A törzsi rendszer és az államiság Jemenben Lorencsics Emese
I.
Bevezetés
A Jemeni Köztársaság 1990 májusában alakult a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság és a Jemeni Arab Köztársaság egyesüléséből. A két ország történelme együtt indult, majd az idők folyamán különválasztották őket. Több száz éves külön fejlődés után a XX. század közepén úgy döntöttek, egyesülni szeretnének. Társadalmuknak, mint ahogy az Arab-félsziget térségének szociális struktúrájának meghatározó alapja a törzs és a törzsi identitás primátusa az egyén felett. Az idők folyamán, főleg a déli területek marxista ideológia által vezéreltetett periódusában, voltak próbálkozások ezen rendszeren való túllépésre és egyéb értékek előtérbe helyezésére, azonban az erős tribális szálak nem bizonyultak könnyen oldhatónak. Így egy érdekes helyzetnek lehetünk szemtanúi, hiszen a modern nemzetállami struktúrákat teljes mértékben átszövik a törzsi szálak, akadályozva ezzel annak dominálását és „nyugati típusú” működését. Tanulmányomban a jemeni törzsi rendszer és az államiság viszonyát és összefüggéseit, az északi és déli területek törzsiségének különbözőségeit vizsgálom, valamint azt, hogy a törzsi gyökerek továbbélése mennyire befolyásolja a polgárosodást. Első ízben bemutatom a törzsi rendszer általános jellemzőit, kitérve a jemeni sajátosságokra valamint a vallásra. Majd rövid áttekintést nyújtok a két Jemen külön és közös fejlődéséről, történelméről, kiemelve a legfontosabb eseményeket és tényezőket, amelyek befolyással bírhattak a törzsiség alakulásának folyamatára. A tanulmány harmadik részében az állam és a törzsiség viszonyát, valamint a hozzá kapcsolódó elméleteket vizsgálom.
II.
A törzs
Törzsnek nevezzük azokat az általában kis létszámú, szociális alapokon szerveződő csoportokat, melyeket a közös nyelv, kultúra, vallás, leszármazás vagy ideológia tart össze. A jemeni törzsi rendszer egyik sajátossága, hogy a törzseknél az általános tendenciával
ellentétben nem csak a rokoni, hanem a földrajzi hovatartozás is meghatározó volt, ezáltal az egyének, bár nagyon ritkán fordult elő, válthattak törzset, hiszen a hűség nem csak vérségi alapon nyugszik; az egyént gyakran nem a törzse, hanem lakhelye szerint azonosítják. A területi kötődés egyik mutatója az egykori Jemeni Népi Demokratikus Köztársaságban keresendő, ahol bár a rendszer elutasította a törzsiséget, a politikai konfliktusok legtöbbjét a „manatikiah” mélyítette, mely nagyjából úgy írható le, mint az egyén ragaszkodása szülőföldjéhez. 1 Az Arab-félsziget, ezen belül pedig különösen Jemen szociális struktúrájának egyik lényegi eleme a törzs és a törzshöz való tartozás. A helyiek Qahtan leszármazottjainak tartják magukat, akik nem a klasszikus nomád életvitel szerint élték mindennapjaikat, hanem letelepült parasztok voltak, létrehozván egy mezőgazdasági kultúrát a félsziget déli részén. Az írásosság is hamar megjelent körükben, megalkotván egy kezdetleges írásos szokásjogi rendszert. A félsziget középső és északi részén, a Hijaz területén éltek az Izmael ükunokájaként számontartott Adnan leszármazottai, akik fejletlenebb, nomád életmódot folytattak. A két törzsi csoport nemcsak életmódjukban, hanem nyelvükben is eltért egymástól: míg az északiak az arabot, a déliek a szábeust beszélték (bár ez is a sémi nyelvcsaládhoz tartozott). 2 A törzsek klánokra, a klánok pedig családokra oszlanak, ezek a legkisebb egységek. Túlnépesedés esetén előfordul törzsek szétbomlása, ilyenkor a legalacsonyabb szintű szálak szerint történik a szakadás. A törzs az, ami az egyén identitását adja: nem az individuum számít, hanem a törzs, a közösség, ahonnan származik. Ez az, ami megvédi őt a kívülállókkal szemben, illetve eltartja a közös munkával. A törzs iránti hűség, vagyis az asabiyya értelmében a törzs tagjai felelősséggel tartoztak egymás iránt; a gyengébbet védte az erősebb, a szegényebbet segítette a gazdagabb. A törzs tisztaságának fenntartása érdekében pedig szokás volt az endogámia – a törzsön belüli, vagy a rokon törzsekkel való házasodás (számon tartották a testvér- és unokatestvértörzseket is). Az idők folyamán a területen kialakult királyságokat kettős rendszer irányította: egyrészt maga a király vagy királynő, másrészt a törzsi tanács, mely a törzsek vezetőiből állt. (A hagyomány szerint Jemenben Sába királynőjének birodalma már századokkal
1 2
Manea (1996) Weiss-Green (2009) 22. o.
2
időszámításunk kezdete előtt virágzott.) 3 A kettő kölcsönhatásban volt: az uralkodó kezét megkötötte a tanács, hiszen bizonyos kérdésekben, így az adókivetést, a földbirtoklást és a mezőgazdasági szabályozást érintő ügyekben nem dönthetett nélküle. Ezen rendszer bukása után erősödött meg a törzsek függetlensége, valamint ekkor váltak nyilvánvalóvá Jemen területék az északi és déli törzsek közti különbségek. A déli területeken a termőterületek nagyobb mérete miatt a törzsek növelték gazdasági aktivitásukat, ez pedig a törzsi szálak lazulásához (de nem szétbomlásához) vezetett, ami által félfeudális entitások 4 jöttek létre. A területet sejkek, hercegek és szultánok vezették, akik hatalma között a kialakult rendszer és a törzsek erejének gyengülése miatt nem volt nagy eltérés, így egy viszonylagos egyensúlyi állapot jött létre. Északon ezzel szemben a terület hegyvidéki jellege miatt kevés megművelhető földterület volt, így a rendszer bukása után a törzsek nem tudtak a mezőgazdasághoz fordulni önmaguk fenntartása érdekében. Az egyik legkézenfekvőbb megoldás a rablás, háborúzás volt. A védelmet a törzsi hovatartozás adta, valamint fontos meghatározó tényező volt a vérbosszú is, 5 ezáltal hangsúlyosabbá vált a törzs szerepe, erősödött a szociális struktúra és megerősödött a törzshöz való tartozás szükségessége is. Így északon, a déli területekkel ellentétben, nem gyengültek a törzsi szálak, hanem azok dominanciája, a szociális struktúrában elfoglalt központi szerepe vált meghatározóvá. Az iszlám megjelenésével a törzsek egymás elleni harcát a Próféta fékezni igyekezett, és az energiát kifelé irányítva próbált minél nagyobb területet elfoglalni. A hadjáratok során az iszlámot is hirdették, így került el igen hamar Mekkától és Medinától távoli pontokra is. Az iszlám próbálta a közösséget vallási alapon megszervezni (umma), azonban a törzsiséget nem tudta helyettesíteni, így egyfajta identitásbeli kettősség volt jellemző a társadalmakra: tartoztak egyrészt a szűkebb körhöz, vagyis a törzshöz, ahol meg kellett felelni az ottani elvárásoknak és kötelezettségeknek, másrészt a muszlimok közösségéhez, amin belül le kellett küzdeni a törzsi ellentéteket és együttműködésre törekedni a hit terjesztésének érdekében.
3
Cahen (1989) 13. o. Manea (1996) 5 Yapp (1989) 4. o. 4
3
III.
Vallás
Az északi-déli kettősség a vallásban is megmutatkozik: míg északon a többség zaidita (46%), a déliek sáfi’ita szunniták (53%). A sáfi’ita vallásjogi iskola a négy szunnita iskola, vagyis madhab egyike, al-Shafi‘i imámról elnevezve, melyhez a szunnita muzulmánok körülbelül 30%-a tartozik. A rendszer a Koránra, a Prófétai Szunnára, a konszenzusra (ijma'), valamint az analógiára (qiyas) épül. AlShafi‘i emelte be a hadith-t is a jogi alapok közé, kínosan ügyelve arra, hogy csakis a megbízható, az isnadot tekintve is hitelesek szolgálhassanak forrásként. Követői a Sham vidékétől kezdve Egyiptomban, Afrikában, és a nyugat-ázsiai területeken is megtalálhatóak. A zaidizmus Irakban jelent meg a 800-as években, innen került át Irán és Észak-Afrika mellett Jemenbe is, a helyi vezetők kérésére, hogy megoldja a törzsek közötti konfliktusokat. A zaiditák, bár önmagukat sem sí’itának, sem szunnitának nem vallják, hanem inkább az ötödik iskolaként emlegetik magukat, mindkét irányzattal mutatnak hasonlóságokat. A többi síitához hasonlóan azt vallják, hogy az imámnak ’Ali leszármazottjának kell lenni, azonban nem tulajdonítanak neki emberfeletti létet, és hangsúlyozzák minden muszlim alapvető egyenlőségét. 6 Az imám nem csalhatatlan vagy büntetlen, és rátermettségét kétféleképpen is bizonyítania kell. Egyrészt úgy, hogy az iszlám tudósa és ismerője (mujtahid), másrészt úgy, hogy sikeres csatákra vezeti a népet (mujahid), 7 valamint erkölcsösnek, jámbornak és bátornak kell lennie. Emellett az iszlám előtti korból eredő hűségesküt (bay’a) is meg kell kapni a néptől, mert csak így lehet legitim, és lehet képes a kormányzásra. Az imám a közösség politikai vezetője is. A zaiditák azonban mind ideológiájukban, mind jogukban közel állnak a szunnitákhoz is. Hozzájuk hasonlóan – és a sí’itákkal ellentétben – nem kérdőjelezik meg az első három kalifa törvényességét csak azért, mert azok nem ismerték el ’Ali törvényes jogát. 8 Imamátusi eszméje is – mint fentebb kifejtettem – közel áll a szunnita kalifátus-teóriákhoz. 9 Az imamátus 1962-es megdöntésével megszűnt a Próféta utódainak több száz éven át fennálló politikai, társadalmi és szellemi vezetése. A fő különbség az északi és a déli
6
Yemen „Az imamátust tudománnyal és fegyverrel kell kiérdemelni.” Claude Cahen 8 Daftary (2000) 25. o. 9 Benke (1997) 112. o. 7
4
területeken – vallási tekintetben –, hogy míg Északon ténylegesen a Próféta utódai irányítottak, Délen jött létre vallási alapokon nyugvó államot, hanem a vallás és annak képviselői mindig aktuális hatalomnak szolgáltak.
IV.
Történelem
A térség északi részén megindult az önállósodási folyamat, ezzel szemben a déli zaidita területeken a szintén sí’ita egyiptomi Fátimida Kalifátus növelte befolyását. Hosszas hatalmi átrendeződések után a Rasulidák hatalma következett, akik bár a terület egésze felett uralkodtak, mégis az ő irányításuk alatt rajzolódtak ki a későbbi északi-déli törzsi ellentétek és különbségek. Az északi területek hegyvidéki jellegük miatt zártak, a külvilág számára nehezen megközelíthetőek, így a zaidita imámok könnyűszerrel ki tudták építeni hatalmukat. Ezzel szemben a déli, partvidéki területen több a megművelhető föld, a társadalom pedig nyitottabb a külkapcsolatok felé, és könnyebben bevehető idegen hatalmak által. Az ország egysége 1635-ben teremtődött meg, amikor a zaidita imámok vezetése alatt összefogott a társadalom, és felszabadították a területet a törökök uralma alól. Ezzel Kasim alMansur vezetése alatt, a Kászimita dinasztia megalapításával létrejött az „első független jemeni (és arab) nemzeti állam.” 10 Ez azonban csak átmeneti jelleget mutatott, hiszen a belső ellentétek továbbra is fennálltak, valamint külföldről is több behatolás érte a területet: a későbbi Északot először Egyiptom, majd újból a törökök fenyegetik, Dél pedig az angoloknak hódol be.
IV.1.
Dél-Jemen
Nagy-Britannia 1839-ben gyarmatosította a területet, aminek következtében az ország két része külön fejlődött. A britek fontosnak tartották Áden fejlesztését, amire rengeteg figyelmet szenteltek, hiszen fontos állomás volt az Indiába vezető kereskedelmi útvonal mentén. A város lakossága pár éve alatt megtízszereződött, kiépült az Indiai-óceán legnagyobb kikötője,
10
Benke (1997) 115. o.
5
óriási energiatárolóval és katonai bázissal. 11 A legfőbb posztokat az angolok indiaiakkal töltették be, egy időre pedig a térséget Bombay irányítása alá helyezték. Sokan mentek külföldre dolgozni, majd visszatérésükkor a kint megismert ideológiákat is magukkal hozták: lassan kialakult a jemeniek nemzeti öntudatra ébredése, és kialakulóban volt egy új elit is. A hátországot azonban elhanyagolták az angolok, annak belügyeit pedig a helyi vezetőkre, szultánokra vagy emírekre bízták, akik a termőföldek túlnyomó többségét birtokolták, és akiknek így alá voltak rendelve a lakosok. Ez magával vonta az ellentét megjelenését a szociális struktúrában is: míg Ádenben a törzsiség szerepe egyre gyengült, az ország többi részében továbbra is ez volt a társadalom alapja (akkora politikai szerephez azonban nem jutott, mint az északi területeken, a már említett félfeudális rendszer miatt). Ádenben a kereskedelem és a fejlődés kialakított egy befolyásos középosztályt, amely végül csírája lehetett a politikai pártoknak és a britekkel szembeni ellenállásnak is. Így az északi helyzettel ellentétben itt elmondható, hogy a politikai rendszer nem a törzsiségen alapult, valamint a hátország instabilitása sem a törzsi rendszernek köszönhető. A kisebb vezetők közötti háborúk általában saját befolyásuk és a területek növeléséért folytak. Fél évtizeddel az imám északi elűzése után véget ért a brit uralom Dél-Jemenben. A létrejövő Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság a félszigeten egyedüliként a marxista eszméket követte (ennek térnyerése ellen támogatta Szaúd-Arábia az északi államot). Ez a nézet a törzsiséget a feudalizmussal állította párhuzamba, elitélve mindkettőt. 12 A változás 1980. április 20-án következett be, amikor az új elnök ’Ali Nasser Muhammad lett, aki egy személyben testesítette meg a négy legfontosabb pozíciót: ő volt az államelnök, a miniszterelnök, a pártelnök és a hadsereg főparancsnoka is, így gyakorlatilag teljhatalommal rendelkezett. Ezzel megalakult a szovjet típusú pártállam jemeni interpretálása. A legnagyobb különbség természetesen a valláshoz való hozzáállásban volt, hiszen míg a szovjetek elutasítják a vallásokat, Jemen lakossága ekkor már több mint ezer éve hithű muszlim volt, és ha ezt elutasították volna, a vezetés a nép felháborodásának okán igen hamar bukásra lett volna ítélve.
11
Benke (1997) 125. o. Paul Dresch szerint ez a teória téves, hiszen egy rendszer nem lehet egyszerre törzsi és feudális, mert a kettő ellentmond egymásnak. (A párhuzam a két berendezkedés elmaradottsága miatt keletkezhetett.) 12
6
A politikai rendszer egypártrendszerré alakult, ahol a hatalom természetesen a szocialista párt kezében volt, így ők intézték az ország bel- és külügyeit egyaránt; a törzseket lefegyverezték, az életet pedig szigorúan szabályozták. A szocialisták vezetésével egy erős(nek tűnő) államot sikerült létrehozni, és erősítették a gazdasági kapcsolatot a többi szocialista országgal is. 1986 januárjában belső harcok törtek ki, amikor is több törzs és az állampárti csoportok egymásnak estek. Ezzel gyengült a szovjet befolyás is. A Szovjetunió bukása és a szocialista blokk szétesése után Dél-Jemen helyzete meggyengült, félő volt, hogy az országnak egy erős gazdasági válsággal kell majd szembenéznie. Ennek megelőzése volt az egyik oka annak, amiért az akkori elnök, Ali Salim al-Baid sürgette és üdvözölte az egyesítés ötletét.
IV. 2. Észak-Jemen
1911-ben ismerte el az Oszmán Birodalom Észak-Jemen függetlenségi igényét, amikor a kormány kénytelen volt elfogadni Yahya imám hatalmát a térségben. 1918-ban megkötötték a mudrosi szerződést, majd az imám 1919-ben megalapította a teokratikus alapokon nyugvó Mutawakilita királyságot. A térség tényleges függetlenedése az 1923-as lausanne-i békeszerződés megkötése utánra tehető, hiszen ez biztosította az összeomlott Oszmán Birodalom tartományainak függetlenségét.13 Az állam létrehozása azonban nem vonta magával automatikusan a törzsek megbékélését: a központi kormánnyal szembeni ellenállás állandóan jelen volt. Az imámnak fontos volt a törzsek pacifikálása és a közeledés, valamiféle konszenzus elérése: szüksége volt rájuk riválisaival szemben, ugyanakkor saját hatalmának biztosítása érdekében arra is törekednie kellett, hogy a törzseket ne hagyja annyira megerősödni, hogy fenyegetést jelentsenek számára. Ezt két eszközzel tudta biztosítani: egyrészt a „túsz-rendszerrel”, másrészt az „oszd meg és uralkodj” elvével. A túsz-rendszer lényege az volt, hogy Szanaában, a fővárosban, a törzsek vezetőinek fiai vagy bátyjai az imám keze alá kerültek, és ha valaki megkísérelte megdönteni hatalmát, annak fiát vagy bátyját az imám megölette.
13
J. Nagy (1997) 129. o.
7
1959-ben Ahmad imám fiának, Badrnak adta át ideiglenesen a hatalmat, akinek sikertelen reformjai után a törzsek lázongani kezdtek, majd 1962-ben megszüntetvén az imám rezsimjét felállították a Jemeni Arab Köztársaságot. A köztársaság első évei eseménydúsan teltek. A szomszédos országok nagy része nem nézte jó szemmel az ország megalakulásának módját, valamint hosszas polgárháború dúlt a határokon belül, melyben végül a nasszeri Egyiptom által támogatott köztársaságpártiak kerekedtek felül a Szaúd-Arábia segítségét élvező royalistákkal szemben, akik az utolsó imám, Badr hívei voltak. Egy héttel Ahmad imám szeptember 19-i halála után lázadók az új imám, Badr lemondását, és a Jemeni Arab Köztársaság kikiáltását követelték. A puccs végrehajtásában egyiptomi egységek is segítségükre voltak, míg szaúd-arábiai oldalról csak pénzzel és eszközökkel támogatták a royalistákat, seregekkel nem. Emellett Egyiptom vegyi fegyvereket is bevetett, és 40-70.000 fős sereget táboroztatott az országban. 14 A nemzetközi közösség elítélte az egyiptomi beavatkozást, különösen az 1925-ös genfi egyezmény 15 megszegése után. Az 1967-es arabizraeli háború miatt Egyiptomnak a serege egy részét ki kellett vonnia az országból, valamint ez év augusztusában Szaúd-Arábiával megkötötte a Kartúmi Egyezményt, melynek értelmében mindkét fél egységei elhagyták Jemen területét. Ezt Egyiptom 1967 decemberéig teljesítette is. A polgárháború hivatalosan csak 1970-ben ért véget a két oldal kiegyezésével. Ekkor a royalisták lemondtak követeléseikről az imamátus intézmény visszaállításáról, és az ő részvételükkel felállítottak egy köztársasági kormányt. 16 Az első választásokat 1971-ben tartották. A háború végére a nagymértékű anyagi és fegyveres támogatásnak köszönhetően mindkét oldalon erős, gazdaságilag független törzsek alakultak, ami hozzájárult ahhoz, hogy az állam tulajdonképpen a törzsek megtestesülése lett, kiiktatván az állam és a törzs korábbi elkülönülését. Úgy tűnt, hogy bár eddig az állam akarta megszüntetni a törzsek ellenállását és befolyásolni őket, a helyzet épp az ellenkezőjére fordult: a törzsek lettek felülreprezentálva a bürokráciában, így a hadseregben, a törvényhozó és végrehajtó hatalmakban, valamint a politikai rendszerben. Az erős központi állam kialakításának elutasításával lehetőség nyílt a törzseken keresztül a jemeni politikába való külső beavatkozásra. Ezzel a terület legnagyobb
14
Owen (2004) 191. o. Az 1925-ben elfogadott Genfi Jegyzőkönyv tiltja a biológiai fegyverek elsőként történő alkalmazását, ugyanakkor nem határoz azok fejlesztéséről, tárolásáról és gyártásáról. 16 North Yemen Civil War (1962-1970) 15
8
hatalma, Szaúd-Arábia élt. A királyságot kettős érdek vezérelte: egyrészt erősen tartani ÉszakJement, gátolva ezzel a Dél-Jemenben domináns marxista ideológia előretörését, másrészt gyengén tartani, hogy az egyetlen demokratikus állam se jelenthessen fenyegetést a térség monarchiái számára. A célok elérése érdekében a királyság igyekezte az államot pénzügyi függésbe vonni: 1971-től kezdődően évente nyújtott segélyt a kormánynak, hogy erősíthesse katonai arzenálját, ugyanakkor a törzseket is támogatta, hogy elérhessék autonómiájukat. Szaúd-Arábia mellett Líbia volt az, aki igyekezett kihasználni a helyzetet: Kadhafi fegyverekkel támogatta a törzseket, hogy harcoljanak a marxista Dél ellen. Az egykori Észak-Jemen társadalma, törzsi berendezkedése nem változott sokat az idők folyamán: a falvak apró törzsi államokat alkottak, melyek élére erős vezetőt választottak, aki mind bel-, mind külügyeiket irányította.
IV.3. A két Jemen egysége – 1990. május 22.
A mielőbbi egyesülés okai között szerepelt a – már korábban említett – félelem egy, a Szovjetunió bukását követő gazdasági válság begyűrűzésétől Dél-Jemenbe, valamint attól, hogy Szaúd-Arábia megpróbálja meggátolni a két ország egyesülését. Inkább gazdasági okként, de azt is érdemes megemlíteni, hogy ekkorra már az olajat is felfedezték a területen, ami szintén alapot adhatott hasonló törekvések megerősödésére. A két ország már az 1962-es polgárháború kirobbanásakor kijelentette egyesülési szándékát, és ehhez az egymás közti konfliktusok ellenére mindig tartották magukat, illetve a tervet újra és újra megerősítették. Ennek érdekében Ádenben és Szanaában is létrehoztak egyegy minisztériumot a jemeni egyesítés elősegítésére. A fő különbség azonban a két fél által kívánt társadalomépítési struktúrában jelentkezett. Délen elvetették a törzsiséget és a jemeni vagy arab nacionalizmust egyaránt, és a marxista-leninista alapokon nyugvó társadalmi struktúra mellett döntöttek. 17 Északon ezzel szemben iszlám alapokra helyezték a társadalomépítést, így az 1970-es alkotmány is a shari’át lett az elsődleges forrás. 18
17 18
Owen (2004) 64. o. J. Nagy (1997) 130. o.
9
A két elnök, Abi Abdullah Saleh és Haydar Abu Bakr al-Attas 1989-ben állapodtak meg az egyesülésről, amit a társadalom többsége üdvözölt: az egyesítés után azon déliek egy része is támogatta a törzsek visszaállítását, akiknél ez a közelmúltban sokkal kevésbé volt jelentős, mint északi társaiknál, azonban sokan erőteljesen bírálták. Akadtak olyanok, nagyrészt Szaúd-Arábia támogatásával a hátuk mögött, akik az egyesülés és az alkotmány ellen foglaltak állást, mondván, az alaptörvény megalkotása és elfogadása után nem a shari’a lesz az abszolút jogforrás. Az egyesített országot egy öttagú elnöki tanács vezetésére bízták, amelybe Észak három, míg Dél két tagot delegálhatott (holott Észak lakossága ez egyesítés előtt közel háromszorosa volt Délének). A miniszterelnök al-Attas lett, a tanács elnöke, ezáltal az egyesülés utáni Jemen vezetője a korábbi északi elnök, Saleh lett, aki korábbi patrimoniális politikáját szerette volna folytatni, amely közvetlen környezetére, rokonságára és családtagjaira épült, és amivel maximalizálni tudta uralmát. Saleh testvéreire és törzsére támaszkodott, figyelmen kívül hagyva azt az akaratot, miszerint minden régió legyen megfelelően reprezentálva a vezetésben, ami a zaidita – sáfi’ita megosztottságban gyökerezik. Számára a regionalizmus tabu volt, „gyakran tagadják létét, vagy ha elismerik, akkor a szeparatizmussal azonosítják.” 19 A törzsiség létét azonban elismerte, sőt, fontosnak tartotta, hiszen politikájában is saját törzsére támaszkodott. Az egyesülés azonban nem ment zökkenőmentesen: a területi és demográfiai különbségek igencsak megnehezítették a folyamatot. A déliek között voltak, akik erősen bírálták, hogy a kulcspozíciókba az északiak kerültek (az egyesülés előtt Észak lakossága 11, míg Délé 3 milliós volt, így a posztok egyenlőtlen elosztása véleményem szerint érthető). A kezdeti sikerek hamar kudarcba fulladtak, előidézvén az 1994-es elszakadási kísérletet, amikor is al-Baid és a szocialista párt pár tagja – Szaúd-Arábia támogatásával – kikiáltották függetlenségüket. A polgárháború május 5-én kezdődött, azonban már április végén is voltak összecsapások, ahol becslések szerint 300-800 ember vesztette életét. Egyes elméletek szerint a polgárháború egyik oka a déli területeken felfedezett olajmezők lehettek, hiszen azt a terület vezetése nem akarta megosztani az északiakkal. A külföldieket evakuálni kellett, a harcok pedig igencsak elfajultak. A helyzetüket veszíteni látó déliek május közepén fegyverszünetet ajánlottak, azonban az északiak ezt nem voltak hajlandóan elfogadni. Erre válaszul al-Bid
19
Benke (2003) 59. o.
10
május 21-én kikiáltotta a Demokratikus Jemeni Köztársaságot, melynek fővárosául Ádent tette meg, a fő jogforrás a shari’a lett, és rögtön ki is nevezte a 111 tagú nemzetgyűlés tagjait. 20 A harcokat azonban még ugyanabban az évben, július 7-én felszámolták, mikor az északi csapatok bevették Ádent, amivel sikerült megőrizni a nemzetközi közösség által is támogatott egységes Jement. A polgárháború lezárulta után Saleh amnesztiát hirdetett azoknak, akik leteszik a fegyvert. A polgárháborúval azt mindenképpen sikerült elérni, hogy míg 1991-ben a shari’a az alkotmánynak csak fő, 1994 után már egyetlen forrása lett. Ma belső feszültséget a valaha Északhoz tartozó legerősebb törzsek, a Bakil és Hashid, valamint a déli Madhhij törzs keltik, akik nagy politikai befolyással bírnak, irányítván a térséget. A problémát fokozza, hogy ez a három törzs a világon a második legnagyobb magán fegyverarzenállal rendelkezik (egyes becslések szerint az országban 60 millió fegyver van, 21 vagyis egy lakosra három jut, ezek nagyobb része a polgárháborúkra érkezett külföldi támogatás részeként érkezett az országba), és elveik szerint fegyvert viselni, hogy megvédjék magukat a központi hatalomtól, hagyomány és kötelesség. A két ország egybeolvadása előtt is mutatott némi hasonlóságot politikai rendszerük. Bár egyikben a marxista ideológiát követték, a másikban pedig a nemzetit, mindkét állam rendelkezett alkotmánnyal, katonai hatalom által irányított köztársaság volt, az államvallás pedig egyaránt az iszlám volt. 1991-ben a társadalom népszavazás útján elfogadta az alkotmányt, amely ily módon az első volt az egész félszigeten, valamint az ország egységes és demokratikus volt – pont ezért jelenthetett fenyegetést az Szaúd-házra nézve. Az alaptörvény szerint az iszlám az államvallás, a shari’a a jogforrás, és unikumként a pártok szabadon működhetnek. 22 A jelenlegi adminisztráció három szinten folyik: 21 kormányzóságot állítottak fel, ami 333 körzetre, vagyis nagyjából 2200 alkerületre oszlik. Az egyesülés után a politikai főváros Szanaa lett, míg a gazdasági Áden. Az egyesítés egyik pozitív hozadéka volt, hogy egy többpárti politikai rendszer születhetett meg, valamint 1991 májusában szabad választásokat tartottak, ami elviekben
20
Benke (1997) 150. o. Yémen, systѐme tribal 22 Benke (1997) 134. o. 21
11
garantálta a szólás- és sajtószabadságot, valamint a szabad egyesülési jogot. 23 Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy az egyesítés óta ugyanaz az elnök, és bár tartanak demokratikus választásokat, úgy tűnik, összeszűkült a politikai tér: az 1999-es választásokon Saleh több mint 96%-os támogatást kapott. A politikai pluralizmus elveszőben van, hiszen bár demokráciáról beszélünk, az egyetlen hatalmon lévő párt irányít, sőt, Saleh az ellene induló jelöltet is innen választotta ki. Ez azonban egyáltalán nem meglepő az arab országok politikájában és történelmében, hiszen ha megvizsgáljuk bármelyik állam rendszerét, hasonló helyzetre bukkanunk. Az ellentmondás az egészben mindössze annyi, hogy Jemen – elvileg – a legdemokratikusabb arab állam. 24 2000-ben elfogadtak egy decentralizációs törvényt, 25 amely engedélyezte a pluralista regionális és kommunális tanácsok választását. A program végrehajtásába még az Egyesült Nemzetek Szervezetét is belevonták. Ugyanakkor az elnöki mandátumot két évvel meghosszabbították (ötről hétre), így Saleh elérte azt, hogy a 2004-es választások újbóli megnyerésével 2011-ig maradhasson hatalmon. 26 Ekkorra fia eléri a jelöltséghez minimum korhatárként megszabott 40 éves kort, így a hatalom a család kezében maradhat. Ez a lépés azonban szintén a politikai pluralizmus gyengítésének és a hatalom megtartásának érdekében hozatott meg, gyengítvén a decentralizációs törvény hatásait.
V.
A törzsiség és az államiság kapcsolata
A jelenlegi politikai rendszert gyakran nevezik „törzsi köztársaságnak” (tribal republic) 27 vagy plurális tekintélyelvűségnek, autoritarianizmusnak (pluralistic authoritarianism), 28 illetve megkülönböztetik a virtuális és a reális politikai teret.29
23
MEDEA – Yemen after the reunification A 2011-es forradalmak egyik nagy kérdése, hogy egyes országokban a hatalom megdöntése után megvalósulhat-e a demokrácia illetve a politikai pluralizmus, vagy a következő vezető is ugyanolyan teljhatalommal bíró „egyeduralkodó” lesz, mint elődei voltak. 25 Decentralization & Local Development Support Programme (DLDSP) 26 Ez lehetett az egyik oka annak, amiért Jemenben nem elégedtek meg annyival az emberek, hogy Saleh megígérte, hogy a következő választásokon nem indul, hiszen addigra fia eléri a kellő kort, megnyerheti a választásokat, és ezzel Saleh továbbra is irányíthatja az országot – igaz, csak a háttérből. 27 DRI 28 Posusney – Angrist 24
12
A törzsi köztársaság elnevezés arra utal, hogy a törzsi szövetségek meghatározó szereppel bírnak a gyenge állammal szemben. Akaratukat összefogva érvényesíthetik, hiszen az állam függ tőlük, így tulajdonképpen a törzsek irányítják az államot. A hatalom nem egy, hanem több kézben összpontosul: az elnökében, és pár törzsi vezetőében – ez a plurális autoritatianizmus lényege. A törzsi vezetők pacifikálása lényeges az elnök számára (ahogy volt az az imám számára is a Mutawakilita királyság idején), hogy ezáltal a vezető mögött álló törzsek ne háborogjanak. Az elnök mögött is ott áll természetesen a saját törzse, mégis kiemelkedik a többi vezető közül. Saleh közel harminc éve vezeti az országot (először csak Észak-Jement, majd a fúzió után az egyesített Jement), a „demokratikus választásokon” elsöprő győzelmet arat, és egy olyan rendszer kiépítésén igyekszik, amelyben a hatalmat fiára ruházhatja. Így minden törzs egy-egy politikai egység, más-más ellenségekkel és szövetségesekkel, melyek aktuális érdekeiknek megfelelően változnak. Jemen egyik paradoxonja, hogy a demokrácia együtt él a törzsiség ősi struktúrájával, ami egyszerre az értékek és a politika és társadalom rendszere. „Ezen ellentétek ellenére egy valóságok közös terület, nemzeti integrációs támaszték, hogy be tudott rendezkedni egy viszonylag szabad sajtó és egy olyan politikai pluralizmus, amely lehetővé teszi, hogy az arab világban létező ideológiai áramlatok megjelenhessenek az országban.” 30 Jemenben – és az arab országok politikai rendszerének többségében – találkozhatunk a virtuális és a reális politikai tér kettősségével. A tradicionális hierarchia továbbra is fennáll, a törzsiség meghatározó, ugyanakkor megjelennek a modern nemzetállami intézmények is. A patrimoniális elv a tényleges hatalom alapja, és mint az Saleh példáján is megfigyelhető, a hatalom egy ember kezében összpontosul. A klientúra, vagyis a törzsek egymással való kapcsolata hozza meg a döntéseket, vagyis ez a hatalom birtokosa, a reális politikai tér. Ezzel szemben a modern nemzetállami rendszernek mindössze „másodlagos” funkciók jutnak, hiszen csak azokat a politikákat hivatott végrehajtani, amiket a klientúra eldöntött, így az állam lesz a virtuális politikai tér. „A virtuális politikai tér ilyen értelemben eszköze a hatalomgyakorló reális politikai térnek.” 31
29
N. Rózsa – Tüske (2011) 5. o. Benke (2003) 58. o. 31 N. Rózsa – Tüske (2011) 5. o. 30
13
Annak ellenére, hogy a törzsek erősen reprezentálva vannak az állami szervezetekben, kevés
befolyással
bírnak
a
politikai döntéshozatali mechanizmusban, ugyanakkor
kulcsszerepet játszanak az állam stabilitásának megteremtésében és fenntartásában.32 Szavazáskor is fontosabbnak tartják a törzsi kapcsolatokat a politikai pártokhoz fűződő viszonyuknál. Ebben a rendszerben a központi kormányzat az elnök, a legfontosabb törzsek és törzsi vezetők együttműködése révén tud fennmaradni. Stabilitást nyújt az is, hogy az északi területeken a törzsi határok nagyrészt tisztázottak és kölcsönösen elfogadottak, így nem adnak okot törzsek közötti területért vívott harcokra. (Egyes teoretikusok szerint a határok több száz, míg mások szerint akár ezer éve változatlanok.) Az ország jövőjének egyik nagy kérdése, hogy ez a törzsi köztársaság elég erős-e a hosszú távú fennálláshoz. Vajon a törzsi rendszer megerősíti az államot, vagy inkább megelőzi annak liberalizációját? Mustapha Kemal as-Sayyid szerint a neotradícionalista intézmények, melyek ötvözik az ősi kötelékeket a modern szerveződésekkel, együtt tudnának létezni a civil társadalomban. Egy ilyen együttélés feltételezhetően nem gyengítené, hanem erősítené a civil társadalmat és a kormányzati intézményeket. Úgy gondolom azonban, hogy ez az elmélet nem állja meg teljesen a helyét. Mint korábban a reális és virtuális politikai tér elemzésénél taglaltam, a reális a maga formájára alakítja a virtuális politikai teret. Ha a kettő együtt tudna működni és fennállni, akkor nem csorbítanák egymást. A törzsi szövetségek erősebbek a modern nemzetállami intézményeknél, így azok a fontosabbak és meghatározóbbak a kapcsolatokban. Ha a törzsek közötti egyensúlyi állapot megbomlik, felborul a stabilitás és a békesség, és a törzsek közötti konfliktus magával ránthatja a modern nemzetállami struktúrát, hiszen az Jemen esetében nem tud a törzsi egyetértés nélkül létezni. Bryan Turner szerint azonban a törzsi rendszer és a civil társadalom nem létezhetnek együtt, hiszen törzsek közti szövetségek a civil társadalom felett léteznek, az elsődleges hűség a törzs iránt pedig megakadályozza a városi polgárság kialakulását, ezáltal magát a polgárosodást. A demokratizálódási folyamathoz szükséges a civil társadalom megléte, sőt, a civil társadalom előfeltétele a demokráciának. A törzshöz tartozás következtében az egyén nem válik szabadon gondolkodó individuummá, ezért nem is tud például a törzstől elvonatkoztatva választani. „A demokrácia jelszava helyett inkább a civil társadalom
32
Egel (2009) 7. o.
14
fejlődésére kellene helyezni a hangsúlyt, ugyanis egy meghatározott intézményi rendszer és társadalmi kontextus hiányában a politikai részvétel sem értelmezhető.” 33 Egy erős civil társadalomnak pedig szüksége van önkéntes, független egyesületekre és szervezetekre, hogy létrehozza a kapcsolatot az állam és az individuum között. Ez az elmélet igazolódni látszik Áden esetében is, ahol a polgárosodás a törzsi szálak lazulásának eredményeképp indult el és lett a britek elleni ellenállás egyik mozgatórugója. A szocialista eszmék követése még inkább próbálta eltörölni a tribális kötődést, azonban ez a vidéki, nagyrészt analfabéta lakosság körében nem volt sikeres. Ádenben kezdtek kialakulni pártok és civil szerveződések, de a polgárosodási folyamat azok között kezdődött meg, akik akár már a brit uralom alatt külföldre mentek dolgozni, esetleg tanulni, és hazatérve hozták magukkal a kint látott vívmányokat, ideológiákat. A törzsek ereje meggátolja azt is, hogy rokoni (adott esetben földrajzi) helyett valóban politikai – ideológiai alapon szülessenek meg a pártok. Az állam is a törzsekre bízza az abba tartozó emberek ellátását, így egy ördögi körbe kerültünk, hiszen míg az állam gyenge az újraelosztáshoz, ez a feladat a törzsekre hárul alacsonyabb szinten, akik ezzel megtartják saját dominanciájukat, elvéve a teret és lehetőséget az államtól. A politikai pártok általában nem alulról, „állampolgári” szinten, hanem felülről szerveződnek, néppárt jellegűek. Ez eszköze lehet annak, hogy a törzsi rendszert bevonják az állami rendszerbe, ezzel legitimálva azt, így a reális és virtuális politikai tér összemosódnak: a reális politikai tér a maga igényeinek megfelelően tudja alakítani a modern nemzetállami intézményeket, azaz a virtuális politikai teret. „A modern arab államok pártosodásának folyamatai azt mutatják, hogy a pártok nem mások, mint az archaikus klientúrák átpolitizálásával kialakuló formációk.” 34 Fontos kérdés Jemen lakóinak, a törzsek tagjainak nemzeti identitása is. A jemeni állampolgárság hosszú történelmi folyamat eredménye, és a kifejezés leginkább a behatolók és a helyiek megkülönböztetésére volt használatos. A „jemeniségen” belül mind a mai napig megkülönböztetik, hogy melyik törzshöz tartoznak, ugyanis a törzsi rendszerben a törzs adja az egyén identitását. A lakosok számára nincs kapcsolat a nemzeti identitás és a között az állam között, ami ezt az identitást képviseli; az állam egyszerűen a halatommal bíró politikai elit szinonimája. Ugyanakkor az ország azon kevés államok közé tartozik, amelynek létrejötte
33 34
Csicsmann (2008) 168. o. N. Rózsa – Tüske (2011) 6. o.
15
nem a nagyhatalmi játszma eredménye, és nem is ideológiai alapon szerveződik, hanem a térség két, a történelemben egy ideig együtt, majd külön fejlődő államának saját elhatározása alapján született meg. A létrejövő nemzetben abszolút elsőséggel bírnak a régi hagyományok, a kultúra, valamint a vallás is. A törzsek olyannyira megőrizték sajátosságaikat, hogy a kormányzat kénytelen volt elfogadni a törzsek szokásjogának (’urf) shari’ával párhuzamos létét, ami természetesen nem mondhat ellent az iszlám jogának. A szokásjog megsértését nem az állami bíróságok tárgyalják, hanem léteznek külön autonóm (törzsi) bíróságok, akiknek a feladata ezen esetek kivizsgálása és döntés hozása aktuális kérdésekben.
VI.
Összegzés
Elmondható tehát, hogy Jemenben, bár az első arab köztársaságok közé sorolják, és a legdemokratikusabb arab államnak tartják, nem alakult ki igazi államiság, valamint a törzshöz való lojalitás gátolja a polgárosodást is. A legtöbb területen, főleg vidéken, a kevésbé iskolázott népesség körében a törzsiség a különböző intézkedések ellenére a mai napig erősebb szereppel bír, mint az állam. Az állam sokszor el sem jut a lakosokig, vagy ha igen, akkor is a törzsi szűrőn keresztül, így nem is tudja saját szerepét megerősíteni. Érdekes helyzet elé került így az ország: a törzsiség az, ami szétválasztja, és egyben össze is tartja a rendszert, hiszen ebből nyeri a vezetés legitimációját, illetve ez biztosítja egyben maradását is. Az adminisztráció kettéválása virtuális és reális politikai térré még inkább nehezíti a helyzetet, és hiába adott a modern nemzetállami, vagy annak tűnő politikai struktúra, a polgárosodás hiánya és a valós politikai hatalom klientúra általi birtoklása megakadályozza egy nyugati mintájú demokrácia megvalósulását. A demokratikus állami berendezkedés egyik legfontosabb eleme, a politikai pluralizmus is elveszőben van, hiszen évtizedek óta ugyanaz az állam vezetése, és a különböző decentralizációs törvények ellenére a vezetés saját hatalmának fenntartásán és legitimálásán dolgozik.
VI.
Irodalomjegyzék
16
Benke József (1997): Az arab országok története. I. kötet. Alexandra Kiadó: Debrecen. Benke József (2003): Az arab országok története. III. kötet. Kairosz Kiadó: Pécs. Cahen, Claude (1989): Az iszlám a kezdetektől az Oszmán Birodalom létrejöttéig. Gondolat Kiadó: Budapest. Csicsmann László (2008): Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Dialóg Campus Kiadó: Pécs. Daftary, Farhad (2000): Aszaszin legendák. Osiris Kiadó: Budapest. Decentralization & Local Development Support Programme (DLDSP) – Project Fact Sheet: Yemen.
UNDP
hivatalos
Letöltés
honlapja.
ideje:
2011.
május
14.
http://www.undp.org.ye/governance_fact4.php Egel, Daniel (2009): Tribal Diversity, Political Patronage and the Yemeni Decentralization Experiment. North Yemen Civil War (1962-1970). Global Security. Letöltés ideje: 2011. április 22. http://www.globalsecurity.org/military/world/war/yemen.htm Green, B. G. – Weiss, A. H. (2009): Az Arabok rövid története. Kőrösi Csoma Társaság: Budapest. J. Nagy László (1997): Az arab országok története a XIX-XX. században. Eötvös József Könyvkiadó: Budapest. Manea, Elham M. (1996): Yemen, the Tribe and the State. N. Rózsa Erzsébet – Tüske László (2011): „Jázmin-forradalom” a Közel-Keleten, avagy egy új korszak kezdete? MKI-elemzések. Owen, Roger (2004): State, Power and Politics in the Making of the Modern Middle-East. Routledge: New York. Yapp, M. E. (1987): The Making of the Modern Near East 1792-1923. London, New York.
17
Yemen. European Institute for Research on Euro-Arab Cooperation – MEDEA Institute hivatalos
honlapja.
Letöltés
ideje:
2011.
május
14.
http://www.institut-
medea.be/en/countries/yemen/yemen/ Yémen, systѐme tribal. European Institute for Research on Euro-Arab Cooperation – MEDEA Institute hivatalos honlapja. Letöltés ideje: 2011. május 14. http://www.institutmedea.be/fr/pays/yemen/yemen-systeme-tribal/
18
