A trianoni döntés napjainkig tartó következményei a délvidéki (a vajdasági) magyar népesség alakulására

A TRIANONI DÖNTÉS NAPJAINKIG TARTÓ KÖVETKEZMÉNYEI …

111

MIRNICS KÁROLY

A trianoni döntés napjainkig tartó következményei a délvidéki (a vajdasági) magyar népesség alakulására A magyar népességellenes jogalap megkaparintása A Franciaország oldalán harcoló, annak minden rokonszenvét és politikai támogatását élvező Szerb Királyság győztesen került ki az I. világháborúból. A Szerb Királyság nem háborús kártérítés és jóvátétel címén akarta megfizettetni az elszenvedett háború következményeit, hanem az állítólag valamikori területeit akarta visszaszerezni. Ez a nagyszerb politikai frazeológia akkor már legalább százéves hagyományra tekintett vissza, s mindig szerves része volt a kisebbségellenesség. VUK STEFANOVICS KARADZSICS (1787–1864) a szerb nyelvújító (aki ortográfiájában és grammatikájában ugyan eltávolította a szerb nyelvet az orosztól) azt a nézetet vallotta, hogy minden délszláv, tekintet nélkül vallási és kulturális hagyományaira, szerb etnikai eredetű. ILIJA GARASANIN (1812–1874) szerb alkotmányjogász ezt a nézetet a Nacsertanije című memorandumában szerb nemzetpolitikai programmá alakította át. Először fogalmazta meg azt a szerb nemzeti politikai programot, amely szerint minden délszláv szerb eredetű, és ezért a Szerb Királyságra vár a történelmi küldetés, hogy felszabadítsa azokat a területeket, ahol szerbek idegen elnyomás alatt élnek. Az idegen elnyomók a felszabadítás után nem fognak különjogokat élvezni. Már jóval a trianoni békekötés és kisebbségvédelmi szerződés megkötése előtt JOVAN CVIJICS (1865–1927) a nagy nemzetközi tekintélyű szerb földrajztudós elárasztotta cikkeivel a nemzetközi sajtót, melyekben a nyugati szövetségesek tudtára adja, mely területekre aspirál a Szerb Királyság. Bár a szerbek még ma is legnagyobb földrajztudósuknak tartják, hamisításai nem ismertek semmilyen korlátot. A későbbiekben ő maga is részt vett aktívan az országhatár minél nagyobb területet felölelő kijelölésében. Az 1990–2000-es évek közötti balkáni „testvérháborúban” gyakran hangoztatott szerb szállóige: „Ahol az utolsó szerb sírhant van, ott van a szerb állam határa” – már általa nyert megfogalmazást. A győztes államok és elsősorban Franciaország nem akartak élni azzal a tudomány kínálta lehetőséggel, hogy JOVAN CVIJICS állításait és hamisításait ellenőrizzék. Pedig hamisításai olyan nyilvánvalóak voltak, hogy már az akkori nemzetközi tudományos élet mércéivel is ellenőrizhetők és megállapíthatók lettek volna. A győztes nagyhatalmak rossz szándéka ezáltal már nemcsak politikai és jogi, de „tudományos” alapot is kapott. A „tudományosság” mércéit alárendelték politikai akaratuknak. Ők maguk határozták meg, fogadták el és alkalmazták a gyakorlatban, a tényekkel való szembesülés nélkül.

112

MIRNICS KÁROLY

Ami Trianonban történt tehát szerb részről, nem történt véletlenül és előzmények nélkül. A nagyszerb eszmeiség áthatotta a szerb társadalom többségét kitevő parasztságot és paraszt jellegű kispolgárság tudatát. Szerteágazó eszmei gyökere volt a szerb társadalom minden rétegében. Az értelmiség tételesen megfogalmazta és szerb nemzetpolitikai programba foglalta a nagyszerb nacionalizmust. Amikor 2003. március 12-én gyilkos merényletet követtek el a szerb miniszterelnök ellen, aki szintén az erősen központosított politikai hatalmú Szerbia híve volt, a legnagyobb szerb politikus, NIKOLA PASICS mellé temették. Az I. világháborúból győztesen kikerült Szerb Királyságot az akkori miniszterelnök, NIKOLA PASICS (1846-1926) képviselte a trianoni béketárgyaláson. A békekonferencián tanúsított álláspontjai és nézetei megismerhetők néhány angol nyelvű kiadványból is. (DAVID HUNTER MILLER: The Drafting of the Covenant. London, 1978., illetve My Diary at the Peace Conference of Paris, XIII. kötet 359–360. oldal; Papers Relating to Foreign Relations of United States. The Paris Peace Conference, 1919. VIII. kötet 19. oldal, 30–35. oldal és 807. oldal; H. W. TEMPERLEY: A History of the Peace Conference of Paris. London, 1921., V. kötet 316. oldal.) NIKOLA PASICS mint a Szerb Királyság állami érdekeinek tagadhatatlanul teljhatalmú képviselője hallani sem akart a béketárgyalást megelőzően, de magán a béketárgyaláson sem semmilyen kisebbségvédelemről – legkevésbé magyar kisebbségvédelemről. Az ő politikai filozófiája: Vi bona rapta! A nézetei így összegezhetők: 1. A megalakuló államközösség voltaképpen nem új állami formáció, hanem azonos a Szerb Királysággal. A Szerb Királyság legitim és legális folyamatosságát állítja vissza a valamikori és most visszaszerzett területein, ezért semmilyen kisebbségvédelmi szerződésre nincs szükség, mert ez precedenst teremtene. Mint az ismeretes, a béketárgyaláson az Új Államok és Kisebbségi Bizottság 1919 júliusában kezdte el a munkát. NIKOLA PASICS már 1919. augusztus 1-jén e bizottság tudtára adta, hogy az új állam ugyan szerb-horvát-szlovén elnevezésű, háromvallású lesz, és két írásmódot használ majd, de szerb etnikai eredetű népekről lévén szó, az új állam a Szerb Királyság folytatásaként fog létrejönni. NIKOLA PASICS kategorikusan kijelentette, hogy „a kisebbségvédelmet illető kérdéseknek ebben az államban nincs gyakorlati alapja”. NIKOLA PASICS tehát teljesen és következetesen elutasított mindenféle nemzetközi kisebbségvédelmi megoldást. Következetesen továbbment ezen a gondolatmeneten, és azt is kimondta, hogy az állítólagos kisebbségvédelem nemzetközi szerződésekkel rendezése „sérti a szerb állam szuverenitását”. Ugyanezt az álláspontot védte a Delegációk Vezetőinek Tanácsában is. Elmondható, hogy NIKOLA PASICS hajlíthatatlan magatartása eredményt hozott. A szerbekkel megkötött kisebbségvédelmi szerződésbe nem került be úgyszólván egy olyan tétel sem, amely valóban hathatósan szavatolta volna a nemzetközi kisebbségvédelmet. A kisebbségvédelmi szerződés minden egyes tétele jogi garanciális szempontból általános és üres volt. Politikai szempontból bármikor átértelmezhető volt a pasicsi nagyszerb filozófia szellemében.


113

A nagyhatalmak a békekonferencián csupán egy dologban voltak részben következetesek: abban, hogy mégis új államról van szó, amely közvetlenül nem lehet mindenben jogutódja a Szerb Királyságnak, ezért az új államnak adományozott területek sem lehetnek a Szerb Királyság részei. Az adományterületek ugyanis korábban sem tartoztak a Szerb Királysághoz. Ennek ellenére NIKOLA PASICS megkapta azt a lehetőséget, hogy a nemzeti kisebbségeket, amelyek az új ország lakosságának egy harmadát képezték, úgy kezelje, mint meghódított népeket, állami szerzeményt, a szerb nép tulajdonát. Vi bona rapta! Hangsúlyoznom kell, hogy a trianoni döntés és a szerbekkel kötött kisebbségvédelmi szerződés olyan szilárdnak és megváltoztathatatlannak bizonyult, hogy lényegén nem változtatott, hanem még tovább rontott az 1945–1946-ban megtartott párizsi békekonferencia is. Mi több, a trianoni döntés és nemzetközi kisebbségvédelmi szerződés lényegében egészen 2002-ig ugyanolyan hatékony erejűnek bizonyult Szerbiában, mint 1919-ben. Csupán az volt a különbség, hogy a szerbek ma már a jogi műveltség jóval magasabb fokán állnak. Ügyesebbek NIKOLA PASICSnál. Mindig más és más, de a kor jogi és politikai frazeológiájának megfelelő alkotmányos és jogi köntösbe öltöztetik eredeti politikai szándékaikat a nemzeti kisebbségekkel szemben. Ennek a szándéknak mindig ugyanaz a lényege: a magyar kisebbséget azzal a területtel, amelyen él, a szerb nép a karddal hódította meg (RADOMAN BOZSOVICS, a vajdasági kormány elnöke 1990–1994 között ezt többször is a magyarok tudtára adta). Ennek okán nemcsak a terület, de a magyar nemzeti kisebbség is a szerb nép szerzeménye, és a szerb állam tulajdona. „Akinek nem tetszik, fel is út, le is út!” Hangsúlyoznom kell, hogy az integrista, jugoszláv szellemiségű kommunista forradalmárok s maga TITO sem, mert változtatni a trianoni döntés és kisebbségvédelmi szerződés lényegén és szellemiségén, azért, mert bírni akarta a szerb nép teljes támogatását és bizalmát, nemcsak a szerb kommunistákét. Ennek következtében TITO valóban nagyobb népszerűséget élvezett a szerbek, mint a horvátok körében. TITO 1944 végén, minden bizonnyal a szerb kommunista-nacionalista követelésekre való tekintettel, katonai közigazgatást vezettetett be a magyar és német nemzetiség által lakott területeken. Ami a délvidéki magyarokat illeti, TITO helyett a tábornokai utólag többször is kimondták, mi is volt a katonai közigazgatás igazi célja. A tábornokok közvetlenül TITÓnak voltak alárendelve, és neki tartoztak felelősséggel. A Vajdaságon kívül katonai közigazgatást az ország területén máshol nem vezettek be. A katonai közigazgatásnak egyetlen célja volt: a vérbosszú és a szabadrablás lehetővé tétele. A vérbosszúnak és szabadrablás engedélyezésének célját így fogalmazta meg az a tábornok, IVAN RUKAVINA, aki elrendelte a katonai közigazgatást: „A nemzeti jövő és a terület délszláv jellegének megszerzése miatt volt rá szükség”. Nikola Petrovics, a Jugoszláv Kommunista Párt Tartományi Bizottságának tagja hasonlóképpen fogalmazott. A katonai közigazgatás, vagyis a vérbosszú és szabadrablás hónapjaira azért volt szükség, „hogy biztosítsuk Bácska, Bánát és Baranya délszláv jellegét”. (Az idézetek megtalálhatók A. SAJTI ENIKŐ megjelenésre váró doktori disszertációjában, melynek címe: Impériumváltások, revíziók és kisebbség.

114

MIRNICS KÁROLY

A magyarok a Délvidéken 1918–1947) NIKOLA GATYESA szerb történész négy könyvében dolgozta fel a szerb nép betelepítését a magyar és német nemzetiség által lakott területekre. Külön feldolgozta Bácska, Bánát és Szerémség szerbek által való kolonizálását 1919–1941 között, s még egy könyvében feldolgozta az újabb betelepítéseket is 1945–1948 között. Nem titkolja örömét, hogy ez a kolonizáció sikerrel járt, és vele a szerbek évszázados álma valósult meg. Bár kommunista meggyőződésű volt, csak egy cél lebegett előtte munkája közben: rámutasson a szerb népességi túlsúly erősítésére mindenütt, ahol arra szükség volt. Nyilvánvaló, hogy a betelepítéseknek mindenkor egy célja volt a Délvidéken: biztosítani a szerb népesség többségét. A következő, 1945–1986 közötti időszakban TITO és valamennyi követője politikai beszédében, valamint ezen eszmeiség kiszolgálójaként jelentkező jogi és politikai szakirodalomban is kötelező (szinte már közhelyszerű) volt minden alkalommal a következők hangsúlyozása: az egymás belügyeibe való be nem avatkozás, az abszolút állami szuverenitás elve az államközi és nemzetközi kapcsolatokban. Ennek az elvnek a legnagyobb szószólói mindenkor a szerb kommunisták-nacionalisták voltak. Az elv hangsúlyozásának csupán egy célja volt: a kisebbségi kérdést belügyi és állambiztonsági kérdésként kezelni, az amúgy is semmitmondó nemzetközi kisebbségvédelmi szerződéseket átértelmezni abban az értelemben, hogy nem is szerződések, hanem csupán nem kötelező ajánlások. A vadnacionalista, nagyszerb eszmeiségű NIKOLA PASICS és a humanista internacionalizmusra, testvériség-egység szellemére hivatkozó szerb kommunisták között – bár ezt az utóbbiak mindig tagadták – megmaradt a soviniszta nézetazonosság. Nikola Pasics nyíltan hangoztatta a nagyszerb nacionalista ideológiát. Szerb nemzetpolitikai programjának a kisebbségekkel szemben erőszakkal szerzett érvényt; a horvátokkal és szlovénekkel szemben azonban ez nem sikerült neki. A szerb kommunisták sokkal kenetteljesebb, körmönfont és fülbemászó frazeológiával közelítették meg a kisebbségi kérdést. A jugoszláv integrális ideológia kínálta lehetőségekkel takaróztak. A francia forradalomból ismert testvériség-egység jelszót hangoztatva jelentős eredményeket értek el. Több ezer, folyóiratokban megjelent tanulmány és „kutatási eredmény”, több millió propagandacélú újságcikk szolgált bizonyítékul a pasicsi és a nagyszerb nacionalista nemzeti program céljainak elleplezésére. Ugyanakkor a nagyszerb nemzeti program hatékonyan és tevékenyen jelen volt, és áthatotta valamennyi társadalmi réteg gondolkodásmódját és viselkedését a mindennapi életben; legjobban az értelmiségi és politikai elitét – a kommunistákét. A Szent Száva-i és Szent István-i hagyományok és örökség között áthághatatlan világnézeti és erkölcsi szakadék volt. Ezt a szakadékot nem is akarták és nem is lehetett volna áthidalni néhány ügyesen kigondolt jelszóval. A SZLOBODAN MILOSEVICS nevéhez fűződő legújabb, 1986–2000 közötti időszak eggyel tovább lépett, és tagadta a trianoni polgári nacionalista és soviniszta örökséget is. A trianoni polgári nacionalizmus beérte azzal, hogy jó magyarnak tekinthető az, akiből jó szerb lesz, s ha jó szerb lesz belőle, akkor hagyjuk nyugton”. Az új, milosevicsi politikai elv és eszmeiség szerint csak az lehetett jó magyar, aki elmenekült


115

vagy meghalt a harctéren a szerb érdekeket védelmezve. Minden kisebbség, így a magyarok által lakott területeket is a magyarok nélkül akarta megkaparintani és kizárólag csak a szerbek számára megtartani. Szerb nemzeti tulajdonban akarta megtartani a területet annak nemzetiségi népessége nélkül, kisemmizve vagyonából. A hírhedté vált szerb mondás jellemző az egész milosevicsi korszakra: „egy szendvicset nekik ahhoz, hogy elérjék és átkeljenek a határon”. A terület népesség nélküli megszerzése jellemző a szerb újfasizmusra. Korszerűsített formában jelentkezett. Sokat kell majd foglalkozni a jövőben vele, hogy végleg kifejtsük jogi” göngyölegéből. Ennek a korszaknak az a szerb lényege, hogy kötődik a népirtás és etnocídium kizárólagos gyakorlatához, feltételezve azt, hogy kedveznek hozzá a nemzetközi körülmények, és itt az alkalom rá, hogy végképp megszabaduljanak a magyaroktól. Ha ugyanis ez teljesen sikerül, szükségtelenné válik a határmódosítás, a szerbek megerősíthetik a messze északra kitolt etnikai és nyelvhatárukat. A történelmi folyamatok azonban nem így működnek. A határokat nemcsak etnikai okokból módosították és módosítják. Bizonyosan állítható, hogy a XXI. században is lesznek határmódosítások, változtatások, átrendezések és kiigazítások a balkáni és közép-európai térségben. A trianoni diktátum I. A délvidéki (a vajdasági) politikai és közigazgatási térszerkezet változásai a magyar kisebbségellenes politika szolgálatában A németek kiirtása óta a Délvidéken egyedül a magyar nemzeti kisebbség rendelkezik politikai súllyal (a többi kisebbség napjainkban már inkább etnikai csoport vagy szórvány jellegű). Ezért nyilvánvaló, hogy a közigazgatási térszerkezetben alkalmazott minden egyes változtatás a magyar nemzeti kisebbség politikai súlyának, nemzeti kohéziós erejének felszámolására irányult. 1. Az ún. Vajdaság területe 1918 után Bácskán és Bánáton kívül felölelte Baranyát is, Szerémség viszont nem tartozott hozzá. Inkább földrajzi fogalom volt, jelentős közigazgatási hatáskör nélkül. 2. Az ún. Dunai Bánság magába foglalta a mai Közép-Szerbia jelentős részét is. Ezzel csökkentették a magyar és német népesség arányát a közigazgatási egység népességének összes százalékában. 3. A mai Vajdaság területét (Bácska, Bánát és Szerémség) 1946-ban alakították ki, és kisebb közigazgatási határmódosításokkal (a belgrádi ipari medence környékén) a mai napig fenntartották. A Vajdaságnak 1946-tól 1974-ig csupán végrehajtó közigazgatási hatásköre volt, az 1974-es alkotmány szerint azonban alkotmányozó, törvényhozó, végrehajtó és önálló bírósági hatáskörrel is rendelkezett. Bár nem volt teljesen önálló föderális egység – nem volt, mint a tagköztársaságoknak, elszakadási joga –, önállósága minden más területen megközelítette azt. 4. A milosevicsi rendszer 1990-ben megszüntette a Vajdaság önálló alkotmányozó, törvényhozó, végrehajtó és bírósági hatáskörét, és ismét földrajzi fogalommá változtatta.

116

MIRNICS KÁROLY

Valamennyi politikai és közigazgatási intézkedésnek az volt a célja, hogy biztosítsa: a) a szerb népességi többséget, és lehetővé tegye b) a Vajdaság területére a szerbek folyamatos beköltözését és betelepítését. A szerb népességi többség alakulása az összlakosság százalékában a következőképpen alakult a Vajdaságban: 33,8% 1910-ben; 35,1% 1921-ben; 50,6% 1948-ban; 51,1% 1953-ban; 54,9% 1961-ben; 55,8% 1971-ben; 54,4% 1981-ben; 56,9% 1991-ben; 65,1% 2002-ben. Bácskában a szerb népességi többség alakulása a következő volt: 20,4% 1910-ben; 23,5% 1921-ben; 25,0% 1931-ben; 37,6% 1948-ban; 38,7% 1953ban; 41,8% 1961-ben; 43,1% 1971ben; 42,9% 1981-ben; 45,6% 1991-ben és 55,4% 2002-ben. A Bánátra vonatkozó adatok a következők: 40,1% 1910-ben; 42,0% 1921-ben; 43,6% 1931-ben; 59,6% 1948-ban; 60,4% 1953-ban; 65,1% 1961-ben; 65,4% 1971ben; 63,7% 1981-ben; 66,6% 1991-ben; 71,1% 2002-ben. A szerémségi adatokat nem részletezem, csupán rámutatok arra, hogy a 2002-es népszámlálás a szerbek arányát 83,6%-ra tette. (Végleges népszámlálási adatok alapján a szerző számításai). Rá kell mutatni: attól függetlenül, hogy szétesett a volt szocialista jugoszláv térség, és területén létrejöttek az önálló délszláv államok, továbbra is folyamatos a szerbek bevándorlása a Vajdaság területére. Az 1998-as és 1999-es vándormozgalomra vonatkozó adatok igazolják, hogy a Vajdaságba az egykori szocialista Jugoszlávia tagköztársaságaiból továbbra is évi tízezer jövevény vagy beköltöző érkezik. A régi Jugoszlávia szétesésével tehát nem szűnt meg a szerbek kiköltözése az egykori tagköztársaságokból. A Vajdaság kolonizációja továbbra is élő valóság. A közigazgatás alsóbb szintjei: a járások kialakítása, később megszüntetése, majd a milosevicsi rendszerben a körzetek létrehozása is kimondottan azt a célt szolgálta, hogy a magyarságot: a) megfossza politikai cselekvőképességétől, b) gazdaságilag kizsákmányolja, c) lelkületében megalázza, és hozzászoktassa, hogy ügyes-bajos dolgai elvégzése miatt a szerb közigazgatási központokba menjen, és ott alázattal viselkedjen. Ahol csak lehetett, szerb többségű, több települést magába foglaló községeket (opstinákat) hoztak létre a közigazgatás legalsóbb szintjén is. Ezzel sikerült ellehetetleníteni és teljes ellenőrzés alá vonni a legkisebb méretű magyar politikai vagy társadalmi önszerveződési próbálkozásokat is. Évezredes történelmi és közigazgatási hagyományokat semmisítettek meg. A szerb félelem az esetleges határmódosításoktól állandósult 1918–2002 között. A vajdasági szerbek által írt politikai tiltakozás, amely a Vajdaság kizsákmányolására vonatkozik, politikailag erőtlen, mert nem őszinte. Újvidéktől északra a Vajdaságban 1986 óta nagyvállalati és középvállalati szinten semmilyen, kisvállalkozási szinten pedig csak jelentéktelen tőkebefektetés, illetve beruházás történt az iparba és mezőgazdaságba. A privatizációs folyamatot a Vajdaságban úgy irányították, hogy a termelő és kereskedelmi kapacitások tőkebővítés nélkül történtek. Az új, élősdi tulajdonosok közép-szerbiai vagy belgrádi származásúak. Új tulajdonosok, de nem tőkés vállalkozók. A privatizációs folyamat ugyan felgyorsult, de eredménytelen marad mindaddig,


117

amíg a vállalatok nem kerülnek a tőkés vállalkozók kezére. A külföldi beruházások és befektetések mérete jelentéktelen, s az is marad, mert a privatizáció idáig maffiózó jellegű. A délvidéki (a vajdasági) magyarokat úgyszólván teljesen kizárták a nagyvállalatok és középvállalatok privatizációs folyamatából! Hivatalos kimutatások szerint az adóbehajtás, az áram- és vízhasználati és más kommunális javak fogyasztási díjainak megfizettetése a Bácskában és Bánátban 80%-os, Közép-Szerbiában azonban csak 40%-os. A magyarok jó adófizető és fegyelmezett polgárok. A „zsíros” délvidéki termőföld volt és maradt Szerbia „fejőstehene”. II. A délvidéki (a vajdasági) etnikai térszerkezet változásai a magyar kisebbségellenes politika szolgálatában Szinte még meg sem száradt a tinta a trianoni békeszerződésen és kisebbségvédelmi szerződésen, az újonnan alakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban népszámlálást tartottak. Már az 1921-es népszámlálás adatait példátlan revíziónak vetették alá. Bár csak később hozták meg a hírhedt névelemzésről szóló PRIBICSEVICS törvényt (amelyet egészen 1941-ig alkalmaztak), a népszámlálás adatainak feldolgozásában máris alkalmazták. Akinek a vezetékneve nem volt magyar hangzású, hiába vallotta magát az összeíráskor magyar anyanyelvűnek, mégis mint más anyanyelvű került a statisztikai feldolgozásba. Ismeretes, hogy több tízezer bácskai német, bár még tudatában volt német etnikai eredetének, büszke volt magyar nemzettudatára, és anyanyelvi szinten beszélte a magyar nyelvet is. Őket németekként mutatták ki a népszámlálás adatai. A zsidó vallású magyarokat erőszakkal szakították ki és idegenítették el a magyar nemzetiségtől. Amikor elfogadták a PRIBICSEVICS törvényt, azonnal elrendelték a nem magyar hangzású vezetéknevű, de magyar anyanyelvű gyerekek szerb tannyelvű iskolákban való oktatását. A németek, zsidók, bunyevácok és több más nemzetiség esetében egy teljesen természetes, több évszázados, erőszakmentes asszimilációs folyamatnak fordították meg az irányát. Csak becslésekbe bocsátkozhatunk, hogy a magyar nemzettudatúak számát ezáltal mennyivel csökkentették közvetlenül, és még inkább közvetve, a természetes népmozgalom további alakulásában. A magyar anyanyelvűek számának növekedését ezzel sikerült megállítani: a Vajdaság mai területén 1921-ben 371006 magyar anyanyelvűt, 1931-ben pedig 376176-ot állapítottak meg. Az Osztrák-Magyar Monarchiában 1910-ben tartották meg az utolsó népszámlálást, s eszerint a mai Vajdaság területén 425711 magyar anyanyelvű élt. A szerb politikai erőszak következtében tehát, összehasonlítva az 1910-es alappal, 1921-ig legalább 55000–60000 magyar anyanyelvűvel, 1931-ig pedig 60000–70000 magyar anyanyelvűvel sikerült csökkenteni számukat. Amikor VLADAN JOJKICS 1931-ben közzétette a hírhedté vált könyvét (Nacionalizacija Bačke i Banata. Novi Sad, 1931), tulajdonképpen nem tett mást, mint a magyar elnemzetlenítés szerb népesedési politika által alkalmazott módszereinek tízéves tapasztalatait összegezte, és ennek alapján meghatározta a nemzetiségellenes népe-

118

MIRNICS KÁROLY

sedési politika további teendőit. Ezeknek a módszereknek a lényegén nem változtatott semmilyen politikai változás. E módszerek alkalmazása ugyanis a szerb „népi jellegű” nacionalizmus természetéből eredt egészen 2003. április 2-ig (ekkor vették fel Szerbiát az Európa Tanácsba). Csak röviden ismertetem e módszerek lényegét, természetét, alkalmazását és máig tartó következményeit. 1. A szerb betelepítések méreteinek hatása a Délvidékre (Vajdaságra) lenyűgözők és félelmetesek. a)A szerb demográfusok között nincs egyetértés abban, hogy milyen méretű volt a szerb betelepítés a két világháború között. Két adattal is rendelkezünk. Az egyik szerint a Délvidékre (Vajdaságba) 1918–1941 között 100000 szerbet telepítettek be. Ez az összes vajdasági népesség 5,7%-a volt 1931-ben. A másik adat szerint 150000 főt telepítettek be. Az első adat szerint Bácskába 29465 főt telepítettek be, vagyis az 1931-ben megállapított összes bácskai népesség 3,8%-át. Bánátba 54665 főt telepítettek be, vagyis az összes népesség 9,7%-át. A Szerémségbe 8775 fő költözött, vagyis az összes népesség 2,1 %-a (Branislav Durdev: Posleratno naseljavanje Vojvodine. Matica Srpska, Novi Sad 31-32 oldal). Ez a betelepített népesség a Vajdaságban 130 új települést hozott létre: 64-et Bácskában, 42-őt Bánátban és 24et Szerémségben. Az eredeti cél azonban JOJKICS szerint nem valósult meg a két világháború között. Ezt DJURDJEV is megerősíti. Eltökélt szándék volt ugyanis a kormány részéről, hogy 500000 szerbet kell betelepíteni a Vajdaságba. b) Kommunista állami szervezésben 1945–1948 között 216306 szerbet telepítettek be a Vajdaságba. Ez Vajdaság összes népességének a 13,2%-át adta (BRANISLAV DURDEV, id. mű 80. oldal). NIKOLA GATYESA adatai ettől valamenynyire különböznek. Szerinte 225696 szerb érkezett a Vajdaságba. (NIKOLA GAČEŠA: Agrarna reforma i kolonizacija u Vojvodini. IMEO, Novi Sad, 1986. 53. oldal). c) A Vajdaságba beköltözött szerbek száma a 1948–1981 között 397917 főt tett ki. (BRANISLAV DURDEV, id. mű 105. oldal). Csak 1971–1981 között 91427 szerb költözött be a Vajdaságba. Az 1991-es népszámlálási adatok szerint Vajdaságnak 2013889 lakosa volt, ebből 390000 (19,3%) más köztársaságok területéről vándorolt be. A felsorolt adatok szemléltetik, hogy a szerb népesség a Vajdaságban az elmúlt fél évszázadban is állandó utánpótlást kapott az ország más részeiből. A nemzedékcsere és halálozások ellenére is a Vajdaság népességének 20%-a más köztársaságokból származott. Bár 1998-ban és 1999-ben a volt jugoszláv térségben (Koszovót kivéve) megszűntek a háborús cselekmények, a Vajdaságba újabb tízezrek települtek be a többi volt tagköztársaságból. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság korábbi területéről 1991– 2002 között Szerbia területére óriási számú menekült érkezett. Annak ellenére, hogy ebben az időszakban többszázezer menekült kapta meg a szerbiai állampolgárságot, 2003-ban a menekültek száma a hivatalos sajtó szerint még mindig 400000 fő volt. A menekültek számához azonban hozzá kell adni azoknak a számát is, akik kénytelenek voltak Koszovó területéről átköltözni Közép-Szerbiába és a


119

Vajdaságba. Ezek száma 200000 fő. Ezek szerint Szerbia területén még mindig 600000 menekült és áttelepült szerb él (az utóbbiak nem élveznek menekült státust a Nemzetközi Vöröskereszt jogszabályai szerint, mert azonos ország területéről valók). Ez az óriási számú menekült most „rostálódik”: ide-oda vándorol az ország területén. Keresi a végleges letelepedés és munkavállalás lehetőségét. Biztonsággal állítható, hogy legnagyobb részük (mint azok legnagyobb része is, akik már megkapták az állampolgárságot) a Vajdaságban és Belgrád környékén fog letelepedni. A Vajdaságban a szerbek aránya már a 2011-es népszámlálás idejére elérheti az összes népesség 80%-át. 2. A magyarok kitelepítésére és kiköltözésére vonatkozó adatok teljesen megbízhatatlanok. a) Az 1918–1924 között kitoloncolt magyar tisztviselők, értelmiség, tőkések, nagybirtokosok és más társadalmi réteghez tartozók számát 44903 főre teszi KOCSIS KÁROLY (KOCSIS KÁROLY – KOCSISNÉ HÓDOSI ESZTER: Magyarok a határon túl. Tankönyvkiadó, Budapest, 1991, 65.oldal) Az 1921–1930 között kivándorolt délvidéki magyarok száma JOJKICS adatai szerint 15040 fő volt (id. mű 132. oldal). Az 1931–1941-es időszakra vonatkozó kivándorlási adatok ismeretlenek. Ekkor sem szűnt meg a kivándorlás, történtek atrocitások és kitoloncolások. b) Az 1944–1945-ben vérbosszú (genocídium) áldozatává vált délvidéki magyarok pontos száma még mindig ismeretlen, mert keveredik a Délvidékről elüldözöttek (etnocídium) számával. Együttes számuk azonban bizonyíthatóan meghaladta a 20000 főt. c) Az 1945–1961 között disszidált délvidéki magyarok száma több ezerre tehető. A szerb hatóságok soha sem gördítettek komoly akadályt a délvidéki magyarok emigrációja elé a nyugati országokba. d) Számításaim szerint (amelyek népszámlálási és vitális statisztikai adatokon alapulnak), 1961–1991 között 60000 délvidéki magyar emigrált, általában úgy, hogy vendégmunkásnak jelentkezett, s ezt a státusát tartós emigrációvá változtatta a nyugat-európai és tengeren túli országokban. e) Az 1991–2002 közötti időszakban számításaim szerint nem 15000 délvidéki magyar hagyta el a szülőföldet, mint ahogyan az hamisan következne a népszámlálási és vitális statisztikai adatokból, hanem újabb 50000–60000 fő. (Szerbiából sem 396000 fő – és ebből a számból 67000 vajdasági – tartózkodott külföldön, hanem jóval több; számuk meghaladta a félmilliót, illetve a 100000-et). Ennek következtében a délvidéki magyarok száma 80–90000 fővel csökkent. Ebben a számban jelen van a 35000 fős csökkenés is, amely abból következik, hogy a halálozások száma kétszer nagyobb volt a születések számánál. Történt azonban valami eddig hihetetlen is. Az történt ugyanis, hogy ismét magyar nemzeti hovatartozásúnak tartotta magát nagyszámú, előzőleg magyar anyanyelvű szerb és jugoszláv. Ennek tudható be, hogy a délvidéki magyarok száma az 1991-ben megállapított 339400 főről csupán 290000 főre csökkent, vagyis 49400 fővel. A 2002–2011-es időszakban sem fog megszűnni az emigráció folyamata. Biztosan állítható, hogy Szerbiából újabb 150000 ember fog emigrálni külföldre (a

120

MIRNICS KÁROLY

Vajdaságból legalább 50000 fő). A becslések szerint azonban elérhetik akár a 250000 főt is. 3. A szerbeknek sikerült megvalósítani a harmadik szándékukat is. A magyarok aránya az összes lakosság százalékában 1991-ben Szabadkán 39,6% volt (1910-ben 58,7); Újvidéken 8,8 (1910-ben 39,7); Óbecsén 50,5 (1910-ben 64,5); Topolyán 66,9 (1910-ben 98,9); Becskereken 17,6 (1910-ben 42,1); Zomborban 9,7 (1910ben 32,9); Temerinben 55,6 (1910-ben 97,2); Kúlán 17,4 (1910-ben 40,3); Törökkanizsán 38,7 (1910-ben 61,0); Törökbecsén 30,2% (1910-ben 45,1) stb. A 2002-es népszámlálás vonatkozó adatait még mindig nem tették közzé. Ezek lesznek az igazán lesújtóak. Mit nem sikerült megvalósítani a szerb polgári és kommunista nacionalistáknak a kisebbségellenes politikában? Sándor király szándéka volt és kész tervet dolgoztatott ki a délvidéki magyarok széttelepítésére Ó-Szerbia terméketlen kőrengetegébe és a maláriás-mocsaras Macedónia területére. (Sajnos, nem sikerült megszereznem a terv szövegét, de az Újvidéki Egyetem Földrajztudományi Karán rendelkeznek a terv levéltári iktatószámával és fénymásolatával.) Nem sikerült áttelepíteni a délvidéki magyarokat Magyarországra, mint ahogyan azt kitervelték a nagyszerb eszmeiségű, de magukat kommunista forradalmároknak valló szerbek. Ezzel a tervvel szemben lagymatag ellenállást tanúsított Rákosi Mátyás is, de nem ez volt a döntő a terv kivitelezésének leállításában. A szerbek megijedtek attól, hogy elveszítik a szövetségesek közvéleményének a támogatását; Moszkva „leintette” őket. Sikerült a terv másik változatát eredményesen megvalósítani: kiváltották a délvidéki magyaroknál a JOJKICS által megtervezett depopulációs folyamatot. A délvidéki magyarok a középkorban, a török kiűzése és az újratelepítés után is mindig a magyarság leggyorsabban szaporodó részét képezték. Születési ezrelékük jóval meghaladta a szerbekét, a halálozási ezrelékük pedig alacsonyabb volt a szerbekénél. Ettől féltek legjobban a szerbek. Tervük része volt, hogy mindenáron megtörik a magyarok életerejét. Évtizedeken keresztül a magyarlakta részeken nem történtek jelentős nagyságú, központi pénzforrásból létrehozott ipari beruházások. Adókkal és jövedelem-elvonással az ország más részeire irányították a beruházásokat. A magyarlakta részeken tartós munkanélküliséget idéztek elő. A munkás és értelmiségi fiatalságot szétszórták a nagyvilágban. A délvidéki magyarság átlagos életkora 1991ben 42 év volt. A 2002-es népszámlálás ennél is rosszabb átlagos életkort fog kimutatni. Akiket nem sikerült elüldözni a nacionalista szellemű szerb kisebbségi politikával, azokat a délvidéki papok és lelkészek fogják eltemetni. Összefoglaló Az akkori történelmi kor szemszögéből vizsgálva sem, a mai koréból pedig végképpen, a Magyar Királyság statisztikai szolgálata nem gondolta következetesen végig az 1867-es kiegyezés utáni népszámlálások módszertanát. A statisztika, a többi tu-


121

dományterületek eredményére támaszkodva, mindenkor a társadalmi érdekek mellett mindenkor a politikai érdekeket is ki kell, hogy fejezze. Az a tény ugyanis, hogy a magyar nemzet fogalma a Szent István-i eszmeiséggel és hagyományokkal összhangban évszázadokon keresztül, de mindenekelőtt az 1868/44-es törvény szerint mint politikai nemzet nyert megfogalmazást (ILLYÉS GYULA szerint is magyarnak tekinthető az, aki vállalja a magyarságot), szükségessé tette volna, hogy a népszámlálási kérdőíveken ne csak az anyanyelvre és a másik nyelv ismeretére, hanem a polgár nemzeti hovatartozására is rákérdezzenek – kikerült a statisztikusok látóköréből. Ha nem így történik, hanem rákérdeztek volna a Magyar Királyság területén élő polgár nemzeti hovatartozására is, érthetőbbé tette volna a Magyar Királyság rendkívül bonyolult alkotmányos rendjét és politikai nemzeti jellegzetességei megismerését. Ez fontos lett volna elsősorban az Amerikai Egyesült Államok szempontjából, amely kezdettől fogva hasonló polgári hagyományokra alapult, és ott ma sem a nyelvi, hanem mindenekelőtt a politikai nemzethez való hovatartozás a legfontosabb. A trianoni döntés egész biztosan nem lett volna annyira végzetes következményű, mint ahogy az megtörtént, mert a győztes felek hozzáállása nagyobb mértékben megoszlott volna egymás között az államhatárok meghatározásának kérdésében. A párizsi béketárgyaláson az Amerikai Egyesült Államok véleményének nem volt akkora súlya, mint Franciaországnak. Ennek ellenére a véleményét nem lehetett volna annyira mellőzni, mint ahogyan az történt. A XIX. században minden európai nagyhatalom lázas őrületben és gyors ütemben igyekezett kiteljesedni mint nemzetállam. Az Osztrák-Magyar Monarchia létrehozásával és a kiegyezéssel alkotmányjogilag – még ha az embrionális alakban is jelent meg – egy más típusú (a teljes szuverenitás egy részéről lemondó, rész-szuverenitású) államberendezés alapját kezdték lefektetni. Az akkori Európában úgyszólván nem volt senki, aki ezt az alkotmányos és jogrendszert megértette – még kevésbé egyetértett vele. Talán csak a mai Európa-uniós törekvések teszik nagyobb mértékben érthetővé és elfogadhatóvá az akkori kiegyezés jogállami alapjainak vonatkozásait és törekvéseit. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy ez a jogrendszer keletkezésében még nem volt következetes és kiteljesült. Dualista maradt, nem lett még csak trialista sem, holott a különböző autonómiák intézményrendszerét kellett volna kialakítania. Ez elkerülhetetlenné tette a trianoni döntést, a következményei azonban nem lettek volna ennyire végzetesek, sorsszerűek, ha a magyar jogtudomány, a statisztika, a földrajztudomány, a demográfia összehangoltabban jelent volna meg az akkori nemzetközi tudományos életben és politikai közvéleményben. Éppen az ellenkezője történt: az utódállamok értelmiségi és politikai elitje e tekintetben a helyzet magaslatán volt. A mulasztásokat ügyesen használták ki a szerbek a maguk számára a Délvidéken. A NIKOLA PASICS által vezetett küldöttség sikeresen együttműködött JOVAN CVIJICcsel és SZLOBODAN JOVANOVICcsal, a nagytekintélyű nemzetközi jogásszal. Teljes egészében érzékelték a magyar statisztika fogyatékosságait, és ezeket sikeresen kihasználták a maguk javára. A magyar társadalomtudományok sem tételesen, sem egységes rendszerbe foglaltan, sem összehangoltan, sem elég bizonyító tényt felsorakoztatóan nem készültek fel már a

122

MIRNICS KÁROLY

kiegyezéstől kezdve a magyar politikai érdek védelmére, különösen abban az értelemben, hogy a politikai nemzet fogalma nem más, mint egy „örökös népszavazás” (Renan). A nemzetközi tudományos színtéren nem jelentek meg önállóan és nem hallatták hangjukat a nemzetközi politikai közvéleményben. Ellenkezőleg, az utódállamok részéről összehangoltan és tervszerűen dolgoztak az Osztrák-Magyar Monarchia megdöntésén. Ez ezt a törekvést „self-fullfilling prophethy” jellegűvé tette. Ennek ellenére az utódállamok számára is sok volt az ismeretlen tényező: elsősorban a nagyhatalmak szeszélyes, minden pillanatban változó gazdasági érdeke és politikai akarata, valamint az egymás közti erőviszony változása. Ez viszont az egész bomlási folyamatot nem minden vonatkozásában tette szükségszerűvé, hanem sok vonatkozásában véletlenszerűvé is. Aki „szemfülesebb” volt, és a napi eseményekben beállt változásokat ismert, és képes volt a maga javára fordítani, az járt jobban. Az utódállamok is sodródtak tehát az események áradatában (vatitinatio ex eventu). Az 1918–1920-as párizsi béketárgyaláson Szerbiának sikerült a nemzeti önrendelkezés meghatározásának tekintetében az etnikai elvet „kolaterálissá” (JOVAN CVIJICS) tenni – vagyis mellőztetni a nagyhatalmak részéről. Elhitették az akkori Európa politikai közvéleményével, hogy ők voltak a XVII. századtól kezdve Bácska és Bánát őslakói, mert a magyarok feladták és kiürítették e területeket, hogy erőszakos asszimilációnak voltak kitéve a magyarok részéről, hogy mindenütt kezdettől fogva abszolút vagy relatív többségben voltak, hogy a délvidéki városok szerbek által megvásárolt földeken vannak. Azon túlmenően, hogy saját abszolút szuverenitásukra hivatkoztak, Bácska, Bánát és Baranya esetében következetesen elutasították a fölkínált kisebbségvédelmi szerződést, megtagadták végrehajtását, és utóbb is csak kényszerből írták alá az angol-amerikai nyomásra. Megtagadták a kisebbségvédelmi szerződést, és egészen 2002-ig sohasem tartották be. „Szerbia területén nem lehet kisebbségvédelem, még akkor sem, ha a győztes szövetséges nagyhatalmak azt megkövetelik Szerbiától” – hangoztatta a szerb kormány. „Szerbia nem lehet fél-szuverén állam”. „Szerbiát nem lehet úgy kezelni, mint a capitas deminutio tárgyát”. „Szerbia nem egyezhet bele a kisebbségvédelembe, mert idegen államok védnöksége alá kerülne, és úgy kezelnék, mint félcivilizált országot.” „A kisebbségvédelem állandó polgárháborús állapotot jelent”. „A kisebbségvédelem képlékeny állapottal jár: az államnak nincs szilárd alapja.” Ezek az idézetek a szerbek mai napig legnagyobb, nemzetközi tekintélyű alkotmányjogászától, SZLOBODAN JOVANOVICStól hangzottak el a békekonferencia kapcsán. Az elutasító magatartás mögött mindig egy cél bújt meg: elszerbesíteni Macedóniát és Vajdaságot. „Éppen az igazságtalan elvek voltak alapvetők és jellemzők a békekonferencia munkájára. A titkos szerződések többet értek minden elvnél, különösen annál, hogy hol akarnak élni a nemzetiségek” – állapította meg ANDREJ MITROVIC: Jugoslavija na konferenciji mira 1919–1920 (Beograd 80-85. old.) című könyvében. A politika részéről NIKOLA PASICS, a jogtudomány részéről SZLOBODAN JOVANOVICS, a földrajztudomány és demográfia részéről JOVAN CVIJICS által jól együttműködő szerb küldöttségnek sikerült a tényeket megkerülő állításaikkal a nagyhatalmaktól kicsikarni


123

Bácska, Bánát és Baranya legjelentősebb részeinek megszerzését. RÓNAI ANDRÁS 1938-ban írt A magyarok elterjedése a Földön (Földrajztudományi Közlemény LXVI) és az 1939-ben írt Nemzetiségi problémák a Kárpát-medencében (Földrajztudományi Közlemény LXVII) című munkájában a Délvidéken élő magyar nemzeti hovatartozásúak számát 620000 főben állapította meg. Az akkori becslése ma is elfogadhatónak tekinthető. A 2002. évi szerbiai népszámlálás 330000-rel kevesebb magyart talált a Vajdaságban. Megvalósulónak látszik a szerbek több évszázados álma: a tiszta szerb Vajdaság.

A trianoni döntés napjainkig tartó következményei a délvidéki (a vajdasági) magyar népesség alakulására

Recommend Documents