Absentology
AZ ALANTASSÁG SZIMBOLIKUS CSERÉJE ÉS AZ ALANTASSÁG KONKRÉTSÁGA Alantasság-rétegek Bataille és De Sade írásaiban
1
Elméletszerűen az alantasságnak – mint a dolgokhoz vagy a dolgok materialitásához való speciális viszonyulásnak – két alapvető típusát különböztethetjük meg, azonban mint az alantassággal való találkozás során oly sokszor, ezen teoretikus fejtegetés esetében sem különíthetjük el szigorú értelemben a kettőt. A konkrét alantasság meglepő, félelmetes, megrettentő, összeomlasztó materialitása (torz hasadás, elkorcsosulás, túltengés az anyagban) bizarr módon előidézi azt a szisztematikus alantasságrendszert, amelyen keresztül eljuthatunk a teljes pusztuláshoz, a megsemmisülés olyan stádiumához, ahonnan kizárólag az egymásra rakódott alantasság-rétegek egy korábbi szintjéhez lehetséges a visszalépés, azonban ez a reaktív meghátrálás a konkrét alantasság materialitását felfedve előttünk újraindítja, rekalibrálja azt a szisztematikus alantasság-rendszert, amely előidézte az alantasság konkrétságába való visszazuhanást. Az alantasság legtriviálisabb és leginkább higítatlan formájában nem más, mint az oszlásnak, romlásnak indult anyag, az anyagiság rothadása, hézagossá, bizonytalanná válása, és ennek a folyamatnak felfokozott eloszlása vagy hatása az érzékszervekre: elfertőzött sebek, egy kupac széklet vagy az ürítést kísérő kellemetlen hangok, egy amputáció vagy valamely testrész eltorzulása, egyes perverz szexuális aktusok, romló, bűzös ételmaradékok. Az alantasság ezért összekapcsolható a kegyetlenséggel, a bűnnel, a megszegéssel, és a szélsőséges bőséggel, az ostoba tékozlással: az alantasság megközelítése egyszerre penetrálja és destabilizálja a gondolkodást és az anyagot is.1 Míg egy gennyező seb, egy levágott fej, egy kivetett kóbor kutya oszladozó hullája vagy egy trágyadomb bűze a konkrét alantasság kategóriájába sorolható, addig De Sade írásaiban a szarevés közben egy szűz kisfiú segglyukában való elélvezés az alantasság olyan mélységes rendszerébe tartozik, a bűn transzgresszivitása olyan erőteljesen szisztematikusan összpontosul az összeomlott, szétesett részegységek középpontjában, a szoláris ánusz sötét vonzásában, hogy nélkülözhetetlen elkülönítenünk az alantasság konkrétságától, rendszeren kívüliségétől. A szar megevése az abszolút többlet teljesen felesleges, túlzó elfogyasztása, olyan rendszertelenség, amely valójában a maga negatív rendszerszerűségével lép át a rendszertelenség kategóriájába. Egy másik ember fekáliájának elfogyasztása egy olyan szisztematikus, sötét módon rituális cselekedet, amely alantasságánál, túlzó jellegénél fogva lázad az összegyűjtés és a rendszerezés ellen. Minden gondolat, minden rendszeralkotó szándék összesűrűsödik, majd összeomlik egy gőzölgő, forró szarkupac közvetlen látványában. A szar elfogyasztása így megfeleltethető Georges Bataille filozófiai rendszerének, amelynek célja a tudás felbomlasztása, túlhatolás minden rendszerezési szándékon, sőt a nyelv ellehetetlenítésén keresztül még a rendszer elgondolhatóságának megszűntetése is.2 Az ürülék megevése az elfogyaszthatatlan elfogyasztása, a kívüllevőség internalizációja, az idegenség mérgező, bűzös aurájának végletes elnyelése. Az ürülék keletkezése egy olyan belső, elrejtőző egységes rendszer működését követeli meg, melynek rendszerszintű mozgása, mechanikus apparátusa rejtve marad a bőr és a húsredők alatt. A fekália egy leírhatatlan, összetett és megtapasztalhatatlan belső sötétség, egy titokzatos rendszer megvalósulásának az 1
Reza Negarestani (2014) Torture Concrete: Jean-Luc Moulène and the Protocol of Abstraction (New York: Sequence Press), 5. 2 Paul Hegarty (2000) Georges Bataille: Core Cultural Theorist (London, Thousand Oaks and New Delhi: SAGE Publications), 16.
2
eredménye. Egy szarkupac látványa azonban az alantasság konkrétságával drámai módon megrettentő, hirtelen és végtelenül idegen. A bélcsatorna rendszerszintű működésének eredménye ez az ocsmány, bűzös, szétfolyó, formátlan, leépülő materialitás. Valójában ez az összeomlottság minden rendszer végpontja, minden rendszer végletekig történő elvitelének szörnyű eredménye. Bataille-jal ordítjuk: „Én vagyok a Nap!”, és ránézünk a bűzös szardarabra. Fájdalmunk elképesztően erős, megragadó és összeomlasztó, beleink határozottan összeszorulnak és összecsavarodnak.3 Ha a szar a gyomor körkörös emésztő mozgásának végterméke, akkor a Nap végtelen, nagylelkű adakozásának eredménye az élet kialakulása, hiszen a bolygó éppen ilyen körkörös mozgást végez a csillag körül. Az élet nem a „bolygó szilárd talaján alapszik, hanem a bolygó körkörös mozgásán”, tehát a Föld a szoláris ánusz fekete alaptalansága körül való végtelen cirkulációján. 4 A szarevés azért megrettentő, mert egyazon cirkulatív összeállás termeli ki a bélcsatornák rendszeréből a fekáliát, mint ami a Homo sapiens szánalmas életét is létrehozta egy sárgolyónak egy csillag körül való végtelen mozgását követően. A felesleg túltengése, a társadalmi szinten keletkező felesleg elfogyasztása a szarevés gesztusa, amely egy ember utáni áldozatként is értelmezhető. Nem a test bizonyos testrészeit, nem a fejet vagy az arcot, és nem is bizonyos szerveket távolítunk el, hanem az emberi szervezet működésének alantas eredményét nyeljük el. Akkor fanyalodunk a szarevésre, ha belátjuk, hogy minden rendszerszintű működés végül egy gőzölgő, bűzös szarkupac formájában folyik szét, omlik össze. Nem az embert fogyasztjuk el, hanem az emberi munka, a biológiai folyamatok eredményét, azt az abszolút többletet, amit az emberi test maga mögött hagy. Ennek a negatív, lehetetlen és szinte elviselhetetlen állapotnak a belátása szenvedésre, üvöltésre, és ostoba tombolásra kárhoztat bennünket, azonban ezzel a tomboló mozgással, tékozló aktivizmussal csak igyekeznénk elfedni a szar rendszerszintű keletkezését, és folyamatos felbukkanását a társadalmi térben. Ehelyett a szart el KELL fogyasztani, végtelenül el kell nyelni egy olyan ember utáni áldozat során, amelynek célja a szubjektivitás teljes elvesztése. Elmondhatatlan, kifejezhetetlen ez a bűz, ez a ragadós, nyúlós, letörölhetetlen anyag! Szétszerel, szétszed mindnyájunkat! Lehetetlen gondolatokban kifejezni, nem lehet a produktivista logikánál maradni az ürülékevés közepette. Elérkeztünk a személyiség termelésének végpontjához: minden salakanyaggá vált körülöttünk. A szarevés – a vérrel való íráshoz hasonlóan – egy olyan szent megnyilvánulás, amely SEMMIT sem termel, hiszen felbomlasztja, felforgatja és összeomlasztja a szubjektivitást.5 Szervezetünket széthasítja az az érzés, hogy egy másik rendszer végterméke dolgozik bennünk: a már lepusztított, kiszívott, kiselejtezett anyagdarabok egy poszthumusz materialitássá állnak össze felfordult gyomrunkban. Az alantasság szimbolikus cseréje ez, ahol az alantasság különböző megnyilvánulásai eltúlzóan, adakozóan túltesznek egymáson. Nyilvánvaló, hogy a szarevés rendszerszintű bevezetése, kötelezővé tétele hosszú távon az emberiség végleges eltűnésével járna, de ehhez előtte még az emberi létezés végtermékét, rendszerszintű produktivitásának feleslegét kellene elnyelni. A szarevés orgiasztikus gesztusának kötelezővé tétele egy olyan sötét, alantas rendszer lenne, amely minden rendszer ellen van. Egy rendszer minden rendszer 3
Georges Bataille (1985 [1930]) “The Solar Anus” In: Georges BATAILLE (1985) Visions of Excess: Selected Writings, 1927-1939 (Minneapolis: University of Minnesota Press), 5. 4 Uo. 5 David Kilpatrick (2011) Writing with Blood: The Sacrificial Dramatist as Tragic Man (Eyecorner Press) 96.
3
ellen. Furcsa csendben, a porban térdelve kell megenni a kijelölt fekáliaadagokat: kizárólag a Nap túlzó, égető sárga fénye omlana rá a halál eme teátrális kiteljesedésére. Érlelné, rothasztaná, degradálná az adagoknak kijelölt szarkupacokat ez a telhetetlen csillag. Tiszta, éles, már-már fehér fénye ellentétben lenne a fekália barnás gőzével, amelyben legyek, szúnyogok és darazsak repkednének. Minden fokozatosan megbarnulna, ahogy a szardarabok olvadnának, egyre inkább megfertőzve, összekenve mindent. Csak a darázs sárga háta és a Nap ormótlan, szörnyű adakozó kedve vinne színt ebbe a sötét orgiába. A fény keresztülmetszi a szarkupacot, ami kikerülhetetlen kipárolgásba kezd. Ez az igazi, az egyetlen Egyenlőség! Mindenkinek jut szar! Sötét felvilágosodás, fekáliaizmus, kommunális szar, para-poszthumanizmus: „ismeritek és elfogadjátok a szardarabkák szagát, melyek a mutatóujj körme alá ragadtak.”6 Az ember nem több, mint az Isten körme alá szorult szardarabka, aki nem levágta, vagy kipiszkálta ezeket a fekáliacsomókat, hanem ennél sokkal teljesebben járt el: lefejezte magát, üvöltve metszette el saját torkát, és ekkor a körme alatti szardarabok fekete lyukakként és halott csillagokként hullottak alá. De Sade írásaiban az alantasságnak ennek a fekália-rendszernek az orgiával, a szexualitással való sajátos összeállásával találkozhatunk: többnapos szarhegyek, öreg, degradálódott testek és totális impotencia. A tönkrement, kiégett lezüllött testek alig különböznek fetisizmusok tárgyától: bűzös, mocskos bőr, vulkánszerűen kitágult szétbaszott segglyukak és fekélyes vaginák. A test és a szar az orgiasztikus aktusban egyesülnek. Azonban a felbomlásnak, a destrukciónak ezen összekapcsoltsága mindig is jelen volt: a lógó, megfeketedett bőrdarabok, három-négy centire kilógó szétzúzott klitorisz, petyhüdt, elnyűtt, végletesen felpuhult segglyuk. Élettelen, halott testek, lezüllött, a sötét anyaggal egyé váló összeomlott korpuszok, amelyek a szarevésen keresztül csak kiteljesítik saját állapotukat. Félelmetes belegondolnunk, hogy ezekből a fonnyadt, elnyűtt, szétdúlt, szétcincált lyukakból bukkan elő az a szar, amely a székrekedés vagy a hasmenés gyötrelmes útja során végre a felszínre jut. Mi választja el a degradált testet végtermékétől? Ki képes székelő csontvázak, és szaró vulkanikus segglyukak és a szar között különbséget tenni? Egyedül a szar megevése marad, a szar elfogyasztása, a szar örök visszatérése a bélcsatorna mélyére, hogy egy még degradáltabb formába kerülő lezüllött testből bukkanjon elő. A testnek fel kell készülnie a szar megszülésére, és ehhez or-giasztikus módon hasonlatossá kell válnia ahhoz. Az emberi lét totális abortálása, végleges, züllött degradáció, borzalmasan gyalázatos testi megsemmisülés. Mikor Bataille bizonyos majmok „obszcén” és „szarral bekent” ánuszáról ír, akkor valójában nemcsak ezt a főemlőst, hanem minden dolgot, minden rendszert ʻhátulról’ mutat be. Ez az involúció, az evolúciós degradáció képe, a felesleg kibocsájtásának túlzó, már-már erőszakos képe, amelyben a természet eltékozló „ragyogása” figyelhető meg. 7 Ez a „mocskos kidudorodás”, ez a szörnyű rózsaszín vagy vérvörös anális territorialitás nem más, mint a kifordítottság, a transzgresszió és a halál feje. Az „ürülékes koponya” a halál és a degeneráció tekintete, a fejtől való radikális eltávolodás szimbóluma.8 A vörös segglyuk a felbomlás kiapadhatatlan vére, amelyből a szar bizonyos időközönként tör csak elő. Ez a 6 Jean 7
Genet (2012) Töredékek és más írások (Budapest: Kijárat Kiadó), 40. Georges Bataille (1985 [1930]) “The Jesuve” In: Georges BATAILLE (1985) Visions of Excess: Selected Writings, 1927-1939 (Minneapolis: University of Minnesota Press), 75. 8 Uo.
4
vöröslő, meghízott, túlkoros naphoz hasonló ánusz azonban az elkerülhetetlen halálra figyelmeztet, a kikerülhetetlen felbomlásra. Felnézünk az égre, és felettünk a Nap vérvörösen izzik, mint egy majom vöröslő segge, amely éppen szarni készül. Ahogy öregszik és hízik a Nap, és végül vörös óriássá változik, és elemészti az egész Földet, nyilvánvalóvá válik az, amit mindig is tudtunk. Nem a fej a fontos, hanem a segglyuk, nem a szavak vagy az imádság, hanem kizárólag a szar! De ekkor már nem lesznek szemtanúk, senki sem fogja feljegyezni, amint egy majom hatalmas, vörösen izzó segge elnyeli az élettelen bolygót.
Irodalom BATAILLE, George (1985 [1930]) “The Jesuve” In: Georges Bataille (1985) Visions of Excess: Selected Writings, 1927-1939 (Minneapolis: University of Minnesota Press) pp. 73-78. BATAILLE, Georges (1985 [1930]) “The Solar Anus” In: Georges BATAILLE (1985) Visions of Excess: Selected Writings, 1927-1939 (Minneapolis: University of Minnesota Press) pp. 5-9. GENET, Jean (2012) Töredékek és más írások (Budapest: Kijárat Kiadó) 40. HEGARTY, Paul (2000) Georges Bataille: Core Cultural Theorist (London, Thousand Oaks and New Delhi: SAGE Publications) KILPATRICK, David (2011) Writing with Blood: The Sacrificial Dramatist as Tragic Man (Eyecorner Press) NEGARESTANI, Reza (2014) Torture Concrete: Jean-Luc Moulène and the Protocol of Abstraction (New York: Sequence Press)
5