Adamek Norbert. Utak. Kiadja: A fantázia világa. Nonprofit online könyvkiadó by Talgorius Grendar

Adamek Norbert Utak

Kiadja: A fantázia világa. Nonprofit online könyvkiadó 2008. by Talgorius Grendar 2

"Sokféle út vezet az Istenhez fiam, remélem a tied nem lesz nehéz." (Boldizsár a Ben-Hurban)

3

Bevezetés A történet, amit most elmondok, a valóságban nem történt meg, de ha nem is ilyen látványosan, bármikor megtörténhetne, sőt meg is történik nap, mint nap. Ennél fogva egyesek majd félredobják a történetet, mondván, már az első sort sem értem, hát még a többit, amit ez az agyalágyult leírt. Saját szemszögükből nézve ez igaz is lehet, de ha elolvasnák, rájönnének, hogy ez róluk is szól, az ő életükről is szól. Egyesek azt mondanák erre a novellára, hát ilyet én is tudok írni. Lehet, hogy tudnak hasonlót, ezt nem vitatom, azonban ezt a történetet én megéltem, ha nem is ebben a formában, de lényegét tekintve. Mások azt mondják majd, csak egy Ember tragédiája utánzat, nem több. A történet hasonló, de a mondanivalók gyökeresen eltérnek egymástól. Nos tehát, ha ezek után még beleolvasol magába az irományba, valóban kíváncsi lehetsz rá. Itt megemlítem, hogy részben a hitről fog szólni, tehát most néhányan kilépnek ebből a fájlból, mint egyes haverjaim is. Ők értik, hogy kikről van szó. A történet rólam szól, bocsássátok meg ezt az egoizmust, de ha akarod, akár rólad is szólhat. Tehát akkor jöjjön maga a történet. 4

Első fejezet

A fiú a számítógépe előtt ült és éppen egy idióta történetet gépelt be - valami katana izét -, amikor felszóltak hozzá, hogy kész az ebéd. Ő gyorsan kilépett a rendszerből és kikapcsolta a gépet. Lerohant a csigalépcsőn, mint már annyiszor, és villámgyorsan, hosszú léptekkel átment a nagymama házába. Ott már folyt az étkezés, mindenki elfoglalta a maga helyét, kivéve őt. Amilyen gyorsan csak tudott, beült a sarokpad rá eső részére és evőeszközökért nyúlt. Rossz szokása szerint megint megvizsgálta az elővett kanalat és villát, hogy nem mocskosak-e, de amiknek persze semmi baja sem volt. így ment ez minden nap, nagyanyja nagyon mérges is volt ezért, gyakran elküldte melegebb égtájakra, amikor megkérdőjelezte munkája tökéletességét. -Lehet hazamenni, ha nem tetszik! - mondogatta, persze ő is nagyon jól tudta, hogy ez soha sem fog megtörténni. A fiú egyre idegesítőbbé vált nagyszülei számára, mert állandóan feleselt, semmit sem csinált, csak evett és még csak nem is tanult. Nagyanyja ezért azt az átkozott gépet tette felelőssé, de persze nem volt igaza. A gyerek nemtörődömségének valódi oka az volt, hogy 5

kisgyermekkorában nem talált magának példaképet, akire felnézhetett volna. Ennek különböző okai voltak, de végül úgy 6 éves kora környékén kapott az egyik rokonától -attól aki a templomra felügyelt- egy Újszövetséget. Ezt aztán kitartó szorgalommal olvasta, már amennyire egy hatéves gyerek olvasni tud, és hittanórákra járt. Valójában nem értette, amit ott mondtak, de annyit tudott, hogy van valaki, aki mindig ott van vele, szereti őt és vigyáz rá, gyakorlatilag olyan, mint a nagyapja, csak nem látható. A templomfelügyelő rokontól megtudta, hogy van olyan ember, aki gyakran van együtt az Úrral, hiszen ez a dolga és hogy ez az ember a többieket Isten felé próbálja terelni. Ő is emlékezett arra a bácsira, aki hittanórán beszélt nekik. Megtetszett neki, hogy olyan könnyedén, szeretettel beszélt velük, akár egy tanító néni, csak ez az ember férfi volt. Gyerekfejjel úgy gondolta, ő is ilyen komoly ember szeretne lenni amikor felnő. Elhatározta tehát, hogy lelkész lesz. Mindezt 6 évesen, éppenhogy csak iskolába járva döntötte el, de arról fogalma sem volt, hogy mivel jár ez. Először is azt hitte, minden csak mese az Újszövetségben, melyek szépek, de csak mesék. Jézus alakja azonban megragadta. 6

Azt már tudta, hogy Karácsonykor ő hozza az ajándékot, de azt nem, hogy Húsvétkor az ő halálát és főképpen feltámadását ünneplik az emberek. Ezek után is szorgalmasan járt hittanra, templomba azonban nem, mivel senki sem vitte el. Családja alapjában véve vallásos volt, nagyanyjával az élen. Az öreglány járatta őt hittanra és nagyon örült, hogy a kis unokája papnak készül. A nagyapa is valamennyire hitt az ilyen dolgokban, de közel sem annyira, mint a mama. A szülők azonban egyáltalán nem. Nem voltak ateisták, de nem is hittek benne, hogy egyáltalán létezik az Isten. Mivel a gyerek a nagyszülőknél nevelkedett, valamennyire vallásos lett. Ez a vallásosság többnyire abban merült ki, hogy hittanra járt és kezdetben még olvasta a Bibliát is, de ennél többet nem tett, valójában nem is érdekelte más, mint ami az ilyen korú gyerekeket érdekelni szokta. Az idő múlásával azonban változott a helyzet, látszólag egyre bölcsebb lett, ugyanakkor egyre ostobább: elfordult Istentől, még annyira sem törődött vele, mint azelőtt. Ez úgy 9 éves kora környékén történt, ekkor hallotta először az evolúció szót is. Ez a szó aztán egyre terebélyesebbé vált világszemléletében, mert ugyan járt hittanra, de az csak 7

üres fecsegés volt számára, mert az újdonság mindig érdekesebb, mint a megszokott rend, így volt ez az evolúcióval is. Sokáig ezt is hitte, de mikor kicsit idősebb lett és elérkezett a pályaválasztás kérdéséhez, valaki újra felkavarta benne a régi gondolatot, hogy lelkész legyen és ekkor választania kellett: vagy az evolúció, vagy Isten szolgálata, a kettő nem tűrte egymást. Ekkor még csak Isten szolgálatának tűnt a vallás, olyan volt, mint a rockzene amit szeretett, csak hallgatta, de nem vált életérzéssé az életében, ahogyan a vallás sem. Isten szolgálata csak egy feladattá törpült a szeme előtt, amit végre kell hajtani. Még nem tudatosult benne, miért kell Istennek szolgálni és hogyan, csak a cél volt biztos, a többi pedig nagy sötétség. Sokáig nem is értette meg, mit jelent Istennek szolgálni, ahogyan azt sem tudta, mit jelenhet az örök élet, és hogyan lehet elérni, de ez nem is számított számára, csak a feladatot teljesítse, mintha az egy parancs volna, nem egy elhívás. Aztán egyszercsak egy Ige hatására fontos lett neki a halála utáni élete és elkezdett újra templomba járni és Bibliát olvasni. Ezt azonban a saját erejéből próbálta megvalósítani, így eleve kudarcra volt ítélve. Ekkor még nem kérte Isten segítségét, sőt egyáltalán nem is imádkozott. Az Úr azonban könyörült rajta és megmutatta neki a 8

helyes utat: meg kellett bánnia bűneit és el kellett fogadnia megváltójának Krisztust. A bűnbánat még csak ment, de a megváltó elfogadása nem igazán. Nem érezte, hogy bármitől is meg kellene őt váltani, hiszen nem csinált semmi rosszat, ezáltal tehát bűnbánata sem volt őszinte. Aztán ráébredt bűnös voltára és elfogadta Jézust, mint megváltót, sőt most már őszintén kért bocsánatot bűneiért Jézus Krisztus nevében. Ezután már csak egy akadály állt az örök élet útjában: a Sátán. Őt eddig még nem tudta legyűrni és ezután sem ment neki, pedig csak segítséget kellett volna kérnie az Úrtól és Ő megadta volna neki az erőt a bűnnel szemben. Aztán ezt a feladatot is megoldotta Isten segítségével, így már biztosan tudhatta: örök élete lesz. Azonban ez a fegyvertény csak egyszer sikerült és mint tudjuk, az ördög nem alszik, tehát újabb támadásokat intézett a fiú ellen és többé-kevésbé sikeresen fejezte be az akcióit. A fiú azonban már nem érezte magát elesettnek, sőt inkább azon volt, hogy ezeket a hibákat kiküszöbölje Isten segítségével és most ott ült az ebédnél az evőeszközöket vizsgálva. Amikor meghallotta nagyanyja szavait, kedve lett volna visszaszólni, de nem tette, inkább igazat adott magának magában és jól lehordta a mamikát. 9

Ekkor azonban eszébe jutott, hogy ismét elvesztett egy csatát, mert bizony nem tisztelte a nagyszülőjét. Dühös volt, de tudta, ezzel nem megy semmire. Már régebben rájött: a tízparancsolatot nem lehet teljesíteni! Egyszerűen nincs ember, aki ne vétett volna legalább az egyik törvény ellen élete során. Mégis furdalta a lelkiismeret és fárasztónak találta a sok bűnbánatot, amit minden nap elvégzett, mert tudta, aznap is rengeteget vétkezett, még ha nem is vette észre. Ekkor még nem volt rajta a Szentlélek, még csak a saját esze szerint gondolkodott és tudta, hogy bűnös, de azt is, hogy ezellen ő egymaga nem tehet semmit. Bement tehát a nappaliba és imában kérte az Urat, adja neki is Szent lelkét, ahogyan már oly sokaknak és akkor már nem fog annyi bűnt elkövetni és erősebb lesz a kísértésekkel szemben is. Tudta, hogy nem kér hülyeséget, de még mindig hiányzott az imából Krisztus. Ő még mindig a fiú életén kívül maradt, de csak azért, mert az még nem kérte őt rá, hogy lépjen az életébe. A fiú tehát a nappaliban imádkozott és miután befejezte, megkönnyebbülést érzett, mint már annyiszor, de érezte, ez most más volt, most tényleg úgy kért, mint akinek valóban szüksége van segítségre. Ezután lefeküdt, mert érezte, hogy nemsokára elnyomja az álom. Kényelmesen elhelyezkedett a díványon, berakott a magnóba egy kazettát és megpróbált aludni. 10

Már félálomban volt, amikor elkezdődött az egyik kedvenc felvétele: a Queentől a One vision. Ennek hatására elkezdett álmodni és agyában megjelent a szám alcíme: God works in mysterious ways... Második fejezet Nagyon nehezen ébredt fel, hirtelen úgy érezte, évekig aludt. Először csak résnyire nyitotta ki a szemét, de így semmit sem látott, hát kénytelen volt kinyitni teljesen. Még ekkor sem látott sokat, ezért megtörölte a szemét, de ekkor meg nem hitt a szemének és még inkább dörzsölte azt. Nem is csoda, hiszen egy pálma alatt ébredt fel, amit addig élőben még sohasem látott. Amikor már felfogta, hogy a pálma valóság, felült és körbenézett. Körülötte nagy síkság terült el, és egy út teleültetve pálmákkal. Ezt még inkább nem vette be a gyomra, nem tudta, hol van és mit keres ott. Hirtelen megkordult a gyomra és erre a hangra lenézett a ruhájára. Egy kis ágyékkötő volt csak rajta, nem úgy, mint amikor lefeküdt. Ez is elgondolkodtatta egy kicsit, de túl sok ideje nem volt a gondolkodásra, mert az úton közeledett valaki, akitől információt akart kérni. Gyorsan talpraugrott és kilépett az út menti fa alól. Az idegen egy kocsival közeledett, olyannal, amilyet a fiú legutóbb a Ben-Hurban látott. Félt is egy kicsit az 11

alaktól, ezért óvatosan lépett ki a homokos útra. A bajsejtelme majdnem beigazolódott, a kocsis fickó ugyanis későn vette észre és már csak a fiú mögött tudott megállni. Amikor az látta ezt, hirtelen visszahúzódott a fa mellé. A férfi - mert az volt - kocsija közben megállt és a tulaj leszállt róla. Lassan elindult a fiú felé, de semmi fenyegetőt nem tett. Ekkor a gyerek is felbátorodott, kilépett az árnyékból és ő is elindult a férfi felé. Félúton egymás felé találkoztak és a fickó megszólalt: -Mi van paraszt, meguntad az életed? -Uram, elnézést, de én csak... -Semmi csak! Itt csak akkor beszélsz, ha kérdezlek! Én az isteni Amenhotep szolgája vagyok, hát te? -Amenhotepé? - érdeklődött a fiú. Bár nem sokat tudott az egyiptomi történelemről, azt azért tudta, hogy a kérdéses személy egy fáraó volt. Amikor ezt felfogta, hirtelen arra is rájött, hogy most Egyiptomban van és a fáraó egy szolgájával beszél, aki valószínűleg magasabb beosztású, vagy csak egy futár? Mindegy volt, a lényeg, hogy valahogy kimagyarázza magát. Várjunk csak! Ő most beszél ehhez az emberhez és az megérti őt, pedig egy mukkot sem tud az ősi egyiptomiak nyelvén. Furcsa volt, annyi szent, de ott állt felette egy felnőtt férfi és a válaszára várt. -Ramszeszé. - vágta rá. -Őt nem ismerem, de ettől függetlenül, azért 12

vigyázhatnál, hajon valaki az úton. Szerencséd, hogy nem sürgős a dolgom, különben már halott lennél. -Kérem, nem mondaná meg, hol vagyunk? -Napszúrást kaptál? -Nem, csak még nem jártam erre, tudod a gazdám nem idevaló. -Az más. Nos ez esetben megmondom: a Thébába vivő úton állunk, a Nílus partján. Ha a városba akarsz jutni, csak ugorj fel, én is oda tartok. Rövid gondolkodás után úgy érezte, nincs más választása, így rábólintott az ajánlatra. Felszálltak a kocsira és lassan elindultak. A tempó nem volt túl gyors, de ha leesett volna, azt azért megérzi. Az út során nem látott semmi különöset, mindenfelé pálmafák, végig az úton. Egyszercsak véget értek a pálmafák és tisztán látszott a vidék. Ez nagyrészt sík terület volt, de a távolban látszottak Théba házai, a Nílus másik oldalán pedig Luxor. Az idő csodálatos volt, a hőmérséklet jóval túl lehetett a harminc fokon, ez meglátszott a párolgó Níluson is. Éppen egy hajó haladt lefelé a folyón megrakva kővel. Valószínűleg nagy építkezéshez vitték a núbiai hegyekből. A város már nem volt messze, alig néhány kilóméter volt még hátra a városfalig. Amikor odaértek, a fiú leszállt, megköszönte a fuvart és elindult a város első 13

utcáján. A házak szorosan egymás mellett álltak, hogy takarják egymást, így szűk sikátorok alakultak ki. Az országra jellemző lapos tetős házak voltak ezek, melyeket fehér színűre festettek a fényvisszaverés miatt. Az emberek ilyentájt még dolgozhattak, mert egy lelket sem látott jó egy órán át. Egyórai bolyongás után elindult egy nagyobb utcán és számítása szerint talált is embereket, akik a munka után mind egy helyre gyülekeztek: az ivóba. Mivel jobbat nem tudott és végre információhoz akart jutni, hát ő is kapta magát és belépett. Odabenn hatalmas tömeg tolongott, mind a bolt tulajdonosát ostromolta italért. Ezeken kívül sok ember állt még az ivón kívül, ők már ittak és most megbeszélték a nap eseményeit. Egyesek egyszerű munkások, mások felügyelők, megint mások rabszolgák voltak, a felsőbb néprétegek pedig egyáltalán nem képviseltették magukat. Itt gyűlt össze minden információ, ami a környéken történt, sőt egyszer-egyszer egy kereskedő is megfordult a forgatagban a Nílus partján. Ilyenkor már országos, sőt külföldi hírekhez is hozzájutottak, némi késéssel. Most is így történt, a futár érkezése után alig egy órával már el is terjedtek a hírek arról, hogy a fáraó új isten tiszteletét akarja bevezetni, akinek nem kell adót fizetniük, nemúgy, mint az eddigi isteneknek, akiknek a templomai tömve voltak az 14

adóként befizetett kincsekkel. Ez az új isten Aton volt, aki láthatatlanul, a napkorong mögül irányítja az eseményeket, és ő az egyetlen létező isten. Gyakorlatilag egy új napisten született, de már kizárólagos jelleggel és abszolút hatalommal. A fiú mostmár tudta, honnan jött a futár és hogy miért. Kut-Atonból, az új fővárosból jött Thébába, hogy Áj herceget az új palotába hívja megbeszélésre. Hirtelen világossá vált a fiú számára, hol is van és kb. milyen évben: Thébában volt Kr.e. 1372-ben. Miután ezt megtudta, nem tudta, mitévő legyen, hogyan juthatna haza. Ahogyan így eltűnődve sétált, nem vette észre, hogy rálépett a főútra és egy kocsi újra feléje tart. Ugyanaz a futár volt, akivel a pusztán találkozott és aki most már messziről felismerte a fiút. Amikor mellé ért, lassított és rászólt: -Már megint nem vigyázol! A fiú döbbenten kapta fel a fejét, de rögtön megnyugodott, amikor felismerte az embert és a helyzetet. -Csak elgondolkoztam, mert nem tudom, mitévő legyek. -Nem találod a gazdádat mi? Valószínűleg a fővárosban van, mostanában minden jelentős ember ott tanácskozik. Na gyere, elviszlek Kut-Atonba. A fiú csak erre várt, azonnal fellépett a kocsira és elindultak visszafelé az ismert úton. Újra elhaladtak a pálmafák alatt és kb. egy órai utazás után megérkeztek 15

az épülő új fővárosba. A város még szedett-vetett képet mutatott, de már egy-két ház állt. A palota is ilyen álló ház volt, a kamara viszont még mindig csak egy faházban székelt. A futár most elvitte egészen a fáraó palotájáig, ott lerakta és azt tanácsolta neki, kérdezze meg az őröket, hogy merre lehet a gazdája. Ezután búcsút intett és behajtott a palota udvarára. A fiú követte tanácsát és szólt az őröknek, hogy a gazdáját keresi, aki a palotában van. Az őrök megkérdezték a nevét, de mivel nem hallották azelőtt, elküldtek egy szolgát a palota írnokához. Az írnok meg is érkezett, de ő is csak ugyanazt tudta mondani. A nem létező gazdát tehát nem találták, de végül nem is jelentett problémát, mert közben megjelent Tothmesz, a fáraó szobrásza és rövid hallgatás után megoldotta a helyzetet: felajánlotta a fiúnak, hogy amíg a gazdája előkerül, addig szállást és munkát ad neki a házában. Más lehetőséget nem látván, elfogadta az ajánlatot és követte Tothmeszt a házáig. Tothmesz eredetileg thébai volt, de amióta a fáraó megalapította az új fővárost, ő is átköltözött ide, hiszen az uralkodó szobrásza lett és jelen kellett lennie az építkezéseknél, hogy tudja, hova kellene szobrot faragni. A ház még nem teljesen készült el, de a legtöbb tervezett helység már állt és ezekben a fiúnak is jutott hely. Ezért csak egészen egyszerű munkát kellett végeznie: ő lett az egyik konyhai szolga, ő pincérkedett 16

az étkezéseknél és ő tartotta rendben a ház környékét. Gazda nem létezvén, úgy gondolta, most már élete végéig itt kell maradnia és a családot kell majd szolgálnia, na és persze Istent, aki nem tudni miért, ilyen ronda tréfát űz vele. A többi szolga kedvesen fogadta, nem ágáltak az új fiú ellen. Az első nap kellemesen telt el, szinte semmi dolga sem akadt, mert a ház ura nem volt otthon, Nofretete fejszobrát készítette, a többi szolga pedig már megcsinálta az ő dolgát is. A délután tehát eseménytelenül telt el, leszámítva, hogy nem tudta, hogyan jut majd haza és ha ez ne lehetséges, mit fog itt tenni. Tothmesz hazaérkezésével azonban megélénkült az élet, minden szolga rohant a dolga után, nehogy valami gond legyen és gazdájuk megfenyítse őket. A szobrász nem volt agresszív ember, de a szolgák ügyében mindig is józan szemmel ítélt. Még akkor is, ha az a szolga történetesen a szeretője volt. Jól szét tudta választani a magánéletét és a munkáját, ezt mutatta Nofretetehez fűződő viszonya is: ő csak a szobrásza volt, amikor faragta a fejszobrot, mindig csak a modellt látta, sohasem a nőt. Nősülésre még nem gondolt, hiszen fiatal is volt, még szabadon szeretett volna élni. Vallását azonban sohasem hanyagolta el, rendszeresen fizetett adót és az istenek akarata szerint élt. így némileg megrendítette a hír, 17

amikor a fáraó kijelentette, hogy csak egy isten létezik, de azért viszonylag hamar beleszokott Aton tiszteletébe. A fiú is érezte ezt a kiegyensúlyozottságot, így elég hamar rátámadt az érzés, hogy ebben az emberben megbízhat, a barátja. Ezzel az érzéssel a szívében járkált egész este az asztal körül és amikor eljött az alvás ideje, hirtelen azt vette észre, hogy nem tudja, hol aludjon. A konyhából kilépve tehát elindult balra és találomra benyitott a második ajtón. Ott azonban nem egészen azt találta, amire gondolt, mert Tothmesz szobája volt ez és a gazda éppen a kedvenc szolgálóleányával szeretkezett. A hangra mind a ketten odakapták a fejüket és tekintetük a fiú lelkébe hatolt. Hirtelen nem tudta, mit tegyen, de leginkább az lepte meg, hogy azok ketten meg sem lepődtek jöttén, sőt Tothmesz még közelebb is hívta. Erre aztán még inkább elbizonytalanodott. Végül teljesítette a szobrász óhaját és közelebb lépett. Az, látva a fiatal fiú zavarát, közben leszállt a lányról és felvette köntösét. A gyerek közben odaért hozzá és megállt előtte. Ő hellyel kínálta, maga mellé mutatva az ágyra. Az leült és ekkor Tothmesz megszólalt: -Látom, meglepődtél, amikor megláttál minket. -Hááát, szó mi szó, kicsit másra számítottam, de ha nem hívsz ide, már itt sem lennék, elvégre semmi közöm a magánéletedhez. -Semmi probléma, csak úgy néztél ránk, mintha bűnt követnénk el. 18

-Bizonyos szempontból így is van. -Ezt hogy érted, hiszen abban nem lehet semmi rossz, ha új életet készülünk nemzeni? -Na igen, de feltételezem, nem ezt a leányzót kívánod feleségül venni. -Jól feltételezed, de ha minden szolgálónőt feleségül vettem volna, már úgy a negyvenediknél tartanék. -Na, ez az igazi baj, de nem vagy ezzel egyedül, ugyanis ha lefekszel egy nővel... inkább hagyjuk, nem szólhatok bele az életedbe. -Most már fejezd be, ha egyszer elkezdted! -Hát jó, szóval ha egy férfi és egy nő szerelemben egyesül, mint ti az előbb, akkor a két test eggyé lesz és soha el nem választhatók. Ezt mondja az Úr és még azt is, hogy nőtől elválni bűn. -Ki az az úr, aki ezeket mondja? -Az én Uram, aki engem irányít és életem a kezében van. -Aha, tehát olyan, mint én ennek a lánynak? -Hasonló, de nem teljesen azonos. -Hát, ha szerinte ez bűn, szerintem nem, sőt dicsőség Atonnak, mert új élet születhet ennek nyomán, aki őt dicsőítheti. -Ha így gondolod, tiszteletben tartom akaratodat és most engedelmeddel mennék. -Menj, ha akarsz, de ha gondolod, te is segíthetsz ennek a szép leánynak és nekem Aton szolgálatánál. 19

-Én nem szolgálok idegen istennek... ja értem, köszönöm, de most nem élek az alkalommal, tudod én tartani próbálom magam az én Uram parancsolataihoz, habár ez nem mindig sikerül. Nos jó éjszakát! -Jó éjszakát neked is és tudd meg, ezt csak kipróbálásodra kérdeztem tőled. Ezt a lányt sohasem adnám át senkinek, hacsak nem ő kérné. -Hát még egyszer jó éjszakát. Ahogy kilépett az ajtón, hirtelen hatalmas megkönnyebbülést érzett és hálát, mert az Úr nem hagyta őt a kísértés idején. Vissza kellett azonban lépnie, mert meg akarta kérdezni, melyik szobában alszanak a szolgálók. Amikor visszanyitott, a lány már nem volt ott és Tothmesz igen dühösnek tűnt. Amikor meglátta a fiút, hirtelen felugrott és amennyire csak tudta, nyugodtan mondta: -Holnap el kell menned. Az oka, hogy ellenem fordítottad legkedvesebb szolgámat szavaiddal és ha nála ilyen hatást tudtál elérni, hogy hatnál akkor a többiekre? -Én nem akartam, de valószínű, hogy a lányt nem én, hanem az Úr érintette meg lelke által. -Nem érdekes, akkor is menned kell. Imádkozz tehát Atonhoz, hogy megtalálják a gazdádat. A fiú nem tudott mit szólni, kiment a szobából és találomra elindult az egyik folyosón. 20

Alig tett meg néhány lépést, egy kéz ragadta meg hátulról és behúzta egy fal mellé. Az előbb látott lány volt az, teljesen átszellemült arccal. Amikor a gyerek is rájött, mi a helyzet, megnyugodott és ekkor a lány megszólalt: -Előbbi szavaid villámcsapásként hatottak rám. Igazat mondtál? Ki a te urad? -Az én Uram az egyetlen élő Isten, aki hasonlatos Atonhoz, de nem a Nap mögött lakozik, hanem mindenhol és mindenben, amit alkotott. -Gyere a szobánkba és beszélj még nekem a te istenedről! -Rendben van, beszélek, de ne lepődj meg, ha olyat mondok, ami szöges ellentétben áll az eddigi hiteddel. -Jól van, nem lepődök meg, de most gyorsan gyere velem, kevés időd van itt nálunk és én sokat akarok tudni. Ezekkel a szavakkal karon ragadta a fiút és elvezette az egyik szobáig. Az egész ház csendes volt, így jól lehetett hallani lépteik zaját, amint a szoba felé igyekeztek. A szobában aztán fáklyát gyújtott a lány és leültek a földre beszélgetni. A lány rengeteget kérdezett és ezekre többnyire meg is kapta a választ. Akadt ugyan olyan kérdés, amire nem kapott egyértelmű választ, de mindenkitől lehet olyat kérdezni, amit nem tud. A kimerítő kérdez-felelek után mindketten elfeküdtek és 21

aludtak egészen reggelig. Korán reggel aztán bejött Tothmesz és felkeltette a fiút. Arcán látszott, hogy nagyon haragszik a gyerekre, de azért az is, hogy megérti a helyzetet, hiszen a lány választott. Mégis el kellett küldenie ezt az egyébként számára is szimpatikus gyereket, mert az elvei nem engedhették, hogy lázítást eltűrjön. A fiú nagyon jól aludt, kipihenten ébredt fel, hosszú idő után először. Az ébredés után hirtelen megpillantotta Tothmeszt és ráeszmélt, mennie kell. Felugrott hát, köszöntötte a szobrászt és vele együtt hagyta el a házat. A fáraó palotájába mentek, ahol idő közben megérkezett a fiú gazdája. Ezen a fiú igazán meglepődött, hiszen csak bedobta a Ramszesz nevet, nem gondolta, hogy tényleg van egy ilyen főúr. Pedig volt és ahogy az meglátta, rögtön fel is ismerte és még a nevét is megmondta. A fáraó csodálkozott ugyan a furcsa néven, de mindenki onnan hozat szolgát, ahonnan akar -gondolta. A fiút ezután átadták ennek a vadidegen embernek, aki elvitte saját villájába, ami hasonlított Tothmeszéhez, de sokkal tágasabb volt és teljesen készen állt. Itt is számtalan szolga dolgozott a nap 24 órájában, hát neki is jutott hely és meló. Ramszesz embertelenül bánt szolgáival, ha úgy tartotta kedve, ütötte, verte őket, de a legkedvesebb szórakozása az volt, amiben összeköthette a kellemest a hasznossal: ha a szolga nem dolgozott elég 22

hatékonyan, akkor végig kellett néznie, ahogyan a feleségét és esetleg gyermekeit Ramszesz megveri vagy megerőszakolja. Ha a férfi megmozdult, a fegyveres őrök azonnal cselekedtek. Ezt a taktikát kívánta alkalmazni a fiú esetében is és hirtelen összeadta őt egy éppen eladó sorban lévő szolgálólánnyal. Azonban ez esetben is ki kívánta venni részét a szórakozásból, ugyan nem túl durván: végig akarta nézni a nászéjszakát. Nem volt mit tenni, ő volt az erősebb és ő volt a gazdájuk. Amikor tehát elérkezett az este, Ramszesz felült a trónusára és bevezettette a két fiatalt. Azok azt sem tudták, hova legyenek szégyenükben, hiszen nem elég, hogy első együtt töltött éjszakájukon ismerik meg egymást, de még végig is nézik aktusukat. A lány nem sokáig lelkizett ezen, hiszen mögötte ott álltak a fegyveresek és inkább ez a fiú, mint a halál. A fiú azonban méltatlannak érezte a helyzetet és ennek hangot is adott: -Te tudod Ramszesz, hogy nem a te szolgád vagyok. Nekem csak egy Uram van és az nem te vagy. -Hogy merészeled megütni ezt a hangot velem szemben! Akár már most megölethetnélek! -Akkor miért nem teszed meg? -Mert szöget ütött a fejembe a viselkedésed. Látom, bátor vagy és egy ilyen legényért kár lenne... Jobbat mondok: a tied lehet a lány, sőt adok neked egy saját szobát is itt a házban és kinevezlek 23

szolgafelügyelőnek, ha elfogadsz engem uradnak és parancsolódnak. A fiú hirtelen érezte, milyen lehetőséghez jutott: ha itt kell maradnia, akkor ez a státusz nagyon is megfelelne neki, sőt kap még egy nőt is és mindezért csak annyit kell mondania, hogy Ramszesz az ura. Érezte, ahogyan hatalmába keríti a páratlan lehetőség gondolata. Nem tudta, mit válaszoljon, ezért gondolkodási időt kért, de csak azt a választ kapta, hogy most kell döntenie, azonnal, különben meghal. Ezekre a szavakra görcsbe rándult a gyomra, nem tudta, mit válasszon, a földi boldogságot, amit lehet, hogy el sem ér, mert Ramszesz hazudik, vagy az örök életet, amiben ugyan hitt, de egy ilyen lehetőség elhomályosított előtte. Végül döntött: -Nem, Ramszesz. Nem borulok le előtted, sem más előtt, csak az én Istenem előtt vagyok hajlandó meghajolni. -Te balga, én vagyok a földre szállt isten, nekem van hatalmam és ha a papok győznek, engem nyilvánítanak majd az új istennek, aki a nép közt jár és akkor majd bármit megtehetek, korlátlan hatalmam lesz. -Akkor is nem és nem. -Legyen hát, ahogy akarod. Elintézni! Erre a szóra mind a tíz dárdás elhajította a saját 24

fegyverét és mind célba is talált. A fiú csak pár tompa puffanást hallott és ezt követően pokoli fájdalmat érzett a hátában. Lenézett és három dárdahegyet látott a hasából kijönni, amik testét könnyedén szelték ketté. A következő pillanatban úgy érezte, elzuhan és valóban így is történt. Legnagyobb meglepetésére a következő kép, amit látott, saját lábai voltak és teste deréktól lefelé. Belei a földön terültek szét, derekából fröcskölt a vér, egyenesen az arcába. Még fél percig élt, hallotta Ramszesz bosszankodását és hogy azt mondja: Én vagyok Aton, a Napisten, senki sem vonhatja kétségbe a hatalmamat. Utolsó erejével a fiú válaszolt: te nem vagy isten, legfeljebb ördög és most pont Atyámhoz juttatsz. Ramszesz megdöbbenését és dühkitörését márjiem láthatta, szemei örökre nyitva maradtak. Harmadik fejezet -Kelj fel, hallod! Kelj fel fiam, több, mint három órát aludtál. Lassan menned kell a paphoz! A fiú ezekre a szavakra ébredt fel nap, mint nap, de most ennek a pár szónak jobban örült, mint az ötösnek a lottón. Hirtelen nem is tudta, csak megint álmodik, vagy ez már a valóság? Úgy tűnt, több napig aludt. 25

És az az álom...álom volt egyáltalán? Nem tudta eldönteni, de nem is volt rá idő, mennie kellett ifire. Villámgyorsan felöltözött és elindult a fél ötkor kezdődő alkalomra. Mint mindig, most is pontosan érkezett és időben el is kezdődött a hosszú idő óta csak két ember beszélgetéseként funkcionáló ifióra. Valójában ez az alkalom már nem ifi, hanem teológiai előkészítő volt. Minden alkalommal egy bizonyos témát vettek elő és azt megbeszélték először a Máté evangéliuma, majd az Apostolok cselekedetei alapján. Aznap éppen a keresztségről volt szó. A lelkész feltette a kérdést, hogy megkeresztelne-e egy olyan embert, aki már meg van keresztelve, de katolikusnak. Ő erre azt válaszolta, hogy igen, de nem feltétlenül. Valójában azonban érezte, azt kellett volna mondania, amit gondolt, hogy nem. Miután nem volt helyes a válasza, elgondolkodott és végül azzal nyugtatta meg magát, hogy ő tanulni megy az egyetemre, nem tanítani. A víz általi keresztség ugyanis csak jelképes, ez az az alkalom, amikor Isten felajánlja a szövetséget Krisztus vére által. Az igazi keresztség csak akkor jön el, amikor az embert megszállja a Szentlélek és elfogadja Krisztust Megváltónak, ezzel írva alá azt a szerződést, melyet 26

Isten Krisztus által elkészített, aláírt és aminek tétje az örök élet. Ezt a kérdést együtt megválaszolták és ekkor a fiú úgy érezte, valamit javított az előbbi tévedésén. Valójában az volt a baj, hogy nem kérte az alkalom alatti imán Isten segítségét, így saját kútfejéből válaszolt és mint rendszeresen ilyen esetben, most is rosszul. Hazafelé menet minderre rá is jött, ugyan nem magától, mert meggyőződése volt, hogy Isten lelke lakik benne és ő uralja lelkiismeretét is. Otthon azonban újra saját elméje szerint élt, megtartva minden rosszat, amit addig is művelt. Ez elszomorította és kérte Isten Szent lelkét és segítségét az életére. Ez általában be is jött, Isten vele volt és segítette is, ezt meggyőződéssel hitte és érzékelte is, ahogyan azt is, amikor próbatétel elé került. Abban az időben kijutott ezekből a próbákból és sajnos nem is mindig tudta őket kiállni. Ott állt azonban mögötte Krisztus, aki már 2000 évvel a fiú születése előtt meghalt a bűnökért, így a gyerek bűneiért is. Ez volt az egyetlen mentsvára és ez a gondolkodása kivételesen helyes volt, mert csak Krisztus moshat meg bennünket bűneinkből. Otthon tehát ritkán sikerült megvalósítani főleg a Szeresd felebarátodat igéjét és még sok más parancsolatot. De mindezeket elhomályosította Krisztus tökéletes áldozata, noha ezeket a bűnöket meg is kellett bánnia a 27

vétkesnek. A fiú hazaérve levette a kabátját, mint már annyiszor és nekilátott a vacsorának, mely most is négy szelet kenyérből állt, különböző feltétekkel. A vacsora után bement a szobába és elkezdte nézni a tévét. Megint valami idióta filmet adtak, aminek se füle, se farka nem volt, mint ennek a novellának. Mivel nem kötötte le túlságosan, ezért úgy döntött, nem várja meg a végét, elmegy fürdeni. A fürdéssel kb. tíz perc alatt végzett is, visszavetette magát az ágyba és tovább nézte a filmet. Mivel igen álmos volt, nem sokkal később ki is kapcsolta a készüléket, imádkozott és megpróbált aludni. A terv jó volt, azonban nehezen megvalósítható, mert még mindig a tévedés gondolata foglalkoztatta, nem hagyta nyugodni. Mégis, egyszercsak elnyomta az álom, de az agya még mindig ezzel foglalkozott és ismét különös álom szállt rá. Negyedik fejezet Azt álmodta, hogy mivel nem tudta a helyes választ, egy üregbe vetették, ahonnan sehogyan sem tud kikecmeregni, mert bár alacsony a fala, mégis minél messzebb nyújtózkodik és minél magasabbra ugrik, a fal méretei is ennek megfelelően megnőnek. 28

Ebből a rémes álomból felébredve egy csíkos szövésű leplet látott maga felett. Ismét erőt vett rajta az érzés, hogy nem otthon van. Ennek bebizonyítására el is fordította a fejét és mit látott, egy lovat és egy öszvért. Hirtelen nem tudta, hova legyen dühében, nem értette, Isten mit akar ezekkel az álmokkal. És ami a legborzasztóbb, ismét nem tudta, hol van. Először azt hitte, Egyiptomban, de a környezet valahogy nem stimmelt. Itt minden zöld volt, a levegő ugyan meleg, de nem annyira száraz, mint az egyiptomi esetben. Miután ezeket észrevette, nem igazán volt oda az örömtől, hiszen előtte is világossá vált, hogy idegen helyen van. -Ó anyám, már megint ez az ismeretlen vidék! Miért vagyok én itt és egyáltalán hol vagyok? Milyen korban és kinek az országában? -Bendva országában vagy idegen és az én sátramban. Mit keresel te itt? -Elnézést, de fogalmam sincsen, mit keresek itt, egyszerűen csak itt ébredtem fel. -Na igen, mert az ember már csak úgy elalszik és valahol máshol ébred fel ugye? Jó szöveg, de inkább mondd meg az igazat. -Az igazság az, hogy nincstelen vagyok és nálad kérnék szállást, ha lehet. -Miért nem ezzel kezdted? Természetesen adok, csak kérned kellett volna. 29

-Köszönöm. Tehát hol is vagyok pontosan? -Bendva országában vagy, én egy pásztor vagyok, mint te is láthatod. Éppen Vistászpa ellen készülődünk és az ellen az áruló Zarathusztra ellen. -Zarathusztra? Ez a név ismerős! -Azt elhiszem! Minden pásztor ismeri a nevét, hiszen ő lázította fel a földműveseket és a királyt a mi fejedelmünk, Bendva ellen. Most őket akarjuk legyőzni és le is fogjuk, hiszen az istenek a pásztorokkal vannak, ahogyan mindig is. -Aha, tehát Perzsia, értem. És hol vannak ezek a gonosz népek, akik elveszik a földjeiteket és felszántják őket? Merre találom őket? -Majd holnap láthatsz eleget, amikor elindulunk leverni őket. Gyere, harcolj velünk az istenek nevében, a legelőkért és Bendváért! -Sajnos nem tehetem, mert nekem más istenem van és ő tiltja a vérontást. -Hát jó, megértelek, de addig is, amíg el nem indulok a harcba, kérlek légy vendégem és én mindenre válaszolok, amit kérdezel. -Rendben, nálad maradok, ha nem zavarok. És ott is maradt egész nap, kérdezgetve a pásztort az ország dolgairól és akitől megtudta, hogy az országot a turániak is veszélyeztetik, de addig nem tudnak semmit sem tenni ellenük, míg nem győzik le Zarathusztrát és az új vallást, amely csak két istent ismer el létezőnek: 30

Ahura Mazdát és Ahrimánt. Ha ez megtörtént, felbontják a turániakkal kötött szövetséget és megtámadják őket. Ennél többet a pásztor sem tudott, pedig már így is túl sokat mondott el ahhoz képest, hogy pásztor volt és hogy a vendégét még sohasem látta ezelőtt. A másnapra lelkileg rettenetesen fel kellett készülnie, hiszen akár meg is halhatott a csatában. Ennek alkalmából imádkoztak, mindenki a maga istenéhez és korán lefeküdtek aludni. A másnap reggel csodaszépen, de hidegen kezdődött. Amilyen meleg volt nappal, olyan hideg éjszaka. Alig kelt fel a fiú, rögtön utána felpattant a vendéglátója is. így ketten megreggeliztek és végül is együtt elindultak a gyülekezőhelyre, ami csak pár kilóméterre volt a táborhelyüktől. Ott már jó pár ember várt a vezérre és az indulásra. Ebben a csődületben hamar terjedtek a hírek és csakhamar a fiúig is eljutott pár foszlány abból a hírből, miszerint a földművesek nagyon elszántak, mert szentül hiszik, hogy Ahura Mazda velük lesz a csatában és győzelemre segíti őket. Ez fenyegetően és rémítően hangzott, de velük voltak a régi istenek, akik erősebbek Ahura Mazdánál és velük volt Ahrimán is, aki pedig Mazda ellensége és gyakorlatilag ugyanolyan erős. A nép tehát így okoskodott magában, amikor megérkezett a fejedelem. Díszes öltözékben, pompás 31

karddal az oldalán jelent meg legszebb lova hátán. Ő is szentül hitte, hogy ez a nap nagy győzelmet hoz majd számára, ezért öltözött ilyen ünnepélyesen. Pár szavas beszéde után az összes pásztor egy emberként elordította a csatakiáltást és elindult vezére után a csatamezőre. Az út nem tartott sokáig, hamarosan szemben találták magukat Vistápsza seregével. Mind a két csapat döbbenten állt meg, majd rövid sorba igazítás után megindultak egymás felé. Félúton egymás felé találkoztak és megkezdődött a vérontás. A pásztorok sokkal jobb harcosok voltak, hiszen nap mint nap meg kellett védeniük a nyájat a vadállatoktól, most azonban érezték az ellenfél elszántságát és elkezdtek félni a parasztoktól. Ennek meg is lett az eredménye: a legtöbb pásztor kitört az alakzatból és futott, amerre látott. A csata így igen hamar véget ért, kevés áldozattal és sok tanulsággal. A fiú mindeközben egy távolabbi dombon foglalt helyet, onnan nézte az összecsapó feleket. A csata végeztével pár lovas észrevette és megpróbálta elkapni, ami sikerült is és néhány perc múlva a fiú már a többi fogoly között lépdelt a főváros felé. A városba érve őt elengedték, mert közben bebizonyosodott, hogy nem vett részt a csatában egyik oldalon sem és így nem is lehet ellenség. A város igazi keleti házakból állt, olyanokból, amilyeneket az Ezeregy éjszaka meséiben is 32

megtalálhatunk. Ezek a formák először bámulatba ejtették, de hamar fel kellett ocsúdnia ebből a bámulatból, hiszen nem tudta, mihez kezdjen. Ezzel a gonddal a szívében járta az utcákat, és végül azon vette észre magát, hogy kilépett a városkapun. Már vissza akart menni, amikor valaki a háta mögött megszólalt: -Jó napot! Magát még nem láttam errefelé, honnan jött? -Jó napot! Valóban idegen vagyok errefelé és nagyon messziről jöttem. -Mondja csak, mégis honnan és mi járatban van itt, Ahura Mazda földjén? -Magyarországról jöttem, de ez úgysem mond magának semmit. És hogy mit keresek itt? Azt magam sem tudom, egyszercsak itt találtam magam. -Tehát a jóság istene hozott téged, mert ha nem tudod miért, de idejöttél és nem pusztító a szándékod, akkor ő hozott ide. -Valóban így van, de ha szabad kérdeznem, van itt valami fogadó a városban? -Igen van, de nem túl biztonságos, inkább gyere el hozzám, mert ahogyan szavaidból kivettem, szállást keresel. -Igen, így van és előre is köszönöm. -Nos, akkor gyere utánam! 33

És a paraszt elindult a kis háza felé, ami alig pár kilóméterre volt a várostól és szép kis földterület tartozott hozzá. Az ember nem látszott veszélyesnek, sőt nagyon kedves volt vele a családjával együtt. Megérkezésük után rögtön asztalhoz ültették és megebédeltették. Ebéd után pedig elbeszélgettek vele a származásáról, a lakóhelyéről és a hitéről. A fővárosban most ez a téma volt a legfontosabb: a hit és a két új isten, akik már régóta léteztek, de csak a földművesek hittek bennük, aztán jött Zarathusztra és felborította az addigi rendet. A délután során kiderült: nincs is olyan nagy különbség a fiú hite és a parasztok hite között, csupán néhány pontban nem egyeztek meg, amik főként Ahrimán istensége és teljesen egyenlő hatalma voltak. A fiú sehogysem tudta elfogadni azt, hogy a gonosznak ugyanakkora hatalma van, mint a jónak és hogy a gonosz is isten, amikor abból jött létre, amit a jó teremtett. Hogy lehet az, hogy a teremtménynek ugyanolyan hatalma legyen, mint a teremtőnek? Ezek a gondolatok foglalkoztatták és el is akarta mondani őket, de nem merte, mert félt, hogy megtörténik az, ami a csatamezőn és a paraszt megöli őt ugyanazzal az elszántsággal, amivel a csatában előretörtek. 34

Magában tartotta hát gondolatait és mivel már úgyis későre járt, lefeküdt aludni. A másnap reggel derűsen kezdődött, az idő csodálatos volt és mint ilyet, a parasztok alaposan ki is használtak, egész nap a földjükön szorgoskodtak. A fiú sem lehetett kivétel, mivel vendég volt, kötelességének érezte segíteni. Ő is együtt izzadt a többiekkel a földeken, akik még szinte kőkorszaki eszközökkel voltak kénytelen dolgozni. Az ebédszünetben aztán tovább folyt az eszmecsere a család feje és a fiú között a vallásukról. -Tudod fiam, a mi vallásunk más, mint a többi, bár volt egy nép, aki hasonló dolgokat vallott, de azok már hazamentek a földjükre. Szóval a mi vallásunkban két isten van, mint azt te is tudod. Ezek egyenlő felek, de korántsem ugyanazon az oldalon állnak, sőt. Az embernek pedig eközül a két isten közül választania kell, mert azok hatalma az emberektől függ. Ha többen vannak a rossz oldalán, a rossz lesz erősebb, ha a jó oldalán vannak többen, akkor a jó. De lesz majd egy nagy összecsapás, melyben a jó legyőzi a rosszat, akármilyen erős is az, mert a jó oldalán ott lesz Szaósjan, a megváltó. Addig azonban tűrnünk kell a rosszat, sőt néha neki is kell szolgálni, hogy jó dolgunk legyen. -A rossz egyenlő hatalmú a jóval és a rosszat is szolgálni kell? Az én hitem szerint egyik sem igaz. 35

A rossz alatta áll a jónak, mert a rossz gyengébb, hiszen teremtett lény, aki kezdetben maga is jó volt, de fellázadt az én egyetlen Istenem ellen és az ezért száműzte őt a mennyből. A másikra pedig csak annyit tudok mondani, hogy az a Megváltó, akiben én hiszek, már eljött és ő mondta, hogy egyszerre nem lehet két urat szolgálni, mert az ember vagy az egyiket szereti és a másikat gyűlöli, vagy a másikat szereti és az egyiket gyűlöli, de a kettő együtt nem megy. Ezután a mondat után azt hitte, a paraszt majd kiabálni fog, így téve hitet a saját vallása mellett, majd széthasítja a fejét, de az ehelyett csak ennyit mondott: -Fiam, azt hiszel, amit akarsz és belátom, igazad van, de ha belegondolsz, nekem is, mert a világ végén a rossz szerintem is alá lesz rendelve a jónak és a megváltó szerintem is létezik, de azzal nem tudok egyetérteni, hogy ezek már mind megvannak és a rosszat nem lehet szolgálni, mert gyengébb. -Hát, meghagyom magát a hitében, de jussanak eszébe a szavaim, ha majd a halála felé közeleg, mert a Megváltó és a belé vetett hit nélkül nincs esélye az örök életre. Ezután visszatértek a munkához és estig dolgoztak tovább. A paraszt arcán semmi agresszivitás nem látszott egész nap és mikor hazafelé mentek sem szólt egy rossz szót sem a fiúra. Otthon aztán kiderült miért: egész délután gondolkodott 36

a gyerek szavain és tudta, hogy igaza van, hiszen Zarathusztra is azt mondta, hogy Ahrimán a lévőből lett, de nem tudta összeegyeztetni a fiú korát a bölcsességével. Vacsora közben megkérdezte hát tőle, hogy honnan tudja mindezeket, kitől hallotta, mert magától ilyen ifjan nem jöhetett rá ezekre a dolgokra. A gyerek csak annyit válaszolt: már 2000 éve tanítják ezt a vallást ott, ahonnan ő jött, de ezen kívül közrejátszott elég jelentősen a beszédében a Szentlélek, amit Istentől kapott, hogy az ő akarata szerint éljen és másokat is elvezessen a hitre. A paraszt erre hirtelen nem is tudta, mit gondoljon, mert vele ilyesmit Ahura Mazda sohasem tett, sohasem szállta meg az embert, csak utasított, de nem segített, ezzel szemben ez a kölyök azt mondja, hogy a jó megszállhatja az embert. Úgy gondolta, ezt a kérdést a fiúnak Zarathusztrával kell megbeszélnie, mert ő járt Ahura Mazdánál, látta szemtől szemben. Így még aznap este el is vitte a városba a gyereket és bebocsátást kért a palotába. Ott volt éppen Zarathusztra is és ezzel két legyet ütöttek egy csapásra, azonnal fogadták őket, hiszen a hatalmuk alapja a földműveseken állt. A gyerek itt előadta, amit tudott, mindent elmesélt, amit el volt szabad mondania és várta, mit mond erre a dualista vallás atyja. 37

Zarathusztra azonban egyáltalán nem reagált, látszott rajta, erősen gondolkozik és próbálja összeegyeztetni a két hitet egymással. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a gyereknek nincs igaza, mert több gonoszság van a világban, mint jóság és a jó nem szükségszerűen erősebb. Ezen kívül azt nem lehet megcsinálni, hogy a gonoszt nem szolgáljuk, hiszen akkor tökéletesek lennénk, ez pedig lehetetlen. Az örök életről pedig csak annyit, hogy Ahura Mazda minden vétkünket megbocsátja és megérti, nincs szükség senkire ehhez a megbocsátáshoz. A fiú erre így válaszolt: és ha Ahura Mazda maga is gonosz? Hiszen te magad mondtad, hogy több a világban a rossz, mint a jó és hogy a két isten egyenlő erejű, és ha így van, akkor hogy lehet, hogy több a gonosz a világban, mert a te elméleted szerint ebben is egyensúlynak kellene lennie, vagy nem? Zarathusztra erre már nem mondott semmit, csak annyit, hogy ő járt Mazdánál és ő azt mondta, ő a jó. A gyerek válaszolt: És ha hazudott, mert az ördög a hazugság atyja, bár olykor mond igazat is és tesz jót is, hogy megtévesszen, de a végcélja mindig gonosz, mert nem szereti az embereket. Ezen kívül szerinted teljesen mindegy melyik oldalra állok, akkor is üdvözülök, ha egész életemben Mazda ellen harcoltam, csak legfeljebb Ahrimán oldalán leszek 38

szent, mert ő is ugyanúgy szereti az embereket, mint a jó, ugye? Felteszem hát a kérdést: ha valami gonosz, hogyan szerethet, mert ez vitathatatlanul jó tulajdonság, de ha nem szeret miért álljak mellé, úgysem lesz belőle semmi hasznom, hiszen mindazt, amit ő ajánl, Mazda is megadhatja. Ezek alapján tehát nem mindegy, kihez állok, ugye? Zarathusztra erre nem válaszolt, csak intett a fejével az őrnek, mire az elfogta a parasztot és a fiút. Ekkor a hit védelmezője megszólalt: aki Mazdát szolgálja, szolgálnia kell Ahrimánt is, ezzel az igével élve halálra ítéllek benneteket, mert megkérdőjeleztétek a két isten létét. A fiú még egyszer utoljára megszólalt: Hát nem látod, hogy a kettő ugyanaz, hiszen az imént mondtad, aki Mazdát szolgálja, annak Ahrimánt is kell? Lásd hát meg, hogy Mazda és Ahrimán egy és ugyanaz. Ezekkel a szavakkal hagyta el a termet a fiú a vesztőhely felé igyekezve. A kivégzés csak másnap reggelre volt kitűzve, ezért még az utolsó éjszaka imádkozott és tanította a parasztembert, aki pedig nem tehetett semmiről. Amikor eljött a reggel és kivezették őket a térre, a fiú elmondta, hogy a parasztnak semmi köze az ügyhöz, ő kérte meg, hogy vezesse el a palotába. Ezekre a szavakra a parasztot elengedték, a gyereket 39

pedig középre vezették a tönkhöz. Még utoljára bocsánatot kért Istentől elkövetett bűneiért és lehajtotta fejét a fára. A hóhér pedig a halálos ítélet felolvasása után felkapta a bárdját és rövid centizgetés után egy erőteljes csapással levágta a fiú fejét. Az nyilalló fájdalmat érzett, majd hirtelen megszűnt a fájdalom. Feje a porban hevert, de még érzékelt, eszméleténél volt. Azonban ahogyan az artériás vér kezdett kifolyni az erekből és agya nem kapott elég oxigént, a látása és a többi még megmaradt érzékszerve is egyre gyengébben funkcionált. Látta még Zarathusztra arcát és a tömegét is, akik a bosszútól megrészegülve üvöltöttek, mint farkasok a zsákmány felett, majd egyre halványabb lett a kép és végül megszűnt az érzékelés.

Ötödik fejezet

Sokáig ebben a sötétségben volt, nem zavarta semmi sem, nem volt se kép, se hang. Ez lenne a halál? gondolta. - Nem is olyan szörnyű, de hol vannak az angyalok, a mennyei seregek és a többi? Lehet, hogy nem létezik Isten és én tévedtem? - így töprengett, de arra a szóra, hogy nincs Isten, hirtelen egy hangot hallott: 40

-Gyerünk, kelj fel, iskola!- és aztán újra: -Ébredj, menned kell a vonathoz!-erre a szóra hirtelen felkapta a fejét és kinyitotta a szemét, amely eddig csukva volt. Újra otthon volt, az ágyában, ahol előző este elaludt. Elcsodálkozott a helyzeten újra és újra, nem tudta felfogni, hogyan lehet egy álom ennyire valószerű. Sok ideje azonban nem volt a gondolkodásra, a rideg valóság visszahúzta: mennie kellett az állomásra. Gyorsan felöltözött hát, megreggelizett és elindult a vonathoz. Az állomás ugyanazt a képet mutatta, mint mindig: sehol váróterem, az emberek ugyanazok, mint tegnap, a nap a szemébe süt és még senki sincs a peronon a haverjai közül. Újra elismételte a mindennapos mozdulatot: elsétált a thiecs (vagy valami ilyesmi) feliratig, megállt, tett egy 90 fokos fordulatot és zsebredugott kézzel megpróbált minél egyenesebben állni. Ez a mozdulat teljesen gépies volt, már nem is figyelte, mit csinál. Szokásához híven most is jobbra-balra nézett, hátha azóta lát ismerőst, de általában kiábrándultan nézett vissza a semmibe, vagy cipője orrára. Kétperces időközönként megismételte ezt a nyaktekerős mozdulatot, majd újra rámeredt a semmire. Egyszer aztán egy ilyen nyakfordításnál meglátott egy ismerős arcot. Az egyik haver volt az, a fülében ugyanazzal a fülhallgatóval, mint egy évvel ezelőtt. 41

Minden héten ő is ugyanazzal a vonattal járt iskolába, vagy iskola mellé, ki tudja? A lényeg, hogy haverok voltak, bár közös témájuk aligha akadt. Ilyenkor általában a MÁV-ról és a rohadt vonatról beszélgettek, aminek se füle, se farka nem volt, de remekül telt vele az idő. Aztán úgy három perc múlva menetrend szerűen megérkezett a felmentő sereg egy másik haver személyében, akit a haverok csak panaszáradatnak vagy wurlitzernek neveztek, mert mindig ugyanazt a nótát fújta és nem lehetett lelőni. Ha végképp jó napjuk volt, akkor megérkezett egy lány is, aki ugyan kedves volt és rendes, de vele se nagyon lehetett miről beszélni. Persze olykor előfordult, hogy némely más haver is megjelent, de ezek ritkán fordultak elő és velük csak még lényegtelenebb dolgokról lehetett beszélni. Szinte megváltás volt, amikor megérkezett a vonat és a fiú teljes csöndben maradhatott, bár néha felmerültek érdekes témák is, amelyek ritkaságszámba mentek. Ilyen téma volt a hit, melyről Wurlitzerrel remekül lehetett beszélni, hiszen csak mondta és mondta a sajátját, a másik pedig csak hallgatta. Ez így ment majdnem minden nap. Kivételes eset volt, ha valamely jó nő, mert néha ilyen is előfordult, hozzájuk csapódott és akkor volt miről beszélgetni, persze a fiú ezekből is kimaradt, mert 42

nemigen volt mondanivalója még az ilyen ún. jó nőknek sem. A vonatút tehát kimentette őt a muszáj beszélgetésekből, bár ez néha rossz is volt, mert olyankor látnia kellett, hogy a többi utas, akik főleg fiatalok voltak, hogyan röhög rajta, a kinézettén, a ruháin és ki tudja még min. Ezeket az embereket legszívesebben felnégyelte volna, de se ideje, se eszköze, se bátorsága nem volt erre. Helyette inkább lenyelte a békát és tovább nézelődött. A suli ehhez hasonló hangulatú volt, ott is dög unalom és semmi tanulás. Már nem tudtak újat tanítani, vagy ha mégis, az nem érdekelt már senkit sem a tanáron kívül. Itt is csak az üres fecsegés ment, mindenki acsarkodott mindenki ellen, az egyik cikizte a másikat és az viszont. Ilyen környezetben a gyerek csak Istenhez menekülhetett, aki végre tartalommal töltötte meg az életét és felkínálta az örök élet lehetőségét. Ő volt az egyetlen pont, az egyetlen személy, akiben bízhatott, és aki még sohasem csapta be. így abban is bízott, hogy ezeknek az álmoknak értelmük is van, de még nem sejtette, mi lehet az. Aznap tesióra is volt és mint ilyenen, általában idióta gyakorlatok után hülye játékok következtek, mint kosárlabda és hasonlók. A foci volt az egyetlen sportág, amelyet mind értelmesnek tartottak és ha tehették, csak ezt játszották. 43

Aznap is ilyen szerencsés napjuk volt, focizhattak. A játék közben azonban egy alacsonyan beadott labdát akart megfejelni a fiú, de egy társa lábbal menteni próbált, így a gyerek orrát találta el. Az először nem is érezte az ütést, de pár másodperc múlva már folyt is az orrából a vér. Mint kiderült, a fickó csüddel rúgta orron a gyereket, aki még egy ideig normálisan látott, majd - mivel alacsony volt a vérnyomása - hirtelen homályosodni kezdett a kép és egyik pillanatról a másikra elájult. Hatodik fejezet Ismét nem ott eszmélt fel, ahol elájult, most éppen egy dombon érte utol az ébredés. Mint az előző két esetben, most sem tudta, hol van. Egy lelket nem látott a környéken, ahol felébredt, így rövid nézelődés után elindult egy várost keresni, vagy legalább emberrel találkozni. Azt már tudta, hogy nyelvi problémái nem lesznek, hiszen eddig sem voltak. Sétált hát a csupasz dombokon, amikor a távolban meglátott egy hatalmas falat. Azt hitte, városfal és amikor közelebb ért, látnia kellett, hogy a fal valójában egy épületegyüttes köré épített hatalmas bástyasor. A fal rettentő hosszú volt, de amikor az egyik sarkához ért, világos lett számára, hol is járhat. 44

A fal mellett ugyanis egy hasonló fal húzódott, bár nem volt olyan erős, ez is hatalmasnak bizonyult és ami mögötte volt, az volt Peking. Hirtelen azt sem tudta, hova legyen ámulatában. Mindig is a Távol-Keletre szeretett volna eljutni és most, hogy itt van, nem tudja elhinni. A Tiltott város falától mégis elindult a városkapu felé, úrrá lett ámulatán és próbált hideg fejjel gondolkozni. Azt már tudta, hol van, de azt még nem, milyen évet írnak. Belépett hát a kapun és elkezdett kóborolni a városban információ után kutatva. Jó pár ember ugyanezt tette, így volt kitől kérdeznie. Meg is állított egy járó-kelőt, aki készségesnek mutatkozott és megmondta, hogy ő most a Ming dinasztia XVIII. császárának korában van. Ez az információ nem sokat mondott a fiúnak, de megköszönte és továbbment. Céltalanul kóborolt ezután az utcákon, nem tudta, miért van itt és mit kellene tennie. Pár óra múlva elfáradt és leült egy fal mellé pihenni. Amint ott ült, egyszercsak megjelent egy ember és megállt előtte. -Gyere velem, tudom ki vagy, mi vagy és hogy honnan jöttél. Bízz bennem és akkor meglátod jöveteled célját. -Ki maga? -A nevem Kjan-szu Suo, szolgálatodra. Most, hogy 45

tudod a nevem, gyere utánam. A gyerek erre nem tudott mást tenni, utána ment, mert ez az egyetlen tudta neki megmondani, mit keres itt, Kínában. Hosszú séta után megálltak egy ház előtt, melynek igen furcsa kinézete volt, hiszen az ajtó ferdén állt a falhoz képest, ugyanígy az ablakok. Ebben a házban lakott ez az ember, aki igen bölcsnek látszott és tudta, mit csinál tehát őrült sem volt. Beléptek hát a házba, amely belülről még idiótábban nézett ki, mint kívülről. A szobák és bútorok elrendezése semmilyen logikára nem vallott, mintha csak találomra egymásra dobálták volna őket. A knosszoszi palota érzetét keltette a gyerekben, aki nem sokáig nézelődhetett, mert a férfi leültette és már beszélt is, mint a vízfolyás. -Te azért vagy itt, mert a nagy zöld sárkány azt akarta, hogy itt légy. Én az ő szolgája vagyok. A sárkány bölcs, jóságos és főleg igazságos. Azt nem tudom, hogy mi lehet a célja veled, ezt magadnak kell kiderítened, de ha segítségre van szükséged, engem itt mindig megtalálsz. -Elnézést, de miért mondja ezt? Maga talán valami varázsló? -Nem, feng shui szakértő vagyok. -Feng mi? -Feng shui. Tudom, messziről jöttél, ezért elmagyarázom mi ez. Először is két ága van: az Iránytű Iskolája és a Forma Iskolája. Az egyik az égtájak szerint 46

forgatja a báguát, a másik a domborzati viszonyokat vizsgálja, de a jó szakértő mindkettőben jártas, ahogyan én is. Na most ez egy térrendezési elv, melyben jelentős szerepet kapott a nagy zöld sárkány és a jó csí energia. Ez az energia áramlik mindenben. Ezt létre is lehet hozni jó cselekedetek, víz és minden olyan által, ami a lelket gyönyörködteti. Az utat az ősi császárok mutatták meg úgy ezer holdéwel ezelőtt. -Tehát térrendezés. Most már értem, miért ilyen csálé a házad. És mondd, ez bejön? -Hogyne. Híres, gazdag és még sikeres is lehetsz ennek segítségével. -Taníts hát meg rá! -Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, ráadásul még csak nem is fizetsz érte! Ekkor hirtelen eltört a bejárattal szembeni tükör, melynek hangjára a házigazda hirtelen megértette: ezért jött ide a gyerek. -Hát jó, miért is ne? -Rendben, hol kezdjük? 47

-Talán a legjobb lenne a Tiltott Város körül. Ezekkel a szavakkal felállt a székről és kivezette a fiút a házból. Fél óra séta után már a Tiltott Város végében voltak, ahol egy hatalmas, mesterséges domb állt. Amikor a gyerek semmi különöset nem vett észre, útitársa felhívta figyelmét a lényegre: ez a domb bizony oda lett hordva. Miután ezt megállapította, elmondta, azért van ott az a domb, mert jó csít teremt azáltal, hogy teknősbékára emlékeztet a palota mögött. Ezenkívül láttak még két nagyobb dombvonulatot, ezek voltak a Fehér Tigris és a Zöld Sárkány, és egy patakot a palota előtt, ez volt a Vörös Főnix. Így volt teljes a Forma iskolájának követelményrendszere. Miután ezt lerendezték, a mester elmondta az Iránytű iskolájának lényegét, majd leültek a patak partjára pihenni és jó csít felvenni. Ezzel végezvén visszatértek lakhelyükre és megbeszélték az aznapi látottakat. A fiú úgy érezte, most megfogta az isten lábát. Már alváshoz készülődtek, amikor azonban ez a tudásból származó öröm szertefoszlott: eszébe jutott, hogy ez egy nagy marhaság, hiszen egy fa vagy egy akvárium nem old meg semmit. Ezzel a kétellyel a szívében aludt el, de másnap reggel a mester rögtön azzal kezdte, hogy a gyerek rosszul gondolja, aznap elvezeti őt egy rakás emberhez, akik a 48

feng shuinak köszönhetik sikereiket. így is tettek, felkerestek sikeres embereket, akik ahogy meglátták őket, örömmel futottak eléjük és áradoztak a mester által művelt mesterségről. A gyerek újra kétségek közé került, nem tudta, higgyene a manusnak vagy se. Választ sokáig nem is kapott, csak járták a várost és nézelődtek, a fickó magyarázott, a fiú hallgatott és tanult. Mire aznap hazaértek, már hulla fáradtak voltak, így rögtön el is mentek aludni. A gyerek még alvás előtt megszokásból imádkozott egyet, de ekkor olyasmi történt, amire nem számított: Isten azonnal felelt imádságára egy gondolatban megjelenő ige által - két Úrnak nem lehet egyszerre szolgálni, mert az ember vagy az egyiket szereti és a másikat gyűlöli, vagy a másikat szereti és az egyiket gyűlöli. Így hirtelen megvilágosodott előtte az út: neki ezt a mesterséget nem szabad űznie, hiszen ez csak a földi életre szól, a mennybe ez sem juttat be, sőt csak egyre messzebb kerül az ember Krisztustól, aki maga az élet, ezt ő mondja saját magáról. Ezekkel a gondolatokkal a fejében aludt el, melyek nagyon erősen hatottak rá. Másnap reggel arra ébredt, hogy a mestere dühösen üti-veri a falat. Amikor észrevette, hogy vendége ébren van, kérdőre vonta, hogy hogyan merte kétségbevonni a sárkány 49

erejét. -Ezért a bűnödért lakolnod kell! Mostantól kezdve nem tanítalak! -Tessék csak, engem már nem érdekel ez a tudomány, mert nem Istentől, hanem az ördögtől való. -Mi az, hogy ördög és Isten? Csak Szent Sárkány van, aki irányítja a Földet és jótékony csit teremt körülöttünk, te viszont csak negatívat. Ezt a forrást meg kell szüntetnem valahogyan. Á, megvan. Gyűlölni foglak és megöllek, hiszen feljogosít erre Kong-fu ce. Igen, ez lesz a legjobb megoldás. Készülj hát a halálra, te sá! Ezekkel a szavakkal a fiúra vetette magát, aki védekezett ugyan, de a mester ereje nagyobb volt az övénél, ráadásul őrült tűz fűtötte, így pár másodperces küzdelem után kitekerte a nyakát, mint egy csirkének. Győzelmével elégedetten ült aztán asztalhoz, hogy megreggelizzen. Hetedik fejezet Ekkor hirtelen felriadt az ájulásból, nem is csoda, hisz leöntötték egy vödör vízzel. Újra a tornacsarnokban találta magát, ismét nem tudott mit kezdeni az egész 50

helyzettel. Kezdte már megszokni ezeket a különös álmokat, melyek belül rettenetesen idegesítették, mert nem látta értelmüket, ha egyáltalán volt nekik. Az összes osztálytársa körülötte állt és várt, vajon mit fog szólni? Ő egy zavart mosollyal válaszolt, aztán felkelt és elindult az öltöző felé. Amilyen gyorsan csak tudott, átöltözött és elindult haza, a tanár egyébként is már elengedte. Elköszönt hát és elporzott az állomás irányába. Az állomás is csak olyan volt, mint mindig - állandó bűz, csövesek és egy kutya. Mivel jobbat nem tudott és a vonat is csak bő fél órán belül érkezett meg, leült az egyik padra és olvasott. A könyv egészen lekötötte, nem is figyelt fel arra sem, hogy valaki a terembe lépett. A haverja volt az, aki értelmes ember volt ugyan, de állandóan a hülyét játszotta, ezenkívül nem tudott kibékülni a világgal, bármit mondtak neki, heves tiltakozásban tört ki, még akkor is, ha az állítás nyilvánvaló tény volt. Az emberke tehát nem látott, vagy inkább nem akart látni a szemétől. Sokmindennel így volt, ezért jelenléte egy idő után idegesítővé és terhessé vált. Ilyenkor a legtöbben egyszerűen nem szóltak hozzá, ahogyan ő sem a többiekhez. A fiú tehát nem vette észre a havert, aki ugyanazzal az idióta mosollyal az arcán lépett a terembe, ahogyan 51

mindig. Mikor látta, hogy levegőnek nézik, vagy még annak se, leült egy másik padra és ő is olvasni kezdett. Így mind a ketten jól elvoltak és nem idegesítették egymást. Elvileg meg kellett volna beszélniük, hogy milyen nótát akarnak aznap összepróbálni, de ez a terv aznap is meghiúsult, ahogyan már annyiszor. Ültek hát, közben megjelent még vagy tíz utas a teremben, mindannyian állandó résztvevői a fél hármas vonatnak. Így ott volt az egyik elsős csaj, egy harmadikos csaj, egy dagadt öregember, egy festett hajú kurva, három cigiző debella, no meg egy skizofrén csákó, aki mindig magában beszélt. Közben telt az idő, megérkezett végre-valahára a vasroncs, melyen minden nap zötykölődtek. Felszálltak hát rá, a két haver körbenézett, de sok faarcon illetve pár jelentékeny mosolyon kívül mást nem láttak. Beálltak hát valamelyik oldal mellé és néztek ki a fejükből. Az út alatt sohasem beszéltek, se egymással, se mással, bár kivételek akadtak, mint például egy régi ismerős, vagy igen ritkán egy barát. A tizenöt perces út végén aztán még csak el sem köszöntek, mind a ketten rohantak haza, nehogy véletlenül elegyék előlük a kaját, bár ez a havert nem, csak a fiút fenyegette. Így ment ez minden áldott nap, ohne változatosság, csak 52

a monoton élet. Otthon aztán kicsit felfrissült a gyerek, folytatta a gépelését, majd fát vágott, már ha ideje, energiája engedte, na és persze ha volt még fa a környéken. Tanulni azonban jó szokás szerint egy betűt sem tanult. így volt ez már hosszú ideje, csak a dolgozatokra tanult valamennyit otthon, a közbeeső időben pedig a szünetekben tanulta meg, pontosabban frissítette fel a már egyébként óra alatt megtanult leckét. Sokan nem is igazán tudták ezt róla, bár látták, hogy nem igazán tanulhat otthon. Ugyanilyen volt még egy osztálytársa, aki mindig idétlenkedett annyira, hogy az a szemtelenség határát súrolta. Őt mindenki csípte, ha más nem volt, akkor rajta lehetett röhögni. Nem a külseje volt nevetséges, hanem a mozdulatai, szavai, egyszóval igazi humorista vénája volt. Ha ő nem lett volna, már mindenkit megölt volna az unalom. Ezzel együtt hihetetlen agya volt. Szokták mondani, hogy a zsenit csak egy hajszál választja el az őrülttől, nos ez nála teljesen bejött. Rajta kívül még rengeteg okos, ügyes ember volt a teremben, de ő volt a másik olyan személy, aki teljesen különbözött a megszokott okostojásoktól. Mindketten tudták, hogy bármit képesek megtanulni, rengeteg dolograjönnek rá maguktól, mégsem igazán 53

dicsekedtek ezzel. Miért is tették volna? Társaik nem becsülik meg őket, hiszen az emberek utálják a náluk okosabbakat, így saját világukba menekültek. Ahogyan a fiú a vallásba, úgy az osztálytárs az idétlenségbe. Ezekben a világokban telt az életük, de a fiú egy idő után már nem is menekült, inkább vonzódott a valláshoz. Egyre inkább érdekelte Isten szava, az ő akarata. A menekülés tehát átalakult érdeklődéssé, mely már nem a különbözőség puszta látszata volt. Otthon tehát. ha tehette olyan dolgot csinált, ami nem igazán illett a testalkatához. Azelőtt izmos szeretett volna lenni, de rá kellett jönnie, ez nem lehetséges, viszont rájött, hogy az izom nem egyenlő az erővel. Ez egy nyári favágás alkalmával be is bizonyosodott. Miután levágta egy fa ágait, le is kellett azokat gallyazni. Mivel más nem volt, egy rossz fejszével kellett ezt megtennie. Egészen estig ütötte-vágta, mint egy gép, a fákat és készen is lett. Apja és azok haverjai csak néztek, hogy alkatához képest mennyit melózott. Egy nagyobb darab embernek is elég lett volna az a mennyiség, amennyit ő megcsinált. Ezen kívül apjának az egyik haverja évek óta dolgozott mint rakodó egy sörgyárnál. A fickó nem 54

volt erősebb testalkatú, mint a fiú és alig egy-két kilóval volt nehezebb, mégis könnyedén dobálta a hatvanhárom kg-os KEG-hordókat, akár százat egy nap. Ekkor tehát rájött, hogy neki erősnek és nem izmosnak kell lennie. Amint ezen gondolkozott, levágott egy gurigát az éppen soros akácfáról. Ott volt azonban a nyakán az alkonyat, nem volt mit tenni, abba kellett hagynia a vagdosást és bemenni vacsorázni. Kaja után beült TV-t nézni, de mivel semmi jó sem ment, hát leült gitározni. Pár rosszul fogott akkord után meg kellett állapítania, hogy ez ma nem megy neki, kiment hát fürödni a fürdőszobába. Visszatérve felvette a pizsamáját és lefeküdt zenét hallgatni. Sokáig azonban nem hallgathatta a zenét, mert álmos lett és jobbnak látta, ha még mielőtt elalszik, kikapcsolja a készüléket. Így is tett, aztán nyakig húzta a takarót és elaludt. Nyolcadik fejezet Amikor felébredt, már meg sem lepődött, hogy nem otthon van. Egy réten volt, mely egy hegy oldalán feküdt. A távolban egy kecskenyájat látott, mellette nem messze egy fa alatt három pásztor hűsölt, pontosabban evett. Közelebb érve azok abbahagyták az evést és egyiküket a 55

nem várt látogató elé küldték. Amikor a fiú látta az elszánt arcot, kicsit megijedt, de továbbment a fickó felé. Amikor találkoztak, az idegen pásztor arca megváltozott, hirtelen teljesen érzellemmentes lett, úgy kérdezte meg, mit keres arra a fiú. Az csak annyit mondott, hogy idegen vándor és hogy most éppen erre hozta a lába. A pásztor kérte, egyen velük, hiszen a legközelebbi város jó harminc kilométerre van tőlük. A fiú elfogadta a meghívást. Odasétáltak a fa alá és leültek. A másik kettőnek is bemutatkozott a gyerek, aztán folytatták az evést. Ennek végeztével a legidősebb pásztor felállt és egy félrerakott húsdarabot felemelve imádkozni kezdett, majd beledobta a mellettük égő tűzbe és ekkor mind a hárman leborultak. Az imájuk után az első kérdése az volt, merre van az a legközelebbi város. A pásztorok megmutatták az irányt, jó utat kívántak és útjára engedték. A város valóban annyira volt, amennyire mondták, pár óra gyaloglás után oda is ért. Először nem fogta fel, hol van, de amikor meglátta a város közepén az Akropoliszt, egyből rájött, nos Athénben van. A város nem egészen olyan képet adott, ahogyan azt a történelemórákon elképzelte. Eddig a pillanatig azt hitte, mesés házakból és azokban lévő rém okos és művelt 56

emberekből áll a város. Ez azonban korántsem volt így, bár a belvárosban csakugyan valami hasonló dívott. A külvárosban viszont, ami kb. egy kilométerre lehetett a belvárostól, már nem egészen így festett a helyzet, itt már megtalálhatóak voltak a lócitrom, a kutyaszar, egykét részeg fazon egy-egy ház tövében, azonban még itt is köves volt az utca. Ehhez képest az az utca, ahol a fiú lakott, még mindig földút volt. Megállapíthatta tehát, hogy a züllött Athén még mindig jobb, mint a művelt Nagyközség. Szóval a külvároson áthaladva az ősi mesterség űzőivel is találkozott, akiket viszont nem vitt el egy rendőr sem, a prostitúció teljesen legálisnak látszott. Azért az igaz, hogy szemérmet nem sértettek a lányok, hiszen talpig ruhában voltak, nem úgy, mint otthon a kis miniszoknyás lányok, akiknek szétfagy a puncija a mínusz 10 fokos hidegben. Itt ettől sem kellett félni, hiszen majdnem meg lehetett sülni a tűző napon. Ezeken a helyeken elhaladva észre kellett vennie: az idő folyamán az ember semmit sem változott, most is ott tart, ahol a görögök, csak legfeljebb fejlettebb a technika, minden más azonban ugyanaz. A város belseje felé haladva egyre szebb és kulturáltabb lett a környezet is. Igazából nem tudta, hova megy, de valami értelmes 57

emberszerűt keresett, akitől valami megdöbbentőt hall, hiszen már kezdett rájönni az álmok értelmére. Mivel azonban egyetlen ember sem szólította meg útja során, ez az elmélet kezdett halványodni. Tovább már nem akart bolyongani, ezért úgy gondolta betér valakihez. Erre a célra a város fürdője tűnt a legalkalmasabbnak. Be is ment, a bejárat mögött ledobta a ruháját, kapott egy törülközőt és teljesen készen volt a fürdőzésre. Odabenn az emberek rettentő jól érezték magukat, a legtöbben gazdagnak látszottak és tisztának. Valószínűleg őt is azért engedték be, mert nem volt csupa retek a ruhája és ő maga is ápoltnak látszott. Sokféle célt szolgált egy ilyen fürdő a fürdésen kívül, egyesek ettek, mások vitatkoztak, megint mások szó szerint élvezték egymás társaságát, egyszóval minden együtt volt, hogy az ember jól érezhesse magát. Voltak itt örömlányok is, mint ahogyan a jobb helyeken általában. Az egyikük, látva a fiú kereső tekintetét, gondolta megragadja az alkalmat és leveszi őt pár drachmára. Oda is ment és rém csábosán ajánlgatni kezdte magát: -Látom, egyedül vagy és társaságra vágysz. -Jól látod, valójában egy embert keresek, aki megmondaná, miért vagyok itt. -Majd én megmondom. Azért vagy itt, mert szórakozni akarsz és élvezni az életet. 58

-Nos, lehet, hogy a maga nézete szerint ez így van, de én tudom, hogy valami szellemi útravalót kellene magammal vinnem nem pedig... magával hemperegni. -Kikérem magamnak! Én nem egyszerű kurva vagyok, akit bármelyik sarkon megkaphat, én a társaságomat ajánlottam fel, már ha figyelt rám. -Jó, elnézést - mondta a fiú és hirtelen eszébe jutott, hogy mi van akkor, ha ezzel a nővel kell beszélnie, mi van, ha ezért van itt? - Akkor mondjon valami értelmeset! -Mit gondol például Athén politikájáról? -Én ugyan semmit, mert nem vagyok athéni. -Á, szóval nem. Akkor legyen a vallás a téma. Ez az, mit gondol Artemiszről? -Artemisz, ő a vadászat istennője ugye? -Úgy van, ráadásul még szűz is. -Aha, bár szerintem csak egy leszbikus kis kurva, aki egész áldott nap nyali-falizik a szűz kis barátnőivel. -Hogyan mersz ilyet mondani! Még megöl téged az erdőn! -Azt kötve hiszem, ugyanúgy nem létezik, mint az időutazás, vagy mint a szerelem. -Miért, a szerelem nem létezik? -Én még nem találkoztam vele, persze a filmeket nem számítva. -A miket? 59

-Nem érdekes, nyelvbotlás volt. -A témához térve én igenis találkoztam vele, nem is egyszer. -Ja, akkor azt mondja meg, milyen? -Az ember teljesen elveszti az eszét, ha a kérdéses személy jelen van, nem tud koncentrálni, állandóan csak azon jár az esze, hogy milyen jó lenne vele egyet... -Maga a testi vonzalomról beszél édes, én meg a szellemiről. -Miért, olyan is van? -Na, én is pont ezt tagadom, mert szeretet van, de szerelem nincs, legalábbis férfiak részéről semmiféleképpen. -Akkor ebben egyetértünk. -Ne haragudjon, elrabolhatom a kisasszonyt, vagy maga is beszállna? -szólt oda egy pasas a vízből. -Nem, köszönöm, de maga csak menjen. -És mi lesz a pénzemmel? -Milyen pénzzel? -Hát végül is, mást is csinálhattunk volna, nem az én hibám, hogy csak beszélgettünk. -Igaza van, de nincsen pénzem. -Hagyja, kifizetem maga helyett, ma jó kedvem van. -Köszönöm, viszlát!- mondta a fiú és elindult a kijárat felé. Ott felvette a ruháit és még egyszer visszanézett a fürdőre. Az előbb látott örömlány már javában tette a 60

dolgát a vízben, a dagadt pasas nagy-nagy örömére, mely az arcára is kiült. Kint az utcán egyre többen voltak, észre sem vette, hogy már késő délután van és az emberek mennek haza a munkából. A főtéren azonban még mindig rengetegen voltak, egy híres bölcset hallgattak, aki addig még mindenkit megszégyenített, aki vitába szállt vele. A fiú is hallgatta és elámult az öregember szavain. Akármilyen kérdést tettek fel neki, mindent pillanatok alatt a visszájára fordított és már a kérdezőt boncolgatta. Ezért egyesek gyűlölték, mások szerették. Amikor már minden jelentkező elfogyott a vitára, a nép szétszéledt, kivéve a fiút, aki odament az öregemberhez és így szólt hozzá: -Jó estét! Csak azt akarom megkérdezni, mivel új vagyok itt, hogy ki maga. Hallgattam beszédeit és megvallom, csodálom magát. -Igen? Jobban tennéd ha inkább az isteneket csodálnád, akkor az átkozott papok és a nép vezetői is elégedettek lennének veled, nem úgy, mint velem. -Miért? Mit tett és ki maga egyáltalán? -A nevem Protagórasz, légy üdvözölve Athénban kedves... -A nevem nem fontos, higgye el. -Hinni és hinni. Napok óta mást sem hallok. Örülök, hogy legalább ma ki tudtam jönni ide a térre és 61

vitázhattam. Állandóan azzal gyanúsítanak, hogy tagadom az isteneket. -Pedig maga csak azt mondta, hogy nem lehet tudni, vannak-e vagy nincsenek. -Ezt meg honnan tudja, hiszen idegen itt. -Ahonnan én jövök, oda hamar eljutnak a hírek, így a maga híre is. -Igazán, hát igen gyorsnak kell lennie, ha ott már most tudják, amit tegnap mondtam. -És miért tagadja az isteneket? -Maga nem egy állami hivatalnok netán? -Nem, én csak egy kíváncsi ember vagyok, aki szeretne tanulni. -Nocsak, ilyen is van? Az isteneket egyébként azért tagadom, mert nincsenek. Az állam találta ki őket, hogy ezzel kordában tarthassa a népet. Ha az emberek el vannak foglalva a vallással és a rengeteg isten parancsainak betartásával, nem gondolkodnak azon, hogy vajon jó-e úgy nekik, vagy változást akarnak. Ez tartja össze Athént, de én nem értem, miért ne újulhatna meg a város. -Mert a papokra és a vezetőkre nem lenne szükség. -Igen, eltaláltad, de én ezt nem mondhatom ki, itt a falnak is füle van. Es mi járatban vagy itt fiam? -Azt hiszem magával kellett találkoznom. -Miért, csak nem valamelyik isten rendelte így? 62

-De igen, az Isten. -Melyik? Apollón, Athéné, Poszeidon vagy valamilyen más kitalált emberforma lény? -Igen, egy emberforma lény, aki azonban nem emberektől kapta alakját, éppen fordítva. -De azért az ő szobra is ember formájú. Igen, ismerek ilyen vallásokat, tudod sok kereskedő megfordul errefelé. -Nem, félreértettél, neki nincsen szobra. Talán hallottál róla, a neve Jahve. -Igen, a föníciai kereskedőktől hallottam felőle. Ő a zsidók ura és istene, aki köré ugyanolyan uralmi rendszert építettek ki, mint amilyen itt is van. -Valami hasonló, a különbség csak annyi, hogy míg itt sok isten van sok paranccsal, addig ott egy Isten van parancsokkal és még különbség, hogy az ő istenük és az én Istenem nem házasodott, nem ölt kicsinyes célokért és nincsen alárendelve senkinek, nem úgy mint a ti isteneitek, ezen kívül ő él és virul. -Na igen, idegen. Ez volt az első balga mondatod. Mondd csak, hogy lehetsz ily ostoba, mint ezek, amikor az én érvelésemet te is elfogadod. Mi hajt téged afelé, hogy higgyél valamiben, ami nem is létezik? -Ezt csak te állítod, én az ellenkezőjét. -Van, amit csak akkor hiszek el, ha látom és van, amit még akkor se. 63

-Igen, hadd mondjak egy példát. Minden nap láthatod a tenger hullámzását, ugye? -Igen. -Jó, na most akkor azt mondd el nekem tudós barátom, hogy mi a hullám? -Az, amikor a víz fel és le mozog. -De a víz nem maga a hullám, igaz? -Nem, az csak egy hullámmozgást végző közeg. -Akkor mi a hullám, a levegő? -Nem, hanem ami, nos a víz és a levegő között van. -De hiszen a víz és levegő érintkezik, mi hát a hullám, anyag egyáltalán? -Nos, nem úgy tűnik. -Akkor mi, mert szavunk van rá, látjuk is tetszetős voltát, definiálni mégsem tudjuk, csak van és kész, ugye? -Valami olyasmi, kedves vándor. Erről meggyőztél, de ez nem bizonyít semmit, csak azt, hogy a hullámot még nem sikerült megfejtenünk. -Makacs vagy te öreg, hasonlítasz valakire, aki pont ilyen mint te, nem látja a fától az erdőt. -Hát örülök, hogy vannak még épeszű emberek, de most jut eszembe, nem lenne kedved eljönni a tárgyalásomra a Szent Ligetbe? -De igen, ilyet még úgysem láttam soha. -Akkor holnap reggel legyél ott, ja igen, nem tudod hol van. Szóval innen elindulsz ezen az utcán, elmész a 64

végéig és ott jobbra fordulsz. Sétálsz még kb. 5 sztadiont és már ott is vagy. -Köszönöm, akkor holnap. -Rendben, viszlát- mondta az öreg bölcs és elindult lakhelye felé. A fiúnak fogalma sem volt róla, hol aludjon, körülnézett hát a téren és a legalkalmasabbnak tűnő fekvőhelyre vetette magát. Alig, hogy a feje földet ért, már aludt is. Másnap reggel hamar felébresztették a munkába igyekvő emberek. Először reggelizni akart, de nem volt semmilyen étel a közelben, így inkább elindult a Szent Liget felé, meg akarta nézni az öregember tárgyalását. Ahogyan az útmutatást kapta, oda is ért rendben a tisztásra és megállt egy fa mellett. Az öreget közben egyre csak vallatták, az meg csak egyre védte magát, méghozzá nagyon ügyesen. -De akkor mondd meg, te öreg bölcs, mire is tanítottad te az athéni ifjakat? -Nos, filozófiára, matematikára és geometriára. -És mit tartalmazott az a híres tananyagod? -Ó, csak az általános dolgokat, mint hogy a világ atomokból épül fel, a Nap kering a Föld körül és hasonlókat. -Rendben, már csak azért, mert ismét bevádoltak egyes szülők, hogy a fiukat mindenféle hitetlenségre oktatod. -Nem igaz, bármire esküszöm nem igaz. Az, hogy ők esetleg téves eredményre jutottak az istenekkel 65

kapcsolatban, arról nem én tehetek, én azt mondom, nem lehet tudni az istenekről, hogy vannak-e vagy nincsenek. A fiú közben a fa mellett állt és hallgatta. Eddig a pontig meg sem mozdult, ekkor azonban átsétált egy másik fához és az öreg észrevette. -Az istenek lététről, nemlétéről kérdezzetek meg egy illetékesebbet, mint az az ifjú ott! A gyerek lába a földbe gyökerezett. A Baszileiosz felállt, odament hozzá és alig hallhatóan megkérdezte: -Miről beszél az öreg fiam? Ki vagy te? -A nevem... nem fontos. A lényeg, hogy nekem közöm sincsen ehhez az emberhez, csak tegnap találkoztam vele. -Aha, tehát vándor vagy. Na nem baj, ha akarsz tanúskodhatsz ellene, ha már majdnem bajba kevert. -Köszönöm nem, majd Isten ítél. -Melyik? -Hát az enyém. A főpap erre megfordult, visszament a helyére és hangosan folytatta: -Ez az ifjú itt hívő, istenben bízó ember. Ennél fogva most ő fog tanúskodni Protagorasz ellen. Kezdj hozzá fiam! -Nos, mit is mondhatnék, szerintem létezik isten. -Igen, mi is így gondoljuk, de ki a te istened? 66

-Az Isten, az egyetlen élő, igaz isten. -Bocsánat, megismételnéd? -Persze, azt mondtam, hogy az én istenem az egyetlen élő és igaz Isten. -Akkor jól hallottam, nos te is perbe vagy fogva kedves idegen, mert aki Athénben tartózkodik, annak el kell ismernie Athén isteneit. Ez a törvény, melyet neked is be kell tartanod! -Én pedig nem vagyok hajlandó erre, nem fogom megtagadni Krisztust csak azért, hogy mentsem az életem. -Furcsa ez a csökönyösség a részedről, ilyet még nem láttam, csak hallottam hasonló zsidó fanatikusokról. Ezek szerint te is zsidó lennél? -Nem, de ha már így rákérdeztél, valami hasonló. -Tehát kész vagy meghalni hitedért... Nos mivel idegen vagy, nem ítélünk halálra rögtön, de soha többet nem térhetsz vissza Athénbe. Ez hát az ítéletem, most pedig menj és ne térj vissza soha. -Köszönöm megértésedet kedves Baszileiosz, akkor engedelmeddel távozok. Amint ezeket elmondta, sarkonfordult és elhagyta a ligetet, sőt magát Athént is. Pár ember a hallgatóságból utána sietett és megállította. Először nem tudta mire vélni a dolgot, mert azok összenéztek és láthatóan egymásra vártak. A fiú közben megunta a várakozást és újra elindult. 67

Erre a cselekedetre rögtön észbekapott mindhárom útitársa és utánanyúlva visszahúzták őt. A visszarántásra megfordult, de már későn, akkor már elindult feléje az egyik fickó tőre, mely a hasfalát és belső szerveit átdöfve végül a gerincoszlopában állt meg. A másik kettő ezen felbuzdulva egy-egy bottal háromba törték a gerincét. Ideje sem volt felfogni, mi történik, már az utolsókat rúgta. Amint a három gyilkos látta, itt már nincs mit tenni, visszamentek a ligetbe a tárgyalásra. A három fickó orfikus hitű volt, azaz mindent elhittek, amit csak az istenekről és azok cselekedeteiről leírtak vagy mondtak. A fiú közben még élt egy percig, látta amint támadói otthagyják őt az úton és visszasietnek a tárgyalásra, aztán szemei örökre lecsukódtak, legalábbis úgy látszott. Kilencedik fejezet A következő reggelen ismét a saját ágyában ébredt, még nem fogta fel, mi is történt vele, csak annyit tudott, hogy álmában ismét meghalt. Ez egyre jobban bosszantotta és nem tudott mit kezdeni vele. Unta már de nagyon az álmait és nem látta értelmüket. Mindenesetre felkelt és bepakolt a táskájába, majd reggelizett és kiment az állomásra. 68

A vonat kivételesen pontosan érkezett, ez kicsit meglepte és kivonta őt rettenetes közönyéből. Az osztályban ugyanazok az arcok fogadták, mint minden reggel. Amikor meglátta őket, teljesen tönkrement a napja. Valamiért nem szerette, hogy mindig ugyanazokat az embereket lássa először. Kevés alkalommal ugyan volt, hogy azok nem voltak benn, ilyenkor mindig könnyebb volt a napja, mint máskor. Ez a nap is rosszul kezdődött tehát és ugyanígy folytatódott. Nem történt semmi, dög unalom volt az egész nap. Hazaérve is ugyanezt tapasztalta, senki semmilyen érdemlegesről nem tudott beszámolni. Leült hát és inkább olvasott, csak ne kelljen senkivel se beszélnie, mert biztosan megbántott volna mindenkit, akit egyébként szeretett. Az újság kicsit oldottabbá tette a hangulatát, már közlékenyebb volt, mint öt perccel azelőtt. Letette hát az újságot és beszélgetni kezdett a nagyanyjával. Rövid időn belül azonban megunta a csevelyt és bement a szobájába olvasni. Kézbe vette egy német történész Hannibál című könyvét, mely a kedvenc olvasmányai közé tartozott és továbbolvasta. Hannibál éppen átkelt az Alpokon és keltákkal töltötte fel igencsak megfogyatkozott seregét. Ezután elindult délre Ariminum felé, kis kitérővel, mert két római sereg közben be akarta keríteni. 69

Az egyiket egy folyó és egy hegy között lepte meg, a másikat pedig igen egyszerűen elkerülte, így eljutott Dél-Itáliába, ahol megpróbálta Róma szövetségeseit a maga oldalára állítani. Ez nem túl sok sikerrel járt, de rablásokból igen jól fenn tudták tartani magukat. A következő évben pedig Cannae-nál csatát vívott Varróval, az egyik consullal. Ebben a csatában Varró csúnyán alulmaradt, de Róma nem adta meg magát, sőt csak még dacosabb lett. Felállítottak egy új sereget és lassan felőrölték a már egy évtizede Itáliában tartózkodó pun sereget. A döntő csatát Capuánál vívták meg, itt győztek a rómaiak és ettől kezdve nem volt megállás, Hannibál egyre inkább visszaszorult Cannae környékére, végül hazahívták Karthágóba, ahol még egy kisebb sereget felállított, de ez már nem tudta feltartóztatni Scipiót, aki végül Zamanál végleg legyőzte a már kimerült karthágói sereget. Körülbelül másfél órája olvasott már, amikor ismét erőt vett rajta az álmosság. Tudta, hogy ennek megint nem lesz jó vége, de az agya erősebbnek bizonyult az akaratánál és ismét mint egy fadarab dőlt el. Tizedik fejezet Mikor felébredt, már tudta, hogy nem otthon van, csak arra volt kíváncsi, mégis merre? Körülnézett, de semmi 70

különöset nem tapasztalt maga körül, egy réten feküdt, egy domb lábánál. Felállt és elindult a rét sík része felé, de pár méter után mintha a másik irányból emberek hangját hallotta volna. Megfordult hát és felment a dombra. Fentről már látta, mi okozta a zajt: egy sereg katona állt egy tribün előtt és az egyik embert hallgatták. Nem messze volt egy folyó, annak a másik partján ugyancsak embereket látott. A tribün mögé csak ezután nézett, ott egy katonai tábor állt, tele sátrakkal és egy elefánttal. Ekkor hirtelen beugrott neki: talán éppen egy karthágói csatába vetette a jó sors. Ha már ott volt, közelebb ment és meghallgatta a vezért, aki lelkesítette a sereget, majd hadvezéreit magához hívatta és elmagyarázta nekik a tervet. A fiú ezalatt a táborban a katonákkal beszélgetett: -Mondjátok, ez itt mely vidék? -Nem tudod, hol vagy? Tán bizony római a fiú! -Nem vagyok római, nyugodj meg. Én egyébként is Karthágóval vagyok, mert látom Róma nagyratörését. -Jól van, hiszek neked. És mondd mi járatban erre és főleg épp egy csatatér közepén? -Ide vetett a sors. Éppenséggel melyik csat...izé, város van a legközelebb? -Cannae. 71

-Cannae? Na, ebbe is belecsöppentem... -Miért? -Mert ez a II. pun háború legnagyobb és legvéresebb csatája, ill. ez lesz. -Miért, talán látod a jövőt? -A tiéteket igen. -És mi fog történni? -Megsemmisítő vereséget mértek a római seregre, de aztán tíz évig csak álltok egyhelyben és végül Capuánál legyőznek titeket. A végső vereséget pedig majd Zamanál mérik rátok úgy tizenöt év múlva. -Ejh, szép kis mese. -Csak az a baj, hogy nem mese. -Akkor... hány emberük van a rómaiaknak? -80000. -Ejh, az nagyon sok, nem győzhetünk, Hannibál hazudott. -Lehet, de a csatát megnyeri és alig 1500 embert veszít. -És ezt hogyan csinálja? -Ügyesen, ha akarod elmagyarázom, ismerem a tervet és a hatékonyságát. Szóval egy ék alakban felállítja a keltákat, a két oldalra pedig az afrikai és hispániai zsoldosokat. A numidiai lovasságot két részre osztja és megütközteti a gyenge római lovassággal. Azok elmenekülnek, a gyalogosaik pedig meg akarnak ütközni majd a keltákkal. Azok erre 72

hátrálni kezdenek, az oldalszárnyak előrenyomulnak és egy U alakban bekerítik a rómaiakat. Ekkor a kelták megállnak és ellentámadásba lendülnek, a lovasok visszazárnak, szintúgy az oldalszárnyak, így tökéletesen be lesznek kerítve a rómaiak. Ezután pedig szépen lassan legyilkoljátok majd a gyalogságot. Alig 11000 ember marad életben, azok is azért, mert Varró a második tábor ellen küldi őket. A gyalogságuk a nagy tömegben nem tudja majd használni a fegyverét, így a csatatér mészárszékké változik. -Ez igen, jó hadvezér lennél. -Nem én, ezt Hannibál találta ki és most ismerteti a vezéreivel. -Tehát már csak alig néhány óra választ el a nagy győzelemtől. Köszönöm, hogy elmondtad. -Egyet felejtesz el, azért nem minden papsajt, 1500 karthágói is meghal, lehet hogy te is közöttük leszel és akkor neked már mindegy a győzelem vagy a vereség. -Igazad van, de akkor is, most már tudom a végeredményt, ezáltal nyugodtan és büszkén halok majd meg, ha kell. Ekkor hirtelen egy kürt hangja hallatszott. -Elkezdődött hát, most menjünk a tribünhöz. Mind a ketten odafutottak az emelvény elé, ahol már vagy negyvenezer ember állt. Hannibál ismét lelkesítette a sereget, majd előhívta az egyik papot és kérte, mutasson be áldozatot a csata előtt. Az előhozott 73

egy kecskét és imákat mondva feláldozta Melquart-nak. A ceremónia után a vezérek egybekapták a csapataikat és elindultak a csatamező felé. Éppen ekkor szólalt meg az őr kürtje, mely az ellenség megindulását jelezte. A karthágói csapat erre igen gyorsan felállt a megfelelő csatarendbe. Nekik ez egyszerűbben ment a nehézkes rómaiakkal szemben, akik ezalkalommal nem akarták megvárni, hogy Hannibál kezdeményezzen, egyszer már bejött neki a kicsalogatós taktika, most meg akarták ezt előzni és a vártnál hamarabb támadtak, de így sem érte meglepetésként a karthágói sereget az offenzíva. Elkezdődött hát a csata, a rómaiak a szokásos tömör hadrendjükkel próbálkozik, remélve, hogy át tudják törni az ellenséges vonalakat. Ez a terv jónak látszott, de úgy neház győzni, hogy az ellenfél nem is nagyon akar harcolni, inkább hátrál. Ez a hátrálás felbőszítette az első sorban harcoló ifjakat és nem vették észre, ahogyan a két oldalsó szárny bekeríti őket. Mire vissza akartak vonulni, már késő volt. Lovasságukat addigra szétverte a numidiai lovasok tapasztalt serege és most lezárta a visszautat. Csapdába kerültek és egyre inkább tömörültek, nyomták egyre összébb a már eleve is tömör sorokat. A rend szélén lévőkön kívül már senki sem tudta használni a fegyverét a római seregben, az ellenség pedig ezt kihasználva lassan, de biztosan fogyasztotta a jó 68000 emberből álló sereget. Így szinte veszteség 74

nélkül tudták befejezni a csatát, alig pár ellenséges katonát életben hagyva. A fiú mindezt egy domb tetejérűl nézte végig és látta azt is, ahogyan a rómaiak egy másik csapatot a második karthágói tábor felé küldenek, akik azonban megfutamodnak a nagy vereség láttán. Aztán a győztes katonák megszállták az ellenség hulláit és kifosztották azokat. Sok aranygyűrű és egyéb ékszer került így ellenséges kezekbe. A gyerek pedig közben lesétált a dombról, hogy a nagy tömegben megkeresse az imént harcba indult ismerősét. Rengeteg hullán bukdácsolt át, akik nem nyújtottak valami felemelő látványt a levágott karjaikkal és átdöfött bőrpáncéljaikkal. Igen hosszú keresés után aztán megtalálta a barátját, aki éppen egy páncélt cibált le egy római katonáról. -Á, itt vagy hát barátom! Igazad volt, valóban győztünk és tényleg kevesen haltak meg közülünk, de szerencsére én nem vagyok köztük. Köszönöm a bátorítást és a támogatást. De ha nem sértelek meg, mesélnél még a jövőről? -Nem, barátom. Elég, ha annyit tudsz - a csatát megnyertétek, de a háborúnak még nincsen vége. -Nem baj, azért köszönök mindent. A jövőnk pedig Hannibál kezében van, csak ő tudhatja, mi jön ezután. -A jövő Isten kezében van, de valóban, Hannibál lesz az eszköze. 75

-Melyik istenről beszélsz? -Az egyetlenről, az én Istenemről. -Jó, de mi a neve? -Nincs neve, de miért is lenne, ha egyszer ő az egyetlen létező? Gondolod, hogy külön neved lenne, ha te lennél az egyetlen ember a földön, vagy csak egyszerűen embernek hívnának? -Valószínű csak embernek, na de ez az Isten mutatta meg neked a jövőt? -Nem, de ő az egyedüli, aki látja a jövőt teljes valójában. -Tehát tőle megtudhatom a sorsomat is? -Igen, de csak ritkán mutatja meg, inkább csak részleteket kapsz, egyszerre csak keveset ad a jövőből, legalábbis én így tapasztaltam. -És ki az, aki kapcsolatban van vele? Hol van egy papja? -Jelenleg Izrael országában élnek papjai, de nem kell, hogy olyan messzire menj, illetve, de igen, oda kell menned. Csak ott találhatod meg Isten üzenetét, csak ott tolmácsolhatják neked az ő akaratát. De ha jobban meggondolom, ismersz zsinagógát valahol? -Zsinagógát igen, csak nem azt akarod mondani, hogy az a Jahve a te Istened? -Hát, de igen, ő az. Mégis ő az egyetlen Isten, hidd el. Ő valóban él és uralkodik mindörökkön örökké. 76

-Nos, tudod én kicsit idegenkedem attól a néptől, tudod furcsák és nem igazán bízom bennük. -Ne is bennük bízzál, az istenükben. Az ember tudod bármilyen nemzetiségű lehet, minden nép között van jó ember és rossz, bár ez így nem igaz, csak az egyszerűség kedvéért mondom így. Szóval a zsidók között is találhatsz becsületeset és hazugot, ahogyan saját néped között is. Ez ilyen egyszerű, de az Isten nem ember. Ő megtartja, amit ígért és nem csap be soha, legfeljebb te úgy látod, hogy késik a segítség, vagy hogy nem hallgat meg téged, valójában azonban tud minden tettedről és nem felejt el. Ha pedig hallgat lehet, csak arra vár, hogy végre engedelmeskedjünk neki. -Hmmm. Érdekes, el fogok menni egy ilyen helyre és megnézem, igaz-e, amit mondtál, bár a mai nap után nem kételkedem szavaid igazában. -Az enyémben kételkedhetsz, de ha Isten szólt hozzád, azt fogadd el, mert az úgy van. Isten szólhat emberek által is, de leginkább az ő Igéje által, melyet csak azoknál találsz meg, akiktől most egy kicsit félsz, mert a másság félelemérzetet, a félelem pedig gyűlöletet okoz. -Hát köszönöm, meg fogom fogadni a tanácsodat, elmegyek egy ilyen helyre. -Rendben van, most pedig mennem kell, nehogy valaki megszóljon, hogy nem vagyok teljes vértben. 77

-Viszlát és köszönök mindent. -Ne feledd: zsinagóga! -Nem felejtem, kísérjen a te Istened téged és engem is. -Viszlát, úgy legyen. Ezekkel a szavakkal elbúcsúzott barátjától és bement a táborba. Ott leült és megpróbált valami ennivaló után nézni, mindenkit megkérdezett, merre lehetne valami harapnivalóhoz jutni. A katonák csak annyit mondtak, várjon estig és akkor megtudja. Leült hát újra és kivárta az estét, ami igen hamar el is jött. Ekkor a vezérek megjelentek az emelvényen és végül, nagy ovációtól kísérve, megjelent maga Hannibál is. Megköszönte katonáinak a nagyszerű győzelmet és ígéretet tett, hogy legyőzi Rómát végleg. Ehhez a katonák támogatását kérte, akik már mint istenre néztek vezérükre és szinte extázisban ordítva éltették a nagy hadvezért. Valóban úgy érezte magát a nagy Hannibál, mint egy isten. Emellett azonban nem feledkezett meg arról, hogy Róma még mindig nagyon erős, túl erős. Még nagy csaták várnak rá, de megpróbál apjának és Melquart-nak megfeleni, ahogyan azt gyermekkorában megígérte. Beszéde után visszavonult sátrába és nekiállt vacsorázni. Katonái is hasonlóképpen tettek, a fiú is csatlakozott a sereghez. Neki is bőven jutott étel, ráadásul a katonák meg sem nézték maguknak, csak 78

adták neki is a tálat. Evés után aludni tértek, kivéve persze az őröket. Mindenki édesdeden aludt másnap reggelig, amikor felszedték a sátrakat és odébbálltak egy város felé, akivel szövetséget kívántak kötni. A fiú is velük ment, mert jobbat nem tudott. Tudta, csak kétféleképp kerülhet haza - vagy elalszik és otthon ébred fel, vagy megölik itt és ott ébred fel. Ez olyannyira igaznak látszott, hogy szinte várta, mikor döfik le, vagy dől el az álmosságtól. Nem is nagyon kellett várnia, hirtelen egy kisebb parancsnok megállította a menetet és mindenkit végigkérdezett, hogy nem láttak-e egy fiatal fiút. Miután a katonák mondták, merre keresse, meg is találta, kihúzta a sorból és vallatni kezdte. - Ki vagy te, idegen és mit keresel itt? -A nevem nem fontos. Hogy miért vagyok itt, az jó kérdés. -Szerintem római vagy és próbálod elterelni a katonák figyelmét a háborúról. Különben miért beszélnél nekik mindenféle hamis istenekről? -Csak egy embernek beszéltem Istenről, de nem vagyok római. -Akkor miért akarod itt téríteni az embereimet? -Mert parancsot teljesítek. -Szóval mégis római, ezért megfizetsz te kutya! Többet nem szabotálsz semmit, az embereim pedig csak Hannibálnak engedelmeskednek, nem a te piti kis 79

Istenednek, vagy amit annak mondasz. Katonák, megölni! Erre a két szóra a fanatikus katonák rögtön a gyerekre vetették magukat és rövid időn belül több dárda, tőr és kard állt ki a mellkasából. Szinte azonnal meghalt, de azt még érzékelte, hogy a katonák vetkőztetni kezdik. Tizenegyedik fejezet Amikor felébredt, már este volt. Feltápászkodott hát és kiment enni a konyhába. Szokásához híven elég sokat evett és ez bizony sokszor adott okot a családtagok közötti súrlódásra. Mint mindig, aznap este is megszólták eszékessége miatt, de ő már fel sem vette a kesztyűt, csak evett és értelmesen bólogatott. Unta már ezeket az estéket, mindig minden ugyanúgy történt, legfeljebb a hangnemek és az idegállapotok változtak. Evés után bement a nappaliba és leült tévét nézni. Valami idióta filmet adtak, szokás szerint. Hamar elunta és inkább elment fürdeni. Utána menetrendszerűen jött a felszólítás: -Kapcsold ki azt a Tv-t, különben kimegyek és én kapcsolom ki! Minden este ugyanez ment. Kezdett már az agyára menni a családja és ő is annak. Lefeküdt hát inkább és kikapcsolta a készüléket, mielőtt 80

beindul a légvédelmi sziréna a belső szobából. Gyorsan megpróbált elaludni, hogy végre kitörjön a monotonitásból és egész addigi életéből. Ez volt az egyetlen lehetősége a menekülésre, egyébként pedig csak Istenhez fordulhatott. Tőle mert kérni segítséget és el is fogadta azt, mert ő soha nem mondta még neki, hogy bezzeg, amikor jól ment sorod nem hívtál, most pedig, amikor problémád van hozzám fordulsz? Nem, az Úr soha nem tett vele ilyet. Emberek mondtak neki hasonlót, de Ő még nem. Ezért az emberekben nem bízott, csak az Úr maradt egyetlen támasza. Elaludt hát és remélte, amikor felébred, újra valami idegen tájon találja magát. Bármi jobb lett volna, mint amiben most volt. Azonban nem így történtek a dolgok, másnap reggel teljes valójában otthon találta magát, ezen kicsit meg is lepődött, de hirtelen egy teherautó hangját hallotta. A kukások jöttek a szemétért, ők voltak igen hangosak. Eszébe jutott, amint az egyik osztálytársa a csodás jövőt ecsetelte - Majd mind a ketten egy kukásautón fogunk dolgozni, a csimbókos, hosszú hajunkat lebegteti majd a szél, mi pedig csak ordítunk a sofőrnek, hogy gyorsabban, még gyorsabban! Az lesz ám az igazi, főleg, ha a sofőr egy nagy bukkanó után a kocsi fülkéjével együtt a földbe fúródik, de mi tudomást sem 81

véve a dologról csak ordibálunk és a sebességet hajkurásszuk. Ezek leszünk mi, ez vár ránk, semmi más.-mondta mindig. Érdekes perspektívának tűnt a kukázás, de nem igazán állt közel a fiú álmaihoz, bár néha komolyan elgondolkodott, hogy ha így folytatja, beigazolódik a haverja állítása. Jó és poénos gyerek volt, bár egyesek szerint ütődött, de penge agya volt, ami még idétlenségén túl is látszott. Ezeket átgondolva kelt fel az ágyból és ment ki reggelizni. A reggeli a vacsora hangulatában telt el, ezért inkább otthagyta az egész családot és kiment a legelőre biciklizni. A hely semmit sem változott az évek alatt, ugyanolyan békés és zöld volt, mint mindig. Aznap szombat volt, így egész nap kint lehetett, nem volt semmi dolga. Érdekes gondolatnak tűnt odakinn tölteni az egész napot, de ha már ott volt, kihasználta az alkalmat és lefeküdt a fűbe. Sokat gondolkodott, mint mindig, de most értelmes dolgokon. El akarta rendezni az életét, de nem tudta hogyan. Azt érzékelte, hogy valami nincsen rendben az Úr és az ő kapcsolatában, valami zavarja a közösséget. Persze tudta, hogy ez a Sátán, de mivel az rengeteg dolgot tud irányítani, sokféleképpen tudja elveszelyteni az embert, nem vette észre őt. 82

Pedig ott volt, sok bálványt állított Isten és ember közé, például a számítógépet, ami ugyan kezdett egyre inkább csak eszközzé válni, de nem volt nap, hogy be ne kapcsolta volna. Aztán ott volt a zene, ami önmagában nem rossz dolog, de ha az ember az idejét inkább annak szenteli, semmint Istennek, nos ott már baj van, ahogyan hősünk esetében is ez történt. A családi viszály pedig csak tetézte az addig is nagy zűrzavart és rendetlenséget. Ezeket akarta rendezni, végleg. Ezt azonban saját erejéből kívánta leküzdeni, ami a játékprogramok esetében még működött is, hiszen elég volt egy-két alkalommal a delete gombra ütni, lemezei nem lévén. A zene sem jelentett nagy akadályt, csak lekapcsolta a magnót, rádiót, mélyre rakta a lemezeketkazettákat és odébbtette a gitárt. Ezekkel tehát úgy-ahogy megbirkózott, de a családi békét, nos azt sehogyan sem tudta elérni. Teljes kudarc volt minden próbálkozása, hogy most már jobb lesz, nem szól vissza, elviseli a többieket és elnézi azok hibáit, de valahányszor ezt így eldöntötte, nem kellett sok idő, alig pár perc, és már meg is szegte fogadalmát. Ennek a békességnek az elérése csak Krisztus által történhetett meg, de ő ezt vagy nem akarta elfogadni, 83

vagy csak túl erősnek érezte magát, vagy mindkettő, de előbb utóbb belátta, hogy Jézus nélkül bizony nem működnek a dolgok, vagyis csak ideig-óráig. Ezeken gondolkodott és végre rájött, hogy igen, amit saját magának magyarázott, azt kell cselekednie. Hazament hát és elvonult a padlásra imádkozni. A lehetőségekhez és saját magához képest sokáig imádkozott, többször is és láss csodát, amikor lement, már nem izgatták a nagymama beszólásai, amiket abban az undok modorában elő tudott adni, kedves tudott lenni a családtagjaihoz, de ez nem tartott soká. Hamarosan visszatért az eredeti kerékvágásba, újra veszekedni kezdett és nem állta meg beszólások nélkül. Valami ismét nem stimmelt. Ha Krisztus vele van, hogy lehet mégis minden ugyanolyan, amilyen volt? Ez szöget ütött a fejébe és hirtelen nem tudott rá válaszolni, pedig a megoldás kézenfekvő volt: valójában nem volt vele az Úr, nem is imádkozott őszintén, csak lement és mint Buddha, kikapcsolta a világot, majd amikor visszatért a valóságba, ugyanott találta magát, mint előtte. A változáshoz a többiek is kellettek és őket is csak Krisztus változtathatta meg. Tehát nem volt még a fiúval az Úr, de ő nem adta fel, imádkozott és bízott benne, hogy egykor meghallgattatik imája, vagy az Úr arra vár, hogy 84

cselekedjen? Abban a percben, amikor erre gondolt, újra elfogta az álmosság és pár perc múlva az emeleti ágyban aludt. Tizenkettedik fejezet Álmából egy fa alatt kelt fel. Nem messze tőle egy folyó hömpölygött, amelynek másik oldalán egy erdő magasodott. Az innenső parton is voltak fák, de inkább csak ligetet alkottak, semmint erdőt. Felkelt hát és körülnézett, hátha lát embereket is a környéken. Először csalódnia kellett, sehol senki sem volt. Állatokat ugyan látott, de azok vadon éltek, egyiknek sem volt gazdája. A ligetben sétálva aztán egyszerre mintha egy várost pillantott volna meg. Igen, tornyok magasodtak a távolban így jobb lehetőség nem lévén elindult arra. Alig egy órán belül oda is ért és valóban, egy várost látott a tornyok körül elterülni. Először nem ismerte fel, de ahogy a falakon belülre lépett, ráismert a helyre: Angkor volt ez a bizonyos város, a tornyok pedig a templomok teteje. A város buddhista vallású volt, ezt már régebben tudta, de most látta is a rengeteg szobrot és a templomokat is 85

eredetiben. Kezdett rájönni, miért is van itt - egy új vallás, egy új szemlélet, amit neki látnia kell, meg kell ismernie és aztán megállapítania, hogy a sajátja a helyes. Csak azt nem értette, miért van erre szükség, hiszen eddig is megállt hitében és tudta, hogy igaz hite van. Mivel erre a kérdésére nem tudott válaszolni, így hagyta is a témát, inkább körbement a városban és tátott szájjal megcsodálta annak majdani műemlékeit. Érdekes hely volt és tisztán buddhista, így hamarosan bele is botlott egy boncba. -Elnézést, nem vettem észre, - magyarázkodott - de hadd segítsek. - mondta és felsegítette a szerzetest. -Semmi probléma, köszönöm. Magát még nem láttam erre, bár sokan megfordulnak itt, így sokakat nem láttam még soha, elnézést, ha személyeskedtem volna. -Nem történt semmi, mondja, hol van a szerzet kolostora? -Jöjjön velem, én is oda megyek. Szóval maga is szerzetes szeretne lenni? -Nem, de elbeszélgetnék pár bonccal. -Semmi akadálya, de ha gondolja, velem is elkezdheti a beszélgetést. -Rendben. Először is a vallásról szeretnék többet tudni, az egészről általában és minden részletében. 86

-Nos, ez nem egyszerű kérdés, persze megválaszolható, de félek ehhez rengeteg idő kellene. De hát ha van ideje, mondjuk pár napja, akkor társaimmal szívesen elmagyarázzuk magának hittételeinket. Na, itt is vagyunk. Engedjetek be, én vagyok és egy idegen, akiért én felelek. Tudod, csak a biztonságunk miatt, mert hiába a buddhizmus, az emberek ettől még lopnak és hát idebent igen sok aranytárgy van. Miután beléptek a kolostor területére, a szerzetes elment a rendfőnökhöz bejelenteni, hogy idegen van a falak között, aki a vallásra kíváncsi, ezután leültek a pagoda előtt és pár szerzetes elkezdte magyarázni hitük alapelveit, miszerint a buddhizmus inkább filozófia, mint vallás. Buddha alapította, aki azt tanította, hogy az embernek el kell érnie arra az állapotra, amikor megszűnik számára a külvilág és lelke egybeolvad a világlélekkel. Ez az állapot a nirvána, amikor az ember lelke megszűnik létezni, tehát kilép a lélekvándorlás örök folyamatából, mely igen fárasztó és értelmetlen számára. Ahhoz, hogy így el lehessen különülni a világtól, ahhoz sokat kell meditálni, kikapcsolni a külvilágot, legyőzni a vágyakat és az indulatokat. Ehhez a mesterük a nyolcas ösvényt javasolja, mely 87

megtanít helyesen kezelni a vágyakat, az indulatokat, az eseményeket, az embereket és egyáltalán mindent. Ez ismerős volt a fiúnak filozófiaóráról, de nem szólt közbe, mert egy igazi buddhista szájából akarta hallani mindazt az egyébként logikus fejtegetést, ami igen messze állt tőle. A felvilágosítás után elkezdett kérdezni. -Miért akarja a mesteretek kikapcsolni a külvilágot? -Mert ezáltal egyre közelebb kerül a végső megsemmisüléshez. Megszűnik minden érzékelés, megszűnnek a hatások, melyek a vágyakat és ezáltal a szenvedéseket okozzák. -És miért kell elkerülni a szenvedéseket? -Most én kérdezek. Láttál már embert, aki szeretett lelkileg szenvedni? -Nem láttam, mert senki sem szeret szenvedni, de a szenvedés ettől még miért lenne ez rossz? -Mert nem szolgálja az ember nirvánába kerülését, sőt még inkább a testhez köti és az örök vándorláshoz. -Tehát ki kell irtani a vágyakat? -Igen, el kell őket kerülni, hogy aztán megsemmisülhessünk, végleg. -Dehát akkor ez is egy vágy, amit ki kell irtani, tehát valójában te sem akarsz megsemmisülni? -De igen, de nem vágyom rá. Tudod, ha választanom kell örök szenvedés és a teljes feloldódás között, akkor az utóbbit választom, mert ezzel megszűnik minden. 88

Tehát én nem vágyakozok, csak választok két eset közül, mert a legjobb az volna, ha nem vándorolna a lélek és így nem kellene tanulni. Akkor csak a testi örömöknek élnék, mert csak egyszer élnék és aztán megsemmisülnék, de sajnos nem így van, a lelkem tovább él és idővel új testbe költözik, és én ezt szeretném kiküszöbölni, mert a megsemmisülés jobb, mint az örök vándorlás. -Na igen, ezt értem, de ha az embert nem buddhistának kezdik nevelni és csak később jön rá az igazságra, akkor is volt és van egy bizonyos öntörvénye, mellyel magát megítéli. És ha elvonul a világtól, akkor már nem tud és nem is akar ennek megfelelni, nem engedi be ugyan a rosszat, de a jót sem, a bűnei pedig megmaradnak, ha nem vesz róluk tudomást, akkor is. Az öntörvénye tovább él és amit egyszer helytelenül tett, azt semmi sem tudja semmissé tenni számára. Tehát benne marad a rosszban és bűnei miatt vissza kell térnie a Földre egy új testben, hogy tanuljon, de akkor újra kezdődik a szenvedés. Ha pedig elvonulok a kísértések elől is, akkor nem győzöm le azokat, hanem nem veszek róluk tudomást, ha pedig semmiről sem veszek tudomást, nem semmisülhetek meg, hiszen nem vettem tudomást a megsemmisülésről sem, tehát nem létezik számomra, ahogyan a külvilág sem és semmi más, tehát nem érem el eredeti célomat, mert visszajövök a Földre egy másik 89

testben, csak legfeljebb nem veszek róla tudomást..., a vándorlást ugyanis valaki más irányítja, aki rajtam kívül és függetlenül létezik, tehát az örök létem örök várakozás a megsemmisülésre, ami sohase jön el, mert nem engedem, hogy eljöjjön, nem engedem a tudatomat megsemmisülni, mert nem is érdekel. Tehát ahhoz, hogy megsemmisülhessek, nyitva kell állnom a szenvedés és a kísértés számára is, hogy legyőzzem azokat és ezáltal kerüljön közelebb a lelkem a tökéletességhez és ha teljesen tökéletes leszek, csak akkor olvadhatok egybe a dharmával és szűnhetek meg létezni, mert a dharma tökéletes. -Jól beszéltél, de elfelejtesz valamit: ha nem cselekszem a rosszat, a szenvedést, a vágyakozást, akkor már jó vagyok, mert ezeket nem követem el, tehát tökéletesedek és a végén elérem a tökéletesség szintjét, melyet a dharma is elismer és ekkor eggyéolvadok vele. -Na igen, ez szép és jó, de már előzőleg vétettél a dharma ellen, akkor pedig már nem lehetsz tökéletes soha. Mert a tökéletlen nem tud magából tökéletest csinálni éppen tökéletlenségénél fogva. Ha pedig elvonulsz a világtól, akkor utána több bűnt nem követsz el, a régiek viszont megmaradnak, mint a foltok a ruhán: jóllehet, a ruhán csak egyetlen folt van, de ez már szükségessé teszi, hogy kimossák, ha szépnek akarják látni és hibátlannak. 90

Ugyanígy a lelked is: hiába vonulsz el a világtól, minimum egyszer már vétettél mind magad, mind a dharma ellen, tehát nem lehetsz tökéletes, hiszen a ruha nem tudja megmosni önmagát, a dharma pedig csak a tiszta ruhát veszi fel. Éppen ezért lelkedet is meg kell mosni bűneiből, akkor is, ha nem veszel tudomást róla, mert attól még az ott lesz örökre. -De hogyan tisztíthatnám ki a lelkemet, hiszen Buddha azt tanítja, hogy nekünk magunknak kell eljutnunk a teljes megsemmisülésig, te pedig azt mondod, hogy mi magunkat nem tisztíthatjuk meg. -Így is van, ezt mondom. És azért mondom ezt, mert én nem buddhista vagyok, hanem keresztény. -Az meg milyen vallás? -A Krisztus vallása, aki megszabadíthat a bűneinkből, hogy a mennybe juthassunk, ahol örök boldogság vár, az igazi boldogság. -És ki ez a Krisztus, aki megmoshatja lelkünk szennyesét? Hogyan találhatom meg őt? -Hát, a legokosabb, ha elvándorolsz egy messzi vidékre, mely nyugaton van, nagyon messze. Ott él az Ő népe, ők pontosabban meg tudják neked mutatni az utat. Mindenesetre azzal tisztában kell lenned, hogy a keresztények világképe teljesen más, habár akadnak hasonlóságok. 91

Először is nem hiszünk a lélekvándorlásban, se a nirvánában és a dharmaban sem, ezekre csak azért hivatkoztam, hogy te is megértsd, amit mondani akarok, mert vannak hasonló fogalmaink nekünk is, de funkciójuk más. A lélekvándorlás helyett, ami számodra a szenvedést jelenti, ott van a pokol, amely ugyancsak a szenvedés helye, de az nem ezen a világon van, hanem egy másik helyen és csak halálunk után kerülhetünk oda, ha meg nem térünk Krisztushoz, aki a Jó pásztor. A nirvána helyett nálunk a menny fogalma és helye él, ami a pokol ellentéte, maga a boldogság, akit megváltott a Bárány, az ide kerül és örökké dicséri az Istent, örök közösségben lesz vele, melyre a buddhisták is vágynak, amikor fel akarnak oldódni a dharmaban. A dharma helyett pedig nekünk egy Istenünk van, aki mellett nincsen más isten. Ő nem világtörvény, vagy természeti rend, hanem élő személy, aki létrehozta a természeti törvényeket és rendet tesz a világban, habár az ember ezt hajlamos nem észrevenni és néha logikátlannak tűnik, miért enged meg bizonyos dolgokat. Az utolsó dolog pedig az, hogy az ember önmagában is lehet hatalmas, ahogyan Buddha is igen hatalmas belső akarterővel rendelkezett, de még ő sem tisztíthatta meg magát, tehát az ember önerejéből sohasem érheti el Istent. 92

Egy darabig eljuthat, de a végcélt sohasem érheti el egyedül, kizárólag Krisztus által és csak az ő haláláért, feltámadásáért, de ezekről majd mégsokat hallasz, ha elmész nyugatra. -Hát igen, valóban más a világkép, de van benne valami, ami nagyon is ismerőssé teszi, lehet, hogy én is végig ezt hittem, csak nem mertem bevallani magamnak? Na de ezek után azt hiszem megfogadom a tanácsod és elmegyek nyugatra. -Figyelmeztetlek azonban, hogy nyugaton sem mindenki hívő, habár névlegesen az. A Sátán, a rossz a keresztény világképben is létezik és az ő célja, hogy elválasszon az élettől, aki maga a Megváltó, ezért légy óvatos, mert gazemberek mindenhol vannak, a világból a rossz majd csak az ezeréves királyság alatt tűnik el, addig viszont mindig munkálkodni fog a Gonosz, ezért vigyázz, nem mindenki jószándékú, sőt. Tehát ne bízz senkiben, csak az Úrban, az igazságokat pedig az Ő Igéjéből tudhatod meg. Az Ő Igéje a Biblia, melyet bármely templomában megtalálhatsz, beszélj az Ó szolgáival, a papokkal, de velük is vigyázz, a Gonosz mindenhol ott van és bármennyire állítják magukról, egyáltalán nem csalhatatlanok és tisztábbak, mint bárki más. Tehát nem mind arany, ami fénylik barátom, de az Úrban megbízhatsz, ő fog vezetni utadon. 93

Most igazat szóltam, de bizony én is gyarló vagyok, úgyhogy barátom bennem sem lehet mindig megbízni, mostani szavam viszont igaz, az Úr látja lelkemet, igazat szóltam. Most pedig megyek, megnézem a várost, mielőtt hazatérek. -Tényleg, honnan is jöttél? -Nyugatról, ahová most mégy. -Akkor veled tartok az úton! -Nem lehet, engem az Úr másképp vezetett ide, ha úgytetszik csoda által. Mindenesetre hamarosan otthon leszek, érzem, hogy álmosodok és ilyenkor általában eltűnök, majd otthon felébredek. Viszlát barátom, sok sikert és szerencsét. -Viszlát, a rendtársak majd kiengednek a kapun, én pedig most kilépek a rendből. Ezekkel a szavakkal útnak eresztette a fiút, aki még egyszer körbejárta a csodaszép várost, majd kiment a folyópartra és elült egy fa alá. Csodálatos fa volt, valószínűleg ilyen alatt ülhetett egykor Buddha is. Hatalmas termete és nagy ágai voltak. Ahogy ezeket nézte, egyszercsak valakit észrevett a fa túloldalán. Az is ugyanúgy ült, mint ő. Nézte pár percig, de az meg sem mozdult, mereven meditált. Aztán lassan kinyíltak a szemei és a fiú felé fordulva lassan így szólt: 94

-Miért beszélsz hazugságokat az engem követőknek? Én már meghaltam, tudom, mi van odaát és hidd el, el lehet érni a tökéletességet, én elértem. -Buddha? -Eltaláltad fiú, én vagyok az és most visszajöttem, hogy te is megláthasd az igazságot, melyet én hirdetek: nincs más út az örökkévalóságba, csak a meditáció és a nyolcasösvény, halld hát meg az igazságot. Ezután hirtelen tűz vette körül, majd eltűnt a fiú szeme elől. Először nem tudta mire vélni a dolgot, nem vette be a gyomra, hogy egy hitetlen csak így visszatérjen a halálból, ráadásul teljesen valóságosan. Érdekes volt, hogy egy halott testben megjelenjen, majd újra visszatérjen a túlvilágra. Teljesen olyan helyzetben volt, mint Pál apostol a damaszkuszi úton, de ő még nem volt meggyőzve Buddha igazáról. Mindamellet minden jel arra mutatott, hogy Buddhának van igaza, de Krisztus is feltámadt... Nem tudott dönteni a két hit között, hirtelen nem tudta, melyik az igaz, mert hogy mindkettő nem, az biztos. Közben elmúlt az álmossága, most tisztán érthető volt, hogy Isten válaszút elé állította. Rettenetesen gondolkodott vagy két órán keresztül, de csak nem akart választ kapni a kérdésére, végül azonban Krisztus szava meggyőzte: "Én vagyok az út, az igazság 95

és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam". Ahogyan ez az Ige tisztázta a helyzetet a fejében, újra elfogta az álmosság és most már tisztán érezte, hogy lassan álomba szenderül. Azzal a biztos tudattal aludt végül el, hogy az Úr nem hagyta cserben lelki próbájában, tehát vele van, nem felejtette el őt és biztosan számíthat rá. Tizenharmadik fejezet Amikor felkelt ismét otthon volt, az emeleti ágyon feküdt. Agyában még mindig ott volt a Buddhával való találkozás élménye és ismét felébredt benne a kishitűség. Megint nem tudta, mi lehet az igazság. Mert hát az addig rendben is lett volna, hogy találkozott Buddhával, aki teljesen valóságos volt, ugyanakkor ott volt az Isten igéje is, ami legalább annyira valósnak hatott. Hirtelen nem tudta rendezni a gondolatokat a fejében, de ha visszagondolt arra, amikor eltűnt a látomás és megjelent az Ige, akkor újra ugyanazt a békességet érezte, mint álmában. Ez végképp meggyőzte a Krisztus igazsága felől és most már felszabadultabban kelt fel az ágyból. Most is győzött az Úr az életében, ami ugyan nem túl gyakran történt meg, de mostanság egyre sűrűbben. 96

Persze ebben annak is szerepe volt, hogy kezdte segítségül hívni Jézus nevét, amit azelőtt a legritkább esetben tett meg, pedig nélküle talán egyszer ha felül tudott kerekedni saját magán. Ezen kívül mostanra már valamiféle kapcsolata is kialakult Istennel, amire azelőtt nem volt példa. Érdekes folyamat volt ez az életében, nem az egyik percről a másikra ment ennek a kapcsolatnak a kialakulása, hosszú évek után lépett be Isten igazán az életébe és majdhogynem észrevétlenül elkezdett beszélgetni vele, érezni kezdte jelenlétét és hatalmát. Emellett azonban megmaradt a harcművészetek iránti vonzalma, mely nem éppen a jó irányba terelte. Szeretett volna harcolni fizikailag is, ki akarta próbálni magát legalább egyszer, de sohasem adódott alkalma erre. Jól is volt ez így, hisz megtérése előtt már szinte bálványozta a harcot, úgy érezte, ebben tudna maradandót nyújtani, máshoz nem ért csak a pusztításhoz, testhezálló hobbi tehát ez számára. Krisztussal való találkozása után ez a helyzet megváltozott, már nem mindene volt a harc és a felkészülés egy soha konkrétan meg nem fogalmazott "végső" küzdelemre, mindazonáltal nem tűnt el teljesen. Új formába kellett hát öntenie a harc iránti vonzódását. Meg is találta a számítását a kereszteslovag eszméjében, aki keresztény, mindazonáltal kemény, kíméletlen 97

harcos. Ez a kép tökéletesen megfelelt neki, kivéve a kegyetlenséget. Így aposztrofálta magát hosszú időn keresztül, de a lovagból egyre inkább kezdett kihalni a harcos. Még mindig voltak pillanatok (percek, órák), amikor csak a harc járt a fejében, de ezek egyre ritkábbak lettek és erőnléte sem volt már megfelelő, de nem érezte, hogy ez baj lenne. Nem is volt baj, éppen ellenkezőleg. Azelőtt mindig szeretett volna izmos lenni, de testalkata ezt nem tette lehetővé, hát áttért a kevés izom, sok erő teóriára, melyet a leginkább Bruce Lee-nél tapasztalt. Ez az erő elbizakodottá tehette volna, de szerencsére sohasem jutott el magasabb szintre. Mostanra pedig visszaesett átlagos szintre, persze az a tulajdonsága megmaradt ebből a korból, hogy nehezebb feladatoknál visszatért a sokkal nagyobb erő, ill. ruganyosság, ahogyan ez sokaknál így van. Ezt az erőt azonban már nem önmagától kapta, hanem Istentől, aki akár fizikai erőt is képes volt adni neki, ezt nem egyszer tapasztalta. Mindezt végiggondolva elérkezett arra a pontra, hogy felfogta: időközben éhes lett. Lement hát, hogy a gyomrát is megnyugtassa. Ennek a célnak megfelelően kirámolta a fél hűtőt és falatozni kezdett, miközben az aznapi újságokat lapozta át. 98

Észre sem vette, hogy halad az idő és hogyan fogy el lassan minden, ami az imént még előtte volt. Mint mindig, most is rengeteget evett és ezért gyakran kapott feddést a nagyanyjától. Gyorsan összerámolt hát és eltűnt a tett színhelyéről, mielőtt bárki meglátná, hogy ott járt. A nagymama nem tudta őt meglepni a tevékenység közben, hiszen a sorozatát nézte, azt az agyölő, idióta argentin sorozatot, a Vad angyalt. A nő valóban nem volt rossz a sorozatban, de hát hogyan is lehetne rossz, ha egyszer ő a főszereplő? Sehogy. Külön erre a célra tenyésztették ki, legalábbis sok ilyen filmet nézve az ember erre az ösztönös következtetésre jut. Ugyanis minden nő fene jól néz ki ezekben a filmekben, nem is tudom, hogy szednek össze ennyit, aztán amikor a nép látja ezeket és ebben kezd élni, már el sem akarja hinni, hogy vannak esendő, "hibás" emberek is a földön. Sok család esik szét ezek miatt a műnők, műférfiak miatt, hiszen a férj valami számára izgalmasat akar nézni, míg a nő délután négyor leül és este kilencig fel sem áll a tv elől, mert addig sorban jönnek a sorozatai, melyek mind a kedvencei. A gyerek is sajnálta ezért nagyanyját, hiszen szenvedélybeteg lett. Volt, hogy a nagypapának nem készítette elő az asztalt, 99

mert kezdődött a Marimar, de a papa is egyre inkább rabjává vált ezeknek a szappanoperáknak. Néha csak fél órával később vacsorázott, mert látni akarta - mert nem hagyhatta ki - a sorozatot. Amikor azonban templomba kellett volna menni, már nem voltak ilyen lelkesek. Erre találtak ürügyet, a sorozatok ellen nem is kerestek. A vacsora után tehát a gyerek gyorsan elhúzott a tett színhelyéről, vissza a padlásra. Ott írt pár sort a számítógépébe, majd lement tv-t nézni. Este tizenegy körül került csak ágyba és ekkor elfogta valami furcsa érzés. Az első gondolata egy filmet juttatott eszébe, az Amerikai szamurájt. Abban volt egy mondat, ami azt mondta: A szamuráj hallja a harangot, mielőtt az megszólalna... Tizennegyedik fejezet Még azt hitte álmodik, amikor harangkongást hallott. Ez a harang valamivel tompább volt, mint a megszokott, de hát biztos csak az álmosság miatt - gondolta. Ez a tétel igen hamar megdőlt, miután kinyitotta a szemeit. Egy nagy hegyet látott maga előtt, tele fával. A harangzúgás a háta mögül jött, így arra fordult és ekkor értette meg, miért volt olyan tompa - a hegy lábánál egy kis falut látott, amelynek buddhista 100

kolostorából jött a tompa zúgás. A falu mögött már csak a tenger volt és ez a kép mármár a Sógunt juttatta eszébe. Egy úton ült, körbenézett hát, mégis hova vezet. Elindult rajta lefelé a hegyről és csakhamar a faluban találta magát. Az utcán már nem sokan jártak, hisz késő délután volt, a nap lassan eltűnt a hegy mögött. Meglátva az emberek ruházatát és hajviseletét pedig beigazolódott a gyanúja: bizony ő most Japánban van, valamikor a középkorban. Mindig szeretett volna ilyen helyen élni és ilyen korban, gyerekkori álma teljesült ezzel a látogatással, bár még nem volt tiszta, miért is van itt. Mindenek előtt azonban szállást kellett találnia és talált is a buddhista kolostorban. Tudta, hogy ez a buddhizmus nem egészen az, amivel eddig találkozott. Ez támogatta az erőszakot és teljesen egyenlővé tette a halált az élettel. Ennek tudatában igen óvatos volt és nagyon udvariasan viselkedett a boncokkal, azok is vele. Kapott enni, inni és természetesen ott is aludt. Reggel aztán megpróbálta megkeresni a célt, amiért ide lett rendelve. Járta az utcákat, de nem találta meg őt senki és ő sem senkit. Eddig mindig volt, aki útba igazította, most 101

azonban mindenki csak elhaladt mellette. Fel is tűnt neki, hogy idegen létére senki sem figyel fel idegen külsejére. Hamarosan erre is választ kapott, ahogy elért a kikötőhöz. Ott éppen egy európai hajó kötött ki, egy nem túl nagy bárka, amiből portugálok sereglettek ki, élükön egy-két keresztény szerzetessel. Tehát ezért nem volt ő olyan nagy jelenség, hiszen a portugálok már előtte itt voltak. Ezek szerint most már tart a klánok háborúja a sóguni tisztért. Kezdte magát egyre inkább John Blackthorne helyében érezni azzal a különbséggel, hogy Anjin san ide akart jutni, ő azonban csak erre vetődött és nem tudja, miért. Hamarosan erre a kérdésére is választ kapott. Megjelentek a már látott szerzetesek a katonákkal és kikérdezték. -Dicsértessék a Jézus Krisztus. -Dicsértessék. -Fiam, ki vagy te? Még nem láttunk itt és nem tudjuk, vajon nem protestáns vagy-e? -A nevem nem fontos, de miért olyan nagy kérdés a vallásom? -Mert a protestánsok eretnekek fiam és mi nem akarjuk, hogy a gyalázatos tanaikat a szigeteken hirdessék és ezzel félrevezessék ezt a térítetlen népet itt. 102

-Biztos lehet benne, én nem hirdetek gyalázatos tanokat, én az Úr Jézus halálát és feltámadását hirdetem. -Rendben van fiam, látom hű szolgája vagy az Úrnak, a mi Istenünknek. Mint ilyen, kérlek légy vendégünk egy ebédre a hajón. -Köszönöm, elfogadom. Ezzel elindultak a hajó felé. Az utcán mindenki jól megnézte azt az embert, aki most a jezsuitákkal menetelt a hajó felé és ettől enyhe félelem fogta el a fiút. A hajóra érve bőségesen megrakott asztal fogadta őket a fedélzeten. Leültek hát, hálát adtak az ételért, aztán határt nem ismerve zabálni kezdtek. Előkerültek jófajta portugál borok, melyekből igencsak kivették részüket a barátok. Egy óra múlva mind tök részegen fetrengtek az asztal körül, egyedül a fiú maradt józan, hiszen tudta, most nem ezért van itt. Megköszönte hát a már öntudatlan szerzetesnek a vendéglátást és amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta a hajót. A parton nem állt senki, mind dolgoztak az emberek a földeken ül. rendbe rakták házaikat. A belsőbb utcákra érve azonban élénkülni kezdett a kihalt tér. Lassan-lassan előbújtak az emberek és minden gyanús mozdulat nélkül tevékenykedtek. 103

A fiú nem vette észre, de csakhamar körülzárták és mikor már teljesen bezárult a kör, az összes feléje fordult. Nem tűntek túl barátságosnak, de még nem volt a kezükben semmi sem, tehát nem támadtak. Igen hamar előkerültek azonban a kapák, fejszék és ekkor elindult a tömeg. Szándékuk ennél nyilvánvalóbb már nem is lehetett. A fiú nem tudta, mit tegyen, harcoljon - értelmetlen, megadja magát - hülyeség. Amikor már egész közel értek és valamit tennie kellett, hirtelen, teljesen önkéntelenül elkiáltotta magát: watashiba samuri! Erre megálltak az emberek, egy ideig bambán néztek rá, majd kitört a hangos nevetés. Erre a fiú nem tudott mit tenni zavarában. Azt hitte, itt a vég. Röhögnek egy sort az imént elhangzott kiáltásán, aztán szépen, módszeresen kibelezik vagy levágják a fejét. Azonban nem ez történt. A Blackthorne kormányosról szóló történetnek lehetett valóságalapja, mert a parasztok, miután kinevették magukat, fogták az idegent és felvitték a hegyen épített várba, amelyben Tokugawa Iejaszu lakott és irányított. Odafenn a kastályban úgy folyt az élet, ahogyan azt már rengeteg könyvben olvasta: teljes őrség, agresszív bushik és igen ritkán egy-egy elfátyolozott nő koptatta a 104

palota udvarának macskaköveit. Miután a kapuban a parasztok átadták a fiút az őrség egy tagjának, az azonnal egy kisebb szobába vezette, ahol egy igen jól öltözött fazon ült egy alacsony asztal mellett. Az pár szót váltott az őrrel, majd kiküldte azt. -Jó napot! -Jó napot! -Mondja, kedves idegen, mi járatban van itt, a Tokugawa klán palotájában? -Ide küldtek, hogy pontosan miért, azt még nem tudom, de ha eljön az ideje megtudom, és maga is. -Másképpen kérdezek: kinek a szamurája? -Senkinek sem vagyok a szamurája, legfeljebb a szolgája. -Akkor miért mondta, hogy szamuráj? -Mert meg kellett menekülnöm a parasztok kezéből valahogyan és más nem jutott eszembe. -Tehát hazudtál nekik, ez nem túl nagy baj. De hátha nekem is hazudsz - mondta és egy hirtelen mozdulattal elővéve kardját, lesújtott az idegen fejére. Annak ideje sem volt megmozdulni, már el is érte a penge. Hosszú ájultságából egy sötét kis cellában ébredt fel. Még mindig Japánban volt, pedig azt hitte, az a manus megölte őt. A fejéhez kapott, hogy kitapintsa sérülését. Ahol a kard eltalálta, egy kb. tizenöt centi hosszú vékony púp nőtt, mely rettenetesen elkezdett égni, 105

amikor hozzáért, úgyhogy többet nem vizsgálta magát. így is meghalhatott volna, de az az ember nem ölte meg, márpedig ha valaki, akkor ezek a japcsik tudtak a karddal bánni. Valószínűleg nem volt elég biztos a dolgában, hogy ellemség, ezért nem ölte meg. Most tehát várhatott egy talán brutálisabb kihallgatásra, melyen a lehető legfájdalmasabb módon fogják kiszedni belőle az igazságot, amit minden kínzás nélkül is elmondana, de úgysem értenék meg. Hosszú időn keresztül azonban semmi sem történt, csak teltek az órák a teljes semmittevésben. A nagyon apró cellában és a teljes csendben, minden tennivaló nélkül lassan megőrült volna, mint sok rab a régi börtönökben. Szerencséjére azonban pár óra várakoztatás után megjelent egy szamuráj a cella előtt és miután közölte, hogy most Tokugawa elé vezetik, kiengedte a fiút. Az igen nehezen kászálódott ki a szűk járatból és egy jó időbe beletelt, amíg normálisan tudott járni, így közel negyed óra alatt jutottak be a daimjó fogadótermébe. Ott már várták őt a Tokugawa-klán tagjai, alsóbb és felsőbb vezetők, szamurájok és katonák. A klán feje előtt erőszakkal a földre lökték, majd négy kísérője is mellé telepdett ugyanolyan pózban. Ezután a fickó, akivel először beszélt és aki fejbevágta, elmondta, mit tapasztalt és mi a gyanúja az idegennel 106

kapcsolatban, majd a vezető elkezdte a "kihallgatást". -Tehát idegen, azt a vádat hozták ellened, hogy kém lennél, a portugálok kémje. -És ugyan miért kémkednék? -Hát azért, mert a portugáloknak kényelmesebb lenne egy kis gyarmatot szerezni a szigeteinken és onnan kereskedni, de hát ez érthető is. Te pedig azért lennél itt, hogy kikémleld a várat, megtudd a gyengéinket, aztán ha mindez megvan, ide összpontosítanátok erőiteket és megszereznétek ezt a kevés területet, ami kezdetnek nem is olyan rossz. Visszafoglalni pedig nem tudnánk, hiszen meg van osztva az ország, vagy négyen harcolunk a sóguni címért, van egymással is bajunk hát, de ezt pont neked mondjam el? -Nem szükséges, olvastam... a jelentésekben, igen. -Tehát portugál vagy mégis. Jól gondoltad Suko, el vele! -Várj, nem vagyok portugál. Angol vagyok. -Várjatok! Szóval angol. Akkor miért vagy itt? -Istenem parancsának engedelmeskedem. -Gondolom a keresztények istenéről beszélsz. Hittérítő vagy hát, mint ezek a jezsuiták, vagy valamely más szerzethez tartozol? -Igen, más szerzethez, melyet a jezsuiták nem szeretnek. Protestáns vagyok, talán hallottál már rólunk. -Igen, a hollandok is mind olyanok, mint te. Azok nem 107

szeretik a portugálokat, de a céljuk ugyanaz. -Az lehet, de én nem gyarmatosítás vagy kereskedelem miatt vagyok itt, engem tisztán csak az én Istenem küldött, nem a népem. -És miért vagy itt? -Azt még nem tudom, mert csak tegnap érkeztem és azóta nem derült ki. -Hogyhogy ilyen jól beszéled akkor a nyelvünket? -Ez igen egyszerű, az én Uram megáldott engem ezzel a tehetséggel, így bárhova megyek, magamtól tudok az emberekkel beszélni saját anyanyelvükön. -Igen nagy akkor ez a te istened hatalma és mint ilyen nagy Úr küldöttét, természetesen szívesen fogadunk. A mi kultúránk amúgy is szívesen fogad minden új vallást, hiszen amiről nem tudunk, az még attól létezhet illetve sohasem tudni, mi jót tanulhatunk az új vallástól. -Köszönöm megértésedet nagyúr és megígérem, nem fogsz csalódni bennem és az Úrban. -Légy üdvözölve hát Japánban. Lakást ugyan nem adhatok, mert minden pénz kell a harchoz, de ha megfelel, akkor ellakhatsz Suko házában. -Nagyon köszönöm daimjó, viszlát! Felállt, mélyen meghajolt, majd elhagyta a termet és a palotát is. Még hátra volt a nap délutánja, úgyhogy bőven körülnézhetett a faluban. Még mindenki dolgozott, csak a koldusok, szerzetesek járkáltak az utcán. 108

Már egyikük sem törődött az idegennel, hiszen aki Iejaszu várából szabadult, az már rájuk sem lehetett veszélyes. Szabadon járt-kelt hát az apró településen, bejárta a falu mögötti hegyet, majd visszatért a palota elé, mert nem ismerte vendéglátója címét. Bebocsátást kért hát a palotába és az egyik őrrel Sukohoz vitette magát. Suko volt az az ember, aki még az előző napon leütötte őt. Az most bocsánatot kért illetlenségéért, de elmagyarázta - nem tehetett mást, hiszen polgárháború osztja meg az országot és sohasem lehet tudni, ki a barát és ki az ellenség. Ezután Suko elnézést kért, majd kiment a szobából. Öt perc múlva visszatért és elvezette vendégét a házához. A ház megfelelt egy normál japán háznak, semmivel sem volt különb, mint a halászok házai vagy a parasztoké. Odabent kellemes meleg fogadta, már amennyire ez lehetséges volt. A szobákban alig volt bútor, dehát ezen már meg sem lepődött. A házigazda asztalhoz ültette, majd szólt az egyik szolgálólánynak, hogy hozzon teát és némi ennivalót. Az pár percen belül visszatért egy jól megrakott tállal és pár kancsó teával. Aznap este mind a ketten nagyon jól laktak, majd a ház 109

ura szokás szerint elnézést kért vendégétől a szerény vendéglátásért, aki erre szabadkozott, amiért kellemetlenséget okoz szállásadójának. Ezután az udvariassági kör után mind a ketten felálltak, mélyen meghajoltak, majd lefeküdtek aludni. A másnap reggel igen hamar eljött, nem igazán tudták kialudni magukat. Mindenesetre már jó korán megreggeliztek, majd a házigazda kiment az udvarra és bemelegítés után elkezdte szokásos reggeli tornáját. Ezt látva a fiú sem habozott sokáig, megmutatta, mit tud, vagy inkább mit nem. Ő is bemelegített, majd rövid nyújtógyakorlatok után elkezdett árnyékbokszolni. Ezt látva a japán azt hitte, egy kis gyakorló-harcra akarja kihívni őt, így pár másodperc múlva nekirontott. Az nem tudta mire vélni a dolgot, de életében először verekednie kellett, legalábbis imitálnia. A japán azonban ennél sokkal komolyabb dologra gondolt és feltételezett vendégéről egyfajta képzettséget, így minden aggodalom nélkül ragadta meg őt és dobta el kb. három méterre. Az hangos nyekkenéssel ért földet, rettentő rosszul esett. Ez nem is csoda, hiszen sohasem gyakorolta az esést. Szerencsére azonban nem történt komolyabb baja, felállt és folytatták a küzdelmet. Most már jobban figyelt és sikerült kivédenie 110

vendéglátója lábsöprését, majd átment támadásba és elhelyezett egy jobbegyenest a japán állán. Az ettől hátratántorodott, de nem esett el. Kapott már ennél nagyobb ütést is csatában, hát csak megingatta a fejét, elismerően bólintott, majd előreugorva mellbe rúgta szerencsétlen ellenfelét, aki ezután a rúgás után már nem tudta folytatni a küzdelmet - elájult. Bevitték a tornác alá és leöntötték vízzel, amitől felébredt ugyan, de az égető fájdalom a mellkasán nem szűnt meg tőle. Intett, hogy nem kívánja folytatni a küzdelmet, majd elmosolyodott és megkérdezte, hogyan és mióta gyakorol a házigazda. -Tudja, ezt itt minálunk már kisgyermekkorban elkezdik tanítani, persze csak a szamurájgyerekeknek és a felsővezetésnek. -És hogyan gyakorolja ezeket? -Minden nap bemelegítek reggel és végigcsinálom a gyakorlatsort, mely eséstechnikát, lábtechnikát, kéztechnikát tartalmaz, majd előveszem a kardom és elismételem a leggyakoribb vágásokat, védéseket. Ennyi lenne az egész. A többit meg csak harcban tanulja meg az ember, amit másokkal vív. Ennyi. -Köszönöm, hogy befogadott és hogy elmondta ezeket nekem. -Semmiség, de ezeket mindenki tudja. A parasztok is 111

csak földművelés közben tanulják meg, mi is az. Ugyanígy a katona is - csak harc közben tud kialakítani kifinomultabb technikákat, ezeket begyakorolni nem lehet előre. A harcmezőn az győz, aki leleményesebb és gyorsabban cselekszik. Gyorsnak és pontosnak kell lenned, különben ha hibázol, meghalsz. Most pedig azt hiszem, el kellene indulnom a palotába, Tokugawa nagyúr már biztosan vár. Ebben a pillanatban megszólalt a szerzetesek tompa harangja, amelyre az egész háznép kirohant, mindegyikük kezében egy-egy vért, pajzs, kard, íj, tegez. A legöregebb szolga pedig loholt kifelé az istállóból az egyik legszebb lóval. Az összes kelléket felcsatolták ill. a kezébe adták Sukonak, majd az felült a lóra és vendége érrtetlenségét látva megszólalt: -Megszólalt a harang, pedig nincs imaidő, sem ünnep. Ez csak azt jelentheti, hogy csatába készül a nagyúr és ilyenkor természetszerűleg az összes szamurája követi a csatába és ha kell a halálba is. Ha a nagyúr elesik, mi szeppukut hajtunk végre. Azzal a szégyennel nem élhetünk többé, hogy hagytuk elveszni urunkat. -Valahol megértelek barátom. Én is éreztem már így, de nem követtem el 112

öngyilkosságot, mert az még nagyobb szégyen és főleg még nagyobb bűn lett volna. Azt mondom hát, ne öld meg magad soha, hiszen urad szelleme mindig veled van és megbosszulni is csak élve tudod, bár ezt nem javasolnám. -A szégyen azonban nagyobb minden vágyadnál, vagy érzésednél. Akkor nem számít más, csak hogy elbuktál és nincsen második lehetőség, az önbizalmad már soha nem támad fel és nem tudsz az emberek szemébe nézni többet, hiszen kudarcot vallottál. Meg kell hát halnod, ezzel megszűnik a szégyen és a fájdalom, amely a lelkedet nyomja. -Elfogadom, ezt ember már soha többé nem változtathatja meg, de talán Isten igen. Tudod, Ő nemhogy az önbizalmat, de a testet is képes feltámasztani, hiszen Ő adta az életet és a lelket. Ő az egyedüli, aki képes felemelni a sárból. Én tapasztaltam ezt az érzést az előzővel együtt és hidd el, nemhogy meghaltam, de azóta újjászülettem és visszatért belém a remény. Valami meghalt bennem, ez igaz. Azonban született helyette valami más, ami jobb volt az előzőnél. -Jól van barátom, majd máskor végighallgatlak, de most nincs időm erre, mennem kell. Már így is elkéstem, de remélem nem veszi nagyon rossz néven tőlem Tokugawa nagyúr. 113

Viszlát kedves idegen, ha minden jól alakul, már ma este itthon leszek és akkor befejezheti mondandóját. Ha nem, hát akkor meg már mindegy. Ezzel ellovagolt a palota irányába, ahol már erősen gyülekeztek a katonák, hogy felkészüljenek a csatára. Miután mind megérkeztek, Tokugawa úr is előkerült teljes harci díszben. Pár szót szólt a katonáihoz, azok erre ordítottak néhányat, majd elindultak a harctérre, amely a hegy mögött volt nem sokkal. Hosszú menetoszlopban indultak el, így nagyon könnyen meg lehetett lepni őket, erre azonban nem történt kísérlet az ellenség részéről. A hegy túloldalára érve a katonák villámgyorsan csatarendbe álltak, elől a legtapasztalatlanabbak, majd hátrafelé az egyre magasabb rangúak és az öregebbek. A közepesen hosszú sorok mögött pedig ott állt a vezér, aki vezényszavakkal tudatta embereivel a következő hadmozdulatot. Nemsokára megpillantották a csatarendben feléjük vonuló ellenfeleket, akik tőlük kb. 200 méterre megálltak, jó pár üvöltés hallatszott, majd ismét megindultak. Lovasaik nagyon gyorsan nyomultak előre a szárnyakon és nyílzáporral szórták meg az ellenfelet. Azok maguk elé kapták a pajzsaikat, így alig pár embert veszítettek, most viszont ők támadtak ugyanilyen módon, mire az ellenfélnek ismét meg kellett állnia. A lovasokkal együtt megindultak a gyalogosok is, akik 114

miután kb. száz méternyi közelségbe jutottak az ellenséghez - hirtelen elővették lőfegyvereiket, felállították azokat, majd tüzelni kezdtek. Amikor az első sornak elfogyott a lőszere, előre húzódott a második és az kezdett el lőni. Az ellenség katonái legyek módjára kezdtek hullani. A nagy veszteség láttán a másik vezér visszavonulót fújt és katonáival hazáig futott. Iejaszu tehát megnyerte ezt a csatát is. A fiú közben a katonák után osont és a hegy tetejéről végig látta a csatát. Miután véget ért az ütközet, bevárta a katonákat és velük együtt vonult vissza a faluba, majd a palotába. A győztes csatát követően a nagyúr elismeréssel szólt bátor katonáihoz és hűséges szamurájaihoz, majd hogy háláját kimutassa, nagy ivászatot rendezett katonáinak. A nagy ivásban a legtöbb katona lerészegedett, így nem vették észre, amint nindzsák kis csoportja lemészárolta az őröket, majd beosontak a fegyverraktárba. Onnan annyi lőfegyvert cipeltek ki, amennyit csak bírtak és, miután látták, hogy a katonák tájt részegek, előhúzták katanáikat és lecsaptak a spicces ellenségre. Nagy mészárlást csaptak, de Tokugawa úrnak sikerült elmenekülnie a faluba egy kis testőrséggel. A fiú ezalatt végig a palotában volt, látta a nindzsákat és hogy mit művelnek, de nem mert közbelépni. Látta ezt az egyik testőr is, aki más "gyáva" emberekkel 115

együtt őt is beárulta urának. Az másnap reggel azonnal hivatta a még életben lévő érintetteket, akiket felelősségre vont: -Ti a múlt éjjel a palotában voltatok és láttátok a szégyenletes támadást, amelyet ellenségünk bérgyilkosai hajtottak végre. Szamurájaim szembeszálltak velük és így sok hű szolgám elveszett, de ti nem. Ti gyáva módon félrehúzódtatok, nehogy véletlenül meghaljatok, ezért most még az a kegyelem sem jár nektek, hogy magatok vessetek véget életeteknek. -Uram, megérdemeljük jogos haragodat, de vedd figyelembe, hogy ha kivégeztetsz minket, azzal csak ellenségeid malmára hajtod a vizet, hiszen te magad pusztítod saját seregedet. -Viszont jobb a kevés oroszlán, mint a sok nyúl. Nehogy a többiek is nyúllá váljanak melletettek, ezért meg kell halnotok. Suko! -Igen, uram? -Vidd ezeket a szégyenteleneket és végezd ki őket. -Az idegent is uram? -Nos, vele azt hiszem, még beszélek. -Igenis nagyúr. Hozzátok őket, csak az idegent hagyjátok itt - szólt Suko és elindult a halálra ítéltek élén. A nagyúr ezután saját lakrészébe vonult, a fiúval egyetemben. 116

Hősünk csak most vette észre, milyen nagy is ez a palota. Eddig még ilyennek nem látta - rengeteg szoba, szinte alig berendezve, mindenhol őrök és ágyasok töméntelen mennyiségben. Igen csak gazdagnak tűnt a nagyúr, pedig készletei lassan kifogyóban voltak mind katonai, mind pénzügyi szempontból. A sógunságot elérni nem volt egyszerű feladat, de Tokugawa mindent megtett ennek érdekében. Lassan elértek a sógunjelölt részébe, ahol mind a tizenketten leültek és a nagyúr elkezdte a mondókáját. -Kedves idegen, tudom, hogy nem ismered törvényeinket, szokásainkat, ezért most még megkímélem az életedet, de tudd meg, itt nálunk mindenki, a vendég is részt vesz a palota, a falu, az ország védelmében. Így téged is ki kellett volna végeztesselek, de mivel először vagy itt, még megkegyelmezek. -Köszönöm nagyúr, bár lehet, hogy jobban jártam volna. -Ezt meg hogy érted? -Hosszú történet és magát nem is érdekelné. Felejtsük el az egészet. -Ahogy akarod. Mindenesetre távoznod kell a palotából. Olyan vendéget még én se szívesen látok, aki nem hajlandó megvédeni a vendéglátóját. -Természetesen távozom, köszönöm az eddigi vendéglátást. -Menj hát és ne feledd - a halál olyan, mint az élet. 117

Mindig nézz szembe a halállal - ez a szamuráj mentalitás, ha mást nem, ezt vidd magaddal a hazádba. -Viszlát nagyúr! Ezzel közre fogta két őr és kikísérte a palota kapujáig. A falu ismét csak csendes volt és alig pár ember kószált az utcákon. A palota falai mögül hirtelen néhány kiáltás hallatszott: a hóhérok most fejezték le az árulókat. A fiú megállt, körülnézett és elgondolkodott, vajon mi tévő legyen ezek után. Nem látta a kiutat a japán középkorból és nem értette, miért is van ott még egyáltalán. Közben elindult az előtte levő utcán és hamarosan a tengerparton találta magát. Szemből egy csapat jezsuita közeledett egy azonos létszámú néptől és katonától kísérve. Amikor elérték a fiút, már erős lincs-hangulat uralkodott. -Hát itt vagy idegen. Most végre megvagy. Szóval katolikus vagy, nemde? -Nem, protestáns vagyok, de miért érdekes ez? -Hallottátok, protestáns a kutya. Máglyára vele! Erre az összes nép, ami a szerzetesekkel volt, felkapta a fiút és vitte a már jó előre elkészített máglyához. Ott felkötözték az oszlopra és alágyújtottak. A sok jezsuita és a falu népének keresztény része pedig dicsőítette Istent, amiért sikerült egy újabb Sátánszolgát elfogniuk. 118

Tokugawa pedig eközben a palotából figyelte az eseményeket. -Nagyúr, a keresztények most fogták el az idegent! -Igen, látom Suko, köszönöm. Tudod, valahol sajnálom ezt a gyereket, hiszen még elég fiatal. Ugyanakkor nem hagyhatom el azt a szégyent, amit okozott nekem gyávaságával. Mivel házam vendége volt, nem végezhettem vele, de megteszik helyettem a hittársai. Mulatságos, nem? Mi japánok is a földért és uralomért öljük egymást, de ehhez nem keresünk vallási alapot. Ezek pedig az ő elvileg jó és igazságos Istenük nevében irtják egymást ugyanezért. Akkor tehát nekik is több istenük van, csak nem tudnak róla. Mi legalább nem játszuk meg magunkat, nyíltan vállaljuk a háborút és nem tüntetjük fel semmilyen más színben, mint ami. A fiú ezalatt a máglyán már igencsak pörkölődött. Azt még érzékelte, ahogyan a lángok egyre feljebb és feljebb kúsznak a lábszárán és már majdnem elérik a mellkasát, majd ahogy meglátta a szeme előtt az első lángcsóvákat, azon nyomban elájult. Ezek után már töbé nem érzékelt semmit, bár körülötte vérszomjas "keresztények" őrjöngtek.

119

Tizenötödik fejezet Hosszú szünet következett ezután, semmit sem látott, csak a nagy sötétséget, majd újra megjelentek szeme előtt a lángok és erre felriadt. Ismét otthon volt a saját ágyában. Örült, hogy már ismerős környezetben volt, de azért valahol hiányzott neki a japán világ. Ott sokkal inkább elemében érezte magát, mint saját korában és hazájában. Mindig is szeretett volna az ókorban vagy a középkorban élni, amikor még nem voltak modern fegyverek, bonyolult gépek és sokkal áttekinthetőbb volt az élet. Nem szerette a bonyolultságot, mindent a lehető legegyszerűbben szeretett volna megoldani és ez többnyire sikerült is neki. Persze sok minden nem úgy működött, ahogyan szerette volna, de nagy általánosságban elégedett volt az életével. Jó helyre született, nem kellett soha nélkülöznie. Mindent megadtak neki, amire valóban szüksége volt és néha olyat is, amire nem is volt feltétlenül szükség. Ilyen volt az a bolgár gitár is, amit nagybácsikájától kapott kölcsön, de azóta már elkönyvelte a sajátjának. Most, hogy felébredt, ezen akadt meg elsőként a szeme. Ki is kászálódott az ágyból, majd felkapta a 120

hangszernek látszó tárgyat és megpróbálta lepengetni kedvenc dallamait. Még igencsak reggelnek bizonyult a kilenc óra, mert olyan hamisan játszott, hogy rossz volt hallani, így egy kis időre még félrerakta az Orfeuszt és kiment a konyhába enni. Szokás szerint megint tejbe-papit reggelizett, pontosabban tejeskávéba-papit. A reggelit igen gyorsan lecsúsztatta a torkán és az aznapi újságok után nyúlt. Túl sok érdekes hírt ugyan nem talált, de mindig volt bennök valami, ami megnevettette. Ez aznap reggel is így volt, valami háromszázkilós izraeli nő rekedt a lakásában, mert elesett, beverte a fejét és kórházba kellett szállítani, azonban nem tudták megemelni a mentősök, ezért daruval emelték ki a háza ablakán. Na igen, ez a zsidóknál a jómód átka. Ezen jót röhögött, majd visszament a szobába felöltözni. Teljes menetfelszerelésben vágott aztán neki az egyik ismerősük eperfájának, aminek méretei igencsak nagyok voltak. Apja és annak haverjai közben betonoztak ugyanabban az udvarban, így bőven kapott bíztatást, ami néha gúnyos, néha őszinte volt. A nap végére végeznie kellett, mert másnap ment nyaralni. Levágta a fáról az összes gallyat és ágat, kivéve egyet, amire majd a kötelet erősítette, hogy 121

kihúzza. Felaprította a faanyagot, majd felvette a munkáért járó előleget és távozott. Ekkor már erősen alkonyodott és mivel még nyár volt, kedvenc szórakozásához híven felpattant a bringájára és körbejárta lakóhelyét. Sok érdekes emberrel nem találkozott, viszont állandó haverjaival mindig ugyanazokon a helyeken futott össze, így volt ez ezen az estén is. -Szevasz! -Szevasz Viktor, hogy vagy? -Jól, kösz. Te is megvagy látom. Rég találkoztunk. -Hát igen, ritkán jársz arra, amerre én. -Hát te se mozogsz oly gyakran erre. Én minden nap itt vagyok hat körül. -Én is szoktam bringázni és majd minden nap itt megyek el az iskola előtt. -Még nem nagyon láttalak. Most mi hozott ide? -A templom, tudod ez egy régi történet. A lényeg, hogy ez a kedvenc templomom és helyem ebben a sitt községben. -Aha, nekem is, de te ritkán vagy itt. Gyere gyakrabban. Jó fejek szoktak itt összegyűlni minden este. -Gondoltam rá, de úgy érzem ez nem az én világom. Azért kösz. Na, most már megyek mert soha nem érek így haza, szevasz! -Szevasz! Ezzel el is húzott a templomtérről, ami valóban a 122

kedvenc helyei közé tartozott. A hosszú történet nem is volt olyan hosszú csak semmi kedve sem volt elmesélni. A történet így szól: Amikor még aránylag kisgyerek volt, az apja gyakran elvitte magával a barátaihoz, rokonaikhoz látogatóba. Az egyik rokona - az apja unokatestvére - nem messze lakott ettől a templomtértől és ide gyakran jártak, egyszer a fiú ott is aludt. Ennek a rokonának az édesanyja pedig harangozó volt a református templomban, de ekkor még a kisgyerek nem tudott különbséget tenni a vallások között, csak valami fura érzése volt mindig, amikor meglátott egy templomot és főleg ezt a bizonyos templomot. Egyrészt, mert azt hitte, ez az a templom, ahol Rózsi néni harangoz, másrészt mert mindig érzett valami különöset, amikor arra járt. Vonzotta valami ehhez a helyhez és nem tudta mi az. Sok évvel később sem igazán értette ezt a vonzalmat, de úgy látszott, ez élete végéig megmarad. Bizonyos szent hely lett a szemében a terület, amely biztonságot nyújt. Ugyanilyen hellyé kezdett válni a már említett apai unokatestvér háza is. A lelke egyre inkább vágyódott az után a környék után. Hamarosan az evangélikus templom iránt is így kezdett érezni, míg végül szabályszerűen beleszeretett a 123

környékbe, ahol ezek az épületek álltak, mert nem voltak túl messze egymástól. Most pedig éppen távolodott tőlük, a vasút felé vette az irányt, szokásához híven. Aznap este sem történt semmi különös vele, ment egy pár kört, aztán hazatért, hisz még be kellett pakolnia a másnapi indulásra. Ezzel alig egy óra alatt végzett, majd kiment enni, aztán elterült az ágyon és nézte a tévét. Aznap sem ment semmi említésre méltó műsor, így hamar megunta a varázsdobozt és inkább olvasott helyette. Szokás szerint először a Biblia akadt a kezébe, de ezt most félre tette és inkább egy iszlámról szóló könyvet vett a kezébe, mely vallásról többet akart megtudni. Érdekelték az arab és egyáltalán a közel-keleti dolgok, így a vallások is. Minél többet ismert meg, annál tisztábban látta, hogy amiben és akiben ő hisz, az az egyedüli igaz isten, az az egyedüli szabadító. Így volt ez most is, meglátta az iszlám értékeit, melyek nagyjából egyeztek a keresztény illetve a zsidó értékekkel, de volt egy nagyon fontos különbség: az iszlám kötelezővé tette a szent háborút a hitetlenek ellen, ha azok nem temek meg szép szóra, bár a keresztényeket és a zsidókat megtűrték. Mégis, egy igazságos isten és egy szerető Isten ilyet nem mond. 124

Azt mondja, hogy tegyenek tanítványokká minden népeket, de azt nem, hogy ehhez bármit fel lehet használni, sőt szeretetből kell ezt a szolgálatot teljesíteni és nem kényszerből. Úgy érezte, ez a lényeg - nem csak félnünk kell Istentől, sőt éppenhogy inkább szeretnünk kell őt, bár a kettő együtt lehetséges, de minél jobban szeretünk, annál inkább csökken a félelem. Ezen gondolkodott egy darabig, hogy vajon igaz-e, de nem jutott a végére, mert közben elaludt. Tizenhatodik fejezet Szokás szerint ismét nem ott ébredt fel, ahol elaludt. A változatosság kedvéért most is egy hegy lábánál ébredt. Nem tudta mire vélni az álmaiban előforduló rengeteg hegyet, dehát mit tudott tenni ellene? Ez a hegy azonban nem volt olyan magas, mint pl. a japán. Továbbá ezen alig pár ház állt és egy bazinagy templom. A házak igencsak modernnek tűntek, ez igen furcsa volt, hisz eddig mindig a korábbi korokban volt, most azonban minden arra vallott, hogy inkább térben utazott, semmint időben. Tehát a világ egy másik táján van, de a dátum ugyanúgy 1999. Amíg ezt elgondolta, végig a hegy felé nézett és 125

ezért nem vette észre a háta mögött a falakon nyüzsgő embereket. Szerencsére azok sem őt, így az első nesz, amire hátranézett nem az utolsó volt, amit életében hallott. Katonák mászkáltak a falakon, melyek mintha, igen a jeruzsálemi Óváros falai voltak! Óriási meglepetés volt ez számára, de nem igazán fejezhette ki ámulatát, hiszen nem tudhatta, hogy az egyébként modem fegyverekkel felszerelt katonák barátok vagy ellenségek a számára. Ahogy jobban megnézte őket, feltűnt neki a karjukon díszelgő Dávid-csillag, ebből tudhatta, hogy izraeli katonákról van szó, csak azt nem tudta, mit keresnek a falakon. Nem is igazán volt kedve megkérdezni, még ellenségnek néznék, ezért inkább laposkúszásban elhagyta az óvárosi fal mellett elterülő kis parkot az ellenkező irányban. Az utcák szinte teljesen üresek voltak, az egész város már amennyit látott belőle - háborús övezetnek tűnt. Ami autó csak volt az utcán, azok mind régebbi modellek voltak, nem túl régiek, de minimum negyven évesek saját korához viszonyítva. Ekkor kezdett neki felderengeni a kép - valószínűleg a hatnapos háború idejében van, tehát 1967-et írnak. Ez igen valószínűnek tűnt, dehát akkor most ő pont a lehető legveszélyeseb helyen van, hiszen ha az izraeli 126

katonák az Úváros falán vannak, hamarosan beveszik azt, tehát az utolsó nap ez a háborúban. Akkor viszont ő mit keres ott? Semmi célja sincsen sem az arabokkal, sem a zsidókkal. Erre a kérdésre igen hamar választ kapott - hirtelen egy lövedék csapódott a vállába, amitől hanyatt vágódott és elvesztette az eszméletét. Amikor észhez tért, egy kis házban találta magát, ami valószínűleg egy arabé lehetett, de mindenesetre iszlámhívőé, mert tele volt a fala a Korán egyes idézeteivel. Hamarosan megjelent a ház gazdája is, aki valóban egy idősödő arab férfi volt. A fiú ösztönösen felült az ágyban amint meglátta, de ez rossz lépésnek bizonyult, mert elviselhetetlen fájdalom öntötte el a vállát. A férfi azonnal hozzá sietett és pihentető pózba helyezte a fiút. -Nem szabad mozognod! A sebed még nagyon friss, alig két órás, könnyen kifakad. -Aaaaaaaaa. Köszönöm...,de mondja, ki maga? -A nevem Ahmed Szuledzsim, orvos vagyok és maga most beteg, úgyhogy azt teszi, amit mondok. -Ki....ki lőtt le és miért? -Egy hittestvérem, de szerencsére nem ölt meg. A házam előtt lőtt meg, nem engedhettem, hogy megöljön. -Köszönöm, úgy érzem, kezd visszatérni az erőm. 127

-Az lehet, de csak egy pici ütés a vállra és újra ájultan rogysz össze a fájdalomtól. -Akkor most maradnom kell eg darabig, igaz? -Igen, maradnod kell, de ne félj, jó dolgod lesz és minket sem igazán zavarsz, tudod a feleségemmel és négy lányommal élek itt már több, mint negyven éve. Még apámék vették a házat és végül én örököltem. A te nevedet azonban még nem ismerem idegen. -Igen, milyen tiszteletlen vagyok. A nevem, nos az nem fontos, legyen elég, hogy nem vagyok zsidó, nem vagyok veszélyes rád. -Hát ha nem akarod, nem mondod meg, az pedig, hogy zsidó vagy-e, nem fontos. -Hogyhogy, hiszen ellenük harcolnak a környező országok! -Igaz, de az nem vallási és nem is faji kérdés, egyszerően politika. Több földet akarnak és kitúrni a zsidókat. Ezt bújtatják a dzsihad köntösébe meg effélékbe. Nekem ehhez semmi közöm, én Allah szolgája vagyok, nem a gyilkolásé. -Dehát a dzsihad, abban te is hiszel. -Csak a legvégső esetben és csak ha el akarják tiporni az Allahot szolgálókat. Tudod, a zsidók nem erre készülnek, ők csak életteret szeretnének maguknak, amit mi vagyunk hajlandóak elfogadni. 128

Ők a létükért küzdenek, nem Allah ellen. -Te jó ember vagy. Én keresztény vagyok, de nem sikerült még ilyen szemszögből néznem a dolgokat, pedig így kellene. -Keresztény vagy, akkor tudnod kell, hogy a lovagjaitok is csináltak keresztény dzsihadot és azzal sem mindenki értett egyet, ahogyan én sem a sajátunkkal. Tudod, a zsidóknak, a keresztényeknek és nekünk nem szabadna háborúznunk a hitünk miatt, mert mindhárman ugyanazt az Istent szolgáljuk és mindhárman Istentől ihletett könyvet tartunk szent iratunknak. Mi iszlám hívők elfogadjuk a Bibliát és a Talmudot is, ti azonban nem fogadjátok el a Koránt szent iratnak. -Tudod, nem fogadhatjuk el, mert ahol egy Isten azt parancsolja a követőinek, hogy pusztítsanak el mindenkit, aki át nem tér és így a hívők maguk ítélkezzenek, az csak a haragot szolgálja, és aki haragot szít és ebben gyönyörködik, azt én Sátánnak hívom. -Gyalázod Allahot? -Nem, én nem gyalázom a te uradat, de már megbocsáss - egy istened van neked egyáltalán? -Igen, de hogy kérdezhetsz ilyet, Allah csak egy van! -Akkor mit tisztelsz a Kaaba kőben? Talán egy angyalt? Azt se kellene. -Nem, a Kaaba egy szent kő, Allah köve. -Én elismerem, hogy az iszlám egy valóban toleráns és igen igaznak tűnő vallás, de nem üdvözít. Arra csak 129

Krisztus képes. -Jézus valóban nagy ember volt és próféta, de ez nem jelenti azt, hogy egyenlő Allahhal. Ő is csak Allah egy teremtménye, akit azért küldött, hogy hozzá vezesse az embereket. -Jézus a Megváltó, akit a zsidók annyira vártak, de nem ismertek fel és te sem ismered fel őt. -Ezen azt hiszem kár vitázni, te sem tudsz meggyőzni engem, én sem téged. -Ez már egyszer igaz. Kérlek viszont, hogy ha teheted olvasd el a négy evangéliumot, melyeket te is igaznak tartasz és utána mondj véleményt. -Megteszem, de most aludj. Mire felébredsz, már kisebb lesz a fájdalom. Ezzel felkelt az ágy mellől és magára hagyta a beteget. Az megfogadta az orvos utasításait és bedobta a szunyát. Nem aludt sokáig, a doki egyik lánya ébresztette fel és lecserélve a sebén a kötést. Még mindig igen fájt a válla, így nem is igazán törődött vele, aludt tovább. Amikor legközelebb magához tért, már késő délután volt, az izraeliek megnyerték a háborút, diadalittasan bevonultak az Óvárosba és ünnepelni kezdtek. Mivel az orvos háza nem volt túl messze az ősi falaktól, tisztán lehetett hallani a dalukat. 130

A sebesült erre a dalra némileg megnyugodott, de az égető fájdalom nem hagyta visszaaludni. Behívta inkább Ahmedet és kikérdezte, mi történt az alatt, míg ő aludt. Az elmondta, hogy győztek a zsidók és már ünnepelnek, bár az ENSZ még bele fog szólni a béketárgyalásokba, de az izraeli hadsereg történelmi tettet hajtott végre azzal, hogy a többszörös túlerővel szemben simán győzni tudott. Az iszlám államok megadták magukat, de csak időlegesen. A beteget az események hidegen hagyták, ezeknek semmi hatásuk sem volt hazájára, hát érdektelenek voltak. A fájdalmai viszont lassan kezdtek megszűnni, így mire Ahmed befejezte az igen részletes beszámolót, már fel tudott ülni az ágyban. A doki ugyan próbálta visszatuszkolni, de hamar felismerte, hogy erre mncsen szükség, a beteg kap egy kötést, ami majd a kezét tartja és hamarosan meggyógyul. Ki is szólt a legidősebb lányának, aki azonnal hozta a kötszert és egy kis meleg vizet. Ahmed igen gyakorlottan bekötözte a sebet és rátette a kötést, majd ételt hozatott vendégének és pár instrukció leadása után elment otthonról. Az egyik rögtönzött kórházba sietett, amely Jeruzsálem északi részén lett felállítva. Sok sebesültjük volt, főleg 131

palesztinok, akiknek leggyakrabban csak egy lőtt sebből állt a sebesülésük, de voltak, akiknek a lábát, kezét amputálni kellett. Éjt nappallá téve dolgoztak itt az egészségügyiek, elég jó hatásfokkal. A doki házában közben a fiú megette a vacsoráját, ami jó szokás szerint némi krumpliból, birkahúsból és kenyérből állt. Miután befejezte, fel akart kelni az ágyból, de a doki egyik lánya hirtelen ott termett és óvatosan visszatuszkolta a párnára. -Ne ugrálj! A golyót csak ma kaptad, még nem kelhetsz fel. Nem vagy te John Wayne, az egyébként is csak film. -Rendben, nem próbálok dzsesszeskedni. Apád hol van? -Az egyik ideiglenes kórházban, a város szélén. Tudod, most nagy szükség van rájuk. A fiú bólogatott. A háborúban elvégre mindig vannak sebesültek és halottak. -Mondd, mikor kelhetek akkor fel? -Ez az állapotodtól függ. Én nem tudom megmondani, legkorábban mikor, de majd ha apám hazaér, ő tud válaszolni a kérdéseidre. -Szörnyű dolog a háború. Az ember csak veszíthet rajta. -Igen szörnyű, de nem feltétlenül rossz. -Nem, hát az a rengeteg sebesült és halott? -Tudod, ha jó cél érdekében vívják, nem rossz dolog, sőt éppen, hogy jó. 132

-Ja igen, elfelejtettem, te is hívő vagy. -Igen, de én másképp látom a dolgokat, mint apám. Apám elítéli ezt a háborút is, pedig csak vissza akarjuk szerezni azt, amit 1948-ban a zsidók elvettek tőlünk, a szülőhazánkat. Ez szerintem elég nemes cél, amiért érdemes háborút vívni és ha kell, akkor meghalni. -Ezt értem, de a szülőföldeden akkor is élhetsz, ha az zsidó irányítás alatt van. Békében is élhetsz a betelepültekkel, ettől a föld nem veszít az értékéből. -De akkor úgy érzem, mások uralkodnak felettem és nem a saját népem vezetői. Itt a hatalomért és földért folyt a háború, nem a vallások miatt. Ebben egyetértek apámmal, de Allah nekünk adta ezt a földet is, mint annyi mást és ha nem harcolunk érte, akkor eláruljuk Allahot, tehát nem egy síkon folyt itt a harc, bár elsődlegesen valóban politikai okai voltak. -Tehát a szent háború szerinted is elfogadható, még ha teljesen világi célokra használják is fel? -Igen, mert ez Allah akarata. Ő azt akarja, hogy a nevét az összes nép megismerje és kövessék őt. Ha nem teszik, meg kell halniuk. -De miért nem Allah tesz igazságot? Miért hagyja, hogy a hívei ítéljék meg a többi embert helyette? A hívek miért nem bízzák az ítélkezést a szerintük is egyedül tökéletes és igazságos Allahukra? -Mert mi vagyunk Allah eszközei, aki ki akarja irtani a 133

rosszat a világból és ha mi nem cselekszünk, akkor ki? -De az ember nem képes kipusztítani a rosszat, a bűnt a világból, hiszen ha megölsz egy hitetlent, aki nem is akart hinni, te is bűnt követtél el, mert öltél. -De Allahért öltem és ezért jutalmat kapok tőle és megbocsátja ezt a tettet is, mert jó cél érdekében történt. -A cél szentesíti az eszközt? Ezzel az erővel akár megölhetsz mindenkit, mert mindig lesz bűn. Ha ki is irtod a "bűnösöket" és csak iszlámhívők maradnak, akkor is előbb-utóbb vétkezni fog valamelyikük, tehát éppen a célját nem érte el a háború és az öldöklés. Mert az ember kapzsi és élvhajhász, és mindig csak többet akar. A tökéletlenből magától nem lesz tökéletes. Kell valami, ami megtisztítsa, de ahogyan a szurok nem veszi ki a foltot, úgy az egyik ember feláldozása sem oldozza fel a másikat bűneiből, sőt csak még piszkosabb lesz. Tiszta vízre van szükség a folt kimosásához és ez Krisztus. -Jézus, igen. Ő nagy próféta, Mohamed előtt az utolsó, de ő sem oldozhat fel semmiből, csak Allah, hiszen az előbb mondtad, hogy embert nem válthat meg ember. -Nem, azt mondtam, tökéletlen ember nem válthat meg tökéletlen embert. Krisztus viszont nem csupán ember, bár kétségtelen, hogy testben volt a Földön, de ettől még Ő Isten fia, aki egyenlő az Atyával és a Szentlélekkel. 134

Ő az egyedüli, aki megmenthet minket bűneinktől és a kárhozattól. Ezt elvileg neked is hinned kell, hiszen elfogadod a Bibliát szent könyvének, vagy csak a számodra kényelmes részeket ragadod ki belőle? -Igen, elfogadom, mert Allah küldte a Földre, de Krisztus csak az Ő prófétája, aki ugyanazt mondta, mint Mohamed, de nem tudta véghezvinni küldetését, mert nem volt elég óvatos és megölték. Ezzel szemben Mohamed nagyon bölcsen elmenekült Mekkából és így teljesítette Allah akaratát. Viszont a keresztények és a zsidók ugyanúgy Isten gyermekei, mint mi. Ezért vallási háború nem szabadna, hogy kitörjön, bár már számtalanszor megtörtént, a keresztények is csináltak ilyet! -Igen, egy ember, a pápa ösztönzésére, aki egy tökéletlen ember és egy nem evangéliumi gondolat alapján, ami aztán szégyenletes következményekkel járt. Ezt elismerem, de ez nem az Úr akarata volt. Kényszerrel nem szabad senkit sem hozzá terelni. Ő azt akarja, hogy az ember saját szabad akaratából menjen hozzá és ne félelemből, hanem szeretetből teljesítse az Ő akaratát. -Nem igaz, mert egy az istenünk idegen és Ő azt mondja a Koránban, hogy aki nem tér meg, az meg kell, hogy haljon. -Az én Istenem is ezt mondja, de Ő nem hagyja az 135

ítélkezést az emberekre, mert tudja, hogy nem tökéletesek. Majd Ő megítéli életüket a feltámadáskor és akik Krisztussal és Istennel jártak életükben, azok üdvözülnek, akik nem, azok elvesznek. Ilyen egyszerű és ezért nekünk nem szabad semmilyen háborút vívnunk. Vagy te helyesnek tartasz egy olyan vallást, amely az Istenét igazságosnak tartja, de tanait a haragra és gyűlöletre alapozza? -Nem, de a mi vallásunk nem ilyen. Mi szeretjük az összes embert, mert Allah teremtményei, de ha nem térnek meg a hívó szóra, akkor meg kell halmuk. -És ti még csak azzal sem adtok esélyt a hitetlennek a megtérésre, hogy hagyjátok élni? Hiszen élete során még bármikor felismerheti az igazságot és felismerheti Allah nagyszerűségét és istenségét. -Ezt nem tehetjük, mert Allah nem ezt parancsolta. -Akkor a ti istenetek a szememben a Sátán, mert ő akarja mindenáron elszakítani az Istentől az embert és ha Allah és Isten egyenlő lenne, akkor ilyet nem akarhatna, mert megtérni a földön van csak lehetőségünk és ha elvesszük valakitől a megtérésre még rendelkezésére álló időt, akkor ezzel a Sátánt szolgáljuk, a gyilkolás bűnéről már nem is beszélve. -Sátánnak nevezed Allahot? -Nem, mert ha a szegények megsegítésére felszólító 136

rendelkezését nézném, vagy hogy mindenkit szeressünk, mert Allah teremtményei, akkor igaz istennek tartanám, de mivel van gyűlölködésre felszólító parancsolata is, ráadásul ez a legfőbbek közé tartozik, nos akkor hamis istennek kell, hogy tartsam és ez már majdnem egyenlő az ördög szóval. -Tehát nem tiszteled Allah nevét hitetlen, ezért meg fogsz halni! - ordította a lány és háta mögül elővette a kését. Igen éles szerszám volt, az arab pengékre jellemző felfelé görbülő éllel. Sok idő nem volt megfigyelni a pengét, mert az már lendült is a fiú felé, de szerencséjére jócskán eltévesztette az irányt és így a szíve helyett a vállába mélyedt. A fájdalomtól hirtelen nem tudta, mit csináljon - üvöltött, mint a fába szorult féreg, majd eleresztett egy óriási jobbegyenest. A lányt az ütés nagyon rosszul találta el, betörte az orrát és egy letörő csontszilánk az agyába fúródott. Rángott egy darabig, amíg az ideg még rángatta, majd megszűnt mozogni. A testvére épp ezután lépett a szobába. Meglátva holt nővérét, kiszaladt a konyhába és két késsel tért vissza. A fiú közben kirángatta a válláből a tőrt, ami rettenetes fájdalmat okozott neki és elhajította a nő irányába. A tőr célhoz érve beleállt a lány lábába, amitől az elesett és a fájdalomtól csak rángatózó kézzel megpróbálta kihúzni a tőrt. A fiú közben felkelt rettenetes fájdalmak között, szinte önkívületi állapotban -, felvette az egyik elejtett kést a földről és eltorzult 137

arccal belevágta a sérült nő fejébe. Most már két hulla hevert a padlón, a fiú tudata pedig kezdett visszatérni. Amikor meglátta, mit tett elszörnyedt, hiszen tudta, hogy ha felidegesítik kitör belőle a vadállat, de azt el se merte képzelni, hogy ölni is képes ilyenkor, most pedig ott volt előtte a két bizonyíték. Közben teljesen megfeledkezett saját sebéről, melyből ömlött a vér. Megpróbált eljutni a kötszeres dobozig, de már nem ért el odáig, pár lépés után elterült a földön elájult. A vér azonban továbbra is folyt a sebből, melyet már nem volt ki bekötözzön, így jó fél óra múlva a vérveszteség következtében ő is meghalt. Tizenhetedik fejezet -Hahó, kelj fel, hat óra van. Lassan készülődnöd kell, vagy nem mész nyaralni? -Mi, tessék, hol vagyok? -Ne szórakozz, kelj fel és nyomás öltözni! Aha, megint otthon volt és valóban - aznap indult üdülni. Igen gyorsan felmérte hát a helyzetét és felpattant az ágyban. Még igen valóságosan élt benne a múlt éjjeli álom, mert ahogy felugrott, rögtön a vállához kapott, ami persze teljesen ép volt, -Elvégre ez nem a Rémálom az Elm utcában! - gondolta. Felöltözött hát amilyen gyorsan 138

csak tudott, megreggelizett, aztán úgy hét óra tájt elindult a haverjához, aki az egész kiruccanást szervezte. Úgy gondolta, sokan lesznek már ott és a kocsi dugig lesz emberekkel, amikor elindulnak. Hát, majdnem be is jött a számítása, valóban voltak már páran az indulásnál, de közel sem annyian, mint amennyire számítottak. Ennek ellenére azért négyen-öten nekivágtak az úttestnek. Nem mentek túl messzire, alig negyven kilométerre, de ez már elegendő volt ahhoz, hogy teljesen szabadnak érezzék magukat, ahol semmi korlát nincs, kivéve amit ők szabnak saját maguknak. Átszelték Budapestet, majd észak felé elhagyták azt. Leányfalura mentek, ahol már a harmadik alkalommal nyaraltak. Az egyik haver szüleinek ott volt nyaralója és odaadták nekik egy hétre, kettőre. Elég ramaty idő volt, amikor megérkeztek, de aztán mire eljött a délután, már sütött a nap, az esőfelhők pedig távolodóban voltak. Még aznap, úgy délután négy körül megérkezett a második turnus a fiú egyik legjobb barátjával és annak barátnőjével. A lány mondhatni jó bőr volt, alig fiatalabb, mint a fiú. Igen magas volt és vékony, hátközépig ért barna haja, barna szeme és helyes arca már szinte széppé tette, a havernak jó szeme volt tehát. 139

Első látásra kedvesnek, aranyosnak látszott és normálisnak, amely jelenség az elkövetkező napokban nemigen volt jelen. Lepakoltak hát, a régi haverok boldogan köszöntötték egymást a szabadság eme szigetén, majd elköszöntek a lány szüleitől, akik odaszállították őt és leültek megbeszélni az elkövetkezendő tíz napot. A tervben az szerepelt, hogy még jönnek azon a héten négyen, tehát tízen lesznek, így a kaja mennyisége is meg fog nőni. Beszedtek hát mindenkitől egy ezrest kezdetnek és leküldetek két embert a boltba, mivel a ház egy hegy legtetején állt. Ezután megbeszélték a henyélés és a kikapcsolódás lehetséges formáit, melynek középpontjában természetesen a csajozás állott. A fiút ez ugyan nem zavarta, de ő az egyik havert annál inkább. Az nem tudta felfogni, miért jött el olyan, aki nem fog csajozni, mert papnak készül, erre a többiek felvilágosították, hogy nem csajozni jöttek, hanem a haverokkal lenni és pihenni, márpedig a fiú is haver volt, sőt mi több barát és a csapat egyetle józan pontja, ha valami történt volna, ő biztosan józan és rendezi a sorokat. Erre mindannyian megnyugodtak, és mint a hét során kiderült, ez az állítás helytálló volt, kivéve azt a részt, hogy majd rendezi a sorokat. 140

A későbbiekben ugyanis volt egy olyan érzése - ami nem biztos, hogy megfelelt a valóságnak -, hogy a legjobb haverja és annak barátnője miatta távolodtak el egymástól. Nem ez volt valójában a gond, de az szent igaz, hogy a nő és a fiú megkedvelték egymást, jó barátok lettek. Ez a lány volt az első ember, aki észrevette a fiúban a harcost, ami mindig is volt. Elöttük állt az elkövetkezendő tíz nap, amit ki is akartak használni. Aznap csak egy helyre mentek, az pedig egy közeli bár volt, ahol táncoltak, ittak, majd hazamentek és aludtak. Tizennyolcadik fejezet Azt hitte, vége van már az álmainak, mert amikor felébredt, ugyanott találta magát, ahol lefeküdt. Örömmel kelt fel az éjszaka közepén és ment le az emeletről a konyhába. A konyhában töltött magának egy pohár vizet, majd fel akart menni a lépcsőn, de ekkor hirtelen fényt látott odakintről és egy hangot hallott: -Gyere, fiú. Az én Uram érted küldött, gyere velem. Kiment hát az udvarra, de nem látott már semmi fényeset. Odakint minden újra teljesen sötét volt, hang sem szólt hozzá, hát azt hitte, halucinált és visszalépett a házba. Ekkor újra megszólalt a hang és most már teljes egészében látta a fényességet, ami egy háromszög alakú repülő izéből áradt. 141

-Gyere. Állj a fénybe. Ne félj, úgysem menekülhetsz, kár ellenállni. Erre a figyelmeztetésre a fiú engedelmeskedett, bár nem tudta, mi következik ezután. Beállt a fénybe és a következő pillanatban már fenn volt az ufóban, mert mint kiderült, egy ufó szólította őt meg. -Üdvözöllek, fiú. Ne félj tőlem. Tudom, hogy furcsa a kinézetem, de nem akarlak bántani. Gyere velem, körbeviszlek a hajón és megkapod a választ a kérdéseidre. Ezzel elindultak a hajóban és közben a fiú kérdésekkel bombázta az idegent. -Ki vagy te egyáltalán illetve mi vagy te? -Én egy távoli csillagködből jöttem a társaimmal együtt, akik a hajó orrában tartózkodnak. Nemsokára velük is találkozhatsz. Egyébként én csak egy szolgája vagyok az én uramnak, akinek hatalmával senki sem ér fel. -Kicsoda a te urad? -Az, akit ti hajlamosak vagytok Buddhának, Rének, Zeusznak, Jupiternek, egyszóval Istennek hívni. -Dehát ez hogy lehet? Az Isten lélek. -Igen, akkor mit gondolsz, mi volt az a felhő a Hóreben? Hát a mi egyik űrhajónk. Sok száz és ezer űrhajót küldtünk már hozzátok és ezek utasait majdnem mindenhol istenként kezdték tiszteim primitív őseitek. Jehova, Krisna, Mithras mind ilyen utazók, akik jobbá 142

akarták tenni a világotokat. -Ezek szerint minden isten egy-egy idegen? -Igen, mi tettük a csodákat, mi népesítettük be a földet, mi adtunk életet nektek. -Dehát a Biblia szerint Isten teremtette a világot... Eszerint az én istenem is űrlény? -Pontosan. Az akkori vezérünk, az ő neve volt Jahve. Azóta meghalt, mert bár az életkort meg tudjuk hosszabbítani, de a halál sajnos minket is utolér. -És akkor mi van a halál után? -Hogyhogy mi, hát semmi! Az egész túlvilággal csak szédítik egymást az emberek, csak hogy értelmet találjanak az egyébként értelmetlen életüknek. Az egész önámítás, nem ér semmit sem. -De hát ez nem lehet. Az Isten szava abszolút igaz és tévedhetetlen. Megmondta volna, ha így lenne. -Biztos vagy te ebben? Képzeld el, ha nincsenek ezek a vallások, már régen elveszett volna a remény és ember sem lenne a földön. Ezért hagytuk, hogy istenítsenek és ezáltal tudtuk formálni őseiteket, hogy társadalmat alkossanak és ne vessenek véget nyomorult életüknek, hanem imádjanak minket és elismerjenek felsőbbrendűnek. Ennyi. -Engem akkor miért vezettetek végig a történelmen és néhány valláson? 143

-Mert te átláttál azokon és ezért hagytuk, hogy megismerd az igazságot, ami most itt van a szemed előtt. Nos, hamarosan megérkezünk a vezérlőbe, ahol a társaim vannak. -Még egy kérdést. Akkor Krisztus miért jött el a világba, ha egyszer úgyis vége az egésznek a halállal? -Egyszerű. Mert annak idején a próféták megjövendölték a Messiás eljövetelét és ez az idióta ember pedig azt hitte, hogy ő az. Mondjuk ebben is nevelték és teljesen a szent szövegek szerint járt el, de semmi értelme sem volt. Ugyan szép dolgokat tett és teletömte az emberek fejét a saját vágyálmaival, de aztán a terv szerint meghalt. Ő sem volt különb, mint bármelyikőtök. -De ő feltámadt! -Fel ám, de még hogy! Gondolod, mi nem tudunk feltámasztani senkit? Teljesítette az általunk kijelölt utat, meghalt, mi pedig elszállítottuk a testét, a hologrammját pedig még vagy ötven napon keresztül sugároztuk, aztán eltüntettük, tudod, az embereknek kell a hit. Nekünk meg az, hogy elismerjenek és imádjanak. Ez minden. Közben megérkeztek a vezérlőterembe, ahol valóban volt egy pár ugyanolyan lény, mint aki odáig vezette a fiút. Középen egy trónszerűn ült a hajó kapitánya, aki az 144

utasításokat osztogatta. Amint meglátta a fiút, felállt a székéből és odaslattyogott. -Itt vagy hát, földlakó. Üdvözöllek a fedélzeten. Az én nevem Allah. Engem pocskondiáztál legutóbb az álmodban, emlékszel még? -Igen, persze, bocs. -Tudod, nem vagyok rossz, de nem vagyok jó sem teljesen, ahogyan egyikük sem, ezért vannak különböző parancsaim. -Hát persze. De mondd, azon túl, hogy most itt vagyok és látom az igazságot, miért hoztatok ide, hiszen elég lett volna csak megjelennetek álmomban és elmondani ugyanezt. Igen, de álmodban nem tudtunk volna elpecsételni. -Elpecsételni? Minek? -Csak egy szokás, amit minden nálunk járóval megteszünk. Hamarosan az egész emberiségnek megmutatjuk magunkat, már elég fejlettek vagytok hozzá, hogy megértsétek szándékainkat és megismerjetek minket. -Jó, rendben, de ez ugye nem fáj? -Nem, csak egy kis szúrás és benned lesz a jelzés, ami alapján könnyen azonosítunk és megismerünk. Ezekkel a szavakkal aztán bevezette a fiút egy fülkébe, amiben pár tű feszült a hátának. Kényelmesen elhelyezkedett, majd várta a pici szúrást, de szívében 145

még mindig nem tudta, mit higgyen. Már várta a szúrást, de az nem akart jönni. A főgóré még csak most szólt az egyik szolgájának, hogy indítsa be a gépet, de ekkor nagy fényesség támadt és megjelent a vezérlőben egy fényes ruhába öltözött emberhez hasonló, de sokkal erősebb valaki, aki nekiment a gépet kezelő szolgának és ellökte azt. -Megállj! - szólt a fényes idegen - Nem pecsételheted el őt, ő már az Úré! -Dehogynem. Bevette az összes dolgot, amit mondtam neki, már nekem hisz, az enyém! -Gondolod, kérdezd meg őt, mit hisz! Ekkor tényleg elgondolkodott a fiú és hirtelen felderengett neki az igazság. -Mit hiszel kölyök, mi vagyunk az istenek? -Hát, elképzelhető... -Na ugye, mit mondtam, az enyém! -...de nem ti vagytok, akik a világot teremtettétek és igazgatjátok, hanem az egyedül élő Úr és az Ő egyszülött fia, Jézus Krisztus. Erre a pár szóra az idegenek mind elváltoztak, ugyanolyanok lettek, mint az a férfi, aki fényes ruhában megjelent. Nagyon hasonlók lettek hozzá, de aki az idegenek góréja volt még az imént, nos most ő volt a legfényesebb és legszebb közülük. Nyilvánvaló lett a fiú számára, hogy ezek bizony angyalok, de nem volt szárnyuk, olyanok voltak, mint egy-egy ember, csak 146

látszott rajtuk, hogy természetfeletti hatalmuk van, ez átütött a ruhájukon is. Miután az átváltozások végbementek, az első angyal megszólalt. -Ne félj fiú, kegyelmet találtál az Úr előtt. Én Mihály angyal vagyok és azért jöttem ide, hogy kiragadjalak a Sátánnak és angyalainak karmai közül, mert tudd meg, hogy még most is álmodsz, de amit látsz az valóság, a valóság másik arca, amit csak akkor láthatsz, ha Isten megengedi, hogy lásd. Kevés ember láthatta ezeket halála előtt és te sem látod most az egészet, de egykoron te is meglátod a szemeiddel, hogy a látható világon túl van egy láthatatlan, melyben most is hiszel, de még nem láttad azt. Az imént a Sátán megpróbált elpecsételni, de ne hidd, hogy ennek a pecsétnek a testen lett volna látható jele. Az Úr pecsétjének sincs a testen látható jele, annál inkább a lelken. Ne hagyd hát magad becsapni magad a hamis tanítók által, csak az Úr Igéjének higgy, amely megtarthat és meg is tart téged sok más hívővel együtt. Most pedig gyere velem vissza az általad érzékelt valóságba. -Nem, nem viheted el őt. Nézd, soha életében nem tartotta meg az Úr törvényeit. Állandóan vétkezett és ezért büntetést érdemel, halált. -Igen, de ő hisz a Bárány vérében, ezért az Úr 147

megkegyelmezett neki, mert bár sok a vétke és még rengeteget fog elkövetni, de Krisztus már Úr az életében, így már tud jót is tenni. Bár bűnei megmaradnak, de azokat az Úr már megbocsátotta neki, ő pedig hálából megpróbál Isten Szentlelke segítségével neki tetsző életet élni. Ezt mondja az Úr, most pedig engedd el őt. -Nem engedem, ő az enyém, ahogyan sok másik is, akiket ugyanígy el akarsz venni tőlem. -Engedj Sátán, még nincs itt az idő a csatához. Ekkor egy szó hallatszott -Engedd hű szolgáimat! Erre az ördög visszavonult angyalaival együtt, Mihály pedig feltárta a látható világot. Végig ugyanazon a helyen állt a fiú az udvaron, csak lélekben ment az idegennek látszó ördöggel. Megértette, hogy a menny, a pokol és föld ugyanott van, csak ő nem tudja egyszerre érzékelni őket, mert még test. Ekkor Mihály távozott, ő pedig mintegy felébredve visszament a szobájába. Végiggondolta, hogy mi értelme volt ennek az egész álmos históriának. Ezt az ördög találta ki, hogy félrevezesse őt. A vallásokon keresztül hatott rá és ha nem esett volna el útközben, akkor az ufós jelenettel meggyőzte volna és ez majdnem sikerült is neki. Isten azonban a rosszból is tud jót kihozni - ezzel az "álommal" csak megerősítette a fiú hitét, aki ezután már 148

nem kételkedett az Úr hatalmában, Szent Fiában és egyáltalán létében. Már hajnali négy volt, mire a gondolatai végére ért. Alig pár óra múlva egy hangot hallott maga fölött. -Gyere, megyünk. -Igen, Uram, megyek. -Micsoda? Rosszat álmodtál? -Ja nem, bocs haver. -Agyadra fog menni ez a vallásosdi. Na mindegy, gyere reggelizni, aztán nyomulunk a strandra! -Oké, mindjárt jövök. Ezzel letérdelt, hálát adott az Úrnak gondviseléséért és Krisztus áldozatáért, majd lement reggelizni, innentől kezdve más lett az élete, már teljesen biztos volt üdvösségében és hitében. Újra bízott Istenben, mint egykor gyermekkorában. Újra érezte a jelenlétét és most már nem csak a templomok közelében. Megszabadult a gyerekes Isten helyhez van kötve című tantól és Krisztussal együtt boldog lett az élete.

149

Befejezés Nos, csak ennyit akartam mondani. Remélem, nem vettétek sértésnek, hogy végig ilyen egocentrikus voltam, de csak azt mondhattam el, amit én éltem át. Nem egészen ilyen kalandosan - már ha kalandosnak tűnt - és nem ennyire kézzelfoghatóan, de annál valóságosabban, hiszen ha találkoztam egy vallással, ugyanezeket éltem át és végül ugyanígy megvilágosított Isten, mint itt a végén, csak éppen nem Mihály angyal által, hanem saját Szentlelke által. Kívánom mindenkinek ezt a bizonyosságot, hiszen ha meggondoljuk hinni sokkal nehezebb, mint valamit tudni. A hitet viszont csak Isten adhatja, úgyhogy kérjétek tőle és ő meg fogja adni, mert "Aki keres, az talál, aki kér, kap és aki zörget, annak megnyittatik". Ezt kívánom mindenkinek, találjátok meg Istent, tartsátok vele a kapcsolatot, higgyetek szavának és higgyetek Jézus Krisztusban, a mi Megváltó Urunkban, ámen.

Vége 150

151