ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Iz 2,1-5; Zs 121; Róm 13,11-14; Mt 24,37-44 Advent a latin adventus Domini-ből ered, ami úrjövetet jelent. Készülünk
karácsonyra,
amikor
Jézus
történelmi
születésére
emlékezünk. A liturgikus emlékezés aktualizálás is: a misztériumot megjelenítjük, hogy az itt és most jövő Úrral találkozzunk. A hitben ugyanis Krisztus kortársai leszünk, mert a Feltámadott Lelkével az Egyházban él. De adventben az egyház emlékezteti a hívőket a világvégi Úrjövetre is: virrasztva várjátok az Emberfia eljövetelét! „Itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból! (…) Múlóban az éjszaka a nappal közel. Vessük le hát a sötétség tetteit (…) Éljünk tisztességesen, mint nappal!” Az A egyházi év kezdetére találóan választották a Római levél 13. fejezetéből azt a szakaszt, amelyben Szent Pál a bűn álmából való ébredésre serkenti olvasóit, miután felsorolta a parancsolatokat, kiemelve a szeretetet, amely összefoglalja az egész törvényt. Majd jelzi a sötétség cselekedeteit, amelyeket részletesebben felsorolt levele elején, amikor felelősségre vonta a pogányokat azért, hogy nem ismerték fel és el a Teremtőt, és bálványimádásnak, mindenféle fajtalanságnak adták át magukat. A vasárnapi szentlecke eszünkbe juttatja Szent Ágoston Vallomásai VIII. könyvének 12. fejezetét, azt a híres epizódot, amikor titkos hangokat hall: „Tolle, lege! Vedd, olvasd! , és fölkapva az Apostol könyvét találomra éppen ott nyitja ki, ahol a mi leckénk versei olvashatók: „Nem tobzódásokban s részegeskedésekben, nem ágyasházakban …, hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba…” Ágoston, aki már korábban elindult a megtérés útján, még viaskodott a döntő lépés előtt, de most az égi üzenetre és az írás bevilágító szavaira a kételkedésnek utolsó árnyéka is eloszlott belőle. Alypius barátjának elmondta a történteket, majd
anyjához
siettek,
aki
boldogan
látta,
hogy
imái
és
könnyei
meghallgatásra találtak: fia megtért Krisztushoz. – A XX. század elején, de később is sok író, gondolkodó, művész tért meg, e konvertitákról könyveket olvashatunk. Példájuk mutatja, hogy a kegyelem ott működik minden jószándékú nem hívő, kereső lelkében. Akik pedig Isten kegyelméből
keresztények,
akiket
már
csecsemő
korukban
megkereszteltek, és serdülő korukban öntudatosan vállalták a hitet, szintén figyelhetnek az Apostol intésére: vajon keresztényhez méltó-e életük, vajon emelt fővel járhatnak-e a nappal világosságában, mert Krisztus világosságába öltözködtek. Ha megtértünk is, naponta meg kell újítanunk elkötelezettségünket Krisztus mellett. A vasárnapi evangélium a végső úrjövetről szól: virrasztva kell várnunk az Emberfia eljövetelét, amelynek óráját senki sem ismeri. Egész életünk advent: Úrjövet várása. De az Úr nemcsak a világvégi ítéletkor jön el, hanem mindig jön, Lelkével bebocsátást kér. Ne aludjunk, amikor zörget ajtónkon. Másrészt mindannyiunk számára halálunk bizonytalanul biztos pillanata lesz a találkozás az irgalmas és igazságos Úrral. Ha nem is rettegéssel, de bűnbánattal és alázatos bizalommal kell – virrasztva – felkészülnünk a végső találkozásra. Szent Ágoston a Vallomások 11. fejezetében tömören megfogalmazza a mi programunkat is: „mori morti, vitae vivere”, meghalni a halálnak, és élni az életnek, – az Életnek, Krisztusnak! P. Szabó Ferenc SJ, 2010 ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Vasárnapi
evangéliumunkat
két
részre
oszthatjuk,
amelyeket
befejezésül rövid buzdítás foglal össze. Az első rész főként kijelentéseket fogalmaz meg a világ végéről. A másodikat Jézus felszólítása vezeti be:
„Vigyázzatok…!” Végül a befejezés is felszólítást és reménységet fogalmaz meg: „Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, (…) hogy megállhassatok az Emberfia színe előtt.” Jézus újra a próféták nyelvezetét használja. A teremtés rendjének felfüggesztéséről, a Nap, a Hold és a csillagok elsötétüléséről, sőt az égről való lehullásáról Izajásnál és Joel prófétánál is olvashatunk (Iz 13,10; 34,4; Joel 2,10; 3,4; 4,15). Nemcsak az emberek remegnek meg, sőt hullanak halálos dermedtségbe a félelemtől, hanem az „ég erői” is megrendülnek. E kifejezésen valószínűleg mennyei lényeket, angyalokat kell értenünk, az ég seregét (vö. 2Kir 17,16; 21,3.5; Sir 17,31). Az emberek rémületét nemcsak a jelenségek okozzák, hanem az, hogy nem értik, mi történik, nem tudják, mi lesz a sorsuk. Az egész félelmetes átalakulás végpontja azonban egy találkozás, egy égi látomás, az Emberfia eljövetele. Az Emberfia a végső ítélet bírája, akit az égi titkok felhője és az isteni dicsőség ragyogása vesz körül (vö. Dán 7,13). Lukács közvetítésében Jézus szó szerint azt mondja: „Amikor mindez kezd megtörténni, nézzetek fel, és emeljétek fel fejeteket, mert elérkezett megváltásotok.” A végső megpróbáltatások közepette a tanítványok reménykedhetnek, átláthatnak akár félelmükön is. Az Emberfia eljövetele nekik a megszabadulást, a megalázó helyzetek végét jelenti majd. Lukács evangéliumában különösen is világos, hogy a tanítványok közössége a szegények oldalán áll, inkább a kicsinyek és megalázottak közé tartozik. De „most”, amikor a Nap, a Hold és a csillagok tulajdonképpen meghajolnak az érkező előtt, s ezért a fölre hullanak, a tanítvány végre megszabadul a szolga görnyedt tartásától. Szakaszunk második része konkrét útmutatást fogalmaz meg. Mit kell kerülni, és mit kell tenni, ha „az a nap” előttünk áll? Az előző kép helyébe, amely idegen szolgaságot, mások elnyomó erejét sejttette, most a belső szabadság elvesztése, olyasfajta akadályok lépnek, amelyekért a
tanítvány is felelős. „Nehéz”, illetve kemény a fáraó szíve a kivonulás történetében, mert elzárkózik Isten jósága és szabadságra szóló meghívása elől. Elnehezül és üressé válik a szív, ha ragyogó, de csalfa ábrándképekkel kábítják, ahogy azt a folytatás, a „részegeskedés” és a „világi gondok”, a világias érvényesülés említése sejteti (vö. Lk 8,14; 17,26-29). A „nehéz” (kábéd) a héber nyelvben, s így a Biblia világában azt is jelenti, ami valóságos, súlyos, mint a nemesfém, sőt dicsőséges (kábód). De jaj, ha a szívet már csak evilági kincsek dobogtatják! Jézus az ítélet komolyságával az élet komolyságát és súlyát érzékelteti: az ítélet az igazság pillanata lesz, csapda, amelyből nem menekülhetünk, ha hagytuk, hogy a világ rabul ejtsen. Mit kell hát tenni? Egyáltalán, tehetünk valamit? „Virrasszatok és imádkozzatok szüntelenül!” – mondja Jézus. Lukács evangéliuma és a többi
újszövetségi
irat
összefüggésében
(vö. Lk
18,1; Ef
6,18)
elsősorban nem állandó, 24 órás imádságra kell gondolnunk, hanem arra, hogy újra meg újra kérjük Isten szabadító segítségét, és hogy színe előtt állhassunk, vagyis részt vehessünk az ő örök uralmában (vö. Júdás 24; Jel 7,9). Az igazi ima megízlelteti velünk azt a pillanatot, amelyről evangéliumunk szól: az imában jelen lehetünk Isten számára, és ő is megjelenik, hogy eltékozolt szabadságunkat visszaadja, a világgal, teremtett javakkal, szeretetre váró emberekkel való kapcsolatunkat pedig megújítsa. Martos Balázs ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Megérintett
embernek
lenni
Advent a várakozás ideje. Várakozunk az ünnepre, Krisztus születésére. Az időszak első felében benne van a Krisztus második eljövetelére való várakozás
is.
Ebben a szent időben nem csak a megszületett Gyermekkel találkozunk. Születése örömünnepe kapcsán számos ember felé fordulunk oda. Olyanok felé, akik valamiért fontosak a számunkra. Emlékezzünk vissza, hogyan alakult ki a kapcsolat, mi érintett meg a másik emberben! Ha a másik személy kerül a készülődés középpontjába, akkor elkerülhető, hogy
a
világ
zaját,
erőszakos
csábítását
kikerüljük.
Karácsony
ünnepének lényege egy Személy, Jézus Krisztus. Az ünnep arra hív, hogy vele találkozzunk, és azokkal a személyekkel, akik körülöttünk élnek, akikkel
összekapcsol
a
szeretet.
Ha a Jézussal való kapcsolatomat szemügyre veszem, felfedezhetem, hogy valamikor megérintett a személye, a tanítása, az élete. Ő ma is meg akar szólítani, meg akarja igézni lelkemet. Ehhez a csendre, az odafigyelésre van szükség. Advent időszaka arra hív, hogy adjak időt Istennek! A Jézussal való kapcsolat mellett felfedezhetem a másik emberrel való kapcsolatomat is. Azokat a személyeket, akikkel jó lesz majd együtt ünnepelni, akikkel jó lesz találkozni. A készülődés örömét élhetem át, amikor keresem, mivel szerezhetek örömet neki. Figyelem apró rezdüléseit, alig kimondott kívánságait. Adventi ideje arra hív, hogy adjak Az
időt
adventi
a
másik,
várakozás
nem
a
mellettem
passzív,
tétlen
élő dolog.
embernek! Nem
csupán
elszenvedem, hanem megélem. Nagyon is aktívvá kell válnom a csendességben, a másikra figyelésben. Ez persze nem tevékenységet jelent elsősorban, hanem kapcsolatot, odafigyelést. A szent elhatározás, amelyre hív ma a Szentmise könyörgése, nyissa meg szemünket Isten ügyére, és tegyen látóvá a mellettem élővel kapcsolatban is! Fülöp Ákos 2015
ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Íme, újra itt van a készülődés ideje, a várakozásé. Ebben nem vagyunk világbajnokok, mi, „modern” emberek. Inkább a türelmetlenség jellemző ránk. Más is megnehezíti a derűs, szemlélődő várakozást, tudniillik félelmeink és szorongásaink. Amióta kiderült, hogy ez jó üzlet, sokan házalnak a szorongással: az egész katasztrófairodalom és annak hátborzongató
filmváltozatai,
a
horoszkópok,
és
a
mindenféle
álpróféciák, lánclevelek és jövőkutató-intézetek. Így a napokban egy a dalai lámának tulajdonított lánclevélben ígértek nagy szerencsétlenséget, ha nem továbbítom… Jézus adventi üzenete, hogy ha valóban eljön az ideje, nincs okunk megdermedni a rémülettől, hanem emelt fővel nézzünk a dolgok elébe:nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok. Ami a katasztrófaváróknak fenyegetés, nekünk örömünk forrása, hisz tudni fogjuk, hogy vége a robotszerű életnek, eljöttek a vigasság napjai. Persze, van, aki felemelt fővel is csak áruhegyeket lát, vennivalót és ennivalót. Róluk beszél Jézus, amikor a szív tobzódásától, a fogyasztói mámortól óv minket. Szorongásaink elől ugyanis „részegeskedésbe” menekülünk: ki alkoholba, ki „enyhe”, ki „kemény” drogokba. Még a munka is lehet ilyen kábítószer, hát még a hírnév, a címek és rangok! „Imádkozzatok szüntelenül,” ez nem tűnik valódi alternatívának. Kinek van „erre” ideje? Nemde, a határidőnaplódban nincs már szabad hely? Ha ember, egészen ember akarsz lenni, próbáld egyszer elképzelni a világot nélküled. Fájdalmas felismerés, de nélkülünk is megy. Bonnban, amikor még főváros volt, volt egy kávézó, a tulajdonos a falakat egyetlen nap újságainak címlapjaival borította be. Ott volt az egész világsajtó. Az a nap, melyen valamennyi dekorációkét szolgáló nap megjelent, Sztálin halálának a napja volt.
El tudjuk ma képzelni, hogy a legnagyobb
nyugati lapok is megrendülten siratták? Hogy el se tudták képzelni a világot nélküle? Ilyenkor édesapám mondása jut eszembe: A temetők tele
vannak
nélkülözhetetlen
emberekkel.
Tedd
hát
magad
nélkülözhetőve, és magadra találsz. És Istenre. Vonulj félre, legyen az advent a te lelkigyakorlatod. Ha csak napi negyed órát rászánsz, az karácsonyig egy munkanapnyi idő. Ennyi kell, hogy ember legyél. Ezt jelenti, hogy „megállhatsz az Emberfia előtt.” Mert ha te nem vállalod magadat, ő ugyan miért vállaljon téged? Kiss Ulrich SJ ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Gutierez a latin -amerikai felszabadítási teológia atyja, ezt az eseményt a Jel 21,2-ből vett szimbolikus képpel szemlélteti amennyiben a “szent város az új Jeruzsálem leereszkedik a földre”, azok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot és az evangéliumot ennek az új országnak megteremtik a létfeltételeit. Gutierez úgy gondolta, hogy ennek sorrendje előbb a kis utópia bekövetkezésével kezdődik, ami azt jelenti, hogy mindenki legalább naponta egyszer ehet és jóllakhat, ezt követi a nagy utópia, ami azt jelenti megszűnik a kizsákmányolás, majd ez torkollik az abszolút utópiába, amikor az Istennel való közösség az ember és a föld teljes megváltott jellegét mutatja. Nekünk keserű szájízünk van az effajta társadalmi utópiákkal szemben ugyanis, mi nem Morus Tamás hasonló című emelkedett művén keresztül ismerkedtünk
meg
a
politikai
utópiával,
hanem
a
szocializmus
megvalósításán keresztül, amely jó időre gyanakvóvá tett bennünket minden effajta elképzelés iránt. Mégis úgy tűnik, hogy a keresztények és a jóakaratú emberek a történelem fejlődésében kulcs szerepet játszanak, még akkor is, ha nincsenek politikai kulcspozícióban. Isten megmutatta, hogy van fejlettebb közösségi állapot, és ezt az
ember képes megvalósítani. Jézus követőinek csak az a feladata, hogy ezt a közösségi formát, amelyet nem zavar meg a bűn hatása, megtalálják, vagy igyekezzenek megtalálni. A történelemtudományból ezt a formát nem lehet kikövetkeztetni, a természettudományos fejlődés pedig, automatikusan nem hozta meg ezt a beteljesedést. Pillanatnyilag jelentős zavar van az emberek fejében, hogy ezt a tökéletességet kitől, vagy
mitől
várják.
A
vallással
szemben
gyanakvóak,
a
természettudománnyal szemben szkeptikusak, de a remény feladása sem jelent megoldást. Őrizzük,
tehát
folyamatosan
a
világvégről
megkíséreljük
kapott
értelmezni
apokaliptikus is
azokat,
képeket
és
egyénileg
és
közösségileg is. A keresztények társadalmi tevékenysége következtében azonban ezek a képek most is hatnak, amikor Isten előtti felelőségünk tudatában állunk ki az igazság mellett, vagy segítünk a rászorulókon. Ezek a tettek mindig egy téglát jelentenek Isten városa felépítéséhez. Dr. Benyik György ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Van
úgy,
hogy
a
napjainkat
földre
szegezett
tekintettel
éljük.
Sokféleképpen szegezzük a földre a tekintetünket, például ha csak a mulandó dolgokra figyelünk, a megélhetésre, a testre, a ruhára, az ételre, az italra, a szórakozásra és belegörnyedünk a fáradságos menetbe, ami lépteinket mindig csak gyorsítja és a tekintetünket ezekre a dolgokra szorítja. Aztán lefelé tekintünk, mert csak a rosszat, a hiányt látjuk, csak azt vesszük észre, ami nem jó, és persze ezt ellenezzük, boncolgatjuk és egyre lejjebb és lejjebb, mélyebbre és mélyebbre görnyedünk lefelé és csak lefelé a mínuszokra tekintve. És lehajtjuk a fejünket minden hűtlenségünkkel, minden hibánkkal, önzésünkkel,
bűnünkkel és szívtelenségünkkel egyre csak hajlunk lejjebb és lejjebb lelki terheink alatt. És most az idei adventünk kezdetén szól hozzánk az örömhírben az élő Isten, és azt mondja:„Emeljétek föl fejeteket!” – és ezeknek a szavaknak a mélyén az advent lényege található, ami a reménynek és a bizalomnak az ideje, a fej fölemelésének az ideje. Emeljétek fel fejeteket! – Lukács evangéliumából a mai szakasz első részletét
semmiképpen
sem
dokumentumszerű
leírásnak
kell
tekintenünk, ami kozmikus megrendülést mutat be, a rendkívüli jelenségek leírása által, hanem a történelem végső céljára emeli magasra a tekintetünket, Jézus Krisztusra, az Emberfiára, aki az idő beteljesedése. Most az advent kezdetén a földi mulandó dolgainkról, a mindennapi kenyérharcból és politikai meg egyéb csatározásokból, az élvezetek kereséséből Rá kell emelnünk a tekintetünket, és élnünk kell, nem pedig rohanni, minden élethelyzetben bizakodva és remélve, föl emelt fejjel, Krisztusra szegezett tekintettel. Ő a Dávidnak támasztott igaz sarj, az Ő születésének ünnepére kezdünk készülni, és a Belé vetett bizalmunk és hitünk a szabadságunk, a jogunk és az igazságunk, akiről Jeremiás próféta jövendöléséből az olvasmányban hallunk. Emeljétek föl fejeteket! – gazdagodva a szeretetben egymás és mindenki iránt, amint Szent Pál apostol tanácsolja az első tesszaloniki levél mai részletében. A szeretetben pedig nem a jótettek rendkívülisége, nagysága vagy száma tesz gazdaggá, hanem a tekintet. Ha a legkisebb jót és szépet is észrevesszük és megünnepeljük, ha a tekintetünk felfelé irányul, ha az Isten számtalan ajándékát az életünkben megéljük, ha az Ő jóságában vagyunk és nem a mínuszokban, ez a feddhetetlenség szentsége. Emeljétek föl fejeteket! – ha nem nehezedik tovább a szívünk a tobzódásban, részegeskedésben és az evilágiakban, tekintetünk felfelé
emelkedik. A hibáinkból, bűneinkből, hűtlenségeinkből és önzésünkből is fel kell emelnünk a fejünket és Jézus felé kell fordulnunk, a szentgyónásainkban,
a
legnagyobb
bizalommal,
Jézus
felé
kell
fordítanunk a fejünket, aki nagyobb a mi bűneinknél és nagyobb minden bűnnél. És ha fölemeljük a fejünket, meglátjuk majd karácsonyban a csillagot és az elvezet majd bennünket az istállóhoz, hogy ott a fejünket újra lehajthassuk
a
legnagyobb
magasságig:
az
emberré
lett
Isten
szeretetéig. Pék Sándor/Magyar Kurír ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Gondolatok az olvasmányhoz (Iz 2,1-5) Sokan mondják ma, ha nem is Izajás szavait kölcsönözve, és nem azzal a szándékkal, amit a próféta jelez: „Zarándokoljunk el a Szentföldre! Menjünk föl Jeruzsálembe!” Akik így is cselekednek, nem azt látják, hogy a ma más néven nevezett és formált kardokat és lándzsákat ekevassá kovácsolnák Jeruzsálemben, vagy valahol a Szentföldön. Inkább az ellenkezője
igaz
ennek.
Mikor és milyen körülmények között írta e sorokat a próféta? Mi időszerű ebből a mi korunkban? Miért olvassuk fel ezt a próféciát advent első vasárnapján? Keressük a választ! Az „utolsó időkben” itt is azt jelenti, hogy „lesz majd idő” vagy „eljön az ideje annak is”…. Lehet, hogy nem eszkatológia ez itt, hanem egy új és áhított rend idejének elérkezése majdan. A fegyverek megsemmisítése, mai szóval a „leszerelés” kérdése az úgynevezett Sion zsoltároknak is visszatérő témája (46, 48, 76, 87, stb.) Tehát egy olyan reményt és hitet fejez ki ez a prófécia, amely már régóta létezett, Izajást messze megelőző korszakokban is. Tulajdonképpen mindig visszatérő álma ez a
nemzeteknek, az embernek. Sionon kívül még sok-sok régió volt, van és lesz a földön, melyek bármennyire is fegyverkeznek, végeredményben mindig a békét és rendet óhajtják. De lehet, hogy csak az eszkaton-ban érkezik el. Az eszkaton-t végső időnek fordítják, értelmezik, de inkább az idő nélküli lét állapota, ami most is jelen van természeténél fogva. A prófécia időszerűsége tehát folyamatos. Gondolatok a szentleckéhez (Róm 13,11-14) Az éjszaka és a sötétség, a nappal és a világosság itt nem napszakot jelent, ez nyilvánvaló. A Biblia például a következő módon szól erről: Kezdetben sötétség borítja a mélységeket, amely fölött ott lebeg mint teremtő erő, Isten lelke. Megnyilatkozik az Ige, és „lőn világosság” (Ter 1,2-3). „Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának (Ter 1,4-5). „(Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít (Jn 1,9). Majd az Ige emberi testet ölt és szájából elhangzik az ige: „Már csak rövid ideig marad köztetek a világosság. Addig járjatok, amíg van világosságotok, nehogy elborítson benneteket a sötétség. Aki sötétben jár, nem tudja, hova megy. Amíg veletek van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek.” Ezeket mondta Jézus, aztán elment, és többé nem mutatkozott (Jn 12,35-36). Érdemes még összevetni a Római levél tanítását a világosságról az első János levél tanításával is: „Az üzenet, amelyet tőle hallottunk és nektek hirdetünk, ez: Az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt állítjuk, hogy közösségben vagyunk vele, és sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem az igazságot tesszük. De ha világosságban járunk, ahogy ő is világosságban van, akkor közösségben vagyunk egymással, és Fiának, Jézusnak a vére minden bűnt lemos rólunk” (1Jn 1,5-7).
Úgy gondolom, ezek az ismert idézetek itt kigyűjtve alkalmasak arra, hogy rávezessenek, mi vagy inkább ki a „világosság”, és hogy hol kell keresnünk. Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 24,37-44) Ébredj ember! Ha pedig ébren vagy, akkor virrassz! Ez a felszólítás adja az
ádvent
hangulatát,
fogalmazza
meg
üzenetét.
Egy ének, ha gyakran azonos körülmények között hallgatjuk, egy idő után reflex-t vált ki. „Ébredj ember, mély álmodból….”- a hajnali misék kellemesen zsibbadt, álmosan ébredő testi állapotát idézi. Az is kábaság, de itt másról van szó. Ébredj abból a kábaságból, melybe a megélhetésért folytatott mindennapi harc űz. Ébredj abból a kábaságból, melybe mindennapi konfliktusaid elől menekülsz. Ébredj abból az álomból, melyben a múlandó javak gyűjtését tekinted életed céljának. Ébredj abból az álomból, melybe azért menekülsz, hogy gyermek maradhass, aki legszívesebben önfeledten játszik, és nem ismeri még fel boldogító küldetését, életének értelmet adó feladatait. Álmodj
ember!
Ugyanakkor a prófétai írások idézésével álomba ringat az advent. Álmodj ember a messiási korról, amikor nem lesz háború, amikor fegyverek helyett ekevasat és sarlót gyártanak mindenütt. Erről szól a mai olvasmány is, melyet Izajás próféta fogalmazott kb. 2700 éve. Meggyőződésem, hogy valahol mélyen a tudat alatt ismerjük azt az életállapotot, amiről éber tudattal csak álmodni vagyunk képesek. Az ember nem képes álmodni arról, ami nem létezhet. De nem elég álmodni a szépet, a jót, az igazat. Létre kell hozni lényemben, és ezáltal a világban. Ha a világgal próbálom kezdeni, a világ ellenáll. Ha saját lényemen kezdem a szép, a jó, az igaz megvalósítását, ébresztését, a világ megadja magát és beépít magába. Rettegj
ember!
Igen, ez a harmadik arca az ádventi hangulatnak, üzenetnek. Rettegj, mert közel a világ vége, közel az ítélet napja. A mai evangélium pl. a vízözön pusztítását idézi fel, mondván, hogy az emberek ma sem érzékelik, milyen közel a fenyegető veszély. Hajlamosak vagyunk arra, hogy pl. a természeti katasztrófákat jelnek tekintsük. A katasztrófák pedig érkeznek időről-időre. Rettegni rossz. Mit tehetek ellene? Weöres Sándor tud tanácsot adni. Miután három jóslatot mond az 1950-es években a jövőről, mely nekünk már jelen, azt ajánlja, hogy készítsük el magunknak a Noé bárkáját. Idézem: Noé bárkája „A sötétbe-merülés, általános pusztulás, egyetemes kínszenvedés ellen mit tehetsz? semmit és mindent. Ez a semmi és minden: ha saját érzéseiddel
nem
veszel
részt
a
sötétségben
és
megteremted
önmagadban a teljes-emberség állapotát: nem vágyaiddal, hanem az örök mértékkel vezetteted magadat. Az áradat bármerre sodor: nyomorba,
jómódba,
kényszermunkára,
harctérre,
vezetőhelyre,
vesztőhelyre: ne törődj vele; a sötét hatalom nem adhat neked semmit és nem vehet el tőled semmit, ha az egyedül-érvényes mérték működik benned. Odaveszhet kényelmed, vagyonod, egészséged, szabadságod, életed? Mindezt úgyis elveszíted előbb-utóbb, a sírba nem viheted magaddal; de a mélyedben rejlő tökéletes mértéket nem sértheti még a világpusztulás sem, ezért kívánj hozzáigazodni. Az örök mértékre bízd magad:
ez
a
Noé-bárka
a
mindent
beborító
áradat
fölött.
Embertársaidért nem tehetsz többet, mint hogy az egyetlen menekülési módot tudatod velük. Erőszakkal megmenteni senkit sem lehet, amikor az
özön
mindent
beborít.
Nem igaz, hogy özönvízkor a tömeg a Noé-bárkára akar felkapaszkodni. A Noé-bárka látszik a leggyöngébb, legegyügyűbb tákolmánynak, melynél egy bokor alja is többet ér.”
Miközben azon gondolkodom, mi az örök mérték, Babits Mihály szólal meg
emlékeim
szendergő
világában:
„Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat! Oly hazáról álmodtam én hajdan, mely nem ismert se kardot, se vámot, s mint maga a lélek, oszthatatlan. Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat, mely nem szorul fegyverre, se vértre, mert nem holt rög, hanem élő lélek.” (Az igazi ország) Buzgán József ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) 1. … Abban az időben igaz sarjat sarjasztok Dávidnak…(Jer33, 14-16) Jeremiás könyvének 33. fejezete a messiási jövendöléseket foglalja össze. Ezek a próféciák igazából csak Krisztusra találnak. 2.
Titeket
pedig
gyarapítson
az
Úr,
és
tegyen
gazdaggá
a
szeretetben… (1Tessz3, 12-4,2) Szeretetből sosincs elég. Adventben különösen jó ezt megszívlelni. Szítsuk fel a szeretet érzékenységét egymás iránt. Az apostol is ezt kéri az Úrtól tesszaloniki híveinek. 3. Az Emberfia eljövetele (Lk 21, 25-28.34-36) Teológiai éveim meghatározó élményei között tartom számon az adventi koszorú
gyertyáinak
meggyújtását,
amikor
sötét
kápolnában,
előénekesként elénekelhettem az ünnepélyes antifónát: „Íme kedveseim, az ítéletnek ama nagy és rettenetes napja előttünk áll, elmúlnak a mi napjaink,
és
sebesen
eljön
a
mi
Urunknak
gyönyörűséges
adventje…Készüljetek föl, tehát, ti mindnyájan, hogy megláthassátok a halhatatlan jegyest, s tiétek legyen majd, a mennyek országa!” – ma is végigborsódzik a hátam a gyönyörű, komoly, fönséges és emelkedett dallam
elhangzásakor.
Ez az ősi ének az egyház „álláspontját”, meggyőződését is hirdeti az új egyházi év kezdetén. Ugyanis a Szentlélek vezetésével és ihletésére
ilyenkor nemcsak a karácsonyi előkészületre helyezi a hangsúlyt, hanem Urunk második eljövetelére, aki visszajön „ítélni élőket és holtakat”. Ama nagy napra, amikor megremeg a mindenség, megszűnik a mulandó és a véges,
kibontakozik
az
örök
kezdet,
és
a
maga
valóságában
nyilvánvalóvá válik Isten országa. S mivel a világ végének időpontja bizonytalan, az idők jelei arra figyelmeztetnek, hogy bármikor eljöhet az Emberfia. Karácsonykor is azt ünnepeljük, hogy a végtelen Isten köztünk, véges időben élő emberek közt „ütötte fel sátorát” -, hogy az egész teremtett világ az ő szent otthona lehessen. Nemcsak
a
második
század
keresztényei
érezték
a
régi
világ
pusztulásának és egy új közeledésének jeleit. A mai hívők is hajlamosak arra, hogy sürgessék a végső idők mihamarabbi bekövetkeztét. Hiszen, mint mondják, századunk modern embere egyre jobban megérti a világmindenség titkait, erőit a maga szolgálatába állítja, majdhogynem Isten helyébe képzeli magát, és ezzel azt hiszi, hogy minden tőle függ. Jól jönne tehát, ha Isten tényleg „szétcsapna” egy kicsit a földbolygón, hogy megmutassa, ki az úr… Amikor
az
Úr
Jézus
a
végső
időkről
beszél,
nem
annyira
a
szörnyűségekre helyezi a hangsúlyt, mint inkább a saját eljövetelére. Advent latinosan, görögül parúzia, ugyanazt jelenti: az Úr eljövetele. Ady Endre szavával: az Úr érkezése. Erre az érkezésre készít fel bennünket a szent liturgia Karácsony előtt. Ha valódi tanítványai vagyunk, folytonos várakozásban és készenlétben élünk. Így emelt fővel állhatunk eléje, mert nemcsak ítélő bíránkra, hanem a minket szeretetből megváltó Emberfiára ismerhetünk benne. Ez az ugrásra kész felelősségtudat
indítson
adventi
készületünkben,
bűnbánati
gyakorlatainkban, jócselekedeteinkben. Rossz lóra teszünk, ha csak úgy tekintünk
adventre,
vásárlási
lázra,
mint
ahol
valami
mint
szülinapi
hűséges
előkészületre,
fogyasztók,
giccses
törzsvásárlók,
mindenképp el kell költenünk pénzünket, hiszen annak „forognia kell”… Advent nagyon is életbevágó, személyes döntések meghozatalát igényli. Mi az, ami életemben megváltatlan? Amin még a bűn, az önzés, az anyagiasság, az ösztönök pecsétje látszik? Észreveszem-e itt és most családomban, személyes kapcsolataimban az Úr érkezésének jeleit? El akarom-e oszlatni lelkemben a bűn sötétségét? Melyek azok a döntések, amelyeket tovább nem halogathatok? Minek kell bennem összedőlnie (ábrándok, illúziók, téves istenkép, csalódások, nárcisztikus énkép, elvárások, folytonos panaszkodás vagy önsajnálat, bűnbakkeresés stb.), hogy az Úr valami újat építhessen fel a romokon?…Mit tehetek azért, hogy Karácsonykor majd az én szívembe is megszülessék, beköltözzék a betlehemi Jézus? Mert a Jézussal való végső találkozás egy óvatlan pillanatban bármikor megeshet. Ő már eljött, és második eljövetele is tény. Az adventi kegyelmi időszakban pedig újból felkínálja magát. Ha éberen imádkozom, mint Mária, ha nem engedem, hogy szívem elveszítse érzékenységét az evilág gondjai és csapdái közt, a végső idő számomra dermedt rémület helyett a várva várt örömet hozza meg. Sebestyén Péter ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Az advent eljövetelt jelent, az emlékezés és a felkészülés ideje. Emlékezünk arra a több évszázados várakozásra, amellyel a választott nép a Messiást várta. Ezt az ígéretet eleveníti fel a Jeremiás prófétától olvasott Ó-szövetségi olvasmány: „ Íme, jönnek napok, — mondja az Úr, — amikor valóra váltom azt a jó igét, amelyet Izrael házáról és Júda házáról mondottam. Igaz sarjat sarjasztokDávidnak, aki majd jogot és igazságot szolgáltat az országban.” Isten valóban valóra váltotta ígéretét, a Megváltó Júda házából származik.
Az advent a felkészülés ideje is. Az evangélium Jézus második eljövetelének tényére figyelmeztet. ”Vigyázzatok …………, hogy el ne nehezedjen szívetek ……….az élet gondjai között, …….Virrasszatok, és … imádkozzatok, hogy ……….. megállhassatok az Emberfia előtt.” Jézus újra eljön, azonban a világban tapasztalható jelek, természeti katasztrófák,
a
bűn
nem
rettenthetnek
meg,
hanem
tevékeny
várakozásra kell, hogy ösztönözzenek.Vagyis arra, hogy a jó, a szeretet győzzön bennünk és közöttünk. Az advent egy rövidebb távú felkészülés ideje is, amelyben karácsonyra készülünk. A második olvasmány segít, hogy megfogalmazhassuk azt a jó feltételt, amely elkísérhet bennünket ebben a felkészülési időszakban. Még egész fiatal volt a Tesszaloniki egyházközség amelynek szent Pál ezt a levelet írta. Félő volt, hogy a megpróbáltatások, az üldözés vihara kioltja a kezdeti lelkesedést. Ezért imádkozik így szent Pál: „gyarapítson, és gazdagítson titeket az Úr szeretetben egymás és mindenki iránt” Ez nekem Szent Ferenc imáját juttatja eszembe, amelyben így fordul Istenhez: „adj igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet.” Olvastam egy kis írást, amely négy gyertyáról szól. Olyan nagy volt a csend volt a négy gyertya körül, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek. Azt mondta az első : – ÉN VAGYOK A BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni… Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra. A második azt mondta: -ÉN VAGYOK A HIT! Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem…
A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot. Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:- ÉN A SZERETET VAGYOK! Nincs már erőm tovább égni.
Az emberek nem törődnek velem,
semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám…
Ezzel ki is
aludt. Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott: -De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké…! Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt. Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: -Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. – ÉN VAGYOK A REMÉNY! A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit. A mai vasárnap egy gyertya ég az adventi koszorún. Legyen ez számunkra a remény gyertyája, amiről a többit is meggyújtjuk . Az ajándékba kapott adventi idő, jó alkalom arra, hogy a többi gyertya is lángra lobbanjon bennünk és égjen a mi lelkünkben is. Böjte Mihály ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Van olyan vallás pl. a Buddhizmus, amely azt tanítja, hogy a legnagyobb tökéletesség magunkban „elfojtani, megölni a vágyat” Ezzel szemben a Biblia embere, a keresztény tele van sóvárgással, vágyakozással. Mi is a sóvárgás? Valahogy úgy fogalmazhatnánk, hogy: az ember benső világa, tetteivel összhangban, valamilyen célra, valamilyen óhajtott jóra irányul. Ez
most
a
mai
vasárnappal
megkezdett
adventi
időben
még
kiemeltebben tapasztalható, még kiemeltebben valós. Advent, AD VENIO – latin kifejezés azt jelenti, hogy hozzád jövök, ünnepélyes megérkezés, ÚR JÖVET
Izajás próféta a mai első olvasmány szerzője a vágyakozás nagy tanítója. Ebben az időszakban szívesen énekeljük az ő sóvárgó imáját, amelyet Krisztus születése előtt 700 évvel irt: „Harmatozzatok egek onnan felülről, és ti felhők, hullassatok győzelmet. Nyiljék meg a föld és teremjen üdvösséget, és sarjadjon vele szabadulás is.” Iz 45,8 A próféta még csak vágyott a szabadulásra, a megváltásra. Milyen nagy kegyelem, hogy Isten Fiának megtestesülésével ez már valóság. Advent egyik jellegzetessége épp ez, hogy erre a TÖRTÉNELMI Úr-jövetre emlékezünk – valamint az Ó-szövetség nagy várakozóira, hogy megfelelő lelkületet sajátítsunk el. Az Egyház most ezzel a vágyakozással azonosul. Elismerjük és belátjuk, hogy mi magunk is, az egyház gyermekeiként megváltásra szorulunk. Az évenként visszatérő liturgikus advent élő emlékműve a történeti Úrjövetnek. Viszont ez a liturgikus időszak nem egy csupasz, hideg emlékmű, hanem segíteni akar bennünket abban, hogy részünk legyen a KEGYELMI ÚR-JÖVETBEN – ez egy másik fontos adventi jellegzetesség. Ez a hivő lélek folytonos ébersége, várakozása Krisztus lelki eljövetelére. Ugyanis keresztségünktől fogva Krisztus már bennünk él, lakást vett
a
lelkünkben – viszont ez főleg bűneink következtében még nem teljes, nem tökéletes – ezért sóvárognunk kell a teljesebb, tökéletesebb Krisztussal való kapcsolatra. Vágyakoznunk kell, magatartásunkkal, tetteinkkel segítenünk kell, hogy egyre teljesebben megszülethessen bennünk. Erről a lelkületről szól a második olvasmány. Így buzdít bennünket szent Pál apostol: „Itt az óra, hogy fölébredjünk az álomból. Üdvösségünk közelebb van mint amikor hivők lettünk. Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel….” Innen
lépünk
át
az
advent
harmadik
jellemvonásához
az
ESZKATALOGIKUS Úrjövethez – vagyis Krisztus második, világvégi eljöveteléhez. Ez adventnek jövőbe mutató sajátossága. „Erről szól a felolvasott evangéliumi részlet: „Vigyázzatok és virrasszatok, mert nem tudjátok, mely napon jön el a ti Uratok.”Krisztus eljött már, de vissza Beteljesedett
a
várakozás,
Üdvösségünket még l
mégis
állandó
várjuk.
várakozásban
élünk.
áthatatlanul, és ezer veszély között hordozzuk
magunkban. Reményben élünk. Krisztus a világ végén
már nem
gyermekként, nem halandó testben jön el, hanem hatalommal és dicsőségben. Advent
sajátossága, sajátos lelkületet és sajátos
keresztény magatartást kér tőlünk.Tudatában kell
lennünk saját
gyengeségünknek, tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy mennyire rászorulunk a megváltásra. Bűnös múltunkat Isten irgalmas kezébe kell helyeznünk – hagynunk kell, hogy Isten Szabadítónkká, Megváltónkká legyen. Figyelmes, éber várakozással észre kell vennünk, azt, hogy életünknek milyen területeit tartogatjuk fel kizárólag önmagunk számára – melyek életünk elzárt kis szobácskái ahová Krisztust nem akarjuk beengedni. Tervezzünk, gondolkodjunk, imádkozzunk, hogy az advent folyamán az Úr Jézust teljesen tudjuk beengedni az életünk árnyoldalaiba is, hogy ránk
ragyogjon
az
ő
fényessége
–
amely
elvezet
oda,
hogy
átértékelődjön az életünk. Bárcsak
ilyen
lélekkel,
lelkülettel
érkeznénk
el
adventi
zarándok-utunk végén a Karácsony örök öröméhez. Böjte Mihály ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Az Egyház ma új liturgikus évet kezd el. Az „advent” szó annyit jelent, hogy „eljövetel” vagy „jelenlét”. Az ókori
világban a szó a király vagy császár egy tartományba történő látogatását jelentette; a keresztény nyelvezetben Isten világba való eljövetelét, világban való jelenlétét jelenti, egy olyan misztériumot, amely átöleli az egész világmindenséget és történelmet, s ennek két kiemelkedő eseménye Jézus Krisztus első és második eljövetele. Az első eljövetel a megtestesülés. A második eljövetel az Ő dicsőséges visszatérése az idők végén. E két esemény kronológiailag egymástól távol áll – és nem tudjuk, milyen távol – mégis, mélyen kapcsolatban vannak egymással, mert Jézus a halála és feltámadása által valósította meg az ember és a világ átalakítását, amely a teremtés végső célja. Azonban az idők végéig hirdetni kell az evangéliumot minden népnek, ahogy azt Jézus mondja Szent Márk evangéliumában (vö. Mk 13,10). Az Úr jövetele folyamatos, a világot át kell járnia az Ő jelenlétének és nekünk együtt kell működni Vele az evangélium hirdetése által. Az Egyház
a
keresztre
feszített
és
feltámadt
Bárány
Jegyese
és
Menyasszonya (vö. Jel 21,19) közösségben van Urával és együtt munkálkodik Vele. Ma Isten Igéje arra hív minket, hogy álljunk készen az Úr eljövetelére. Jézus ezt mondja tanítványainak: „emeljétek föl fejeteket…
el ne
nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban… imádkozzatok szüntelenül.” (Lk 21,34.36) Önmérséklet és imádság. Pál apostol ehhez hozzá teszi: „ Gyarapítson és gazdagítson titeket az Úr a szeretetben egymás és mindenki iránt. Tegye állhatatossá szíveteket, hogy feddhetetlen szentségben.” (1 Tessz 3,12-13) A világ felfordulása közepette vagy a közömbösség és anyagiasság sivatagjaiban a keresztények elfogadhatják Istentől a megváltást és tanúságot tehetnek egy másikféle életmóddal, akár a hegyen épült város. „Azokban a napokban – hirdeti Jeremiás próféta –
biztonságban él
Jeruzsálem. És így hívják majd: Az Úr a mi igazságunk!” (33,16) A hívek
közössége Isten szeretetének és igazságának jele, amely már jelen van és tevékeny a történelemben, de még nem teljesedett be és ezért mindig várni kell, esedezve, türelemmel és bátorsággal. Szűz Mária tökéletesen megtestesíti Advent lelkületét, amely abban áll, hogy figyelünk Istenre és mély vágy van bennünk, hogy megtegyük az Ő akaratát és örömmel szolgáljuk embertársainkat. Engedjük meg, hogy a Szent Szűz vezéreljen, hogy amikor Isten jön, ne bezárkózva, másra figyelve
találjon
minket,
hanem
növelje
bennünk
szeretetének,
igazságának és békéjének országát. (XVI. Benedek pápa) ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Advent 1. vasárnapjával új liturgikus év kezdődött. Ebben az esztendőben a C ciklusban Szent Lukács evangéliumát olvassuk. Az Egyház az alkalmat megragadva fontos szakaszokat nyújt elénk – évről-évre, időről-időre – és meghív minket, hogy álljunk meg egy kicsit és gondolkodjunk, tegyük fel magunknak néhány fontos kérdést: „Kik vagyunk? Honnan jöttünk? És mindenekfölött, merre megyünk? A szentmise szentírási részeiben az igék jövő időben állnak. Az Olvasmányban hallottuk Jeremiás próféta szavait: „Íme, jönnek majd napok, mondja az Úr, amikor teljesítem a jót, amelyet Izrael házának és Júda házának megígértem. Azokban a napokban igaz sarjat támasztok Dávidnak, aki jogot és igazságot teremt…” Ez a remény teljesedett be a Messiás eljövetelekor. Az evangéliumi szakasz egy új horizontot és tartalmat állít elénk Krisztus idővégi dicsőséges visszajövetelét. „A mindenség összetartó erői megrendülnek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amikor eljön felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel.” Ezek apokaliptikus, katasztrófa jellegű képek, jövendölések. De ismerjük a vigasztalás és remény üzeneteit is. Azok elmondják, hogy
nem a teljes megsemmisülés és örök némaság előtt állunk, hanem úton vagyunk egy találkozás felé. Úton vagyunk, hogy találkozzunk azzal, aki megteremtett minket, aki jobban szeret minket, mint egy édesanya vagy édesapa. A Jelenések könyve úgy írja le a történelem végső eseményét, mint belépést egy menyegzői ünnepre. Idézzük csak fel a tíz szűzről szóló példabeszédet, akik belépnek a vőlegénnyel a menyegzői házba, vagy Isten képét, aki az élet küszöbén vár minket, s letöröl minden könnyet a szemünkről. A keresztény nézőpontból az egész emberi történelem egy hosszú várakozás. Krisztus előtt az Ő születését várták; miután eljött, az ő világvégi dicsőséges visszajövetelét várjuk. Ezért az adventi időszak fontos dolgot mond el az életünkről. A nagy spanyol író, Calderon de la Barca egy színdarabjának ez a címe: „Az élet egy álom.” Sokkal inkább igaz az, hogy az élet reményteljes várakozás! Érdekes, hogy éppen ez a témája korunk neves színdarabjának, Samul Beckett „Godotra várva” című művének. Egy asszonyról, aki szülés előtt áll, azt mondják, „várandós”; s vizsgálat előtt ezek a személyek várószobában várakoznak. De, ha elgondolkodunk, akkor látjuk, hogy az élet maga is egy várószoba. Türelmetlenek
leszünk,
amikor
várnunk
kell
egy
vizitre,
egy
kivizsgálásra. Az, aki már semmit sem vár az élettől, halott személy. Az élet reményteljes várakozás, de fordítva is igaz: a reményteljes várakozás maga az élet! Mi a különbség a keresztény és más személy várakozásában, mint például a Godotra várva darab két szereplőjének esetén. A darabban a titokzatos személy, akire várnak (aki egyesek szerint lehet Isten; God – Godot) teljesen bizonytalan, hogy megérkezik-e. Reggelre várják, de üzen, hogy délután érkezik. Délután nem jön, majd este jön, gondolják.
Este pedig azt, hogy talán másnap reggel… A két alaknak várnia kell, nincs más alternatíva. A keresztény ember várakozása nem ilyen. Ő az várja, aki már eljött és ma is mellette van. Ezért Advent 1. vasárnapján Krisztus világvégi eljöveteléről van szó, a következő vasárnap pedig halljuk majd Keresztelő János szavait, aki azt mondja, „köztetek van, akit nem ismertek”. Jézus köztünk van, s nemcsak az Eucharisztiában és a Szentírásban, a szegényekben és az Egyházban, hanem a kegyelem által a szívünkben van és a hívő ember megtapasztalja ezt. A keresztény várakozás nem üres valóság, nem egyszerűen az idő múlása. A mai evangéliumban Jézus arról is beszél, hogyan kell a tanítványoknak várniuk, milyen legyen az életvitelük, hogy ne érje őket meglepetés. „Ne nehezedjék el szívetek tobzódásban, részegeskedésben és evilági gondokban… Virrasszatok szüntelen.” Az erkölcsi kötelességekről máskor beszélünk majd. Hadd zárjam egy film emlékével. Két történet szól jéghegyekről, amelyeket filmekban is feldogoztak. Az egyik a Titanic története, amelyet mindnyájan jól ismerünk… A másik néhány éve készült, a címe „Rapa Nui”. A film a Húsvét-szigetek legendáját mutatja be, s a Csendes Óceánban található jéghegyről szól, amely valójában egy hajó, ami minden esztendőben a sziget közelébe megy. A király vagy valamilyen hős felléphet a fedélzetre és juthat el a halhatatlanság birodalmába. Van egy jéghegy, amelyre mindegyikünk rálép és utazik, ez a halálnővér. Színlelhetjük azt, hogy nem látjuk, figyelmetlenek lehetünk, mint az emberek, akik a tragikus éjszakán a Titanic fedélzetén szórakoztak. Vagy felkészülhetünk, hogy fel tudjunk rá szállni és így eljussunk az áldottak országába. Az adventi időszaknak ezt a célt kell szolgálnia… (R. Cantalamessa)
ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) A nagyvárosi pályaudvar környéke éjjel-nappal a társadalom peremére szorultakgyülekezőhelye
volt:
csöveseké,
tolvajoké,
nincstelen
bevándorlóké és drogosoké. Sokanültek, álldogáltak, kéregettek ott, vagy csak meredtek maguk elé. Látszott rajtuk, hogyboldogtalanok és reményvesztettek.
Borostásak,
csipás
szeműek,
remegő
kezűek,
rongyosakés piszkosak voltak. A pénznél is nagyobb szükségük lett volna egy kis vigasztalásra,biztatásra … de ezt senkitől sem kapták meg. Mégis … volt közöttük egy fiú. Ugyanolyancsapzott hajú, koszos, büdös, mint a többiek. Ő azonban mégis tudott mosolyogni, derűslenni: mintha saját mentőcsónakja lett volna az élet hajótöröttjeinek lehangolt tömegében. Mivolt a titka? Egy kis agyongyűrött, koszos cetli, amit a szíve fölötti rongyos zsebben hordott.Napjában többször is elővette, kisimítgatta, elolvasta, néha meg is csókolta, mielőtt újra azsebébe csúsztatta volna. Ez a kis cetli mindig mosolyt varázsolt az arcára. Mi állt rajta? Csakegy rövid mondat: „A kiskapu mindig nyitva áll!” Az apja írta ezt a cetlit, s ezzel jelezte, hogymegbocsátott neki, hogy mindig hazavárja. Egy éjjel aztán a fiú élt is a lehetőséggel.Hazaosont apja házába.
A
kiskaput
valóban
nyitva
találta.
Felosont
egykori
szobájába,lefeküdt a most is vetett ágyba. Reggel, mikor felébredt, az apja
állt
mellette,
könnyesszemmel
várta
az
ébredését.
Hosszan-hosszan megölelték egymást, és egyszerre mindenrendbejönni látszott.Az Advent vajon csak a mi várakozásunk, készülődésünk lenne a közénk jövő Istennelvaló találkozásunkra? Nem sokkal jobban várja-e az Isten ezt a velünk való találkozást? NemŐ tett és tesz folyamatosan sokkal többet azért, hogy ez az örömteli találkozás létrejöjjön?Bizony, örök időkre igaz Szent János tanítása: „A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjükaz Istent, hanem hogy Ő szeret minket, s elküldte Fiát
engesztelésül bűneinkért.” Az Adventpersze az ember várakozásáról, virrasztásáról, készenlétéről szól. De nem olyan valakirevárunk, aki évente egyszer jár erre egy pár órára, esetleg napra, s ha nem őrködünk feszültfigyelemmel és nem kapaszkodunk bele, akkor közömbösen máris tovább siet! Az Istenállandó, végtelen szeretettel van jelen az életünkben, szüntelenül akarja a velünk valókapcsolatot. A virrasztás, az éber várakozás szent időszakaira azért van szükség, hogy mimagunk legyünk már figyelmesebbek, vegyük már észre a szüntelenül velünk járó Istent!Nem annyira az Úr Jézus közeledéséről, mint inkább a mi Felé való közeledésünkről szól akarácsonyi készület.A szüntelen, imádságos virrasztásra
való
felszólítás,
ami
a
mai
evangéliumból
kicsendül,szeretetteljes örömteli meghívás, bármennyire is riasztó körülmények között hangzik el. Amúlandó világ összeomlása, a világ végességének ijesztő megtapasztalása nem Isten műve:nem Ő az, aki pusztít és rombol körülöttünk! Épp ellenkezőleg: Ő az, aki szilárd pontként,erős támaszként megjelenik ebben az összeomlásban. Akire – csakúgy, mint a kígyóktólmegmart, haldokló izraeliták a pusztában – ráemelhetjük a tekintetünket, Akitől a szabadulástvárhatjuk. Ő az, Aki új eget és új földet teremt, Akiben megújul minden, főként a mi életünk!Milyen fájdalmas sokszor azt hallani a nem hívők, hitüket nem gyakorlók részéről, hogy ahívő emberek valójában álomvilágban élnek! Nem állnak két lábbal a földön, neméletrevalók, hiszen sokkal kevésbé érvényesülnek a földi lét keretei között. Bezzeg ők! Őkazok, akik a valóságban élnek, akik nem álmodozók, amikor imádság és szentmise helyett isdolgoznak vagy dorbézolnak. Amikor embertársaik áldozatkész szeretete helyett inkábbkihasználják őket. Amikor a karácsonyt is üzleti haszonszerzésre használják. Amikor agyermekeiket pusztán arra nevelik, hogy
akármilyen
áron,
akármilyen
eszközökkel
ebben
avilágban
érvényesüljenek! Milyen érdekes, ugyanakkor groteszk, hogy éppen
ezek a „kétlábbal földön állók, evilágnak élők” nem tudnak igazán mit kezdeni a földi élet kudarcaival,szenvedéseivel, csalódásaival. Amikor beleütköznek a számukra mindennél fontosabb értékek(pénz, karrier, szépség,
egészség,
szerelem
stb.)
múlandóságába,
akkor
a
kábulatbamenekülnek az elviselhetetlenné vált „valóság” elől. Nem a hithez fordulnak, hiszen az üresálmodozás szerintük, de bezzeg beleugranak nyakig és azon felül is a drogok, az alkohol, azevilági élvezetek vagy a média hamis boldogsága okozta kábulatba. Nem véletlenülfigyelmeztet az evangélium: „Vigyázzatok! El ne nehezedjék a szívetek a tobzódásban,részegeskedésben és az evilági gondokban!” Éppen hogy azok vannak valójában ébren, azokvirrasztanak, akik elismerik és elfogadják ennek a földi életnek a múlandóságát, de atekintetük távolabbra irányul: a földön túli boldog, örök élet irányába! Akik várják amegváltást, az átmenetet az igazi életbe, a valós és múlhatatlan boldogságba, amit Istenközénk született Fia érdemelt ki és tud megadni számunkra. Ez a remény, a minketszüntelenül hazaváró, szerető Isten ígérete ad erőt, hogy türelmesebben viseljük a földi életszenvedéseit, hogy a kudarcok és csalódások ellenére is keressük a jót és ne fáradjunk beleannak megtevésébe.Igen, erről szól az adventi várakozás: figyelmesebbnek lenni, észrevenni Isten állandójelenlétét az életünkben. Előhúzni a zsebünkből a jobb, igazibb életre szóló meghívót, ahazahívó üzenetet. Igen, nekünk kell cselekedni, mert Isten már cselekedett és most is jelenvan. Nekünk kell elfordítani kissé a figyelmünket a jelen világ terheiről, gondjairól, deörömeiről is, hogy beléphessünk a kiskapun! Mintha kábult álomból ébrednénk, észre kellvennünk, hogy ki is szeret bennünket igazán! Tudatosítanunk kell, hogy milyen életet isszeretnénk élni valójában, mi is az, ami tényleg boldoggá tesz. Meg kell vallanunk bűneinketa bennünket szeretettel átölelő Atyának, hallgatnunk és viszonoznunk kell szavait azimádságban!
Úgy kell élnünk ebben a földi világban, a jelen emberi társadalomban, ahogyan aközénk született Fiú élt, hogy mi magunk is készüljünk a végső, minden vágyunkat beteljesítőtalálkozásra, s másokat is tudjunk erre felkészíteni! dr. Finta József ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) A most következő vasárnappal nem csak adventbe, de egyszersmind az új liturgikus évbe is belépünk. Ezen év a vasárnapi olvasmányos rendben a „C” betűjelzést viseli. Ebben az esztendőben a vasárnapi evangéliumi szakaszok
alapvetően
Lukácstól
valók
lesznek.
Advent
első
vasárnapjának evangéliuma is tőle hangzik fel.Perikópánk sajátos hangulatú.
Advent
kezdetéhez
mindenki
szívében,
gondolatában
egyfajta bensőségesség, a gyertya lángja, a karácsony várása, s ezáltal egyfajta családiasság társul. Ebbe a hangulatba hasít bele Jézus szava, amely kontrasztos, erőteljes színekkel festi le a világ végét. Advent történelmi és történelmen túlnövő dimenziója ez. Sokan hallhattuk már a hasonlatot, hogy az Ószövetség volt a nagy Advent, Krisztus Urunk eljövetelének várása. Ugyanakkor mégis megfeledkezünk arról, hogy mostani
létállapotunk,
hatalmasabb
Advent.A
a
megváltott
világmindenség
emberség adventi
útja
egy
még
koszorúján
nem
gyertyák gyulladnak fel egymás után, hanem sajátos, egyesek számára talán vészjósló jelek, amelyeket Jézus felsorol: „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. (...) A mindenség összetartó erői megrendülnek.” Kozmikus fények, lángok ezek, amelyek visszatükröződnek az emberi elmékben, szívekben is: „Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal.” Drámai és szívbemarkoló képe ez az embernek, aki
látja a jeleket, de nem tudja, mit jelentenek. A kérdés, a bizonytalanság rémülete ez, amely koránt sincs távol tőlünk; ott lapul mindenütt, ahol az emberek elvesztették az élet értelmének, céljának tudatosságát. Az ilyen ember számára minden létrendi súllyal rendelkező esemény egy jel jelentés nélkül; s maga a létezés, rendezzük be azt bármily kellemesen is, puszta
menekülés
feltárhatatlan
a
kérdések
valóság.
Lehet
elől, benne
megmagyarázhatatlan kényelmesen,
és
otthonosan
elhelyezkedni, de bármelyik pillanat feltárhatja a mindennek mélyén meglévő szorongás érzését.Épp ez a pillanat, az elfelejtett és mégis szüntelenül jelenlévő Advent az, ami megvilágítja az ember valós tragédiáját. Lehetőség és beteljesületlenség, kérdés és választalanság – megannyi nyomasztó teher, amely alatt nem lehet létezni. Egy kiút van: a felejtés. A mai ember megannyi technikával felejti el a kérdést, a feszültséget, a szorongásra okot adó belső mozdulásokat. Mivel azonban elfelejti őket, rabjukká is lesz. Bár elfut a nagy kérdésfölvetés elől, élete attól még várakozás lesz, amelynek azonban már nem látja meg beteljesülését, mivel elbújik a végső pillanat embert megérintő, megszólító ereje elől a fogyasztásba, az élvezetbe, az ál-biztonságokba, a gyakorlati anyagelvűségbe, az örökös kritikába, a keresés mítoszába, amely soha nem akar igazából találni. A mai ember szereti magát ugyanis keresőként aposztrofálni, de a megtalálást nem vágyja, nem törekszik rá. Hiszen „aki keres, az talál; aki kopogtat, annak ajtót nyitnak.”
A
mai
ember
szeret
úton
lenni,
de
nem
szeretne
megérkezni.Csupa negatív szín és árnyalat alkotná hát az adventkezdő evangéliumi képet?Korántsem. Felhangzik egy csodálatos mondat Jézus szájáról: „Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok.” A kozmikus adventi koszorú lángja nem rémíti, hanem vonzza a hívő embert. A félelmes események nem menekülésre, hanem közeledésre késztetik. A rosszba bele akar
lépni a jó erejével; a sötétbe az igaz világossággal; a rémületbe a keresztény bizonyossággal, amelyre Jézus meghív: „Ne féljetek!”Így a hívő ember nem akar elfutni, elbújni, elfeledkezni minderről, hanem egyenesen a valóság szemébe akar nézni. Ezért emeli fel tekintetét, néz fel. Ezáltal válik igazán emberré, hiszen görög nyelven az anthróposz, ember szó egyes szóelemzések szerint ennyit tesz: „magasba tekintő”. Krisztus megváltása, ereje megadja a bizalom és ráhagyatkozás erejét a kereszténynek,
hogy
valóban
emberré
lehessen,
feltekinthessen,
legyenek a jelek mégoly rémisztőek is, és meglássa a dermesztő, másokban ijedséget keltő üzenetekben az életet, a fényt, az utat: „Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel.” Németh Zoltán -
Körmend
ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Várni, vágyakozni eleve annyit jelent, mint kilépni szűkre szabott, befalazott eddigi világunkból, és eléje menni annak az újnak, akitől új élményeket, új eszméket, sőt sokszor forradalmat várunk Az egyház, igazi édesanyaként liturgiája révén zseniálisan kielégíti vágyainkat, és évről évre tanítgat minket várni, vágyódni a szebb, igazibb, istenibb és ezáltal emberibb életre. Tőlünk függ, hogy ezzel a szándékkal indulunk-e karácsony felé, vagy engedünk a megtévesztő merkantilizmusnak, mely kihasználva az ünnepi alkalmat az eszme helyett megvásároltatja velünk a karácsonyfát, a csillagszórós díszeket, az ajándékokat, vagyis a látszatot, az ünnep külső burkát.. A mi karácsonyunk oly nagy és szent, mint maga az Isten, és oly ajándékot igér, hogy heteken át fel kell készülnünk rá. Nekünk is szükségünk van szimbolumokra, mert magát az Istent és mindazt, ami vele kapcsolatban van, közvetlenül nem láthatjuk, fel sem foghatjuk, mert „vezetékünk” elégne, vagy kivágná a
biztosítékot. Ezért önmaga helyett jeleket küld. Ebben rejlik ennek a csodálatos négy hétnek a ritmusa és dinamikája. Advent átéléséhez ismerni
kell
az
Istentől
küldött
jeleket.
Ha
nem
ezt
tesszük,
szükségképpen csalódni fogunk, mivel mást várunk. Úgy járunk, mint 2000 évvel ezelőtt azok a zsidók, akikhez Isten hiába küldött jeleket prófétái által. És mivel Istent várták, de ő „csak” jászolba fektetett gyermekként jelent meg, nem fogadták be, sőt halálra itélték. Nap, mint nap ez ismétlődik meg velünk is. Azért vagyunk elégedetlenek, sokszor lázadunk is, mert másként és mást kapunk Istentől, mint ahogy és amit elképzeltünk. Induljunk hát útnak Názáretből Betlehembe, úgy mint József és Mária, akkor mozgásba lendülünk, és megmozgatjuk a világot magunk körül. Szabolcs atya ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Minden kultúrában nagy erénynek tartják az éberséget. Különösen, amikor vallási szempontból nézünk erre az erényre. Az igazi vallásos ember éber lelkileg, szellemileg, érzelmileg és testileg is. Advent elején az
anyaszentegyház
figyelmezteti
külön
gyermekeit,
figyelmet hogy
fordít
legyenek
erre
az
éberek.
erényre Mint
és
indiai
misszionárius, aki már 12 éve szolgál Magyarországon, sokszor hallottam a következő éneket, különösen Adventben: „Ébredj, ember mély álmodból…” Szoktam gondolkodni azon, hogy miért éneklik ezt az éneket. Azért, mert úgy tűnik, mintha a hívek nem lennének teljesen éberek! Aki éber, az nem ijed meg a váratlan dolgoktól, hanem igyekszik helyesen cselekedni. Csak az tud helyesen cselekedni, aki éber. Tehát az Anyaszentegyház szeretettel hív bennünket, hogy keljünk fel és kezdjünk el menni a jászol felé, ahol azután megtaláljuk a Jelet, Jézust. A Jel igazán nem odakint van, hanem bent van elrejtve a szíved
legbensőbb szobájában. Csak ott lehet megtalálni Jézust. Tehát az Advent igazán egy befelé vezető út. Megtalálni azt az Istent, aki minden ember szívében megszületik. A befelé vezető út azonban nem akadálymentes. Mint gyarló gyenge emberek mindennap kicsi vagy nagy akadályokat helyezünk el az Isten felé vezető úton. Ezeket az akadályokat le kell győzni a bűnbánat segítségével, hogy végül boldogan és örömmel találkozhassunk Jézussal, az Ember Fiával. Életünk, mindennapi gondjaink és problémáink ne tartsanak bennünket vissza a bűnbánattól. Létezik egy megszokott mondat: majd holnap. Ez nagyon veszélyes tud lenni, mert mindennap mondhatjuk ugyanazt és így soha nem jön el az a bizonyos holnap. Jézust szeretni csak ma lehet. Jézus felé haladni csak ma lehet. Senki nem tudja, mi lesz holnap. Az éberség arra is int bennünket, hogy ma cselekedjünk. Jézus szeretete sürget bennünket a cselekvésre. Adventben az éberség első cselekedete az őszinte bűnbánat. Ámen! Benvin Sebastian SVD ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Teológiai éveim meghatározó élményei között tartom számon az adventi koszorú gyertyáinak meggyújtását, amikor a sötét kápolnában előénekesként elénekelhettem az ünnepélyes antifónát: „Íme kedveseim, az ítéletnek ama nagy és rettenetes napja előttünk áll, elmúlnak a mi napjaink,
és
sebesen
eljön
a
mi
Urunknak
gyönyörűséges
adventje…Készüljetek föl tehát ti mindnyájan, hogy megláthassátok a halhatatlan jegyest, s tiétek legyen majd a mennyek országa!” – ma is végigborsódzik a hátam a gyönyörű, komoly, fönséges és emelkedett dallam elhangzásakor. Ez az ősi ének az egyház „álláspontját”, meggyőződését is hirdeti az új egyházi év kezdetén. Ugyanis a
Szentlélek vezetésével és ihletésére ilyenkor nemcsak a karácsonyi előkészületre helyezi a hangsúlyt, hanem Urunk második eljövetelére, aki visszajön „ítélni élőket és holtakat”. Ama nagy napra, amikor megremeg a mindenség, megszűnik a múlandó és a véges, kibontakozik az örök kezdet, és a maga valóságában nyilvánvalóvá válik Isten országa. S mivel a világ végének időpontja bizonytalan, az idők jelei arra figyelmeztetnek, hogy bármikor eljöhet az Emberfia. Karácsonykor is azt ünnepeljük, hogy a végtelen Isten köztünk, véges időben élő emberek közt „ütötte fel sátorát” –, hogy az egész teremtett világ az ő szent otthona lehessen. Nem csak a második század keresztényei érezték a régi világ pusztulásának és egy új közeledésének jeleit. A mai hívők is hajlamosak
arra,
hogy
sürgessék
a
végső
idők
mihamarabbi
bekövetkeztét. Hiszen, mint mondják, századunk modern embere egyre jobban megérti a világmindenség titkait, erőit a maga szolgálatába állítja, majdhogynem Isten helyébe képzeli magát, és ezzel azt hiszi, hogy minden tőle függ. Jól jönne tehát, ha Isten tényleg „szétcsapna” egy kicsit a földbolygón, hogy megmutassa, ki az úr… Amikor az Úr Jézus a végső időkről beszél, nem annyira a szörnyűségekre helyezi a hangsúlyt, mint inkább a saját eljövetelére. Advent latinosan, görögül parúzia, ugyanazt jelenti: az Úr eljövetele. Ady Endre szavával: az Úr érkezése. Erre az érkezésre készít fel bennünket a szent liturgia karácsony előtt. Ha valódi tanítványai vagyunk, folytonos várakozásban és készenlétben élünk. Így emelt fővel állhatunk eléje, mert nemcsak ítélő bíránkra, hanem a minket szeretetből megváltó Emberfiára ismerhetünk benne. Ez az ugrásra kész felelősségtudat indítson adventi készületünkben, bűnbánati gyakorlatainkban, jócselekedeteinkben. Rossz lóra teszünk, ha csak úgy tekintünk adventre, mint valami szülinapi előkészületre, giccses vásárlási lázra, ahol mint hűséges fogyasztók, törzsvásárlók, mindenképp el kell költenünk pénzünket, hiszen annak „forognia kell”…
Advent nagyon is életbevágó, személyes döntések meghozatalát igényli. Mi az, ami életemben megváltatlan? Amin még a bűn, az önzés, az anyagiasság, az ösztönök pecsétje látszik? Észreveszem itt és most a családomban, személyes kapcsolataimban az Úr érkezésének jeleit? El akarom oszlatni lelkemben a bűn sötétségét? Melyek azok a döntések, amelyeket tovább nem halogathatok? Minek kell bennem összedőlnie (ábrándok, illúziók, téves istenkép, csalódások, narcisztikus énkép, elvárások, folytonos panaszkodás vagy önsajnálat, bűnbakkeresés stb.), hogy az Úr valami újat építhessen fel a romokon? Mit tehetek azért, hogy karácsonykor majd az én szívemben is megszülessék, oda beköltözzék a betlehemi Jézus? Mert a Jézussal való végső találkozás egy óvatlan pillanatban bármikor megeshet. Ő már eljött, és második eljövetele is tény. Az adventi kegyelmi időszakban pedig újból felkínálja magát. Ha éberen imádkozom, mint Mária, ha nem engedem, hogy szívem elveszítse érzékenységét az evilág gondjai és csapdái közt, a végső idő számomra dermedt rémület helyett a várva várt örömet hozza meg. Sebestyén Péter Tüzet hoztam! ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Megérintett embernek lenniAdvent a várakozás ideje. Várakozunk az ünnepre, Krisztus születésére. Az időszak első felében benne van a Krisztus második eljövetelére való várakozás is. Ebben a szent időben nem
csak
a
megszületett
Gyermekkel
találkozunk.
Születése
örömünnepe kapcsán számos ember felé fordulunk oda. Olyanok felé, akik valamiért fontosak a számunkra. Emlékezzünk vissza, hogyan alakult ki a kapcsolat, mi érintett meg a másik emberben! Ha a másik személy kerül a készülődés középpontjába, akkor elkerülhető, hogy a világ zaját, erőszakos csábítását kikerüljük. Karácsony ünnepének
lényege egy Személy, Jézus Krisztus. Az ünnep arra hív, hogy vele találkozzunk, és azokkal a személyekkel, akik körülöttünk élnek, akikkel összekapcsol a szeretet. Ha a Jézussal való kapcsolatomat szemügyre veszem, felfedezhetem, hogy valamikor megérintett a személye, a tanítása, az élete. Ő ma is meg akar szólítani, meg akarja igézni lelkemet. Ehhez a csendre, az odafigyelésre van szükség. Advent időszaka arra hív, hogy
adjak
időt
Istennek!
A
Jézussal
való
kapcsolat
mellett
felfedezhetem a másik emberrel való kapcsolatomat is. Azokat a személyeket, akikkel jó lesz majd együtt ünnepelni, akikkel jó lesz találkozni. A készülődés örömét élhetem át, amikor keresem, mivel szerezhetek örömet neki. Figyelem apró rezdüléseit, alig kimondott kívánságait. Adventi ideje arra hív, hogy adjak időt a másik, a mellettem élő embernek! Az adventi várakozás nem passzív, tétlen dolog. Nem csupán elszenvedem, hanem megélem. Nagyon is aktívvá kell válnom a csendességben, a másikra figyelésben. Ez persze nem tevékenységet jelent elsősorban, hanem kapcsolatot, odafigyelést. A szent elhatározás, amelyre hív ma a Szentmise könyörgése, nyissa meg szemünket Isten ügyére, és tegyen látóvá a mellettem élővel kapcsolatban is! 2015 Nagytétényi Plébánia ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) „Advent:
a
várakozás
megszenteléseRokona
annak
a
gyönyörű
gondolatnak, hogy "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk". Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és "jogosabb" birtoklás se, mint
szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak
az
ismerősben
végeérhetetlenül
születhet
várakoznunk
valódi és
"meglepetés",
megérkeznünk,
lehetséges
szakadatlanul
utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk. Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a Karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” Pilinszky János.Hogyan tudom ma megszentelni a várakozást? Apró várakozásaim, sorbaállás, dugó stb. Ezekben passzivitás van. Nem tudom, meddig tart, nem én választottam. Nagyobb várakozásaim, egy-egy ünnepre, találkozásra. Ebben már sok aktivitás is van, a készülődés ideje.Legnagyobb várakozásunk az Isten Országába való belépés. E mögött egész életünk tevékenysége van. Miben
válok
jellé
az
idei
adventben?
Elcsendesedésemmel,
hallgatásommal, türelmemmel. Jellé válhatunk egymásra figyelésünkkel, békességünkkel.
Az
idei
advent
rövid.
Nagyobb
tudatossággal kell készülnöm! 2012 Nagytétényi Plébánia
figyelemmel,
ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C)
Elkezdem készíteni a szívemet. Advent időszakát kezdjük el a mai napon. Fellobban az első gyertya fénye. Talán kicsit szokatlan is szemünknek, hiszen az utcákon már a karácsony fényei fénylenek, hívogatnak. Mit jelent számomra az advent? Jelenti először is a roráte misék hangulatát. Jó odaállni napról napra Jézus elé, akinek érkezését várjuk, akinek születésének ünnepére készülünk. Jelenti a készülődés örömét. Keresem, kinek mivel szerezhetek örömet. Tudok-e olyat adni szeretteimnek, ami nemcsak az ünnepen jelent örömet, hanem esetleg hosszabb távon is. Egy olyan kép, kézzel-géppel készített naptár, amire rátekintve a karácsony emléke év közben is felvillanhat számára. Jelenti az advent a bűnbánatot. Szeretnék tiszta szívvel az érkező Megváltó elé sietni. Jelenti a másik emberre való odafigyelést, hiszen így tudom meglesni, mivel szerezhetek neki örömet. Jelenti továbbá a készenlétet, hiszen, különösen az első vasárnap gondolata a végső eljövetelre is ráirányítja figyelmünket. Jelenti az okosan felhasznált időt. Hogy én irányítsam életemet, mindennapjaimat, és ne a körülmények, a rohanó idő befolyásolja
tetteimet,
hangulatomat,
idegállapotomat.
Jelenti
a
kitartásra való törekvést, hogy elhatározásaimat végigvigyem, hogy megmaradjak türelemben és szeretetben, hogy mindig tudjam újra kezdeni, ha valami nem sikerül. Ne engedjük, hogy a világ szelleme eluralkodjon rajtunk! Mutassuk meg a körülöttünk élőknek, hogy milyen az igazi advent, milyen az igazi karácsonyi készület! Elkezdem készíteni szívemet a találkozásra: Istennel való találkozásra, rokonaimmal, barátaimmal való találkozásra. 2009 Nagytétényi Plébánia
ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) „Amikor eljön az Emberfia dicsőségében, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok.” Jn 21, 25-28. 34-36. – hallottuk Jézus szavát, Advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetén. Két adventre emlékezünk, az elsőn megjelent közöttünk az Ige, testé lett, hogy megváltsa a világot. A második advent elkezdődött Jézus mennybemenetelével és várjuk dicsőséges eljövetelét. Jézus azért jön, hogy egybegyűjtse követőit az újjáteremtett világba. Jézus beszél a mindenség összetartó erői megrendüléséről. Az emberek megdermednek, mit jelentenek, mit jeleznek a természeti jelenségek? Az Istentől távol élők élete véget ér e világ végével – gondolják. A Krisztuskövetők, Jézustól tudják, hogy másodszor is eljön, ítélni élőket és holtakat. Ez az aratás ideje, egybegyűjti a benne hívőket, akik a szorongatás idején is hűségesek Jézus Krisztushoz és Egyházához. Jézus biztat, nézzek fel és emeljétek föl fejeteket. Nézzetek fel a megdicsőült Jézus Krisztusra, véget ért szenvedésetek, a gyűlölet, a szenvedés, a megbecstelenítés, mely körül vett e világban. Az Emberfia eljövetele vet véget az Egyház szorongatott helyzetének. „Vigyázzatok,
hogy
el
ne
nehezedjen
szívetek,
tobzódásban,
részegeskedésben és a világi gondokban.” A szív az erkölcsi és vallási döntés színhelye. E földön élünk, használjuk a föld javait, de figyelnünk kell, hogyan használjuk az Isten akarata szerint. „Virrasszatok és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt.” A virrasztás idején kifejezzük, az új életre vágyódunk, melyet az Emberfia teremt követőinek. Az ima, élő kapcsolatot teremt Isten és közöttünk. Segít a virrasztásban és előkészít, hogy boldogan állhassunk az Emberfia színe előtt.
Az Emberfia megítéli a hű és hűtlen szolgát. Add Urunk, hogy a ránk bízott feladatban hűségesek lehessünk Isten szándéka szerint. Nézzünk fel, emeljük föl fejünket, mert elérkezett megváltásunk! Tavas Gellért ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Istennek nincs órája A kora reggeli órán az irodába érve a faliórára pillantva Veronika hirtelen azt gondolta, hogy elkésett. De hol vannak a többiek? Ma talán mindenki elkésett a munkából? Néhány másodpercbe telt, mire megértette, hogy előző este megállt az óra, lemerülhetett benne az elem. Az aznap rá váró iratokat
rendezgetvén
elgondolkozott.
Az
idő
múlása
és
megállíthatatlansága jutott eszébe. Egy óra megállhat, de ettől még nem áll meg az idő. A hét első munkanapja ugyanúgy kezdődik, mint a korábbi hetekben, múlnak a hónapok, már évek óta ide jár dolgozni. Vajon meddig? Mit hoz a jövő? Aztán eszébe jutott, hogy kedvenc sportolója a minap újabb világrekordot úszott. Az úszásban, a futásban és sok más sportágban az a cél, hogy minél rövidebb idő alatt sikerüljön teljesíteni a távot. Talán egyszer lesz majd újabb csúcsidő, még kevesebb, de a végtelenségig nem lehet fokozni az emberi teljesítményt és az időt nem lehet megállítani. Közben bekapcsolta a számítógépet, s örült, milyen gyorsan indul az új gép. A réginél jóval több időt kellett várnia. És bevillant neki az elmúlt napok egyik híre, miszerint Japánban újabb csúcssebességű vonatot helyeztek üzembe, amely minden eddiginél rövidebb idő alatt jut célba. A technikai fejlesztések jó része a gyorsabb munkavégzést vagy közlekedést tartja szem előtt. A jövőben még gyorsabb számítógépek, közlekedési eszközök várhatóak. Lehet fokozni a gépek teljesítményét, de nem a végtelenségig és az időt nem
lehet megállítani. Az adventtel új időszak, új egyházi év kezdődik. Ha nincs is szükség lelkünk órájának újraindítására, ilyenkor érdemes beállítani a pontos időt. Hogy ne legyünk késésben és ne is siessünk. Egyesek mindennel késésben vannak, „idővákuumban élnek,” sok mindenről lemaradnak, szaladnak az idő után, s próbálják behozni lemaradásukat. Mások állandóan siettetnék az időt, nincs türelmük a várakozáshoz, mindent azonnal szeretnének. Az advent arra hív minket, hogy állítsuk be lelkünk óráján a pontos időt. Arra hív, hogy elgondolkozzunk a múltról, a mögöttünk álló időről. Ilyenkor sokszor hiányérzetünk támad, mert rádöbbenünk mulasztásainkra, az elszalasztott és vissza nem térő lehetőségekre, és sajnáljuk az elfecsérelt időt. Az advent arra hív, hogy elgondolkozzunk a jövőről, az előttünk álló időről, amely a remény ruhájába öltözködik. Miközben tűnődünk, a jelenben élünk, de közben is múlik a drága idő. Az első adventi vasárnap evangéliuma arra szólít fel minket, hogy elgondolkozzunk a végső időkről és az örökkévalóságról. A világ végekor különleges égi és földi jelek tűnnek fel, amelyek félelemmel töltik el az embereket. Krisztus újbóli eljövetelének ideje lesz ez. Emberként nem tudhatjuk, mennyire lesz ez elmúlás vagy újjászületés, megsemmisülés vagy újjáteremtés. És mindennek bekövetkeztét sem tudjuk előre. Ennek pontos idejét egyedül Isten tudja, akinek nincs órája, mert ő örökkévaló. Ő időmérő eszközök nélkül is tudja, hogy mikor jön el valaminek az ideje. Ő hív minket az örökkévalóságba, az örök életbe. Ő határozta meg azt, hogy meddig kell várakozni a Megváltóra, ő mondta meg a Megváltó jövetelének idejét. Ma ő figyelmeztet minket, hogy eljött az advent, a várakozás, a készület ideje. © Horváth István Sándor
ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Szent
Mónika
adventi
bánata
Ezekben a napokban Szent Ferenc a mennyországban észrevette, hogy Szent Mónika nagyon bánatos. Mivel nem való e helyen szomorkodni, rögtön elhatározta, hogy megkérdezi a mérhetetlen szomorúság okát. – Mi okozza a szíved fájdalmát, Mónika? – lépett oda hozzá. El se fogod hinni, Ferenc, mi történt! – kezdte válaszát Szent Mónika. Amerikában, egy kaliforniai városban a helyi ateisták kezdeményezésére a város vezetősége megtiltotta, hogy a templomok a köztereken betlehemeket állítsanak. Oly sok gyermek és felnőtt örült korábban a városszerte kihelyezett betlehemeknek, de mostantól nem lesznek, ezért vagyok oly bánatos. – Emiatt nekem kellene szomorúnak lennem, mondja Szent Ferenc, hiszen annak idején én találtam ki, hogy legyen betlehem, amelynek alakjai megelevenítik az emberek előtt Jézus születését és mindenki azt érezheti, hogy ott van a betlehemi barlangban Isten Fia születésénél. Miért te szomorkodsz most emiatt? – Mert az én nevemet viselő városban, Santa Monica-ban történt az eset. Szent Ferenc így szól hozzá: – Te jó édesanya voltál a földön, sokat imádkoztál fiadért, Ágostonért és innen a mennyből is jó hatással tudsz lenni az édesanyákra. Bátorítsd az édesanyákat, hogy az idei adventben nagy-nagy szeretettel mondják el gyermekeiknek, mire is való a betlehem és minek az ünnepe a karácsony! Talán így szebb lesz az adventi
készülődés
számos
család
életében!
Az adventi időszak kezdetén Jézus végső időkről szóló szavait tárja elénk az
evangélium.
világmindenséget
Rendkívüli összetartó
természeti erők
jelenségekről
megrendüléséről,
olvasunk: az
a
égitestek
különleges állapotáról és a tengerek pusztító áradásáról. Mindezek
hallatán egyesek talán arra gondolnak, hogy e jelek bekövetkezése éppen napjainkban történik, hiszen szinte nap mint nap hallunk hasonlókról. Valójában nem szaporodtak el korunkban a földrengések, a vulkánkitörések, a tengeri szökőárak vagy a rendkívüli erejű viharok, csupán azonnal értesülünk ezekről a híradásokból, és emiatt könnyen támadhat egyesekben olyan érzés, mintha korábban ritkábban történtek volna ilyenek. Nincs okunk a félelemre, és kár volna azt hinnünk, hogy e természeti csapások a végső idők közeli bekövetkeztét jelzik. Jézus maga figyelmeztet, hogy nem tudhatjuk előre sem a napot, sem az órát. Figyelmeztetése azt is tartalmazza, hogy legyünk állandóan készen az ő jövetelére,
amely
majd
egyszer
bizonyosan
bekövetkezik.
Az advent az Úr jövetelére való várakozás ideje. Visszaemlékezünk arra, hogy az idők teljességében, hogyan jött el Isten Fia a világba, és tudatosítjuk magunkban, hogy ígéretének megfelelően a világ végén újra el fog jönni, de ennek pontos idejét nem tudhatja senki ember előre. Emellett várakozunk Jézus Krisztus születésének napjára, a Megváltó érkezésére, a karácsony ünnepére. A karácsonyi előkészület során nem a
rendkívüli
jeleket
keressük,
hanem
Isten
szeretetének
jeleit
szeretnénk észrevenni. Azokat a jeleket, amelyek elindítanak minket a hit útján. Az igazi hit Isten szeretetének és a megváltás titkának elfogadását jelenti. Ezt a hitet nem kiérdemeljük, hanem ajándékba kapjuk Istentől, ahogyan a betlehemi Gyermek is az ő nekünk szóló ajándéka. A csillogó adventi vásárok könnyen letéríthetnek minket a hit útjáról. Az ajándékvásárlás láza egyre csak fokozódik az ünnep közeledtével. Az előkészület izgalma egyre inkább növekszik a napok múltával. Vajon ezzel együtt fokozódik-e bennem az Istennel való találkozás vágya? Vajon
növekszik-e
bennem
az
Isten-látás
vágya?
Isten idén is nagyszerű dologra készül. Csodálatos, szinte hihetetlen,
amit nekünk akar adni. Azt szeretné, hogy Jézus Krisztus a hit által megszülessen
a
szívünkben.
Azt
szeretné,
hogy
a
betlehemi
Gyermekben a hit által meglássuk Isten Fiát. Isten nem fogadalmakat vagy üres szavaknak bizonyuló ígéreteket vár tőlünk, hanem elfogadást. Az ő ajándékainak: a hitnek és a szeretetnek alázatos elfogadását. © Horváth István Sándor 2012 ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C) Egyházunk ma új esztendőt kezd. De nem az újrakezdés örömének fehér színében, hanem a bánat és a magunkba szállás lila színében mutatjuk be a szentmisét. A mai vasárnap ünnepi igéje nem a kezdetről beszél, hanem a végről. „A világot összetartó erők megrendülnek” (vö. Ev.). Egyházunk azt akarja, hogy életünk végét s a világ végét követő számonkérést szem előtt tartva kezdjük meg az új egyházi évet! A vég és a számonkérés. Az a Jézus, aki az első Karácsonykor megjelent a földön, az a Krisztus, akit naponta a szentmisében „jelenvalóvá teszünk”, az a Jézus, akit Karácsonykor nagy örömmel ünnepelünk, halálunk óráján eljön, hogy személyesen számon kérjen. Ez lesz a különítélet. Mindegyikünk
szemtől-szemben
találkozik
az
Emberfiával,
Jézus
Krisztussal, aki mintául élte meg számunkra az emberi életet. „Életünk estéjén mondja Keresztes Szent János a szeretetünk alapján leszünk megítélve”. Akkor majd az ő jelenlétében meggyőződhetünk arról, mennyire követtük őt életünk folyamán. A világ végén lesz az az óra, amikor „majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel” (Ev.). Ekkor lesz az utolsó vagy végítélet. Erről János apostol így számol be: „Eljön az óra, amikor mindnyájan, akik a sírokban vannak, meghallják az ő (Jézus) szavát, és előjönnek: akik jót tettek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az
ítélet feltámadására” (Jn 5, 28). Az utolsó ítélet Krisztus dicsőséges visszatérése lesz, amikor majd az Atya nevében kihirdeti végső és végleges szavát az egész történelemről. Advent elején a végnek és az ítéletnek üzenete megtérésre szólít fel. Vigyázzatok, „hogy el ne nehezedjék
szívetek
tobzódásban,
részegeskedésben
és
evilági
gondokban!” (Ev.) Fegyelmezzétek magatokat szólít fel Egyházunk. Szavaitok, tetteitek legyenek fegyelmezettek és úgy készülődjetek Jézus karácsonyi eljövetelére. Csak így tudjátok majd igaz örömmel ünnepelni Jézus születését. Ha pedig még a gondolataitokat is fegyelem alatt tudjátok tartani, akkor „a fejeteket felemelve” tudtok majd szembenézni az ítéletre megjelenő Jézussal. Higgyük el, hogy a fegyelmezetlenség amely rengeteg bajt okoz az életben, a végső számadáskor is nagy kárunkra
lehet.
Virrasszatok.
Legyünk
éberek,
szavaink
és
cselekedeteink a józan észből és a rendezett érzelmekből fakadjanak. Korunk
nagy
kísértése,
hogy
az
ember
automatává
válik,
és
futószalagon, szokásból cselekszik, sőt gondolkodik is. Aki így él, az sohse válik nagykorúvá, annak nem növekszik a hite, nem erősödik reménye és nem tökéletesedik szeretete. Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy gyermekeink testileg növekszenek, magasabb iskolákba járnak, még akadémiai titulust is szereznek, de valójában alig-alig tudnak igazi felnőttek lenni, mert már gyerekkorukban felnőtt szokásokat erőltettek rájuk. A felnőtté válás nem felvett szokások mutogatását és nem a testi erősödést jelenti, hanem lelki, erkölcsi növekedést, erősödést és öntudatos felelősségérzetet. Erre sürget minket az adventi virrasztásra való felszólítás! Az adventi előkészületekben nagy segítségünkre vannak az ún. Roráték. Régente hajnalban bemutatott „máriás-misék” voltak ezek, amelyben felhangzott az ének. „Harmatozzatok, égi magasok (vö. Glória 2). Ezeken a várakozást segítő szentmiséken vegyünk részt advent köznapjain. Ezt könnyen megtehetjük, mert e szentmisék
ma a legtöbb helyen nem kora hajnalban vannak, hanem este, esthajnali
szentmiseként
szolgáltatják
ki.
A
várakozást
akarja
felébreszteni bennünk az újabbkori adventi szimbólum, az adventi koszorú. Katolikus szokássá az 1930-as évektől lett. Lényege a fenyőgallyakból font koszorú, rajta 4 gyertya és lila szalag. Adventi koszorú ma már a legtöbb templomban van, de tegyünk róla, hogy legyen családjainknál is. És ne csak a templomban, hanem otthon is Advent heteiben fokozatosan gyújtsuk meg a gyertyákat. A koszorú mellett elmondott rövid imádságaink vagy ismert templomi énekünk fokozzák adventi várakozásunkat: Mint forró sóhaj, elhaló bús jaj, Kél halk énekünk: Sötétben járunk, hajnalra várunk, Jöjj el, Istenünk! (GLÓRIA 13) K.Gy. ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C)
