A MAGYAR VÍZÜGYI TÖRVÉNYEK A KEZDETEKTŐL NAPJAINKIG Babák Krisztina1 „Sokan a Tiszavölgy mindinkábbi elaljasodását legfőképp az erdők általános elpusztításának tulajdonítják, melyhez képest a meztelen hegyekrül leszakadó föld és porond mind erősebben betöltené a lapályban folyó és alig hömpölygő vizek medreit. És ebben alkalmasint igazuk van.” (Széchenyi I. 1846)
1. Bevezetés Magyarországon, a sajátos földrajzi és vízrajzi adottságok miatt, a vízgazdálkodási tevékenységnek, a vízügyi igazgatásnak és a vízjognak régi és értékes hagyományai vannak. A Tisza szabályozása 150 évvel ezelőtt kezdődött, az akkori árterület mintegy 10 ezer km2 volt (BARNA J. 2002). A szabályozásnak köszönhetően hazánk területének negyede vált mezőgazdaságilag művelhetővé. Magyarország területére mintegy huszonnégy folyón keresztül érkezik víz, és a Dunán, a Tiszán, illetve a Dráván át távozik. Hazánk felszíni vizeinek 95%-a külföldi eredetű, a lefolyó vizek háromnegyedét a Duna és a Dráva, egynegyedét a Tisza vízgyűjtője szállítja. A Kárpát-medence keleti részének csaknem az összes vízfolyása a Tiszába igyekszik; ez a folyó fogadja be a Körösök által összegyűjtött vizeket is. A Körösök nem tudtak maguknak olyan mély medret vájni, hogy abban a nagyobb vízhozamaik elférjenek. A problémát az is súlyosbította, hogy a Duna vízduzzasztó hatással volt a Tiszára egészen Csongrádig, a Tisza nagyvizei pedig Békésig duzzasztották vissza a Körösök vizét. Az árhullámok levonulása akár öt-hat hónapig is eltartott. Egy évben két árhullám is előfordulhatott, így bizonyos területek egész évre víz alá kerülhettek (BABÁK K. 2001). A tanulmányban áttekintem, hogy a különböző „vizes” törvények hogyan hatottak a Tisza természeti viszonyaira. 2. Az első lépések a hazai vízügyben Az első feljegyzések a végeláthatatlan mocsárvilágról a rómaiak idejéből származnak (LAKI GY. 1984). A Dunántúl északkeleti részén mederszabályozási, lecsapolási munkákat végeztek, amely a telepítések egyik feltétele volt. A fontosabb és értékesebb településeik védelmére árvédelmi gátakat építettek. A IX. században hazánk területét az erdőségek és a víz uralták, így a magyarság a vízjárta ártereken kívül eső peremén (magas ártér, óholocén terasz) és a dombos vidéken telepedett le. A honfoglalást követő időkben az alacsony lakosságszám miatt bőven álltak rendelkezésre szabad földterületek, így nem volt szükség a vizek kártételei elleni védekezésre. A sorozatos háborúk miatt stratégiailag váltak fontossá a hatalmas területeket elfoglaló lápok és mocsarak. Az Árpád-házi királyok alatt a vízi munkálatok az erőd- és várároképítésben merültek ki. Hazánkban már a XIV–XV. században folyt árvédekezés, de ezek csak az egyes községeket védő, helyi jelentőségű gátak, védtöltések voltak. Ez a tevékenység azonban nem volt tervszerű. Az országgyűléseken számos alkalommal kerültek terítékre árvédelmi és vízszabályozási ügyek, illetve vízkárokból származó gátperek. A XVI. század elején Verbőczy Hármaskönyve szabályozta a víz által elszakított földterületek tulajdonjogát, amelyre a hazai folyók állapotából eredő perek sokasága miatt volt szükség (FILOTÁS I. 1995). A százötven éves török uralom alatt a hadszíntér környékén vízimunkálatok csak a katonai építményekkel kapcsolatban fordultak elő, helyenként még az elmocsarasítástól sem riadtak vissza. A XVII. században találkozhatunk először konkrétan a tiszai vízimunkálatokkal. II. Mátyás az 1613. évi XXVII. törvénycikkében2 (továbbiakban tc.) a Tisza és más folyók menti védtöltések létesítését az érdekelt folyómenti vármegyék feladatává tette. A XVIII. század elejére az ország közepén terjeszkedő mocsárvilág egyre nagyobb terjedelművé vált, ezért tervek születtek a Tisza völgyének rendezésére. Mária Terézia uralkodása alatt céltudatos, helyi jelentőségű vízimunkálatok zajlottak. II. Lipót az 1790/91. évi LVII. tc.-kel3 próbálta megakadályozni az erdők pusztítását, amelyet I. Ferenc az 1807. évi XXI. tc.-kel4 – az erdők fönntartásáról – egészített ki. Az uralkodó 1807. évi 1
III. éves doktorandusz, Pécsi Tudományegyetem, Természettudományi Kar, Földrajzi Intézet, Magyarország Földrajza Tanszék 1613. évi XXVII. törvénycikk hogy a Tisza és más folyók kiöntése ellen töltéseket készítsenek. 3 1790/91. évi LVII. törvénycikk az erdők pusztításának megakadályozásáról. 2
1
XVII. tc.5-e „a magánosok költségén létesítendő vízműveket szabályozza” oly módon, hogy a folyók ártalmas áradásainak elhárítására vízművek építését határozta meg az érdekeltek költségén, illetve többségének beleegyezésével. Így megteremtette a társulatok működésének jogi alapjait (FEJÉR L. – KOLTAY J. 1992). V. Ferdinánd az 1836. évi XXXVI. tc.-ben6 „az egyesek költségein készítendő vízimunkálatoknak előmozdítását” írta elő, amelynek segítségével az 1807. évi XVII. tc. könnyebben végrehajtható lett. 2. A XIX. század első felének változásai 1815-ben alakult meg az Országos Építési Igazgatóság (OÉI), amelynek feladata a szabályozásra kerülő folyók felvétele és vízrajzi tanulmányozása volt. A szervezet első vezetője Huszár Mátyás volt. Az 1816. évi nagy árvíz miatt a térképezés a Körös-Berettyó környékén indult meg. Az 1818–20 közötti felvételek alapján készítette el Huszár Mátyás a Körösök szabályozási tervét. 1823-tól az OÉI vezetője Vásárhelyi Pál lett. 1833-ban Lányi Sámuel vezetésével indult a Tisza részletes felvétele, amelyet 1844-re fejeztek be. V. Ferdinánd a vizekről és a csatornákról szóló 1840. évi X. tc.-e7 megtiltotta „a vizeknek természetes lefolyhatását másnak kárával akármely módon és alakban”. A törvény 9.§-ában a folyószabályozás könnyítésére elrendelte, ha „a szabályozás, vagy általmetszések miatt a folyó ágya változik”, azok a földbirtokosok, akiknek a birtokára a vízi munkálatok miatt szükség van, kártalanítva legyenek. A 13.§ megakadályozta, hogy a „folyóvizek és a csatornák ágyait a legnagyobb veszedelemmel fenyegetvén az azokra dűlő meredek hegy oldalán lévő erdőknek gyökerestüli kipusztulását”, azaz megtiltotta az erdők pusztítását. Az 1845-ös tiszai árvíz alkalmából a tiszavölgyi érdekeltségek nagygyűlésén mutatták be az OÉI szabályozási tervét. Vásárhelyi Pál a tiszai árvizek gyors levezetése miatt 122 átvágással kívánta Mezőváritól (Bereg vármegye) Zalánkeménig (Szerém vármegye) megrövidíteni a folyót, helyenként a töltések emelését javasolta (BABOS Z. – MAYER L. 1939). Ez a terv az átvágások révén jócskán megrövidítette meg a főmedret és a javasolt árvédelmi töltések a teljes tiszavölgyi terület 61%-át mentesítette (STAROSOLSZKY Ö. 1995, BARNA J. 2002). Széchenyi a Tiszavölgy szabályozása érdekében tervezett munkálatok végrehajtására a legcélravezetőbb szervezeti formának az egyéni és közösségi érdekek egybehangolásán alapuló társulatot találta. A Tiszavölgyi Társulat 1846. január 19-én alakult meg 8 osztállyal, amely a helyi társulatok működését hangolta össze; akik kötelezték magukat az ármentesítés és lecsapolás költségeinek viselésére. Ezzel befejeződtek az önálló, egymástól független, ezáltal összehangolatlan védekezések, lehetővé vált a Tiszavidék egységes szempontok szerinti vízmentesítése (FEJÉR L. – KOLTAY J. 1992). A társulat 1.253.415 kataszteri hold árteret képviselt. Miután Széchenyi pénzt teremtett, azonnal megkezdték a védőgátak építését. De a sors közbeszólt, mert Vásárhelyi Pál meghalt, így Pietro Paleocapát kérték fel a feladat folytatására, aki a 122 átmetszés helyett csak 21 átvágást javasolt. 4. Vásárhelyi Pál terve A szabályozási munkák megtervezésére és a kivitelezés vezetésére Vásárhelyi Pált kérték fel. „A szabályozás feladata kettős, egyik a dúló elem árjainak korlátozása, másik a hajózás megkönnyítése. Ha az elsőt elértük, ártalmatlanná tettük a folyót, de használhatóvá nem, mert az ipar emelésére és felvirágzására a természet által kimutatott közlekedési vonal az egész vidék előtt zárva marad.” A szabályozás sikeréhez a folyó esését kell növelni, ezzel együtt nő majd a síkvidéken lelassult folyó sebessége. Az esést úgy lehet növelni, hogy a túlfejlett kanyarokat át kell vágni, így csökken a folyó hossza, de a hajóvontató út karbantartása könnyebbé válik (VÁSÁRHELYI P. 1846, SOMLYÓDY L. 2000, BABÁK K. 2001). Vásárhelyi a töltéseknek kettős szerepet szánt: egyrészt az árvizek kiöntéseit kellett megakadályozniuk, másrészt elő kellett segíteniük az átvágások anyamederré történő kifejlődését. A két parti töltés közötti távolságot a körülményektől függően 500-1900 méterben állapította meg (SOMLYÓDY L. 2000), mert nem akart túl nagy hullámteret hagyni, mivel szerinte az a mezőgazdaság számára kevésbé értékes. Ha a töltés távol van a folyótól, akkor egyrészt védettebb az árvizek 4
1807. évi XXI. törvénycikk az erdők fönntartásáról. 1807. évi XVII. törvénycikk a magánosok költségén létesítendő vízművekről. 6 1836. évi XXXVI. törvénycikk az egyesek költségein készítendő vízi munkálatoknak előmozdításáról. 7 1840. évi X. törvénycikk vizekről és csatornákról. 5
2
rombolásával szemben, de elveszti azt a lehetőségét, hogy befolyásolja a folyómeder alakulását, és segítse a zajló jég levonulását. A töltésméretek meghatározásánál az addig mért legmagasabb vízállásokat vette figyelembe. Jelenlegi ismereteink birtokában azonban nem túlzás azt állítani, hogy Vásárhelyi Pál tévesen ítélte meg a probléma megoldását. Az árvíz többé nem foglalhatott el hatalmas területeket, így megemelkedett az árvízszint, valamint a hordalék az addiginál kisebb területen terülhetett szét, ezáltal a medrek keresztmetszete egyre szűkült. A töltések méretét a szabályozások óta eltelt 150 évben hét alkalommal kellett emelni (1.ábra). A gátmagasításnak az anyagi és fizikai tényezők egyaránt határt szabnak. 5. Paleocapa terve Pietro Paleocapa – velencei építési igazgató, Vásárhelyi Pál kortársa, aki a magyar szakember hirtelen halála után kapott felkérést a magyar kormánytól – úgy vélte, hogy az árhullámok összetorlódását a folyó esésviszonyainak növelésével nem lehet elkerülni. Elsősorban a folyó távoli töltésvezetését javasolja, s csak másodrendűnek a folyók átvágását. Vásárhelyivel ellentétben Paleocapa a töltéseket viszonylag távol kívánta építeni, széles hullámteret hagyva az árvizek befogadására. Úgy gondolta, hogy a nagy hullámterekben a víz sokáig tározódik, ezáltal az alsó szakasz megmenekül a nagy árvizektől. A távoli töltésvezetésnek további előnye, hogy nem kell követnie a folyó kanyarulatait (SOMLYÓDY L. 2000). 6. A XIX. század második fele: az első meghatározó törvénycikk A szabályozásokat azonban Vásárhelyi Pál tervei alapján hajtották végre. 1846-ban éppen a sokak által támadott koncepciója megvédése közben bekövetkezett hirtelen halála miatt, így tisztelgett előtte a kormány. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc megállította az 1846-ban elkezdett tiszaszabályozási munkálatokat, de a Bach-kormány 1850-ben újraindította. Az ekkor kiadott rendelet a Széchenyi által meghirdetett vezérelveket fogadta el: a mederszabályozási költségek az államkincstárt, az ármentesítő munkálatok az érdekelteket terhelik. A munka felügyeltét egy központi bizottság, a kivitelezést 6 osztálymérnöki hivatal végezte. A tervszerű építkezés a Tisza mentén folyó munkálatokkal együtt megindult a Körös-Berettyó vidékén is. Jelentős problémát jelentettek az 1853. és 1855. évi tiszai árvizek, mert számos helyen tönkretették az alig elkészült töltéseket, ezáltal rendkívül nagy kárt okoztak a társulatoknak. A Tiszavölgyben 1850-ben az árvédelmi töltések hossza 776 km volt, míg 1870-ben 2410 km. A Duna és a Tisza együttesen mintegy 3371 ezer kataszteri hold árterületet zárt el az árvizek elől. 1867-ig a Tiszán 110 átvágást végeztek, így a folyó 484,9 km-rel rövidült meg (BABOS Z. – MAYER L. 1939). A gátrendőrségről szóló 1871. évi XL. tc.8 oltalma alá helyezte mindazon védgátakat (töltések), gátrészeket vagy egész gátrendszereket, a gátakhoz tartozó vízlecsapoló árkokat, zsilipeket, faültetvényeket, padkákat, melyek egyes veszélyeztetett vidékek vagy községi határoknak árvíz elleni védelmére az illetékes hatóság által helybenhagyott terv szerint készültek. A 4.§ rendelkezett arról, hogy „a társulat köteles a védgátakon s ehhez tartozó védműveken minden tapasztalt hiányt rendesen kiigazíttatni, különösen az árvíz lefolyása után a gátakat a rendszeres mérték szerint ismét jó karba helyezni”. A 6.§ alapján a gátak mentén meghatározott távolságon belül „legalább egy gátőrt tartani és ugyanannyi gátőr-lakot állítani”. A 10.§ kötelezte a társulatokat egy részletes gátvédelmi szabályzat kidolgozására, azt az illetékes hatósággal jóváhagyatni. Az 1875. évi VII. tc.9 5.§-a törvénybe iktatta, hogy „földadó tárgyát nem képezik az 1871. évi XXXIX. és XL., illetve az 1840. évi X. tc. oltalma alá helyezett védtöltések és csatornák”. Az erdőtörvény, az 1879. évi XXXI. tc.10 2.§-a megtiltotta az irtást és a tarvágást „azon erdőkben vagy erdőrészekben, melyek magasabb helyek kőgörgetegjein, havasok fennsíkjain vagy hegytetőkön és gerinceken, meredek hegyoldalakon és ezek lejtőin, hegyomlások, kő- vagy hógörgetegek és vízmosások támadásának és terjedésének megakadályozására szolgálnak”.
8
1871. évi XL. törvénycikk a gátrendőrségről. 1875. évi VII. törvénycikk a földadó szabályozásáról. 10 1879. évi XXXI. törvénycikk az erdőtörvény. 9
3
4
1875-ben az összes vízügyi vonatkozású kérdést a Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium Vízépítési Osztályához utalták. 1878-ban újjáalakult a szabadságharc után feloszlatott Tiszavölgyi Társulat. A csapadékban gazdag 1870-es évtized gátszakadásokkal járt a Tisza mentén (1876, 1879, 1881). A vízszabályozási társulatokról szóló 1871. évi XXXIX. tc.-et módosította és kiegészítette az 1879. évi XXXIV. tc.11, amely az ártéri járulékok fizetéséről és a kölcsönök felvételéről rendelkezett, de kiterjesztette védelmét a magánöblözetek töltéseire is. Az 1.§ kimondta, hogy „mindennemű folyó és vizek mellett fekvő vízmentes magaslatok által határolt és ekképp magában egy egészet képező ártér vagy valamely sziget árvédelmére szükséges munkálatok” „csak akkor létesíthetők, ha azok tervezete az 1871. évi XXXIX. tc. 12.§-ában meghatározott eljárás útján végleges megerősítést nyert”. Továbbá kötelezően előírta, hogy a társulati védőtöltéseket és műtárgyakat állandóan ellenőrizni, azaz a felügyeleti hatóságnak évente legalább kétszer felül kell vizsgálnia. Az 1879. évi XXXV. tc.12 a Tisza és mellékfolyói mentében alakult vízszabályozó és ármentesítő társulatoknak adandó állami előlegekről foglalt állást. Az 1880. évi XX. tc.13 a Tisza és mellékfolyói mentében alakult vízszabályozó és ármentesítő társulatok és Szeged szabad királyi város részére kötendő állami kölcsönről szólt. Az 1.§ kimondta, hogy pénzügyminiszter 40 millió forintot kölcsön útján szerezzen be: a) „a Tisza és mellékfolyói mentében alakult vízszabályozó és ármentesítő társulatok részére, ezen törvény 11. §-ában közelebb körülírt célokra 25 millió forintot; b) Szeged szabad királyi város újjáépítése céljából, középítményekre a városnak és lakházak építésére a szegedi kárvallott lakosoknak adandó kölcsönökre 15 millió forintot”. A 11.§ meghatározta, hogy „az ezen társulatoknak adandó kölcsönök a következő célokra fordítandók: a) a társulatok által az 1879. évi XXXV. tc. alapján felvett állami előlegek visszafizetésére; b) a társulatok régi tartozásainak a törlesztésére; c) a védgátaknak és egyéb ármentesítő munkáknak a hatóságilag jóváhagyott terv szerint leendő kiépítésére; s végre d) a belvizeknek levezetésére szolgáló, és a hatóságilag jóváhagyott terv szerint végrehajtandó munkákra, és esetleg egyéb vízhasznosítási célokra”. A kisajátításról szóló 1881. évi XLI. tc.14 1.§-a kimondta, hogy „kisajátításnak csak közérdekből és csak a következő esetekben van helye” (csak a témára vonatkoztatva): 1) „hajózásra, árvizek levezetésére vagy öntözésre szolgáló csatornák építésére; 2) folyóvizek szabályozására; 3) állóvizek és mocsarak lecsapolására, alagcsövezésekre és belvizek levezetésére; 4) árvizek elleni védtöltések emelésére”. Az 1881. évi XLII. tc.15 az 1875. évi VII. tc. (a földadóról) az ármentesített területekre vonatkozó rendelkezéseinek megváltoztatásáról határozott. Az 1881. évi LII. tc.16 a Tiszavölgy ármentesítése érdekében a kormány által teendő intézkedésekről rendelkezik. Az 1.§-ban „utasíttatik a közmunka- és közlekedési miniszter, hogy a Tisza bal partján a Körös és a Maros között fekvő terület árvédelmére szükséges és Békéstől a Körös bal partján a Tiszáig, onnan a Tisza bal partján a Maros torkolatáig és a Maros jobbpartján Apátfalváig terjedő védtöltések megépülése. Nemkülönben a Tisza jobbpartján, Csongrád városa védelmére szükséges töltéseknek teljes biztonságot nyújtó méretekkel leendő kiépítését, mihelyt a helyi viszonyok megengedik, kezdje meg, s egész eréllyel folytassa oly módon, hogy a legszükségesebbek a lehetőségig még ez évben, s az egész töltés építése legkésőbb az 1882. év végéig bevégezve legyen”. A 2.§ szerint a fent nevezett miniszter feladata volt továbbá, hogy az 1.§-ban elrendelt munkák által ármentesítendő területen az ártérfejlesztést az 1881. évi legmagasabb vízszint alapul vétele mellett készíttesse el, s ennek alapján az érdekelt birtokosok összeírását és a teherviselési kulcsot állapítsa 11
1879. évi XXXIV. törvénycikk a vízszabályozási társulatokról szóló 1871. évi XXXIX. törvénycikk módosításáról és kiegészítéséről. 1879. évi XXXV. törvénycikk a Tisza és mellékfolyói mentében kialakult vízszabályozó és ármentesítő társulatoknak adandó állami előlegekről. 13 1880. évi XX. törvénycikk a Tisza s mellékfolyói mentében alakult vízszabályozó és ármentesítő társulatok és Szeged szab. kir. város részére kötendő állami kölcsönről. 14 1881. évi XLI. törvénycikk a kisajátításról. 15 1881. évi XLII. törvénycikk az 1875. évi VII. az ármentesített terültekre vonatkozó rendelkezéseinek megváltoztatásáról. 16 1881. évi LII. törvénycikk a Tiszavölgy ármentesítése érdekében a kormány által teendő intézkedésekről. 12
5
meg”. A 7.§ felhatalmazást adott a miniszternek, hogy „a Körös és Berettyó völgyén nem természetes vagy nem célszerű határok szerint alakult vízszabályozási és ármentesítő társulatokat új beosztás szerint újraszervezze és ott, hol eddig még az érdekeltség társulattá nem alakult, ilyenek alakítását hivatalból elrendelhesse”. A 9.§ utasította az illetékes minisztert, hogy „amennyiben a Tisza mentén felépített védtöltések egyes szakaszainak az árvíz lefolyása szempontjából hátrább helyezése szükséges, az e célra vonatkozó intézkedéseket, az érdekeltek meghallgatásával, tegye meg, s mennyiben szükségét látja, e tárgyban a legközelebbi országgyűlés elé törvényjavaslatot terjesszen”. Eszerint már az 1880-as években felmerült egyes helyeken a gátak áthelyezése, ami a XX. század végén is felmerült. Az 1882. évi XXVI. tc.17 a Temes-Béga völgyi vízszabályozási társulat állami kezeléséről és a Tiszavölgyet érdeklő egyéb intézkedésekről rendelkezett. Az 1884. évi XIV. tc.18 (ún. tiszai törvény) a Tiszának és mellékfolyóinak szabályozását, ezen folyók völgyeinek ármentesítését, illeve a vízszabályozó és ármentesítő társulatok igazgatási szervezését emelte ki. Ez a törvény ékes bizonyítéka annak, hogy a kormányzat és a törvényhozás mekkora jelentőséget tulajdonított a társulati mozgalom fejlődésének. A Tiszavölgyi Társulat ettől kezdve törvényileg megállapított szervezetet nyert, s az összes tiszai társulatra nézve kötelezővé vált az addig fakultatív csatlakozás (Fejér L. – Koltay J. 1992). Fontos alapelv volt, hogy az ármentesítési és belvízrendezési munkálatokat a vízitársulatok kötelesek elvégezni az illetékes minisztérium felügyelete (Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium) alatt, addig a mederszabályozásoknak saját költségen történő végrehajtása az állam feladata. Az 1.§ kimondta, hogy „a Tisza és mellékfolyóinak szabályozása, úgyszintén mindezen folyók völgyeinek ármentesítése, ideértve a Temes-Bégavölgyet is, műszaki tekintetben egységes egészet képez”. A 3.§ felhatalmazta a közmunka- és közlekedési minisztert, hogy „a közérdek vagy egyöntetű árvédelem szempontjából a Tisza és mellékfolyói völgyein azon árterületeket, amelyek eddigelé védtöltések által biztosítva nincsenek, a végett hivatalból valamely fennálló társulathoz csatolhassa, esetleg az ilyen árterületek érdekeltségét hivatalból társulattá alakíthassa”. A 12.§ meghatározta azt, hogy „az alakulandó, nemkülönben a már létező társulatoknál, amelyeknél az ártér még meg nem állapíttatott, vagy amelyeknél az ártér újbóli megállapítása szükséges, az ártérfejlesztés alapjául az ottani – az ezen ártérfejlesztésig tapasztalt legnagyobb árvízszín veendő”. A 26.§ arról rendelkezett, hogy „a jelen törvény hatálya alá tartozó vízszabályozó és ármentesítő társulatok közös érdeküknek gondozása céljából a Tiszavölgyi Társulatba belépni kötelesek”. Hazánk első meghatározó vízügyi törvénye az 1885. évi XXIII. tc.19 a vízjogról, az 1884. évi XIV. tc. általános elveit vette át. Kétféle vízitársulatot lehetett szervezni: vízrendezőt, illetve vízhasználatit. Előbbi feladata a mederszabályozás, a partbiztosítás, az árvédelmi munkák és az ezzel kapcsolatos vízlevezetések elvégzése volt, amely társulatok főleg a Duna, a Tisza és a nagyobb mellékfolyóik völgyében szerveződtek. A vízhasználati társulások lecsapolásokat, belvízelvezetéseket, patakszabályozásokat, alagcsövezést végeztek a kisebb vízfolyásokon, illetve patakok mederrendezése miatt jöttek létre. A 4.§ kimondta, hogy „a vizek partja és medre a parti birtokos tulajdona és a parti birtoknak elválaszthatatlan alkatrésze. Átellenes parti birtoknál a meder középvonala képezi a birtokhatárt”. „A vizeknek ártalmas anyaggal való megfertőztetését” tiltotta meg a 24.§. A 40.§ arról rendelkezett, hogy „a meder és partok jó karban tartása a meder-, illetve a parti birtokosnak kötelessége”. A 42.§-ban hatósági engedélyhez volt kötve „a víz használatára, szabályozására vagy az az által okozható károknak megszüntetésére szolgáló mindazon munkálatok, amelyek a víz természetes lefolyását akadályozzák vagy megváltoztatják”. A 45.§ kinyilvánította azt, hogy „országos határt képező, valamint hajózható és tutajozható folyók szabályozását, azok medrének tisztítását és partjainak védelmét az állam bármikor eszközölheti”. A 47.§ kiemelte azt, hogy az „ármentesített területeken az ártéri birtokosok, illetőleg a vízrendezésre alakult társulatok gondoskodni tartoznak arról, hogy a magasabb területekről lefolyó eső- és hó-, valamint talajvizeknek lefolyása biztosíttassék”. Az 57.§ az emberi türelmet tette próbára úgy, hogy „a víz természetes lefolyását a terület birtokosa tűrni tartozik. A magasabban fekvő terület birtokosa az alsóbb terület helyzetét a 17
1882. évi XXVI. törvénycikk a Temes-Béga völgyi vízszabályozási társulat ügyeinek kezeléséről és a Tiszavölgyet érdeklő egyéb intézkedésekről. 1884. évi XIV. törvénycikk a Tiszának és mellékfolyóinak szabályozásáról, ezen folyók ármentesítéséről, úgyszintén a vízszabályozó és ármentesítő társulatok igazgatási szervezéséről. 19 1885. évi XXIII. törvénycikk a vízjogról. 18
6
természetes lefolyás módosítása által nem súlyosbíthatja”. A 69.§ kimondta, hogy „a vízi-társulatok mint olyanok, saját nevük alatt jogokat szerezhetnek, kötelezettségeket vállalhatnak, a bíróságok előtt pert indíthatnak és perbe foghatók”. A törvény 70.§-a jogot adott arra, hogy „mindennemű folyók és vizek mellett fekvő, vízmentes magaslatok által határolt egy műszakilag egy egészet képező ártér vagy valamely sziget birtokosai” ármentesítő társulatot alakíthattak. A 82. § felhatalmazta a közmunka- és közlekedésügyi minisztert, hogy „a közérdek vagy egyöntetű árvédelem s ezzel kapcsolatos vízlevezetés szempontjából azon árterületeket, melyek kellőleg biztosítva nincsenek, valamely fennálló társulathoz csatolhatja, esetleg az ilyen árterületek érdekeltségét hivatalból társulattá alakíthatja”. A 104.§ arról rendelkezett, hogy „az ártérfejlesztés alapjául az ezen ártérfejlesztésig ott tapasztalt legnagyobb árvízszín veendő”. A 118.§ kötelezte a társulatokat „árvízvédelmi tartalékalapot képezni, melynek összege a megvédendő vonal minden egyes kilométere után számítva, az alapszabályban határozottan megállapítandó. Az árvédelmi tartalékalap a társulat pénzeitől külön és akként kezelendő, hogy az veszély idején szükséges árvédelmi költségek fedezése végett mindig rendelkezésre álljon”. A 119.§ szerint „az árvédelmi társulatok kötelesek a külön szabályrendeletek által meghatározott vízmércéket felállítani és kellő számú állandó őröket alkalmazni”. Az 1888. évi tiszai árvíz nagyban befolyásolta az árvédelmi gátrendszereink fejlődését. Az árhullámok tetőző hozamát növelte a felső vízgyűjtő területeken a XIX. század közepe óta folytatott fokozottabb erdőirtás - amelyeket hiába védett még törvény is - és emelte az árvízszínt a Tisza alsó szakaszán készült átvágások kedvezőtlen fejlődése is. Beszédes József készített egy gátszakadási statisztikát, amely szerint 1890-ig a Tisza és mellékfolyói völgyében 456 esetben szakadtak át a társulati védtöltések (BABOS Z. – MAYER L. 1939). Ennek okai a következők voltak: a töltések nem megfelelő mérete, a gátépítéseknél rossz minőségű földet használtak fel, illetve a kedvezőtlen altalajviszonyok (a töltések néhol az évszázados mocsarak tőzeges talajára épültek). Fontos megemlíteni a töltések szabványméretét is, amelyet a folyamatos áradások miatt sokszor módosításra szorult. 7. A XX. század fontos eseményei: a vízügyi és a vízgazdálkodási törvény A XIX-XX. század fordulóján a Tisza völgyében csaknem teljesen készen állt a mentesített árterek védelmére szolgáló töltéshálózat és folyamatban voltak azok a munkálatok, amelyek során a védőgátakat szabványméretűre építették át. 1900-ban 6.102.162 kataszteri holdra emelkedett a vízitársulatok érdekkörébe vont és mentesítettnek tekinthető ártér kiterjedése, melyet 6339,2 km hosszúságban védelmeztek az ártéri töltések (1. táblázat). Ez a terület a hazai mezőgazdaság művelhető földállományának az 1/5-ét jelentette. Az 1913. évi XVIII. tc.20 a vízjogról szóló 1885. évi XXIII. tc.-et egészítette ki és módosította. A 7.§ „az 1885. évi XXIII. tc. 40.§-a értelmében teljesítendő munkálatok közé tartoznak a tisztogatás körén kívül eső oly mederrendezési munkálatok is, amelyek a medernek a jövőben való könnyebb karban tarthatására szükségesek”. 1. táblázat: A védtöltések mérete 1840-1900 között Év Védtöltések hossza (km)
1840 792,1
1850 1302, 1
1860 2488, 6
1870 3340, 4
1880 4357, 8
1890 5363, 1
1900 6339, 2
Forrás: Babos – Mayer 1939
Az első világháborút követő területi veszteségek az ország addigi egységes vízrajzi képét megbontották. Mindez a gazdasági válsággal kiegészülve a nemzet jövője szempontjából nagy jelentőségű vízimunkálatok elvégzésére nem adott módot. Az 1923. évi XL. tc.21 lehetővé tette a vízitársulatok fejlődését, amely az ármentesített területek termőképességének fenntartása és továbbfejlesztése céljából a Tisza- és Dunavölgyi érdekeltségeket a közös Tisza-Dunavölgyi Társulatba egyesítette (FEJÉR L. – KOLTAY J. 1992). A vízgazdálkodási tárgyú tevékenységek összefogására irányuló törekvés az első világháborút követően először az 1930-as években jelentkezett. Sajó Elemér által akkor meghirdetett „vízügyi politika” magában foglalta az árvízvédelem, a vízrendezés, a mezőgazdasági vízhasznosítás, vízerő20
21
1913. évi XVIII. törvénycikk a vízjogról szóló 1885. évi XXIII. tc. kiegészítéséről és módosításáról. 1923. évi XL. Törvénycikk a Tisza-Dunavölgyi Társulat alakításáról.
7
hasznosítás, a vízellátás és a feladatát. 1945 után, a nagybirtokrendszer felszámolásával megváltozott a társulatok érdekeltségi alapon szerveződő rendszere. 1948-ban jelentették be a Tisza-Dunavölgyi Társulat államosítását, így a helyi közcélú vízgazdálkodási feladatok állami feladattá váltak. Az egységes, a mai rendszer alapját képező vízügyi igazgatás – a vízügyi feladatkörök egységesítésével – 1948-ban jött létre Országos Vízgazdálkodási Hivatal (továbbiakban OVH) néven. Az OVH keretében tervbe vették az országos átfogó vízgazdálkodási terv elkészítését. Az 1950-ben megszüntették az OVH-t és a különféle vízügyi feladatok az egyes szaktárcákhoz kerültek át. Az egységes vízügyi államigazgatási szervezet, az Országos Vízügyi Főigazgatóság 1953-ban alakult meg (FILOTÁS I. 1995). A vízügyek egységes irányítására, az egyeztetés feladatára felállították az Országos Vízgazdálkodási Tanácsot. Az ötvenes évek elején a Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezésére a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elrendelte az Országos Vízgazdálkodási Keretterv elkészítését. A hazai vízügyi szabályozás második fontos mérföldköve volt 1964. évi IV. törvény22. A vízügyről szóló törvény a szocialista jogalkotás terméke, amikor az állami tulajdon és az állam tevékenységét végző centrálisan alárendelt szervezetrendszer állt a szabályozás középpontjában. Az 1.§ megfogalmazta a célt: „a vízgazdálkodás, valamint a vízügyi igazgatás egységes állami irányítása alapvető kérdéseinek, továbbá az állami szervek, a társadalmi szervezetek, a szövetkezetek, más jogi személyek és az állampolgárok vízgazdálkodási tevékenységgel kapcsolatos jogainak és kötelezettségeinek szabályozása”. A 2.§ alapján a „törvény hatálya kiterjed: a) a felszíni és a felszín alatti vizekre, b) a vizek medrére és partjára, valamint az újonnan keletkezett szigetekre és parti növedékre; c) a vízi munkákra és vízi létesítményekre, továbbá minden olyan munkára, létesítményre és tevékenységre, amely a vizek lefolyási, áramlási viszonyait, mennyiségét vagy minőségét, medrének vagy partjának állapotát érinti; d) vizek kártételei elleni védekezésre; e) a vízügyi igazgatás körébe tartozó feladatokra”. A 4.§ kimondta, hogy „a vízgazdálkodási tervezés alapja az Országos Vízgazdálkodási Keretterv”. Az 5.§ előírta, hogy „a vizek természetes lefolyását, illetőleg áramlását csak a vízügyi hatóság engedélyével, az abban foglalt előírások megtartása mellett szabad megváltoztatni”. A 24.§ alapján „a folyó partvonala és az árvízvédelmi töltés közötti területet – a hullámteret –, továbbá a töltésnek az árvizektől mentesített oldalán levő azt a területet, amelyen fakadó és szivárgó vizek jelentkezhetnek, csak az árvízvédelmi érdekeknek megfelelő módon szabad hasznosítani”. A 26.§ első bekezdése megtiltotta, hogy „árvízvédelmi töltésen, úgyszintén a töltés lábvonalától számított, jogszabályban meghatározott távolságon belül” ássanak, szántsanak, fát vagy bokrot ültessenek, vagy olyan tevékenységet folytassanak, amely a talaj szerkezetét (összetételét, szilárdságát) megbontja. A 37.§ meghatározta a vízügyi szervek feladatát: „az árvízvédelmi fővédővonalak, valamint a belvízrendszerekben a főművek építése és fenntartása, továbbá mindezeken a védekezés műszaki tevékenységének ellátása”. Harmadik legfontosabb törvény a vízügyekkel kapcsolatban az 1995. évi LVII. törvény23, amely a vízgazdálkodásról rendelkezik. Az 1.§ alapján a törvény hatálya kiterjedt: a) a felszín alatti és a felszíni vizekre (a továbbiakban vizek), a felszín alatti vizek természetes víztartó képződményeire, illetőleg a felszíni vizek medrére és partjára; b) arra a létesítményre, amely a vizek lefolyási és áramlási viszonyait, mennyiségét, minőségét, medrét, partját vagy a felszín alatti vizek víztartó képződményeit befolyásolja, vagy megváltoztathatja; c) a vízkárok elleni védelemre és védekezésre”. A 2.§ meghatározta az állami feladatokat: a) „a vízgazdálkodás országos koncepciójának kialakítása és jóváhagyása; b) a nemzetközi együttműködésből adódó vízügyi feladatok ellátása;
22 23
1964. évi IV. törvény a vízügyről. 1995. évi LVII. törvény a vízgazdákodásról.
8
c) a vizek kártételei elleni védelem érdekében a vízkárelhárítási tevékenység szabályozása, szervezése, irányítása, ellenőrzése, a helyi közfeladatokat meghaladó védekezés”. 8. Összegzés A hazai vízügyi szabályozás fontos lépcsőfoka volt az 1885. évi XXIII. törvénycikk, az 1964. évi IV. és az 1995. évi LVII. törvények (2. táblázat). A Duna és a Tisza mellékfolyóinak megépített gátrendszere, mesterséges mederszakaszok megépítése, a meander-kanyarulatok átvágása, az alföldi mocsárvilág csatornahálózati kiépítésével történő lecsapolása az akkori Európa legjelentősebb természetátalakító tevékenysége volt. A beavatkozások akkor megfeleltek a velük szemben támasztott társadalmi és gazdasági követelményeknek (BABÁK K. 2001). Az elmúlt százötven év eseményei alapján hét alkalommal (1. ábra) kellett a gátak koronamagasságát megemelni. Azonban tudjuk, hogy a gátak közé szorított Tisza és főbb mellékfolyóik hullámtere és geomorfológiai környezete másként alakult, mint ahogy azt korábban gondolták. (hivatkozás) Ezért vált szükségessé az „Új Vásárhelyi-terv” kidolgozása és reményeink szerinti kivitelezése.
2. táblázat: A három „vizes” törvény összehasonlítása Év Cím §-ok száma
Tartalom fő jellemzői
A védekezés irányítója
1885 a vízjogról szóló XXIII. 196 – tulajdoni alapon mindent a társulat végez – kényszer alkalmazása (alakítás, csatolás, fizetés) – közérdek – miniszteri biztos
– érdekeltségi hozzájárulásból – állami támogatásból (1/3) Finanszírozás – kötelezés a végrehajtásra
1964 a vízügyről szóló IV. 46 – a vízügy az állam feladata – közérdek – vízügy a domináns
– kormánybiztos, kormánybizottság – a fejlesztés a fejlődéssel és az erőforrással arányos – biztonsági követelményszintű fenntartás
1995 a vízgazdálkodásról szóló LVII. 45 – állam, önkormányzatok, érdekeltek feladata tulajdoni alapon – nincs kényszer – vízügyi szakmai irányítás, koordináció – kormánybiztos, kormánybizottság – a közérdek mértékéig az állam – érdekeltségi hozzájárulás – közcélú érdekeltségi hozzájárulás
Forrás: Váradi 1995.
IRODALOM: Babák, K. (2001) A hullámterek feltöltődése és kapcsolata a gátak koronamagasságával: ár- és belvizek. – Diplomamunka, Pécs, PTE TTK, 52 p. Babos, Z. – Mayer, L. (1939/a) Az ármentesítések, belvízrendszerek és lecsapolások fejlődése Magyarországon. – Vízügyi Közlemények, XXI. évf., 1. szám, pp. 32-91. Babos, Z. – Mayer, L. (1939/b) Az ármentesítések, belvízrendszerek és lecsapolások fejlődése Magyarországon. – Vízügyi Közlemények, XXI. évf., 2. szám, pp. 227-287. Barna, J. (2002) Gondolatok a Tisza szabályozásáról. – Vízügyi Közlemények, LXXXIV. évf., 2. füzet, pp. 288-289. Botár, I. – Károlyi, Zs. (1970) Vásárhelyi Pál a Tisza szabályozás tervezője. Adalékok a Tiszaszabályozás történetéhez. – Vízügyi Történeti Füzetek 2., Budapest, pp. 7-61.
9
Dános, M. (1905) (szerk.)A vízjogi törvény, a kapcsolatos törvények és reájuk vonatkozó rendeletek. – A Kovácsy-Kvassay-féle művek bővített és átdolgozott kiadása. II. kötet, Budapest, pp. 1-54. Dunka, S. – Fejér, L. – Vágás, I. (1996) A verítékes honfoglalás. A Tisza szabályozás története. – Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest. Fejér, L. – Koltay, J. (1992/a) Gróf Széchenyi Istvánra emlékezve. A vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene. (I. rész) – Vízügyi Közlemények, LXXIV. évf., 1. füzet, pp. 9-27. Fejér, L. – Koltay, J. (1993) Gróf Széchenyi Istvánra emlékezve. A vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene. (II. rész) – Vízügyi Közlemények, LXXV. évf., 4. füzet, pp. 357-387. Filotás, I. (1995) A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény. – Vízügyi Közlemények, LXXVII. évf., 4. füzet, pp. 436-443. Ihrig, D. (1973) (szerk.) A magyar vízszabályozás története. – Budapest, 398 p. Laki, Gy. (1984) A gátak történetéből. – Vízügyi Közlemények, LXVI. évf., 1. füzet, pp. 134-139. Lampl, H. – Mosonyi, E. (1954) Vízépítési munkálataink fejlődése. – Vízügyi Közlemények, XXXVI. évf., 4. füzet, pp. 373-404. Orlóci, I. (2001) A kerettervek jelentősége a magyar vízügyek fejlesztésében. – Hidrológiai Közlöny, 81. évf., 4. füzet, pp. 223-225. Schweitzer, F. – Nagy, I. – Alföldi, L. (2001) A hullámtéri hordalék-lerakódás (övzátony). – Vízügyi Közlemények, LXXXIII. évf., 4. füzet. Somlyódy, L. (2000) (szerk.) A hazai vízgazdálkodás stratégiai kérdései. – MTA Vízgazdálkodási Tudományos Kutatócsoportja, Budapest, pp. 52-60. Somlyódy, L. (2002) A hazai vízgazdálkodás stratégiai pillérei. – In: Somlyódy L. (szerk.): A hazai vízgazdálkodás stratégiai kérdései. A víz és a vízgazdálkodás helyzete és jövője Magyarországon. MTA Vízgazdálkodási Tudományos Kutatócsoportja, Budapest, pp. 23-75. Starosolszky, Ö. (1995) Megemlékezés Vásárhelyi Pál születésének 200 éves évfordulójáról. – Vízügyi Közlemények, LXXVII. évf., 1. füzet, pp. 103-106. Széchenyi, I. (1846) Eszmetöredékek, különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg. Pest, 73 p. Váradi, J. Gy. (1995) A vízkárelhárítás az új törvény tükrében. – Vízügyi Közlemények, LXXVII. évf., 4. füzet, pp. 447-457.
10
