonos, hanem csak rokon jelentésben. Az említett rész Mózes történetét meséli el, aki a fáraó előtt vetélkedett a varázslókkal. Amikor az egyiptomi varázslók bemutatják mesterségüket, Mózes azt mondja nekik: „Allah nem ad sikert a romlást hozók (mufszidún) tetteinek”, majd pedig megtudjuk, hogy „népének csak [kevés] leszármazottja hitt, mivel féltek a fáraótól és az előkelőiktől, hogy megpróbáltatásnak veti őket alá”.11 Az idézett hivatalos angol fordításban azonban itt az „üldöz” szó szerepel.12 Tehát ez a szakasz is, miként a korábban idézettek közül több is, összeköti a faszád és fitna szavakat. Az első szó előfordulásából (81. vers) világosan látszik, hogy egyesek romlást hoznak a földre, majd a másodikéból megtudjuk, hogy ez valóban bizonytalansággal jár, mégpedig az egyiptomiak egy részének személyes épségére nézve, akiknek a megpróbáltatása pontosan abból áll, hogy fegyveres erőszaknak vannak kitéve, és nem kevesebb, mint az életük forog kockán. Ezt a jelentést értelmezhetjük tisztábban a következő két vers segítségével. A második szúra (A tehén) 191. versében a következő mondatot olvashatjuk: „Öljétek meg őket, ahol csak rájuk leltek, és űzzétek ki őket onnan, ahonnan kiűztek benneteket. A megkísértés (fitna) rosszabb, mint az ölés.”13 Az angol fordítás ezen a helyen a „for aggression is more heinous than killing” értelmezést adja.14 A két értelmezés együtt világosan mutatja, hogy a próbatétel, a megkísértés ebben az esetben a fegyveres erőszaknak 10
Külügyi Szemle
Az „arab tavasz”
kitett helyzetet jelenti. A Korán-konkordancia szerint a fitna szó ezen a helyen „az emberek eltérítése az igaz hittől” kifejezéssel értelmezhető a legjobban. Ezt az értelmezést erősíti a két verssel később álló mondat: „Harcoljatok ellenük, amíg nem lesz többé megkísértés (fitna), s míg a hitvallás csupán Allahé lesz.”15 A népszerű al-Bajdáví-kommentár e helyen a fitna szót a hazából való kitaszítottság értelmében veszi. (A Mohamed körül gyülekező hívők kis csoportjának ugyanis el kellett menekülnie Mekkából, ha hitüket meg akarták tartani.) Al-Zamakhsarí hasonló véleményen van: a hazájukból elüldözött hívek száműzött állapotukat nehezebben viselik, mint a halált. A másik hely a huszonkilencedik (Pók) szúra 10. verse. Ott a következő áll: „És akadnak az emberek között olyanok, akik azt mondják: »Hiszünk Allahban.« Ha azonban Allahért zaklatást szenvednek el, akkor az emberektől származó próbatételt (fitna) olybá veszik, mint Allah büntetését.”16 Az angol szöveg szerint a hely fordítása: „they are put to trouble”.17 Al-Bajdáví kommentárjának értelmezése szerint az emberek egy csoportja hajlandó magát hívőnek deklarálni, de ha a hitetlenek részéről testi kínnak lesznek kitéve (ez a fitna), akkor azt Isten büntetésének fogják fel, és hajlandók otthagyni az igaz hitet. A Korán-konkordancia ezek alapján, a szót ismét csak egy mondattal értelmezve, ezt írja: fitna jelenti a hitetleneknek azt a törekvését, hogy a hívőket fegyverrel eltérítsék az igaz hittől. Innen kiindulva érthető a korai iszlám szóhasználata is. Amikor ugyanis megölték a harmadik kalifát, Oszmánt, és ennek nyomán belső háborúk indultak el a muzulmánok között, létbizonytalanságot és nagy fölfordulást okozva minden hívő számára, akkor ezt a folyamatot nevezték a nagy fitna korszakának. Ezek az események vezettek a hívők közösségének első és mindmáig tartó nagy szakadásához, amelynek során a síiták és a kháridzsiták kiváltak az addig egységes hívők táborából.18 A fitna tehát minden olyan bizonytalanságot eredményező eseményt jelöl a muzulmán világon belül, amely a rend fölborulásából fakadó próbatételt jelent a közösség számára, legyen az tüntetéssorozat, avagy fegyveres konfliktus, és potenciálisan a közösség meghasonlását, különböző irányzatokra történő szakadásának veszélyét is magában hordozza. Azaz röviden: az arab világban végbemenő eseményeket e politikai hagyomány jegyében semmiképp sem lehet forradalomnak nevezni, hanem csakis fitnának. A muzulmán világon végigsöprő fitna a muzulmán világban addig uralkodó faszád következménye. Ha vonakodva is, de le akarjuk fordítani (és ezzel egyszersmind a meghamisítás veszélyét is vállaljuk) azt a mondatot, amely szerint a muzulmán világban uralkodó faszád vezetett számos országban a fitnához, akkor mindezt az eddig elmondottak fényében kell értelmezni. Az igaz hit megromlása, és az ezzel járó erkölcsi és anyagi bizonytalanság, a saría háttérbe szorulása (azaz összességében a faszád) vezetett mindazokhoz a megpróbáltatásokhoz (fitna), amelyek ugyancsak változó formákat öltöttek: a tüntetésektől a pártharcokon, a robbantásos merényleteken keresztül a fegyveres harcokig. 2012. tavasz
11
Maróth Miklós
Ha a föntebb elmondottakat végiggondoljuk, akkor azonnal látható, hogy az események nem valamilyen demokratikusabb rendszer vagy éppen az immár egyre inkább komplexussá váló kendő elhagyása (azaz a „tavasz”) irányába fognak haladni, ahogyan a sematikus és leegyszerűsítő európai újságíró-gondolkodásból következik, hanem éppen ellenkezőleg: az iszlám vallási törvényeinek kell megerősödve kikerülniük a küzdelemből. Ha végignézzük az arab világ eseményeit, akkor megállapíthatjuk, hogy alapjában véve ez is történt mindenütt. Néhány kivétel azonban található, mivel a helyi problémák és a külső körülmények igen sokban közrejátszottak abban, hogyan alakultak az események. Tulajdonképpen a várakozásnak megfelelően alakultak az események Tuniszban, amely korábban – a felszínen – a legszekularizáltabb államnak látszott. Az országban hivatalosan tilos volt a kendő viselete, és alapjában véve a nőknek az európai viselet szerint kellett öltözködniük. A szekularizált rendszer vezetőit anyagi természetű korrupcióval vádolták meg, és ez jogosította föl a létbizonytalanságban élő embereket a tüntetésekre, majd ennek következményeként a „földre romlást hozó” vezetőnek és kormányának eltávolítására. Természetesen az eredményt már láthatjuk: megerősödtek a fitna hagyományos megoldásaként a saría visszaállítását követelő muzulmán pártok. Megnyervén a választásokat már egy iszlám köztársaság megalapításának a gondolata is fölvetődött. Ez a folyamat megfelel a föntebb ismertetett hagyományoknak. (És nem mellékesen: ismét szabad a kendő használata.) Hasonló események zajlottak le, némileg más formában, Egyiptomban is. Itt, érthető módon, az anyagi mellett egyszersmind az erkölcsi korrupció vádja is fölmerült az előző vezetővel szemben, amikor az elnöki posztot a hírek szerint tovább akarta adni fiának. Ez volt az az utolsó csöpp a pohárban, amely már túl soknak bizonyult. Természetesen mindenütt valamilyen más konkrét esemény volt az, ami kirobbantotta az eseménysorozatot, de a közvetlen kiváltó okot mindig meg kell különböztetni az általános helyzetet magát létrehozó valódi okoktól. Ha az általános légkör nem lett volna olyan, akkor a konkrét egyedi események egyik arab országban sem bizonyultak volna elegendőnek az elégedetlenségi mozgalmak kirobbantására. Egyiptomban annyival volt bonyolultabb a helyzet, mint Tuniszban, hogy az egyiptomi politikában a második világháború után bekövetkező forradalom óta mindig a hadsereg kezében volt a hatalom. Egyiptomban ugyanis, a világ talán legrégebbi államában, a törzsi háttér nem játszik szerepet, a naszab funkcióját a forradalom óta jobbára a hadseregen belüli kötelékek töltik be. Mubárak elnök azonban hivatali idejének utolsó évtizedében egyre inkább elhanyagolta a hadsereget, az mindinkább háttérbe szorult, ezért aztán az események kitörése után a hadsereg nem állt ki mellette, hanem „semleges” maradt, azaz cserbenhagyta.
12
Külügyi Szemle
Az „arab tavasz”
Valóban korruptak voltak-e ezek a rendszerek, avagy pusztán politikai ellenfeleik vádolták őket ezzel? A kérdést igen nehéz megválaszolni, mivel a közel-keleti politikai élet másképp szerveződik, mint az európai. Az iszlám világában a politikának két tengelye van: a naszab és a dín, azaz a közös ősöktől való leszármazás, a rokoni kapcsolat, illetve a vallás. Ha megvizsgáljuk ebből a szempontból a különböző arab országok közelmúltjának eseményeit, azt látjuk, hogy Szaddám Huszein Irakban közeli rokonaiból állította össze az ország vezető szerveit. A legutolsó demokratikusnak mondott választásokat valóban megnyerte, mivel személyesen jó kapcsolatokat ápolt a törzsfőnökökkel. Azt pedig a törzsfőnök szokta eldönteni, hogy a törzs tagjai kire szavazzanak. Hasonló volt a helyzet Szíriában, ahol az előző elnök elsősorban családjára, másodsorban törzsére (naszab) támaszkodva gyakorolta uralmát. Színezte a képet az is, hogy törzse egy vallási kisebbséghez, az alavitákhoz tartozik, így ez a vallási kisebbség, szoros szövetségben egy másik vallási kisebbséggel, a keresztényekkel, támogatta kormányát (dín). Ez viszont óhatatlanul azzal a következménnyel is járt, hogy Szíria élen járt, mert elemi érdeke volt, a különböző felekezetek közötti vallási béke fenntartásában. Ugyancsak hasonló volt a politikai berendezkedés Tuniszban, ahol az elnök és családja uralta a gazdasági életet, vagy akár Líbiában, és így tovább. Líbiában színezte a helyzetet, hogy a volt elnök ugyancsak családja tagjaiból és klienseiből építette ki hatalmi apparátusát, ez volt az ő naszabja. Ezzel szemben viszont ott állt egy másik naszab is, a törzsek naszabja. Az elnök családi naszabja konfliktusba került a törzsek naszabjával. Itt azonban meg kell állnunk egy rövid magyarázat erejéig, és egy másik körülményre is rá kell irányítanunk a figyelmet. Líbiának egységes államként ugyanis igen rövid a történelme. Líbiát is, mint számos arab országot, az első világháború után hozták létre idegen (európai) hatalmak. Ebben az esetben is olyan elemekből, amelyekben a történelem során nem alakult ki az összetartozás tudata. A három nagyobb területi egységen élő törzsekben még erősen élt a függetlenség és önállóság emléke, és ezeket az érzéseket fölerősítették az új, immár közös, központi kormány hibái. (Ha sikeres, jó politikát folytatott volna ez a kormány, akkor minden bizonnyal az összetartozás érzése vált volna erősebbé.) Az arab világ más pontjain is hasonló problémákat láthatunk: az első világháború után a győztes hatalmak önkényesen fölosztották a korábban egységes területeket. Angol és francia érdekek mentén, egyezményi szinten, létrehozták előbb Irakot és Szíriát, majd Franciaországnak a németekkel szembeni, az európai fronton elszenvedett vereségét kihasználva az angolok kihasítottak maguknak Szíriából egy újabb, soha nem volt országot, Jordániát. Ezek az országok aztán a békekötést követően a valóságban is létrejöttek. A második világháborút megelőző bizonytalan időkben különböző, a térség múltjától és érdekeitől idegen körülmények és okok következtében, Jordániában az ókori 2012. tavasz
13
Maróth Miklós
Palesztina néven ismert terület indult el az önállósodás útján, Szíriából pedig – nem minden oszmánkori előzmény nélkül, de azokon továbbhaladva és túllépve –, ismét csak idegen, európai érdekek szerint leválasztották és létrehozták Libanon államát. Ezeken a területeken, az újonnan létrehozott országokban egyrészt kialakulóban van egy új, immár az országhoz köthető politikai öntudat, de egyszersmind él a lakosságban az ummához tartozás ennek ellentmondó, és vallásilag megalapozott érzése is. Érdekes megfigyelni, hogy az egyes arab államok lakosainak van egy állampolgári identitástudatuk, mégis szinte valamennyi pártjuk pánarab pártként definiálja önmagát. Ha nem így tenne, nem lehetne sikeres. Tehát az arab világot egy bizonytalan politikai identitástudat is jellemzi. Még nem dőlt el, hogy az egyes országok állampolgári öntudata vagy az arab/muzulmán ummához tartozás érzése kerül-e ki majd győztesen ebből a csatából. Annyi azonban bizonyos, hogy egyrészt ebben a bizonytalan légkörben a szilárd fogódzót a törzsi öntudat (naszab) jelenti; másrészt az egyes országok sikeres szekuláris politikája az állampolgárság érzését, az iszlám előretörése (dín) pedig az ummához tartozás érzését erősítheti. Kivételt Egyiptom jelent ebben a tekintetben, mivel az egyiptomi őslakosokat az iszlám térhódításának idején csak egy viszonylag igen kis létszámú arab hadsereg szállta meg. A nyomukban betelepülő arabok ugyancsak jelentéktelen, néhány ezres létszámot jelentettek egy olyan országban, ahol csak Alexandriának kétmillió letelepült városi lakosa volt, közöttük szépszámú idegennel. Érthető módon egy ilyen országban a hagyományos törzsi viszonyok sokkal kevesebbet számítanak (ha egyáltalán valamit), mint a többi arab országban. Ezeket a hiányzó törzsi, avagy családi kapcsolatokat (naszab) a hadsereg és a hadseregen belüli kapcsolatok voltak hívatva helyettesíteni. Ezért aztán Egyiptomban sokkal erősebb a nemzeti érzés, mint másutt, de az iszlám vallása (dín) az arabságtudatot is erősíti. Az egyiptomiak ennek következtében ugyancsak egy identitásválságot élnek meg, de államuk mégis egy természetes, nagy hagyományokkal rendelkező állam. Jellemző azonban, amit egy (Magyarországon tanult) egyiptomi mérnök mondott nekem egy találkozásunk alkalmával. Két fontos esemény történt az életében aznap délelőtt, amelyek következtében először fél óráig egyiptominak, majd fél óráig arabnak érezte magát. Ha tehát európai szemszögből vizsgáljuk az arab országok kormányait, akkor azt találjuk, hogy azok valóban vádolhatók lettek volna az európai értelemben vett korrupcióval, azaz meg nem engedett családi összefonódással; de ez abban a közegben ok semmiképp sem lehetett a faszád, azaz az ottani értelemben vett korrupció emlegetésére, majd onnan a fitnára való áttérésre, legföljebb csak ürügyként szolgálhatott a tömegek számára. Sokkal inkább a faszád címszó alá sorolható az a létbizonytalanság, amely ezekben az országokban a széles tömegek életét jellemezte. Ugyancsak a faszád iszlámból ismert 14
Külügyi Szemle
Az „arab tavasz”
fogalma alá sorolható esemény az, amikor egy rendőrnő megpofoz egy egyetemi végzettségű fiatalembert. Ez az a morális korrupció, amely tűrhetetlen: egy törvény ellen nem vétő, pusztán a megélhetéséért küzdő diplomás embert kényére-kedvére inzultálhat és megalázhat valaki, aki a politikai hatalmat képviseli. Ez az a morális bizonytalanság, jogfosztottság, amely az iszlám szellemével nem egyeztethető össze. Ezt az általános helyzetet egészíthették ki bizonyos országokban az ottani sajátos körülmények. Ismeretes Jemen történelméből, hogy a huszadik század második felében az ország területén még számos független emirátus, imamátus és szultanátus működött, ezek egységéből jött létre az a jemeni köztársaság, amely aztán hosszú időre két részre oszlott. A két rész nem olyan régen ismét egyesült, de részben az egységesülés tudata még nem szilárdult meg az új állam különböző törzsekhez tartozó, vagy éppen különböző nyelveket beszélő polgáraiban (Hadramaut tartományban a beszélt nyelv a hajdanvolt dél-arab egy modern változata, a mehri), részben az összetartozás érzését tovább gyöngítette a vallási különbség az ország egyes területeit lakó síiták és a többségi szunniták között. Azaz a helyzet hasonló volt a líbiaihoz: a korrupt központi kormánnyal szemben előtérbe került a még mindenki emlékezetében élő függetlenség iránti nosztalgia. Nem téveszthetjük azonban szem elől azt sem, hogy az egykori kis államok határai nagyjából a törzsi területek határait is jelentették. Ezt a bonyolult helyzetet bonyolította tovább az országban már régebben kezdődött, vallási alapon folyó polgárháború is. Azaz mind a naszab, mind a dín szempontjából feszültségek jellemezték (és jellemzik mindmáig) az országot. Hasonló problémák adódtak az egyébként anyagilag nem szűkölködő Bahreinban is, ahol a vezető réteg szunnita, a lakosság túlnyomó többsége ezzel szemben síita. A belső küzdelmeket ez a vallási különbség (dín) motiválta, természetesen fölébresztve a helyi nagyhatalmi érdekeket is. A síita lakosság támogatást kapott az ugyancsak síita Irántól, a szunnita vezetés pedig hathatós katonai támogatást is kapott az ugyancsak szunnita Szaúd-Arábiától. Azaz a belső feszültség, átlépve az országhatárt, belekerült egy nemzetközi erőtérbe. Röviden meg kell tehát állapítanunk, hogy a felszínen ugyan az arab vezető politikai réteg korrupt volta jelenik meg okként ebben az eseménysorozatban, de az események mögött gyakran megtalálható a nemzetközi politikának a befolyása is. Az összes eset közül a legbonyolultabb az, amelyet Szíriában figyelhetünk meg. Itt ugyanis sokkal távolabbiak a nemzetközi összefüggések, amelyek alaposan módosítják konfliktus jellegét ahhoz képest, amilyen akkor lenne, ha csak az iszlámon, vagy netalán éppen csak az országon belüli tényezők játszanának szerepet. Tudni kell ugyanis, hogy a szíriai alavita kormányzat síita hátterű, és talán ez is magyarázza azt, hogy a kormány hagyományosan jó kapcsolatokat ápol Iránnal. Ugyanakkor, a térség eseményeit megfigyelve láthatjuk, hogy lassanként kirajzolódik egy 2012. tavasz
15
Maróth Miklós
összefüggő síita terület Irántól a Földközi-tengerig. Irakban, miután „demokratikus” választásokat tartottak, természetesen győztek a síita pártok, mert a lakosság nagyobb része síita. Korábban a kormány hagyományosan szunnita volt ugyan, de ezt a szunnita kormányzatot az amerikai beavatkozás több módon is ellehetetlenítette. Irak tehát síita befolyás alá került. Szíria immár évtizedek óta alavita (azaz síita) vezetés alatt állt. Az alaviták ugyan a lakosság kb. 10%-át teszik ki, de egyrészt hagyományosan a hadseregen belül keresték boldogulásukat, így arra nem a lélekszámuk arányában volt befolyásuk; másrészt a keresztény kisebbséggel is szövetséget kötöttek. Ez utóbbinak az aránya kb. 15%. Ketten együtt azonban a lakosság egynegyedét teszik ki, és egy ekkora kisebbség már képes biztosítani vezető pozícióját. Libanonban az utóbbi évtizedekben a népesedési és kivándorlási arányok következtében (a síiták szaporodási aránya a legnagyobb, ugyanakkor a keresztények hagyják el legnagyobb számban az országot) mára megváltoztak azok a viszonyok, amelyek alapján megalkották az állam alapítása idején az ország alkotmányát. Az akkor legkisebb közösség, a síitáké, mára a legnagyobb lett, míg az akkori legnagyobb közösség, a keresztény, mára már visszacsúszott a második helyre. Nem véletlenül követeli a síita kisebbség az alkotmány módosítását. A mai számszerű viszonyoknak megfelelően a legfőbb méltóságokat nekik kellene kapniuk. Ugyanakkor még mindenki emlékszik arra is, hogy a legutóbbi háborúban az izraeli hadsereg nem bírt el a síita milíciával. Azaz a mai Libanon nem azonos a húsz év előttivel. Az Irak–Szíria–Libanon-tengely azonban jelentősen átrajzolná az arab világ politikai térképét, és ebben sokan, de mindenekelőtt a szunnita államok, nagy veszélyt látnak. Irán tehát mindenképpen nyertese lehetne ennek a részben spontán, részben az amerikai beavatkozás gerjesztette folyamatnak, következésképp ellenérdekeltek mindazok az országok, amelyek ilyen vagy olyan politikai okoknál fogva szemben állnak vele. Első helyen kell megemlíteni Szaúd-Arábiát. Közismert, hogy nem túl régen az ország vezetői bejelentették, hogy hajlandók átengedni országuk fölött az izraeli repülőket, ha az iráni atomlétesítmények bombázására indulnak. Ez a muzulmán országok egymás közti, kötelező szolidaritásával szemben olyan lépés lenne, amely mellett eltörpül az, hogy a szíriai alavita rendszerrel szemben mozgósítsák és támogassák a belső szunnita erőket. Az utóbbi időben ugyanígy megfigyelhető volt Katar megnövekedett aktivitása is az arab világban. Több arab országban is fontos szerepet vállalt, így Líbiában például még katonailag is beleavatkozott a konfliktus rendezésébe. Több jel mutat arra, hogy Szaúd-Arábiának és Katarnak egyaránt szerepe van a megmozdulások kirobbantásában, és az ellenzék kitartása is sokban az ő tevékenységükkel magyarázható. 16
Külügyi Szemle
Az „arab tavasz”
Ismert az is, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei nyíltan folytatnak kampányt Irán ellen, jelen pillanatban gazdasági eszközökkel. Nem meglepő tehát egy amerikai külpolitikai elemző intézet (Council on Foreign Relations) minap kiadott nyilatkozata, miszerint az USA-nak jelentős szerepe volt a szíriai események kirobbantásában. Kevesebben tudják azt, hogy Törökországnak is megvan a maga érdekeltsége az eseményekkel kapcsolatban. Törökországban ugyanis a lakosság nagyjából 30 százaléka alavita. Ezt a kisebbséget a szunnita többség a történelem során mindig elnyomta, éppen ezért az alaviták lelkesen csatlakoztak a szekularizált államot megteremtő Kemál Atatürkhöz. A későbbiekben is ők képezték az atatürki örökséget védelmezők táborának kemény magját. A szekularizált államban ugyanis érdektelenné vált a túlzó síitákhoz való tartozásuk. Manapság azonban, amikor az atatürki örökség fölszámolásának jeleit figyelhetjük meg, föltehetőleg ismét változik a helyzetük, és változik az aktuális kormányhoz való viszonyuk is, azaz potenciális belső ellenséggé válhatnak. Ilyen körülmények közt egy szomszédos, alavita vezetésű állam kényelmetlen lehet a török államnak, és mindenképpen azok táborába sodorja, amelyek kívülről akarnak kormányváltást kikényszeríteni Szíriában. Ezekkel az államokkal áll szemben Oroszország. A hagyományos orosz külpolitika a mediterrán országok belügyeibe mindig a keresztény kisebbség védelmének jelszavával tudott beavatkozni. Most a keresztények, mint föntebb említettem, az alaviták legfontosabb szövetségeseiként jó helyzetben vannak, és ez egyszersmind az orosz befolyás érvényesülésének záloga is. Oroszország tehát nem akarja elveszteni ezeket a pozícióit a térségben, következésképp kitart a jelenlegi kormány mellett. A Szíriában járó ember e szövetség meglétére következtethet abból is, hogy keresztény területeken mindenütt oroszbarát plakátokkal találkozik. E nemzetközi erőtérben értelmezhető mindaz, ami ma Szíriában lejátszódik. A belpolitikai, vallásilag megalapozott korrupció elleni harcot tehát módosítják az iszlámon és az arab világon belüli érdekek, amelyek a síita–szunnita ellentét körül csoportosulnak; illetve ezt a már így is elég komplikált helyzetet tovább bonyolítják a távolabbi nemzetközi politikai érdekek. Azaz a konfliktustól távolabb álló országok lehetőséget látnak arra, hogy az alavita kormányra csapást mérve tulajdonképpen Iránra mérjenek csapást. Ha ez így nem lenne elég, akkor számolnunk kell azzal is (több jel ugyanis arra mutat), hogy az országba a hosszú és ellenőrizhetetlen iraki határon keresztül beszivárognak azok a szélsőséges militáns iszlamista elemek is, amelyek mindenütt megjelennek, ahol fegyverrel lehet védeni az iszlám vélt vagy valós érdekeit. Ez a körülmény már eddig is oda vezetett, hogy a „demokratikus forradalmi erők” ellenőrizte területeken vallási alapon zajló tisztogatásoknak lehettünk a tanúi, mielőtt a hadsereg véget nem vetett e „szabadságharcosok” garázdálkodásainak. Homszban 2012. tavasz
17
Maróth Miklós
például rengeteg keresztény esett áldozatul a mozgalmuknak: elüldözték őket a városból, esetleges üzlethelységüket vagy más javaikat egyszerűen elvették tőlük, és ha nem távoztak az első szóra és azonnal, akkor életükkel fizettek. Ugyanezek az erők a jól bevált recept alapján robbantásos merényletet hajtottak végre polgári lakosok ellen. (Az ilyen akciókat az iszlám vallása szigorúan tiltja!) Természetesen a robbantás helyszíne Damaszkusznak a keresztények lakta városnegyede volt. Maga ez a tény is jól mutatja, milyen irányultságú vallási háttere van a rendszer ellenzékének, és mire lehet számítani abban az esetben, ha netalán győz a forradalom. Végignézve mindezeket az országokat és helyszíneket, azt kell mondanunk, hogy általában véve egyszerűen magyarázható jelenséggel találtuk szemközt magunkat. Bonyolulttá akkor vált a helyzet, amikor a helyi tüzeknél távolabbi erők is meg akarták sütni saját pecsenyéjüket: például Líbiában és Szíriában. Az idegen érdekek sokban változtattak az események helyi logikáján, áttekinthetetlenebbé és kuszábbá téve azokat. Az európai országok beavatkozása a líbiai eseményekbe a sajtó nyilvánossága előtt folyt. A túl sok, és nem ritkán ellentétes külföldi tényező a legátláthatatlanabbá a szíriai helyzetet tette, és ennek következtében ez az eseménysorozat húzódik el a leginkább, és ez követel messze az átlag fölötti számban áldozatokat. Hátborzongató látni azt is, hogy pontosan azok az országok, amelyek a színfalak mögötti beavatkozásukkal elmérgesítették a helyzetet, és amelyek föllépésének eredményeként igen nagy az áldozatok száma, most a demokrácia és a humanitás szempontjait hangsúlyozva követelik a nyílt beavatkozás jogát az eseményekbe. A történelemből hasonló eljárás több is ismert. Elég itt talán arra hivatkozni, hogy a rómaiak annak idején saját állításuk szerint csakis azért kényszerültek megtámadni és elfoglalni az Ibériai-félszigetet, mert az ottani urak nem bántak egyenrangú emberekként rabszolgáikkal. Egyedüli céljuk e „humanitárius deficit” megszüntetése volt. Arról nem olvashatunk a latin nyelvű irodalomban még utalást sem, hogy céljukat elérvén miért nem vonultak ki a félszigetről. Nincs okunk föltételezni, hogy az európai politikai hagyomány e tekintetben az ókori modelltől eltérne. Mi lesz az „arab tavasz” várható hatása a térség politikájára? Nehéz megjósolni, jóllehet a konfliktus során kialakult összecsapások már mindenütt lezárultak, kivéve Szíriát. Ott az egyes külföldi országok, elsősorban az európaiak, elbizonytalanodtak az utóbbi időben, látva a szíriai kormánycsapatok sikereit és a lakosság többségének a jelenlegi kormány melletti kitartását. Más országok azonban továbbra is ragaszkodnak az átláthatatlan politikai összetételű és szándékú ellenzék támogatásához. A szunnita muzulmán országok természetesen tudják, hogy az ellenzéki erők szunniták, és ez elegendő indíték a számukra. Nemzetközi kezdeményezésre az utóbbi napokban létrejött egy tűzszüneti megállapodás, amely a várakozásnak megfelelően igen törékeny. Azt már az első napok 18
Külügyi Szemle
Az „arab tavasz”
eseményei is megmutatják, hogy bármelyik fél is legyen felelős a tűzszüneti egyezmény megsértéséért, a felelősséget a nemzetközi erők minden esetben egyoldalúan a szíriai kormányra hárítják. Félő, hogy ebből előbb-utóbb ürügyet tudnak kovácsolni a beavatkozásra. Az azonban valószínű, hogy a központi probléma, az izraeli–palesztinai konfliktus szempontjából az elmúlt évtizedekben elért, nem túlságosan nagy eredményt hozó kezdeményezések össze fognak omlani. Itt is mértékadó lesz az iszlám tanítása, miszerint harcolni kell azok ellen, akik titeket (ti. a muzulmánokat) elüldöznek lakhelyetekről. Várható tehát, és tulajdonképpen az elmúlt hónapok eseményei ebbe az irányba mutatnak, hogy az iszlámhoz való visszatérés a konfrontáció szellemét fogja erősíteni. Ebben az esetben azonban Izrael nemzetközi helyzete a korábbihoz képest várhatóan alaposan meg fog romlani. Jelen pillanatban még csak Iránnal hadakozik, de már egyre szorosabbá válik körülötte az arab országok gyűrűje, amely – a kereskedelmi embargóktól (például Egyiptomban követelik az országban haladó csővezetéken keresztül történő olajszállítás beszüntetését) ki tudja meddig terjedhet – az ország mindennapi életét meg fogja keseríteni. Ha Szíriában külső erők megbuktatják a jelenlegi kormányt (a belső erők nem képesek erre), akkor a következő, föltehetőleg ugyancsak a szalafita irányzatok valamelyike felé eltolódó új kormány elsőrendű külpolitikai célpontja Izrael lesz. Az arab országoknak ez a spontán mozgalma azonban most föltehetőleg nem marad olyan hatástalan, mint ahogyan az a korábbi időkben volt szokásos. A büszkeségében értelmetlenül megsértett Törökország ugyanis egyre inkább vezető szerepre tör a térségben. Ennek egy adott arab országban, legalábbis a hivatalos szíriai politika szemszögéből nézve, rövid távon lehetnek nem kívánatos következményei, de hosszú távon kezébe veheti az arab világ vezetését. Márpedig Izraelnek nem érdeke egységbe kovácsolni maga ellen Iránt és a törökök vezette arab világot, vagy legalábbis annak egy jelentős részét. Ez lenne hát az arab tavasz, amelyből – és a sajtót ez a tény sem zavarja – nagy tömegekben menekülnek az emberek észak felé, immár Európában is egy kisebb migrációs, és annak nyomán politikai válságot idézve elő. Túlságosan is hidegre sikerült tehát ez a tavasz. Olyan hidegre, hogy talán meg sem érdemli a „tavasz” elnevezést.
Jegyzetek 1 Joseph M. Bocheński: Die zeitgenössischen Denkmethoden. Bern–München: Francke Verlag, 1965. 100–137. o. 2 Arisztotelész: Poétika, 1451 b 6–8: „Ezért a filozófiához közelebb álló és magasabb rendű a költészet, mint a történetírás, mert a költészet inkább az általánosat, a történetírás meg az egyedit mondja.” 3 John of Salisbury: Polycraticus, VIII, 20.
2012. tavasz
19
Maróth Miklós 4 Al-Māwardī: al-AÎkām al-sulÔānijja, al-ĞazāÞir, 1983. 5. o. 5 Maróth Miklós: „A politikai hatalom kérdése az iszlámban”. In: Az iszlám politikaelmélete; Terminológiai vizsgálat (szerk. Maróth Miklós). Piliscsaba: Avicenna Közel-kelet Kutatások Intézete, 2009. 118–126., különösképp 122–123. o. 6 Abdesszamad Belhadzs – Varsányi Orsolya: „Hurrijja – szabadság”. In: Az iszlám politikaelmélete. 136–145. o.; Mu’dzsaz alfāÛ al-Qur’ān al-karīm, vol. 2, al-Qāhirat. 1990. 853. o. 7 Abdesszamad Belhadzs: „Fasād – korrupció”. In: Az iszlám politikaelmélete. 192–194. o. 8 Korán (ford. Simon Róbert). Budapest: Helikon, 2001. 130. o. 9 Uo. 79. o., némileg más szöveggel. 10 The Quran (szerk. Mohammad Zafarulla Khan). London–Dublin: Curzon Press, 1991. 142. o.: „let not Satan seduce you…”. 11 Korán. 151. o. 12 The Quran. 200. o. „ …, lest Pharaoh should persecute them.” 13 Korán. 23. o. 14 The Quran. 30. o. 15 Korán. 23. o. 16 Uo. 282. o. 17 The Quran. 389. o. 18 Tüske László: „Õawra, fitna, iÒlāÎ – forradalom”. In: Az iszlám politikaelmélete. 160–167. o.
Résumé The „Arab Spring” The term “Arab Spring” is problematic, not only because it is used to denote a wide range of events different in scope and substance, but also as a metaphor, since as such, it has no place in academic studies. The term “Arab Spring”, therefore, reflects much more our own European historical and social complexes than the analysis of the processes undergoing in the Arab world. The people in the Arab world do not look at themselves through the lenses of the Europeans’ glasses and therefore do not analyse the developments according to the European political theories, but by the terminology of their own political culture. According to the Arab political traditions no one has the right to revolt against a political leader, who ensures the keeping of the laws of Islam in everyday life. On the other hand, there is no bigger threat for the political community than anarchy and chaos. This ex lex state must be avoided by all means, even if there is an obviously unjust and corrupt leader at the head. The European expectations that the Arab world would undergo a democratic development is naive, since the mass revolts can have one, and only one direction: the restoration of Islam. In the eyes of the Arab public the root of the problems is corruption (fasād) and not the lack of freedom.
20
Külügyi Szemle
