MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA ÉS A TRIANONI BÉKESZERZÔDÉS A MAGYAR ÉS A SZLOVÁK KOLLEKTÍV EMLÉKEZETBEN I. RÉSZ

T

Á

R

S

A

D

A

Ár: 300 Ft

Ablonczy Balázs történész (Budapest, MTA TTI) Demmel József történész (Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem) Roman Holec történész (Pozsony, Komensky´ Egyetem) Jakab György tudományos munkatárs (Budapest, Oktatáskutató és Fejlesztô Intézet) Kovács Éva szociológus (Pécs, Pécsi Tudományegyetem) Viliam Kratochvíl történész-didaktikus (Pozsony, Komensky´ Egyetem) Lukács B. György történész (Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem) Miroslav Michela történész (Pozsony/Prága, SZTA TTI) Lucia Segl’ová történész-etnológus (Pozsony, Komensky´ Egyetem) Romsics Ignác történész (Eger, Eszterházy Károly Fôiskola) Simon Atilla történész (Révkomárom, Selye János Egyetem) Vajda Barnabás történész-didaktikus (Révkomárom, Selye János Egyetem) Zahorán Csaba történész (Bp., MTA TTI)

O

M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S

2010.4 A 2010. június 24–25-én, Érsekújváron megtartott, a Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerzôdés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918–2010 nevet viselô konferencia – a szakmai eredmények mellett – azzal az üzenetértékkel is bírt, hogy Trianonról ilyen zaklatott körülmények közepette is lehet higgadt, tudományos eszmecserét folytatni. Erre reflektáltak rövid felszólalásaikban a jelenlévô diplomaták is – az óhajt, hogy a múlt ne legyen aktuálpolitikai ügy, Heizer Antal, Magyarország szlovákiai nagykövete fogalmazta meg. A diplomata ugyanakkor abbéli reményét is kifejezte, hogy talán tovább folytatódnak a közös projektek is – például a magyar-szlovák történelemtankönyv elkészítése. Peter Weiss, Szlovákia magyarországi nagykövete is kitért arra, hogy a békeszerzôdés ürügyén lehetôség nyílik a történészek közötti vitákra, a vélemények ütköztetésére, ami önreflexióra késztethet. Ez pedig idôvel a politikai elitbe és a társadalom szélesebb rétegeibe is átszivároghat. A konferenciát a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársai, Miroslav Michela és Vörös László szervezték, a Magyar–Szlovák Történész Vegyesbizottsággal együttmûködve és az érsekújvári Rotary Club támogatásával. A kérdéskörnek bôséges, elsôsorban politika- és diplomáciatörténeti szakirodalma van, amely egyrészrôl segít jobban megismerni a múltat, másrészrôl viszont régóta a történettudományon belül zajló viták tárgyát képezi. Ezzel szemben a történeti emlékezetnek, mint fontos társadalmi jelenségnek a kutatása még mindig gyerekcipôben jár. A szervezôk ezért újszerû megközelítést választottak, és nem a klasszikus politikatörténetnek szentelték a konferenciát. Azaz ezúttal nem a történelmi Magyarország felbomlásának okait és következményeit kívánták elemezni, hanem inkább arra összpontosítottak, hogyan van jelen mindez a szlovák és magyar társadalomban, miképp „élnek” a történtekrôl alkotott elképzelések. Nemcsak neves magyar és szlovák történészeket, hanem a társadalomtudományok más területeinek elismert szakértôit is sikerült megszólítani és megnyerni a konferencián való részvételre, ami aláhúzta a rendezvény interdiszciplináris jellegét. Az eszmecsere célja az volt, hogy a résztvevôk megvizsgálják a történelmi Magyarország felbomlásáról, a nemzetállamok létrejöttérôl, a trianoni békeszerzôdésrôl és a következményekrôl szóló történetek mûködését 1918/1920 és 2010 között. Az egyes felszólalók Magyarország felbomlása/Trianon múltbéli és jelenlegi ábrázolásait tanulmányozták a csehszlovákiai, szlovákiai és magyarországi kollektív emlékezetben. (Miroslav Michela – Zahorán Csaba: Bevezetô/részlet)

2010.4 MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA ÉS A TRIANONI BÉKESZERZÔDÉS… I.

SZERZÔINK

L

TUDOMÁNYOS SZEMLE

MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA ÉS A TRIANONI BÉKESZERZÔDÉS A MAGYAR ÉS A SZLOVÁK KOLLEKTÍV EMLÉKEZETBEN 1918–2010. I. RÉSZ

TUDOMÁNYOS SZEMLE

Komárom-Esztergom Megye Önkormányzata Virág Jenô L. Balogh Béni Csóti Csaba, Csortán Ferenc (Bukarest), Hamberger Judit, Ress Imre, Seres Attila, Vesztróczy Zsolt, Zeidler Miklós M Û S Z A K I S Z E R K E S Z T Ô Modrián Vilmos B O R Í T Ó T E R V Sellyei Tamás Ottó ALAPÍTOTTA: FÔSZERKESZTÔ FÔSZERKESZTÔ-HELYETTES MUNKATÁRSAK

BEVEZETÔ: Miroslav Michela – Zahorán Csaba: Variációk egy témára • TRIANON ÉS A POLITIKAI GONDOLKODÁS: Romsics Ignác: Trianon és a magyar politikai gondolkodás; Simon Attila: A két világháború közti kormánytámogató (aktivista) szlovákiai magyar politika viszonya Trianonhoz...; Roman Holec: A Trianon-diskurzus a szlovák szépirodalomban • TRIANON ÉS A TÖRTÉNELMI EMLÉKEZET: Kovács Éva: Trianon traumatikus emlékezetérôl; Ablonczy Balázs: Legitimitás és mítosz között; Lucia Segl’ová: Történelmi képek a turóci régióban 1918 végén • TÖRTÉNELEM ÉS OKTATÁS: Vajda Barnabás: A közös történelem a korszerû történelem tankönyvek kontextusában; Viliam Kratochvíl: Multiperspektivikus módszerek a történelemtankönyvekben; Jakab György: A magyarországi történelemoktatás anomikus viszonyai • SZEMLE: Demmel József, Lukács B. György recenziói

XXIII. ÉVFOLYAM 88. SZÁM MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE. FOLYÓIRATUNK AZ OKTATÁSI ÉS KULTURÁLIS MIN ISZTÉR IUM , A NEMZETI KULTURÁL IS ALAP, A KOM ÁR OM-ESZTERGOM MEG YEI ÖNK ORM ÁNYZAT ÉS TATABÁNYA VÁR OS ÖNK ORM ÁNYZ ATA TÁMOGATÁSÁVAL JELENIK MEG. KIADJA A KOMÁROM-ESZTERGOM MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT LEVÉLTÁRA 2500 ESZTERGOM, VÖRÖSMARTY U. 7. Szerkesztôség: 2800 Tatabánya, Fô tér 6. – Városháza Telefon: 34/515-700/344, 06-30/747-7890; Fax: 34/311-283 E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu; www.artlimes.hu Levélcím: 2801 Tatabánya, Pf. 1244 Nyomda: Alfadat-Press Kft., Tatabánya HU ISSN 0238-9266 Nytsz.: 13/SZI/1207/K/91.

LIMES 2010.4 TUDOMÁNYOS SZEMLE Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerzÔdés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918–2010. I. TATABÁNYA

TARTALOM

Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918–2010

A Szlovák Tudományos Akadémia és a Magyar–Szlovák Történész Vegyesbizottság érsekújvári konferenciájának előadásai Szerkesztette: Miroslav Michela – Zahorán Csaba

BEVEZETŐ Miroslav Michela – Zahorán Csaba: Variációk egy témára................................

X

Trianon és a Politikai gondolkodás Romsics Ignác: Trianon és a magyar politikai gondolkodás................................. XX Simon Attila: „... a magyar nép ebben a köztársaságban lett nemzetté…” A két világháború közti kormánytámogató (aktivista) szlovákiai magyar politika viszonya Trianonhoz és az első Csehszlovák Köztársasághoz.............. XX Roman Holec: A Trianon-diskurzus a szlovák szépirodalomban.......................... XX Trianon és a kollektív emlékezet Kovács Éva: Trianon traumatikus emlékezetéről..................................................

X

Trianon és a történelmi emlékezet Ablonczy Balázs: Legitimitás és mítosz között..................................................... XX Lucia Segľová: Keletkezés, megszűnés és valami a kettő között. Történelmi képek a turóci régióban 1918 végén................................................. XX történelem és oktatás Vajda Barnabás: A közös történelem a korszerű történelem tankönyvek kontextusában.................................................................................. XX Viliam Kratochvíl: Multiperspektivikus módszerek a történelemtankönyvekben (A „másik” narratívájához)................................................................................. XX Jakab György: A magyarországi történelemoktatás anomikus viszonyai............ XX

Limes

4

Limes

Szemle Demmel Jószef: A kánon határai. Ľudovit Stúr legújabb életrajzáról................... X X Lukács B. György: Források a Muravidék történetéhez....................................... XX Információk .......................................................................................................... XX

Limes

5

Bevezető

Miroslav Michela – Zahorán Csaba

Variációk egy témára

Azt gondolhatnánk, hogy Trianonról, kilencven évvel a békeszerződés aláírása után, már nem lehet újat mondani. A téma azonban mindmáig aktuális, és nemcsak a történészek közötti tudományos vitákban van jelen, hanem – meglehetősen szerencsétlen módon – a politikában, sőt az államközi kapcsolatokban is. A 2010-es év különösen sűrű volt Trianon vonatkozásában. Magyarországon és Szlovákiában is parlamenti választásokat tartottak, ráadásul épp a gyökeresen másképp értelmezett évforduló környékén, így nem csoda, hogy a történelmi események, pontosabban azok máig ható következményei, és az egész kérdés politikai instrumentalizálása nagymértékben befolyásolták a közbeszédet mindkét országban. Magyarországon a kormányváltást követően a békeszerződés ismét a nemzet- és emlékezetpolitika fontos részévé vált. Az inkább csak szimbolikus jelentőséggel bíró, „Trianon-emléktörvénynek” is nevezett törvény1 elfogadása mellett a magyar parlament megkönnyítette a Magyarországon kívüli magyarok magyar állampolgársághoz való jutását is – azaz a kettős állampolgárság megszerzését. Ez az intézkedés szintén közvetlenül kapcsolódik Trianonhoz, hiszen tulajdonképpen a kilenc évtizede aláírt békeszerződés következményeit hivatott kezelni – az eddigiektől eltérő módon. Szlovákia nem maradt adós a válasszal: az ország szuverenitását féltő szlovák törvényhozás is módosította a szlovák állampolgársági törvényt, kilátásba helyezve a szlovák állampolgárság megvonását a kettős állampolgároktól. A pozsonyi parlamenti vitákban ismét felsejlett a nagymagyar nacionalizmus és revizionizmus rémképe, a Szlovák Nemzeti Párt pedig kifejezetten Trianonnal kampányolt – Révkomáromban konferenciát rendezett a békeszerződésről, majd felavatott egy Trianon-emlékoszlopot a határátkelőn. De ugyanabban a városban, ugyanazon a napon, ugyanannak az eseménynek egy másik emlékművet is állítottak – a református parókia udvarán egy magyar Trianon-emlékoszlopot. A gyűlés egyik szónoka Raffay Ernő történész és egykori MDF-es politikus volt. A két emlékmű és a két ünnepség akár a párhuzamos nemzeti történelemszemléleteket is jelképezhetné, amelyek nem tudnak, de nem is nagyon akarnak egymással találkozni, ugyanis elég jól megvannak önmagukban is. Ám Trianonról másképp is lehet beszélni, nemcsak úgy, mint a fentebb említett esetekben. Igaz, ez jóval kevesebb publicitással és érdeklődéssel is jár. A 2010. június 24–25én, Érsekújváron megtartott, a Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918–2010 nevet viselő konferencia – a szakmai eredmények mellett – azzal az üzenetértékkel is bírt, hogy Trianonról ilyen zaklatott körülmények közepette is lehet higgadt, tudományos eszmecserét folytatni. Erre reflektáltak rövid felszólalásaikban a jelenlévő diplomaták is – az óhajt, hogy a múlt ne legyen aktuálpolitikai ügy, Heiser Antal, Magyarország szlovákiai nagykövete fogalmazta meg. A diplomata ugyanakkor abbéli reményét is kifejezte, hogy talán tovább folytatód-

Miroslav Michela – Zahorán Csaba

6

Variációk egy témára

nak a közös projektek is – például a magyar-szlovák történelemtankönyv elkészítése. Peter Weiss, Szlovákia magyarországi nagykövete is kitért arra, hogy a békeszerződés ürügyén lehetőség nyílik a történészek közötti vitákra, a vélemények ütköztetésére, ami önreflexióra késztethet. Ez pedig idővel a politikai elitbe és a társadalom szélesebb rétegeibe is átszivároghat. A konferenciát a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársai, Miroslav Michela és Vörös László szervezték, a Magyar–Szlovák Történész Vegyesbizottsággal együttműködve és az érsekújvári Rotary Club támogatásával. A kérdéskörnek bőséges, elsősorban politika- és diplomáciatörténeti szakirodalma van, amely egyrészről segít jobban megismerni a múltat, másrészről viszont régóta a történettudományon belül zajló viták tárgyát képezi. Ezzel szemben a történeti emlékezetnek, mint fontos társadalmi jelenségnek a kutatása még mindig gyerekcipőben jár. A szervezők ezért újszerű megközelítést választottak, és nem a klasszikus politikatörténetnek szentelték a konferenciát. Azaz ezúttal nem a történelmi Magyarország felbomlásának okait és következményeit kívánták elemezni, hanem inkább arra összpontosítottak, hogyan van jelen mindez a szlovák és magyar társadalomban, miképp „élnek” a történtekről alkotott elképzelések. Nemcsak neves magyar és szlovák történészeket, hanem a társadalomtudományok más területeinek elismert szakértőit is sikerült megszólítani és megnyerni a konferencián való részvételre, ami aláhúzta a rendezvény interdiszciplináris jellegét. Az eszmecsere célja az volt, hogy a résztvevők megvizsgálják a történelmi Magyarország felbomlásáról, a nemzetállamok létrejöttéről, a trianoni békeszerződésről és a következményekről szóló történetek működését 1918/1920 és 2010 között. Az egyes felszólalók Magyarország felbomlása/Trianon múltbéli és jelenlegi ábrázolásait tanulmányozták a csehszlovákiai, szlovákiai és magyarországi kollektív emlékezetben. A szervezők arra törekedtek, hogy egy módszertanilag koherens megközelítést nyújtsanak az említett jelenségek vizsgálatához, mivel a konferencia eredményét egy szlovák nyelvű kötetben tervezik megjelentetni. A LIMES jelen száma e konferencia anyagából ad közre néhány tanulmányt.2 Jegyzetek A trianoni békediktátumról megemlékező és a magyar nemzet egységét leszögező 2010. évi XLV. törvényt a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről az Országgyűlés május 31-én fogadta el. 2 Terjedelmi és anyagi okokból a rendelkezésre bocsátott anyagot két részre kellett bontani, a tanulmányok másik része a LIMES következő számában fog megjelenni. 1

Limes

7

Trianon és a politikai gondolkodás

Romsics Ignác

Trianon és a magyar politikai gondolkodás

Az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírása óta közel 90 esztendő telt el. E szűk évszázad alatt Trianon folyamatosan jelen volt a magyar politikai gondolkodásban. A probléma megítélése ugyanakkor koronként változott. Írásunkban a 20. század három nagy időszakának, a Horthy-korszaknak, az 1945 és 1947 közötti koalíciós időszaknak és a Kádár-kornak a Trianon-felfogását vázoljuk fel, rövid kitekintéssel a rendszerváltás utáni évekre. 1. A Horthy-kor A Horthy-kor vezető elitje történelmi véletlenként és totális igazságtalanságként fogta föl Trianont, s válasza rá a teljes elutasítás volt. Ez nemcsak az országzászló félárbocra eresztésében, az iskolai oktatás előtt és után deklamáltatott Magyar Hiszekegy mondanivalójában és a különböző irredenta jelszavak hangoztatásában fejeződött ki, hanem az irodalom, a művészetek (köztéri szobrászat!) és a társadalomtudományok reflexióiban is. A teljes elutasítás álláspontját és az integrális vagy optimális revízió ebből logikusan következő programját változatos érvrendszer támasztotta alá. A kor történészei kidolgozták például a magyarok Kárpát-medencei elsőbbségének a tézisét, amely szerint a honfoglalás pillanatában idegenek nem, illetve csak elhanyagolható számban éltek a magyar törzsek által birtokba vett területeken. A historizáló gondolkodás ebből azt a konklúziót vonta le, hogy a Kárpátok északi lánca és az Adria közötti területekre „történeti joga” egyedül és kizárólag a magyar nemzetnek van.1 A magyar békedelegáció vezetőjeként és az 1928as Igazságot Magyarországnak című kötet nyitó tanulmányának szerzőjeként Apponyi Albert a magyarság kulturális fölényét és különleges politikai szervezőképességét hangsúlyozta, amely a térség minden más nációjától megkülönböztette, és egyedül őt tette alkalmassá a Nyugat védelmére, valamint a római és a brit világbirodalmakéhoz hasonló civilizatórikus misszió betöltésére a Duna-medencében.2 A történelmi Magyarország visszaállítását alátámasztani hivatott érvek közé tartozott az ún. Szent István-i állameszme is. Eszerint a nemzetiségek magyarországi elnyomása minden valóságalapot nélkülöz; Szent István és utódainak az országa lényegénél, belső szelleménél fogva mindenkor a nemzetiségek barátja volt; ezt „szívük mélyén” az elszakadt nemzetiségek is tudják, és ezért a Szent István-i birodalom, azaz „Nagy-Hungária” összes népeinek újraegyesülése csupán idő kérdése. Ez olyan egymástól távol álló személyiségek Trianon-felfogását is jellemezte, mint amilyen például a 30-as években már egyértelműen németellenes és a rendszer liberális ellenzéke felé közeledő Szekfű Gyula, illetve a fasiszta és 1944-ben a németek kegyéből hatalomra kerülő Szálasi Ferenc volt.3 A Trianonnal szembeni 1920

Romsics Ignác

8


és 1945 közötti revíziós propaganda negyedik tipikus argumentuma a Közép-Duna medence földrajzi és gazdasági egysége, illetve az itt élő népek gazdasági egymásrautaltsága volt. „A földrajzi szempont – hangoztatta például Teleki Pál is – a nemzetalkotó tényezők legfontosabbika”, és a békekonferencia nagyot hibázott, amikor döntéseit a nyelvi különbségekre alapozta.4 Bethlen István, aki a kor legmeghatározóbb politikusa volt, mindezeket sajátos stratégiai, illetve biztonsági szempontokkal egészítette ki. Úgy gondolta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát felváltó fragmentált kisállami struktúra a térséget hagyományosan fenyegető orosz és német behatolás számára egyaránt kedvezőbb feltételeket teremtett. Ezt elkerülendő – hangoztatta – elengedhetetlen a térség államai közötti szoros együttműködés, amelynek viszont előfeltétele a magyar revízió. A fenti érvek egyike sem volt teljesen légből kapott, az igazság néhány elemét mindegyik tartalmazta. Ezek az igazságelemek azonban olyan mértékben keveredtek „csúsztatásokkal”, féligazságokkal, elhallgatásokkal és téveszmékkel, hogy végeredményben egyáltalán nem a magyar társadalom múlt- és önismeretét, valamint politikai tisztánlátását növelték, hanem éppen ellenkezőleg: illúziókat és megalapozatlan reményeket keltettek a lakosság széles köreiben. A birodalmi gondolat természetesen nem kizárólagosan uralta a két világháború közötti magyar politikai gondolkodást. Az integrális vagy nagy-revízió eszméje mellett jelen volt az etnikai elvű revízió programja is. Az ellenzéki pozícióban levő különböző liberális és liberális demokrata csoportok lényegében ezt képviselték. „…nem törekszünk egyébre, mint az ország etnográfiai kikerekítésére és a külföldi magyar kisebbségek hathatós védelmére” – fogalmazta meg a polgári radikálisok revíziós programját Vámbéry Rusztem 1928-ban. A revízió – írta a liberális Fenyő Miksa 1935-ben – nem lehet más, mint a „magyarlakta vagy magyar többségek lakta területek visszacsatolása”.5 Lényegében ugyanezt vallották a szociáldemokraták is. Az emigráns Jászi Oszkár és a „szellemi fenegyerek” Szabó Dezső ennél is tovább mentek, és a trianoni határokat lényegében elfogadva keresték a megoldás kulcsát. A probléma lényege – vélte Jászi – nem a terület, hanem a „területen élő népesség kulturális, nemzeti és nyelvi autonómiájának és megszervezésének” a lehetősége vagy lehetetlensége.6 Jászi dunai konföderációs gondolatát Szabó a kelet-európai szláv népekkel való összefogás víziójává tágította. Magyarországnak – írta – közelebbi és távolabbi szomszédjaival együtt „két nagy lidércnyomása van: Németország és Oroszország”, amelytől csak akkor szabadulhatnak meg, ha létrehozzák a Kelet-európai Államok Szövetségét.7 A népi mozgalom meghatározó ideológusa, Németh László – Jászihoz egyébként hasonlóan – azt vallotta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlása elkerülhetetlen volt. „A Habsburg-monarchiát – írta – a nacionalizmus végső következése, a népek önrendelkezésének az elve dobta szét. Mihelyt nemzetiségeinket ez a tizenkilencedik századi elv teljesen hatalmába kerítette, Magyarország régi alakjában nem maradhatott fenn, az engedékenység éppúgy felrobbantotta volna, mint a türelmetlenség”. Ebből az akkor hallatlan eretnekségnek számító gondolatból logikusan következett a másik eretnekség: a területi revízióról való lemondás és a dunai népek „tejtestvériségének” a hangoztatása.8 A Trianonnal kapcsolatos két világháború közötti politikai gondolkodás sajátos regionális hajtása volt a transzilvanizmus. Ennek maximális verziói Erdély független állammá szervezését, illetve Románián belüli széleskörű területi autonómiáját propagálták, a mérsékeltebb elképzelések viszont megelégedtek volna a kulturális és/vagy

Romsics Ignác

9


vallási autonómiával. Sokféleségéből következőleg a transzilván érvrendszer a különböző revizionista koncepciókkal éppúgy érintkezhetett, mint a dunai népek egymásrautaltságát és együttműködésük fontosságát hangoztató elképzelésekkel.9 Sem a politikai baloldal, sem Jászi, Szabó, Németh László és a transzilván ideológusok hatását nem szabad lebecsülnünk. A két világháború között, s különösen az 1930-as és 40-es években eszmélődő ifjabb értelmiségi generációk gondolkodására kimutathatóan nagy hatást gyakoroltak. Saját generációjuk Trianonnal kapcsolatos felfogását viszont csak igen mérsékelten tudták befolyásolni, a kormánykörökét, az uralkodó elitét és az állami propagandát pedig egyáltalán nem. Jellemző példája volt ennek Rothermere 1927-es ismert fellépése a magyar határok etnikai elvű módosítása érdekében és ennek magyar fogadtatása. Az angol lord javaslatára Herczeg Ferenc, a két világháború közötti szellemi élet prominens alakja és a Magyar Revíziós Liga elnöke a szervezet 1927. július 27-i ülésén így válaszolt: „az ún. Rothermere-vonal nem magyar javaslat”, „a magyar nemzet nem adja fel jogát a maga ezredéves […] államterületéhez”.10 Ez az attitűd jellemezte Bajcsy-Zsilinszky Endrét is, aki 1943-as Erdély-könyvében még mindig azt hangoztatta, hogy „…Erdélyt a maga egészében – mint érintetlen egységet – a Szent Korona fennhatósága alá kell visszahelyezni”.11 2. A koalíciós időszak A II. világháború után a magyar politikai és szellemi élet Trianon-felfogásában radikális és realista irányú fordulat vette kezdetét. A hatalomra került koalíciós pártok a két világháború közötti baloldali ellenzék mérsékelt revíziós elképzeléseiből indultak ki, és azokat próbálták alkalmazni az új helyzetre. Még az ebben a kérdésben legradikálisabb koalíciós partner, a „reakciós” Kisgazdapárt sem követelt az etnikai határoknál és annál többet, hogy a távolabbi tömbökben élő magyarok kapjanak autonómiát. A Nemzeti Parasztpárt főtitkára, Kovács Imre pedig így nyilatkozott: „Sovinizmus az ezeréves határok követelése, és aki ezt követeli, az népellenes és antidemokrata, és mint kártékony elemet ki kell irtani a politikából. Nem [azonban] sovinizmus arról beszélni, hogy a magyarság szeretné a maga nemzeti államát kialakítani, mégpedig úgy, hogy a magyar etnikum területét fedje az új nemzeti állam”.12 A Szent István-i államelvvel, a történelmi határokkal és általában a különböző nagy-revíziós tervekkel való szakítás, illetve a nemzetiségi elv elfogadása a Nemzeti Parasztpárt kiemelkedő ideológusának, s egyben a Külügyminisztérium kebelén belül folyó béke-előkészítés tevékeny résztvevőjének, Bibó Istvánnak az 1946-os esszéiben nyert klasszikus és tágabb történeti, szociológiai és politikai perspektívába illeszkedő megfogalmazást. Kelet- és Közép-Európában – írta például A kelet-európai kisállamok nyomorúságában – „…a nemzetek egymás közötti elhatárolódásának a stabilizálását nem a történeti határ mentén kell keresni, mint Nyugat-Európában, hanem a nyelvhatár mentén. Mindazok a kísérletek, amelyek ezen a területen nyugat-európai mintára a történeti egységre támaszkodva többnyelvű népeket akartak egységes nemzeti tudattal megtölteni, mindenekelőtt a lengyel, a magyar és a cseh kísérlet, visszahozhatatlanul megbuktak. […] Az összes többi állítólagos szempontok: a földrajzi, gazdasági, stratégiai, kikerekítési, közlekedési és Isten tudja még miféle szempontok, […] valójában teljesen hiábavalóak, és nagyméretű alkalmazásuk a legnagyobb bajok forrásává lesz.”13

Romsics Ignác

10


A két munkáspárt képviselői ennél is radikálisabban szakítottak a két világháború közötti domináns megközelítések alapelveivel. Révai József, a Magyar Kommunista Párt ideológiai kérdésekben irányadó vezetője 1945 végén és 1946 elején több alkalommal kifejtette, hogy nemcsak a történelmi, hanem a néprajzi határok követelése is irreális és káros. „Az ész – hangoztatta – azt diktálja nekünk, hogy minden erőnket a határon túl maradt magyar kisebbséggel való kulturális, szellemi és gazdasági kapcsolatok kiépítésére, fenntartására és erősítésére összpontosítsuk.”14 A Szociáldemokrata Párt ugyancsak elvetette a revizionizmus bármely formáját, sőt egyes megnyilatkozásaiban még a kollektív jogokra épülő kisebbségvédelem eszméjét is. Mint Horváth Zoltán, a Népszava olvasóinak elmagyarázta: „Nemcsak a Szent István-i határok hirdetése sovinizmus, sovinizmus az a világnézet is, amely azt hiszi, hogy valakit valamilyen jog megillet csak azért, mert ilyen vagy olyan nemzetiségű”.15 Az 1945 és 1946 fordulóján zajló sajtóviták és pártközi egyeztetések során a kommunista és a szociáldemokrata álláspont annyiban változott, hogy Erdélyt illetően hozzájárultak az 1920-as határok módosításának felvetéséhez. Egyetértés alakult ki közöttük abban is, hogy Jugoszláviával szemben értelmetlen lenne területi követelésekkel fellépni. A határ menti szlovák területek jövőjével kapcsolatban azonban továbbra is ellentét feszült közöttük. Az 1946. március 6-i pártközi értekezleten a kisgazda Auer Pál és a parasztpárti Farkas Ferenc egyaránt a „kompakt magyar többségű vidékek” visszakövetelését javasolta, míg a kommunisták és a szociáldemokraták képviselői hallani sem akartak erről. Ezért és a nagyhatalmak világosan kifejezésre juttatott ellenzése miatt az 1946. július 29-én kezdődő békekonferencián a magyar delegáció Csehszlovákiával szemben nem támasztott területi követelést. Romániától viszont 22 ezer négyzetkilométer átengedését kérte közel 2 millió lakossal, valamint területi autonómiát a Székelyföld számára. Amerikai tanácsra augusztus második felében a magyar delegáció ezt 4 ezer négyzetkilométerre, illetve kevesebb, mint félmillió lakosra redukálta. A békekonferencia azonban – ismeretes módon – ezt is elutasította, s a Pozsonnyal szembeni hídfő kivételével, amit Csehszlovákiának ítélt, az 1920-as határokat állította helyre. A békeszerződést 1947. február 10-én írták alá Párizsban. Lelkesedést Magyarországon természetesen senki részéről sem váltott ki, de olyan elkeseredést és hisztériát sem, mint 1920-ban a trianoni békeszerződés aláírása. Mindössze a Mindszenty József által celebrált bazilikai szentmiséről jelentették a tudósítók, hogy „Mikor felcsendült a templomban az ének szava: ’Hol vagy István király, Téged magyar kíván…’, hangos zokogás tört fel a templomban lévők és a térre kiszorultak soraiból”.16 A magyar társadalom nemzeti kérdésre érzékeny része ezekben a napokban döbbent rá, és kezdett beletörődni abba, hogy nemcsak az integrális vagy optimális revízió irreális és elérhetetlen, hanem az etnikai revízió, illetve a méltányos kiegyezés is. Bibó István ezek után helyezkedett arra az álláspontra, hogy a trianoni határokat „mind fizikailag, mind lelkileg” elfogadva a magyarság a továbbiakban csak két dolgot tehet: a „kölcsönös és feneketlen gyűlölködés örvényeit” elkerülve példát ad a „kisnépek közötti lojalitásra és mértéktartásra”, és ugyanakkor felelősséget érez „a határon túli magyarság sorsával szemben”.17 Ezzel egyidejűleg mások is hasonló véleményt alakítottak ki. Ezek közül legnagyobb jelentősége a Horthy-kor történész-ideológusa, Szekfű Gyula pálfordulásának volt. A II. világháború alatti magyar nemzetiségpolitikai anomáliákra és a zsidótörvényekre hivatkozva, ám nyilvánvalóan az új hatalmi helyzettel is számot vetve Szekfű arra az álláspontra helyezkedett, hogy „Ezek után pedig egyszer s mindenkorra el kell némul-

Romsics Ignác

11


nia minden revíziós törekvésnek és propagandának”, s hogy a szomszédos államokkal szemben Magyarországnak a továbbiakban csak „egyetlen kívánsága” lehet: „a náluk lakó magyarok állampolgári jogainak tisztességes megadása és emberies bánásmód velük”.18 A két világháború közötti konzervatív, „úri” Magyarország és a II. világháború utáni demokratikus, „népi” Magyarország két kiemelkedő reprezentánsa ezzel lényegében azzal a Révai Józseffel került közös platformra, aki 1945-től hirdette az etnikai elvű revízió irrealizmusát. A kommunista sajtó propaganda-szólamaiban, amelyek szerint máris beköszöntött volna a népek közötti örök béke és barátság kora, azonban sem ők, sem a magyar társadalom többsége nem hitt. Különösen nehéz volt feltételezni ezt a Romániából és Jugoszláviából spontán, Csehszlovákiából pedig szervezetten áttelepülők és új hazát, új otthont keresők tízezreinek a beszámolóit hallgatva. 3. Az ötvenes évek és a Kádár-kor Trianon és a határon túli magyarság ügye 1947 után nem jelent meg problémaként a nyilvánosságban. A hegemón pozícióba került marxista elmélet a tőkés-polgári kizsákmányolás sajátos aleseteként értelmezte a nemzeti fölé- és alárendeltséget, és azt hangoztatta, hogy „mind Magyarország, mind a szomszédos országok következetes demokratáinak mindenekelőtt saját reakciósaikkal és sovinisztáikkal kell könyörtelenül leszámolniuk. Ha ezekkel leszámoltunk mi is és ők is, akkor népeink között felmerülő kérdések megoldásának útjából is elhárulnak az akadályok”.19 Ez a marxizmussal vegyített függetlenségi retorika az 1953 és 1956 közötti reformkommunista megújulási kísérletet is jellemezte. Nagy Imre nézetei annyiban azonban mégis különböztek Révai Józsefétől és Andics Erzsébetétől, hogy a függetlenségi eszme nála ismét valódi tartalmat nyert. „Kossuth lelki szemei előtt – vetette papírra 1956 januárjában – a magyarság független, szuverén, önálló és szabad nemzeti létének biztosítására nem valamilyen nagyhatalomhoz, vagy hatalmi csoporthoz való csatlakozás lebegett, hanem a környező népekkel való szoros összefogás, szabad népek egyenjogú szövetsége (föderációja) keretében. Ezekhez az eszmékhez kell visszatérnünk…”.20 Közvetlenül a forradalom előtt, 1956. szeptember 9-én a Szabad Nép – Pándi Pál tollából – nagy és kritikus hangvételű cikket közölt az erdélyi magyarság helyzetéről.21 A forradalom két hete túlságosan rövid volt ahhoz, hogy a „trianoni trauma” kezelésével kapcsolatban releváns koncepciók kidolgozására kerülhetett volna sor. A közzétett pártés egyéb programok szinte mindegyike követelte Magyarország állami függetlenségének a helyreállítását, de egyik sem tért ki a magyar nemzet megosztottságára. Sporadikus adatok szerint azonban ez utóbbi is foglalkoztatta az embereket. 1956. október 22-én a miskolci egyetem diákparlamentjének az ülésén irredenta jelszavak („Mindent vissza!”) hangzottak el, a Veszprém megyei Forradalmi Bizottság pedig október 29-én felhívásban követelte, hogy a kormány fordítson több figyelmet a határon túli magyarokra. Ugyanebben a felhívásban a Dunai Konföderáció kialakításának a szükségességéről is szó esett. Tudunk arról is, hogy Dobai István erdélyi jogász és környezete Erdély státusának az újrarendezéséről dolgozott ki memorandumot, amit az ENSZ-hez akartak eljuttatni.22 Az 1956 novemberében hatalomra került új kommunista vezetés nagyfokú nemzetközi elszigeteltségben kezdte meg munkáját. Az elszigeteltségből való kitörés egyik eszköze a szomszédos szocialista országok bizalmának az elnyerése volt – akár azon az áron is,

Romsics Ignác

12


hogy az ottani magyar kisebbségeket a budapesti kormány sorsukra hagyja. Ezt a célt szolgálta Kádár János látogatása Romániában 1958 februárjában és Münnich Ferenc miniszterelnöké Csehszlovákiában 1958 decemberében. Tárgyalásaik során a magyar vezetők nemcsak arról biztosították román és csehszlovák partnereiket, hogy Magyarországnak semmiféle területi követelése nincs velük szemben, hanem arról is, hogy a román, illetve a csehszlovák nemzetiségi politikát megfelelőnek tartják, és hogy az ottani magyarság helyzetének alakulását Magyarország a két ország belügyének tekinti. Ennek következménye mindkét országban a magyar kisebbség helyzetének romlása lett. Az oktatás „szocialista patriotizmusának” erősítésére hivatkozva Csehszlovákiában ezt követően kezdték összevonni a magyar és a szlovák tannyelvű iskolákat, Romániában pedig 1959 márciusában egyesítették a magyar tannyelvű kolozsvári Bolyai Egyetemet a román tannyelvű Babeş Egyetemmel. Az 1960-ban életbe léptetett új csehszlovák alkotmány számos más magyarellenes diszkriminációnak is a jogi alapjává vált. A szlovákiai közigazgatási egységeket ennek alapján alakították át úgy, hogy a magyarok egy-két körzettől eltekintve mindenütt kisebbségbe kerültek, és ugyancsak erre hivatkozva váltották fel a nemzetiségeket közösségként felfogó addigi politikát az egyéni jogokat hangsúlyozó megközelítéssel. A magyar kisebbségek sorsa iránti közömbösség feltétlen szovjetbarátsággal és nagyfokú külpolitikai önállótlansággal egészült ki. Ennek az időszaknak a legitimációs ideológiája egy olyan történelemszemlélet volt, amely a nemzeti büszkeség és önérzet legtöbb megnyilvánulását „nacionalista maradványnak” bélyegezte, a magyar történelmet az osztályharcok történetére szűkítette, és a „hungarocentrizmustól”, valamint a „provincializmustól” mentes új nemzetfogalom szerepét abban jelölte meg, hogy – mint ez egy 1966-os vitában megfogalmazódott – „magát a nemzeti formát a szocialista népek barátságának és testvéri közeledésének, végső soron egybeolvadásának az eszközévé tegye”.23 A konkrétumok síkján ennek felelt meg a magyar történelemben oly nagy szerepet játszó és 1956-al közvetlen összefüggésbe hozható függetlenségi harcok nimbuszának az aláásása, valamint a nemzetek fölötti gazdasági és politikai integráció történelmi előképeként felmutatható Habsburg Monarchia piedesztálra emelése. Ez az „osztályharcos” szemlélet a „táboron” belül is csaknem egyedülálló jelenség volt. Hasonló megközelítések csak a kelet-német történetírást és zsurnalizmust jellemezték. A többi országban, beleértve a Szovjetuniót is, a nemzet, mint olyan és a nemzeti szabadságért folytatott függetlenségi harcok sokkal pozitívabb megvilágítást kaptak, s valamilyen módon beépültek a kommunista pártok által vállalt történelmi hagyományok közé. Magyarországon viszont éppen ezek jelentősége kérdőjeleződött meg. A fentieknek látszólag ellentmond, hogy az 1960-as évek utolsó harmadától a kádári vezetés kezdett fellépni az erdélyi magyarság érdekében. Az ellentmondás azonban csak látszólagos. A magyar politika hirtelen feléledt érdeklődése az erdélyi magyarság helyzete iránt a román külpolitika különutasságával függött össze. A Szovjetunió ezt természetesen rossz néven vette, és nem bánta, ha a budapesti vezetés fellépései révén indirekt figyelmeztetésekben részesíthette a román vezetést. Moszkva ezt annál is inkább indokoltnak tartotta, mert 1964-től kezdődően a román történetírás és publicisztika félreérthetetlen utalásokat tett Besszarábia román jellegére, amivel a régió Szovjetunióhoz tartozásának problematikusságát kívánta jelezni. Az „el nem kötelezett” és „semlegességre” törekvő román külpolitikát a magyar vezetők – például Kállai Gyula – ezért már 1964-től kezdődően burkolt bírálatokban részesítette. Ezek közül a bírálatok közül nemzetközi

Romsics Ignác

13


figyelmet is kiváltott Kádár Jánosnak a Pravda 1967. szeptember 17-i számában közzétett egész oldalas cikke. A román különutasság és ennek örve alatt a román nemzetiségpolitika bírálata az 1960as évek végéig nem járt együtt a Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban élő magyarság helyzetének kritikus szemléletével. 1964-ben, amikor Tito Budapestre látogatott, a kiadott közös nyilatkozatok a nemzetiségek hídszerepét hangsúlyozták, és semmiféle problémáról nem tettek említést. Mivel a jugoszláv föderalizmusnak köszönhetően a vajdasági magyarok valóban sokkal jobb helyzetben voltak a többi magyar kisebbségnél, a nemzetiségek hídszerepére és a két ország közötti kapcsolatok elmélyítésére való utalások rendelkeztek némi realitással. Ezt látszott igazolni, hogy 1966-ban megszűnt a két ország közötti vízumkényszer, és ezt követően nemcsak élénk kishatárforgalom alakult ki, hanem a turizmus is fellendült. A másik két ország viszonylatában azonban semmi alapja sem volt az optimizmusnak. Csehszlovákiában például az 1960-as évek közepén a magyar gyermekeknek 25–30%-a szlovák vagy cseh tannyelvű iskolába járt, és a középiskolát végzett magyar diákoknak csak 36%-a tanult tovább egyetemen vagy főiskolán, miközben a szlovák diákoknak 60%-a. 1967 októberében, amikor Prágába látogatott, Kádár ennek ellenére azt állította nyilatkozataiban, hogy a korábbi problémákat megoldották, és a csehszlovákiai magyarok helyzete teljes mértékben kielégítő. A magyar kisebbségek helyzetével szembeni közömbösséget, illetve „szelektív”, csak a romániai magyarokkal szemben megnyilvánuló figyelmet, valamint az ideológiai szinten ezt alátámasztó „proletár internacionalizmust” az 1960-as évek végétől a nemzetnek, mint létező kulturális és politikai realitásnak a tudomásulvétele és a világ magyarságát összekapcsoló kulturális kötelékeknek az erősítése váltotta fel. A gazdaságpolitikai reformokhoz és a kulturális liberalizmushoz hasonlóan ez a váltás is Kádár és a kádári vezetés pragmatizmusával és bizonyos mértékű önkorrekciós képességével magyarázható. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a módosítás növelni fogja a rendszer bázisát a nemzeti szempontból elkötelezett közvélemény-formáló értelmiség körében, és a nyugati magyarság egyes csoportjainak aktivizálása révén külföldi megítélését is kedvezően befolyásolhatja. Az új politika egyik első jele egy bizottság felállítása volt 1968-ban a Hazafias Népfront kebelén belül azzal a céllal, hogy megvizsgálja a szomszédos országokban élő magyarok helyzetét. Az Írószövetség ugyanebben az évben a környező országok magyar nyelvű kultúrájának a problémáit tűzte napirendre. Az ezzel párhuzamosan megjelenő sajtóközlemények egyértelművé tették, hogy Magyarország szakítani készül a nemzetek elhalását és a nemzetiségek gyors asszimilálódását hangoztató korábbi álláspontjával, és hogy az új irányvonal lényege a nemzetiségek asszimilálásának elítélése, illetve a magyar kisebbségek etnikai és kulturális azonosságuk megőrzéséért folytatott erőfeszítéseinek a támogatása lesz. Vagyis az, amit Bibó István és Szekfű Gyula 1947-ben ajánlottak. Az új irányvonal alátámasztása érdekében indult meg az ún. anyanyelvi mozgalom, amely 1970-ben tartotta első konferenciáját. Az ettől kezdve 3-4 évente megrendezett összejövetelek a magyarság kulturális összetartozását demonstrálták. Ezeken a rendezvényeken eleinte csak a nyugati és a magyarországi magyarság képviselői jelentek meg. Az 1977-es harmadik konferencián azonban már a Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban élő magyarok küldöttei is ott voltak, s csak egyedül a romániai magyarok képviselői hiányoztak.

Romsics Ignác

14


A nemzeti kérdés új megközelítése és a szomszédos országokkal szemben követendő differenciált magyar külpolitika mellett Kádár János több nyilatkozatában kiállt. Ezek közül legnagyobb visszhangot az 1975-ös helsinki konferencián elmondott beszéde váltott ki, amelyben életében először utalt Magyarország I. világháború utáni területi veszteségeire, és először szólt büszkeséggel arról a hosszú állami múltról, amelyre a magyarság visszatekinthet. „Mi annak a magyar népnek a küldötteiként veszünk részt ezen a történelmi jelentőségű tanácskozáson, amely államot alapítva 1100 éve él a DunaTisza táján, Európa közepén, így múltunk és jövőnk egyaránt az itt élő népek sorsához kötődik. Meggyőződésünk, hogy Európa minden népének legfőbb kívánsága a béke. Ha lehetséges, még fokozottabban így van ez a magyar nép esetében, amely évszázadokon át a hadak útjának kereszteződési pontján élt és mérhetetlen véráldozatokat hozott, hogy fennmaradhasson és megőrizze államát a fenyegető pusztulással szemben. Századunkban, az első világháború hiábavaló áldozatai után a vesztes Magyarország területe a korábbinak egyharmadára csökkent, a második világháborúban, urai bűnéből a rossz oldalon vérezve, elvesztette felnőtt lakosságának 8%-át, és az ország romhalmazzá vált.” – mondotta kül- és belföldön egyaránt jelentős figyelmet kiváltva.24 A helsinki konferencia záródokumentumát egyébként Magyarország és szomszédjai egyaránt megelégedéssel fogadták. A szomszédok azért, mert rögzítette a határok erőszakos megváltoztatásának a tilalmát, s ezzel újabb garanciát kaptak határaik sérthetetlenségére. Magyarország pedig azért, mert az eszmék szabad áramlásával foglalkozó ún. harmadik kosár alapján jogalapot kapott az anyaország és a határokon kívüli magyarság közötti kulturális kötelékeknek az erősítésére. A külföldi magyarság megítélésének megváltozásával egyidejűleg a hazai nemzetiségek kezelése is módosult. A korábban érvényesülő ún. automatizmust, amely a nemzetiségek gyors beolvadásával számolt, az 1960-as évek végétől a nemzetiségi kultúrák fokozott támogatása váltotta fel. Az 1972-ben módosított alkotmány elismerte a kisebbségeket kollektívumként, s rögzítette jogukat anyanyelvük ápolásához és nemzeti kultúrájuk megőrzéséhez. Nem kétséges, hogy ezzel a megváltozott belső politikával a párt példát akart mutatni a szomszédos országoknak, amelyektől hasonló bánásmódot várt el az ottani magyarokkal szemben. Az 1980-as XII. kongresszuson Kádár ezt explicit verbis is megfogalmazta. „…nálunk, Magyarországon a különböző nemzetiségű emberek, a lenini nemzetiségi politika elveinek, törvényünknek és alkotmányunknak megfelelően teljes jogú állampolgárként élnek, dolgoznak és boldogulnak. Ugyanezt kívánjuk a határainkon túl élő magyarok számára is”.25 A magyar példamutatás Jugoszlávia kivételével nem talált viszonzásra. A magyarok helyzete különösen Romániában adott okot panaszokra, ahol az 1965-ben hatalomra került Nicolae Ceauşescu uralma alatt egyre súlyosabb diszkriminációkat szenvedtek el. A diszkriminációk mérséklése, illetve megszüntetése érdekében a magyar vezetés többször interveniált. 1977-ben Kádár – Debrecenben és Nagyváradon – személyesen is találkozott Ceauşescuval. 1982-ben Aczél György utazott Bukarestbe ugyanilyen céllal. A Helsinkit követő nemzetközi konferenciákon, így például 1977-ben Belgrádban, 1980ban Madridban és 1983-ban Ottawában a magyar delegáció ugyancsak aktív magatartást tanúsított az emberi jogi és kisebbségi ügyekkel kapcsolatban. A magyar vezetés intervencióit nem koronázta siker. Ezzel is magyarázható, hogy a rendszerváltás előtti, alatti és utáni évek szellemi és politikai vitáinak egyik központi kérdése ugyancsak a magyar kisebbségek helyzete és jövője volt. Az ezzel kapcsolatos

Romsics Ignác

15


első átfogó programot az erdélyi Ellenpontok szerkesztői – Szőcs Géza és társai – fogalmazták meg 1982-ben. A memorandum alapvető elvként rögzítette, hogy „két etnikum csak akkor élhet egymás mellett […], ha egyenértékű partnerként viszonyul egymáshoz”. Ebből kiindulva követelték a „túlnyomóan magyarlakta területek önigazgatását” és „méltányos részt” az ország vezetésében, valamint azt, hogy „a magyar nyelv a tág értelemben vett Erdély minden magyarok által is lakott vidékén a hivatali és köznapi használatban egyenrangú legyen a román nyelvvel”.26 4. Epilógus: a rendszerváltás után Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején az itthon és a szomszédos országokban közzétett programok ugyanebben a szellemben készültek. Vagyis miközben kulturális értelemben az összmagyarság részének deklarálták a magyar kisebbségeket, határrevíziós követelések helyett az adott országon belül igényeltek számukra társnemzeti státust és ezzel együtt járó önigazgatási és egyéb jogokat. Ez alól néhány nem túl jelentős kivételt ismerünk. Ezek egyike Csurka István, illetve pártja. 2000. június 4-én, a trianoni békeszerződés aláírásának 80. évfordulóján a MIÉP vezetője arról beszélt, hogy „Árpád alatt honfoglalt, Szent István által megalapított teljes történelmi hazánkhoz, minden benne élő népével együtt, akikkel együtt éltünk majdnem ezer éven át” „ragaszkodnunk” „nemcsak jogunk”, hanem „kötelességünk is”.27 Ezzel a Szent István-i állameszme és a területi revizionizmus 1947 után egyszer már eltemetett programja született újjá. Ez és néhány szociológiai felmérés azt jelzi, hogy a magyarság egy része máig nem tudott napirendre térni a történelmi ország I. világháború utáni felbomlása és a magyar nyelvi közösség szétszakítása fölött. Bár az európai egységesülés ebből a szempontból is sokat segíthet, a probléma nagyvonalú és ezért kölcsönösen elfogadható megoldására rövidtávon továbbra sincs reális esély. Amiben belátható időn belül reálisan reménykedhetünk, az a probléma kezelése, vagyis a feszültségek enyhítése, és ezáltal a konfliktuspotenciál minimalizálása. Jegyzetek Lásd például Karácsonyi János: Történelmi jogunk hazánk területi épségéhez. Bp., 1921. Vö. Stephen Bela Vardy: Trianon in Interwar Hungarian Historiography. In. Essays on World War I: Total War and Peacemaking. A Case Study on Trianon. Szerk. Béla K. Király, Peter Pastor, Iban Sanders. New York, 1982. 361–389. 2 Gróf Apponyi Albert: Magyarországnak és rovására megnagyobbodott államoknak történelmi hivatása. In. Igazságot Magyarországnak. A trianoni békeszerződés következményeinek ismertetése és bírálata. Bp., 1928. 1–18. 3 Lásd erre részletesen ifj. Bertényi Iván „Szekfű Gyula” és Ungváry Krisztián „Szálasi Ferenc” című tanulmányát. Közli Trianon és a magyar politikai gondolkodás. Szerk. Romsics Ignác. Bp., 1998. Osiris. 51–69. és 117–133. 4 Gróf Teleki Pál: Európáról és Magyarországról. Bp., 1934. 7-8. és 30-50. Vö. Ablonczy Balázs: Teleki Pál. In. Trianon és a magyar politikai gondolkodás, i. m. 12–30. 5 Idézi L. Nagy Zsuzsa: Liberális pártmozgalmak 1931-1945. Bp., Akadémiai Kiadó. 79. 1

Romsics Ignác

16


Jászi Oszkár: Magyar kálvária – magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Bp., 1989. 173. Vö. Richly Gábor–Ablonczy Balázs: Jászi Oszkár. In. Trianon és a magyar politikai gondolkodás, i. m. 134–155. 7 Szabó Dezső: Az egész látóhatár I. köt. Bp., 1939. Magyar Élet. 211–236. 8 Németh László: A magyar élet antinómiái. In. Sorskérdések. Bp., 1989. 1119. Vö. Bárdi Nándor: Németh László. In. Trianon és a magyar politikai gondolkodás, i. m. 175–192. 9 Balogh Piroska: Transzilvanizmus: revízió vagy regionalizmus. In. Trianon és a magyar politikai gondolkodás, i. m. 156–174. Részletesebben K. Lengyel, Zsolt: Auf der Suche nach dem Kompromiss. Ursprünge und Gestalten des frühen Transsilvanismus 1918–1928. München, 1993. Ungarisches Institut. 10 Idézi Zeidler Miklós: A Magyar Revíziós Liga. In. Rubicon, 1997/1. 31. 11 Bajcsy-Zsilinszky Endre: Erdély múltja és jövője. Bp., 1990. Tinódi Könyvkiadó. 111. 12 Idézi Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945–1950. 2. kiad. Bp., 1988. Kossuth Kiadó. 136. 13 Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In. Bibó István Összegyűjtött Munkái. I. köt. Szerk. Kemény István és Sárközi Mátyás. Bern, 1981. Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem kiadása. 236–237. Vö. Lukács Zs. Tibor: Bibó István. In. Trianon és a magyar politikai gondolkodás, i.m. 203–220. 14 Révai József: A magyar demokrácia nemzeti jellege. Bp., 1945. Szikra. 12. 15 Idézi Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945–1950. Bp., 19882. Kossuth Könyvkiadó 137. 16 Közli Sorsdöntések. Szerk. Gerő András. Bp., év nélkül, Göncöl Kiadó. 303. 17 Bibó István: A békeszerződés és a magyar demokrácia. In. Bibó István Összegyüjtött Munkái. I. köt., i. m. 199. 18 Szekfű Gyula: Forradalom után. Bp., 1983. Gondolat.69. és 203. 19 Dr. Andics Erzsébet: Hazafiak-e a kommunisták? Bp., 1946, Szikra. 40. 20 Nagy Imre: „A magyar nép védelmében”. Vitairatok és beszédek 1955–1956. Párizs, 1984. Magyar Füzetek, 237. 21 Pándi Pál: Közös dolgainkról. Szabad Nép, 1956. szeptember 9. 22 Szesztay Ádám: Magyarország és a szomszéd országok nemzetiségpolitikája 1956–1962. PhD disszertáció. Budapest, 2000. 10., 15. 23 Idézi Gombos Gyula: Húsz év után. New York, 1973. Auróra. 80–85. 24 Kádár János: A szocializmus megújulása Magyarországon. Válogatott beszédek és cikkek 1957– 1986. Bp., 1986. Kossuth Könyvkiadó. 252–253. 25 A Magyar Szocialista Munkáspárt XII. kongresszusának jegyzőkönyve. Bp., 1980. Kossuth Kiadó. 450–451. 26 Az Ellenpontok memoranduma és programjavaslata. In Beszélő, 5–6. (Összkiadás I. köt. 1981–1984. 255–259.) 27 http://www.hunsor.se/trianon/trhosokteren.htm 6

Limes

17


Simon Attila

„... a magyar nép ebben a köztársaságban lett nemzetté…”

A két világháború közti kormánytámogató (aktivista) szlovákiai magyar politika viszonya Trianonhoz és az első Csehszlovák Köztársasághoz*

1930-ban a Csehszlovákiában megjelenő Reggel című napilap a június 5-i számot szinte teljes egészében a trianoni béke aláírásának 10 éves évfordulójának szentelte, amely téma az egyébként 12 oldalas, ám ez alkalommal a bővített oldalszámmal megjelenő újságból 11 oldalt töltött ki.1 Az, hogy a Reggel egyáltalán foglalkozott a témával, már önmagában is meglepő, hiszen az első Csehszlovák Köztársaságban Trianon emlegetése nem volt a közbeszéd része, különösen nem a magyar kisebbség körében, egy magyar nyelvű lapban. Még inkább meglepő lehet azonban a Reggel „Trianon-számának” tartalma, hiszen a témának szentelt 15 hosszabb írásból 6 cseh vagy szlovák szerzők tollából származott, s nem is akárkiktől, hanem a politika első számú alakítóitól: Edvard Beneš külügymniniszter, Ivan Dérer oktatási miniszter, Juraj Slávik belügyminiszter (a lapban egyébként Slávik Györgyként megnevezve), Milan Hodža, a szlovák politika legrangosabb képviselője, több alkalommal miniszter (és leendő miniszterelnök), illetve Emanuel Rádl2 és Jiří Hoetzel3 professzorok voltak a szerzők. A lapban megjelent írások egy további csoportja az októbrista magyar emigráció képviselőitől, Jászi Oszkártól, a Károlyi-kormány nemzetiségi miniszterétől, Vámbéry Rusztemtől, az 1918-as Magyar Nemzeti Tanács tagjától, Kéri Páltól, Tisza István egyik legkövetkezetesebb bírálójától, a Bécsi Magyar Újság Csehszlovákiában is élő szerkesztőjétől és Paál Ferenc emigráns újságírótól származott. A hazai magyar közélet képviselői közül csupán Surányi Géza, kormánytámogató magyar publicista adta a nevét, míg a többi írás a mai olvasó számára ismeretlen szerzők neve alatt vagy csupán szignóval jelent meg. A Reggelben megjelent írások különféle szempontokból közelítettek az első világháborút lezáró békeszerződések és rendezés témájához. A cseh-szlovák szerzők a történelmi igazságszolgáltatás elemét (Slávik) és a magától értetődő „definitívumot” (Hodža) igyekezték láttatni a trianoni békeszerződésben, s természetesen mereven elzárkóztak annak bármiféle revíziójától. Azok közül, akik írásukban egyáltalán foglalkoztak az államhatárok kérdésével, egyedül Vámbéry Rusztem nem zárta ki a határrevízió lehetőségét, azt azonban a magyar belpolitika változásától, egy csehszlovák-magyar kiegyezéstől tette függővé, s csupán egy majdani Dunai Konföderáción belül tartotta lehetségesnek. * Jelen tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj programjának keretén belül készült.

Simon Attila

18


Közös volt azonban az összes írásban a Horthy-rendszer kemény bírálata és a magyar irredentizmus elutasítása. Illetve az is, hogy ezek a szövegek (akár a cseh-szlovák, akár a magyar szerzőké) a téma számos vetületével foglalkoztak, csupán azzal keveset, amely a Reggel c. lap olvasóit leginkább érdekelhette: vagyis a szlovákiai magyarok helyzetével és azok viszonyával Trianonhoz. Ez feltehetően kényes kérdés volt a korabeli szlovákiai magyar aktivizmus reprezentatív lapjának számító Reggelnek, amelyet jórészt magyarországi emigránsok szerkesztettek, s amelynek kevés köze volt a szlovákiai magyar valósághoz. * Az első Csehszlovák Köztársaságnak a versailles-i békerendszerhez való hivatalos viszonya meglehetősen egyértelmű és jól olvasható volt, hiszen a csehszlovák állam léte közvetlenül összekapcsolódott az első háborút lezáró rendezéssel. Ennek köszönhetően mind a hivatalos politika, mind az etnikai cseh-szlovák közvélemény a trianoni határoknak és azok igazságosságának a megkérdőjelezését Csehszlovákia elleni támadásként értelmezte. Így szinte dogmaként rögzült az a vélekedés, miszerint Trianon nem volt más, mint a jogos, de mégis kulturált és visszafogott válasz a szlovákok ezeréves elnyomására, amely tézist a szlovákon kívül a cseh politikai közgondolkodás is erősen táplálta. Ezt a meggyőződést mintegy megalapozta Masaryk elnöknek a külföldről való hazatérte után Csehszlovákia területén elhangzott első megnyilvánulása. A csehszlovák elnök ugyanis 1918. december 22-én, a nemzetgyűlés előtt elmondott beszédében (amelyben a csehországi német lakosságot – azokat joggal sértő módon – telepeseknek nevezte) többek között azt mondta, hogy „egyenesen képtelenség volt, hogy egy olyan nemzet, mint a magyarok, oly hosszú időn át négy más nemzetet zsákmányolt ki – a mi szlovákjainkat, a ruténokat, a románokat és a jugoszlávokat.” Majd az új, akkor már Párizsban kijelölt – de még a nyilvánosság előtt nem ismert – demarkációs vonalra utalva így folytatta: „A magyarok eléggé könyörtelenek voltak, amikor azt mondogatták: a tót nem ember – mi nem fogunk nekik rosszal visszafizetni, csak azt akarjuk, hogy Szlovákia teljes kiterjedésében a felvirágzásához szükséges határokkal rendelkezzék.”4 Trianonnak és az ott törvényesített államhatároknak ez a fajta megközelítése aztán az egész első köztársaság közbeszédére rányomta a bélyegét, s Milan Hodžának a Reggel Trianon-számában megjelent írásában is visszhangoztak: „A trianoni béke egyike azoknak a kisszámú alapelveknek, amelyeken Európa új politikai és erkölcsi rendszere is felépül. Trianon épp oly fontos, mint a versailles-i béke. Sőt talán a demokrácia és az emberi haladás nyugodt fejlődési tempója még elkerülhetetlenebbül követeli a trianoni szerződést, mivel ez a szerződés a st.-germainivel együtt eltakarította az európai kontinens demokratikus, nemzeti és szociális fejlődésének útjából a legmakacsabb akadályt.”5 Majd a Lengyelország hármas feldarabolásával való párhuzamot elutasítva mondta ki: „…sem a régi Magyarországot, sem az Osztrák-Magyar Monarchiát nem darabolta fel senki.” Sőt, jegyezte meg pár sorral korábban, „…900 évvel ezelőtt a magyarok követtek el ilyen annexiót először ellenünk, azután a kárpátaljai oroszok ellen, végül pedig a délszlávok ellen is.” A szlovák társadalomban rögzült Trianon-képnél (ami nyilvánvalóan csak kívülről látszik ennyire egysíkúnak, s a mélyebb elemzés azért színesebb képet mutatna) a

Simon Attila

19


korabeli szlovákiai magyar közgondolkodás sokkal rétegzettebb volt. Igaz, a két világháború közötti szlovákiai magyar társadalom szociális, műveltségi stb. strukturáltsága ellenére – ami miatt minden általánosítással óvatosan kell bánni – Trianon azok közé a kérdések közé tartozott, amellyel kapcsolatban a közösségen belül alapvetően konszenzus volt. A szlovákiai magyar lakosság döntő többsége azt, hogy egyik napról a másikra egy addig nem létező országhoz csatolták őket, értetlenül és döbbenettel fogadta, és alapvetően igazságtalannak érezte, sőt mi több, ennek a helyzetnek a fennmaradását hosszú távon egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta. Szocializációjuk, neveltetésük, s a bennük rögzült erős magyarságtudat miatt másként nem is nagyon gondolkozhattak, mint úgy, hogy elszakítottságuk az anyaországtól csupán ideiglenes, s előbb vagy utóbb, de helyreáll az élet rendje. Az persze igaz, hogy az idő múltával egyre kevésbé kötötték össze a várt változást saját életükkel, és az valamiféle távoli vízióként tűnt fel, miközben Trianon revíziójának várását sokkal inkább a passzív kivárás jellemezte, mint az aktív tenni akarás. A közbeszédben azonban Trianon mégsem volt jelen. Részben azért, mivel a békeszerződés sokkal kevésbé változtatta meg a szlovákiai magyar ember életét, mint azt ma gondoljuk. Hiszen a két háború között azok a mikroközösségek és struktúrák, amelyekben a többségében falusi, földművelő magyar lakosság élte az életét, jórészt változatlanok maradtak: a közösség élete a mezőgazdasági munkák ritmusához igazodott, az egyház mint a legnagyobb közösségszervező erő, kevés változáson ment keresztül, s abban a korban a falusi emberek még utazni is alig utaztak. Ha igen, akkor legfeljebb a járási székhelyre, ahol abban az időben nem volt gond a magyar nyelv használatával még a hivatalokban sem. A Csehszlovák Köztársaság földrajzi valóságára pedig igazából akkor csodálkoztak rá, amikor a cseh országrészek valamelyik távoli helyőrségében szolgáló fiukhoz mentek látogatóba. Persze a városi polgárság, különösen az értelmiség számára már sokkal nyersebb valóságként jelent meg mindaz a változás, amellyel az új országhatárok s a csehszlovák hatalom járt. Mindaz, hogy az új hatalom nacionalizálta a köztereket, hogy nyilvánosan nem lehetett a magyar nemzeti szimbólumokat használni, hogy a magyar elem kiszorult a közigazgatásból és az állami szférából stb., a szlovenszkói magyar polgárságot és értelmiséget érzelmileg és egzisztenciálisan is erősen érintette, tehát nekik feltehetően lett volna mondanivalójuk Trianonról. Ám a szigorú csehszlovák törvények erős akadályt képeztek az előtt, hogy ebben a témában szabadon meg lehessen nyilvánulni. Az 1923ban a köztársaság védelméről elfogadott 50/1923. tc. kimondta annak büntethetőségét, ha valaki „nyilvánosan vagy több személy előtt az állam létrehozása, önállósága vagy demokratikus-köztársasági berendezkedése ellen lázít.”6 Ennek következtében a békemű és a határok bármiféle megkérdőjelezése lázításnak, irredentizmusnak s egyben büntetendő cselekedetnek számított. S hogy ez nem csupán papíron volt így, a Rothermerekampány idején is igazolódott, amikor számos ellenzéki magyar politikus került bíróság elé. Vareha József és Tomesz András losonci politikusokat az angol lordnak küldött köszönő táviratuk miatt épp a köztársaság védelméről szóló törvény 14. paragrafusa alapján, a közbéke megbontásának vádjával ítélték 3-3 hónap fogházbüntetésre, amit a fellebbezések után végül 6-6 hónapra módosítottak.7 A szintén losonci Kristóf Sándor és Halász Gyula pedig azért kapott kettő, illetve három hónapot, 8 mert olyan körlevelet terjesztettek, amelyben arrra biztatták a lakosságot, hogy ne engedjen a nyomásnak, és ne írja alá a csehszlovák hatóságok által terjesztett Rothermere elleni petíciót.9

Simon Attila

20


1920-ban a prágai parlamentbe frissen beült magyar ellenzéki képviselők számos felszólalásban is támadták az új határokat, s határozottan kiálltak a szlovákiai magyarok önrendelkezési joga mellett. Ezt ebben a formában 1923 után már nem tehették, s ez a fajta nyílt beszéd csupán 1938 őszén jött elő újból, az Egyesült Magyar Párt (EMP) szeptember 17-i nyilatkozatában.10 E szigorú szabályozás miatt a korabeli szlovákiai magyar közbeszédben Trianon és az államhatárok szerepe nem kapott, kaphatott központi szerepet. A magyarországi diskurzussal szemben a kisebbségi közösségben az új államhatárok kérdése óhatatlanul összekapcsolódott Csehszlovákia megalakulásával, ami alapvetően összetettebbé tette a kérdést, s óvatosabbá a megnyilatkozókat. * A húszas évek első felében bekövetkezett letisztulási folyamat eredményeként a korabeli csehszlovákiai magyar politika alapvetően három nagy irányzatra bomlott: a sérelmi politikát folytató ellenzéki vonalra, a CSKP által képviselt bolsevik baloldalra és a kormánytámogató aktivizmusra. A Trianonnal és ezzel összefüggésben Csehszlovákia megalakulásával kapcsolatos vélemények a három már jelzett politikai irány esetében meglehetősen nagy eltéréseket mutattak. Az ellenzéki magyar politikai erőknek (az Országos Keresztényszocialista Pártnak és a Magyar Nemzeti Pártnak) a békeszerződéssel és a Csehszlovák Köztársasággal kapcsolatos magatartásáról a historiográfia, különösen a szlovák, gyakran meglehetősen sommás, ám kellően alá nem támasztott véleményeket szokott megfogalmazni. Az irredentizmus és a demokrácia hiányának a vádja azonban nem állja meg a helyét, hiszen ezek a pártok ugyan revíziópártiak voltak, de nem irredenták,11 az első köztársaság demokratikus szabályait pedig elfogadták, és standard parlamenti erőkként azok szerint működtek. Trianonnal kapcsolatos véleményük prezentálására a békeszerződés ratifikációs folyamata adott jó lehetőséget. Az ellenzéki magyar képviselők véleményét a ratifikációs vita során legsommásabban talán Szent-Ivány Józsefnek, a magyar kisgazdák vezetőjének 1920. november 24-én elhangzott szavai foglalták össze: „Ne felejtsék el, hogy ez az állam a nyugat falánkságának gyermeke, ezt azért hozták létre a nyugati hatalmak, mert szükségük volt ideállítani egy államot, hogy küzdjön, vérezzen ha kell az ő érdekeikért és az ő imperialista törekvéseikért (…) Sohasem fogjuk elismerni, hogy csonka Magyarország nemzetgyűlése egyedül jogosult volt a ratifikálásra. Magyarország testéről erőszakosan letört országrészeken lakó nép - az a nép, melyet az elvakult hatalombírás önkénye áldozatul vetett oda - jogosult elsősorban sorsa felett intézkedni. Mi pedig ehhez a békéhez semmikor sem adtuk hozzájárulásunkat és semmikor sem fogjuk ezt megtenni. Mi legelemibb emberi jogainktól fosztattunk meg és semmikor sem fogunk sorsunk intézéséről lemondani.”12 S bár ezt a meglehetősen sarkított álláspontot a következő években – a már említett törvényi szigor miatt – a magyar ellenzék nem képviselhette, véleménye tartalmi szempontból végig keveset változott: Trianont és Csehszlovákia létrehozását nagyhatalmi diktátumként értelmezték, a szlovákiai magyar lakosság elcsatolását pedig erőszakos aktusként, amely ellentmondott az önrendelkezési jognak. Ezért az önrendelkezés jogáról sohasem mondtak le – még ha ezt nyilvánosan nem is fogalmazhatták meg. Természetesen, ha a napi politika lépéseit tekintve voltak is nézetkülönbségek – a Trianonnal kapcsolatos alapállást illetően az ellenzék véleménye teljes összhangban volt Budapest véleményével,

Simon Attila

21


így a határok megváltozásának optimális módját az idő múlásával egyre inkább valamiféle nagyhatalmi konszenzusra alapozott békés folyamatként képzelték el. Ahogy az ellenzéki magyaroknak részben Budapest, úgy az 1921-ben a szociáldemokráciából kivált Csehszlovákia Kommunista Pártjának (CSKP) Moszkva diktálta a kötelező véleményt. A CSKP a két világháború között jelentős bázissal rendelkezett a magyar lakosság körében, s a magyarok is erősen voltak képviselve a párt szlovákiai szervezeti struktúráiban, Szlovákiában a magyarok adhatták a párttagság mintegy harmadát. A párton belüli centralizmus és fegyelem – noha az a húszas évek elején még korántsem volt olyan erős, mint a későbbiekben – azonban azt eredményezték, hogy a szlovákiai magyar kommunista elit a párt irányvonalától eltérő véleményt sem Trianon, sem más kérdésben nem nagyon fogalmazhatott meg, miközben a CSKP ebben a kérdésben is fokozatosan igazodni kényszerült Moszkvához. Jacques Rupnik a Csehszlovákia Kommunista Pártjáról írt könyvében13 a CSKP-nek a nemzetiségi kérdéshez való viszonyában három korszakot különböztetett meg, amely korszakolás egyben az általunk vizsgált témához való viszony tekintetében is érvényesnek látszik. 1921 és 1924 között, vagyis még a CSKP bolsevizálása előtt, a csehszlovák kommunisták még nem vették át Moszkva ajánlását az önrendelkezési jog támogatásáról. Különösen a volt szociáldemokrata struktúrákban volt erős az a vélemény, hogy Csehszlovákiát realitásként kell elfogadni, az önrendelkezési jogot pedig csupán annak függvényében támogatni, hogy az erősíti-e a demokráciát és a szocializmust.14 Ha ezt a magyar kérdésre kivetítjük, akkor a szociáldemokratából kommunistává lett pártvezér, Bohumír Šmeral úgy tette fel a kérdést, hogy támogassuk-e a magyar szeparatizmust, ha azzal Horthy reakciós katonai államát erősítjük. S a válasza természetesen a „nem” volt. 1925 és 1934 között a CSKP-n belül is lezajlott a bolsevizálódás folyamata, amelynek jegyében a csehszlovák párt is teljesen igazodott a Komintern irányvonalához. Innentől kezdve a CSKP kommunikációjában a versailles-i rendezést elutasította, Csehszlovákiát imperialista államként, a népek börtöneként interpretálta. A nemzetiségek önrendelkezése mellett azok elszakadási joga is megjelent a párt programjában: „Követeljük a szlovák és a magyar nép különválásig terjedő önrendelkezési jogát. Ez annyit jelent, hogy szembehelyezkedünk azzal, hogy a szlovák és a magyar nemzet játékszer legyen az imperialista hatalmak kezében, s hogy vásári lócsiszárokként alkudozzanak a bőrére a csehszlovákiai és a magyarországi urak, akik erőszakkal kényszerítik arra, hogy az adott pillanatban erősebb imperialista selma15 jobbágya legyen. Azért harcolunk, hogy a szlovák és a magyar nemzetnek joga legyen eldöntenie a saját sorsát, élete módját, joga legyen akár különválni az államtól, ha nem akar a határai között élni.”16 Ez azonban korántsem a Magyarországról szorgalmazott revízió támogatását jelentette, s mint a szlovákiai magyar kommunistáknak a trianoni Magyarországról átszármazott egyik emblematikus alakja, Steiner Gábor megfogalmazta a prágai nemzetgyűlésben, „a magyar dolgozók soha nem ismerték el a trianoni imperialista békediktátumot, tehát nem ismernek el semmiféle revíziót sem…”17 A háborús veszély növekedése, az 1935-ös csehszlovák-szovjet szerződés és a népfrontpolitika a Komintern Csehszlovákia-politikájában is változást eredményezett, amelynek nyomán a CSKP fokozatosan a köztársaságot védő erők egyik leghangosabb tagjává vált. Kiállt a csehszlovák állam integritása mellett, s bár a nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogáról szóló tézisét nyilvánosan nem bírálta felül, ám az helyett a nem-

Simon Attila

22


zetiségi kérdésnek a Csehszlovák Köztársaságon belüli – a nemzeti kisebbségek teljes egyenjogúságán alapuló – megoldását kezdte hangsúlyozni.18 Propagandájában egyre erőteljesebben követelte a magyar nemzeti kisebbség problémáinak megoldását, miközben élesen elhatárolódott az EMP szándékaitól, s az államhatár revíziójától is: „Egyetlen falut, egyetlen fát sem Hitlernek, Horthynak és Becknek!”19 – hangzott a kommunisták egyik jelszava 1938-ban. A müncheni döntést megelőző hetekben pedig a szlovákiai magyar kommunisták szótárában egyre gyakrabban jelent meg az a gondolat – így a kassai és a tornóci manifesztáció során is –, hogy a szlovákiai magyarok azzal, ha Csehszlovákia integritását védik, Magyarországot is védik egyben.20 * A szlovákiai magyar aktivizmus története még a feltáratlan témák közé tartozik, hiszen a legutóbbi időszakig még a kormánytámogató magyar pártok száma és struktúrája sem volt tisztázva, s magának a magyar aktivizmusnak az értékelése is várat még magára.21 Az eddigi tudásunk alapján a szlovákiai magyar kormánytámogató politika a hasonló szudétanémet irányhoz képest22 nem csupán eredményeiben, de tartalmilag is kevés értéket tudott felmutatni, és sokkal inkább szolgálta a kormányerők érdekeit, mint a magyar közösségét. Ennek ellenére pozícióik nem voltak lebecsülendők, hiszen jobb esetben (mint pl. a korszak utolsó parlamenti választásán, 1935-ben, amikor mintegy 70 ezer szavazatot gyűjtöttek be) a magyar szavazatok akár 20%-át is meg tudták szerezni.23 A szudétanémet aktivizmussal szemben azonban végig a politikai élet perifériáján maradtak, a kormányba nem kerültek be, befolyásuk pedig marginális maradt. A politikai aktivizmus a húszas évek első felének útkeresését követően Csehszlovákia két legnagyobb pártjának, a baloldali Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspártnak és a jobbközépen elhelyezkedő Köztársasági Agrárpártnak a szekcióiként találta meg a helyét. Közülük az első, a szociáldemokrata aktivizmus meglehetősen kacskaringós és nagy utat tett meg a két háború között. Hiszen Csehszlovákia megalakulása után a szlovákiai magyar szociáldemokraták sokáig elutasították az új államot, aminek jeleként 1919 őszéig felső-magyarországiként interpretálták magukat. Ezt követően ugyan elfogadták a Csehszlovák Köztársaság realitását, de a békerendszert továbbra is imperialista békeként értelmezték.24 Miután azonban a CSKP létrejöttével a magyar szociáldemokrácia bázisának nagy részét elveszítette, a maradék szociáldemokrata csoportok (elsősorban a kassai központjuk) számára egyedüli menekülési útvonalként az országos szociáldemokráciához való csatlakozás maradt, ami egyben a kormánytámogató pozícióba való átmenetet is magával hozta. 1926-ban a magyar szociáldemokrácia beolvadt az országos pártba, s annak magyar szekciójaként működött tovább. Vezéralakja Schulcz Ignác volt, aki pozsonyi városi képviselőtestületi tagsága mellé a harmincas években a csehszlovák parlament képviselőházába is bekerült. Eltérően indult, de végül hasonló pályát futott be az Csehszlovák Agrárpárthoz kötődő magyar aktivisták tábora, akiket Köztársasági Magyar Kisgazdák és Földmívesek Szövetsége néven 1923-ban Csánki Aladár – saját bevallása szerint – azzal a megfontolással szervezett párttá, hogy a magyarok földhöz jutását elősegítse. Ám az 1925-ös választások kudarca után az immár Csomor István által vezetett párt, amely leginkább csak a Milan Hodža iránti szervilizmusával hívta fel magára a figyelmet, betagozódott a Köztársasági Agrárpártba és azon belül – még a szociáldemokratáknál is kevesebb

Simon Attila

23


szervezeti önállósággal bíró – magyar szekcióként tevékenykedett. Így a húszas évek második felétől a szlovákiai magyar aktivizmus fő vonulata már nem önálló politikai szubjektumok formájában, hanem a két legnagyobb csehszlovák párt – az Agrárpárt és a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt – magyar szekciójaként működött. A magyar szekciók még a csehszlovák források szerint is tulajdonképpen érdekpártok voltak: a szociáldemokraták tagságát többnyire állami alkalmazottak, főleg tanítók tették ki, az agrárius aktivistákhoz pedig a dotációk és földosztás reményében csatlakoztak magyarok.25 Mindez persze nem azt jelenti, hogy mindenkit az önös érdeke hajtott az aktivista táborba, s bizonyára sokan voltak, köztük sok értelmiségi, akik a csehszlovák demokrácia értékei miatt szavaztak erre az irányvonalra. A versailles-i békerendszer témája az aktivisták számára kényes kérdésnek számított. S nem csupán azért, mivel ez a téma nem volt a közbeszéd része, hanem azért is, mivel az új határok melletti esetleges nyílt kiállással – mást pedig nem igen lehetett tőlük várni – saját választóikat is elriaszthatták volna. Trianon kérdéséhez ezért meglehetősen óvatosan viszonyultak, s igyekeztek úgy kommunikálni róla, hogy abban az államhatárok kérdése, azok igazságosságának-igazságtalanságának a megítélése, etnikai vetülete a háttérbe szoruljon. Ehelyett Trianon a Csehszlovákiához, illetve a demokráciához való viszony szinonimája lett számukra, s az 1918–20-as államfordulatot a demokratikus társadalom felé tett lépésként értelmezték. Ezzel összhangban kommunikációjukban az etnikai megközelítést az osztály szempontú megközelítés írta felül, amelyben a „feudális úri Magyarország” és a „demokratikus Csehszlovákia” közötti különbség kihangsúlyozása dominált. A magyar aktivisták versailles-i békerendszerrel kapcsolatos megnyilatkozásait alapvetően a csehszlovák „republikához” (amely kifejezés már önmagában valami többletet jelent, mintha csak az államot mondanánk) való viszonyuk egyértelműsítése határozta meg, hiszen a két magyar szekció ideológiájának legfontosabb elemét pont a köztársaság iránti lojalitás jelentette. Amikor tehát Trianonról beszéltek, elsősorban lojalitásukat igyekeztek hangsúlyozni. A köztársaság iránti lojalitás és annak állameszméjével való azonosulás volt az, ami az aktivisták ideológiáját, illetve a revíziós törekvésekhez és Magyarországhoz fűződő viszonyuk kereteit és korlátait is meghatározta. Ezt fejezte ki Schulcz Ignácnak a csehszlovák parlament képviselőházában 1936. december 1-jén elmondott felszólalása, amelyet a következő szavakkal zárt: „A revízió háborút jelent, háborút pedig mi nem akarunk. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy szocialista szempontból a Csehszlovák Köztársaságban élő magyar kisebbség részese egy olyan államberendezkedésnek, szociálpolitikai gondoskodásnak és alkotmányban biztosított népjogoknak, amely a haladás és szocializmus szempontjából előnyösebb helyzetet jelent annál az állapotnál, amelyben a magyarországi munkásság ezer év óta sínylődik. Bár mindenkor a legteljesebb odaadással vagyunk készek szolgálni a két ország közötti barátságos jó viszony ügyét, a magunk sorsát azonban nem hagyjuk ezzel junktimba26 állítani. Minket a Csehszlovák Köztársaság állami függetlenségét biztosító békeszerződések kötnek ehhez az államhoz, és mi éppen ezért utasítunk vissza ezen szerződések ellen irányuló minden revíziós kísérletet, mert ezen békeszerződések alapján állunk és lehet a viszony köztársaságunk és Magyarország között a legbarátságosabb, vagy fordulhat a legrosszabbra, mindenképpen biztosítani akarjuk sorsunkat ebben a köztársaságban, függetlenül a két ország egymáshoz való viszonyától. Ez a mi száz százalékos, nemcsak fenntartás, de köntörfalazás nélküli loyalitásunk.”27

Simon Attila

24


A lojalitást azonban nem magához az államhoz kötötték, hanem annak demokratikus berendezkedéséhez, s a revíziót sem etnikai érvekkel utasították el, hanem azzal, hogy Magyarország nem demokratikus állam: A kapocs, amely bennünket Csehszlovákiához fűz, a demokrácia. Ha ez a kapocs elszakadna, ha Csehszlovákiában is áttörné a nyugati demokrácia gátjait a fasiszta ár, olyan idegenné válna lábunk alatt a csehszlovák talaj, mint amilyen idegen számunkra a mai magyar föld, ahol a fehér ellenforradalom zászlaját lengeti a föld.”28 Abban, hogy az aktivisták egyértelműen elutasították a trianoni határok revízióját, a harmincas évek közepétől egyre gyakrabban jelent meg hivatkozási pontként a demokrácia és a fasizmus ellentétpárja. Így amikor a négyhatalmi paktum rövid életű kísérlete kapcsán ismét beszédtéma lett a versailles-i határok revíziója, a szlovákiai magyar szociáldemokraták azonnal reagáltak erre, s a revízió és a reakció közé egyenlőségjelet téve határolódtak az ilyen elképzelésektől: „A revízió számunkra idegen gondolat, mert a mai Magyarországon olyan reakció van, amiből nem kérünk.”29 Hogy a magyar aktivisták szempontrendszerében az osztályszempontok felülírták a nemzetieket, arra Borovszky Gézának, a Csehszlovákiai Népszavában 1929 nyarán közzétett nyílt levele is tanúskodik. Borovszky egyike volt a kassai ősszociáldemokratáknak, aki már az 1920-as választásokon is a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt listáján jutott be a parlamentbe, igaz, 1923-ban átült a magyar-német szociáldemokraták klubjába. A Csehszlovák Köztársaság realitását a kezdetektől fogva elfogadta, ám baloldali érzelmű politikusként annak viszonyait, illetve a demokratikus elvek és a napi gyakorlat közötti szakadékot meglehetősen kritikusan szemlélte, s éppen ezért a sokszor hangoztatott csehszlovák demokráciát egy 1923-as parlamenti felszólalásában – igaz, elsősorban osztályszempontok és nem a nemzetiségi viszonyok miatt – fikciónak nevezte.30 Kritikus hangját a kassai szociáldemokrata csoportoknak az egységes csehszlovák szociáldemokráciába való beolvadása után sem tagadta meg, s 1928-ban egy a hontalanok ügyében Masaryk elnöknek írt nyílt levelében is azt fejtegette, hogy nem lehet Csehszlovákia megalakulását felhőtlenül ünnepelni akkor, amikor hontalanok tízezrei élnek bizonytalanságban. Borovszky Géza 1929 nyarán Trianon ügyében tett közzé a Csehszlovákiai Népszavában egy nyílt levelet.31 Megszólalását a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Revíziós Liga között kipattant vita váltotta ki, amely során a szociáldemokraták elutasították ugyan a Revíziós Ligával való együttműködést, ám kinyilvánították, hogy támogatják a területi revíziót.32 Erre reagálva írta meg levelét Borovszky, aki elhatárolódott a magyar szociáldemokrácia revíziót támogató bejelentésétől, s leszögezte, hogy sem ő, sem a csehszlovákiai magyar szociáldemokraták nem értenek egyet a Revíziós Liga céljaival, mert az mögött a magyar feudális oligarchia rejtőzik. A revízióval kapcsolatban pedig a következőt jegyezte meg: „Mi igenis hívei vagyunk a revíziónak. De olyan revíziónak, amely revízió a magyar uralkodó osztály eddigi antidemokratikus gondolkodását és antidemokratikus kormányzási metódusait veszi revízió alá.”33 Majd az osztályszempontot érvényesítve fejtette ki mondanivalója lényegét: „a legélesebben tiltakozunk minden olyan revízió ellen, amelynek célja nem más, mint kiterjeszteni több millió magyar és nem magyar munkásra azt az elnyomó és kizsákmányoló rendszert, amellyel a magyarországi munkásságot egy maroknyi kiváltságos mágnás ma is elnyomja és kizsákmányolja…” Borovszky végső következtetése a csehszlovákiai magyar aktivisták gyakran visszatérő érve volt, miszerint Trianon revíziója már csak azért sem kívánatos, mert a határon túl élő kisebbségeknek sokkal jobb dolguk van, mint a magyarországi magyaroknak.

Simon Attila

25


Az aktivista tábor véleményének másik fontos forrását azok a különböző reprezentatív és publicisztikai jellegű kiadványok jelentik, amelyek jól beazonosítható politikai céllal íródtak. A szociáldemokrata aktivisták vezető publicistái Surányi Géza és Váradi Aladár voltak. Az első hosszú éveken keresztül a Csehszlovákiai Népszava főszerkesztője, a második a lap kiadója volt. Az ő tollukból jelent meg a köztársaság 10 éves fennállása alkalmából a Magyar múlt és jelen c. kiadvány,34 amelynek alcíme a Különös tekintettel a magyar kisebbség helyzetére a Csehszlovák Köztársaságban volt. Bár a könyv a tudományos munka külsőségeit vette magára, valójában aktuálpolitikai célzatú kiadványról volt szó, hiszen a dolgozat a címe ellenére – a szlovákiai magyar aktivizmusra jellemző módon – többet foglalkozott a Trianon előtti világgal és főleg a Horthy-rendszerrel, mint magával a magyar kisebbséggel. A könyvben a szerzők részletes elemzés alá vették a Magyar Királyság történetét, persze meglehetősen szelektív módon. Elemzésükben elsősorban két szerzőre támaszkodtak, Kristóffy József (Magyarország kálváriája) és Ormos Ede (Mi okozta Magyarország felbomlását) munkáira. Értékelésük kiindulópontja pedig az volt, hogy Trianont meg lehetett volna előzni, ám az elhibázott magyar politika miatt azt a világháború végén már nem lehetett feltartóztatni.35 A két szerző mindezek alátámasztására a valóságtól is sötétebb színekkel rajzolta föl a dualizmus korának magyar politikáját, de még inkább sötét az a kép, amelyet a trianoni Magyarországról festettek: egy, a népet szociális nyomorba döntő szélsőjobboldali diktatúraként ábrázolták, kifejtve azt a véleményüket, hogy nem Trianon volt az igazi tragédia, hanem az, ami Trianon után Magyarországon történt. A könyv egyik legmeglepőbb megállapítását a Kárpát-medence szétdarabolása kapcsán tették a szerzők, akik szerint a „sokat emlegetett geográfiai egység megbonthatatlansága” csupán mítosz,36 sőt mi több, a Kárpát-medence felosztása geográfiailag és gazdaságilag determinált volt, vagyis a szerzők szavaival „Trianon évtizedekkel, mondhatnánk évszázadokkal elő volt készítve azzal, hogy Magyarország termékeny síksága és ezt a síkságot övező hegyvidék között a gazdasági kapcsolat természetes kialakulását osztrák beolvasztási érdekből megakadályozták.”37 A könyv következő nagy kérdése (illetve álkérdése), hogy mit hozott a szlovákiai magyarok számára Trianon. Figyelmen kívül hagyva most azokat a részeket, ahol a szerzőpáros a statisztikai adatok és kellő demagógia segítségével egyoldalúan pozitív képet rajzolt a magyar kisebbség gazdasági, kulturális helyzetéről, érdekes megnézni, hogyan vélekedik a szöveg Csehszlovákia létrehozásáról és a (cseh)szlovák – magyar együttélésről. Csehszlovákia megalakulásában alapvetően a kontinuitás momentumát fedezték fel, elsősorban a morva fejedelemség utódjaként feltüntetve azt.38 Ezzel párhuzamosan a kiadvány megpróbálta lerombolni az ezeréves magyar egység mítoszát, azt bizonygatva, hogy az ezer év alatt csak kevés olyan időszak volt, amelyben Magyarország területi egysége teljes lett volna. Ezt alátámasztandó történeti példaként „Nyugat-Magyarországnak csaknem állandóan az osztrák hercegek, vagy hozzájuk szító magyar főurak uralma alatti különállását”, illetve a szabadságharc után az országnak 5 kerületre való széttagoltságát említették meg. Vagyis – mondják ki a szerzők – „Trianon tehát nem tépett szét ezeréves kapcsolatot, nem bontott meg ezeréves egységet! Csak az ezer év legendáját tépte szét…”39 Ebből pedig Surányi és Váradi számára már egyenesen levezethető, miszerint annak, hogy a szlovákiai magyarok és a csehszlovák nemzetek közös hazába kerültek, mély történelmi gyökerei vannak – külön kiemelve itt a huszitizmust, mint olyan történelmi tradíciót, amely „közös zászló alatt sorakoztatta fel” a magyar és a cseh népet.40

Simon Attila

26


Az agrárpárti aktivizmus reprezentatív kiadványa a Köztársasági Magyarok Jubileumi Évkönyve volt, amely szintén a köztársaság 10-ik évfordulójára jelent meg,41 s amely kiadvány gerincét a Csomor-féle aktivista földműves párt útjának felvázolása, illetve a földreform agrárpárti értékelése adta, ám a köztársaság kerek évfordulója miatt ez a kiadvány sem kerülhette meg, hogy ha röviden is, de állást foglaljon a tíz évvel korábbi eseményeket illetően. A szerkesztői premisszát az a megállapítás jelentette, miszerint a világháborút lezáró békeszerződések „a nemzeti kisebbségek szempontjából a múlthoz képest haladást és összehasonlíthatatlan javulást” eredményeztek, amely megállapításnak bizonyítékaként a szerzők az utódállamok nemzetiségi statisztikáit vonultatták fel. A számokkal való zsonglőrködés egyik szép, ám megmosolyogtató példájaként a magyarországi szlovákok Trianon előtti, illetve a szlovákiai magyarság aktuális létszámát összevetve állapította meg a kiadvány, hogy „a békeszerződés 150%-nál is magasabb javulást tüntet fel a régi állapotokhoz képest, mert hiszen azelőtt majdnem háromszor nagyobb számú szlovák tartozott Magyarország uralma alá, mint amennyi magyar ma Csehszlovákiához tartozik.”42 A kiadvány az államhatárok kérdését sem kerülte meg, s ha óvatosan is, de feltette azt a kérdést, vajon meg lehetett volna-e úgy húzni azokat, hogy magyar nyelvű lakosok egyáltalán ne kerüljenek Csehszlovákia fennhatósága alá. Egy ilyen sarkítottan feltett kérdésre a szerző válasza természetesen csak az lehetett, hogy ilyen határt nem lehetett volna húzni, amely véleményét két, a történetírás által könnyen cáfolható állítással támasztotta alá: Ad. 1: Csehszlovákia szívesen megszabadult volna attól a „kellemetlenségtől”, hogy tisztán nemzeti állam helyett vegyes lakossággal bíró állam legyen, ám ez nem rajta múlt. Ad. 2: Szlovenszkó és Ruszinszkó Magyarországgal határos területein a „népek elhelyezkedése vegyes”, így lehetetlen néprajzi határokat húzni. Ezekkel a megállapításokkal kapcsolatban ma már egyértelmű válaszokat tudunk adni, hiszen a cseh-szlovák politika nem hogy nem akart más nyelvű lakosságot, de még további magyar lakosságú területek megszerzésére is kísérletet tett, a magyar-szlovák nyelvhatár pedig nagyrészt éles etnikai határ volt. * Az 1928-as jubileum után a köztársaság harmincas évek végén bekövetkezett válsága, illetve az 1938-as újabb, ezúttal már meg nem ült jubileum kínált új lehetőségeket arra, hogy a politika játékosai ismét nyilvánosan megfogalmazzák viszonyukat Csehszlovákia megalakulásához és a történelmi Magyarország széteséséhez. A Csehszlovák Köztársaság az 1935-ös választásoktól, legkésőbb azonban 1936 végétől a permanens válság állapotát élte, amelynek okai között a náci Németország agresszív szándékai éppúgy ott voltak, mint az ország megoldatlan, elsősorban a nemzetiségi kérdésből fakadó belső problémái. Ezzel párhuzamosan felerősödött a nemzeti összezárkózás igénye is, ami különösen nehéz helyzetbe hozta az aktivista erőket, amelyeknek, ha nem akarták végképp elveszíteni kapcsolatukat a választókkal, szintén erősíteniük kellett nemzeti retorikájukat. A magyar aktivisták, akik az 1935-ös választásokon viszonylag jó eredményeket értek el, szintén felismerték ezt, s miközben látszólag határozottabban kiálltak a kisebbségi jogok mellett, egyre erőteljesebben kezdték hangsúlyozni a

Simon Attila

27


Csehszlovák Köztársaság megvédésére irányuló elszántságukat is. Ezzel összhangban határozottan kiálltak az erősödő revíziós propagandával szemben is: „Ezzel azt is megmondottam – mondta nemzetgyűlési felszólalásában Schulcz Ignác –, hogy elutasítunk minden békebontó, revíziós szándékot és minden ilyen kisérlettel szemben készek vagyunk minden erőnkkel a respublika védelmére is kelni, de ugyanakkor nemcsak nem tagadjuk meg magyarságunkat, hanem meg akarjuk nemzeti mivoltunkat tartani, nemzeti kultúránkat biztosítani akarjuk a csehszlovák köztársaságban és kisebbségi sorsban is európai értelemben vett jó magyarnak maradni.”43 Az első köztársaság utolsó éveiben az aktivisták megnyilvánulásai mintegy összegezték az első köztársasággal, illetve a magyarság kisebbségi sorsával kapcsolatos véleményüket. Ezt a szándékot tükrözi az Agrárpárt aktivista magyar parlamenti képviselőjének, Stunda Istvánnak a Magyarság című lapban a Jubileumok esztendeje c. cikkében kifejtett gondolata is, amely szerint „a magyar nemzeti kisebbség szempontjából a Csehszlovák Köztársaság megalakítása két szempontból jelent történelmi jelentőségű fordulót. Az első az, hogy a magyar nép ebben a köztársaságban lett nemzetté, és a magyar nemzeti élet, nemzeti sors mintegy Istentől rendelt hordozójává. A második az, hogy a magyar nép a maga teljességében ebben az országban jutott az összes politikai és emberi jogokhoz.”44 A fenti szöveget megvizsgálva, két fontos motívum jelenik meg benne. Az egyik a csehszlovák propaganda által is annyiszor sulykolt gondolat, amely szerint a magyarok ebben a köztársaságban jutottak az emberi és polgári jogok teljességéhez. A másik pedig az ún. „felvidéki szellem” sajátos értelmezése, amely szerint a szlovenszkói magyarok a kisebbségben nem csupán más magyarokká, de „minőségileg jobb” magyarrá, a nemzeti sors „istentől elrendelt hordozójává” váltak. Ebből a szempontból talán nem érdektelen, hogy mint azt Szvatkó Pál, Borsody István vagy Pfeiffer Miklós példája is igazolja, a szlovenszkói magyaroknak egyfajta vátesz-szerepbe való helyezése az ellenzéki magyar pártok szellemi holdudvarába tartozó gondolkodóktól sem volt idegen. Mi több, az anyaországaikkal összehasonlítva a szlovákiai magyaroknak tulajdonított nagyobb szociális érzékenységet és közügyek iránti elkötelezettséget ők is a Csehszlovák Köztársaság demokratikusabb viszonyaiból eredeztették. Bár azt nem tudjuk, vajon az aktivisták öröknek gondolták-e a trianoni békét, ám mint Schulcz Ignácznak egy 1936-os parlamenti felszólalásából is kiderül, kommunikációjukban ezt hangoztatták: „Ezer évig voltunk az Osztrák-Magyar Monarchia keretében uralkodó nemzetiség és a csehek és szlovákok 9 milliója, a ruszinok több mint fél milliója kisebbség voltak. Ez akkor isteni igazság és sorsrendelkezés volt, amely ellen ezer évig senkinek nem jutott eszébe az igazság, az önrendelkezés nevében tiltakozni. Történelmi sors volt, amelynek végét szakította a világháború. Nem akarok prófétáskodni és ha azt mondom, hogy most a további ezer esztendőben az marad meg történelmi igazságnak és sorsrendelésnek, hogy a háromnegyed millió lelket számláló magyarság marad meg kisebbségnek…”45 Az idő azonban nem Schulczot igazolta. 1938 őszén – az első bécsi döntés előtti napokban – az aktivista pártok szavazóinak s pártpolitikusainak is szembe kellett nézniük a trianoni határok revíziójának realitásával. A szociáldemokrata vezetés – mint azt a Lord Runcimannak, a müncheni válságban közvetíteni próbáló brit politikusnak szeptember 9-én átadott memorandumuk is igazolja46 – kitartott a versailles-i rendezés érvényessége mellett, ám a párttagság nagy részében a nemzeti érzések felülírták a Csehszlovákiához való lojalitást, s október folyamán már a határrevízió mellett sorakoztak fel. Csupán az

Simon Attila

28


a néhány aktivista vezető, többnyire volt emigránsok tartottak ki Csehszlovákia ideája mellett, akik azon a Magyarországon, amelyet 20 éven keresztül annyit támadtak, nem tudták elképzelni életüket. Így Schulcz Ignác is nyugatra emigrált, sőt a háború idején a beneši londoni emigráció „díszmagyarja” volt. Igaz, 1945 után már ő sem jött vissza, hiszen fel kellett ismernie, hogy a háború utáni Csehszlovákiában már nem lenne elegendő a csehszlovák állameszme elfogadása, hanem magyarságát is fel kellene adnia. Ezt pedig már ő sem vállalta. Jegyzetek Reggel, 1930. június 5. Cseh filozófus, aki noha Masaryk elnök nagy támogatója volt, írásaiban keményen bírálta a cseh nacionalizmust és a csehszlovák állam nemzetiségi politikáját is. 3 Jogász, a prágai Károly Egyetem jogi karának dékánhelyettese. 4 Idézi Gyönyör József: Közel a jog asztalához. Madách-Posonium, Pozsony, 1993. 40–41. 5 Reggel, 1930. június 5. 6 A törvény szövegét lásd http://spcp.prf.cuni.cz/lex/50-23.doc 7 A Jövő, 1928. június 24; 1929. március 17. 8 A Jövő, 1928. szeptember 2. 9 A Rothermere-kampánnyal szembeni csehszlovákiai reakcióról lásd Michela, Miroslav: Lord Rothermere kampányának szlovákiai visszhangja. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2003, 4. sz. 156–160. Lord Rothermere kampányáról lásd Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Kalligram, Pozsony, 2009. 112–126. 10 SNA, f. KÚ BA, k. 254, bez. č., Ebben az EMP önrendelkezési jogot kért a Csehszlovákiában élő magyar nemzetrész számára, amelyet a népszavazás útján kívánt érvényesíteni. 11 Az irredentizmus és a revízió közötti különbséget illetően lásd Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. I. m. 80–81. 12 Digitální knihovna NS RČS 1920–1925, Poslanecká sněmovna – stenoprotokoly, 25. schůze, Středa 24. listopadu 1920. http://www.psp.cz/eknih/1920ns/ps/stenprot/025schuz/prilohy/priloh02. htm 13 Rupnik, Jacques: Dějiny Komunistické strany Československa. Praha, Academia, 2002. 116–121. 14 Uo. 118. 15 Ragadozó (szerk. megj.). 16 Idézi Plevza, Viliam: A CSKP nemzetiségi politikája. Bratislava, Madách, 1983, 171. 17 Digitální knihovna NS RČS 1929–1935, Poslanecká sněmovna - stenoprotokoly, 88. schůze, pátek 28. listopadu 1930. http://www.psp.cz/eknih/1929ns/ps/stenprot/088schuz/prilohy/priloh04. htm 18 Vö. Kamenec, Ivan: Kryštalizácia politického života na Slovensku v rokoch 1935–1937. In Uő.: Spoločnosť politika historiografia. Pokrivené (?) zrkadlo dejín slovenskej spoločnosti v dvadsiatom storočí. Bratislava, Historický ústav SAV, 2009, 28; valamint Sikora, Stanislav: Sociálni demokrati a komunisti na Slovensku v rokoch 1935–1938 (O možnostiach spoločného postupu ľavice.) In Sikora, Stanislav–Hotár, Viliam S. (zost.): Kapitoly z dejín sociálnej demokrácie na Slovensku. Bratislava, T. R. I. Médium, 1996, 279. 19 Idézi Plevza, i. m. 176. 20 Magyar Nap, 1938. szeptember 6. 21 A szlovákiai magyar aktivizmushoz lásd Simon Attila: Zabudnutí aktivisti. Príspevok k dejinám maďarských politických strán v medzivojnovom období. Historický časopis, 2009, 3. sz. 511–530. 22 A szudétanémet aktivizmus értékelését lásd Kracik, Jörg: Die Politik des deutschen Aktivismus in der Tschechoslowakei 1920 - 1938. Frankfurt am Main, Peter Lang Verlag, 1999. 1 2

Simon Attila

29


NA ČR, f. AMV-PMV 225, k. 1454, 225-1454-3 Lásd pld. Paul Wittichnek a Német-Magyar Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjének a csehszlovák parlamentben elhangzott egyik beszédét. Digitální knihovna NS RČS 1920–1925, Poslanecká sněmovna - stenoprotokoly, 49. schůze, pátek 28. ledna 1921. http://www.psp.cz/eknih/1920ns/ps/ stenprot/049schuz/s049001.htm 25 AUTGM Praha, f. T. G. Masaryk, k. 393, Naši Maďari 8. 26 Egymástól függő kapcsolatba (szerk. megj.). 27 Digitální knihovna NS RČS 1935–1938, Poslanecká sněmovna – stenoprotokoly, 68. schůze, Středa 1. prosince 1936. http://www.psp.cz/eknih/1935ns/ps/stenprot/068schuz/prilohy/priloh09.htm 28 Csehszlovákiai Népszava, 1933. június 16. 29 Uo. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy egy demokratikusabb magyarországi berendezkedés esetén támogatták volna a revíziót. Kommunikációjukban a várt magyarországi „rendszerváltás” esetére a két ország kapcsolatainak gyors javulását remélték, amely a szlovákiai magyar ellenzéki pártokat is ellehetetlenítené, így az itteni magyarok között is az aktivista gondolat válna uralkodóvá, ami egyben a nemzetiségi problémák megszűnését is magával hozná. 30 Digitální knihovna NS RČS 1920-1925, Poslanecká sněmovna - stenoprotokoly, 234. schůze, 29. listopadu 1923. http://www.psp.cz/eknih/1920ns/ps/stenprot/234schuz/prilohy/priloh03.htm 31 Csehszlovákiai Népszava, 1929. augusztus 11. 32 A dokumentum egy része olvasható Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Osiris, Budapest, 2003, 496– 497. 33 Uo. 34 Surányi Géza – Váradi Aladár: Magyar múlt és jelen. Különös tekintettel a magyar kisebbség helyzetére a Csehszlovák Köztársaságban. Pozsony, 1928. 35 Uo. 46. 36 Uo. 234. 37 Uo. 237. 38 Ez nem is csoda, egy aktivista mást nem is mondhatott, hiszen a követendő irányvonal az volt, amit Igor Hrušovský képviselő a trianoni béke ratifikációját előterjesztve kifejtett. A szlovák politikus felhívta a figyelmet a „csehszlovák államterület történelmi és államjogi folytonosságára”, amelyet azzal indokolt, hogy „az ázsiai sztyeppékről induló magyar invázióig, vagyis a 10-ik századig Nagy Morávia néven állt fenn a csehszlovák birodalom.” Digitální knihovna NS RČS 1920–1925, Poslanecká sněmovna - stenoprotokoly, 48. schůze, 27. ledna 1921. http://www.psp.cz/ eknih/1920ns/ps/stenprot/048schuz/s048001.htm 39 Surányi – Váradi, i. m. 152. 40 Uo. A huszitizmusnak, mint közös tradíciónak a felsorakoztatása egyébként nem csupán a magyar lakosság számára lehetett idegen, de a szlovákok számára is, s egyértelműen a szerzőknek az épp megkreálás alatt lévő csehszlovák történelemszemlélet előtti „behódolását” igazolja. 41 Gyürky István (szerk.): Köztársasági magyarok jubileumi évkönyve. Bratislava, 1928. 42 Uo. 173. 43 Schulcz, 7. prosince 1935 http://www.psp.cz/eknih/1935ns/ps/stenprot/018schuz/prilohy/priloh02. htm 44 Magyarság, 1938. január 2. 45 Digitální knihovna NS RČS 1935-1938, Poslanecká sněmovna - stenoprotokoly, 68. schůze, 1. prosince 1936. http://www.psp.cz/eknih/1935ns/ps/stenprot/068schuz/prilohy/priloh09.htm 46 Csehszlovákiai Népszava, 1938. szeptember 18. 23

24

Simon Attila

30


Limes

31


Roman Holec

A Trianon-diskurzus a szlovák szépirodalomban

A szépirodalom, elsősorban a próza a társadalmi problémákat, a légkört, a közbeszédet, az emberek egyéni vágyait tükrözi. Ezáltal a társadalom és az egyén páratlan tükrét alkotja meg, ugyanakkor információkban gazdag, nélkülözhetetlen történelmi forrás is. A klasszikus írott források – a szerző vagy a megőrző intézmény általi – válogatott voltuk miatt általában számos kérdésre nem képesek választ adni. A magánjellegű források gyakran nehezen hozzáférhetők vagy teljesen hiányoznak. Ezért a szépirodalmi források is ugyanolyan értékesek, és jól kiegészítik a leggyakrabban használt, említett forrástípusokat. Az egyik terület, ahol szerepük nélkülözhetetlen, a történelmi emlékezet megteremtése és formálása, illetve a történelmi események kanonizálása. Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy a szépirodalmi források esetében a szubjektivitás mértéke a hivatalos jellegű és a személyes források között helyezkedik el. Bár a szerző személyes vallomásáról van szó, de szándékai és reflexiói lényegesen szélesebb társadalmi kontextusban érvényesülnek, mivel az irodalmi szöveg nyilvános és címzettje a nagyközönség. Természetesen a szubjektivitás nem kimondottan káros, csak számolni kell vele a szöveg interpretációja során. A történelmi valóság egyes aspektusai és a szépirodalom közötti kapcsolat kérdéseiről az elmúlt időben több fontos módszertani munka született, amelyek azonban csak azt tanúsítják, hogy még mindig feltáratlan területről van szó.1 E megállapítás tükrében nem meglepő, hogy a történettudomány még mindig adós e források feltárásával. Ha 1985-ben kijelentették, hogy az irodalomszociológia, amely a társadalmi valóságnak az irodalmi műre kifejtett hatását, egyúttal pedig az irodalmi műnek a nyilvánosságra kifejtett visszahatását vizsgálná, még mindig gyerekcipőben jár, akkor az elmúlt negyed évszázadban sem változott sok minden.2 Míg az irodalomtudomány és irodalomtörténet számára a legfőbb kritérium az alkotás művészi értéke, a történész ezt másodrendű szempontnak tekinti. Számára gyakran sokkal érdekesebb a másod- és harmadrendű szerzők irodalma, akiket az idő a legigazságosabb bíróként ugyan kizárt a tankönyvek és lexikonok oldalairól, ám korabeli hatásuk és olvasóik száma jelentősen nagyobb lehetett. A minőségi művészet napjainkban is inkább kisebbségi műfaj. A történészt leginkább a téma és annak megragadása, a szerző indokai és szándékai érdeklik, mintsem a mű irodalmi-művészi értékei. Nem tekintem vizsgálatom tárgyának azt a szépirodalmat (az ún. történelmi irodalmat), amely nagy távolságból tér vissza a témához, hiányzik belőle a személyes élmény dokumentalitása, ezért azt kénytelen a források tanulmányozásával vagy a szerzői fantáziával, esetleg azok kombinációjával helyettesíteni. A szépirodalom forrásértéké-

Roman Holec

32


nek döntő kritériuma a személyesen átélt élmény, mert csak ennek van jelentősége a társadalmi légkör jellemzésében, az egyes szereplők gondolkodásának és reakcióinak a leírásában. Ha azzal a tézissel is kezdem írásunkat, hogy Trianon a szlovák szépirodalomban nem volt téma, ez nem jelenti azt, hogy a szlovák–magyar viszony, a már kialakult határok véglegesítése és a délről jövő szüntelen fenyegetés érzete nem játszott volna semmilyen szerepet a társadalmi és politikai diskurzusban. Ez inkább azt a tényt tükrözi, amit tiszteletben kell tartanunk, hogy bizonyára nem volt szükség e téma irodalmi eszközökkel történő kifejezésére, vagy pedig az említett témák nem voltak eléggé érdekesek az irodalmi alkotás számára. A valóság és annak irodalmi megragadása közötti különleges kapcsolat ezt lehetővé teszi. Más problémák és az új köztársaság kihívásai nyilvánvalóan sokkal inspirálóbbaknak mutatkoztak az irodalmi fősodor számára. Az írók inkább az emberek új körülmények közötti ábrázolására törekedtek, valamint arra, hogy megragadják a nemzet, az egyén és a szélesebb kontextus, a város és a falu, az ember és a természet közötti viszonyt, illetve az emberi gondolkodás belső egzisztenciális folyamatait stb. Ez jobban megfelelt a korabeli modern alkotói módszerek lehetőségeinek is. Ennek következményeképpen Trianon és a szlovák–magyar kapcsolatok csak egyedi esetekben, ritkán jelentek meg a szlovák prózában. Ha erre mégis sor került, az szinte kizárólag csak a húszas években történt, mivel később Trianon témáját más, a művészi alkotás szempontjából termékenyebb kérdések szorították háttérbe. Bár a húszas években egyes művek érintették Trianont, ezen alkotások nem tartoztak az irodalmi fősodorhoz, hanem inkább a prózairodalom perifériáján helyezkedtek el, szerzőik pedig másod- vagy harmadrendű írók voltak. Az általunk vizsgált művek irodalmi minősége tehát minimális vagy teljesen elhanyagolható. Felmerül a kérdés, hogy van-e értelme rég elfeledett szerzőkkel és műveikkel foglalkozni, amelyek sokszor csak azáltal kötődnek az irodalomhoz, hogy megírták és kiadták azokat. Egyszeri megjelenésük után az olvasó és az idő, mint a legigazságosabb bírák, a teljes feledésre ítélték őket. A válasz egyértelmű. Bár az irodalomtudós számára ezek a művek és szerzőik érdektelenek, a történész számára nem az irodalmi minőség és a felhasznált módszerek az elsődlegesek, hanem a témák, a felvetett kérdések és a felvázolt megoldások. Ezek szemlátomást a publicisztikából és politikából kerültek a szépirodalomba, ami a műveken meglehetősen meg is látszik. Trianon a korabeli szlovák szépirodalomban elsősorban a magyar irredentizmussal kapcsolatban jelenik meg. Ez a leggyakoribb motívum, amelyből akár az olvasók érdeklődését is kiváltó történetek kialakulhatnak. Igaz, ha a szerző úgy véli, hogy az irodalomnak összhangban kell lennie a kor szükségleteivel, akkor dokumentációs értékét is ebből kell levezetni. Az irodalom így nem művészet, hanem inkább politikai publicisztika. Anton Prídavok ezt egyáltalán nem titkolja, sőt módszeréből erényt kovácsol. A Szétvert minisztérium (1928) c. regényének bevezetőjében így írt: „A regény tendenciózus, helyenként inkább politikai elmélkedésekre hasonlít, de úgy gondoltam, hogy a tárgy ilyenfajta bemutatásával jobban felkeltem iránta az érdeklődést.”3 Ez magyarázatot ad arra a tényre is, hogyan írhatta meg Prídavok művét egyetlen este alatt. Igaz, úgy is néz ki. Saját eljárását kommentálva írta: „Munkatempóm mindig olyan heves volt, hogy csak rögtönözni tudtam. A körülmények nem engedték meg, hogy nyugodtan megérlelt gondolatokat dolgozzak fel művészileg.”4 A regény témájával kapcsolatban Prídavok a következőket jegyezte meg: „Lord Rothermere 1927-es dühödt kampánya arra ösztönzött,

Roman Holec

33


hogy megírjam a Szétvert minisztérium irányregényt, amely nyíltan leszámolt a kassai tanácsházán uralkodó irredentizmussal.”5 A „politikai irányultságú” Szétvert minisztérium regény főhőse a „magyarón”6 Sas. Egy negatív figuráról van szó, amit a kinézete is tanúsít: „Arca egy rosszul tartott buldogra emlékeztetett”. Származására nézve szlovák volt, aki látszólag az új állam szolgálatába állt, miközben Budapestről kapott feladatait teljesítette és bekapcsolódott az irredenta mozgalomba. Egyúttal saját céljait is követte, mivel Csehszlovákia belülről történő szétveréséért és a Budapest érdekében végzett kémkedésért minisztériumot ígértek neki. Az volt a célja, hogy az emberek megutálják az új rendszert, hogy iránta ellenállást és gyűlöletet váltson ki: „…az embereket az önálló Szlovákia nevében Prága ellen fogjuk uszítani. Vigye el az ördög, ha a Felvidék7 lakóinak legalább a fele ne dőlne be ennek.”8 Prídavok nyilvánvalóan az éppen a kormánykoalícióba belépő, az autonómiáért küzdő HSĽS-el9 kívánt leszámolni. A szlovák autonómia számos ellenzője volt meggyőződve arról, miszerint az autonómiáért folytatott harc egyúttal az ország meggyengítéséért folytatott küzdelem is. A regény másik aktualitása a Rothermere-akcióhoz való viszonyban mutatkozott. A szlovák oldalra átszökött magyar ügynök arra a kérdésre, hogy mi lesz ebből, így felelt: „Butaság… Maguknál a komoly emberek nem hisznek benne, az egyszerűeket demagógiával etetik, és rájuk kényszerítik a hitet, hogy csonkamagyarország10 megkapja azt, amit a békeszerződések alapján elveszített…”11 A regény publicisztikai-aktualizáló jellegét bizonyítja a Sas letartóztatására adott tipikus magyar reakció ábrázolása is: Sas letartóztatását Budapest „Szlovákia őslakosainak” elnyomásaként állította be. A világ azonban a közismert magyar frankhamisítási akció tapasztalata után már nem hitte el ezt a retorikát. Prívadok nem titkolta, hogy a regény alapjául a kassai helyzet szolgált. Kassa 1918 után csak nagyon lassan vált szlovák jellegűvé. Szerinte ennek egyik oka egyes magyarón elemek felforgató tevékenysége volt, akik a felelős körök soha nem látott toleranciájának és bűnös közömbösségének köszönhetően szándékosan lassították a város elszlovákosodásátelszlovákosítását. Egy Kassa szlovák jellegéről írt önálló írásában Prídavok visszatért ehhez a témához, amivel azt akarta bebizonyítani, hogy regénye nem volt puszta kitaláció, hanem valós tényeken alapult. Szerinte „sok esetben lehetne beszélni szabotázsról vagy arról, hogy a szolgálatunkban megtartott rosszakaróink szándékosan megkárosították a köztulajdont (…) a fordulat után Kassán a városi hatóságok segítségével tervszerűen azon dolgoztak, hogy a magyar nyelv az alsóbb rétegek teljes körében megmaradjon (…) voltak befolyásos egyének, akik az állam legfelsőbb vezetőinél hatottak oda, hogy ezek a kártevők a városvezetésben maradhassanak. Így tehát nagylelkűségünk megbosszulta magát (…) A nép sok esetben nem érzett együtt a felbecsülhetetlen szolgálatot tett és érdemeket szerzett nyugalmazott egyházi tanítókkal, akik koldusnyugdíjat kaptak, de mindig jutott elég pénz az állam kimondott ellenségeinek honorálására.”12 A szlovákok természete szintén negatív irányban befolyásolta viselkedésüket, amikor például Kassa kimondottan szlovák környéke ellenére a városban a magyar és a német nyelvet használták, az emberek a hazaival és sajáttal szemben az idegen előtt hajbókoltak. Prídavok eszmefuttatásában hosszasan fejtegette, hogy a városban kevés az élet, az idealizmus és a nacionalizmus. Bár a magyaroknak sikerült az eredetileg szlovák várost fél évszázad alatt elmagyarosítaniuk, a létező és fennálló hiányosságok mellett az új állam egy évszázad alatt sem lesz képes visszaadni a városnak szlovák jellegét. A Budapest

Roman Holec

34


előtti „behódolás”, a minden magyar dolog kritikátlan elfogadása, a nem magyar tábor megosztottsága, a dilettantizmus, a régióhoz nem kötődő képviselők, az értelmiség passzivitása, a zsidók magyarok felé hajlása, a rossz hatékonyságú oktatás, a sajtó „minősége” – mindez csak részben okozhatta, hogy – Voskovec és Werich szavaival – miért csak a 18%-nyi magyar lakosságot lehetett hallani a város utcáin, hol voltak a többiek?13 A nemzetiségi statisztika a Trianon előtti és utáni időszakban minden magyar–szlovák diskurzus egyik kulcsfontosságú témájává vált. Később is ennek értelmezéséből fakadtak a Prídavok által felvetett kérdésekre adott válaszok. Anélkül, hogy mélyebb elemzésbe bocsátkoznánk, próbáljuk meg áttekinteni két, a nemzetiség tekintetében nem túl megbízható összeírás eredményeit. Az 1910-es statisztika alapján hagyományosan magyarnak tekintett Kassa példáján hasonlítsuk össze az 1910-es és az 1921-es évek adatait. 1. sz. táblázat – Kassa lakosainak nemzetiségi összetétele 1910-ben és 1921-ben Magyarok Szlovákok Németek Zsidók

1910, %-ban 75,4 14,8 7,2 abszolút számokban 33 350 6 574 39 924

Magyarok Szlovákok összesen

1921, %-ban 21,2 59,7 4,0 10,0 abszolút számokban 11 206 31 572 42 778

A magyarok arányának alig több mint tíz év alatti, a valóságban pedig valamivel több mint két év alatti 50%-os csökkenése nem természetes, és a magyar fél – ha akarja – az 1918–1921 közötti időszak különféle hatalmi intézkedéseivel magyarázhatja ezt, valamint statisztikai torzításokkal 1921-ben (amit azonban az 1910-es adatok esetében nem vet fel!). Tekintsük most át a nemzetiségi arányok alakulását nem csak e rövid időszak alatt, hanem egy hosszabb időintervallumban.14 Ebből azonnal láthatóvá válik, hogy épp az utolsó magyar statisztikai adatok „abnormálisak”, amelyek a magyarok arányának egy évtized alatt bekövetkezett 10-20%-os növekedését rögzítették. Ha összevetjük a kiinduló állapotnak vett 1850-es helyzetet az 1921-sel, akkor azonnal látjuk, hogy a 70 év során bekövetkezett változás egyáltalán nem olyan nagy. Joggal kérdezhetjük, hogy nem jelenti-e az 1921-es állapot tulajdonképpen az eredeti etnikai identitásokhoz való visszatérést, ami során a legnagyobb „vesztesek” a németek voltak? 2. sz. táblázat – Kassa lakosainak nemzetiségi összetétele 1850 és 1921 között Magyarok Szlovákok Németek

1850 28,5 46,5 15,6

1880 39,8 40,9 16,7

1890 49,9 33,6 13,5

1900 66,3 22,9 8,1

1910 75,4 14,8 7,2

1921 21,2 59,7 4,0

Roman Holec

35


Tehát arra a kérdésre, hogy Kassa szlovák város-e vagy sem, az eltérő válaszokat a nézőpontok határozzák meg. Regénye végén Prídavok szuggesztív módon és nagy kifejező erővel, a korabeli retorika szellemiségében egyértelműen negatív viszonyulást fogalmaz meg a régi Magyarország és annak visszaállítására irányuló bármiféle kísérlettel szemben: „…el kellett jönnie a világháborúnak, hogy ez a lőporraktár, a rabszolgatartó nemesség ezen bűnbarlangja széteshessen (…) emberek ezreinek kellett felkelnie és a világ fórumain felszólalnia, hogy itt nincs igazság, hogy itt nincs szabadság, hogy innen az embereknek el kellett menekülniük a határon túlra, amikor pedig a világ elhitte, ezek felfogadták a Sasokat és a hozzá hasonló gyáva egyéneket, hogy Közép-Európában létrehozzák a gyenge nemzetek új kínzókamráját (…) nem, nem lehet örökké félrevezetni, nem lehet örökké hazudni. Minden bűntett elnyeri a büntetését, minden romlottság egyszer szigorú bíró elé kerül.”15 Ahogy Kassa példáján és a jellegéről folytatott eszmefuttatásból látszik, az identitás az államjogi változások összefüggésében minden ember további sorsának egyik legfontosabb kérdésévé válik. A művészi értékeit tekintve periférikus szlovák szépirodalmi művek kellőképpen rávilágítanak erre a mozzanatra, és így ösztönzően hathatnak a szaktörténetírásra is. A történelmi szakirodalomban Trianon témájáról született számos szlovák munka nem foglalkozik kellőképpen ezzel a kérdéssel (pl. a szlovák társadalom szürke zónájával, vagyis az esetleg kettős identitású emberekkel), magyar részről pedig mintha szándékosan nem vennék figyelembe e jelenség tömeges voltát.16 Ugyanakkor itt is találunk olyan példákat, amelyeket 1918 után általánosíthatunk, például egy nyitrai állami hivatalnok sorsát, aki az új helyzetben is régi beosztásában maradt, és letette az esküt az új államra. Ő maga pragmatikusan így indokolta eljárását és identitásváltását (az eredetileg német és szlovák szövegrészeket eredeti írásmódban közöljük – a ford.): „Csak semmi neheztelés, kedveseim. Megváltozták a viszonyok, ahogy felénk mondják Nyitrában. Most a kenyér a fontos, a szent kenyér és nekünk az államnál nem könnyű a dolgunk. Mi nem vagyunk a szabad pályán, mint te, lieber Her Schwager. Alkalmazkodnunk kell, kérnélek szépen. És lehet-e alkalmazkodni másképpen, mint egészen?… Nem akarok vagonlakó lenni ötven esztendővel… Tisza Pista hat uns verspielt, ki hitte volna? Fájdalmas dolog, nehéz dolog. És félúton nem lehet megállni. Wenn schon, denn schon, kérném alássan. Mit tehettem volna – megoldottam a kérdést, lieber Herr Schwager po nyitrianszki (…) A demokrácia szép dolog, és ha egy kicsit tótul kell beszélni hozzá, hát ezért hehehe, nem megyünk a szomszédba. Nem lehet másként odafönn a Nyitra milá Nyitrában… Man muss gute Miene machen, proszim ponyizsenye. Ők győzték, ahogy nálunk mondják. Új idők, új emberek… Minekünk, államiaknak mindig alkalmazkodnunk kellett, kérlek alássan. Wir waren grossmütig in Ungarn, addig nyomtuk el a szlovákocskákat, amíg szépen ők lettek az urak felettünk. Teraz szu onyi pányi und wir müssen uns fügen… Mindenben új módi járja, kedveseim. Node este a Zoboron tovább táncoljuk a csárdást, kérnélek szépen… És mi is történt? Nem nagy dolog. Azelőtt a konyhán beszéltünk tótul, a hivatalban magyarul. Most fordítva van. A hivatalban povedálunk szlovákul, odahaza pedig magyarul, ennyi az egész, kérem alássan.”17 Egy másik forrás egy evangélikus papról szól, aki hasonló dilemmával szembesült: „A fordulat után nehéz helyzetbe kerültem. Mit tegyek? Menjek Magyarországra vagy maradjak Csehszlovákiában? Sok ember játszva megoldotta ezt a problémát. Számomra rendkívül nehéz volt. Az volt a véleményem, hogy az embernek semmilyen körülmények

Roman Holec

36


közepette nem szabad megváltoztatnia sem a nemzetiségét, sem a vallását… Eddig magyarnak tartottam magam. Ezt őszintén gondoltam. Azonban eszembe jutott, hogy milyen gyakran kellett gúnyos megjegyzéseket lenyelnem: tótocska vagy, nem magyar. Azzal tisztában voltam, hogy ha továbbra is magyarnak tartanám magam, akkor nem maradhatnék itt Csehszlovákiában. Hogyan? Vagy magyarként fogom szolgálni a szlovák népemet? Vagy Magyarországon a sajátjaim között lennék? Hamarosan arra a felismerésre jutottam, hogy nem szabad elmennem, nem mehetek el, mivel csak itt vagyok otthon, a sajátjaim között. Ha pedig ez így van, akkor egyszer és mindenkorra le kell vonnom e tényből eredő minden következtetést. Ezt meg is tettem. Nem ment könnyen. Azonban következetes voltam, mivel világosan láttam. Ha szolgálni akarom szlovák népemet, akkor együtt is kell éreznem vele… Kollégáim és ismerőseim közül sokan elítélték ezt a lépésemet. Ők is elfogadták a szolgálati helyet Csehszlovákiában, de továbbra is magyarnak tartották magukat. Alkalomadtán még dicsekedtek is vele, hogy mekkora magyarok. Néhány év elteltével azonban látványosan túllicitáltak engem. Én, aki a fordulat után megszűntem magyarnak lenni, soha nem tudtam ok nélkül szidalmazni a magyar nemzetiséget. Az ő szájukból azonban olyan beszédek hangzottak el, amelyek megbotránkoztatták még a fordulat előtti szlovákokat is…”18 Anton Prídavok a rá jellemző sebes és expresszív stílusában még a Szétvert minisztérium évében megírta a Pirkadat keleten című regényét is. Művészi tekintetben értékesebb, bár a sematizálást a szerző itt sem kerülte el. Témája 1918 és az 1919-es év első két hónapja. A szerző beszámol benne a szlovákellenes intézkedésekről a hadseregben és a hátországban, konkrétan Eperjesen. Ezek ellenére nő a társadalmi és nemzeti mozgolódás. A regény ezek keretében mutatja be az 1918. október végi ismert fosztogatásokat, valamint azokat a hírhedt, tömeges kivégzésekkel járó megtorlásokat, amelyekre november első napján került sor.19 Leírja a magyar bolsevikok szlovákiai betörését és a Szlovák Tanácsköztársaság létrejöttét is. Minket azonban az etnikai identitás kérdésköre érdekel. A magyar csapatok távozásakor a csehek elől sok hasonlóan gondolkodó kisember menekül: „Barátom, úgy gondolom, ne várjunk azokra a rablókra (…) ha jó hazafi vagy, nem fogod őket szolgálni. Gyere, menjük a nem veszélyeztetett területre. Én nem maradok itt (…) Egy magyarnak nincs keresnivalója ott, ahol a csehek fognak uralkodni…” Az őszinte meglepődést tükröző kérdésre: „De hiszen ti is szlovákok vagytok”, a válasz a következő volt: „Micsoda, én korcs? Én buta tót?”20 A kelet-szlovákiai kollektív identitások hasonló és személyes tapasztalatokból eredő motívumai rendkívül termékenyek lehetnek a történelmi kutatás során. A regény publicisztikai jellegéről tanúskodik a szerző záró megjegyzése, amely Prídavok egész prózai munkásságára jellemző: „Fontosnak tartom megjegyezni, hogy e karcolat cselekménye a valós életből vétetett. Eperjes így élte meg a háború utolsó napjait és a szabadság első pillanatait (…) A jelen karcolatban fellépő személyek az életből vannak, egyesek álnév mögé bújtatva, hogy ne legyen botrány, szemrehányás.”21 Az alacsonyabb művészi értéket a szerzői fikció minimalizálása és az ábrázolt események valós volta igyekezett kompenzálni. A Csehszlovák Köztársaság első évtizede kedvező légkört alakított ki a történelmi emlékezet és bizonyos, jelen esetben magyarellenes sztereotípiák kialakításához. Erről közvetve tanúskodik Andrej Mráz korabeli glosszája, aki nem a legpontosabban megjegyzi, miszerint Prídavok regénye azt örökíti meg, „hogyan fojtotta vérbe a magyar szoldateszka a kiéhezett nép felkelését”. Mráz szerint a könyv elsősorban a népnek

Roman Holec

37


szól, és a szerző alkotói módszerének margójára írja: „A valóságos eseményekhez való túlságos ragaszkodás akadályozza az alkotói fantázia kiteljesedését. És Prídavok magasabb rendű művészi igényessége a valósághoz való ezen ragaszkodás miatt hajótörést is szenved.”22 Más recenziók kiemelik a kelet-szlovákiai közeget és azt, hogy a kelet-szlovákiai eredetű szerző alaposan ismeri a valóságot, és a „tömegek pszichológiáját” ábrázolja. De még Dvorcsák23 sárosi tevékenységét is. A mű erős oldala a dokumentalitás, a recenzensek ezért sajnálják a mű töredezettségét, valamint hogy a szerző kihasználatlanul hagyta a cselekmény továbbszövésének lehetőségét. Hangsúlyozzák a jelentős művészi fejlődést Prídavok első regényéhez képest. Mások szerint Prídavok Pirkadat keleten című műve ott kezdődik, ahol Milo Urban regénye, Az élő ostor [Živý bič] véget ér. Csak itt jóval több a „Hlavaj”.24 Prídavok fenti művéhez a második világháború idején írt önéletrajzában tért vissza: „Röviddel utána, a szlovák szabadság tizedik évfordulójának megünneplésére szintén tendenciózus szándékkal tollat ragadtam, hogy az eperjesi fordulat általam ismert részletei alapján egy inkább dokumentum-jellegű, mintsem szépirodalmi művet írjak (…) A Pirkadat keleten c. művemben bebizonyítottam, hogy a kelet is megszolgálta a szabadságát és készült rá…”25 A regény egy nagyobb vállalkozás részeként jelent meg, amelyet a Szlovák Liga az első köztársaság létrejöttének tizedik évfordulójára szervezett. A Szlovák Liga elhatározta, hogy szimbolikusan tíz szlovák iskolát épít az etnikailag vegyes területeken, továbbá tíz emlékművet állít, amelyek a közelmúlt szlovák–magyar történelmének hőseire, eseményeire és tetteire emlékeztetnek, és kiad tíz könyvet „a (Magyarország alatti) szomorú múltról és a (Csehszlovákia alatti) jobb jelenről.”26 Prídavok mindkét 1928-as regénye megerősítette, hogy a szerző milyen súlyt tulajdonított az állam megalakulása kerek évfordulójának. Nem volt véletlen, hogy házasságát is 1928. október 28-án kötötte, és mivel cseh nőt vett feleségül, az egész aktus száz százalékig szimbolikus volt. Petr Kompiš regénye, A felszabadító, amely a Napjaink regénye alcímet viseli, ugyancsak 1928-ban jelent meg, vagyis a köztársaság fennállásának tizedik évfordulója évében. A felszabadító Hajnóczy Elemér, a magyar hadsereg őrnagya, a budapesti Hadügyminisztérium Hírszerző Osztályának főnöke és a Kettős Kereszt Vérszövetség cégére alatt működő irredenta vezére. Szlovákiába jön, ahol a nagyrészt egykori arisztokraták és nemesek, valamint a volt megyei struktúrák vezette magyar kisebbség a készülő magyar felkelés szervezőjeként és vezetőjeként várja őt. A felkelés eredményeképpen a magyarok által lakott területek Budapest katonai segítségével kiszakadtak volna Prága fennhatósága alól, és később nemzetközi egyezmény alapján Magyarországhoz kerültek volna. Hajnóczy szintén negatív szereplő. Fokozatosan elcsábítja a helyi magyar elit feleségeit, amit a férjek kezdetben nemzeti megtiszteltetésnek tartanak, és szemet hunynak felette. Amikor azonban értéktelen magyar festményekért kicsalja pénzüket, és a felkelés is elmarad, a hős képe mögül egy közönséges csaló bújik elő, aki csupán kihasználta a magyar kisebbség társadalmi elitjének naiv várakozásait. A magyarok – mindkét regény szerint – nem tudják és nem hajlandók megérteni, sem pedig elfogadni a társadalmi valóságot. Mindhárom regényben közös a szó szerint publicisztikai jellegű aktualizálás. Megemlítik a kor szlovák és magyar politikusait, Lord Rothermere-t, a politikai pártokat, a magyar irredenta politikusait és valóságos személyiségeit (Unger, Jehlicska27, Dvorcsák).

Roman Holec

38


Prídavok azt írja: „a regényíró szerepét úgy képzelem el, hogy összhangban legyen a kor szükségleteivel. Személyes boldogság a művész számára, ha az időleges értékeket össze tudja hangolni az örök értékekkel, de nem fontos, hogy a könyv évszázadokon át fennmaradjon. Minden kornak megvannak a maga írói. Azonban minden könyvnek dokumentációs értékkel kell rendelkeznie, és legalább olyan értékkel bírjon, hogy jó szolgálatot tegyen a kortársaknak.”28 E krédó szellemében járt el munkássága során. Az aktualizálásokat azonban más szerzők sem kerülték el, például Peter Kompiš, mint az autonómia híve nem titkolja élesen csehellenes álláspontját, amelyet nem csak az egyes szereplőkön keresztül mutat be, hanem megjeleníti azt a szerzői szövegben is. Anton Prídavok Szétvert minisztérium c. prózájában megtaláljuk a megbékélés és a jövő víziójának érdekes mozzanatát, amelyet Klára sorsa vázol fel. Klára – a negatív főhős, Sas egyetlen leánya – beleszeretett a cseh Novotnýba, a csehszlovák hadsereg kapitányába, és apja letartóztatása, majd elítélése után sorsát Novotnýhoz kötötte. A regény végén Klára választásáról ezt olvashatjuk: „A régi neveltetés és a régi kultúra jeleit Klára az új közegben nagyon hamar lecserélte, és beleszeretett ebbe az új életbe. Mivel látta, hogy őt elfogadták, mindenütt tisztelettel és kedvesen viselkedtek vele, és ebben a másik világban, amely ellen az apja oly alávalóan és alattomosan harcolt, több szeretetet és odaadást talált, mint az atyai házban.”29 Hasonló motívumot találunk egy másik, kimondottan trianoni témával foglalkozó, A lezárt határon át című regényben, amely Kelet-Szlovákiában, a szlovák–magyar határon játszódik. A regényt 1929-ben írta Jolana Cirbusová. Végül itt is sor kerül a csehszlovák hadsereg ezredesének és az eredetileg magyar érzelmű nemes lánynak a szimbolikus esküvőjére. A fiatal házasok nemesi kastélyt vesznek, és ott élnek az új állam körülményei között. Idealisztikusan, sőt naivan hangzanak az utolsó szavak: „Minden úgy marad itt, ahogy akkor volt, amikor a vagyon még nemesi kézben volt. Csak a régi nemesi címer kerül le a kastélyról, a százéves fák pedig új történeteket fognak suttogni. Bár a helyi élet nem a nemesi fennhatóság alatt folyik tovább, attól még ugyanolyan szép lehet, mint a nemesség idején volt. Csak melegebb, nemesebb, boldogabb – és szlovák lesz…”30 Trianon témája Cirbusová regényében a nemesség kérdéskörével fonódik össze. A nemesség, mint a régi Magyarország szimbóluma összeütközésbe kerül az új köztársasággal. A nemes Filip Oravský családját megosztja az 1918-as év. Ő maga tudomásul vette a fordulatot és Livius Odescalchi herceghez hasonló nézeteket vallott, aki valóságos történeti személy, az új állam szolgálatába állt arisztokrata volt. Emiatt Budapesten elmebetegnek állították be. Filip Oravský álláspontja nem volt fenntartásoktól mentes: „Győzedelmes örömmel fogadnám kastélyomban az állami és nemzeti fordulatot, ha felismerném benne a nemességünket (…) Az mindig minden állam és nemzet dísze és támasza volt (…) hány szlovák eredetű nemes veszik így el (…) a nemzeti nemesség visszatérése vonzerővel hatna a polgári eredetű úri társadalomra is (…) Úgy kellett volna intézni a dolgokat, hogy mindenki megtarthassa a neki kedves helyét az állami és nemzeti fordulat után is. Milyen szép is lett volna, ha én szlovák nemesként is folytathattam volna azt, amit, mint magyar nemes kezdtem el.”31 Végül sajnálattal, de elfogadta a címer levételét is, hiszen a vagyon és a nemesi szellem kompenzálják a címer elvesztését.32 Főként most, hogy megjelentek az első csehszlovák ezredek, és több szlovák zászlót (!) látott, és mivel „a szlovák nép felemelkedett a szabad nemzetek közé (…) lehullt róla a magyar nemes álarca és győzedelmes ujjongás töltötte el a vérig sértett és megalázott árvai szlovák szívét. Ez a pillanat most elégtételt adott neki.”33 Ám a rangon aluli házassággal nem tudott volna

Roman Holec

39


azonosulni. Idősebb lánya meggyőződéses magyar maradt, aki hazafias szomorúsággal szemléli az új határt alkotó folyócskán túli új Magyarországot. Vőlegénye, Tornay Budapesten az irredentának dolgozik. Mindketten Nagy-Magyarország visszaállítására vágynak. Ezzel szemben húga elfogadta az új köztársaság által kínált életet, „a nemzeti feltámadás magával ragadta az ő szívét is”. Ezért ellentmondás alakult ki benne az új haza és a budapesti minisztérium alkalmazásában álló vőlegénye között. A nemzeti szétválás szerelmük végét is jelenthette volna, azonban volt még esély. Bár egy igazi magyart sohasem akadályozott volna meg magyarsága megélésében, kedvese szlovák eredetű volt, mivel nagyapja tönkrement nemesi család sarjaként egykor elmagyarosodott. A lánynak végül sikerült felébresztenie a férfiban annak eredeti és mindeddig elnyomott szlovák identitását. Mondhatni: a szerelem vezette el a nemzethez. Végül a magyar érzelmű nővér szembesíti arrogáns és fennhéjázó budapesti kedvesét Skalníkkal, a demokratikusan gondolkodó csehszlovák tiszttel. A hűség megnyilvánulásait dölyfösen és leereszkedően fogadó nemes magyar úr és a demokratikus csehszlovák katonatiszt sztereotípiája vezetett végül annak felismerésére, hogy minden nemzet rendelkezik saját állami területtel és lehetőséggel arra, hogy ott saját fejlődési útját járja. Ezzel szemben Tornay magabiztosan nyilatkozta, hogy mindez csak ideiglenes, az elszakított területeket vissza kell adni, fenyegetőzött, és alárendelt nemzetiségekről beszélt, akik számára megtiszteltetés volt, hogy magyar uralom alatt élhettek. Skalník megvette az impozáns grófi kastélyt, amivel úgymond áthidalta a régi és az új világ közötti távolságot: „A kastély és a birtok ugyanaz marad, még ha az ő tulajdona is lesz, csak új szellem fogja átjárni. Ebbe az új eszmékkel átitatott kastélyba vezeti be Évát. De előbb a gondolkodását hozzá kell igazítania az állami, nemzeti és társadalmi változásokhoz, hogy a százéves fák zúgásából, amelyek az új hazához kötik, megérezze az új idők változását…”34 Még az identitásváltáskor is lehet kompromisszumokat kötni. A folyó közepén haladó új határ a regény kulcsmotívuma. Két világot és két kultúrát választ el egymástól. Mindkét partján hősök sorsáról döntenek. Az etnikai identitások kérdésköre, az identitásválasztás és az ezzel kapcsolatos problémák nem csak modern témák, de minden államjogi fordulat kulcskérdései is. A rendi identitások kérdése már lehet, hogy nem volt aktuális, de a két állam jellege lehetővé tette e kártya kijátszását is. Bár a sematizmus és a szereplők életszerűtlensége nyilvánvaló, az új határ és a két állam közötti látens konfliktus ambiciózus téma, és ebben az esetben a kísérletnek és a szándéknak nagyobb a jelentősége, mint magának a megvalósulásnak. Cirbusová Kelet-Szlovákiából származott, élete nagy részét azonban Szlovákián kívül élte le, sárosi nyelvjárásban beszélt és írt, és saját identitásával is problémái voltak. Az etnikai választás számos kérdése nyilván saját személyes élményeiben gyökerezik, amelyek következményeivel folyton szembesült. Érdemes megemlíteni, hogy első művének címe a Nemzeti ébredés (Národne prebudenie) volt. Ő maga ugyan elfogadta a szlovák identitást, de az irodalmi szlovák nyelvet soha nem sajátította el.35 A nemesség 1918 utáni sorsának alakulását irodalmi eszközökkel megragadni próbálók közül fel szeretném hívni a figyelmet Jozef Cíger-Hronský regényére, amelynek a jellemző Keresztutakon (Na krížnych cestách, 1939) címet adta. A regény kritikusan szemléli e társadalmi réteg 1918 utáni erkölcsi hanyatlását. Miközben kétségbeesve próbál túlélni, lábbal tiporja saját értékeit. Művészi tekintetben teljesen más kategóriáról van szó, itt Trianon és az új határ meg nem nevezett választóvonalat jelent a régi és az

Roman Holec

40


új világ között. Az elsőre nosztalgiával emlékeznek, a másikkal való konfrontációban pedig a tegnap emberei veszítenek. A kiválasztott szerzők eszmei sokszínűségét jól szemlélteti egy kimondottan proletár művész, Václav Chlumecký, és 1923-ban megjelent Šiltao professzor [Profesor Šiltao] c. utópisztikus regénye. A korábbi szövegek többségéhez hasonlóan e mű is kimondottan publicisztikai vonásokat visel, ráadásul egészen sematikus kommunista propaganda is terheli. Jellegéről és értékéről legjobban a korabeli kommunista sajtó lelkes recenziójából vett részlet tanúskodik, amely a regény minden hiányosságát tartós pozitív értékként állította be: „Nem bajlódik a kifejezés új formáinak keresésével, nem tartja a legfontosabbnak, hogy a mondatokat úgy szerkessze meg, hogy a cselekmény ultramodernnek tűnjön, hanem minden erőfeszítését arra fordítja, hogy a proletár olvasónak minél világosabb értelmet és osztálytudatot adjon.”36 A regény bizonyos mértékig eltér a többi műtől, mivel inkább utópia, s a szerző vágyait ábrázolja, mintsem személyes élményeit. Az ideológiai keretnek azonban megvan a maga varázsa, és a művön szemléltetni lehet a téma teljesen más célokra való felhasználását, mint a többi alkotás esetében. A regény cselekménye a közvetlen jelenben játszódik. 1923 júniusában kezdődik, amikor a Garam-völgyi Podbrezová (Zólyombrézó) közelében egy nagy űrhajó száll le a Földre. A földönkívüliek a földi életet vizsgálják. Szerintük az még primitív stádiumban van, mivel a Siva bolygón már régen felépült a kommunista társadalom. Szerintük, ahogy földi szövetségesük, Janek Kosák kommunista agitátor szerint is, nincs különbség Csehszlovákia és Magyarország között, mivel mind a két kizsákmányoló társadalom népellenes, osztályalapokra épül. Ez ellentétben áll a két állam közötti különbségek szokványos és korabeli sztereotipikus ábrázolásával. A sivaiak nem hagyják, hogy Beneš (a műben Šeben) imperialista célokra használja fel őket, hanem fogolyként magukkal viszik a bolygójukra. Budapesti leszállásukkor fegyveres konfliktus tör ki, amely során a horthysta Magyarország (amelynek reakciós jellegét a szerző többször is hangsúlyozza) élvezi a csehszlovák kormány erkölcsi támogatását. A szerző arra akart rámutatni, hogy az osztályérdekek jóval erőteljesebbek voltak bármiféle nemzeti sztereotípiánál. Ez Klimovič rendőrfőnök személyén is meglátszik, aki a sivaiakkal együttműködő Kosákról a következőket mondta: „Ismerem azt a gazembert! (…) Hiszen elég dolgom volt vele már a magyar rezsim idején is, amikor többször lecsukattam, mert a magyar állam ellen uszított. De a mi demokratikus köztársaságunkban sem akar jó útra térni; már vagy kétszer volt lecsukva a nagybirtokosok elleni uszítás miatt.”37 A magas beosztású állami hivatalnok szájába adott kijelentés ironikus volta több mint nyilvánvaló. Magyarország és személyesen Horthy a tárgyalások után végül kénytelen hatalmas mennyiségű aranyat kifizetni, amelyet a sivaiak a magyarországi és csehszlovákiai munkanélküliek támogatására használnak fel. Ez Prágában elégedetlenséget váltott ki, hiszen a csehszlovákiai munkanélküliek nem szorulnak rá a magyarok pénzére. A magyarokat arra is rákényszerítették, hogy engedjék szabadon a politikai foglyokat, bár annak hangsúlyozása, hogy magyarországi szabadságról van szó, szintén erőteljesen ironikus felhanggal bír. Benešt csak 1944 júniusában engedték el a Siva bolygóról, amikor a Csehszlovák Szocialista-Kommunista Köztársaság már az Európai Egyesült Államok részét alkotta. Beneš elveszítette a házát, megfosztották doktori címétől, lánya pedig egy volt lakatoshoz ment feleségül. Mindez ellenére Beneš az új világ büszke állampolgára lett.

Roman Holec

41


Végül idézzünk fel olyan, csak egyetlen alkalommal megjelent műveket is, amelyek annyiban függnek össze Trianonnal, hogy a békeszerződést megelőző, a Magyar és a Szlovák Tanácsköztársaság elleni harcokkal foglalkoznak. A művek hozzájárultak a magyarellenes légkör kialakításához, és olyan sztereotípiákat rögzítenek a történelmi emlékezetben, amelyek majd még évtizedek múlva is hatékonyan működnek. Ján Straka az 1919-es eseményeket a rendkívül meggyőző, A bolsevikok karmai között (V boľševických pazúroch, 1929) címet viselő visszaemlékezéseiben ragadta meg. Az egész mű a magyar bolsevikok kegyetlenségéről és a szlovák civil lakosság ellen Eperjesen, Kassán és környékükön elkövetett, ráadásul a saját bőrén is megtapasztalt atrocitásokról szól. Az írás végpontján Straka azt követeli, hogy állítsanak emlékművet az 1919-es szlovákiai magyar betörés áldozatául esett négy sárosi vértanúnak.38 Jelentős mértékben Straka művére támaszkodott Anton Prídavek már említett Pirkadat keleten (1928) című műve is, ami azt jelenti, hogy Prídavoknak még kézirat formájában ismernie kellett Straka visszaemlékezéseit. Ugyanolyan kitűnő, memoár jellegű történelmi forrás az 1919-es budapesti eseményekről Ján Wagner Kommunizmus Pesten (Kommunismus v Pešti, 1919) című visszaemlékezése, amelyet azzal a szándékkal írt, hogy „megmutassam népemnek, nemzetemnek azt a rettenetes hanyatlást, ami a dölyfös magyar nemzetet sújtotta”. A magyarok jellemvonásaként a szerző megjegyezte, hogy „mint ahogy egykor a kultúra, a szabadság, és nemrég a demokrácia jegyében a magyarok a legkíméletlenebbül bántak a volt ’történelmi Magyarország’ többi nemzetiségével, most a budai Vár kalandorai a magyarokat tartják az egyetlen elemnek, amely képes a világboldogító kommunizmus hirdetésére. E szerint a kommunizmus lenne az az eszköz, amely megmentené a magyarságot és a történelmi Magyarország integritását.”39 A magyar bolsevikokkal folytatott harcokra reagál közvetve Ján Hrušovský A Zsidó (Žid) című elbeszélése is. Az írás a tömeg kegyetlenségéről, egy állítólag magyar szolgálatban álló, de valójában ártatlan zsidó férfi meglincseléséről és kivégzéséről szól. Rámutatván az atrocitásokra, amelyeket a történelmi emlékezetben „kizárólag” a magyaroknak volt szabad tulajdonítani, Hrušovský átlépett egy határt, amivel művét saját munkásságának perifériájára, elhallgatásra és feledésre „ítélte”. Az Árvíz (Záplava, 1938) című, utolsó megjelent prózájának témaválasztásával Božena Slančíková-Timrava is visszatért a Magyar Tanácsköztársaság csapatainak nógrádi betöréséhez kapcsolódó eseményekhez. A művet saját tapasztalatai és élményei alapján írta meg. A magyar kommün már nemzeti okokból sem volt számára rokonszenves. Másrészről azonban meggyőzően rögzíti, hogy az urak és a módos gazdák, akik nemrég még dühödt magyar hazafiak, sőt soviniszták voltak, most köszöntik a csehszlovák hadsereget, mivel osztályszempontból és érdekeik tekintetében közelebb állnak hozzájuk, mint a magyar szocialisták és radikálisok. Timrava arra a nézetre jutott, hogy bár talán nem is a korábban többször említett pragmatikus identitásváltásról volt szó, újra bebizonyosodott, hogy a rendi- vagy osztályérdekek megelőzik a nemzetieket. Tehát megismételte a kommunista Chlumecký által a Šiltao professzorban megfogalmazott véleményt. Noha Timrava a nevesebb szlovák írók közé tartozik, az Árvíz című műve nehezen hozzáférhető, és nem adják ki. A magyarokkal folytatott harcot idézi fel közvetve Štefan Gráf Zűrzavar (Zmätok, 1938) című regénye is, amely a nyugat-szlovákiai fordulatról és a fordulat utáni első évről szól. A szerző 1974-ben részben átírta és „megfésülte” a művét, hogy második kiadása is

Roman Holec

42


megjelenhessen. De a korabeli normalizációs historiográfia fényében még így is enyhén sokkolóan hathatott. Első alkalommal mutatott rá soha nem látott nyíltsággal a cseh katonák és a szlovák lakosság közötti korabeli ellenszenvre, ami egyáltalán nem felelt meg az akkori történészek által is éltetett, rögzült sztereotípiáknak. A szakirodalomban a források tanulmányozása alapján csak egy negyedszázaddal később mutatott rá e körülményekre Ismo Nurmi finn történész.40 Mindkét szerző – Hrušovský és Gráf – említett művei jól szemléltetik, hogy az irodalom nem egyszer többet mondhat és sejtethet, mint az eszmei és ideológiai sémákba „zárt” történettudomány. A Zűrzavar 1921 októberének és novemberének eseményeivel zárul, amikor Csehszlovákia mozgósított, miután a volt császár megkísérelte visszaszerezni a trónt és Szent István koronáját. Gráf az eseményeket a rá jellemző tipikus szójátékkal kommentálja: „A naiv Habsburg Károly Magyarországra fáradt egy koronáért, ami ráadásul szintén magyar volt. (A magyar korona, mint fizetőeszköz nyaktörő zuhanásában az utolsókat rúgta…). 41 Gráf Erdőhátról (Záhorie) származott, és mivel 1905-ben született, 13-15 éves fiúként élt meg számos eseményt. Leginkább hozzátartozói és ismerősei kollektív emlékezetéből merített. A húszas évek kontextusa szlovák közegben Milo Urban Hajnali ködök (Hmly na úsvite, 1930) regényében követhető, ami főműve, az Élő korbács (1927) folytatása. Ám Trianon és következményeinek témája itt már csak közvetetten jelennek meg. Trianonról a szlovák szépirodalomban témájú dolgozatomat nem fejezhetem be mással, mint Szabó Dezső magyar regénytrilógiája, Az elsodort falu érdekes szlovák fordításának megemlítésével. A szerző 1918 nyarán fejezte be művét, és először 1919ben jelent meg. Szlovák fordítását Valentín Beniak készítette Mizina címmel 1948-ban (ezt az adatot adja meg minden kézikönyv), az utószó dátuma azonban 1949. április 10. Az év, sőt a hónap is nagyon fontos, mivel a mű kiadásához Beniak érvei nyilvánvalóan elégtelenek voltak. Első érve a Szabó regénye és Milo Urban Élő korbács (1927) című regénye közötti összefüggés volt. Mivel az emberek már nem tudnak magyarul, Beniak lefordította nekik a szöveget, hogy mindenki kialakíthassa saját álláspontját. A másik, lényegesen meggyőzőbb érvével rámutatott a „beteg és végzetes nacionalizmus” sorsára, mivel „nem árt tudni, hogy egykor miért és hogyan lett annak vége köztünk”, végül pedig Beniak ezzel tisztelgett az 1945-ben tragikusan elhunyt szerző előtt, hiszen „a halálban minden megbocsáttatik”. 42 A fordítás tehát röviddel azután jelent meg, hogy a nyugdíjas Beniaknak háttérbe kellett húzódnia a szlovák államban a háború idején betöltött tisztségei miatt. Az ellentmondásos regény magán viseli az erős magyar-székely messianizmus jegyeit, a „magyar vér” mítoszát, éles faji és zsidóellenes kontextusban veti fel a magyarságnak és annak az útelágazásnak a témáját, amelyhez az ország az első világháború végén érkezett. A két főhős két alternatívát jelenít meg: „Magyarország erős, bölcs, gyakorlatias, győztes lesz”, míg a másik kép teljesen más: „Új Magyarország! Nos, látod, ahogy egymással versengenek a lepényért? Magyarországot a csehek, szlovákok, németek, románok rágcsálják, nekünk már csak a hullaház marad, ahol halottainkat kiteríthetjük. Mivel mi csak a halottakra keresünk…”43 A két hős a magyarság két arcát képviseli: az egyik a régi, degenerált, múltba vesző és vesztes, míg a másik az életképes és energiával teli, győztes, életerejét szülőföldjéből és paraszti lényegéből megújító. Ezzel a reménnyel és jövőbe vetett hittel végződik a regény. Igaz, mi tudjuk, hogy eljön Trianon és minden

Roman Holec

43


reménység katasztrófával ér véget. Szabó víziói fatalisztikusan naivan hatnak. Ha még hozzávesszük a két háború közötti időszak sikertelen revíziós politikáját és a második világháborúban elszenvedett újabb vereséget, helyénvaló a kérdés, hogy a regény kiadásának célja vajon nem éppen a magyar nemzet küldetésébe vetett naiv hit és a katasztrofális valóság közötti ellentét bemutatása volt-e. Befejezésképpen visszatérnék a bevezetőben kifejtett gondolathoz. Jelen írás célja nem csak az volt, hogy rámutasson arra, miképp jelent meg a Trianonnal kapcsolatos téma a szlovák irodalomban, hanem az is, hogy rehabilitálja a szépirodalmat, mint legitim történeti forrást. Saját tartalmán és a kérdéskör instrumentalizálásán kívül a szépirodalom értékes ötleteket adhat és irányokat mutathat a szaktörténészi kutatás számára. Az, hogy a kutatás ezeket az ötleteket eddig nem használta ki eléggé, nem a szépirodalom és a szerzők hibája. Fordította: Komoróczy Miklós Jegyzetek Szlovákiában elsősorban Ivan Kamenec törekszik programszerűen, történelmi szempontból a történelem és a szépirodalom közötti átjárásra. Pl. KAMENEC, Ivan: Hľadanie a blúdenie v dejinách [Keresés és tévelygés a történelemben]. Bratislava, 2000. 24–38., 56–62., 119–126.; KAMENEC, Ivan: Fenomén holokaustu v historiografii, v umeleckej tvorbe a vo vedomí slovenskej spoločnosti [A holokauszt jelensége a történetírásban, a művészetben és a szlovák társadalmi tudatban]. In M. Vrzgulová – D. Richterová (szerk.): Holokaust ako historický a morálny problém v minulosti a v súčasnosti [A Holokauszt mint történelmi és erkölcsi probléma a múltban és a jelenben]. Bratislava, 2008. 111–117.; KAMENEC, Ivan: Zmietanie sa medzi politikou, kultúrnou tvorbou a vlastným svedomím [Vergődés a politika, a kulturális alkotás és a lelkiismeret között]. In L. Szigeti (szerk.): Slová. Pamätnica k sedemdesiatke Rudolfa Chmela [Szavak. Emlékkönyv Rudolf Chmel hetvenedik születésnapjára]. Bratislava, 2009. 130–140.; KAMENEC, Ivan: Spoločnosť – politika – historiografia. Pokrivené zrkadlo dejín slovenskej spoločnosti v dvadsiatom storočí [Társadalom – politika – historiográfia. A szlovák társadalom huszadik századi történetének görbe tükre]. Bratislava, 2009. 115–128., 133–140. Irodalmi szemszögből közelít a kérdéshez pl. Problémy historického žánru a literárne vzdelanie. Zborník prác z VIII. Konferencie o literárnom vzdelávaní v Dolnom Kubíne 1984 [A történelmi műfaj és az irodalmi műveltség. Gyűjtemény a VIII. Irodalmi Műveltségi Konferencia anyagaiból]. Dolný Kubín – Nitra 1984; KRŠÁKOVÁ, Dana: Obraz spoločenského života meštianskych vrstiev v slovenskej literatúre na konci 19. a začiatku 20. storočia [A polgári rétegek társadalmi életének képe a 19. század végén és a 20. század elején]. In E. Mannová (szerk.): Meštianstvo a občianska spoločnosť na Slovensku 1900 – 1989 [Polgárság és civil társadalom Szlovákiában 1900–1989]. Bratislava, 1998. 93–99.; PETRÍK, Vladimír: Desaťročie nádejí a pochybností [A reménységek és a kétségek évtizede]. Bratislava, 2000.; A. Bžoch – J. Tancer – Ľ. Urbánek (szerk.): Literárny text a poznanie [Az irodalmi szöveg és megismerés]. Bratislava 2001; PETRÍK, Vladimír: Mesto a dedina, páni a plebs [Város és falu, urak és plebs]. In OS (Slovenská kultúra medzi urbánnosťou a rurálnosťou [A szlovák kultúra a városiasság és a vidékiesség között]), 11 (2007), 6. sz. 21– 29; BILÍK, René: Historický žáner v slovenskej próze [A történelmi műfaj a szlovák prózában]. Bratislava, 2008. 2 HROCH, Miroslav et al.: Úvod do studia dějepisu [Bevezetés a történelem tanulmányozásába]. Praha, 1985. 162. (Robert Kvaček írása). 3 PRÍDAVOK, Anton: Rozbité ministerstvo [Szétvert minisztérium]. Košice, 1928. 3. 1

Roman Holec

44


Archív literatúry a umenia Slovenskej národnej knižnice Martin (ďalej ALU SNK), sig. 39 D 49, PRÍDAVOK, Anton: Vlastný životopis [Önéletrajz]. 5 Uo. 6 Elmagyarosodott személy – szerk. megj. 7 Az eredetiben Horniaky – ford. megj. 8 Prídavok: Rozbité… i.m. 6. 9 Hlinkova slovenská ľudová strana (Hlinka-féle Szlovák Néppárt). Andrej Hlinka nevével fémjelzett szlovák jobboldali, autonomista politikai párt. – szerk. megj. 10 Az eredetiben čonkamaďarorság – ford. megj. 11 Prídavok: Rozbité… i.m. 161. 12 ALU SNK, sig. 39 CH 5, PRÍDAVOK, Anton: Sú Košice dosť slovenské? [Elég szlovák-e Kassa?] 13 Uo. 14 ŠALAMON, Pavol: Demografický vývoj Košic v rokoch 1848–1870 [Kassa demográfiai fejlődése 1848–1870 között]. I. Slovenská archivistika, 26 (Bratislava, 1991), 1. sz. 56–77.; ŠALAMON, Pavol. Demografický vývoj Košic v rokoch 1870–1918 [Kassa demográfiai fejlődése 1870–1918 között]. II. Slovenská archivistika, 26 (Bratislava, 1991), 2. sz. 44–61. 15 Prídavok: Rozbité… i.m. 166–168. 16 Utoljára SEGĽOVÁ, Lucia: Rok 1918 z blízka [1918 közelről]. Dizertačná práca, FF UK, Bratislava, 2010. Más helyen viszont bevett sztereotípiákat kérdőjeleznek meg, pl. a MÁV alkalmazottainak kötelező magyar identitását az államjogi változások összefüggésében (KRÁLIK, Štefan: Učeň boha Aesculapa [Aesculapius isten tanítványa]. Bratislava, 1989. 16–22.) 17 PEÉRY, Rezső: Pista bátyám és a nemzetiségi kérdés (1938). In: A magyar esszé antológiája. Sorskérdések. II. Budapest, 2006. 139–141. 18 HAJDU, Julius: Labutí diktát (rukopis) [Hattyúdiktátum (kézirat)], 64–65. A kézirat Ján Midriak, az Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház keleti egyházkerülete nyugalmazott püspökének magánlevéltárában található, Eperjes. Idézi ŠVORC, Peter: Vychodné Slovensko a otázky (problémy) jeho etnickej sebaidentifikácie (sebareflexie) v druhej polivici 19. a na začiatku 20. storočia (rukopis) [Kelet Szlovákia és etnikai önmeghatározásának (önreflexiójának) kérdései (problémái) a 19. század második felében és a 20. század első felében (kézirat)]. 19 Erről lásd HRONSKÝ, Marián: Prešovská vzbura. Nezmyselné krviprelievanie na sklonku prvej svetovej vojny [Az eperjesi lázadás. Értelmetlen vérontás az első világháború végén]. Historická revue, 5 (1994), 10. sz., 17–18. 20 PRÍDAVOK, Anton: Svitanie na východe [Pirkadat keleten]. Bratislava, 1928. 146–147., 151. 21 Uo. 174. 22 ALU SNK, sig. 39 F 1, kivonatok. 23 Dvorcsák (Dvortsák) Viktor (1877/1878–1943), eperjesi megyei tisztviselő, levéltáros és újságíró. Később magyarországi képviselő, a Csehszlovákia ellen irányuló revíziós törekvések egyik fontos szereplője. – Szerk. megj. 24 Szereplők Milo Urban Az élő ostor [Živý bič] c. regényében. 25 ALU SNK, sig. 39 D 49, PRÍDAVOK, A.: Vlastný životopis [Önéletrajz]. 4. 26 Prídavok: Svitanie… i.m. 3. 27 Prága ellen ténykedő politikusok. – Szerk. megj. 28 Prídavok: Vlastný… i.m. 6. 29 Prídavok: Rozbité… i.m. 190. 30 CIRBUSOVÁ, Jolana: Cez zatvorenú hranicu [A lezárt határon át]. In: Jolana CIRBUSOVÁ: Tiché boje [Csendes harcok]. Bratislava, 1976. 104. 31 Uo. 15. 32 A Forradalmi Nemzetgyűlés még 1918 végén megszüntette a nemesi címeket, rendeket és kiváltságokat, amit később törvény is megerősített. – Szerk. megj. 33 Cirbusová: Cez… i.m. 12. 4

Roman Holec

45


Uo. 74. ALU SNK, sig. 49 BY 2, J. Cirbusová A. Škultétyovej z 29. 9. 1928 [J. Cirbusová levele A. Škultétyhoz, 1928. 9. 29.]. 36 B. R. Švarcová recenziója a Pravda chudoby [A szegénység igazsága] c. lapban (1924. június 29.). Idézi: DRUG, Štefan: Doslov. In CHLUMECKÝ, Václav: Janko Kosák v nebi a iné prózy [Janko Kosák az égben és egyéb prózák]. Bratislava, 1978. 211. 37 CHLUMECKÝ, Václav: Profesor Šiltao [Siltao professzor]. In CHLUMECKÝ, Václav: Janko Kosák v nebi a iné prózy [Janko Kosák az égben és egyéb prózák]. Bratislava, 1978. 122. 38 ALU SNK, sig. 43 BBB 16, STRAKA, Ján: Postavme pomník svojim martýrom [Állítsunk emlékművet mártírjainknak]. 39 WAGNER, J.A.: Kommunizmus v Pešti. Bratislava 1919. 16. 40 NURMI, Ismo: Slovakia – a Playground for Nationalism and National Identity, 1918–1920. Manifestations of the National Identity of the Slovaks. Helsinki 1999. 41 GRÁF, Štefan: Zmätok. Bratislava 1974, 196–197. 42 BENIAK, Valentin: Doslov prekladateľa [A fordító utószava]. In: SZABÓ, Dezső: Mizina. III. Bratislava [1948]. 325–327. 43 SZABÓ, Dezső: Mizina. III. Bratislava [1948]. 300–301. 34 35

Roman Holec

46


Limes

47

Trianon és a kollektív emlékezet

Kovács Éva

Trianon traumatikus emlékezetéről

Mixedként kétszeresen is sírhatnék elveszített területek, nemzetiségek miatt. De bevallom, abszolút nem érdekel a kérdés. Nem nosztalgiázom. Ez a múltidézősdi szerintem szimpla pótcselekvés. mixed | 2010. június 22. | 22:35:41

A Trianon-törvény a maga ostobenkó, antiauf klérista, antiszekuláris metafizikájával együtt nyilván kizárólag azt deklarálja, hogy van 10 millió unatkozó földlakó egy geológiai lavórban, aki azzal próbálja felülírni nyelvtudás, képzettség és toleranciadeficitjét, hogy a nemzetközi verseny és krízismenedzselés helyett a saját nemlétező történelmi faszaságának a pihepuha fantazmagóriájába menekül. Illúzionisztán az illuzionisztánoké. Gratulálok. Jó lesz nekünk. trianon = illúzió | 2010. június 22. | 20:05:34 Megtörtént eset: találkoztam egy trencsényi tóttal, kezébe nyomtam egy képet, melyen Magyarország van a háttérben, miközben három ember kezet fog egymással. Elmagyaráztam neki, egymásra vagyunk utalva, többek között a közös múlt miatt. Legbékésebb megoldás a visszatérésük lenne. Megértette. A szociológusnak pedig javaslom, éljen a nyitott határok lehetőségével, és húzzon el oda, ahol a lányok két év sorkatonai szolgálatot teljesítenek! Labanc Attila | 2010. június 22. | 20:00:18 Kérd ki magadnak Trianont. Sőt kérj hozzá mustárt is :) granicsar | 2010. június 22. | 22:55:301

Elnézést kérek az Olvasótól a szokatlan mottóválasztásért. A Trianon kollektív emlékezetéről szóló érsekújvári (Nové Zámky) konferencia előtt néhány nappal jelent meg egy publicisztikám a Népszabadságban a Trianon-emléktörvényről „Trianon mainstreaming” címmel. A 408 komment közül választottam néhány szalonképesebbet, érzékeltetendő, hogy a tudományos beszédmód milyen köztörténeti diskurzusok peremén zajlik. S noha most az előbbihez kapcsolódnék, azért belátom, hogy utóbbitól sem függetleníthetem teljesen magam. Az itt olvasható szöveg keletkezéstörténetéhez az is hozzátartozik, hogy a júniusban Érsekújvárott elhangzott előadás lényegi mondanivalóján a most, 2010 szeptemberében megírt szövegben sem változtattam. * Amikor télen meghívást kaptam e konferenciára, még azt hittem, hogy ott régi mániám rabjaként ismét a társadalomtörténet fontosságáról beszélhetek.2 Hiszen a politikai

Kovács Éva

48


eseménytörténet-írás már elég pontosan elénk tárja, hogy mi történt 1920-ban, ez a tudás azonban csekély hatással van mindarra a jelentés-együttesre, amit ma Trianonnak hív a magyar és a szlovák közbeszéd. Ez az igény, belátom, nem mindig jogos, hiszen vannak olyan történelmi korszakok és események, melyeknek vajmi kevés közük van a kor társadalmához, és fordítva, vannak olyan társadalomtörténeti kérdések, melyek a politikatörténeti kontextusok nélkül is, köszönik, jól megvannak. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása és az e folyamatot lezáró békeszerződések azonban nem ilyenek, és az azóta eltelt kilencven év azt bizonyította, hogy a politikatörténeti megközelítés önmagában nem tudja betölteni azokat a várakozásokat, melyeket vele szemben a politika és a társadalom újból és újból megfogalmaz. Persze a Trianon-jelenség feltárása nem csupán a történészek feladata: megértéséhez a széles társadalomkutató szakma, a pedagógusok és a médiamunkások együttműködésére is szükség lenne. Kivált most, hogy e diszciplínák és közvetítőik rendre elvesztik a nacionalista történelempolitikával szembeni versenyt, és Trianon hétköznapi kultúráját mindinkább eluralja a „nem-nem-soha” parancsa, ha nem is a területi, de a lelki revízió (legalábbis igazságtétel) vágya. A politikatörténeten túl Még tavasszal is arra készültem, hogy saját korábbi kutatásaim alapján, kassai és komáromi példák segítségével a társadalomtörténet-írás emancipációjáért „kampányolok” majd. Azért, hogy Trianont ne kizárólag a Magyar Királyság kontextusába, hanem a 19. század közepétől a második világháborúig terjedő időszak tágabb társadalmi folyamataiba ágyazzuk. A longue durée vizsgálatban – ha az szakít a módszertani nacionalizmussal – mintegy magától bomolhatna ki egy alternatív elbeszélés, amely a hosszú távú demográfiai, intézményi, település-szerkezeti, politikai-részvételbeli, kulturális stb. változások logikája szerint értelmezné az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését és az új nemzetállamok létrejöttét.3 Első pillantásra abszurdnak tűnik, de kezdhettem volna a zsidóságnak Kassa város életében betöltött, folyton változó szerepének felrajzolásával – annak a zsidóságnak, mely az 1840-es évektől egészen 1944-ig élen járt a Felvidék magyarosodásában (sőt magyarosításában).4 Szívesen elmondtam volna, hogy nyelvhasználatában, migrációs történetében, gazdasági és kulturális funkcióiban, társadalmi beilleszkedésében e száz év alatt, ami neki elpusztításáig a város törvényes lakójaként megadatott, mennyiféleképpen tükrözte vissza azokat a modernizációs és nemzetállamosodási folyamatokat, melyek az Osztrák–Magyar Monarchiában, s azon belül a Magyar Királyságban, később a csehszlovák első köztársaságban, majd a háborús Magyarországon lejátszódtak – és ezek mennyire nem feleltethetők meg a mai Trianon-felfogásnak. A társadalomtörténet-írás másik előnye a makro- és mikrofolyamatok elkülönítése lenne. Imígyen a történész nem kényszerülne arra, hogy vizsgálata tárgyát az adott állami szuverenitás vagy nemzeti többség keretei közé rekessze, sőt szóra bírhatná azokat a társadalmi csoportokat is (mondjuk több milliónyi szlovákot), melyek eddig Trianon Nagy Elbeszéléséből kiszorultak.5 A makrofolyamatok szükségszerűen átnyúlnak az Osztrák–Magyar Monarchia belső határain és rákényszerítik a kutatót a többfókuszú megközelítésre, valamint a kereszthatások számbavételére.6 A mikrofolyamatok pedig a sokszínűséggel szembesítenek, mert a helyi hierarchiák tükrében láttatják a szlovákmagyar együttélés változó formáit a Felvidéken, majd Csehszlovákiában.7

Kovács Éva

49


A mikrofolyamatok kutatásából leágazó microstoria ráadásul akár egy-egy cipész, villanyszerelő vagy tanító élettörténetén keresztül is megbonthatná „magyarról” és „szlovákról” azokat a hamis etnikai toposzokat, melyek az értelmes gondolkodást gúzsba kötik. Elmesélhettem volna például a kassai Sziklay Ferenc életét, aki a hagyományos életrajzírói kánonban csupán, mint a „magyarság őrzője”, a „kisebbségi sors” egyik emblematikus figurája tarthatott eddig számot – amúgy csekély – érdeklődésre. A német családból származó, szlovákul és magyarul felcseperedő, a kolozsvári egyetemen végző ifjú tanár Pozsonyban kezd tanítani, ahol két évvel később pánszlávizmussal vádolják meg, majd kirúgják – és még csak 1907-et írunk. Pályája további kanyargását itt helyszűkében nem eleveníthetem fel, Koudela Pál disszertációját a Sziklay családról viszont mindenkinek melegen ajánlanám továbbgondolásra, akár továbbelemzésre is.8 Egy másik kassai polgárról, Márai Sándorról most ne is essék szó… A microstoria azt a távolságtartó, ironikus-önironikus attitűdöt is azonnal láthatóvá teszi, mellyel a kisebbségi magyar értelmiségiek kezelték az anyaországi politikát, s amely mindennél beszédesebben szól a kisebbségi és a többségi magyarság közötti aszimmetrikus, hierarchikus viszonyról. A társadalomtörténet-írás dicsérete korántsem jelenti azt, hogy Trianonról számos nagy társadalomtörténeti munka született volna, melyet az eseménytörténészek kevélyen elhanyagolnának. Épp ellenkezőleg: a magyar társadalomtörténeti gondolkodás főárama ugyanúgy a nemzetállami tradíció foglya, mint a politikai történetírás.9 A korszakkal foglalkozó társadalomtörténeti összegzések az első világháborúval keletkező törést általában úgy hidalják át, hogy a zavaró epizódokat (például magát a világháborút) kihagyják, az aktuális államhatárokat a kutatás határaiként jelölik ki, s ha mégse, akkor a határok túloldalán csupán az egykori „birodalom” területére, s ott is csak az egykori politikai többségre, vagyis a magyarokra koncentrálnak. Ha nem jön közbe valami, Érsekújvárott elmondtam volna azt is, hogy az asszimilációs szerződés szociológiai modellje, mely ékes példája a fenti gondolkodásmódnak, miképp testesíti meg azt a civilizációs gőgöt, mely a magyar kultúra, a magyar politika, a magyar nép, a magyar „akármi” attraktivitását magától értetődőnek veszi.10 Bemutathattam volna, hogy ez a modell azért olyan életképes, mert egyszerre engedi meg nem csupán a többség vonzerejének és a többséghez asszimilálódók találékonyságának elismerését, de a többségi nacionalizmus, a kisebbségi etnocentrizmus és a sérelmi politika kiélését is – egyfajta körkörös, de nem közös köldöknézést. (Ahogy egyébként az én írásom sem mentes ettől, hiszen példáim mind „magyarok” – a trianoni országhatárok szlovák értelmezéseiről most nem lesz szó.) Az etnocentrikus vagy birodalmi felfogás ugyanis módot ad az asszimiláció általánosítására, illetve tér- és időbeli kiterjesztésére. Így az utódállamokban bekövetkező etnikai változások – a dualizmus asszimilációs eredményeinek fényében – disszimilációként, sőt hűtlenségként értelmezhetők, s az utódállamok magyarsága, zsidósága stb. akár megalkuvónak is bélyegezhető.11 A kollektív traumán innen Ez év júniusában ránk dőlt a Trianon-emléktörvény. Az évforduló körüli hetekben számos, általam nagyra becsült tudós amellett tett hitet, hogy a trianoni békeszerződés „igazságtalan” volt és Magyarország veszteségei „máig ható traumát” okoztak. S bár az akadémikus megnyilvánulások és a hétköznapi „trianonozás”12 között szerencsére

Kovács Éva

50


mély szakadék tátong, félek, épp e szakadék fölé emel ingatag, mégis járható függőhidat az emléktörvény elfogadása, illetve Trianon nemzeti traumaként tárgyalása mérvadó szakmai körök által is. E fejlemények tervezett gondolatmenetem kifejtését, nincs rá jobb szó, szakmai hóborttá fokozták le: hol vagyunk még attól, hogy efféle árnyalatokról vitatkozhatnánk? Rájöttem, ha Heller Ágnestől Ormos Márián át Romsics Ignácig Trianon nemzeti trauma ma is, akkor nem tehetek mást, azt a tisztán emlékezetelméleti kérdést kell megvizsgálnom, hogy vajon igaz-e ez az állítás.13 A békeszerződés óta 90 esztendő telt el, azaz a szemtanúk nemzedéke legalább 95100 éves (lenne), s a két világháború közötti revizionista propagandán felnőtt generáció is elmúlt 80. A sérelmi beszédmód mégsem volt 1945 óta oly életteli, mint az utóbbi 20 évben.14 Könnyen belátható, hogy Trianon emléke már réges-rég nem az elsődleges tapasztalatból táplálkozik és nem is kommunikatív emlékezetünk része. Trianonra személyesen nem emlékszik már szinte senki. Ahogy az osztrák társadalom is elfeledte Saint Germaint, pedig ott is veszett, nem is kevés... Amit ma Trianonról tudunk, az a kulturális emlékezet része. Amit Trianonról érzünk, az azonban több is ennél. A kollektív vagy társadalmi emlékezet tanulmányozásához egy ideje fogódzóul használjuk Jan Assmann modelljét, mely a kommunikatív és a kulturális formák kölcsönhatásaképpen írja le a társadalmi emlékezet létrejöttét és reprodukcióját.15 Assmann úgy látja, hogy a kommunikatív formák helyét úgy 80-100 év múltán, azaz a kortársak kihalásával és a személyes emlékezetek kihunyásával felváltja a kulturális emlékezet, azaz az írásba foglalt, a hagyomány szakosodott hordozói által művelt, tárgyiasult és megformált, abszolút múltként is felfogható emlékezetforma. Assmann úgy ábrázolja egy történelmi esemény társadalmi emlékezetét, mint sodródó szakadékot, mely a személyes emlékezetet – így példánkban Trianon feltételezett traumáját – néhány emberöltő alatt elnyeli, elcsendesíti, irányíthatóvá teszi. Ha elfogadjuk e modellt, akkor Trianon emlékezete ma már nem a kommunikatív, hanem a jóval inkább kanonizált kulturális emlékezet kellene legyen. Nem állítom, hogy Trianonnak nincs már kulturális emlékezete, természetesen van, ugyan nemzeti maradt, azaz csak nagyon szerény mértékben illeszkednek egymáshoz az érintett népek Trianon-verziói, ami persze egyáltalán nem szerencsés. Trianon emlékezethely, melynek, ahogy a francia Pierre Nora mondaná, „alapvető létoka az idő megállítása, a felejtés munkájának megakadályozása, a dolgok állásának rögzítése, a halál halhatatlanná tétele, a spirituális anyagba foglalása abból a célból, hogy a jelentés maximumát hozza ki minimális jelekből”.16 Nagyjából ezt nevezi a német és angolszász emlékezetelmélet hagyománynak vagy történelempolitikának.17 A mai „trianonozás” eszerint ideológiai műfaj, mely a történelmi vitákat a politika szolgálatába állítja, s ezzel meglévő attitűdöket önt új formába. Esetünkben ezek a beállítódások sajnálatos módon nem a patriotizmus, hanem a xenofóbia, a revánsvágy és a ressentiment minden társadalomban többé-kevésbé honos érzelmeit erősítik fel.18 Olyan sekélyes, immár hivatalossá tett civil vallásosságot működtetnek, melyben az emberek könnyen meggyőzhetők arról, hogy legszélesebb politikai és legmélyebb hitbéli lojalitásaik ös�szeegyeztethetők. A magyar eszmetörténet (is) már jó ideje előszeretettel alkalmaz lélektani terminusokat történeti események magyarázatára – gondoljunk csak Bibó István írásaira. Világszerte különösen népszerűvé a kollektív trauma kifejezés a holokauszt-kutatásokban vált, s

Kovács Éva

51


noha többen figyelmeztettek arra, hogy a biológiai, patológiai, személyiség-lélektani szóhasználat nem túl szerencsés többmilliós – elképzelt – közösségek létállapotának leírására, nem tudtak gátat vetni a fogalom gyors terjedésének és közhelyesedésének.19 A trauma-metafora a történeti elemzésekben olyan feldolgozhatatlan vagy feldolgozatlan, fájdalmas egyéni tapasztalatokat sűrít egybe, melyek aztán jelentős és vizsgálható hatással lesznek a társadalmi cselekvésekre.20 Trianon történelmi metaforája a nem várt veszteség és vereség tapasztalata köré szerveződik. Mivel metafora, e veszteség konkrét tárgyát nem kell megnevezze, szabadon beilleszthető bármi: terület, népesség, középbirodalmi pozíció, gazdasági és társadalmi erőforrások stb. S az érzelmek is tobzódhatnak: az országot „megcsonkítják”, a területét „elrabolják”, lakosait „túszul ejtik”. A történész viszont tudja, Trianon nem volt trauma az egész területen élő teljes népesség körében. Sőt, azt is tudja, hogy az „elveszett” területen éltek nem kis számmal olyanok, akik számára az új államhatárok nem várt örömöt okoztak. Milliónyi szlovák volt boldog, hogy elnyerte az önálló államiságot, hogy megszűnt a Monarchiában őt sújtó diszkrimináció, hogy mobilitása felgyorsult, politikai képviselete lehetőségei megsokszorozódtak. Hogy elnyomott kisebbségből győztes többséggé, társnemzetté váltak.21 Mint ahogy valamivel később, az illetőségi bizonytalanságok lezárulása után magyarok tízezrei áldották a sorsukat, hogy nem a Horthy-Magyarországon élnek – és a két politikai rendszer között az olló egyre csak nyílt a csehszlovák első köztársaság alig két évtizede alatt. S nem kevesen vágyták vissza az 1938-as visszacsatolások után a csehszlovák „uralmat” sem… A metafora, mely már a tudományos szövegekbe is beszivárgott, maga is etnocentrikus, hiszen kizárólag a magyarokra összpontosít, s ezzel visszamenőleg „magyarosítja” magát a soknemzetiségű Felvidéket is. Ezzel azonban még az egyedi magyar veszteségeket sem ismeri el automatikusan, hiszen ezeket általánosítva összegzi, sőt összemossa őket egy állam elvont, csak részben vagy sehogy sem megélhető veszteségeivel, újabb szabad átjárást engedve az értelem és az ösztönös érzelmek között. Egy államnak azonban bajosan lehet traumája. Ezt az ellentmondást az elképzelt közösségben, a nemzetben szokás feloldani, mely a Trianon-metaforában – szemben a korábbi k.u.k. metaforával – immár nemzetállam és nem államnemzet. Ezen egyneműsítő értelmezésben nincs helye az egyéni veszteségek heterogén tapasztalatának, pedig ha valahol, akkor egyéni traumákról éppen ezen a szinten kellene beszélnünk (bár talán itt is helyesebb volna a tragédia kifejezés). A Trianon következtében traumatizálódott egyénekről és családokról azonban nagyon keveset tudunk, annyit semmiképp sem, hogy a mai Trianon-jelenséget e mégoly terjedelmes csoport tanúságtételére alapozzuk vagy fordítva, az ő egyéni szenvedéseikre hivatkozva nevezzük Trianont máig ható traumának. Zeidler Miklós, Ablonczy Balázs úttörő munkáiból valamelyest ismerjük a revizionista propaganda két világháború közötti gépezetét, ez azonban csupán tört része Trianon két világháború közötti kommunikatív emlékezetének.22 A történeti feldolgozásokból egyelőre hiányzik az „elcsatolások” közvetlen tapasztalatainak, az új országhatárokkal való együttélés mindennapjainak, a helyi közösségek egyedi válaszainak, illetve a határváltozások által kikényszerített új társadalmi identitásoknak a bemutatása. Pedig a szórványos kutatásokból valószínűsíthető, hogy a határmenti (és tágabban a Csehszlovákiához került) területek magyar lakossága 1920-ban drámaian csalódott a magyarországi politikában, a magyar államban. Úgy élték meg, hogy magukra maradtak, senkinek sem kellenek, senkiben sem bízhatnak.23 Ha

Kovács Éva

52


szigorúan vesszük a trauma lélektani jelentését, akkor ez az a nem várt, máig elfojtott és a tudattalanba szorított tapasztalat, melyet Trianon okozott, s melynek máig érvényes következményei lehetnek. Hogy a valóban traumatizáltak elérik-e a kritikus tömeget egy nemzeti traumához, arról meggyőző ismeretünk egyelőre nincs. Az új keletű másság az országhatárokon kívül és belül maradtak (magyarok és magyarok) között a kisebbségi magyarság legelső, ám látens identitás-elemei közé tartozik. Mindebből az következhetne, hogy a visszacsatolások helyreállítják a „kettévált” magyar identitás egységét, hiszen a határok megszűnnek. Több okból sem történhetett így. Az 1938-as visszacsatolás nem kínált valódi alkalmat a tényleges egyesítésre, mi több, a különbségeket mindvégig megtartotta: „mások” maradtak jogi és politikai értelemben is a visszacsatolt magyarok, és nem csak azért, mert területi és nemzetbiztonsági indokok alapján korlátozták jogaikat és diszkurzív eszközökkel is megkülönböztették őket, hanem az eltelt két évtized különböző magyarság-tapasztalatai miatt is. A kisebbrendűség érzete paradox módon a visszacsatolások után vált lappangóból végérvényesen nyílttá a szlovákiai magyarság körében. A visszacsatolással megjelenő, „anyásoknak” is csúfolt anyaországi hivatalnokok és az „őslakosok” között a bizalmatlanság néhány év alatt nem enyhült, nem is enyhülhetett, a párizsi békével pedig a helyzet ismét radikális fordulatot vett. Trauma, neurózis – még egyszer „Trianon kollektív narcisztikus sérülés volt a magyarok számára. A kollektív nárcizmus fogalmát német analitikusok vezettek be, ennek a közös önimádatnak a sérülése a kollektív trauma. A kollektív narcisztikus sérülés a magyarok számára abban állt, hogy a Kárpát-medencei vezető pozíciójukat elvesztették, egyszer és mindenkorra. Le kellett szállni a táltos fehér lóról, márpedig ebbe a magyarság nem tudott belenyugodni. Ezért vannak azok az őrült elképzelések, hogy régebb óta élünk itt, mint a szlávok és a kelták, valamint a csodaszarvas meg a turulmadár. Mindez azt mutatja, mekkora sértődöttség él még ebben a népben Trianonnal kapcsolatban.”24 Íme, a 2010-ben 80 éves – gyermekként az irredenta propagandában szocializálódott – müncheni pszichoanalitikus, Pfitzner Rudolf, akárcsak Bibó, a korábbi kollektív nárcizmusból („eltorzult magyar alkat”) vezeti le Trianon traumaként való észlelését. Azaz, traumává azok körében vált a trianoni békekötés, akik már korábban egy nárcisztikus nemzettudatot ápoltak (és termeltek). E sértődöttség – sérültség, s ebben az értelemben „traumatizáltság” – az, amit érdemes volna a nevén nevezni és a helyén kezelni. S félek, a „hely” nem Trianon. A trauma fogalom elterjesztéséhez a társadalomtudományos beszédben – s ezt itt, a tanulmány végén feltétlen le kell szögeznem – az utóbbi években a szociológia is jelentős mértékben hozzájárult. A társadalmi trauma teoretizálása abba a nagyobb médiaelméleti diskurzusba ágyazódik, mely a morális pánikot korunkban fedezi fel újra.25 Ennek egyik új teóriája a Jeffrey Alexander és munkatársai által kidolgozott kulturális trauma.26 A szerzők szerint kulturális trauma akkor keletkezik, amikor egy esemény és reprezentációja között szakadék nyílik, melyet a közösség nem képes áthidalni. Adott tehát egy esemény, amely, tudjuk, önmagában nem lehet traumatikus és fordítva, minden eseményt meg lehet traumatikusan is élni. A kulturális trauma az esemény azon tulajdonsága, mellyel

Kovács Éva

53


a közösség felruházza. E tulajdonítási folyamatban, mely magát a kulturális traumát teremti meg – szemben a „valódi”, igen gyors lélektani traumával – fokozatosan alakul ki a közösség tagjaiban az érzés, hogy a „mi” csoport már nem létezik korábbi formájában. Praktikusan a közösség tagjai (általában az elit) úgy „döntenek”, hogy az identitás válságát előidéző eseményt a közösség létét, célját, származását alapjaiban veszélyeztető valamiként fogják elismertetni. A „döntés” a valláson, az esztétikán, a jogon, a tudományon, az állami bürokrácián keresztül és nem utolsósorban a tömegkommunikációban lépésről-lépésre intézményesül. A kész trauma sémában a világ két részre bomlik: egy áldozat mi- és egy tettes ők-csoportra. A kulturális trauma termelése akkor sikeres, ha kategorizálni képes a fájdalmat, az áldozatok körét, az áldozatok és a tágabb közösség viszonyát és a felelősöket – és mindezen kategóriákat széles körben terjeszteni is képes. Belátható, hogy az Alexander-féle elmélet és a történészek által korábban kialakított olyan fogalmak, mint a történelempolitika vagy a lieu de mémoire sok rokonságot mutatnak egymással, csupán zsánerükben különböznek – az egyik a történeti, a másik a társadalmi összefüggéseket keresi. A kulturális trauma-modell talán abban nyitottabb a történelempolitikai modellnél, hogy a tényleges történeti eseményt külső adottságnak kezeli, így nem is kell rákérdezzen. Egyúttal azonban jóval zártabb is az utóbbinál, hiszen kizárólag a traumákra vonatkoztatható, más emlékezeti alakzatokkal nem foglalkozik. Abban mindkét megközelítésmód egyetért, hogy az emlékezeti turbulenciák nem tartanak örökké: enyhülnek, elmúlnak, vagy elfelejti őket a társadalom. A többség-kisebbség közötti konfliktusok (és itt nem csak a szlovák-magyar, hanem a magyar-magyar konfliktusokra is gondolok), ahogy az elmúlt 90 év története mutatja, lehetnek fájdalmasak, igazságtalanok, megalázóak, de általában csak ritkán – elűzetések, internálások, megtorlások, háborúk idején – okoznak tömegesen valódi traumát.27 Az első világháború kataklizmáját követő határmódosítás traumatikus mozzanatait az érintettek talán már feldolgozták. Azért tudja mégis megidézni a történelempolitika, s azért hívható talán kulturális traumának, mert újabb tragédiák követték, melyek érzelmileg könnyen vis�szavezethetők az „eredendő” veszteségre. A Trianon traumája metafora azért olyan hatékony, mert képes magába sűríteni az 1920-at követő összes kudarcot és tragédiát, mely a határon túli magyar kisebbséggel megesett: a párizsi békeszerződést, a „lakosságcserét”, a magyar kisebbség megpróbáltatásait a szocialista rezsimek alatt. Ez a helyzet az 1989es forradalmak és rendszerváltások után sem változott meg abban a tekintetben, hogy a szlovák-magyar és a magyar-magyar viszonyban 1920-ban létrejött új egyenlőtlenségeket felszámoltuk volna. A sokféle etnikai hierarchiában megmerevedő kisebbségi pozíciók a napi identitáspolitikákban állandósultak. Jeder Nachkrieg ist ein Vorkrieg – ahogy a német mondja. Háborút ugyan nem vizionálok, de Trianon állandó diskurzív-performatív előhívása, amely ezentúl már kötelezően ölt testet az iskolai Trianon-emléknapokban is, a pszichológia nyelvén szólva valójában nem más, mint felelőtlen, nárcisztikus neurózis, a múlt feldolgozása helyett. A kommunikatív helyébe lépő kulturális emlékezet azt feltételezi, hogy az idővel jelentős tudás halmozódik fel az adott történelmi eseményről, amely az egyedi és töredezett személyes emlékek helyébe lép. Újraolvasva a korszakkal foglalkozó szlovákiai és magyarországi modern historiográfiát, látszódnak a hiányok, a konfliktusok, a hangsúlyeltolódások, de a közös platformok is. Kár, hogy a párhuzamos történeteket a másik fél nem, vagy csak alig és elnagyoltan ismeri, s ha ismeri, sem veszi figyelembe – pillantsunk a hivatkozott irodalmakra, elenyésző a szlovák-magyar kereszthivatkozás. Már az is nagy

Kovács Éva

54


előrelépés volna, ha Gyáni Gábor, Kövér György, Karády Viktor, Romsics Ignác, Szarka László és a többi, a korszakkal foglalkozó magyar politika- és társadalomtörténész összefoglalóit Ľubomír Lipták, Dušan Kováč, Roman Holec vagy Elena Mannová könyveivel „összeolvasnánk”.28 És tanítványaikat se hagyjuk ki!29 Így, bár erős az ellenszél, talán még egy kulturált szlovák-magyar Historikerstreit-re is lenne esély. Jegyzetek Forrás: http://nol.hu/velemeny/20100622-trianon-mainstreaming [Utolsó letöltés minden internetes hivatkozásnál: 2010-09-13] 2 A kérdéskör jelen íráshoz hasonló szellemiségű megválaszolásával már egy 2003-as konferencián megpróbálkoztam. Lásd: Kovács, Éva: „Trianonisierung”. Vom Diskurs über die Staatsgrenze zum Diskurs über Trianon, in: Amália Kerekes u.a. (Hrsg.) Leitha und Lethe. Symbolische Räume und Zeiten in der Kultur Österreich-Ungarns. A Francke: Tübingen/Basel, 2004. 241–262. 3 A longue durée és microstoria megközelítésbeli különbségeiről, épp a trianoni országhatárok kapcsán lásd Kovács, Éva: Priepast’ medzi ’longue durée’ a ’microstoria’: príklad Komárom/ Komárno/ Komorn v medzivojnovom výskume. Historický Časopis 52 (2004)/2 309–316 (eredeti német megjelenés: Die Kluft zwischen longue durée und microstoria: Das Beispiel Komárom / Komárno /Komorn in der Zwischenkriegszeit. Bohemia 44 (2004)/2 448–458.) 4 Külön tanulmány témája lehetne, hogy a zsidósággal kapcsolatos magyarországi kutatások, melyek a nyolcvanas évektől – különösen Karády Viktor munkásságának köszönhetően – számos empirikus eredménnyel szolgáltak a történelmi Magyarország területén élő zsidóság részvételéről a modernizáció és nemzetépítés programjában, máig nem, vagy csak alig épültek be a Trianonnal kapcsolatos történeti munkákba. Saját korai empirikus kutatásaim a 20. század első felének gyáriparos és szociáldemokrata sajtójáról, vagy az első világháború után Kassáról kiutasítottakról szintén nem részei e munkák irodalomjegyzékeinek – noha közvetve vagy közvetlenül Trianonról (is) szólnak. Erre a tudománytörténeti talányra – t. i., hogy a történeti szociológia miért nem gyakorolt szinte semmi hatást az eseménytörténetre – magam sem tudom a megfejtést 5 Az érsekújvári konferencia egyik fontos tanulsága volt, hogy a Trianon hívószó maga erre nem is lenne képes. A szlovák tapasztalatok ugyanis nem Trianon köré szerveződnek (lásd Roman Holec előadását: Trianon témája az 1920-as évek szlovák szépirodalmában/Téma Trianonu v slovenskej beletrii v 20. rokoch 20. storočia), a szlovák nemzeti historiográfia a 19. századi szlovák nemzeti mozgalom és a csehszlovák állam létrejöttének történetébe ágyazza a történelmi Magyarország felbomlását (lásd Lucia Segľová előadását: Történelmi képek Turócban 1918 végén/ Obrazy dejín v turčianskom regióne koncom roku 1918) 6 A makrofolyamatok átfogó bemutatására sajnos nem tudok igazán meggyőző példát hozni. A kereszthatások (histoire croisée), a multifokalitás szempontjai viszont végre megjelentek a tudományos gondolkodásban, különösen a kultúr-, mentalitás- és eszmetörténet nemzetközi műhelyeiben, összejövetelein. Ilyen például a Moritz Csáky által kezdeményezett Gedächtnis – Erinnerung – Identität és az Orte des Gedächtnisses kötet- és konferenciasorozat, a Sorin Antohi, Trencsényi Balázs és Apor Péter által szerkesztett Narratives Unbound – Historical Studies in PostCommunist Eastern Europe (Budapest, 2007, CEU Press), vagy Romsics Gergely Nép, nemzet, birodalom – A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918–1941 c. könyvét (Budapest, 2010. Új Mandátum) 7 Lásd például: Holec, Roman: Dinamitos történelem. A pozsonyi Dynamit Nobel vegyipari konszern a közép-európai történelem keresztútján – 1873-1945. Kalligram, Pozsony, 2009; Mannová, Elena: „... de most már jó szlovák”. A nemzeti identitás variációi két dél-szlovákiai kisváros egyesületi életében, 1918-1938. Regio 2000/4 93–103. 1

Kovács Éva

55


Lásd Koudela Pál: A kassai polgárság 1918 előtt és után. PhD-értekezés, Budapest 2005. http:// www.lib.uni-corvinus.hu/phd/koudela_pal.pdf 9 Vö. Kovács Éva: Az asszimiláció ambivalenciái, Korall 10 (2002). 200–207. 10 Ez persze nem magyar sajátosság: egyetlen asszimilációs projekt (legyen az állami politika, kulturális stratégia vagy akár tudományos megközelítésmód) sem tud kitörni a nacionalizmus fent vázolt karámjából 11 Erre számos korabeli és jelenlegi példát ismerünk. A minap éppen Kövér László alázta meg a szlovákiai magyarokat, mondván: „gyáva népnek nincs hazája” http://www.magyarhirlap.hu/belfold/kover_laszlo_gyava_nepnek_nincs_hazaja.html.˙ 12 Ennek szisztematikus, kvalitatív szociológiai elemzésével 2002 óta alig foglalkozik a magyar társadalomkutatás. A 2002 előtti állapotokhoz lásd Csepeli György – Örkény Antal: Gyűlölet és politika, Budapest, FES 2002. E kötetben mutattuk be Kriza Borbálával és Vajda Júliával az akkor még a MIÉP köreiben szerveződő fiatal szélsőjobboldali nemzedék attitűdjeit (vö.: MIÉPes fiatalok. Id. mű: 339–363.) A jelenlegi helyzetet 2008 óta elmélyülten kutatja antropológiai eszközökkel Feischmidt Margit, lásd a konferencián tartott Trianon és „Nagy-Magyarország”, mint az új magyar nacionalizmus kulturális kódja [Trianon a Uhorsko („Veľké Maďarsko“) ako kultúrne kódy nového maďarského nacionalizmu] c. előadását 13 Romsics Ignác: Trianon okai. Népszabadság 2010. 06. 05. http://www.nol.hu/archivum/20100605trianon_okai; Ormos Mária előadása a Trianon konferencián. 2010. 06. 02. http://charta.info.hu/ hirek/2010/ormos-maria-eloadasa-a-trianon-konferencian; Beszélgetés Ablonczy Balázzsal, Heller Ágnessel és Kecskés D. Gusztávval. Trianon 2010. 1–2. ATV 2010. 06. 08. http://atv.hu/ videotar/20100609_trianon_2010_1_resz; http://atv.hu/videotar/20100609_trianon_2010_2_resz A trauma-diskurzus a (szak)értelmiség körében persze nem 2010-ben kezdődött. Lásd a 2007-es Trianon trauma I–III. vitát: http://www.talaljuk-ki.hu/index.php/article/articleview/934/1/7/; http://www.talaljuk-ki.hu/index.php/article/articleview/937/1/7/; http://www.talaljuk-ki.hu/index.php/article/articleview/938/1/7/ Ugyanebben az évben Pozsonyban is volt egy vita, cseh, magyar és szlovák történészek között. Erről lásd Zahorán Csaba összefoglalóját: http://www.talaljuk-ki.hu/index.php/article/ articleview/893/1/3/ 14 Vö. Vásárhelyi Mária: „Egy ezredévnyi szenvedés…” Közvélemény-kutatás a magyar történelemről. Mozgó Világ 2006. január. http://mozgovilag.com/?p=2436; Ugyanő: Trianon-kép a közgondolkodásban. Mozgó Világ 2010. július http://mozgovilag.com/?p=3635 15 Lásd Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Budapest, 1999, Atlantisz, 15–86. 16 Vö. Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. Aetas 1999/3 142– 157. 17 Vö. Burke, Peter: A történelem mint társadalmi emlékezet. Regio 2001/1 3–21; Wolfrum, Edgar: Geschichtspolitik in der Bundesrepublik Deutschland 1949–1990. Darmstadt, 1999, Wissenschaftliche Buchgesellschaft 18 A ressentiment fogalmához lásd Szabó Miklós: Nemzetkarakter és ressentiment. Világosság 1981/6 358–362. A szociálpszichológiai összefüggéseket évtizedek óta elemzi Csepeli György: Nemzet által hományosan. Budapest, 1992. Századvég, Ugyanő: A nagyvilágon e kívül... Budapest, 2002. Jószöveg Műhely 19 Ezt a jelenséget számos szerző kritizálta az elmúlt két évtizedben, például Dan Diner: Gegenläufige Gedächtnisse. Über Geltung und Wirkung des Holocaust. Toldot Reihe, Band 7. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht 2007. Ugyanő: Das Jahrhundert verstehen. Eine universalhistorische Deutung. München, 1999, Luchterhand 20 Itt a klasszikus freudi trauma-fogalomból indulok ki, melynek hatástörténetéhez lásd Leys, Ruth: Trauma: A Genealogy. Baltimore, Johns Hopkins UP 2000. Nem gondolom, hogy ez roppant ódivatú lenne, mert mások is hasonlóképpen járnak el, amikor egy történelmi trauma vizsgálatát tűzik maguk elé. Az alaposabb interdiszciplináris megközelítések is ezen a nyomon haladnak és 8

Kovács Éva

56


több vitás pontot is kirajzolnak, melyet ismertetni itt nem tudok. Rám nagy hatással volt Cathy Carouth könyve (Unclaimed Experience: Trauma, Narrative and History) Baltimore/London, 1999, Johns Hopkins UP. Carouth-ot több ponton bírálja Kansteiner, Wulf: Egy fogalmi tévedés származástörténete. A kulturális trauma metaforájának kritikai eszmetörténete. 2000 2005/1. www.ketezer.hu/menu4/2005_01/kansteiner.html 21 Vö: Kollai István – Zahorán Csaba: Trianon a román és szlovák köztudatban. Kommentár 2007/3 35–44. 22 Talán nem a szerzők ízlését, hanem a köztörténeti fordulatot mutatja, hogy Zeidler 2002-es könyvének borítója franciás eleganciával Trianonra egy korabeli váza reprodukciójával utal csak, melynek árnyéka a történelmi Magyarországot rajzolja ki, míg Ablonczy 2010-es kötete – számomra meglehetősen ízléstelenül, bár üzleti fogásként értékelhető módon – egy az egyben úgy néz ki, mintha maga is egy irredenta mű volna. (Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. Regio könyvek, Budapest, 2002.; Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Budapest, 2010. Jaffa, Lásd még: Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Pozsony, 2009, Kalligram) 23 Lásd Varga Éva: Beszédek a határon: szlovákiai és magyarországi határ menti sajtó 1918-1938 között. Regio 2000/4 93–121; Mannová, Elena: Nemzeti hősöktől az Európa térig – A kollektív emlékezet jelenetei Komáromban, a szlovák–magyar határon. Regio 2002/3 26–45; Kovács Éva: Határváltó diskurzusok: Komárom, 1918–22. In Bárdi Nándor (szerk.): Konfliktusok és kezelésük Közép-Európában, Budapest, 2000, Teleki László Alapítvány, 181–212.; Ugyanő: A „házassági piac” alakulása Komáromban (1900–1940). In: K. Horváth Zsolt – Lugosi András – Sohajda Ferenc (szerk.): Léptékváltó társadalomtörténet. Budapest, 2004, Hermész Kör – Osiris, 366–394. 24 „Trianon kollektív narcisztikus sérülése a magyarságnak”. http://hvg.hu/velemeny/20100603_ pfitzner_rudolf_szocialpszichiologus_triat 25 Thompson, Kenneth: Moral Panics. London/New York, Routledge, 1998. Az elmélet összefoglalását lásd Kitzinger Dávid: A morális pánik elmélete. Replika 40 (2000. június) 23–48. 26 Alexander, Jeffrey C. – Eyerman, Ron – Giesen, Bernard – Smelser, Neil J. – Sztompka, Pjotr: Cultural Trauma and Collective Identity. Berkeley, University of California Press 2004 27 Itt nincs rá hely, hogy hangsúlyozzam, a mai „trianonozás” egy általánosabb európai folyamat része, mely szoros kapcsolatban áll a versengő emlékezetekkel. Vö. Kovács Éva: Az elűzetések európai emlékezete; avagy hogyan emlékezzünk a németek kitelepítésére a soá fényében? Regio 2004/1 111–118; Ugyanő: Der schmale Grat zwischen zynischer und skeptischer Erinnerung – zur Institutionalisierung historischer Erfahrungen. In: Anja Kruke (Hg.): Zwangsmigration und Vertreibung – Europa im 20. Jahrhundert. Bonn, 2006, Dietz Verlag, 219–226. 28 Ezek közül néhány már magyarul is elérhető, pl.: Dušan Kováč: A szlovák-magyar kapcsolatok történeti kérdéseiről. Regio 1990/4 82–91.; Ugyanő: Szlovákia története. Pozsony, Kalligram, 2001; Ľubomír Lipták: Száz évnél hosszabb évszázad. Pozsony, 2000, Kalligram 29 A kortárs szlovák historiográfia elemző összegzését lásd: Michela, Miroslav: A múlt felidézése és kanonizálása. Történelmi emlékezet, a nyolcas évfordulók és a szlovák történetírás. Kommentár 2008/6 15–25. A szakmai párbeszédhez fontos kiindulópontokat jelöl ki Demmel József: „… Békévé oldja az emlékezés”? Historiográfiai vázlat a magyar kapcsolattörténet-írásról. Kommentár 2008/6 26–29. A konferencia előadásai közül ígéretes pedagógiai programokat ismertetett Jakab György: A magyarországi történelemtankönyvek didaktikai fejlődése a 20. században [Didaktický vývin dejepisných učebníc v Maďarsku v 20. storočí]; Viliam Kratochvíl: Multiperspektivikus módszerek a történelemtankönyvekben (A „másik” narratívájához), [Nielen pamätať, ale aj vytvárať významy (k naratívu toho druhého] és Vajda Barnabás: A közös történelem a korszerű történelemtankönyvek kontextusában [Spoločné dejiny v kontexte moderných učebníc dejepisu]. Lásd még Kollai István (szerk.): Meghasadt múlt. Fejezetek a szlovákok és a magyarok történelméből/Rozštiepená minulosť. Kapitoly z histórie Slovákov a Maďarov. Budapest, 2008, Terra Recognita Alapítvány

Limes

57

Trianon és a történelmi emlékezet

Ablonczy Balázs

Legitimitás és mítosz között

A két világháború közötti magyarországi menekült egyesületek emlékezetmintázatainak lehetséges tipológiája

A két világháború közötti Magyarország társadalmi-politikai viszonyainak, mentális struktúráinak fontos része volt a menekültek társadalmának jelenléte és közéleti súlya. Ezzel a többszázezres tömeggel eleddig nem sokan foglalkoztak: Istvan Mocsy 1983ban megjelent munkája után csak az utóbbi időben kezdett megélénkülni az ezzel kapcsolatos kutatás, elsősorban Csóti Csaba, Szűts István Gergely és Aradi Gábor munkái révén.1 A menekültek problémája a Horthy-korszak kulturális kódja, a kérdés kezelése és a kérdésre adott válaszok egyúttal a trianoni trauma kezelését és az általa felvetett kérdésekre adott válaszokat is jelentik. Vizsgálatomat azért az egyesületi formák felől kezdem, mert a társadalom és közélet kapcsolatának par excellence az egyesületi élet a terepe. Másfelől az 1947 előtti Magyarországon létező, és elég tagolt polgári társadalom tömörüléseinek vizsgálata jó alkalom az egyes menekült-mentalitások feltérképezésére. Az alábbiakban öt példa segítségével mutatom be a menekültek (ön)szerveződésének lehetséges formáit, céljait, funkcióit és az egyesületi működések nyomán létrejött szerepeket – ez utóbbihoz Jan Assmann kulturális emlékezet-koncepcióját hívom segítségül, s e megközelítés segítségével remélek olyan modellhez jutni, amely a Trianon-traumából kiindulva az emlékezés/emlékeztetés, hagyomány, rítus kérdésében is érvényes megállapításokat tesz lehetővé.2 1. A polgárháborúk földje A Szózat című fajvédő napilap 1919. december 19-i számában felhívást tett közzé, hogy az elszakított vármegyékből származók jelentkezzenek a megalakítandó törvényhatóságoknál.3 A törvényhatóságok megalakításának gondolata minden bizonnyal korábban született, erre utal az is, hogy két nappal később, a Magyar Nemzeti Szövetség Gerlóczy utcai helyiségében máris megalakult Alsó-Fehér vármegye Budapesten működő törvényhatósága. A szervezet nyilvánvalóan a Területvédő Liga kezdeményezésére jött létre, mert az eseményre Krisztics Sándor (a Tevél titkára, későbbi szociológiaprofesszor) és Perényi Zsigmond (a Magyar Nemzeti Szövetség elnöke) felhívására került sor.4 A jelenlévők rövid formaságok után egyhangúlag kimondták Alsó-Fehér vármegye törvényhatóságának megalakulását, amelynek vezetőjévé Pongrácz Aladárt, Abrudbánya volt tiszti főügyészét választották. Nagyjából ugyanebben az időszakban számos más

Ablonczy Balázs

58


törvényhatóság is újjáalakult Budapesten – így tudunk Torda-Aranyos, Maros-Torda, Szilágy vármegye vagy Zombor város képviselőiről. Az alakuló ülésen megjelent mintegy kéttucatnyi személy természetesen csak bajosan képviselhette legitim módon a vármegye csaknem kétszázhúszezer lakosát, ezért már a megalakuláskor hangsúlyozták, hogy szervezetükre a jogfolytonosság fenntartása miatt van szükség. Ha végigtekintünk a huszonkilenc megjelent foglalkozásán és lakhelyén, azt látjuk, hogy zömükben férfiakról, állami és városi szolgálatban álló hivatalnokokról van szó, akik a jelzett időszakban (1919 végén) budapesti lakhellyel rendelkeztek és jobbára valamelyik Alsó-Fehér megyei kisvárost jelölték meg menekülésük előtti lakhelyként. Körükben két olyan személyt is találunk, akik a Horthy-korszakban szép karriert futottak be: Toókos Gyula (1883–1958) huszárkapitány, vezérkari százados, a „szegedi” tisztek csoportjának ismert tagja, későbbi tábornok, mint vajasdi származású menekült jelentkezett be a gyűlésre. Esztergár Lajos (1894–1978), Abrudbányáról menekült ügyvéd, később Pécs polgármestere, majd a negyvenes évek elején a kormány szociálpolitikájának egyik alakítója, így az ONCSA (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) egyik életre hívója lett. De egyikük sem – és ezt talán fontos megjegyezni – innen indította későbbi közéleti karrierjét. Pongrácz Aladár, a menekült vármegyei törvényhatóság vezetője pedig később is stabil tagja maradt annak a szubkultúrának, amely egyre fantasztikusabb tervek révén remélte helyrehozni a Trianonban esett igazságtalanságot. A törvényhatóság életét a sors és a politikai akarat nem szabta túl hosszúra: 1921 júliusában be kellett szüntetnie működését, mint ahogy a békeszerződés becikkelyezése után minden hasonló szervezetnek. Másfél év alatt nagyjából 150–200 ember bukkant föl a törvényhatóság fennmaradt iratanyagában: ez töredéke a vármegyéből gyaníthatóan elmenekült 5-6000 főnek. Továbbá feltűnő, hogy a törvényhatóság munkájában alig vettek csak részt egykori vármegyei tisztviselők, a törvényhatóság törzskarát (amely önnön működését nem egyesületként, hanem valódi, közjogi jogosítványokkal felruházott testületként képzelte) döntően egykori városi tisztviselők alkották, közülük is elsősorban azok, akik a megalakulás és a működés időszakában Budapesten vagy környékén éltek. A törvényhatóság jobbára illetőségi és hazafias magatartás igazolására szolgáló papírokat bocsátott ki, és felhívásokat intézett a magyar békedelegációhoz vagy egyenesen a párizsi békekonferenciához. E felhívások és az általuk kibocsátott emlékiratok szövege általában a hagyományos magyar kultúrfölény (és ezzel párhuzamosan: a patriarkális együttélés magyar és az „alacsonyabb kultúrnívón álló” román között) fogalmait használta. Az iratok történeti érvelésükben támaszkodtak az 1783–84-es Horea–Cloşca-féle parasztfelkelés, illetve az 1848–49-es erdélyi polgárháború emlékére. Mindkét esemény súlypontja a vármegyére esett, számos magyar áldozattal és a nemzeti emlékezetben állandósult borzalommal. A csaknem negyvenezer ottani magyar emlékezetében 1918–19 sem lehetett más, mint a közösségüket 60-70 évente sújtó vészhelyzetek egyike: nem véletlen, hogy a vármegye nagyobb városaiban a helyi románság már a magyar csapatok visszahúzódása előtt átvette a közigazgatást – mint például Gyulafehérváron – a városi igazgatás vezetői sok esetben már 1918. november közepén-végén elmenekültek.

Ablonczy Balázs

59


2. Az iskolaváros5 Hasonló közjogi szándékokkal lépett fel egy formailag egyesületként működő szervezet is Budapesten. A Selmecbányaiak Egyesülete Budapesten 1921. július 12-én alakult meg a Tiszti Kaszinóban. Az alakuló ülésen 59-en voltak jelen, az elnök Ertl János orvos és Sztancsay Miklós, a város egykori főjegyzője lett. Az új szervezet a Felvidéki Egyesületek Szövetsége (FESZ) nevű ernyőszervezet által összefogott 18 egyesület közé tartozott – és egyúttal a legaktívabbak egyike is lett. „Egyesületünk tulajdonképpen Selmeczbánya város törvényhatóságának utódja” – közölte kategorikusan az egyesület tizenötéves évfordulójára megjelent emlékkönyv szerzője, s álláspontját a területi revíziók időszakában a választmány ismét megerősítette.6 Ebben tehát hasonlít előző példánkra, a menekült törvényhatóság esetére, ahol a jogi keret jelent(het)te volna az emlékőrzés módját. A harmincas évek közepére az egyesületi taglétszám 275 főre nőtt, majd ettől fogva folyamatosan csökkent. Az alapítók derékhadát bányatanácsosok, erdőmérnökök, ügyvédek, jogtanácsosok, városházi vagy egykori dohánygyári tisztviselők, illetve hitveseik tették ki.7 Később, a harmincas években, kis számban ugyan, de feltűntek a második generáció tagjai, akik valószínűleg már csak homályos képeket őriztek magukban Selmecről. Az egyesület életéről egészen egyedülálló forrásanyaggal rendelkezünk: nemcsak az egyesület által kiadott emlékkönyv, illetve az egyes előadások brosúrákban megjelent kiadása fontos lenyomata e belső életnek, hanem az 1921. évi alapítás és 1939 között precízen vezetett egyesületi jegyzőkönyvek is birtokunkban vannak.8 A két hatalmas kötet csaknem 280 oldalon követi közgyűlésről közgyűlésre az egyesület rendezvényeit, akcióit, emellett gazdag fotó- és nyomtatványanyag illusztrálja ugyanezt a tevékenységet. Az egyesület intenzív társadalmi életet élt. Kultúrestélyeket tartott, ahol felléptek Selmechez kötődő irodalmárok (Kosáryné Réz Lola, Sajó Sándor, Tassonyi Ernő); kirándulásokat szervezett, Petőfi-centenáriumot, emléküléseket a neves selmeci közéleti személyiségek halálakor vagy évfordulóján, toborzó gyűléseket egyes bányásztelepüléseken. Síremléket emelt Király Ernő volt akadémiai tanárnak a pestszentlőrinci temetőben (az emlékmű külön elemzést érne: ott áll rajta ércbe öntve az Akadémia épülete, a bányászatra utaló jelképek sora). A revíziós mozgalom aktív résztvevőjeként táviratban vagy díszokiratban köszöntötte Rothermere lordot és Adolf Hitlert. S az egyesület tagjai minden júniusban megszervezték maguknak a „kisiblyei majálist”. Kisiblye ismert kirándulóhely volt Selmecbánya mellett, jó időben a város polgárai szívesen kirándultak ide, hogy a kertvendéglőkben kuglizva vagy éppen a lövöldében üssék el a vasárnap délutánt. A egyesület majálisait jobbára pestkörnyéki kirándulóhelyeken tartotta. Kisiblye tehát – miközben időtlen fogalommá lett, s a „kisiblyei majális” tautológiává vált –, térben mozgó helyként lényegül újra, Halbwachs „topographie légendaire”-jeként, amelynek otthona lehetett úgy a gödöllői királyi uradalom parkja, mint Monor, a Kisrabló vendéglő vagy egy dunai gőzös. Az 1926-os zászlóavatási, majd szegbeverési ünnepség, pontosan koreografált (majd természetesen honi szokás szerint az előre jelzett időből kifutó) menete mutatja azt az elszántságot, hogy az egyesület saját rítus- és jelképrendszere révén keretet adjon működésének, s a szó legszorosabb, bár kétségkívül elhasznált értelmében „hagyományt teremtsen”.9 Az öndokumentáció igénye vezette az egyesület tagjait akkor, amikor emlékkönyvet állítottak össze a harmincas évek közepén: a szerkesztés nehézségei és a kiadás anyagi terhei azonban erősen megviselték az egykori menekülteket. Az elszámolási viták miatt lemondott az ügyvezető alelnök, az ötszáz kiadott példány

Ablonczy Balázs

60


roppant nehezen fogyott, még tíz évvel később is eladásra kínáltak belőle egy soproni diáklapban. A forrásanyagból az tűnik ki, hogy az egyesület a húszas évek második felében élte virágkorát, s nagyjából a harmincas évek közepéig aktív szervezője volt a városhoz kötődők magyarországi életének. Megkísérelte megteremteni és állandósítani az egyesület szimbólumait, rítusait. A folyamatosság, az emlékezés hagyománya önmagában vált értékessé, azonban új impulzusokra alig támaszkodhatott. Az egyesület tagjai ritkán jártak Selmecre, vagy ha jártak, nem nagyon említették meg nyilvánosan. A hagyomány betokosodott, önmagáért valóvá vált, s nem volt meg az az autonóm módon megálló tartalma, amely például a soproni főiskola diákjait a „selmeci hagyományok” (akármit is jelentsen ez) mellett lehorgonyozta. A döntően keresztény középosztályi tagság10 inkább a revíziós közhangulat közvetlen megtapasztalásáért látogatta az egyesületet. Ugyanakkor az emlékezés minősége kapcsán anakronisztikus lenne szemrehányást tenni azért, mert a résztvevők így emlékeztek és nem másképp. Figyelemre méltó, hogy a kör olyanokat is befogadott, akiknek selmeci identitása inkább fiktív volt, mint valós – tanári, orvosi, köztisztviselői pályájukon töltöttek el néhány évet a városban. A mnemotechnikai eljárások kudarcot vallottak, mert a tagság elöregedett, az egyesülethez való tartozás már nem kecsegtetett új élményekkel. A létező város tabuizálása a hagyomány megújítását gátolta, a legitim törvényhatóságként való elismerés bizonytalansága pedig a konkrét egyesületi munkát tette egyre értelmetlenebbé. 3. A kikötőváros Bár Fiume a világháborús összeomlás előtt körülbelül annyi magyar lakossal rendelkezett, mint a szintén törvényhatósági jogosítványokkal bíró Selmecbánya (igaz, lakossága lényegesen nagyobb volt, csaknem 50 ezer fő), a trianoni Magyarországon – tudomásunk szerint – nem alakult ki fiumei menekülteket tömörítő egyesület. Ennek okait csak találgathatjuk, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha a nagyszámú, a városban gyökerekkel nem rendelkező tisztviselőt említjük, akiknek a kikötőváros csak egy állomáshely volt a sok közül. A megmaradt Magyarországtól való földrajzi távolság, a revízió bekövetkeztének minden más elszakított területnél csekélyebb esélye és a kormányzat külpolitikai megfontolásai (konkrétan: a stratégiai olasz szövetség) is közrejátszhattak a megalakulás elmaradásában. A többi menekült egyesülettől gyökeresen eltérő kezdeményezés volt az 1938-ban, Budapesten alakult Fiume és Abbázia Barátainak Szövetsége. Vékonyka iratanyaga nem tesz lehetővé komolyabb analízist, s a hamarosan bekövetkező háborús idők miatt nem is valószínű, hogy mélyreható működést fejtett ki.11 Az V. kerületi, Nádor u. 16. alatti székhellyel megalakult egyesület elsősorban a közlekedés, a turizmus és a kereskedelem fejlesztésében látta a maga hivatását. Alapítói elsőrendű célként kezelték a közvetlen Budapest–Fiume vasúti összeköttetést. Felszólították azokat az idegenforgalmi szakembereket, akik egyetértenek céljaikkal, hogy csatlakozzanak kezdeményezésükhöz. Az egyesület irathagyatékában meg is található néhány olyan üdvözlő képeslap, amely abbáziai és lovranai (részben zsidó származású) panziótulajdonosoktól származik, akik egyébként a helyi magyar egyesületekben nem aktivizálták magukat. A rövid életű egyesület talán arra példa, hogy – a távolság, a reménytelen revízió, a város magyar múltjának viszonylagos gyökértelensége miatt – az emlékőrzés már nem a fájdalom, az elűzöttség

Ablonczy Balázs

61


és a hiány megfogalmazásában leli meg kifejezési módjait, hanem átalakulhat praktikus, jelenkori vagy jövendőbeli kereskedelmi újrahasznosítást felkaroló mozgalommá. A turizmus, mint a valamikori magyar kikötő „visszavételének” módja egyszerre volt kézenfekvő és a kor magyar revíziós diskurzusából kilógó aktus. A magyar Adria Egyesület kiadásában megjelenő A Tenger című lap inkább a fentebb már ismertetett nosztalgikus, a kikötő hajdani nagyságán és jelenének sivárságán kesergő álláspontot tette magáévá a várossal kapcsolatban. Mint a hajdani magyar tengermellékkel és az Adriával foglalkozó szemle, a két háború között rendszeresen visszatért Fiume témájára, de a múltidézés mellett csak ritkán bukkantak fel egyéb mozzanatok: turisztikai iroda felállítására tett javaslat vagy gyűjtés egy magyar iskolahajó-alapra. 1938 után azonban egy 1942-es rövid hír kivételével egyszerűen eltűnnek a Fiumével kapcsolatos hírek a lapból – holott a városnak még ekkor is több száz magyar lakója volt, s a városhoz így vagy úgy kötődők száma még mindig tetemes lehetett Magyarországon.12 4. „Lesz még kikelet a Szepesség felett” – középosztályi migráció Észak-Magyarországról13 A fenti, néhány tucat, esetleg néhány száz embert érintő példáknál tömegesebb a Magyarországon élő szepesi diaszpóra példája. Esetük azt is mutatja, hogy miképpen fonódik össze értelmiségi migráció, etnoregionális tudat és társadalmi mobilitás. A Kárpát-medence belseje, illetve a tengerentúl felé irányuló vándorlás már a 19. század közepe óta jellemző volt a történelmi Magyarország egyik legészakibb vármegyéjére. Részben a krumplivészből, majd az azt követő éhínségből fakadó migráció alakított ki jelentősebb szepesi diaszpórát az Egyesült Államokban. A Hunfalvyak vagy Irányi Dániel generációját viszont a tágabb perspektívák, karrierlehetőségek kormányozták az ország belseje felé.14 Részben a fővárosba költöző szepesiek hívták életre 1876-ban a Szepesi Egyesületet, amelyet 1894-ben követett a Szepesi Iparosok Egylete, majd az összeomlás után a politikai célokat is felvállaló és vidéki fiókszervezeteket is alapító Szepesi Szövetség. A húszas években létrejött még az Iglói Diákszövetség (1926), a Késmárki Diákszövetség (1928), a Lőcsei Diákszövetség (1930), majd a mindannyiukat képviselő ernyőszervezet, a Szepesi Diákszövetség. Mindegyikük saját egyesületi hírlevéllel és az öndokumentáció kulcsteljesítményének számító emlékkönyvvel is jelezte létezését.15 Ráadásul az öregdiák-szövetségeknek megvolt az a hasznuk, hogy a szepesi lobbierőt ezek révén ki lehetett terjeszteni a nem szepességi származásúakra is: hiszen sok alföldi diákot küldtek annak idején nyelvet tanulni Felső-Magyarország német polgársággal rendelkező kisvárosaiba. E csoport legismertebb képviselője volt az egyébként debreceni születésű Farkas Imre (1879–1976), honvédelmi minisztériumi osztálytanácsos, az Iglói diákok című regény, operett és filmforgatókönyv szerzője. S ha valaki pontos képet szeretett volna kapni a Magyarországra került szepesiek társadalmi életéről, akkor elég volt fellapoznia a Késmárkon, majd Iglón megjelenő Szepesi Hírlap vagy a Karpathen-Post számait, amelyekben a Szepesi élet című rovat részletesen ismertette a házasságkötéseket, áthelyezéseket, előléptetéseket, utazásokat és társasági eseményeket. A szinte érthetetlen intenzitással működő16 szepesi szervezetek mellett (volt olyan buzgó, egyébként papi állású tag, aki jó néhány vidéki városban alapította meg a Szepesi Szövetség helyi szervezeteit – ahova éppen helyezték az elöljárói17) a szepesi összetartás még olyan területekre is kiterjedt,

Ablonczy Balázs

62


mint a turizmus. A Magyarországi Kárpát Egyesületet is a Szepességben alapították meg, így logikusnak tűnhet, hogy a Magyarországra kerültek komoly szerepet vállaltak a honi természetjárás intézményesülésében, s 1923-ban létrehozták az MKE Szepesi Osztályát. A Szepesi Szövetség nemcsak rendszeres báljaival, kultúrestjeivel, kiállításaival,18 kirándulásaival tartotta életben a maga hálózatát. Gondoskodott utánpótlásáról is: szegénysorú egyetemistáknak és főiskolásoknak a budapesti Mária Valéria-telepen fenntartotta az ún. Szepesi Otthont és rendszeresen szervezte a gyereknyaraltatásokat, társasutazásokat is. A magyarországi virtuális Szepesség építésének betetőzéseként 1932-ben kiadta a Szepesiek Címtárát, amely nemcsak címjegyzékként szolgált (s mint ilyen, a foglalkozás, származási hely és lakhely megjelölése miatt elsőrangú társadalomtörténeti forrás), hanem egyfajta „Arany Oldalak”-ként is: második felében hosszan sorolta fel a szepességi származású optikusokat, henteseket, ügyvédeket és más foglalkozások képviselőit.19 Így, aki újjá akarta teremteni magának az elveszített vármegyét Budapesten vagy egy vidéki nagyvárosban, módja volt rá, hogy csak földijeivel érintkezhessen. Ennek a rendkívül dinamikus kultusznak megvoltak a maga igricei (az assmanni „költők”, „bárdok” vagy „griótok”), a magas irodalomban kevésbé jegyzett Lindner Ernő, Lám Frigyes vagy Mohr Győző révén – s bizonyos értelemben idetartozott a már említett Farkas Imre is. Voltak történetírói/krónikásai: Bruckner Győző, Loisch János vagy Gréb Gyula személyében. S voltak olyan fáradhatatlan szervezői („kamarások”), mint Förster Rezső, Krisch Jenő, a Vas utcai kereskedelmi iskola igazgatója, aki az általa vezetett intézményt a szepességi kezdeményezés egyik bázisává tette. S felettük, elérhetetlen magasságban trónoltak a szepességi élet olyan fejedelmei, mint Haberern Jonathán orvosprofesszor, Hayde Gyula nyugalmazott államtitkár vagy Hoepfner Guidó műépítész, akik az egyesületek elnökeiként, befolyásos háttérembereiként tevékenykedtek. S hogy posztjuk nem csak formalitás volt, hanem egy lobbicsoport „csatlakozási pontjaiként” működtek, azt jól mutatják a fennmaradt levelezések: Hayde vagy Haberern volt az a személy, akinek révén meg lehetett keresni Csiszárik János c. püspököt, követségi tanácsost, a magyar–szentszéki kapcsolatok kulcsfiguráját, Bartha Richárd nemzetközi jogászt, a kormányzó kabinetfőnökét vagy Raffay Sándor evangélikus püspököt, s el lehetett intézni a kedvezményes nyugdíjazást vagy egy jó helyet a pártlistán.20 S alacsonyabb sarzsival, de a levelezések alapján ugyanilyen bekötési pontnak tűnik Flachbarth Ernő nemzetközi jogász vagy Oszwald György a miniszterelnökségen, mindketten szepesiek, előbbi a Szepesi Hírlap korábbi szerkesztője, másikuk egyenesen a Szepesi Szövetség apparátusából került át az államigazgatásba és működött ott évtizedeken keresztül. A több mint négyezer nevet tartalmazó címtár elemzése után röviden azt mondhatjuk, hogy már most látszik, hogy itt döntően kispolgári-alsó középosztálybeli migrációról van szó, amelynek célpontja a főváros (a címtárba felvettek csaknem kétharmada itt élt), ezen belül is a keresztény középosztály hagyományos települési helyéül szolgáló (I., II. illetve az ekkoriban létrejövő XI. és XII.), illetve a pesti oldalon a jelentős keresztény kispolgársággal rendelkező kerületek (VIII. és IX.). Munkást és földművelőt elvétve találni a foglalkozási rubrikákban, ellenben feltűnő a katonatisztek, mérnökök és lelkészek/tanárok magas aránya. Ugyanakkor – s ez némiképp cáfolata a menekültekről kialakult képnek – a szepesieken belül a legnépesebb csoportot az önálló egzisztenciák adják: iparosok, vendéglősök, kereskedők. A fővároson kívül Budapest elővárosai, illetve a Nagykanizsa–Debrecen vonaltól észak-északnyugatra található városok voltak ennek a szepesi migrációnak elsődleges célpontjai. Ezen felül még ugyanezen térség bányásztelepülései

Ablonczy Balázs

63


(Ózd, Kazincbarcika, Dorog), illetve (s itt a hálózatosság megint figyelmet érdemel) a jelentősebb evangélikus lakossággal bíró (Sopron, Orosháza, Nyíregyháza) vagy az elszakított területekhez közelebb eső városok (elsősorban Miskolc, Putnok, Szikszó, kisebb mértékben Eger és Salgótarján) tűnnek még kedvelt letelepedési helynek. 1945 után ez a hálózat természetesen szétverődött/szétverték – az öreg szepesiek egy ideig összejöttek még egymás lakásán péntek esténként, hogy cipszer nyelvű Lindnerés Lám-verseket szavaljanak, behúzott függönyök mögött, vagy szerda délutánonként találkozzanak a Gellért Szálló cukrászdájában, egészen addig, amíg az állambiztonság nem figyelmeztette őket arra, hogy ezzel sürgősen hagyjanak fel. S a szepesiekről beszélve fontos hangsúlyozni, hogy mind a hálózat vezető alakjai, mind a közkatonák közül számosan nem a békeszerződés következtében kerültek Budapestre, hanem már pályájuk egy korábbi szakaszában. Igaz, ettől még nem érezték kevésbé igazságtalannak az 1920-as döntést. Ugyancsak fontos körülmény az is, hogy bár a szepesiek mozgalma döntően keresztény középosztályi vezetőséggel bírt, zsidó származású tagjai is voltak, sőt – legalábbis a harmincas évek legvégéig – az emlékkönyvekben, lapokban meg is jelennek a zsidó tagtársak írásai, ami a többi egyesületre nem jellemző. A FESZ által fenntartott, felvidéki diákok számára 1944-ig működtetett Hunfalvy Internátus már a húszas években sem vett fel zsidó egyetemistákat-főiskolásokat. 5. „Az ország legősibb magyarjai” Virtualitásban minden bizonnyal felvette a versenyt a szepességiekkel egy másik, határozott kontúrokkal rendelkező regionális közösség, a két világháború között Magyarországon élő székelyek egyik szervezete. Hargitaváralja Jelképes Székely Községet Gagyhy Dénes (1873–1923) hírlapíró, tanár, az 1919 őszén megszervezett, rövid életű erdélyi minisztérium volt tisztviselője alapította. A voltaképpen egyesületként fungáló szervezetnek (amelynek bírói, főbírói voltak, tagjai évente ősgyűléseken találkoztak) a húszas években számos helyi szervezete jött létre az országban (és a határokon túl is: a negyvenes évekből tudunk New York-i Hargitaváraljáról is), és kiadói tevékenységet is végzett: kiadta például Szádeczky Kardoss Lajos A székely nemzet története és alkotmánya című művét 1927-ben. Az egyesület létének új állomásához ért 1936-ban, amikor szegedi tagjai megindították a Hargitaváralja című heti-, majd kétheti lapot, amely hamarosan arra a rangra tört, hogy valamennyi magyarországi jelképes község fóruma legyen. A lokális elkötelezettségből azonban csak részlegesen sikerült kitörni. A lap, 1944 májusában történt betiltásáig 48–64 oldalon közölt cikkeket, verseket, novellákat, híreket, értekezéseket a székely történelem és néprajz köréből. Ez a tevékenység magában még nem volna rendkívülien érdekes; tanulságosabb azonban, ahogy a Jósa János középiskolai tanár, felelős szerkesztő által működtetett lap igyekezett újjá-, illetve felépíteni valamiféle székely ideológiát, amelynek summázata alcímünkben olvasható, és amelynek mitikus elemei mellett bőségesen akadtak problematikus politikai áthallásai is. Miközben a lapban 1936 és 1942 között megjelentek jó színvonalú értekező írások vagy irodalmi művek, esetleg művészeti alkotások (Ravasz László beszéde, Jékely Zoltán, Bodor Aladár versei, Buday György fametszetei), a lap szerkesztői igyekeztek kimunkálni azt az örökséglistát/panteont, amely egy lehetséges székely identitás sűrítményét adta, és az érintettekről szóló vagy tőlük származó irodalommal igyekeztek

Ablonczy Balázs

64


kijelölni a korpusz határait. Ennek az esszenciának részei voltak írók, alkotók, sportolók (Nyírő József, Tőkés Anna és Lukács Margit színésznők, Orbán Balázs, Kőrösi Csoma Sándor, Lőrincz Márton olimpiai bajnok, Kratochvil Károly, a Székely Hadosztály egykori parancsnoka, Csanády György és Mihalik Kálmán, a Székely Himnusz szerzői és mások), szakrális helyszínek (Csíksomlyó), olyan közös tudás, mint a rovásírás vagy a sajátos székely humor. A lapban ugyanakkor intenzíven jelen volt olyan mitikus, sőt egyenesen a fantazmagóriák világába tartozó vonulat is, amely az idő előrehaladtával egyre nagyobb jelentőségre tett szert. A rabonbánok története, a tászoktetői rovásírásos leletek köré kanyarított székely ősmúlt, a Székely Krónika egyre többször bukkant fel a lapokon. És az is beszédesnek tűnik, hogy a székelység olyan emblematikus alkotói, mint Tamási Áron vagy Benedek Elek csak igen szőrmentén említtetnek a Hargitaváraljában – a negyvenes években felbukkanó harcos, szabadkőműves-ellenes hangütés miatt nem kizárt, hogy éppen páholytagságuk miatt.21 Már a lap első évfolyamában a felelős szerkesztő beszélye jelölte ki azt az irányt, amelyben némi célzatos erotika mellett („a deli harkáz izmos karjában forró asszonyi test vergődött és lázas önkívületben csattantak a csókok”) csak úgy hemzsegnek a rabonbánok, gyulák, harkázok, akik kőverre (kőlapra) róják nemzetségük szigorú reguláit és áldozati kókuszdióhéjpohárból(!) kortyolva pecsételik meg az ősi törvényt.22 A fáradhatatlan, s a tudományos polémiától sem ódzkodó felelős szerkesztő nemcsak a szépirodalomban, hanem értekezésben is igyekezett felépíteni ezt a mitikus székely múltat: a csíkvacsárcsi várromoknál kívánta felépíteni az egykori székely rabonbánok várát, és nem volt rest éles hangú polémiába bocsátkozni a múlt egyes kérdéseiről, akár olyan szaktekintélyekkel is, mint Rugonfalvi Kiss István történészprofesszor, aki a Székely Krónikát „infámis hamisítványnak” minősítette.23 Sőt, a szerzők nem haboztak kritika alá vonni a község által korábban kiadott Szádeczky professzort sem, ugyanebben a kérdésben.24 A mitikus múltszemlélet mögé az ideológiai keretet jobbára a turanizmus adta, amelyet főként nyugdíjas katonatisztek (a Turánban is publikáló Máté-Törek Gyula testőrezredes vagy a Gödöllőn élő tordai Sándor László ezredes25) vagy kishivatalnokok (a Pestszenterzsébeten élő, és a Bányai János szerkesztette, Székelyudvarhelyen megjelenő Székelységben is publikáló Vargyassy Márton adóhivatali tisztviselő) terjesztettek. Nemcsak népszerű összefoglalókat írtak a turanizmusról vagy akár a sumér–magyar rokonságról, hanem harcos, az őszintén vállalt militarista sovinizmus és a Német Birodalom melletti tanúságtételeket is közöltek.26 Máté-Törek cikkei különösen fárasztó olvasmányok, az elviselhetőnél vonásnyival mindig több felkiáltójelet és hárompontos szünetet tartalmazó írásképük miatt. A negyvenes évek elején megszaporodtak a japán és finn tematikájú cikkek. A Szovjetunió megtámadását és a zsidótörvényeket követően a lap hasábjain is megjelentek a hadjáratot éltető írások, illetve a lap Góbéságok című rovatában az első kétes ízlésű zsidóviccek és a Jud Süss című film ajánlója.27 Ez utóbbi tény valószínűleg nem független attól, hogy a lap szerkesztőbizottságában 1941-től feltűnt Gáspár Jenő, a Sajtókamara főtitkára és Kolosváry-Borcsa Mihály, szélsőjobboldali politikus, a Sztójay-kormány későbbi sajtókormánybiztosa. A Hargitaváralja című lap ezen írásai nyilván nem tükrözték a jelképes község minden tagjának, sőt, akárcsak a kiadvány minden egyes szerzőjének véleményét. Ez a fajta ideológiateremtés azonban valószínűleg tükrözi azt, hogy a virtualitás, valós mögöttes tartalom nélkül hogyan fordulhat mitizálásba, és alkothat zárt, önmagába forduló rendszert. Éppen ezért tanulságos, hogy az 1940-es visszacsatolás – a magától értetődő

Ablonczy Balázs

65


örvendezés mellett – nem változtatja meg a lap alapképletét: nem lesz több székelyföldi úti beszámoló, s ha akad is belőlük, az csak a korábbi témák (rabonbánvár, rovásírás) továbbgörgetését jelenti.28 * Mi következik mindebből? Elsősorban az, hogy mind az öt esetben evidens az emlékezési formák – 1945 után politikailag kondicionált – kudarca. A tisztán a jogi legitimitásra alapozó beszédmód már 1921-ben csődöt mondott, kulturális és rituális elemekkel bővített, selmeci változata valamivel később. Az ellenállás, a kontraszt emlékezetőrző szerepe elhalványult, az ünnepek és rítusok nem tudtak meggyökeresedni, talán a szerepek tisztázatlansága, az emberanyag gyors fogyása és térbeli szétszórtsága miatt. Az elsőrendű ünnepszervező erőként funkcionáló tudásban való részesedés azért is vált lehetetlenné, mert az átadásra szánt tudás keretei voltak túlzottan diffúzak, s kötődtek túlzottan egy térben kétszeresen is eltávolodott (Selmecbánya-Sopron) intézmény: a bányászati főiskola létéhez. Márpedig a „kulturális emlékezet a szilárdba kapaszkodik” (Assmann). Ellenben sikeresnek tűnik a kistáj „szemiotizálódása” (Szepesség), minden bizonnyal azért is, mert a migráció és a szétszórtság hagyománya erősebb volt az innen származóknál, nem egyetlen traumatikus eseményhez kötődött. Másrészt az etnoregionális tudat és különösen a szepesi német dialektus, annak évszázadokon át kialakult kultúrája és szocializációs formái kellően tartós és időtálló keretet adtak az emlékezet állandó megújulásához. A hasonló típusú, ugyanakkor mitizáló irányba forduló székely emlékőrzés említett formája csak új tartalmak (pl. turanizmus) bevonásával bizonyult ideig-óráig életképesnek; a Hargitaváraljában megjelent cikkek azonban zárt, változatlan, archaikus Székelyföldet mutatnak: mintha a szerzőket nem is érdekelné, mi történik valójában a Maros és az Olt mentén. A 20–21. századi modernitás szemléletéhez minden bizonnyal közelebb álló kereskedelmi-turisztikai célokra konvertálódó emlékezetőrzésnek (Fiume) pedig a kedvezőtlen politikai és társadalmi konjunktúra miatt lett bukás a sorsa. Kilépve a kulturális emlékezet nyomainak vizsgálatából, az egyesületek életét kutatva kérdéseket fogalmazhatunk meg – látva e szervezetek létének politikától/államtól való függését vagy legalábbis interdependenciáját – a civil társadalom erősségéről is. Bár kormányzati támogatást nem élvezett, a legerősebb ilyen mozgalom, a szepesi is olyan helyről (a kormányzat által szubvencionált Felvidéki Egyesületek Szövetsége) kapott instrukciókat, amelynél a politikai irányítás egyértelmű. A menekültek társadalma a trianoni békeszerződés feldolgozatlanságának élő jele volt a két világháború közötti Magyarországon, s működésük, elbeszéléseik tartalma arra a máig ható kérdésre is választ ad, hogy mi a „jó beszéd” a trianoni békeszerződésről és múltunk más traumáiról.

Ablonczy Balázs

66


Jegyzetek Istvan Mocsy: The Effects of World War I: The Uprooted: Hungarian Refugees and Their Impact on Hungary’s Domestic Politics, 1918–1921. New York, Social Science Monographs – Brooklyn College Press (Distributed by Columbia University Press) 1983. Aradi Gábor: Az optálás kérdése Tolna megyében. In: Dobos Gyula (szerk.): Tanulmányok – Politika-, gazdaság-, család-, és kultúratörténet. (Tolna megyei levéltári füzetek 10.) Szekszárd, d. n. Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára. 155–199. Szűts István Gergely: A miskolci optánsok társadalomszerkezeti vizsgálata. In: Czetz Balázs–Kunt Gergely (szerk.): Politika és mindennapok. (A jelenkortörténet útjai 2.) Miskolc, 2007, ME BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék. 143–165. Csóti Csaba: A menekült köztisztviselők társadalmi integrációjának keretei 1918–1924 között. Limes, 2002. 2. sz. 25–39. 2 Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, 2004, Atlantisz, különösen 29–86. 3 A felhívást megismételte Milotay István akkori lapja, az Új Nemzedék is, 1920. július 14-i számában. 4 A menekült törvényhatóság iratainak lelőhelye: Pest Megyei Levéltár, IV. 901., Alsó-Fehér vármegye Budapesten működő törvényhatóságának iratai. A törvényhatóság működésének itt csak a fontosabb szempontjaira térek ki, működését feldolgoztam: Ablonczy Balázs: Jogfolytonososság, sérelem, frusztráció. Alsó-Fehér vármegye menekült törvényhatósága Budapesten, 1919–1921. Kisebbségkutatás, 2008. 2. sz. 248–260. 5 Az itt foglalt következtetéseket részletesebben is kifejtem: „A Klopacska hív” – Emlékezésformák Selmecbányára a két világháború között. In: Czoch Gábor–Fedinec Csilla (szerk.): Az emlékezet konstrukciói. Budapest, 2006, Teleki László Alapítvány. 183–208. 6 Marek Károly: A „Selmeczbányaiak Egyesülete” zászlajának története. In: Selmeczbányaiak Emlékkönyve. Budapest, é. n. [1936] Selmeczbányaiak Egyesülete. 114. 7 Az egyesület alapításáról ld. Molnár Ferenc: A „Selmeczbányaiak Egyesülete Budapesten” múltja 15 év tükrében. In: Emlékkönyv, 110–113. Az elmenekültek pontos számáról nincs információnk, de az 1910-ben hatezres magyar közösség az 1921-es csehszlovák népszámláláson tizedére esett vissza. Ha a háború áldozatait, az identitást váltókat, a főiskola diákjait nem is számítjuk, a menekültek számát így is legalább 2-3000 főre tehetjük. 8 A forrás az egyesület egykori titkárának, Molnár Ferencnek a hagyatékából került elő. A szerző birtokában. 9 A zászlószentelésről fotók és beszámoló: Jegyzőkönyv I. 64–65. f. Továbbá Marek: i. m. 114–117. A zászlószentelésről ld. még: Nyulászi Gábor: Szerencse fel! Budapesti Hírlap, 1926. június 22. A szögbeverési ünnepélyről: Szögek a selmeciek zászlajára. Budapesti Hírlap, 1926. november 9. 10 Selmecbányán a bányaváros speciális helyzete miatt a zsidó közösség csak későn indult gyarapodásnak, s létszáma mindvégig nagyon alacsony maradt. 11 MOL P 1941, 1. cs. Fiume és Abbázia Barátainak Szövetsége. 12 A városi magyarokról és az elemzés mélyrétegeiről részletesen: A kikötő alkonya. Fiumei magyarok a két világháború között. In: Papp Richárd–Szarka László (szerk.): Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat, kulturális emlékezet. Zenta, 2008, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. 163–187. 13 A témát részletesebben kifejtem a „Lesz még kikelet a Szepesség felett” – Kormányzati befolyás és a menekült hálózatok társadalma a két világháború közötti Magyarországon című tanulmányomban. Kézirat, megjelenés előtt a Nyombiztosítás című kötetben, a Kalligram Kiadónál. 14 Ld.: Sváby Frigyes: A Szepesség lakosságának sociologiai viszonyai a XVIII. és XIX. században. H. n., 1901. 1

Ablonczy Balázs

67


Külön megfontolást érdemelne, hogy ezek az emlékkönyvek mely városok/területek menekültjeinek kiadásában jelentek meg. A fentebb ismertetetteken kívül még dobsinai emlékkönyvről van tudomásunk (Gömöry Árpád (szerk.): Emlékkönyv Dobsina bányaváros alapításának 600 éves évfordulójára. Putnok, 1927, Tapody Árpád könyvnyomdája), más, mégoly aktív egyesületek (pl. a sárosiak) ebbe nem fektettek energiát. Inkább egy kollégium („Sárosi Diákotthon”) felépítése volt a stratégiai cél – itt a lerombolt „templom” újjáépítése kívánkozik egyértelmű párhuzamként. A vizsgálathoz szükségesnek látszana a német területen honos Heimatbuch-ok vizsgálata. 16 Érdemes hozzátenni, hogy a tagdíjak és a nem állami támogatások mellett a Szepesi Szövetség rendelkezett egy kőbányai mozgóképszínház bevételei felett is. 17 S ugyanő, Szepesi Bódog indította el azt a mozgalmat, amely a sátoraljaújhelyi irredenta kálvária felállításához vezetett. 18 Pl.: Szepesi művészek a XIX–XX. században. Bp., 1937, a Szepesi Szövetség kiadása. 19 Szepesiek címtára. Bp., 1931, Szepesi Szövetség kiadása. Krisch Jenő közreműködésével szerkesztette: Förster Rezső 20 Két emblematikus példa: Gréb Gyula nyugdíjazásának ügye: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, 13. fond, Lám Frigyes hagyatéka, 13/47 Gréb Gyula levele Lám Frigyesnek, 1922. március 4. Illetve Fedor Miklós esetlegesen kedvező helyére a keresztényszocialista párt szlovenszkói listáján ld.: Magyar Országos Levéltár, K64, a Külügyminisztérium reservált politikai iratai, 12. cs. 7. t., 528res-1925, a Szepesi Szövetség levele „kegyelmes urunknak”, Bp., 1925. okt. 8. (Hayde Gyula és Krisch Jenő aláírásával). 21 Tamás Károly: Indítvány a szabadkőművesek kizárása tárgyában. Hargitaváralja, 1941. június 15. 178–183. Jósa János: Szabadkőműves törvényt! Uo. 1941. augusztus 1. 211–212. 22 Cs. Jósa János: A szigorú kőver. Hargitaváralja, 1936. október 1. 9–14. A székely ősmúlt miti zálásáról ld. Herman Gusztáv Mihály: Az eltérített múlt. Csíkszereda, 2007, Pro Print, 73–182. 23 Jósa János: Székely őstörténelmünk kérdései I. rész. Hargitaváralja, 1941. december 1. 316–318. II. rész. Uo., 1941. december 15. 350–359. És Rugonfalvival az 1940-es évfolyamban is több ízben összecsaptak. 24 A csíki székely krónikáról. Hargitaváralja, 1942. május 1. 140–141. 25 Tordai Sándor László: Mi közünk van a turánisághoz? Hargitaváralja, 1938. április 28. 202–204. 26 Előbbire pl.: Máté-Törek Gyula: A japánok halálmegvetése. Hargitaváralja, 1942. március 1. 67–71. Utóbbira ld. Vargyassy Márton: A szumir kérdés. Hargitaváralja, 1936. szeptember 24. 12–13. 27 Jósa János: Reng, inog a Vörös Malom. Hargitaváralja, 1941. október 15. 259–261. A Jud Süss ajánlóját ld. uo. 272–273. 28 Jó példa erre: Jósa János: Székelyföldi kutatások. Hargitaváralja, 1942. szeptember 1. 265–267. Uo. 1942. október 15. 312–314. 15

Ablonczy Balázs

68


Limes

69


Lucia Segľová

Keletkezés, megszűnés és valami a kettő között1

A történelem képei Turócszentmártonban2 1918 végén

A „Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918–2010” konferencia záró vitájában a Trianon jelentőségét feszegető kérdésre elhangzott az a vélemény, hogy Trianonnal Magyarország számára valami véget ér, ám Szlovákia számára semmi sem kezdődik.3 Ilyen kezdőpontnak Csehszlovákia megalakulását szokták tekinteni. Tanulmányom az idézett kijelentés értelmezésének két irányát vizsgálja meg. Egyrészt a csendet, amely azt a tényt övezi, hogy Trianonnal Magyarország számára is elkezdődött valami. Hangsúlyossá azonban a történelmi Magyarország felbomlásának aspektusa vált. Másrészt Szlovákia lakosai számára Csehszlovákia létrejötte valaminek a végét jelentette, itt azonban a keletkezés, a kezdet és a formálódás aspektusa kapott nagyobb hangsúlyt. Az eszmefuttatás másik iránya azt az időbeli eltolódást tudatosítja, amely a szlovák kezdet (1918. október 28. vagy 1918. október 30.)4 és a magyar vég (1920. június 4.) között áll fenn. Tanulmányom az első kísérlet arra, hogy a doktori kutatás5 során összegyűjtött forrásokkal egy új perspektíva segítségével birkózzunk meg. Arra voltam kíváncsi, milyen múltképeket és milyen kontextusban alkalmaztak Turócszentmártonban a turócszentmártoni nyilatkozat elfogadását közvetlenül követő két hónapban. A deklaráció a szlovák nemzetet a cseh-szlovák nemzet, azaz az alakuló csehszlovák állam részévé kiáltotta ki. Turócszentmártonban a lakosok száma 1918-ban nem érte el az ötezret, mégis a szlovák nemzeti mozgalom központjaként tekintettek rá. Tanulmányomban a nacionalizmus szociális-konstruktivista elméleteiből indulok ki, amelyek célja azon metafizikus képzetek szisztematikus dekonstrukciója, amelyek a nemzet, nemzetiség vagy etnikai csoport társadalmi kategóriáit „… valami természettől fogva adottnak tekintik, ami a társadalom struktúráitól függetlenül az egyén sajátja.”6 A történetírást az ideológia és a kultúra által befolyásolt diskurzusként értelmezem, amely elfogadja az őt létrehozó csoport társadalmi követeléseit.7 Minden időben bizonyos céllal létrehozott, az ideológiától, a jelenkorhoz való kapcsolódástól és a szerző értékrendjétől sosem mentes tudományágnak tekintem. Konkrétan ebben a tanulmányban azt vizsgálom, miképp érhető el a történelem szlovák nemzeti történelemként való értelmezése. Az elemzés céljára két terjedelmesebb, jellegét tekintve eltérő forrást használtam. Kiválasztásuknál a legfontosabb szempont a múltra vonatkozó utalások lehető legnagyobb száma volt. A következő fejezetek a kiválasztott források első elemzését és interpretációját tartalmazzák. Az egyes forrásokat elemző fejezetek először leírják a dokumentum

Lucia Segľová

70


keletkezésének körülményeit és felhasználását, majd az elemzés következik. A harmadik fejezetben a kiválasztott dokumentumokat hasonlítom össze. Az ezeréves ugrás – Štefan Krčméry 1918 decemberében Štefan Krčméry megírta az Ezer év (Tisíc rokov) című mondát.8 A Szlovák Énekkar játszotta el a hagyományos szilveszteri est csúcspontjaként Turócszentmártonban 1918. december 31-én. Csehszlovákia létrejöttét követően a hagyományos estre új kontextusban került sor, jelen voltak az akkori szlovák kormány képviselői – Vavro Šrobár, a Szlovákia igazgatásával megbízott teljhatalmú miniszter és munkatársai. Az Ezer év utolsó jelenete nagy sikert aratott és „a közönség felállt helyéről és az egész termet bejárta himnuszunk lelkes éneklése.”9 A darabot Turócszentmártonban 1919. január 6-án újra bemutatták, majd a Társaskörben 1919. április 13-án a Szlovák Mezőgazdasági Egylet közgyűlése tiszteletére.10 A darab nagy sikeréről számol be Fedor Ruppeldt,11 valamint maga Štefan Krčméry is.12 Štefan Krčméry „a nemzet létéről szóló metaforának” nevezte a mondát. Egy töredékes rövid színpadi mű,13 inkább átérzett versmondás, mint drámai előadás. A két felvonásban Štefan Krčméry saját versei és más jelentős szlovák költők versei váltakoztak, illetve egy népdal is felcsendült. Krčméry egyszerűbb műnek tartotta mondáját: „a sikert egyszerű, nem mesteri eszközökkel érte el”.14 A kulcsszereplők Cirill, Metód, Černoboh (a. m. Fekete Isten) és a Dalnok. Rajtuk kívül feltűnnek még a darabban aggok, leányok, legények és gyerekek, valamint cseh-szlovák legionáriusok. A darab hét jelenetből áll. Az első öt a Nagymorva Birodalom idején játszódik. Az első egy idilli kép a hársfa alatt a réten. A szereplők a népköltészetre támaszkodó Ján Botto szláv mitológiához kapcsolódó költeményeit éneklik.15 A legterjedelmesebb második jelenet (ez teszi ki a darab közel harmadát) versei kizárólag a Rasztiszláv király meghívására ide érkező Cirill és Metód missziójára összpontosítanak. A szereplők átesnek a keresztségen, közösen imádkoznak („Urunk, könyörülj rajtunk!”),16 majd végezetül a hittérítők az esetleges „nehéz napokra” itt hagynak a jelenlévőknek egy könyvet – a Bibliát. A rövid harmadik jelenet mennydörgést, sötétséget és rémületet hoz, mintegy előre jelezve Černoboh érkezését a negyedik jelenetben. Černoboh, a rossz és a sötétség ószláv istene nyugati (a „szörnyű lovagok”) és keleti szolgái („vad lovasok”) segítségével legyőzi a Nagymorva Birodalom minden képviselőjét (Rasztiszlávot, Szvatoplukot és a hittérítőket). Az ötödik jelenetben minden szereplő ezeréves álomba zuhan, teljes pas�szivitásukat és alárendeltségüket az álom, a környező sötétség és vihar mellett egy népdal is megjeleníti („Istenem, Atyám, mennyire összekuszált ez a világ, mit ki nem kell állnia a szegény jobbágynak”). A Nagymorva Birodalom bukása így jelképesen összekapcsolódik a kereszténységért vívott harccal. A hatodik jelenet az álom utolsó szakaszára utal (félálom, félhomály a színpadon). Az alávetettségben, nélkülözésben és megaláztatásban jobb napokra várnak, vigaszt a költők szavai jelentenek. Pavol Országh Hviezdoslav „A ešte pôst” (És még böjt)17 című, 1889-ben született versének felhasználása jelzi, hogy a félálom és felvillanó fénysugarak időszakát az ún. szlovák nemzeti ébredés időszakával azonosítja a szerző. A várakozás a hetedik jelenetben éri el csúcspontját – eljön a fény és megjelennek az aktív hősök, a legionáriusok „a csehszlovák állam hajnalán”. Minden

Lucia Segľová

71


legionáriust üdvözölnek és Wilsont, Masarykot, a cseh-szlovák államot és az ebben az államban élő „drága nemzetet” éltetik. A darab a diszkontinuitásos történelem koncepcióját példázza. Hasonlóan ahhoz, ahogy ezt az első világháború előtt Svetozár Hurban Vajanský (a turócszentmártoni székhelyű Szlovák Nemzeti Párt, az SZNP főideológusa) látta: az ideális állapotot követően a nemzet álomba hanyatlott, és a történelemtől érintetlenül hagyva, teljes életerővel ébred a megfelelő időben.18 A szlovákok („akiket az ő szavai után nevezték szlovákoknak”) fölérendeltségét az álom, az alvás és az alávetettség ellenére az időben korábbi, cirill-metódi krisztianizációval támasztja alá.19 A nyugati lovagok és keleti lovasok visszaállították a pogányságot és a sötétség hordozóivá válnak: nemcsak a szlovák nemzet, hanem a keresztény világ elnyomása szempontjából is. Az ellenség vagy a másik, az idegen azonosítása szempontjából a szörnyű lovagokra és vad lovasokra vonatkozó utalás az egyetlen, ráadásul közvetett megnevezése a rossz letéteményesének. A versek alapvetően a szlovák nemzet szenvedésére koncentrálnak,20 az egyetlen közvetlenül megnevezett bűnös Černoboh (a szolgái segítségével). Štefan Krčméry még nagymértékben támaszkodik két koncepcióra – a) a szlovákok mint plebejus nemzet, az (alvó, öntudatlan, passzív) nép nemzete (a három művelt főszereplő és az egy isten kivételével a darabban csak a nép tagjai szerepelnek). A plebejus nemzet koncepciójával szorosan összefügg a korai szláv múlt egyenlőségen alapuló életmódjának idealizálása, 21 illetve b) a szó (kezdetben a Bibliával összefüggésben), a szlovák szó (a Bibliát lefordítják „a Ti drága anyanyelvetekre”) és az irodalom hangsúlyozása, amiről a Dalnok alakja tanúskodik („Éneked nélkül már régen elpusztultunk volna”, „Hej, sok nehéz pillanatban vigasztalt minket.”). A Szlovák Nemzeti Párt másik ideológusa, Jozef Škultéty a nemzeti tudat történelmeként jellemezte a szlovák történelmet, amely a szlovák nyelvű irodalomnak köszönhetően vált felismerhetővé.22 Ellentmondásos történelem – ismeretlen szerző23 A szöveget a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) adta ki Turócszentmártonban 1918-ban. Az SZNT 1918. október 30-án jött létre. A brosúrát tehát minden bizonnyal valamikor 1918 november közepe és december vége közt adták ki. Propagandaszöveg, esetleg a magyar röplap-propagandára adott válasz lehetett.24 Mivel nem ismerem a keletkezés körülményeit, a forrást nem tudom semmilyen nyilvános tevékenységhez kötni. A téma szempontjából azonban ez a legérdekesebb dokumentum. A szerző a „cseh-szlovák ország” létrejöttének propagálásakor gazdag történelmi érvrendszert vonultat fel. Szépirodalmi jellegű szövegről van szó, telis-tele metaforákkal és tetszetős, a sajtóban gyakori, jól hangzó leegyszerűsítésekkel. Štefan Krčméry mondájához hasonlóan az ismeretlen szerző is időrendi sorrendben halad a legrégebbi időktől a csehszlovák jelenig, Krčméry szövegével ellentétben azonban nem alkalmazza az alvó nemzet koncepcióját, és nem ugrik át egy évezredet. A közép- és újkori történelmi Magyarországot az igazságtalanság konkrét példáival tölti meg, kezdve a Nagymorva Birodalomtól, a szicíliai aranybullán át a törökökkel vívott harcokig és a magyarosítás példáin át egészen az első világháborúig és Csehszlovákia megalakulásáig. Az igazságtalanságot és jogtalanságot egymást kölcsönösen kizáró, bináris ellentétpárokkal írja le, melyeket gyakran már a fejezetcímekben világosan meghatároz. Az

Lucia Segľová

72


alapvető ellentét a demokrácia és az arisztokrácia között feszül, amelyet továbbiakkal bővít és igazol: szabadság – rabság, úr – jobbágy, jogok – kötelességek, szicíliai bulla az uraknak – deres a jobbágyoknak, kevés úrnak sok földje van – sok jobbágynak kevés földje van (még 1848 után is, a megállapítást táblázatok támasztják alá). Az úr mindentől megfosztja a jobbágyot: szabadságtól, földtől, vagyontól, követeli verejtékét, vérét, életét, nyelvét és lelkét, mindezt igazságtalanul. Az ellentétek nem csak egymást kizáró, fekete-fehér kategóriák, amelyek a jót, illetve a rosszat jelképezik, az ellentétpárokat nemzeti jelleggel ruházza fel. Az arisztokrácia német és magyar, a demokrácia és szabadság szlovák (esetleg szláv25). A bevezető fejezetekben a németek leegyszerűsítő leírását találjuk: „A német szívesen uralkodik, szívesen parancsolgat, szereti, ha mások kiszolgálják. Ő saját honfitársait is megfosztotta a szabadságtól. Aki erősebb volt, az uralma alá hajtotta a gyengébbet, elvette a földjét, barmait, és még rabszolgájává, jobbágyává is tette…” A magyarokról alkotott kép: „A magyar is úrhatnám nemzet, szívesen veszi el a másét, szívesen hízik más munkáján. Német lovagokat hívott ide, hogy megtanítsák őt harcolni, hogyan kell rabszolgát csinálni a szabad emberekből…” Találkozunk annak a nemzetnek az önarcképével is, amely nevében a szöveg íródott: „A szlovák békeszerető volt, más dolgaihoz nem nyúlt, senkivel sem háborúzott (…) ökle acélból volt (…) lecsaptak a fukar németekre (…) a szlovák mindennél többre tartotta szabadságát…” Az önarckép azonban a mostoha történelem következtében megváltozott: „a szlovák buta, szegény, alázatos és engedelmes maradt, mert az urak így akarták.” Az alakuló állam csehszlovakista irányultsága szempontjából érdekes a Nagymorva Birodalomról szóló fejezetből való idézet, melyben „a csehek és szlovákok egy vér, egy test, egy föld és egy ország voltak.” Ehhez hasonló a Csehszlovákia létrejöttéről szóló utolsó, „Mindenki párjához! Testvér testvéréhez!” című fejezet, amely a közös nyelv kérdésében is állást foglal: „Nekünk, szlovákoknak is van erős testvérünk: a cseh, akinek a nyelve olyan, mint a miénk, élete és sorsa olyan, mint a miénk.” Összefoglalás – a szövegek összehasonlítása Karol Hollý munkája, amely a szlovák nemzeti mozgalom két alapvető irányvonalának, a turócszentmártoni SZNT-központ és a cseh-szlovák egység hívei26 körében elterjedt történelmi ideológiák fejlődését elemzi, jó támpontot kínál Štefan Krčméry és az ismeretlen szerző szövegének összehasonlításához. Még ha Štefan Krčméry 1918 előtt nem is volt a turócszentmártoni SZNT-központ reprezentatív képviselője, írása ezt az orientációt igazolja. Azzal a kitétellel, hogy a Csehszlovákia létrejötte körüli időszakban a teljes szlovákiai politikai életben változások következnek be, így változik a történelmi ideológia is, míg az ismeretlen szerző műve a cseh-szlovák egység híveinek addigi történelmi érveléséből indul ki. A vizsgált szövegek történelmi ideológiájában meglévő és azok eltérő orientációját alátámasztó alapvető különbségek közé az alábbiakat sorolom: a) A történelem zárójelbe tétele vagy diszkontinuitása. Igaz, mindkét szerzőnél a nép/a jobbágyok a történelem letéteményesei. Štefan Krčméry alvóként, vagy az egész 1000 év alatt ébredezőként ábrázolja a népet. Az ismeretlen szerző ugyan elnyomottként és leigázottként ábrázolja, ám ennek ellenére megemlíti aktivitását – harcait a német és magyar arisztokráciával, a törökökkel, a kormány magyarosító mesterkedéseivel

Lucia Segľová

73


szemben. Az eltérő történelemkoncepciók dacára mindkét szerző alkalmazza az ezeréves rabság mítoszát,27 az évezred ábrázolásmódja azonban lényegesen eltérő és az ismeretlen szerző szövege esetében sokkal intenzívebb és súlyosabb. b) Az ellenség, a magyarok, esetleg a németek ábrázolása. Amennyiben Štefan Krčméry írásában nem közvetlenül Černobohot kiáltjuk ki bűnösnek, az ellenségeskedés nyílt kifejezésével egyáltalán nem találkozunk. A másik szöveg ezzel éppen ellentétes: a rossz, az igazságtalanság és az elnyomás okozóját közvetlenül megnevezi a szerző. Ráadásul minduntalan megerősíti az ellentétpárok révén, amelyekben a negatív fél mindig a magyarokkal vagy németekkel azonos. Ahogy Karol Hollý elemzéséből kitűnik, a turócszentmártoni ideológusok szövegeiben a magyarokat ugyan alsóbbrendűeknek ábrázolták, ám a csehszlovák egység híveinek szövegei tovább mentek, és a magyarokat mint a priori civilizációs szempontból elmaradottakat és kifejezetten káros elemeket ábrázolták. c) Az ideológiai orientáción túl ennél a pontnál jelentős szerepet játszhattak a szerzők személyes preferenciái és irányultsága is. Štefan Krčméry mint pap, költő és író Jozef Škultéty irodalmi koncepcióján keresztül ábrázolta a szlovák történelmet, és a Nagymorva Birodalom leírásánál egyértelműen kiemelte a cirill-metódi krisztianizációs missziót. Ezzel szemben a másik szerző (a Matica slovenská bezárásáról szóló egyetlen bekezdés kivételével) egyáltalán nem tesz említést sem irodalomról, sem misszióról. Nagymoráviát nagy és erős országként jellemzi Szvatopluk uralkodása idején, ugyanakkor hangsúlyozza a csehekkel való együttélést, amelyről viszont – a változatosság kedvéért – Krčméry nem tesz említést. A másik szerzőnél ugyanakkor érdekes, hogy a földművesek problémáját a jobbágyok kategóriáján és a fölbirtokláson keresztül mutatja be.28 Az információkat tekintve gazdagabb második szöveg a szlovák történelmi ideológia egy másik nagy témáját, a nem szlovák arisztokrácia problematikáját is felveti. Záró gondolatok A bevezető kijelölte a tervezett elemzés kiindulópontját. Az érdeklődésemet tehát a gondolati ugrások keltették fel: konkrétan az ezeréves ugrás Nagy-Morávia aranykorától a csehszlovák állam megalakulásáig, valamint a Csehszlovákia kezdetei és a történelmi Magyarország megszűnése közötti ugrás. Ezekre az ugrásokra vettem kölcsön a minden közbeeső „zárójelbe tételre” utaló kifejezést. A két megvizsgált írás lehetőséget adott annak elemzésére, hogy miből is állt ez a közbeeső valami. Az elemzés eredménye az a felismerés, hogy közben ugyan sötétség van, ám az mégis tele van tényekkel. Krčméry szövege esetében jelképes álommal és várakozással, az ismeretlen szerző szövege esetében igazságtalansággal. Mindkét szövegben szenvedéssel és elnyomással. Ahogyan a vég és a kezdet valamiféle ellentétpár, az elemzett szövegekben egyértelműen a jó és a rossz értékeivel, Csehszlovákia megváltó létrejöttével és Trianon tragikumával is összekapcsolódnak. Az elemzés egy személyes kérdést is kiváltott. Rájöttem, hogy a közelmúltig az elemzett munkákhoz hasonlóan én magam is átugrottam a régi Magyarország „sötét” történelmét. Úgyhogy elgondolkodtam: mi az, ami arra késztet, hogy így nevezzem a múltat, és ily módon elmélkedjek róla? Hogy így lássam a dolgokat? Az iskolai tankönyv, a műveltség

Lucia Segľová

74


hiánya, leegyszerűsítés, a fejemben található kognitív struktúrák? Nem tudom. Világos, hogy része vagyok annak a hagyománynak, amely ily módon gondolkodik a múltról. Azért fogtam ebben az írásban is a szövegek aprólékos elemzésébe, hogy megvizsgáljam a saját hagyományt, és keressem a módját a dolgok másként való meglátásának, leírásának és értelmezésének. Konkrét példaként az elvégzett doktori kutatás szolgálhat. Kezdetben nem voltak kétségeim a kutatott téma kapcsán, Csehszlovákia létrejötte volt az. Idővel azonban az a sok-sok ember, aki 1918/1919-ben önként vagy kényszerűen elhagyta Ruttkát (Vrútky), aláásta a boldog kezdet elképzelését. Végül intuitív módon megváltoztattam a doktori disszertáció címét a látszólag leíró és semleges „Az 1918-as év…”-re. Azonban az 1918as év is csak látszólag semleges – ha máshogy és máshol nőttem volna fel, valószínűleg eszembe sem jutott volna, hogy érdeklődésem középpontjába Csehszlovákia hivatalos létrejöttének évét, konkrétabban dátumát válasszam. És ehhez elegendő lett volna csak a „szomszéd házban” felnőni. Fordította: Avar Hajnalka Jegyzetek A tanulmány annak az előadásnak a része, amely 2010. június 24-én hangzott el Érsekújváron a „Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918–2010” című konferencián. 2 A hivatalos magyar elnevezés 1918-ban Turócszentmárton volt. 1945 után a város neve egyszerűen Martinra rövidült. A tanulmányban a Martin megjelölést használom. 3 Magyarország és Szlovákia helyett szerepelhetnének a magyarok és szlovákok kifejezések is. 4 Legutóbb egy évtizeddel ezelőtt, a Historická revue tudományos népszerűsítő történelmi folyóirat hasábjain zajlott vita arról, mit jelent 1918. október 28. és 30. a szlovák történelemben és a nemzet sorsában. A vita résztvevői neves szlovák történészek voltak: Ladislav Deák, Dušan Kováč és Anton Hrnko. SEGEŠ, Vladimír: O dvoch dňoch v kalendári slovenskej pamäti – rozhovor s Ladislavom Deákom. In Historická revue, 1999, 10. évf., 10. sz., 20–21.; KOVÁČ, Dušan: 28., alebo 30. október? In Historická revue, 2000, 11. évf., 2. sz., 29.; DEÁK, Ladislav: Ešte raz o 28. a 30. októbri 1918. In Historická revue, 2000, 11. évf., 3. sz. 30.; HRNKO, Anton: Ad 28., alebo 30. október. In Historická revue, 2000, 11. évf., 4. sz., 31.; KOVÁČ, Dušan: Naposledy k 28., alebo 30. októbru. In Historická revue, 2000, 11. évf.,5. sz., 33.; DEÁK, Ladislav: Bodka za diskusiou. In Historická revue, 2000, 11. évf., 9. sz. 34.; DEÁK, Ladislav: Bodka za diskusiou. In Literárny týždenník, 2001, XIV. évf, 4. sz. 5. 5 SEGĽOVÁ, Lucia. Rok 1918 zblízka: Sonda do revolučnej každodennosti v Turčianskom Svätom Martine, vo Vrútkach a v Sučanoch. Doktori disszertáció. Univerzita Komenského v Bratislave. Filozofická fakulta. Katedra slovenských dejín, Bratislava, 2009, 216 s. 6 VÖRÖS, Ladislav: Analytická historiografia versus národné dejiny. „Národ” ako sociálna reprezentácia. Pisa: Edizioni Plus – Pisa University Press, 2010. 12. 7 BUCUR, Ioan-Marius – COSTEA, Ionuţ: Transylvania between Two National Historiographies. Historical Consciousness and Political Identity. In ELLIS, Steven G. et al. (eds.) Frontiers, Regions and Identities in Europe. Pisa : Plus-Pisa univeristy press, 2009. 272. Elérhető itt is: http://www. cliohrep.net/. 8 A darab először folytatásokban jelent meg a Národnie noviny c. lapban (Národnie noviny, 50. évf., 1–12. sz., 1919. január). 1919 márciusában könyv alakban: KRČMÉRY, Štefan: Tisíc rokov. Turčiansky Sv. Martin, Kníhtlačiarsky účastinársky spolok, 1919, 16 p. 1

Lucia Segľová

75


Národnie noviny, 50. évf., 2. sz., 1919. január 3. 1–2. Národnie noviny, 50. évf. 86. sz., 1919. április 13. 3.; 87. sz., 1919. április 15. 1. 11 Archív literatúry a umenia Slovenskej národnej knižnice (ALU SNK) (A Szlovák Nemzeti Könyvtár Irodalmi és Művészeti Levéltára), Martin, feldolgozatlan anyag. Fedor F. Ruppeldt, III. napló 1918. november 28. – 1919. február. 21. 131–192. 12 Štefan Krčméry 1919. április 29-én kelt levele Albert Pražákhoz. Biografické štúdie, 1974, 5. évf. 266. Elérhető az interneten: http://www.snk.sk/swift_data/source/NbiU/Biograficke%20studie/5/ Krcmery.pdf 13 Kováč, Mišo A.: Štefan Krčméry – divadelník. In Biografické štúdie, 1994, 21. évf.,67. Elérhető az interneten: http://www.snk.sk/swift_data/source/NbiU/Biograficke%20studie/21/bs_21_64_71. pdf 14 Štefan Krčméry 1919. április 29-én kelt levele Albert Pražákhoz. Biografické štúdie, 1974, 5. évf. 266. Elérhető az interneten: http://www.snk.sk/swift_data/source/NbiU/Biograficke%20studie/5/ Krcmery.pdf 15 BOTTO, Ján: Súborné dielo. Bratislava, Slovenské vydavateľstvo krásnej literatúry, 1955. 442– 443. A címnél a szerző megjegyzése: „a csejtei úrnőhöz” és „népi”. Kinyomtatta Jozef Škultéty, Slovenské pohľady, 1884, 4. évf.,173–175. Elérhető az interneten: http://zlatyfond.sme.sk/dielo/743/ Botto_Bajoslovne-spevy/1. 16 Idézőjelben, esetleg idéző- és zárójelben az elemzett forrásból származó idézetek olvashatók. 17 HVIEZDOSLAV, Pavol Országh: Dielo I. Bratislava, Slovenský Tatran, 1996. 705. Elérhető az interneten: http://zlatyfond.sme.sk/dielo/196/Orszagh-Hviezdoslav_Zalmy-a-hymny/5 18 A turócszentmártoni központ ideológiájáról lásd részletesen: HOLLÝ, Karol: Historická ideológia a slovenské národné hnutie na prelome 19. a 20. storočia. Doktori disszertáció. Bratislava, Historický ústav SAV, 2008. 78. Elérhető az interneten: http://www.abcnet.com.pl/ files/Dizertacia%20K.Holly_.pdf. Részben publikált: HOLLÝ, Karol: Negácia udalostnej histórie a historický optimizmus: Historická ideológia Svetozára Hurbana Vajanského (1881–1897). In Historický časopis, 2009, 57. évf., 2. sz., 243–269. HOLLÝ, Karol: Formovanie historickej pamäti o Andrejovi Kmeťovi (1908-1914). In Forum historiae, 2008, 2. évf.,,1. sz. Elérhető az interneten: http://www.forumhistoriae.sk/FH1_2008/texty_1_2008/Holly.pdf. HOLLÝ, Karol: Historická narácia ako politický program. In Forum Historiae, 2009, 3. évf., 2. sz. Elérhető az interneten: http://www.forumhistoriae.sk/FH2_2009/texty_2_2009/holly.pdf. Természetesen nem Svetozár Hurban Vajanský volt az első és egyetlen, aki a diszkontinuitásos történelem koncepcióját alkalmazta. 19 PICHLER, Tibor: Národ, národnosti, štát: o politike etnického entuziazmu. In Historický časopis, 2006, 54. évf., 4. sz. 573–574. 20 Az áldozat mítoszával kapcsolatban lásd KRIVÝ, Vladimír – MANNOVÁ, Elena: Mýtus obete. In Mýty naše slovenské. Bratislava, Academic Electronic Press, 2005. 77–85. 21 Például KREKOVIČOVÁ, Eva: Mýtus plebejského národa. In Mýty… i. m. 87–93. HOLLÝ: Historická ideológia… i. m. 25., 67. 22 HOLLÝ: Historická ideológia… i. m. 59–68. 23 Čo chceme? Slovenskú reč, slovenskú zem! [Mit akarunk? Szlovák nyelvet, szlovák földet!] Turčiansky Sv. Martin, Slovenská národná rada, 1918. 15. A brosúra datálásának alapja: HALAŠA, Pavol – ŠPETKO, Jozef: Kníhtlačiarsky účastinársky spolok v Martine 1869–1949, Vydavateľská a tlačiarenská činnosť so súpisom produkcie. Martin, Matica slovenská, 1958. 121. 24 Az SZNT először 1918. november 26-án szerzett tudomást Csehszlovákia ellen folyó agitációról, az újabb röplapok november 29-én, 30-án, majd december 2-án és 5-én következtek. ALU SNK Martin, 94 U 6, SNR. 25 „A történelem már nagyon-nagyon régóta tudja a szlovákokról és hasonlóképp a többi testvérekről, csehekről, lengyelekről, oroszokról és szerbekről is, hogy ők a világ legdemokratikusabb nemzete.” Čo… i. m. 4. 26 HOLLÝ: Historická ideológia… i. m. 512. 9

10

Lucia Segľová

76


Például: A szlovák iskolákról: „Ki vette el azokat tőlünk? Az ezeréves „testvérkéink”, a magyarok.” „És a szlovák katonák a cseh testvérekkel együtt sorakoztak fel a cseh-szlovák lobogók alatt, hogy lerázzák magukról az ezeréves német-magyar igát, hogy felszabadítsanak minket az ezeréves elnyomás alól, hogy újra legyen saját országunk, ahogyan Szvatopluk király idejében.” „Mi nem hiszünk a magyar uraknak!… Mert aki ezer évig sanyargatott, kínzott minket, vérünket és verítékünket szívta…” Čo… i. m. 11, 13, 14. „Elszundítottam. Rettenetes álom. Ezer hosszú év!!” KRČMÉRY, Tisíc… i. m. 11. 28 A legterjedelmesebb fejezetek a földtulajdon igazságtalan elosztásával („Vérrel és verítékkel öntözött föld”) és a magyarosító mesterkedésekkel („Nem csak földjeinket, lelkünket is elvették”) foglalkoznak. Mindkettő két-két oldal terjedelmű, miközben a többi fejezet egy-egy oldalas. 27

Limes

77

Történelem és oktatás

Vajda Barnabás

A magyar–szlovák közös történelem a korszerű történelemtankönyvek kontextusában

A történelemtankönyvek korszerűségéről Mivel és hogyan mérhető egy tankönyv korszerűsége? Tartalmi értelemben a korszerű tankönyvet nem az illusztrációk és képek sokasága teszi korszerűvé, hanem sokkal inkább a csökkenő terjedelmű szerzői szöveg és az autentikus források nagy száma. Módszertani értelemben a minőségi javulás abban érhető tetten, ha a könyv intenzíven törekszik a tanulók aktív foglalkoztatására, különböző didaktikai impulzusok, pl. céltudatos kérdések és feladatok révén. Az elmúlt évtizedek történelemdidaktikai fejlesztéseinek hatására a korszerű történelemtankönyv minőségi javulásának kulcsa a történettudományi és a pedagógiai szempontok megfelelő ötvözése. Ennek értelmében a korszerű történelemtanítás összetevői a következők: a források iskolai használata és a történészi munkamódszerek alkalmazása a történettudomány oldalán, a pedagógia oldalán pedig a fokozott tanulói munkáltatásra, a mérlegelő értelmezésre és a tudás alkalmazására való törekvés. Hosszas részletezés nélkül csupán néhány tényt állapítsunk meg. A források, valamint a források mélység-elvű iskolai feldolgozása által sokkal szakszerűbbé válhat az iskolai történelemtanulás. Módszertanilag a korszerűség azt jelenti, hogy a történelmi ismereteken túl a munkáltatás és a tudás alkalmazása kap hangsúlyt (a felületes ,,átvettük”-kel szemben). A standard történészi munkamódszerek (pl. forrásvizsgálat és -kritika) rendszeres alkalmazásával nagyban hozzá lehet járulni, hogy a korszerű történelemtanítás túllépjen a kizárólag tanári előadáson vagy kizárólag tankönyvön alapuló módszereken. A történelemtankönyvek fenti korszerűségi faktorai egyébként alapvetően a német történelemdidaktikai iskola követőinek (Falk Pingel, Bodo von Borries, Robert Stradling, Susanne Popp, Elisabeth Erdmann, F. Dárdai Ágnes, Viliam Kratochvíl) meglátásain alapulnak, amelyeknek indokoltságát mára az egész kontinensen elfogadták; elfogadottságukat pedig jól jelzi, hogy tudományos véleményüket mérvadó európai szervezetek (pl. Európa Tanács, International Society for History Didaktics, Euroclio) dolgozták be ajánlásaik közé. Az efféle korszerűség jelei bő évtizede jelen vannak a mi országainkban, Szlovákiában és Magyarországon is. Ám sajnos nem lehet azt állítani, hogy átütő erővel érvényesülnének

Vajda Barnabás

78


akár a szlovákiai, akár a magyarországi történelemórák többségén. Arra viszont sok példa van, hogy ezek a korszerűségi tényezők az elmúlt években a történelemtanítás minden síkján meghonosodtak, és élesztőként hatnak környezetükben: befolyásolják a tanórai és a tantermen kívüli oktatási stratégiákat éppúgy, mint az alkalmazandó módszerek és segédeszközök (pl. a tankönyv) kiválasztását. Valószínűleg az egyik döntő tényezőt ebben az örvendetes fejlődési folyamatban az új típusú érettségi jelenti mind Magyarországon, mind Szlovákiában – noha mindkét országban eltérő mértékben. Történelemtankönyv, amely korszerű volta mellett egyben ,,közös” is? Hogyan írható le, milyen az a történelemtankönyv, amely korszerű volta mellett egyben közös is? Az ún. magyar–szlovák közös történelemtankönyv projektjében résztvevők kezdettől egyetértenek abban, hogy a két nemzet közötti megbékélésben kiemelt fontossága van a történelemtanításnak. Arról viszont mindeddig nem született konszenzus, hogy a projekt célja olyan iskolai segédanyagok elkészítése volna, amelyek úgy válnának a magyar–szlovák megbékélés eszközévé, hogy egyúttal korszerű történelemdidaktikai szemléleten és korszerű történelemtankönyves eljárásokon alapulnának. Történészekből és történelemtanárokból álló csoportunk, Viliam Kratochvíl, Jakab György és ifj. Lator László közreműködésével olyan tansegédlet megalkotását tűzte ki célul, amely közvetlenül a történelem tanórán használható. Hogy célunkat elérhessük, újra kellett definiálnunk az alapfogalmakat. A közös magyar–szlovák történelemtankönyv projektjében a ,,történelemtankönyvet” egy történelemdidaktikailag korszerű tankönyv formájában képzeljük el, vagyis el kellett szakadnunk a Közép-Kelet-Európában eddig ismert, hagyományos történelemtankönyvtől. Számunkra elöljáró példa a német–francia közös tankönyv, amely különleges tartalma mellett (kevésbé közismerten) a didaktikai korszerűségnek is mintapéldája. Tudjuk, hogy a közös könyv projektje a két nagy nyugat-európai országban sem zökkenőmentes, mindemellett ott könnyebb volt a helyzet, mivel mindkét ország komoly tankönyves előzményekkel és tapasztalatokkal rendelkezik. Kelet-Közép-Európában viszont – és Szlovákiában különösen – máig rendkívül erős a 19. századi történelemtankönyves hagyomány. A magyar–szlovák közös történelemtankönyvben a tankönyves módszerek tekintetében elsősorban a képességfejlesztésen és a motiváló képességfejlesztésen alapuló módszereket volna érdemes alkalmazni, mégpedig két okból. Egyrészt azért, mert ezek reálisan tankönyvbe beépíthető módszerek; másrészt azért, mivel ezek alkalmasak betölteni a közös magyar–szlovák történelemtankönyv egyik legfőbb pedagógiai célját, az empátiás képességfejlesztést. A képességfejlesztő alapmódszerek közé tartozik a tankönyvbe szerkesztett kérdések, feladatok és gyakorlatok megoldatása. Ezek viszonylagos egyszerűségük ellenére igen hatékony pedagógiai módszerek lehetnek, különösen, ha taxonómiailag átgondoltan alkalmazzák őket, mint pl. a kifejtő-munkáltató dupla oldal formájában. Ahogy ennek a módszernek a nemzetközileg elismert szlovák szakembere, Viliam Kratochvíl fogalmaz: ,,Az egyik tankönyvtípus, amely magában hordozza az összes szükséges strukturális komponenst, a kifejtő-munkáltató dupla oldal. Ez a kulcsfontosságú szerkezet teremti meg az ún. analitikus-szintetikus tankönyv alapját, amely egyesíti magában a kifejtő

Vajda Barnabás

79


szövegre épülő és a munkáltató tankönyvet. Ez az a tankönyv ideáltípus, amelynek megteremtésére a tankönyvírásnak törekednie kellene.”1 Mit érdemes figyelembe venni az empátia kapcsán? A kérdést vizsgáló Gyáni Gábor szerint a történelem (mint konstrukció) alapvetően a beleélő, belehelyezkedő módszer alkalmazására van predesztinálva.2 A ,,másik cipőjébe való belehelyezkedés” stratégiai fontosságát nem kérdőjelezheti meg senki, aki komolyan gondolja a magyar–szlovák ,,történelmi megbékélést”. Módszertani értelemben úgy lehet megvilágítani az empátia problémáját, ha megnézzük, mi a hasonlóság és mi a különbség a képességfejlesztő munkafüzet és a Kratochvíl-féle empatikus feladatsor között. Közös módszertani vonásuk, hogy mindkettő során a tanulócsoport egy pedagógiai céloknak alárendelt és didaktikai apparátussal ellátott feladatsor segítségével dolgozza fel a releváns történelmi problémákat. Amíg azonban a képességfejlesztő munkafüzet elsősorban kognitív célokat követ (célja tehát kimondottan az érettségin előírt célképességek gyakoroltatása, fejlesztése és rögzítése), addig a Kratochvíl-féle empatikus feladatsor a beleérző képesség fejlesztését célozza. Az utóbbiból hiányzik a képességfejlesztő munkafüzet intenzív teljesítményorientáltsága, viszont erőteljesen érvényesíti a ,,legyünk képesek időnként a másik fejével és szívével gondolkodni” elvét. A motiváló közös tevékenységek között szóljunk még a vitáról, éspedig azért, mivel ennek is köze van a ,,közös” fogalomhoz. A frontális tanítási módszerek közé tartozó beszélgetéstől a vita abban különbözik, hogy itt a dialógusnak, a véleménycserének, a vélemények ütköztetésének célja van: ez pedig az a közös akarat, hogy a vitázók egy magasabb tudáshoz jussanak. Ez nem jelenti azt, hogy ugyanarra ,,a közös” álláspontra kellene eljutniuk. Viszont az eredeti álláspontból való kimozdulás készsége teszi a vitát vitává: hajlandó vagyok megfontolni a másik véleményét, hajlandó vagyok saját nézeteimet mások nézeteinek fényében megvizsgálni, és akár módosítani is. Fontos, hogy a vita során állításaikhoz a tanulók racionális érvelést fűzzenek, azaz valódi érvekkel támasszák alá álláspontjukat, lehetőleg a feldolgozandó forrásokra támaszkodva. Mindkét érintett ország oktatáspolitikájában fontos szempont a képességfejlesztés, mind az általános iskolában, mind az érettségire való felkészülésben; Magyarországon már ma is nagyon hangsúlyosan, Szlovákiában pedig fokozatosan növekvő mértékben. A közös magyar–szlovák történelemtankönyv hozzásegíthetne mindkét országban, hogy a forrásalapú feldolgozási módok algoritmizálása tovább terjedjen3; hogy a történelmi forrásokkal való mélységi foglalkozás további teret nyerjen; hogy tovább fejlődjenek tanulóink feladatmegoldáshoz elengedhetetlenül szükséges kompetenciái: a szövegértés, a szakszókincs használata, a mondanivaló koherens megfogalmazásának képessége stb. A motiváló képességfejlesztő módszerek intenzív alkalmazása mindkét ország tanulóközösségének közös nyeresége volna. A gyakorlati megvalósítás lehetőségéről A közös magyar–szlovák történelemtankönyvnek egy olyan korszerű tankönyvnek kell lennie, amely motiváló képességfejlesztésen alapuló módszereket alkalmaz, emellett képes betölteni legfőbb pedagógiai célját, a történelmi empátia fejlesztését. Az alkotócsoport 2008-ban eredetileg tíz tanegységet tervezett, s ebből mindezidáig két ún. modul készült el. A 7-es számmal jelölt Trianonnal, a 10-es pedig az 1945 utáni

Vajda Barnabás

80


korszakkal foglalkozik. A 7-es modul fizikailag egy kb. 25 oldalból álló feladatlapsorozat, amely összesen 9-szer 45 percnyi tananyagot tartalmaz 14-18 éves tanulók részére. Technikai értelemben a 7. modulnak két változata van. Egyfelől van egy tanulói verziója, amely a kifejtő és a munkáltató egységeket tartalmazza. Ezen a munkafelületen taxonómiailag átgondolt és didaktikailag előkészített források találhatók, valamint hozzájuk csatolt nagyszámú kérdés, feladat és gyakorlat. Másfelől van egy a tanulókéval azonos formátumú tanári kézikönyv. A kézikönyvben nemcsak a kérdések, feladatok és gyakorlatok konkrét vagy optimális megoldásai találhatók, hanem a fénymásolásra alkalmas feladatok, projektek leírása stb., ezen kívül a tanári kézikönyv tartalmazza a tananyaghoz tartozó módszertani tanácsokat is. Úgy véljük, mindezen szempontok érvényesülése mellett kísérletünk olyan konkrét segédeszköz, amely a diákok és tanáraik cselekedtető-foglalkoztató jellegű közös munkájához nyújt segítséget. A feladatok legfőbb célja a kooperáció, a közös kreatív munka és a közös gondolkodás. Csoportunk abban a kivételes helyzetben van, hogy az eddig elkészült két modult 20082009 során mintegy nyolc alkalommal ki is próbálhattuk valós iskolai helyzetekben, és érzékelhettük, hogy a módszer működőképes. Többek közt jómagam a budapesti BaárMadas Gimnáziumban Miroslav Michela szlovák kollégával együtt; az esztergomi Szent István Gimnáziumban; Jakab György a párkányi magyar gimnáziumban. 2009 elején az észak-komáromi Selye János Gimnáziumban szélesebb pedagógusi közvélemény előtt is bemutattuk, többek közt Viliam Kratochvíl és a komáromi szlovák gimnáziumbeli szlovák kolléganők jelenlétében. Terveink között szerepel, hogy a modulokat magyar, szlovák, szlovákiai magyar és magyarországi szlovák iskolákban is lehessen használni. A következő nagy kihívás, hogy az eredeti magyar nyelvű változatból tökéletesen azonos szövegű szlovák fordítás készüljön. A projekt megvalósításában a következő lépés a magyar és a szlovák pedagógusképzésnek ebbe az irányba való fordítása. A Selye János Egyetemen már ma is vannak ilyen kurzusok, és konkrét lépéseket tettünk, hogy beillesszük a szlovákiai állami pedagógus-továbbképzési programokba azért, hogy a kollégák elsajátítsák azokat az ismereteket és módszertani fogásokat, amelyek révén ezt a módszert alkalmazni tudják. Végül korszerűségi szempont számunkra, hogy a tananyag interaktív táblára alkalmas formában is elkészül. Jegyzetek Kratochvíl, Viliam: Modely na rozvíjanie kompetencií žiakov. K transformácii vzťahu histórie a školského dejepisu. Acta Historica Posoniensia V. Bratislava, 2004. 35. 2 Gyáni Gábor: A múlt antropológiai megközelítése. Rubicon, 1994/2. 11–18. 3 A forrásalapú feldolgozás algoritmizálása azt jelenti, hogy a tanórán a történelmi források feldolgozásának nem véletlenszerűen, hanem tudatos és előre meghatározott taxonómiai rendben kell zajlania. Más szavakkal: a forrásfeldolgozás egyes lépéseinek bizonyos konkrét ismeret- és/ vagy képességterületre kell irányulniuk. 1

Limes

81


Viliam Kratochvíl

Multiperspektivikus módszerek a történelemtankönyvekben (A „másik” narratívájához)

„A történelemoktatásnak az a célja, hogy a diákoknak segítsen a jelenségek értelmezésében, és a tanulás ne csak azok megjegyzésére irányuljon.”1 Jerome Bruner gondolata, a ne csak a megjegyzésre törekedjünk, hanem értelmezzünk is, amelyet az oktatáskultúráról szóló esszéinek egyikében olvashatunk, a hagyomány bizonyos jeleire irányítja figyelmünket. Egyebek mellett ugyanis éppen ezek befolyásolják úgy az oktatási környezetben zajló történeti megismerés jellegét vagy sajátosságait, mint a nemzeti vagy közös történelemtankönyvek megalkotásáról kezdődő szlovák-magyar történelmididaktikai párbeszédet. Bruner „ne csak a megjegyzésre törekedjünk” elve arra figyelmeztet és ösztönöz, hogy Közép-Európában a folyamatban lévő reformok révén is haladjuk meg a transzmissziós modell hosszan tartó és továbbra is élő hagyományát. Az ilyen iskolák legfőbb mechanizmusa – amely lehetővé teszi az ismeretáramlást – az ismeretek átadása (transzmissziója) attól, aki tudja őket annak, aki nem tudja. A diák feladata pedig az, hogy meghallgassa és gyakran lejegyezze azt, amit a tanár magyaráz vagy diktál, illetve, hogy megjegyezze és reprodukálja azt, ráadásul írásban. Így a diák személyisége emlékezetére korlátozódott, gondolkodását és intelligenciáját pedig egy üres edénynek tartják, amely az ismeretek egymásra halmozása révén fokozatosan telik meg. Ezen elképzelés paradox voltát Plutarkhosz régről ismert gondolata teszi még hangsúlyosabbá: „az intelligencia nem egy edény, amely megtelik, inkább egy fa, amely ég.”2 Bruner gondolatának másik részét, a „jelenségek értelmezését is” Plutarkhosz metaforájával világíthatjuk meg: a fa csak égni kezd, amikor a diákok – feltételezve a megértést – emlékeznek, az égés intenzitása pedig csak akkor fokozódik, ha egy bizonyos mennyiségű ismeret megjegyzése és megértése révén képesek azt tovább alkalmazni, elemezni, értékelni és aktív tevékenység során alkotni. Ebben kulcsszerepet játszanak az egyéni, csoportos vagy tanári kérdések, melyeket a múlt nyomai, vagyis az iskolai írásos, ikonográfiai, grafikus és tárgyi történelmi források elemzése, értelmezése során kialakuló új kutatói álláspontok és munkamódszerek kapcsán tehetünk fel. Az ilyen kutató-felfedező tanítás alapvető keretét az analitikus-szintetikus történelemtankönyv képezi, ám térségünkben jelenleg ez a legkevésbé elterjedt. Ez a fajta tankönyv módszertanilag plurális megközelítést kínál diák és tanár számára egyaránt, melynek elemző része a magyarázó szerzői szöveg további információs csatornáját vagy második síkját képezi. Ahogy már utaltam rá, meghatározó szerkezeti eleme az iskolai történelmi

Viliam Kratochvíl

82


források széles skálája, ami kidolgozottabb módszertani modellekben jelenik meg. A források lehetséges szemléltető, konkretizáló, motiváló és heurisztikai „erejüknél” fogva helyénvalóak a tankönyv analitikus részében. Ez azt jelenti, hogy a történelmi források azért állnak közel a diákokhoz, mert érdekesebbek, közvetlenebbek és autentikusabbak lehetnek, mint a tankönyv szerzője által írt magyarázó szöveg. Egyúttal nő a diákok motiváltsága is, hogy a forrásokhoz kapcsolódó kérdéseket megválaszolják, és aktív szerepet vállaljanak egy probléma megoldásában. A történelmi források fenti „erejéből” azonban az is következik, hogy azok – alkalmasságuk érdekében – egyszerűsítésre és átdolgozásra szorulnak. Vagyis a diákok (és a tanárok), kis kivételektől eltekintve, nem valódi történelmi forrásokkal kerülnek kapcsolatba, hanem sokkal inkább azok interpretációjával. Ezért szükséges az iskolai jelző alkalmazása, amely elárulja, hogy ezúttal nem a történetírás módszereinek megfelelő forráselemzésről van szó. Az iskolai történelemoktatás során a forráselemzés csak bizonyos készségek „gyakorlását” szolgálja. Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy a történelemoktatás fölösleges „díszeiről” volna szó. A cél az interpretációs (és egyben kutatási) eljárások modellezése, a bizonyos típusú gondolati stratégiákra, illetve a társadalmi valóság értelmezéseinek megfelelő gondolkodási stílusra történő nevelés. Ezeken keresztül fejleszthetőek például az alábbiak. – A vizsgált jelenségre vonatkozó adekvát kérdések megfogalmazásának és feltevésének képessége. A kulcsfogalmakkal való munka. Az információk elemzése és értelmezése, hipotézisek megalkotása, saját következtetések levonása, melyeket a diákok a bevett magyarázatokon és értelmezéseken is ellenőrizhetnek. Ezek a különleges eljárások nagymértékben „hozzájárulnak a történelem világa és a saját tapasztalatok és élmények összekapcsolásához és a köztük lévő összefüggések felismeréséhez”. Ez a cselekedve tanulás régi, jól ismert alapelve, melyhez hozzáadódik az az irányelv, hogy a felfedezésből és cselekvésből eredő tapasztalatot a diák a „mit kell tennem?” saját intuitív értelmezésével vagy naiv elméletével összhangban élje meg. – A kritikai hozzáállás és kritikai gondolkodás elsajátítása. „Bizonyos mértékű tájékozott kétség és felelős szkepticizmus elsajátítása,” amely a legkülönfélébb információs források használatából és kritikai értékeléséből ered. Roger Chartier nyomán azt mondhatjuk, hogy ezeknek az eljárásoknak a bizonyosság és a nyugtalanság között kell mozogniuk. E kritikai megközelítés részét képezik a diákok megfelelő ismeretei azokról a sajátosságokról, amelyek a történetírás tárgyából és jellegzetes módszereiből erednek. Konkrétabban: hogy néz ki a történész műhelye, miben áll a történész feltáró ismeretszerzése, milyenek a jellemző módszerei, stb. – Az iskolai tananyagban szereplő történelmi események résztvevőinek helyzetébe való beleérzés, beleélés képessége. A források a történtekben közvetve vagy közvetlenül érintett, az eseményekben érdekelt emberek egyéni tapasztalatainak, gondolatfolyamainak vagy gondjainak vizsgálata révén keltik életre a történelmet. – Annak tudatosítása, hogy a múlt forrásai különbözőképpen értelmezhetőek, és ezeket a különböző interpretációkat tudni kell elemezni és kritikailag értékelni. A tankönyv analitikus részében szereplő források feldolgozásának megfelelő mértékben és példaszerűen kell bemutatnia az egy történelmi eseménnyel vagy történéssel kapcsolatos nézetek sokszínűségét. Ezen túlmenően a forrásokkal való munka lehetőséget ad a diákoknak arra, hogy összehasonlítsák, miképp számolnak be a korabeli feljegyzésekben az eseményről a kortársak és a megfigyelők, „első- és másodkézből”, illetve mit írtak erről bizonyos idő elteltével a történészek. Ezen készség fejlesztésének fontos előfeltétele a brit filozófus,

Viliam Kratochvíl

83


Karl Popper metaforájában már régebben megfogalmazott alapelv: „el kell kerülni, hogy a történelmet olyan képként értelmezzük és észleljük, mint amit nagyon kevés kontrasztos színnel színeztek ki”3. Amikor a tankönyv analitikus részében több színt „viszünk fel a vászonra”, az nem csak a megértés stratégiájának része, hanem fejleszti a diákok azon adottságát, képességét és készségét is, amely segítségével elfogadják a gondolatot, hogy létezik a miénktől eltérő világlátás is, továbbá képesek lesznek beleélni magukat a másik helyzetébe, megpróbálják az ő szemével látni a világot. Például hogy a magyar kisebbség tagjának szemével lássák a történteket, és magukat az ő helyébe képzelve megértsék, miképp élte meg az új állam megalakulását. Tehát nem csak azt, hogyan történt, hanem azt is, hogyan jelent ez meg azoknak a tudatában, érzésvilágában és gondolkodásában, akik 1918 után a többségi nemzet tagjaiból nemzeti kisebbséggé váltak. A többségi nemzethez tartozó diákoknak épp az 1918. utáni csehszlovákiai magyar kisebbség konkrét tagjának belülről átérzett társadalmi perspektíváját kell elemezve megvizsgálniuk, majd értékelve megítélniük és értelmezniük (lásd az ilyen analitikus modell részletét). Mindeközben nem a különbségek elmosásáról van szó – amire gyakran tévesen törekedtünk, például a multikulturális nevelésben –, hanem olyan pedagógiai technikákat igyekszünk érvényesíteni, amelyek hatékony segítséget nyújtanak a diákoknak a különbségek megértéséhez, megkönnyítve azok elfogadását. Ahogy már utaltunk rá, az a képesség, hogy átérezzük mások érzéseit és sorsát, nem velünk született és egyszer és mindenkorra adott, így szisztematikusan fejleszteni kell. A történelemtankönyvek ezt a funkciót – egyebek mellett – éppen a sokféleség és a sokszínű megközelítések megfelelő alkalmazásával hivatottak betölteni, ami egy újabb alapvető és tipikus eszköz a történészek műhelyéből. Susan Sontag szerint az íróknak (történészeknek és a történelemtankönyvek szerzőinek – a szerző megj.) érteniük kellene a sokféleséget. „Sőt, a sokféleség megértésének ezen képessége az alapvető emberi kötelességek teljesítésének része.”4 A fenti íróktól származó idézetek a multiperspektivitás fogalmának irodalmi-tudományos eredetére utalnak. Erről valamikor a hetvenes-nyolcvanas években kezdtek vitázni egyes német történészek és didaktikusok, ami összefüggésbe hozható az ún. „Új történelem” („New History”) térnyerésével és a történelemoktatásra gyakorolt, egyre erősebb hatásával. Képviselői akkoriban a növekvő kulturális sokszínűségre reagáltak, és kritizálták az ún. „előadó” történelem gyakori monokulturalitását, etnocentrizmusát, sőt etnokráciáját, mely magyarázataiból gyakorta kiiktatta, és térségünkben továbbra is kiiktatja a különféle kisebbségeket. Ez is egyike volt az indokoknak, amiért a nyugateurópai tankönyvekben fokozatosan megjelenik, és ma már gyakorlatilag kötelező az ún. iteratív eljárás. Ebben az egyértelmű szerzői narrációt (a saját álláspontot) a tankönyv analitikus részében példaértékűen és megfelelő mértékben egészíti ki ugyanannak a történetnek más nézőpontokból, álláspontokból való újramesélése, például a történelmi esemény résztvevőjének, az esemény által érintett vagy sújtott személy, illetve az esemény különböző tanúinak szempontjából. Ez a „különleges gyakorlat” fejleszti a sokoldalúság, a többrétegűség és a multikauzalitás készségeit, egyben pedig kiiktatja az egyoldalú eljárásokat. Figyelemre méltóan fogalmazta meg mindezt Klaus Bergmann: „(csak) egy nézőpont interpretációs nyomást hoz létre, a multiperspektivikus ábrázolások interpretációs lehetőségeket kínálnak anélkül, hogy azokat a tanár vagy az iskola, mint állami intézmény részéről kötelezővé tennék.”5 Ebben az összefüggésben ugyanakkor azt is tudatosítanunk kell, hogy ezen analitikus-kritikai megközelítések során tekintetbe kell vennünk azok megfelelő mértékét,

Viliam Kratochvíl

84


mivel a tankönyv analitikus részének szerkezete kétségtelenül megerőltetőbb kognitív optikát eredményez. Hasonlóan lényeges, hogy a sokoldalúság és többértelműség nem minden életkorban érthető meg és érezhető át. Fontos továbbá az is, hogy a differenciált perspektívák egy bizonyos fokig elbizonytalanítják a diákokat, hiszen nem felelnek meg a történelmi események „igaz” képe iránti igényüknek. Ezért még inkább figyelembe kell vennünk a diákok pszichoszomatikus adottságait, főleg az általános iskola felsőbb évfolyamain. Ehhez még tegyük hozzá, hogy pszichológiai szempontból a multiperspektivitás megköveteli a diákoktól a többértelműség és a kognitív disszonancia kezelésének képességét. Például a tíz–tizenkét éves korú gyermekek csak az ún. két személy vagy két társadalmi perspektíva fázisával képesek megbirkózni. Ezért már az általános iskolától fokozatosan gyakorolni kell a nézőpontok váltakozását, például a szabad polgár – rabszolga, patríciusok – plebejusok, hűbérúr – jobbágy, keresztes – muzulmán, polgár – polgárnő, nemzeti kisebbség tagja – többségi nemzet tagja stb. kettős perspektívájának gyakorlásával. Természetesen ezek az eljárások nem érvényesek minden tanítási órára és minden iskolai történelmi forrásra. Éppen ellenkezőleg: hasznos, ha egy hosszabb időintervallum során csak egyetlen perspektívát vizsgálunk, azzal a feltétellel, hogy az nem válik abszolúttá a tanítás során. A multiperspektivitás alkalmazását korlátozza a fennmaradt források különböző mennyisége is. A múltban nem minden társadalmi csoport hagyott hátra elegendő mennyiségű forrást. Korlátozó tényezőt jelent saját megélt tapasztalatunk is, hiszen hosszú évtizedeken át az egyetlen igazságot megszállottan kereső történelmet tanulmányoztuk. Ez azonban nem szegheti kedvünket, hiszen a globalizálódó társadalom korában, amikor az iskolai történelemoktatás értékei egyre nagyobb mértékben univerzálissá válnak, különösen fontos a diákok, tanárok és történészek azon képességének fejlesztése, hogy a történelmi eseményekre úgy tekintsenek, ahogyan a többiek láthatják azokat, ugyanis ilyen körülmények közepette a történelem már nem egyetlen állam kizárólagos tulajdona, mint ahogy az egykor volt. Éppen a diákok említett képességeit fejlesztő fenti elméleti megközelítések lehetnek a kiindulópontjai az arról szóló vitának, hogy miképp láttassuk a másikat a történelemtankönyvekben, hogyan keressünk kölcsönösen elfogadható megfogalmazásokat, melyek hozzájárulnának a közeledéshez és így felszámolnák a régóta meglévő előítéleteket és sztereotípiákat a történelmi-didaktikus szövegekben. Az így megszerkesztett szövegek ezzel egyidejűleg jobban közelítenek a historiográfia általánosan elfogadható tudományos eljárásaihoz. Ebben az értelemben a történelemtankönyvet a történetírás fontos részének tekintem, nem pedig a történelem, mint tudományág határaitól messzire található műfajnak. *

Viliam Kratochvíl

85


Részlet az általános iskolák 9. évfolyama és a nyolcévfolyamos gimnáziumok negyedik évfolyama számára készült tankönyv analitikus részéből6 Miről mesélnek a régi dokumentumok? „A magyar és német képviselők nevében kijelenthetem, hogy a hovatartozás kérdését illetően nem kérdezték meg sem a magyar, sem a német nemzetet, így akaratukat sem nyilváníthatták ki. Igaz, hogy Felső-Magyarország területét elfoglalta a cseh hadsereg, és a bosszú politikája révén lakosságuk, mint a figurák a sakktáblán, erőszakkal került át új államalakulatba, az úgynevezett cseh-szlovák államba.” (Részlet Körmendy-Ékes Lajos magyar képviselő nemzetgyűlési felszólalásából, 1920) „Már kezdetben az volt a szándékunk, hogy a kisebbségeknek többet adjunk, mint amire a békeszerződések köteleznek bennünket. Ezért a kisebbségi kérdést az igazságosság és a tényleges egyenlőség alapelvei szerint oldottuk meg. A régi rendszer ezt képtelen volt megoldani. Ez csak a mi demokráciánknak sikerült. Tudjuk jól, hogy helyesen oldottuk meg a kisebbségi kérdést, és a nemzetiségek velünk való józan, ésszerű és lojális együttműködése révén hozzájárulunk úgy államunk, mint Közép-Európa erkölcsi, gazdasági és politikai konszolidációjához.” (Részlet Milan Hodža nemzetgyűlési felszólalásából, 1924) Elemezzük, értelmezzük 1. Hasonlítsátok össze a politikusok beszédeinek részleteit! 2. A magyar képviselő felszólalásának mely tényei mondanak ellent Milan Hodža azon állításának, hogy a kisebbségi kérdést az igazságosság és egyenlőség elvei alapján kezelték? 3. Milyen békeszerződésekre hivatkozik Milan Hodža? 4. Mivel tudjátok alátámasztani, hogy a magyar képviselő nem azonosult vagy nem békélt meg az újonnan létrejött állammal? 5. Milyen pozitívumokkal és negatívumokkal járhat különböző nemzetiségű lakosok együttélése egy országon belül? 6. A volt Osztrák-Magyar Monarchia területe évszázadokon át különböző nemzetek és kultúráik metszéspontja volt. Járjatok utána, hogy ez a sokszínűség jelen volt-e családotok sorsában is! 7. Nézzetek utána, hogyan kezelik a nemzetiségi kérdéseket korunk integrálódó Európájában! Fordította: Avar Hajnalka

Viliam Kratochvíl

86


Jegyzetek BRUNER, Jerome: The Culture of Education. Cambridge, Harvard University Press, 1996. 58. Magyar nyelven lásd Jerome Bruner: Az oktatás kultúrája. Budapest, Gondolat, 2004. 2 TONUCCI, Francesco: Vyučovat aneb naučit. Praha, PdFUK, 1998. 47. 3 POPPER, Kar:. Hľadanie lepšieho sveta. Prednášky a state. Bratislava, Archa, 1994. 186. 4 VILIKOVSKÝ, Pavel: Plniť si svoje ľudské povinnosti. In SME, príloha Fórum 2004. 15. 5 BERGMANN, Klaus: Multiperspektivität. In Handbuch Methoden im Geschichtsunterrichts. Schwalbach /Ts: Wochenschau Verlag, 2004. 64–65. 6 KOVÁČ, Dušan – KAMENEC, Ivan – KRATOCHVÍL, Viliam: Slovensko v 20. storočí. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1997. 28–29. 1

Limes

87


Jakab György

A magyarországi történelemoktatás anomikus viszonyai1

Társadalmi kihívások és az oktatás Egyre nagyobb társadalmi nyomás nehezedik a magyar közoktatásra, és egyre nyilvánvalóbb, hogy a 19. században kiformálódott iskolarendszerünk szemléletében, tartalmában és szerkezetében egyaránt elavult. Folyamatosan olyan kihívások érik, amelyekre mind kevésbé, mind rosszabb hatásfokkal tud csak reagálni, ami az oktatás és a pedagógusok permanens társadalmi leértékelődését is maga után vonja. Mindez kiemelten érinti a történelemoktatást is, amely különösen érzékeny a társadalmi változásokra. A társadalmi elvárások differenciálódása A politikai rendszerváltás után összetettebbé és heterogénebbé váltak a magyar közoktatásra vonatkozó társadalmi elvárások. Az iskolarendszernek egyre sokszínűbb és differenciáltabb tanuló-társadalmat kell kiszolgálnia. Az oktatásirányításnak és a pedagógusoknak tudomásul kell venniük, hogy a diákok nagymértékben eltérő családi háttérrel és felkészültséggel, roppant különböző motivációval és tanulási igénnyel érkeznek az iskolába. A hagyományosan centralizált és sok tekintetben homogenizált iskolarendszer szerkezeti és tartalmi merevsége miatt egyre nehezebben tudja kielégíteni a mind differenciáltabbá váló társadalmi igényeket. A hagyományos magyar iskolarendszer arra a föltételezésre épült, hogy a társadalmi struktúra viszonylag állandó, így a társadalmi eligazodáshoz szükséges tudás is csak lassan és kiszámíthatóan változik. Sőt! A 19. század végén közvetlenül is megfogalmazódott, hogy az iskolának stabilizáló, fékező, kiegyenlítő szerepet kell betöltenie a társadalmi változások terén: egyfelől folyamatosan közvetítenie kell a tudományos haladás eredményeit a felnövekvő nemzedékek számára, másfelől viszont képviselnie kell az értékrend, illetve a társadalmi viszonyok stabilitását, változatlanságát. Ebből a felfogásból sajátos tudás-, illetve tanulásfelfogás következik. A formális iskolai oktatás keretében – életünk első harmadában – lényegében megszerezzük általános műveltségünket és szakképzettségeink nagyobb részét is, amely kisebb bővítésekkel kitart életünk végéig. A lassan változó világban tehát elegendő az iskolában egyfajta „konzervtudást” begyűjtenünk, hiszen mind a társadalmi viszonyok, mind tudásunk is viszonylag állandó. Ma már szerencsére kihalófélben van ez a szemlélet. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a mai magyar közoktatás roppant nagy, lomha és konzervatív rendszere nem tud mit kezdeni

Jakab György

88


azokkal a robbanásszerű társadalmi változásokkal, amelyek a globalizációs kihívásokból következnek. Gondoljunk csak bele! Egy pályán lévő pedagógusnak húsz-harminc évvel korábbi szocializációs tapasztalatai alapján kell tanítania olyan diákokat, akik tizenöthúsz év múlva lesznek igazán aktív állampolgárok: vajon mennyire érvényesek és átadhatóak harminc-negyven-ötven évvel ezelőtti tapasztalataink? Jól tudjuk, hogy ebben az állandóan (és egyre gyorsulóbb ütemben) változó világban az iskolában megszerezhető „konzervtudás” roppant romlékony. Az általános műveltségre vonatkozó ismeretek talán kevésbé, de a szaktudományos ismeretek többnyire már az iskola elvégzése után elavultnak tekinthetők. Mindez egyre inkább sürget bennünket, hogy újragondoljuk az iskolai tudás, tanulás és tanítás rendszerét. Szlogenünk már van: felkészítés az élethosszig tartó tanulásra. Ennek megvalósításáig azonban még hosszú út áll előttünk. A munkaerő-piac kihívásai A hagyományos magyar iskola világa viszonylag védett volt a közvetlen piacgazdasági, illetve munkaerő-piaci viszonyoktól. Egyrészt abban az értelemben, hogy nagyobbrészt az állam finanszírozta a közoktatást, így az iskolának többnyire a mindenkori állami ideológiai-politikai elvárásoknak kellett megfelelnie. Másrészt abban az értelemben is, hogy az iskolarendszer egyik alapvető ideologikus funkciója az volt, hogy a nemzetállam által képviselt közös nyelvet és műveltséget – az ún. általános műveltséget történelemből vagy éppen kémiából – közvetítse a felnövekvő nemzedékek számára. Ebben az értelemben tehát egy iskola vagy egy tanár munkájának hatékonyságát elsősorban abból lehetett lemérni, hogy mennyire sikerült diákjaival elsajátíttatnia az általános műveltség elemeit. Az, hogy ezek a diákok később mennyire voltak sikeresek a munkaerőpiacon, illetve az élet más területein, nem volt mérvadó sem a közoktatás, sem a felsőoktatás képviselői számára. Mindez korábban persze nem vetődhetett fel igazán gondként, hiszen a politikai viszonyok, illetve az államhatalom gazdasági súlya meghatározó volt, legfeljebb a szakképzés esetében vetődtek fel nagyobb mértékben munkaerő-piaci elvárások. Napjainkban azonban egyre fontosabbá válnak az oktatásban a közvetlen munkaerő-piaci szempontok. A munka világa nemzetközivé vált, így a magyar iskolarendszer hagyományos beidegződései sok tekintetben gátjává válnak a magyar állampolgárok külföldi munkavállalásának. Biztos, hogy a magyar iskolarendszer megreformálása alapvető feltétele lesz hazánk nemzetközi szerepvállalásának. Ugyanakkor az is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a magyar iskolarendszer (konzerv)tudáscentrikus szemlélete folyamatosan „leértékeli” a magyar munkavállalókat, és a hazai gazdaság fékezőjévé válik. A társadalom demokratizálása és az iskola A társadalom demokratizálódása szempontjából az első alapvető kérdés az, hogyan képes a strukturális értelemben nem demokratikus szemlélet alapján szerveződő közoktatási rendszer demokratikus gondolkodási és cselekvési mintákat közvetíteni egy olyan társadalom számára, amely nem rendelkezik széles körű demokratikus hagyományokkal. Közismert, hogy a magyar iskolarendszer a meglehetősen katonás poroszos

Jakab György

89


minták alapján szerveződött, ez határozta meg belső struktúráját és társadalmi viszonyrendszerét is. Ebben az értelemben a hagyományos iskola belső világa semmiképpen nem nevezhető demokratikusnak, és az iskola által közvetített gondolkodási és viselkedési minták is nagyobbrészt a korábbi évtizedek keményebb vagy puhább diktatúráinak viszonyait tükrözik. Jól tudjuk, hogy a rendszerváltás előtt a magyar közoktatás „rejtett tanterve”2 (társadalmi mintaátadási programja) a politikai rendszer legitimálása, az állampolgári lojalitás és bizonyos mértékben a nemzeti identitás megalapozása volt (közismert, hogy még a múlt század hetvenes éveinek matematikapéldáiban is felbukkantak ideologikus felhangok). Ennek megfelelően a korabeli állampolgári nevelés tökéletesen megfelelt az akkori politikai rendszer érdekeinek: passzív, önálló gondolkodásra és felelősségvállalásra kevésbé szocializált, jogaikat alig ismerő „államosított” polgárokat, alattvalókat „termelt”. A magyar társadalom demokratikus átalakításának igénye azonban alapjaiban értelmezte át az állam és az állampolgár kapcsolatát, a társadalom értékrendjét, erkölcsi és jogi viszonyait. Nyilvánvaló lett, hogy a korábbi oktatási szemlélet tartalmában és módszereiben egyaránt alkalmatlan az új társadalmi szükségletek kielégítésére: az önállóan gondolkodó, vállalkozó szellemű, jogaikat ismerő, a társadalmi együttélési szabályokat kölcsönösen gyakorló (állam)polgárok nevelésére. A társadalom demokratizálódásának másik fontos kihívása az, hogy az elmúlt évtizedekben fokozatosan megváltozott a társadalom szerkezete, illetve a társadalmi viszonyokról alkotott felfogásunk. Ma már egyre szélesebb körben elfogadott nézet az, hogy multikulturális társadalomban élünk. Mit jelent ez? A korábbi – elsősorban nemzetállami – felfogások igyekeztek azt a látszatot kelteni, mintha a társadalom lényegében hasonló érdekű, hasonló kultúrájú homogén csoportként működne. Legfeljebb a többségi csoport mellett létezik néhány elhanyagolható kisebbség, amely majd úgyis asszimilálódik a többség kultúrájához. Az úgynevezett társadalmi osztályszemlélet is legfeljebb három-négy modellszerűen definiálható csoportra osztotta a társadalmat. Ma már egyre inkább úgy látjuk,3 hogy minden társadalom roppant sokféle etnikai, szociális (szub) kulturális közösségből, érdeklődési csoportból áll, és a társadalom erejét épp az adja, ha ezek a kisközösségek megértik egymást és együtt tudnak működni. A multikulturális társadalomszemlélet kialakulása legalább két nagyon fontos területen érinti a magyar közoktatást. 1. A társadalomtudományokban – elsősorban a történelemoktatásban – meglévő tradicionálisan homogenizáló nemzetállami szemlélet mindinkább tarthatatlanná válik, mivel nem igazán fér bele az ún. „többes identitás”. Gondoljunk csak például arra • a magyarországi roma, sváb stb. állampolgárra, aki a történelemkönyvében azt olvassa, hogy „őseink a Kárpát-medencébe a Vereckei-hágón keresztül érkeztek Árpád vezetésével”; vagy • a kárpátaljai magyarra, akit Magyarországon sokan „rossz magyarnak” tekintenek, ha megtanul ukránul, ruszinul; vagy • a szlovákiai szlovák polgárra, aki szívesen tekintené közös értéknek a magyar koronát, az Árpád-házi királyok „országépítő” tetteit, de ezt mi kizárólagosan (etnikai és politikai értelemben is) magyar értéknek tekintjük; vagy • a magyarországi polgárra, akinek ősei között számos „tót atyafi” volt, de ezt a kulturális gazdagságot ma nem nagyon meri vállalni, mert akkor esetleg nem tekintik igazán magyarnak.

Jakab György

90


2. A magyar iskolarendszer nem hunyhat szemet afölött, hogy a globalizációs folyamatok során társadalmunk valóban egyre sokszínűbbé válik. Egyre markánsabban fogalmazzák meg saját arcukat, másságukat a különböző magyarországi kisebbségek, mind nagyobb számban érkeznek hozzánk külföldi munkavállalók, menekültek, letelepedni vágyó vállalkozók és nyugdíjasok. Ezek a változások nagyon komoly együttélési kérdéseket vetnek fel a magyar társadalom számára, amelyek kezelésében az oktatási rendszernek is ki kell vennie a részét. Kétszeresen is. Először is abban, hogy segítenie kell a felnövekvő generációkat a multikulturális szemlélet elsajátításában, az idegen kultúrák sajátosságainak megismertetésében, valamint az együttélés demokratikus mintáinak gyakorlásában. Másrészt abban, hogy fel kell készítenie a mindenkori diákokat arra, hogy „Magyarországon kívül is van élet”, ahol turistaként, vállalkozóként, a magyar kultúra képviselőjeként meg kell állniuk a helyüket (nyelvtanulás, a különböző kultúrák megismerése, a demokratikus együttélési formák elsajátítása stb.). 3. A társadalom demokratizálódási szükségletei még egy nagyon fontos ponton, a társadalmi szerepvállalás terén „támadják” a közoktatás alapvető hagyományát. A tradicionális értelemben felfogott iskola ugyanis bizonyos mértékig elkülönült kulturális sziget volt közvetlen társadalmi környezetében. Mivel működését nagyobbrészt központilag szabályozták, csak esetlegesen, informálisan kapcsolódott a helyi társadalom speciális igényeihez, szükségleteihez. Így a diákok önkéntes munkája, életkori sajátosságaiknak megfelelő közhasznú tevékenysége ebben a rendszerben kevésbé ismert. A hagyományos közoktatási szemlélet tehát nem igazán ismeri és gyakorolja a kölcsönösségre épülő mellérendelő viszonyrendszereket, ebben a világban sokkal jellemzőbbek a hierarchikus alá-fölérendelt kapcsolatok: az iskolák nagymértékben függnek az önkormányzatoktól, miközben a szülők felé inkább a hatóság szerepét szeretik eljátszani. A magyar társadalom demokratizálása azonban egyre inkább azt igényelné, hogy az iskolák a korábbiaknál jóval nyitottabbá váljanak közvetlen környezetük iránt, és szervesebben integrálódjanak a helyi társadalomba. A mélyebb demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban azt láthatjuk, hogy a mi gyakorlatunkhoz képest jóval szorosabb és „partneribb” viszonyban áll egymással az iskola és a helyi társadalom intézményrendszere, és ez mind a két oldal számára kedvező. A partneri kapcsolat révén az iskola több támogatást kap a különböző civil szervezetektől, a szülőktől, a helyi médiától, ezáltal biztosítani tudja a diákok gyakorlatiasabb oktatását és nevelését (projektek, karitatív, illetve környezetvédelmi tevékenységekben való részvétel). Ugyanakkor a helyi társadalom is gazdagodik az iskola közvetlenebb társadalmi szerepvállalása révén.4 Szocializációs problémák – az iskola nevelő funkciójának változása(i) Az elmúlt évtizedekben nagymértékben megváltozott a felnövekvő nemzedékek szocializációja, ami talán a „legdrámaibb” társadalmi kihívás a közoktatás számára. A társadalom atomizálódása, a nagycsaládok szétesése, a média szocializációs szerepének robbanásszerű térhódítása alapjaiban változtatta meg a fiatalok szocializációjának folyamatát, illetve az iskola nevelő funkcióját.

Jakab György

91


Itt mindenekelőtt a társadalmi értékrend megváltozásával érdemes foglalkozni. Amikor a hagyományos iskolarendszer szemlélete és alapstruktúrája kialakult, többé-kevésbé összhang volt a családi és az iskolai nevelés között. „Faragjon embert ebből a gyerekből Tanító Úr” (vagy Mester Úr!) – köszön vissza ez a harmónia Móra Ferenc egy-egy novellájából. Az iskola, illetve a tanárok többnyire számíthattak a szülők támogatására – akik persze csak különleges helyzetben mertek ujjat húzni az állami hivatallal –, a szülők pedig többnyire számíthattak az iskola jóindulatára, együttműködésére. A tradicionális értékrend, az általános műveltség és a társadalmi érvényesülés összhangja biztosította a pedagógusok hitelességét és presztízsét, valamint az iskola nevelő funkciójának társadalmi megbecsülését. Szorosan ehhez tartozott az is, hogy az iskolarendszer születésekor a pedagógus még „úr” volt, ún. „nadrágos ember”, aki – ha nem is anyagilag – valamilyen formában a társadalom „felső középrétegéhez”, elitjéhez tartozott. Ez a társadalmi helyzet alapozta meg a pedagógusi hivatás (nem szakma) karitatív, segítő jellegét – gondoljunk ismét csak Móra Ferenc szívbemarkoló novelláira. A piacgazdaság szerepének erősödésével és a társadalmi viszonyok differenciálódásával párhuzamosan a családi és iskolai szocializációs folyamatok összhangja fokozatosan felbomlott. A szülők egyre kevésbé fogadják el megfellebbezhetetlen tekintélynek a pedagógusokat, a pedagógusok pedig úgy érzik, hogy egyre kevesebb támogatást (sokkal inkább terheket) kapnak a szülőktől. A problémák mögött nagyobbrészt az áll, hogy fokozatosan megváltozott az értékrend. Korábban a társadalmi sikeresség, az előrejutás szorosan összefüggött az általános műveltség megszerzésével, illetve a társadalmi szabályok betartásával, ezért az iskola a társadalmi mobilitás megkerülhetetlen5 része volt. Ma azonban azt tapasztaljuk, hogy a társadalmi érvényesülésnek másféle útjai is vannak. Sőt! Sajátos „vadkapitalizmusunkban” az alapvető együttélési szabályok be nem tartása sokszor kifizetődőbb, a műveletlenség pedig nem feltétlenül hátrány. Ebben a helyzetben nyilvánvalóan egyre nehezebb helyzetbe kerülnek a pedagógusok, akik a műveltség értékét és hatalmát, a társadalmi szabályok betartásának szükségességét („Legyetek jók, ha tudtok…”) hirdetik, miközben társadalmi presztízsük és anyagi helyzetük egyre romlik. A közoktatási rendszer másik alapvető gondja abból adódik, hogy szocializációs értelemben egyre gondozatlanabb gyerekek érkeznek a családoktól, ami nagymértékben növeli az iskola, illetve a pedagógusok szociális és mentálhigiénés feladatait. Ennek a többlettehernek a cipelésére azonban nem alkalmas a hagyományos tömegiskolai intézményrendszer, hiszen ezek a problémák – szociális hátrányok, tanulási, gondolkodási, kulturális, kommunikációs nehézségek stb., stb. – csak egy roppant rugalmas és differenciált intézményrendszerben kezelhetők hatékonyan. Sem a szaktanárok, sem a direkt neveléssel megbízott osztályfőnökök nincsenek felkészítve arra, hogy a ma már normálisnak nevezett csonka családokból jövő diákok lelkét és viselkedéskultúráját gondozzák, kulturális, kommunikációs és tanulási hátrányait kiegyenlítsék, beilleszkedési zavarait, aszociális viselkedését kompenzálják. Ráadásul – a társadalom differenciálódásával párhuzamosan – újabb és újabb társadalmi igények, kihívások jelennek meg az iskolákban, amelyek már alig kezelhetők a hagyományos pedagógiai „technológiákkal”: egy iskolai osztályban kell helyet biztosítani a szociálisan hátrányos roma tanulónak és az elfoglalt vállalkozó anyagilag elkényeztetett, de minden egyéb területen elhanyagolt gyerekének; a mozgássérült vagy éppen vak kisdiáknak, az Erdélyből áttelepült félénk kislánynak vagy a kínai kisfiúnak…

Jakab György

92


Az egységes rendben szervezett tömegiskolai szemlélet és struktúra nem nagyon tud mit kezdeni ezzel a sokféleséggel. A tanároktól – bármilyen lelkiismeretesek is – nem várható el, hogy egyszerre legyenek a drogprevenció, a diszgráfia, a romológia, sinológia szakemberei, az integráció megszállottjai és szaktárgyuk kiemelkedő egyéniségei. Az iskolarendszer csak abban az esetben tudna valóban hatékony válaszokat adni az ilyen jellegű társadalmi igényekre és szükségletekre, ha a közoktatás egészének céljait és struktúráját formálisan is kibővítenék ebbe az irányba. Jól példázzák mindezt az utóbbi évek angolszász oktatáspolitikai törekvései, amelyek egyrészt a társadalmi kohézió erősítését tekintik a közoktatás alapvető céljának és feladatának, másrészt pedig az oktatás személyessé tételét szorgalmazzák. A globalizáció közvetlen társadalmi és oktatási hatása(i) A hagyományos magyar oktatási rendszer szemlélete és struktúrája abban a korszakban alakult ki, amikor a tömeges iskoláztatás alapvető ideológiai funkciója a nemzetállami közösség megteremtése volt. Ezek a nemzetállami keretek azonban ma sok esetben nem tudnak mit kezdeni a globalizáció kihívásaival; azzal a ténnyel, hogy a tömegkommunikáció, illetve a motorizáció révén tágabbá vált gondolkodási horizontunk; hogy a környezeti katasztrófák, illetve a környezetkárosító emberi tevékenységek (Csernobil, tiszai ciánszennyezés, ajkai vörösiszap-katasztrófa stb.) csak nemzetközi szinten orvosolhatók; hogy újabb közösségek (például közép-európai polgár, európai polgár) tagjaként, újabb identitásaink keletkeztek. A tradicionális világban például egy ifjú énekesnek vagy focistának legfeljebb az adott város, illetve a régió legjobbjaival kellett versengenie. Ma már a „globális falu” sztárjai a kihívók és a versenytársak. Az egyre áttekinthetetlenebb információáramlásnak, kultúránk mérhetetlen térbeli és időbeli kibővülésének szükségképpen át kell értelmeznie helyünket és identitásunkat, valamint a nemzetállami keretek között kialakult oktatási rendszerünket. Az anomikus viszonyok6 a társadalomban A jelenlegi magyarországi helyzet legfőbb jellemzője az, hogy az utóbbi évtizedekben megindult polgárosodás – az úgynevezett „harmadik nagy modernizációs hullám” – eredményei még roppant felszínesek és sérülékenyek, miközben a régi, félfeudális viselkedési minták még teljes mértékben átitatják és meghatározzák társadalmi viszonyainkat, mindennapi életünket. Különböző kultúrák, különböző társadalmi minták, különböző paradigmák élnek egymás mellett a legváltozatosabb kombinációban. Mindez abban mutatkozik meg látványosan, hogy a felnövekvő nemzedékek egyre bizonytalanabb értékrendet és normarendszert örökölnek – egyszerre többféle iránytűt kapnak, amelyek mindegyike másfelé mutat –, és nincsenek fölkészítve arra, hogy önállóan is el tudjanak igazodni az egyre bonyolultabbá váló társadalmi viszonyok között. Az állandóan változó társadalmi, politikai és ideológiai környezetben ugyanis sem a család, sem az iskola nem tudott egyértelmű normarendszert közvetíteni a fiatalok felé, mivel ezek a normák újra és újra megkérdőjeleződtek. Ez azt eredményezte, hogy az emberek egyre inkább bizonytalanná váltak az alapvető társadalmi normák érvényességét illetően:

Jakab György

93


egyre többen gondolták (és gondolják) úgy, hogy nem akkor járnak jól, ha betartják a kölcsönösségre épülő együttélési szabályokat, hanem ha megszegik azokat. Ebben a helyzetben fokozatosan háttérbe szorult a társadalmi szolidaritás, és megerősödött egy sajátos „vadkapitalista” szemlélet, amely az egyéni önérvényesítést tekinti elsődlegesnek. Az emberek félnek az elszegényedéstől és igyekeznek megragadni minden gazdasági és politikai lehetőséget, amellyel megakadályozhatják lecsúszásukat. Úgy tűnik, minden eszközzel harcolniuk kell, mert most hosszú távon dőlhet el, hogy családjuk az elithez vagy a leszakadókhoz fog majd tartozni. Márpedig – Bibó Istvántól tudjuk – a félelem és a harc légköre nem kedvez a demokrácia építésének. A fő gond az, hogy egy adott helyzetben többféle szabály is érvényes lehet, és soha nem tudhatom, hogy az, akivel kapcsolatban állok, éppen melyik szabály szerint működik. Hasonló ez ahhoz, mint amikor ugyanazon a játéktáblán egyszerre játszanak többféle játékot – például „Szeressük egymást gyerekek”-et, „Gazdálkodj okosan”-t, és „Ki nevet a végén”-t –, de mindig csak utólag (amikor már léptünk) derül ki, hogy melyik szabály volt éppen érvényes. Az anomikus viszonyok a történelemoktatásban Az ellentmondásos viszonyok természetesen az oktatási rendszerben is megtalálhatóak. Első megközelítésben persze még könnyen rávágható: átmeneti korszakot élünk, amikor egyszerre van jelen a régi és a modern világ – a „konzervtudást” adó tömegiskola és a mindig változó jövőre felkészítő személyre szabott iskola világa –, csak ki kell várni, amíg az újdonságok beérnek. Úgy gondolom azonban, hogy az ilyen jellegű „átmeneti korszakok” is önálló, sajátos struktúrába rendeződnek: nem írhatóak le csupán a két szomszédos korszak általános ötvözeteként, számtani vagy mértani középarányaként. Mint ahogy a történelemoktatás mai problémái sem írhatóak le csupán a „haladók és maradiak” valamiféle evolúciós harcaként. A jelenlegi történelem-tananyag legfőbb sajátossága ugyanis éppen az, hogy látszólag békésen megférnek egymás mellett az egymást homlokegyenest kizáró elemek. A különböző érdekcsoportok számára – a folyamatos „konfliktusmenedzselés” helyett – sokkal egyszerűbb volt egy olyan rendszert legitimálni, amelyben a különböző elemek látszólag vita nélkül, megférnek egymással.7 Ezt a „békés kényszer-kompromisszumot” jól példázza az első Nemzeti Alaptanterv (NAT) végleges változata, valamint a kétszintű történelem-érettségi követelményrendszere8. A Nemzeti Alaptanterv első változatában például látszólag különösebb gond nélkül megfért egymás mellett egy hihetetlenül korszerűnek mondható képességfejlesztő követelményrendszer és a hagyományos törzsanyagot maradéktalanul tartalmazó ismerethalmaz. Lényegében mindenki győzött, ünnepelt. A kompetenciafejlesztő iskola hívei úgy érezték, hogy az iskolai történelemoktatás alapvető követelményévé vált a szisztematikus képességfejlesztés. A hagyományos szemlélet hívei megnyugodhattak, hogy minden maradt a régiben. Mindezt a mesebeli Okos Kata sem rendezhette volna jobban: hozott reformot, meg nem is. Ez az elméletileg hibátlan és konfliktusmentes megoldás azonban az iskolai gyakorlatban tudathasadásként jelentkezett. Az adott – sőt inkább csökkenő – óraszámban a NAT9 tartalmi részeit sem igazán lehetett megtanítani. A frontális oktatásnál jóval időigényesebb készségfejlesztő programokra tehát egyáltalán nem maradt idő: a két szisztémát csak egymás rovására lehetett volna működtetni. Lényegében hasonló tünetek mutatkoznak a kétszintű érettségi

Jakab György

94


követelményrendszerének bevezetésekor: fantasztikusan izgalmas képességfejlesztő módszerekkel igyekeznek „készség-pedagogizálni”10 a frontálisan is megtaníthatatlan irdatlan ismeretanyagot. Az oktatáspolitikai dokumentumokban megfogalmazott, ám a tényleges iskolai gyakorlatban megvalósíthatatlan egymást kizáró követelményrendszerek ellentmondása szükségképpen nyomasztja a történelemtanárokat. Szeretnének jól tanítani, eredményes munkát végezni. Szorosan kötődnek ahhoz a történelemtanítási hagyományhoz, amely a nemzetállami örökség és közös nemzeti műveltség átadását tűzte ki – mindmáig megkérdőjelezhetetlenül – céljául. Ugyanakkor valószínű az is, hogy túlnyomó többségük egyetért a modernizáció szükségességével is: egyre megoldhatatlanabbnak látja a növekvő történelmi ismerethalmaz megtanítását, miközben nem kérdőjelezi meg azt sem, hogy a felnövekvő nemzedékeknek egyre kevésbé kész tudáscsomagokra, sokkal inkább olyan készségekre (gondolkodási, tanulási, együttműködési stb.) lesz majd szükségük a jövőben, amelyekkel könnyebben boldogulnak az állandóan változó világban. Az adott óraszámban, illetve a hagyományos iskolai keretek között (osztály, tanóra, tantárgyak stb.) azonban ezt a kétféle tudást nem lehet egyszerre, jó színvonalon átadni. A gyakorlatban mindez folyamatos tudathasadást, kognitív disszonanciát eredményez. Ebben a helyzetben rövidtávon a megőrülés11 vagy a (cinikus, öncsaló, apatikus stb.) menekülés, az ellentmondásból való kilépés között lehet választani.12 A történelemtanárok túlnyomó többsége persze az általa jobban ismert és „bejáratott” hagyományosabb tanítási módot folytatja kisebb-nagyobb lelkiismeret-furdalással. Ugyanakkor persze ilyen könnyen nem lehet elmenekülni a hivatalos elvárásoktól sem, amelyek a képességfejlesztő módszerek alkalmazását szorgalmazzák: ezeknek az ellentmondásoknak a kezelésére szaporodtak el az utóbbi időben a látszatmegoldások és a jól ismert közép-kelet-európai módszerek („azt csinálom, amit eddig, csak most másként hívom”). Az ilyen jellegű „kompromisszumok” rövidtávon még csak kognitív disszonanciát eredményeznek, hosszabb távon azonban eltorzítják a társadalmi struktúrát és a benne élő embereket is. Bibó István így ír erről: A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösség valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata (...), melyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőlük származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja. (...) Ezt azonban a közösség csakúgy, mint az egyén, nem képes bevallani és nem is meri magának bevallani. Belemenekül tehát valami álmegoldásba, a megoldás illúziójába, s kitalál valami formulát vagy kompromisszumot, melyekkel összeegyeztethetetlen dolgokat próbál összeegyeztetni, gondosan kímélve azokat az erőket, melyek a valóságban a megoldás útjában állnak, éppen azokat, melyekkel a megoldás érdekében meg kellene küzdenie. (...) Az ilyen hamis helyzetben élő közösség mindinkább ferde viszonyba kerül a realitással; az eléje kerülő újabb problémák megoldásánál nem abból indul ki, ami van és ami lehet, hanem abból, aminek képzeli magát, ami lesz vagy ami szeretne lenni. Így lassan képtelenné válik arra, hogy bajainak és kudarcainak az okát az okok és okozatok normális láncolatában megtalálja, és minden bajára olyan magyarázatokat keres, melyek a józan értelem és a tények színe előtt nyilván hamisak, de lehetővé teszik, hogy a hamis helyzetben élő közösség hamis helyzetét fenntarthassa.13

Jakab György

95


Különböző pedagógiai modellek a magyarországi történelemoktatásban Az anomikus viszonyok egyik jellegzetes tünete a fogalmak tisztázatlansága, az, hogy bár ugyanazokat a szavakat használjuk, mégis mintha mindenki más nyelven beszélne. A „bábeli zűrzavar” részben abból adódik, hogy sokféle pedagógiai kultúra, tudás-és tanulásszervezési mód van jelen egyszerre a magyar közoktatásban, amelyek képviselői nem igazán kommunikálnak egymással. Természetesen nem a pedagógiai kultúrák sokféleségével van a baj, hiszen egy demokratikus társadalomnak sokszínű, differenciált oktatási rendszerre van szüksége. Az igazi problémák abból adódnak, hogy ezek a pedagógiai kultúrák egymástól függetlenül fogalmazzák meg céljaikat, követelményrendszereiket és módszereiket és nem törekednek arra, hogy egyeztessék – közösen értelmezzék – ezeknek a pedagógiai kultúráknak az előnyeit és hátrányait, tényleges társadalmi funkcióit. Így lehetőség sem nyílik arra, hogy hatékony közvetítőrendszerek, transzferek alakuljanak ki a különböző pedagógiai kultúrák között.14 Különösen veszélyes ez a történelem tantárgy esetében, amely kezdettől fogva közvetlenül is ideológiai jellegű tantárgy, s amely az utóbbi évtizedekben – akarva-akaratlanul – az intoleráns politikai erőtér foglyává vált. Természetesen nem az a gond, hogy a korábbi hazug és monolitikus történelemszemléletet felváltotta egy sokszínűbb, plurális rendszer, amelyben megfér egymás mellett jobboldali és baloldali, nemzetközpontú és globális szemléletű történelemszemlélet. Még az is természetes, hogy ezek a történelemfelfogások a különböző politikai pártok közvetlen ideológiai bázisául szolgálnak: a jobboldal aktuális magyarságvédő és „unióellenes” frazeológiája például nagymértékben támaszkodik a történelemtanítás hagyományos (19. századi) nemzetállam-központú szemléletére; míg például a liberális megközelítés egy, a nemzet-centrikusnál tágabb értékszempontú történelemszemléletre épít. Az alapvető probléma abból adódik, hogy a különböző – politikailag is átszínezett – történelemszemléletek között szinte alig van kommunikáció. Ha van is párbeszéd, az nagyobbrészt inkább ideológiai hitvitának tűnik, nem pedig a történelem tantárgy szakmai megbeszélésének.15 Márpedig a történelem tantárgy modernizációja, jövője szempontjából egyre nagyobb szükség volna valóságos szakmai vitákra és egyeztetésekre, hiszen lassan már módszertani kérdésekről sem tudunk ideológiai felhangok nélkül beszélgetni. A szakmai párbeszédek és egyeztetések elősegítése érdekében a továbbiakban vizsgáljuk meg – lehetőség szerint értékmentesen – a történelemtanítás szempontjából legismertebb és leginkább releváns tanulási modelleket, illetve tudásszerveződési formákat.16 Az általános műveltség elsajátításának modellje Lényegében ebben a – német közvetítéssel érkezett – pedagógiai rendszerben fogalmazódott meg a 19. században a történelemoktatás hagyományos célrendszere, tartalma és módszertana. Ennek a rendszernek nagyon pontosan megfogalmazott ideológiai-politikai céljai voltak. A dualista magyar állam azért finanszírozta a tömeges történelemoktatás elindítását, mert egységes történelmi tudatot, homogén nemzetállami szemléletet kívánt kialakítani az etnikailag és szociálisan roppant módon megosztott társadalomban. Mindezt akkor úgy fogalmazták meg, hogy a tárgy legfontosabb célja és feladata a nemzeti identitás és az állampolgári lojalitás megalapozása és megerősítése.17 Más szóval a

Jakab György

96


kötelezően bevezetett tantárgy alapvető célja az volt, hogy a korabeli Magyarországon élő emberek (legyenek azok magyarok, szlovákok, zsidók vagy szerbek) számára közös történelmi műveltséget, valamint identitásukhoz szükséges közös művelődéstörténeti élményt hozzanak létre. Ebben az értelemben a tárgy bevezetése roppant sikeresnek mondható, hiszen ez a történelmi ismeretanyag, műveltség nemzeti identitásunk és közösségünk szerves és elengedhetetlen részévé vált: nem él ma a Földön olyan magyar ember, aki számára ne jelentenének valamit a következő kifejezések: kalandozás, mo hácsi vész, igazságos Mátyás, kuruc stb.; más szóval nem is tekintjük igazán magyarnak azokat, akik nem ismerik ezeket a kifejezéseket. Ebben az értelemben a történelem tananyag tartalma születésétől kezdve szakrális18 – már-már vallásos – jelleget öltött, és mindmáig megkérdőjelezhetetlen zárt kanonikus rendszert alkot. Mindez még akkor is igaz, ha a multikulturális szemlélet, illetve az európai integráció bizonyos mértékben már „kikezdte” a kizárólagos nemzetállami megközelítést. A történelem tantárgy tananyaga így minden magyar ember általános műveltségének alapjává és részévé vált. Történelemből jó tanulónak lenni annyit jelent, hogy valaki elsajátította azokat az ismereteket, amelyek művelt emberré teszik a magyar emberek közösségében. A tananyag tartalma lényegében normatív jellegű, ami azt jelenti, hogy ideológiai normák alapján válogatódott – s bizonyos mértékben válogatódik ki ma is –, hogy a történelmi események (személyek) közül mi és ki (és hogyan) kerülhet be a történelemkönyvekbe, illetve mi és ki kerülhet ki onnan. Ebben az értelemben tehát a történelem tananyag tartalma a világ és a magyar (állam)nemzet múltjának legfontosabb, legkiemelkedőbb történeteit tartalmazza. Történelemkönyveink szemlélete – az előbbiek értelmében – szorosan kötődik a tárgy 19. századi eredetéhez. A történetiség elve a korabeli evolucionista felfogás szerint, az emberiség fejlődéstörténeteként, s ezen belül a magyar nemzetállam fejlődéstörténeteként fogalmazódott meg. Pedagógiai értelemben mindez azt jelenti, hogy e felfogás szerint például jelenünk létrejöttének folyamatát akkor és csakis akkor fogjuk megérteni, ha az őskortól (illetve a magyarság eredetétől) kezdve folyamatosan végigkövetjük a különböző történelmi állomásokat. E mögött az extenzív kronologikus szemlélet mögött az a magabiztos akadémikus történettudomány állt, amely a 19. században még azt hirdette, hogy a történelem tudománya képes a múlt egyetlen igaz és objektív „tudományos történetét” megfogalmazni és leegyszerűsítve átadni a történelemtanároknak. A 19. században még az sem okozott gondot, hogy például a magyar, mint fogalom sokféleképpen értelmezhető (etnikum, állam, terület stb.), hiszen lényegében még egybeestek a nemzetállam politikai és etnikai határai. Mindez sokkal problematikusabbá vált „Trianon után”, amikor például a magyar kifejezés már mást jelent kulturális és politikai értelemben. A történelemtantárgy alapvető szerkezetét és tartalmát, kánonját azonban az elmúlt másfél század történelmi kataklizmái, rendszerváltásai sem tudták igazán megingatni. A történelemoktatás hagyományos módszertana lényegében a 19. századi tömegoktatási „technológiára” – tantárgy, tanóra, osztály – épül. Ez a technológia kiválóan alkalmas volt a tárgy céljainak megvalósítására: nagy tömegű ismeretet (műveltséget) kellett eljuttatni minél több emberhez. Ebben az esetben a pedagógiai folyamat egyirányú: a tudós tanárok által megfogalmazott műveltségi kánont (kulturális struktúrát) kellett a tanórákon mintegy fölépíteni a diákokban. Ez a pedagógiai folyamat – technikai értelemben – nem igényelt sem személyességet, sem kölcsönösséget. A tanár feladata az volt,

Jakab György

97


hogy „leadta” a műveltségi kánont, a diák pedig vagy elsajátította ezt a készen „elé-tett” tudáscsomagot, vagy megbukott. A szakmai kompetenciák elsajátításának modellje Ez a francia eredetű, de napjainkban szintén német közvetítéssel érkezett történetipedagógiai rendszer lényegében az előző modell elbizonytalanodásából és korrekciójából nőtt ki.19 A múlt század 70-80-as éveiben ugyanis egyre nyilvánvalóbbá vált a francia és a német oktatásirányítás számára, hogy a mindenki számára egyaránt kötelező irdatlan mennyiségű (ráadásul az idő előrehaladtával egyre növekvő) történelmi tananyagot nem is lehet, de nem is érdemes megtanítani-megtanulni a maga teljességében. Hosszas viták és egyeztetések nyomán fokozatosan módosítottak a történelmi tananyag rendszerén, hogy az továbbra is betöltse integráló, homogenizáló funkcióját. Mindez azt is jelenti, hogy lényegében megmaradtak a történelemtanítás alapvető céljai és feladatai – a közös történelmi tudat és az általános műveltség megalapozása, az identitás megerősítése stb. –, ám ezek még ki is egészültek történelem-szakmai készségfejlesztő célokkal, feladatokkal és követelményekkel. Az egyik alapvető változás tartalmi téren következett be. Radikálisan lecsökkentették a tananyagban található témák, illetve lexikális ismeretek mennyiségét. Már nem törekedtek a korábbi kánon extenzív teljességére. Bátran húztak a mindenki számára kötelezően elsajátítandó tananyagból, ami természetesen nem jelenti azt, hogy az érdeklődő és involvált diákok ne tanulhatnának meg akár a korábbiaknál is több történelmi ismeretanyagot az iskolákban. A történelemtanítás alapvető szerkezete továbbra is kronologikus maradt, ám a tananyag egy-egy meghatározott pontján – akár az operáknál egy-egy ária erejéig – a történet megáll és a diákoknak lehetőségük nyílik a történelmi búvárkodásra, kutatásra, esetelemzésre.20 Ezeken az állomásokon lehetőség van tematikus megközelítésekre is, ami azt jelenti, hogy egy-egy mai társadalmi kérdés vizsgálatából indulnak ki és annak előtörténetét vizsgálják meg. A tartalmi elemek módosulása mellett a legfontosabb újdonság módszertani jellegű. A diákok tanulmányaik során elsajátítanak egyfajta szakmai protokollt: a korábbiaknál jóval részletesebben ismerkednek meg a történészi szövegfeldolgozás, a forráselemzés elveivel és bőséges gyakorlatával. Mindez „forrásközpontú történelemoktatás” néven lassan átszivárog a magyar felsőés közoktatási gyakorlatba is.21 Ebben a pedagógiai rendszerben ugyanis a meghatározó cél és követelmény már képességfejlesztő jellegű. A kronologikus teljesség megtanítása helyett itt elsősorban arra törekednek, hogy a diákok folyamatos gyakorlás révén elsajátítsák a történelmi kutatás, felfedezés, elemzés módszertanát. Ez mindenekelőtt forráselemzést, szöveg- és képfeldolgozást, filmelemzést jelent, de a módszertani igényesség kiterjed a szövegalkotásra is: a diákok meghatározott történelmi helyzeteket elemezve, maguk is alkotnak „áltörténelmi” szövegeket. Ebben az esetben a diákok tanulása nem elsősorban új ismeretek gyűjtésére irányul, hanem arra, hogy megtanulják azokat a szakmai módszereket, technikákat, amelyekkel később majd értelmezhetik az eléjük kerülő ismeretlen szövegeket. Ebben a rendszerben tehát a „jó tanuló” nem az, aki minél több kész ismeretet tud egy adott történelmi témáról, hanem az, aki minél jobb hatásfokkal képes – a forráselemzés széles körben elfogadott szabályai szerint – feltárni különböző dokumentumokból az új ismereteket. Ebben az esetben a történelmi forráselemzések jól

Jakab György

98


összekapcsolhatóak a jelenkori audiovizuális médiaszövegek elemzésével. Érdemes azonban újra hangsúlyozni, hogy a forráselemzésre koncentráló pedagógiai törekvések mellett ez a modell sem mond le az általános történelmi műveltség kulturális közösségéről. Az általános készségek (kompetenciák) elsajátításának modellje22 Ez a modell a miénktől nagymértékben eltérő kulturális közegből, az USA-ból23 származik24. Ahhoz, hogy funkcióját jól megértsük, érdemes röviden kitérni a pedagógiai rendszer társadalmi hátterére. A múlt század közepéig az USA politikusai és oktatásirányítói szentül meg voltak győződve arról, hogy (többek között az oktatás segítségével) az Egyesült Államok a különböző népek „olvasztótégelyeként” fog majd működni, azaz fokozatosan ki fog majd alakulni egy olyan „ötvözetműveltség”, amelyet minden mástól megkülönböztethetően amerikai műveltségnek lehet majd nevezni. Ez lesz majd minden amerikai egységes és közös kultúrája. Ez az „olvasztótégely” koncepció azonban számos okból illúziónak bizonyult, s hamarosan – néhány elemtől eltekintve25 – le is mondtak a közoktatás szintjén kialakítandó általános műveltség követelményrendszeréről. Ennek egyrészt az egyéni jogok tiszteletben tartására irányuló amerikai mentalitás volt az oka, amely lényegében megakadályozta az egységes tárgyi tudás megtanítására vonatkozó pedagógiai törekvéseket. Gordon Győri János erről így ír: „az USA-ban alapvető emberi/ közösségi jognak tekintik azt, hogy az oktatás tartalma azon állampolgári közösség kívánalmainak feleljen meg, amely az adóiból fönntartja azt. Márpedig ez 15 ezer oktatási körzetben egyenként más és más értékeket, más és más célokat jelent; más és más hagyományokat a kultúrában, más és más viszonyulást a nyelvekhez…”26 Ilyen társadalmi körülmények között nyilvánvalóan nem lehet egységes általános műveltséget nyújtani az iskolákban. Roppant nehéz közös nevezőre hozni például a többnyire angolul sem beszélő több millió spanyol, illetve kínai bevándorló kultúráját és a már-már konszolidálódott hihetetlenül sokféle etnikum kultúráját. Ráadásul ebben az egyén jogaira koncentráló kultúrában az oktatásban „nem az az uralkodó koncepció, hogy a tanulók a tanár által képviselt kanonisztikus kultúrát sajátítsák el, hanem az, hogy a tanár képes legyen hozzásegíteni a tanulókat ahhoz, hogy a tanulók a saját kultúrájukat tudják a legértékesebben kibontakoztatni.” 27 Ebből következően az amerikai oktatáspolitika fokozatosan átfogalmazta céljait, és egy az európaitól radikálisan eltérő közoktatási rendszert hozott létre. Ez a pedagógiai rendszer már nem a hagyományos – európai értelemben vett – általános műveltség átadását tekinti feladatának. Legfőbb célja az általános készségfejlesztés, valamint a kifejezetten praktikus, a gyakorlati életvezetés szempontjából fontos ismeretek közvetítése. A többnyire tevékenységközpontú készségfejlesztő programok egyfelől a személyiség közvetlen formálására irányulnak: a diákok tanuljanak meg önállóan gondolkodni és dönteni, kreatív módon tevékenykedni, ismerkedjenek meg minél többféle tanulási technikával. A másik alapvető szocializációs funkció a különböző kultúrák (etnikumok, vallások, szubkultúrák) együttélésének, együttműködésének megalapozása és erősítése: a diákok tanuljanak meg jól kommunikálni bármilyen kultúrájú emberrel, fogadják el a másságot, tartsák be az együttélési szabályokat, tudjanak közösségben élni és dolgozni. Számunkra nyilván furcsa, de a közoktatás eredményességét nem valamiféle műveltségi kánonnak történő megfelelés adja, hanem az „életrevalóság” és a munkaerőpiacnak való

Jakab György

99


megfelelés: ha a leérettségizett diák képes magabiztos és önálló életvezetésre, és megállja a helyét a munkaerőpiacon. Tartalmi és módszertani szempontból mindez azt jelenti, hogy ez a pedagógiai rendszer az európai értelemben vett általános műveltség megtanítását az ott jóval szélesebb körű felsőoktatásba helyezte át. A közoktatás így nagyobbrészt a közvetlen gyakorlati életre vonatkozó ismeretekre – hogyan közlekedjünk, hogyan csináljunk költségvetést, hogyan szervezzünk meg egy kirándulást, hogyan nyújtsunk segítséget a bajbajutottaknak stb. – koncentrál. A társadalomtudományi oktatás is pragmatikus célokat követ: a dicső múlt helyett érthetően inkább a jelent helyezi előtérbe: az amerikai identitás (a zászló, a himnusz, az amerikai küldetéstudat: a demokrácia zászlóvivője stb.), és az egyéni jogok képviseletének technikáit igyekszik megtanítani. A készségfejlesztő pedagógia pedig ebben az értelemben nem más, mint tevékenységre épülő tapasztalati tanulás. Az általános és középiskola a diákok számára egy sajátos gyakorlótér, amelyben gyermekkoruktól kezdve közösen tevékenykednek, gyakorolják, fejlesztik alapvető készségeiket. Az általános készségfejlesztés lényege abban áll, hogy a pedagógiai rendszer szempontjából például lényegében mindegy, hogy egy diák a focicsapat tagjaként, egy színházi előadás szereplőjeként, vagy egy „osztálybuli” megszervezőjeként szerzi meg vagy erősíti együttműködési készségeit. A különböző szövegfeldolgozások esetében sem a szövegek tartalmára koncentrál elsősorban az iskola (bár nyilván az sem mellékes), hanem a szövegértés milyenségére. A diákok gyerekkoruktól kezdve különböző – tartalmi szempontból szintén nem igazán kötött – projekteken dolgoznak, illetve produktumokat hoznak létre. Ennek fő célja az, hogy az évek során önálló munkakultúrájuk alakuljon ki: tudjanak tervezni, kivitelezni, tudjanak másokkal együttműködni, tudjanak a hibájukból tanulni, új helyzetekhez alkalmazkodni stb. stb. Számunkra nyilvánvalóan furcsa az amerikai diákok európai értelemben vett műveletlensége, ami ráadásul egy mélyen antidemokratikus mozzanatot is hordoz: e szerint a felfogás szerint ugyanis nem kell mindenkinek rendelkeznie ezzel az értékes és közösségteremtő műveltséggel; a közösségnek nem feladata az esélyegyenlőség biztosítása, ez lényegében egyéni probléma. Legalább ennyire kezelhetetlen az is, hogy az oktatási rendszert nem a hagyományos értelmiségi kultúra határozza meg, hanem a meglehetősen embertelen és szellemtelen munkaerő-piaci szükségletek. Nyilvánvaló persze, hogy az amerikai pedagógiai rendszer megtanulandó előnyeit is hosszan lehetne sorolni – pragmatikusság, hatékonyság, jövőre orientáltság stb. –, de itt most nem ez a feladatunk. Bármi is legyen azonban a véleményünk, az amerikai mentalitás megismerését nem kerülhetjük el, hiszen a globalizációnak nevezett amerikanizálódás bennünket is egyre inkább meghatároz. Számtalan kulturális ütközés várható az elkövetkező években az oktatás területén is.28 Hovatovább és miszerint...? Előttünk van három modell, amelyek azonban eltérő célokat, tartalmakat, módszereket, különböző iskolaszervezési technikákat, tanár- és diákszerepeket tartalmaznak. Melyiket szeressük? Gyermekes módon persze rávághatnánk: mindegyiket! Gyűjtsük össze mindegyik modell előnyeit, gyúrjuk össze az előnyös tulajdonságokat, aztán… „ha kisült már ide véle”! A gyakorlatban persze mindez jóval bonyolultabb. Mit csináljon

Jakab György

100


szegény történelemtanár, ha megkeresi őt az egyszerű diák és korszerű történelemtudást kér tőle? • Ha úgy gondolja, hogy gazdag történelmi műveltséget, nemzeti identitást, a közösséghez való tartozás „nyelvét és élményét” kell átadnia a diáknak, akkor az egyetemes és nemzeti múlt minél teljesebb történetének megtanulását kell szorgalmaznia. Annyiban persze „haladhat a korral”, hogy már nem erőlteti a hagyományos iskolai tanulási módokat, hanem egyéni – a diákra szabott – tanulási formát talál ki számára (könyvek, audiovizuális segédanyagok, internet stb.). Ha még szaktudományos értelemben is korszerű akar lenni, akkor „ráönti” a diákra az aktuális történelemtudomány sokszínű, ám roppant szkeptikus posztmodern világát.29 • Ha azonban úgy gondolja, hogy a hagyományos tananyag csak felszínes „keresztrejtvény-műveltséget” ad, s nem biztosítja a múlt tényleges megértését, akkor a különböző típusú kutatási és elemzési technikák elsajátítását és gyakorlását szorgalmazza elsősorban: szöveg-, kép- és filmelemzést, különböző dokumentumok és korszakok összehasonlítását. Ha korrekt módon tanít, akkor nem kis régiségbúvárt nevel, hanem nyitott, önállóan gondolkodó kíváncsi embert, aki jó szakmai eszközöket kapott ahhoz, hogy eligazodjon a társadalomban. • Ha úgy gondolja, hogy a gyakorlati életben haszontalan történelmi ismeretek és történetkutatási módszerek átadása helyett a történelem tantárgy a történeti szemlélet átadásában és általános (gondolkodási, kommunikációs, tanulási, együttműködési stb.) készségeinek fejlesztésében tud a leghatékonyabban segíteni a diáknak, akkor történelmi projektek keretében dolgozik együtt a diákkal. Egy ilyen projekt lehet akár egy középkori katedrális makettjének elkészítése, egy történelmi szituáció, döntéshelyzet dramatikus rekonstruálása, élő vagy számítógépes30 szerepjáték alkalmazása. Mindezt azonban az adott iskolai struktúrában, az adott órakeretben, a jelenlegi helyzetben sem külön-külön, sem pedig egyszerre nem lehet megvalósítani. Ha nem akarjuk, hogy Karinthy fafejű diákja visszakérje az iskolapénzt – hogy csak ismereteket bifláztattak vele, s nem kapott szakmai és általános készségeket; vagy hogy csak játszadoztak vele komoly tanulás helyett, vagy csak mindenbe belekaptak…–, akkor közösen, hosszú konfliktuskezelő viták révén kellene kimunkálnunk a történelem tantárgy új arcát.

Jegyzetek A most következő írás a 2010. június 24–25-én Érsekújváron megtartott nemzetközi konferencián – Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918–2010. – elmondott előadás jelentős mértékben kibővített anyagát tartalmazza. Fontos még itt kiemelni, hogy az említett előadás szervesen kapcsolódott Viliam Kratochvíl, valamint Vajda Barnabás előadásához. Az összetartozás keretét az adja, hogy valamennyi előadó az úgynevezett Közös szlovák-magyar történelemkönyv kimunkálásán dolgozik: az érsekújvári előadások a közös munka pedagógiai hátterét és oktatáspolitikai előfeltételeit igyekeztek bemutatni. 2 Szabó László Tamás: A „rejtett tanterv”. Gyorsuló idő. Budapest, 1988. Magvető Kiadó, 229. 3 Komoróczy Géza: Kisebbségekből álló társadalom. In: Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Metamorphosis historiae. Budapest, 1992. Századvég Kiadó 1

Jakab György

101


Ebben az esetben az együttműködés szerves jellegén és partneri viszonyán van a hangsúly, hiszen jól tudjuk, hogy az iskola és a pedagógusok korábban is fontos kulturális szerepet játszottak egyegy település életében. A partneri együttműködésre jó példa az ún. Általános Művelődési Központ (néhány Magyarországon is található, például Pécsett, Debrecenben), amely közös fenntartás alatt működtet iskolát, könyvtárat, művelődési házat, civilközpontot stb.). 5 Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a mindenkori elit az iskolarendszert sok esetben inkább csak eszközként, intézményes szűrőként használta a társadalmi mobilitás szabályozására: nem a tudás megszerzése volt a fő cél, hanem a diplomához jutás, ami biztosította a társadalmi előmenetelt. Mindez az iskola, illetve a pedagógusok presztízsét nem befolyásolta túlságosan. 6 Emil Durkheim nyomán Robert K. Merton a következőképpen fogalmazza meg az anómia fogalmát: „Az anómiát (…) a kulturális struktúrában bekövetkező zavarnak tekintjük, ami főleg akkor fordul elő, ha éles ellentét mutatkozik egyfelől a kulturális normák és célok, másfelől a csoport tagjainak társadalmilag strukturált lehetőségei között, hogy e normáknak megfelelően cselekedjenek… Ha a kulturális struktúra és a társadalmi struktúra között nincsen összhang, ha tehát az előbbi olyan magatartásokat és beállítottságokat igényel, amelyeket az utóbbi eleve kizár, akkor zavar támad a normák működésében, a normanélküliség állapota következik be.” Robert K. Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Társadalomtudományi könyvtár. Budapest, 1980. Gondolat Kiadó, 394–395. o. 7 Mint a zárt ideológiai rendszerekben – kereszténység, marxizmus stb. –, amelyek minden véleményt beolvasztanak ideológiájukba, tehát minden és mindennek az ellenkezője is megtalálható bennük, illetve mindenki megtalálhatja bennük a saját „Istenét”, a saját igazát. 8 Ebben az esetben azért nem olyan látványos az egymást kizáró elemek együttes jelenléte, mert a történelemérettségi két szintje bizonyos mértékben lehetővé tette a kétféle szemlélet elhatárolását. 9 Sok tekintetben előrelépésnek tekinthető, hogy a második NAT (2003) követelményrendszeréből már kimaradtak a tételes történelmi ismeretek, ez az oktatáspolitikai dokumentum tehát csak a képességfejlesztő követelményrendszert tartalmazza. A tényleges iskolai gyakorlatot azonban ez a dokumentum nem igazán szabályozza még. 10 Bővebben: F. Dárdai Ágnes–Kaposi József: Az új történelem érettségiről, avagy a megőrzés és megújítás egyensúlyának kísérlete. Új Pedagógiai Szemle, 2004/11. 1–11. o. 11 Gondoljunk csak Pavlov kísérletnek nevezett híres kutyakínzására: a kísérlet során egy kutyát megtanítottak arra, hogy ha karikát mutatnak neki, akkor enni kap. A kutya mindezt kiválóan megtanulja, ha karikát lát, akkor nyáladzani kezd és várja az ennivalót. Ezután arra kezdik kondicionálni, hogy ha ellipszist mutatnak neki, akkor ezután nagyon komoly verés következik. A kutya ezt is elsajátítja, amennyiben ellipszist lát, akkor félni és menekülni kezd. Ezután következik az igazi állatkínzás: az ellipszist ugyanis fokozatosan elkezdik összenyomni és lesz egy pont, amikor a kutya már nem tudja megkülönböztetni, hogy kört vagy ellipszist lát. Először nyáladzani, majd félni kezd, aztán egyre agresszívebb és vadabb lesz, majd egy idő után teljesen apatikussá válik. 12 Az anomikus viszonyokra történő lehetséges személyes magatartásformák széles skáláját írja le Robert K. Merton már idézett művében (409–448. o. között.) 13 Bibó István: A német hisztéria okai és története. I.m. Összegyűjtött művek I. Budapest, 1986. Magvető Kiadó, 377–378. o. között. 14 Félreértés ne essék: nem az a cél, hogy a különböző pedagógiai kultúrákat egy közös nagy kompromisszumba gyömöszöljük – mint ez a későbbiekben látható is lesz, ez nem is igazán lehetséges –, hanem a sokféleség hatékonyabb kommunikációjának a megteremtése. 15 Nagymértékben nehezíti a párbeszédet az a 19. századi beidegződés is, amely szerint a múltnak csak egyetlen objektív, tudományosan is leírható története van, így az eltérő ideológiájú, történelemszemléletű csoportok között még szofisztikus háborúskodás zajlik arról, hogy ki képviseli az „igazi nemzeti érdeket”, a jobb felfogást, ki a jobb vagy rosszabb magyar. 4

Jakab György

102


A három legjellemzőbb tanulás- és tudásszerveződési forma – műveltség, szakértelem, kompetencia – elemzésekor Csapó Benő felosztására támaszkodom. In: Csapó Benő: A képességek fejlődése és iskolai fejlesztése. Bp., 2003. Akadémia Kiadó 92–95. oldal között. 17 Gerő András: Képzelt történelem. Budapest, 2004. PolgART Kiadó; Romsics Ignác: A történetíró dilemmája. http://www.mindentudas.hu/romsics/20040729romsics.html; Ormos Mária: Történelem és a történelemtudományok. Budapest, 2003. Nemzeti Tankönyvkiadó, Európai Iskola sorozat 18 A történelemérettségi, illetve az ún. állampolgársági vizsga például a néprajzkutatók szerint nagymértékben hasonlít a törzsi beavatási szertartásokhoz, amikor az avatandó személyeknek – a testi próbák után – számot kellett adniuk arról, hogy a „bozótiskolában” mennyiben sajátította el azt a mások számára „titkos nyelvet”, amely a törzs alapvető hagyományait (a törzs eredetmítoszát és a „szellemhősök történetét) tartalmazta. Bővebben lásd: Julius Lips: A dolgok eredete. Budapest, 1962. Gondolat Kiadó, 274–275. o 19 Bővebben lásd Dárdai Ágnes: A történelem tanításának és tanulásának módszerei és stratégiái: Elméleti segédanyag. In: Tanári kincsestár. Történelem. 2003. november., illetve Gyáni Gábor: Posztmodern kánon. Budapest, 2003. Nemzeti Tankönyvkiadó, Európai Iskola sorozat. 20 Többek között ezt a tanítási formát nevezte – s ajánlotta a magyarországi történelemtanárok figyelmébe – Knausz Imre „mélységelvű” történelemoktatásnak. Az általa leírt „mélységelvű szemlélet” természetesen többféle tanítási módszer lehetőségére utal. Bővebben: Knausz Imre: A történelmi műveltségről. In: Donáth Péter–Farkas Mária (szerk.): Filozófia – művelődés – történet. Budapest, 2004. Trezor Kiadó, 213–230. 21 A legbátrabb módon a kétszintű érettségi hirdette meg a „forrásközpontú történelemoktatás” jogosultságát és magyarországi érvényességét. 22 A kompetenciafejlesztés pedagógiájáról az utóbbi időben könyvtárnyi irodalom születet. Itt csak jelzésképpen említek két művet. Csapó Benő: Oktatás az információs társadalom számára. Magyar Tudomány, 2004/12.; Zsolnai József: Alkotó pedagógia és tudástársadalom. E-Világ, 2002. Különszám (http://www.pointernet.pds.hu/ujsagok/evilag/2002/00/evilag-06.html) 23 Természetesen az amerikai oktatási rendszer roppant differenciált: sokféle sokszínű iskolát tartalmaz a szülői igények és a társadalmi „megrendelések” alapján. A most következő sematikus ismertető legfőképpen az amerikai pedagógiai rendszer európaitól eltérő hangsúlyaira kíván rávilágítani. 24 Ennek a modellnek az elemeit az idők folyamán persze számtalan oktatási rendszer átvette. Szisztémáját megfigyelhetjük az ausztrál, angol, kanadai és a svéd oktatási rendszerben és a nemzetközi érettségi bizonyos részeiben is. 25 Ilyen például az alapvető állampolgári jogok ismerete, amelyet minden amerikai állampolgárnak kötelező elsajátítania. 26 Gordon Győri János: Irodalomtanítás és pedagógusképzés. Egy összehasonlító irodalomtanításvizsgálat pedagógusképzési konzekvenciái. Pedagógusképzés, 2004/2. 9. o. 27 Gordon Győri János: Uo. 10. o. 28 Gondoljunk csak napjaink felsőoktatási reformfolyamatára, amely „bolognai folyamat” néven híresült el. Ennek eredményeképpen a hagyományos értelemben vett általános műveltség megalapozása átkerül a felsőoktatási tanulmányok első felére, ami radikálisan átalakítja majd a középfokú oktatást és a felsőfokú oktatást is. 29 Gyáni Gábor: Mit várhat az iskola a szkeptikus történetírástól? Új Pedagógiai Szemle, 1997/4. 94–101. o. 16

Jakab György 30

103


Ha jól belegondolunk, akkor a tanárok által okkal-ok nélkül kiátkozott szerepjátékok, történelmi társasjátékok (pl. Diplomacy) vagy számítógépes játékok – pl. „Pro Libertate, 1848, The War of American Independence, Civilization I–IV., Age of Empires I–III. stb. – bizonyos tekintetben közelebb állnak a készségfejlesztő pedagógiához, mint a hagyományos történelemórák: erősítik a stratégiai gondolkodást, fejlesztik a komplex, többszempontú erőterekben való gondolkodás képességét, a döntéskészséget, a felelősségvállalás, illetve a hibákból való tanulás készségét. A kérdés csak az, hogy a magyarországi oktatási rendszer mennyire tudja és akarja átvenni azokat az amerikai törekvéseket – az úgynevezett „köztörténetírás” elemeit, amely a médiában megjelenő történelmi tárgyú anyagokat is igyekszik beépíteni a tananyagba vagy az úgynevezett „edutainment” programját, amely a számítógépes játékok és az iskolai oktatás összekapcsolását tűzi ki célul –, amelyek a történelemoktatás világának kiszélesítésére irányulnak.

Limes

105

Szemle

A kánon határa

Ľudovít Štúr legújabb életrajzáról*

Ľudovít Štúr a szlovák nemzeti panteon legfontosabb alakja, ám a magyar történészek vele kapcsolatos ismeretei kifejezetten hiányosak. Pedig élete érdekes és releváns lehetne a magyar történészszakma művelői számára is, hiszen a 19. századi Magyarországon élt, egy magyarországi politikai napilap alapító-főszerkesztője, a magyarországi utolsó rendi országgyűlés képviselője, több magyarországi egyesület alapítója, a magyar koronázó város líceumának tanára volt. Szuggesztív személyiségének, szervezőkészségének, érdekérvényesítő képességének köszönhetően a sok szempontból egylényegű magyarországi társadalmon belül létrejött egy alternatív, szlovák nemzeti társadalomszerkezet, amely ugyan több generáción keresztül egy szűk értelmiségi elitrétegből állt csupán, de Štúr vezetésével néhány év alatt (1836 és 1849 között) olyan hagyományokat, kultúrahordozó instrumentumokat, közösségi mítoszokat teremtett vagy tett gyakorlatban alkalmazhatóvá, amelyekre nyolcvan *

évvel később, 1918-ban alapozni lehetett egy önálló, többmilliós nemzeti közösség szellemi gyökereit és közösségtudatát. Štúr ugyanakkor a szlovákok számára sem volt adott, hanem „fel kellett fedezni”: halálakor még nem volt magától értetődő napjainkban már teljesen egyértelmű szerepe. Ezt mutatja, hogy az első (egyébként létrejöttének folyamatát tekintve inkább visszaemlékezésnek tekinthető), teljességre törekvő, ám végül csonkán, befejezetlenül hagyott életrajz csak halála után negyed századdal, 1881-ben jelent meg, legközelebbi barátja, Jozef Miloslav Hurban tollából.1 Azóta népszerűsítő biográfiák, akadémiai tanulmánykötetek és regényes életrajzok tucatjai látták meg a napvilágot, a 130 évre visszatekintő szlovák Štúrhistoriográfiának azonban kiterjedtsége ellenére látványos hiányosságai vannak. Helena Turzerová 1913-as, francia nyelvű, a Sorbonne-on, doktori disszertációként írt munkája2 óta senki sem vállalkozott egy új kutatásokon alapuló nagymonográfia megírására, sőt Turzerová (később szlovákra is lefordított) könyve sem épült be a szlovák Beáta Mihalkovičová: Ľudovít Štúr. történetírás hivatkozási rendszerébe. Sprievodca po expozícii Ľudovít Štúr – od Ennek az állapotnak pedig komoly štúdia k činom. [Ľudovít Štúr. A Ľudovít Štúr hátránya, hogy a Štúr pályáját – jellegéből – a tanulmányoktól a tettekig – kiállítás kalauza] Modra, Slovenské národné múzeum – Mú- adódóan töredékes módon – ábrázoló tanulmánykötetek vagy a korábbi eredmézeum Ľudovíta Štúra v Modre, 2009. 151.

Limes

106

nyeket összefoglaló népszerűsítő életrajzok szerzői hajlamosak megkerülni az életúttal kapcsolatban felmerülő alapvető problémák egész sorát. Štúr kanonizált életrajza alapján ugyanis nem tudunk választ adni például arra a kérdésre, hogy miként tartotta el magát? Hivatalt nem vállalt, tanári állása után nem kapott, képviselői pozíciója után nem kért honoráriumot, az általa alapított újságból minimális bevétele lehetett. Így nem tudjuk, hogy milyen mértékben függött nagyhatalmú szerb, horvát és orosz támogatóitól, politikai nézeteit (és amikor erre lehetősége volt, céljait) mennyire kényszerült az ő elvárásaikhoz igazítania? Ennek tükrében lehet érdekes 1848–1849es szerepvállalása, amely szlovák szemszögből nemzeti felszabadításként, magyar szemszögből hazaárulásként jelenik meg. Ha (az adott nemzeti narratíván belül) elismerjük mindkét értelmezés legitimitását, szükséges lenne Štúr szerepét a maga komplexitásában elemezni. Ez idáig nem képezte szaktudományos kutatás tárgyát az sem, hogy Štúr rengeteg szállal kötődött a korabeli magyarországi evangélikus társadalomhoz, és így a (többségében ekkor már magyar anyanyelvű) evangélikus főnemességhez is, ám ez is csupán leegyszerűsítve, Štúr nemesség-ellenességén keresztül mutatkozik meg a szakirodalomban. A vele kapcsolatban álló személyeket is két csoportra osztja a szlovák kánon: szlovákellenesekre és szlovákokra (szlovákpártiakra), ahelyett, hogy megvizsgálnák Štúr kapcsolathálózatának összetettségét, a viszonyrendszerek sokféleségét és súlypontjait is. A családalapításhoz és általában a nőkhöz való, meglehetősen ellentmondásos viszonyát sem problematizálta a történetírás. 3 Štúr ugyanis, bár alkalma többször lett volna rá, sosem nősült meg, sőt a korabeli Ifjú Európa nemzeti mozgalmai között egyedülálló módon követőinek is megtiltotta a házasságot. Ennek ellenére alaposabban senki nem vizsgálta e szokat-

Szemle lan előírás esetleges társadalmi, lélektani vagy szexuális orientációbeli hátterét. Valószínűleg e megkerülhetetlen s máig megválaszolatlan, a szlovák nemzeti emlékezetet sokszor alapjaiban kikezdő, s ilyen formán kifejezetten nyugtalanító kérdések miatt tartózkodott a szlovák történettudomány az utóbbi évtizedekben Štúr életének szisztematikus kutatásától, hiszen, ahogy Ivan Kamenec írja: „Štúr személyisége a maga sokrétűségével és jelentőségével sohasem volt és nem is lesz soha kizárólag tudományos kutatás és a belőle eredő racionális interpretáció tárgya. Többé vagy kevésbé mindig Szlovákia politikai és közélete, a szlovák társadalom történeti tudata által reflektált tényező volt.”4 A szlovák történészek ezért megelégedtek az addigi eredmények újrafogalmazásával, népszerűsítő életrajz utoljára 1988-ban jelent meg, 5 azóta pedig – a jelen recenzió tárgyát képező kötet megjelenéséig – összesen három említésre méltó könyv született. Az 1997-ben kiadott, Ľudovít Štúr a múlt és jelen koordinátarendszerében címet viselő konferenciakötet tanulmányai azonban a legritkább esetben próbálják átlépni a kánon határait, és szinte egyáltalán nem tesznek kísérletet a Štúr-kép átformálására.6 Noha Gabriel Viktor politikai pamfletje érdekes kérdéseket vet fel, ugyanakkor vulgármarxizmusa, szakmaiatlansága és nyilvánvaló tévedései miatt aligha vehető komolyan.7 Egyedül az OS tematikus száma tesz kísérletet Štúr átértelmezésére, a historiográfia és az emlékezettörténet terepén maradandót alkotva, ám az életút és a személyiség újrarajzolása itt is elmarad.8 Ezért is van nagy jelentősége annak a könyvnek, amely a legutóbb tűzte ki célul Štúr életének szaktudományos alapú népszerűsítését, már csak azért is, mert hosszú évek óta ez az egyetlen, könyvpiaci forgalomban hozzáférhető életrajz. A szerző Beáta Mihalkovičová, a modori Ľudovít Štúr Múzeum igazgatóhelyettese.

Limes

107

A múzeum elsődleges feladata a Štúrral kapcsolatos szlovák nemzeti emlékezet gondozása és folytonosságának biztosítása, a kötet pedig – ahogy alcíme is jelzi – e múzeum tárlatát bemutató kalauzként határozza meg magát. Meglehetősen bonyolult Mihalkovičová kutatói pozíciója, hiszen munkájának egyrészt – ha múzeumi tárlatkatalógus funkcióját tekintjük – meg kell erősítenie a szlovák nemzeti emlékezet addig kialakult Štúr-képét (így aligha állíthatja a kutatás fókuszpontjába például a fenti kérdéseket), másrészt viszont azt is meg kell fogalmaznia, hogy a 21. század elején hol lehet és kell feltétlenül átírni az addig érvényes életrajzi kánont. Az ennek a kettős követelményrendszernek való megfelelés igényét nyomon követhetjük Mihalkovičová könyvében, amely azonban természetesen – a kötet jellegéből adódóan – jelentősen nem térhet el a kanonizált válaszoktól. Kronologikus sorrendben haladva először a Štúr szülőfalujában, Zayugrócon eltöltött évektől kezdve, a győri, majd a pozsonyi időszakon át mutatja be fiatalkorát. A szerző külön fejezetben foglalkozik az életút egyik legfontosabb fordulópontjával, a Marie Pospíšilovához fűződő viszonnyal. A Štúrral korábban kapcsolatban álló cseh könyvkereskedő, Jaroslav Pospíšil húgával kialakuló viszonyt ugyanis Štúr a források szerint azért szakította meg, mert ekkor döntötte el, hogy egész életét a szlovákságnak fogja szentelni. Az 1840-es évek egyes, a szlovák politikai és közéleti érdekérvényesítési potenciált erősítő kezdeményezései (a szlovák sérelmeket felsoroló 1842-es felségfolyamodvány, a szlovák irodalmi nyelv 1843-as kodifikációja, a Tatrín egyesület, a Szlovák Nemzeti Újság vagy a képviselői pozíció) is külön fejezetet kaptak. A könyv utolsó harmadában tematikus írások szerepelnek (Ľudovít Štúr mint tanár, Ľudovít Štúr és a nyelvészet, Ľudovít Štúr és a filozófia, Ľudovít Štúr és

Szemle az irodalom, Ľudovít Štúr mint újságíró, Ľudovít Štúr és a politika). Hozzá kell azonban tennünk, hogy az előző fél évszázad Štúr-historiográfiájával összevetve Mihalkovičová több alkalommal is kísérletet tesz a statikussá váló kanonikus határok átlépésére, és a szlovák történetírás által egyébként jól ismert források figyelmesebb, értő olvasásával új megközelítéseket is alkalmaz, vagy épp olyan adatokat hoz felszínre, amelyek addig ismeretlenek voltak (például Štúr és az Osztroluczky család vagy Štúr és Marie Pospíšilová viszonyával kapcsolatban). A kötet lezárásaként pedig sorra veszi Štúr életének azon részét, amelyet szerinte (ha rendelkezésre állnának a források), érdemes volna kutatni, s ezeket az eddigi Štúr-szakirodalomban szokatlan módon a magánélet rétegeiben jelöli meg. Érdemes néhány szót ejteni a könyv külleméről is, kivált a képanyagáról. Ami első pillantásra szembetűnő, az a kötet igényessége. Természetes, hogy egy ilyen típusú kiadványban a Štúr-ikonográfia legismertebb, korábban több tucatnyi könyvben leközölt elemei szerepelnek, ám ez esetben a legjobb minőségben. Emellett markánsan beazonosíthatjuk azt a törekvést is, hogy a kánon ikonográfiai részét alaposan kibővítse, sőt meghaladja a kötet képanyaga. Elfogadva tehát, hogy a szlovák történeti kánonnak megvan a maga legitimitása és jól meghatározható érvényességi köre, és ezen belül értelmezve Beáta Mihalkovičová könyvét, megállapíthatjuk, hogy elérte a két kitűzött célt, vagyis körültekintően és precízen foglalta össze a szlovák történettudomány eddigi eredményeit, valamint sikerült rámutatnia azokra az irányokra, amelyek mentén a szlovák szakmai és a szélesebb olvasóközönség számára újraértelmezhető Štúr élete. Demmel József

Limes

108

Szemle

Jegyzetek Legutóbbi kiadása: Jozef Miloslav Hurban: Ľudovít Štúr. Rozpomienky. Bratislava, Slovenské vydavateľstvo krásnej literatúry, 1959. 2 Helene Tourtzer: Louis Stúr e l’idée de l’ indépendance Slovaque (1815 – 1856). Paris, 1913. 3 Az egyetlen ilyen témájú cikk is leginkább a témával kapcsolatos legendaképzésre szolgál. H[elena] Turcerová-Devečková: Z intímneho života Štúrovho. In: Živena, 1928. 48–54. 4 Ivan Kamenec: Bitka o buditeľa. In: Ľudovít Štúr – mŕtvy alebo živý. OS – Občianská spoločnosť, 2007/1. 48.

1

Ján Hučko: Život a dielo Ľudovíta Štúra. Martin, Osveta, 1988. 6 Ľudovít Štúr v súradniciach minulosti a súčasnosti. Zost.: Imrich Sedlák. Martin, Matica slovenská, 1997. 7 A kötet eredetileg az 1980-as években szamizdat formájában jelent meg, magyar kiadását lásd. Gabriel Viktor [Ladislav Szalay]: 1848–1849 legendája a szlovák történetírásban. Pozsony, Kalligram, 1999. 8 Ľudovít Štúr – mŕtvy alebo živý. OS – Občianská spoločnosť, 2007/1. 5

Limes

109

Szemle

Források a Muravidék történetéhez*

A magyar és szlovén történetírás nem bővelkedik kifejezetten a Muravidék történetét tárgyaló művekben. Talán ezt is szem előtt tartva döntött kutatók egy csoportja úgy, hogy Molnár Andrásnak, a Zala Megyei Levéltár igazgatójának a kezdeményezésére Források a Muravidék történetéhez címmel szöveggyűjteményt állít össze. A Vas- és a Zala Megyei Levéltár közös kiadványaként napvilágot látott kötet munkálataiban szlovén kutatók is részt vettek, akikkel a vasi és zalai levéltárak munkatársai a nyolcvanas évek óta szoros szakmai kapcsolatban állnak. A kiadvány összeállítása mintegy hat évig tartott, és közel harminc szakember működött közre benne. A szöveggyűjtemény az egykor a történelmi Magyarországhoz tartozó Muravidék régió történeti forrásainak bemutatására vállalkozik. A trianoni békeszerződéssel a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz (1929tól Jugoszláv Királyság) csatolt mintegy 1000 km²-nyi kiterjedésű, azelőtt nagyrészt Vas, kisebb részben Zala megyéhez, ma a Mayer László – Molnár András (szerk.): Források a Muravidék történetéhez I-II. (Viri za zgodovino Prekmurja I–II.). Vas Megyei Levéltár – Zala Megyei Levéltár, SzombathelyZalaegerszeg, 2008. I. kötet: 408., II. kötet: 376.

*

Szlovén Köztársasághoz tartozó, mindig is jórészt szlovénok lakta terület a magyar átlagember számára kevéssé ismert. A térséget gyakran tanult emberek is összekeverik a szomszédos horvátországi Muraközzel. A Muravidék ma Szlovénia gazdaságilag kevésbé fejlett mezőgazdasági területe, amely Prekmurje néven külön régiót képez. Nagyobb városai Lendva (Lendava) és Muraszombat (Murska Sobota), utóbbi a gazdasági és kulturális központ szerepét tölti be. Molnár András terjedelmes bevezetőjében kitér a kötetek keletkezésének körülményeire, és röviden bemutatja a régió elhelyezkedését, kialakulásának történetét. Hosszasan tárgyalja a Muravidék és lakosainak elnevezéseit a különböző korszakokban, korrekt tájékoztatást nyújtva a terület helyzetének változásairól. Az első kötet a 871 és 1849 közötti majd ezer év válogatott forrásainak gyűjteménye, a második pedig az 1850 és 1921 közötti korszak dokumentumait mutatja be. A tetszetős, kétnyelvű (szlovén és magyar) kétkötetes munka műfaja szöveggyűjtemény, tehát nem levéltári forrásközlő műről van szó. Nem kifejezetten szaktudósoknak szánták, célja a közös múlt szélesebb közönség számára történő bemutatása lehet. Népszerűsítő, ismeretterjesztő könyvnél azonban többről

Limes

110

beszélhetünk, hiszen számos eddig soha meg nem jelentetett forrásdokumentum, illetve azok részletei találhatóak benne. A dokumentumrészletek végén szerepel azok pontos forrása is, ezek tanulmányozásából pedig kiderül, hogy nem kizárólag levéltári anyagot dolgoztak fel a szerzők – sok könyv- és újságcikk-részlet is helyet kapott. Az összesen közel nyolcszáz oldalas művet betűrendes földrajzinév-mutató és remek színes kép- és térképmelléklet egészíti ki, valamint CD-ROM-ot is mellékeltek, amely megkönnyíti a dokumentumok közötti keresgélést. A változatos dokumentumokhoz írt közérthető és színvonalas bevezető, magyarázó sorok általános tudnivalókat tartalmaznak. A történelmi háttér rövid felvázolásával számos hasznos információval gazdagítják a térség története iránt érdeklődő olvasót, miközben egyes közölt források minden bizonnyal a témával foglalkozó szakembereknek is mondhatnak újat. A szerkesztők az egymást időrendben követő dokumentumok válogatásánál ügyeltek arra, hogy a magyar történelem minden fontos fordulópontjáról szóljanak, bár egyes források csak közvetve kapcsolhatóak kifejezetten a tárgyalt régióhoz. Megfigyelhető tehát, hogy a szöveggyűjtemény összeállítóinak céljai között szerepelt, hogy általános képet adjanak a magyar történelem egészéről. Ennek jelentőséget a mű kétnyelvűsége adhat, hiszen annak szlovén olvasója is megismerkedhet Magyarország történetének legfontosabb eseményeivel. A kötetek így amellett, hogy a Muravidék szlovén és magyar lakosai számára lehetőséget adnak szülőföldjük történetének jobb megismerésére, a két ország, a két nemzet közeledéséhez is hozzájárulhatnak. A politikatörténeti források mellett különösen értékesek a társadalom- és művelődéstörténeti jellegű iratok, illetve dokumentumrészletek, melyek elolvasásá-

Szemle val betekintést nyerhetünk a különböző társadalmi csoportok mindennapjaiba is. Az olvasó a politika- és hadtörténeti eseményeken kívül megismerkedhet a polgárság és az alsóbb társadalmi rétegek kultúrájával, öltözködésével, lakhelyével. A változatos foglalkozások, szokások bemutatása szemléletesen világítja meg a különböző korok hétköznapjait. A középkori dokumentumok között szerepelnek a magyar királyok adománylevelei és a valamiképpen a régióhoz köthető nemeseket említő oklevelek, illetve olyan történelmi eseményeket próbálnak felidézni, melyekben azok részt vettek. Fontosak a térség jelentősebb városaihoz kapcsolódó, illetve azok helyzetét, kiváltságait, adózását bemutató dokumentumok, de olyan témákba is betekintést nyerhetünk, mint a muravidéki protestánsok helyzete, a lutheránus és kálvinista felekezethez tartozók küzdelmei, a boszorkányperek menete, a végrendeletírás vagy éppen egy házassági szerződés. Érdekesek a török pusztításról, a nemesi családok rivalizálásáról, a parasztfelkelésekről, a járványokról, természeti csapásokról, valamint a népszámlálási adatokról szóló források. Figyelmet érdemlőek azok a dokumentumok, amelyek a magyarországi szlovénséget (a többi nemzetiséghez hasonlóan) a magyaroknál jobban sújtó tengerentúli kivándorlással vagy a muravidéki városokban nagy számban letelepedett zsidóság helyzetével foglalkoznak. A források sokszínűek, a szerkesztők szemmel láthatólag törekedtek arra, hogy minden területre kiterjedjenek. A források a 16. század közepéig jórészt latin nyelvűek, ezeknek csak magyar és szlovén fordítását közlik. Az eredetileg is magyar nyelvű források helyesírását, nyelvezetét modernizálták. A muravidéki szlovén nyelvjárásban fennmaradt szövegek mai szlovén irodalmi nyelven is olvashatóak, de található egy szerb nyelvű dokumentum is, melynek azonban hiába keressük a szlovén fordítását. A kötetekben olyan ér-

Limes

111

tékes szlovén nyelvű forrásokat is találunk, mint Luther 1595-ben szlovénre fordított prédikációs könyvének részlete vagy a legrégebbi muravidéki szlovén nyelvjárásban íródott dokumentumként számon tartott, a zsidahegyi szőlőbirtok bérbeadásáról szóló 1643-as martyánci egyezség szövege, de megismerkedhetünk Anton Trstenjak neves szlovén néprajzkutató útleírásának részletével is. Ez utóbbiból megtudhatjuk, miként vélekedett a helyiekről a Stájerországból érkező szlovén tudós. A Muravidék szlovén többsége anyanyelvén magát mindig is szlovénnek nevezte, az ezeréves magyar politikai, gazdasági és kulturális hatás azonban a mai napig érezhető. A szöveggyűjtemény forrásai szólnak a muravidéki szlovének szokásairól is – remek részleteket találhatunk többek között a felsőszölnöki Kossics József írásaiból –, az olvasó olyan érdekességeket olvashat, mint a füstöskonyhás házakról szóló forrás. A helyiek eredetéről kreált különböző elméletekről is sok szó esik. A valósághoz legközelebb Bitnitz Lajos állhatott, akinek 1819-es, a pesti Tudományos Gyűjteményben publikált írását idézi a mű, melyben az itteni lakosok szláv eredetét hangsúlyozza, elvetve a vandál eredetről szóló teóriát. Ám Lülik István 1833-as kéziratos tankönyvének részletében ez utóbbiról is olvashatunk. A 19. század közepén sor került az osztrák tartományokban és a Magyarországon élő szlovének közötti kapcsolatfelvételre, az egyesítésre való törekvések ekkortól datálódnak. Ennek a korszaknak érdekes forrása a Vas vármegye alispánja által Szemere Bertalannak küldött levél is, melyben az illír propaganda veszélyére hívja fel a magyar belügyminiszter figyelmét,

Szemle és arról tájékoztatja, hogy ennek megakadályozására útlevélvizsgáló őröket állított a határszélen. A dualizmus időszakában jelentkező magyarosító törekvésekről is sok dokumentum került a műbe, szó esik a helységnevek magyarosításáról, a magyar nyelv tanításának szorgalmazásáról és az 1880-as évektől különösen erőltetett névmagyarosításról is szerepel forrás. Idézik az 1897-ben létrehozott Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület alapszabályát is, melynek célja „a Vasmegye muraszombati és szentgotthárdi járásában és Zala megye alsólendvai járásában lakó vend ajkú nép körében a magyar nyelv, közművelődés és a hazafias szellem terjesztése” volt. A nemzeti identitás szempontjából érzékenyebb szlovéneknek minden bizonnyal feltűnik, hogy a kötetekben sok helyütt használják a magyarosító törekvések idején meghonosodott, ellentmondásos vend népnevet (a forrásokat megelőző magyarázó szövegek némelyikében, a képaláírásokban), holott a bevezetőben helyesen olvashatjuk a szerkesztőtől, hogy az a magyarosítás miatt „a szlovénség körében megbélyegzéssé, ellenszenvessé vált”. A harmadik kötet elkészítését a szlovén szakemberek vállalták. Az 1921-től 1991ig tartó korszak Muravidékhez köthető forrásait bemutató, előkészületben lévő gyűjtemény is nagy érdeklődésre tarthat számot, különösen az 1941 és 1945 közötti időszak forrásai lehetnek majd érdekesek a magyar olvasóközönség számára. Megjelenésével remélhetőleg a már elkészült két kötethez hasonlóan hasznos művel gazdagodhat a muravidéki régiót tárgyaló szakirodalom. Lukács B. György

INFORMÁCIÓK Következő számunk tartalmából: 2011/1. szám: Magyarország felbomlása és a Trianoni békeszerződés… II. ***

Előző számaink megrendelhetők a szerkesztőség címén: 2006/2. sz.: Észak-Erdély 1940–1944; 2006/3–4. sz.: 1956 – Európai szemmel 2007/1. sz.: Magyarok és lengyelek; 2007/2. sz.: Dél-Felvidék 1938–1944 2007/3. sz.: Dunántúl, mint régió; 2007/4. sz.: Dunántúliság, pannonizmus 2008/1. sz.: A Monarchia történeti képe; 2008/2–3. sz.: Magyarságkép a 20. században 2008/4–2009/1. sz.: Aktuális Balkán; 2009/2–3. sz.: Délvidék 1941–44. I–II. 2009/4. sz.: Nemzet és nacionalizmus + melléklet; 2010/1. sz.: Revízió, propaganda, kisebbségi kérdés 1938–1944; 2010/2. sz.: Nemzetiségpolitika a két világháború között; 2010/3. sz.: Ideológiák és politikai gyakorlat I. *** Folyóiratunk megvásárolható Komárom-Esztergom megyében: a LAPKER hírlapárusítóinál Budapesten: Írók Boltja (Andrássy út), Teleki Téka (Bródy S. utca) Szlovákiában: Madách-Posonium Könyvesbolt, Rév-Komárom *** Szerkesztőségünk levélcíme: 2801 Tatabánya, Pf. 1244; Tel.: 34/515-700/344 (Városháza, Virág Jenő), vagy 06-30/747-7890, E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu www.artlimes.hu

Szemlénk megrendelhető a szerkesztőség levélcímén, könyvtárak számára a Könyvtárellátó Kht-nál (1134 Bp. , Váci u. 19.)

MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA ÉS A TRIANONI BÉKESZERZÔDÉS A MAGYAR ÉS A SZLOVÁK KOLLEKTÍV EMLÉKEZETBEN I. RÉSZ

Recommend Documents