Abraham Verghese: Könnyek kapuja (részlet) Előszó | Aki elment Az anyánk méhének homályában eltöltött nyolc hónapot követően Siva fivérem és én a Krisztus utáni 1954. esztendő szeptember havának huszadik napján jöttünk e világra. Első lélegzetünkkel a nyolcezer láb magasan fekvő etióp főváros, Addisz-Abeba ritkás levegője áramlott a tüdőnkbe. Csodás születésünk a Nemhely Kórház hármas Számú Műtőjében történt, vagyis ott, ahol anyánk, Mary Joseph Áldás nővér munkás hétköznapjainak nagy részét töltötte, és ahol talán a legboldogabb volt. A Madrászi Karmelita Rendtartomány szerzetesnőjének váratlan vajúdása éppen a nagy etiópiai esőzéseket követő első szeptemberi délelőttön vette kezdetét, nem sokkal azután, hogy a Nemhely Kórház rozsdás pléhfedelén doboló esőcseppek zaja hirtelen elnémult, akár a szószátyár emberek, ha beléjük fojtják a szót. Az éjszaka csendjében kinyíló farkasfog, a Meszkel virága egyik napról a másikra bearanyozta Addisz-Abeba lejtőit. A sás végre győzedelmeskedett a sár felett, a Nemhely kövezett bejáratáig húzódó csodás virágszőnyeg pedig mintha a szokásos krikett-, krokett- és tollaslabda-mérkőzéseknél lényegesen sorsdöntőbb események bekövetkeztét jelezte volna. A Nemhely zöld lankán található, egyemeletesnél nem magasabb, hófehérre meszelt épületeinek kusza csoportját mintha az Entotto-heggyel együtt préselte volna ki magából a föld. Az ereszcsatornák lecsorgó vizéből táplálkozó, vályúszerű virágágyások sáncrendszerként vették körül a zömök épületeket. A falakon egészen a tetőig kúsztak Hirst Főasszony rózsái, karmazsinvörös virágfejekkel keretezve minden ablakot. Olyan termékeny volt ez az agyagos talaj, hogy Főasszony, kórházunk bölcs és megfontolt vezetője gyakran figyelmeztetett, nehogy mezítláb járkáljuk rajta, mert még a végén hatodik lábujjunk nő. A főépületből küllőszerűen elágazó, vállig érő bokrokkal szegélyezett öt ösvényke mindegyike zsúpfedeles kunyhókhoz vezetett, amik szinte ki sem látszottak a bozót, a vadeukaliptuszok és a fenyőfák sűrűjéből. Főasszony eltökélt szándéka volt arborétumszerű külsőt kölcsönözni a kórháznak, talán a friss örökfogadalmas nővérként oly sokszor bebarangolt londoni Kensington Gardens, vagy a bűnbeesés előtti Édenkert mintájára. A Nemhely eredeti neve Menhely Kórház volt, csakhogy a helyiek ajkán valahogy összekeveredtek a hangok. Az Egészségügyi Minisztérium frissen érettségizett hivatalnoka annak idején elírta a nevet a kórház működési engedélyén, pontosabban igyekezett legjobb tudása szerint lejegyezni, amit hallott, majd az Etióp Hírlap egyik riportere az újság hasábjain is véglegesítette ezt a tévedést. Amikor Hirst Főasszony helyreigazítást kért a szóban forgó hivatalnoktól, az csupán meglobogtatta az orra előtt a működési engedély eredeti példányát. – Láthatja, asszonyom, quod erat demonstrandum, a maga kórháza Nemhely – közölte olyan diadalmasan, mintha legalábbis a Pitagorasz-tételt bizonyította volna be, vagy azt, hogy a Föld kering a nap körül, sőt maga jelölhette volna ki a kórház helyét vagy nem-helyét a bolygó egyik képzeletbeli csücskében. A kórházból egyszer s mindenkorra Nemhely lett. A vajúdás végzetes kínjai közt vergődő Mary Joseph Áldás nővér száját egyetlen hang,
egyetlen nyögés sem hagyta el. A hármas Számú Műtő lengőajtajának túloldalán azonban helyette vagy talán érte vonított, bömbölt a behemót autokláv, a zürichi evangélikusok adománya, forró gőzében fürdetve azokat a műszereket és rongyokat, amelyekkel anyámat nemsokára megoperálják. Elvégre a tolakodó jövetelünket megelőző hét év kórházi szolgálat során anyám éppen a steril szoba sarkában, a rozsdamentes acélból készült autoklávmonstrum mellett rendezte be a maga kis szentélyét. A fallal szemben hajdani missziós tanintézetből megmentett iskolapad állt, összevissza farigcsált lapja megannyi kisdiák bánatát őrizte, támláján pedig ott lógott a fehér kardigán, amelyet anyám állítólag oly sokszor terített magára két műtét között. A pad fölé magasodó vakolt falra anyám Bernini híres Nagy Szent Teréz-szobrának naptárból kivágott képét tűzte. Nagy Szent Teréz szinte önkívületben hanyatlik hátra, szája elnyílik elragadtatásában, félig lehunyt szeme a semmibe réved. Kétoldalt térdeplőkre gyűlt tömeg bámulja szemérmetlenül. halványan mosolygó, gyermeki arcát meghazudtolóan izmos termetű angyalfi hajol az elragadtatás gyönyörébe esett nővér fölé, bal kezének ujjhegyével finoman megemeli a Szent Teréz mellét takaró habitust, jobb kezében pedig nyilat tart olyan kecses mozdulattal, ahogyan a hegedűvonót szokták fogni a zenészek. Mit keres itt ez a kép? Mondd, anyám, mit keres itt Nagy Szent Teréz? Négyéves koromban bemerészkedtem ebbe az ablaktalan helyiségbe, hogy alaposabban szemügyre vehessem a képet. A bátorság önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy belépjek a nehéz üvegajtón, ám szinte megszállottan vágytam megismerni azt az apácát, aki azóta is jelen van ebben a helyiségben, és aki az anyám volt. Leültem az autokláv mellé, amely ébredező sárkányként dörmögött és sziszegett, mintha csak szívem heves dobogása zavarta volna fel. Lassanként aztán megnyugodtam. A padban ülve mintha egybeolvadtam volna anyámmal. Később tudtam meg, hogy senki sem mert a pad támlájára terített kardigánhoz nyúlni. Ereklye volt, szent és érinthetetlen. A négyévesek számára azonban a világ éppúgy szent, mint hétköznapi. Lehúztam hát a pad támlájáról a kézfertőtlenítő-szagú kardigánt, és a hátamra terítettem. Anyám ujjának nyomait keresve végigsimítottam körmömmel a kiszáradt tintatartó száján. A falra pillantottam, ahogyan talán anyám is tette, és többé le sem tudtam venni a szemem a naptárkivágásról. Arról csak évekkel később értesültem, hogy Nagy Szent Teréz visszatérő látomását transzverberációnak hívják, és a szótár szerint a lelket átjáró és a szívbe belehasító isteni szeretet élményét jelenti. Ezek a vallási metaforák egyszersmind orvosi kifejezések is. Négyévesen viszont semmi szükségem nem volt a transzverberációhoz hasonló bonyolult szavakra ahhoz, hogy mélységes tisztelet ébredjen bennem a falra tűzött naptárkivágás iránt. Fényképek híján óhatatlanul anyámat képzeltem a nyilat szorongató angyalfi kényének-kedvének kiszolgáltatott, rettegő nővér helyébe. – Miért mentél el, mama? – kérdezgettem akkoriban, vékonyka hangom visszaverődött a steril szoba hideg csempéjéről. – Miért mentél el? – Az isten szerelméért – válaszoltam magamban suttogva, hiszen ez volt minden, amit első felderítő utam során a rám találó Gós doktortól megtudtam. A vállam fölött átpillantva Gós hatalmas karjába emelt, majd az autokláv mennydörgését is megszégyenítő hangján ezt mondta: – Az isten szerelméért, ez a nő elmegy itt nekem!
A születésem óta eltelt négy és negyvenhat év után csodálatos módon újra visszatérhettem ebbe a szobába. A padot már rég kinőttem, anyám kardigánja pedig papi vállkendőként terül a lapockámra. Pad, kardigán és naptárkivágás azonban érintetlenek. Egyedül én, Marion Stone változtam meg. A régi szoba látványa mintha visszafelé lódítana az időben, vissza az emlékek közé. Bernini szobrának elnyűhetetlen képe, ami anyám iránti tiszteletből időközben keretet és üveglapot is kapott, ellentmondást nem tűrően megindít a múlt felé. Muszáj valamiképp sorba raknom életem eseményeit, muszáj kimondanom, itt kezdődött minden, az összes többi ebből következik, és lám, a kör mostanra bezárult, újra itt vagyok. Hívatlanul érkezünk e világba, és szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha életünknek egyéb célja is akad a mindnyájunkra leselkedő nélkülözés, nyomorúság és a korai halál mellett. Ahogy növekedtem, lassanként világossá vált előttem, hogy az én célom a gyógyítás. Nem is annyira a világot akartam megmenteni, mint inkább saját magamat. Bár a legtöbb orvos, különösen a fiatalabbja, nemigen vallja be, titkon azt reméljük, mások szolgálata által talán valahogy a mi sebeink is könnyebben behegednek. Ez is előfordulhat. Ahogyan az is, hogy újra és újra felszakadnak. A sebészetet végül gyermek- és kamaszkorom rendíthetetlen tanúja és kísérője, Főasszony miatt választottam. – Mi a legnehezebb feladat, amit el tudsz képzelni magadnak? – kérdezte, amikor életem első felének legsötétebb napján tanácsért fordultam hozzá. Megborzongtam. Főasszony hajszálpontosan beletalált az igyekezetet a becsvágytól elválasztó résbe. – De miért válasszam éppen a legnehezebbet? – Azért, Marion, mert isten hangszere vagy. Nem hagyhatod ezt a csodás zeneszerszámot a tokjában porosodni. Szólaltasd meg! Tanuld ki minden csínját-bínját! Miért elégednél meg a Szamárindulóval, ha a Glóriát is eljátszhatod? Hogyan is hozakodhatott elő éppen ezzel a lélegzetelállító dallammal, aminek hallatán örökké úgy érzem, az összes földi halandóval együtt bénult áhítattal bámulok a fejem felett megnyílt mennyországra? Főasszony egyenesen formálódó lelkem legmélyére látott. – Képtelen volnék Bachot játszani – motyogtam. – Sose volt a kezemben hangszer, a kottát se ismerem. – Nem, Marion, nem Bach Glóriáját kell eljátszanod – felelte lágy hangon Főasszony, és bütykös kezével végigsimított az arcomon –, hanem a sajátodat. A te glóriád, a te dicsőséged benned lakik. Nincs nagyobb bűn annál, mint ha az ember nem keresi meg magában azt a kincset, amit isten beléje rejtett. Természetemnél fogva talán alkalmasabb lettem volna az olyasféle, megfigyelésen alapuló orvosi szakterületekre, mint például a belgyógyászat vagy a pszichiátria. Már a műtő puszta látványától is csatakosra izzadtam, beleim pedig mind a mai napig görcsbe rándulnak, ha eszembe jut, hogy szikét kell fognom a kezembe. Egyszóval, a sebészetnél nehezebb feladatot elképzelni sem tudtam.
Így lettem sebész. Harminc év elteltével sem a gyorsaságomról, a bátorságomról vagy szakmai újításaimról vagyok híres. Meg is elégszem annyival, ha állhatatosnak vagy szorgalmasnak tartanak, és elismerik, hogy módszereimet mindig a beteg pillanatnyi lelkiállapotához igazítom. Kollégáimból merítek erőt, akik mindig engem keresnek meg, ha valamiért nekik maguknak kell a kés alá feküdniük. Jól tudják, hogy Marion Stone a lábadozás időszakában is éppúgy velük fog érezni, mint az operáció előtt vagy bent a műtőben. Jól tudják, hogy számomra az olyasféle hangzatos sebészközhelyek, mint „vágjunk bele!” vagy „amit kiszedünk, többé nem fáj” csupán a szakmámbéliek szellemi sivárságát mutatják. Az általam oly igen tisztelt sebész, vagyis apám szavaival: „a legsikeresebb műtét az, amit el sem végzünk.” tudni a határaimat, beismerni, ha egy-egy feladat túlnő rajtam, és apámhoz hasonló szakmai rátermettségű sebészhez továbbküldeni a beteget – ez a tehetség, ez a fajta hozzáértés aligha látványos. Volt olyan alkalom, hogy életveszélyben forgó beteg láttán könyörögni kezdtem apámnak, operálja meg. Ő csak állt csendben az ágy mellett, ujjait pulzusszámlálás után is mintegy a beteg csuklóján felejtve, mintha a bőr érintése vagy az erőtlenül lüktető ütőér segítené döntésre jutni. Arcán feszült figyelem tükröződött. Szinte látni véltem az agyában csikorgó fogaskerekeket, szemében pedig mintha könnycsepp csillant volna. Gondosan mérlegelte a lehetőségeket, majd fejcsóválva fordult félre. Utána indultam. – Doktor úr! – szólítottam meg a neki kijáró címen, holott legszívesebben rákiáltottam volna: Apám! – Ez az utolsó esélye. Tudtam persze, hogy ez az esély is elenyésző, és az első szippantásnyi éter is végzetes lehet. Apám a vállamra tette a kezét, és csöndesen megszólalt, mintha nem is a fához, hanem valamelyik fiatalabb kollégájához beszélne. – Ne feledd a tizenegyedik parancsolatot, Marion – mondta. – Amin nem segíthetünk, azon rontanunk sem szabad. Később sokszor eszembe jut ez a mondat az addisz-abebai teliholdas éjszakákon, amikor kések villannak, kövek és golyók röpködnek, a bőrömet idegenek vére és csontszilánkjai pettyezik, mintha a Hármas Számú Műtő helyett legalábbis mészárszékbe kerültem volna. Eszembe jutnak apám szavai, bár sokszor csak utólag derül ki, javítottam vagy rontottam-e a helyzeten. Operálni a jelenben kell. Később persze, az utólag okoskodó elméletgyárosok, a „tanuljunk a hibáinkból!” mottójú orvosi továbbképző konferenciák törzsvendégeinek visszapillantó szemüvegén keresztül kristálytisztán látszik a helyes megoldás. Hasonló dolog az élet is. Előrefelé éljük, de megérteni csak visszanézve lehet. A kocsi is csak akkor áll meg, miután elütött valakit. Ötvenedik életévemet elérve is hódolattal tekintek a felnyitott has- és mellüregekre. Szégyen tölt el annak gondolatától, hányféle módon képes az ember bántani és megnyomorítani a másikat, hányféleképpen szentségteleníthető meg az emberi test. A tüdő és a mögüle kikandikáló szív, a rekeszizom égisze alatt bizalmas párbeszédbe merülő máj és lép kabbalisztikus harmóniája láttán újra és újra elakad a lélegzetem. Ahogy nálunk, orvosoknál mondani szokás, „végigszaladok a beleken” penge vagy golyó ütötte seb után kutatva, kezem
alatt tekergőzik a csillogó csatorna, amelyből nem kevesebb mint huszonhárom lábnyi fér el ilyen kis helyen. Annyi belet végigsimogattam már az afrikai éjszakákban, hogy összekötve talán a Jóreménység-fokáig is elérnének, a kígyó feje egyelőre mégsem látszik. Látszik azonban megannyi hétköznapi csoda, ott lapulnak a bőr, a bordák és az izomzat alatt anélkül, hogy a gazdájuk bármit is tudna róluk. Kell annál nagyobb megtiszteltetés, mint hogy ezeket megpillanthatom? Ilyen alkalmakkor jut eszembe, hogy fel kellene keresnem az ikertestvéremet, Sivát, azaz Siva Áldás Stone doktort, ki kellene kutatnom a tükörképét a két műtő közötti üvegfalon, hogy hálás biccentést küldhessek feléje, hiszen neki köszönhetően lehettem az, ami vagyok: sebész. Siva szerint az élet folyamatos toldozás-foldozásból áll. Nem szóvirágnak szánta. Valóban örökké szakadásokat foltozott. Így megy ez a mi szakmánkban. léteznek azonban másfajta szakadások is, a családok szakadásai. Néha már születéskor bekövetkezik, néha csak később. Mi pedig egész életünkben toldozhatunk-foldozhatunk utána, s a feladat jókora része még így is a következő nemzedékre marad. Amerikába száműzött afrikaiként végül mégis visszatérhettem gyermekkorom helyszínére, élő bizonyítékává lettem annak, hogy sorsunk azon múlik, hová születünk. Hajszálpontosan oda kerültem vissza, ahol annak idején megláttam a napvilágot. Gumikesztyűs kezem fel-alá jár a Hármas Számú Műtő asztala fölött, szüleim hajdani felségterületén. Éjszakánként a tücskök néha fülsiketítően ciripelnek, prrr-prrr, hangjuk még a hegyoldalban kóborló hiénák nyüszítését is elnyomja. Aztán hirtelen csend lesz. Mintha a természet, miután számba vette lakóit, arra intene, ideje kinek-kinek nyugovóra térnie a párjával. Szinte beszippant a rám ereszkedő csend, és a csillagok fojtott zümmögésének hallatán végtelen hálával gondolok saját jelentéktelenségemre. Ilyenkor érzem csak igazán, mivel tartozom Sivának. Ikerfivérek lévén kamaszkorunkig egy ágyban aludtunk: csak a fejünk ért össze, törzsünk és lábunk kétfelé ágazott. Bár rég kinőttük már ezt a bizalmas viszonyt, sokszor mégis vágyom rá, vágyom Siva koponyájának közelségére. Minden újabb, rám virradó napon első gondolatom felrázni a fivérem, hogy elmondhassam neki: „tőled kaptam a reggeleket”. [W. S. Merwin amerikai költő To the Surgeon Kevin Lin (Kevin Lin doktornak) című verséből.] Leginkább mégis a történetünkkel tartozom neki. A történetünkkel, amit anyám, Mary Joseph Áldás nővér nem mondhatott el, ami elől még rettenthetetlen apám, dr. Thomas Stone is menekült, és amit így aztán nekem magamnak kellett darabonként összeraknom. Csak ez a történet lesz képes befoltozni a bátyám és köztem lévő szakadást. Az orvos szakmába vetett végtelen bizalmam mellett is úgy vélem, a testvéri kapcsolatokon esett sebeket a világ összes sebésze sem tudná összevarrni. Ha a tű és a cérna csődöt mond, marad a történetmesélés. Akkor hát kezdjünk bele!
