A vesztesek sötétkamrája

85-89 ujvarosi 5.qxp_Layout 1 2016. 10. 06. 12:28 Page 85

• Ujvárosi Emese • A VESZTESEK SÖTÉTKAMRÁJA

2016/3

Ujvárosi Emese

A vesztesek sötétkamrája A magyar jobboldali hagyomány értelmezésének kísérlete Bartis Attila: A vége címû regényének segítségével „…ahol ôrület van, ott káosz van.” (i. m. 53.)

1958-ban jelent meg Willem Frederik Hermans holland író Damoklész sötétkamrája címû regénye a megszállt Hollandiáról és a háborút követô zûrzavarról. Hozzám Ina Rilke angol fordításában 2008ban jutott el (The Darkroom of Damocles – The Overbook Press, Woodstock and New York, 2008). Akkor éreztem magam úgy, mint most, Bartis Attila regényének negyedszeri elolvasása után. Az újraolvasásokat nem, vagy nem mindig az esztétikai élvezet diktálta, inkább az óvatosság, a félelem a félreértéstôl. A vesztesek sötétkamrája, adódott Hermans nyomán a cím. Kik is voltak Kelet-Közép Európában, jelesül Magyarországon a vesztesek? A politikai hatalmat képviselô, megtestesítô, keresztény felsô-középosztály, az arisztokrácia és a sokféle gyökerû és nemzetiségû katonatiszti réteg, akik az elsô világháború, a kétbalkezes Tanácsköztársaság, a végzetes Trianon után 1920-ban Horthy Miklós vezetésével vasmarokkal ragadták meg a kormányrudat, s némi fehérterrornak nevezett dermesztô bosszúhadjárat után a parlamenti demokráciának álcázott és annak segítségével hozott törvényekkel kijelölték huszonöt éves uralmuk végzetes szabályait, majd újabb katasztrófába vitték az országot. A magyar parlamentáris berendezkedés legnagyobb dicsôségére megszilárdították hatalmukat, és törvények özönét hozták ellenséggé minôsített politikai ellenfeleik ellen: kezdték a numerus claususszal, kérkedve európai elsôségükkel, folytatták az antikommunista hadjárattal, halott újságírók Dunában úsztatásával, befejezték az ô törvényeik által zsidónak minôsülô polgártársaik társadalomból való kirekesztésével, teljes vagyonelkobzásával és a vidékiek deportálásával, megsemmisítésével. Erre az utolsó fázisra egy öngyilkosságot elkövetô, a katasztrófába vezetô úttal tisztában levô arisztokrata tûpontos szava

illik: hullarablás. A sárga csillag viselését kimondó rendelet, a biciklik, rádiók beszolgáltatása, a fürdôkbôl, parkokból, villamosokról, színházakból való kitiltás – kinek volt már akkor kedve menni bárhova is – csak mókás ráadás volt a Dunába lövés elôtt. Közben huszonöt éven át harsogott a kenetteljes propaganda a közéletet megmérgezô, alattomos, az ellenséges angolszászokkal titokban rádión érintkezô, áruló, spekuláló, feketén kereskedô, árurejtegetô, kávéházban konspiráló zsidókról. A fajgyalázást törvénybe foglaló mélypontról most ne is essék szó, elég szégyene az a mindenkori jognak. Valahogy úgy végzôdött a dolog, mint Bartis regényében abban a bizonyos perzsaszônyegekkel kibélelt kamrában, ahol a nyilasok Hollós Iván szerelmét, Meyer Klárát és újszülött gyermekét kedélyesen, Hollós szeme láttára agyonlövik, majd ô is megkapja az agyába a megváltó golyót (93–96.), aztán felszólítják a szemtanú nagymamát, hogy lehet a dunsztosokat visszapakolni, nagyságos aszszonyom, kezicsókolom. Kik is a vesztesek? Kik a legyôzöttek, kik a felszabadítottak, kik a gyôztesek? Közép-Kelet Európában több ezer oldal is kevés lenne ennek tisztázására, ma is folyik a történészek vitája az események pontos elnevezésérôl. A Kádár-rendszerben nem volt ajánlott, ildomos, eltûrt errôl a vesztes társadalmi csoportról beszélni, az elhallgatás gyakorlata, kultusza alakult ki. A háború utáni zûrzavarban a legalávalóbb alakok vagy külföldre szöktek, vagy kaméleonként alámerültek, ha vezetô szerepet játszottak, akkor sorsuk a népbíróságokon dôlt el, várt rájuk a megérdemelt bitó. De egy fél országot nem lehet bíróság elé állítani. A támogatók, a szimpatizánsok, a helyeslôk, a haszonélvezôk, a kiigénylôk, az aladárok, a legalul levô, utolsó jegygyûrût, bicskát, karórát elzabrálók, a ’pénzverdéket’

• 85 •


• Ujvárosi Emese • 2016/3

A VESZTESEK SÖTÉTKAMRÁJA

mûködtetô csendôrök, a rendszer által hullarablóvá tett milliók, az ’elhagyott’ zsidó vagyonok fosztogatói, vagy csak a spalettát becsukók, meghúzódók is itt maradtak, ’felszabadítva’. Egyszer el kellene gondolkodni azon, hogy egy társadalmi berendezkedést annak alapján ítéljünk meg, hogy mit hoz ki az emberekbôl. Ezek az emberek huszonöt éven át mást sem hallottak, hogy jó, amit tesznek, a zsidó és a kommunista nem ember. A személyiségükben lappangó legrosszabbat mozgósította az állami propaganda. Hirtelen minden az ellentétébe fordult. A begyakorolt múlt érvénytelenné vált. Ezzel a múlttal kellett valamit kezdeni, ezzel kellett együtt élni, mert élni kellett, tudomásul kellett venni a gyökeresen megváltozott társadalmi rendet, meg kellett bûnhôdni a hadüzenetekért és bevonulásokért, a Donig hatolásért, a bécsi döntésekért, 1948-ban le kellett nyelni az államosítást, a téeszesítést, a kitelepítéseket, az egész borzalmas sztálinizmust. Ennek az alámerült világnak a megjelenítésére nagyon óvatosan csak az 1956-os megrázkódtatás után került sor, és sohasem maradt el a pedagógiai furor, ha irodalminak nevezett alkotásban felbukkant ebbôl a körbôl származó alak. A hatvanas évek szocialista lektûrjében jönnek-mennek ezek az egytôl egyig sötét szándékú, valutázó, disszidálásra készülô, pecsétgyûrûs, presszóban üldögélô, egykor jobb napokat látott figurák. Míg eljutunk az ócska, szórakoztatónak szánt bûnügyi történetektôl, Berkesitôl, Szilvásitól, Mág Bertalantól a komolyan vehetô esztétikai értéket hordozó Sánta Ferenc, Cseres Tibor, Fejes Endre prózájáig, sok víz lefolyik a csontvázakat rejtô Dunán. Bartis Attila regényének újdonsága, hogy teljes egészében a veszteseknek szenteli sötét árnyalatú, felkavaró, metafizikai mélységeket kísértô prózáját. Mûvének középponti alakja, a fiú Szabad András, a regényt elindító jelen idejû bevezetô összefoglalás szerint ötvenkét éves, ismert fotográfus, aki Stockholmba tart, hogy a hazai egészségügyi ellátás esetleges hibáit helyre hozassa. Az én-elbeszélés megemlíti életének legfontosabb szereplôit, Évát, akinek halála óta nem fényképezett, Kornélt, a legjobb barátot, Istent, akinek létében nem hisz, illetve azért fogja Kornél tanácsának engedve leírni az életét, hogy az egészre rátekintve eldôljön a hit kérdése. Innen kanyarodunk vissza 1960 ôszéhez, amikor börtönviselt apjával megérkeznek a kátrányszagú Keleti pályaudvarra, és elfoglalják a szokásos hazai módszerekkel megszerzett sivár, kétszobás lakást. A szöveg átvált múlt idôbe, a tizenhat éves fiú még nem dolgozta fel anyja halálát, a mélyvári gyerekkort, az apa 1956 miatti három éves börtönbüntetését és szabadulását. Errôl a pontról indul kettô-

jük páros pokoljárása. A próza mûfaja a fejlôdésés mûvészregény között egyensúlyozik, a mû témája a Kádár-kor keszon-nyomása alatt alakuló fiatal lélek története, a felnôtté és mûvésszé érés folyamatának követése a munkásôr szürkeségbe süllyedt Magyarországon és Budapesten. Bartis kulcsfogalmai a hatvanas évek világának leírására a meghasonlás és a szorongás, alapkategóriája a középszerûség, alapszíne pedig a szürkeség. Az Elsô rész a 9–332. oldalig, az apa haláláig tart, a Második rész, az Éva-szerelem története a 335–600. oldallal zárul. A fejezetek zárójelbe tett egy-két szavas, kisbetûs címekkel kezdôdnek, az elbeszélés alaphelyzete az egyes szám elsô személyû, múlt idejû narráció. A párbeszédek gondolatjel nélkül jelennek meg, sokszor a szabad függô beszéd formáját öltik fel, szándékuk szerint pedig valószínûleg a narrátor személyétôl való eltávolítást szolgálják. Az érzelmek ereje azonban felrobbantja ezt az elidegenítô attitûdöt, ellenkezôjére fordítja az eredeti szándékot. A Szív utca nyolcba elég határozottan kopogtat be a rendszer. Az Apa Szabad Andrást megzsarolják, hogy illegális úton jutott a lakáshoz, ezért jelentenie kell volt rabtársairól. A fiú Szabad András szerint nyugodtan aláírhatja a besúgó nyilatkozatot, elôre leülte a büntetését: „…úgy éreztem magam, mint egy patkány.”(32.) A fekete kutya és a patkány: ez a két állat az undorító valóság allegóriája, végigkíséri a regényt. A viszolygás és az undor erôs jelenléte Kafka hatására utal. A külsô borítón találó Szûcs Attila: Szoba fekete kutyával címû képe, bárki választotta is. Az elegáns fekete kutya sajátos ellentétet képez a repülôtérre vezetô úton elütött külvárosi korccsal, vagy a regény utolsó lapjain felbukkanó Goya ábrázolta fuldokló ebbel, nagyon erôs kép mindkettô, jelzik, hogy a depresszió mélyvilágába fogunk alámerülni. Ezután avat be a fiú Szabad András a család erdélyi eredetû történetébe a dédapjáig visszamenôleg. Az olvasó végigkövetheti a kolozsvári utca és több száz hektár tûlevelû erdô birtoklásától a mélyvári házon keresztül a Szív utcai nyomorúságig a Szabad Andrások életének történetét, kapcsolatukat a történelemmel és a szerelemmel. Megismerkedhetünk a Nagy-Magyarország-térképen táncoló román, délszláv, csehszlovák kurvák cipôsarkának hatalmával, illetve azzal az irredenta mesével, miszerint ezen némberek cipôsarka táncolta ki Kis-Magyarország határvonalát: „Tulajdonképpen ugyanúgy íródik a mitológia, mint a történelem. Meg mint az ember élete.”(35– 36.) A fiú Szabad András felismeri, hogy dédapja, nagyapja és apja ugyanazokat a hibákat követték el, ugyanazokban a tévedésekben leledztek, ugyanolyan boldogtalanok voltak, ugyanúgy kerülgették

• 86 •



egymást a különbözô ingatlanokban, mint most ôk az apjával a Szív utca nyolcban. A nagyapa bölcsessége szerint: „…összes mocskunk ellenére nem vagyunk egész életünkben, mindenestül aljasok.”(45.) Ez a mondat többször visszatér a regényben mint maxima, mint alapvetés a család erkölcsi világrendjében, de nem tesz jót ennek a mondatnak az elemzés, a mélyebb belegondolás. Nem véletlen, hogy a nagyapa kivonja magát az érvényessége alól. Mert mi van akkor, ha az aljasság is hasonló természetû, mint a terhesség, avagy a halál, mert lehet-e félig terhes vagy halott az ember? Valami baj mégis van ezzel a bölcsességgel. Felmerül a családtörténetben az anyai szál, a szépséges, ám soha nem tisztázott múltú Hollós Anna alakja, aki vaskos meglepetésekkel szolgál még halála után is a fiú Szabad Andrásnak. Neki köszönhetjük Hollós Iván és Meyer Klára vérfagyasztó történetét a perzsaszônyegekkel kibélelt kamrában, dr. Zenta is az ô árnyéka mögül lép be a fia életébe, nem beszélve az egy napot élt Zenta Johannáról és az élô Zenta Kláráról, valamint a kalandos sorsú Bösendorfer zongoráról. Szabad András családja szerepét az értelmiségi, orvosi vagy tanári hivatásban megtaláló, karakteresen szabadgondolkodó, olvasmányai alapján klasszikus értékrendû – Balzac, Stendhal, Dosztojevszkij –, élete értelmét a tudományban, mûvészetekben keresô individuumokból áll. Ôk ugyanolyan vesztesei a második világháborút követô új világrendnek, mint a hazai arisztokraták. A Szív utca nyolcban, a közös vécék és kukák mögött meg is találhatjuk ennek a letûnt világnak két képviselôjét, gróf Szendrey Évát és komornáját, Máriát. Lakásuk tele van zsúfolva elsüllyedt életük megannyi relikviájával: a falon Rippl-Rónai: Napernyôs lány a kertben címû képe függ, a fiatal Szendrey Évát ábrázolja még eredeti egzisztenciájában, a vitrinben ott a zú, az ôsi kínai sakk gyalogfigurája ezüst dobozban, a hölgyek finom bundában és kabátban járnak a piacra, világvevô rádió keresôje világít. Azonban az arisztokrácia is tagolt, a tartását megôrzô Szendrey Éva mellett olyan tagjai is vannak, mint Lórántffy vénkisasszony, aki az államvédelmi hatóságnál hasznosítja Bécsben szerzett pszichológiai tudását, s a nyilas korszaknál is dermesztôbb és kiszámíthatatlanabb rendszert delirál: „…A réginél ôrültebb rendszer egyszerûen elképzelhetetlen, Anna. Szétesik. Nem tudna mûködni, kedvesem, mondta Apám.”(54.) Amikor az erdôben a lábánál felakasztott énekes koldusra bukkannak, vagy amikor a helyi lap fôszerkesztôje felakasztja magát, mert minden este, éppen vacsoraidôben pontosan három percre megáll egy autó az ablaka alatt, megdôlni látszik az apa elmélete. Lórántffy vénkisasszony is

2016/3

az arisztokrácia része. Ki így, ki úgy, de része a rendszernek. Minden társadalmi kataklizma után, amikor szétesik a rendszer, gyôztesekre és vesztesekre, beindul az új struktúra felépítése, a lefokozás, a helycsere a leghatásosabb eszköz a hatalom új rendjének érzékeltetésére. Kicsiben is így megy ez: állítsd vissza a már húsz éve tanító tanárt a fizetési kezdôpontra, vedd semmibe addigi teljesítményét, kezdje el vizsgákkal bizonyítani, mit tud, megtanulja, hol lakik a magyarok Istene. Így kezdi a szép új világban az apa Szabad András a gyárban mint raktáros, hogy késôbb könyvtárossá araszolhasson fölfelé. József Attila gyárudvarai rémlenek fel a fiú Szabad András vizionált látogatásakor: „ A portásfülkében egy csupasz izzó lógott, huszonötös. … A férfi fel sem nézett, tovább játszott a patkánnyal. … amikor az állat el akarta rágni a spárgát, egy kulcscsomóval a fejére csapott. Az asztalon szétkenôdött a vér. … A gyárudvaron kupacokban itt-ott gumik égtek. Egy kutya kódorgott a füstben. Hullott a szôre, sovány volt. … Az utolsó ajtóban egy asztal telefonnal, pont, mint a portásfülkében. Ott ült Apám.” (21.) Nyomasztó álom, de lehetne valóság. Így születnek a fiú Szabad András álomfüzetei, harminchárom év alatt egy ládányi. A fotografálás felfedezése, az apparátussal való látás gyakorlata, a látvány képpé komponálása hivatássá érik, amikor Szabad András a fotografálásról beszél, felizzik a szöveg, mögötte megszólal Roland Barthes a Világoskamrából, és persze Bartis Attila, aki maga is fotográfus. Kétféle hiányérzetrôl számolhat be az olvasó: az egyik a fotográfiák hiánya, mindössze a fotók leírásával találkozunk a szövegben (a sarokba állított fenyôfa, a zajló Duna, a virágokat öntözô öregaszszony). W. G. Sebald óta megszoktuk, hogy a szöveggel valamilyen viszonyban álló fotók is részei a regénynek, csalódottan nyugtázzuk, hogy itt nincsenek fotók. A másik hiányérzet a fôhôs jellemének fejlôdésére vonatkozik. Szabad András pontosan olyan indulatos kamaszként viselkedik felnôtt férfi létére is, emberi kapcsolataiban (apja, Reisz úr, szerelme, Éva, Kornél és környezete), megnyilvánulásaiban nem tapasztalunk változást, érést, finomodást. A meghasonlás a regény kulcsfogalma, a Kádárrendszer értelmezésének egyik sarokköve. A fogalom egy náci tiszt, dr. Johann Wolfgang Adler ezredes gondolatmenetébôl bomlik ki, és kínál egy lehetséges értelmezési keretet a legyôzöttek és gyôztesek, felszabadítók és felszabadítottak történelmi távlatú viszonyrendszerére: „A megszállás utolsó napjaiban dr. Johann Wolfgang Adler ezre-

• 87 •


• Ujvárosi Emese • 2016/3

A VESZTESEK SÖTÉTKAMRÁJA

des búcsúajándékként egy pokrócba csavart pávát adott Anyámnak. … Minket legyôznek, önöket viszont felszabadítják. És a felszabadítókat soha nem lehet igazán tiszta szívvel gyûlölni. …holnaptól majd mindig lesz itt valaki, aki a mi cigányainkat megbecstelenített, lemészárolt embereknek tartja, a saját cigányait meg szükségszerû túlkapásnak, tévedésnek. És talán lesz is ebben egy szemernyi igazság. Nem több, csak pont annyi, amennyi a meghasonláshoz kell. És ez a meghasonlás fogja tönkre tenni ezt az országot. … Önök itt igen jól meglettek volna zsidók, cigányok, homokosok meg kommunisták nélkül. Mert közben tiszta szívbôl tudtak volna minket gyûlölni. És a gyûlölet erôt ad. Sokkal több erôt ad, mint a hit, remény, szeretet. A meghasonlottság viszont, ami most következik, az fogja gyengévé, szomorúvá, nevetségessé tenni ezt az országot.” (66–67., „a páva” címû rész) Súlyos örökség ez a meghasonlottság, különösen így, hogy reflektálatlanul hangzik el a szövegben. De vajon nem a zsidóktól, cigányoktól, kommunistáktól való megszabadulásról szólt az egész háborút megelôzô huszonöt év, az összes törvényével, gyûlöletet keltô propagandájával? Nem ezt szerette volna elérni a keresztény-nemzeti magyar élet, hogy tiszta és egyértelmû helyzetet teremtsen? Hogy a háború után gyôztesen vegye birtokba az említett elemektôl megtisztított Nagy-Magyarországot? Meghasonlottság-e a háború utáni általános közérzet pontos meghatározása, vagy inkább valamiféle zavar, a veszteség okozta frusztrációval és bosszúvággyal keveredve? A magyar önismeret legsúlyosabb kérdéseit veti fel Bartis Attila regénye. Nagyon kényelmetlenek ezek a kérdések, annál is inkább, mert nem kapunk rájuk egyenes választ. A vesztesek sötétkamrája máig nem akar válaszolni rájuk, ha rákényszerül, menteget és torzít. Sajátos szerepet játszanak a Szabad Andrások világában a cigány szereplôk. Dr. Adler ezredes és a vele rokonszenvezô honi erôk ellenszenve e népcsoport iránt hasonló, mint a zsidók ellen irányuló antiszemitizmus. Az érdekeltség intenzitása azonban nem összemérhetô a zsidók kiiktatására tett erôfeszítések össznemzeti vehemenciájával, precizitásával és szervezettségével. A cigányoktól ugyanis nem volt mit elvenni, ezért az összefogdosásukra kijelölt hivatalos közegek motiváltsága és a cigányok deportálásának hatékonysága meg sem közelítette a zsidók eltüntetésének effektivitását. Nem beszélve a cigányok ôsi szabadságszeretetérôl és törvényeket kevésbé tisztelô mentalitásáról; mi tagadás, nem is volt mit azokon tisztelni. Az asszimilált zsidók végzetét megpecsételte törvénytisztelô, szabálykövetô magatartásuk, hajlamosak voltak

hisztériának, rémhírterjesztésnek tekinteni az Auschwitzból kiszivárgott valós híreket, ép emberi ésszel ugyan valóban felfoghatatlannak hangzottak, de az átlagos gondolkodás csôdöt mondott egy politikai ôrülettel szemben. Így engedelmesen alávetették magukat tébolyultnál tébolyultabb rendeleteknek és szabályoknak, s hamarosan az auschwitzi rámpán találták magukat. Senki sem akart emlékezni Henri David Thoreau intelmére a polgári engedetlenségrôl, egyenes út vezetett a gázkamrákig. A páván (66–67.) kívül több cigány történet van a regényben. A második a gyerekkort felidézô „az iránytû”címû (375–380.), amelyben a bibliai nevû öt cigányfiú, Gábriel, Rafael, Jonatán, Zakariás és Ézsaiás felfedezi a Holtágba zuhant repülôt a halott pilótával, s elkezdik értékesíteni a bontott alkatrészeket. Szorongás, halálfélelem, vágyakozás a titokzatos tárgyak és kalandok után, a gyerekkor megismételhetetlen pillanatai peregnek filmként a szemünk elôtt ebben az intenzív részletben. A másik cigány vonatkozású ballada a Szív utcában játszódik, a hátsó udvarban lakó zenész család titokzatos életének ôrülete tör felszínre az anyagyilkossággal. Cigányok az ószeresek is, akiknek az apa Szabad András eladja az anya elôszobában felhalmozott bútorait, a fiú tilalma ellenére. A cigánytörténetek feszültségét az idegenekkel szembeni gyanakvás, félelem, értetlenség adja. A cigányok világa különös, titokzatos, drámai, durva, határozottan idegenek, mások. Mások, mint Reisz József, a zsidó fotográfus, aki apaként osztja meg tudását, mûhelyét és egzisztenciáját a fiú Szabad Andrással, majd fájdalmas csalódással kell visszavonnia nagylelkûségét fogadott fiától; zsidók, cigányok és magyarok között nincs közös nyelv, radikálisan különbözô világokban élnek a narrátor szerint. Sajátos a Szabad Andrások viszonyulási módja a nôkhöz és a szerelem különféle változataihoz. A regényben megjelenített szerelmekben halálosan erôs a birtoklás vágya, nincs a nôk számára kegyelem, nem véletlenül kerül elô Szabó Lôrinc: Semmiért egészen címû verse. A váltakozó partnereken a legfontosabbig, Éváig eljutó szerelem mégsem lesz megváltó a fôhôs számára. A fôhôs nem néz szembe személyiségének fejlôdésképtelenségével, Évához ugyanúgy viszonyul, mint elôzô szerelmeihez, semmi emelkedettséget, nagyvonalúságot nem tapasztalunk a felnôtt férfiban, marad benne valami narcisztikus, infantilis. Ráadásul a szerelem nyelvi megjelenítése gyakran okoz csalódást az olvasónak, elhangoznak vállalhatatlan, lektûrbe való közhelyes mondatok, nôi magazinokba illô álbölcsességek: „Akkor gondoltam elôször arra, hogy az egyetlen, ami kiûzheti belôlünk a magányt, az a másik szív-

• 88 •



verése a saját mellkasunkban.” (386.)Figyelemre méltók ezek a mondatok abban az összefüggésben, hogy a regény tartalmaz egy kétoldalas remek szöveget („a giccs”, 395–397.), amit mindenkinek jó szívvel ajánlok, igazán kitûnô. A legjobb barát, Kornél felesége, Szentiváni Klára viszont tesz egy alapvetô fontosságú megállapítást a fôhôs személyiségjegyeivel és értékrendszerével kapcsolatban, aminek ’a vesztesek sötétkamrájára’ vonatkozóan döntô jelentôsége van. Klára jogos önvédelemnek tartja azt a távolságot, amit betart Szabad Andrással szemben: „Azzal szemben, ahogy élsz, ahogy gondolkodol, amilyen képeket készítesz. Lehet, hogy ezt még senki sem mondta meg neked nyíltan, András, de te mérgezô vagy.” (420.) Ez az igazság pillanata. Felmerül a gondolat, hogy talán mindenki mérgezô, aki a vesztesek sötétkamrájában tartózkodik? Hogy a frusztrált lelkekbôl árad a méreg? Az egész elsüllyedt, két világháború közötti huszonöt évbôl, annak szereplôibôl, akik nem találtak vezeklésre és feloldozásra a háború után, hanem sértettségbe menekültek? Nem tudjuk a pontos választ, de érezzük, hogy a társadalomban ez a méreg még mindig hat, tudjuk a jelenlétét, hogy van benne valami romlott, taszító, destruktív. Mi az ellenméreg, amit nem talált meg, mert talán nem is keresett, a szintén hosszú Kádár-rendszer? Vagy mindig visszaszivárog, mert elidegeníthetetlenül hozzátartozik a magyar társadalomhoz? Bár a regény csaknem egésze a kádári mélyvilágban játszódik, nem hagyható ki a mû 1956-értelmezése. A vesztesek sötétkamrájában nem esik szó az események mérgezett felérôl. 1956 kezdete a nyomasztó ötvenes évek elleni teljesen jogos felkelés, olyan kiváló emberek hitelesítik, mint Kosáry Domokos vagy Göncz Árpád. A lassan szivárgó méreg azonban hatni kezdett, s nemcsak az említettek voltak az utcán, hanem egyre többen jöttek elô a vesztesek sötétkamrájából. Több egykorú naplóban, feljegyzésben olvashatjuk (Magyar László András, Berend T. Iván), hogy ugyanazok jelentek meg az utcán, mint 1944-ben. Vas István az anekdota szerint inkább elfogyasztotta a vendéglôben megrendelt gyöngytyúklevest, nem csatlakozott az utcán vonuló tömeghez. Akik Mélyváron a Pestre induló buszra szálltak, hogy mentsék a hazát, bizonyára

2016/3

elborzadtak volna attól, ami 1956. október 30-án a Köztársaság téren történt. A külföldi lapok tudósítói életüket kockáztatva dokumentálták az eseményeket. Így került címlapra az apa Szabad Andrásról készült fotográfia. A fotográfia, ami központi szerepet játszik Bartis regényében, kíméletlenül leképezi a valóságot. Nem lehet letagadni a lábuknál felakasztott kiskatonákat, a haláluk után meggyalázottakat, a mellettük cigarettázó ’szabadsághôsöket’. A regényben tömeggyilkosként emlegetett Kádár János csak az Ószövetségi elvet alkalmazta, amikor annyi embert végeztetett ki a bizonyított elkövetôk közül, amennyi áldozat az ô oldalukon keletkezett. „Egy nap Kádár János azt mondta, hogy aki nincs ellenük, az velük van. Mindenki fellélegzett, végtére is ezek Krisztus szavai. Csak hát ettôl kezdve aki nem mutatta ki a foga fehérjét, az akaratlanul is vele volt. Ha jobban belegondolok, egy egész országot végzett ki egyetlen mondattal.”(51.) Vagy egy egész országot próbált meg pacifikálni? Végtére is egy polgárháborúba torkolló, érvényben levô (Jalta) nemzetközi szerzôdések elleni fegyveres felkelés után voltunk, amit a zóna nagyhatalma fegyveresen tört le. A vérengzés nem állt meg Pesten, egy akkor kilencéves kisfiú a miskolci Zenepalota elôtt véletlenül lett szemtanúja egy zsidó férfi meglincselésének, míg egy másikat teherautó után kötve hurcoltak végig a miskolci fôutcán. A fejébôl már nem maradt semmi. A történtek hatására a fiú szülei úgy határoztak, hogy elrejtik a gyereket, közel volt még, és ismét feléledni látszott 1944. Megjegyeznénk, hogy a meglincselt és a teherautóval vontatott férfi magyar nyelven beszélt, magyar állampolgár volt, nem a felszabadító-megszálló hadsereg tagja. Dr. Petró Sándor rendelôjének ablaka éppen a térre nézett. Nyugodtan állt az ablak mögött, hosszan exponált, gondosan elôhívta a képeket. Segítségükkel azonosították a gyilkos csôcselék azon tagjait, akik elkövették a lincselést. Az akkori kisfiú ma hatvannyolc éves. Emlékezete éppen olyan pontosan rögzítette az eseményeket, mint dr. Petró Sándor fényképezôgépe, objektív felvétel készült. Az egykori kis szemtanú ma sem változtatta meg a véleményét arról, ami a téren történt. Nem volt rá oka.

• 89 •

A vesztesek sötétkamrája

Recommend Documents