A sorozat következő, tizennyolcadik kötete március 16-ától kapható a hírlapárusoknál és más terjesztőknél, valamint – viszonteladóknak – az Agora Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 168.) és a Fatum-Art Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 1-3.). Minden eddig megjelent kötet kapható a Kandó Kálmán Könyvesboltban (Bp. V., Bajcsy-Zsilinszky út 20.). Az eddig megjelent kötetek: I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII.
Varázslat Átkos örökség Örvényben Vágyakozás Halálos bűn Nincs menekülés Kísértetkastély A pribék leánya A magányos lovag Hóvihar Vérbosszú Nyugtalan szív A sátán lábnyoma Remény nélkül Keleti szél A bitófa virága A halál kertje
A további kötetek havonta jelennek meg. Az eddigi és a további kötetek is megrendelhetők a kiadónál (a megrendelő lapok a kötet végén találhatók). A korábbi kötetek beszerezhetők a Budapest XIX., Csokonai u. 14. sz. alatti antikváriumban is.
A svéd nyelvű eredeti mű címe: Dödens trödgård Copyright by Margit Sandemo, 1984 All rights reserved Hungarian translation © Kovács Ilona, 1994 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1995 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-19-3 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Feyér Borbála Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 280 Ft
A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat tizenhetedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… A halál kertje Daniel Lind, a Jéghegyek Népének sarja egyedül vállalkozik a Kara-tenger partjánál élő nyenyecek felkutatására. Itt találkozik Shirával, Vendel leányával, akit kiválasztottak a Jéghegyek Népét sújtó átok feloldására. Shirára, hogy feladatát teljesítse, egy sor embertelen próba vár. Hosszú, félelmetes utat kell megtennie a halál kertjén át…
1. fejezet DANIEL INGRIDSSON Lind, a Jéghegyek Népe nemzetségének sarja az Arhangelszki-öböl mellett állt a dombtetőn, és a várost nézte. Sötét haját borzolta a hideg jeges-tengeri szél. Hallgatta süvítését, amint ott állt a csupasz bokrok között. Tavaszi éjszaka volt. Hogyan is ért el idáig? Erre szinte maga sem tudott válaszolni. Visszagondolt finnországi útjára, amikor még a svéd hadseregben szolgált. Emlékezett a villmanstrandi csatára. Apjára, akit foglyul ejtettek. Ő pedig menekülésre kényszerült, az ellenség birodalmába, a végtelen Oroszországba. Vajon miért? Daniel homályosan sejtette, hogy valamiképp kijelölték erre a feladatra. Arra, hogy megfejtse a Jéghegyek Népe nemzetségének titkát, megkeresse eredetüket, feloldja az átkot, amely mindannyiukat félelemmel tölti el és bénultságban tartja. Hogy küldetésében sikerrel járjon, Vendel Grip nyomát kellett követnie. Így jutott el ebbe a távoli országba, a jég és a fagy birodalmába, ahol a Jéghegyek Népe titkát és az élet forrását sejtette. Senki nem tudta, hol van az élet forrása. Az egyetlen, aki ebben segíteni tudott volna, már nem élt. Tunszij, a sámánasszony sírba vitte a titkot. Az ő ereiben is a nemzetség vére csörgedezett. Volt azonban egy leánya, akitől Vendel Gripnek gyermeke született. E gyermek felkutatását kapta Da-
niel második feladatául. Nagyon jó barátságba került Vendellel az utóbbi években, noha kapcsolatuk első találkozásuk után levelezésre korlátozódott. Daniel rendkívül sokat tanult barátjától. Azt hitte, tűrhetően tud oroszul, de ennek ellenkezőjét kellett tapasztalnia. Az út Villmanstrandtól Arhangelszkig az egész telet igénybe vette. Minthogy már az elején fény derült nyelvtudásának hiányosságaira, javarészt csak hallgatott. Annál többet tanult az úton, amely befagyott folyókon, elhagyott falvakon keresztül vezetett. Olykor-olykor munkát vállalt, nyomorúságos bérért, csak hogy tovább mehessen. Mivel többnyire hallgatásba burkolózott, az emberek süketnémának vagy félkegyelműnek tartották. A Vendeltől vett orosz leckék azért megalapozták Daniel nyelvtudását, s ennek köszönhetően szokatlanul gyorsan megtanulta a nyelvet. Olyannyira, hogy amikor Arhangelszkbe ért, nem habozott, lement a kikötőbe munkát keresni. Ott még azt is megtudakolhatta, hogyan juthat tovább. Olyan sok nyelvet és tájszólást beszéltek a kikötőben, hogy nemigen tűnt fel szerény nyelvtudása. Talán lehetősége nyílik arra is, hogy keressen néhány kopejkát. Jó egy hete tartózkodott már a kikötőben, amikor megismerkedett egy férfival. Mint kiderült, új ismerőse sokat vadászott a Jeges-tenger partjainál, így jól ismerte ezt a környéket. Daniel elmondta neki, hogy a nyenyecek vidékére szeretne eljutni. Az orosz csak nevetett. – Nyenyecek? Mit akarsz tőlük? Mi jurákszamojédoknak hívjuk őket.
– Igen, tudom – bólintott Daniel. – Megígértem, hogy átadok egy üzenetet, ha megtalálom az odavezető utat. – Ha megtalálod az odavezető utat? – gurgulázott az orosz. – Csak úgy véletlenül nem lehet rábukkanni, arra még a madár se jár. – Jártál már ott? – Nem. Elment az eszed? Még a fővárosuknak, Narjan Marnak sem jutottam a közelébe. Narjan Mar. Ezt a nevet említette Vendel. Talán a hazafelé vezető úttal kapcsolatban? – A tengeren át el lehet jutni oda? – Talán,… nem tudom. Mindenesetre iszonyú kerülő lehet. – Kerülő, azt mondod? Akkor hát van rövidebb út is? – Igen, de Isten őrizz, hogy félrevezesselek. Várj holnapig. Addig beszélek néhány fickóval, akiket jól ismerek. Akkor majd jobban el tudom magyarázni, merre menj. Daniel megköszönte a segítséget. Másnap megtudta, hogy a Pinyega folyó útját kell követnie, az ország belseje felé, amíg el nem ér egy hasonló nevű faluig. Ott elfordul, és áttér egy útnak nemigen nevezhető szakaszra, amely elvezet a Mezeny folyóhoz. Ennek mentén haladva a tengernél megtalálja Mezeny városát, ahonnan keleti irányban vezet út Szafonovóba, majd tovább Uszty-Cilmába. Ha odáig eljutott, akkor már a Pecsora folyó partján van, nem messze Narjan Martól. A város a folyó deltájánál fekszik. Daniel mindent alaposan feljegyzett. Vigyázott, nehogy meglássák az írását. Igencsak elcsodálkoztak volna latin betűin…
Másnap elment a munkaadójához, és bejelentette, hogy továbbáll. Egy kis vita után megkapta a bérét. Felszerelkezett élelemmel, meleg ruhával. Pisztolyt is vett magához, meg muníciót a vadállatok ellen. Majd keletnek indult, hogy átkeljen a többmérföldes tundrán. Végtelennek tűnt az előtte álló út! Különösebb nehézségek nélkül jutott el Narjan Marba. Itt már azt a másik nyelvet beszélték, amelyre szintén megtanította Vendel, a jurákok vagy nyenyecek nyelvét. Daniel meglepődött, hogy milyen alacsonyak. Több mint egy fejjel volt magasabb a legnagyobbikuknál. És milyen barátságosak voltak! Fülig szaladt a szájuk, amikor hallották a nyelvükön kétségbeesetten próbálkozó Danielt. Azt sem tudták, hogyan segítsenek neki. Narjan Mar nem volt igazi város, csak egy kis település. Így Daniel érkezésének híre hamar elterjedt. Megbámulták, megcsodálták. El tudta képzelni, mekkora feltűnést kelthetett Vendel, amikor közéjük érkezett. Hiszen nagyon szőke volt és sokkal magasabb Danielnél. Miután átesett a különböző ünnepi lakomákon, melyeken főleg rénszarvast és halat szolgáltak fel, előhozakodott a kérdésével. Csakhogy sajnos nem emlékezett rá, hogy hívták azt a helyet, ahol Vendel tartózkodott. Megpróbálta elmagyarázni. Megemlítette a Jamalfélszigetet, az Ob folyó torkolatát – Vendel onnan indult. A félszigetről gyalogszerrel jutott el a nyenyecek nyári táborhelyéig, a Kara-tengerig. A többiek hallgatták és kérdezgették. A Karatengert ismerték, elég nagy volt ahhoz. A többi hellyel azonban bajban voltak, mert Daniel csak az orosz ne-
vüket ismerte. Nem tudta, hogy hívják őket a nyenyecek nyelvén. Hanem amikor elhangzott szájából a Taran-gaj hegyvidék neve, az egybegyűlteken rémült sóhaj futott végig. Így legalább volt egy támpont, amiből ki tudott indulni. – Ez a nyári táborhely, keletre fekszik Tarangajtól, egy öbölben. Most már mindenki tudta, mire gondol. Jól kivehető „igen, igen” tört fel a jelenlévőkből a kis földkunyhóban. Elhangzott a hely neve is. Még sohasem hallotta azelőtt. Talán Vendel sem ismerte, vagy nem tartotta fontosnak megnevezni. Nor volt a neve az öbölben fekvő táborhelynek. – Nos hát, hogy juthatnék el odáig? – kérdezte Daniel. – A tundrán át? A többiek rémüldözni kezdtek. – Nem, a szárazföldön semmiképpen – mondták egymás szavába vágva. – Tudod, Taran-gaj vidékét nem olyan egyszerű megközelíteni. – A tengeri utat kell választanod – szólalt meg egy férfi – Hosszú utazás lesz, nem is egészen veszélytelen, de ez az egyetlen lehetőség. – Csónakra van szükségem: Felnevettek. – Nem mehetsz egyedül! Ekkor elkezdtek egymás között beszélgetni, de olyan gyorsan, hogy Daniel szerény nyelvtudása nem volt elég ahhoz, hogy követni tudja beszélgetésük fonalát. Végül az egyik kicsi, széles arccsontú férfi odafordult hozzá és bólintott.
– Iszuval elkísérünk. Mi már jártunk ott. Nem volt nehéz kitalálni, kicsoda Iszu. Ahogy ott ült, tekintetéből jóindulat és büszkeség sugárzott. – Köszönöm, ez nagyon kedves tőletek! Ekkor Iszu mondott valamit, ami felkeltette Daniel figyelmét. – A minden évben megrendezett versenyek miatt jártunk arra. Egy fehér férfi kezdeményezésére újították fel a versenyeket… Ez sok évvel ezelőtt történt. – Magas volt? Szőke hajú? – Igen, pontosan. Derék ember volt. – Az apám unokafivére, Vendel Gripnek hívják. Miatta akarok elmenni oda. Lelkes felkiáltás követte szavait. Az ételt és italt újra körbekínálták. Vendel érezhetően nagy népszerűségnek örvendett körükben. Daniel óvatosan folytatta: – Feleségül vett egy lányt. Szinszijevnek hívják? Iszu és a barátja a fejüket rázták. Szinszijev meghalt. A gyermekágyi láz vitte el. Jaj! Daniel hátán végigfutott a hideg. Újra lesújtott az átok? De hát nem született egy kisfiú a nemzetségen belül fent a Taran-gaj vidékén? Akkor ez a gyermek… Előmerészkedett a kérdéssel: – És a gyermek? Fiú vagy lány? A férfiak mosolyogva egymásra néztek, majd jelentőségteljesen így szóltak: – Lassan a testtel. Találd ki! – Jó, jó. De adjatok egy kis segítséget! Iszu elkomolyodott. – Emlékezz csak vissza, hogy a nagyanyja is Taran-gajból származik. Az apja viszont idegen nemzetségből való.
– Akkor hát leány! Igen. A neve Shira. Még csak kérdezősködnöd sem kell utána. Amint megpillantod, tudni fogod, kinek a gyermeke. Daniel visszafojtotta a lélegzetét. Az egyik megbízatása, hogy megtalálja Vendel gyermekét, eddig kedvezően alakul. Egyvalamit viszont ezek a segítőkész emberek sem sejtettek: hogy ő és Vendel is rokonságban áll a Taran-gaj nemzetséggel. Így ez a leánygyermek, aki a Shira névre hallgat, apai és anyai ágról is a Jéghegyek Népe nemzetségének leszármazottja. NEM VOLT VESZTEGETNI VALÓ idejük. Hiszen a Jeges-tenger vidékén rövid a nyár, s bár csak most kezdődött, Danielnek nagyon sok dolga volt. Ezért már másnap útnak indultak. A csónak ijesztően kicsinek tűnt. Vékony nyírfatörzsekre feszített rozmárbőrből készítették. Hihetetlenül ügyes munka, ismerte el Daniel. Azt már nehezen tudta elképzelni, hogyan fognak átkelni ezzel a tákolmánnyal a tengeren. Nem meglepő hát, hogy egy kicsit félt az utazástól. Először a Pecsora folyó hosszú deltáján ereszkedtek le, majd eléjük terült a nyílt tenger. Csikorgó hideg volt, a víz zöldesen csillogott. Néhány jéghegyet láttak az öbölben, ahogy kiértek a tengerre. Úszó jégtáblákkal is találkoztak, ezek még télről maradtak itt. A szamojédok ügyesen kikerülték őket. Daniel hol őrségben ült a hajó orrában, hol pedig az evezésben segített. Az utazás sokkal tovább tartott, mint számította. Talán azért, mert inkább a part közelében hajóztak,
nem a nyílt tengeren. Daniel örült, hogy gondoskodott meleg ruháról, mert az éjszakák hidegek voltak. Jó, hogy hárman indultak útnak. Amíg egyikük aludt, a másik kettő evezett. Bántotta a lelkiismeret, mert semmije sem volt, amivel fizethetett volna a segítségükért. Ezt meg is mondta nekik. Ugyan már, nem azért teszik! Majd hazafelé vadászni és halászni fognak, s így megtérül az út. Ennek nyilván nem is lesz akadálya, hiszen rengeteg kisebb-nagyobb tengeri állatot láttak. Daniel hálás volt, hogy a vadászatot a visszaútra halasztották. Nem szívesen vett volna részt ilyesmiben. Már megbeszélték, hogyan fog visszajönni. Egy évvel ezelőtt fókavadászhajó kötött ki Narjan Marnál. Akkor úgy mondták, a nyári táborhelyre, Norba készülnek. Idén nyár végén kell visszatérniük Arhangelszkbe. Daniel biztosan velük tarthat. Ugyanazt az utat fogom megtenni, mint Vendel – gondolta. De remélem, nem fogom elveszíteni a lábamat az út során, mint ő. Egy napon kellemetlen eset történt. Jegesmedve úszott feléjük egy jégtáblán. A nyenyecek izgatottan kiáltoztak. Próbáltak ráijeszteni. Készenlétben tartották kezdetleges fegyvereiket, a szigonyt és a késeket. Daniel elhárító mozdulatot tett. Hihetetlenül nyugodtnak tűnt. – Nem fog megtámadni minket. Csodálkozva néztek rá. – Biztosan tudom – mondta egyszerűen. Kezével megérintette a mandragóragyökeret az inge alatt.
Tudta, hogy sokat kockáztat. A jegesmedve olyan közel volt, hogy a vízbe vethette volna magát, és odaúszhatott volna a csónakhoz, és egy mozdulattal felfordíthatta volna a mancsával. Akkor mindannyian tehetetlenül kapálóznának a vízben. Daniel és a másik két férfi tisztában volt vele, hogy nincs olyan fegyverük, amely megállíthatná a hatalmas állatot. A jegesmedve kitartóan bámulta őket. A szigony csak megsebesítené és felingerelné. Ahhoz, hogy a kést használni tudják, rá kellene ugraniuk. Ez a lehetőség sem csábította őket. – Folytassátok az evezést – szólt rájuk Daniel halkan. Ezt nem is kellett volna mondania. A másik kettő az életéért evezett. Daniel a csónak orrában ült, és egyenesen a jegesmedve szemébe nézett. Eljött a nagy pillanat… A medve megrázta a fejét, mély morgás tört fel a torkából. Aztán megfordult, és a jégtábla másik felére húzódott, távol tőlük. Rövid idő alatt messzire kerültek tőle. A többiek lassan fellélegeztek, és nagy, csodálkozó szemmel néztek Danielre. – Ezt hogy csináltad? – kérdezte Iszu. Daniel habozott egy darabig. Aztán úgy gondolta, hogy ezek az emberek, akik együtt élnek a természettel, meg fogják érteni: Széttárta az ingét és megmutatta a mandragóragyökeret. Azok csak tátogtak a meglepetéstől. Odamentek hozzá, hogy közelebbről is megnézzék. Meg akarták érinteni. Félelemmel vegyes tisztelet fogta el őket. Beszélgetni kezdtek egymással. Daniel számára ismeretlen
szavakat használtak. Annyit azonban sejtett, hogy hitről, amulettekről és varázslásról beszélnek. Mindenesetre nagyot nőtt a szemükben. Egész nap nevetgéltek, vidámak voltak. Még azt is felajánlották neki, hogy tartson velük vadászni. Biztosan szerencsét hozna nekik azzal az amulettel, amit a nyakában visel! Daniel azt felelte, hogy nem szívesen vadászik, de szerencsét és sikert kíván nekik. Még egyszer megengedte, hogy megérintsék a mandragórát. Különben nem hittek volna a szerencséjükben. Nem tudta, jól tette-e, hogy megmutatta nekik a gyökeret. A biztonság kedvéért lelkükre kötötte, ha megérkeznek északra, egy szót se szóljanak róla. Megígérték ugyan, ám Daniel kissé aggódott, vajon mennyire fogják megtartani ígéretüket. Amikor elhagytak egy keskeny tengerszorost, a két férfi partra szállt, hogy beszéljenek a többi jurákszamojéddal, és hogy feltöltsék élelmiszerkészleteiket. Daniel nagyon örült, hogy kinyújtóztathatta a lábát. Nemsokára újra útnak indultak. Egy kora reggel kapta az első intő jelet, hogy mi vár még rá az út során. A jurákok izgatott, fojtott hangú beszélgetése ébresztette fel. Ahogy felnyitotta a szemét, délen egy hegyet látott kiemelkedni a tengerből. Kékesfeketén, ijesztően magasodott közvetlenül előttük. A meredek hegyoldalak négy hegyes oromban csúcsosodtak ki, mint egy korona, az azúrkék ég felé törve. A többiek észrevették, hogy felébredt, és csillapították kíváncsiságát. – A szigetet a „Négy Szél Hegyének” hívják –
mondta egyikük. – Szent sziget. Azt meghiszem – gondolta Daniel. Vendel nyilván nem látta, különben említette volna a zátonyszigetet. Valószínűleg kábulatban volt, miután megitta Szinszijev és fivére varázsitalát. Ahogy közelebb értek a szigethez, a „Négy Szél Hegyének” árnyéka borult rájuk. Daniel úgy érezte, mintha egy óriási kéz ragadná meg, és bátorságát, akaraterejét az utolsó cseppig kiszorítaná belőle. A mandragóragyökér megmozdult. Érezte, hogy ugyanaz a bénultság keríti hatalmába a nyenyeceket is. Lázasan eveztek, hogy messze kerüljenek a szigettől. Csak képzelődünk – gondolta. A hegy ijesztő és hatalmas. És túl sokat eveztünk a napon. Hát a mandragóra…? Ahogy megmozdultam, a karmai felkarcolták a bőrömet. A karmai? Természetesen a gyökereire gondoltam. Lassan kiértek a hatalmas árnyékból. Megkönynyebbülten felsóhajtottak. A nap melege ellenére a csontjáig hatolt a hideg. Nem akart megfordulni. Így is mintha a hátában érezte volna a vészjósló sziget tekintetét. NEM SOKRA RÁ a táj megváltozott: a part egyre dombosabbá vált. A távolban a végtelen, lapos tundrán túl valódi hegycsúcsokat látott. Sejtette, merre járnak. – Ez már a Taran-gaj hegyvidék? – kérdezte. A többiek bólintottak. Szemükből eltűnt a mosoly, most heves félelem tükröződött bennük. Meg tudta érteni őket. Ahogy a csónak egyre
előbbre jutott a zöld, jeges vízen, úgy emelkedtek a hegycsúcsok is egyre magasabbra. Amikor elértek Taran-gaj meredek keleti partjához, elcsendesedtek a csónakban. Talán hiba volt azt javasolni, hogy a part mentén haladjanak, mivel a nyenyecek legszívesebben olyan messze hajóztak a parttól, amennyire csak tudtak. Szemlátomást semmi kedvük nem volt megközelíteni a szárazföldet. Ezen Daniel cseppet sem csodálkozott. A nyári meleg ellenére Taran-gaj számos gleccsere jeges hideget lehelt rájuk. A néma csendben mellettük vonuló jéghegyek szintén hideget árasztottak. Daniel nem győzött ámulni a jéggel borított hasadékok sötét, hideg színein, a gleccserek között magasodó csupasz, hegyes csúcsokon. Ez is egyfajta szépség – gondolta. Vad, kopár és megközelíthetetlen. Félelmetes. Kis idő múlva egy távoli, csipkés hegycsúcson akadt meg a szeme, a parttól jóval beljebb. Sokkal magasabb volt a többinél. Nyilván Taran-gaj legmagasabb hegye. Folytatták az utat. Daniel felváltotta egyiküket az evezőnél. Egyre újabb, fenyegető hegycsúcsok emelkedtek ki a Taran-gaj hegyláncból. Erről nem beszélt Vendel. Nem is láthatta a hegyeket a tengerről. Aznap pedig, amikor a szárazföldön járt, esett. Ezért nem látszottak a hegycsúcsok. Gyors iramban eveztek, szótlanul és mogorván. Délen a látóhatár megtelt hatalmas, csipkés, lekopott csúcsokkal. Daniel megborzongott. Azzal nyugtatta magát, hogy biztosan a gleccserekből áradó hideg az oka borzongásának. Hirtelen vége szakadt a hegyvidéknek. Ismét csak
a végtelen tundrát látták. – Hála istennek – sóhajtott fel Daniel. Eljutottak a Kara-tengernél fekvő öbölbe. Az oroszok Bajdaraszkaja Gubának nevezték ezt a helyet, a nyenyecek pedig Nornak. Újra lazíthattak egy kicsit. Rendes tempóban eveztek. Még jókora darabot kellett megtenniük. Danielt felváltották az evezőnél. Hátradőlt a csónak orrában. Nem látott jégtáblákat a közelben, nyugodtan pihenhetett. Vendel Gripnek tehát lánygyermeke van – gondolta. A gyermek, akinek létezését eddig csak feltételezték, hús-vér teremtmény. Jó is, hogy leány, mivel Ingriden és Christianán kívül csak fiúk születtek a nemzetségben az utolsó három generáció alatt. Bár meglehetősen vészjósló, hogy az anyja meghalt a szülés alatt. A nyenyecek szavai sem ígértek sok jót: „Várj, majd meglátod! Nem is kell kérdezősködnöd utána. Rögtön tudni fogod, hogy Shira az.” Daniel egyetlen vigasza az átokkal sújtott fiú volt, a Taran-gaj vidékéről. Minthogy Daniel a huszonötödik évében járt, Shira valószínűleg huszonhat éves. A nemzedék átokverte tagja néhány esztendővel idősebb, körülbelül harmincéves lehet. Felnőtt tehát, és veszélyes, mint a legtöbb elátkozott. A távolban füstöt látott felszállni az öbölből. – Az ott már Nor? – kérdezte. Igen, már ott jártak. Daniel szíve hevesebben kezdett dobogni. Célhoz ért. A hosszú, fárasztó utazás után végre teljesítheti
valódi megbízatását – meg kell próbálnia feloldani az átkot, mely a Jéghegyek Népét sújtja évszázadok óta. Egyetlen segítsége a feladat végrehajtásában a mandragóragyökér. Ahogy közeledtek a táborhely felé, amely sokkal nagyobb volt, mint képzelte, látta, amint a parton csak úgy nyüzsögnek a gyerekek és a felnőttek, hogy fogadják az idegen csónakot. Ott horgonyzott a kikötőben a fókavadászhajó is, amellyel neki vissza kellene mennie. Daniel már előre félt. Remélte, hogy visszafelé nem fognak vadászni. Ha mégis, akkor nem tart velük. Vendel nem sejthette, hogy Daniel ilyen hamar eljut Norba. Ezért azt sem beszélték meg, mi legyen Shira sorsa. A fiú nem tudta, mitévő legyen. Vigye magával haza Svédországba? Ezzel teljesülne Vendel álma. De szabad-e egy nomád életre született jurákot gyökerestől átültetni egy skaanei kis faluba? Szinszijev teljes szívéből ellenezte volna. Csakhogy már Szinszijev sem volt tiszta jurák, keveredtek a taran-gajiakkal. Daniel azonban sejtette, hogy nincs olyan nagy különbség a két nép között. Ráadásul Shira félig svéd… Van még egy tényező, amit számításba kell venni. Már majdnem elfelejtette. Őszintén szólva, a lány apja, Vendel sem tiszta svéd. Norvég és dán vér is csörgedezik az ereiben. Ezenkívül angol vér Jessica Cross, német pedig Alexander Paladin révén. De ami a legfontosabb: a Jéghegyek Népe nemzetségének leszármazottja! Éppúgy, mint Szinszijev. Biztosan érdekes lenne találkozni Shirával! Mit is mondott a lány nagyanyja, a taran-gajbeli
sámánasszony Vendelnek? „A gyermeked a legjobb tulajdonságokat fogja örökölni a Jéghegyek Népe mindkét ágából: a mi varázstudományunkat és a másik ág gyógyító tudományát. És tiszta, nemes lelket.” Bárcsak így lenne! Ám Danielnek rossz előérzetei voltak. Mielőtt még kikötötték a csónakot, a két jurák máris beszédbe elegyedett a parton összegyűlt asszonyokkal és férfiakkal. Többször is elhangzott a Vendel név. A gyerekek nagyon aranyosak, no meg taknyosak voltak. Kikerekedett szemmel bámultak rá. A felnőttek egyre csak kiáltoztak. Buzgón, meglepetést sejtve gázoltak a vízbe, hogy partra segítsék a csónakot. Daniel végigfuttatta rajtuk a tekintetét. Talán köztük van Shira? Állt ott néhány széles arcú, alacsony leány. Csak úgy sütött arcukról a kíváncsiság, hogy megtudják, miféle szerzet az idegen férfi. Danielen kellemes, csiklandozó bizsergés futott végig, ahogy visszaemlékezett Vendel erotikus történetére az öt lánykáról. De azért ebben nem akarta követni a példáját. Nagyon komoly fiatalember volt. Nem hitte, hogy Shira a jelenlévők között van, bár soha nem tudhatja az ember. A nyenyecek határtalan lelkesedésükben szinte kivonszolták őt a partra. Egymás szavába vágva kiabáltak, így nem értett semmit a beszédükből. Nagy és jól megrakott szekéren kísérték hármójukat a kikötőből. Néhány gyermek ugrándozott előttük az úton. Hangos kiáltásokkal adták hírül érkezésüket a többieknek. Nők és öregek bámultak kifelé a sátrakból, amerre elhaladtak.
Határozottan egy bizonyos sátor felé terelgették a jövevényeket. A gyerekek egy férfit vezettek ki a sátornyílásig. A férfi megállt, és a közeledő kis csoportra nézett. Idős, ősz hajú, egyenes tartású férfi volt. Bölcsességet sugárzó szemeit alig lehetett látni, annyira keskenyek voltak. Daniel megállt előtte. Egy pillanatra mély csend borult köréjük. Azután Daniel óvatosan megkérdezte: – Irovár? Az öreg bólintott. Daniel rámosolygott. – Daniel vagyok, Vendel Grip rokona – mondta jurák nyelven, már amennyire tőle tellett. – Az üdvözletét hoztam. Irovár arca felragyogott, kinyújtotta mindkét karját és csak ennyit mondott: – Kerülj beljebb. Elhajtotta a sok kíváncsiskodót, akik erre a fiú két kísérőjét fogták gyűrűbe. A kis sátor tiszta volt és takaros. Asszonykéz nyomát viselte. Leültek, majd az öreg így szólt: – Tehát Vendel él? – Igen, él. Otthon, a hazájában. De a hazatérés hat évig tartott, és az úton mindkét lábát elveszítette. Irovár szótlanul maga elé nézett, majd így szólt: – A fiam és a lányom nagyon rosszul bánt vele. Pedig jóravaló ember. Túl jó volt Szinszijevnek. Daniel óvatosan folytatta: – Vendel gondolata állandóan a gyermeke körül forog, akivel Szinszijev várandós volt. Annyit aggódott és nyugtalankodott miatta, hogy nem volt egy
nyugodt perce sem az utóbbi években. Ezért vagyok itt. Nem otthonról jövök. Sikerült elmenekülnöm a háború elől. Talán tudja, hogy háború pusztít a világban, távol a maguk békés otthonától. Vendel nem tudja, hogy itt vagyok. Ha tudta volna, rengeteg ajándékot és pénzt küldött volna a lányának. – Igen, tudom – felelte Irovár. – De Shira nem szűkölködik semmiben. Nagyon fog örülni a jöttödnek. Rendkívüli módon csodálja az apját. – Úgy hallom, árva? – Itt lakik nálam. Most éppen rőzsét gyűjt a többiekkel. Nemsokára haza kell érnie. – Talán elébe mehetnék. – Igen, ez jó ötlet! Aztán gyere vissza rögtön! Tiszteld meg házam a jelenléteddel. Remélem, látogatásod sokáig fog tartani. – Köszönöm a vendégszeretetét! Addig maradok, amíg a fókavadászhajó visszaindul. Teljesítenem kell a másik megbízatásomat. Hogy néz ki a lány? – Rögtön rá fogsz ismerni. Biztosan szőke – gondolta Daniel, amint kilépett a sátorból. Kicsit tompult a nappali fény, lassan beesteledett. A tábor közepén nagy tüzet raktak. Arrafelé indult. Sok fiatal ülte körül a tüzet, ők nyilván már befejezték a rőzsegyűjtést. Egy pillanatra már szinte biztos volt abban, hogy Shirát látja. Magas, egyenes tartású, hosszú, fekete hajfonatú lányon akadt meg a tekintete. Szeme mint a csillaghúr sötét virága. Pillantása, ahogy találkozott az övével, élénk kíváncsiságot tükrözött. De épp mikor Daniel szóba akart elegyedni vele, valaki a nevét kiáltotta, s a lány gyorsan elfordult. Daniel rájött, hogy nem Shira volt.
A tábortűz körül a fiatalok kiabálva és kacagva versenyeztek, ki mer közelebb merészkedni a tűzhöz. Daniel rájuk mosolygott. Helyet csináltak neki. Nagy érdeklődéssel figyelték, s közben nagyokat kuncogtak a háta mögött. Daniel nem vette rossz néven tőlük. Vendel elbeszéléséből tudta, hogy a nevetésük nem rosszindulatú. Hirtelen előrébb lépett, és belebámult a tűzbe. Úgy érezte, mintha… ott állna valaki a másik oldalon. De aztán eltűnt. Most újra előbukkant! Daniel levegő után kapkodott. A látomás mintha egybeolvadt volna a tűzzel és a mögötte lévő égbolttal. Hirtelen előbukkant, majd eltűnt, ahogy a lángok táncoltak. Egyedül és teljesen mozdulatlanul állt a tűz másik oldalán, ijesztően közel a lángokhoz. Elgondolkozva bámult a sötétvörös lángokba. Daniel nem tudta felfogni, hogyan képes valaki ilyen közel állni a tűzhöz anélkül, hogy megégetné magát. A lány most felemelte tekintetét, amely találkozott az övével. Nagy, komoly szeme volt, olyan színű, mint a tenger… Amikor fellobogott a tűz, újra eltűnt, hogy a következő pillanatban ismét megjelenjen az esti égbolt alatt. Tekintetét még mindig a földre szegezte, ahol a nyírfavesszők parázslottak. Finom, légies teremtés, álmodozó, ferde vágású szemekkel. Tündéri báj áradt belőle. Egészen valószerűtlennek hatott. Daniel megkerülte a tábortüzet, hogy üdvözölje. A lány enyhén kérdő, félénk mosollyal várakozott. A fiú újra a csillogó szemek és az értelmes, világos tekintet hatása alá került. A lány természetfölöttisége nyilván érzékcsalódásnak tudható be, melyet a lángok tánca és az örvénylő forró levegő idézett elő. Vagy… mégsem?
Az európai és ázsiai vér szerencsésen keveredett benne. Lényéből és finoman metszett arcából keleties, kecses báj áradt, mely bőrének északias halványságával párosult. Az összhatás tökéletes volt. Haját hoszszan viselte, ahogy ezen a vidéken szokás. Színét nehéz lett volna meghatározni, olyan sok árnyalatban játszott. Hol mélyvörös volt, mint a tűz lobogó lángja, hol sötét, mint az őszi éjszaka otthon Upplandon. Megint másszor a nap tiszta aranysárga fénye tükröződött benne. Daniel rájött, hogy tévedett, amikor azt hitte, hogy a lány szőke. Elfeledkezett a Jéghegyek Népe jellemző hajszínéről: a rézvörösről. Pedig ez volt a leány hajának alapszíne. Tekintetéből az életöröm és a szomorúság különös keveréke sugárzott. Daniel várt egy pillanatig. Összeszedte magát, mielőtt odament hozzá, hogy üdvözölje. Úgy lett, ahogy a többiek megjósolták. Anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, tudta: Shirával találkozott. Aggodalma megalapozatlannak bizonyult. Erre rögtön ráébredt, mihelyt megpillantotta a lányt. Nem átok ül rajta. Shira kiválasztott!
2. fejezet KORA HAJNALBAN Irovár és Shira kis halászcsónakja a szárazföld felé tartott. A Kara-tenger tükörsima volt, csak a part közelében vetett lassú, lusta hullámokat. A víz simaságát csupán az evező csobbanása törte meg. Különben mindenütt csendesség honolt. – Nagyon gyorsan elaludt tegnap a vendégünk – szólalt meg Shira enyhe mosollyal az arcán. – Pedig milyen sok mesélnivalója lehet! – Így van ez, mikor a test hosszú időn át igénybe van véve – válaszolta Irovár. – Kedveled? A lány pillantása elbizonytalanodott: – Igen. Hasonlít az apámra? – Nemigen. Apád haja aranyszínű volt, világosabb szőke, mint Danielé. A természete sem olyan, mint a fiúé. De egyébként rögtön látni, hogy egy nemzetségből valók. – Nagyon megbízhatónak tűnik. És kedves. – Rám is ilyen benyomást tett. Shira habozott egy kicsit, mielőtt folytatta volna a beszélgetést. Finom kis kezével megragadta a halászszerszámokat, melyek vörössé teszik és kicserzik a bőrt. – Bizonyos tekintetben hasonlítunk egymásra. Kiváltságosak vagyunk… – Ezt hogy érted? – Nem is tudom. Úgy érzem, hogy Danielt is védelmezi valamiféle erő, éppen úgy, mint engem. Még ha nem is tudom megfogalmazni, micsoda. Nagyapa, miért nem vagyok olyan, mint a többi ember? Pedig úgy szeretném!
Irovár, aki eddig csak fél füllel hallgatta a lány szavait, felocsúdott: – Bolondságokat beszélsz! – De azért megremegett a hangja. – Ugyanolyan vagy, mint a többiek! – Nem, nem igaz! A barátnőim lassan mind férjhez mennek, csak én nem lelek társra. Tisztában vagyok vele, hogy egy fiú meg egy lány sokkal jobban szeretheti egymást, mint ahogy én szeretem a barátaimat. De én eddig soha nem éreztem azt a tüzet, amely megkülönbözteti a barátságot a szerelemtől. Engem se szeretett még senki határtalan szenvedéllyel. – Fiatal vagy még – dünnyögte Irovár, és megpróbált hitelt kölcsönözni szavainak. – Eljön majd a te időd is. Ebben biztos lehetsz. Remélte, hogy a lány nem veszi észre a bizonytalanságot a hangjában. Épp elérték a szárazföldet. Irovár úgy tett, mintha a kikötéssel bajmolódna. Shira kiugrott a partra. – Nem hiszem, hogy eljön az én időm is – felelte kételkedve. Megragadta a halászszerszámokat, Irovár pedig a zsákmányt. Olyan könnyedén lépdelt öregapja mellett, hogy lábával szinte alig érintette a földet. – Mindig kívülállónak éreztem magam bizonyos tekintetben. Emlékszem a gyermekkoromra, amikor a többi gyerek néha megijedt tőlem. Azt kiáltozták… Azt kiáltozták, hogy nem vagyok emberi lény. Csak azért, mert soha nem sebeztem meg magam játék közben, pedig sokkal vadabbul játszottam, mint ők. Be akartam bizonyítani, hogy én is sebezhető vagyok. – Meg is sérültél – morogta az öreg. – Senkinek nem volt annyi horzsolás a térdén és a könyökén, mint neked! – Igen, de soha nem történt komolyabb bajom. –
Shira arca felderült, majd így folytatta: – De tévednek. Én sem vagyok sebezhetetlen. Emlékszem, amikor egyszer leugrottam arról a távoli szikláról. Csak azért, hogy befogadjanak. Miközben lefelé repültem, egy árnyékot láttam lent a mélyben. Mintha rám várt volna. De amikor leértem, hirtelen eltűnt. Irovár elsápadt. – Megőrültél? Nem fogtad fel, hogy Sama volt az? Mivel a Taran-gaj nemzetségből való vagy, számodra ő az alvilág istene. Tudnod kellene! – Persze, hogy tudom – felelte a lány nyugodtan. – Ez csak azt bizonyítja, hogy én is járhatok szerencsétlenül, akárcsak a többiek. Egyébként azóta még egyszer találkoztam vele. Irovár megragadta a lányt és megrázta. – Mikor, Shira? Mikor? – Akkor, amikor beleestem a vízbe és majdnem megfulladtam. Hirtelen egy szürke árnyék jelent meg úszva a vízen. Egy óriás árnyékára hasonlított. De aztán eltűnt. Irovár behunyta a szemét. Shira meglepődött nagyapja reszkető száján. – Igazuk volt – suttogta. – Igazuk volt! Már ostoba módon azt reméltem, hogy csak rossz álom az egész. – Kinek volt igaza?– kérdezte Shira. A többi halász megállt, és ámuló tekintettel követte őket. Körülöttük már olvadni kezdett a füvet borító zúzmara a reggeli melegben. A táborhely ébredezett. Irovár sátrából Daniel támolygott elő álmosan. Azon tanakodott, hová tűnhettek házigazdái. Elébük sietett. Irovár biccentett felé, mielőtt felelt volna Shira kérdésére. Jobban mondva úgy tűnt, mintha csak magában be-
szélne. – Megjósolták, hogy Sama a nyomodban lesz. És akkor te még ki is hívod magad ellen! Leugrasz a szikláról! – De kikről beszélsz, nagyapa? Ne vágj ilyen bamba képet! Térj már magadhoz! Ki vagyok én valójában? Az öreg összeszedte magát. – Ki vagy? Az unokám vagy. Apád idegen. Az édesanyád talán nem a legjámborabb asszony volt, de mivel meghalt, amikor a világra hozott, nyugodjék békében! Ez minden! – Nem, nem mondtál el mindent! Néha megmagyarázhatatlan félelem tölt el. Mit tudsz még, nagyapa? Az öreg felsóhajtott és újra elindult. Daniel, aki segített a nehéz szerszámok cipelésében, csendben baktatott mellettük. A fiúnak már feltűnt, hogy Irovár és unokája a legműveltebb a faluban. A lány persze javarészt nagyapjától tanult, aki kétségtelenül igen bölcs és ravasz öregember volt. Az előző este folytatott rövid beszélgetés során nagyot nőtt Daniel szemében. Amint a tengertől a táborhelyre igyekeztek, azon kapta magát, hogy izgatottan várja az öreg válaszát. Lopva Shirára pillantott. Azonban a lánnyal, mivel volt benne valami földöntúli, nem hangolódott annyira össze, mint az öreggel. Irovár végre rászánta magát a válaszra. Felsóhajtott: – Igen, nem mondtam el mindent! Csak én segíthetek neked megfejteni a titkot, de én sem tudok mindent. Még nem jött el az idő, Shira. Nem árulhatok el
többet. De fordulj hozzám, amikor úgy érzed, elérkezett a pillanat! A lány kérdőn nézett rá. – Nem hiszem, hogy ez az idő bekövetkezne, amíg Taran-gaj határain kívül maradsz – tette hozzá az öreg. – Ám valami azt súgja, nemsokára felkerekedsz. Danielnek nem kis szerepe lesz ebben. Mindenesetre úgy érzem, hogy még idejében elmondhatom majd azt a keveset, amit tudok. Addig is, amíg ez a pillanat elérkezik, két tanácsot adnék: különös erők arra az útra irányítanak, amely számodra kijelöltetett. Ne harcolj ellenük! A másik tanács: többé ne hívd ki Samát magad ellen! Mindent meg fog tenni, hogy megkaparintson. Kétszer már sikerült kikerülnöd a karmai közül. Harmadszor nem fog sikerülni. Shira töprengve az ajkába harapott: – Az életutam tehát göröngyös, akadályokkal teli? – Nem feltétlenül. Sok múlik azon, hogy milyen bátor, okos és éber vagy. Az is számít, hogyan neveltelek. Sikerült-e tiszta és jó gondolatokat elültetni a fejedben, ahogy mindig is szerettem volna. Ha kudarcot vallottam, nincs menekvés se számodra, se azoknak, akik veled vérségi kapcsolatban állnak. Shira felsóhajtott: – Úgy szeretném, ha most elmesélnéd, amit tudsz. Csak a sötétben tapogatózok. Irovár azonban hajthatatlannak bizonyult. Tudta, várni kell, amíg eljön a döntő pillanat, különben Shira még idő előtt megpróbálná befolyásolni a dolgok alakulását és szörnyű hibákat követne el. – Elnézést, hogy közbevágok – szólalt meg Daniel óvatosan. – Vendel is említette Samát. Nem tudhatnék meg kicsit többet róla?
– De igen. Ennek semmi akadálya – felelte Irovár, és hozzálátott a hal tisztításához a kunyhó előtt. A másik kettő segédkezett neki, miközben belekezdett a mesélésbe: – Először is ne feledjétek, hogy Sama csak a taran-gaji nemzetség hiedelmében él. Népünk hitében nem létezik. Csak azt tudom elmondani, amit feleségem, Tun-szij mesélt nekem. Amint már tudod, a Taran-gajbeliek eredete a messzi keletre nyúlik vissza. Állítólag mongol ősöktől származnak. A keleti vallásokban a régi időkben a világ öt alkotóelemét tartották számon a megszokott négy helyett. A taran-gajiak saját istenei feledésbe merültek. Helyükbe a világ öt alkotóeleme lépett, amelyek az emberek számára sokat jelentenek. A négy, más vallásokban is megtalálható elem a Föld, a Levegő, a Tűz és a Víz. Az ötödik a Kő, vagyis Sama. Sama kívül áll az istenek világán. Nem általában a halál, hanem a kihunyó remény, a váratlanul bekövetkező halál istene. Ez egybevágott azzal, amit a Jéghegyek Népe feltételezett, hogy Gonosz Tengel nem az ördöggel, hanem Samával kötött szövetséget. Azért, hogy Tengel utódai sok szép, friss virágot „ültessenek” Sama kertjébe. A gyász virágai ezek, fiatal emberek, akikkel Tengel gonosz utódai végeznek. Ennek fejében Gonosz Tengel elnyerte az örök élet jutalmát. Mindezt Daniel elmesélte Irovárnak. Az öreg bólintott. – Igen, így lehet. Tun-szij is így vélekedett. A Jéghegyek Népének sorsa elválaszthatatlanul összekötődik a Taran-gaj lakóiéval. Daniel kiegyenesedett.
– Már említettem, mi járatban vagyok. Két megbízásom van. Az egyiket már teljesítettem is, hisz megtaláltam Vendel gyermekét, és megbizonyosodtam, hogy jól megy a sora. A másik, hogy megtaláljam azt, amit Tun-szij az élet forrásának nevezett. Már amenynyiben lehetséges. Érezte, hogy Irovár visszafojtott lélegzettel hallgatja. Tovább folytatta: – Nemzetségemen átok ül, mivel Gonosz Tengel szerződést kötött Samával. Ettől sokat szenvedünk. Azért jöttem, hogy megpróbáljam feloldani ezt az átkot. Úgy érzem, a rejtély kulcsát itt nálatok kell keresnem. – Menjünk be – mondta röviden Irovár. Kezet mostak. Shira tányérokat vett elő és élelmet kerített mindhármójuknak. – Hol van a fiad, Ngut? – kérdezte Daniel. – Egy másik törzsbéli asszonyt vett el feleségül – felelte Irovár – Már nem lakik velünk. Nagy vadász lett, sámán. Igen gazdag. Dániel megkönnyebbült. És ez nem volt meglepő. Ahogyan Vendel leírta Ngutot, nem vonzotta, hogy közelebbről megismerje. Miután ettek, Irovár felsóhajtott, majd így szólt: – Gyermekeim, a döntő pillanat hamarabb eljön, mint gondoltam. Erre vártunk! Shira küldetése egybeesik a tieddel, kedves Daniel. – Akkor most elmegyünk Taran-gajba? – kérdezte Daniel izgatottan. – Taran-gaj már nem az, ami régen volt. A sors a múlt évben kegyetlenül megtizedelte a hegyekben élő népet. – Mi történt?
– Vorkutából fegyveres csapat érkezett, hogy elpusztítsa Taran-gaj népét, mivel elzárja a keletet és nyugatot összekötő utat. A taran-gajiak közül azok, akik túlélték a harcot, felhúzódtak a sziklák közé. A Hegy Védelmezői vigyáznak rájuk. – Kik ezek? – Én is csak hallomásból tudom, mivel nem szívesen közelítem meg Taran-gaj vidékét, akárcsak a legtöbb ember. Főképp mostanság. Öt félelmetes harcosról van szó. A vezérüket Szármiknak hívják. Nincs az az ember, aki önszántából a Hegy Védelmezőinek útjába kerülne. Nagyon vérszomjasak! – Szármik, a Farkas? Akiről Vendel is mesélt? – Igen, ő – bólintott Irovár. De hát Vendel olyan meleg szavakkal emlegette! – Szármik valamikor kedves, fiatal férfi volt. Sok év eltelt azóta, hogy Vendel itt járt. A szükség megkeményíti az embert. Nem tudom, kik a többiek. Csak annyit, hogy egyikük az az átokverte gyermek, akit tegnap említettél, és akinek a híre Vendelig is eljutott. – Már aligha gyermek. – Távolról sem! Ő a legfélelmetesebb közülük. Sama csicskásának, a „Halál arcának” de magának a „Halálnak” is nevezik. – No, én nem riadok meg olyan könnyen. Otthon, Norvégiában ismerem a nemzetségünk egy átokverte tagját, Ulvhedinnek hívják. Olyan a külseje, mintha egyenesen a pokolból érkezett volna. És ő a legjobb barátom. Az édesanyám is átokkal sújtott, mégis olyan szép, hogy a napra lehet nézni, de rá nem. Irovár elnézően mosolygott a fiatal ember buzgalmán. Daniel meglepően jól értett a nyelvükön, de mivel nem ismerte annak finom árnyalatait, nem tudta
magát folyékonyan kifejezni. Így sok idejébe került előadni a mondanivalóját. – Nos, ez az öt férfi valóban megkeseríti a betolakodók életét. A kérdés csak az, hogy mennyi ideig tudnak kitartani. Meg hogy az oroszok mikor veszik hírét az eseményeknek, és mikor küldenek erősítést. – Azt hittem, oroszok voltak a betolakodók. – Vorkutai szökött fegyencek voltak. Durva férfiak, akik hallották Taran-gaj vad vidékének és varázslókból, boszorkányokból álló népének hírét. Így jelölték ki kegyetlen garázdálkodásuk célpontjául ezt a vidéket. – Sokan vannak? – Kezdetben körülbelül ötvenen lehettek. A Hegy Védelmezői azonban alaposan megtizedelték őket. – Most tehát még veszélyesebb felmenni Tarangajba. Az embernek a betolakodóktól és a Hegy Védelmezőitől is félnie kell. – Mindig is veszéllyel járt megközelíteni ezt a vidéket. Vendel biztosan említette. Daniel bólintott. – Most pedig egyenesen őrültség. Shirának mégis fel kell jutnia oda – folytatta Irovár. – Nem lesz egyedül az úton. Majd elkísérem. Irovár hálásan mosolygott. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Éppoly jószívű vagy, mint Vendel. Természetesen én is veletek tartok. – Erre nincs szükség. Hiszen nyenyec vagy! Az öreg felegyenesedett. Majdnem Daniel válláig ért. – Viszont csak én ismerem a titkot, és a titokhoz vezető utat – mondta jelentőségteljesen.
Ez előtt az érv előtt Daniel is meghajolt. Most Shira hangjának tiszta csengése töltötte be a helyiséget. – Tulajdonképpen megkönnyebbültem. Úgy érzem, ismeretlen erők birtokában vagyok, és az utóbbi években csak elpazaroltam az időmet. Daniel nézte őt a tetőnyíláson beszűrődő fényben. Olyan földöntúli volt, mint maga a fény. Kicsi és törékeny. A félelemnek még az árnyéka sem látszott rajta. Csak a bizonyosság, hogy sorsát más erők határozták meg. Valamire kiválasztatott. Némi szomorúságot azért érzett, hogy a sorsába nincs beleszólása. Daniel vigasztalni próbálta. – Azt mondják, hogy nekünk, a Jéghegyek Népe leszármazottainak hatalmas védelmezőink vannak. Legkiválóbb őseink sietnek a segítségünkre, ha veszélybe kerülünk. – Elhiszem – mosolygott Shira. – De nem azonosak az őseink. Tan-gilt leszámítva, aki most aligha áll az oldalunkon. – Igen, ez így van. De van még egy védőszellemem. Kölcsönadhatom. Ezzel kigombolta az ingét és előhúzta a mandragóragyökeret. Irovár halkan füttyentett, amikor megpillantotta. Shira tisztelettel érintette meg. Daniel gyorsan elmesélte a hozzá fűződő történetet. Irovár sűrűn bólogatott. – Hatalmas ereje van, Daniel! Viseld büszkén! Hanem amint édesanyád mondta, ereje hozzád kapcsolódik. Őrizd hát meg. Még szükséged lehet rá Taran-gajban. – Minden megeshet – felelte Daniel, és újra a nyakába akasztotta a mandragórát. – De jó érzés tudni,
hogy velünk lesz. Nem igaz? – Nagyon jó érzés! Daniel óvatosan megkérdezte: – Tudod, mit kell tennünk Taran-gajban? – Sok mindent tudok, de nem mindent. Feladatunk kapcsolódik az érkezésedhez és Shira küldetéséhez. Többet majd Taran-gajban fogunk megtudni. – Hihetően hangzik. – Azt javaslom, a mai napon meséljünk el egymásnak mindent, amit a Jéghegyek Népéről, illetve a Taran-gajiakról tudunk. – Nagyon jó ötlet. Shira nem szólt semmit. Csendesen üldögélt, kezét az ölébe ejtette. Mélyen a gondolataiba merült. Feltűnően háttérbe húzódott, titokzatos személyiségnek tűnt… AMIKOR A LEGMAGASABBRÓL tűzött a nap, felértek a tajga fennsíkjára. Ez alkalommal nem hallatszott fuvolaszó, mint Vendel elvarázsolt, esős erdejében, amilyennek elbeszélésében lefestette. Minden száraz volt, mint a tapló. Az emberek felhúzódtak az erdő és a tenger között fenyegetően emelkedő hegyek közé. – Mit gondoltok, hol bujkál az ellenség? – kérdezte Daniel. – Azok, akik a taran-gajiak életére törnek? – Igen. – Az egyszerűség kedvéért a jövőben hívjuk őket fegyenceknek – javasolta Irovár. – Mivel a kiszabadult vagy szökött foglyok különböző népek fiai, nem hívhatjuk oroszoknak őket. A többieket, akiktől tartanunk kell, természetesen hegyvédőknek nevezzük. De
hogy válaszoljak a kérdésedre, bizonyára mindkét fél látott minket. Így csak őseid és a varázsgyökered erejében bízhatunk. No meg Shira védelmezőiben, akiket eddig még nem említettem. De elárulhatom, hogy hatalmas erejük van! Daniel valójában nem tudta, vigaszt jelentettek-e számára az öreg szavai. Taran-gaj kietlensége félelemmel töltötte el. A csendes erdő, ahol nem hallatszott madárfütty. A hegyek, ahol éber szemek rejtőztek… Kezét pisztolyán tartotta, de tartott tőle, hogy a Jeges-tenger sós vize nem tett jót a fegyvernek. Lehet, hogy a lőpor a nedvességtől megcsomósodott, amikor folyókon és patakokon kellett átgázolnia az úton, Arhangelszktől idáig. Ugyanazt a megfigyelést tette, mint Vendel valamikor régen: a taran-gaji tajga remek védelmet nyújt az időjárás és a szél ellen. Ám most fenyegető csend uralkodott mindenütt. Gyorsan és hangtalanul törtek előre, a tengernél magasodó hegyek felé. Amikor már elég közel értek, egy feldúlt falun haladtak át. Daniel azon tanakodott, hogy Vendel vajon itt találkozott-e az undorító, vén szörnyeteggel, aki a lába körül fetrengett és átkokat szórt rá. Valószínűleg ez volt az a hely. Sehol semmi életjel. A falu teljesen leégett, a földdel tették egyenlővé. Lakói alighanem felmenekültek a hegyekbe – már amennyiben túlélték a szörnyűséget… Folytatták útjukat. Már felfelé tartottak, amikor Daniel hirtelen megtorpant. – Állj – suttogta. – Mi történt? – kérdezte Irovár. – Veszély leselkedik ránk a közelben. – Honnan tudod?
– A mandragóragyökér megmozdult. Összezsugorodott. Egyikük sem csodálkozott a mások számára talán különös kijelentésen. Bólintottak csupán és csendesen várták a fejleményeket. Ahogy feljebb értek, enyhe szél susogását hallották a fenyőfák között. Érezték a hegycsúcsokról érkező jeges hideget. A táj errefelé még egyenetlenebb, változatosabb volt. A palás meredélyeket néhol sűrű erdők tarkították. Éppen ezektől a fás részektől féltek. Amint így várakoztak, alig hallható osonó léptekre lettek figyelmesek. – Feküdj! – suttogta Irovár. Lehasaltak a földre. Daniel védelmezőn magához húzta Shirát. A lány pehelykönnyű volt, attól félt, hogy összetöri. Hallotta szíve hangos dobogását. Aztán egy fojtott hang a legközelebbi hegyoldal mögül oroszul a következőket mondta: – Itt voltak, láttam őket! Három idegen. – Nem menekülhetnek – válaszolta egy ugyancsak durva hang. Megint csend borult a tájra. Ahol feküdtek, némileg elrejtette őket a sok sisakvirág, de vajon meddig? A szikla felől furcsa hangot hallottak. Mintha valaki felnyögött volna. Aztán újra semmi. Miért nem támadnak végre? Irovár és Daniel készenlétben tartotta szánalmas fegyverét – de senki nem jött. Telt-múlt az idő. Arra várnak, hogy ők mozduljanak? Irovár végül felemelkedett. A többiek követték példáját. Egymásra néztek, majd odébb osontak. Daniel intett, hogy ő megy elsőnek. Óvatosan körbejárta a sziklafalat. Hirtelen kiszá-
radt a szája az izgalomtól. Mélyet lélegzett, majd intett a többieknek, hogy kövessék. Mindhárman sóbálvánnyá dermedtek, amint megpillantották az elébük táruló látványt. Két elhanyagolt külsejű férfi feküdt a tőzegmohalápban, ruhájuk cafatokban lógott. Felhasított testük felett a gyapjúsás vérrel átitatott fehér pihéi keringtek. Egyértelmű volt, hogy szökött fegyencek. Eltartott egy darabig, mire Irovár összeszedte magát. – A Hegy Védelmezői – mormogta. – Ez az ő művük. Így szoktak bánni áldozataikkal! Shira nekitámaszkodott a sziklafalnak, mintha attól félne, hogy összeesik. Daniel óvatosan átölelte. – Gyerünk, nem időzhetünk itt tovább! Bár sietniük kellett, igyekeztek a lehető legészrevétlenebbül osonni előre. Minden percben számítottak arra, hogy megtámadják őket a fegyencek vagy a Hegy Védelmezői. Végül olyan magasra értek és úgy elfáradtak, hogy Irovár pihenésre intette őket. A hegytetőről, ahová kiértek, gyönyörű kilátás nyílt a tajgára, egészen az Uralig. A távolban egy kis falu romjai látszottak. Találtak egy védett helyet néhány kőtömb között, így senki nem láthatta őket lentről. Fentről bárki észrevehette volna őket. Ezt nem tudták kivédeni. – Jól vagy, Shira? – kérdezte Daniel barátságosan. Indokolt volt a kérdés, mivel láthatólag valami nem volt rendben a lánnyal. A szeme úgy verdesett, mint a fodrozódó víz. Haja színe a tűz árnyalataiban játszott. Ahogy ott ült, mintha egybeolvadt volna a földdel és az éggel. Egyszerre ijesztő és elbűvölő látványt nyújtott. – Nem tudom – felelte fáradt hangon. – Félek.
Mindig tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek. Számomra is felfoghatatlan tulajdonságaim vannak. Soha nem éreztem még olyan erősen ezeket a képességeket, mint ma, amikor felértünk Taran-gajra. Érzem, hogy ez az én hazám. Nem tudom, mi vár még rám ma. Nagyapa, te mindig azt hajtogattad, hogy tisztán kell tartanom a lelkemet. Az irigységet, a vágyat és az önteltséget száműzni kell a gondolataimból. A tiszta érzésekről beszéltél mindig. Azt mondtad, ez a legfontosabb. De néha olyan nehéz így élni. Megőrizni a nyugalmamat a gonoszság láttán… Mindig bátran cselekedni, amikor pedig félelem tölt el. Bárcsak tudnám, mire megy ki ez az egész! Daniel tehetetlenül végigsimított a lány haján. Mit is tudott volna mondani neki! A titok számára is megfejthetetlennek bizonyult. Irovár pedig semmit nem akart elárulni. A különös Taran-gaj vidék, amely anynyi titkot rejteget Daniel számára is, a világtól teljesen elszigetelve fejlődött… Igaz lehet, hogy ősi babonáik, mondáik, meséik a valóságból táplálkoznak, mivel népük harmóniában élt a természettel, az erdővel és a hegyekkel. Az isteneik, a démonaik, a Hegy Védelmezői és maga Shira is erről tanúskodott… Hová tartoznak? A valóság vagy a mesék világához? Ha nem a Jéghegyek Népének leszármazottja lenne ő maga is, már régen legyintett volna a sok mendemonda hallatán. De mivel népe is a két világ, a mesék és a valóság vonzásában élt, hitt Shira szavaiban és ősei szellemében. Amikor már eleget pihentek, Irovár felegyenesedett. – Ismered az utat? – kérdezte Daniel, talpra segítve Shirát.
– Előttünk még senki nem merészkedett ilyen magasra – válaszolta az öreg. – Honnan tudhatnám, merre járunk? Folytatták fárasztó vándorlásukat a tundrán keresztül, ahol csak rövid, vörösesbarna fű nőtt a fehér kövek között. A kövek a pusztaság fölé magasodó hegyekből zúdultak alá. Itt fent a magasban nappal is hideg volt. Enyhe szél borzolta a fűszálakat. Ha csodálkoztak is azon, hogy sem a fegyencek, sem a Hegy Védelmezői nem csaptak még le rájuk, a világért sem beszéltek volna róla. Daniel elgondolkodva nézte Shirát, aki előtte haladt. A legfinomabb ruháját öltötte magára, Taran-gaj tiszteletére, hiszen úgy tűnt, hogy ez a vándorlás életének fontos állomása lesz. A jurákszamojédok ünneplőjét viselte. Kabátja kis háromszög alakú, különböző színű bőrdarabkákból volt összevarrva. Ehhez puha, habkönnyű csizmácskát vett fel. Gyönyörű haját két vastag copfba fonta össze, amíg a két férfi pihent. Mintha hajának váltakozó színét próbálta volna elrejteni. Most, így összefogva Daniel láthatta, hogy a színe valóban rézvörös. Volt valami megható abban, hogy ünneplőbe öltözött. Daniel torka elszorult. Úgy érezte, teljesen hasztalan, hogy a lány szép ruhát öltött magára… Irovár megállt és lehajolt, hogy leszakítson egy kicsi, alig látható növényt, és gondosan letisztította a gyökerét. Három kis darabra vágta. Az egyik darabot bekapta, a másik kettőt Shirának és Danielnek adta. Shira gondolkodás nélkül rágni kezdte a gyökeret. Daniel kissé habozva követte példáját. – Ez a taran-gajiak élvezeti szere – magyarázta Irovár. – A feleségem szoktatott rá. Tápláló, ezenkívül
szép álmaid lesznek tőle. Azt meghiszem, gondolta Daniel. Én már ébren is kótyagosnak érzem magam. De… igen kellemes érzés! – Nem fog elszíneződni a fogam tőle? – kérdezte ijedten. – Nem, semmi ilyesmitől nem kell tartanod. Csak itt fent a Taran-gajon nő. A nyenyecek sokat adnának érte, hogy az övék lehessen. – Vinnem kellene belőle Ulvhedinnek mutatóba – jelentette ki Daniel. – Mivel igen ért a gyógyításhoz, biztosan tudná mire használni. – Tessék – szólt Irovár és odaadott neki néhány szálat. Daniel hálásan elfogadta és elrejtette a növényeket. Késő délutánra járt, mire felértek a szürkéskék kőtömbökhöz, melyek között itt-ott hófoltokat is láttak. Ekkor újra meghallották üldözőiket. Elrejtőztek a kiálló sziklák mögé, onnan szemlélték a vad, kietlen tájat. A nappali fény már tompulni kezdett. Sűrű felhők gyülekeztek nyugat felől, és szürke ködbe burkolták a hegycsúcsokat. Úgy érezték, mintha őket is beburkolná ez a szürkeség. Elveszítették tájékozódó képességüket. Lefelé elláttak egészen egy járhatatlan hegyoldalig. Látták, ahogy ellenségeik, a szökött fegyencek innen lopakodnak felfelé. Éppen feléjük tartottak. Bár még nem vették észre őket, de egyre gyakrabban hajoltak le, hogy nyomaik után kutassanak. Biztosan meg is találták, hiszen egyikük sem gondolt arra, hogy eltüntessék nyomaikat itt fent a magasban. Üldözőik nyolcan voltak.
IROVÁR KÖRÜLNÉZETT. Lefelé nem menekülhetnek, hiszen el van zárva az útjuk. A balra eső ösvényen sem folytathatják útjukat, mivel akkor üldözőik biztosan észrevennék őket. Felettük hegyoldal magasodik, lehetetlen arra indulniuk. Egyetlen lehetőségük maradt. Jobbfelől egy formátlan kőhalom ismeretlen utat rejtegetett. Ha át tudnának menni a kőrakáson anélkül, hogy észrevennék őket, időt nyerhetnének. Hiszen a kőrengetegben nem látszanának a nyomaik. Közösen mérlegelték helyzetüket. Irovár eldugta tűzpiros sálját, egyébként ruháik színe szerencsésen beleolvadt a környezetbe. Úttalan utakon, négykézláb másztak felfelé. Rendkívül óvatosnak kellett lenniük, nehogy lesodorják a köveket. Ahogy felfelé haladtak, gyakran pillantgattak hátra félve, hogy üldözőik felfedezték-e már őket. Egyelőre úgy festett, üldözőik figyelmét leköti a baloldali ösvény. A kőrakással nem törődtek. Egy utolsó elkeseredett erőfeszítést tettek, és máris a kőhalom mögött voltak. Összekuporodtak, és megkönnyebbülten fellélegeztek. – Sajnos nem sokáig tudjuk becsapni őket – suttogta Daniel. – Vissza pedig nem mehetünk. Egyáltalán hol vagyunk? Szemrevételezték az újabb természeti csodát, amely előttük tornyosult. A felhőtakaró alatt kéken világított a hótömeg. Egy gleccserhez értek, amelynek másik oldalán sziklák meredeztek. A gleccser tetejét szürkésfehér felhőtömeg borította. Lent – kőrengeteg. Shira megborzongott. – Hát ez remek – mondta Daniel szárazon. – Át kell kelnünk rajta – dünnyögte Irovár. – De
óvatosan! Itt mindenfelé hóval borított hasadékok lehetnek. Elsőként Shira indult el a gleccseren. Könnyű szökelléssel kikerülte az alattomos jeges részeket, szakadékokat. A férfiak felzárkózva követték. Körülbelül a gleccser közepén jártak, amikor Irovár lába megcsúszott egy jégdarabon, amelyet ügyesen elrejtett a hó. Nekicsapódott Shirának, s a lány elveszítette egyensúlyát. A következő pillanatban egyik lába menthetetlenül beszorult egy keskeny repedésbe. A másik lábán térdelve próbálta kiszabadítani magát, de hiába. A két férfinak torkán akadt a hang rémületében. Természetesen megpróbálták késeikkel kiszabadítani a lányt. Az egyik rögtön eltört a kőkemény jégen, a másikkal is épp hogy csak farigcsálni tudták a jeget. Daniel leguggolt és a lány vállára tette a kezét. – Nagyon fáj? – kérdezte. Shira összeszorított ajakkal bólintott. Irovár vigasztalhatatlan volt, önmagát okolta a történtekért. – Megtaláljuk a módját, hogy kiszabadítsuk – biztatta Daniel. – Talán egy éles kővel… De a gleccser körül lévő kövek túl nagyok voltak, ráadásul a jég és a szél kerekre koptatta őket. Shira megpróbálta a kezével elolvasztani beszorult térde körül a havat és a jeget. Az ajka remegett a félelemtől. Üldözik őket… sok időt veszítettek. Nemsokára leszáll az éj. Azt sem tudták, merre járnak, hová tartanak. Mit tegyen? Annyira tehetetlennek érezte magát. Feltűnt neki, hogy a két férfi hirtelen elhallgat. Daniel halkan felsóhajtott. Shira felemelte tekintetét. A férfiak is a gleccser teteje felé néztek. A felhők
kicsit felszakadoztak, így tisztán lehetett látni a jégfolyam egy részét. Shirának elakadt a lélegzete. Felettük a jégen öt bőrruhás férfi magasodott. Hozzájuk legközelebb egy idősebb, magas termetű, deres hajú és szakállú férfi állt nagy bőrcsizmával a lábán. Nem messze tőle két fiatalabb férfi némán nézett le Shirára. Az egyiknek hosszú sötét haja majdnem a derekáig ért. A másik, meglepően fiatal fiú, mogorván nézett, bár valójában szelíd arca volt. Távolabb tőlük egy negyedik férfi figyelte nagy érdeklődéssel a lány tehetetlen vergődését. Könyörtelen mosoly ült ki durva arcára, így elővillantak metszőfogai. A többi foga hiányzott. Fekete haja a szemébe lógott. Egész külsejéből áradt a gonoszság. Ujjaival kéjesen játszadozott egy késpengén. Különösen az ötödik férfi keltette fel mindhármuk figyelmét. Shira érezte, hogy amint felnéz rá, elsötétül előtte a világ. Daniel Ulvhedin révén hozzá volt szokva az efféle látványhoz, de most, ahogy a férfira pillantott, mintha megrendült volna alatta a föld. Fönt állt a magasban, a ködben, ezért nem látták tisztán. De amennyit láttak, az bőven elég volt! Feltűnően széles vállaival mozdulatlanul állt, várakozva, mintha egy idegen világ félelmetes fenyegetését közvetítené. Talán valaha lehetett a vonásaiban valami emberi, de most egyikük sem fedezett fel benne semmi effélét. A nagy távolságból nem látták pontosan, milyen is. Mintha maszkot viselne. Arcának lárvaszerűsége irtózattal töltötte el őket. Egyiküknek sem volt szemernyi kétsége sem afelől, kik állnak előttük. A Hegy Védelmezői.
3. fejezet DANIEL NEM TUDTA levenni a szemét a szörnyű látványról. – A Taran-gaj nemzetség átokverte tagja – suttogta. – Őt nevezik a „Halál arcának” vagy Sama jobbkezének – tette hozzá Irovár. Shirát régóta foglalkoztatta, milyen lehet a „Halál arca”. Most megbizonyosodott, hogy a férfi nem hazudtolta meg csúfnevét. A deres szakállú férfi hozzájuk fordult: – Irovár, öreg barátom, mi járatban vagytok ezen az elátkozott vidéken? – Majd később megtudod, Szármik. Jó újra látni téged. Bizony régóta nem találkoztunk. Szármik megvakarta a nyakát: – Egyre csak azon töprengek, hogyhogy nem koncolt fel benneteket a szökött fegyencek bandája. – Most az egyszer szerencsénk volt, nem igaz? – Meglehet. De az is biztos, hogy a hétköznapi embereket, akik a Taran-gaj vidékére merészkednek, rég lemészárolták volna. – De hisz mi hétköznapi emberek vagyunk! Szármik hosszú, fürkésző pillantást vetett rájuk: – Te talán igen. De a másik kettő? Felcsigázták az érdeklődésemet. Az unokádat ismerem. Tudom, közülünk való. No és a fiatal ember…? Orosz? – Nem. Barátunknak, Vendelnek a rokona. – Lám csak! Mindent tudni akarok róla. Gyertek közelebb! Daniel Shirához lépett.
– Nem hagyhatjuk itt. Segíts kiszabadítani! Szármik letérdelt, hogy megvizsgálja a helyzetet. A lány térde körül matatott, majd Irovárra nézett: – Sajnálom, öreg, de nem tudjuk kiszabadítani. Ahhoz, hogy kivágjuk a lábát a jégből, több órára lenne szükségünk. Ezt nem engedhetjük meg magunknak, mivel nyomunkban van az ellenség. Szorít az idő. Gyerünk! De Irovár és Daniel nem mozdult. A Hegy Védelmezői csodálkozva néztek rájuk. – Nem fog sokat szenvedni – dünnyögte Szármik, majd elővett egy kést. Egyelőre nem csinált vele semmit. Irovár szava elakadt a döbbenettől. Nem akarta elhinni, hogy barátja, Szármik így megváltozott volna, mióta a betolakodók megtámadták Taran-gajt. Nem tudhatta, milyen szenvedésben volt részük a őslakosoknak. Szármik elgondolkodva méregette az embereit, ki legyen az, aki megváltaná Shirát a szenvedéstől. Tekintete átsiklott a két legfiatalabb hegyvédő, majd a durva képű, kiálló szemfogú katona felett, míg a „Halál arcán” állapodott meg. – Mar! – kiáltotta. Shira, Irovár és Daniel visszafojtott lélegzettel figyelték, amint a szörnyű alak lassan, csendben leereszkedik a gleccseren. Shira szemei rászegeződtek. Daniel felkiáltott és védekezőn a lány elé állt. De Szármik intett az erős testű, marcona katonának, és Danielt elsöpörte az útból. Rövid tusakodás következett, majd Danielt lefogták. – De Szármik – suttogta Irovár. – Nincs más megoldás – közölte a régi barát, és a két fiatal hegyvédő közrefogta Irovárt.
A félelmetes alak egyre közeledett feléjük, majd néhány lépésre Shirától megállt, és leemelte válláról az íjat. Most, hogy a közelükben volt, jól szemügyre vehették. Daniel úgy érezte, mindjárt eszméletét veszti. Shirát mintha megbénította volna a közelsége. Legvadabb rémálmukban sem találkoztak még ilyen látvánnyal. A férfinek határozott mongol vonásai voltak. Erről árulkodott az erőteljes, kiugró pofacsont alatt a sovány, beesett arc. Keskeny, ferde szeme kivillant fekete, csapzott haja alól. Elképzelni sem lehetett, mi történhetett az arcával. Hogy hegyes ragadozófülei kialakulhassanak, mintha hátrahúzták volna az arcbőrét, így az megfeszült ajkai felett. Ennek eredményeként merev vigyor ült ki az arcára, és kiemelte szemüregét. Arcán nem kegyetlenség tükröződött, mint a Hegy többi Védelmezőjének tekintetében, hanem annál sokkal rosszabb. Végtelen hidegség, élettelenség, kőkeménység. Danielt egy pillanatra Samára emlékeztette, aki az öt alkotóelem közül a Követ képviselte. Nem véletlenül gondolt erre, hiszen Sama jobbkezével állt szemben. A legeslegrosszabb az a hűvösség volt, amelyet magából árasztott. Szinte őket is beburkolta, bénult gyávaságba taszította. Megmagyarázhatatlan félelemmel töltötte el bensőjüket, mintha önmagukból áradt volna a gonoszság… Lassan, tekintetét le sem véve Shiráról, az íj húrjára helyezte a nyilat. Daniel nyöszörgött tehetetlenségében. Mit nem adott volna, ha megakadályozhatja a démont, de nem bírt cselekedni. Nemcsak azért, mert erősen fogták, hanem főleg azért, mert szinte bénultan állt szemben a rideg teremtménnyel. Csontja velejéig
átfagyott! Daniel azon csodálkozott miért nem maga Szármik vet véget Shira szenvedéseinek. Vagy miért nem egy másik harcost jelölt ki erre a feladatra, mondjuk a gonosz kiálló szemfogút. Csak akkor kezdett derengeni neki valami, amikor a démon lassan leengedte az íját. Mintha habozna. – No, mi lesz? – kérdezte Szármik – Lőj már! Irovár csendesen sírt. A marcona harcos újra felemelte az íjat és Shira szívére célzott. Félelmetes erő sugárzott belőle, így hármójuknak még csak eszébe sem jutott, hogy akár csak egyetlen elhárító mozdulatot tegyenek. Néhány végtelennek tűnő másodperc után hirtelen meghallották Shira nyugodt hangját: – Enged a jég szorítása. A félelmetes alak lassan leengedte az íját. Mindenki Shira felé fordult. A lány elkínzott arccal próbálta óvatosan megmozdítani a lábát. Daniel hirtelen felocsúdott, kitépte magát, és kezét a repedésbe dugta. Mindenki ámulatára sikerült kiszabadítania a lányt a jég szorításából. Néhány perc múlva Shira ott állt a jégen és a térdét dörzsölte. Az ősz szakállú Szármik elképedve nézett a lányra. – Ki vagy, te lány, hogy Mart a pillantásoddal habozásra kényszeríted, és felolvasztod a jeget? – A gleccser megindult – avatkozott bele Daniel – Ez eléggé elfogadható magyarázat, nem? Szármik a fiú felé fordult. Velük jurákul beszélt, az embereivel ezzel rokon nyelven, amit Daniel csak félig értett. – Úgy látom, értelmes fickó vagy. De azért a jeget
jobban ismerem, mint te. Ki vagy, te lány? Most már kezdem kapiskálni, hogyan sikerült elkerülnötök az ellenséget. – Hisz tudod, kicsoda – szólalt meg Irovár fáradt hangon. – Az unokám. – Több annál. – Talán igen – mondta Irovár. – De most nincs időnk erről beszélgetni. – Igazad van. No de hadd mutassam be a fiaimat… Magához intette a fiatal, hosszú hajú férfit. – Ez itt Orin, az idősebb fiam. Huszonhárom éves. Ő pedig Vassar. Kicsit fiatal és éretlen még, de azért hasznát is lehet venni. Ahogy Daniel Vassar szemébe nézett, rögtön tudta, hogy a fiúnak nem itt lenne a helye. Sokkal gyöngébb annál. – Ez pedig Milo – folytatta a bemutatást Szármik, és a kiálló szemfogú férfira mutatott. Shirát erős roszszullét kerülgette a közelében, de illemtudóbb volt annál, hogysem kimutassa. – Mart már ismeritek. Ti vagytok az első kívülállók, akik üdvözölhették a Hegy Védelmezőit. Nagy megtiszteltetés! No de most sürgősen el kell illannunk innen. Shira mögöttük haladt át a gleccseren. Sántított, ám nem akarta, hogy a többiek észrevegyék. Most érezte csak az események hatását. Sírhatnékja támadt, nem győzte nyelni a könnyeit. Csodálkozott, milyen gyorsan és csendesen haladnak a hegyvédők. Nem voltak túl szépek. Kivéve Mart, akiből nem túl szerencsés külseje ellenére vad, hideg és félelmetes vonzerő sugárzott. Szármik és két fia átlagos embernek tűnt. Vassarral legalább szót lehetett érteni. Milo viszont
taszító volt, no és Mar… Shira újra megborzongott. Messze előttük haladt a szörnyeteg, kékes, jeges ködbe burkolózva. Lénye mindannyiukban nyomasztó menekülésvágyat ébresztett. Sokáig szótlanul haladt a kis csoport a rengetegben. Azután Szármik megállt, hogy bevárja a három jövevényt. Újabb völgy terült el előttük, valahol a Taran-gaj magasan fekvő részén. Az ellenséget már régen lerázták. A Hegy Védelmezői jól ismerték a hegyvonulat minden zegét-zugát. – Nézzetek csak le ebbe a völgybe. Itt él népünk, elrejtőzve a világ szeme elől. Mármint azok, akik túlélték a mészárlást. Sok kicsi, nyomorúságos kunyhót láttak, félig a földbe vájva. Tompa fény szűrődött ki a viskókból a hegyoldal felé, ahol álltak. – Csak ránk számíthatnak – szólalt meg Szármik rekedt hangon. – Gyűlölnek minket és félnek tőlünk. De tisztában vannak vele, hogy csak mi tudjuk megvédeni őket a gazfickóktól, akik ki akarják irtani a taran-gajiakat és el akarják foglalni hazánkat. Magához intette kisebbik fiát, Vassart. – Menj le hozzájuk! Mondd el nekik, hogy segítséget kaptunk. Taran-gajra talán új jövő vár. Vassar bólintott és eltűnt a hegyoldalban. Daniel csodálkozva és egyben felháborodva nézett Szármikra. – Segítséget mondtál? Nem avatkozhatunk bele az itt fent dúló harcba. Más a küldetésünk. – Értem én. De úgy érzem, egy cipőben járunk. Bár először tisztáznunk kell egyet s mást. Ezzel megfordult és elindult a hegyoldal mentén. A többiek utána. Szármik egész idő alatt le sem vette
a szemét Shiráról. Daniel rosszkedvű lett. Most először érezte, hogy bonyolult, összefüggő események részesévé vált, de azok alakulásában neki nagyon kis szerep jut. Hanem Shirának, a kicsi Shirának jelentős szerepe lesz az elkövetkezendőkben. Erre gondolt, ahogy nézte a lány légies alakját, amint gyorsan és könnyedén suhan a hegyháton. Danielt elöntötte a szomorúság. Még nem tudhatta, mi történik a jövőben. Vajon képes lesz a lány a feladat elvégzésére? Mennyire magányosan kell megvívnia a harcát? Kis idő múlva meglepetésükre egy kiugró szikla alatti kőház bejáratához értek. A házat olyan jól elrejtették, hogy maguktól észre sem vették volna. Szármik betessékelte őket. A kényelemhez szokott Danielnek elszorult a torka, amikor meglátta az egyszerű, durva berendezést: a döngölt padlót, pár falhoz állított fapadot, a tűzhelyt és a durván összetákolt asztalt. Ez hát a Hegy Védelmezőinek otthona. Vassar, a legalábbis külsőre érzékenyebb fiú vajon hogy viselte el ezt a „fényűzést”? A többi hegyvédő nem jött be a házba. – Őrködniük kell – magyarázta Szármik. – A betolakodók túl közel merészkedtek. – Mi csalogattuk fel őket idáig? – kérdezte Irovár. – Ne is törődjetek vele! Előbb-utóbb úgyis feljebb jöttek volna. – Valami fúrja az oldalamat – kezdett a mondókájába lassan Daniel. – Valamit nem értek. Te, és talán a fiaid is, nem vagytok durva, faragatlan fickók. Hogyan vehettek részt ebben a… mészárlásban? Szármik zengő hangon felnevetett:
– Nem vagyunk faragatlanok? Hogy finom emberek lennénk? Hidd el, fiam, nagy erőfeszítésembe kerül felidézni homályos emlékeim között, hogyan viselkedik az ember jobb házból való emberek társaságában. Ha a mindennapi beszélgetés kimerül abban, hogy vakkantunk egymásnak valamit és parancsokat osztogatunk, hamar elszokik az ember a finom viselkedéstől. Hanem amikor megláttalak benneteket, rögtön éreztem, hogy most az egyszer megéri letenni a gyilkos fegyvert. Mind a hárman tiszta szívből hisztek az emberi értékekben. Nem mindennap találkozni ilyen emberekkel. Szármiknak akarata ellenére hízelgett, hogy finom embernek titulálták. Daniel észrevette, hogy megpróbál választékosan beszélni, bár ez nem kis erőfeszítésébe kerül. Aztán egyszerre elkomorult. – Nagyon egyszerű a dolog, Vendel barátom fiatal rokona. Népünket pusztulás fenyegeti! Mindig is átok ült rajtunk, taran-gajiakon. Láttad Mart, ő is átokkal sújtott. És mintha mindez nem lenne elég, jönnek ezek a betolakodók, és el akarják tőlünk venni kicsiny országunkat! Tudom, hogy hiába harcolunk. De utolsó csepp véremig küzdeni fogok, hogy megvédjem népemet! Daniel már bánta, hogy feltette a kérdést. – Értem én – mondta békítőleg. – Veletek vagyunk. De amint tudod, Vendel és én a gonosz Tan-gil leszármazottai vagyunk. Azért jöttem, hogy feloldjam az átkot, amelyről beszéltél. Szármik rásandított. – Igen, tudom, hogy ugyanaz az átok sújt benneteket is. De arra álmomban sem gondoltam volna, hogy
ilyen őrült és eleve kudarcra ítélt vállalkozásba fogsz. Megpróbálod legyőzni Tan-gilt! – Meg kell hogy próbáljam, Szármik. A nemzetségem éppúgy szenved, mint a tiéd. Ha nem jobban. Minden nemzedékünkben születik egy olyan sarj, mint Mar. A Jéghegyek Népének sok nőtagja belehalt a szülésbe, mivel átokverte gyermeket hozott a világra. Szármik bólintott. – Az az asszony is meghalt, aki Mart szülte. No de mit tudnál helyrehozni te, zöldfülű? Irovár is felocsúdott. – Meg kell mondanom neked, Szármik, hogy Danielnek hatalmas védelmezője van! Ezenkívül nem hiszem, hogy egyedül kell megbirkóznia a feladattal. A másik kiválasztott szerintem Shira. Szármik hosszasan gondolkozott. A hegyoldalba vájt szobában félhomály uralkodott. – I-i-igen – mondta aztán elnyújtva – Ezt már inkább elhiszem. Hanem jól vésd agyadba a szavaimat, Shira – folytatta a lány felé fordulva. – A Hegy nem minden Védelmezője iránt lehetsz bizalommal. Vassarban teljesen megbízhatsz! De Orin csodálja Mirót. És Miro buta, durva, és felettébb szereti a nőket. No, azért nem kell félned tőle… Szármik nem vette észre, csak Daniel, hogy Shira előrehajol. Valami belemehetett a szemébe. Szármik folytatta mondókáját. – Tartsd távol magad Martól, kicsi lány! Daniel is tudja, hogy Tan-gil utódai lelkét eladta Samának. Ezt még Tun-szij mesélte nekem. És Mar azok közé az átokverte utódok közé tartozik, akik teljesen Sama szolgálatában állnak! Ezért bármit próbáltok tenni ti
ketten, emlékeznetek kell, hogy Mar fel fogja venni a harcot ellenetek! Méghozzá teljes erővel. És azt nem szabad lebecsülni! Daniel megborzongott. Mar veszélyes ellenség. Szármik szavai súlyát enyhítendő körbekínálta az apróra morzsolt csodagyökeret. Ettől aztán remekül kezdték érezni magukat. Ezután a beszélgetés általánosabb témákra, a vadászatra és a halászatra terelődött. SHIRA ÜLT ÉS nézte a beszélgető férfiakat, mégsem látta őket. Attól a naptól kezdve, amikor Daniel megérkezett, és eldöntötték, hogy Taran-gajba mennek – tényleg csak tegnap volt? – élete rosszra fordult. Hangulata, természete, egész lénye megváltozott. Bizonyosság és szorongás egyszerre járta át. Úgy érezte, új életerővel töltődik fel, mintha valamire kiválasztották volna. Nem tudott tovább nyugton ülni, kiment a házból. Az erős hegyi levegő az arcába vágott. Már felkelt a hold, nyilván későre járt. A nap, mely sosem tér nyugovóra ezen a vidéken, megbújt Taran-gaj hegycsúcsai között, és mintegy versengve a holddal fénykoszorút szórt az égboltra. Lent a mélyen fekvő völgyben minden fény kialudt. Az ott élő néhány ember nyugovóra tért. A lány nekitámaszkodott egy kőtömbnek, és lenézett a nyomorúságos viskókra. Érezte, ahogy a kőből sugárzó hideg a ruhája alá hatol. Daniel is kijött és megállt mellette. Zavarba jött, mint fiatalemberek társaságában mindig. De tudta, hogy Daniel kedves, tisztalelkű fiú. – Kicsi Shira – szólította meg Daniel gyengéden. –
Ne is törődj azzal, amit Szármik mondott, nem akart bántani vele. – Tudom – válaszolta halkan a lány. – Mégis fáj. Senki nem szerethet belém, senki nem kívánhat meg. Miért? Nem értek semmit! – Azt hiszem Shira, többről van szó. Te sem tudsz szerelembe esni senkivel, ugye? Még azt sem tudod, mit jelent a vágy szó. Nem így van? Legnagyobb meglepetésére Daniel óriási könnycseppeket látott legördülni a lány arcán. – Bocsáss meg – visszakozott azonnal bűnbánóan. – Nem lett volna szabad ezt mondanom. – De hiszen igazad van! Éppen ez fáj a legjobban, amióta felnőttem. Mindig kívülállónak éreztem magam, Daniel. Miért, mondd, miért? A fiú átfogta a vállát. – Szép kislány vagy, Shira. Nem érdemled meg, hogy ilyen mostohán bánjon veled az élet. Nagyon nagyra tartalak, pedig csak nemrég ismerlek. De ennél persze semmi több, gondolta a lány. – Daniel, milyen volt az apám? Találkoztál vele? – Hát persze! Vendel Grip az egyik legderekabb ember, akivel valaha is találkoztam. Élete álma, hogy láthasson téged. Vagy legalább megtudja, milyen ember vagy, hogy megy a sorod. Nagyon sokat szenved emiatt. Nem tud rólad semmit, kénytelen volt elhagyni az országot anélkül, hogy mindent megtett volna a gyermekéért. De megnősült és van egy féltestvéred. Fiú. A lány erre már felemelte a fejét. – Féltestvérem? Hogy hívják, hogy néz ki, hány éves? – Túl sok kérdés egyszerre! Nem győzök vála-
szolni! Örjannak hívják. Erős, tagbaszakadt, nagyon nyugodt és gondtalan. Tizennyolc és húsz között lehet most. Már régóta nem láttam. Shira nem tudta, hogy örüljön-e a hírnek. Apjára mindig úgy gondolt, mint valami hősre, akivel beszélgethetett, ha magányosnak érezte magát. És ez gyakran megesett vele. Most osztozkodnia kell az apján másokkal. Új felesége van, fia, ezért talán rég elfelejtette őt… De nem, hisz Daniel épp az előbb mondta, hogy nem felejtette el. Tulajdonképpen egészen kellemes érzés arra gondolni, hogy van egy fivére. Bárcsak beszélgethetne vele. De ez persze lehetetlen. Az apja egy távoli országban él, a világ végén, szokta mondogatni nagyapja. Ráadásul mindkét lábát elveszítette, ezért nem tudott eljönni. Milyen tragikus! Szegény apa! Daniel közben újra beszélni kezdett. – A hold fénye játszik a hajadon, Shira, ettől kékes színű. Tudod, először azt hittem, természetfeletti lény vagy. Meglehetősen összezavartál. Később meghatott, milyen boldog tudsz lenni néha – máskor viszont letaglóz egy ismeretlen fájdalom. Amióta eljöttünk ide Taran-gajba, megváltoztál. Valahogy… ragyogsz. Ismeretlen eredetű erő árad belőled. Nem vagy olyan, mint a többiek, ez igaz. Sokkal szebb vagy mindenki másnál. – Köszönöm – mondta a lány puhán. Daniel hirtelen megfeszült. – Mi történt? – kérdezte Shira élénken. Daniel kifújta a levegőt. – Nem tudom. Olyan volt, mintha… Elhallgatott. – Kérlek, mondd el – szólt a lány halkan. – Érez-
ted valaminek vagy valakinek a közelségét? – Igen – mondta a fiú fátyolos szemmel. – Tudom, szörnyen bután hangzik, de úgy tűnt, mintha dédanyám, Villemo hangját hallottam volna, egészen közelről. Pedig már régóta halott! Shira nem lepődött meg. – Én is úgy érzem, mintha nem lennénk egyedül. Mintha sok ember venne körül minket. – Pontosan. – Daniel idegesen felnevetett – Mekkora ostobaság! Pedig csak a puszta hegyvidék van körülöttünk. Ennél kietlenebb hely már nem is lehetne! – Érzik a közelségünket – mosolygott Villemo. – Igen – felelte Jó Tengel. – Egészen tehetségesek ezek ketten. – A Jéghegyek Népének méltó leszármazottai – dünnyögte egy férfi. Olyan ősi nyelvjárást használt, hogy alig értették, mit mond. Arca ijesztően csúnya volt. El is takarta a kezével, amikor beszélt. Körülvették Shirát és utódukat, Danielt. Ott voltak mindannyian. A Jéghegyek Népének átokverte és kiválasztott tagjai, akik jót akartak, csak nem mindig bírták legyőzni magukban a gonoszt. Tudták, hogy Shira és a taran-gajiak rokonságban állnak velük. Ki nem állhatom Milót – szólalt meg Shira hirtelen. Hangjában érződött az irtózás. – Tudom, hogy nincs jogom rosszat feltételezni másról. De őt nem kedvelem. – Én sem – vallotta be Daniel. – Kerülnie kell Milót – szólalt meg Jó Tengel. – És mi lesz Marral? – kérdezte Sol kíváncsian. – Mart úgysem kerülheti el – felelte higgadtan Dominic.
– Igen, ez sajnos így van – erősítette meg Jó Tengel. – Ó, szegény kislány! Olyan kedves, törékeny teremtés! Hogy fogja bírni a megpróbáltatásokat? – Nem könnyíthetnénk meg számára a megbízást? És a többiek számára is? – kérdezte Villemo. – Ugyanerre gondoltam én is – bólintott Tengel. – Azt hiszem, sikerülni fog. Ahhoz, hogy megtalálják az élet forrását, hosszú utat kell megtenniük a szellem és a lélek útvesztőin keresztül. Túl nagy kihívás ez egy kis szamojéd számára. Az egyetlen, amit tehetünk a lányért, Danielünkért és a többiekért, hogy a megbízást mint egy nyilvánvaló, földi utazást éljék meg. Már amennyire ez egyáltalán lehetséges… Daniel – szólalt meg Shira, és Daniel karjára tette a kezét – Nem tudom, mi vár rám, de kérlek, légy velem. Ne hagyj el! – Melletted maradok, akármi történjék is – nyugtatta meg a fiú gyöngéden. – Köszönöm! – Az nem fog menni – dünnyögte Niklas. – Nem tarthat vele végig. Az utolsó, legkeményebb erőpróbán nem maradhat mellette. Mi sem. – Nem bizony – mondta Tengel – De mégis támasza lehet. Úgy kell intéznünk, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Legalábbis amedddig vele maradhatunk. – És mi lesz az öreggel? – kérdezte Trond, a kamasz, aki soha sem serdülhetett – Már eddig is furcsa dolgokat élt át. – Igen – erősítette meg Tengel is. – Eddig soha nem értette, mi is történik valójában. A sok évvel ezelőtt átélt eseményt, amit álomnak hisz, váltsuk valóra. Idézzük tisztán az emlékezetébe! Így könnyebb lesz
cipelnie a terhet. Aggódva kérdezte egy asszony valahonnan a régmúltból: – Végre tudja hajtani a megbízást a leány? – Nem tudjuk. Minden attól függ, érdemes-e a feladatra. És attól, hogy nagyapja, Irovár megfelelő nevelésben részesítette-e. – Szegény gyermek – suttogta az asszony és együttérző pillantást vetett Shirára. – Nekünk is ő az egyetlen reménységünk, igaz? – Nemzetségünk egyetlen reménye – tette hozzá Jó Tengel. – És a Taran-gaj nemzetség szegény, szenvedő népéé. Túl nagy felelősség nyugszik törékeny vállain! Sol határozott hangon így szólt: – Mindent meg kell tennünk érte. Úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Engedjük, hogy úgy éljenek át mindent, mintha valóság lenne. Engedjük, hogy betekintést nyerjenek a földöntúli világba. – Mindannyian? – kérdezte Dominic hitetlenkedve. – Nem – válaszolta Tengel. – Milót nem vonjuk bele, és Orin is kimarad a játékból, aki tűzön-vízen át követi őt. Daniel és Irovár természetesen részese lehet az élménynek. Szármik szintén megbízhatónak tűnik. Fia, Vassar… Hát majd meglátjuk. Marral szemben, aki Sama híve, tehetetlenül állunk. – Lehűlt a levegő – mondta Shira Danielnek. – Bemenjünk? Szármik azt javasolta, hogy térjenek nyugovóra, mivel a három vendég nagy utat tett meg. A jövevények hálásan engedelmeskedtek. Kiosztották a fapadokat. A tűz már csak pislákolt, és ők kellemetlen,
nyugtalan álomba zuhantak. Az éjszaka folyamán Shira ajtócsapódásra ébredt. A hideg jeges szél átjárta csontjait. Surranó lépteket hallott. Erről jött rá, hogy hazatértek a Hegy Védelmezői. Egyszerre felnyitotta a szemét. Fogatlan, vigyorgó arc nézett le rá. Kíváncsian fürkészte. Milo… A lány megrázkódott és bebújt a bőrtakaró alá. Mielőtt eltűnt volna, még látott kicsit távolabb egy másik alakot is a fényben. Hatalmas árnyékot vetett a falra. Kirajzolódtak széles vállai. A hideg, merev arcot alulról világította meg a gyér fény. Az így még kísértetiesebb arcból vadul villogtak elő a farkasszemek, az örökre ijesztő vigyorba torzult keskeny ajkak közül kivillantak fogai a félhomályban. Shira erősen összeszorította szemét a takaró alatt, hogy a látványnak még az emlékét is kitörölje. Hazavágyott Norba, biztonságot adó otthonába. Az otthon melege után sóvárgott. Ez bizony nem a megszokott világ volt. Az a feladat vár rá, amelyet élete céljául jelöltek ki. Ismeretlen, félelmetes kihívás… Összekuporodott, amint meghallotta a Hegy Védelmezőit. Eszébe jutott, ahogy gyilkoltak… Értelmetlen őrjöngésben, mintha el akarnák törölni a föld színéről az ellenséget. Norban mindenki rettegett a Hegy Védelmezőitől. Senki sem merészkedett fel Taran-gajba, amióta megkezdték kegyetlen ellenállásukat a vorkutai betolakodókkal szemben. Attól tartottak, hogy mindenkire rátámadnak, aki eléri országuk határát. Hallotta, amint a hegyvédők halkan beszélgetni kezdtek az asztalnál. Kivette szavaikból, hogy róla és útitársairól folyik a szó. Most hallotta csak igazán, hogyan beszélgethetnek rendszerint egymással – to-
rokhangon, durván és tömören. Micsoda szavakat használtak! Megbotránkozott a durva kifejezéseken. Csak négy hangot különböztetett meg: egy öregebb, érettebb, erőteljes hangot, egy fiatal és buzgó, egy még fiatalabb, de óvatosabb, végül egy durva, selypítő és undorító hangot. Shira biztos volt benne, hogy Mart nem hallotta. Óvatosan kikukucskált és látta, hogy esznek. Éppen akkor nézett oda, amikor Mar megkaparintott egy csontot és visszahúzódott vele a sarokba. Ott leült, és rágni kezdte, mint egy állat. Shira gyorsan újra behunyta a szemét. Megnyugtató érzés volt hallani Daniel nyugodt lélegzését a közelben. Daniel olyan megértő. A barátjának érezte, ráadásul apja rokona. Daniel elmagyarázta, hogy ő és Shira ötöd-unokatestvérek. Bár igen távoli rokoni szálak fűzték őket egymáshoz, Shirát kellemes érzés töltötte el, amikor erre gondolt. Egy vérből valók, akkor is, ha nagyon különböznek egymástól. Nemsokára álomba merült, és megfeledkezett mindenről. NAGYON KÉSŐN ébredt, szégyenkezett is emiatt. Már csak nagyapja és Daniel maradt a házban, ami nem volt más, mint egy barlang. Irovár elmondta, hogy azt a parancsot kapták, várjanak, amíg a Hegy Védelmezői visszatérnek, mert először is tisztázni szeretnének egyet s mást, másodszor pedig tervet akarnak készíteni. – Tervet? Miféle tervet? – kérdezte Shira. – Meglátjuk – felelte Irovár. A válasz nem igazán nyugtatta meg őket. Estefelé ért haza az öt férfi. Miután mindannyian
ettek, Szármik intett, hogy üljenek asztalhoz. De Orinnak nem tetszett az ötlet. – Az ellenség már úton van errefelé! Láttuk, hogy gyülekeztek. Egy egész hadsereg! – Van még időnk – nyugtatta meg őket Szármik – Nos, Irovár, úgy gondolom, itt az idő, hogy feltárd Shira titkát. Nem így van? – De igen – helyeselt az öreg, és elgondolkodva unokájára nézett. Ő maga is megdöbbent, milyen változáson ment keresztül a lány szinte órák alatt. Különös tulajdonságai még jobban előtűntek, mind külsőleg, mind belsőleg. Csend lett a szobában. A tűz továbbra is melegített. Mar nekitámaszkodott a falnak. Mintha tisztában lett volna vele, hogy távol kell tartania magát a többiektől, hogy ne zavarja őket. Shira egyedül ült, egyenes háttal. Feszülten várakozott. Különös hangulat telepedett a helyiségre, mintha nemsokára egy idegen világ titkai tárulnának fel előttük. Daniel kiköpte a gyökeret, amit eddig rágcsált, és bedobta a tűzbe. Úgy érezte, hirtelen minden megszépült. A gyökérnek tulajdonította ezt az érzést, ezért nem igazán hitt benne. – Mindent én sem tudok – fogott lassan a mondandójába Irovár. – Csak azt beszélhetem el, mi történt azon az éjszakán, amikor Shira megszületett. Mint tudjátok, sámán feleségem erőltette ezt a házasságot lányunk, Szinszijev és az idegen Vendel között. Mindketten a gonosz Tan-gil leszármazottai. Tun-szij úgy vélte, hogy közös gyermekük a két nemzetség legjobb tulajdonságait fogja magában hordozni. Irovár lehunyta a szemét és mélyet sóhajtott. Egyszerre kristálytisztán emlékezett mindenre.
Pedig úgy hitte, hogy emlékei homályba süllyedtek. Íme a történet a norbéli Shiráról, ahogy Irovár mesélte: Huszonhat évvel ezelőtt azon az éjszakán sok furcsa dolog történt. Már kora reggel néhány taran-gaji halásznak különös látványban volt része, amint kihajóztak a tengerre. Előttük a napfényben ott feküdt a zátonysziget, a „Négy Szél Hegyének” szigete. Úgy látták, hogy a sziget körül gyűrűzni kezd a víz. De mivel a nap elvakította őket, lehet, hogy csak képzelődtek. Amikor Irovár később meghallotta, mi történt, felesége, Tun-szij szavai jutottak eszébe a szigetről. Valamikor az idők kezdetén, közelebbről nem tudta meghatározni, mikor, hasonló eset történt. De akkoriban a taran-gajiak furcsa hangot is hallottak. Nehéz volt azonosítani. Sokan azt állították, hogy dübörgő gongütés volt. Ez többször megismétlődött, szabálytalan időközökben. Volt, hogy néhány perc múlva, volt, hogy két óra múlva hangzott fel az erős gongütés. Ezen a szörnyű éjszakán tizenegy gongütést hallottak. Senki nem tudott aludni. Az utolsó ütés olyan volt, mint a mennydörgés. A „Négy Szél Hegye” újra beleremegett. Felhangzott egy utolsó jajkiáltás, mely halkan visszhangzott a víz felett, majd elenyészett a föld belsejében, hogy az emberek lába alatt keljen új életre fájdalmas sóhajként. Így mesélt Tun-szij arról a sok száz évvel ezelőtti eseményről. Irovár visszakanyarodott Shira születéséhez. Amikor lassan szürkülni kezdett, megmagyarázhatatlan félelem kerítette hatalmába a jurákok táborát. Nemcsak Norban, hanem leginkább fent Taran-gajon.
Idővel minden tekintet a tenger felé fordult, mintha arra keresnék félelmük kiváltó okát. Kis csoportokba verődtek, halkan sugdolóztak tágra kerekedett, ijedt szemekkel. Szívük rémülten vert. Ahogy leszállt az éj, hirtelen enyhe földrengést éreztek. A halászok, akik a nyílt tengerről tértek viszsza, elmondták, hogy nagy hullámokat vet a víz. Alig tudtak kikötni a háborgó tengeren. És ekkor történt valami titokzatos esemény, amire senki nem talált magyarázatot. A messze távolból, a tenger felől felcsendült egy elnyújtott, éles jajveszékelő hang. Egyetlen jajkiáltás – majd újra elcsendesedett minden. Mielőtt még a harmatcseppek felszáradtak volna a fűszálakról a hajnali szürkületben, erősen kopogtattak Irovár kunyhójának ajtaján. Ő fent volt, le sem hunyta a szemét egész éjjel. Leányunokája született. Éppen a kezében tartotta a már anyátlan árvát. Lerakta a gyermeket, és kilépett a kunyhóból. Abban az időben a kunyhója előtt állt a régi kultikus hely. A kőrakás alatt sírok voltak, felettük az oltárral. Az oltár felett hatalmas totemoszlopok magasodtak a jelesebb vadászzsákmányok trófeáival, melyeket egy rénszarvasagancs koronázott meg. Az áldozati oltár sötéten csillogott a hajnali ködfátyolban. Ezek előtt az ormótlan fekete jelképek előtt állt négy alak mozdulatlanul. Irovár megértette, hogy nem áll szándékukban beljebb kerülni. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és mélyen meghajolt. Ha össze is szorult szíve a félelemtől, nem mutatta. – Legyetek üdvözölve, idegenek – köszöntötte őket nyugodt hangon. – Annyi bizonyos, hogy külö-
nös éjszaka ez. Az első szólalt meg először. Barna csuklyát viselt, mely jól elrejtette arcvonásait. Hangja tompán kongott, mintha a föld mélyéről érkezett volna. – Add át nekünk az újszülöttet, akit a házban rejtegetsz. Irovár habozott. – Adjam oda egyetlen kincsemet? Csak ő maradt nekem. Egy másik jövevény, egy nő szólalt meg. Csillogó kék ruhát hordott Hangja a szél susogására emlékeztetett. – Nem akarjuk elvenni tőled. Csak a segítségére van szükségünk. – Nagy szerencsétlenség érte népünket – folytatta a harmadik, akinek hangja olyan volt, mint a tenger zúgása. A szeme kék, szürke és zöld színben játszott, akár a tengervíz. – Egy ember szembeszegült Uralkodóink haragjával. Irovár kiegyenesedett. – Ugye ti nem a nyenyecek közül valók vagytok? – kérdezte mély tisztelettel a hangjában. – Nem. De a gyermek a népünk véréből való. Taran-gaji. – Így igaz. A ti véretek. De hogyan tudna segíteni nektek az unokám, aki még csecsemő? – Az emberféreg, aki kivívta feljebbvalóink haragját, sok-sok évvel ezelőtt megtalálta az élet forrását – folytatta a negyedikük. Csuklyája lobogott, mint a láng. Színei is a tüzet idézték. – Így majdnem ugyanakkora hatalomra tett szert, mint Uralkodóink. Hatalma van élet és halál felett. Mi nem tudjuk megállítani. Csak egy másik ember tudja elpusztítani ezt a férget.
– Régóta várunk erre a pillanatra – mondta a barnaruhás. – Vártunk és kerestünk. Eddig nem találtuk meg azt a tisztalelkű embert, aki fel tudná venni a harcot ezzel az elbizakodott féreggel. – Ha jól értem, ez az ember gonoszságra használja a hatalmát? – kérdezte Irovár. – Igen – felelte az asszony. – Uralkodóinkat nagyon megrémítette. – Felelj hát nekem, Vizek Ura – fordult Irovár a harmadikhoz. – Miért jöttetek éppen hozzám? A kékeszöld szemek csak úgy ragyogtak: – Minthogy nem találtunk méltó embert a felnőttek között, egy újszülöttet választottunk. Te bölcs ember vagy, Irovár. Képes vagy tiszta lelkű, jó embert nevelni a gyermekből: Rád ruházzuk ezt a feladatot. – Ez túl nagy felelősség – jelentette ki Irovár. A Víz Szelleme felemelte a kezét: – Még egy oka van, hogy éppen a te unokádat választottuk. A feleséged tudta, mit csinál. Egy távoli országban ennek az emberféregnek az utódai szintén megpróbálják felvenni vele a harcot. De egyedül nem járhatnak sikerrel. Ámde a lányod ennek a két bátor és sokat szenvedett népnek a gyümölcse. Ezért kiválóan alkalmas erre a feladatra, ha megfelelő nevelésben részesül. Irovár szíve megtelt aggodalommal. – De hát hogy tudná a kis unokám megvívni ezt a harcot? – Amikor elérkezett az idő, a számára kijelölt útra irányítjuk – felelte a Tűz. – Egy idegen érkezése lesz a jel. Hanem a harcot egyedül kell megvívnia. Nem segíthetünk neki. – Egy törékeny leány egyedül? Segítség nélkül?! –
kiáltott fel Irovár. – Lesz segítsége – felelte nyugodtan a Föld. – Az az ember fog a segítségére sietni, aki a legkevésbé jöhet számításba. Ne feledd a szavam, Irovár, amikor bajba kerül, és minden reménytelennek látszik, annak a segítségére számíthattok, akire a legkevésbé gondoltok. – Emlékezni fogok rá. – Most pedig hozd ki a gyermeket – utasította a Levegő Szelleme. Irovár bement, és nehéz szívvel kihozta a gyermeket. – Gyönyörű gyermek – jelentette ki a Föld Ura. – Nagy áldozat, amit teszel – mondta a Levegő Szelleme. – A neve legyen Shira, a tiszta lelkű – mondta a Víz Szelleme. – Mi majd védelmünkbe vesszük – tette hozzá a Tűz Szelleme. – Azért, hogy feladatát könnyebben végre tudja hajtani, és hogy figyelmét semmi ne terelje el a megbízatásától, mindenki szeretni fogja, de soha nem szerelemmel. – A szerelem nem tenne kárt a jelleme alakulásában, de elterelné gondolatait – jelentette ki a Föld Szelleme. – Ezért nem fog szerelemre gyúlni senki iránt, és őt sem fogja senki megkívánni. Gyermeke sem fog soha születni. – Szörnyű sors vár rá – mondta Irovár megrendülten. – Így lesz a legjobb – mondta a Levegő Úrnője. – Adunk neki egy jelet, fénysugarat a homloka köré. Ez mutatja, hogy kiválasztott. Az emberek nem láthatják ezt a fényt, de érezni fogják és tisztelet fogja övezni ezért.
– Ez majd Samától is megvédi – tette hozzá a Víz Szelleme. – Samától? – kérdezte Irovár döbbenten. – Hát nincs a feljebbvalóitoknak hatalma felette? – Nincs. Nem Uralkodóink szabják meg, meddig élnek az emberek, és hogy szomorú vagy boldog életet élnek-e. Ez maguktól az emberektől függ. Samának pedig nagy a hatalma. Különösen veszélyes Shira számára, mert ő lesz a legnehezebb ellenfele – ha minden úgy alakul, ahogy terveztük. Többször fogja érezni közelségét. De a homloka körüli fény megvédi tőle. Ám ha túl sokszor keresztezi az útját, pórul járhat. Ezért óvatosnak kell lennie, hiszen megbízása sok veszélyt rejt magában. Sama mindenkinél ravaszabb. Nagyon szeret emberéletet aratni. Egyetlen zsákmányt sem szalaszt el, ha módjában áll. – És mi lesz azután, 'hogy teljesítette a megbízatást? Akkor rendes emberi életet élhet? Egy pillanatra mind a négyen elhallgattak. Majd a Föld Szelleme emelte fel elsőként a fejét. – Nem – mondta halkan és szomorúan. Irovár ajka megremegett. – Mi lesz a további sorsa? A Víz Ura ragadta magához a szót. Szemében együttérzés tükröződött: – Ha sikerrel jár, amennyiben a megfelelő nevelésben részesítetted, és amennyiben elég erős, bátor és tiszta, hogy küldetését sikeresen teljesítse… Akkor, azt hiszem, megérted, ha azt mondom, hogy Samát fogja segítségül hívni. Irovár szótlanul állt egy darabig. – Úgy érted, olyan elviselhetetlennek fogja tartani a sorsát, hogy a halálba akar majd menekülni?
– Igen. – Akkor nem áldozhatom fel! – kiáltotta. – Hagynád, hogy két nemzetség pusztuljon ki inkább? Irovár hevesen rázta a fejét. – Még csak nem is sejtem annak az emberféregnek a gonoszságát. Csak azt tudom, hogy ez itt az unokám, akinek joga van rendes életet élni. Ezért én vagyok a felelős. – Tudjuk, nem könnyű a döntés, Irovár. De a Féreg gonoszsága az egész világra kiterjedhet, azon a napon, amikor elhatározza, hogy átveszi a hatalmat. Nem törődünk a világgal, a Taran-gaj népének sorsát viseljük a szívünkön. Ezért nem juthat hatalomra a Gonosz. – Mikor fog erre sor kerülni? – Amikor Shira felnő. – Ha most… belemegyek ebbe az egészbe, sikerülhet neki? – Erre nem tudunk választ adni! Az emberek gyakran összezavarják terveinket a fejetlenségükkel. – Honnan tudjátok, hogy a halálba akar majd menekülni? – Onnan, hogy azt, aki felveszi a harcot és megpróbálja megállítani a gonoszságot, olyan érzés keríti hatalmába, amit emberfia nem képes elviselni. Irovár lenézett a gyermekre, akit a karjában tartott. Sokáig csendben nézte. – Nem könnyű a dolgom. – Tudjuk és tisztelünk ezért. Emlékezz majd, hogy nem szabad innia a vízből! – Milyen vízből? A kútból? – Nem, nem. Ő majd tudni fogja.
Mivel nem mondtak neki semmi közelebbit, Irovár így szólt: – Nem fogom elfelejteni. Hallotta, amint mind a négyen megkönnyebbülten felsóhajtottak. – Köszönjük, hogy feláldozod őt – mondta a Tűz. – Most pedig megkapja a jelét. Egymás után megérintették a gyermek homlokát. – Semmi sem okozhat kárt benned, ami a földről származik – szólt a barnaruhás. – A szelek könnyítsék meg utadat – lépett hozzá az asszony. – A víz hordozzon magán és ne nyeljen el – mondta a következő. – A tűz árasszon el melegével, de soha ne égessen meg – érintette meg homlokát az utolsó. – A kő azonban nem nyújt neked védelmet. Ne feledd! – figyelmeztette a Föld. – A kő veszélyes és kiszámíthatatlan, mint maga Sama. Miután elvégezték a szertartást, visszaléptek. – Ti, akik mindent tudtok, áruljátok el, mi történik Shirával, amikor elragadja Sama? Egyáltalán, mi történik az emberekkel amikor meghalnak? Ekkor azonban a szellemek elmosolyodtak, arcuk kifejezéstelenné vált, lehajtották fejüket és lassan eltűntek. Irovár ott állt a hajnali derengésben, karjában a csecsemő Shirával. – Elárultalak – suttogta. – Elárultalak a többi ember boldogulásáért. Csak abban reménykedem, hogy nem volt hiábavaló.
4. fejezet MAJDNEM KIALUDT a tűz, mire Irovár befejezte mondókáját. Mar egy köteg rőzsét dobott a tűzre. Ahogy sisteregve újból fellobogott a láng, megvilágította ragadozószemeit. Egy ideig senki nem szólt semmit. Ezernyi kérdés hemzsegett a fejekben. De senki nem tudta, hogy kezdjen hozzá a mondókájához. Daniel inkább nem akart mondani semmit. Megvolt a maga véleménye. Letört inkább egy darabot abból a kábító gyökérből, amit Szármik adott neki. Most már aztán elég! Lopva Shirára nézett. A lány lehajtott fejjel ült, arcát nem lehetett látni. Ha minden ízével tiltakozott is ellene, nem tudta elnyomni magában azt az érzést, hogy van a lányban valami földöntúli. Vagy… túlvilági? Végül Orin törte meg a csendet. – Ez a féreg nem lehetett más, csak Tan-gil. Gonosz Tengel – gondolta Daniel. Úgy érzem, teljesen összezavarodtam! Mindig is tudtuk, hogy nemzetségünk természetfeletti képességekkel bír – ez így is van. De most, hogy átléptük azt a határt, ami az egyszeri embernek is érthető és elfogadható, nem nekem kellene itt lennem, hanem Ulvhedinnek. Én teljesen hétköznapi ember vagyok! Ennek ellenére élénken követte a beszélgetést. Hisz azért jött, hogy megtudja, hogyan lehetne feloldani az átkot, amely a nemzetségét sújtja. Irovár szólalt meg: – Daniel és Vendel nemzetségében úgy vélik, hogy Tangil még mindig él…
– Nagyon úgy fest – mondta Szármik. – Most, hogy hallottuk a történeted, mi is így gondoljuk. De hol? Nem itt, ugye? – Nem – kapcsolódott be a beszélgetésbe Daniel. – Az apám egyszer megpróbálta nyomon követni. Egész messzire, Dél-Európáig jutott el. Nagyon távol innen. Egy olyan országba, ahol örökké meleg van. Ez hatott. Egy ország, ahol mindig meleg van, bizony elég messze lehet az ő hazájuktól, ahol örök a tél. Daniel így folytatta: – Tudjuk továbbá, hogy Tan-gil egyszer elrejtett valamit az országunkban, amikor letelepedett ott. De lehetetlen megtalálni, hogy mit, mert a szelleme őrzi azt a helyet. Szármik elgondolkodva így szólt: – Ez a fiatalember, Vendel rokona… Hogy illik bele a képbe? – Ő az idegen, akinek az érkezése jelzi, hogy eljött az idő – felelte Irovár. – Azt mondtad, értékes védelmezője van. Kicsoda? – Nem kicsoda. Micsoda! Mutasd csak meg nekik, Daniel! Daniel gyors pillantást vetett Marra és Milóra. – Nem tudom, jól teszem-e? – Felcsigáztátok a kíváncsiságunkat – mondta Szármik. – Rajta, hadd lássuk! Daniel habozva vette le a láncot a nyakáról és a mandragórát óvatosan a tenyerébe fektette. A többiek visszafojtott lélegzettel előre léptek, hogy lássák, mit tart a kezében. Daniel közben elmesélte a mandragóra történetét.
Milo utána nyúlt, de Daniel gyorsan elkapta az orra elől. Mar észrevétlenül visszahúzódott, fogai kivillantak, ahogy fújtatott. – Hol tettél szert erre? – kérdezte Szármik szelíden. – Több évszázada van a családunk birtokában. Azt mesélték, Tan-gilé volt, de mivel csak szerencsétlenséget hozott rá, megszabadult tőle. Nemzetségünk átokverte tagjai, akiknek a birtokában volt, szomorú véget értek. Egyikükkel el is temették, de kibújt a földből. Anyám találta meg. Amikor rájött, hogy csak nekem hoz szerencsét, megkaptam. Eddig is védelmezett, az idevezető úton, amely aligha nevezhető veszélytelennek. – Akkor hát csak a te védelmedre szolgál – állapította meg Szármik. – Te vagy az, akinek jöttére Shira várt. Elérkezett hát az idő! A többiek bólintottak. Kivéve Mart, aki kedvetlenül elfordult. Sama jobbkeze. Egyike azon keveseknek, akinek Tan-gil, illetve Gonosz Tengel hasznát tudja venni. Vagyis Shira ellensége. – A mi dolgunk akkor az élet forrásának felkutatása, nem igaz? – kérdezte Vassar. – Én is úgy hiszem – szögezte le Szármik. – Így van, Irovár? Hiszen azon az éjszakán a szellemek nem közölték veled, mit is kell tennie Shirának? – Nem, csak annyit, hogy ő majd tudni fogja. Mindannyian Shirára néztek. A lány zavartan végigsimított a homlokán. – Nem tudok semmit – jelentette ki. – De feltételezem, igazatok van. Bárcsak kicsit többet tudnánk! – Nem kerestek fel benneteket azóta a szellemek?
– kérdezte Szármik. – Nem, soha – felelte Irovár, arcát a kezébe temetve. – Néha már azt hittem, az egész csak rossz álom. Ahogy múlt az idő, már szinte biztos voltam abban, hogy csak álmodtam az egészet. Hanem Shira találkozott egy párszor Samával. Sama néha meglepte. Így kénytelenek vagyunk elhinni a történetet. Csak az a szomorú, hogy nem emlékszem arra a legendára, amit valamikor réges-régen az élet forrásáról hallottam. Pedig most a segítségünkre lehetne. De nem emlékszem rá. Tun-szij ismerte a történetet, ő mesélte el nekem egy éjszaka, amikor olyan kimerült voltam, hogy minduntalan fel kellett keltenie, mert elaludtam. Ez még az együttlétünk kezdetén történt. Így a legendának még az emlékét is elmosta az idő. És olyan ősrégi volt, hogy senki nem emlékszik már rá. – Megbocsáss – kezdte Daniel félénken – , azt hiszem, tudom, hol keressük a forrást. Irovár barátságosan intett felé. – Nekem is van egy elképzelésem, hogy merre található. Halljuk előbb a tiédet! Daniel kicsit zavarban volt, amiért a figyelem középpontjába került. – Nos hát, a Norba vezető úton elhaladtunk a sziklasziget mellett, amit a „Négy Szél Hegyének” hívnak. Taran-gaj partjainál fekszik. A sziget, amint elhaladtunk mellette, hideg, szinte fojtogató árnyékot vetett a csónakunkra. Szégyellem bevallani, de úgy éreztem, mintha szemmel tartana. Irovár bólintott. – Egyetértek, Daniel. Ha létezik az élet forrása, akkor a „Négy Szél Hegyének” szigetén kell keresnünk. De amíg nem ismerjük a legendát, nem érdemes
találomra odautazni. Igaz is, volt valaki közületek a szigeten? – fordult a taran-gajiakhoz. – Egyszer megpróbáltam – mondta Orin. – Néhány cimborámmal. De nem sikerült kikötnünk! Láttunk valami hasadékot a hegyoldalban, ahol fel lehetett volna kapaszkodni, de túl magasan volt a sziklafalban. Nem értük el. A sziget bevehetetlen, az már biztos. Irovár felsóhajtott. – Akkor hát nincs más hátra, mint hogy higgyünk a szellemek szavának. Ha elérkezett az idő, megmutatják a Shira számára kijelölt utat. Addig nincs más dolgunk, mint a várakozás. – Inkább azt javaslom, hogy fogjunk össze az átkozott betolakodók ellen, akik el akarják pusztítani népünket – mondta Szármik. – Ezek a szökött fegyencek még annyit sem érnek, hogy eltapossuk őket, olyan hitványak. – De jóval többen vannak, mint mi – vetette közbe borúsan Vassar. – Nem vagyunk sokan, az igaz – folytatta Szármik élesen – , de annyi bizonyos, hogy bennünk emberükre találtak! Elfelejtetted, fiam, hogy egyikünk a négy jóságos szellem védelme alatt áll? A másik Sama jó cimborája. A harmadikat pedig a csodálatos mandragóragyökér védelmezi! Ez szinte verhetetlen összeállítás! – Ellent kell hogy mondjak – szólalt meg figyelmeztetőn Irovár. – Sama és a másik négy szellem soha nem harcolnak ugyanazon az oldalon. Így valójában nem túl kedvező, hogy Shira és Mar ugyanazért küzdjenek. Tulajdonképpen ellenségek. – De most közös ellenség ellen harcolnának!
– Igen, de olyan különböző erőkkel a hátuk mögött, hogy ez előbb vagy utóbb éreztetné a hatását. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Shirának és Danielnek más a megbízatása. Sama pedig Shirát akarja megkaparintani, mivel mindazt képviseli, amit gyűlöl. A fényt, reményt, jóságot, barátságot. Mindezt el akarja pusztítani. Nem tehetjük ki ilyen veszélynek most! Shira a tűznél álló alak felé nézett. Tekintete kíméletlen, vészjósló szempárral találkozott, melyből csak úgy áradt a hidegség. Elfogta a szédülés. Nem állta tovább a hideg tekintetet, el kellett fordulnia. Orin avatkozott bele hevesen a beszélgetésbe: – Ha legalább el tudnánk zárni a felfelé vezető utat az ellenség elől a sziklafalon lévő kőtömbökkel! De ahhoz, hogy ez sikerüljön, fel kellene kapaszkodnunk a meredek sziklafalon. Márpedig ez nem gyerekjáték. – Shira képes lenne rá – jelentette ki Vassar. – Ha sikerült kiszabadulnia a jég szorításából… – Erről hallani sem akarok! – szakította félbe. Irovár. Szármik vizslatva nézett a lányra. – Pedig képes rá – mondta egészen halkan. – Hanem Mar nagyon könnyedén szökdécsel a sziklákon, mivel a kövek Sama birodalmához tartoznak. Mar képes a szinte függőleges falon is felmászni. No és mit tud a mi távoli országbeli ifjú barátunk? A talizmánoddal biztosan képes lennél a lehetetlenre. – Nem hiszem, hogy próbára szabadna tennem a talizmánomat – mosolygott Daniel. – Shirának pedig megvan a maga feladata. Nem tudná Mar egyedül végrehajtani a megbízást? – Nem. Segítségre van szüksége ahhoz, hogy el
tudja mozdítani a kőtömböket. Irovár és Daniel nem akarták kiszolgáltatni Shirát a Mar nevű szörnyetegnek. Irovár egy utolsó próbálkozást tett: – Itt ülünk és tervezgetünk. De kikérte valamelyikünk is Shira véleményét? Egy szót sem szólt az egész beszélgetés alatt. Elhallgattak, a lány válaszára vártak. Shira szomorúan elmosolyodott. – Egész életemben sejtettem, hogy nagy erőpróba vár rám. Szinte megkönnyebbülést érzek, hogy most elérkezett ez a pillanat. Már belefáradtam a várakozásba. Bevallom, félek. Leginkább attól, ha arra gondolok, mi vár rám a „Négy Szél Hegyének” szigetén, no és persze attól, hogy utána nincs kiút. Ám ahogy mondtátok: egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk! A Taran-gajiakat is a népemnek érzem. Ha bajban vannak, nem tagadhatom meg tőlük a segítséget. Ésszerű ötletnek tűnik, hogy elzárjuk az idevezető utat. Indulhatunk. A többiek megkönnyebbülten fellélegeztek. – Akkor hát induljunk – javasolta Szármik gyengéden. – Egy darabig elkísérlek benneteket. Daniel, van kedved velünk jönni? Kinyitotta az ajtót. Megcsapta őket a hideg. Holdfényes éjszakai táj tárult eléjük. Mar gonosz mosolyt vetett Shirára, amint a lány elhaladt előtte. Shira szinte árnyékként kisiklott az ajtón, és beleolvadt a holdsugárba. Hihetetlenül gyorsan bele tudott olvadni az őt körülvevő természetbe. Ez a képessége korábban soha nem érvényesült olyan erősen, mint ezen az éjszakán.
FENT ÁLLTAK a sziklatetőn mind a négyen, szürkén és mozdulatlanul: Szármik, Mar, Shira és Daniel. Szármik utasításokat adott Marnak. Shira és Daniel kicsit hátrébb állt. Danielnek feltűnt, hogy a lány szüntelenül félénk pillantásokat vet Marra. Igaz ami igaz, a nem mindennapi taran-gaji már puszta megjelenésével is vonzotta mások tekintetét. Egy fejjel magasabb volt Szármiknál, ferde szeme kékes fényben úszott a belőle áradó hideg miatt. Hegyes fülei kilátszottak csapzott fekete haja alól. Akár egy kétlábú ragadozó. Hűvös, közönyös vigyorral hallgatta Szármik szavait. Arcát elfordította, mintha rá se hederítene az utasításokra. Látszott, hogy az arányos vadmacskaszerű test amellett, hogy teljes nyugalmat áraszt, mindig ugrásra kész… Mint egy démon. Félig állat, félig ember. – Elbűvölő látvány, igaz, Shira? Daniel kérdésére a lány összerezzent. – Nem, épp ellenkezőleg! Taszít a jelenléte. – A két érzés nagyon gyakran egybeforr – dünynyögte Daniel. Shira elhessegette magától Mar képét és nyugodtan Danielre mosolygott: – Nálad is így szokott lenni? Nem meséltél túl sokat magadról. Még nem találtad meg a neked megfelelő asszonyt? – Nem, erre még nem érkezett el az idő. – Pedig egyidős vagy velem. A legtöbb férfinak ebben a korban már rég felesége van. Daniel megvonta a vállát. – Hát igen, bolondoztam már én is a lányokkal.
Érdekelt is némelyik. Udvaroltam kicsit… De még soha nem voltam szerelmes. Shira bólintott, mintha értené. – A lányok a te hazádban… szépek, ugye? Daniel kicsit ellenkezett. – Mit válaszoljak erre? Hogy hozzád képest túl nagyok és esetlenek, túlságosan földközeliek? Ez így igaz, de nem lenne igazságos ebből a szempontból megítélni őket. Shira csak egy van a földkerekségen. A lány nem válaszolt, de vonásaira újra kiült a szomorúság. Olyan kimondhatatlanul szép volt, légies, karcsú. Ki is mondta, hogy a szépség látványa gyakran fájdalommal tölt el minket? Valamelyik rokona, már nem emlékezett rá, kicsoda. Most érezte csak igazán, mennyire igaz ez a kijelentés. Szinte fájt, amikor az ember Shirára nézett. Sírni lett volna kedve, úgy érezte, szétfeszíti a tehetetlenség. Kedve lett volna megmutatni az egész világnak, mint hihetetlen csodát – ugyanakkor féltékenyen meg is őrizte volna a féltett kincset. Azt kívánta, hogy ebben a pillanatban megálljon az idő. De tudta, hogy ez lehetetlen. Magába akarta szívni a csodálatos mandulaszemek emlékét, melyek kiszolgáltatottan, könyörgőn néztek rá. Életét adta volna azért, hogy a lány megszabaduljon az előtte álló kihívástól… De nem tehetett semmit. – Shira… kölcsönadjam a mandragóragyökeret? A lány barátságosan a fejét rázta. – Nem, az a tiéd, csak a tiéd. Nem hiszem, hogy tanácsos lenne megsérteni azzal, hogy kölcsönadod. Még ha rövid időre is. Ettől a feladattól különben sem
félek. Elhallgatott és újra félénken Marra pillantott. – Bárcsak egyedül is képes lennék a feladatra… Martól őrülten rettegek, Daniel. Nem tudom, miért. Én tudom – gondolta Daniel. A benned lévő, még számodra is ismeretlen tulajdonságok elrémisztenek. Ez a ragadozószerű férfi egyszerre félelemmel tölt el és megigéz. – Ott láthatjátok az idefelé vezető utat – szólalt meg Szármik a hegygerincre mutatva. – Az elmozdítható kőtömbök éppen alattatok vannak. Amint látjátok, benyúlnak az út fölé. Tovább nem megyünk veletek. Innen már egyedül kell folytatnotok az utat. Teljesen reménytelennek tűnt a dolog. Egy szinte függőleges, csupasz hegyoldalt kellene megmászniuk. Mar egy szót sem szólt, csak gonoszul Shirára nézett. A lányt rögtön megcsapta a hidegség. – Megtesszük, ami tőlünk telik – jelentette ki Shira könnyedén. – Ez a feladat nem riaszt annyira, mint a valódi megbízatásom. – Tehát valóban félsz? – kérdezte Szármik. – Akkor is, ha nem tudod, mi vár rád? – Talán épp ezért. Nagyon félek attól, hogy majd ismeretlen mélységek tárulnak elém – persze csak képletesen értettem. – Igen, persze – mondta amaz elgondolkozva. – Egy jó tanács: ne keresd a mélységet! Ezután Daniel és Szármik otthagyta őket. Azért is, nehogy észrevegye őket valaki, amint ott állnak a sziklafalon. Nem vagyok félős, gondolta Shira. De bárcsak ne kellene ezzel együtt mennem. Borzongva nézett Marra, aki éppen a leereszke-
déshez készülődött. Bőrzekét viselt, igen szűk nadrágot és alacsony, széles bőrcsizmát. Ez alkalommal nem volt nála az íja. Csak néhány durva szerszám az övébe tűzve. Shiránál nem volt semmi. Mar tekintette semmi jót nem ígért. Shira megértette, hogy nem fog kesztyűs kézzel bánni vele az úton. Ha csak teheti, meg fogja nehezíteni számára a lefelé vezető utat. Nem volt náluk kötél, amivel összekötözhették volna egymást. Marnak mindegy volt, hogy a lány követni tudja-e vagy sem. – Itt… itt nem ereszkedhetünk le – fakadt ki, amikor meglátta a csupasz, meredek hegyoldalt. Mar megvető pillantást küldött felé, majd elindult. Tett néhány lépést a szikla szélén, majd teljesen váratlanul leugrott a hegyoldalon lévő nagyon keskeny, körülbelül négy rőfnyi szegélyre. A meredek hegyoldalon álltak, előttük terült el a tajga. Shira pánikszerű gyorsasággal behunyta szemét egy pillanatra a szédítő magasban. Arra gondolt, hogy ő csak egy egyszerű teremtés, aki Nor biztonságos kunyhói között játszadozott világéletében. Télen is csak lent, beljebb a szárazföldön, és nem a hegyekben. A kő nem nyújt nekem védelmet – gondolta ijedten. Mar nem vár. Ha most nem ugrom le rögtön, elveszítem szem elől és soha nem fogom megtalálni az utat. Az utat? Miféle utat? Az igaz, hogy a kő nem nyújt neki védelmet, de a levegő igen! A hegyoldal felé fordult, megcélozta az ijesztően keskeny kiugrót és leugrott. Néhány végtelennek tűnő másodpercig azt hitte, hogy lezuhant. De aztán megérezte az egyenetlen talajt a lába alatt, és
megkapaszkodott a sziklában. Egy pillanatra kilengett a teste, de körmeivel sikerült megkapaszkodnia. Mar szinte csalódottan nyugtázta, hogy leugrott. Shira kényszeredett mosolyra húzta a száját, de csak barátságtalan fújtatást kapott cserébe. Aztán arra összpontosított, hogy képes legyen követni a továbbiakban is. Lépésről-lépésre ereszkedtek le ferdén a hegyoldalon. Az utolsó szakaszon, az út felett függő kőtömbökig szinte már csak függőlegesen. Többet használták a kezüket, mint a lábukat. Shira általában nem vette észre a sziklafalban lévő keskeny repedéseket, amelyekben megkapaszkodhattak volna, de Mar mindig talált valami kapaszkodót. Alattuk terültek el Taran-gaj vidékének legszebb lejtői, de Shira csak arra tudott gondolni, hogy oly nagy gonddal varrt legszebb ruhája talán cafatokra szakad. Mire véljük ezt a gondolatot? Tipikus női felszínességnek – vagy talán így próbálta elterelni figyelmét a veszélyről? Sajnos nemcsak a veszélyről terelődött el a figyelme, hanem arról is, amit csinál. Így hirtelen azon vette észre magát, hogy kicsúszik a lába alól a talaj és csúszik lefelé. Már csak az ujja hegyével kapaszkodott. Ha leesem, nem lesz bántódásom, hisz a levegő és a föld szelleme is őrködik felettem. De nem szabad leesnem, mivel itt van rám szükség. Nincs vesztegetni való idő. Nem szabad lezuhannom! Nem számíthatott segítségre. A szikla, a kő a halált jelentette számára. Mar látta, milyen szorult helyzetben van, győzedelmes, kárörvendő tekintet ült ki az arcára. Ettől Shira úgy érezte, elszáll az utolsó csepp bátorsága is. De aztán dühbe gurult. Nem szerzi meg neki azt az örömet, hogy feladja: összeszorította a fo-
gát, és nagy erőfeszítés árán sikerült felhúznia egyik lábát a szikláig. Lihegett egy kicsit, majd a másik lábát is felhúzta. Megmenekült. Rémülten vette észre, hogy Mar a következő ugrásra készülődik. Egy kiugró szikla alá akart bejutni. Teljesen reménytelennek látszott. Már éppen kiáltani akart, hogy tegyen le tervéről, de nem mert. A férfi már messze járt tőle, rá se hederített, hogy a lány tudja-e követni. Egy pillanatig a karjával kapaszkodva himbálózott a mélység felett, addig-addig, amíg lábával sikerült megkapaszkodnia egy szinte láthatatlan kiszögellésben. Kezével hirtelen elengedte a sziklafalat és eltűnt. Hova tűnt? – csodálkozott Shira. Utánamenjek? A kétségbeesés bátorságot adott neki. Összehúzta magát a meredek sziklakiugrón. Karjával megkapaszkodott, majd kilendítette magát éppúgy, ahogy Mar tette. Az ég és a föld között himbálózni maga volt a rémálom. Főként, mivel nem tudhatta, hol ér földet. De ahogy belendítette testét és lenézett, látta, hogy Mar ott ül a sziklafal alatt egy másik kiugrón. A lábával végül elérte a kiszögellés szélét. Ez eddig megvolna, de hogyan tovább, amikor háttal lóg a szakadék fölött? Martól nem várhat segítséget, sőt. A férfi megvető horkantása szinte minden bátorságot kiölt belőle. Egyik kezével kapaszkodó után tapogatózott, meg is találta. Így a másikkal kicsit lejjebb csúszhatott, miközben térdre esett a kiugrón. Biztonságba ért. Korábban soha nem volt ilyen veszedelmes helyzetben, így most szinte egész testében remegett. – Sok van még hátra? – kérdezte. Mar nem válaszolt, de amikor hátrafordult, látta, hogy meglepően közel vannak a célhoz.
A férfi megrázta a fejét. Azt mérlegelte, hogyan tehetnék meg a következő lépést. Ahogy ilyen közel állt hozzá, szinte elviselhetetlen jeges hideg áradt a férfiból. Shira hirtelen észrevette, hogy valami mozog lent a völgyben. – Odanézz! Ó, már jönnek! És milyen sokan vannak. Sietnünk kell! Nem várt válaszra, pedig most először megszólalt a férfi. Valójában nem emberi hangja volt, hanem élettelen, tompa hörgés. – Ne! Várj! A lány ránézett és elszörnyedt, milyen borzalmas látványt nyújt közelről. A férfi rá se hederített, folytatta az utat a kőtömbök felé. Shira csak most látta, hogy az út felett lévő köveket csak egy kiszögellés tartja vissza. Nem is kell olyan nagy erő, hogy lebillentsék őket. Azt azért világosan látta, hogy ehhez egy ember nem elég. Kétfelől egyszerre kell megtaszítani a köveket. De hogy lesz erre képes? Jobb lett volna férfisegítség. Persze más nem tudott volna leereszkedni a sziklafalon. Mar arra az oldalra állította, ahol a legközelebb voltak hozzá a kövek. Átnyújtott neki egy kicsi, erős szerszámot, amely vésőhöz hasonlított. Majd egy kézmozdulattal megmutatta, hol bontson, amikor jelt ad. A férfi pedig rendkívül veszélyes utakon kapaszkodott felfelé a köveken, és a másik oldalon ereszkedett le. – Gyorsan, gyorsan! Mindjárt elérik az ösvényt –
sürgette Shira. – El kell zárnunk, mielőtt elérik az utat! – Fogd be a szád! – fojtotta belé a szót Mar durván. Shira lenézett. Elfogta a szédülés és az idegesség. A sok ember lent a mélyben felfelé kapaszkodó hangyákhoz hasonlított. Valószínűleg azt tervezték, hogy még az éjjel végeznek az utolsó taran-gajival is. – Mennyien jönnek – ámuldozott Shira. – Mindenki erre tart – mondta fakó hangon Mar. – Egyre közelebb érnek! – suttogta a lány. – Nem engedhetjük át őket. – Nem fognak átjutni. – Igen, de… – Hallgass már! Erős szédülés fogta el, ahogy a férfi ránézett. Szeméből féktelen düh áradt, még a foga fehérjét is kimutatta, akár egy ragadozó. – Most emeld meg a követ! Ez volt az elülső kő, amely visszatartotta a többit. Shirának remegett a keze idegességében. Közös erővel megragadták úgy, hogy a kő majdnem lebillent. – Egyelőre elég – fújtatott Mar. – A többit majd elintézem. De csak állt, habozva. – Mi lesz? Csináljuk már! – könyörgött a lány. A férfi úgy tett, mintha nem hallaná. Tekintetét a felfelé igyekvő hangyákra tapasztotta. Shira egyszeriben megértette, mire készül. – Ne! – kiáltotta. – Ebbe te ne avatkozz bele! – De hisz megölöd őket! – És akkor mi van, te kis patyolatlelkű, erényes
boszorkány! – Ne! Ne! – kiáltozott Shira és megpróbálta megakadályozni. Mar csak nevetett, hogy meg van rémülve. Ez volt a legszörnyűbb nevetés, amit a lány valaha is hallott. Kétségbeesésében megvadult és rávetette magát a férfira, éppen akkor, amikor hozzákezdett volna a véséshez. Pontosan alattuk volt egy emberekkel megrakott szekér. – Téged is ledoblak! – kiáltotta Mar győzelemittasan, és megragadta a karját, hogy lelökje. De Shira kétségbeesetten belékapaszkodott. Így Mar elvesztette egyensúlyát, és a dübörgő, pokoli kőzáporral együtt ők is lezuhantak. Shira dühödt és ijedt ordítást hallott Mar szájából feltörni, miközben a férfi megpróbált a sziklafalban megkapaszkodni. A lány, amint szédítő gyorsasággal zuhant lefelé a fal mentén érezte, hogy felhasadt a szép kabátkája. Á sziklafal volt az egyetlen, amit látott. Égető melegség öntötte el a tenyerét, ahányszor próbált megkapaszkodni. Mar szorosan mellette zuhant, bár nem látta, csak a közelségét érezte. Hallotta az emberek iszonyatos jajgatását és a lezúduló köveket. Innen tudta, hogy közel vannak a földhöz, és nincs menekvés. Ahogy felnézett, épp egy óriási kőtömböt látott lefelé zuhanni a fejük felett. Itt a vég, gondolta, és elfogta a tehetetlenség keserű érzése. Most mindjárt földet érnek, akkor mindennek vége. Vége! Hirtelen csend lett körülöttük. Különös, zümmögő csend, mintha az örökkévalóság tárult volna fel előttük. Meglepődve látták, hogy a szikla megállt a fejük
felett a levegőben. Földet értek, körülöttük záporoztak a kövek. Észre sem vették, amikor a lábuk talajt ért. Shira látta, amint az egyik betolakodót hátba találta egy kisebb kőtömb. Egészen közel volt hozzá. A hirtelen fájdalomtól széttárta karjait, arcára kiült a fájdalom és a halálfélelem. Nem zuhant tovább. Ebben a pózban megállt a levegőben. Az élet és a halál között. A távolban, a Taran-gaj hegyvidékén túl, a már eltorlaszolt ösvényen egy óriási alak közeledett. Lassan haladt feléjük, a kőtömbökön átgázolva, furcsa, ringó mozdulatokkal, mintha nem lennének végtagjai. Hatalmas volt a termete és taszító a külseje. Bőre színe szürke, mint a hamu. A feje kopaszra volt nyírva, és csak egy kendő takarta a csípőjét. Felmászott a lezúdult kőrakásra, és elégedetten szemlélte maga körül a pusztítást. Halottról-halottra járt, majd odaért Marhoz és Shirához, akik a hegyoldalban álltak. Végül mégiscsak győzött – gondolta Shira. Itt az idő. Elérkezett a halál pillanata.
5. fejezet A SZEME FEKETE VOLT, mint a feneketlen kút, s a legmélyén mintha zöldes láng lobogott volna. Le nem vette róluk a tekintetét. – Ti ketten? – nevetett. – Együtt? Erre álmomban sem mertem volna gondolni. Ez a te műved, Mar? – kérdezte, és hanyag kézmozdulattal körbemutatott. – Igen – válaszolta amaz röviden. – Nem rossz – mondta Sama hanyagul, de elismerés érződött a hangjából. – Jó munkát végeztél, hűsé-
ges előharcosom! De mi a szándékod ővele? Belőle nincs semmi hasznunk. – Tudom – mondta Mar duzzogva. – Nem kértem, hogy velem tartson. Próbáltam végezni vele, de nem sikerült. – Erre számíthattál volna. Sama különös szemét Shirára szegezte. Gondterheltnek látszott, ugyanakkor mintha szórakoztatta volna a dolog. – Ütött az utolsó óránk? – kérdezte nyugodtan a lány. Sama röviden és fojtottan felnevetett. – Nem. Az egyikőtöket nem tudom megölni, a másikotokat nem akarom elveszíteni. De ne kerülj az utamba túl gyakran, te leány! Véges a türelmem. Shira akaratlanul is félénk pillantást vetett a fejük felett lebegő sziklára. – Nem fog leesni – mondta Sama. – Legalábbis addig nem, amíg beszélgetek veletek. – Hogyan lehetséges… Sama leült egy kőre. – A másodperc két milliomodrésze közti időt ragadom meg. Két pillanat között. Addig tudom nyújtani ezt a pillanatot, ameddig akarom. Mit gondolsz, hogyan tudnék különben az egyik haldoklótól eljutni a másikig? Ülj le, Shira. Amint látod, tudom, hogy hívnak. Sok évvel ezelőtt már találkoztunk egymással. – Igen, emlékszem – mondta Shira és óvatosan leült a hegyoldalba. – Akkor mint árnyék jelentél meg. Sama elhúzta a kezét Mar arca előtt. – Így ni. Újra visszatért az időbe, nem fogja zavarni a beszélgetésünket. Nos, akkor sajnos nem sikerült megkaparintanom téged. Erős védelmezőid vannak. Kihívtad a haragomat, mivel rendkívüli képessé-
geid vannak. A négy láthatatlan barátod kemény munkát végzett azért, hogy életben tartson. Bizonyára nem volt túl szórakoztató a számukra. Elégedetten felrikkantott. Shira felnézett Marra. Az a hegyoldalnak támaszkodott, mint az előbb, csak most mozdulatlanul állt, megmerevedett, mint minden körülöttük. Arra várt, hogy lejárjon a két pillanat közti idő. De Sama nem sietett. Mivel megállította, rengeteg ideje volt. – Nem félsz, ahogy itt ülsz velem négyszemközt? – Nem, egyáltalán nem. Sama arca elkomorodott. – No és miért nem? – Talán azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy mivel emberfeletti vagy, félelmet keltesz. Sokkal jobban félek azonban Martól, akiről tudom, hogy ember, de valójában mégsem az. Samának újra felderült az arca. Gyakran mosolygott, de persze nem volt kellemes a mosolya. Shirának az volt az érzése, hogy jókat derül rajta. – Most pedig az Emberféreggel akarod felvenni a harcot, ugye? – Miért kérdezed, ha úgyis tudod rá a választ? – Mert ki akarom ismerni a természeted. Hogy őszinte vagy-e, vagy kisiklasz a kérdésem elől. – Azért térnék ki a kérdésed elől, mert tudom, hogy az Emberféreg a szövetségesed? Igen, szándékomban áll megsemmisíteni Tan-gilt, ahogy mi hívjuk, illetve Gonosz Tengelt, ahogy Daniel barátom nevezi. Az idők folyamán rengeteget ártott a nemzetségünknek. – Nem, inkább nagy szolgálatot tett – mondta
Sama diadalmas mosollyal. – Sok jó gyilkost szerzett. A kertembe pedig fiatal, szép, fekete virágokat… A gyilkosok áldozatait. – Te, aki mindent tudsz… mondd, mit kell tennem? Miben áll a megbízatásom? Ravaszul felcsillant Sama szeme, amely teljesen fekete volt, kivéve a benne lobogó kis zöld lángot. – Tényleg azt hiszed, hogy elmondom neked? – Miért ne, hisz úgyis meg vagy győződve arról, hogy nem tudlak legyőzni. Sokáig gondolkozott, félrehajtotta a fejét és a lányra bámult. – Te leszel a legszebb virág a kertemben. De most még nem szakíthatlak le. Talán csak ha vállalod ezt az embertelen próbatételt. A megbízatásod. Úgysem tudod teljesíteni. A négy idióta barátod, a szellemek nem tudnak tovább védelmezni. Daniel barátod ősei sem. Így hát… Miért ne? Mi az, amit tudni akarsz? De emlékezz: Sama semmit nem ad ingyen! Shira érezte, amint a félelemtől végigfut rajta a hideg. Nem tudott rögtön válaszolni. Mibe keveredett? Ez veszélyes játék. De hát tudnia kell! Sama megismételte a kérdését, és hozzáfűzte: – Mennyit tudsz? – Úgy érted, milyen keveset? Csak azt tudom biztosan, hogy az Emberféreg az idők hajnalán felkutatta az élet forrását, amely a „Négy Szél Hegyének” zátonyszigetén van. Ezután a világ négy alkotóelemének szelleme felkereste a nagyapámat azon az éjszakán, amikor a világra jöttem, Megkérték nagyapát, hogy készítsen fel a majdani küzdelemre. Ez minden. – Hm. Ez bizony nem túl sok, belátom. Jól nyisd ki a füled, mert ez az első és utolsó alkalom, hogy az
élet forrásvizeiről hallasz tőlem. A zátonyszigeten találhatók, ahogy mondtad. Két forrás van. Két barlang mélyéről fakadnak, Az oda vezető út halálos veszélyekkel van teli! Az Emberféreg az egyik forrást kereste fel, és ivott a gonoszság sötét vizéből. Odáig csak az jut el, aki olyan gonosz, hogy egyetlen jócselekedetet sem hajtott végre, amelynek fénye feloldhatná a gonoszság sötétjét. Az, aki iszik a vízből, nagy hatalomra tesz szert. Majdnem olyan nagyra, mint a miénk… Sama elgondolkodva szünetet tartott. Shira halkan megkérdezte: – És miben áll a hatalma? – Ez változó. Attól függ, mire akarja használni. Az ősapádnak… Az ősapádnak két kívánsága volt. Örökké akart élni, és a világot szerette volna uralni. Ezek valójában szokásos kívánalmak – fejezte be Sama megvetően. – Tehát neked adta el az utódait? Akik „szép és fekete” virágokat hoztak a kertedbe? Cserébe megmutattad neki forrásokhoz vezető utat? – Így igaz. Akkor került az utamba, amikor még Taran-gajban élt. Nem volt túl elővigyázatos, és majdnem az életével fizetett. De megéreztem, hogy csak úgy árad belőle a gonoszság… s végül üzletet, szövetséget kötöttünk. Shira közbeszólt: – De Daniel és az apám nemzetsége… Nagyon messze élnek innen! Azok felett az áldozatok felett nem lehet hatalmad, akikkel az ő átokverte rokonaik végeztek! Sama a tőle megszokott módon újra alattomosan elmosolyodott.
– Mindenki felett hatalmam van, akit az Emberféreghez vérségi kötelék fűz. Igen, igen tudom, hogy arrafelé a gonoszság istenét Sátánnak vagy minek nevezik. De egy nap majd felkerekedem, hogy elhozzam a fekete virágaimat. Sok kell, hogy legyen belőle… Ez úgy hangzott, mint egy óhaj – gondolta Shira. Samának nincs hatalma Taran-gaj határain kívül. Vagy valóban ő lenne a Jéghegyek Népe nemzetségének istensége is? Tovább kérdezősködött: – Tehát a Jéghegyek Népének átokverte tagjai felett, akik elfordultak tőled és a jó szolgálatába álltak, felettük is van hatalmad? – Pfuj, szerencsétlen flótások – fújtatott Sama. Láthatóan nem tetszett neki a beszélgetés újabb fordulata. – Evezzenek a saját vizeiken. Járják csak a maguk útját. De a többieket megszerzem magamnak. Akik életükben jó szolgálatot tesznek nekem, haláluk után bejutást nyernek a kertembe. Ezt feltétlenül elmesélem Danielnek. Szóval csak Gonosz Tengel átokkal sújtott leszármazottait veszi magához Sama a haláluk után. A Jéghegyek Népének többi tagját nem. Hogy mi történik a gonoszok áldozataival, az kérdéses. Sama egy nap elmegy értük, mint mondta. De ez meglehetősen homályosan hangzott. – Többet akarok tudni az Emberféregről – közölte Shira, lezárva a kényes témát. – Azt mondtad, hogy hatalomra vágyott. De eddig még nem használta a hatalmát. Vár, míg eljön az ideje. Kedvezőtlen szelek fújdogáltak, amikor elhatározta, egy időre nyugovóra tér, hogy új erőre kapjon. Akkoriban pestis pusztított az egész világon. Nem kedvezett a helyzet ahhoz, hogy kiterjessze hatalmát a világ felett. De nem lett volna
szabad elhagynia Taran-gajt… Samát elöntötte a szomorúság. Shira kezdte jobban érteni az egészet. Amíg Tan-gil és közvetlen leszármazottai Taran-gajban éltek, addig Sama a szellemek és istenségek az ő vallásuk részét képezték. De idővel a régi hit talán kihal Daniel hazájában, és más istenek kerülnek a helyére… Sama hangjára ocsúdott fel. – Nagy tettet hajtottatok végre Marral, hogy leszámoltatok a Taran-gajiak ellenségeivel. Ha nem léptetek volna közbe, a taran-gajiak mind egy szálig elpusztultak volna még az éjjel. Az isteneink igen aggódtak. – De hát miért? Nem tudnak egyszerűen új embereket teremteni? Sama hátravetette a fejét, és kibuggyant belőle a nevetés. – Embereket teremteni? Aranyos kislány, valóban azt hiszed, hogy az istenek teremtik az embereket? – Persze! – Micsoda együgyűség! Hisz az emberek teremtik az isteneket! Azáltal, hogy hisznek bennük, életre keltik őket, és azok addig élnek, amíg tart az emberek hite. De ha kihalnak a taran-gajiak, az isteneik is velük halnak. Ezért hát nem csoda, ha félnek! Tehát igaz! Samának is érdeke, .hogy a tarangajiak kis népe ne haljon ki. Bár erről senki nem beszélt nyíltan. – Mai hőstettedért cserébe elmondom, hol találod az élet forrásvizét. De Shira egy percig sem hitte, hogy ez az oka a segítőkészségének. Sama meg akarta őt kaparintani magának, és ő a forrásokhoz vezető úton nem áll majd
a szellemek védelme alatt. A lány visszakanyarodott beszélgetésük fonalához: – Azt mondod, ha kihal egy nép, vele halnak az istenei is. Ez a világon minden vallásra érvényes? Csak a taran-gajiakról tudom biztosan, hogy így van, de az a gyanúm, hogy más népekre is érvényes. A kihalás nem szükségszerű, elegendő az is, ha már nem hisznek. Úgy vélem, sok istenségnek az lett a veszte, hogy hívői elfordultak tőle. Különben mit gondolsz, a kereszténység istene miért hirdeti félelmében, hogy „Ne higgyetek más istenben, csak bennem!” Több más példát is említhetnék, de felesleges. Shira visszakanyarodott az őt különösen érdeklő témához: – Nos, most mi a teendőm? Sama olyan közel tolta hozzá az arcát, hogy a lány jól látta a zöldes fényben lobogó lángot a sötét szemekben. – Csak egy módon lehet megtörni az Emberféreg hatalmát és feloldani a leszármazottaira nehezedő átkot – mondta, és olyan képet vágott mintha szórakoztatná, hogy a lány vajon meddig képes elviselni arca közelségét. – A másik forrás tiszta vizéből kell meríteni. De ez, szépséges virágszálam, nagyon nehéz feladat lesz. Shira szíve hevesen dobogott. Végre megvilágosodott előtte a számára kijelölt út! Sejtette, hogy ez nem lesz könnyű küzdelem, mivel Sama mindent meg fog tenni azért, hogy mielőtt még elérné célját, zsákmányul ejtse. – És mi történik, amikor megtaláltam a tisztaság vizét?
– Lám csak – mosolygott Sama. – Látom, nagyon bízol magadban! Azt hitted, hogy majd mindent elárulok neked? Van, amire magadtól kell rájönnöd. De nehogy azt hidd, hogy a jóság áttetsző forrásvize majd hatalommal ruház fel. Nincs ekkora ereje a víznek. A Gonoszság sötét forrásvizében van a hatalom. – Igen, értem – suttogta a lány. – Jó, jó, de nem korai még ilyesmiről beszélni? Egyelőre még meg sem találtad a forrásvizet – akadékoskodott Sama. – Ha már itt tartunk, a szellemek figyelmeztették nagyapát, ne igyak a vízből. – De, nyugodtan ihatsz belőle – vágott a szavába Sama gyorsan. Túl gyorsan. Ez gyanús volt. Shira elhatározta, hogy inkább a szellemek tanácsát fogadja meg. – Nehogy azt hidd, hogy az egész megbízatásod abból áll, hogy szépen besétálsz a barlangba és elhozod a vizet – mosolygott Sama kárörvendőn. – Annak az embernek, aki erre képes, még a legkisebb folt sem lehet a becsületén. Tehát az a kérdés, hogy megfelelő nevelésben részesített-e a nagyapád. És hogy te magad is a helyes utat követted-e életed során. Márpedig biztosíthatlak, hogy ez lehetetlen. Egyetlen embernek sincsenek kizárólag tiszta gondolatai Mindenkibe szorult egy kis gonoszság. – Te nem segíthetnél rajtam? – kérdezte a lány hirtelen. Sama felnevetett: – Én? Hogy én segítsek a remény hordozójának? Amikor eljön az idő, Shira, minden megteszek majd, hogy ne érd el célodat. Ostoba, hiszékeny tyúk! Te, mint a békének, a jóságnak a boldogságnak hírnöke.
Micsoda felfuvalkodottság! Én fogom megnyerni a csatát. Hiszen te is pedzegetted már, hogy az, aki viszálykodásra szít, mindig békében élhet – míg az, aki a béke után áhítozik, rosszul végzi a földön. – Miért kell ennek így lennie, Sama? – Igen egyszerű a magyarázat. Az ellenség mibenlétében rejlik a magyarázat. Egy háborús uszítónak a jó emberekkel kell szembeszállnia, márpedig a jó emberek nem gyilkolnak. Míg a béke harcosainak… Hát így van ez! – Értem. Sama teljes valójában felegyenesedett, és elhúzta kezét Mar előtt, aki erre összerázkódott. Shira még annyi mindent szeretett volna kérdezni – de Sama egy hessintéssel gátat szabott a kíváncsiságának… Mar odakiáltott neki valamit, Shira érzékelte a veszélyt és elrohantak a kőrakástól. Mögöttük hatalmas dübörgést lehetett hallani, amint az óriási sziklatömb a földre csapódott épp ott, ahol az imént álltak. Sietve átvágtak Taran-gaj zöld mezőin, hogy mihamarabb feljussanak az eldugott völgybe. Újra felkapaszkodtak a meredek hegyoldalon, hogy elérjék a Hegy Védelmezőinek sziklafalba vájt kunyhóját. Félúton jártak már, amikor Shira megállt és körülnézett. Izgatottan kapkodta a levegőt. Porfelhő kavargott az út szélén. Samának nyoma sem látszott, de Shira tudta, hogy a közelben van és halott betolakodók után kutat. Furcsa… Annak ellenére, hogy ép bőrrel megúszta a vele való találkozást, és hogy szinte barátságos viszony alakult ki közöttük, kellemetlen érzés fogta el. Úgy érezte, Sama győzelmet aratott felette.
AMIKOR SHIRA ELMESÉLTE, mi történt, súlyos csend telepedett a szobára. Végül Daniel törte meg a csendet: – Rágtál ma már gyökeret? Shira csodálkozva ránézett: – Igen, Szármik adott egy darabot. A hatása alatt olyan kellemes érzés lesz úrrá rajtam. – Ühüm – mondta Daniel szárazon. – Jaj Shira, Shira – sóhajtott fel Irovár. – Bárcsak ne egyezkedtél volna Samával! Az nagyszerű persze, hogy birtokába jutottunk a források történetének, de mibe fog ez kerülni? Annyira aggódom! Ó, remélem, hogy helyesen neveltelek, és csak jóság lakozik benned és tiszta gondolatok. Én is azt mondom, amit Sama: nem értem, hogyan leszel képes teljesíteni a megbízást! Daniel kissé ingerülten így szólt: – Olyan magasztos gondolat a „jó ember” eszménye? Engem túlságosan emlékeztet bizonyos korlátolt keresztény körök képmutató véleményére a bűnről, erényről és az örök kínszenvedésről. Az úgynevezett kifogástalan emberek általában zárkózottak és unalmasak, még mosolyogni sem mernek. Tele vannak előítélettel és gátlással. Shira nem ilyen. Ő hús-vér ember, éli az életet. Szerencsére! Szármik elmosolyodott. – Igazad van, fiatal, józanul gondolkodó barátom. Mi taran-gajiak sem ilyen módon értelmezzük a jóságot. Azt tartjuk, hogy mindennek örülni kell az életben, és élvezni kell az utolsó csöppig. – Értelmes gondolat – mondta Daniel. – Igen egyszerű erkölcsöt vallunk magunkénak: tégy meg mindent, amihez kedved van, amíg nem
okozol kárt, illetve nem bántasz meg vele valakit. Orin túlságosan elvontnak találta az eszmefuttatásukat: – Legelső teendőnk tehát, hogy elmenjünk a „Négy Szél Hegyének” szigetére Shirával? – Igen, ez az első dolog, amire megoldást kell találnunk – felelte Irovár. – De rengeteg a megválaszolatlan kérdés és tisztázatlan részlet. Például, hogy hogyan jutunk fel a szigetre, hol találjuk meg a forrásokat a szigeten, és így tovább. De először arra kell választ találnunk, hogyan juthatnánk el a szigetig? Mindenki gondolkodóba esett. – Csónakkal – vetette fel Orin. – Nagyszerű ötlet – mondta Szármik bosszúsan. – Csak az a kérdés, milyen csónakkal? Talán tudsz egyet? A hegyvédők nem sokat értettek a tengerhez. Az ő birodalmuk a hegyekre korlátozódott. – Nem ismertek senkit, aki elvihetne minket oda csónakon? – kérdezte Daniel. – Szeretném én azt a halászt látni, aki ki mer kötni a „Négy Szél Hegyének” szigetén – szólalt meg Vassar. – Lopjunk egyet – javasolta Milo széles, fogatlan vigyorral. – Ne beszélj ostobaságot – szakította félbe Szármik. – Kölcsönkérünk egyet. Majd én elintézem. Lemegyek, amint felébredtek az emberek. Van néhány nagy, jó állapotban lévő csónakunk Taran-gajon. Kölcsönveszek egyet. Most pedig térjünk nyugovóra. Nehéz feladat előtt álunk. Kiment, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Daniel vele tartott.
– Valamit nem értek, Szármik. Hogyan tudod fenntartani a fegyelmet az embereid között. Soha nem félsz, hogy szembeszállnak veled? – Orin és Milo biztosan nem – válaszolta. – Elfogadnak vezérüknek, mivel azzal bíztam meg őket, hogy tartsák szemmel a betolakodókat. Ez az egyetlen céljuk, velük könnyen megbirkózom. Vassart azonban vasmarokkal kell fogni, mert gyenge. Bármikor öszszeomolhat. – Nem biztos, hogy a gyengeség jele, ha más, mint a többiek – mondta Daniel elgondolkozva. Hálás mosoly ült ki Szármik barázdált arcára. Ez elárulta, hogy a „Farkas”, keménysége ellenére erősen kötődik kisebbik fiához, és aggódik érte. – Ez igaz. Mar az egyetlen, akitől én és a többiek is tartanak. Mivel Mar valójában fütyül ránk. Csak azért harcol a betolakodók ellen, mert tetszik neki. De örökké résen kell lennünk. Ha valami olyasmit tennénk, ami nem tetszene neki, gondolkodás nélkül megölne bennünket hatalmas íjával. – Ajaj – dörmögte Daniel. – Furcsa, hogy eddig nem ragadta magához a vezérséget. – Nem, ilyesmi nem érdekli. Túl fárasztó lenne számára. Ha békén használhatja ijesztő fegyverét, híven teljesíti a parancsot. Csak attól félek, hogy Shirát nem hagyja majd békén. Nem szíveli. Pedig a lánynak már így is elég baja van. – Mindenesetre most a Hegy Védelmezői teljesítették feladatukat, nem igaz? – kérdezte Daniel. – Még akkor is, ha Mar egy kissé drasztikusan látott hozzá. – Igen. Nagyszerű érzés, hogy újra rendes életet élhetünk, és biztonságban érezhetjük magunkat egy ideig. Hanem most meg kell próbálnunk feloldani a
ránk és rátok nehezedő átkot. Ez attól függ, hogy a kis Shira… Gondterhelten megrázta a fejét, és nem fejezte be a mondatot. – Mindenesetre mindent megteszek majd, hogy a segítségére legyek. Szármik ránézett. – Nem nagyon hiszel a mondavilágunkban, a hiedelmeinkben, ugye? Úgy gondolod, ezek magyarázata abban gyökérben rejlik, amit állandóan rágcsálunk. Ennek tudható be, hogy látomásaink vannak, és olyan jelenségeket észlelünk, amelyek valójában nem léteznek. – Ez így igaz – vallotta be Daniel meglepetten. – Akkor úgy gondolom, az a legjobb, ha nem tartasz velünk a szigetre. – No de én… – kezdett tiltakozni Daniel. Szármik felemelte a kezét. – A hitetlenséged sokat árthat nekünk, és Shirát is megzavarhatja. Márpedig teljes nyugalomra lesz szüksége. Legszívesebben Mart sem vinném magammal, de felette nincs hatalmam. Azt csinál, amit akar. Csak abban reménykedhetem, hogy önként úgy dönt, nem tart velünk. – Nem azért tettem meg ezt a hosszú utat idáig, hogy így kizárjatok – kiáltotta Daniel. – Akkor higgy a mondáinkban! – Arra képtelen vagyok. – Akkor pedig azt teszed, amit mondtam. Itt maradsz. Daniel összeszorította a száját és mélyet sóhajtott. Nem szólt többet. Keserű csalódás fogta el.
6. fejezet MÁR HAJNAL ELŐTTT átvágtak Taran-gaj ősi erdein. Zuzmó borította a fákat, titokzatos csend honolt mindenütt, még madárfütty sem hallatszott. A tenger felé tartottak. Nemsokára kiértek a védelmet nyújtó erdőből a kopár, göröngyös sziklákhoz. Éles tengeri levegő csapott az arcukba. Kis idő múlva meghallották a hullámok dübörgését, ahogy a meredek parthoz csapódtak. Szármik szinte járhatatlan utakon keresztül vezette le őket egy eldugott öbölhöz. Itt csak a kavicsok zizegése hallatszott, ahogy a lusta hullámok átmosták őket. Az öbölben voltak kikötve Taran-gaj halászcsónakjai. Most látták csak igazán, mekkora pusztítást végzett az ellenség az elmúlt esztendőkben a vidéken. Számtalan csónak lebegett a vízen gazdátlanul, kitéve az időjárás viszontagságainak. Daniel ránézett a kis csoportra, amely körülállta a nagy csónakot, amit el akartak kötni. Shira kecses, törékeny alakján akadt meg a szeme. Reszketett a hűvös hajnali derengésben. Olyan tanácstalanul és védtelenül állt ott, hogy Danielnek kedve lett volna átölelni és megvédeni a ráleselkedő veszélyek ellen. De nem tarthat velük! Shira érdekében a parton kell maradnia. Irovár arra kérte, hogy menjen vissza Norba, amíg visszatérnek. Ha visszatérnek. Az lenne a legjobb, ha elutazna a fókavadász hajóval Arhangelszkbe, majd a hazájába. Teljesítette feladatát, hírt adott Vendelről, látta a leányát. Ezenkívül az érkezése indította el ezt az igen fontos, bizonytalan kimenetelű vállalkozást, amelynek célja a Jéghegyek
Népének és a taran-gaji nemzetségnek a megmentése. Többet nem tehet Daniel – vélte Irovár, és ezzel Szármik is egyetértett. Daniel végtelenül szomorú volt. Segíteni szeretett volna Shirának, nem pedig az útjába állni! Amint közeledett a tengerhez, heves szóváltás csapta meg a fülét. Az evezésről vitatkoztak. Hallotta, hogy Shira felemeli a hangját. Eddig még sosem látta mérgesnek. – Nem! – kiáltotta a lány dühösen. – Nem jöhetsz velünk, Milo. Képtelen vagyok elviselni gyilkos vigyorodat, az emberekkel szembeni közönyödet. Nem akarom, hogy velünk gyere! – De Shira! – kapkodott a levegő után. Irovár ijedten. – Még sosem viselkedtél így! Elment az eszed? Nem sértheted meg embertársadat, főleg nem most! Teljesen megőrültél? Tönkre akarod tenni mindazt, amiért annyit fáradoztunk, te meg én? Shira heves sírásban tört ki: – Bocsáss meg, nagyapa, de nem akarom, hogy velünk jöjjön! Úgy félek attól, ami még ránk vár. Most nem vagyok képes elviselni ilyen gonosz teremtést a közelemben. Szármik gyorsan közbevágott: – Milo, legjobb ha itt maradsz. Milo sokáig átkozódott. Daniel hálás volt azért, amiért nem teljesen értette, mi mindennek hordta el Milo a lányt. Természetesen átérezte Shira aggályait! A fekete taran-gaji kiálló metszőfogaival az egyik legvisszataszítóbb élőlény volt, akivel Daniel valaha is találkozott. Bizonyos fokig még undorítóbb, mint Mar, mivel Milo ember-mivoltát nem lehetett kétségbe vonni, Mart viszont nem lehetett emberszámba
venni, hiszen Gonosz Tengel egyik, talán leggonoszabb leszármazottja volt. – Ha Milónak maradnia kell, én sem tartok veletek mondta Orin hevesen. Szármik tanácstalanul nézett idősebb fiára, röviden biccentett, majd elfordult tőlük. Orin és Milo sértődötten elvonult, fel a sziklák felé. Shira szipogva törülgette a szemét. Furcsa, hogy Mar ellen nincs kifogása – gondolta Daniel. Az is lehet, hogy nem mer szót emelni ellene. Vagy pedig tisztában van vele, hogy nem lenne értelme. Ahogy Daniel, a többiek is tudták, hogy Mar gáncsot vetne Shira próbálkozásának. Daniel keserűen előkereste tarisznyájából írószerszámait, melyeket mindig magánál tartott. Miközben akaratlanul is meghallotta a két idősebb férfi és Vassar ideges szóváltását, leült egy kőre, hogy pár sorban elbúcsúzzon Shirától. Elővette legjobb jurák nyelvtudását. Orosz betűkkel írt, tudta, hogy Irovár el fogja tudni olvasni. Szürke fényben úszott a reggel. A horizontot végig sűrű felhők borították. A felhőtakarón nem tudott áttörni a napsugár. Kint a nyílt tengeren olyan erős volt a köd, hogy nem is látták a „Négy Szél Hegyének” szigetét. Daniel egyébként nem volt biztos benne, hogy a sziget látható a szárazföldről. Eszébe jutott, hogy idefelé jövet eltartott egy darabig, amíg megpillantották Taran-gaj partvidékét, miután elhaladtak a sziget mellett. Senki nem figyelt rá. Sietve fogott hozzá a levélíráshoz: Az éj sötéte elhalványul, a pirkadat szürke ködbe borítja a tenger fölött a horizontot. Shira, elérkezett a
te időd. Csendben megyek el, nem szeretek búcsúzkodni. Ez a búcsúlevelem, mivel nem hiszem, drága barátnőm, hogy még egyszer viszontláthatjuk egymást, mielőtt elutazom. Vérzik a szívem érted! Valóban megtörténik mindez? Higgyek abban, amit meséltek, és aminek szemtanúja is voltam különös, vad országotokban? Vagy pedig igazam van, és egész idő alatt a mámorító gyökér kábító hatása alatt állunk, amit állandóan rágunk? De ha így lenne, mivel magyarázhatnánk a Jéghegyek Népének történetét? Nem tudom eldönteni, a kettő közül melyik a valós világ – a kemény, hideg jelen, melyre az üresség, kíméletlenség és a józanság a jellemző, vagy a te világod, amely semmit nem változott azóta, hogy a mocsárból vasat nyert ki az emberiség, és a sötét babona súlyos szárnycsapásokkal húzott át a vidék felett. Megpróbáltam visszaemlékezni, mi is történt azóta, hogy a hazádba vetődtem. De a sötét eseményeket, amelyeknek középpontjában csak kívülállóként értékelhetem, Nem ismerem a körénk font óriási, szövevényes háló minden egyes szálát, Most elválnak útjaink, drága barátom és rokonom. Mivel nem vagyok kiválasztott, nem vagyok méltó sem arra, hagy elkísérjelek ezen a nehéz úton, Nemzetségünk összes védőszentje segítsen, hogy sikerrel járj! Ez a leghőbb vágyam. Barátod, Daniel Miután befejezte a hosszú levelet, odament Irovárhoz, aki épp a csónak eloldásával bajmolódott, – Add ezt oda Shirának, kérlek – súgta neki. – A mihamarabbi viszontlátásig!
Irovár megértően bólintott, nem csinált nagy ügyet Daniel távozásából, A fiatal svéd gyors léptekkel hagyta el a partot, s indult a sziklák felé. Eltartott egy ideig mire kiszabadították a csónakot és mindenki a helyére ült. – Hol van Daniel? – kérdezte Shira. Szármik elmesélte, hogy nem merték marasztalni, mivel kételkedő és idegen, Irovár felolvasta a búcsúlevelet. Shira jajveszékelni kezdett tehetetlenségében: – Nem vághatok az útnak Daniel nélkül! Ezt igazán megérthetnétek! Olyan kedves volt hozzám, Anynyira megértett. Ti mindannyian szűklátókörűen gondolkoztok, mint minden férfi. Daniel sokkal jobban ért a nők nyelvén. Ismeri a gondolatainkat, tudja, hogyan reagálunk. Utána sietek és visszahozom. – Ne, ne – szólt Szármik, aki megijedt a lány nyugtalan lelkiállapotától. – Vassar, Siess, hozd vissza Danielt! Bocsáss meg nekünk, Shira, nem tudhattuk… – Azt hiszem, Danielnek is nagy szomorúságot okoztunk – mondta Irovár elgondolkozva. – Azt hiszszük, hogy a legjobb megoldást választjuk, s közben elfelejtjük, hogyan éreznek és gondolkodnak a fiatalok. Shira nem nyugodott meg addig, amíg Daniel újra meg nem jelent a parton. Akkor magával vitte a fedélzetre, és a közelében akart ülni. Marral együtt siklott ki a csónak a nyílt tengerre. Mar úgy nézett ki, mint az alvilág őre. A hajó orrában gubbasztott. A tenger szerencsére nem háborgott. Mintha a halál birodalmába tartanánk – gondolta Daniel, ahogy Marra nézett. De köszönettel tartozom, Shira, amiért részese lehetek az utazásnak! Vérzett a
szívem, amikor azt hittem, hogy kimaradok belőle! A csónakot nemsokára bevonta a szürke köd, és már nem is látszott a partról. Hanem a parton ott állt egy láthatatlan kis csapat és a távolodó csónak után nézett. – Megtettük, ami tőlünk tellett – szólt Jó Tengel. – Most már nem tarthatunk velük. Reméljük, hogy minden rendben lesz. Az csak jó, ha az egészet valóságként élik meg. Egy asszony a régmúltból hozzá tette: – Ahhoz, hogy megőrizzük a fiatal leány értelmének épségét, engednünk kell, hogy betekintést nyerjen egy másik világba, amelynek létezését élő ember csak álmaiban vagy hirtelen elmezavarában sejtheti – Igen, a mi világunkba kell betekintést nyerniük – dünnyögte Villemo. – Csodálkozom azon, hogy Jó Tengel előre látja, mi fog történni. – Ha így van, akkor biztosan beleborzong abba, amit lát – mondta Dominic. Még egy ideig a csónak után néztek, amely már beleveszett a ködbe. Aztán elhagyták a partot. A levelet, amit Shira elveszített, amikor azon tüsténkedett, hogy Danielt felvigye a csónakra, egyre fújta, pörgette a szél a parti kövek között. Fennakadt egy kicsi, kiszáradt bokron, majd újra elszabadult, hogy meghúzódjon a kövek között a sekély vízben. Az írott fele volt felfelé. Bárki elolvashatta volna. De egy lélek sem járt a parton, hogy utoljára elolvassa a levelet. Egy hullám tört meg hirtelen a köveken, és mint egy óriási nyelv, beszívta a papírlapot. Lassan olvadt fel az írás a sós, jéghideg vízben. Visszavonhatatlanul eltüntetve az utolsó nyomot is. Mintha senki sem járt volna a parton pirkadatkor.
LASSAN REGGEL lett, a köd is felszállt a csónak körül, és egy csipkézett hegyorom körvonalai jelentek meg a horizonton. – Ez csak egy jéghegy – szólalt meg Szármik. – Hanem ott… messzebb nyugatra! Ott van! A hegycsúcs egyre magasabbra nőtt, ahogy közeledtek. Az emberek a csónakban megilletődött csendben figyelték. Ahogy a nap átvilágított a felhőtakarón csodálatos, földöntúli fénybe burkolta a „Négy Szél Hegyének” szigetét. A feszültség és elfogódottság egyre nőtt, amint közeledtek a sziget felé. – Jaaaj – sóhajtott fel Shira ijedten. – Hogyan jutunk fel rá? – Eddig még senki sem tudott partra szállni a szigeten – felelte Szármik röviden. – Megfeledkeztél Tan-gilről – mondta szelíden Irovár. – Neki valahogy sikerült partra szállnia. – Az több száz évvel ezelőtt történt! A víz szintje azóta biztos leapadt. Shira felnézett a négycsúcsú sziklára. – Milyen sápadt vagy – mondta Daniel. – Csak a titokzatos nappali fény teszi – nyugtatta meg a lány, de azért erősen megszorította a kezét, mintha bátorságot akarna meríteni. Daniel észrevette, hogy Shira reszket. Közeledik a döntő óra. Ahogy bekerültek a „Négy Szél Hegyének” árnyékába, különös bénultság fogta el őket. A nap megbújt a sziget mögött. Minden bátorságuk elszállt a meredek sziklafalak alatt. Úgy látszott, mintha egészen az égig érnének.
A fókabőrből készült járművet óvatosan kormányozták a part közelében a sziklafal mentén, miközben a nap fémesen csillogó színnel vont be mindent a csónakban. Reménytelenül kutattak valami kiugró támaszték után a sima sziklafalon, hogy ki tudjanak kötni, Ekkor… Már félúton jártak, amikor távoli dübörgés ütötte meg a fülüket és nyugtalanul fodrozódni kezdett a víz. Ide-oda hánykolódott a csónak. Olyan erős hullámokat vetett a tenger, hogy úgy látszott, mintha hirtelen tömör csúcsok nőnének ki a tengerből. – Süllyed a hegy? – kérdezte Vassar kétkedve. – Nem, inkább a tenger szintje emelkedik – felelte az apja. Lenyűgözve látták, hogy az a repedés, amely addig magasan, elérhetetlen helyen húzódott a hegyoldalban, most játszva elérhető a csónakból. – Készek a fogadásodra, Shira – suttogta Irovár áhítattal. Titokzatos nappali fény ide vagy oda, mindannyian láthatták, hogy Shira szája szinte teljesen elfehéredett. Félelemmel teli tisztelettel bámult a szigetre. Közvetlenül előttük kanyargott a hegyoldalban a két hegycsúcs között a hegygerinc felé vezető hasadék. Akárhol is legyen a világban, Gonosz Tengel most biztosan reszket – gondolta Daniel. A „Négy Szél Hegyének” remegése el kell hogy jusson hozzá! Daniel egy pillanatra elfelejtette, miért is jött, annyira lenyűgözte a látvány. Nekiütődtek a sziklafalnak, majd találtak egy helyet, ahol kikötötték a csónakot, és egymás után partra szálltak.
– Ezt a morajlást még Taran-gajban is hallják – szólt oda Irovár Danielnek. – Elhallatszik egészen Norig. Vagy messzebb – gondolta Daniel. Annak ellenére, hogy a hasadékon át vezető út igen fárasztó volt, és hogy szívük megtelt félelemmel, egyikük sem maradt a csónakban. A felhőfátyolon átszűrődő reszkető, sárgáshideg napfény félelmetes színbe vonta a vidéket, ám egyszersmind segített nekik kapaszkodót találni. Daniel egyszer sem nézett lefelé. Nem mert. Végtelennek tűnő hegymászás után végre felértek a keleti és a déli csúcs közötti hegyhátra. Félelmetes kép fogadta őket a magasban. A négy hegycsúcs közötti területen, a hegygerincen, vad és titokzatos táj terült el a nap sápadt fényében. Akárcsak egy lidérces álom. Nagy fekete madarak repültek át a kopár sziklák, sötét barlangnyílások és lekoptatott kőtömbök felett. Sötét tómeder tátongott szomorúan a feketéllő bokrok között. A szél csak úgy süvített a kövek között. Mintha a világ végén, a kietlenség birodalmában járnának. – Évszázadok óta nem járt itt ember – kiáltotta Vassar. Szavaira hatalmas, négyszeres visszhang válaszolt a hegy minden csúcsáról. Shira körülnézett. – Hol lehet a forrás? – A forrás? – kérdezte Irovár. – Először is meg kell találnod a forrást rejtő barlangot. – Két barlangot látok – szólt Vassar. – Honnan tudjuk, melyikben fakad a forrás? Kérdőn néztek a két barlangnyílásra. Az egyik
balra volt a déli szél hegycsúcsán, a másik jobbra, az északi szél hegycsúcsán. Első látásra teljesen egyformának tűntek. De hirtelen úgy látszott, hogy az északi szél barlangja elsötétedett és összeszűkült, míg a déli szélét gyenge, majdnem láthatatlan fénysugár világította meg. – Ha ízig-vérig gonosz ember lenne közöttünk, akkor a sötét barlangból szűrődne ki a fény – jelentette ki Szármik. – Azt hiszem, elindulhatunk a fény irányába. Ugyanaz a gondolat járt mindannyiuk fejében. Hiszen Mar is velük van! És ha rá vonatkozott a fény? No de nem volt más választásuk, folytatták útjukat. Nem mentek sokat, amikor jelt kaptak arról, hogy helyes úton járnak. Négy néma alakot láttak az út mentén. Még Irovár és Daniel is érzékelte a különös, megmagyarázhatatlan jelenséget. Az egyik úgy világított, mint a tűz, a másik vibrált, mint a levegő, a harmadik csillogott, mint a víz, a negyedik sötét volt, mint a föld. Irovár remegve ismerte fel bennük sok évvel ezelőtti látogatóit. Daniel visszafojtott lélegzettel haladt el mellettük. A szellemek mély meghajlással üdvözölték Shirát. A lány ősi, tiszteletteljes kézmozdulattal viszonozta köszönésüket. Először a homlokát érintette meg, majd a földet. A taran-gajiak is mind fogadták az üdvözletüket, kivéve Mart. Amikor a közelükbe ért, a szellemek kiálltak az útra, és elzárták előtte az utat. Mar morogva rájuk vicsorította fogait; de kitért előlük. Visszafordult a hegygerinc irányába, ahonnan elindultak. Alakja körvonalai, hegyes ragadozó fülei fenyegetően rajzolódtak ki a sziklafalon a titokzatos sápadt fényben. Lehajtották fejüket, hogy be tudjanak lépni a bar-
langba, amely belülről magas és tágas volt. A szellemek eltűntek, a bejáratnál egy falmélyedésben fáklyát szúrtak le a földbe. Irovár meggyújtotta, s erre fény árasztotta el a barlangot. A legbelső fal sima volt és egyenletes, a barlang többi része recés és rücskös. A sima fal előtt feldomborodott a talaj, mintegy kis dobogót képezve. Pontosan szemben, kicsit távolabb a barlang belsejében volt egy hasonló, egyedülálló kiemelkedés. Az egyik sarokban mélyen fekvő kút bugyogását és fortyogását lehetett hallani. Vize állandóan süllyedt és emelkedett. Hol kiloccsant, hol pedig újra eltűnt a mélyben. – Ez lenne az élet forrása? – kérdezte Vassar hitetlenkedve. Hangját visszaverték a barlang falai. – Távolról sem! – felelte Irovár. – Ez egy hétköznapi kút, gejzír vagy minek hívják. Ha ilyen könnyű lenne a tisztaság vizét megtalálni, nem kellett volna az egész életemet Shira felkészítésére fordítani. És nem látod, hogy ennek a kútnak a vize minden, csak nem tiszta? – De látom – mormogta Vassar. – Akkor hol a barlang? – kérdezte Shira félénken. – Úgy értem, a forráshoz vezető út? Mindegyikük körbetapogatta a falakat. Sehol nem találtak még egy kis nyílást sem. Irovár hirtelen viszszafojtotta a lélegzetét, majd így szólt: – Várjatok csak! – szólt feltartott kézzel. – Lehet, hogy a fáklyáról szóló legenda lesz segítségünkre? A többiek csendben várakoztak, míg Irovár gondolataiba merült. – Tun-szij ismert egy mondatöredéket – folytatta aztán. – Nem tudta, mit kezdjen vele, én pedig nem figyeltem oda túlságosan, amikor mesélte. Lehet,
hogy ez lenne a bevezetés a források történetéhez? Hogy is volt? Árnyék… a fáklya árnyéka… Az, aki a legközelebb áll hozzá… Vártak, amíg mormogása átalakult értelmes beszéddé. Felugrott a legszélső dobogóra. Itt! Itt kell állnia annak, aki a fáklyát tartja. És ott! A sima fal előtti emelkedőn áll Shira. Így ni. Nem, fordíts hátat nekünk. Arccal a szikla felé! Ez az, igen! Shira; ki áll hozzád legközelebb az életben? – Hát te, nagyapa. – Igen, talán én. Vassar, add oda a fáklyát! A többieket is elragadta a kíváncsiság. Az öreg megragadta a fáklyát, és felállt a dobogóra. Felemelte a fáklyát úgy, hogy az megvilágította Shira hátát. Ebben a pillanatban valami különös dolog történt. A fáklya, amely eddig erős lánggal lobogott, sisteregni kezdett és majdnem elaludt. Irovár sietve leugrott, a tűz rögtön fellobbant. – Nem én vagyok az igazi – mondta csodálkozva. – Shira gondolkozz! Ki áll közelebb hozzád, mint én? – Nem tudom. Talán Daniel? – felelte Shira még mindig a fal felé fordulva. – Daniel, próbáld meg te! Daniel engedelmesen felállt a kőre és felemelte a fáklyát, de ugyanazzal az eredménnyel. A láng majdnem kialudt. – Gyorsan ugorj le, mielőtt teljesen kialszik! Daniel leugrott. Senki nem tudta, mire jó ez az egész, de mindenki ki akarta próbálni. Kíváncsian várták, mi történik. Vassar magasra emelte a fáklyát, amely erre pislákolni kezdett. Szármik lépett a helyére, de ő sem járt sikerrel.
Shira megfordult. – Nézzünk szembe az igazsággal – kezdte. – Nincs barátom ezen a földön, senki nem mondhatja el magáról, hogy közel áll hozzám, Mindig is tudtam. Most szembesülök ezzel, amikor szükségem lenne igazi barátra. A többiek lesújtottan hallgattak. – Minden hiábavaló tehát – kezdte Daniel hosszú szünet után. – Próbáld meg még egyszer, Irovár – kérte Szármik. – Nincs értelme, nem én vagyok az igazi. Újra csend borult a sötét barlangra. A víz fortyogó bugyogása továbbra is hallatszott, Kívülről egy hatalmas madár szárnysuhogását hallották. Daniel felkapta a fejét: – Mondd csak, Irovár, mit is mondtak a szellemek, amikor megjelentek nálad? Nem volt szó valakiről, aki a legkevésbé jön számításba? Úgy tűnt, mintha a remény szikrája fénnyel töltené be a barlangot. – Igen, ez az! – kiáltott fel az öreg. – „Vésd jól az eszedbe: Az az ember fog a segítségére sietni, akire a legkevésbé gondolsz.” Szármik folytatta az idézetet: – „Amikor bajba kerül és minden reménytelennek látszik.” A helyzet ennél reménytelenebb már nem is lehetne! – Nos hát, sejtem ki az, akire a legkevésbé sem gondolunk – szólalt meg Vassar. – De mégsem lehet, hogy rá céloztak! Szármik, a Farkas, határozottan felemelkedett: – Menj és hozd ide, Vassar!
– De hisz a szellemek nem akarták beengedni! – Csak menj! Majd meglátjuk. Ha nem jut be a barlangba, tudni fogjuk, hogy nem ő a mi emberünk. Vassar eltűnt a hideg, sárgás fényben. A többiek csendben várakoztak, senki nem sejtette, mi fog történni, ha ez alkalommal nem alszik ki a fáklya lángja. Shira nagyokat nyelt, és Daniel pillantását kereste, hogy vigaszt merítsen belőle. A fiú gyorsan bátorítóan visszamosolygott, de szörnyen erőtlennek és tehetetlennek érezte magát. Vassar belépett, Mar kérdő tekintettel megállt a bejáratnál. – Elmondtam neki, miért hívtuk vissza – magyarázta Vassar. – Most senki nem állta útját. – Gyere ide, Mar – szólt Szármik. – Állj fel arra a dobogóra és vedd a kezedbe a fáklyát. Tartsd magasra! Tudod ugye, mire jó mindez? Mar bólintott. – Igen, de semmi kedvem segíteni neki. Ezenkívül nem én állok a legközelebb hozzá! – Nem, isten a tanúm, hogy nem, de azért csak próbáld meg! – szólt most Irovár. Mar kelletlenül felállt a kőre. Irovár átnyújtotta neki az alig pislákoló fáklyát. Mar lassan a magasba emelte karját. Ekkor a fáklya hirtelen hatalmas lángra kapott, és vakító fénnyel árasztotta el a barlangot. Lobogó lángja csak úgy szikrázott. Az ember kicsinek és tehetetlennek érezte magát a lángja mellett. Elfordultak az erős fénytől. Hirtelen dübörgés harsant fel, még a barlang is beleremegett. A sima sziklafalon kirajzolódott Shira árnyéka, feje, válla, kicsi törékeny alakja. Csodálkozás-
tól tágra nyílt szemmel figyelték, hogyan sötétedik az árnyék színe, míg egészen fekete nem lesz. A fáklya továbbra is nagy lánggal égett, Mar még mindig mozdulatlanul tartotta. Az árnyék lassan mintha belemélyedt volna a sziklába, pontosan akkora nyílást hagyva maga után, mint Shira. Ezzel megnyílt a bejárat egy sötét belső terembe. A dübörgés elcsendesedett. Egy pisszenés sem hallatszott a barlangban, Irovár törte meg a csendet: – Ez hát a fáklyáról szóló monda! A források hosszú történetének bevezetőjéül szolgál. Soha nem gondoltam volna. Menj hát, Shira! Ezzel elkezdődik magányos vándorlásod. Mar fáklyájának fénye lesz egyetlen segítőtársad az úton. Elkísér a hosszú úton, emlékeztet majd a külvilágra és mutatja az utat. Ha követed a lángját, megmutatja a helyes utat! Mar, állj ott a helyeden addig, míg vándorlása véget nem ér, és fel nem hangzik a tizenegy gongütés. Súlyos hangjuk akkor hangzik majd fel, ha Shira elérkezett a forráshoz, Vagy akkor, ha elalszik a fáklya, ami annak a jele, hogy Shira meghalt. Menj hát utadra, leányom! Irovár nem értette, hogyan törnek fel belőle a szavak. Az volt az érzése, hogy valaki más beszél, és őt csak eszközül használja. Shira még utoljára feléjük fordult. Néma, kétségbeesett könyörgés ült félelemmel teli tekintetében. Hiába akarták, nem ölelhették át, hogy vigaszt nyújtsanak neki. Nem törhették meg a közte és Mar fáklyája között kialakult kapcsolatot. Beletörődött sorsába és belépett a nyíláson, ami éppen akkora volt, mint ő. Újra felhangzott a dübörgés, megrázta a sziklaszigetet és felkorbácsolta a ten-
gert. A nyílás bezáródott utána, a fal újra sima lett, semmi sem látszott rajta.
7. fejezet A SZIKLAFAL BEZÁRÓDOTT Shira mögött, koromsötét vette körül, Egyedül maradt. Minden bátorsága elszállt, úgy érezte, eszét veszi a félelem. De amikor kicsit hozzászokott a sötéthez, fényt látott maga körül. Mar fáklyájának a fényét. Áttört a sziklafalon és szelíd, meleg fénybe vonta a belső helyiséget. Egy kicsi barlangban találta magát. Jóval kisebb volt, mint a külső. Három fala teljesen csupasz, ám a negyediken volt valami, ami emléktáblára emlékeztetett. Közelebb lépett. Néhány név és évszám volt bevésve a sima kőbe. Lent egy kis polcon éles, tiszta kristály feküdt, ovális gyémántra hasonlított. Shira megpróbálta elolvasni a táblát. Jó tucatnyi név volt egymás alá bevésve. Különböző kézírással, a legtöbb nevet nem tudta elolvasni, mivel idegen ábécé betűivel írták őket, Az évszámokból látta, hogy nagyon régi lehet a bevésés. Néhány név mellett az évszám más időszámításra utalt, így nem nagyon ismerte ki magát. Hanem az utolsó nevet el tudta olvasni, körülbelül hatszáz évvel ezelőtt vésték a sziklába. Az évszámok után új nevek következtek, apróbb betűkkel, s felettük a táblán ez állt: Fáklyatartók.
Két nevet tűzzel égettek bele a sziklába, Az egyiket, az utolsó nevet el tudta olvasni. Az északszibériai törzsek múltjában jelentős szerepet játszó, legendáshírű férfi viselte ezt a nevet. Akkor élt, amikor a mondák világa összeolvadt a valósággal. Az emberek úgy emlékeztek rá, mint a legokosabb, legjobb, legszebb emberre, aki valaha is élt a földön. Tecsin Kánnak hívták. A másik név még régebbi múltba nyúlt vissza. Abba az időbe, amikor az első honfoglalók átkeltek a tundrán és elérkeztek arra a vad és kietlen vidékre, ahol most élnek. A többi nevet nem ismerte, illetve nem tudta elolvasni őket. Megértette, miért vannak bevésve a nevek a sziklába. Ezek a férfiak valamikor régen beléptek a hegy belsejébe, hogy megtalálják a tisztavizű forrást. Ketten meg is találták, ezért vésték a nevüket tűz lángjával a táblára. A többi elhullott az úton, mert nem voltak elég értékes emberek… Shirát elfogta a félelem. Itt van ő, egy teljesen hétköznapi lány. Fejében mindenféle gondolatok kavarognak, melyek a legkevésbé sem vallanak nemességre vagy nagylelkűségre. Hogy is gondolhatta, hogy képes erre a feladatra! Visszafordult, verni kezdte a falat, de ökölcsapásait felfogta a kemény, hideg kő. Tehetetlenségében zokogásban tört ki. Aztán megtörölte a szemét és beletörődve a tábla felé fordult. Bénult ujjal felemelte az éles követ a polcról, és az utolsó név alá bevéste: „Shira Norból.” Majd az évszámot is. Danieltől tudta, hogy 1742-t írnak. Töprengett, milyen nevet írjon a fáklyatartóhoz. Nem ismerte Mar teljes nevét,
most pedig már túl késő, hogy megkérdezze. Így csak annyit írt, „Mar Taran-gajból.” Rögtön kirajzolódtak a vékony betűk a kőben, és egyre vastagabbá váltak, mígnem a két név kitörölhetetlenül ott állt a táblán a többi között. A tűz lángja még nem lobogott a betűk körül. Hiszen Shira még nem járta végig a forráshoz vezető utat. A forrást pedig biztosan nem is fogja megtalálni… Ebben a pillanatban megvilágosodott a barlang egyik sarka, és tisztán láthatóvá vált egy nagy és sötét nyílás. Egyre magasabb lett, míg el nem érte a tetőt és kiszélesedett. Shira vándorlása kezdetét vette. A TÖBBIEK KIVÁNCSIAN várakoztak. Elég sok idő eltelt azóta, hogy Shirát elnyelte a sziklafal, de még mindig ugyanúgy álltak, megkövülten. Túlságosan fel voltak zaklatva ahhoz, hogy megnyugodjanak. Mar fáklyájának lángja lobogott a barlang falain és mennyezetén. A furcsa csak az volt, hogy a fáklya egy hüvelyknyivel sem lett rövidebb. – És miben fogja elhozni a vizet? Erről megfeledkeztünk – szólalt meg Daniel. – Majd csak lesz valahogy – mormogta Szármik. – Csak eljusson odáig! Elfogta őket a szorongás. A kis törékeny Shirát magába zárta a hegy, és nem jut ki onnan, ha nem leli meg a forráshoz vezető utat. Milyen nagy terhet cipel a vállán! Otthon északon azt hittük, hogy elég, ha megtaláljuk és kiássuk a Gonosz Tengel üstjét! – gondolta Daniel. Milyen naivak is voltunk! Hiszen nemcsak a Sátánnal kötött szövetséget, sokkal többről van itt szó! – Az Emberféreg, Tan-gil vagy Gonosz Tengel
nem járt itt, ugye? – kérdezte. – Persze, hogy nem – felelte Irovár. – A másik barlangba ment, de azt nem tudom, milyen a másik barlang. Vassar, aki a sarokban ült, hangosan kezdett gondolkozni. – Utána senki sem járt a „Négy Szél Hegyének” szigetén? – Bizony, a két forrás azóta feledésbe merült – erősítette meg Irovár. – Ha nem így lenne, új mondák keletkeztek volna a gongütésekről és a föld mélyéről feltörő dübörgésről. Daniel azon kapta magát, hogy rágcsálja a tarangajiak által oly kedvelt gyökeret. A többiek szintén ezt tették, kivéve Mart. Ő még mindig teljesen mozdulatlanul állt, kezében a fáklyával. Ez a gyökér olyan, mint a kábítószer, nagyban befolyásolja az agyműködést – gondolta mérgesen. Mi hát az egészből az álom, és mi a valóság? Ah, fütyülök rá, lesz ami lesz. – Egyvalamit azért nem értek – szólalt meg Vassar újra. – Az a hír járja, hogy a gonoszság sötét vizét csak az találhatja meg, aki a legkisebb jótettet sem hajtotta végre. Hogyan lehetséges ez? Még a leggonoszabb ember életében is kell, hogy legyen olyan pillanat, amikor jót tesz, akár ha akarata ellenére is, vagy kedvességéről tesz tanúbizonyságot! Daniel felhorkant: – Igen, de mit gondolsz, a manapság naponta véghezvitt „jócselekedetek” mind teljesen önzetlenek? Igazán megrémülnél, ha tudnád, mennyi önzés és alantas késztetés rejlik az adományozás, ajándékozás, segítségadás és más jótétemények mögött.
– Igen, igen, igazad van – adta meg magát Vassar. – Ami pedig Gonosz Tengelt illeti, úgy tűnik, különösen kíméletlen és érzéketlen férfi, aki keresztülgázol mások életén és érzésein. Már akkor is ilyen volt, mielőtt rálelt volna a forrásokra, és bejutott volna a gonoszság barlangjába. Félelmetes híre volt már gyerekkorában is. – Így igaz – bólintott Szármik. Tompa gongütés hangzott fel a barlang mélyén. A föld is megremegett a lábuk alatt. – Shira átjutott az első kapun – jelentette ki Irovár. – Már csak tíz kapun kell áthaladnia. SHIRA KIÉRT a hosszú, sötét folyosóról, és szinte vakon pislogott az erős fényben. Egy terem tárult fel előtte, olyan csodálatosan szép, hogy elakadt a lélegzete. A tetőt és a falakat mozaikképek és aranyozott díszítések borították. Mindkét fal mentén kristálytiszta tükrök sorakoztak. Shira látta magát, amint ott áll csodálkozva a sötét barlangnyílásban, a legszebb színes kabátkájában, amely cafatokban lógott rajta. Összerázkódott, amikor egy erőteljes hang szólította meg a terem boltívei alatt. – Shira! Ez lesz az első próbád. Ebben a teremben megmérettetik a gőgöd és hiúságod. Amennyiben túl erősek ezek a tulajdonságok benned, soha nem jutsz el a második kapuig. A lány körülnézétt, de hiába kereste a hang gazdáját. A padlóra szegezte tekintetét, hogy áthaladjon a termen. Ekkor elsápadt, mivel észrevette, hogy a padló
nem más, mint jól álcázott pókháló, amin keresztül egy szakadékba látni. Lent a szakadékban valami mozgott, de nem lehetett kivenni, micsoda. Olyan volt, mint egy állandóan mozgásban lévő, soha nem nyugvó massza. Elfordította a tekintetét. A józan ész azt súgta, hogy a tükrök is részei a próbának. Ha a hiúság arra készteti, hogy állandóan a tükörbe nézzen, akkor valószínűleg csökkennek az esélyei. Esélyei? Lehetséges egyáltalán átkelni ezen a lehetetlenül vékony padlón? A falak mentén sem haladhat végig, nincs semmi, amiben megkapaszkodhatna. Rendkívül óvatosan megpróbálta megtenni az első lépést a pókhálón. Amint rátette a lábát, a háló szakadozni kezdett a falak mentén, de nem fordította el a tekintetét. Erősebben rálépett a pókhálóra, mígnem egész testsúllyal nehezedett rá. Látta, ahogy a keskeny háló szakadozni kezd a lába körül, ás ijedten visszahúzta. De néhány szál még tartotta magát, így újra próbálkozott, a régi lábnyom mellett. Annak ellenére, hogy fenyegetően szakadozott a háló a lába körül, teljesen ránehezedett az egyik lábára, majd letette a másikat is. Nem volt szilárd talaj a lába alatt. Kint állt egy ide-oda hullámzó és ringó hálóban, amely egy undorító pépet tartalmazó szakadék felett volt kifeszítve, Shira szíve a torkában dobogott. Minden lépés óriási lelki megpróbáltatás volt. Ha félelmében elsieti a lépéseket, menthetetlenül lezuhan és elnyeli az undorító pép. Az egyetlen dolog, amire rászegezte tekintetét, a terem másik végében pislákoló fény volt. Tud-
ta, hogy Mar fáklyájának a fénye, amely mutatja az utat a következő kapuhoz. Márpedig Marban nem lehetett túlságosan megbízni Tudta, hogy a próba kimenetele meglehetősen bizonytalan, hiszen nem sok választotta el a lezuhanástól, Az az ember, aki teljesen mentes a gőgtől és hiúságtól, akadálytalanul átjutott volna. De úgy látszik, ő nem ilyen! Mindig csak egy-két nyomorúságos szálon függött az élete. Amikor gyors pillantást vetett hátra, ijedten látta, hogy össze-vissza szakadozott nyomokat hagyott a leheletfinom hálóban. Keserűen elmosolyodott. Nem teljesen mentes a hibáktól, az már biztos! Érdekes megfigyelést tett, amint remegő lábbal egyre előrébb tapogatózott. Annak ellenére, hogy még fele úton sem járt, jelentős különbséget vett észre lépéseinek súlyát és a szakadás mértékét illetően. Olykor több hosszal előre tudott jutni könnyedén anélkül, hogy mélyen belesüppedt volna a hálóba, máskor szinte biztos volt benne, hogy lezuhan. Ez nyilván a különböző eseményekre és szakaszokra utal az életemben – gondolta. Közelebb került a fáklya lángjához. Nőtt benne a remény. Hirtelen minden erő elszállt belőle. A háló elszakadt, egyik lábával térdig belecsúszott a lyukba. Ujjait széttárta, megkapaszkodott a hálószemekben, de a háló darabokra szakadt. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt. Még a kisujját sem merte mozdítani. Szíve úgy kalapált, hogy majd szétfeszítette a dobhártyáját. Újra felhangzott az öblös hang: – Shira, Shira, a gőgöd lesz a veszted!
Óvatosan felült. Tartotta a háló. – De mit követtem el? – kérdezte a terem boltívei felé fordulva. – Nem is sejted? Milyen nagyra tartod magad? Már elfelejtetted, mennyire szeretsz versengeni az ünnepi játékokon, amiket még az apád rendezett meg először Norban? Annyira fűt a becsvágy, hogy minden alkalommal nyerni akarsz. Tán nem vagy diadalittas, amikor ez sikerül is? Ha magadba nézel, nem érzed magad különbnek a többieknél, akik lemaradtak? Shira összeráncolta a homlokát. – Erre nem is gondoltam. Lehet, hogy gőgösen viselkedtem, ha nem is akartam? – Így van – dübörögte a hang. – Nem kellett volna részt venned a versenyeken. Az viselkedik így, aki nagy jelentőséget tulajdonít a hamis értékeknek. Most menj, folytasd utadat! Meglepődött milyen könnyedén megúszta. Felemelkedett, kicsit billegett, mire visszanyerte egyensúlyát a darabokra szakadt hálón, majd folytatta a félelmetes utat. Annyira feldúlt volt, hogy alig bírt lélegezni. Legszívesebben feladta volna az egészet, és kiabálva visszarohant volna a sötét folyosóra, ahonnan érkezett. Hanem amikor visszanézett, látta, hogy már nincs hézag a sziklafalban. A visszafelé vezető út lezárult előtte. Olyan rettentő magányosnak érezte magát, hogy azt kívánta, legalább a hangot hallaná újra. De nem merte megszólítani. Elakadt a lélegzete, amikor érezte, hogy a háló jobban hullámzik alatta, mint valaha. A lába egyre jobban belesüppedt minden egyes lépésnél, pedig rendkívül óvatosan mozgott. Az út felén ugyan már túljutott, de elég nagy távolság volt még közte és a
lobogó láng között. Hallotta, ahogy szakadozik a háló körülötte. Szíve úgy vert, mint egy riadt madáré. Félelmében csak erőtlenül siránkozott. Úgy tűnt, hogy az alatta levő szakadék egyre közelebb kerül hozzá. A hálóból az a néhány szál, ami még tartotta őt, pattanásig feszült. Hirtelen észrevette, hogy újra könnyedébben jár. A félelmetes szakadék és a közte lévő távolság újból nőni kezdett. Az életemnek most megint egy „kedvezőbb” szakaszába érkeztem – gondolta. Bárcsak így maradna az út hátralevő részén! Alighogy megfogalmazódott benne ez a gondolat, a háló szétszakadt alatta. Hiába kapálódzott, nem talált semmit, amiben megkapaszkodhatott volna. – ELALSZIK A FÁKLYA! – kiáltotta Daniel. – Légy óvatos, Mar! – kiáltotta Irovár rémülten. – Emeld magasabbra! Mar elfintorodott, de azért engedelmeskedett. Rémülten figyelték, milyen gyengén pislákol a láng. Majdnem kialudt. – Ó, Shira – suttogta Vassar mélyen megrendülve. Mindannyian tudták, hogy az alig pislákoló fáklya rossz jel. Shira nagy bajban van. – Nem törhetjük át a sziklafalat? – kérdezte Daniel elkeseredve. – Nem találnánk meg a belső üreget – felelte Irovár. – De hisz Shira odabent van. – Igen, de nem szokványos sétát tesz a hegy belsejében lévő barlangokban – magyarázta Irovár. – Azt az utat nem nekünk szánták. Miután Shira belépett az üresen át a belső barlangrendszerbe, bezárult mögötte
a hegy. Nem tud kijönni. Az egyetlen kiút számára, ha megtalálja a forrást. Danielt sírás fojtogatta. Szármik kétségbeesetten nézett a pislákoló lángra. – Semmit sem tehetünk? Talán imádkozhatnánk… vagy segítségül hívhatnánk a szellemeket. Irovár a fejét rázta. – Nem jutnánk vele semmire. Imával nem tudjuk megváltoztatni azt, ami Shira számára meg van írva. Most rajta a sor, hogy felelősséget vállaljon mindazért, amit mondott, tett és gondolt. Ő maga fogja eldönteni, hogy méltó-e arra, hogy folytassa az utat a forrásig, vagy nem. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy nem adjuk fel a reményt. – Ismered végig a forrásokról szóló legendát? – kérdezte Szármik, a Farkas. – Nem tudok többet annál, mint amennyit Sama mesélt Shirának, kiegészítve néhány Tun-szijtól hallott töredékkel. Ezen kívül olyan részekre is emlékszem, melyekről régen nem is tudtam. – Ez természetes. Ha a szellemek tudatni akarnak velünk valamit, téged választanak közvetítőnek – jelentette ki Szármik komolyan. – Mar nem tehet semmit? – Az is hihetetlenül nagy segítség, hogy tartja a fáklyát – mormogta Irovár. – Nem merek tőle több segítséget kérni, mert még felbőszítem és fellázad. Egyébként… Miben tudna segíteni? Senki nem vette észre, hogy odakint leszállt az este. Némán nézték a fáklya kis, pislákoló lángját. Hálásak voltak, amiért nem aludt ki teljesen. De szemmel láthatóan csökkent tüzének ereje.
SHIRA EGYETLEN SZÁLBA kapaszkodva lógott a szakadék felett. Kezét már nagyon vágta a vékony szál, minden percben kicsúszhatott a markából. Érezte, amint a lába beleragad a ragacsos, mozgó pépbe. És nem sikerült kiszabadítani belőle. Újra megszólalt az erős, kíméletlen hang: – Shira! A hiúságod lesz a veszted. Képtelen volt válaszolni. Összeszorította a fogát és megragadta a szálat a másik kezével is. – Nőknek nem lenne szabad próbálkozniuk – mondta a hang röviden. – Soha nem állják ki a hiúság próbáját. A lány nagy nehezen válaszolt: – Én lennék hiú? Én, aki öt férfivel vállalkoztam az útra? Leginkább azt szerettem volna, ha magam is férfi vagyok, oly kevésre becsültek mint nőt. – Igen, de arra vágytál, hogy az ellenkezőjét tegyék. A hang nem szólt többet. Shirának kedve lett volna néhány szót szólni a férfiak hiúságáról, de úgy találta, nem éri meg a fáradságot. Várta, hogy folytassák a beszélgetést, de amikor hiába várt, magából kikelve kiabálni kezdett: – Ne, ne! Ne tűnj el, beszélj még velem! Nem bírom ki itt… egyedül. Gyöngyözni kezdett a homloka. Már nem érezte a kezét a fáradtságtól. Nem volt biztos benne, hogy még mindig kapaszkodik-e. De persze ez nyilvánvaló volt, hiszen különben már rég leesett volna és belegyúródott volna a pépbe. Lepillantott az undorító, dagadó anyagra. Rémülten látta, hogy egy koponya emelkedik ki belőle, majd újra eltűnik. Valaki, aki nem állta ki a gőgösség és a
hiúság próbáját. Talán épp azért bukott el, mert azt hitte, hogy ő a megfelelő személy, aki el tud jutni a forráshoz? Ez az elrettentő látvány mintha új erőt adott volna neki. Sikerült elkapnia egy másik, lefelé lógó szálat is, ezt a keze köré csavarta. Amikor kinyújtotta ujjait, hogy megragadja, hirtelen valami ragacsosat érzett. A szál olyan mélyen belevágódott a tenyerébe, hogy vérzett. Dühtől kétségbeesetten kiáltotta az arannyal díszített mennyezet felé: – Áruld el, mi a bűnöm? Megkönnyebbülést érzett, amikor újra meghallotta a hangot. – A bűnöd? Tudnod kellene. Nem vagy tudatában a szépségednek? Nem vagy büszke arra, hogy más vagy, mint a többiek, hogy kiválasztott vagy? – Ó, de hát igazságtalanul vádolsz! Hiszen egész életemben ez ellen harcoltam. Mennyire kell megalázkodnia egy embernek? – Igen, harcoltál, ez igaz – szólalt meg a hang újra. – Mit gondolsz különben, miért lógsz még mindig a szakadék felett? Kellően meg vagy ijedve? Tisztában vagy azzal, hogy egy árnyalattal sem vagy különb a többi szerencsétlennél, akiket ennek ellenére lenéztél? – Igen, igen, tudom – nyögte Shira tűrőképességének határán. A keze izzadni kezdett, és egyre jobban csúszott. A pép egyre emelkedett és a lábát nyaldosta, hogy magával rántsa a lányt. Egy szál függött felette, de elérhetetlennek tűnt. Ha el tudná… Egy gyors mozdulattal elengedte egyik kezével a hálót, és a magasba lendítene magát. Szinte megváltás volt számára, amikor érezte, hogy a fonal belevágódik
a tenyerébe. Kicsit kifújta magát, majd elengedte a másik kezét is. Így meg tudott kapaszkodni a háló szélében és fokról-fokra felhúzta magát. Végül ott feküdt kimerülten a pókhálóban, képtelenül arra is, hogy arrébb húzódjon. – ODANÉZZETEK, a láng kezd életre kapni – kiáltott fel Daniel. – Szinte egy hajszálon múlott. Kíváncsi lennék, mi történt. – Csak Shira tudná megmondani – szólt Irovár. – Ha módja lesz valamikor elmesélnie. A sisteregve fellobbanó fáklya látványa teljesen megbűvölte Danielt. Nemcsak őt, hanem az egész társaságot, amely kíváncsian várakozott a barlangban. Hallotta, amint Vassar megkönnyebbülten fellélegzik, és látta, amint Irovár a hideg verejtéket törölgeti homlokáról. Mar most szólalt meg először. A többiek összerázkódtak a rekedtes, élettelen hang hallatán. – Mennyi ideig kell itt állnom tulajdonképpen? – Ameddig Shira vissza nem tér – közölte Szármik élesen. – Illetve amíg el nem bukik. – Nem érdekel ez az egész. – Igen, tudjuk. De ez az egyetlen lehetőség, hogy feloldjuk az átkot, amely nemzetségünket sújtja. – Azt akarom, hogy ne szűnjön meg az átok. Pontosan így viselkedtek Daniel nemzetségének gonosz, átokverte tagjai is. Veszélyessé válhat a dolog – gondolta, mivel a szeszélyes Mar bármikor fellázadhat. Akkor pedig Shirának vége. Daniel elgondolkozva az inge alá nyúlt, és megfogta a gyökeret. Add, hogy ne hagyja el a helyét – mondta gondolatban. Mar nem szólt többet. Hunyorogva figyelte a félig
fekvő kis csoportot, tőle jobbra. Mind fáradtnak látszottak. Fáradtnak és kedvetlennek. Egyikőjüket kivéve. Mar sárgás szemei megállapodtak Danielen. Felhúzta felső ajkát és védekezően fújtatni kezdett. Danielnek úgy tűnt, mintha hegyes füleit hátrafeszítené. Nem sokra rá Mar elfordította a tekintetét és csendben maradt. Vassar elgondolkodva ránézett: – Tulajdonképpen nem is olyan őrültség, hogy Mar áll a legközelebb Shirához. Szármik felhorkant. – Soha nem láttam két egymástól ennyire különböző teremtést! – Igen, de gondolj csak bele jobban – folytatta Vassar lelkesen. – Tényleg, igazad van – szólalt meg Daniel. – Az egyik átokkal sújtott, a másik kiválasztott. És egyikük sem hasonlít hozzánk. Arckifejezéséből ítélve Mar nem lelkesedett azért, hogy összehasonlítják Shirával. Vassar összekuporodott a köveken és behunyta a szemét Nem tudott aludni, de kihasználta az alkalmat a pihenésre. A holdfény lassan belopózott a barlangba. SHIRÁBÓL ELSZÁLLT minden erő és akarat, nem tudott feltápászkodni. A szüntelenül hullámzó és rángatódzó hálón csúszva-mászva közeledett a végtelenül távolinak tűnő sötét nyílás felé, amerre a fáklya lángja mutatta neki az utat. Már nem törődött a díszes teremmel, ügyet sem vetett a tükrökre. Csak kibírhatatlan félelmet érzett, hogy újra leesik. Minden alkalommal, ahányszor a háló megzörrent és besüppedt
alatta, hangosan felkiáltott. Kiáltását visszaverték a magas boltívek. Az utolsó imbolygó lépéseknél szinte elvakította a félelem, és szörnyű szédülés fogta el. Szinte biztos volt benne, hogy a nyíláshoz vezető támaszték be fog szakadni közvetlenül előtte. Vagy pedig a fáklya lángja távolabb kerül. Így amikor megkapaszkodott a kövekben és felhúzta magát a szilárd talajra, alig akarta elhinni, hogy megmenekült. Elnyúlva feküdt, mozdulatlanul. Egész testében remegett, boldogság töltötte el, ahogy homlokát odaszorította a hűvös kőhöz. Végül felemelkedett, és nekitámaszkodott a hegyoldalnak. Ha megfordulok és visszanézek, nyomban elfog a rosszullét – gondolta. El kell tűnnöm innét, mégpedig gyorsan! Ez a nyílás nem volt annyira magas és széles, mint az előző. Nem volt képes végiggondolni a várható eseményeket. Előrevánszorgott, és nekitámaszkodott a falnak. A barlangfolyosó, ahová kiért, nem volt hoszszú. Fátyolos szemmel megértette, hogy a hegy újabb szakasza nyílt meg előtte. A GONGÜTÉS VISSZHANGJA eljutott a többiekig. Irovár megkönnyebbülten fellélegzett. – Shira átjutott a második kapun – mondta halkan. AMERRE CSAK ELLÁTOTT, mindent köd borított. Mintha a végtelen tárult volna fel előtte, kékes köd gomolygott körülötte. Itt-ott indigókék vagy zöldes alakzatok tűntek fel a ködben, némelykor halvány lila fény villant fel, majd kialudt. Minden múlékony volt, még a talaj sem volt szilárd – nem is lehetett látni a ködben.
Hangokat is hallott ebben a végtelenben, vagy talán zenét – inkább különös, földöntúli dallamfoszlányokat innen-onnan, de olyan halkan, mintha az örökkévalóságon túlról szűrődnének át. Shira sokáig állt a kapuban és azon tűnődött, miféle terembe jutott. A terem szó valójában nem is helytálló. Nem voltak ugyanis sem falai, sem mennyezete. Azt sem tudta, hogy van-e padlója. Leguggolt, megérintette a földet. Keze puha, de azért szilárd valamibe ütközött. Szerencsére nem holmi megbízhatatlan, össze-vissza szakadozó hálóba. Megnyugodva állt fel. Ekkor újra felhangzott a hang, de már nem érte váratlanul: – Norbéli Shira! A második próba a szellemi ellenállóképességedet teszi próbára. – A szellemi ellenállóképességemet? Mit jelentsen ez? És hogy lehet az ilyesmit mérni? – Menj át a helyiségen, aztán majd meglátod! Ne félj, ez alkalommal nem fogsz elbukni. Ne féljek! Könnyű azt mondani. Habozva lépett a terembe, úgy érezte, üres térbe ér. Egy furcsa gondolat jutott eszébe: ez a Nirvána. „Ott még a szél se fúj.” De ennek nem sok köze volt a Nirvánához. Semmi nem történt. Kivéve, hogy amikor megfordult, eltűnt a hegyoldal, és a tér, ahol állt, hátrafelé is kitágult. Ott állt a semmiben, Azt sem tudta, mennyi ideig menjen. Hogy is lelhetne valami célra ebben az éneklő ködben? Újabb felhőalakzatok tűntek fel előtte, majd tovasiklottak. Topáz és türkizkék felhők váltak semmivé, enyhe bíbor és rózsaszínű alakzatok bukkantak elő a
háttérből. Gyöngyházszínű felhősáv vonult el mellette. Shira lassan belépett a földöntúli látomások világába. A lágy háttérzene szédítő, természetfeletti dallammá alakult át. „Shi-i-i-ra-a!” hangzott a panaszos, mélyülő dallam. „Shi-i-i-ra-a!” Nem tudta, közelről vagy távolról jön az ének. Csábító, titokzatos női hang volt. A skálán számára nem volt felső határ. Merre menjek? – kérdezte Shira magától. Bármi legyen is ez, nem éppen nevezhető a szellemi ellenállóképesség próbájának! Inkább a lélekjelenlét próbájának. Hiszen nem volna nehéz elvesztenie az önuralmát ilyen senkiföldjén. Hirtelen meglátott valamit. Messze a távolban a vonuló felhők között észrevett egy erős fényt. A fáklya! Arra kell hát mennie. Erősebb lánggal égett, mint korábban. Észrevett valamit, a fáklyától kicsit messzebb. Forrás tört fel bugyogva a hegyoldalból. A víz mellett ezüstkelyhet pillantott meg. Újra felcsendült a hullámzó dallam: „Shi-i-i-ra-a!”, hallatszott. „Shira! Igyál a vízből, és megtalálod a szerelmet!” Akkor hát máris megtalálta a forrást! Ez gyorsan ment! Valóban ott lenne? Az Emberféreg útja sokkal tovább tartott. Hogy is volt csak? Tizenegy gongütés – tizenegy kapu. Feltételezte, hogy az útja meglehetősen hasonlított az övéhez, csak annak torzképe. A másik előrejutását jótettek akadályozták.
„Meg akarod ismerni a szerelmet?” Lehetséges volna, hogy átélje? A titokzatos szerelmet, aminek létezését csak sejtette? Mindig is vonzotta a titokzatossága. Tudta, hogy képes teljesen megváltoztatni az embert. Nagy és csodálatos érzés, amire érdemes vágyakozni. De neki soha nem lehetett része benne. ő csak sóvárogni tudott, semmi több. Sóvárogni? Ő tudta, hogy van ennél sokkal erősebb érzés is. Valami, ami hosszas keresés után ellentmondást nem tűrve összehozza az embereket. És össze is tartja őket. Valaki azt mondta neki sok évvel ezelőtt; „Az, aki soha nem élte át a szerelmet, akár boldog, akár boldogtalan, akár kárpótolta ezért az élet, akár nem, nem élt igazán,” Shira akkoriban még csak gyerek volt, alig várta azt a napot, amikor szerelembe esik. Alig várta, hogy felnőjön. De lassan kihalt benne a remény, hogy ezt a szédítő érzést egy másik ember iránt valaha átélheti. És nagyapja elbeszélése az utolsó reménysugarat is eloszlatta… A szellemek kegyetlenül megfosztották ettől a lehetőségtől. Lehetséges, hogy ennek az erős érzésnek a hiánya segít abban, hogy jobban tudjon összpontosítani a feladatra – de akkor a hiányérzettől is meg kellett volna fosztaniuk. Mert így úgy érzi, hogy lemondott valamiről. Most pedig felajánlják neki, hogy átélheti, mit jelent szerelemmel szeretni valakit, és milyen érzés, ha valaki szerelemre lobban iránta! Majdnem elért a forráshoz. Lágyan és behízelgőn szólt az ének. A szerelemről szólt – mint annyi más dal, de eddig egyik sem kavarta fel, egyik sem mondott számára semmit. A hang egyszerre szédítő mély-
ségekről énekelt, vágyról, érzésekről, melyekről korábban mit sem sejtett. Életében el- őszűr jutottak el tudatáig ezek a szavak. Úgy érezte, mintha belőle fakadna a dal, Olyasmit fogalmazott meg, amit szellemek régóta elfojtottak benne. Olyan ez, mintha résnyire nyitottak volna egy ajtót, mely egy ismeretlen világba vezet. A keskeny ajtónyílás sejtette vele, hogy ott van valami. A számára még ismeretlen titokzatos érzés. Az ajtót kitárhatja teljesen, ha akarja. Csupán a forrásvízből kell innia. Az ismeretlen érzés zenével töltötte el egész lényét. A csábító ismeretlen! Körülötte mindent vakító opálsárga fény borított. Hisz a célnál volt. Nem igaz? Szinte megbabonázta a mámoros dallam. A színek játéka körülötte egyre varázsosabb lett. Mit számított már, hogy a kicsi és erőtlen láng gyenge fénye felvillant a távoli ködben? Az, ahol ő állt, sokkal erősebben világított! Tehát nyilván ez lesz az élet tiszta vizű forrása. Máris? Hiúság, gőg. Szellemi ellenállóképesség… Csak ezekben mérettetik meg? A szellemek azt mondták, ne igyon a vízből… Teljesen összezavarodott. Szellemi ellenállóképesség… már a szót sem értette. Számára elveszítette a jelentését. A szép női hang andalítóan énekelt. Shira kinyújtotta a kezét a vágy felé. A félig nyitott ajtó mögött rejtőző titkot fel fogja tárni… ha csak egy cseppet is kóstol a vízből. Felemelte a fejét. Mit jelentsen az az erőtlen fény a távolban? Hiszen itt van a tiszta vizű forrásnál, nincs már szüksége útmutatásra… Most el is tűnt a fény egy
rózsaszínű felhősáv mögött. Hová tűnt? Shira pislogott, és megdörzsölte a szemét. Hiszen itt volt, vagy nem? Miért is? A kékeszöld világos felhőket sárgás fény vonta be. A láng, a láng! Végre előbukkant újra. Shirát végtelen boldogság töltötte el. Elhajította az ezüst serleget, mely csengő hangon verődött a forrás széléhez. A lány pedig elfutott a távolba, a tompa, kékes fény irányába. De aztán a fény újra eltűnt, és egy újabb, csobogó forrás tört fel éppen mellette. Hiába vonzotta a gondolat, hogy megálljon, elfutott mellette. Befogta a fülét, és elkezdett kiabálni, hogy ne hallja az éneket. Ahogy elhagyta a forrást, látott még egy forrást messzebb, amely mellett tisztán, kivehetőn lobogott a láng. Egy ideje nem látta már a gyenge kékes lángot. Ezért meglepődött, hogy újra egészen közel bukkant rá. Egyébként nem volt több forrás a közelben. Lelassította az iramot – Norbéli Shira! – kiáltotta a dübörgő hang. Megállt, hogy jobban hallja. – Ellenálltál az egyetlen kísértésnek, ami kifoghatott volna rajtad ebben a teremben. Szerelmet ígértünk neked, mivel biztosak voltunk abban, hogy minden másnak ellen tudsz állni. Ezért akartunk csak ezzel próbára tenni. Menj most, folytasd utadat! Lassan felszállt a köd. Az ének is félbeszakadt. Előtte a harmadik ajtó. Nagy volt és sárga. Teljesen szokványos ajtóra hasonlított. Belépett rajta és megkondult a gong. – EZ GYORSAN MENT – szólalt meg Szármik. – Fokozta az iramot.
Úgy látszik, könnyű feladat volt – mondta Irovár. – A fáklya lángja csak egyetlen egyszer halványult el. – És most mi következik? – firtatta Daniel. – Azt még Shira sem tudja – mondta Irovár. Vassar elaludt. Nem sokat aludtak az utóbbi napokban Daniel aggódva gondolt Shirára. Biztosan ő is fáradt, annál is inkább, mivel ekkora feladattal kell megbirkóznia. És ha sikerrel jár – mi történik vele utána? És ha nem jár sikerrel? Danielnek sajgott a szíve. Azon kapta magát, hogy ragaszkodik a törékeny, magányos teremtményhez. És most…? Szörnyen félt, hogy Szármik nem tévedett, amikor nem akarta, hogy eljöjjön, mivel túlságosan akadékoskodó és kétségbe vonja mindazt, amiben hisznek. Daniel félt, hogy valóra válik, amitől tart.
8. fejezet MIELŐTT MÉG BELÉPETT volna a következő terembe, már kint a folyosón szörnyű dübörgés ütötte meg a fülét. A csend után, mely az első teremben körülvette, és a végtelen ködbe burkolózó földöntúli zene után szinte megbénította ez a dörgő hang, mely a folyosón még jobban felerősödött. Azt hitte, megsüketül. Amikor meglátta, mi vár rá a következő helyiségben, a rémülettől földbe gyökerezett a lába. Hogy fog megbirkózni ezzel az akadállyal? Mit jelképez mindez?
Egy barlanghoz ért. Szokványos, mély hegyi barlanghoz. A barlangban azonban óriási, simára csiszolt kőtömbök voltak, amelyek szünet nélkül körbe-körbe görögtek, mintha egy óriási láthatatlan tengely körül forognának. Shira megbénult a látványtól. Ezen kellene átjutnia? Fizikai lehetetlenség. Felnézett a magas mennyezetre a kőgörgeteg fölött. Lassan gördültek a kövek egymáson és körben a barlangban is. Az egész egy óriási malomra hasonlított, amelyben magok helyett köveket őrölnek. – Norbéli Shira! Most az eszedet és a lélekjelenlétedet tesszük próbára. Majd kiderül, mire tanított a nagyapád, és mit szívtál magadba húsz év során. Ész? Shira a szavakból arra következtetett, hogy van megoldás. De nyilván nem könnyű rájönni. A hang is utalt rá, hogy nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy áthaladhasson a barlangon. Shira szerette a kihívásokat, ösztönzőleg hatottak rá. Hova tűnt a fáklya? Nem látta sehol, csak a görgő kőhegyet látta. Újra megszólalt: – Még csak annyit, Shira, hogy most majd megtudjuk, van-e lélekjelenléted. A zajtól nem tudott tisztán gondolkozni. Hogy ne merüljön ki feleslegesen, leült a barlangnyílásnál, fülére tapasztotta a kezét és merően bámulta a dübörögve görgő kőtömböket. A kövek mozgásával lenne kapcsolatban a próba? Sokáig figyelte őket. Olyan sokáig, hogy már majdnem elaludt. De nem talált semmi összefüggést. Reménytelenül nehéznek tűnt a feladat. Aztán egy pillanatra fényt látott felcsillanni a szik-
latömbök között. Rövid felvillanás, majd újra semmi. Ez új erőt adott neki. Erősen figyelt, és újra követni kezdte a kövek mozgását, abban a reményben, hogy megint meglátja a fényt. Teltek-múltak a végtelennek tűnő percek. – MAR FÁRADT – szólt oda Irovár halkan Szármiknak. – Ki nem az közülünk? Pedig ő igazán szívós. De ez alkalommal nagy erőpróbának van kitéve. – A láng mindenesetre erősen lobog. Azon töprengek, mi történhet odabent. Szármik körülnézett. Vassar a kemény földön aludt. Nem nagyon zavarhatta a dolog, mivel a Hegy Védelmezői nem voltak elkényeztetve puha fekhelyekkel. Irovár az álmossággal küzdött. Daniel nyugtalanul ki-be járkált a barlangból. – A nap most jár a legmagasabban – mondta szárazon. – Nagy a pára, de azért kibukkan a felhők mögül. Senkinek sincs harapnivalója? – Sajnos nincs. De a gyökér csillapítja az éhséget. – Nem akarok… – kezdte Daniel hevesen, de aztán észbe kapott, és hálásan elvett egy darabot Szármiktól. Nem helyénvaló most a mogorvaság, amikor Shirának ekkora teherrel kell megküzdenie. – Shiránál is van gyökérdarab? – Van egy csomó – válaszolta Szármik. Vagy úgy – gondolta Daniel keserűen. De aztán megpróbált nem azon töprengeni, mennyi is lehet az egészből a valóság és mennyi a látomás, amit a gyökér kábító hatása idéz elő. Lopva Marra nézett. A bestia ugyanúgy állt, mint az előbb, mozdulatlanul, akár a hámból kifogott ló.
Csak egyszer vette át a másik kezébe a fáklyát. Miután megkérdezte, mennyi ideig kell még így állnia, nem szólt többet. Daniel elgondolkodva szemlélte a különös arcot. Pompás, vad szépség bújt meg a szerencsétlen maszk mögött. A bőre úgy feszült az arccsontja felett, hogy ettől szoborszerűvé vált az arca – a szüntelen hideg vigyor mögött sem tudta elrejteni erőteljes állát, és erős, fehér fogait. A ferde szemekben nem volt nehéz felfedezni a szépséget, annak ellenére, hogy ijesztő, halálos érzéketlenség sugárzott belőlük. Nem a külseje volt a legrémisztőbb, hanem az, amit árasztott magából – gyűlölet, félelem és halálhangulat keverékét. Szármik hangja verődött vissza a barlangban. – Nem hiszem, hogy Tan-gil ilyen sok időt használt fel, hogy átjusson a második barlangon. – Nem, én sem hiszem, de azért nem lehet kettőjük útját összehasonlítani – szólalt meg Irovár. – Biztosan könnyebb csak gonosznak, mint csak jónak lenni. Szármikot elfogta az álmosság, pihenve várakozott. Még Danielt is elhagyta az ereje. Nekitámasztotta hátát a hegyoldalnak és átkulcsolta a térdét. Csend borult a barlangra. Csak a kút vize bugyorgott és fortyogott. És a fáklya tompán lobogott. Kint teljesen befelhősödött az ég, és a vidékre jellemző jeges esőzés vette kezdetét. SHIRA IZGATOTTAN felemelkedett. Nem csoda, ha nem fedezett fel szabályosságot a kövek mozgásában! Úgy tűnt, teljesen kiszámíthatatlanul görögnek. De hosszú szemlélés után sikerült megfejtenie a rejtélyt. A fényt háromszor látta felvillanni, azonos időközön-
ként. Minden egyes kőtömbnek alaposan megfigyelte a helyét. A fény felvillanása nem azt jelentette, hogy rögtön belevetheti magát a kőrengetegbe. A hozzá legközelebb álló út teljesen el volt zárva. Viszont a jelzés azt mutatta, hogy a legközelebb lévő kövek mögött szabad az út. Két felvillanás között egy pillanatra megnyílt az út a mellette lévő két kőtömb között – de aztán könyörtelenül bezáródott. Hanem Shira most már ismerte az utat, legalábbis bizonyos fokig. Először be kell jutnia a nyílásba, amely egy pillanatra feltárul előtte. Aztán gyorsan fel az egyik kőre, mielőtt újra elzáródik előtte az út. A kockázat abban rejlik, hogy ahol áll, onnan nem látszik, hogyan mozognak a hátsó kövek. De nem volt más választása. Ez a barlang nem valamelyik hibáját teszi próbára, hanem az eszességét, a bátorságát és a lélekjelenlétét. Minden azon múlik, milyen gyorsan és okosan tud dönteni most. Korábban elkövetett ballépések nem befolyásolják az eredményt. Ez a gondolat új életre keltette fáradt testét. Türelmetlenül várta, hogy meglássa a kivezető utat. Gyorsnak kellett lennie, hogy nehogy szétzúzzák az őrlő kőtömbök. A percek csigalassúsággal teltek. Talán hiába okoskodott? Mégsincs semmi rendszer a kövek mozgásában? Nincs több lehetőség? Olyan nehezére esett tiszta fejjel és nyugodtan gondolkozni. De igen, megvan! Észrevette a köveket, amelyek a szabad utat rejtették. Dübörögve forogtak körbe, mint a malomkerék. Most… gyorsan! Most! Shira szíve erősen vert, amikor előreugrott, és átpréselte magát a hatalmas kőtömbökön. Elru-
gaszkodott és felugrott a hátulsó hatalmas nagy kőre. Kicsit elvétette, magasabb volt, mint gondolta, de sikerült felhúznia magát. Jó úton haladt! Nem szabad arra gondolnia, hogy egy hatalmas, kőtömböket ideoda gördítő malom közepén van. Nem szabad pánikba esnie! A szép kabátkája csak akadályozta, majdnem beakadt egy párszor. Shira szomorúan tépte le magáról menet közben. Nemcsak azért, mert hideg volt a hegy belsejében, hanem azért is, mert szerette ezt a ruhadarabot. Ez volt az egyetlen szép holmija. Különleges bőrből készült napokig, hetekig, sőt hónapokig. Elveszített egy másodpercet, amikor levette magáról a kabátot. Egy értékes másodpercet. A következő pillanatban újra ugornia kellett, hogy ne zúzzák szét a kövek. Balra… Igen! Ott a hosszú átkelő. Itt-ott elégördült egy kő, de ügyesen félreugrott. Ekkor jött a neheze. Az út véget ért, ott állt a barlang távoli csücskében és nem látta az újabb kijáratot. Egyre jobban félt. Tehetetlen volt, csöndben állt és várakozott, miközben a kövek minden oldalról görögtek alatta. Ott! Az utolsó pillanatban megnyílt számára az utolsó lehetőség. De mögötte! Vissza kell tehát mennie a barlangnak abba a részébe, ahonnan eredetileg elindult. Tehát rosszul számított. Vagy csapdába esett, ahonnan nincs kiút? Nincs vesztegetnivaló ideje. Meg kell ragadnia a kínálkozó alkalmat. A falhoz volt szorítva, lázasan kereste a kiutat. Az előtte lévő kő egyre csak forgott körbe-körbe. Követ-
nie kellett a mozgását, ha nem akarta, hogy szétzúzza. Az alapzat, amin állt, kicsúszott a lába alól. Ijedten kapaszkodott fel a legközelebbi kőtömbre. Erőt vett magán, hogy megőrizze gondolatai tisztaságát és ne veszítse el a fejét. Már fent volt a barlang mennyezete alatt, és hason kúszott előre a kijárat felé. Attól tartott leginkább, hogy ha választás elé kerül, két lehetőség közül nehogy a rosszat válassza. Egyelőre minden simán ment. De tisztában volt azzal, hogy bármikor elzáródhat előtte az összes kivezető út. Márpedig a kövek ebben az esetben könyörtelenül tovább őrölnének. Örömmel észlelte, hogy lassan hozzászokott a dübörgő, csikorgó robajhoz. Íme a csapda! Elzárult a kivezető út. Shira észrevette, hogy álla beleremeg az erős összpontosításba. El van veszve, hacsak nem… Nem, azt mégsem teheti? De igen, ez az egyetlen lehetőség! Egy lyuk tátongott előtte, lent a mélyben. Van benne annyi bátorság? Lent csak úgy dübörögtek az ide-oda csapódó kövek, ahogy helyet változtattak. Shira lecsúszott. Egy másodpercnyi gondolkodási ideje sem volt. Mi történt volna, ha a rossz irányt választja és későn veszi észre, hogy a kivezető út az ellenkező irányban van? Kezével és lábával csúszott lefelé a kövek között. Nem tudott mibe kapaszkodni. Az út végén még mindig nyitva volt a kijárat, bár kicsit későn indult el. A kövek olyan gyorsan záródtak össze felette, hogy becsípődött egy hajtincse és ki is tépődött, ahogy csúszott lefelé. Rémülten képzelte el, mi történne vele, ha nem lenne elég elővigyázatos. Most minden bezárult körülötte. Bezáródott a malom legeslegmélyébe.
Nem sok kellett hozzá, hogy elveszítse önuralmát. Nem tudta, mi történt. Ha hibát követett el és eltévedt, nincs kiút. Minden mozgásban volt körülötte, a kőmalom megállás nélkül őrölt tovább. Egész idő alatt követte a kövek mozgását, már nem tudta, hol jár. Előre halad vagy hátra, felfelé vagy lefelé? Ez volt az egyetlen, amit tehetett. Együtt mozgott a kövekkel, amíg be tudta magát préselni a szűk helyre a könyörtelen kőóriások közé. Bekövetkezett, amitől a legjobban tartott. Egy pillanatra fellélegzett, amikor – maga sem tudta hogyan – leért a barlang aljára. Felejthetetlen érzés volt újra szilárd talajon állni. De túl sok ideje nem maradt az örömre. A kövek fenyegetően közeledtek – és két nyílás tárult fel előtte. Shira elkeseredett. Sürget az idő. Nem volt ideje gondolkodni. Helyet kell változtatnia, amilyen gyorsan csak lehet. De merre? Teljesen elvesztette tájékozódóképességét. Ekkor megpillantotta a fényt a kövek közt húzódó egyik résben. Gondolatban köszönetet mondott Marnak vagy az isteneknek, bárkinek, akinek megmenekülését köszönhette. Nem habozott tovább, bekúszott az egyre szűkülő nyílásba. Első pillantásra azt hitte, csapdába került, mivel az egyetlen lehetőség a kijutásra egy alacsony és szűk terem volt. Rögtön megértette, hogy késésben van, mivel a terem egyre kisebb lett. Villámgyorsan belemászott, miközben a felette görgő kőtömb felhorzsolta a hátát. Átjutott a termen, itt végre újra felegyenesedhetett. Ekkor világosan látta a fáklya lángját, egészen közel magához. Csakhogy egy fal választotta el tőle.
Még utoljára összeszedte minden erejét, hogy uralkodjon magán, csendben várakozott, amíg a legjobb lehetőség feltárul előtte. Pedig legszívesebben rögtön a láng felé vette volna útját, de nem akart csapdába kerülni… Megmenekült! Már nem volt semmi, ami elzárta volna a lánghoz vezető utat. A fény egy sátornyílásnál nem nagyobb ajtóban lobogott. Hanem a ruhája cafatokban lógott. Felhorzsolt könyökkel és térddel, vérző kézzel tántorgott ki a folyosóra. Hátára feküdt. Karjába temette az arcát és behunyta szemeit. Minden elcsendesedett körülötte. A csendben hallotta saját ziháló, elakadó lélegzetét. Felhangzott a súlyos gongütés, érezte, ahogy a hegy megremeg alatta. A BARLANGBAN Szármik ajkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el. – Na végre! Irovár felegyenesedett és fáradtan hunyta le szemeit. Mar a másik lábára állt. Danielnek hirtelen eszébe jutott, mit is jelent a régi északi név: Mar. Harci ló… Volt valami a tartásában, ami emlékeztetett a nevére, ahogy ott állt a dobogón türelmesen, mozdulatlanul várakozva. Úgy tűnt, mintha benne is meglenne az állva alvás csodálatos képessége, mint a lovakban. De Mar nem aludt! Olykor-olykor felcsillant a hideg ördögi tekintet, és végigpásztázott rajtuk. Ilyenkor Danielt kellemetlen érzés fogta el. Égtek a szemei, úgy kiszáradtak, mintha homokkal lettek volna tele. A szája szinte összetapadt az éhségtől és szomjúságtól. Ha tudna aludni, az sokat számítana, de követni akarta Shirát magányos útján,
mégha ezzel nem is segít neki. Daniel azok közé az emberek közé tartozott, akiket állandóan gyötör a lelkiismeret, hogy nem tesznek eleget szeretteikért. Ezért nem tudott nyugodni. Folyton az a kérdés járt az agyában: viszontlátjáke még valaha a törékeny, kis Shirát? HOSSZÚ IDŐBE TELT, amíg Shira képes volt kinyitni a szemét. Teste lüktetett és megfeszült a számtalan horzsolástól. Halk nyögéssel felemelkedett. – Nem bírom tovább – gondolta. Mégsem adhatom fel. Mardos az éhség, Taran-gaj csodagyökere már nem sokat segít. Olyan sokat rágtam belőle, hogy az ízét még mindig a torkomban érzem. Különben nem rossz, hogy van. Olyan csodálatos gondolatai támadnak az embernek tőle, mintha álomvilágban élne… Nem mondhatok le a gyökérről, különben teljesen legyöngít az éhség. Nem szabad elhanyagolnom a kötelességeimet és a feladataimat, csak azért, hogy minél hamarabb végére érjek az útnak. Nagyon veszélyes lenne. Mint ahogy a legutóbbi barlangban be is bizonyosodott. Annyi időt kell felhasználnom, amennyire szükségem van. Igaz is, mennyi ideje vagyok már a hegy belsejében? Itt megáll az idő, a nap se süt, semmi nem emlékeztet a kinti lüktető életre… Kiért a folyosóból. Nagy csend fogadta. A csend egy új formájával találkozott. Nem az örökkévalóság éneklő csendje volt, mint a Samával való találkozás során, amikor megállt az idő. Nem is a köd végtelen csendje, mielőtt a női hang megtörte különös énekével. Tökéletes csend borult rá. Kicsit nyomasztó, szinte tömör és kézzelfogható. A legki-
sebb neszt sem lehetett hallani. Shirának eszébe jutott, hogy korábban néha olyan erősen élte meg a csendet, hogy szinte hallotta. Ebben az esetben azonban nem ez történt. Nehéz, halotti csend borult mindenre. Egy utat pillantott meg. Egy keskeny hidat, amely szédítő magasságban kanyargott a semmi felett. A messzeségben az út lejteni látszott. Shirának hirtelen az az érzése támadt, hogy útja egyre újabb mélységeket tár fel. Rá is kérdezett. – Így van, Shira – felelte a hang. – Ez a legnehezebb út, amelyre valaki vállalkozhat. Az út egyre mélyebben hatol a vándor lelkének mélyére. Csak kevesen bírják ki, hogy ilyen módon szembesüljenek önmagukkal. Azért választattak ki erre az útra már születésed pillanatában, hogy megkönnyítsék a dolgodat. Barátod, Daniel ősei mindent megtettek azért, hogy ne terheljék túl befogadóképességedet. Bepillantást nyerhettél rajtuk keresztül ebbe a világba, ami nem adatik meg minden földi halandónak. – Könnyebb lenne számomra az utazás? – nevetett fel keserűen, fájó sebeit tapogatva. – Meglehet. Már nem igazán érdekelte, hogy Taran-gaj, illetve a Jéghegyek Népének nemzetsége megszabadul-e útja végén az átoktól. De erről mélyen hallgatott. Aligha vették volna jó néven az efféle botrányos gondolatot. – Hol vagyok most? – kiáltotta felfelé. – Ezt az utat a gonoszság hídjának nevezik. Nagyon hosszú, hiszen egész elmúlt életednek helyet kell kapnia rajta. Itt felsorakoznak az összes tulajdonságok, melyek kimerítik a rossz fogalmát, mint a rosszindulat, a düh, az elhamarkodottság, a bosszúvágy és még sorolhatnám. A hídon át vezető utad során találkozol majd mindazokkal, akiket életed során minden
bizonnyal megsértettél. Elárulhatom, hogy nem fogják megkönnyíteni utadat. – Mi fog történni? – kérdezte Shira ijedten. – Amint látod, nagyon keskeny a híd. Kiszélesedik, ha kevés rosszcselekedet szárad a lelkeden. De ha a gonoszság átjárta és birtokba vette lelkedet, akkor egyre keskenyebb lesz. Valódi gonosztett esetében be is szakadhat, és olyan nagy lyuk keletkezhet rajta, hogy nem tudsz átjutni rajta. Ez eddig mind csak a gondolataidra érvényes. Ha viszont találkozol valakivel, akinek valóban ártottál, jaj neked! A hang újra elhallgatott. Shira nagyot nyelt, mélyet sóhajtott és kilépett a kanyargó fehér hídra. Tulajdonképpen nem is híd volt, hanem kis ösvény, mely fent lebegett a magasban. Egyelőre elég széles volt, így felgyorsította lépteit. Finom kis cipői olyan rongyosak voltak, hogy csak akadályozták. Ezért levette és ledobta őket. Csak úgy suhogtak lefelé a semmiben. Meglepően könnyen jutott előre. Persze olykor összeszűkült a híd. Egy alkalommal lábfejnyire szűkült össze, azon kellett átügyeskednie magát, de ez valójában nem okozott nehézséget. Szívesen megkérdezte volna a hangot, mi volt az a gonoszság, amiért a híd úgy összeszűkült alatta. De jobbnak tartotta inkább nem firtatni. Nincs értelme a múltban vájkálni. Enélkül is elég baja van. Átjutott az emelkedőn, az út ereszkedni kezdett, már látszott a vége és a fáklya lángja. Felbátorodva szaporázni kezdte lépteit – de hirtelen megállt. Akadály állta útját. Ilyen közel az út végéhez. Ez a közelmúltban történhetett… Hát persze!
A híd vékony dróttá keskenyedett. Egy férfi állta el az útját. Milo! – Nem akartad, hogy veletek tartsak a „Négy Szél Hegyének” szigetére – kiáltotta kaján vigyorral. – Gondolod, kellemes érzés volt? A lány megértette, hogy ezzel valóban megsértette. – Bocsáss meg, kérlek! Őszintén sajnálom – mondta bűnbánó hangon. – Zaklatott voltam és rémült. Nincs más mentségem. Engedj átmenni, kérlek! – Nem lehet. Nem tudok elmozdulni innen. Könynyedén lelökhetnélek, de… – Bocsánatos bűnt követett el ellened! – kiáltotta ekkor a hang. – Te sem voltál túl kedves hozzá. Menj el mellette, Shira – ha tudsz! A rémülettől bénultan egyensúlyozott a híd kötélvékony részén. Soha nem fog tudni elmenni Milo mellett! Szorosan egymás mellett álltak. Milo hátraszorította a kezét, nehogy segíteni tudjon neki. Belekapaszkodjon a férfiba? Megpróbálta. Hirtelen úgy érezte, mintha ezer éles sugár hatolna át a testén. Közel volt hozzá, hogy lezuhanjon. Shirát elfogta a méreg. Hirtelen lekuporodott, kezével belekapaszkodott a drótba, és ott lógott a szakadék felett. Kezével ügyesen kikerülte Milo lábát. Felhúzta magát és ott állt az újra kiszélesedett hídon. Milo lassan köddé vált és eltűnt. Most már nem kockáztatott. Gyorsan elkezdett szaladni a lobogó láng irányába. Egy alacsony, keskeny nyílás előtt találta magát. Ha lehajol, át tud menni rajta. Így is tett. Újból felhangzott a gongütés. Meg sem állva, folytatta útját a következő terembe. Sokkal kisebb volt, mint a többi, de azért semmi-
vel sem barátságosabb. Éles fény vakította el a szemét. A földből tört fel. A talajból borotvaéles csontszilánkok álltak ki. Olyan pokolian voltak elrendezve, hogy akárhogy lépkedett az ember, mindig beleállt a talpába legalább kéthárom szilánk. Az erős, fehéren izzó fényen túl kibírhatatlan hangok ütötték meg a fülét. Mintha recés köveket dörzsöltek volna össze. Ezen túl hihetetlenül magas fuvolaszó és éles dobpergés keveréke hallatszott. Semmihez nem volt hasonlítható. – Mi ez? – kiáltotta elkínzottan felfelé. – Könnyen teljesítetted az előző megbízást, Norbéli Shira. Most majd meglátjuk, ugyanilyen szerencsével jársz-e itt is. Ez a bűnözés tűzforró barlangja. Mindenfajta bűnt megtorolnak itt, még a hazudozást és a szószátyárságot is. Elsötétült előtte a világ. Ezt senki nem bírná ki – gondolta. Csak szabadulna innen, mielőtt még elveszti a józan eszét. Mi lesz vele cipő nélkül? A fehéren izzó hőségben szinte lehetetlen volt követni a lángot. De mégis észrevette lobogását a szemközti falnál. Megcélozta és hosszú, gyors léptekkel megindult felé. Furcsa módon nem égette meg magát. A csontszilánkok eldőltek a lába előtt. Néhány másodperc alatt elérte a következő folyosót, ahol négykézlábra kellett ereszkednie, hogy átférjen a szűk nyíláson. – TE JÓ ÉG – tört ki Szármikból. – Őszintén szólva nagyon könnyen megy! Az előző akadályt is nagyon gyorsan legyőzte, de ezt a mostanit mindennél sebesebben.
Irovár is megkönnyebbült. – Shirának ez csak jó. – Most már nincs olyan sok hátra. – Marnak is jó – szólalt meg Daniel. – Nem tudom felfogni, hogy bírja még mindig. Már több mint egy teljes napja áll ott. Kint már esteledik. Újra elhallgattak és megpróbáltak leheveredni a hideg földre a hegy belsejében. Ugyanaz járt a fejükben: ők legalább együtt vannak, viszonylagos biztonságban és kényelemben. Shirának azonban meg kell birkóznia az ismeretlen, rá leselkedő veszélyekkel. Ráadásul teljesen egyedül! A HANGZAVARTÓL megzavarodva kimászott a folyosóról. A két utolsó terem olyan feltűnően könynyűnek bizonyult, hogy a legrosszabbtól tartott. Szinte megsüketítette a zaj és elvakította a fény. Eleinte fel sem fogta, hová keveredett. Megállt, és behunyt szemmel nekitámaszkodott a hegyoldalnak, hogy visszanyerje a hallását és a látását. Nedves, gőzölgő meleget érzett. Lassacskán érzékelte, hogy a hang, amit hall, halk, duruzsoló csepegés. Aztán csendes mormogás ütötte meg a fülét, mintha lassú, csendes beszélgetés suttogó, visszafojtott hangjait hallaná. Kinyitotta a szemét. Kékes és sárgászöld árnyalatban játszó különös mocsárvidék látványa fogadta, néhány fát is látott. Fakó, kiszáradt törzsükről kígyószerű ágak csüngtek le és himbálództak lassan előre-hátra, mintha keresnének valamit. A földből csigavonalban szállt fel a gőz, a fák koronájáról pedig egyfolytában csepegett a nedvesség. A fakoronák lecsüngő fehér ágaikkal és kézformájú leveleikkel az egész tetőt beborították.
– Félek – kiáltotta Shira, iménti győzelmétől felbátorodva. – Mi vár itt rám? – Az irigység és a vágy erdejében vagy – felelte a hang. A féltékenység is ide tartozik, de ezt az akadályt sokkal könnyebben vetted, mint mások. Az egyetlen feladatod, hogy kövesd a fáklya lángját. Indulj! Shira habozva lépett ki a lápvidékre. A lecsüngő ágak hirtelen életre keltek. Hatalmas karmokként nyúltak a betolakodó után, aki bemerészkedett erdejükbe. Remegve szimatoltak utána, hol járhat, mint a világtalan, ha zsákmányra vadászik. Könnyű volt követni a fáklya lángját. Verdeső fénye az erdő mélyéről átszűrődött a fullasztó meleg ködön, mint egy ködlámpás. Gyere ide, kiáltotta egy hang. Nem vagy veszélyben, csak gyere! A talaj ingott a lába alatt. Minden lépésnél mélyen belesüppedt a mocsárba. Izgatott suttogást és pusmogást hallott. A lengedező ágakról hullottak a levelek. Olyanok voltak, mint a tapogatózó kezek. Valójában azok is voltak, széttárt, hosszú ujjakkal lázasan keresgéltek a levegőben a betolakodó után. Shira visszahőkölt. Kiverte a hideg veríték. Az egyik fa belsejében, a csápszerű ágak zsákmánya lógott: egy csontváz. Időtlen idők óta ott lehetett, mert teljesen fehérre és simára csiszolódott. Szegény ember – gondolta Shira. Vajon ezt a szerencsétlent is rákényszerítették az útra, vagy szabadon vállalkozott rá? Tudta, hogy az élet forrásairól sokkal többen hallottak a régi időkben. Így biztosan többen megpróbálták megkeresni őket. Ő csak egy késői próbálkozó, akit az istenek végső elkeseredésükben jelöltek ki erre a feladatra, hogy megmentse a Taran-gaj nemzetséget. (No és saját magukat is.) Egyébként a források jobbá-
ra feledésbe merültek. Irigység, vágy… Vajon milyennek bizonyul a múltja e tekintetben? Shira gondolkodni próbált, miközben folytatta útját a kellemetlenül hadonászó ágak között. De nem jutott sokra, mert rabul ejtette egy alattomos ág. Kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát, de az ág nem engedte. A közelben lévő fákról is fakó karmok tapogatóztak lassan lefelé. – Segítség! – kiáltotta magán kívül. – Ki segítene neked? – kérdezte a hang gúnyosan. – Segíts magadon! A nori versenyek kerültek terítékre. Emlékszel, hányszor vágytál arra, hogy elnyerd a díjat, és hogy irigykedtél azokra, akik nyertek? – Ilyen jelentéktelen dolgoknál ragadtok le? – sziszegte Shira mérgesen. – Nem találtatok más kivetnivalót, ezért ilyen apróságokba kapaszkodtok? Drága jó nagyapám akarta, hogy részt vegyek a versenyeken, hogy erőt gyűjtsek a megbízatásomhoz. Nem emlékszem, hogy különösebben odalettem volna a díjakért, vagy irigykedtem volna a győztesekre. – Ó, ó – mondta a hang évődve. – Ne veszítsd el az önuralmadat éppen most, sokba kerülne az neked! Ne félj, különb dolgokat is tartogatunk számodra. Menj hát utadra! A csápok engedtek a szorításból. Megrázta magát. – Bocsáss meg, hogy elragadtattam magam – kérte szelíden. – Meg voltál rémülve – felelte a hang békülékenyen. Felzaklatva folytatta az útját a sárgászöld színben játszó erdőn át. Idegeit eléggé megviselte ez a kaland. A legkisebb neszre is összerezzent. Meggyorsította
lépteit, de ez nem volt túl egyszerű, mert olyan ingoványos volt a talaj, hogy minden lépésnél magasra kellett emelnie a lábát. A mormogás most felerősödött körülötte. Hirtelen azt vette csak észre, hogy az ágak, a tapogatózó kezek, a fák minden oldalról útját állják. Nem bírom tovább! – gondolta kétségbeesetten. Szinte hányingere támadt az ijedtségtől. Anélkül, hogy védekezni tudott volna, látta amint az undorító karok hadonászva közelednek felé. Moccanni sem bírt, úgy érezte magát, mint a hálóban vergődő hal. – Mondtam, Norbéli Shira, hogy rosszabb dolgok is várnak rád. Ez a büntetés, amiért irigységet éreztél a hétköznapi emberek iránt. Ez a büntetés, amiért olyan akartál lenni, mint ők, hogy megszabadulj megbízatásodtól. Shira alig bírta szóra nyitni a száját. Elkeseredetten suttogta: – Jaj, mennyi vesződség van veletek, és milyen következetlenek vagytok! Az előbb még azért akartatok megbüntetni, mert büszke voltam arra, hogy kiválasztott vagyok: Most pedig azért, mert irigylem azokat, akik nem azok! – A kettő nem zárja ki egymást. Tiltakozni akart, de elakadt a hangja. Megrettenve látta, hogy egy ág ereszkedik le hozzá. Nem voltak kézhez hasonló levelek rajta, hosszú, hegyes tüskében végződött. Éppen amikor a fejébe akarta vágni a tüskéjét, Shira minden erejét összeszedve elfordította a törzsét, amennyire csak tudta. Így a csapás nem sikerült, a tüske elcsúszott a bordáin. Feljajdult a szúró fájdalomtól. Elvesztette eszméletét, összeesett a tekergő, fojto-
gató nyúlványok között. – BEVÉGEZTETETT – szólalt meg Szármik hihetetlen nyugalommal a hangjában. – Mindjárt újra kialszik a fáklya. – Éreztem, hogy túl szépen veszi eddig az akadályokat ahhoz, hogy igaz legyen – sóhajtott Irovár lesújtottan. – Ó, mit tehetnénk? Hogy ne tudjak segíteni szeretett unokámnak…! Mindannyian ébren voltak. Jóval éjfél után járt az idő. Mar a második napja nem aludt semmit. Vassar lépett oda hozzá: – Emeld magasabbra a fáklyát, Mar! – kérte rémülten. – Shira életveszélyben van. – Nyugodjon békében – mondta gúnyosan Mar, és nemigen mutatott hajlandóságot, hogy engedelmeskedjen. – Emeld magasra a fáklyát, ferde szemű démon! – fakadt ki Irovár dühödten. – Csak te tudsz segíteni rajta. Mar vad, gyűlölettel teli pillantást küldött Irovár felé. – Nem vagyok a dadája. Daniel közelebb lépett: – Bosszút akarsz állni Tan-gilen vagy nem? – kérdezte fenyegetőn. – Nem akarok bosszút állni rajta! Annyira féltették Shirát, hogy nem riadtak vissza a Marral való beszélgetéstől. Daniel nem mérlegelte szavait. – Úgy gondolod, boldog életet biztosított neked? Nem emlékszel, milyen volt a gyermekkorod? El tudom képzelni, hogy állandóan egyedül bolyongtál,
mert a többi gyerek nem akart játszani veled. Nem köptek utánad az öregasszonyok? Nem zártak ki mindig mindenből? Biztosan megkeményített ez a fajta élet. De vajon kívánnád-e másnak ezt az életet? Kívánnád-e, hogy a taran-gajbeli gyerekek is szomorúan üljenek a többi gyermektől távol, és nézzék, amint azok önfeledten játszanak? Shira az egyetlen a földön, aki meg tudja szabadítani a te és az én nemzetségemet az átoktól, amely már oly sok asszony életét vette el, és amely ördögi gonoszsággal ruházta fel a gyermekeket. Rajtad áll, hogy segítesz-e neki, vagy inkább a halhatatlan Tan-gilnek, hogy tovább pusztítson a földön. Mit választasz? Danielt elfogta a szédülés. Nehéz volt állni Mar gyilkos pillantását és dühödt fújtatását. Szármik szótlanul figyelt, Vassar elhűlve bámulta őket. Azelőtt soha senki nem mert szembeszállni Marral! Irovár visszafojtotta a lélegzetét. Ha Daniel felbőszítette Mart, akkor Shirának vége. – A fáklya! – jajdult fel Irovár. – A fáklya… Mindjárt kialszik! – Shira – suttogta Vassar, és a fiatal taran-gaji harcos sírvafakadt. Szármik kezébe temette arcát. Mar lassan, mély megvetéssel újra magasba emelte a fáklyát. SHIRA A MOCSARAS talajon ébredt. Elengedték az ágak, csend borult az erdőre. Könyökére emelkedett, és ijedten látta, hogy a puha moha alatta a vérétől piros. Szipogva nyöszörgött a félelemtől. Nagy nehezen felült és kezdte darabokra tépni az alsószoknyáját. Talpra állt és miközben folytatta ruhája szaggatását, a
fáklya gyér, sápadt fénye felé pislogott. Szipogva törölgette az orrát. Magánkívül volt a magánytól és a félelemtől. Sebe erősen vérzett. Rémülten nézte, hogyan terjed a vérfolt. A könnyeitől nem látott semmit, hangosan, gátlástalanul zokogott. Nem tudta, mi mentette meg az életét. A fáklya lángját kereste, mint egyetlen vigaszát és reménységét. Túl keskeny volt a folyosó ahhoz, hogy itt le tudjon táborozni. Vagy ott marad, ahol van, vagy továbbmegy. Egyelőre úgy döntött, hogy marad. Teljes csend honolt az erdőben. A suttogás is elhallgatott, a fák tetejéről sem csöpögött semmi. A teremben már nem várta több feladat. Nem volt egyszerű bekötözni a sebeit, de végül sikerült. Alsószoknyájából készített kötést. Aztán letörölte könnyeit, mélyen felsóhajtott, és elszántan kúszni kezdett a folyosón át. A többiek a bejárati barlangban megkönnyebbülten törölgették az izzadságcseppeket a homlokukról, amikor felhangzott a gongütés. Daniel egy „Köszönjük, Mar” félét mormogott. A válasz dühödt átkozódás volt. Shira szemügyre vette az újabb állomást. Meglehetősen sötét volt körülötte. Annyit azért érzékelt, hogy tenger van a közelben, és teljesen beleolvadt a sötétségbe. A vize nem világos, hanem sötét-bíbor színű, szinte már feketének látszott. – Nos jó, úszni azért tudok – fakadt ki. Meglehetősen közönyös volt, és olyan fáradt, hogy már semmit nem érzékelt igazán. Tudta, hogy közönye a koncentrálóképességét is gyengíti, de képtelen volt összeszedni magát. – Norbéli Shira! – kiáltotta a hang.
– Igen, hallak – felelte a lány elcsigázottan. – A gyűlölet tengerénél állsz. Itt majd szembesülsz saját negatív érzéseiddel, a gyűlölettel, az undorral, iszonnyal, utálattal. – Pfuj! – mondta Shira magáról megfeledkezve. – Ebben már volt részem a gonoszság hídján. Ismétlitek magatokat? – Nem – felelte a hang türelmesen. – A gonoszság, aljasság, düh, türelmetlenség és bosszúvágy valami által kiváltott tulajdonságok, lehet rajtuk alakítani. Az ellenszenves érzések, mint a gyűlölet, vagy az undor, alapvető érzések. Csak úgy maguktól jönnek. – És ezért büntetést érdemlünk? – kérdezte a lány kedvetlenül. A hang tétovázott egy kicsit, s amikor újra megszólalt, kicsit szigorúbban csengett. – Hova tűnt az alázatod, Shira? Ne hidd, hogy megúszod, csak azért, mert túljutottál az önhittség termén. Shira kezébe temette arcát. – Olyan fáradt vagyok, és olyan éhes! – Hát persze! Ülj le, nem akarunk jobban gyötörni, csak amennyire szükséges. Ennivalót nem adhatunk, mert ez nagyon megkönnyítené a dolgodat. És hogy ne hidd, hogy csapdát állítunk neked, vizet sem kapsz. Hanem egy kis segítséget azért adunk. Hunyd be a szemed, és ne nyisd ki, amíg nem szólok! A lány engedelmeskedett. Leült a partra a folyosó előtt és keményen összeszorította a szemét. Csoszogó lépéseket hallott a közelben, de uralkodott a kíváncsiságán. Majd így szólt a hang: – Kinyithatod a szemed. Természetesen csalódottságot érzett, amikor egy
jégdarabot pillantott meg egy felhővel borított hegyoldalon. De nem kívánhatott többet, köszönetet kiáltott, és elkezdte szopogatni a jeget. És amikor az utolsó vékony darab is elolvadt a szájában, sokkal frissebbnek érezte magát. Erőre kapott, készen állt az újabb próbatételre. – Folytasd most utadat, Shira! Csak a fáklyát nézd! – Úgy tűnik, hosszú az út odáig – mondta bátortalanul. – Szerintem te hamar átjuthatsz rajta. De utad során olyan emberekkel fogsz találkozni, akikkel szemben ellenszenvet tápláltál. Megpróbálnak majd lehúzni a mélybe, onnan azután soha nem térhetsz vissza. – Nem emlékszem, hogy valaha gyűlöltem volna valakit is. – Ne légy túlságosan biztos a dolgodban! Hadd emlékeztesselek, hogy az ellenszenv enyhébb formái is előjönnek itt. Milóval már nem fogsz találkozni, vele már elintézted a dolgodat utad során. – Igen, a hídon, ahol azokkal találkoztam, akiket megsértettem – mondta Shira, majd elgondolkozva hozzáfűzte: – Nem gondoltam volna, hogy ez a tenger a gyűlöletet jelképezi. Inkább másra hasonlít – mire is? Vágyakozásra? Minthogy sötétpiros. Kár, hogy nem létezik a vágy tengere. Azon biztosan minden nehézség nélkül túljutnék. Hallotta, amint a hang gazdája enyhén felnevet: – A vágy önmagában még nem rossz tulajdonság. Csak akkor, ha másoknak ártunk vele. Ha házasságtörést követünk el, vagy valami ehhez hasonlót. Akkor bűnnek számít, és a bűnök forró termében szigorúan büntetjük. De te már fényesen átjutottál azon a ter-
men. – Értem már. Megigazította a kötést, egy kicsit aggódott a vérveszteség miatt. Óvatosan belelépett a sötét vízbe. Nehezen lehetett mozogni benne. Nemsokára ráfeküdt és elkezdett úszni. A víz sem melegnek, sem hidegnek nem volt mondható. Úgy érezte, mintha valami sűrű fekete pépben tolná előre magát. Egy csepp sem látszott a bőrén vagy a ruháján. Nem víz volt, de nem is vér. Nem tudta, miben úszik. Viszonylag könnyedén haladt. Amikor körülbelül félúton járhatott, két fejet látott közeledni. Két ember úszott felé határozott, gyors mozdulatokkal. Felismerte őket. Egy házaspár volt, akikre azért neheztelt, mert rosszul bántak az állataikkal. Szót emelt ellenük, az ügyet meg is vitatták a nori tanácsban. A házaspárt arra kényszerítették, hogy tisztességesen bánjon jószágaival. Azóta ott ártottak Shirának, ahol csak tudtak. – Ez nem igazság – kiáltotta a barlang mennyezete felé. – Hát ki keljen az állatok védelmére? Amikor megpróbálta elkerülni őket, úgy érezte, mintha a víz kásává sűrűsödött volna, és nem tudott továbbhaladni. Beérték. Minden különösebb teketória nélkül megpróbálták lenyomni a víz alá, de a lány mindig kisiklott a kezeik közül. A néma harc folytatódott egy ideig. Shira egyre közeledett a fáklya felé, így a házaspár nemsokára feladta a küzdelmet. Úgy volt, ahogy gondolta. Az, hogy az állatok védelmére kelt, enyhítő körülménynek számított. A pár eltűnt a sötétben.
Megkönnyebbülve folytatta útját. Most már nem tudott több olyan emberről, akiket nem szívelt… Ekkor hirtelen erős karok ragadták meg a derekát lentről, és könyörtelenül lehúzták a mélybe. Mielőtt átcsaptak feje fölött a hullámok, utolsó, kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy levegőt vegyen. – ODANÉZZETEK! – kiáltotta Vassar. – Újra elalszik a láng! – Mar! Mar! – kiáltotta Szármik. – Nem hallod? Emeld fel a fáklyát! Döbbenten néztek Marra. Teljesen rezzenéstelenül állt, mint egy kődarab. Még a lélegzetét sem lehetett hallani. – Transzban van! – kiáltott fel Irovár meglepetten. – Mintha nem is lenne köztünk! – Igen, de mást is látok – szólalt meg lassan Daniel. – Nézzétek csak a mosolyát! Ahogy ránéztek, remegni kezdtek a félelemtől. Mar arcára gonosz vigyor ült ki. – Shirának igen rosszul áll a szénája – szólalt meg Vassar halkan. – Méltó ellenfele akadt.
9. fejezet KÖNYÖRTELEN ÖLELÉS tartotta Shirát a mélyben. Dühödten küzdött ellene. Addig tartotta a levegőt a tüdejében, amíg csak tudta. Ahogy a különös tengerben elárasztotta a hideg, rögtön tudta, ki tartja fogva. Nem lehet más, csak Mar. Erre számíthatott volna. Igaz, hogy nem volt képes erős érzelmeket,
gyűlöletet vagy szerelmet táplálni más ember iránt, de Marral más volt a helyzet. Egyenrangú partner, jobban mondva az ellenpólusa, így gyűlölheti, amennyire csak akarja. Ezt is tette olyan hevesen, hogy már szinte aggasztotta… A levegő kezdett elfogyni a tüdejéből, szédülés fogta el. Kétségbeesett próbálkozást tett, hogy a karok fájdalmas vasszorításán enyhítsen, de eredménytelenül! Ekkor váratlanul segítségére sietett a véletlen. Shira homokzátonyt érzett a lába alatt, nyakig kiemelkedtek a vízből. Jó mély levegőt vett. Mar elengedte. Szemeiből csak úgy sütött az olthatatlan gyűlölet. – Látom, vannak segítőid az utadon – kiabálta dühösen, miközben újból megragadta, s ujjaival a vállába vájt. – A négy szellem nem folytat tisztességes játékot! – De igen – vágta rá a lány. Érezte, hogy kinyílt a sebe, de nem tudott mit csinálni. – Ez nem az ő érdemük. Vedd úgy, hogy hálám jele, amiért tartottad a fáklyát akadályokkal teli utamon. Mar szeme összeszűkült. Keserű tehetetlenség ült ki az arcára. Úgy látszott, hogy újra le akarja húzni a mélybe. De a lány ellenszenve iránta csökkent abban a pillanatban, amikor eszébe jutott, mennyit segített neki Mar azzal, hogy tartotta a fáklyát. Ez mentette meg az életét. Mar lebukott a víz alá és eltűnt. Shira egész testében remegett. Elkezdett úszni a fény irányába a part felé. A FÁKLYATARTÓ összerázkódott. A láng tompa sercegéssel újra fellobogott, és megvilágította az em-
berek fáradt arcát. Daniel kutatóan nézett Marra. Találkozott a pillantásuk. Megpróbálta leolvasni a démon arcáról, mi történt valójában. Azonban csak a mélyen ülő szemeket látta, melyek sötétek voltak a fáradtságtól. A szája körüli vonások hihetetlen önuralomról árulkodtak. Csak elképzelése lehetett arról, mekkora erőfeszítésébe kerülhet Marnak két napja pihenés és evés nélkül helytállnia. Daniel és a többiek azért aludtak néhány órácskát. Ennivalójuk ugyan nem volt, de ez egyelőre nem okozott gondot. Rágcsálták a gyökeret. Ez az átkozott gyökér – gondolta Daniel. Vajon csak kábulatban van, vagy valóban átéli mindezt? De túlságosan fáradtnak és zaklatottnak érezte magát ahhoz, hogy ezen gondolkodjon. Egyszer már járt egyet a barlangon kívül, de olyan ijesztőnek hatott a táj, hogy nem csábította több sétára. Dideregve húzta össze magán a meleg kabátot és kényelembe helyezkedett. Szármik ült le mellé. – Milyen sokáig tart, milyen sokáig! Szegény kislány! MIUTÁN PIHENT egy kicsit a parton, készen állt, hogy folytassa útját. Még mindig fázott a Marral való találkozás óta. Testét rázta a hideg, érezte, hogy eddig semmi nem kavarta úgy fel, mint ez az utolsó találkozás. A folyosó olyan alacsony volt, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudott térden átcsúszni. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor végre újra kiegyenesedhetett. Vajon hallották a gongütést? – tanakodott magá-
ban. Biztosan hallották. Számolják az ütéseket? Ő már régen nem tudta követni őket. Meglepődve látta, hogy egy magas, szűk aknába került. Megállt. Megállt…? Nem volt más választása, hiszen egy lépést nem tudott továbbmenni. A helyiség, vagy hívjuk akárminek, csak néhány rőf hosszú és széles volt. – Fel kell kapaszkodnom benne? – kiáltotta. – Nem, maradj ott, ahol vagy! – válaszolta a hang. – A kijárat időben megnyílik, ha még képes leszel áthaladni rajta. – Lehet, hogy meghalok idebent? – kérdezte a lány. – Még hogy lehet-e? Nem vettél észre semmit a sarokban, amikor beléptél? Mintha látott volna valamit… – Ó jaj! – sikoltott fel. Emberi csontváz maradványait látta. – Mi volt a bűne? Közönyt mutatott minden iránt, kivéve ha saját magáról volt szó. Ez az unalom és a közöny kamrája. – Nem, ez nem igazság! – fakadt ki Shira. – Hogy gondoljátok, hogy kiállom ezt a próbát? – Nem véletlen, hogy ez az egyik utolsó próba – felelte a hang szelíden. – Értem, mire, gondolsz. A jóság nem túlzottan izgalmas, így az, aki egész életében a jóságra törekszik, könnyen elérheti az unalom küszöbét. – Igen, ez így van. Ráadásul megfosztottatok attól, hogy mély érzéseket tápláljak mások iránt. Ez már szinte közönynek is nevezhető, ugye? Nem beszélve arról a nagy nyomásról, amit mindig éreztem, mivel
állandóan figyelnem kellett, hogyan viselkedem, mit cselekszem. Ez a fajta életmód megköveteli, hogy az ember örökké magával foglalkozzon. – Ez benne a kockázat. Most csak az a kérdés, hogy milyennek találtak a többiek, unalmasnak, vagy élettelinek, netán érdekesnek. Kicsit igazságtalan vagy hozzánk. Igaz, hogy megfosztottunk attól a képességtől, hogy szeress, illetve gyűlölni tudj másokat. De nem vettük el tőled annak a lehetőségét, hogy együttérzést mutass mások iránt. Ha így hitted, akkor félreértetted az egészet, és aligha fogod kiállni a próbát. De azért némi érdeklődést csak mutattál mások iránt? – Teljes szívemből remélem – felelte Shira ijedten. – Mikor kezdődik a próba? – Már elkezdődött. Nézz körül, akkor rájössz! Shira ránézett az ólomszürke falakra, de nem látott semmi különöset. Aztán felemelte a tekintetét és felkiáltott. A mennyezet sokkal közelebb került hozzá. Rémülettel a szívében érezte, hogy nehezebb még a lélegzés is. Fulladásos halál! – gondolta elszörnyedve. – Így igaz. Belefulladni az unalomba és az érdektelenségbe, nem szokatlan képletes kifejezés. A hang újra megszólalt: – A kijárat egy bizonyos idő múlva kinyílik. Ha addig kibírod, kiálltad a próbát. Ha nem, akkor saját unalmadba és önzésedbe fulladtál bele. Shira leült. Nem tehetett semmit, hogy befolyásolja a próba kimenetelét. Mások ítéletétől függ most az élete. Telt-múlt az idő. Lassan-lassan egyre lejjebb ereszkedett a mennyezet. A levegő is egyre ritkább lett, már nem is volt nevezhető levegőnek, mind keve-
sebb lett benne az oxigén. Shira az orrán keresztül lélegzett, olyan ritkán és aprókat, amennyire csak bírt. Teljes nyugalomban ült, hogy csak annyi levegőt használjon fel, amennyi feltétlenül szükséges. Úgy érezte, szétrobban a tüdeje. Erős késztetést érzett arra, hogy egy óriási lélegzetvétellel a világ összes levegőjét magába szívja. Zúgott és dobogott a dobhártyája. Látása gyengült. Meddig tart még? Elveszítette önuralmát egy pillanatra, türelmetlenül verte a falat öklével, persze hasztalan. Úgy érezte, nem bírja tovább, elhagyta minden ereje. A mennyezet már szinte a fejét súrolta. Megpróbálta elfordítani tekintetét a mellette heverő emberi csontoktól, makacsul felfelé nézett, de egyre jobban elfogta a szédülés. Közben egyre jobban zúgott a feje. Gondolatai teljesen összezavarodtak. Elfelejtette beosztani a levegőt. Sípolva mély lélegzetet vett a nem létező levegőből, a földre kuporodott, mintha így sikerülne kibújnia a mind jobban közeledő mennyezet alól. Ekkor egy csattanással kis lyuk nyílt a falban. Friss levegő áramlott be. Félájultan kimászott, akadozó lélegzettel, alig élve… Mögötte bezáródott a nyílás és felhangzott a gongütés. Fekve maradt a folyosón. Nem folytatja. Elég volt! – Norbéli Shira! – kiáltott a hang. – Fogd be a szád! – felelte röviden. Kintről nevetés hallatszott. – Gyere ki, amint hallom, van még benned élet. – Jövök, jövök – morogta rosszkedvűen és kimászott. Odakint teljes sötétség fogadta.
– Nos, most mi következik? – Shira, nyolc akadályt leküzdöttél. Már csak kettő van hátra. – Kettő? Nem tizenegy terem van? – Az utolsó terem valójában nem próbatétel. Ha addig eljutsz, túl leszel minden nehézségen. A két utolsó a legnehezebb. – Ezer köszönet, amiért a javát a végére hagytátok! – fakadt ki. – Nem csoda, hogy kiálltad az unalmasság próbáját, amilyen heves a természeted! – Köszönöm a bókot! Mi a két utolsó próbatétel lényege? – Az első a testi erő próbája, a kérdés az, mennyit vagy képes fizikailag kibírni. Shira felnyögött. – Most jöttök ezzel, amikor teljesen ki vagyok merülve, a sebem még mindig vérzik, és szinte már feladtam a küzdelmet? – Ez a lényege. Fáradtnak kell lenned. Halálosan fáradtnak, hogy már nem tudod, mit beszélsz vagy mit teszel. Így érzed magad, igaz? – Igen, bevallom, hogy arcátlanul és tiszteletlenül viselkedem. Úgy érzem, elhagy a józan eszem. A hang elnémult. – Ajaj – mondta végül. – Ez már baj! Az utolsó állomás ugyanis a lelkierőt és az értelmet teszi próbára. – Jaj nekem – szólt Shira ijedten. – De hát nem volt már korábban ehhez hasonló próbatétel? – A szellemi ellenállóképességre gondolsz? Nem, ez nem ugyanaz. Ha emlékszel, ott ki voltál téve a kísértésnek, de sikeresen ellenálltál. Ez sokkal roszszabb lesz. Az egyik állomásnál már találkoztál azok-
kal az emberekkel, akiket tudatosan megsértettél, ugye? Most azonban azokkal fogsz találkozni, akiket akaratlanul sértettél meg. Ez olyan hatással lehet rád, hogy teljesen megzavarodhat az értelmed. – No nem, mire jó az ilyesmi? – háborodott fel Shira. – Akaratlanul megsérteni valakit! Túl messzire mentek. Szándékosan olyan akadályt találtok ki, hogy senki ne tudjon eljutni a forrásig. – Ez az utolsó próba lesz – közölte a hang. – Mivel határozottan ez a legnehezebb. Emlékszel, mit mondtak egyszer a szellemek a nagyapádnak? Az, aki eljut a forrásig, a halál után áhítozik. Majd meglátod te is, ha eljutsz odáig. De először át kell jutnod ezen a termen. Most magadra hagylak. Társaságban úgysem lesz hiányod. Ne felejtsd: most minden a testi erődön, a kitartásodon múlik! Shira egyedül maradt. Egyedül a vaksötétben. A fáklya fénye lassan kirajzolódott a távolban. Shira tett egy lépést a sötétben. Hirtelen monoton dobpergés hangzott fel valahonnan a sötétből. A dobolás tompán követte szívének ritmusát. Szilárd volt a talaj a lába alatt, nem értette, mi ellen kell majd küzdenie. Nem félt a sötétben. Az egyhangú dobolás sem ejtette kétségbe. És ez az egyik legnehezebb terem? Biztos valami kellemetlen meglepetés vár rá… Egyszerre megérezte, hogy nincs egyedül. A hang is mondta, hogy társaságban bőven lesz része. Igen, van itt valami, ami előtte mozog a sötétben. Hallotta valakinek a lélegzését, majd egy halk, kurrogó nevetést. Nem volt valami barátságos. Mintha valaki már előre örülne a küzdelemnek, és biztos a győzelmében…
Shira csendesen várakozott a sötétben. Szemei ide-oda cikáztak, hallgatózott. Semmi mást nem hallott, csak a dobolást és a fojtott lélegzést. Valaki szintén éppúgy várakozik, mint ő a vaksötét teremben. És ekkor! Kikerekedett a szeme, felsikoltott és elakadt a lélegzete. A sötétben lassan kigyulladt két, kicsi, zöldesfényű, táncoló lángocska. Egy enyhe kacaj elárulta, hogy Sama elégedetten nyugtázza rémületét. KINT A BARLANGBAN a többiek lassan felemelkedtek. – Mi történt? – kérdezte Szármik halkan. – Nem tudom – felelte Irovár. – Azt hiszem, Mar észrevett valamit, nagyon éber. – Igen – dünnyögte Daniel. – Lúdbőrzik a hátam, ha arra gondolok, hogy ez milyen rossz előjel. – Azon gondolkodom, hol lehet most Shira! – morfondírozott Vassar. – Mindenesetre ez az állomás sem kecsegtet semmi jóval. Óvatosan, de azért éberen visszaültek és várakoztak. – NEM AZT IGÉRTEM, hogy újra találkozunk, Shira, kertem legszebb virága? – nevetett Sama. – Sok feladatom közül az egyik az, hogy elzárjam a tiszta vizű forráshoz vezető utat. Shira sejtette, hogy Sama a gonoszsága miatt gyengébb nála. Ezt kell kihasználnia, csak még nem tudta, hogyan. – Sama, nagyon fáradt vagyok és súlyosan sérült –
kezdte. A férfi védelmező ösztöneire próbált hatni. – Nem bírom már sokáig. – Annál jobb, így könnyebben foglyul ejthetlek. Ez nem sikerült. Marral ellentétben Samának csak egy énje van, és az teljesen gonosz. Az egyetlen mód, amivel Samát maga mellé állíthatná, ha a szolgálatába állna. Ezt viszont nem akarta felajánlani. Ez egyenlő lenne a vereséggel. Meg tudta érteni, hogy a hang eltávozott. Akárki legyen is a gazdája, senki nem érezné jól magát ezzel az alvilági szörnyeteggel. Sama a hegyek között volt otthon. Talán ebben a barlangban is otthon van? Nem, ez túl közel van a forráshoz, a remény forrásához. Márpedig Sama egészen más világot képvisel. Hogy küzdünk meg egymással? – kérdezte Shira. – Miben áll a lényege? – Macska-egér játék – válaszolta Sama mély, szomorú hangján. – Te a fáklya fényét próbálod elérni, én pedig megpróbállak megakadályozni ebben. Egyszerű, nem igaz? – És mi lesz, ha sikerül elkapnod? – Akkor a zsákmányom leszel. Jusson eszedbe, hogy már régóta fenem rád a fogam. Ha nem lett volna az az átkozott fény a homlokod körül…! De itt nem állsz védelem alatt. Itt meg tudlak ölni. Ó Mar – gondolta Shira. Most minden azon múlik, hogy világítod-e az utat a tengeren át. Benned kell bíznom, benned, aki úgy gyűlölsz! – Felkészültél? – kérdezte Sama. – Nem, várj! – kiáltotta Shira kétségbeesetten. – Meg kell igazítanom a kötésemet… – Micsoda kifogás! Időt akarsz nyerni? Tán csak
nem félsz? Hogy fogja kibírni? – Felkészültem – szólt Shira tiszta hangon. A dobpergés felgyorsult és felerősödött. Már nem gondolt arra, hogy a dobok a szíve ritmusát követik. De Sama nagy megelégedéssel nyugtázta félelmét. Teljes valójában felemelkedett, Shira most értette meg, hogy eddig ült előtte. Már elfelejtette, milyen óriási. Most látta csak igazán a barlang hatalmas méreteit is. Az csak jó, hogy világítanak a szemei – gondolta. – Így legalább tudom, merre jár. Lázasan kereste a fáklya lángját, és balra ugrott. Bárcsak meg tudná kerülni… A fáklya kicsi fénye! Ott van! MAR HIRTELEN eldobta a fáklyát, és megfordult. – Mit készítesz? Megbolondultál? – üvöltött rá Vassar. – Megölöd Shirát! – Nem engedelmeskedem tovább! Felugrottak. Szármik megpróbálta megállítani Mart, amikor az leugrott az emelvényről. De Mar durván félretaszította. A fáklya begurult egy sarokba, Daniel gyorsan felkapta. Vassar kétségbeesetten kiáltozott. – Majdnem a célba ért! Nem ronthatsz el most mindent! – Menj vissza, Mar! – kérte Irovár. – Tedd meg az unokám üdvösségéért. Mindannyiunkért. Egész Taran-gajért! – Az egész világ üdvösségéért – fűzte hozzá Daniel. – A Jéghegyek Népének átka elterjedhet, és ha a Gonosz Tengel elszabadul… Mar, miért nem segítesz,
az isten szerelmére…? Mar eltorzult arccal feküdt a földön. Daniel megpróbálta átnyújtani neki a fáklyát, de nem akarta elvenni. – Mar, válaszolj nekem őszintén! – szólt Szármik nyugodtan. – Mi történt? Mar megrázta Danielt és Vassart, mintha csak kutyakölykök lennének. Dühtől elfúló hangon kiáltotta: – Nem szolgálhatok két urat egyszerre! Nem megyek fel még egyszer oda! Egyedül kell boldogulnia. Egymásra néztek. – Két urat? – kérdezte Irovár. – Mondd, Samáról van szó? – Feltehetően. Mindenesetre parancsot kaptam, hogy ne engedelmeskedjem. – Ó, te jó ég! – nyögött fel Szármik. – Mindennek vége! Nem kényszeríthetjük Mart semmire, ha Sama parancsol neki. – Attól tartok, Shira sorsa megpecsételődött – szólalt meg Irovár lassan. – Sama fölényben van vele szemben, amióta Shira legutóbb beszélt vele. Vassar még egyszer megpróbálkozott. – Mar, Shirának szüksége van segítségre. Legalább próbáld meg! – Nem! Nem tudok és nem is akarok segíteni. – Ez így nem megy, Vassar – dünnyögte Irovár. – Mar teljesen Sama hatalma alatt áll. Shirának egyedül kell boldogulnia, bármennyire is nyomasztó a gondolat. Daniel félig zokogott tehetetlenségében. – Nem hagyhatjuk cserben. Nem hagyhatjuk! Olyan sokáig kitartott. Nem értitek, milyen magányos és keserű küzdelmet vívott? És most hagyjuk cserben?
Ilyen közel a célhoz? Mar, te átkozott, csinálj már valamit! De Mar megmakacsolta magát. Hátát a falnak támasztotta, nem mozdult. Szeme száraz volt és égett a fáradtságtól. Tehetetlenül figyelték, ahogy előveszi kését, hogy távol tartsa őket. SAMA PERSZE rögtön megakadályozta a lány menekülését. De az utolsó pillanatban Shira kisiklott a keze közül. A fáklya fényét kereste, de nem találta sehol. Sama keze van ebben is? Nem, ez egyszerűen lehetetlen! Ó, jaj, mit tegyen most? Sama halkan felnevetett. – Elfelejted, ki a fáklyatartó. A leghűségesebb szolgám! Azt a parancsot adtam neki, hogy tartsa magát távol. Így csak mi vagyunk ketten, te meg én, Shira! – Tehát tisztességtelenül játszol – kiáltotta a lány felháborodva. – Az volt a küzdelmünk lényege, hogy kövessem a fényt. Te magad mondtad! – Mindig azt mondom, ami nekem jobban megfelel. Ügyesen kisiklott a keze közül. Megvolt az a különleges képessége, hogy érezte, amikor Sama kezei közelednek felé. Megrázta a hír, hogy Mar egyedül hagyta a küzdelemben. Most értette meg igazán, mit is jelent számára a segítsége. Most minden elképzelése csődöt mondott. Számított rá, hogy a következő teremhez vezető folyosó még kisebb, mint az előző, mivel észrevette, hogy a folyosók az út során egyre szűkülnek. Hogyan fogja megtalálni ebben az óriási barlangban? Különösen így, hogy Sama mindent megtesz, hogy a terem közepén tartsa.
Úgy játszik vele, ahogy kedve tartja, ezt már felismerte. Más is a tudomására jutott: Sama lát a sötétben. A mozdulatai kiválóan ki voltak számítva. De Shira nem szándékozott feladni a harcot. A néma küzdelem folytatódott, a lány már nem tudta, hogy percek vagy órák teltek-e el. Kifáradt a gyors menekülési kísérletekben. Idegei felmondták a szolgálatot, térdeit újra felhorzsolta a hegyoldal, ahogy a folyosót kereste hiába. Tájékozódóképességét már régen elvesztette. Éppúgy lehetett a kiindulópontnál, mint a célban. Sama jól szórakozott. Mosolygott a lány egyre gyorsabb szívdobogásán, melyet a dobok követtek, Jót mulatott rövid, panaszos lélegzésén. Játszott vele, ujjaival érzékeny helyeken megérintette, és boldog volt, ha a lány rémülten ugrott félre. De ha azt hitte, hogy a lány számára ez egyfajta erotikus játék, akkor nagyon tévedett. Shirának sosem jutottak ilyen érzések osztályrészül. Sama csak a saját kedvére játszott. Egy idő után fel is hagyott vele, nehogy megszégyenüljön. De Shira szívósnak bizonyult! Samát szórakoztatta, hogy méltó ellenfélre akadt. Még mulatságosabb lenne, ha sikerülne megkaparintania. Nem tarthat már sokáig. A szíve biztosan felmondja a szolgálatot. Megkaparintja végre a zsákmányt. Végre! A szellemek feletti diadala lesz eddigi legnagyobb győzelme! A KÉTSÉGBEESÉS HATÁRÁN Irovár még egyszer Marhoz fordult. Mindannyian megpróbálták tartani a fáklyát, de nem sok eredménnyel. Minden alkalommal, amikor próbálkoztak, a láng majdnem kialudt. Mar meg sem hallotta a könyörgé-
süket, mogorva volt az alvatlanságtól, nem volt tanácsos kikezdeni vele. Izzó szemekkel támaszkodott a hegyoldalnak és a késével hadonászott, ha közeledtek felé. Egyszer Daniel felé bökött, amikor a fiú megpróbálta arra kényszeríteni, hogy tartsa a fáklyát. Danielnek sikerült elhajolnia. Megdöbbentek, amikor rájöttek, hogy Mar soha többé nem fog felállni a dobogóra. Most már azt sem tudhatják meg, mi történt Shirával. Lehet, hogy amíg ők itt ülnek és várakoznak napokig, Shira már holtan fekszik. Ó, ez a Mar! Újra leszállt az éj. Némán, letaglózva és kétségbeesetten állták körül, hogy könyörögjenek neki. De hideg és elutasító maradt a tekintete. Ekkor Vassar halkan felkiáltott, ő állt legközelebb a barlang nyílásához. Felé fordultak. Enyhe fény szüremlett be a barlangba az éjszakai derengésben. Mindenki visszahőkölt. A taran-gajiak mélyen meghajoltak. Bejött a négy szellem. Halkan elsuhantak az emberek mellett és megálltak Mar előtt. Mar durcás arccal hátrált a fal felé. – Fogd meg a fáklyát! – szólt a Föld Szelleme halkan és fenyegetőn. Megrázta a fejét. – Shira haldoklik – mondta az asszony. – Szíve nem bírja tovább. Te megmentheted az életét. – Ti nem parancsoltok nekem. Csak Samának engedelmeskedem. Daniel nem fogta fel minden szónak az értelmét. Ám látta a négy árnyékot, amint fenyegetően körülveszik Mart. Hallotta rövid, éles válaszait. – Sama tisztességtelen eszközöket vet be a harc-
ban – szólalt meg most a Vizek Ura. – Megfosztotta Shirát egyetlen lehetőségétől, a fáklyától. Így jogunk van szembeszegülni vele. Állj fel a kőre! – Nem! Rosszat sejtető csend borult a barlangra. Majd a Levegő Úrnője megfordult, és az embereket egy kézmozdulattal a barlang védett sarkába vezényelte. Daniel követte a többieket, mivel mély tiszteletet kezdett érezni a Taran-gajiak csodálatos, a természet elemeit képviselő szellemei iránt. Mar egyedül maradt a négy szellemmel. A Levegő Úrnője felemelte a karját. Kintről az éjszakából vihar, süvítő orkán söpört végig a barlangon, és minden erejével szembeszállt Marral. Mar karjával eltakarta az arcát, hogy védekezzen. Vakmerően igyekezett hűségesnek maradni Samához. Most a Víz Urára került sor. A bugyogó kútból kiárasztotta a vizet és elárasztotta a barlangnak azt a részét, ahol Mar állt. Félő volt, hogy megfullad. A barna csuklyás alak, a Föld Ura, aki mindig eltakarta az arcát, feltartotta karját a viharban. Erre a falak megremegtek és ellökték maguktól Mart. A barlangban kisebbfajta földcsuszamlás keletkezett. Az agyag összekeveredett a fortyogó vízzel, és kimosta Mart a barlang közepére. Tombolt a vihar. A Tűz Ura felkapta a fáklyát, amely elviselhetetlen fénnyel lángolt fel. A vihar felparancsolta a kőre az égő arcú, az iszaptól fuldokló, átázott Mart. A Tűz dühödt Ura a kezébe adta a fáklyát. – Emeld fel! – kiáltotta a Tűz dörgő hangon. Mar csak állt és kezével elkínzott, égő arca előtt hadonászott. Az iszapos víz visszahúzódott, a vihar elcsendesedett. Meggyötörten és megalázva emelte fel a fáklyát.
– Tartsd csak! – figyelmeztette a Víz Ura szép, játékos szemével. – Itt maradunk, amíg Shira Sama barlangjában van. A többiek a barlang sarkába szorítva remegtek. Még mindig a megrázkódtatás hatása alatt voltak. SHIRA HOLTFÁRADTAN támaszkodott a falnak. Most már ő is érezte, hogy szíve rendetlenkedni kezd. Sama már fente a fogát a zsákmányra, amely oly sokáig kicsúszott a kezei közül. Összehúzta a szemét. Jól látta? A fáklya fénye villant fel Sama mögött? Ó, Mar! Hát végül mégis segítesz nekem! Bárcsak túl tudna járni Sama eszén. Bárcsak el tudna menni odáig. Nem volt olyan messze a fénytől. Nem is sejtette, hogy ilyen közel van. Sama nem figyelt már olyan éberen, mint az előbb, hiszen biztos volt a zsákmányban. Bárcsak ne fordulna meg! De így is tudta, hol a kijárat, így biztosan kétszeresen is résen lesz, ha Shira arrafelé közeledik. – Úgy látszik, nyertél! – próbálta a lány a dobok tompa ritmusát túlkiabálni. Most kellene elterelni a gondolatait. – Mit mondtál? – vigyorgott a férfi. – Feladod? – Nagyon úgy fest. Belátom, ha… vesztettem. Miközben beszélt, észrevétlenül egyre közelebb húzódott a fényhez. Nemsokára ki kell lőnie magát a célig. Zihálva lélegzett. Sama nem igen hagyta levegőhöz jutni a vad hajszában. Keze és lába nehéz volt, mint az ólom, alig bírt megállni a lábán. Vas ízét érezte a szájában.
Néhány lépés még, és elszánja magát a hajrára. Most! Shira kipattant, mint a nyíl. A hegyoldalban lévő lyukban a lobogó fáklya felé vette az irányt. Sama felordított és megfordult. De a lány már úton volt a folyosó felé. Csalódott ordítás rázta meg a barlang falait. Shira aggódva gondolt Marra. Vajon mi fog most történni vele? Hisz Sama szörnyen dühös lehet rá! És még nem is tud arról, mi történt kint a barlangban. Nemcsak Mar van kitéve Sama haragjának! Attól félve, hogy Sama utoléri, gyorsan átsietett a folyosón. Hason kúszott előre, így ért el utolsó próbatételének színhelyére. AMIKOR FELHANGZOTT a gongütés, a négy árnyalak felemelkedett. – Shira biztonságban van – mondta az asszony. Hangja úgy zengett, mint a szél zúgása a fák között. – Mindenesetre Sama és Mar nem tör már az életére. Most távozunk. Köszönjük, hogy éberen és hűségesen őrt álltatok! A Tűz Ura így folytatta: – Shira most útjának utolsó és egyben legnehezebb állomásához érkezett. Nem tudjuk, hogy az értelme kibírja-e majd ezt a nagy megterhelést. – És a szíve? A Víz Ura barátságosan mosolygott. – Csak rövid ideig volt szörnyen igénybe véve. Ha most pihen egy keveset, nem sodródik újra veszélybe. És ha élve kikerül… kíméljétek az első napokban. – Ezt megígérhetem – szólt Irovár. A többiek egyetértően bólogattak. A Föld Ura odament a sima barlangfalhoz, ahol a
fáklya fénye világított. Nem szólt semmit, csak tett egy kézmozdulatot, és a fal dübörögve feltárult. A csodálkozástól bénultan meredtek a táblára, melyet megvilágított a lobogó fáklya fénye. A szellemek némán búcsút intettek és kimentek a barlangból. – Uramisten! – suttogta Irovár. – Látod, Szármik? Felismered a neveket? – Mindenesetre Shiráét és Marét igen. És Tarangaj legnagyobb hőséét, Tecsin Kánét is. Abból az időből, amikor még saját hazánkban éltünk, messze keleten. – Norbéli Shira! – suttogta Irovár. – Kicsi Shirám neve együtt Tecsin Kánéval! De nem ismerem a többi nevet. Idegen jelekkel írták őket. – Merész férfiak, akik a forrást keresték és elpusztultak az úton – szögezte le Szármik. – Kivéve ezt a kettőt, akiknek a neve tűzzel van megvilágítva. De ki volt az első? – Nem tudom, de nagy ember kellett hogy legyen. Az elsők közül az egyik, aki bemerészkedett ide a külvilágból. Daniel előrelépett. – Ismerem a jeleket, amivel a nevét bevésték a táblába – mondta izgatottan. – Ősrégi rúnaírás! Északról vetődhetett ide. AginaharijaR a neve. Túl régen élt ahhoz, hogy a hazámban emlékezzenek rá. Irovár türelmetlenkedett. – Rögtön le kell írnom ezeket a neveket és jeleket, hogy emlékezzem rájuk. – Én is leírom őket – közölte Daniel. Tollat és papírt vett elő. – Értékes feljegyzés lehet. Vassar megelégedéssel nézett a táblára. – Láttad, Mar, hogy Shira a te nevedet is örökre
bevéste? Nem tölt el büszkeség? Mar nem válaszolt. Szeméből felháborodás és még nagyobb kétségbeesés sütött. Annyira, hogy a többieknek el kellett fordítani a tekintetüket. Elárulta Samát, ezt soha nem tudja magának megbocsátani. Még akkor sem, ha tisztában van vele, hogy kényszer hatása alatt tette. – Kint újra pirkad – jegyezte meg meglepetten Daniel. – Mennyi ideig is volt Shira Sama barlangjában? – Egy fél napon és egy fél éjszakán keresztül harcolt – mondta Vassar csendesen. – És a legnehezebbje még hátra van, azt mondják. – Az istenek legyenek kegyesek hozzá – suttogta Irovár.
10. fejezet A HANG PARANCSOT ADOTT Shirának, hogy várjon, mielőtt megvívja utolsó, küzdelmét. Azt is közölte vele, hogy a szíve bírni fogja, ha pihen az elkövetkezendő időben. A lány megkönnyebbült, mivel félt az utolsó próbatételtől, és attól, hogy szíve felmondja a szolgálatot. Sokáig ült az újabb barlangot szemlélve. Megint az az érzése támadt, hogy nyitott, üres térben van. Nem sokat látott, mivel jeges, latyakos hóesés takarta el a kilátást. Csöndesen hullt a hó, nagy, nedves pelyhekben, és megmaradt a talajon, de hófúvás nem alakult ki. Kopár fekete fák rajzolódtak ki a hóesésben. – Tudod, mi vár rád, ugye? – kérdezte a hang,
amikor Shira felemelkedett. Bólintott. – Azokkal fogok találkozni, akiket akaratom ellenére megbántottam. Nem mondhatom, hogy éppenséggel örülnék. Ha tudta volna a hang, hogy valójában mennyire nem örül! Teste nyomorúságos állapotban volt. Az idegei megtépázva. Összerezzent a legkisebb zajra, nem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára álomra hajtotta fejét. Nem mert élelmet kérni, jelentős vérveszteséget szenvedett. Tele volt sebekkel, egész testében remegett. Hányingert érzett, fájt a feje, és itt nyilván fázni is fog… Jaj! – Remekül kiálltad a próbát Samával szemben – ismerte el a hang. – Különösen ha arra gondolunk, mennyire meg akart kaparintani téged. Ezért nem kell félned ettől a feladattól! A bátorító szavak nem igazán vigasztalták meg. – Nem helyes utoljára ilyen próbatétel elé állítani, amikor már nincs bennem semmi erő – panaszkodott. – Nem tudok már mit bevetni. Nincs erőm, nem tudom megvédeni magam… – Túl sokat siránkozol, Shira – feddte meg a hang. – Hiszen ez a feladat lényege. Kimerültnek kell lenned. Különben mindenki képes lenne múltbéli hibás lépéseivel szembesülni. – Beszélhetünk hibás lépésről akkor, amikor nem tudatos cselekvésről van szó? – Néha igen! Hívjuk rejtett önzésnek! Felkészültél? – Igen, készen állok. Bocsáss meg, amiért siránkoztam!
– Teljesen érthető. Nemsokára találkozunk! Találkozunk? No igen. A hang gazdája látja őt, de ő csak egy hangot hall… Tényleg találkozni fog a hang gazdájával? A hanghoz test is tartozik? A kíváncsiság növelte buzgóságát, buzgalma pedig a bátorságát. Minden további habozás nélkül kilépett a havas esőbe. Végtelen csend uralkodott a hóesésben. A hópelyhek a hajára hullottak. Kinyújtotta a kezét, látta, ahogy a pelyhek elolvadnak a bőrén. A hideg levegő behatolt a ruhája alá, lerázta magáról a havat. A csendet egy vékony hang törte meg. Valahonnan felhangzott egy elfojtott, vigasztalan sírás. Shira szíve a torkában dobogott. Most kezdődik! Úgy tűnt, mintha a téli laknál lenne kint a tajgában, ahol a jurákok kevésbé nomád életmódot folytattak. Egy fa tövében egy öregasszony ült. Egyszerű ruhát viselt. Shira összerezzent. Az asszonyt még gyermekkorából ismerte. Egyik szomszédjuk volt. Meghalt sok évvel ezelőtt. Szegényen és magányosan élt kis kunyhójában, távol az emberektől. Csodálkozva és félve ment oda az asszonyhoz. Amennyire tudta, soha nem ártott neki semmivel. Üdvözölte és megkérdezte, miért sír. Az öregaszszony kezével letörölte arcáról a könnyeit, és kisírt szemmel Shirára nézett. – A nagyapád azt mondta, hogy eljössz és meglátogatsz. Sütöttem és takarítottam két álló napig. Egész nap az ajtóban ültem és vártalak. De nem jöttél. Senki nem jött. Ó az a hosszú várakozás… és a csalódás, amikor megértettem, hogy már nem fogsz jönni…! Miért tetted ezt? Miért bántottál meg ennyire? Shira összeomlott. Könnyek szöktek a szemébe.
– De hát nem is tudtam az egészről! – fakadt ki. – Nagyapám biztosan elfelejtett szólni. Nem tudtam róla. Ó, ha tudtam volna, rögtön eljövök, hidd el! Hogy tehetném jóvá? Meg tudsz bocsátani? Az asszony ajka megremegett. – Ha tudtad volna! Most már késő. A magyarázkodás nem sokat segít, ha az ember halott. Shira kétségbeesetten nézett az asszonyra, aki lassan láthatatlanná vált és eltűnt a szeme elől. Túl késő, túl késő! Lassan felemelkedett. Most értette meg ennek a próbatételnek a szörnyűségét. Halálosan félt a folytatástól! Nem sokat haladt, amikor egy szép, fiatal hölgy bánatos tekintettel keresztezte az útját. Shira talán vissza tudott volna emlékezni, de olyan régen történt… – Miért szomorkodik, asszonyom? – fordult hozzá Shira, bár legszívesebben fel sem tette volna a kérdést. Az asszony szája legörbült. – Találkoztunk egyszer a nori versenyeken. Nagyon fiatal és butácska voltál. Elmondtad, hogy láttad a férjemet egy másik nő sátrába bemenni. Szavaid mintha kést döftek volna belém. Mert az az asszony már régóta ki akarta vetni hálóját a férjemre… Shira tehetetlenül felvonta szemöldökét. – Nem emlékszem… Szörnyen sajnálom, pontosan azért, mert mindenfajta szerelmi intrika távol áll tőlem. Nem sejtettem, mit okozok, amikor kiejtettem a számon azokat a végzetes szavakat. Szörnyen sajnálom! Az asszony fáradtan vállat rándított. – Mit segít ez már? A házasságom tönkrement. Ha
nem szóltál volna, talán még mindig hinnék az ártatlanságában. – De… – Shira szájára szorította a kezét, hogy elfojtsa kétségbeesését. – Mit tegyek? Visszavonjam a szavaimat? Az asszony szemrehányó tekintettel Shirára nézett, majd köddé vált. . Nem, nem – gondolta a lány, ez így nem mehet tovább! Pedig éppen hogy csak elkezdtem a próbát. Két kisgyermek közeledett felé, kevéske ruhában, átfagyva. Vádlón megálltak Shira előtt – Mit… mit követtem el ellenetek? – kérdezte remegve. Olyan kicsik és tehetetlenek voltak. – Részt vettünk a nori versenyeken. Körbe kellett volna vezetned minket. De más gyerekek jöttek, akiket ismertél és elfeledkeztél rólunk. Kézen fogva sokáig vártunk rád, nem tudtuk, hol vagyunk. Végül leültünk és elaludtunk. Soha nem tértél vissza. Shira térdre esett előttük. – Emlékszem rátok – sírta. – Én is gyerek voltam még, de mivel jól ismertem Nort, magabiztos voltam és megígértem, hogy megmutatom nektek. Nem tudtam, hogy olyan egyedül vagytok, és azt sem, hogy olyan komolyan veszitek a szavaimat. Ó, bárcsak újra átélhetném azt a pillanatot! Bocsássatok meg! Bocsássatok meg nekem! De tudta, hogy hiábavaló minden bocsánatkérés. Elárulta ezeket a gyermekeket, akik közben már felnőttek. Amikor eltűntek a gyerekek, és újra követni kezdte az ijesztően távoli lángot, fiatalemberek egész csoportja bukkant fel a hóesésben. Ijedten megállt. Felismerte őket. Versenyzett mindannyiukkal Norban.
– Ha nem lettél volna köztünk, Shira – szólalt meg egyikük szomorú tekintettel –, talán mi is győzhettünk volna mindannyian. Megfosztottál minket a győzelem lehetőségétől. Ez igazságtalanság, mivel te más vagy, mint mi. Olyan adottságaid vannak, amelyekkel mi nem rendelkezünk. Igazuk volt! Nagyapja akarta mindig, hogy versenyezzen, azért, hogy erősödjön. – Soha többé nem fogok versenyezni! – kiáltotta hevesen. Erre mindentudóan elmosolyodtak és eltűntek. Hogy fogom kibírni? – gondolta. Mi vár még rám? Még egy kékre fagyott gyermek bukkant fel. Shira jól ismerte. Az egyik szomszéd gyermeke volt. Mikor felnőtt, elhagyta a törzset. Shira nem tudta, miért. – Agyonfagysz – szólalt meg aggódva a lány. – Sokkal jobban fáztam akkor – felelte a gyermek szomorúan. – Emlékszel arra a kabátkára, amit a legfinomabb bőrből varrt egy asszony? Bizonyára emlékszel arra is, hogy a tiéd lett? – Ó, igen – mondta Shira. – Szerettem azt a ruhát és sajnáltam, amikor kinőttem. Emlékszem, hogy nyúztam a nagyapát, hogy az enyém lehessen. A fiú bólintott. – Nekem is tetszett az a kabátka. Nem volt felsőruhám, nem volt pénzünk, hogy vegyünk. Mindig elmentem ahhoz az asszonyhoz, hogy megérinthessem, hogy végigsimíthassak a kabáton. Több hétig dolgoztam, hogy megszerezzem a rénszarvasborjút, ami a kabátka ára volt. Hanem amire érte mentem, már a tiéd lett. Sokat fáztam azon a télen. Shira felzokogott, majd letépte magáról a blúzát, és becsavarta vele a kisfiút. Azután elfutott, szeméből
csak úgy patakzottak a könnyek. Egy öregasszony állta az útját. Norban lakott sok évvel ezelőtt. Vádló szemmel nézett Shirára. – De hát… de… – dadogta Shira zavartan. – Nem bánthattalak meg! Hiszen minden héten hordtam neked kenyeret és húst. Néha még ruhát is. – Igen – felelte az asszony csendesen. – De a jó cselekedet sértőbb lehet minden másnál, nem tudtad? Mit gondolsz, milyen érzés volt állandóan rászorulni a segítségre és hálálkodni? A legrosszabb az egészben az, hogy nem bírod visszautasítani, pedig belül ordítani tudnál kétségbeesésedben. Shira felnyögött. – Nem így gondoltam! Nem tudtam, hogy menynyire nehéz neked. Ó, kérlek bocsáss meg! Hiábavaló volt a bocsánatkérés. Az árnyalak eltűnt, az asszony már különben sem él. Nem lehet jóvátenni a baklövést. Fiatal férfi ült az úton. – Hát itt vagy? – kérdezte Shira meglepetten. A fiatal férfi közvetlenül mellette lakott és jó barátja volt. Nem látta semmi okát, hogy itt legyen a panaszosok között. – Egyszer ajándékoztam neked valamit, Shira – mondta halkan. – Egy ládikót, amit én magam faragtam. Nem akartad elfogadni. Hogy bánthattál meg ennyire? Shira nagyot nyelt és leült mellé az útra. – Az ajándék kényes dolog – kezdte óvatosan. – Az olyan szép ajándék, amit nekem szántál, kötelez. – Nem gondoltam semmire, csak meg akartam mutatni, milyen nagyra becsüllek. – Tudom, nem akartál udvarolni nekem – mondta
Shira zavartan és szorongva. – Hisz nem vagyok alkalmas a házasságra. De a nagyapám arra kért, utasítsam vissza az ajándékodat, hogy ne pletykáljanak az emberek és ne csináljanak bolondot belőled. Nehéz szívvel tettem. A férfi megrázta a fejét. – Soha nem tudtam magam túltenni ezen. A ládikó még mindig otthon áll, mint csúfos vereségem emléke. A lány élénken folytatta: – Nem mehetnék el hozzád, nem vihetném el a ládikót? Mondd, hogy igen, nem lehet, hogy késő, már nem bírom tovább. A férfi lenézett a földre, ahol a hópelyhek úgy olvadtak el, mint a szertefoszló álmok, majd eltűnt a semmiben. Némi remény gyúlt Shira szívében. Ez alkalommal lehetősége nyílt arra, hogy jóvátegyen valamit. Vándorlása hosszúnak és nehéznek tűnt. Olyan sok emberrel találkozott a próba során, akikre még álmában sem mert volna gondolni, ez is csak önzésének bizonyítéka. Minden egyes találkozás megtörte lelki erejét, ahogy a hang megjósolta. De vándorlása vége felé még várt rá valami, ami az elviselhetőség határát súrolta. Testben és lélekben megfáradva, sírva, a kimerültségtől imbolyogva egyszer csak egy ismeretlen fiatal férfi előtt állt. Ilyen szép férfit még soha nem látott. Haja mint az arany, szeme világoskék. Mély, szomorú szemekkel nézett rá. – Shira, Shira kislányom! A te érdekedben küldtek el mellőled. A hosszú, szomorú út során életre szóló sérülést szereztem, így soha többé nem juthatok el
hozzád. Soha nem láthattalak, a bánat befészkelte magát a szívembe, és azóta sem hagy nyugodni. Shira látta, hogy csonkok vannak a lába helyén. Felkiáltott mély fájdalmában. – Apám! Apám! Hogy okozhattam neked fájdalmat, neked, akiről oly régóta álmodozom és aki után egész életemben vágyakoztam? Nem akartam, hogy szenvedjél attól, hogy sosem láthattad a lányodat. Összetörten kezébe temette az arcát. Amikor felnézett, a férfi már messze járt, de egy fiatal lány ült előtte, saját fajtájabeli. Vékony halotti lepel volt rajta. Reszketett a hidegben. Szeméből nem áradt olyan meleg, mint az apjáéból. – Ugye tudod, ki vagyok? Shira szemét elvakították a könnyek. Térdre esett a fiatal lány előtt. – Anyám… – suttogta. – Miattad kellett meghalnom, Shira. Sama elragadott. – Sama? Ó nem, nem! Sama! – kiáltotta magából kikelve. – Ó, bárcsak sose jöttem volna a világra. Te, anyám, az ő kertjében? Nem bírom elviselni a gondolatot. – Nem olyan rossz. Virágok vagyunk a kertjében. Szomorú kert, annyi bizonyos – folytatta anyja elgondolkozva és gondterhelten. – Nincs semmi fény, semmi szépség benne. Minden fekete és halott. De Samának tetszik. Shira a könnyeit nyelte eltorzult arccal. – Fogd! Hiszen majd megfagysz. Vedd fel az alsószoknyámat, több mint a semmi. Lázas kezekkel csavarta szakadt szoknyája darab-
jait anyja köré. Aztán Szinszijev is eltűnt. Shira behunyta a szemét. Ezek a ködbe vesző alakok nem tudták, mi történik valójában. Szülei sosem látták, azt sem tudták, hogy azon az éjjelen, amikor megszületett, eljöttek a szellemek és megkezdte hoszszú harcát, hogy megmentse Taran-gajt. Ó, de szörnyű is a halál! És Sama, a kihunyt élet, a hiábavaló remény szelleme rosszabb a halálnál is. Shira nehézkesen felemelkedett. Magányosabb volt, mint valaha, így tette meg az utolsó lépéseket a tizenegyedik, utolsó ajtóig. Zavartan támolygott. Majd szétesett a feje, valami elviselhetetlenül feszítette a mellét is. Úgy érezte, az őrület határán van. Ez az előbbi állomás majdnem elborította elméjét. Lelkiismeretének súlya annyira nyomasztotta, hogy hangosan felüvöltött. Hangosan, kétségbeesetten, sokáig ordított. Ez a sok ember, akiktől nem tudott bocsánatot kérni, és akikről nem is sejtette, hogy megsértette őket! Valamennyi közül a legrosszabb az anyjával való találkozása volt. Shira, aki maga is elkeseredett küzdelmet vívott Sama ellen, saját maga tehet róla, hogy anyja is Sama félelmetes birodalmába került. Fiatal élete félbeszakadt… – Nem! Nem, nem, nem! Senki nem hallotta a kiáltását, mely elkínzott lelke mélyéről tört fel. A hó csendesen hullott tovább, észre sem vette, hogy reszket a hidegtől. Tehetetlenül nézett a hihetetlenül szűk nyílásra. Hogy juthat át rajta? Karjait maga előtt tartva bepréselte magát, és lassan araszolt előre, amíg megpillantotta a fényt és felhangzott az utolsó gongütés.
FURCSA VÖRÖS sötétség vette körül. Amikor a szeme lassan hozzászokott a különös fényhez, látta, hogy az a hatalmas barlang egyik falából szűrődik ki. A mélyvörös fal előtt hét kőtömb rajzolódott ki. Láthatólag őrizték a barlangot. Feketén és hatalmasan álltak ott, mint elfelejtett mesterművek a régi időkből. Nem látta, hogy arcukat is kifaragták-e, csak óriási, mozdulatlan körvonalaikat vehette ki. De hol lehet a forrás? – futott át az agyán és körülnézett. Ott kellene már lennie. A legjobb, ha olyan gyorsan túlesik az egészen, amilyen gyorsan csak tud, aztán… Elaludhat, vár rá a halál. Shirában már nem volt életkedv. Nagy, mély űrt érzett a lelke helyén. Egy alak emelkedett ki a sötétségből a kőtömböknél. Shira meglepetten nézte a mongol arcot, a hosszú, vékony, lelógó bajuszt, az öltözetét. Arra a következtetésre jutott, hogy a férfi olyan korban élt, amelyet ő még csak elképzelni sem tud. Kinyújtotta kezét és bátorítóan mosolygott. – Isten hozott, Norbéli Shira! Shira a meglepetéstől boldogan felkiáltott: – A hang! – Igen, én kísértelek végig hosszú vándorutadon. Be kell vallanom, hogy amikor beléptél a hiúság termébe, nem hittem a szememnek. Egy törékeny kicsi lány ilyesmire vállalkozik! Nem igazán bíztam benned. De a tiszteletem egyre nőtt. Tudom ugyanis, mit jelent végigmenni ezen az úton. Én is megjártam sok száz évvel ezelőtt. Mélyen meghajolt: – Tecsin Kán a nevem. Én voltam, akinek sikerült
véget vetnie a Szibéria több ezer törzse között dúló viszálykodásnak. Shira régi keleti szokás szerint üdvözölte a kánt. – Hallottam már Fenségedről. Minden népcsoport történelmünk legnagyobb alakjaként emlegeti. – Örülök, hogy ezt hallom. No de fogd a köpönyegemet, olyan vékonyan vagy öltözve. Bár én magam teljesen meztelenül értem ide. Shira csak most döbbent rá, hogy csupán a kötés és néhány ruhafoszlány takarja testét. Gyorsan elvette a köpenyt és hálásan maga köré tekerte. A keleti mondahős magához intett egy másik férfit, aki előlépett az árnyékból. Régies öltözetet viselt. A vöröses sötét ellenére látta, hogy sudár, meglehetősen fiatal. Büszke, szép arca inkább Daniel, mintsem az ő fajtájára emlékeztetett. Tecsin Kán erős kézmozdulattal üdvözölte, majd így szólt: – Ő AginaharijaR. A neve annyit jelent, mint magányos harcos, és ő volt az első, aki végigment ezen az úton. Emléke feledésbe merült, mert amikor eljutott Taran-gaj vidékére, jéggel borított tundra várta. Az ő érdeme, hogy emberek lakta vidék lett. Ma már tajga van itt, virág és fa is nő. Shira földig hajolt, mert a férfi germán származása azt kívánta meg, hogy nyugatiasan üdvözölje. AginaharijaR rámosolygott: – Érdeklődéssel figyeltem utadat, mert apád az én veremből való. Azt hallottam, hogy hazájában a nevem, AginaharijaR, amire oly büszke vagyok, Einárrá egyszerűsödött. Hát igen! Shira újra meghajolt mindkettőjük előtt. – Mesélek majd rólatok népemnek, ha kikerülök
innen – jegyezte meg komolyan. – Különösen nagyapámnak és Danielnek. Nagyon fognak örülni! Ha időtök engedi, szívesen hallanék rólatok részletesebben. Tecsin Kán mosolygott. – Örömmel, de nem szabad húznunk az időt, gondolnunk kell a fáklyatartódra is. Fáradt már, a végkimerülés határán van. – Ó, szegény Mar – mondta Shira. – Milyen kedves tőle… AginaharijaR akkora kacagásban tört ki, hogy csak úgy remegtek tőle a barlang falai. – Kedves? Ne használd ezt a szót vele kapcsolatban, Shira! Sama fattyúja nehéz kereszt a szellemeknek. – Csak azt nem értem, miért épp ő a fáklyatartó? – Majd egyszer megtudod az okát – mondta AginaharijaR sejtelmesen. – Amikor hajtott a kalandvágy, a Jeges-tengeren hajóztam és idevetődtem, a legénység is velem volt. Néhány évig félelemben és szegénységben éltünk itt a hideg birodalmában. Ekkor erre kóborolt egy istenhívő keleti népcsoport is. Isteneik itt a „Négy Szél Hegyén” telepedtek le, és létrehozták ezt a barlangot, amelyben az élet forrásának tiszta vize fakad, és ahol az emberek vigaszra lelhetnek. De ez a sziget Sama birodalma is. Arra kényszerítette az isteneket, hogy alkossanak egy hasonló forrást a gonoszság sötét vizével. Sikerült eljutnom az élet forrásáig. A víz segítségével új életre tudtam kelteni a terméketlen pusztaságot. Tecsin Kán mosolyra húzta száját: – Shira, így biztosan megérted, hogy nem akárkivel állsz szemben. Nem sokan vagyunk, akik sikerrel
vettük az akadályokat. De mint már tudod, a gonoszság vize hatalmat rejt magában. Számos ember próbálta már megtalálni a hozzá vezető utat, hiszen kevés dolog vonzza annyira az embereket, mint a hatalom. De senki nem jutott el a forrásig az Emberféreg előtt. Olyan mértékben, mint benne, még egyetlen emberi lényben sem volt jelen a gonoszság. Keletről érkezett ide, egy keleti népcsoport megmaradt tagjaival. Ebben az időben már csak nagyon kevesen éltek errefelé a népemből. Tan-gilnek sikerült elérnie a gonoszság forrását. Azóta nyugat felé folytatja útját… Shira elmondta küldetésének célját. Azért jött, hogy megfossza Tan-gilt gonosz hatalmától. Bólintottak. Tudták, és azt kívánták, járjon szerencsével. – Itt laktok? – kérdezte a lány udvariasan. – Nem – felelte AginaharijaR. – Csak akkor járunk erre, ha valaki rászánja magát az útra. Soha nem gondoltam volna, hogy egy nő képes erre! Legmélyebb elismerésem, Shira. – Ráadásul amikor mi voltunk a helyedben, nekünk a barátunk volt a fáklyatartónk, míg neked a legádázabb ellenséged. Nagyon derék, hogy ennek ellenére teljesítetted a feladatodat. – Igen, teljesítettem? – kérdezte Shira. – Ez minden? Meg kellett találnom a forráshoz vezető utat? – Nem – mondta a kán. – Teljesen igazad van, ez csak a kezdet. Most következik a megbízatás másik része. – Tudtam, hogy nem lesz olyan könnyű – sóhajtotta a lány. – És az miben áll? – Meg kell találnod a korsót a gonoszság sötét vizével. Bele kell öntened az életforrás tiszta vizét. Ezzel tudod csak megsemmisíteni a gonosz hatalmát.
Shira halkan felnyögött. – De… Ó, azt hiszem, tudom, hol a korsó. Daniel említette, hogy hazájában… – Ez hihető! Hisz Tan-gil nyugat felé vette az útját, apád szülőhazájába. – Két dolgot be kell vésned az emlékezetedbe – mondta a kán. – Az egyik: ne igyál a vízből! A másik: ne ébreszd fel az Emberférget, csak ha már megsemmisítetted a gonoszság vizét! – Nem állt szándékomban felébreszteni! Mégis, miért alszik? Tudnom kell, hogy ne kövessek el hibát. AginaharijaR gondolatban messze járni látszott: – Vár valamire, hogy felébredhessen… De nem tudjuk, mire. Nem mondhatok többet. A lány nagyot sóhajtott: – Daniel azt mondta, hogy Tan-gil szelleme őrködik a hely felett, ahol gazdája elrejtett egy edényt – ez lesz a korsó a gonoszság vizével. Senki nem juthat el oda. – Te igen – jegyezte meg halkan a kán. – Hiszen sikerrel teljesítettél minden próbát. Kiválasztott vagy, Shira! Csak ne igyál a vízből! Szavaik visszhangzottak a hatalmas teremben. Shira suttogni kezdett: – Hol vagyunk most? Ezek a kőtömbök félelemmel töltenek el. Mintha hallanák, mit beszélünk. – Hallják is. Ők Taran-gaj istenei. De az emberek beléjük vetett hite egyre csökken, és hírvivőik, a szellemek felé fordul inkább. Így nemsokára teljesen kővé válnak. Hallják, amit mondasz – de nem tudnak beszélni. A csodálkozástól némán és mély tisztelettel közeledett feléjük, kicsit habozva. Földig hajolt a hét kő-
tömb előtt. Szívesen életre keltette volna őket, ha teheti. AginaharijaR is odament hozzájuk, belépett az istenek árnyékába, és átnyújtott neki egy övet és egy csillogó üveget. Biztosan hegyi kristályból készítették. – Fogd ezt az övet és kösd magad köré, Shira, mivel nem lesz módod kezedbe fogni az üveget. Töltsd meg a remény forrásából! De hadd emlékeztesselek még egyszer: ne igyál a vízből! – Hol van hát a forrás? – suttogta Shira. Kicsit nyomasztónak találta az isteneket. – Átmész ezen, és megtalálod – szólt a másik könnyedén, és egy vékony repedésre mutatott a földön. – Ne-em! – kiáltott fel Shira felháborodva. – Most csak tréfáltok! De két kísérője csak rázta a fejét. Hitetlenkedve a repedésre nézett. Majd beletörődve sorsába felsóhajtott és hasra feküdt. – Isten veled, Shira! – kiáltották. – Talán még találkozunk. Elfordította a fejét. – Isten veletek és köszönöm a segítségeteket! Hanem fel nem foghatom… Aggódva nézett a szűk repedésre. Megpróbálta belepréselni a kezét, és észrevette, hogy a kő enged a nyomásnak. Felbátorodva tovább próbálkozott a repedés tágításával. Mintha sikerülne! Végtelenül lassan, araszrólaraszra tolta át magát. A hegy olyan szorosan simult a testéhez, hogy alig tudott levegőt venni, de szerencsére nem volt hosszabb az út, mint amennyit még ki tudott bírni. Ilyen lehet az élet kezdete – gondolta. Ezt
az utat minden embernek meg kell járnia, amíg a világra jön. Végre fel bírt egyenesedni. Körülötte minden fényárban úszott. Abban a pillanatban, amikor felegyenesedett, eddig még sosem hallott dübörgéssel megremegett alatta a hegy. Kis barlangban állt, a sziklafalból mindenhonnan vízesés zubogott alá. A célnál volt. Óvatosan előhúzta övéből az üveget. Teljesen egyedül volt a csodálatosan szép, gyöngyöző forrásnál. A visszavezető út bezárult mögötte, segítői sem tartottak vele. Nem szabad innia a vízből, figyelmeztették. Azt rögtön látta, hogy óhatatlanul vizes lesz a hevesen gyöngyöző forrás mellett. De erre biztosan számítottak. Ezért nem tartott semmitől, amikor jóhiszeműen közelebb hajolt a vízhez, hogy merítsen belőle. Egy pillanatra megfeledkezett arról, mi is történt az Emberféreggel… Abban a pillanatban, amikor az első cseppek hozzáértek a bőréhez, úgy belehasított egész testébe a fájdalom, hogy hátraesett. Torkából eltorzult ordítás tört fel, a fájdalom tüzes nyílként hatolt belé. A kiáltás különböző hullámokban szakadt ki belőle, olyan volt, mintha óriási földrengés rázná meg a hegyet, lentről egészen a négy hegycsúcsig. A kinti barlangban hanyattvágódtak a többiek, és a tűz lángja Shira nevét égette bele a táblába! AMIKOR A DÖRGÉS abbamaradt, és a rezgések megszűntek, Irovár zavartan felemelkedett. Vassar megütötte a fejét és vérzett, de úgy látszott, nem vette észre. Mindannyian Shira nevét bámulták a táblán. A
harmadik volt a tűzzel beégetett nevek között. Ahogy a másik két fáklyatartó neve is meg volt világítva, igaz, kicsit tompább fénnyel, úgy Maré is megjelent a táblán. – Most már lemehetek? – kérdezte kifejezéstelenül, a fáradtságtól kiszáradt szemmel. – Nem, várj még – szólt rá Irovár. – Nem tudjuk, mi történt, lehet, hogy szüksége lesz még a fáklyára. Nem tudhatjuk, hogyan találja meg a kijáratot. A hangja remegett a meghatottságtól és a büszkeségtől. Shirának sikerült! A több mint huszonöt éve tartó fáradozása végre gyümölcsöt hozott. Mindenki számára világos volt, hogy ez nem könnyen szerzett győzelem. Két és fél napig tartott az út, többször majdnem kialudt a fáklya. Már alig várták, hogy hallhassák Shira beszámolóját. Mindenki arra számított, hogy a lány kilép a hegyoldalból, ott, ahol a tábla függ. Telt-múlt az idő, és semmi sem történt. ÓVATOSAN megtöltötte az üveget. Most már ismerte a víz félelmetes hatalmát, nem merte magát újra kitenni a veszélynek, hogy néhány eltévedt vízcsepp az ajkára hulljon. Az első, heves fájdalom elmúltán már nem érzett semmit. Amikor elkészült, övére erősítette a dugós üveget és elhagyta a forrást. Nem kapott utasítást, hogyan találhatná meg a kijáratot, így azon törte a fejét, mit tegyen. Kell hogy legyen kivezető út. Hisz teljesítette a megbízatást! Nagy fájdalmat érzett. Sebei újból feltépődtek a szűk folyosón. A kölcsönkapott köpenyt a nagy barlangban kellett hagynia, hogy egyáltalán folytathassa
útját. Most kétségbeesetten lenézett a kötésére, amely megint lefelé csúszott. Igazán szánalmasan nézett ki! Kezdte rosszul érezni magát. A vándorlás a barlangokon keresztül mély nyomot hagyott a lelkében. Amíg el volt foglalva azzal, hogy megbízatását teljesítse, nem volt ideje arra, hogy átadja magát rosszkedvének. Újra megpillantotta a fáklya tompa fényét a távolban! Megkönnyebbülve arrafelé vette az irányt. De sehol nem látta a kijáratot. Elbizonytalanodott, amikor hirtelen dübörgést hallott a háta mögött és látta, hogy bezárul mögötte a hegy. A forrás eltűnt a szeme elől. Sötét lett körülötte. A távolból egyre közeledő morajlást hallott. A hömpölygő víz még csak a lábát nyaldosta, de egyre emelkedett. Megfulladok! – gondolta félig pánikban, amikor a víz már a nyakáig ért. Mély levegőt vett, tüdejét megtöltötte levegővel és engedte, hadd sodorja magával a víz. – MILYEN SOKÁIG tart! – fakadt ki Daniel. – Ha legalább tudnánk, mi történt! Még mindig a táblára meredtek, ahol a hegy még az út elején megnyílt előttük. Most azonban csak a csupasz hegyoldalt látták. – Ó, már azt hittem, onnan fog kilépni – szólalt meg Vassar csalódottan. – Mindannyian azt hittük – mondta Szármik. – Remélem, semmi baja nem esett. – Szörnyű kiáltás volt – folytatta Vassar. – Úgy hangzott, mint egy halálsikoly. – Az Emberféreg is így kiáltozott – mondta Irovár. – Mégis túlélte.
Mindenkinek feltűnt, hogy Irovár mennyire sápadt. Ekkor a fáklya nagy sistergéssel kialudt. Teljesen elfeketedett. Daniel felugrott. – Shira! Nem, jaj, ne most! Hisz teljesítette feladatát! Tehetetlenségében öklével ütni kezdte a hegy oldalát ott, ahol Shira több nappal ezelőtt megkezdte a vándorlást. Mar hátradobta a fáklyát. Kezébe rejtette az arcát, kicsit dülöngélt a fáradtságtól. A sarokban lévő kút vize újra felduzzadt. Zubogva tört fel a víz a föld belsejéből, átlépve a kút káváját, ahogy már többször is, mialatt a barlangban voltak. Teljesen véletlen volt, hogy Daniel most épp arra nézett. – Odanézzetek! – kiáltotta izgatottan. – Valami feljött a vízzel együtt. Mi a csuda lehet? A kút peremén furcsa teremtmény akadt fenn. Amikor a víz visszahúzódott, Vassar felkiáltott: – Shira! Istenem, ez Shira! Odarohantak. Szármiknak sikerült elkapnia, mielőtt a víz újra magával sodorta volna. – Óvatosan! – figyelmeztette Daniel. – Te jó ég, hogy néz ki! – Él még? – kérdezte Irovár izgatottan. – Nem tudom. Vassar, add ide a kabátodat gyorsan! Hisz nincs rajta ruha. Vassar letépte magáról a kabátot, és belecsavarták Shira testét. Lefektették a földre és törölgetni kezdték a haját. Fejetlenség lett úrrá rajtuk, azt sem tudták, mit csináljanak. Shira vérző, sebekkel borított teste olyan
erős szánalmat keltett bennünk, hogy elszorult a torkuk. – Valamit még kisodort a víz a kútból – kiáltotta Vassar. – A szép kis kabátkáját és a csizmáit… – Vigyázz rájuk – mondta Irovár. Shira köhögve tért magához. – Az övem – suttogta. – Itt van – szólt Szármik. – Levettem rólad, hogy felvegyelek. Ez… ez a forrásvíz? Ebben az üvegben? Shira kimerülten bólintott. – El kell tűnnünk innen rögtön – mondta Irovár határozottan. – Itt túl hideg van Shira számára. Felváltva levisszük a csónakig. – Nem, le tudok menni a saját lábamon. Legalábbis azt hiszem… – szólalt meg a lány és felemelkedett, de újra elájult. Kiléptek a barlangból. Irovár aggódva gondolt Shira csúnya sérüléseire. Nagyon vérzett. Azon tűnődött, mióta vérezhet. Szármik visszahelyezte a fáklyát a helyére, a falra. Egyikük sem gondolt Marra, aki dülöngélve támolygott le az emelvényről. A falnak támaszkodva követte nagy nehezen a többieket. Amikor áthaladtak a gyászos helyen a hegycsúcsok között, hallották a tenger zúgását. Ez arra figyelmeztette őket, hogy a víz szintje emelkedni kezd, hogy be tudjanak szállni a csónakba. Ahogy ereszkedtek lefelé, felváltva vitték Shirát, mivel pehelynyi súlya ellenére sem volt könnyű leereszkedni a hegyoldalról ilyen teherrel. A csónak ott volt a helyén, ahol a hasadék végződött. Ez volt a négy szellem utolsó segítő beavatkozása. Shira magához tért, amikor beszálltak a csónakba.
Fáradtan és zavartan nézett körül. Csupa barátságos, aggódó arcot látott. Már csak Marra vártak, hogy ő is beszálljon. Bemászott a csónakba és elhelyezkedett az orrában. Shira kicsit reszketve a többiekre mosolygott. – Azt hiszem, követem a példáját – szólalt meg fáradtan. – Remélem megbocsátotok? – Hát persze – bólintottak. Leheveredett Mar mellé, mivel így nem feküdt az útjában senkinek. Aztán a férfira nézett. – Mar, az arcod… Megsebesültél… A férfi fújt egyet, tekintete végigsiklott a lányon. Sokáig csendben feküdtek és bámulták az eget. Mar szeme újra csillogott. Hirtelen egy kis kéz szorítását érezte az övében. – Köszönöm, Mar – suttogta egy hang a közelében. Túl fáradt volt ahhoz, hogy elhúzza a kezét. Még arra sem volt ereje, hogy valami csúnyát mondjon vagy megvetően elfordítsa a fejét. Egész egyszerűen elaludt, ahogy Shira keze az övében nyugodott. A lány húzta vissza nemsokára a kezét, mivel a Marból áradó hideget már nem tudta elviselni. Két percre rá már ő is aludt. Mialatt a csónak csendben siklott a vízen, Szármik és Daniel hozzálátott a lány sebeinek ápolásához. Shira ebből semmit nem vett észre. Mély, szabadító álomba zuhant.
11. fejezet SHIRA ÉREZTE, hogy valaki rázza a vállát. Megpróbálta elodázni az ébredést. Álmában még mindig a barlang mélyén járt, és nem akart átélni több félelmetes, megrázó élményt. – Shira, ébredj! Megérkeztünk. Daniel? Jaj de jó, akkor hát az álombeli barlang nedves hidege nem más, mint az arcába vágó szemerkélő eső. Nagy nehezen kinyitotta a szemét. Még nem volt teljesen magánál. – Megérkeztünk Norba? – kérdezte. Nem, Taran-gajba. Az öbölbe, ahonnan elkötöttük a csónakot. Miközben elgémberedve, és fájdalomtól gyötörten felemelkedett, érezte, hogy visszatér belé a lélek. Még mindig a hegy hatása alatt volt. Mint egy elfojtott, kétségbeesett kiáltás, nőtt benne a bizonyosság, hogy soha nem fog tudni megszabadulni mindannak emlékétől, amit átélt a leleplezés kegyetlen próbatételein keresztül. Végtelen szomorúság és mély aggodalom kerítette hatalmába. Hirtelen mindent sötét színben és értelmetlennek látott. Senki emberfia nem tudná elviselni azt, amit ő: hogy szembesüljön saját énjével… Az embereknek szükségük van önámításra. Mar kiszállt a csónakból, a köves parton lépkedett. Shira is átmászott a fedélzeten, és lassan elindult felé. Már határozott, de azért kicsit félt a férfival való beszélgetéstől. – Mar, lenne hozzád egy kérésem… Amikor a lány előállt a kéréssel, Mar nem tudta, hogy valójában meg van-e lepve. Jeges közönye fájda-
lommal töltötte el Shirát, annál is inkább, mert a kérése nagyon sokat jelentett neki. A többiek nem hallották, miről beszélnek. – Miután… miután teljesítettem megbízatásomat, és megsemmisítettem az Emberférget, megígéred, hogy… Megígéred, hogy… végzel velem? Miután minden véget ér? Mar szeme felcsillant: – Mit értesz ezen? – fújtatott rekedtes hangján. – Hallottad, mit mondtak a szellemek azon az éjszakán a nagyapámnak? Az, aki megjárta ezt az utat, nem akar élni többé. Ez így igaz! Elvégzem, amit még várnak tőlem, de aztán mi vár rám? Semmi, Mar, semmi más, csak kínzó gyötrelem, fájdalom és magány. Mar merőn és kutatón bámult a lányra. A sárga szemek most szomorúan csillogtak. – Egyszer már megpróbáltalak megölni, hiszen tudod. De nem engedelmeskedett a fegyverem. Annak ellenére, hogy Sama arra kért, végezzek veled, nem vagyok képes rá. Látom a fényt a homlokod körül, amit mások nem látnak. – Biztos vagyok benne, hogy a fény eltűnik, amikor teljesítettem a megbízatásomat. Miért éljek? Még gyermekem sem lehet. A barlangokon keresztül vezető út meddővé tett. Mar szusszant egyet. – Nekem sem lehet gyerekem, mivel Sama kiválasztottja vagyok. Bár ez egy cseppet sem érdekel! Ostoba asszonybeszéd! De azt ugye tudod, hogy Sama magához ragad, ha ilyen módon halsz meg? – Sama fekete kertjébe kerülök… Igen, tudom, de ezt is akarom. Ezzel levezeklem azt a sok rosszat,
amit tettem. Tedd meg, Mar, amire kérlek, szép csendben, feltűnés nélkül. Amikor nem sejtek semmit! Hátrahagyok egy levelet a nagyapámnak, amiben leírom, hogy nem a te bűnöd, ami történt. – Mit érdekel engem a bűn! Sokáig nézett a lányra. Valami alig látható remegés a szája körül arra engedett következtetni, hogy elmosolyodott. De hogy ez a gőg, a győzelem vagy a várakozás mosolya volt, a lány már nem tudta volna megmondani. Sokáig állt rezzenéstelenül, végül megmozdult: – Ahogy gondolod. Megteszem, amit kívánsz, ígérem. Shira megkönnyebbülten felsóhajtott: – Köszönöm, Mar. Elindult visszafelé. Mar követte, mintha nem akarná kiengedni kezéből a zsákmányt, amit neki ígértek. – Csúnyán megégtél – szólt a lány aggódva. – Tehetek valamit érted? Hogy történt? – Ne gyere most megint azzal az átkozott, jóságos természeteddel – förmedt rá hirtelen. – Már eléggé megszégyenítettél. Azt hiszed, jószántamból álltam ott? Azt hiszed, segíteni akartam neked? Shira felsóhajtott. Nevetséges módon azt képzelte, hogy a férfi elfogadja most, hogy már beszélt vele, de nem! Megkönnyebbült, amikor a többiek feléjük kiáltottak a csónakból. Úgy határoztak, hogy visszamennek a taran-gaji hegyi kunyhóba. Ezután Taran-gaj lakói visszatérhetnek korábbi otthonaikba, miután a betolakodókat sikerült megsemmisíteni. Lassan haladtak. Shira miatt nem siettek annyira.
Irovár aggódva vette észre, hogy Shira mind csendesebb és elkínzottabb. Először azt hitte, fájdalmai vannak, de aztán rájött, hogy sokkal mélyebb oka van a bánatának. Egyre kevésbé tetszett neki, hogy Mar árgus szemekkel követi mindenhova, egyre kevésbé tudta elviselni a gonosz mosolyát. Úgy tűnt, megbeszéltek valamit egymás között. Ez szörnyű félelemmel töltötte el Irovárt. Nemsokára fent voltak a kunyhóban, ahol Orin és Milo már várta őket. Gyorsan ételt és italt raktak az asztalra. Nagyon éhesek lehettek, mert az evés alatt egy szót sem szóltak egymáshoz. Amikor befejezték az evést, kihívóan néztek Shirára. – Nos, mesélsz a kalandjaidról? Újra élje át az egészet? Természetesen joguk van megtudni, mi történt, de nem értik, milyen kínszenvedés ez neki? Daniel nagyon is értette. Háta mögé állt, vállára tette a kezét és így szólt: – Próbálj úgy tekinteni az, egészre, ahogy én. Vagyis hogy minden, amit átéltünk, csak álom, rémálom, amit ennek a gyökérnek köszönhetünk. Én tényleg így gondolom. Shira lenézett sebére, mely átvérezte ruháját, öszszehorzsolt kezére és tanácstalanul tekintett a fiúra. Daniel megpróbálta meggyőzni, leguggolt elé és sérült kezét a magáéba vette. – Az események egy részét persze átéltük. Mar például valóságos alak, hisz a Jéghegyek Népe nemzetségében is vannak hozzá hasonló leszármazottak. A „Négy Szél Hegye” is létezik. Barátságtalan egy hely, csak az árapálynak köszönhető, hogy fel tudtunk jutni
rá. Mindannyian ott voltunk, ez igaz. Eddig igaz a történet, de nem tovább. Mivel rengeteg gyökeret rágtunk. Ezért próbálj meg úgy gondolkozni, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor feljutottunk a szigetre, minden csupán álom szüleménye volt. Ezt az álmot kell most nekünk elmesélned. Mert mi nem ugyanazt álmodtuk, mint te. Shira sokáig nézte. A többiek nem szóltak semmit. Nem lehetett tudni, mire gondolnak. Aztán a lány bólintott. – Álom csupán. Rendben van. Beszélek az álmomról. Marra nézett, elkapta a férfi kifürkészhetetlen tekintetét. A tartós esőzéstől teljesen elázott a haja és a ruhája útközben, de a tűznél majd megszárítkoznak mindannyian. Miközben Shira mesélt, leszállt az este, bár nem sötétedett be, csak egy kis változás állt be a nappali fényben. Sok kérdés vetődött fel, és mindenki ki akarta fejteni, hogy szerinte mit jelent a sok titokzatos esemény. Shira érezte, hogyan uralkodik el rajta a bátortalanság, ahogy egyre jobban belemélyed a barlangokon keresztüli vándorútjába. Amikor elmesélte, hogy egy hajszálon múlott, hogy a tüske nem a szívébe fúródott, meg kellett mutatnia a sebhelyet. Senkinek nem tetszettek a lány csúnya sérülései. Mialatt Shira mesélt, Daniel újra bekötözte, amennyire csak lehetett. Lándzsás útifüvet rakott a sebekre és más gyógyfüveket, amit csak találtak. Amikor a sötétvörös vízben vívott harchoz ért a mesélésben, bűntudatosan nézett Marra. – Nem tudtam, hogy ennyire érződik az utálatom, Mar. Bocsáss meg, kérlek, megpróbálom jóvátenni.
Mar összehúzta a szemét. – Inkább azt szeretném, hogy utálj. Akkor egyformán éreznénk egymás iránt. – Emlékszel valamire a víz alatti csatározásból, Mar? – kérdezte Irovár kitérőn. – Nem tudom. Azt hiszem, álom volt csupán. – Hát persze, hogy csak álmodtad – erősítette meg Daniel makacsul. Aztán Shira meghallgatta, hogyan szerezte Mar égési sérüléseit, miközben ő Samával harcolt. Mar fújtatott, akár egy felbőszült vadmacska, és hallani sem akart a szellemekkel való megalázó találkozásról. Shira szíve együttérzőn összeszorult. Megértette, mit érezhet Mar. – Nem tudom Marnak megbocsátani, hogy teljesen sorsodra hagyott – jelentette ki Vassar. – Nem az ő hibája, hogy olyan, amilyen – védelmezte Mart Shira hevesen. – Valójában nagyon hálás vagyok neki. – Jaj, fogd már be a szád! – szólt rá Mar durván. Shira folytatta beszámolóját. De amikor elérkezett az utolsó teremhez, csak ennyit mondott: – Találkoztam mindazokkal, akiket akaratlanul megsértettem. Bocsássatok meg, kérlek, de erről nem akarok beszélni. Daniel bólintott. – Hagyd ki ezt a részt! És mi történt azután? A történelmi időkből származó két hősről sokat akartak hallani mindnyájan. Shira erejéhez mérten leírta őket. De az istenekről nem akart szólni. „Ülnek és reszketnek” mondta róluk Sama, egész találóan. Mesélt a forrásról, és arról, hogy a víz sodorta vissza az első barlangba.
– Nagyon mélyen lehettem – mondta elgondolkozva. – Mivel az út visszafelé végtelennek tűnt. Azt hittem, megfulladok. – Nem mondhatnánk, hogy a legjobb állapotban voltál, amikor kivetett a víz – szólt Daniel. – De az aligha lehetett cél, hogy meghalj útközben. – Most mit csinálunk? – kérdezte Orin, amikor Shira befejezte elbeszélését. Irovár gyorsan válaszolt: – Most mindannyian lefekszünk. Később majd megvitatjuk a jövőt. Meglepődve néztek rá. Ilyen határozott kijelentésnek senki nem mert ellentmondani. MÁSNAP REGGEL Daniel csodálkozva vette észre, hogy hó borítja a hegycsúcsokat és a kunyhó környékét. Irovár kihasználta az alkalmat és elbúcsúzott Szármiktól, amíg a Hegy Védelmezői kint tettekvettek. – Most elmegyünk – mondta régi barátjának. – Nem dönthetünk Shira jövőjéről Mar közelében. Marnak nem szabad tudnia, mit fogunk tenni. – Nekem sem szabad tudnom? – De igen. Úgy határoztam, az lesz a legjobb, ha elmegy Daniellel a fiú hazájába. A fiú hajthatatlan és azt állítja, hogy az egész csak rémálom volt, nem akarok vitatkozni vele. De Shira feladata még nem ért véget. Meg kell találnia Tan-gil üstjét a gonoszság vizével, és meg kell semmisítenie. Ezt a megbízatást csak Daniel hazájában teljesítheti, és így egyben találkozhat az apjával is. – Nem fog nagyon hiányozni? – Ó, majd visszajön.
Egyikük sem említette azokat az óriási nehézségeket, amelyekkel az embereknek szembe kellett nézniük két, egymástól ilyen távoli ország közötti utazás során. Mar lépett be, így másra terelték a szót. Nem sokra rá Orin rontott be. – Apám, én… – Igen, mi történt? – kérdezte Szármik. Orin zavartan pislogott. – Milo elrabolta Shirát. Lefelé futott vele a hegyről. Egy csattanást hallottak, mivel Mar kezéből kiesett a merítőkanál, amiből ivott. – Micsoda? – kiáltotta Szármik. – Mit akar tőle Milo? – Nagyon dühös volt rá egész idő alatt, mialatt a szigeten jártatok. Megesküdött, hogy megöli. Mar levegő után kapkodott, és nekitántorodott a kunyhó falát képező hegyoldalnak. Arca eltorzult az erős fájdalomtól. – Mi történt veled, Mar? – kérdezte Szármik türelmetlenül. – Nem tudom – nyögte a férfi. – Úgy érzem, mintha tüzes vasat forgatnának bennem, itt a mellemben. Mintha… olvadnék! Ez az ördög műve! Az ördögé! Megrettenve nézték a többiek, hogyan alakul át szemük előtt félelmetes szörnyeteggé, akit majd szétvet a düh. Felegyenesedett, jeges hideg vette körül, hidegebb, mint valaha, és kirohant a kunyhóból. Súlyos ragadozóléptekkel megindult le a völgy felé. Jeges hideg tört fel belőle a szürke égbolt felé. Senki nem veheti el tőle a zsákmányát!
A két idősebb férfi ott állt a kunyhónál és Mar után nézett. Daniel és Szármik fiai is kijöttek a kunyhóból. – Milo elragadta Shirát? – kérdezte Daniel megrendülve. – Meg kell mentenünk. – Nyugalom – szólt Irovár. – Mar üldözőbe vette őket. – Mar? De hát nem éppen ő a legalkalmasabb erre… – De igen. Ebben az esetben igen. És ki merne rajta kívül beleavatkozni? Erőszakkal kellett visszatartani Danielt, hogy ne vesse utánuk magát, életét is kockára téve. LENT A NAGY kőtömbök és fák között futott Milo a terhével. Lába csúszkált a friss havon, Shira lobogó hajától nem nagyon látta, merre mennek. Egész idő alatt összeszorított foggal átkokat szórt a lányra. Egyik kezét a lány szájára tapasztotta, nehogy segítségért tudjon kiáltani. Keze nagyon mocskos volt és rossz szagú. – Szóval azt hitted, megszabadulhatsz tőlem, mi? – lihegte. – Meg fogod ezt még bánni, átkozott ribanc! Úgy ellátom a bajodat, hogy nem győzöl kegyelemért siránkozni. Majd megforgatom benned a késem és felhasítalak alulról felfelé. Te átkozott hős, majd meglátod, hogy jár az, aki… Ebben a stílusban folytatta a fenyegetőzést. Shira magánál volt, de annyira kimerült a sebéből áradó fájdalomtól, hogy minden forgott körülötte. Milo megállt egy nyírfaerdőben. Már annyira lent jártak, hogy errefelé nem esett olyan sok hó, csak enyhén szállingózott a súlyos, szürkésfehér égből. Le-
dobta a lányt a földre, és ő maga is levetette magát. – Így ni – lihegte olyan közel a lány arcához, hogy annak el kellett fordítania a fejét, hogy ne érezze bűzös leheletét. – Most majd megtudod, ki is az a Milo! Az asszonyok nagyon jól tudják, mennyit érek. Kiabálnak a fájdalomtól és a félelemtől, amikor… De nem folytathatta tovább. Elakadt a szava és fennakadt a pillantása. Száját eltátotta és gurgulázó hang tört fel a torkából. Shirát túlságosan gyötörték a fájdalmak ahhoz, hogy fel tudott volna fogni bármit is a történtekből. Csak sejtette, hogy felbukkant valaki a közelben. Olyan hideg lett egyszeriben… Milo botladozva gyorsan talpra állt. Előtte magasodott egy jeges hideget árasztó szörnyeteg, akit majd szétvetett a düh. Fegyvertelenül állt ott, nem is volt szüksége fegyverre. Csak kinyújtotta a kezét a rémülettől bénult Milo felé, megragadta a gallérjánál fogva, és egyetlen szorítással szétroppantotta a nyakát. Szerencsére Shira túl fáradt volt ahhoz, hogy nyitva tudja tartani a szemét. Pusztán annyit vett észre, hogy Milót elhajította valaki, mint egy kesztyűt, és hogy Mar segítette talpra. Botladozott. Mar keményen megragadta a karját és visszavezette a nyírfaerdőn át. – Mar, én olyan hálás… – Fogd be! Megállt, és dühösen megrázta a lányt. – Nem tudtad volna távol tartani magad tőle, te ostoba? Vagy te magad is akartad? – De hát tudod, hogy nem akartam! Mar teljesen elsápadt. – Netán ki akartál bújni a megállapodásunk alól, és azt akartad, hogy ő öljön meg? Az én zsákmányom
vagy, ezt te is tudod! – Igen, Mar – szólt a lány kimerülten. – Tudom, hogy a tiéd vagyok. Érezte, ahogy a férfi összerezzen a szavaira, de a fájdalom újabb hullámokban tört rá és elvesztette az eszméletét. Amikor a többiek meglátták Mart Shirával a karjában közeledni, feléjük futottak. – Istenem! – kiáltotta Irovár. – Shira… Meghalt? – Nem… él – felelte Mar. – Fogd, itt van… Szármik gyorsan Shira után nyúlt. Mar nekitámaszkodott egy sziklatömbnek. Előredőlve állt ott, mintha nagy fájdalmai lennének. A többiek tehetetlenül, értetlenül nézték… Nem sokkal ezután Irovár és kísérői búcsút vettek, hogy visszainduljanak Norba. Shiránál ott volt a hegyikristályból készült üveg, jól elrejtve a kabátja alatt. A kristályüveget Daniel nem próbálta holmi álmokkal megmagyarázni… Egyébként elég dolga akadt azzal, hogy Shirát támogassa az úton, mivel a lány elég nyomorult állapotban volt. Milo nevét soha többé nem említették. A nyár rövid ideig tartott északon. Már csupán két hetük volt a fókavadász hajó indulásáig. Daniel boldog volt, hogy Shira vele tart. Megígérte, hogy egy éven belül épségben vissza fogja hozni Irovárhoz. Daniel örült, hogy elviheti Vendelhez. Mivel jól ismerte Anna-Greta meleg szívét, tudta, hogy az asszony örömmel befogadja majd Vendel első házasságából való gyermekét. Shira már nagyobb fejtörést okozott. Az bizonyos, hogy örömmel nézett az utazás elé. Végre találkozhat apjával, de még ez az öröm sem oszlatta el a tekinte-
téből áradó szomorúságot. Daniel és Irovár tudta jól, hogy lelke halálosan sérült. Testi sebei sem voltak túl bíztatóak. Akárhogy is kezelték a tövis okozta sebet, az csak nem akart rendesen begyógyulni. Elérkezett az utazás előtti utolsó este. Shira körbesétált, és elbúcsúzott Nor számára kedves helyeitől – mintha örökre búcsút venne. De hiszen érthető, ha egy hosszú utazás ilyen távoli országba félelemmel tölt el egy fiatal lányt. Nagyapja és Daniel lent várta a fókavadász hajónál a rakománnyal, amit Daniel gyűjtött össze idefent, és haza akarta vinni valamiféle professzornak vagy mit mondott. Shira kipakolta a holmijait a sátorban. Ezt majd a következő fordulóban viszik le a hajóhoz. Irovár és Daniel alaposan megbeszélte az utazást. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy Shira biztonsága érdekében követniük kellene az orosz kereskedőket Arhangelszkből az Onyega tóig, ahol Danielnek csónakot kellene vásárolnia. Irovár meglehetősen gazdag ember volt, értékes bőröket és más drága holmit adott Danielnek, hogy meg tudja venni a csónakot. A Kola-félsziget és Észak-Norvégia partjai mentén hajózni lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Nem érkeznének meg a tél és a jég beállta előtt. Kitűnő ötletnek látszott viszont végighajózni az Onyegán és a Ladogán, majd kiérni a Finn-öbölbe Szentpétervárnál. Daniel olyan jól beszélt már oroszul, hogy a nyelv nem hátráltatná őket. Ám a háború… Csak abban reménykedhetnek, hogy már véget ért. Mindez rendkívül idegennek tűnt Shira számára. Valójában nem tudta elképzelni, hogy milyen sokáig fog tartani és milyen fáradtságos lesz az út. Nor és a téli táborhely közötti utat minden évben megtette –
nehezére esett megérteni, hogy a világ ennél sokkal nagyobb. Megfordult és elnézett a tábor felé. Látta, amint a sátorlap megmozdult. Valaki tehát bement. Nagyapja és Daniel a tengernél voltak… Elbizonytalanodott. Nem volt szokás hívatlanul bemenni más sátrába. Kicsit félve indult hazafelé. Későre járt, az egész tábor nyugovóra tért. Nehezére esett a járás. A sebe még korántsem gyógyult be. Az utóbbi időben jó úton járt, hogy mindent elfelejtsen, aminek köze volt a „Négy Szél Hegyéhez”, és csak az utazásra gondolt. Csak éjszaka, álmában, illetve magányos óráiban uralkodott el rajta a végtelen szomorúság. „Ne hatolj túl mélyre” – emlékezett Szármik óvó szavaira. Pedig épp ezt tette. LENT A CSÓNAKNÁL Irovár vendéget üdvözölhetett. – Nahát, Szármik! Milyen jó, hogy újra találkozunk! A fehérszakállú taran-gaji mogorván nézett. – Nos hát, fiatal barátom, útra kelsz és Shirát is magaddal viszed? – szólt oda Danielnek. – Igen, és ez nagy boldogsággal tölt el. – Hányan tudják, hogy utazásra készültök? – Csak kevesen – felelte Irovár. – Megpróbáltuk titokban tartani, amennyire csak tudtuk. – Jól van – mondta Szármik. – Nem lesz egy nyugodt percem, amíg el nem utaztok. – Miért? – Mar miatt – szólt Szármik halkan. – Valami van
vele. Nem tudom, micsoda, de azt hiszem, Shirával áll összefüggésben. Ha megtudja, hogy a lány útra kel a forrásvízzel, hogy megsemmisítse Tan-gilt, biztosan megpróbálja majd megakadályozni. Mindenáron. – Ezt értjük – mondta Daniel. – De azt mondod, hogy valami van vele. Ezt hogy érted? Szármik felsóhajtott. – Minden este eltűnik. Késő éjszaka tér csak haza. Vassar azt mondja, látták itt, nem messze Nortól – a tábor előtt állt, mintha őrködne valami felett. Amikor visszajön… Igen, nem mindig, de néha, akkor teljesen betegnek látszik! Szörnyű fájdalom feszíti a mellét. Azt állítja, olyan, mintha égetnék belülről. Ilyenkor nagyon dühös, és mindent összetör, ami a keze ügyébe kerül. Nincs már egy ép tárgy a kunyhóban, ahol lakik. Elmosolyodtak, függetlenül attól, hogy komolyan vették mindazt, amit mond. – Nem mindig viselkedik így? – Nem, távolról sem. Mar általában sohasem mutatja ki az érzelmeit. Őszintén szólva, meg vagyok ijedve! Mert valójában nem értem, mi történt vele. Daniel józan következtetést tett: – Nyilván azon mérgelődik, hogy Shira találta meg a tiszta vizű forrást. Ez bosszantaná? – Nem – mondta Irovár lassan, elgondolkozva. – Nem, félek, hogy valami másról van itt szó. Ezek ketten egyezséget kötöttek lent a parton Taran-gajban, amikor Shira útjának végére ért. Ez után a beszélgetés után Mar úgy kezdett tekinteni a lányra, mint saját tulajdonára. Nem tetszik nekem ez az egyezség. – Mint a tulajdonára? – horkant fel Szármik. – Mar nem érez semmit a nők iránt.
– Nem erről van szó. Azt hiszem… Persze tudni nem tudhatom teljes bizonyossággal, de mivel ismerem az unokámat… Azt hiszem, Shira olyan halálosan sérült lelkileg, hogy nem kíván tovább élni. És megkérte Mart, hogy… Szármik halkan füttyentett. – De ez nem sikerülhet neki. Nem szerezheti meg Shirát. – Nem. Talán ezért olyan dühös? Daniel gyorsan közbeszólt: – Akkor amilyen gyorsan csak lehet, el kell vinnünk innen. – Igen – mondta Szármik. – Jó, hogy már holnap elvitorláztok! Mert azt hiszem, igazatok van. Nagyon is hihető, hogy Mar Shira után leselkedik. Valamire vár. Azzal a fajta hűvös örömmel, amit csak a halál közelében szokott érezni. És mivel nem érheti el a lányt, szörnyen csalódott. Félek, Irovár. Nagyon félek! SHIRA BELÉPETT a sátorba. Hirtelen megállt. A szíve majd kiugrott a helyéből, arca égőpiros lett. – Mar! A tűznél állt, ám olyan hideget árasztott magából, hogy a tűz majdnem kialudt a közelében. Shira akaratlanul is egy pillantást vetett a holmijaira, melyek között, még csomagolatlanul, ott volt az üveg is a forrásvízzel. De úgy tűnt, Mar nem vette észre. – Ki utazik? – kérdezte. – Az idegen? – Igen – felelte a lány, és ezzel valójában nem hazudott. Tudta, nem szabad megemlítenie elutazását. – Az jó – szólt Mar rekedt hangon. – Úgyis túl sokat szimatol körülöttünk. – Úgy érted, sok mindent megért? Ülj le és igyál
egyet velem! Szokás volt a vendégeket itallal kínálni. Ilyen udvarias viselkedéshez Mar nem volt hozzászokva. Nem is tudta, mit feleljen, de leült a rénszarvasbőrre, mialatt Shira az italt készítette. Ez tetszett neki… – Nem felejtetted el az egyezségünket? – kérdezte hirtelen. – Nem, épp ellenkezőleg – felelte a lány. Keze úgy remegett, hogy alig tudta tartani a tálat. – Minél több idő telik el, annál inkább kívánom a halált. – Tudod, hogy addig nem intézhetlek el, amíg ezt az átkozott fénykoszorút viseled a homlokod körül. – Igen, tudom. De amint teljesítettem megbízatásomat, a tiéd vagyok. Mi történt, Mar? Elfojtott nyögést hallott, és látta, hogy a férfi előrehajol, mintha nagy fájdalmai lennének a mellében. A férfi felemelkedett. – Semmi, te ostoba. Milyen átkozott szavakat használsz! Shira zavarba jött, nem tudta, mit mondjon. Levette kupáját a rúdról, ahol lógott, és a másikat, mely a vendégek számára volt fenntartva. Aztán kitöltötte a vendégváró italt. MAR CSILLOGÓ SZEMMEL a lányra sandított. Ez gyorsabban megy, mint gondolta! Tudta, hogy a lánynak nem szabad innia a tiszta forrásvízből, mert akkor eltűnik az az átkozott fény a homloka körül. Hétköznapi ember válna belőle, és nem tudná teljesíteni megbízatását. Sama nem akarta, hogy Shira teljesítse feladatát. És Sama Mar gazdája volt!
Még egy másik, nagyobb előnye is származna abból, ha a lány inna a vízből. Azonnal megölhetné, senki nem akadályozhatná meg ebben. Ó, mennyire vágyott arra, hogy végezzen vele! Ösztönösen gyűlölte a lányt. Hogy miért éppen Shirát gyűlölte, nem tudta volna megmondani. Talán mert olyan barátságos hozzá? Olyan… bizalmas? Hiszen arra kérte, hogy ölje meg, amikor már nem bírja tovább. Ez bizalmas légkört teremtett kettejük között, amit ki nem állhatott! Nem értette azt sem, miért hajtja valami szinte minden este Nor felé és mi készteti arra, hogy figyelje a lány kunyhóját. Vagyis igen, nagyon is jól értette, hisz gondoskodnia kellett arról, hogy a helyén legyen, ha a lány az ő gyilkos nyilának lövését áhítozza. Vagy ha a lány be akarná csapni, és ki akarna bújni az egyezség alól. Bár hogyan tudna túljárni az eszén? Most már sokáig nem hagyhatják el a nyári táborhelyet. Mar semmit nem tudott arról, hogy Shirának Daniel hazájában kell befejeznie megbízatását. Senki nem merte elmondani neki. Amikor belépett a sátorba, rögtön látta az üveget. Megfogta, megtalálta a legkisebb kupát, amiről feltételezte, hogy a lányé, és belecsepegtetett néhány cseppet a forrásvízből. A fa rögtön beszívta a cseppeket. Shira semmit nem vett észre. A férfira emelte kupáját, és elmondta a szokásos udvarias köszöntő szavakat. Mar megragadta a saját kupáját, és miközben ivott, lopva Shirára nézett. Olyan átkozottul törékeny és szép volt, mint egy mesebeli álom. Ezért is gyűlölte. Most… most itta ki! Bevégeztetett!
Mar várakozása ellenére semmi nem történt a lánnyal. – Mi szél fújt erre, Mar? A nagyapámmal akarsz beszélni? A férfi leeresztette kupáját. – Nem, azt akarom, hogy sétáljunk a parton Taran-gaj felé. Nem messze innen szeretnék valamit mutatni neked. Amit arrafelé láttam. Shira habozott egy kicsit. – Nem is tudom… Késő van, és nagyon fáj a sebem. Úgy érzem, lázas is vagyok. – Nem fog sokáig tartani. Nem enyhült a fény a homloka körül? De igen! Nemsokára az övé! Akaratlanul megérintette az íját. Shira bizonytalanul felnevetett. – Nem tudom, olyan furcsán érzem magam. Úgy elnehezedett a testem. Ugyanakkor mindent könynyebbnek érzek. Úgy értem, gondolatban. Szívesen veled tartok. Mit akarsz mutatni nekem? – Várj, majd megtudod. Valami szépet. Nagy izgalom vett rajta erőt, amikor kiléptek a kunyhóból, hogy lemenjenek a partra – nem a kikötő felé, hanem Taran-gaj irányába. Most az övé a lány! Senki nem látta elmenni őket. Hamarosan már messze jártak Nortól. Nagyon hideg volt az este. A nap alacsonyan állt a horizonton, nem tudta felmelegíteni a partot. – Fázol – állapította meg Mar. – De nem tudlak felmelegíteni. – Nem, nem erről van szó – szólalt meg Shira borzongva. – Valamit érzek szétáradni a testemben. Semmit nem értek. Gondolod, hogy a sebláztól van? Attól is – gondolta Mar gonosz örömmel. De más-
tól is! Amikor a férfi úgy vélte, jó messzire kerültek Nortól, megállt. Egy emelkedő eltakarta őket, teljesen egyedül voltak, – Itt van, amit mutatni akarsz? – kérdezte Shira tanácstalanul. A férfi szemei csak úgy szikráztak. – Igen, itt megfelel. A lány összerezzent. – Megfelel? Mar, mondd, mire készülsz? Olyan furcsán érzem Magam, nem értek semmit! Gonosz mosoly ült ki a férfi arcára. – Most teljesen hétköznapi ember lettél, Shira. Eltűnt a fénykoszorú a homlokod körül, már nincs akadálya, hogy megöljelek. Végül legyőztelek. Jaj ne! Még nem teljesítettem a megbízatásomat, hogyan fogom…? Mar durván rászólt: – Hallgass és ne mozdulj! Shira ellenállás nélkül engedelmeskedett. – Azt hittem, barátok vagyunk, Mar – mondta halkan. – Barátok? Mi? – kérdezte Mar felemelve íját, és nagy gonddal ráillesztette a nyílvesszőt. – Megitattalak a tiszta forrásvízből, erre már rájöttél, ugye? És most mi lesz? Rémülten el kellene szaladnod előlem. – Segítene? Épp ezt akarod. Akkor lelőhetsz menekülés közben. De hisz tudod, hogy nem kívánok élni. Mar átkozódott. Keze annyira remegett, hogy nem tudta egyenesen tartani a nyílvesszőt. Ránézett az íjra, összehúzta a szemöldökét és leengedte. – Nem hiszem, hogy ezzel végzek veled. Eddig
veled kapcsolatban mindig cserbenhagyott. Mivel öljelek meg? Késsel? A kezemmel? A kezemet a nyakadra szorítom. Lassan és… Hosszan, elgondolkozva ránézett. Ha próbaképpen rátenné kezét a nyakára anélkül, hogy a szemét levenné a lány arcáról. Csodálkozva nézte lefelé ereszkedő kezeit. Shira látta, hogy remegnek. – Miért habozol? – kérdezte. Mar remegő kezeire nézett. – Nem értem… Most sem tudom megtenni – mondta tehetetlenül. – Most semmi sem akadályoz, mégsem tudom. Most valami más akadályoz. Teljesen ismeretlen erő. Shira csodálkozva nézett Marra. – Bármi legyen is az, ami megakadályoz abban, hogy megölj, nagyon hálás vagyok neki – mondta halkan. – Hirtelen rájöttem, hogy nem akarok meghalni. – De hisz mindig erre vágytál… Még meg is kértél rá! – Ó, Mar, nem tudod, milyen érzés tölt el most – szakadt ki Shirából, és az ég felé emelte karjait, nem is figyelve a sebére. – Mélyen legbelül nagy megkönnyebbülést érzek, majd szétvet az öröm. Szabad vagyok, szabad! Nem kínoznak többé az emlékek, mert felszínes vagyok és feledékeny, mint egy hétköznapi ember. Most nem tudnék átmenni a tűzön, nem tudnám elviselni a vihart és a hideget. De boldogabb vagyok, mint valaha. Hétköznapi ember vagyok! Talán még szeretni is megtanulok. És viszont fognak szeretni? Mar nem tudta levenni róla a tekintetét. Új, csodálkozó kifejezés ült a szemében, ahogy tekintete vé-
gigsiklott a karcsú, könnyű kis lányalakon. Vad harc dúlt benne. Aztán elkezdte vádolni a lányt, dühödten, fuldokolva a gyűlölettől, eltorzult, sápadt arccal. – A te bűnöd! – kiáltotta. – A te bűnöd, hogy fájdalmas láz égeti testem, úgy érzem, teljesen feléget belülről. Az az átkozott együttérzésed! Sama minden emberi ösztöntől megfosztott, kivéve a gyilkolás ösztönét. Mindent elkövetett, hogy az emberek undorodjanak, rettegjenek tőlem. Én is így akarom. De te… Te könyörületet érzel irántam. Ezzel megtörsz! Ó, Shira, átkozott némber, nem vagy messze attól, hogy embert faragj belőlem! De ez az ember még mindig Sama hatalma alatt áll. Így darabokra szakadok. Nem érted? Végül ezt kiáltotta elkeseredett tehetetlenségében: – Sama! Akárhol is vagy, segíts rajtam! Titokzatos ereje van ennek a lánynak felettem, számomra ismeretlen. Ruházz fel hatalommal, Sama! A melléből állati hang, siránkozó nyögés szakadt ki. – Légy átkozott, Shira! – ordította és elfordult, miközben kezével eltakarta az arcát. Így állt egy darabig. A lány tehetetlenül várakozott, nem tudta, mitévő legyen. Mar egész testében remegett, nem bírt uralkodni magán. Aztán égő, kétségbeesett szemmel Shira felé fordult. – Segítségül hívom Samát, aztán majd meglátjuk, ki az erősebb. – Ha megteszed, biztosan elragad engem. – Igen, bárcsak megtenné! De mégsem hívta Samát. Ehelyett akarata ellenére végigsimított a lány arcán. Ujja hegyével megérintette a bőrét.
– Milyen finom a bőröd – suttogta csodálkozva. A férfi érintésére a lányon remegés futott végig. – Mar? – suttogta kérdőn, tágra nyílt szemmel. A férfi csak nézte és nézte az arcát, amíg el nem szédült, a mellét feszítő meleg elviselhetetlenül izzó forrósággá változott. Kezével megragadta a lány vállát, mintha szét akarná roppantani. Tisztában volt vele, hogy a belőle áradó hideg behatol a lány testébe és ezzel csak felszakítja a sebét, de nem tudott tovább uralkodni magán. Félig elfojtott hang tört fel a torkából, tehetetlenül és kétségbeesetten… Aztán hangosan felordított a fájdalomtól és végül elengedte a lányt. Rövid idő múlva már messze járt, eltűnt a partón lévő domboldal mögött, Taran-gaj irányában. Shira összeesett a sebét hasogató fájdalomtól. Sebe így sosem fog begyógyulni. Tudta, hogy undorító látványt nyújt, de Daniel megígérte, hogy Amint Arhangelszkbe érnek, megnézeti majd egy rendes orvossal. Most azonban Mar erős kezével újra felszakította. Érezte, hogy vérzik és gennyes. De semmit nem tehetett. Majdnem eszméletét vesztette. Harcolt ellene, de a fájdalom fekete hullámai elborították a gondolatait. Ekkor hirtelen változást vett észre maga körül. Ismerősnek tűnt az érzés, már átélte korábban. Nagy, éneklő csend vette körül… Félúton megtörte a tenger hullámait. A part füvét borzoló szél is elcsendesedett. Az egész parton csak egyetlen mozgó alakot lehetett látni – ismerős alak volt, ringó járással közeledett a kihalt láthatáron. – Nem számítottam rád éppen most – üdvözölte őt Shira, amikor a férfi leült mellé. Sama mosolygott.
– Régóta kereslek. Tudtam, hogy a közelemben vagy… a sebeid miatt. – Itt a vég? A férfi elkomorodott. – Igen. Most már nem játszadozunk egymással. Shirán végigfutott a hideg, aztán összeszedte magát. – Rosszkor jöttél. Már épp kezdtem örülni az életnek. – Nem kellett volna innod a vízből. – Örülök, hogy Mar innom adott belőle. – Én is. Így nem tudod befejezni megbízatásodat. – Így nem is érzem, hogy mindennek vége. Most majd virág leszek a kertedben? Sama, kérlek, hagyd meg az életemet! Az apámat akartam meglátogatni. Erről álmodoztam egész életemben. Most megszabadultam attól, ami eddig megkülönböztetett a többi embertől. És… éppen készültem felfedezni valami új érzést. Az eddig számomra ismeretlent. Sama felnevetett. – Hagyjam meg az életedet, kertem legszebb virága, aki annyiszor kockára tetted az életed? Milyen régóta álmodom már arról, hogy legyőzlek! A csatlósomat is elragadtad tőlem. Nem, ezt a kérést megspórolhattad volna magadnak. Hacsak nem… Most bekövetkezik – gondolta Shira. Látom a lángoló zöld szemekben. Most majd megfizetek, amiért egyezséget kötöttünk hajdanán – vagy azért, amit talán most megkötünk. Sama ravaszul nézett Shirára. – Egész életet adhatok cserébe. – Miért cserébe? Nem értem az ajánlatodat. – Végtelenül magányosnak érzem magam, Shira.
Nem beszélhetek soha senkivel. Néha-néha a szellemekkel. Néha pár szót váltok Marral – de most már ennek is vége, kezd kicsúszni a kezeim közül. Az egyetlen ember, akivel beszélgetni tudok, te vagy, Shira. Te vagy az egyetlen, aki nem fél tőlem. Szomorúság fog el, ha az emberek félelmükben elfordítják fejüket tőlem, amikor értük megyek. Te változtathatnál ezen. – Hogyan? – Szükségem van valakire, aki elkísér beszerző körutamon. Valaki, aki a halottak fölé hajolna, és ettől nyugalom és bizalom áradna a tekintetükből. Így szebbek lennének a virágaim. És mi együtt lehetnénk, te meg én. Shira körül forgott a világ. Nem, csak ezt ne! Lássa, ahogy körülötte meghalnak az emberek? Mindennap szomorúságban és keserűségben legyen része? Az apjára gondolt, akivel olyan szívesen találkozott volna. Nagyapjára, Irovárra, aki nélküle teljesen magára marad. Végül azt az új érzést idézte föl, amit az előbb fedezett fel magában… – Sokat kívánsz tőlem, Sama. De ígérj meg nekem két dolgot cserébe… A férfi úgy nézett rá, mintha szórakoztatná a dolog. – Engedd szabadon Mart. Hagyd, hogy hétköznapi ember válhasson belőle! És adj nekem feledést! Hadd éljem le az életem tudatlanságban, még csak ne is sejtsem, mi vár rám, ha véget ér. Sama sóhajtott. – Úgy lesz, ahogy akarod. Most elmegyek, Shira, a jövőben nem kell tartanod tőlem, és Marnak sem. Az életed rendkívül nehéz volt, megérdemled, hogy
biztonságban és boldogan éld le a hátralevő részét. Aztán ha majd eljössz hozzám… Kedves leszek hozzád, Shira, soha többé nem fogsz szenvedni. A férfi magánya megenyhítette a szívét. Barátságos mosolyt erőltetett magára. Sama kinyújtotta a kezét és ujjaival megérintette az ajkát. – Isten áldjon, Shira! A viszontlátásra! A lány a hatalmas alak után nézett, amely egyre jobban eltávolodott, míg végül eltűnt. Nagy robajjal csapódott a hullám a partra. Újra megindult az élet. Három férfi közeledett futva. – Shira, itt fekszel? – kiáltotta a nagyapja. – Mi történt? A lány felült. – Nagy ostobaságot tettem – szólt és végigsimított a homlokán. – Ittam a tiszta vizű forrásból. Így most nem tudom teljesíteni a… megbízatást. Fáradtan felemelkedett. A másik három egymásra nézett. – Ez nem egyedül a te műved – mondta Szármik összeszorított szájjal. – Valaki egy démont látott a tábor közelében. Mar volt, ugye? – Nem tehet róla – vette védelmébe Shira a férfit. – És most mi lesz? Nem utazhatok el apámhoz? A fáradtságtól és a félelemtől eleredt a könnye. – Persze, hogy velem jössz – nyugtatta meg Daniel. – Elvisszük az üveget is magunkkal. Te már nem veheted fel a harcot Gonosz Tengellel. Ulvhedin túl öreg hozzá, és nem hiszem, hogy Ingrid alkalmas lenne rá. Nincs más hátra, mint várni, amíg a következő kiválasztott megjelenik a színen. Egyszer majdcsak sikerülni fog. – Vérzik a sebed – mondta Irovár.
– Igen, tudom, de most majd minden rendben lesz. Hanem Sama itt járt. Egymásra néztek újra. – Shira – szólalt most meg Szármik. – Megvitattuk Daniel elméletét a kábító hatású gyökérről. Arra a következtetésre jutottunk, hogy minden csak álom volt. Sama is része az álomnak. Mivel Irovár mondta, hogy rágtál a gyökérből az este. Ez alkalommal Shira hajlandó volt hinni nekik. Megnyugodva bólintott. A part mentén mentek haza. – Szármik, légy szíves… Add át Marnak az üdvözletemet – mondta Shira. – Nem tudtam elbúcsúzni tőle. Üdvözöld a nevemben, és mondd meg neki, hogy igen kedvelem! – Meglesz. Jaj, de attól tartok, nem lesz könnyű bírni vele, ha megtudja, hogy elutaztál. Már előre félek! – Azt hiszem, nagyon megváltozott, mióta utoljára találkoztál vele – mondta Shira meggyőződéssel. Majd hirtelen megállt és így szólt: – Ez életem legboldogabb napja.
12. fejezet DANIELNEK MEG KELLETT ígérnie, hogy Shirával még a jövő nyáron visszatér. Ő is úgy gondolta, hogy így lesz a legjobb. Itt a lány otthona. A fiú hazájában idegennek érezné magát. Az utazás simábban ment, mint gondolták. Shira olyan lelkes volt, mint egy kisgyerek. Minden újat és számára ismeretlen dolgot magába szívott, nehézsége-
ivel együtt élvezte a hajóutat. Egész nap szüntelenül csacsogott. Megszabadult a szomorúságtól, mely az utóbbi időben teljesen eluralta a lelkét. Nem volt már benne semmi földöntúli – teljesen szokványos lány volt, csak bájosabb és elbűvölőbb, mint a többi, mivel a svéd és a nyenyec vér szerencsésen keveredett benne. Volt nála egy szép, fókacsontból faragott ládikó. Danielnek elmesélte a történetét. Egy fiatal nori fiú faragta még neki. Akkoriban vissza kellett utasítania. Ám most felkereste Norban és hosszú magyarázkodás után, melyben mindent tisztáztak, a férfi újra átadta neki a ládikót. Azóta a legdrágább kincsei közé tartozik. Danielt meghatotta a lány túláradó érdeklődése és felfedező kedve. Megpróbálta svédül tanítgatni. Feltűnt neki, hogy Shira a legtöbbet Marról beszél. Aggódott érte, és hevesen védelmezte. Daniel több mindent is kiolvasott a szavaiból, amikor a lány a szörnyeteget emlegette. Ez aggasztotta, de úgy tett, mintha semmit nem venne észre. Azon nyugtalankodott, hogy fogják majd fogadni a kis Shirát, a természet gyermekét Skaanéban és Graastensholmon. Tudniillik elhatározta, hogy körbeutazik vele, és bemutatja az egész nemzetségnek. Hiszen rendkívül fontos személynek számított a Jéghegyek Népe titkának megfejtése szempontjából. Még akkor is, ha ő és Mar megakadályozta a terv véghezvitelét. Mivel épp az életöröm hiánya tette volna lehetővé, hogy megkeresse Tan-gil üstjét. Persze annyi bizonyos, hogy a lány épp eleget tett a nemzetségért – gondolta Daniel meghatottan. Most majd valaki másnak kell teljesítenie a feladatot.
Shira egyetlen egyszer utalt csak rá, hogy megbízatása dugába dőlt. Akkor gondterhelten ennyit mondott: – Nem hiszem, hogy a szellemek most jóindulattal viseltetnének irántam. Biztosan szörnyen mérgesek rám. Jó is, hogy eljöttem! A sebe meglepően gyorsan és szépen gyógyult. Bár azt állította, hogy ez Sama érdeme, ezt a tévhitet Daniel hamar eloszlatta. Nincsenek szellemek, nincs Sama sem. Shira hétköznapi lány, ezt nem szabad elfelejtenie! Az utazást nem lehetett éppenséggel vasárnapi kirándulásnak nevezni, de mindenesetre augusztus végére eljutottak a Finn-öbölbe, nem sokkal azután, hogy Helsinkiben Svédország és Oroszország békét kötött egymással. Egy ideig Daniel ara gondolt, hogy követniük kellene a svéd csapatszállítmányokat a Keletitengeren át, de aztán amikor meghallotta, milyen szörnyű járvány pusztít a katonák között, felhagyott tervével. Shirával csak a jó időben reménykedtek, hogy útra kelhessenek kis orosz csónakjukon. Merész kalandnak számított az út, de Daniel ismerte a legbiztonságosabb víziutakat. Finnország déli partjainál hajóztak, aztán tovább eveztek Aaland ezer kis szigete között, hogy mindig legyen a közelükben egy kis szárazföld, ha bajba jutnának. De az időjárás kedvezett nekik. Először Daniel családjánál tettek látogatást. Shirát tárt karokkal fogadták, persze Danielt is, mivel már nagyon aggódtak érte. Dan is hazatért a nagy csapatszállítmányokkal együtt. De Göran Oxenstierna még mindig orosz fogságban volt, nem tudtak róla semmit. Daniel etnográfiai és biológiai
anyagai nagy érdeklődést keltettek Uppsalában. Shira meg volt zavarodva. – Olyan sokat emlegetted az anyádat, de hol van? Nem Ingridnek hívják? Itt az anyádat mindenki Madeleine-nek szólítja! Danielnek el kellett magyaráznia, hogy házasságon kívül született, és hogy az édesanyja Norvégiából származik. Shira nyugodtan fogadta a hírt. A nyenyecek nem közösítették ki az egyedülálló anyákat a szerencsétlenség óta, ami még Shira születése előtt történt, amikor is olyan sok nő maradt egyedül. Daniel azonban tudta, hogy Shira sokat gondol Ingridre, hogy vajon mit érezhetett. Amikor újra visszatért a nyári meleg, a korai őszben elutaztak Skaanéba. Nem volt idejük, hogy írjanak Vendelnek, így váratlanul érkeztek. – Gondolod, hogy apám új felesége mérges lesz majd? – kérdezte Shira félve. – Nem, Anna-Greta nem. Tudom, hogy ő is aggódott érted, csakúgy, mint az apád. – És a fivérem? – Miért haragudna azért, hogy van egy nővére? De Shira mégis elsápadt, amikor Vendel háza elé hajtottak. – Itt lakik az apám? Ebben a nagy házban? Ezt kellett volna látnia nagyapának! Daniel megkérdezte Irovártól, van-e kedve velük tartani, de az öreg nyenyec nem lelkesedett az ötletért. Túl öreg már, és ott a sok állat, amelyekre vigyáznia kell. Anna-Greta nyitott ajtót. Daniel szó nélkül ránézett. Az asszony a félszeg Shirára bámult, majd szemei kikerekedtek és megteltek könnyel.
– Vendelé…? – suttogta. Daniel bólintott. – Ó, te jó ég, milyen drága kis teremtés! – sikoltott fel Anna-Greta és zokogni kezdett. – Kerüljetek beljebb, drága gyermekeim! Tudok valakit, aki nagyon fog örülni érkezéseteknek! Átölelte Shirát és bekísérte. – Érti, amit mondok? – Ha nem használsz túl bonyolult szavakat. – De hisz úgy néz ki, mint egy kínai! – Nem, nem, nagy különbség van a kínaiak és a nyenyecek között, Anna-Greta. Shira ezenkívül félig svéd, ne feledd! – Shirának hívják? – kérdezte Anna-Greta a legízesebb skaanei dialektusban. – De hisz szép név! Mi a baj a nevével? Ijedt tekintetéből és a hangsúlyából Daniel megértette, hova akar kilyukadni. – Meghalt az édesanyja, amikor Shira született. Nagy kő esett le Anna-Greta szívéről. Túláradó kedvességgel fordult a lány felé. Bementek, hogy üdvözöljék Vendelt. – Tudja, hogy az apja elvesztette… elvesztette a lábát? – suttogta. – Igen, persze. Hanem Vendel tudja-e, hogy fent jártam a Kara-tengernél? – Semmit sem tudtunk rólad! Mindenki nagyon aggódott érted, főképp hogy apád elesett a háborúban! – Apám nemrég tért haza. Csak nem volt még ideje az írásra. Jól átvészelte a fogságot, és most engedték haza. Oxenstierna kapitányról azonban nem tudunk semmit. Magasrangú tiszt, hiszen tudod. Vendel tehát semmit sem sejt! Milyen nagy meg-
lepetés lesz számára az érkezésük! Anna-Greta olyan izgatott volt, hogy elkiabálta magát: – Vendel, találd ki, ki van itt! Daniel! – Daniel – hallották Vendel boldog, meglepett hangját. Shira habozva megállt. – Azt hittem, már meghalt. Hazaérkeztél Finnországból? – Messzebb jutott, Vendel! Találd ki, ki van vele! Beléptek Vendel szép szalonjába. Az asztalnál ült és éppen írt valamit. Az egész asztal tele volt jegyzetekkel. Először csak kicsit összeráncolta a homlokát, mintha nem értené, de mivel tudta, hogy néznek ki a nyenyecek, rögtön tudta, ki jött el hozzá. Kifutott a vér az arcából. – A lányom? – Igen, Vendel – felelte Daniel gyengéden. – Shirának hívják, és eljött, hogy üdvözöljön. Jövő nyáron tér haza, megígértem a nagyapjának. – Az édesanyja meghalt – tette hozzá Anna-Greta gyorsan. – Meghalt, amikor a lány született. A gyászhírt rögtön felfogta Vendel. Különben nem nagyon tudott figyelni arra, amit a többiek mondtak. – Shira – szólt gyöngéden és kinyújtotta felé a karját. A lány egy ideig tanácstalanul állt, aztán Vendel karjaiba vetette magát, mintha mindig itt lett volna az otthona. A szobában mindenkinek eleredt a könnye. A jelenet közepén lépett be Örjan a szobába, az istállóból jött, a szagán lehetett érezni. Nagy volt és erős. Csodálkozva megállt az ajtóban, és nézte a könynyes jelenetet. Vendel megpróbálta összeszedni magát.
– Örjan, itt a féltestvéred, Shira – mondta nevetve. Eltartott egy ideig, amíg Örjan magához tért a döbbenetből. Ez a kis mandulaszemű baba a testvére lenne? Tudta persze, hogy apja egyszer már megnősült fent a Jeges-tenger vidékén, és hogy neki van egy fivére vagy nővére. De hogyan lehetséges, hogy enynyire más, mint ő…? Shira odalépett hozzá és alázatos meghajlással üdvözölte. Még a melléig sem ért a fiúnak! Keze teljesen eltűnt a fiúéban. Daniel nevetett és elmagyarázta, hogy Shira tud egy kicsit svédül, ekkor Örjan végre rámosolygott. Ha már így alakult, nem is olyan rossz, hogy van egy nővére! MESSZE SKAANÉTÓL ott állt Mar, és elnézett a Kara-tenger felett. Most, hogy közeledett a tél, a hideg egyre jobban birtokba vette a partvidéket. Az északi fény nemsokára elküldi cikázó villámait a Sarkcsillag felé. Az éjszakák még világosak voltak. Mar lelke most nem háborgott. A hiány mardosta a lelkét. Olyan világról álmodozott, amely elérhetetlen volt számára. Nor… A tábor üres volt, felszedték a táborhelyet. A nyenyecek lejjebb húzódtak az erdőbe. Már csak a taran-gaji tajgában lehetett lakni. Lemenekült a hegyekből. Ott állt a tajga peremén, és elnézett Nor felé, ami már nem volt ott, majd a tenger felé, ahonnan a fókavadászhajó már elhajózott néhány hónapja. És talán soha nem tér vissza… Minden üres volt a bensőjében. Sama szorítása enyhült. Szabad volt. De mit kezd-
jen vele? Milyen múltja van? Ember lett belőle – de nincsenek gyökerei az emberek világában. Lábával beszakított egy félig befagyott víztócsát. Elgondolkozva kapargatta lábával az összetört jégdarabokat, és figyelte a kristályok játékát. Gondolatai össze-vissza kavarogtak. A víz újra elsimult a pocsolyában. Belenézett a vízbe. Meglátta magát. Egy démon a mélységből. Ez a kép még őt magát is megrémítette. Senki nem lelte volna kedvét egy ilyen arc látványában. Senki! Életében először érezte a bánat égető nyomását a gyomrában. Életében először kezébe temette az arcát és átadta magát a heves zokogásnak. A kétségbeesés szót korábban nem ismerte. Most már tudta, mit jelent. Majd mély lélegzetet vett, arcvonásai újra megkeményedtek, aztán megfordult és a tajga jéghideg pusztasága felé vette az irányt, ahol semmi és senki nem várta. SHIRA ANDRARUMBAN töltötte a telet és remekül érezte magát. Daniel is vele maradt, mivel a lány kicsit bizonytalannak érezte még magát és szerette volna, ha nem hagyja egyedül. Annak ellenére, hogy az apjánál volt és ez végtelen boldogsággal töltötte el, Daniel gyakran észrevette a gyönyörű szemekben az álmodozó tekintetet. Tudta, ilyenkor hol járnak a lány gondolatai. Természetesen meséltek a forrásvízről, amely megmenthetné a nemzetséget. Vendel elhitte Shira barlangokon keresztül
vezető vándorlását. Mivel ismerte a lány nagyanyját, a sámánasszonyt, fogékonyabb volt a nép kultúrája iránt. Vendel rendkívül fontosnak tartotta, hogy elmenjenek Graastensholmra az üveggel, amit ékszernek és egyúttal remekműnek tartott. Aztán összeültek Ulvhedinnel és Ingriddel, hogy megvitassák, mi legyen a teendő a továbbiakban. Kora tavasszal megint felkerekedtek, ez alkalommal Norvégiába. Daniel nagyot sóhajtott, és magában azt kívánta, bárcsak ne lakna a nemzetség olyan meszsze egymástól! De Shira belejött az utazásba, és amióta rendesen megtanult svédül, sokat és szívesen beszélt idegenekkel. Sokan azonban hitetlenkedve és bizalmatlanul néztek egy ilyen eltévedt madárkára. Ilyenkor Daniel mindig közbelépett és magával húzta. Megérkezése Graastensholmon nagy szenzációt keltett. Nem sokra rá összehívták a családot. Az öreg Tristan már meghalt, Alv úgyszintén. Skaanéban Shirának még sikerült találkoznia apai nagyanyjával, Christianával, mindkettőjük nagy örömére. Egyébként nem maradtak túl sokan az idősebb generációból. Ingrid magánkívül volt az örömtől, hogy újra találkozhatott mindig úton lévő fiával. Shirát mélyen meghatotta az anya és fia közötti gyengéd kapcsolat. Hiszen ő nem is ismerte az édesanyját… Daniel és Shira elmesélték az egész történetet a kara-tengeri útról és a többi élményt is. Amikor Daniel legalább tizenötször hangsúlyozta, hogy a „Négy Szél Hegyén” tett utazás csak a kábító hatású gyökér eredménye, sokáig csend volt a teremben. Végül Ulvhedin szólalt meg: – Akkor mivel magyarázod ezt a csodálatos üve-
get, ami kétlem, hogy emberi kéz alkotása. No és hogyan sebesült meg Shira? Shira várakozva nézett Danielre. – Azt hiszem, hogy elszédült a kietlen fennsíkon, melyet a négy hegycsúcs vesz közre. Elesett és fennakadt valamiben. Ezt a régi szép üveget is ott találta, miközben mi kábulatban a barlangban ültünk. Azután beleesett a kútba, ahonnan kihalásztuk. – Drága fiam – szólalt meg Ingrid hitetlenkedve. – Mivel magyarázod, hogy mindannyian ugyanarról álmodtatok? Daniel megvonta a vállát. – A kábítószernek volt ilyen hatása. – És Shirára nem volt? Ő hogyhogy másról álmodott? – Már mondtam, hogy nem tudom! De kell, hogy találjunk ésszel felfogható magyarázatot. Ulvhedin ragadta magához a szót: – Lehet, hogy igazad van, de a továbbiakban Shira elbeszélésének kell hinnünk, nem a tiédnek! Mivel rengeteget jelenthet a Jéghegyek Népének jövője szempontjából. Körülnézett. – Igaz, amit mondasz, hogy még nincs senki, akit a Jéghegyek Népe völgyébe küldhetnénk a vízzel. Ki kell várnunk, amíg felbukkan közöttünk az újabb kiválasztott. Ingrid sem és én sem vagyunk erre alkalmasak, mivel mindketten kitaszítottak vagyunk. Ez pedig nem ugyanaz. Boldogsággal tölt el, hogy Shira kapott a forrásvízből. Mert ha arra gondolok, hogy fel kellett volna küldenünk a Jéghegyek Népének völgyébe Gonosz Tengelhez… Nem, ezt nem venném a lelkemre! Mivel találkoztam már vele!
– Én sem – jelentette ki Jon. – De most mindenesetre tudjuk legalább, mi volt a tálban, amit elrejtett. Bár nem tál volt az, ha jól emlékszem. – Nem – mondta Ingrid. – Üst volt, nem azt mondtátok? Most már csak az a teendő, hogy kiássuk, és a Shiránál lévő tiszta forrásvizet öntsük bele. Hisznek a mesében – gondolta Daniel döbbenten. Fenntartás nélkül hisznek benne, és én, aki ott jártam a zátonyszigeten, egyáltalán nem hiszek benne… Vagy mégis? – Az a legrosszabb az egészben, hogy nem tudjuk, hova rejtette Gonosz Tengel azt az edényt – jelentette ki Ulvhedin. – Sol ott volt, de nincs meg a feljegyzése. Kolgrim is ott járt, de meg is halt rögtön utána. Én is ott voltam, de túlságosan el voltam kábulva ettől az átkozott szertől, így semmire nem emlékszem. Ezen most már nem tudunk változtatni! – Nem hiszem, hogy mi, hétköznapi emberek bármit is tenni tudnánk odafent – szólt Elisa. – Még azt sem vennénk észre, ha az üstön taposnánk. – Nem, biztosan nem – mondta Daniel. – Egy átokkal sújtottnak vagy egy kiválasztottnak kell odamennie. Igazán sajnálom azt a kiválasztottat, akinek fel kell vennie a harcot! Az értékes üveget a Jéghegyek Népe többi kincsei közé rakták, amelyeket most még gondosabban őriztek, mint valaha. Mert egy nap majd felbukkan a kiválasztott, akinek Shira megbízatásának a befejezése lesz a feladata. A TUNDRÁT MÁR virágok borították, amikor Shira visszatért Norba. Daniel is vele érkezett. Úgy meg voltak rakva a Jéghegyek Népe ajándékaival meg
mindenféle értékes holmival, hogy csónakjuk mélyen belesüllyedt a vízbe. Irovár elérzékenyülten fogadta őket. Shirának anynyi, de annyi mesélnivalója volt! Daniel elmondta, hogy sokkal könnyebb lett az utazás az egyes országok között. Erre Irovár elkomorult és így szólt: – Igen, tudjuk. Errefelé is megnőtt a forgalom. – Valóban? – kérdezte Daniel. – Igen. Népünket nem háborgatta senki, de a taran-gajiakat… – Mi történt a taran-gajiakkal? – kiáltott fel Shira. Leplezetlen félelmét mindenki észrevette. – A cár emberei támadtak rájuk – sóhajtott fel Irovár. – A Taran-gaj hegyvidéken élő harcias nép híre eljutott hozzájuk. Hírét vették pogány hitüknek, szellemeiknek, isteneiknek. A cár katonái keményen jártak el. Már nem voltak olyan sokan a taran-gajiak közül, de hősiesen védekeztek. Szármik és két fia elesett. – Jaj, nem! – kiáltott fel Daniel megindultan. Shira némán ült, ajkai teljesen elfehéredtek. – Csak néhány öregasszony és férfi élte túl a harcot. Ők is csak azért, mert áttértek az oroszok hitére. Ennek fejében meghagyták életüket. A többiek mind odavesztek. A taran-gajiak kihalóban vannak. Tan-gil leszármazottai… – gondolta Daniel. – De hát fiad, Ngut is közülük való, nem? – Ngutnak nincsenek utódai – sajnálkozott Irovár. – Így most már csak Shirában van minden remény… A lány elhúzta a száját. – Nekem sem lehet gyermekem, mivel végigmentem a barlangokon…
Irovár emlékezett arra, mit mondtak a szellemek. Behunyta a szemét, az arca nagyon öregnek látszott. Daniel nem talált vigasztaló szavakat. – Egy egész nép – suttogta az öreg. Shira végre elő bírt hozakodni a kérdéssel, ami már régóta égette belülről. – És Mar? Ő is…? – Nem, életben van – felelte Irovár. – Szó ami szó, megváltozott! Shira arca felderült. – Továbbra is Taran-gajban lakik? – Nem, ez lehetetlen lett volna számára. A cár emberei rögtön elfogták volna. Idén tavasszal megkért bennünket, hogy vegyük fel a törzsünkbe. Itt a közelben épített magának kunyhót, magasan fent a hegyekben, úgy tűnik, vár valamire vagy valakire, mert ilyen szép kunyhót még senki nem látott! – Felvették a törzsbe minden további nélkül? – kérdezte Daniel. – Nem volt egyszerű, mert sokan féltek tőle. Külsőleg nem változott sokat, de belülről teljesen más ember lett! Gyakran van nálam és segít nekem. Már majdnem befogadták – bár többnyire inkább egyedül van. Daniel sokáig ült gondolataiba mélyedve. – Ez azt jelenti… – kezdte. – Ez azt jelenti, hogy a Jéghegyek Népének leszármazottai lesznek csak kitéve Gonosz Tengel hatalmának. Taran-gajon nem lesz több átokkal sújtott utód. – Így igaz. Shira, eszembe jutott valami… A lány szinte tűkön ült. – Igen, nagyapa? – Most, hogy olyan gazdag lettél… És nem lehet
gyermeked… Van két kisgyermek, egy fiú és egy lány, két-három évesek lehetnek. Idén tavasszal veszítették el a szüleiket. Családoknál helyezték el őket, de nem maradhatnak ott túl sokáig. El tudnád képzelni, hogy…? – Igen, azt hiszem – felelte Shira és felugrott. – Megkérdezem. Már kint is volt. – Az isten szerelmére – mondta Irovár. – Kit kérdez meg? – Azt hiszem, sejtem – mosolygott Daniel. Irovár zavartan a fejét csóválta, majd azt kérdezte: – Nálunk maradsz egy darabig, Daniel? – Nem, haza kell mennem. Már évek óta nem tettem keresztbe egy szalmaszálat sem otthon. Pedig egyedüli gyerek vagyok, mint tudod. Egyedüli gyermek a mörby-i vadászkunyhó, Graastensholm és a Hársfaliget örököse… Mit fog kezdeni mindezzel? SHIRA FELFELÉ igyekezett a nori tábor mögött vezető úton. Látta, amint a férfi ott áll egy hegyvonulaton, a kunyhója előtt. Korábban nem volt ott semmi. Nagy és szép lakhely… Felismerte a magas, sudár alakot, a széles vállakat, a hegyes füleket… Nem áradt belőle a gonoszság és a hideg, mint azelőtt. Amikor félúton járt, habozva megállt. Lehet, hogy nem akarja, hogy odamenjen hozzá? Ekkor Mar indult meg felé lassú léptekkel, majd megállt tőle karnyújtásnyira. Shira megijedt. A legutóbb, amikor találkoztak, a férfi ellökte magától né-
hány durva szó kíséretében, és amilyen gyorsan csak tudott, útnak eredt. Mit képzel hát? Hiszen Mar mindig gyűlölte, most pedig felé tart… Ekkor meglátta a szemeit. Kiolvasta belőlük, hogy a férfi mindig meg fogja őrizni ezt a félelmetes arcot, észrevette a kérdő, kétségbeesett tekintetet is saját személyét illetően. Shira reszketve elmosolyodott. – Jóleső érzéssel tölt el, hogy újra látlak, Mar – mondta a lány lassan, óvatosan. – Még mindig mérges vagy rám? Ekkor a férfi hirtelen és váratlanul térdre esett, átkulcsolta a lány derekát. Shira nagy, boldog nyugalmat érzett szétáradni testében. Végigsimított a férfi fekete, kócos haján. – Szép házat építettél – szólt gyengéden. – Megosztanám veled… akarod? – kérdezte, alig lehetett érteni a szavát, mivel arcát elrejtette a lány blúzába. Shira kicsit várt a válasszal. – Éppen ezt akartam én is kérdezni tőled. Nagyapám azt akarja, hogy fogadjak örökbe két apátlananyátlan árvát. Nem láttam még őket, de mivel se neked, se nekem nem lehet gyerekünk, így… Mar felállt, de még mindig szorosan magához szorította a lányt. Shira nem gondolta volna, hogy ilyen csodálatos érzés a karjaiban lenni. – Én már találkoztam velük – mondta. – Nagyon aranyosak. Félve nézett a lányra. – Ez azt jelenti, hogy hozzám költözöl? Neked építettem a házat, tudod? – Egész évben rád gondoltam, Mar. – Én meg rád. Arra a sok rosszra és gonoszra, amit mondtam neked, és amit ellened elkövettem.
– Azok akkor nem mi voltunk – jelentette ki Shira. – Most vagyunk igazából emberek! Magához szorította a lányt, és ajkával megérintette a haját. – Annyira féltem, hogy soha többé nem jössz viszsza. – Sok mesélnivalóm van. Olyan sok szép élményben volt részem! Mar elmosolyodott. Soha nem látta még barátságosan mosolyogni. Szinte megszépült tőle, vad, ijesztő szépség áradt belőle. De a lány számára már nem volt ijesztő. – Hallottam, mi történt Taran-gajon – szólt Shira sajnálkozva. – Nagyon sajnálom. – Igen. A kevés túlélő más isteneknek hódol. Jobban mondva csak egynek. De akik áttértek, nem voltak olyan szoros kapcsolatban isteneinkkel és a szellemekkel, mint te vagy én. Én nem tudnám megcsalni őket, mert tudom, hogy léteznek! Shira egyetértett vele. – Igen, Mar, ez így van. Bár én nem kötődöm olyan szorosan Taran-gajhoz, mint te, mégis ragaszkodom az isteneikhez, mindenekelőtt a szellemekhez. – Köszönöm! Gyere, nézd meg a házamat! Az ágyam a legfinomabb bőrből készült. – Szívesen megnézném. Karját a lány vállára téve óvatosan vezette felfelé az úton a ház felé. Shira felsóhajtott a boldogságtól, hogy újra érezte a Kara-tenger felől a szél fúvását és látta a háttérben a hegyeket. Most érezte csak, menynyire hiányzott a hazája, amíg távol volt. NEM LÁTHATTÁK, de hét óriási árnyék követte őket nehézkesen és mereven az úton. Félve remény-
kedtek és magukban Taran-gaj régi hitéért imádkoztak. Minden reményük az erős, sárga és ferde szemű férfi s a törékeny fiatal lány volt. A hét óriási kolosszus előtt, akik szinte alig tudtak mozogni, négy árnyék siklott éber, nyugtalanul csillogó szemmel. Mögöttük fent a magaslaton egy magányos árnyék állt. Shira nem emlékezett az utolsó találkozásukra. A szavaira sem, hogy az istenek és a szellemek megszűnnek létezni, amint az embernek már nem hisznek bennük. Azt sem tudhatta, hogy azzal, hogy behódol az új vallásnak, feloldódik a szörnyű, nyomasztó egyezség, amely ehhez a magányos árnyalakhoz kötötte. Sama örökké diadalmas mosolyában nem tükröződött gúny többé. Teljes egyetértésben követték az árnyalakok a két embert a házig. Shirának és Marnak nem kell aggódniuk a jövőjükért! GONOSZ TENGEL újra békében nyugodhat titkos pihenőhelyén, miután erősen megbolygatták a nyugalmát. A graastensholmi padláson még mindig megvolt Silje naplója, amelyben részletesen leírja, hol van elásva Gonosz Tengel üstje. De egyelőre senki nem találta meg, és erre nem is volt esély most, hogy Shira „szokványos” emberré lett. De Gonosz Tengel türelmetlenül várta valakinek az érkezését. Hogy végre kiterjeszthesse gonosz hatalmát a világra. Hacsak nem lép közbe valaki… Dühösen várakozott.
DANIEL HAZATÉRT hazájába. Göran Oxenstierna kapitány is megjött az orosz fogságból mindenki örömére. Egyik karja megbénult, de egyébként remek egészségnek örvendett. Egyszer nagyon régen Mattias megmentett egy nyomorult kis leányt, akit Elinek hívtak. Kaleb és Gabriella vették magukhoz, és új otthonukat Elistrandnak nevezték el róla. Később a leány Andreas felesége lett a Hársfaligetben. Olyan kedves volt a parasztokhoz, hogy az egyik kisleányt Elisának nevezték el utána. Elisa Ulvhedinnel házasodott össze. Unokájuk, Ulv a szomszédos tanyáról választott magának feleséget. Torának hívták. Ők ketten a lányukat Elisabetnek keresztelték. A kicsi, jelentéktelen Eli fontos szereplők őse lett. Elisabet sem volt nagyon figyelemre méltó jelenség. Nem volt benne semmi különleges, természetfeletti képesség. Mégis valami egészen sajátos élményben részesült…
