A további kötetek havonta jelennek meg

A sorozat Sárkányfogvetés című, tizenkilencedik kötete április 13-ától kapható a hírlapárasoknál és más terjesztőknél, valamint – viszonteladóknak – az Agora Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 168.) és a Fatum-Art Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 1-3.). Minden eddig megjelent kötet kapható a Kandó Kálmán Könyvesboltban (Bp. V., Bajcsy-Zsilinszky út 20.). Az eddig megjelent kötetek: I. Varázslat II. Átkos örökség III. Örvényben IV. Vágyakozás V. Halálos bűn VI. Nincs menekülés VII. Kísértetkastély VIII. A pribék leánya IX. A magányos lovag X. Hóvihar XI. Vérbosszú XII. Nyugtalan szív XIII. A sátán lábnyoma XIV. Remény nélkül XV. Keleti szél XVI. A bitója virága XVII. A halál kertje XVIII. Maszkabál A további kötetek havonta jelennek meg. Az eddigi és a további kötetek is megrendelhetők a kiadónál (a megrendelő lapok a kötet végén találhatók). A korábbi kötetek beszerezhetők a Budapest XIX., Csokonai u. 14. sz. alatti antikváriumban is.

A svéd nyelvű eredeti mű címe: Bakom fasaden Copyright © by Margit Sandemo, 1984 All rights reserved Hungarian translation Kovács Ilona, 1995 Hungarian edition ©CESAM HUNGARY, 1995 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-20-9 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 280 Ft

A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat tizennyolcadik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Maszkabál Elisabet Paladinnak mindenről megvan a maga egyéni elképzelése, mindig a saját feje után megy. Anyja hiába szónokol előkelő családról, gazdag férjről, Vemund Tarkon kívül egyetlen férfi sem tudja megdobogtatni a lány szívét. Hanem amikor Vemund háztűznézőbe megy Elisabet szüleihez, nem önmaga, hanem öccse számára kéri meg a kezét…

GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, valójában nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjairól.

Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Senki nem tudja, hol rejtőzik, és azt sem, mi rázza majd fel szendergéséből.

1. fejezet – TUDOD MIT, Elisabet – sóhajtott Tora és egy rizsporos parókát tartott határozott mozdulattal a lánya elé. – Az, hogy itthon paróka nélkül járkálsz, a te dolgod. Az apád nem elég szigorú hozzád és enged a szeszélyeidnek. Hanem most Christianiába megyünk, előkelő társaságba. Ott pedig nem jelenhetsz meg így! Paróka nélkül – púder nélkül! Mint egy vidéki ténsasszony! A Jéghegyek Népe nemzetségéből származó Elisabet Paladin megrázta a fejét. Dióbarna fürtjei gesztenyeszín árnyalatban csillogtak a napsütésben. – Mi a baj a hajammal? Nem szeretem ezeket az undorító parókákat. Hányingert kapok tőlük. Nem vette még észre, anyám, hogyan vakargatják pipiskedve a fejüket ezek a divatbabák? Még a parókájuk is félrecsúszik. Könnyen tetvet kap az ember ettől a zárt ocsmányságtól! Tora asszony megadóan nézett tizenkilenc éves, önfejű lányára. – Hát jó, akkor viseld a hajad paróka nélkül. Elég dús ahhoz, hogy felfésülhessük. Sörensen asszony eljöhetne szép magasra feltűzni. Kis kontyocskákat csinálhatna. Virágokat, madártollat meg miegyebet is tűzhetne bele. Aztán bepúderezzük az egészet szép fehérre. Nagyon jól fog mutatni. – Nem! – kiáltotta Elisabet. – Mondtam már, hogy hallani sem akarok a púderről! – Ostoba beszéd!

Az anyja rárázta Elisabetre a púderpamacsot. A lány szinte eltűnt a hatalmas fehér felhőben. Elisabet köhögve kapkodott levegő után. – Ne tettesd magad megint! – mondta az anyja, de látta, hogy leánya szeme bevörösödik és megtelik könnyel. A fulladozás most az egyszer igazinak tűnt. Megijedt. Sietve leporolta róla a púdert, vizet hozott, s közben úgy érezte, szétrobban az idegességtől. Elisabetnek úgy eldugult az orra, hogy jó ideig megszólalni sem tudott. Az anyja kihasználta az alkalmat és alapos előadást tartott arról, milyen reménytelen esetnek tartja férjét és leányát. – Az apád még mindig nem jött haza, pedig négy órakor már el kell mennünk! Jaj, mihez kezdjek veletek? Lent a folyónál ellenőrzi a faúsztatást azzal a rettenetes Vemund Tarkkal. Soha nem gondoltok nemesi származásotokra? A Paladin-család ősei őrgrófok voltak, te pedig szabadon hordod a hajad, és apád a faúsztatásnál segédkezik! Ezt igazán nem kellene. Néha úgy szégyenkezem miattatok, hogy majd beleőrülök! Tora asszony tisztes polgári családból származott, s amikor férjhez ment egy Paladinhoz, úgy gondolta, jó partit csinált. Ő volt az egyetlen, aki még emlegette az őrgrófi címet. Azt akarta, hogy Ulf őrizze meg, de a férfi ellene volt, miután minden nemesi rangot megszüntettek Norvégiában. Tora serény és dolgos háziasszony lévén ügyesen rendben tartotta Elistrandot. Kedves és jószívű volt a maga módján, s nagy tiszteletnek örvendett a faluban. Ennek ellenére Ulf és Elisabet úgy gondolta, hogy néha nagyon fárasztó tud lenni.

Így például lázasan buzgólkodott azon, hogy az idén, 1770-ben már huszadik születésnapját ünneplő leányát minél hamarabb férjhez adja. Méghozzá előnyösen. Ezért tulajdonított nagy jelentőséget ennek a christianiai utazásnak, melynek során a város előkelőségeivel találkozhatnak majd. Elisabet végre meg tudott szólalni: – Gi az a Vebudd Dagg? – Tessék? A lány kifújta az orrát. – Ki az a Vemund Tark? – Egy barbár alak, ha engem kérdezel. A Tark családnak mindenesetre csodálatos birtoka van Christiania környékén, távol a nyüzsgő városi élettől, szépen gondozott parkkal. Elbűvölő emberek! Ha olyan otthonom lehetne, mint nekik, egy percig sem laknék máshol. Hanem a legidősebb fiuk, Vemund, mindenáron egyszerű kis házban akar élni a birtokhoz tartozó erdő mélyén. – Tark-család? Nem nekik vannak azok a hatalmas erdeik? – Ijesztően nagy a vagyonuk. Erdők, fűrészmalmok, fakereskedés, és még mit tudom én mi. Mi is követhettük volna a példájukat, és most szörnyen gazdagok lehetnénk, ha dédanyád, Liv ostobaságában nem adja el a fakereskedést, amit első férjétől örökölt. A Jéghegyek Népe soha nem értett az üzlethez. Nézz csak az apádra! Neki elég Elistrand. Már rég megkaphattuk volna Graastensholmot és a Hársfaligetet is, ha nem vélekedne úgy, hogy ezek a birtokok valami távoli svéd rokonokat illetnek, akik soha még csak fel

sem bukkannak errefelé! Vágyakozva bámult ki az ablakon a jelentősen nagyobb Graastensholm felé. – De Ingrid néném még mindig ott lakik – ellenkezett Elisabet, miközben sikerült a gyűlöletes parókát visszadugnia a faládába. – A vén boszorkány – dünnyögte Tora szórakozottan. A kijelentés annyira helytálló volt, hogy még Elisabet sem tudott ellentmondani neki. – Fia, Daniel bácsi azt fontolgatja, hogy itt telepszik le a családjával, ha majd visszavonul a hivatali élettől. – Soha nem fog idejönni, túl jól megy neki ahhoz Svédországban – jelentette ki az anyja szilárd meggyőződéssel. – Graastensholm teljesen üresen marad, ha Ingrid eltávozik az élők sorából. Már ha ez egyáltalán bekövetkezik valaha. Ő is olyan hosszú életű lesz, mint Ulf nagyapja, Ulvhedin. Elisabet szorongva nézett Graastensholm felé. Úgy érezte, máris hallja a szél süvítését az üres ablaknyílásokban és az omladozó tornyokban. Ennek nem szabad megtörténnie! Az is elég csapás, hogy a Hársfaligetet idegeneknek adták bérbe. – Daniel bácsi ide fog költözni. Vagy ha ő nem is, akkor a gyermekei. Tora egyre csak zsémbelt. – A Jéghegyek Népének nemzetsége mindig a fellegekben járt! Még szerencse, hogy te nem lettél olyan, mint Ingrid vagy Ulvhedin! – Átokkal sújtott? – mosolyodott el Elisabet. – Mulatságos lenne!

– Beszélsz zöldeket! No de hál' Isten az utóbbi időben nem volt példa erre a szörnyűségre. Sem apád nemzedékében, sem a tiédben nem jött világra átokverte leszármazott. – Anyám megfeledkezik arról, hogy bizony született egy, még apám generációjában. Marnak hívták. Igaz, mi soha nem láttuk. A kis Shira pedig kiválasztott volt. – Ezt nem hiszem el – jelentette ki Tora határozottan. – Szibéria, sámánok és szellemek meg tudom is én mi! – Jó, jó, de Shira egyszer már járt itt, amikor apa még kisfiú volt – ellenkezett Elisabet. – Shira féltestvére, Örjan pedig később elment Szibériába, és találkozott Shirával és Marral is. Elisabet arca hirtelen gondterheltté vált. – Hanem, anyámnak abban igaza van, hogy az én nemzedékemben nincs átokkal sújtott leszármazott. Én sem, Örjan fia sem, Daniel két gyermeke sem az. Senki! Apa és Ingrid néném úgy gondolja, ez Shira érdeme. Azzal, hogy rábukkant a tisztavizű forrásra, megszűnt a nemzetségre nehezedő átok. – Adja Isten, hogy így legyen – dünnyögte Tora, aki már el is felejtette, hogy kétségbe vonta a Shira varázslatos vándorlásáról szóló zavaros történetet. Bár gyakran siránkozott övéi miatt, amiért azok a Jéghegyek Népe leszármazottai voltak, mégis istenítette Ulfot és Elisabetet. Csak nehezére esett kimutatnia, mivel őt más anyagból gyúrták és másként nevelték. Tora gondolatait állandó aggodalom és bűntudat

hatotta át. A Jéghegyek Népét azzal vádolta, hogy a fellegekben járnak. Ugyanakkor örök félelemben élt, nehogy megtudják, hogy otthon őrgrófnénak hívatta magát. Ha itt tudomására jutna valakinek, belepusztulna a szégyenbe. Elisabet összerezzent. – Odanézzen, anyám! Ott szalad öreg szolgálónk a folyó felől! Tora azonnal feltépte az ablakot. – Mi történt, Nils? A paraszt megállt, csaknem összecsuklott a kimerültségtől. Eltartott egy ideig, amíg fáradt hangon oda tudta kiáltani: – A fiam beleesett a vízbe. Sikerült kihalászni, de csúnyán megütötte magát. Az uraság arra kért, mondjam meg, jöjjenek le a folyóhoz a gyógyfüvekkel. – Máris megyek – felelte Elisabet. – Fogd be a szekeret és gyere utánam, hogy haza tudjuk hozni! Én előrelovagolok a gyógyszerekkel. – A női nyerget tedd a lóra, Elisabet – figyelmeztette az anyja. – És takard el a kócos hajadat. Férfiak vannak odalent. Durva, faragatlan faúsztatók! – Fütyülök rá! – kiáltott a lánya már félútról. – Emberéletről van szó. A Jéghegyek Népének legnagyobb, legendás gyógyszerkészletét Ingrid őrizte Graastensholmon. De Elistrandon is volt egy kis gyűjtemény, ezt vitte magával Elisabet. A szolga már el is tűnt az istállóban, a lány pedig követte. Egy pillanat múlva Tora látta, amint kilovagol az istállóból.

Újra kinyitotta az ablakot. – Elisabet! – kiáltotta megbotránkozva – Ne terpeszben ülj! És nyereg nélkül! Elisabet! Elisab… Hangja lemondóan elcsuklott. Lánya már messze járt. – A társaság – siránkozott Tora magában. – Végre lehetőségünk lett volna férjhez adni egy rendes hivatalnokhoz! Sőt, esetleg egy paphoz! Ilyen szerencsét elszalasztani egy nyomorult faúsztató miatt! Ó, hogy az a bánatos! Micsoda méreg! ELISABET APJA, Ulf Paladin, Jon fia, Ulvhedin unokája nyugodt, nagy termetű, erős férfi volt. Kérges tenyere dolgos természetéről árulkodott. Széles, barátságos arccal tekintett az emberekre. Egész nap a folyónál segédkezett a faúsztatásban. Vele tartott Vemund Tark is, aki a fát vette tőle. Vemund szívesebben dolgozott a szabad levegőn, mint hogy a városban üljön egy irodában és pénzt számlálgasson. A folyón a férfiak makrancos farönkökkel küszködtek. Graastensholm község folyója nem volt nagy, de szerepét betöltötte, hiszen megélhetést adott az embereknek a halászat, a fakitermelés és a fűrészmalom révén. A faúsztatók a csillogó, fröcskölő víz fátyolán át kiáltoztak egymásnak. Beszédjüket cifra káromkodásokkal tűzdelték tele, de értették a dolgukat – legalábbis a többség… – Nils fia, az a csirkefogó nagyon vakmerő – szólalt meg Ulf. – Még a végén valami szerencsétlenség történik.

Vemund bólintott. Nemes arcélű, pompás alkatú fiatalember volt, gyors, kicsit türelmetlen mozdulatokkal. A szemében valami rejtett érzés, sebzettség és sebezhetőség tükröződött. Szája erőteljes és érzéki, sötétszőke haja dús és göndör. A bőrén látszott, hogy életét kint a természetben tölti. A nap, az eső, a viszontagságos időjárás rajta hagyta a nyomát. Egy sziklán ültek és a faúsztatást figyelték. Átázott ruháikat és csizmáikat szárították a napon, mivel ők is kivették részüket a munkából. Ulf barátságos hangon megszólalt: – Alaposan meglepődtem, amikor tegnap üdvözölhettem a fivéredet. Egyáltalán nem hasonlít rád. – Nem – mondta Vemund Tark elgondolkozva. – Az öcsém nehéz helyzetben van. Így élni, ahogyan én, nem akar, viszont nem az övé sem a fakereskedés, sem a birtok. Minden az én nevemen van, a törvény értelmében, mely a legidősebb fiút teszi kizárólagos örökössé. Felajánlottam, hogy vegye át, vagy legalább osztozzunk meg rajta, de hallani sem akar róla. Nem kell alamizsna, köszönöm! Olyan büszke az Öcsi. Ostobán büszke! Ulf gondterhelt pillantást küldött Vemund Tark felé. – Persze, persze, de azért neked is megvannak az elveid. Hiszen nem akarsz otthon, Lekenesben lakni. – Ez teljesen más dolog – felelte Vemund kurtán. – Nem illek bele a szalonok világába. – Szerintem tökéletesen beleillesz – szólt Ulf, rápillantva társa arisztokratikus arcélére. – Persze más ruhában és rizsporos parókában. A testvéredet csak

Öcsinek hívják? – Nem, Arnold névre keresztelték, de az apánkat is így hívják. Ezért nevezik állandóan Öcsinek. Azt mindenki elfelejtette, őt is beleértve, hogy van tisztességes neve is. Ulf elmosolyodott. – No, nem éppen kisnövésű. Szép férfi! – Igen, a lányoknak biztosan tetszik. De huszonhárom éves, két évvel fiatalabb, mint én, és még semmire sem vitte az életben. Csak otthon téblábol a szüleinél. Gyakran gondolok arra, hogy ha beházasodna egy gazdaságba vagy üzletbe, és végre felelősséget kellene vállalnia valamiért… A képességei megvannak hozzá, de mostanában olyan erőtlen. Ne, ne nyúljatok azokhoz a rönkökhöz! – kiáltotta a folyó felé. – Különben az egész össze fog keveredni. Az úsztatók megfogadták a tanácsot, és a másik oldalról veselkedtek neki. – Nekünk is hasonló problémánk van otthon – mosolygott Ulf. – Az egyetlen leányunkat semmiképpen nem szabad összeházasítani egy gazdaság vagy birtok örökösével, mert akkor teljes lesz a zűrzavar! Át kell vennie otthonunk, Elistrand vezetését, és ha minden igaz, még két birtokát itt a községben. – Graastensholmét is? – kérdezte Vemund bizalmasan. Ulf bólintott. – A megoldás ezért az, ha egy derék parasztfiúval házasítjuk össze, nem pedig egy nemes ifjúval. – Igen, értem. Sok ilyen legény van. Fiatalabb fivérek… Néha azt kívánom, bárcsak én is köztük len-

nék. Saját maguk választhatnak hivatást, megtervezhetik az életüket. Keményen dolgoznak, hogy legyen belőlük valaki. Nem úgy, mint én, akit kész helyzet elé állítottak. Át kell vennem egy birtokot, amit tulajdonképpen nem is akarok. Ulf Paladin megértette, miért él Vemund Tark inkább kint a vadonban és dolgozik a puszta kezével. Úgy érzi, hogy valamit alkot… – De hisz nincs szebb birtok Lekenesnél – vetette közbe. – És ilyen örökség… – Nem örökség – szakította félbe Vemund. – Tizenöt évvel ezelőtt vásárolták. – A szüleid? Vagy úgy! Észrevettem, hogy kicsit idegen akcentussal beszéled a nyelvünket. Honnan származtok? Vemund Tark felpattant. – Odanézz! – kiáltotta. – Jaj istenem! – Nils fia az, Edvin – mondta Ulf, és ő is talpra ugrott. – Gyerünk! A folyópartra rohantak. Vemund habozás nélkül a hideg vízbe vetette magát. A fiatal Edvin, aki a rönkök közé szorult esés közben, társai segítségével kiszabadult. Eszméletét vesztette, és elsodorta az áramlás. Már látótávolságon kívül került. Az öreg Nils hangosan siránkozott. – Nyugodj meg, Nils. Tarknak sikerült elkapnia – mondta Ulf Paladin. – De csak úgy ömlik belőle a vér! A víz mindenhol piroslik körülötte! – Minden rendben lesz. Szaladj haza hozzánk, és hozd el a gyógyszerkészletet! A feleségem majd segít.

– De ha közben már… – Nem halt meg, nézd csak, karjával a megmentője felé kapott. A víz életre keltette. Siess, ott mennek már a többiek, és segítenek partra húzni. Az öreg elment. Szaporázta a lépteit, amennyire csak bírta. Az emberek csuromvizesen kerültek a partra egy kicsit lejjebb. Mindenki a szerencsétlenhez rohant. A farakomány ott állt, ahol hagyták. Az ifjú Edvin, aki nagy dicsekvő hírében állott és azt bizonygatta, hogy legalább olyan jó úsztató, mint a tapasztalt férfiak, most meglehetősen nyomorultul nézett ki. Combja mély sebből vérzett, egyik karja láthatólag eltört. – Az apád hoz gyógyszereket – magyarázta neki Ulf. – Addig meg kell próbálnunk elállítani a vérzést. Minek hősködtél, Edvin? Megmondtam, hogy ez nem kezdőknek való játék. – Meghalok! – nyögte erőtlenül a fiú. – Meghalok! – Dehogy halsz meg. Csak egy kicsit fájni fog még egy darabig. Szerencsére meleg volt az idő, így az emberek a napon szárítkoztak, amíg ők a sebesültön próbáltak segíteni. Nem volt könnyű, mert mindvégig ordított. Rosszul tűrte, amikor hozzáértek. Vemund Tark felnézett. – No végre, ott jön egy szolgálólány lóháton. Úgy vágtat, mintha maga a Sátán lenne a sarkában. Ulf az út felé nézett. – Nem szolgáló, hanem a lányom – mondta szárazon.

Vemund szeme kikerekedett a viharosan közeledő jelenség láttán. Elisabet dús haja sörényként lobogott. Terpeszben ülte meg a lovat. Combja kivillant repkedő szoknyája alól. Ilyen lenne egy nemeskisasszony? – Ne haragudj – dünnyögte. – Rosszul láttam. Ulf alig észrevehetően elmosolyodott. – Elisabet mindig a saját feje után megy. Ezzel a kétségbeesésbe sodorja az anyját. De becsületes és megbízható leány. – Lovagolni mindenesetre tud, annyi szent – dünynyögte Vemund a foga között. – Ráadásul nyereg és gyeplő nélkül! Közelebb érve Elisabet elegáns mozdulattal leugrott a ló hátáról, és az utolsó métereket futva tette meg. Letérdelt a holtsápadt Edvin mellé és végigtekintett a sebein. – Úgy gondoljuk, eltörte a karját is – magyarázta Ulf. Elisabet megtapogatta. – Nem, csak a válla ugrott ki. Egy pillanat… Tartsd csak egy kicsit apa! Egy rántással visszaigazította a fiú vállát a helyére. Edvin vadul felordított, aztán elájult. „Te jó ég!” álmélkodott magában Vemund Tark. Ilyen tetterőt asszonynál még soha nem tapasztalt. – Bizonyára sokat tud kegyed – szólt erőtlenül Elisabethez. A lány még csak egy pillantást sem vetett rá, úgy válaszolt: – A dédapám, Ulvhedin tanított meg rá. És később Ingrid néném. Én leszek az örököse a Jéghegyek Népe

értékes gyógyító készletének, ha ő már nem él. Mivel a családunkban utánuk nincs egyetlen átokkal sújtott vagy kiválasztott sem. Vemund kérdőn nézett Ulfre, de annak nem volt ideje, hogy megmagyarázza. – Tegyék szabaddá az alsótestét! – parancsolta Elisabet. A férfiak csoportján megbotránkozó morgás futott végig, egyikük sem engedelmeskedett. – Talán nem illik, hogy egy hölgy – kezdte Vemund Tark. – Jaj, ez az ostobaság! – sziszegte Elisabet türelmetlenül. – A fiú élete fontosabb, vagy az én becsületem? A becsületemen úgysem eshet szégyenfolt, azt garantálom. – Elisabet sokkal kínosabb dolgokat is átélt már – szólalt meg Ulf mintegy bocsánatkérőn, miközben lehúzta Edvin nadrágját. – Nagy álma, hogy orvos legyen, persze nem teljesülhet. Részben mert nő, részben pedig mert a birtok irányítását kell átvennie egy napon. De amíg ez az idő eljön, addig csak dologtalanul cselleng és unatkozik. Így van, Elisabet? – Az a vágyam, hogy valami értelmes munkát találjak magamnak – jelentette ki a lány fel sem nézve, miközben a sebet tisztította. – Otthon a majorban egyedüli leányként, ilyen dolgos szülőkkel és annyi szolgálóval körülvéve nyomasztóan haszontalannak érzem magam. Itt szorítsd! – szólt rá Vemundre, akinek csak a kezét látta. – Csípd össze a seb széleit! A férfi szó nélkül engedelmeskedett. Elisabet kicsit közelebbről is szemügyre vette

ezeket a kezeket. Sokat elárultak. Nagy, erős, érdes kezek, magukon viselve a nap és a rossz idő nyomait, de karcsúak és izmosak, érzékeny ujjakkal. Végre időt szakított arra, hogy szemügyre vegye a kezek tulajdonosát. Nem hétköznapi faúsztatóval vagy cseléddel áll szemben, ezt rögtön észrevette. Mélykék szempár nézett kutatóan az övébe, műveltségről és értelemről tanúskodva. Hihetetlenül vonzó szája volt. Elisabetet teljesen elbűvölték a tiszta, férfias, határozottan nemes vonások. Ez a férfi nem lehet más, csakis az anyja emlegette hírhedt Vemund Tark. De mi rejtőzik ebben a tekintetben? Ijesztő mélységekről árulkodik. Hogyan lehetséges, hogy ennyi keserűség tükröződjék egy ilyen fiatal arcon? Elisabet Paladin nem volt sem átokkal sújtott, sem kiválasztott. Teljesen hétköznapi lánynak számított – bár az minden kétséget kizáróan látszott rajta, hogy a Jéghegyek Népének sarja. Jellemében leginkább Ceciliára és Villemora ütött, vagy talán a fiatal Ingridre. Elisabet azonban meglepően szemérmes volt, ami a többiekre nem igazán állt. Vemund Tark hosszas pillantására zavarában elpirult, és el kellett fordítania a tekintetét. Önkéntelenül felkapta Edvin nadrágját és ideiglenesen betakarta vele a férfi legnemesebb testrészét. – Be kell varrnom a sebet – dünnyögte. – Ameddig még nem tér magához. Egy mai orvos valószínűleg elsírná magát, ha végignézi Elisabet kezdetleges sebészeti beavatkozását – nem utolsósorban a hiányos higiénia miatt. De a körü-

lötte álló férfiak rendkívül elégedettek voltak. Mármint akiknek nem támadt sürgős dolguk, amikor a lány beleszúrta a tűt a férfi bőrébe. Vemund egy szót sem szólt; annál beszédesebb volt Ulfra vetett pillantása. Edvin közben felébredt a tűszúrásoktól, s három embernek kellett lefognia, amíg Elisabet elkészült. Az öreg Nils sírt, és arra kérte Istent, bocsássa meg, hogy teremtményét foldozgatják. Úgy vélte, a „kisasszon” szörnyen durva és kíméletlen. Végül a lány felemelkedett és alaposan letisztította a szoknyáját. A nyöszörgő Edvint felrakták apja szekerére. Elisabet biccentett és bizonytalanul elmosolyodott, s búcsút intett a többieknek. Nem ülte meg újra nyereg nélkül a lovat, hanem felmászott Edvin mellé a szekérre. Vemund gyorsan ott termett, hogy beemelje a lányt. Elisabet nem állta a tekintetét. A férfi közelsége még az ő szabad szellemének is sok volt. A szekér elindult, nyomában a lovas nélkül marad paripával. Ulf döbbenten állt az úton. Máskor oly talpraesett és merész lányát teljesen új oldaláról ismerte meg. Vemund Tark lépett mellé. – Benézek hozzátok egy kicsit, ha elvégeztük a munkát, persze, csak ha nincs ellenedre. – Már hogy lenne – felelte Ulf elgondolkodva. SZOKÁSÁHOZ HÍVEN Ulf egyenesen a második emeletre ment, amikor hazaért. Bekopogott az ajtón, rögtön be is tessékelték. A szobában nagyapja, Ulvhedin ült egyenes háttal

a széken és kifelé bámult az ablakon. Ulf szülei, Jon és Bronja már meghaltak. Apai nagyanyja, Elisa is, de Ulvhedin még élt. Kilencvenhat éves volt, és nem nézett ki különösebben roskatagnak. – Hogy ment a faúsztatás? – kérdezte az öreg. Mindig tudta, mi történik körülötte. – Végül sikerült mindent elrendezni – sóhajtott Ulf elégedetten a jól végzett munka után. – Miféle baleset történt? Ulf egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy nagyapja erről is tud. – Nils fiát, Edvint érte baleset. Elisabet nagyon ügyesen viselkedett. Leült a lócára, meggyújtotta hosszú pipáját és belekezdett a történtek mesélésébe. – Hát igen, derék lány – mondta végül elismerően Ulvhedin. Ulf elhallgatta észrevételeit az új, gyöngéd, nőies Elisabetről. Csak ennyit mondott: Keverednek benne egy hétköznapi lány és az átokverte leszármazottak jó tulajdonságai. – Ez igaz. Boldog vagyok, hogy Elisám után neveztétek el. Unokája mélyet lélegzett és felállt. – Mindenesetre valamennyien nagyon örülünk, hogy a kis Shirának sikerült szerteoszlatni a rémálmot, mely oly régóta üldözte nemzetségünket. Jó tudni, hogy nem születik majd átokkal sújtott gyermek a jövőben, és hogy az utánam következő generációban sem született. Ulvhedin kinézett az ablakon.

– Sárkányivadék – mondta lassan. – Mit mondott nagyapám? Ulvhedin unokája felé fordította csúnya, de szeretetreméltó arcát. – Daniel apja, Dan, aki igen bölcs ember volt, egyszer mesélt nekem egy görög mondai hősről. Ez a hős megölt egy sárkányt, majd elvetette a fogait… – Igen, emlékszem! A sárkány fogaiból aztán felfegyverzett harcosok nőttek ki a földből, ugye? – Pontosan! Így van a Jéghegyek Népén ülő átokkal is. Semmisítsd meg az átkot – új átokverte nemzedék születik majd. – Vagyis úgy véli, hogy Shira hőstette kevés volt? Az öreg nem válaszolt. – No és Elisabet… – Semmi baj Elisabettel. Ulf összehúzta szemöldökét. – Örjannak van egy fia, a fiatal Arv. Rettentő büszkék rá ott lent Skaanéban. Szokatlanul kedves, kékszemű fiú. Danielnek egy fia van, Sölve, és egy lánya, Ingela. Hisz láttuk őket mindketten! Barna szeműek, feltűnően jókedélyűek. Nyoma sem látszik rajtuk semmiféle végzetes átoknak. – Ez így van. Semmi kivetnivalót nem találunk négyükben. És mégis, Ulf… A sárkány fogai el vannak vetve! Ulf hosszasan, fürkésző tekintettel nézte nagyapját. Aztán mély levegőt vett és kiment a szobából. Aggódott Ulvhedinért. Az öregnek sokkal jobb és szabadabb élete lenne Graastensholmon Ingridnél. De erről Tora hallani sem akart. Kötelességének tartotta,

hogy gondját viselje férje nagyapjának. Jól néznénk ki, ha nem tenné, mit szólnának a szomszédok? Tora zsarnokoskodott az öreg felett, beleszólt mindenbe azzal, hogy „ezt én jobban tudom”. Ugyanakkor keserűen panaszkodott, milyen súlyos kereszt számára az öreg. Így hát nem csoda, hogy az életerős Ulvhedin leginkább a szobájában tartózkodott, ahol nem volt útjában senkinek. VEMUND TARK alkonyatkor érkezett meg félig vizes ruhában, úgy, ahogy a folyónál dolgozott. Udvariasan köszöntötte a hölgyeket. Tora nem látszott túl lelkesnek. Bár a Tark család elbűvölő volt, de a faragatlan Vemundöt nem lehetett velük egy napon említeni. Elisabet leplezett csodálattal bámulta. Az ő esete volt: művelt, jóképű – és a vadon illata lengte körül. Erősen tanakodtak, mi járatban van. Ezt hamarosan kertelés nélkül el is mondta. – Paladin asszony… kedves Ulf! Egy hete keresek egy asszonyt, aki meg tudná oldani a gondjaimat. Egyik… nőrokonom állandó ápolásra szorul. Nem lehet magára hagyni. Nemrég meghalt az az asszony, aki eddig vigyázott rá. Nem tudom, mitévő legyek. A fiatal Elisabet kisasszony értelmesebb munkát szeretne annál, mint hogy tétlenül ténferegjen itthon a majorban. Ezenkívül szokatlanul jártas a gyógyítás tudományában. Ami a másik dolgot illeti… Elisabet visszafojtotta a lélegzetét. Hova a csudába akar kilyukadni?

Vemund Tark folytatta. – Magad mondtad, Ulf, hogy a lányodat fiatalabb fivérhez akarjátok hozzáadni. Valakihez, aki nem örököl házat, családi vagyont, így a lány oldalán tud segédkezni itt a birtokon. Ha a lányod elvállalja ezt a munkát a rokonom mellett, amíg találok más segítséget, lesz ideje arra, hogy megismerje jövendőbelijét, és talán meg is szeresse. Úgy tűnik, Elisabet kisaszszony olyan erős és önálló fiatal leány, aki ura a szokatlan helyzeteknek. Nagy lélegzetet vett és ezzel fejezte be: – Paladin asszonyság, Ulf barátom… Ezennel bátorkodom megkérni leányuk, Elisabet kezét – az öcsém számára.

2. fejezet SŰRŰ NÉMASÁG ereszkedett a szobára Vemund Tark meghökkentő bejelentése után. A kívülről beszűrődő hangok törték meg a csendet. A cselédlányok kacéran és bizony nem mindig illendően válaszolgattak a szolgálófiúknak, akik épp kifelé tartottak az istállóból. Egy borjú panaszos bőgése hallatszott, aztán a szekér kerekének csikorgása, amint egyre távolodott az úton. Elisabet tudta, hogy nincs joga tiltakozni. Részben sértette volna az ajánlatot tevő felet, részben pedig a szokáshoz híven mindig a szülők döntötték el, kihez adják leányukat. Korábban is voltak kérői, de az anyja

mindegyiket visszautasította, mert nem látszottak elég komolynak. – Hát nem mondom – szólalt meg végre Ulf alig hallhatóan. Tora asszony egész délután mérgelődött, hogy nem érnek oda idejében a társaság estélyére Christianiába. Hallani sem akart férje javaslatáról, hogy másnap reggel is elutazhatnának. Nem akart lemaradni semmiről. Játszani akarta a sértődöttet, éreztetni akarta; hogy elhanyagolják. Most azonban egyszerre elfelejtette egész Christianiát. Csillogó tekintettel fordult lánya felé. – Elisabet! – suttogta. – Gondolkodj! Bejutnál a Tark családba! A főhivatalnoki réteg leggazd… legelőkelőbbjei közé! Elisabet ekkor már nem bírta tovább a hallgatást. Vemund felé fordult és hűvösen megkérdezte: – Mit szól mindehhez a fivére? – Az öcsém? Azt hiszem, nagyon meg lesz elégedve a döntésemmel. Éppen ilyen asszonyra van szüksége. Ő pedig nagy segítség lehet magának a jövőben. Nem utolsósorban anyagilag. Úgy értem, a gazdaságokat nagy adók terhelik mostanság. És semmi kivetnivalót nem találhat jövendőbeli felesége külsején sem, az egyszer biztos. – Köszönöm – szólt Elisabet meglehetősen szárazon. – Azt mondta, lesz elég időm arra, hogy megismerjem és megszeressem. Nagyon előrelátó. De akkor neki is időre van szüksége, hogy alaposan megismerjen. Mert azért az véleménye is számít egy kicsit, nemdebár?

– Elisabet! Vigyázz, milyen hangot ütsz meg! – figyelmeztette az édesanyja. – Érthető, hogy ilyesmi jár a fejében – felelte Vemund Tark nyugodtan. Nem lehetett nem észrevenni a sértett felhangot Elisabet szavaiban. – Bevallom, hogy szívesen elvállalom nőrokona ápolását. Hasznos és méltó elfoglaltságnak tűnik egy semmirevaló, elkényeztetett leány számára. Az igazság az, hogy itt a majorban is van egy kilencvenhat éves rokonunk, de Ulvhedin dédapám remekül tartja magát. Hanem más alkuba nem megyek bele! Javasolom majd szüleimnek, engedélyezzék, hogy felelősséget vállaljak rokonáért. Aztán majd eldönti az idő, hogyan alakulnak a dolgok. Ha kölcsönös rokonszenv támad öccse és én közöttem, akkor visszatérhetünk az ajánlatára. Addig viszont nem mondunk rá sem igent, sem nemet. – Elisabet! – fakadt ki anyja döbbenten. – Egy fiatal lány nem szabhat feltételeket! Pukedliznod kellene, köszönetet mondanod és elfogadnod az ajánlatot! Közben Ulfnek sikerült magához térnie. – Elisabet javaslatát felettébb józannak találom. Te mit szólsz hozzá, Vemund? A fiatalember bólintott. – Jó megoldásnak tűnik. Érdekházasságot terveztem, ahogy az már szokás. De nem számoltam azzal, hogy Elisabet kisasszony túl erős egyéniség ahhoz, hogysem elviselhetné, ha ide-oda tologatják, mint egy sakkfigurát. Mosolya derűs iróniát sugárzott, hanem aztán ko-

molyra fogta a szót: – Megérthetik, hogy rokonom ápolását nem bízhatom akárkire. Nagyon körültekintően kell megválasztanom az erre alkalmas személyt. Tapintatosságot, intelligenciát, megértést, titoktartást és nem utolsósorban betegápolásban való jártasságot igényel ez a feladat. Az asszony, aki néhány éve gondozta, nem volt különösebben alkalmas a feladatra, de nem találtam nála jobbat. Az a nő sem különb, aki most vigyáz rá. Elisabet kisasszony, soha nem sérteném meg azzal, hogy olyan egyszerű munkát ajánljak Önnek, amit bármely bába vagy dajka el tudna látni. Épp ellenkezőleg, ez nagyon nehéz munka. – Így akár bóknak is vehetem? – Ahogy mondja! – Akkor annak veszem. – Elisabet, meg vagyok döbbenve a viselkedéseden – szólalt meg Tora asszony. – Tényleg azt hittem, nagyobb alázatra neveltelek. Menj a szobádba, de azonnal! Elisabet erkölcsi támaszt keresett az apjánál, de az nem akart ellenkezni idegen jelenlétében a feleségével. Különben is meg volt zavarodva és aggódott, hogy egyetlen gyermeke el találja hagyni a szülői házat. Elisabet rögtön talált kifogást, hogy ne kelljen a szobájába mennie. – Megígértem Ingrid nénémnek, hogy amint lehet, meglátogatom. Nem szeghetem meg az ígéretemet! – Nem, persze, hogy nem – bosszankodott Tora. – De tudod, hogy nem szeretem, ha meglátogatod! Túl

sok olyasmit tudhatsz meg tőle, amit nem szabadna megtanulnod. Vemund Tark csodálkozó képet vágott. Ulf szabadkozva elmosolyodott. – Ingrid nénénket öreg boszorkánynak nevezik. – Az is! – vágta rá Tora hevesen. – Különben mit gondolsz, miért vetélt el egyszerre két tehenünk? – Ragályos vetélés tört ki – dünnyögte Ulf, de nyilván számtalan alkalommal felmerült már közöttük ez a vitatéma, így nem akart veszekedni. – Búcsúzz el és mondj köszönetet Tark úrnak, Elisabet! – szólt rá Tora, mintha egy nyolcévessel beszélne. – Köszönd meg nagylelkű ajánlatát! Most elmehetsz, majd távollétedben megvitatjuk a jövődet. Elisabet engedelmesen Vemundhöz lépett, és kezet nyújtott neki. – Köszönöm – mormolta, és jólnevelten pukedlizett egyet. Kínos szégyenlőssége, mely a legrosszabb pillanatokban tört rá, most is megakadályozta, hogy hosszasan a férfira nézzen. Ám egyetlen pillantás is elég volt ahhoz, hogy észrevegye a lebilincselő arcban rejlő titokzatos kifejezést. Aztán kifutott a szobából. INGRID ÉLÉNKEN FIGYELTE a fiatal Elisabetet, miközben a lány egy szuszra mindent elmesélt. Ingrid hetvenkét éves volt, saját magát is boszorkánynak tartotta. Az is volt – de nem ám akármilyen! Nem a mesékből jól ismert nagyorrú, görbehátú és hunyorgó boszorkány. Ingrid még mindig szép volt. Biztosan képes lett volna még elbűvölni egy belevaló

férfit. Hanem ősz haja alól kivillanó tüzes, sárga szemétől és különös mosolyától végigfutott a hideg az ember a hátán. Azt suttogták, hogy különös dolgok történnek Graastensholmon! Persze ez csak az utóbbi időben volt így. Ingrid hosszantartó házassága példás volt. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Ingrid a lánytól. – El akarod hagyni az otthonodat egy ismeretlen élet reményében? – Persze, hogy ezt akarom, Ingrid néném – válaszolta Elisabet hevesen. – Azt hiszed… – Ne hívj nénémnek – fintorgott a másik. – Olyan öregasszonyos szó, ha ezt mondod nekem, ősöregnek érzem magam! Ezenkívül már nagylány vagy, tudod? Elisabet elhúzta a száját. – Azt hiszed, kellemes érzés otthon ülni tétlenül? Anyám állandóan szid, hogy lustálkodom, de amint megpróbálok valamit csinálni, rögtön ott terem és kioktat: egy uradalmon nevelkedett kisasszony nem csinálhat akármit. Uradalom! Te is azt gondolod, hogy Elistrand uradalom? – Ahogy ismerlek, nem abban segítesz, amiben kellene – mondta Ingrid nevetve. – De megértem az érzéseidet. Mégsem vagyok biztos benne, hogy helyesen cselekszel. Olyan könnyű rosszul dönteni, tudod? Elisabet egy pillanatig fürkészve nézett rá. Aztán hirtelen megkérdezte: – Ingrid, nem jósolnál nekem? – Jósolni, én? De hisz nem tudok jósolni! – Biztos vagyok benne, hogy tudsz.

Ingrid tekintete elsötétült. – Nem mindig akarom látni, mi lesz a jövőben. Látni tehát képes vagy – gondolta Elisabet, de nem akart erősködni. Ehelyett inkább másról kezdett beszélni. – Van valami, ami nyomja a szívemet. Dédnagyapám, Ulvhedin naphosszat csak unatkozik. Nem költözhetne ide hozzád? Legalább egy kicsit. Jól bírja magát, és… – Drága Elisabet, semmit sem kívánok jobban, mint ezt. Már számtalanszor megbeszéltük. De édesanyád, tudod… – Ó igen, az anyám – sóhajtott a lány. Egymásra néztek és kitört belőlük a nevetés. Ingrid megfogta Elisabet kezét. – Az anyád remek teremtés, nagyon szeretjük mindannyian. Gondolj csak arra, mit csinált Elistrandból! Mintagazdaságot! Ám valahogy nem illik bele a Jéghegyek Népe nemzetségébe. – És nem tudnád azt mondani, hogy már nem bírod itt egyedül? Arra biztosan tekintettel lenne. Ingrid elgondolkodott. – Igen, egyedül vagyok. – Igaz is, hol vannak a cselédek és a szolgálók? – Csak annyit tartottam meg, amennyi mindenképpen szükséges. Takarékoskodni kell mindennel. – De hogyan boldogulsz nélkülük? – Nincs szükségem rájuk! Hiszen itt vannak velem az emberkék! Elisabet megborzongott. Hallott egyet s mást arról, mi történik Graastensholmon éjszakánként. Ami-

kor az imént áthaladt a szobán, furcsa érzés fogta el. Mintha egymásba botló árnyakat látott volna. Mintha valakik megpróbáltak volna elrejtőzni, nehogy észrevegyék őket. De elhessegette magától ezt a gondolatot. Csak képzelődés az egész! – Elisabet, én tényleg nagyon boldog házasságban éltem – folytatta Ingrid. – De vigyáznom kellett egész idő alatt, nehogy a férjem megtudja, milyen titokzatos erők birtokában vagyok valójában. Amikor néhány éve meghalt, tiszta szívemből meggyászoltam. De bizonyos tekintetben úgy éreztem, mintha börtönből szabadultam volna. – Újra használni tudtad a varázserődet, igaz? Mert ugye vannak ilyen képességeid? – Persze, de még mennyire! És hogy ne ijesszem meg a legbabonásabb cselédeimet, inkább elküldtem őket – a legkitűnőbb ajánlólevéllel – , csak hármat tartottam meg. Bennük megbízhatok. – És van segítségetek? Úgy értem, éjszaka más lények jönnek hozzátok? Emberkék…? Nem úgy vettem észre, hogy azok az árnyak, amiket láttam, különösebben aprók lettek volna. – Pszt – nevetett Ingrid, miközben a szájára tette az ujját – Ilyesmiről nyíltan nem beszélünk! – Anyám úgy gondolja, hogy gonosz varázslatot űztél a teheneinkkel. Ingrid tekintete elkomorult. – Soha nem élném ki a bosszúmat ártatlan állatokon! Ráadásul nem is vagyok rossz véleménnyel az anyádról, Elisabet. Egyszerűen csak nem értjük egymást.

– Ó, dédnagyapának remek dolga lenne itt! Nálunk nem bontakozhatnak ki a benne rejlő képességek. – Gondold csak el, milyen jól meglennénk mi ketten – lelkendezett Ingrid. – Mit ki nem főznénk együtt! Mi mindent tudnánk véghezvinni! Elisabet, holnap újra beszélek apáddal és anyáddal. Elmondom nekik, hogy félek a magánytól, és megkérem őket, hadd vegyem ide Ulvhedint társaságul. Belemerült kedves emlékeibe. – Jó öreg Ulvhedin! Micsoda dolgokat éltünk át mi fiatal korunkban! – Majd én megpuhítom anyát – ígérte Elisabet. – Elmesélem, milyen nyugtalanul jársz-kelsz fel s alá nagy magányodban. A terv teljesen felvillanyozta Ingridet. – Ugye megteszed, Elisabet! – kérte. – Ne felejtsd el megmondani neki, gondom lesz rá, hogy mindenkinek elmondjam a községben: az én kérésemre mondanak le Ulvhedinről! Így anyád jóhírén nem esik majd csorba. – Ó, milyen boldog lesz dédnagyapa – lelkendezett Elisabet, hogy még a székéről is felpattant. – Meg apa is, mivel látja, mennyire szenved. Szinte sajnálom, hogy épp most megyek el otthonról. Jó lett volna látni, miket főztök ki együtt. Ingrid elkomorodott. – Én is sajnálom, hogy elmész, kislányom. Üdeséget hoztál a családba. Már előre örültem, hogy Sölvének vagy Ingelának lesz társasága, ha valamelyikük végleg ideköltözik, hogy igazgassa Graastensholmot és a Hársfaligetet.

– Tényleg ide akarnak jönni? – csodálkozott magában Elisabet. Vagy csak erről ábrándozik mindenki? – Igen, megértem – szólalt meg kicsit keserűen. – Nélkülem döntötték el, hogy jövendőbeli férjemnek kell ideköltöznie. A Tark Öcsinek. Igaz is, hogy a csudába hívhatnak valakit Öcsinek? – Van akit erre a névre keresztelnek. Nincs ebben semmi furcsa. Hanem az nagyon szép, hogy visszatérsz majd ide. De van valami a te Vemund Tarkodban meg a családjában, ami nem tetszik nekem. Azt hiszem, mégis jósolok neked. Belenézek egy kicsit a jövődbe. – Igen, az jó lesz! – örvendezett Elisabet. – A tenyeremből jósolsz? Vagy kávézaccból, kártyából? – Á, ilyen hókuszpókuszra nincs szükség. – Van kristálygömböd? – Mit kezdjek vele? Hanem jó volna valami holmi Vemund Tarktól. Akkor mindent tisztábban látnék. Elisabet tűnődött. – Nincs semmi ilyesmim. – No, akkor nyújtsd a kezed! Ingrid megfogta a lány kezét – nem azért, hogy a tenyérvonalaiból olvasson, hanem hogy fizikai és szellemi kapcsolatba kerüljenek egymással. De alig érintette meg, máris összerezzent. – Nem, nem lesz ez így jó – dünnyögte. – Tényleg el akarsz menni, Elisabet? – A többiek akarják. És egy kicsit én is kíváncsi vagyok Vemund öccsére. Mit látsz? – Látok? Érzek. Ellenállást. Valami szerencsétlenséget.

– Jaj ne! – Nem szabad hagynod, hogy kihasználjanak. Hatalmas, uralkodó erő van jelen… – Várj csak, hisz van nálam valami! Vemund Tark odaadta a zsebkendőjét, hogy letöröljem a kezem, miután bekötöztem Edvint. Féltem, hogy túlságosan öszszevérzem, de azt mondta, nem baj, tartsam meg. Mindjárt odaadom! Kotorászni kezdett szoknyája zsebeiben. – Nem, hiszen ruhát cseréltem, amikor hazaértem. A csudába! Vagy mégis… igen, igen, várj, az övembe dugtam! – Sikerült előhúznia az eléggé gyűrött zsebkendőt. – Itt van! Ne haragudj, ha egy kissé piszkos! – Tökéletesen megfelel. Ingrid a kezébe vette. – Nehezebb lesz, mint gondoltam – mormolta. – Edvin vére is rajta van. Érzem a csirkefogó összes nőügyét. Zaklatott jövőt, egyik birtokról a másikra fog vándorolni cselédként. Öreg napjaira megnyugszik majd. Bűnben született, az is biztos. Ajaj, semmiképpen sem meséljük el ezt az apjának, Nilsnek! Hohó, milyen bűnös életet élt az anyja! Most mélyebbre hatolok… Ingrid behunyta a szemét. – Itt van, megvan Vemund Tark! Itt van az uralkodó erő, amiről beszéltem. Szép férfi? – Nagyon! Pont az én esetem, bizonyára neked is tetszene. Ingrid bólintott. – De ne hagyd, hogy kihasználjon. Nem igazán

érzem a személyiségét… Magányos farkas. Határtalan kétségbeesést hordoz magában. Miért? Rosszat érzek, de nem eléggé erősen, nem értem. Megfoghatom újra a kezed? Elisabet odanyújtotta neki. – Itt az ellenállás – suttogta Ingrid behunyt szemmel. – Alaposan gondold meg az elhatározásodat, kislányom! Nehogy hibát kövess el! – Valami veszély leselkedik rám? – Nem, semmi veszélyt nem látok. De látok egyfajta homlokzatot. Egy falat, vagy minek is nevezzem. Tehát egy csodaszép falat. És az ellenálló erő nem akar átengedni rajta. Téged sem. – Rébuszokban beszélsz! – Mi más a jövő, ha nem titkok sorozata? Kinyitotta sárgás szemeit és Elisabetre bámult. – E mögött a fal mögött van az ocsmányság, szörnyűség, amit rejtegetnek! Félnek, hogy kiszabadul! – Félnek? – A Tark család. Mindenki. Vemund is, ő is benne van, az ám, nyakig. – És Öcsi? Ingrid összevonta a szemöldökét. – Őt nem látom. Nincs jelen itt. Mintha rejtőzködne. Megkaphatnám újra a zsebkendőt? Elisabet rögtön átnyújtotta neki. Teljesen hatása alá került a hallottaknak. – Átkozott Edvin – dünnyögte Ingrid. – Szörnyen zavar az ostoba félrelépéseivel. De itt van megint! Valami, amit nagyon erősen érzek… Elisabet reszketve kifújta a levegőt és visszatartot-

ta a lélegzetét, hogy ne zavarjon. – Van itt valami ismeretlen bánat. Erősebb, hogysem bárki is el tudná viselni. Nem tudok többet mondani, sajnálom! Talán ki kellett volna mosni Edvin vérét a zsebkendőből, de akkor a Vemund Tarkból áradó vibrálások is eltűntek volna. Enyhült a feszültség. – Semmi nyoma egy fekete hajú férfinak, aki boldoggá akar tenni vagy ilyesmi? – Ugyan már! Azt hiszed, cigányasszony vagyok, aki csak kellemes dolgokat jósol? – Nem, nem – mosolygott Elisabet. – Bevallom, kicsit megijesztettél, de kíváncsivá is tettél. – Nekem is felcsigázta a kíváncsiságomat – nevetett Ingrid. – Ha a helyedben lennék, elutaznék. Csak hogy lássam, mi van a fal mögött. A homlokzat mögött. – Úgy gondolod, biztonsággal megtehetem? – Biztonság, biztonság! Nyitva kell tartanod a szemed. Különösen Vemunddel kapcsolatban, aki talán ki akar majd használni. Nem tudom, mit akar. Már az is gyanús, hogy egy fiatal, jóképű fiatalember, aki meglát egy elbűvölő teremtést – megkéri a kezét az öccse számára! – Köszönet a jelzőért – nevetett Elisabet. – Hogy őszinte legyek, egy kicsit én is csalódtam. Most már csak dühös vagyok! Ha kezdetben éreztem is iránta valamit a vonzó külseje miatt, ez az érzés gyorsan és nyomtalanul elmúlt, amint befejezte mondókáját. – Nagyon helyes – szögezte le – Emlékezz arra, amit többször elismételtem ezzel a titokzatos család-

dal kapcsolatban: ne kövess el hibát! Ez a legfontosabb. Körültekintően válassz bizalmast! Higgy nekem, olyan sok hamisságot és ördöngösséget érzek, hogy el sem tudod képzelni! Elisabet megígérte, hogy óvatos lesz. Csodálattal nézte rokonát. Még mindig milyen finom a bőre! Egy ránc sem látszik rajta. Az öregség egyetlen nyoma a szemekben ülő enyhe fáradtság és élettapasztalat. Persze nem egy húszéves arc nézett rá! Az öregség fura dolog; nehéz meghatározni, milyen jelei vannak a fiatalos külső mögött – de vannak! – Ingrid, mi a véleményed az érdekházasságról? – Ellene is vagyok, meg nem is. Fiam, Daniel, aki kedveli a statisztikákat, azt állítja, hogy az ilyen házasságok meglepően boldogok. Ő maga is ilyenben él, és remekül megvannak. Az én házasságom közös érdekre épült kezdetben, s idővel bensőséges szerelemmé alakult. Miért kérded? Félsz olyanhoz hozzámenni, akit még soha nem láttál? – Tudom, hogy megszokott módja ez a házasságkötésnek, de igen, mégis félek. Én még csak tudok alkalmazkodni, de mi lesz, ha ő nem kedvel engem? – Az ki van zárva – vágta rá Ingrid. – Köszönöm – mosolygott Elisabet. – Nagyon jó parti. Ha jól értettem, neki is haszna származik abból, ha beházasodik Elistrandba. De gondold csak el, ha már nyakig szerelmes valaki másba! Akkor olyan ostobán érezném magam! – Semmi ilyesmit nem éreztem a kezeden. Nem vagyok túl optimista, hiszen láthattad. Jól figyelj: ha át tudod küzdeni magad egy nehézségekkel teli idő-

szakon… nos, akkor szép és boldog házasságban lesz részed. Elisabet csodálkozva felnevetett. – Hát nem mondom! Az elején úgy rám ijesztettél! – Azért csak ne bízd el magad! Még nem vagy a célban – figyelmeztette Ingrid. – Buktatókkal teli utat láttam. És ez eléggé enyhe kifejezés. Elisabet felsóhajtott. Bánta is, örült is, hogy arra kérte, jósoljon neki. – Ingrid… – kezdte, másra terelve a szót – , tudod, hogy a Jéghegyek Népéről sok monda kering. – Igen, Isten a tanú rá. – Az egyik, amelyet ritkán emlegetnek, arról szól, hogy születik egyszer majd valaki, akinek hatalmasabb természetfeletti képességei lesznek, mint bárki másnak a világon. Ugye, ez a személy már megszületett? Ulvhedin az? Vagy Shira? Villemo, vagy Dominic? Talán te magad? Sol sem volt éppen járatlan a fekete mágia terén. Ingrid hátradőlt és elmosolyodott. – Mi csak kis halak vagyunk. Az az ember még nem jött a világra. – De apám azt hajtogatja, hogy feloldódott az átok. – Ulvhedin más véleményen van. Én is. Elisabet egy pillanatra elnémult. – Nem tetszik ez nekem. Olyan békésen éldegéltünk, amióta a kis Shira megszerezte a tiszta forrásvizet. Azt hittem, sikerült megtörnie Gonosz Tengel hatalmát. – Sikerült is, de csak részben. Megszerezte az esz-

közt, hogy megsemmisítsük. – Értem. És az fogja befejezni a megbízatást, aki még meg sem született? – Nem tudom. Talán soha nem fog sikerülni. Ha Gonosz Tengel idő előtt felébred, akkor befellegzett. Nemcsak nekünk, hanem az egész világnak. – Ó, tehát sürget az idő – sopánkodott Elisabet. – Nem mehetne el közülünk valaki a Jéghegyek Népe völgyébe, hogy megkeresse? – Nem! – vágta rá Ingrid élesen. – Ha még Ulvhedinnek sem sikerült, hogyan lennénk képesek rá mi? – A meg nem született… Tudsz róla valamit? Férfi vagy nő? – Azt hiszem, tudom, mi fog történni. De nem akarom elárulni. Nem akarom tönkretenni jóhíremet mint jósnő, miután elkápráztattalak jóstudományommal. Van azonban valami furcsa… – Micsoda? – Valami, ami nem fér össze a Jéghegyek Népe sajátosságaival. Úgy sejtem, hogy ez a személy nyolctíz gyermekes családból származik! – Ó! Akkor hát nem lehet a Jéghegyek Népének sarja! Nálunk soha nem volt különösebben bőkezű a természet, már ami a gyermekeket illeti. Ugye, három gyermek a maximum? Are és Meta három fia? – Igen. Ezért fel nem foghatom, hogyan függ öszsze ez az egész. Pedig valamennyire mégiscsak logikus… Elisabet nem figyelt rá. – Én mindenesetre nem tervezem, hogy tíz gyere-

ket pottyantok a világra ezzel a Tark Öcsivel! Hogy őszinte legyek, egyetlenegyet sem kívánok tőle. Még ágyba sem akarok bújni vele. – Pedig nincs más választásod – mondta Ingrid komolyan. – És az nem olyan rossz, mint gondolod. – Pfuj! – mondta Elisabet, gyerekes grimaszt vágva.

3. fejezet ULVHEDIN MÁR MÁSNAP Graastensholmra költözött. Összecsomagolt holmija hegyében ült a szekéren, délcegebben, mint valaha. Szeme tűzben égett, már évek óta nem látták ilyennek. – Sok szerencsét, dédnagyapa! – kiáltotta Elisabet, és búcsúra emelte a kezét. Az öreg mosolygott. – Sok szerencsét neked is, Elisabet! Vigyázz magadra! És köszönöm! – suttogta titokzatosan. Ulvhedin dédnagyapa mindig mindent tudott. – Vésd az eszedbe, kisunokám: Graastensholm kapuin kívül a világ tele van két lábon járó farkasokkal, akik kislányokat reggeliznek. – Tudom. Majd vigyázok magamra. Rá fognak jönni, hogy ez a reggeli nem egykönnyen emészthető! Ulvhedin elnevette magát. – Tudom én azt. Nemhiába vagy az unokám. – Nem tetszik nekem, hogy Ingridhez költözöl, nagyapa – mondta panaszosan Tora, aki akkor lépett

oda hozzájuk. – Ketten egyedül abban a nagy házban – nem illik. – Jaj Istenem! – tört ki Ulvhedinből. – Hiszen nem vagyunk már gyerekek. Különben is, senkinek semmi köze hozzá, mit csinálunk. Jöhetnek nyugodtan szimatolni. Akkor majd kis ördögöket varázsolunk az utukba! Most fölényben volt az öreg. Tora sarkon fordult és bement. Éveken át végezte a kötelességét. Ő most már mossa kezeit. NEM SOKKAL EZUTÁN jött egy szép fogat és elvitte Elisabetet. Csak a legszükségesebbet vette magához. Nem tudhatta, hogyan alakul a jövő. Anyja óvó tanácsokkal látta el a hintóhoz vezető úton. – Ne játszd el az esélyeidet azzal, Elisabet, hogy olyan csökönyös vagy, mint az öszvér. Hadd emlékeztesselek rá, hogy kezdetben nem szükséges bármit is érezned a férjed iránt. Lehetnek jó oldalai, amiket még nem ismersz. Tudom, hogy elbűvölő férfi, nem úgy, mint az a faragatlan bátyja, aki nálunk járt. Tégy meg mindent a beteg rokonért, hogy jó benyomást kelts leendő anyósodban és apósodban. Add át nekik szívből jövő üdvözletemet, mindig szívesen látjuk őket Elistrandon. Nincs ugyan olyan szép nagy házunk, mint nekik, de… – és így tovább, egészen az indulásig. Elisabet felsóhajtott megkönnyebbülésében és egyúttal bánatában. Azon töprengett, vajon hogyan alakul a jövője? Apja lent volt a folyónál. Már reggel

elbúcsúzott tőle. Az anyja olyan kicsinek tűnt, ahogy ott állt egyedül az úton és a kocsi után integetett. Elisabet hirtelen gyöngédséget érzett iránta. Anyja mindig kedves és figyelmes volt. Egy kicsit sokat zsörtölődött, de jót akart. Elisabetet elöntötte a szomorúság. A szülei el akarták kísérni, de tudta, mennyi munka vár rájuk éppen most. Ezenkívül nem éppen ő az egyik legönállóbb tagja a nemzetségnek? Kalandnak tekintette az utazást. Bár azért most, hogy Elistrand eltűnt a dombok mögött, némileg meggondolatlannak érezte a döntését. Máris hiányzott a családja. De mindegy! Ingridnek soha nem lenne szüksége támaszra ilyen helyzetben. És Elisabet bálványozta, mércének tekintette Ingridet. Persze erről anyja mit sem tudhatott! A kocsis Christiania felé vette az irányt. Szép, kicsit hűvös nap volt. A hintó jól rugózott, s ez kellett is most, mivel á múlt heti esőzés úgy kimosta az utakat, hogy csak köveken zötykölődtek. Félúton Vemund Tarkkal találkozott. Lóháton jött elébe. Összerezzent, amikor újra felfedezte, milyen férfias jelenség. Akárcsak Elisabet, ő sem rajongott a parókás, púderezett frizuráért. Haját tarkóján bársony szalaggal fogta össze. Finomabb ruhát viselt, mint utolsó találkozásukkor. Valódi nemesembernek látszott, de valamiképp zabolátlannak is; éppen ez a kettősség tetszett annyira Elisabetnek. Lóháton még vonzóbb volt, mint egyébként. Hagyta a lovat a hintó után futni és beszállt Elisabet mellé. Ettől valahogy nagyon szűkös lett a

hely. – Elnézést kérek, amiért nem tudtam magáért menni Elistrandra – mondta Vemund. – De nem engedte az időm. – Hogyne – dünnyögte Elisabet, új szokása szerint zavarba esve a férfi közelségétől. – Anyám megkért, hogy rögtön közöljem, az illetlenül természetes hajamnak az a magyarázata, hogy nem bírom a púdert. Fulladozom tőle. Anyám fél, hogy rosszlánynak fognak nézni emiatt. – Ettől nem kell tartania – szólt a férfi szárazon. – Én inkább azt tapasztaltam, hogy épp az igazán rosszféle asszonyok púderezik magukat, vastagon és tetőtől talpig. Egyetértek magával, én sem szeretem ezt a buta divatot. – Száz évvel ezelőtt nem lett volna szégyen paróka nélkül megjelenni. Szükség esetére azért hoztam magammal parókát. Ha tényleg kicicomázva kellene megjelennem valahol. – Köszönöm, hogy elfogadta az ajánlatomat – folytatta a férfi. – Nagyon kényessé kezd válni a rokonom helyzete. Azért lovagoltam Ön elé, hogy kissé részletesebben elmagyarázzam, mi is lesz a teendője. – Jó lenne, mert még alig tudok erről valamit. – Nem csoda. Megengedi, hogy Elisabetnek szólítsam, és tegezzem? – Igen, persze – motyogta a lány. Idegesítette, hogy állandóan zavarba jön a férfi jelenlétében. – Köszönöm. Ami az öcsémet illeti, néha találkozni fogsz vele nálam. Először holnap este. Akkor akar felkeresni. Úgy tartom jónak, hogy te is ott légy.

Ez nem úgy hangzik, mint egy meghívás, inkább mint egy parancs. „Ne engedd, Elisabet, hogy uralkodjon feletted!” Ó nem, alkalomadtán meg tudja ő védeni magát! Vemund Tark folytatta: – Nyilván megkér majd, hogy tarts vele Lekenesbe… – Tudja, hogy… – Tegnap beszéltem vele. Kívánságod szerint nem említettem, hogy a nevében megkértem a kezed, csak annyit mondtam, hogy találkoztam egy fiatal lánnyal, aki Christianiába költözik, és aki biztosan elnyeri majd a tetszését. Természetesen felkeltettem a kíváncsiságát. Nem árultam el azt sem, hogy Karibra fogsz vigyázni. – Karinnak hívják hát a rokonodat? – Igen. És most el kell magyaráznom egyet s mást. Nagyon óvatosnak kell lennünk… A lány lenézett a férfi sötét szilvakék bársonyba bújtatott térdére. Az anyagon keresztül is sejteni lehetett az erőteljes lábizmokat. Egyik térde duzzadtabb volt, mintha ütés érte volna. Az erdei munka során ez könnyen megeshetett. Gyorsan elfordította a tekintetét, és tapintatosan csak ennyit kérdezett: – Ha szavaidból jól értettem, a betegség nem a testét támadta meg? – Tudtam, hogy értelmes lány vagy – mondta a férfi. – Ezért is választottalak. No és persze azért, mert a barátom, Ulf leánya vagy. Sokban hasonlítasz rá. Ő egyike azon keveseknek, akikben megbízom ezen a

világon. – Igazán szépen beszéltél drága apámról – szólt Elisabet meghatódva. – Meg rólad is, de azt persze nem hallottad meg – morogta a férfi. – De igen – mosolyodott el gyöngéden a lány. – Csak hát jogom van egy kicsit álszerénynek látszani, nem? De folytasd! – Úgy van, ahogy mondtad. Karin lelkileg sérült. Ez az ő esetében annyit jelent, hogy egy saját maga által felépített világban él. – De ha jól értem, teljesen veszélytelen? – Igen persze! Aranyos teremtés. Ami a legfontosabb: hagyni kell, hadd éljen tovább az álomvilágában. Ha észre térítenénk, az a végét jelentené. – Értem. Álomvilágba menekült? Az igazság elől? – Pontosan, eltaláltad! Ezért kell annyira kímélni. Én is meglátogatom néha, de nagyon ritkán. Nem tudja, ki vagyok, és nem is szabad tudnia. „Kedves kisfiúnak” hív. – Úgy, szóval idősebb hölgy? – Negyvenöt éves. Annyit tud, hogy Vemundnek hívnak, nem többet. – Nem egészen értem. Vemund kínlódva szólalt meg. – Tudod, az én hibám, hogy ilyen állapotban van! – Micsoda? – Igen, ez az igazság. Miattam szenved annyit. Nem tudom és nem is akarom elmondani, mi történt valójában, de megpróbáltam jóvátenni azzal, hogy a lehető legjobb módon gondoskodom róla. Kezdetben

egy bolondokházában volt, de kihoztam onnan, és otthont teremtettem neki. És most jön a lényeg: ha viszszanyeri értelmét, emlékezni fog, hogy egy Tark tette tönkre az életét. De nem tudja, hogy én voltam az, és hogy engem Tarknak hívnak. Ezért nagyon ügyelj, Elisabet, hogy a Tark nevet soha ne ejtsd ki előtte. Ez a legelső és legfontosabb feladatod! A lánynak igencsak kóválygott a feje, de azért bólintott. – Megígérem. Vemund szemlátomást megnyugodott. – Ugyanebből az okból kifolyólag senki sem tudja, hogy én vettem gondjaimba. Lekenesben senki, még a fivérem sem tud semmit. Nem szabad szóba hoznod a dolgot előtte. Csak annyit mondj, hogy egy idősebb hölgy társalkodónője vagy Christianiában! Ha megtudnak valamit, ajtóstól rohannának a házba, hiszen az ő rokonuk is. Ez mindent elronthatna. – Karint is Tarknak hívják? – Nem, Ulriksbynek. Elisabet felnevetett. – Tudod, az első alkalommal, amikor megemlítetted, kis szünetet tartottál az előtt a szó előtt, hogy rokon, így azt gondoltam, a szeretőd. – Az ég szerelmére! – dünnyögte a férfi, és elfordult. A hintó tovább döcögött Christiania felé. Bizalmas légkör alakult ki közöttük, ennek ellenére Elisabet nagyon is tisztában volt azzal, mennyire távol vannak egymástól. Vemund hirtelen hevesen felé fordult.

– Az öcsém azonban azt hiszi, hogy van egy kitartottam. Meg kell hagynunk ebben a hitében. Elisabet így szólt: – Feltételezem, hogy meg sem szabad neveznem a Lekenesben élő családot Karin Ulriksby előtt? – Semmi szín alatt! Az katasztrófához vezetne, mivel mindannyiukat Tarknak hívják. Még a keresztnevükön sem merem megnevezni őket, mivel nem tudom, mennyire ismerte őket azelőtt… hogy ilyen állapotba került. – Bizonyára sokkot kapott? – Igen! Gyógyíthatatlan sokkot! – A te hibádból? – Igen, én voltam az oka. – Nem olyannak látszol, mint aki csak úgy őrületbe kergeti az embereket – mondta a lány barátságos hangon. – Nem szántszándékkal tettem, efelől biztosíthatlak! No, de itt van Lekenes. Elisabet ösztönösen felhúzta a kesztyűjét. Nem szállunk ki. Soha nem teszem be ide a lábam – mondta a férfi. A lány lehúzta a kesztyűjét. – Igen, hallottam, hogy egyedül élsz. – Mhm – zárta le a témát Vemund. Egy nemesi udvar, valóságos uradalom mellett haladtak el. Elisabet még soha nem látott ilyen szépet. Az épületeken minden, még a fák, bokrok és a kavicsos ösvény is a francia Napkirály, XIV. Lajos korát idézte. Már rég letértek a Christianiába vezető főútról, és

a város felett elterülő kis dombon jártak. A kocsi áthaladt a birtok kapuin, de nem ment végig a házhoz vezető fasoron. Nemsokára lefordultak az útról, parkok és nagyon jó állapotban lévő gazdasági épületek mellett futott velük a hintó. Keskeny úton folytatták az utazást szántóföldeken, mezőkön át egészen az erdőig. – Ez itt mind a tiéd lesz? – Igen. Sajnos. Pedig azt reméltem, hogy Öcsi fogja örökölni, de hát nem! Sebaj, majd elintézem valahogy. Most, hogy összeházasodtok, minden egyenesbe jön. – Ne igyál előre a medve bőrére! Lehet, hogy nem lesz ínyére a dolog. – Dehogynem – mondta Vemund nyugodtan. – De miért nem akarod, hogy ez itt mind a tiéd legyen? – Nem akarok semmit ingyen. – Vagy úgy. Már értem. Harcolni akarsz. Megértelek, én is ilyen vagyok. – Tisztában vagy vele, hogy miből van mindez? – kérdezte a férfi hevesen, és egy kézmozdulattal végigmutatott a birtokon. – Szerencsétlen bérlők verejtékéből. A parasztok kiszipolyozásának eredménye mindaz, amit látsz. A töredékét sem kapták meg annak a fának, amit kitermeltek. Nem a Tark család hozta létre Lekenest, de mi folytatjuk ezt a kegyetlen játékot. Ami engem illet, megpróbálok számukra kicsit jobb életkörülményeket teremteni. Nehogy azt hidd, hogy ettől népszerű leszek. A többiek majd szétrobbannak a dühtől! – Vemund! – szólította meg Elisabet félrehajtott

fejjel a férfit. – Azt hiszem, kezdelek megkedvelni! Útitársa erre majdnem dührohamot kapott. – Meg ne próbáld! – ordított a lányra. – Faragatlan, durva fickó akarok maradni, akitől félnek az emberek. Megértetted? Elisabet hűvösen csak annyit mondott: – Nem azt mondtam, hogy kezdek beléd szeretni. Isten ments! Csak azt akartam a tudtodra adni, hogy lélekben hasonlóan érzünk mind a ketten. Tőlem lehetsz olyan durva, amilyen csak akarsz, nem rám tartozik. Rábámult a lányra, mintha azt kérdezné magától, honnan került útjába ez a furcsa teremtés. De aztán egy horkantással elfordult. – Vemund – szólalt meg újra Elisabet lesütött szemmel – , észrevettem valamit. – Mit? – Soha nem beszélsz egyenesen a szüleidről. Vagy az öcséd szüleiként emlegeted őket, vagy mellébeszélsz. – Néha túl sokat okoskodsz – jegyezte meg Vemund. Fent jártak a hegygerincen, egy csodálatos erdő közepén. Amikor kiértek belőle, elébük tárult egész Christiania. A templomok, Akershus. Az erdő határában megálltak egy kis ház előtt. Lekenesszel összehasonlítva jelentéktelen épület volt. De itt lakott Vemund Tark. – Gondolom, remekül érzed itt magad – jegyezte meg Elisabet, miután körülnézett. – Igen, így igaz. Az a legfontosabb, hogy itt békén

hagynak. El kell hoznom néhány dolgot, kifogom a lovat, aztán rögtön indulhatunk Karinhoz. Kezd bonyolulttá válni a dolog – gondolta Elisabet. Hogyan fogok kiigazodni a titkok szövevényében? Egyébként betessékelhetett volna. Végignézett csinos útiruháján. A kor parókadivatjáért nem rajongott túlságosan, de a divatos ruhákat szerette. A szűk fűzőket, a mély dekoltázst, a hosszú, suhogó szoknyákat. Minden olyan finom volt, olyan nőies. Színek, gyönyörű anyagok, káprázatos csipkék kavalkádja. Szabadon leeresztett hajával bizonyára vétett a közízlés ellen, de nem sokat törődött vele. Lekenes lakói anyja szerint „elbűvölő emberek”. Remélte is. Vemundről persze Tora nem volt túl jó véleménnyel. Hát elbűvölőnek valóban nem lehetett nevezni. Elisabet nem bírta tovább, kiszállt a hintóból. Nem várta meg az éppen visszaérkező Vemund segítő kezét – hiába is várta volna – , de mivel kíváncsi volt a házra, követte a férfit az épületbe. Idősebb, sovány asszony állt a legszebb szobában rezzenéstelen arccal. Kezét összekulcsolta a hasán, s közönyösen térdet hajtott Elisabet előtt. Vemund szólalt meg: – Hadd mutassam be Aakerströmnét, ő vigyáz a házra a távollétemben. Lent lakik a városban és csak néhány órára néz be napközben. Ezenkívül főz és takarít Karinnál, így erre nem lesz gondod. A feladatod az, hogy éjjel-nappal vigyázz rá, szórakoztasd és légy a segítségére, ha szükséges. Megértetted? – Igen.

– Nagyra becsülöm Aakerströmnét. Ó a legmegbízhatóbb ember, akit valaha ismertem, kiválóan tud titkot tartani. Mégsem akar személyes kapcsolatba kerülni Karínnal. Aakerströmné mélyen vallásos, nem szereti a puccot. – Értem – mondta Elisabet, és az asszony felé fordult. – Ígérem, nem fogok az útjába állni. Leghőbb kívánságom, hogy jól dolgozzunk együtt az alatt az idő alatt, amíg itt vagyok. Úgy értettem, hogy Tark úr csak bizonyos időre alkalmazott, amíg talál valakit, aki állandóan el tudja látni ezt a munkát. Mindketten bólintottak. Ha Elisabet azt hitte, hogy körülnézhet Vemund házában, tévedett. Csak ezt az egyetlenegy szobát látta, és ez nem elégítette ki a kíváncsiságát. A helyiségen Aakerström asszony alapos kezemunkájának nyoma látszott. Nyilván Lekenes padlásáról származó holmikkal bútorozták be. Gazdájáról nem árult el semmi különöset, legfeljebb annyit, hogy szeret a szabadban élni és nem sokat törődik azzal, milyen az otthona. Elisabetben ettől enyhe részvét ébredt a férfi iránt, pedig Vemund Tark igazán nem az a típus, akitől az ember szíve ellágyul. – Nos, legjobb ha indulunk is – jelentette ki röviden. – Nincs sok vesztegetnivaló időnk. Köszönet a barátságos fogadtatásért – gondolta Elisabet keserűen, és a kocsihoz indult. Tovább döcögtek, le a város felé. Nemsokára megálltak az egyik utcában. – Hát akkor megérkeztünk – jegyezte meg

Vemund. – Itt magadra hagylak… – Nem jössz be velem? – kérdezte kétségbeesetten a lány. – Már csak az hiányozna – felelte Vemund rezzenéstelen arccal. – Az az asszony, aki eddig vigyázott Karinra, majd ellát tanácsokkal. Ha bármi problémád van, fordulj hozzám! Holnap este mindenképpen gyere el. – Mikor? – kérdezte még a lány, amikor a férfi éppen beszállt a kocsiba. Vemund hátrafordult, láthatóan bosszús volt. – Azt még nem tudom. Mondjuk hétkor. Majd leküldöm Aakerströmnét, hogy Karin addig se legyen egyedül. Azzal becsapta a kocsi ajtaját, és köd előtte, köd utána. Elisabetet faképnél hagyta a kis utcácskában. Távolabb egy kapuból néhány kíváncsi gyermek bámult rá. Felnézett a házra, mely ezután az otthonául szolgál majd. Takaros kis kétemeletes ház volt, ízléses díszítéssel az ajtaja felett. Sóhajtott egyet, határozott mozdulattal megragadta az utazótáskáját, majd bekopogott az ajtón. Semmi válasz. Néhány újabb hiábavaló próbálkozás után, a gyerekek fürkésző pillantásainak kereszttüzében, óvatosan lenyomta a kilincset. Könnyen kinyílt az ajtó, és Elisabet egy bájos, kicsi, világosra festett előszobába lépett be. – Halló, van itt valaki?

Semmi válasz. Hallotta, hogy valaki motoszkál a mellette lévő szobában. Óvatosan elindult abba az irányba. Ahogy belépett, egy asszonyt pillantott meg. Háttal állt neki, és az ezüstöt tisztította. Elisabet köhintett egyet-kettőt. Semmi válasz. Közelebb lépett, hogy az asszony észrevegye. Az ahogy megpillantotta, összerezzent, és a szószos-kanál csörömpölve esett az asztalra. – Jó napot – üdvözölte Elisabet. – Végre itt vagy – szólt az asszony a süketek színtelen hangján. Szemügyre vette a lányt. – Jó, hogy jössz. Végre kiszabadulok ebből a bolondokházából! Remélem tudod, mire vállalkoztál? Mert egy pillanatig sem maradnék tovább ezzel a hibbant nőszemélylyel!

4. fejezet AZ ASSZONY ELŐSZÖR megmutatta Elisabetnek szerény, de szépen berendezett szobáját. A falakat kékre festették, a fehér selyemfüggönynek és a rózsamintás szőnyegnek köszönhetően mégsem keltett hideg hatást. Megnézték a konyhát is, ahol csak szükség esetén kell majd főznie a beteg vagy önmaga számára. Aztán átmentek a nappalin, az ebédlőn, és végül fel a második emeletre. – Itt fent lakik – suttogta az asszony. – Teljesen

bolond! Alig várom, hogy elkerüljek innét! Ez nem hangzott túl bátorítóan. Erős parfümillat érződött az emeleten. Bekopogtak egy ajtón, mire valaki tiszta hangon ennyit mondott: „Kerülj beljebb!” Apró kis nappali tárult a belépő elé. Innen beláttak egy hálószobába, melyen rögtön látszott, hogy nő birodalma. Egy asszony emelkedett fel a fésülködő asztalkától, amely tele volt tégelyekkel, üvegcsékkel és szép dobozkákkal. Az asszony alacsony volt, és rendkívül szép, de régimódi ruhát viselt. Valószínűleg fiatal éveiben hordta, akkor lehetett divat. Volt valami az asszonyban, ami szánalommal töltötte el Elisabet szívét. Talán a kis kacér szalagok tették, melyeket már őszülő hajába kötött, de még valószínűbb, hogy a tekintete váltotta ki Elisabetből ezt a szomorú érzést. Zavart, barátságos arckifejezés, tele fiatalos várakozással, ugyanakkor üresség, és a külvilágtól való teljes elzárkózás tükröződött a tekintetében. – Kisasszony, megérkezett az új lány! – kiáltotta a gondozónő rikácsoló fejhangon, mintegy feltételezve, hogy mások is éppoly rosszul hallanak, mint ő. – Így hát nekem már semmi dolgom itt! Jaj ne – gondolta Elisabet, de az ajtó már hangos csattanással be is csapódott. Egyedül maradt a páciensével. Karin kíváncsian, felhúzott szemöldökkel méregette, színpadiasan, nőies pózban. Elisabet térdet hajtott.

– Elisabet Paladin vagyok a Jéghegyek Népe nemzetségéből. Örülök, hogy a jövőben segítségére lehetek, Karin kisasszony – mutatkozott be barátságosan. Karin megkönnyebbült. – Ó – mondta barátságosan mosolyogva. – Nagyon kedves tőled, Elisabet. A derék Vemund már bejelentette érkezésedet. Nagyon örülök neked, az öregasszonyt szörnyen nehéz volt elviselni. Te és én egykorúak vagyunk, de nem vagy olyan szép, mint én, így nem kell, hogy féltékeny legyek rád. Felvihogott, ám nevetésében nem volt rosszindulat. Elisabet nem vette rossz néven a naiv, őszinte kijelentést. Karin kisasszony nagyon vonzó lehetett valaha. Kicsi, törékeny és elragadó. Még most is felsejlett kusza vonásaiban egyfajta szépség. – Feltűznéd hátul a hajamat? Mindjárt lecsúszik a kontyom! – parancsolta, és újra a fésülködő asztalkához ült. Elisabet nagy megkönnyebbülésére sehol nem látta a gyűlöletes fehér púder nyomait. Harminc évvel ezelőtt még nem volt divatban. És Karin nem tett megjegyzést Elisabet púder nélküli hajára, mint a többi nő. A lány ezért végtelen hálát érzett. – Nagyon szép haja van, Karin kisasszony. Gyönyörű szőke. Arról hallgatott, hogy az ősz hajszálak varázsolják még élénkebb szőkévé. – Úgy látod? – turbékolta Karin kisasszony. – Szépnek kell lennem ma este, ha ő is eljön. Azt mondta, jönni fog.

Elisabet száján majdnem kicsúszott Vemund Tark neve. De szerencsére még idejében észbe kapott, és csak ennyit szólt: – A fiatal Vemund úrfi? – Nem, nem ő! – nevetett az asszony kacéran. – Igaz, ami igaz, az utóbbi időben rendkívül kedves hozzám. Ő vette ezt a házat is. Korábban szörnyű körülmények között laktam. Meg kellett osztanom a szobámat egy sereg kellemetlen emberrel. Nem használhattam saját holmijaimat, nem volt fürdőszoba, meg is mondtam nekik mindennap, hogy nem vagyok hozzászokva ilyen bánásmódhoz. Azt is hozzátettem, hogy befolyásos barátaink vannak, és ha a nyomorultak nem szereznek megfelelő lakást nekem, akkor megnézhetik magukat. Ez így is lett, mert eljött értem az ifjú Vemund, nagyon szigorú volt hozzájuk, alig győztek hajbókolni előtte, és idehozott. Remélem, nem nagyon szerelmes belém, mivel úgysem lehet semmi a kapcsolatunkból! Jaj, nem lesz pattanás az államon? – Hadd nézzem… Nem, nem hiszem. Legalábbis még nem látszik semmi. – Biztosan csak mitesszer. Fiatal korban gyakori az ilyesmi. Elisabet arca rezzenéstelen maradt. – Mindenesetre feltehetünk egy szépségflastromot ide. Szépen mutatna ott oldalt az állán. Karin kisasszony lázasan kutatott a tégelyei között. – Itt van! Elisabet felvett egy kis fekete bársony szívecskét

és Karin utasítása szerint felerősítette az álla alsó részére. – No nézd csak! – kiáltott fel Karin. – Milyen jól áll! Hát hogy mennyivel jobban jártam veled, mint azzal az ostoba nőszeméllyel! Nem is beszélve a másikról, aki előtte szolgált nálam. Semmit nem értett az arcfestéshez. Műveletlenek mindketten! Elisabet azt az utasítást kapta a másik asszonytól, hogy a betegnek nem szabad elhagynia a házat. Milyen kár. A bőre olyan sápadt és fáradt, odakint pedig gyönyörű az idő. No de nem lehet rögtön az első nap engedetlenkedni. Elisabet tulajdonképpen nem hitte el, hogy Karin komolyan beteg. Elszakadt a külvilágtól, az igaz, a múltban él. Nagyon el van foglalva a külsejével. Érdeklődése másra nem terjedt ki. Kacér, és a modora mesterkélt. Egyetlen vágya, hogy fiatalnak látsszék. De hisz ez az 1700-as évek előkelőbb rétegének természetes óhaja volt. Divatba jött a francia könnyedség – bár Karinnál túlsúlyba került a fiatalosság vágya. Ám ettől eltekintve kedves, megnyerő teremtés. Sokan vannak, akik sokkal butábban viselkednek, mint ő. De még mielőtt nyugovóra tértek, Elisabet megértette, hogy itt valami tényleg nincs rendjén. Karin csalódottnak és elveszettnek látszott, ahogy ott feküdt a sok selyem és csipke között az ágyában. – Nem jött el – suttogta. – Nem értem. Azt mondta, hogy eljön! Pedig hogy kicsinosítottam magam. Különösen szép voltam ma este, ugye? – Igen. Holnap biztosan eljön – vigasztalta Elisabet.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az asszony megsejtette volna az igazat, de aztán felragyogott az arca és így szólt: – Gondolod, hogy eljön? Hiszen lehet, hogy csak közbejött valami. Nem olyan könnyű gyöngyvirágot szerezni ebben az évszakban. Márpedig megígérte. Nem gondolod, hogy a gyöngyvirág illik leginkább a menyasszonyi csokorba? Olyan gyönyörű, az ártatlanság szimbóluma. – Igen, persze, így van – felelte Elisabet kicsit zavartan. – De nem árulta még el, kit is vár valójában. – Nem? Hát nem tudod? Senki nem közölte veled ezt a fontos tényt? A vőlegényemet! Nagyon szép férfi, elhiheted nekem! Néhány nap múlva összeházasodunk. – Á, vagy úgy. Kezdte kibogozni a tragédia szálait. Egy vőlegény, aki meghalt? S akinek tragikus halálát Karin szíve nem bírta elviselni, értelme még kevésbé. „Erősebb bánat, hogysem bárki is el tudná viselni…” – emlékezett Ingrid szavaira. Nagynénjének igaza volt. Ez az a szörnyű bánat. Nem tudta megnevezni az okát. Hát persze, hisz nem is sejthette Karin Ulriksby létezését. Kibírhatatlan bánat. Karin nem akarta megérteni, hogy választottja meghalt. Napról napra egyre csak várta, szép ruhába öltözött, amennyire tudta, megőrizte fiatalságát, szépségét. De estéről estére egyre csalódottabb lett. A vőlegényére vár, aki soha nem jön el. Elisabet gyorsan jó éjszakát kívánt, és megkérte,

hogy kiáltson, ha valamire szüksége lesz. Amikor befeküdt az ágyba az idegen házban, gondolataiba merült. Vemund hibája, hogy Karin ilyen állapotba jutott… Akkor hát nem lehet olyan régóta beteg. Mit követhetett el Vemund? Kézenfekvő volt a válasz: megölte Karin jegyesét? Nem szántszándékkal okozta a tragédiát, emlékezett Vemund szavaira. No persze, ez nyilvánvaló. Nem szabad, hogy Karin felébredjen csipkerózsikaálmából, hiszen akkor emlékezni fog. Emlékezni fog, hogy jegyese már nem él. Egy Tark végzett vele, és vetett véget így az ő boldogságának. Ezért nem szabad előtte soha említeni a Tark nevet. Elfogadható magyarázat. Az érzékeny, fiatalnak már nem éppen fiatal aszszony a fantázia világába menekült a tragédia elől. Elisabet soha nem tette volna. Mint a legtöbb nő, ő is képes lett volna szembenézni a tényekkel. De Karin Ulriksby érzékeny lélek volt. Sok éven át várta a kérőket. Aztán amikor végre felbukkant egy, azt is könyörtelenül elragadta tőle a sors. Szép Vemundtól, hogy a gondját viseli. Karin Ulriksbyt nem olyan fából faragták, hogy kibírná az elmegyógyintézetekben uralkodó mostoha körülményeket. Furcsa, hogy az asszony, bár Vemund rokona, nem ismeri a férfi vezetéknevét. – Elisabet! – hangzott fentről. Felvette a köpenyét és felsietett.

– Kinyitnád résnyire az ajtódat? Hogy meghalld, ha kopognak. Mert tudod, útonállók is keresztezhették az útját, vagy kieshetett egy kocsikerék. Sokféle magyarázata lehet… – Nagyon éberen alszom – hangzott a válasz. Karin megnyugodott. – Úgy örülök, hogy itt vagy, Elisabet. Olyan kedves vagy hozzám. – Jól kijövünk majd egymással, Karin kisasszony – mondta, és jól betakargatta. Vérzett a szíve ezért az asszonyért, aki már az öregedés jegyeit viselte az arcán és a haján. Bőre kezdett petyhüdni, ráncai jobban kirajzolódtak. A test sem a régi már. Egy napon rá fog döbbenni, hogy öreg, és elszállt az élete. Végül neki is be kell majd látnia, amit mások látnak rajta: hogy nem a vőlegényére váró bájos menyasszony többé. Ezt vajon hogy fogja átvészelni? Elisabet hallott a jól bevált receptről: a régi szerelem fájdalmát csak egy újabb feledtetheti. És Karin esetében…? Hiszen egyrészt jócskán elszállt felette az idő, másrészt örökre eltemetkezett álomvilágába. – Paladin a Jéghegyek Népe nemzetségéből? – kérdezte Karin, miközben Elisabet megigazította párnáját. – Szörnyen előkelően hangzik! Csak nem vagy nemesi származású? – A családom régen az volt – mosolygott Elisabet. – De ennek már sok ideje! Azóta rossz idők jártak a nemességre. – Igen, tudom – sóhajtott Karin megkönnyebbülten. Kékvérű személyzetet alkalmazni igen kínos lett

volna, hiszen csak nem lehet a cselédje előkelőbb nála! – Honnan származik a családod? Mert hisz a Paladin nem norvég név. – Nem, bizony nem az. Schwartzburgba nyúlik vissza családom eredete. Egyik ősömnek ott volt hercegi kastélya. Később őrgrófoknak hívtak minket. Egy másik ősöm Dániából származik, ott találkozott ükanyámmal, a Jéghegyek Népe leszármazottjával. Itt Norvégiában semmiféle címünk nincs. Így ni, Karin kisasszony, most már nyugodtan aludhat. Majd fülelek, hogy jön-e valaki. Karin kisasszony nyugovóra hajtotta fejét. Kicsit megzavarta a gondolat, hogy egy herceg leszármazottja a társalkodónője. De másnapra már mindent elfelejtett. Azon törte a fejét, hogy a rózsaszínű vagy a halványkék ruháját vegye fel. A KÉT NŐ JÓL kijött egymással. Mi tagadás, Elisabetnek igen unalmasan telt a napja. Egész tevékenysége játékból, beszélgetésből, szépségápolásból állt. Egy gondolat járt a fejében egyre: hogyan segíthetne szegény teremtésen anélkül, hogy állapota tovább rosszabbodnék? Olyan szívesen segített volna. Aznap valahogy sikerült Karinnal elhitetnie, hogy ne várja jegyesét, biztosan nem fog jönni. Betege megnyugodott és a várakozás helyett talált más elfoglaltságot magának. A házból el lehetett látni egészen Vemund erdei

házikójáig. Lekenes azonban nem látszott, mert egy hegy eltakarta a kilátást. Napközben Elisabet felderítőúton járt, igaz, csak néhány utcával arrébb. Valamit el kellett intéznie Karin számára. Kellemetlen tapasztalatokat szerzett. Az utca, ahol laktak, szép környéken volt. De már a sarkon túl kezdődött a lepusztult külvárosi rész. A házakat hulladékanyagból építették, deszkákból, rozsdás vaslemezekből, faforgácsból, rongyokból és az isten tudja még miből. A szemekből elfojtott erőszak sütött. Elisabet igyekezett olyan gyorsan végére járni megbízatásának, amilyen gyorsan csak tudott. Soha nem tudnék városban élni – gondolta megrendülten. Haza akarok menni Elistrandra, ki a szabadba, drága otthonomba! Majd meglátjuk, hogy jövendőbeli férjemet milyen hamar sikerül rávennem. Ha egyáltalán hozzámegyek. A választás lehetőségét azért nem akarom kizárni! Ha kikosaraznám, biztosan mindenki megdühödne rám. Egy fiatal leány nem okozhat botrányt azzal, hogy kétségbe vonja a felnőttek ítéletét. Elisabet gondosan kicsinosította magát, hogy Vemundnek ne kelljen szégyenkeznie miatta a fivére előtt. Aakerströmné eljött felváltani, ahogy meg volt beszélve. Karin már ágyban feküdt. – Remélem, nyugton marad – aggályoskodott az asszony. – Azt tapasztaltam, nincs vele semmi gond, csak hagyják, hadd éljen a saját kis világában. Aakerströmné hallgatása nem éppen egyetértésről tanúskodott.

– Nemsokára visszajövök – szólt Elisabet és elsietett. Az úton arra gondolt, mennyire megszerette betegét. Vagy csak szánalmat érez iránta? Netán az aszszony önámítása keltett rokonszenvet benne? Vagy Karin valóban olyan üres, felszínes és önző, mint amilyennek mutatja magát? Elisabet nem így látta. De nem tudhatott semmi bizonyosat. Tudnia kellene, milyen volt az asszony a szerencsétlenség előtt. De Vemundból nem lehetett kihúzni semmit, pedig ő volt az egyetlen, aki többet tudott a körülményekről. Jó sokáig tartott az út Vemund házáig hegynek felfelé. No, végre felért! Kicsit kiszuszogta magát, mielőtt belépett. Korábban érkezett. Nem volt ínyére, hogy nő létére ő jött elsőként. A legtöbb nő szeret a társaságba „bevonulni” ahelyett, hogy már a kanapén ücsörögjön és felállva üdvözölje a később jövőket. De Vemund Tark nem törődött az efféle részletekkel. Kicsit idegesen fogadta, de aztán megnyugodott, mikor végignézett a lányon. – Kiváló – állapította meg tömören. – Nem tudom viszont, mit szól majd az öcsém ahhoz, hogy nem hordasz parókát. Jobban ad a szokásokra, mint én. – Azt szól, amit akar – szakította félbe Elisabet. – Nem vagyok divatbábu. – Hát az aztán nem vagy – dünnyögte Vemund elfordulva. – Hogy van Karin? – Azt hiszem, jó barátok lettünk – felelte Elisabet.

– Finom kis teremtés, ahogy mondtad. Hanem többet kellene tudnom a történtekről, nehogy véletlenül valami rosszat mondjak. – Nem tudhatsz meg többet, mint amit már elmondtam. Legyen elég ennyi. Csak a Tark nevet ne hozd szóba soha. – És mi lesz, ha véletlenül kényes témát érintünk? – Nem, ez a veszély nem áll fenn. Amit átélt, az valóban párját ritkítja. Hál' istennek! Átkozott fickó, hát nem érzi, hogy fúrja az odalát a kíváncsiság? Nehéz úgy beteget kezelni, hogy semmit sem tudunk róla. – Közeli rokonod? – próbálkozott a lány. – Túl sokat kérdezel. Istenem, mikor jön már az öcsém? Ilyen nehezére esik kibírnia a társaságát? Ez egy kicsit rosszul esett. De aztán újabb támadásba lendült: – Ha attól tartasz, hogy egyszer meghallhatja a Tark nevet… Az ég szerelmére, akkor miért hoztad ide? Ilyen közel a családodhoz. Így szinte elkerülhetetlen, hogy a fülébe jusson a neved. – Mit tehettem volna? – kérdezte dühösen a férfi – Hiszen nem hagyhattam ott kint abban a szörnyű bolondházban. Gondoskodni akartam róla, hogy jó sora legyen, ezenkívül magam is a közelében akartam maradni. Egyébként igen valószínűtlen, hogy a családom vagy valamelyik ismerősöm rábukkanna. Soha nem tennék be a lábukat abba a negyedbe. Bár Karin szép, biztonságos környéken lakik, a szegénynegyed azért nagyon közel van. – Jártam arra – mondta Elisabet. – Nagyon meg-

döbbentett a látvány. Vidéki lévén még soha nem láttam ilyesmit. A férfi bólintott, és szó nélkül kibámult az ablakon Lekenes felé. Elisabet felfigyelt Vemund néhány szavára: „Ott kint abban a bolondházban.” A lány azon töprengett, hol lehet az az ott kint. A másik dolog, ami szemet szúrt neki, az volt, hogy a férfi állítólag azért költözött ebbe az erdei házikóba, hogy jobban tudjon vigyázni Karinra. Ez elfogadható érv, de a lány úgy érezte, van még valami, amit a férfi elhallgat. – Na végre – szólalt meg Vemund nagy megkönynyebbüléssel a hangjában. – Ott jön az a csirkefogó öcsém! Elisabet érezte, hogy elfogja az idegesség. Elvégre nem mindennap találkozik az ember olyan ismeretlen férfival, akivel élete hátralevő részét meg kell majd osztania. Vemund az öccse elé sietett. A lány először a hangját hallotta meg. Kellemes benyomást tett rá. Barátságos volt és gyöngéd. Aztán belépett a szobába a hang tulajdonosa is. Ha Vemundnek finom és férfias vonásai voltak, ezek az öccsénél még jobban kiteljesedtek. Körülbelül egyforma magasak voltak, de az öccse magasabbnak, elegánsabbnak látszott. Talán a mozgása miatt. Délceg és büszke volt a tartása, mint egy született nemesé. Vemund szeme hideg kék volt, az öccséé meleg kék, és szeretet áradt belőle a föld minden teremtménye felé. Szinte ellenállhatatlanul rámosolygott Elisabetre

és kezet csókolt neki. A kor divatja szerint volt öltözve. Fehérre púderezett haja feltornyozva, csipkegalléros inget, aranyszálas mellényt, bársonyzakót, térdnadrágot, fehér harisnyát és csatos cipőt viselt… Elisabet lopva Vemundra pillantott. Nem bánta volna, ha az öccse kevésbé elegáns. De nem sok ideje maradt a gondolkodásra, mivel jövendőbelije haja szinte az arcát súrolta, ahogy kezet csókolt neki. A púder illata megcsapta az orrát, és erre hatalmasat tüsszentett. A két fivér ijedten fordult a kissé zilált vendég felé. Amikor túlestek az első ijedségen, Elisabet vörös szemmel, duzzadt orral és náthásan rogyott a kanapéra, Vemund pedig így szólt: – Most már elhiszem, hogy nem bírod a púdert. Ne felejtsd el, öcsém! Így talán megérted, hogy Elisabet természetes módon hordja a haját. – Kedvesem! – szólt Öcsi Elisabethez, huncut mosollyal a szemében. – Ilyen heves fogadtatásban hölgy még soha nem részesített! Nagyon hízelgő, hogy ilyen erős benyomást tettem Önre. Elisabet kétségbe volt esve. Nem így akart bemutatkozni. A férfi azonban változatlanul figyelmes érdeklődést tanúsított iránta. – Kedves Vemund, hol tettél szert erre a kis virágszálra? – Virágszál? – kérdezte Vemund. – Majd meglátod, hogy tüskéi is vannak! Elisabet jó barátomnak, Ulf Paladinnak a leánya. Tegnap már meséltem róla. Nem akárki, sem a származását, sem a jellemét tekintve.

– Igen, említetted, hogy Elisabet kisasszony társalkodónő a… barátnődnél? Elisabet Vemundre bámult, de a férfi rezzenéstelen arccal válaszolt: – Igen, a barátnőmnél. – Így persze nem látogathatom meg Elisabet kisasszonyt az engedélyed nélkül? – Eltaláltad! Legalábbis a barátnőmnél nem. Különben akkor találkozol vele, amikor akarsz. Meg is hívhatod haza Lekenesbe. Eléggé magányos Christianiában. – Remek – mondta Öcsi. (Ó, micsoda idétlen név ez egy ilyen szép férfi számára – gondolta Elisabet.) A férfi így folytatta: – Miért ne akár már ma este? Biztos vagyok benne, hogy a szüleim majd meghalnak az unalomtól. Elisabet kisasszony… nem akar velem tartani, hogy üdvözölje őket? Nem számítottam ilyen kellemes találkozásra, így gyalog jöttem ide. De ha nem veszi rossznéven, eljöhetne velem gyalog hazáig, és én majd hazaviszem a hintónkon. Vemunddal ellentétben Öcsi láthatóan értett a nők nyelvén. Elisabet tanácstalanul nézett Vemundre. Úgy tűnt, hogy a férfi elégedett a fejleményekkel. – Majd felváltom Aakerströmnét, így hazamehet veled – mormogta. A fivérek előre megbeszéltek volna mindent egymás között? Vagy Vemund előre sejtette a dolgok ilyetén alakulását? Helyénvaló dolog, hogy egy tisztességes lányt egy ismeretlen férfi rögtön meghív a házába? Elisabet maga sem tudta, helyesen cselek-

szik-e, de már előre örült, hogy belülről láthatja a pompás Lekenest. – Utána elhozhatod a házamig Elisabetet. Nem lakik messze innen – mondta Vemund röviden. – Nem, természetesen egészen hazáig kísérem – ellenkezett Öcsi. – Csak idáig hozd, ne akadékoskodj! Öcsi nem vitatkozott tovább. Elisabet szinte elérzékenyült, amikor észrevette, hogy Öcsi mennyire csodálja és tiszteli a bátyját. Vemund öccse oldalán lépkedve a szép nyári estén Elisabet gondolatai ide-oda cikáztak. Karin kisasszony járt az eszében, akit megszeretett, és aki iránt felelősséget érzett. Vemund öccsével túlságosan friss volt az ismeretség, hogy bármit is gondoljon róla. Mi tagadás, megnyerő külsejű férfi. Barátságosnak és gyöngédnek látszik. Ennél rosszabb férjet is ki lehet fogni! De egy egész életen keresztül…? Nos – miért is ne? Ha a férfi megszereti és nem hűtlenkedik? Mert azt Elisabet soha nem tudná megbocsátani. Nem helyes, hogy így előreszaladtak a gondolatai. Hiszen csak Vemund boronálta össze őket. Elisabet nem sejthette a férfi szándékait. A családját sem ismerte. Vajon mit szólnak majd? – Úgy látszik, jól kijössz a fivéreddel – jegyezte meg a lány, miközben hatalmas, éjsötét tölgyfák alatt vezetett az útjuk. Az ágakon és leveleken harmat csillogott. – Mindig is jó volt a kapcsolatunk – mondta Öcsi. – Vemund nagyszerű fivér, olyan, akire fel lehet néz-

ni. Kár, hogy elhagyta a házat, olyan üres nélküle. – Igaz is, miért tette? – szaladt ki Elisabet száján, mielőtt megbánhatta volna tapintatlan kérdését. De Öcsi nyugodtan és fesztelenül válaszolt: – Úgy gondolta, nincs joga ahhoz, hogy továbbra is velünk éljen. Állandóan azt hajtogatja, hogy nem méltó hozzánk, elkövetett valami megbocsáthatatlan bűnt. Elisabet bólintott. Ezt már hallotta. Csakis a Karin kisasszony ellen elkövetett bűnről lehet szó, mi másról? – Tudod, Elisabet, – ugye hívhatlak így? – szóval, tudod, fantasztikus szüleink vannak! El sem tudod képzelni, milyen anyánk van! Az apánk meg egyszerűen hihetetlenül jó ember. Azt hiszem, Vemund nem viseli el, hogy elárulta őket a bűnével. Önként választotta a magányt. Vemund teljesen más, mint mi. Durvább, faragatlanabb, egyszerűen csak ilyen. De ha nem is mutatja, rendkívül érzékeny. – Ebben egyetértünk – mondta Elisabet elgondolkozva. Beértek Lekenes csodálatos parkjába. Elisabet úgy érezte, mintha erdőn haladnának keresztül. Minden olyan csendes volt, hogy hangjuk szinte visszhangzott az óriási fatörzsek között. A tölgyfák hajladoztak a késő nyári alkonyatban. A vastag és göcsörtös fatörzsek furcsa alakban megcsavarodtak. A fák közt gondozott fű nőtt, harmatcseppek csillogtak rajta. Elisabet biztos volt benne, hogy tavasszal itt mindent beborít a májvirág és a tyúktaréj. Ha arra gondolt, hogy ilyen romantikus környe-

zetben ilyen daliás férfi oldalán lépked! Ő, aki egy hete még otthon úgy unatkozott, hogy majd belepusztult! Mennyi minden történt azóta! Milyen dühös lett, amikor Vemund Tark megkérte a kezét az öccse nevében! Most már elpárolgott a dühe. Sorsába beletörődve haladt ennek a gyönyörű ifjúnak az oldalán, aki nem sejtette, hogy jövendőbeli menyasszonya lépked mellette. Erősebb fuvallat rezgette a fák koronáját, és lehűtötte az estét. – Fázol? – kérdezte a férfi barátságosan. – Nemsokára odaérünk. – Régen költözött el Vemund otthonról? – kérdezte a lány. – Körülbelül két-három éve, ha jól emlékszem – válaszolta Öcsi gyanútlanul. – De hiszen megszokott dolog, hogy a felcseperedett fiú elhagyja a szülői házat, nem? – Az ő esetében nem. Ő örökli egész Lekenest. Ha valakinek el kellene költöznie otthonról, az én lennék, a fiatalabb fiú! Miután leköltözött régi házunkba, körülbelül három éve, teljesen megváltozott. Valaminek történnie kellett odalent. Valamiféle bűnténynek. Azóta be sem akarja tenni a lábát Lekenesbe. Azt mondja, nem méltó rá. A legrosszabb az egészben az, hogy egyáltalán nem akar találkozni a szüleinkkel. Miután apám visszavonult az üzleti élettől, Vemund a felelős a birtokért. De nem szívesen látja el ezt a feladatot, pontosabban utálja. Aminek az a következménye, hogy én közvetítek apám és őközte az üzleti ügyek-

ben. Szörnyen fárasztó! Elisabet nagy érdeklődéssel hallgatta. Ez a naiv ifjú mindent önként elmesélt neki, amit nem mert megkérdezni Vemundtől. – Hol laktatok, mielőtt ideköltöztetek? – Holmestrandon túl volt a birtokunk. Öcsi lelkes mesélésbe kezdett előző otthonukról, de Elisabet már nem is hallotta a szavait. Valószínű hát, hogy a régi birtok közelében lévő kórházban volt bezárva Karin kisasszony. Ott talált rá Vemund az asszonyra és idehozta, a többiek tudta nélkül. Olyan nagy bűnt követett el Karin ellen, hogy az beleőrült. De mikor történt ez a tragikus esemény? Mennyi ideig tartózkodott legutóbb Holmestrandon? Ott történhetett? Ellisabet nem merte folytatni a kérdezősködést Holmestrandról. Karint meg se merte említeni. Még nem! De majd megpróbálja! A lányt kíváncsi természettel áldotta meg az ég. Karin és Vemund titka felkeltette az érdeklődését. Ahhoz, hogy segítsen Karinnak meggyógyulni, fel kell tárnia a titkát! Öcsi hangjára rezzent fel: – Nos hát, megérkeztünk Lekenesbe. Láttál már valaha ilyen tökéletesen szépet?

5. fejezet – ANYA! APA! – kiáltotta el magát Öcsi a gyönyörű előcsarnokban. – Fent vagytok még?

– Itt vagyunk, Öcsi – felelte egy kellemes női hang. – Gyere! – szólt oda kísérője Elisabetnek. – A kis szalonban vannak. Bizonyára az ablaknál ülnek és élvezik a naplementét. Anyám imádja az ilyesmit. Meglehetősen bátortalanul követte a férfit a szebbnél szebb szobákon át. Lekeneshez képest Elistrand és Graastensholm szegényes viskóknak tűntek. Fehér és sárga színű pamlagok sokaságát látta, háttámlájukon pöttyös hímzéssel. Rokokó lábú márványasztalt, megrakott komódokat. A falakat körben virágok borították. A tükrökben értékes festmények és függönyök látszottak… Öcsi jelezte érkezésüket, miközben áthaladtak a helyiségeken. – Elhoztam bemutatni Vemund és szerény személyem legújabb ismerősét, Elisabetet, Ulf Paladin leányát. A szép szalonban az ablaknál ülő házaspár felállt, hogy üdvözölje őket. Noha kint még világos volt, számtalan ezüst gyertyatartóban égő gyertya világította meg a szobát. Így Elisabet jól szemügyre vehette jövendőbeli apósát és anyósát. Az asszony kinyújtott karokkal sietett felé. – Elisabet Paladin a Jéghegyek Népe nemzetségéből! Isten hozott szerény otthonunkban! Volt szerencsém találkozni egyszer édesanyáddal, az őrgrófnéval… Őrgrófné? Elisabetet mellbe vágta ez a kijelentés. Manapság senki sem visel ilyen címet. Legkevésbé az anyja… Elfogta a düh, ugyanakkor majdnem kitört

belőle a nevetés. Érzelmeit azonban jól leplezte, és udvariasan meghajolt a Tark fivérek anyja előtt. Tark asszony valóban elragadó volt, ahogy anyja mondta. Elszállt már felelte az idő – idősebb volt annál, mint amilyennek szeretett volna látszani. Mozdulataiból, mozgásából olyan kecsesség áradt, hogy Elisabet elefántnak érezte magát mellette. Meglehetősen magas termetű volt, kiálló arccsonttal, gyönyörű arcéllel. Életerő és méltóság áradt tekintetéből. Tartása egyenes volt. Sovány, csontos kezével megragadta Elisabet kezét, és barátságosan rámosolygott. Egy feladatát tökéletesen végző háziasszony, világi dáma, és elbűvölően nőies teremtés benyomását keltette. Erő és törékenység keveréke – Elisabet egészen értéktelennek érezte magát mellette! A Tark fivérek apja szinte eltűnt sugárzó felesége mellett. Előrelépett felesége háta mögül, és gáláns mozdulattal meg akarta csókolni Elisabet kezét. A lány alig észrevehetően visszahőkölt. – Óvatosan, apám – szólt rá mosolyogva Öcsi – Elisabet rosszul lesz a púder illatától. Nem bírja abbahagyni a tüsszentést. Tark uraság hirtelen felegyenesedett. Szeme barátságosan csillogott. – Csakugyan? – Igen, sajnos – felelte Elisabet szégyenkezve. – Ezért viselem így a hajamat. – Nekem az a véleményem, hogy gyönyörű így a hajad – jegyezte meg Tark asszony. – Ha valakinek olyan szép haja van, mint a tied, minek rejtegesse? Gúny volt a szavaiban? Nem, nem úgy hangzott.

Rámosolygott Öcsi apjára. Most értette meg, miért olyan jóképűek a fivérek. Édesanyjuk is szépség, de édesapjuk a legszebb férfi, akivel eddig életében találkozott. A fiatalos arc lágy gyöngédséget sugárzott. A két fiú meglehetősen hasonlított az apjára. Elisabet megtagadta volna női mivoltát, ha nem szúr rögtön szemet neki, hogy édesanyjuk idősebb édesapjuknál. Nehéz lett volna megmondani, mennyivel, mert az asszony jól tartotta magát, a férfin pedig meglátszott az évek múlása. Valószínűleg a vállalkozással járó nagy felelősség is nyomot hagyott az arcán. Vemund különös viselkedése is megtehette a hatását. Tark úr úgy öltözködött, mint kisebbik fia. Követte a divatot, csipkegallért és harisnyát viselt. Elisabetnek nem tetszett ez a divat, nem találta elég férfiasnak és mesterkéltnek tartotta. Szerette volna, ha Öcsi is olyan ruhában jár, mint Vemund. Csak házasodjanak össze, majd tesz róla, hogy lemondjon erről a kényeskedő, kimódolt ruhaviseletről. Nem tehetett róla, de a kisebbik Tark fivérrel kötött házasság egyre csábítóbbnak tűnt a számára, ahogy kezdte jobban megismerni a férfit és családját. No és ez az otthon! Ezért szinte bárkihez hozzáment volna. De csak szinte. Elisabet csak olyan férfit tudott elképzelni férjként, aki tetszik neki. Szeretni? Ezt a szót nem ejtette ki a száján túl gyakran. Elég, ha kedveli, és tetszik neki. A kisebbik Tark fivér pedig már belopta magát a szívébe. Ezenkívül úgy látszott, hogy a fiú szüleinek is rokonszenves Elisabet. Vagy az őrgrófi cím tette meg

hatását? Megálljon, anyám, ezt még megbánja! Meghívták vacsorára, és barátságosan elbeszélgettek vele. Elisabetnek feltűnt, hogy megpróbálják kifaggatni, kiféle, miféle a munkaadója, mivel azt gyanították, hogy Vemund szeretője. De Elisabet egyre csak azt hajtogatta, hogy idősebb hölgyről van szó, aki fél az emberektől és Elisabet lelkére kötötte, ne beszéljen róla mások társaságában, még csak a nevét se említse meg. Ki kell találnom egy nevet – gondolta Elisabet. Majd megkérdezem Vemundöt. Ez így nem mehet tovább. Minél több időt töltött Lekenesben a Tark családnál, annál jobban megkedvelte őket. Úgy tűnt, az apa még a földet is imádja, amin Emilie asszony jár. Gyakran cirógatta felesége kezét, szinte alázatosan, amit az asszony kegyes pillantással jutalmazott. Egyértelmű volt, ki az erősebb kettejük közül. De ez nem jelentett hátrányt a kapcsolatukban. Emilie elbűvölően viselkedett. Ideális házaspár, két szép fiúval. A családi idillt csak Vemund törte meg. A szülőket ez igen érzékenyen érintette, különösen az apát. Ahányszor Vemund neve elhangzott – a vállalkozással kapcsolatban – Arnold Tark különben tökéletes arca újabb ránccal gazdagodott. Elisabet túlszárnyalta önmagát. Olyan szellemes és udvarias volt ezen az estén, hogy szülei, ha látják, nem hisznek a szemüknek. A pompázatos ház légköréhez nem is illett volna más viselkedés. Valószínűleg jó benyomást tett a Tark-szülőkre,

akik nem győzték hangoztatni, hogy szívesen látják máskor is. Ezután Öcsi visszavitte Vemund házáig. Amikor áthajtottak a parkon és az erdőn, Elisabetet újra elfogta az a furcsa érzés, hogy csak álmodik. A lópatkók tompa dobogása a köveken, az erdő titokzatos árnyai a sötétben, a mellette ülő daliás férfi – mindez együtt mesei hangulatot árasztott. Tark öccse illendően viselkedett. A lány mégis érezte közelségét, hallotta lágy, meleg hangját, amint egy bálról beszél, majd olyan emberekről, akiket Elisabetnek feltétlenül meg kellene ismernie. Karint nem említette, Elisabet pedig nem merte megkérdezni, milyen rokonságban áll vele. Öcsi Vemund háza előtt rakta le. – Biztos, hogy épségben hazaérsz? – kérdezte aggódva. – Igen, innen nincs már messze. Köszönöm a kellemes estét! – Mi köszönjük – mosolygott a férfi. – Régóta nem éreztük ilyen jól magunkat. Olyan friss életerő árad belőled, Elisabet, olyan közvetlen és természetes vagy! Elisabetnek nagyon jólestek a férfi dicsérő szavai, mivel már-már azt hitte, túl mereven viselkedett. A férfi ostorával búcsút intett, és a hintó tovagördült a sötétben. Elisabet megszaporázta lépteit, hogy mielőbb Karin házához érjen. Vemund a konyhában várt rá. – Végre, hogy megjöttél – fogadta barátságtalanul. – Már azt hittem, ott éjszakázol. Valahogy jól esett hallani ezt a csiszolatlan és az

etikett szabályaira fittyet hányó hangot az illedelmeseste után. – Meghívtak vacsorára – közölte a lány és leült a férfival szemben. Kilazította kalapja szalagját. – Itt mi történt? – Aludt egész végig. Akarsz enni valamit? – Csak egy pohár italt kérek, köszönöm – mondta, hogy ott tartsa még egy kicsit Vemundöt. – Igyál egy korsó sört! – Már ittam. Túl sokat iszom, de ez az ital nyújtotta néhány órás feledés az egyetlen vigaszom. Hogy ment? Elisabet fellelkesült. – Micsoda pompás házban laktok, Vemund! Fantasztikus szüleid vannak! No és az öcséd is nagyon kedves. – Ebben a sorrendben? – Nem feltétlenül – felelte a lány elpirulva. – Nagyon tetszettek nekem is, azt hiszem, én is tetszettem nekik. Udvariasan viselkedtem – fűzte hozzá gyorsan. – Látnom kellett volna – nevetett Vemund. – Jaj, annyira megkedveltem őket! Csodálatos apád van, Vemund. Ilyen férjet el tudnék képzelni magamnak. – Te? Szörnyen megijesztenéd! Olyan férjre van szükséged, aki kordában tart. – Elárulnád akkor, miért választottad Öcsit a férjemül? – kérdezte halkan és elkomorodott. – Ő a gyöngédségével az apádra hasonlít. – Nem teljesen. Az öcsém meglehetősen igényes. Sokat követel egy nőtől. Tudod, az anyánk a nőideál-

ja, s nem könnyű megfelelni ennek az ideálnak. Elisabet felkönyökölt az asztalra, előrehajolt és hevesen kifakadt: – Igen kiválóan játssza a szerepét, ugye? Született tekintély, erő sugárzik belőle. Ugyanakkor ne feledd, hogy alkalmazkodik a férjéhez, milyen gyöngéd, finom és odaadó! Én is tudnék ilyen lenni. Vemund hitetlenkedő felhorkanása sértette a lányt. Óvatosan megkérdezte: – Ugye idősebb egy kicsit… az apátoknál? – Egy kicsit? Akár hiszed, akár nem, hatvanhárom éves. Tizennyolc évvel idősebb, mint az apánk. Özvegy volt, amikor megismerték egymást. – Nincs ezen mit csodálkozni. Mindenhol előfordul, hogy férfiak idősebb özvegyekkel lépnek frigyre. Gyakran azért, mert az özvegyek igen jómódúak. – Ebben az-esetben ez fordítva történt. A vagyon a Tark családé. Átkozott élősködők! – Vigyázz, nehogy rád fogják, hogy forradalmi gondolataiddal lázítod a népet! Különben igazad van. No de nem hittem volna, hogy anyád ennyivel öregebb, nagyon jól tartja magát! Vemund kinézett az ablakon, újra átadta magát az életuntság érzésének, amelynek nyomai meglátszottak a szája szögletében. Karin ellen elkövetett bűne szemlátomást minden életörömöt kiszívott belőle. Távolról a szegénynegyedből hangokat hallottak, asszonyok kiabáltak férjeikkel, de az utca, ahol laktak, csendes volt. Talán azért, mert a sarkon rendőr őrszem vigyázott a rendre. Bódéja a két városrész között állt. Elisabet úgy sejtette, Vemund állíttatta fel az őrhelyet,

amikor Karint ideköltöztette. Vemund a lány felé fordult, szeme csak úgy csillogott a fényben – akár egy csodálatos ragadozóé. Elisabet most tisztán látta, hogy korántsem olyan szép, mint az öccse. Inkább befejezetlen remekműre emlékeztetett. – Tehát tetszett a fivérem? – Ó igen. Gyengéd, kedves fiú. Szép, mint egy elvarázsolt herceg. Bár a külső kevésbé játszik szerepet. – Az elvarázsolt hercegek ritkán szépek. Vagy szörnyetegek, vagy békák. – No igen, ő már egy átváltoztatott elvarázsolt herceg – igazította helyre magát mosolyogva a lány. – Mindig a kedvenc meséim közé tartozott. Fiatalon mindig arról álmodoztam, hogy találkozom majd egy szörnyeteggel, akit megajándékozok a szerelmemmel, és ahogy megcsókolom, újra herceggé változik. A férfi kifürkészhetetlen pillantással bámult a lányra. Elisabet nem tudta mire vélni ezt a pillantást. – El tudod képzelni, hogy hozzámenj feleségül? – A herceghez? – Nem, természetesen az öcsémhez! Csak egy pillanatra habozott, de a férfi észrevette. – Részemről nincs semmi akadálya – jelentette ki lassan, mintha fogóval húznának ki belőle minden szót. A férfi újra az ablak felé fordult. – Remek. Azt akarom, hogy elvidd innen, Elistrandra, ott majd nyugalomra lel. Saját otthont teremt, miután összeházasodtatok. Ez az egyetlen kívánságom. Elisabet nem tudta, mit feleljen. Meglehetősen

szerencsétlennek érezte magát, kiszolgáltatottnak, úgy érezte, kihasználták. „Ne engedd, hogy kihasználjon” – emlékezett Ingrid szavaira. És nem éppen ez történt? Vagy mégsem? Gondolatainak fonala elpattant, amikor a férfi felállt. – Biztosan elfáradtál, ideje hazamennem. – Nem, dehogy… Ez teljesen spontánul szakadt ki belőle. Ijedtében elpirult és zavartan elhallgatott. Vemund kérdőn nézett rá. Úgy festett, nincs nagy kedve hazatérni magányos erdei kuckójába. Elisabet is felállt. – Semmi, semmi. Biztosan nagyon későre jár az idő. Nem akarlak feltartani, hiszen holnap korán munkába kell menned. – Kapkodva beszélt, hogy leplezze előbbi óvatlan szavait. – Köszönöm, hogy átvetted az ügyeletet – köszönte meg szelíden. – Emlékezetes este volt. Vemund mormogott valamit a foga között, a lány úgy hallotta, mintha azt mondta volna: „Éppen ettől féltem.” – Akkor engedelmeddel beszélhetnék holnap az öcsémmel? – kérdezte Vemund. – Elmondanám, hogy megkértem a kezed, és hogy a szüleidnek sincs kifogása ellene. Elisabet visszahőkölt. – Nem olyan sürgős a dolog. A férfi közelebb lépett a lányhoz és határozottan így szólt:

– De igenis sürgős! Nem bírom már sokáig, hogy… – Vemund összeharapta a száját, és így fejezte be: – Közölhetem vele holnap? Elisabet vonakodva válaszolt: – Megemlíteni megemlítheted. De csak óvatosan! Majd meglátjuk, mit szól a bejelentéshez. Ne említsd neki, hogy a szüleim beleegyeztek a házasságba, és hogy talán én is hajlandó vagyok hozzámenni. Ezzel belekényszerítenénk egy olyan helyzetbe, hogy udvariasságból nem mondhatna nemet. Tudni akarom előbb, ő mit szól hozzá. – Te vagy a legmakacsabb nőszemély, akivel valaha is… – sziszegte Vemund. – No jó, legyen úgy, ahogy akarod. És ha lelkesedik az ötletért? – Akkor mondj, amit akarsz – felelte a lány fáradtan. – Ma este már nem bírok gondolkozni. – Persze, megértelek – mondta a férfi gyengédebben. – Viseld gondját Karinnak, és vigyázz magadra! Jó éjszakát! Amikor elment, nagyon üres lett a ház. Elisabet felment, hogy megnézze, mi van Karinnal. Az asszony úgy aludt, mint a bunda. Elisabet kinyitotta az ajtót, hogy hallja, ha valamiért szólítaná éjszaka, majd ágyba bújt. A kintről jövő hangok lassan elcsendesedtek. Feküdt az ágyában és a mennyezetet bámulta. Gondolatai és érzései úgy összekuszálódtak, hogy nem tudott rendet teremteni közöttük. Egyvalamiben biztos volt: amint lehet, elutazik Holmestrandra. Többet akart tudni Vemund Karin ellen elkövetett bűnéről.

Hirtelen végigfutott rajta a hideg. A Jéghegyek Népének vére csörgedezik az ereimben – gondolta. Nem sújt az átok, kiválasztott sem vagyok. De most már van egy kis fogalmam arról, mit élhet át Ingrid és Ulvhedin. A hideg borzongás figyelmeztetés volt! Ne piszkálj meg olyan dolgokat, amik nem tartoznak rád! Ne próbáld meg lerántani a leplet Vemund titkáról! De máskülönben hogyan tudnék segíteni szegény Karin kisasszonyon? MÁSNAP OLYASMIT tett, amit nem lett volna szabad. Nem sokkal azután, hogy beköltözött a házba, ráébredt, hogy nagy szükség lesz gyógyító ismereteire. Karin kisasszony mindenféle nyavalyában szenvedett. Ezek kezelését elhanyagolta, hiszen hosszú évekig feküdt abban az irtózatos intézményben. Nem volt olyan betegség, amely ne gyötörte volna. Elisabet először a lábát vette sürgősen kezelésbe. Alig bírt talpra állni, olyan duzzadtak és elhanyagoltak voltak a lábai. Karin kisasszony hamar rájött, hogy aranyat ér ez a lány, s egyre gyakrabban hozakodott elő ezzel vagy azzal a bajával. Elisabet elég jelentős gyógyszerkészletet hozott magával otthonról, és minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen szegény asszonyon. Egyre súlyosabb nyavalyák kerültek napvilágra. Karin valóban nyomorult állapotban volt! Miután örült, hogy „nőorvosra” lelt, női panaszait is elárulta Elisabetnek. Mivel Elisabet Ingrid és Ulvhedin tanítványa volt, természetes környezetben nőtt fel, még csak el sem pirult ezek

hallatán. Tette a dolgát. Gyógyszereket írt fel, amelyeket tulajdonképpen ő hozott magával, de Karin ragaszkodott hozzá, hogy betartsák a szabályokat. Gyógyító buzgalmában szegült szembe Vemund akaratával is. Közölte Karin kisasszonnyal, hogy sétálniuk kellene ebben a szép időben! – Sétálni? – kérdezte a beteg szinte magánkívül. – Bodéban sétáltam utoljára. Bode! Ezt a nevet Elisabet gyorsan az emlékezetébe véste. – Akkor hát itt az ideje, hogy kidugja az orrát. Nem tesz jót a testnek, ha állandóan négy fal között van és nem mozog semmit. Ellustul és megkap minden nyavalyát. – Hát igen, szörnyen beteg vagyok – mondta Karin panaszosan. – De meg akar gyógyulni, igaz, Karin kisasszony? Ezért egy icipicit kimegyünk a friss levegőre. Teszünk néhány lépést kint az utcán. – No és a lábam? – Meg kell tanulnia újra járni. Először biztos fájni fog, de majd elmúlik. – Igen, de mi lesz a szép fehér bőrömmel! Tönkremegy az esőben és az erős napsütésben. – Különbséget kell tennünk az egészséges fehér bőr és a betegesen sápadt bőr között – jelentette ki Elisabet. Becsületére legyen mondva, nem veszítette el a türelmét. – Egy kis friss levegő fiatalos, egészséges külsőt ad. Jöjjön csak bátran! – De mi lesz, ha akkor jön, amikor épp nagyban sétálgatunk? Talán soha többé nem jön vissza. Nem,

itt kell maradnom… – Nem megyünk messzire. Nem veszítjük szem elől a házat. – Jó, jó – mondta Karin tehetetlenül. – Ha azt gondolod, hogy… – Hát nem tettem rendbe a benőtt körmeit? Nem enyhültek a gyomorpanaszai? Higgyen nekem, Karin kisasszony, tudom, mit beszélek. Jó tanáraim voltak! Karin kisasszony engedelmesen bólintott. Ha tudná, hogy tanítómesterem egy boszorkány és egy szörnyeteg volt, akik még a szellemidézéshez is értettek… De legjobb, ha erről mélyen hallgatok. Amikor lassan lebaktattak a lépcsőn és kiléptek a házból, Karin a napfényben hunyorogni kezdett. – Jaj ne! – sikította. – A szemem! Mindjárt megvakulok! – Várjon egy kicsit. Így ni, csak óvatosan, erre. Elisabet ügyelt, hogy ne a szegénynegyed irányába menjenek. Tettek néhány lépést, Karin ijedten kapaszkodott társalkodónője karjába. Kezdetnek épp elég volt kikerülnie a köveket, körül se tudott nézni. Elisabet egészen megriadt, mikor meglátta, asszonyát a nappali fényben. Régimódi ruhájában, vékony, töredezett hajával, szürkésfehér arcával legalább húsz évvel öregebbnek látszott. Elisabet mintha egy kísértetet vezetett volna kézen fogva. Mit követhetett el Vemund ez ellen az asszony ellen? No és most? Biztosan jót akar, de senkinek nem tesz jót, ha bezárva tartják, még ha arany kalitkában is.

– Hogy hívják a vőlegényét, Karin kisasszony? – kérdezte óvatosan. – Bubinak – felelte Karin élénken. – Csak így hívjuk, németül azt jelenti, kisfiú. Elisabet tudta, de nem szólt. Karin felélénkült, megbotlott, pedig csigalassúsággal mentek. De úgy látszott, fel sem veszi. – Tudod, Elisabet, egy kicsivel fiatalabb, mint én. Nem nagyon. Egy egészen kicsit! De olyan kisfiús, olyan édes és szerelmes. Meg fogod szeretni, majd meglátod. Ma este biztosan benéz, csak gyöngyvirágot keres az menyasszonyi csokromba. Mindenki nagyon szereti, és mindenki irigyel érte. De ő csak azt hajtogatja, hogy ő az, aki irigylésre méltó. Hát nem szép tőle? Jaj, olyan fáradt vagyok… – Jó, most visszafordulunk. Mára elég volt. Szemmel kell tartanunk a házat. Nagyon ügyes volt, Karin kisasszony. – Könnyezik a szemem ettől az undorító naptól, szinte alig látok… – Karin megállt, és megtörölte szemét a zsebkendőjével – Hanem nagyon szép idekint – mondta meglepetten. – Nem olyan szép persze, mint a szülőhelyem, Bode. Nem is tudom, miért itt kell várnom Bubira és miért nem ott. De ő biztosan talál rá magyarázatot. Itt mindenesetre sokkal jobb, mint azon az átkozott birtokon, ahol egy ideig laktam. Tudod, ahol bezárták az ajtókat és a szobámat meg kellett osztanom egy sereg kiabáló emberrel, és ahol az ágynemű koszos szalmazsák volt. Teljesen felfoghatatlan, hogyan élhetnek egyáltalán emberek ilyen uradalmon. Miféle uraság az olyan, aki hagyja disz-

nóóllá zülleni az otthonát? Elég szörnyű időszak volt, mindennap sírtam. De örültem is, hogy Bubi nem látja megalázó helyzetemet. Biztosan nagyon haragudott volna az uraságra. Vemund is szörnyen dühbe gurult, amikor egyszer véletlenül arra járt. Rögtön látta, hogy nem ilyen körülményekhez vagyok szokva, és azonnal elvitt onnan. Hála az égnek, hogy a családom mit sem tudott erről! – Tehát nem ismerték Vemund urat? – Nem, egyáltalán nem. Ennek ellenére Vemund látta, hogy sokkal finomabb vagyok azoknál a szörnyű embereknél, akikkel egy szobába zártak. Nagyon barátságos volt hozzám. Lehetett is, hiszen előkelő családból származom. Őszintén szólva Vemund elég csiszolatlannak tűnik, de nagyon… nagyon udvarias. – Sokáig lakott azon a szörnyű birtokon, Karin kisasszony? – Nem, nem, csak néhány hétig, de azt is épp elég volt kibírni! Néhány hétig? Elisabet kételkedett benne. Karin elvesztette az időérzékét. Nem tett különbséget hét; hónap és év között. Éveket tölteni egy őrültekházában – anélkül, hogy tisztában lenne vele, hol van… Az úton egy fiatalemberrel találkoztak, ruházatából ítélve egyszerű kézműves lehetett. Karin kisaszszony hirtelen kihúzta magát, de nyomban félénk mosollyal le is sütötte a szemét. – Nem illik bátorítani az ilyen szolganépet – súgta oda bizalmasan Elisabetnek. – De láttad, hogy bámult rám? Nem csoda – gondolta Elisabet. Nem mindennap

találkozik az ember két lábon járó kísértettel! Vajon képes lesz-e valaha embert varázsolni ebből a roncsból? Megéri a fáradságot? Igen, feltétlenül! Minden ember megéri a fáradságot, különösen a kis Karin, aki többet szenvedett a legtöbb embernél. Megérdemli, hogy jobbra forduljon az élete. És ha nincs kiút? Ha csak kilátástalan szakadékot tud feltárni előtte Elisabet? – Jaj, nem lehet igaz! – suttogta Karin és a szeme megtelt könnyel. – Nem hársfa nő ott? Olyan szívesen megérinteném. Már olyan régóta nem… Úgy tűnik, mintha rég lett volna, pedig tudom, hogy csak tegnap volt. Szabad? Elisabet tudta, hogy Karin alig képes járni, és az utcán átmenni végtelen nagy távolság a számára. Ezért inkább megkérte, várjon, amíg elmegy és hoz neki néhány hársfalevelet. Ahogy megérintette a durva leveleket, végtelen szomorúság ült ki Karin arcára. Mintha halványan felderengett volna benne egy emlék, de rögtön szerte is foszlott. Elisabet megijedt egy pillanatra, hogy tudatára ébred sorsának és rájön, mit veszített az évek során. De aztán az asszony újra ráemelte zavart és üres tekintetét, mely semmit sem változott. Elisabetnek elszorult a torka. Kinyújtotta a kezét és hirtelen megsimogatta Karin arcát. – Nagyon csinos, Karin kisasszony. Igazán bájos teremtés! Rosszul is elsülhetett volna. Egy társalkodónő

nem engedhet meg magának ilyen viselkedést. De Karin kisasszony ki volt éhezve a szeretetre. Megragadta Elisabet kezét és magához húzta. – Ne hagyj el, Elisabet – mondta kiszáradt szájjal. – Nem tudom, miért, de nagyon félek! Mintha minden sarkon sötét árnyak leselkednének rám. Félelmetes szörnyetegek! – Ne féljen, Karin kisasszony – nyugtatta meg Elisabet megindultan. – Nem hagyom cserben. Vemund úrral majd gondoskodunk róla, hogy elriaszszuk a szörnyetegeket. Ezt bátran ki is jelenthette, hiszen még semmit sem sejtett arról a harcról, amit hármójuknak kell majd megvívniuk a szörnyetegekkel szemben.

6. fejezet VEMUND TARK komolyan elbeszélgetett öccsével a vállalat christianiai irodájának bőrhuzatú bútorai és ízlésesen díszített falai között. Vemund mindig kellemetlenül érezte magát itt, a szabadba vágyott. Elegánsan öltözött fivére azonban kiválóan megtalálta a helyét a tekintélyes íróasztal mögött. Öccse hitetlenkedve nézett Vemundre: – Nem vagyok még érett a házasságra. Vemund vonásai megkeményedtek a szája körül. – Huszonhárom éves vagy. Felnőtt módon kellene már gondolkoznod. – És te? Te meg huszonöt éves vagy!

– Velem csak ne foglalkozz! Most rólad van szó. – Inkább magam választanák feleséget. – Nem úgy látom, hogy annyira törnéd magad. Van valami kifogásod Elisabet Paladin ellen? – Nem, egyáltalán nincs. Bájos, aranyos teremtés, talán egy kicsit túl vad. De hisz csak egyszer találkoztam vele. Időre van szükségem, Vemund! – Nincs vesztegetnivaló időnk. Öccse fontolóra vette a dolgot. – Azt mondtad, Elistrand? Nagy birtok? – Nem olyan nagy persze, mint Lekenes, de jó a fekvése és rendesen karbantartják. – És esetleg egyszer Graastensholm is a miénk lenne? Meg az a major – mi is a neve? – Hársfaliget. Nem nagy, de jó állapotban van. – Együtt irányíthatnánk mind a hármat… Csak kár a sok szép fiatal lányért, akikről le kell mondanom. Bár, miért is kellene? Meglehetnek a magam külön útjai a házasságon kívül, nem igaz? – Én óvakodnék ettől, ha Elisabet Paladin férje lennék – mondta Vemund szárazon. – És mit szól hozzá anya és apa? – Te jó ég, öcsém, hány éves is vagy tulajdonképpen? Anya persze biztosan tiltakozni fog. Úgy gondolja, meg kell óvnia a gonosz külvilágtól, különösen a ravasz nőktől, akik el akarják lopni ártatlan báránykáját. Nem gondolod, hogy minél hamarabb a saját lábadra kellene állnod? Ha még egy kicsit vársz, túl késő lesz. Megfojt az anyai szeretet és aggodalom. – Ezért menekültél el otthonról? – kérdezte öccse komoran.

– Nem, más okom volt rá – vágta rá Vemund türelmetlenül. – Soha nem értetted meg anyát – mondta az öccse sértődötten. Nem szerette, ha elmarasztaló véleménynyel voltak anyjáról, akit istenített. – El tudsz képzelni nála tökéletesebbet? Komolyan gondolod, hogy hálásan el kéne fogadnom ajánlatodat és frigyre lépnem a kis vadóc Elisabet Paladinnal? Szó ami szó – folytatta álmodozva – , valami azt súgja nekem, hogy nagyon tüzes lenne az ágyban. Nem volna rossz megszelídíteni a kis vadmacskát – Jaj, fogd már be a szád! – szólt rá Vemund szigorúan, és elfordult. – Hát jó. Megígérem, hogy ma este beszélek apával és anyával. Ha beleegyeznek, közelebbről megnézem magamnak a menyasszonyt, akit voltál szíves nagylelkűen kiválasztani számomra. De mi legyen a hajával? Nem mászkálhat örökké így! Nem mondom, izgató lehet egy darabig, de az emberek még azt hinnék, hogy egy szolgálólánnyal járok! Anyának is az a véleménye, hogy aranyos, de furcsa… Nem látta, hogy Vemund valamit dünnyög a bajusza alatt. Nem is láthatta, mert bátyja háttal állt neki. A beszélgetés után Vemund egy másik irodába nézett be, ugyanabban az épületben. Egy negyvenöt év körüli férfi emelkedett fel a tekintélyes székből, s Vemund elé sietett. – Nicsak, Vemund! Ritkán látott vendég az irodában! Unokanővérem, drága anyád halálra idegesíti magát, hogy agyonhajszolod magad mindenféle nem neked való durva munkával, amikor pedig milyen jó

dolgod lehetne! Ne aggódj az üzlet miatt, kézben tartom a gyeplőt, megteszek minden tőlem telhetőt! Vemund rokonának, Mandrup Svendsennek éppoly feltűnően szép vonásai voltak, mint unokanővérének és a két fiúnak, de sajnos hájassága miatt nem juthattak érvényre. Zömök volt, mint egy jól megtömött hurka. Vörös arca csak úgy csillogott a paróka alatt. Fiatal korában valóságos Adonisz lehetett, ez azért még mindig látszott. – Megkaptuk már a pénzt Drammenből? – kérdezte Vemund. Mandrup Svendsen ujjai idegesen és céltalanul matattak sárga brokátmellényén, melyet alig tudott összegombolni. Tekintete kitért Vemundé elől. – Ó igen, közben már fizettek. De nem sokat. Rossz idők járnak rájuk, és nem volt szívem többet kipréselni belőlük. – Hm – foglalta össze Vemund a véleményét. Nem először fordult elő ilyesmi. Vemund a világért sem akarta gyanúsítani Mandrupot, de feltűnt neki, hogy anyja szegény unokatestvérei mindig dúskálnak a pénzben! Ő maga nem értett a könyveléshez, de ha esetleg átnézetné a papírokat egy szakértővel… No igen, a Tark család vállalkozásainak kimeríthetetlen forrásai voltak. Így Vemund, mivel nem szerette a háborúskodást, inkább azt képzelte, hogy minden a legnagyobb rendben megy. Olyan mindegy minden! Az egyetlen dolog, amivel törődött, Karin Ulriksby sorsa volt. No meg öccse jövője. Az üzlet viszont a maga alantas módszereivel, hogy minél több pénzt szipo-

lyozzanak ki a népből, folyjon a maga medrében! ELTELT NÉHÁNY NAP, mire Öcsi össze tudta szedni magát annyira, hogy beszéljen szüleivel esetleges megházasodásáról. Eközben Elisabet és Karin kisasszony bejárta a környéket. Persze csak a jobb utcákat a ház közelében – de minden nap messzebbre merészkedtek. Karin felszedett magára pár dekát. Elisabet ügyelt rá, hogy egészségesen táplálkozzék, ne csak édességet egyen és kávét igyon. Karin egyik fogát így is ki kellett húznia, s bizony még néhányra ugyanez várt, csak előbb a betegnek el kell felejtenie, hogy mennyire fájdalmas ez a művelet. Egyébként szegény asszonyba kezdett visszatérni az élet. Arca kipirult, határozottabb léptekkel, egyenesebb derékkal járt, minden tekintetben erősebbnek és egészségesebbnek látszott. Ám nemsokára beköszöntött az esős idő, és néhány napig le kellett mondaniuk sétáikról. Egyre csak esett és esett, kint az utca lassú barna folyóvá vált. A szegénynegyedből gyakran hallatszott heves kiáltozás és veszekedés. Elisabet el tudta képzelni, milyen körülmények között élnek ilyen ítéletidőben az emberek az összetákolt kunyhókban. Vemund meglátogatta őket néhányszor. Megjavította a tetőt, tüzelőt aprított. Ilyenkor ott maradt estére és Elisabettel vacsorázott. Nagyon kellemes órákat töltöttek együtt a szürkületben, halkan beszélgettek a világ dolgairól. Vemund meglepetésére legutóbb Karin is velük tartott. Alig ismert rá. – Nohát, Karin kisasszony! – kiáltott fel lelkesen.

– Ragyogóan néz ki! Karin enyhe kacérsággal fogadta a bókot. – Tényleg úgy gondolod? Nem nagyon durva és barna a bőröm? – Épp ellenkezőleg. Kipirult az arca és csillog a szeme. Csak úgy vonzza az ember pillantását. – Jaj Vemund, édes kicsi fiú! – nevetett, és huncutkodva megcsapkodta a férfi kezét. Ez egy tizennégy évesnek jól állt volna, de egy negyvenöt évesnek… Vemund elismerő pillantást vetett Elisabetre. A lány hálásan visszamosolygott. Karin buzgón némileg zavaros fejtegetésbe bocsátkozott a kedveséről, aki Elisabettel üzente, hogy nagyon sajnálja, de egy ideig nem tud jönni, mert üzleti ügyben Németországba kellett utaznia. De megígérte, hogy az esküvő előtt még idejében hazatér. Így Karinnak nincs oka a nyugtalankodásra. Karint hallgatva Vemund már nem tűnt olyan elégedettnek, mint az előbb. Tekintete azt üzente: „Ne táplálj benne hamis reményeket!” De Elisabet jól tudta, mit miért csinál. Legreménytelenebb perceiben Karin elárulta neki, hogy az asszonyok, akik előtte felügyeltek rá, megpróbálták szertefoszlatni az álmát. „Ne képzelődjön!” – szóltak rá durván. „Azt a fickót soha többé nem látja viszont.” Ezt panaszolva zokogott Karin feldúltan Elisabet vállára borulva, ami aligha tett jót az egészségének. „Miért beszélnek így velem, Elisabet? Miért rosszak hozzám, amikor én soha nem ártottam nekik?” A következő percben azonban már el is felejtette

sérelmét. Lázasan várta, hogy Bubi betoppanjon. Mindjárt kopogtat az ajtón. Csak egy napja, hogy nem látta. Arcon csókolta, amikor elment, és megígérte, hogy hoz gyöngyvirágot a menyasszonyi bokrétába. Valószínűleg ez után az utolsó találkozás után történt az a tragikus baleset, aminek következtében Karin elvesztette józan eszét. Legalábbis ez az esemény arra késztethette, hogy elkendőzze a valóságot. Bubi halott, nyilván tragikus módon halt meg, találgatta Elisabet. De Karin nem volt elég erős ahhoz, hogy elfogadja az igazságot. Makacsul kapaszkodott az álmába. – Igen, mindig is értett az üzlethez, így nem csoda, hogy a németek is kereskedni akarnak vele – jegyezte meg Karin elégedetten. Megnyugodott, mivel aznap estére nem várta Bubit. Tekintete nem volt olyan űzött és nyugtalan, mint máskor. Bubinak nyomós oka volt a távolmaradásra. Elisabet olykor-olykor azon tanakodott, vajon együgyű álomvilágán túl Karin mennyit fog fel a valóságból? EGY NAPPAL AZUTÁN, hogy Karin velük vacsorázott, az utcában elszabadult a pokol. Elisabet éppen Karin gyér haját fésülte az emeleten, amikor az utca felől távolabbról kétségbeesett kiáltozás hallatszott. Ahogy kinéztek az ablakon, egy rohanó rendőrt láttak, aki sípjával hívott segítséget. Elisabet kitárta az ablakot. – Mi történt? A rendőr tudta, hogy előkelő népek laknak a ház-

ban, ezért tisztelettudóan meghajolt és zihálva így felelt: – A nyomorultak ócska viskóit elmosta a víz, beledőltek a folyóba. Sok a sebesült. Orvost és segítséget kell hívnom. – Értek az orvosláshoz – mondta Elisabet. – Azonnal megyek. A rendőr megdöbbenve nézett rá. – Nem ilyen finom kisasszonynak való ez. Szörnyű állapotok uralkodnak ott… – Ugyan! Máris jövök. Amikor becsukta az ablakot, eszébe jutott Karin. Nem hagyhatja egyedül! Karin remegve nézett rá. – Elmész, Elisabet? De akkor mi lesz velem? Nincs aki vigyázzon rám. Megtiltom, hogy… – Emberek sérültek meg, haldokolnak, Karin kisasszony, Nem akarom itthagyni magát sem. Fogja, itt a kalapja és a kabátja. Jöjjön velem! – Oda? – kérdezte Karin és elfintorította az arcát – Nem csak csőcselék és szolganép lakik arrafelé? – Emberek azok is – szakította félbe Elisabet. – Éppúgy fáj nekik is, ha megsérülnek, mint magának. – De nem tudom átélni a fájdalmukat – mondta a kisasszony undorral. – Én sem, de el tudom képzelni, mennyire szenvedhetnek. A beszélgetés közben lesietett a szobájába. Karin a lépcsőn állt, onnan kiabálta ellenvetéseit. Elisabet máris útra készen állt az ajtóban. – Nos, mi lesz? – kérdezte.

– Olyan szigorú vagy hozzám, Elisabet! Nem tűröm, hogy parancsokat osztogassanak nekem! – Nem osztogatok parancsokat. Csak megkérdeztem, akar-e segíteni abban, hogy teljesítsem emberi kötelességemet. Mindenkinek segítenie kell, aki tud. – Jót cselekszem ezzel? – Igen, hogyne! Bubi úr nagyon büszke lenne magára, ha tudná. – El kell, mesélned neki! De mi lesz, ha úgy véli, lealacsonyodom? – Bubi úr biztosan kezét-lábát törné, hogy segítsen a rászorultakon, nem gondolja? Bubi úr! Milyen nevetséges megszólítás! – Igen, biztosan – mondta Karin egy percnyi gondolkodás után. – Felveszem a nagy csuklyás selyemköpenyemet, így majd nem ismer fel senki. Csak egyszer volt rajtam, még Bodéban, amikor bálba mentünk. Kesztyűt is húzok persze. Mit gondolsz, berúzsozzam az ajkamat? Elisabet már toporzékolt idegességében, de azért uralkodott magán. – Inkább ne, Karin kisasszony. Nem tanácsos nagyon kiríni a tömegből. – Csak nem képzeled, hogy elvegyülök a tömegben és segítek neked? Elmegyek veled, hogy a közeledben legyek, addig is tudsz vigyázni rám. Ó, eredj a pokolba! – gondolta Elisabet tiszteletlenül. De legalább elindultak. Férfiak rohantak végig az utcán, a rendőr hozta őket segítségül. A szegénynegyed felől szívettépő kiáltásokat hallottak. „Segítség! Megfulladnak a gyer-

mekeim!” – sikoltozta valaki. Leírhatatlan zűrzavar uralkodott a folyóparton. A sikátorok sara és piszka iszapos, hömpölygő masszává olvadt össze a beszakadt barakkok törmelékével. Elisabet szörnyű jajgatást hallott egy leomlott fal törmelékei alól. Egy férfi segítségével sikerült egy kisgyermeket kiszabadítania, aki egy kiskutyát szorított magához. Sok férfi a folyóba vetette magát, hogy mentse a bajbajutottakat, akik az életükért harcoltak kunyhóik romjai között. Mások a parton próbáltak úrrá lenni a helyzeten. – Jaj, nem, drága gyermekem, itt nem tudok átmenni – visongott Karin. Elisabet elveszítette a türelmét. – Akkor menj haza, te elkényeztetett porcelánbaba – sziszegte a fogai között. – Hát nem veszed észre, milyen nagy baj történt, te ostoba némber? Képtelen vagy elfelejteni nevetséges kis világodat és nyomorúságos külsődet? Az isten szerelmére, próbáld egy kicsit beleélni magad ezeknek az embereknek a helyzetébe – nincs fedél a fejük fölött, otthonukat elvesztették télvíz idején! Nem látod a gyermekeket, akik tehetetlenül fékszenek vérző sebekkel? Nem hallod kétségbeesett kiáltásukat, ahogy eltűnt szüleiket, testvéreiket keresik? Szívettépő látvány, erre itt siránkozol, hogy kicsit koszos lesz a cipőd! Karin kisasszony úgy állt ott, mint akit leforráztak. Ajkai remegtek, de hátát azért büszkén kihúzta. – Így még soha nem beszéltél velem, Elisabet – nézett rá vádló tekintettel. – És én még azt hittem, magad vagy a megtestesült kedvesség! Nem vigyáz-

hatsz rám tovább, hallani sem akarok ilyen szitkozódó beszédet a házamban. El vagy bocsátva! – Őszintén szólva fütyülök rá – mondta mérgesen Elisabet és hátat fordított neki. – Menj haza és ülj a tükör elé, másra úgysem vagy képes! Úgy elöntötte a düh, hogy nem törődött vele, mit beszél. Vemund Tark mondhat, amit akar, Elisabetnek most választania kellett. S előtte csak egy cél lebegett: a bajbajutott szerencsétleneken akart segíteni. Karin csak állt megkövülten, mialatt Elisabet két kislányt segített talpra állítani. Egy asszony gondjaira bízta őket, akinek a háza épségben maradt. Végre nekiláthatott feladatának. Látta, hogy a sebesültek egy részét biztonságos helyre menekítették. Ott feküdtek a sárban a szitáló esőben. Senkinek nem volt ideje, hogy foglalkozzon velük. Az emberek csak tehetetlenül álltak és kiáltoztak ahelyett, hogy segítettek volna a szerencsétleneken. Elisabet csendre intette őket, és letérdelt a sérültek közé. Karin még mindig kiáltozott, hogy senki nem törődik vele, de Elisabet figyelemre sem méltatta. Amikor a többiek látták, hogy a vöröshajú leányzó érti a dolgát, közelebb merészkedtek. Elisabet Karin házából magával hozott néhány régi lepedőt. Megkért egy asszonyt, hogy tépje csíkokra. Az emberek újabb sebesülteket húztak ki a folyóból, és Elisabet gondjaira bízták őket. A lánynak nem maradt ideje a tétlenkedésre. Karinra szólt, hogy tartsa a gyógyszereket, és adja oda neki éppen azt, amire szüksége van. De mivel Karin nem tudta elolvasni, mi áll a különböző kis tége-

lyeken, egy másik emberre bízták a dolgot. Ekkor azonban már sikerült felkelteni Karin érdeklődését. Nem bírta a szörnyű sebek látványát, de egy síró gyermeket vett a karjaiba, és megpróbálta megvigasztalni az ő fura módján. Lehet, hogy jobban megijesztette, de a legfontosabb, hogy végre megfeledkezett saját kicsinyes világáról. Elisabetnek még felnézni sem volt ideje, de észrevette, hogy szakértő kezek nyújtanak neki segítséget. Az orvos volt, aki közben megérkezett, és csodálkozva figyelte a lány serénykedését. – No lám csak – mondta támadó éllel. – Egy kisasszony, aki belekontárkodik a munkámba. De azt látom, hogy nem ez az első alkalom. – Nem, két gyógyításhoz értő ember volt a mesterem – válaszolta Elisabet, anélkül, hogy levette volna a szemét az asszonyról, akit éppen kezelt. Az aszszonynak leszakadt a fél karja, Elisabet már ellátta a sebet, s most azon munkálkodott, hogy bekötözze lepedődarabokkal. Az orvos is gyorsan munkához látott mellette. Nagyon elkelt a segítség, rengetegen rászorultak. Elisabet szakított rá időt, hogy kicsit szemügyre vegye az orvost. Napbarnított arcú, ősz szakállú férfi volt, az ötvenes éveiben járt. Láthatóan értett a szakmájához. Nyilvánvalóan meglepte Elisabet jelenléte. – Valóban érti a dolgát, kisasszony – dünnyögte, miközben valakinek az arcát varrta össze, mert felhasította egy éles tárgy. – Bátorkodhatom megkérdezni a becses nevét? – Elisabet Paladinnak hívnak, a Jéghegyek Népe

nemzetségéből. Az orvos halkan füttyentett. – A Jéghegyek Népe! Akkor már értem! A nemzetség tagjai jobban értenek a gyógyításhoz annál, hogysem a gyomorgörcsöt egyszerűen hashajtóval gyógyítsák. Egyike azoknak, akik… tudja? – Nem, nem vagyok az – mosolygott Elisabet – De közülük ketten voltak a tanítómestereim. – Igen, az öreg Ulvhedinnek hallottuk hírét! Biztosan nagyon ügyes orvos volt. – Ő a dédapám. Még mindig él. A másik pedig távoli rokonom, Ingrid Lind. – A graastensholmi boszorkány. Szívesen tanulnék én is tőle egyet s mást. – Mások boszorkánynak hívják? – kérdezte Elisabet aggódva. – Ez veszélyt hozhat rá. – A szakmánkban rendkívüli tisztelet övezi a Jéghegyek Népe nevet. Nem kell tőlünk tartaniuk. Annál is kevésbé, mivel mindig együtt dolgoztak velünk, orvosokkal, anélkül, hogy elvették volna a kenyerünket. – Kivéve most – mondta Elisabet. – Ez valami egészen más. Pokoli látvány, nem? Muszáj mindenkinek torkaszakadtából üvöltenie? Segítene és megfogná itt egy pillanatra? Össze kell varrnom a sebet. Elisabet befejezte a munkát saját betegén. Gyorsan megtörölte a kezét és felállt az iszapból. Aztán a másik sérült fölé hajolt, s lefogta a karjait úgy, hogy a fejét is le tudta szorítani. A férfi csodálkozva bámult rá:

– Az ördögbe is! Ez egy asszony! – nyögte. – Az ám! – mormogta az orvos. Elisabet mindkét megjegyzést bóknak vette. – Hogy tudjuk folytatni a munkát ebben a zűrzavarban? – gondolta kétségbeesetten, miközben segített az orvosnak, és megpróbálta a betegeket száraz helyre fektetni. Az eső továbbra is ömlött. Haja teljesen az arcába tapadt, hiszen mindvégig előrehajolva dolgozott. Minden csupa sár volt, a szerencsétlenül jártak elviselhetetlenül kiáltoztak. Nézők gyűltek félkörbe a két gyógyító mellé. A legmeglepőbb az volt, hogy Karin kisasszony még mindig ott állt és a kezét tördelte. Elisabet csodálkozott, hogyhogy nem futott el. – Több kötszerre lenne szükségünk – szólt az orvos, és letörölte arcáról a zuhogó esőt. – Karin kisasszony! – kiáltotta Elisabet. Az előkelő dáma óvatosan közelebb lépett. Büszkén tartotta magát, még mindig mélyen meg volt sértve. De láthatólag túlságosan összezavarodott ahhoz, hogy egyedül hazamenjen. – Karin kisasszony, bocsásson meg, hogy illetlenül beszéltem magával az imént. Kijöttem a sodromból, nem is tudtam, mit beszélek. Befejezem a szolgálatomat magánál, ha akarja, de segítene most nekünk? Csak Ön tud segíteni a bajbajutottakon. Karin zavaros tekintettel bólintott. – Most az egyszer elnéző leszek. Lefokozlak társalkodónőből szobalánnyá. – Rendben. Karin kisasszony, lenne olyan kedves, hozna otthonról azokból a sárguló lepedőkből, hogy

legyen elég kötszerünk? – A szekrényből, ahol a vászonholmik vannak? – hápogott Karin. – De hisz az a kelengyém! És egyáltalán nem sárgulnak! Éppen a múlt héten hímeztem beléjük az utolsó monogramot. Ó, te jó ég – gondolta Elisabet kétségbeesetten. Ezt jól elpuskáztam. Már évek óta hozzá sem nyúltak a kelengyéhez. – Igen, persze, persze, bocsásson meg – mondtagyorsan. – De ha talál esetleg néhány régi lepedőt a házban… – De hát nem mehetek haza egyedül, igazán megértheted! Nem illik, akkor biztos prédája lennék azoknak a fiatalembereknek, akik állandóan a házam körül ólálkodnak. Elisabet körülnézett, és kiválasztott egy megbízható képű asszonyt. – Elkísérnéd Karin kisasszonyt hazáig? Várd meg a kapuban, míg kiválaszt néhány lepedőt. Vigyázz rá nagyon! Igen érzékeny teremtés, védelemre szorul. Az asszony bólintott, s néhány gyenge tiltakozási kísérlet után Karin megadta magát. Az orvos kérdőn nézett Elisabetre. A lány éppen egy hisztérikus gyermeket próbált megnyugtatni, akinek felhasadt az egyik szemhéja. Csúnyábban nézett ki a sérülése, mint amennyire komoly valójában volt. A gyermek feje felett Elisabet megpróbálta megmagyarázni a dolgot. – Karin kisasszonyt nagy megrázkódtatás érte, és elveszítette a valóságérzékét. Igazából kedves kis teremtés, csak nem tudja, hol és melyik korban él.

– Hallottam, amikor jól leteremtette. Meglepett, hogy nem ment el rögtön. – Csak én vagyok neki – válaszolta Elisabet röviden. – Mindenki elhagyta – egyetlen fiatalembert kivéve, aki gondját viseli, de inkább a háttérből. Elviselhetetlen az önzősége, de azt hiszem, ez csak védőpajzs. – Nagyon is lehetséges. Megvizsgálhatnám egyszer? Mármint úgy értem, az észbeli képességeit. – Igen, az jó lenne. Feltéve, ha nem záratja utána bolondokházába. Ott már volt, és szörnyű élményeket szerzett. A fiatalember, aki engem alkalmazott, azon a véleményen van, hogy nem szabad józan észre téríteni, abba belehalna. – Mi történt vele? Elisabet vállat vont. – Isten tudja. Te jó ég, senki sincs, aki gondoskodni tudna erről a sok otthontalanról? Céltalanul bolyonganak és siránkoznak csupán! – Ez már nem a mi dolgunk. – Nem, de jó lenne, ha a sebesülteket fedél alá tudnánk helyezni! – Hol? – Hát ez jó kérdés. Karin Ulriksby visszatért, és kegyesen átnyújtott három elhasznált lepedőt. Az orvos melegen megköszönte és megdicsérte. Karin arca felragyogott. Normális fickó – gondolta Elisabet. Megkönnyebbült, hogy egy hozzáértővel oszthatta meg a terhét. De Karinon nem ismerem ki magam. Leszidom, közlöm vele, hogy egy fabatkát sem ér – erre visszajön! Nem

értem! Ekkor mérges hangon valaki így szólt Elisabet feje felett: – Mit művelsz? Felnéztek. Vemund Tark állt ott, úgy fújtatott, mint egy dühös bika. – Hogyhogy? – kérdezte Elisabet ugyanolyan dühösen. – Idehoztad Karin kisasszonyt? – Karin kisasszony rengeteget segített nekünk – szólalt meg az orvos. Hálás köszönet – mondta magában Elisabet. Az érintett hallotta a dicsérő szavakat, és ragyogott, mint a nap. Gyerekek vették körül, meg akarták érinteni finom ruháját, amit büszkén mutogatott nekik. Vemund ellenségesen nézett az orvosra és halkabbra fogta a szavát: – Nem jöhet ki emberek közé. Mi lesz, ha találkozik valakivel, akit régebbről ismer? Elisabetnek túl sok volt a tennivalója ahhoz, hogy mérlegelni tudja a szavait. – Ne állj ott, mint Bálám szamara. Jelentéktelen dolgokról fecsegsz, ahelyett, hogy észrevennéd körülötted a sok nyomorúságot! Egy ilyen nagy és erős ember! Vemund összeszorította a száját, amelyen majdnem kicsúszott egy ízes káromkodás. De azért belátta, hogy a lánynak igaza van. Ekkor Karin, mivel rájött, ki is áll a közelében, hozzálépett. Cipője csak úgy cuppogott az iszapban. – Végre valaki meghallgat. Elisabet olyan elfoglalt

és igazán csúnyán viselkedett velem. Nagyon csúnyán. Meg is szidtam érte, de megérdemelte. De már megbocsátottam neki, Vemund, és segítettem! Ez az elragadó orvos pedig azt mondta, hogy nagyon ügyes voltam! – Remek – mormogta a férfi elgondolkozva. Megkérdezte Elisabetet, segítségére lehet-e valamiben, de a lány elküldte, hogy segítsen a többieknek a mentésben. Ott igazán hasznát vehetik. Vemund bólintott. – Jó, csak ügyelj Karinra. – Ne aggódj – nyugtatta meg Elisabet –, együtt dolgozunk. Karin váratlanul megszólalt: – Igen, így van. Elisabet, az orvos és én. Vemund és Elisabet összenézett. Ez egy új Karin! A férfi elment. Néha-néha Elisabet felnézett, és látta, hogy a folyóparton dolgozik a többiekkel együtt, hogy megfékezzék a zűrzavart. Jó érzés volt a közelében tudni. Fáradni kezdett. Nem is emlékezett már, hány embert próbált összefoltozni. Még jöttek néhányan, hogy részt vegyenek az eltakarító munkálatokban. A káosz a tetőfokára hágott. De aztán lassan úgy tűnt, hogy kezd rendeződni a helyzet. Miután kezelésben részesítették a sebesülteket, a rokonaik vagy barátaik vették gondjaikba őket az épen maradt nyomorúságos viskókban. A gyermekeket is átmenetileg otthonhoz juttatták. A hajléktalanok helyzete azonban teljesen reménytelennek, kétségbeejtőnek látszott.

Elisabet úgy vette ki a hírekből, hogy mindenki túlélte a katasztrófát. A viskókból mindenhonnan a gyermekek panaszos sírása hallatszott. Az orvos a sebesültek egy másik csoportjához sietett lent a folyóparton. Elisabet, miután ellátta az utolsó sérülteket is, parancsot adott a rendőröknek és az embereknek, hogy keressenek otthont a számukra. Ekkor néhány apró alak közeledett bátortalanul Elisabet felé.

7. fejezet HÁROM sápadt, vékony kislány állt Elisabet előtt. – Mit akartok? – kérdezte Elisabet barátságosan. – Anyánk szülni fog – suttogta a legidősebb ijedt tekintettel. – Most? – Igen. Tudsz segíteni rajtunk? Elisabet körülnézett. Rettentő kimerültnek érezte magát. Elfojtott egy sóhajtást. – Nos, hol van hát a mamátok? Félénk, csendes hangon odasúgták: – Bent a házunkban, ott távolabb. A szegénynegyed sértetlen részén… – Karin kisasszony, el tudna velem jönni? Szükségem lehet a segítségére. – Ma teljesen a feje tetején áll minden – mondta

Karin panaszosan. Egy eresz alatt talált menedéket az eső elől. Most mégis Elisabettel tartott. Már nem vigyázott, hova lép a sárban. Ugyan mire lett volna jó? Szoknyája így is csupa sár volt. Persze még így is szinte makulátlannak tetszett Elisabet mellett, akinek ruhája ki se látszott az iszap és a sár alól. Követték a kislányokat egy nyomorúságos kunyhóig. Elisabet lépett be először. Épp idejében érkeztek. Csupán percek voltak hátra. A nő hihetetlenül szedett-vedett ágyban feküdt. Körülötte a jéghideg, félhomályos szobában még három kislány üldögélt. Még kisebbek és soványabbak voltak testvéreiknél. Elisabet átküldte a kicsiket a szomszédokhoz, csak a legnagyobb maradhatott a szobában. Kilenc éves lehetett, arcán egy húszéves tapasztalataival. – Lehetne világosságot csinálni a szobában? – Nincs semmink – suttogta a kislány ijedten. – A tűz pedig már leégett. Elisabet elküldte, hogy szerezzen gyertyát valahonnan. Az ajtóban megjelentek a kíváncsi szomszédok. Elisabet meglehetősen barátságtalanul megkérdezte tőlük, akarnak-e segíteni. Erre se szó, se beszéd eltűntek. Ez a gyors távozás semmi jót nem ígért. Végre tudott foglalkozni a lány anyjával is. Agyondolgozott teremtés volt, koravén, látszott rajta, hogy nincsenek illúziói az élettel kapcsolatban.

Megragadta Elisabet karját és kétségbeesetten ránézett: – Fiú kell, hogy legyen! Fiú, fiú! Muszáj! – Túl késő. Ez nem tőlem függ – felelte Elisabet szárazon. – Ez már eldőlt, amikor megfogant. Az asszony még riadtabb képet vágott. – A férjem… a férjem megöl, ha megint lány lesz. A kicsivel is végez. Más nő után néz. A szomszédok tehát a férjtől féltek! Elisabeten végigfutott a hideg. – De hát ez nem a te hibád – erősködött. – És mi baja a kislányokkal? Hisz remekül megálljuk a helyünket az életben, nem igaz? Szükség van ránk! Rád, rám és Karin kisasszonyra… Karin, akit megbénított a kunyhóban uralkodó nyomorúság, ideges mosollyal bólintott. Legszívesebben hazament volna, de nem mert egyedül nekivágni az útnak. Már alig várta, hogy Elisabet végezzen. A kislány hozott tüzet és halzsírral működő lámpást. Így nekiláthattak a feladatnak. Elég teendőjük volt. – Hol a férjed? – kérdezte Elisabet egy nyugodtabb pillanatban. – Bármikor hazatérhet… Ó szentatyám, légy könyörületes hozzám ez alkalommal! Nem viselek el már több verést! Elisabet jól látta az ütlegek okozta sebeket. Tehetetlen dühöt és fájdalmat érzett. Azután világra jött a gyermek. Az anya annyira el volt foglalva a gyermek nemével, hogy még sikoltozni

is elfelejtett. Elisabet félt, hogy az elgyengült asszony nem bírja ki a szülést, de minden simán ment. Kislány… – Jaj, ne! – sírt az asszony magánkívül. – Ne, nem bírom tovább! Bárcsak meghalnék! De akkor ki viselné a gondját gyermekeimnek? – Várj csak – mondta Elisabet. – Nincs még vége! Ikrek! – Még szörnyűbb! Még szörnyűbb – suttogta sírva az asszony – A férjem megöli mindkettőt. Azt szokta mondani, hogy az ikrek az ördög fattyai. Elisabetnek nem maradt ideje válaszolni. – Karin kisasszony, vegye el gyorsan a kislányt! Mossa meg ott a vízben gyorsan! Le ne ejtse! Nincs időm, hogy… Karin visszahőkölt. – Megfogjam azt ott? Csupa piszok leszek! – Vegye el, nehogy megfagyjon! Mossa le, és csavarja be… Mibe is? – Anyám előkészített egy vászondarabot – szólalt még a kislány és elővett egy használt rongyot, amelyről nemigen lehetett megállapítani, hogy vászon. – De csak egy van… Karin kisasszony meglehetősen vonakodva nyúlt a nyomorult kis teremtés után. Távol tartotta magától, és óvatosan belerakta a fateknőbe. Mielőtt Elisabet minden figyelmét a születendő gyermekre fordította volna, látta, hogy a kis újszülött Karin mutatóujjába kapaszkodik. – Nahát… Belém kapaszkodik! – kiáltott fel Karin csodálkozva.

– Majd lefejtem az ujját – mondta nővére. – Ne, ne, szüksége van rám – hallatszottak Karin halk szavai a szülő nő elkínzott nyögésén keresztül. – Így ni, kicsim, nincs semmi baj. Csak egy kis vizecske, olyan finom, pont jó meleg… Te jó isten – gondolta Elisabet. Ilyet még nem hallott Karin szájából! Aztán megragadta és kihúzta a másik gyermeket. – Fiú! – kiáltotta diadalittasan – Fiú! – Nem lehet igaz – suttogta a kimerült asszony. – De igaz! Nagy és erős. Úgy látszik, mintha minden erőt elszívott volna a nővérétől. Az öröm rögtön kihunyt az anya tekintetéből. – Ikrek… Nem, jaj istenem! A férjem azt hajtogatja, hogy közülük az utolsó biztos az ördög fattya, az úgyis meghal. – Badarság! A legostobább beszéd, amit valaha hallottam! Te és a férjed nemzettétek a kislányt és a kisfiút. Ördög!!! Már nem élünk a középkorban. – De akkor is megöli őket. Az ikrek a bűn gyümölcsei. – A fiút öli meg? – Nem, hanem a lányt. A fiú született utoljára, így az amúgy is meghal… Az egyik kislány futott be lélekszakadva. – Apánk csónakja közeledik a folyón. Az asszony félelmében és fájdalmában hangosan felkiáltott. Karin is. – Nem ölheti meg a kislányt, nem engedem! Elisabet villámgyorsan cselekedett. Megkérdezte

az asszonytól: Le tudnál mondani a gyermekedről, ha biztos lennél benne, hogy jó házban fog felnevelkedni? Erről majd gondoskodom. A szegény asszony meglehetősen értetlen képet vágott. Elisabet magyarázni kezdett. – Úgy teszünk, mintha a kislány soha nem született volna meg. Csak egy gyermeket hoztál a világra, mégpedig fiút. A fiát csak nem fogja bántani, és így téged sem. – De a kislány… – suttogta az asszony. – Mindenképpen oda kell adnod. Becsületszavamat adom, hogy jó sora lesz. Az anya a könnyeit nyelte és kimerülten bólintott. – Igen, igen, így lesz a legjobb. Ez az egyetlen kiút. Csak hadd vessek még egy pillantást a kicsire! – Gyorsan, Karin kisasszony! Vigye el a kislányt innen, fusson, amilyen gyorsan csak tud. Fektesse az ágyamba és gondoskodjon arról, hogy meg ne fázzon! Mindjárt jövök. Karin habozás nélkül fogta a rongyokba csavart gyereket, elrejtette a köpenye alá és kisietett. Úgy látom, már nem rémüldözik a külvilágtól – jegyezte meg magában csúfondárosan Elisabet. – Ti pedig kislányok – fordult szigorúan a gyerekek felé –, ne felejtsétek, hogy csak egy gyermek született, egyetlen fiú! Egy szót se senkinek a másikról, ha nem akarjátok, hogy a mamátok meghaljon! A kisebbik lány sírni kezdett. – Egy szót sem szólok – mondta az idősebb, de a kicsi sírva így szólt:

– Már elárultam Torunnek. – Akkor azt kell mondanod, hogy kitaláltad az egészet – utasította Elisabet. Több idejük nem maradt, mert hirtelen dühödt ordítást hallottak kintről, mire az egyik kislány ijedtében sírva fakadt. A viskóba egy férfi lépett be. Nem volt magas termetű, de széles és kövér, mint egy tuskó. Valószínűleg minden ennivalót belétömtek a házban. – Mit hallok? – üvöltötte. – Ikrek? Fajtalankodtál az ördöggel, gonosz boszorkány? Elisabet az asszony elé állt. – Ikrek? Ki mondta? Fiad született, több újszülött nincs a házban. Erre a férfi kővé meredt és bután bámult rá. – Micsoda? – Hallottad, mit mondtam – szólt Elisabet nyugodtan. – Ott fekszik a fiad, gratulálok! – Fiú? De hát Torunn azt mondta, hogy… – Torunn félreértette – szakította félbe a legidősebb kislány és kézen fogta a húgát. – Ella csak azt mondta, hogy most született egy fiú is. Úgy értette, hogy utánunk. Okos kislány – gondolta Elisabet elégedetten. Persze biztosan hozzászokott már az ilyen taktikázáshoz. – Hm – vigyorgott az apa. – Hm. Fiú, he? Harsányan felnevetett. – Egy fiú? Hadd lássam! De hisz pucér! – Még nem volt időm becsavarni – mondta Elisabet. – Hisz most jött a világra. Először a feleségedet kellett ellátnom, nagyon kifáradt. A férfi háta mögött elkezdett mutogatni a kislány-

oknak, hogy találjanak valamit, amibe belecsavarhatnák a kisfiút. Azok csak bénultan álltak. A házban fellelhető egyetlen rongydarabot a kislány kapta meg. Elisabet kétségbeesetten nézett körül. Most minden kiderülhet. Hirtelen megpillantott egy dagasztóteknőt, amelyben tészta kelt. Le volt takarva egy többé-kevésbé fehér kendővel. Lekapta, kirázta belőle a lisztet és belecsavarta a gyereket olyan nagy szakértelemmel, amennyi csak telt tőle. Most már csak abban reménykedhettek, hogy a férfi nem érzi meg a kelt tészta szagát. – Így ni – mondta végül elégedetten, és felfelé tartotta a kapálódzó gyereket. – Igazán szép, nagy fiú! Ha szabad megjegyeznem, nagyon szépek a kislányok is. Mind a hat. Látszik, hogy értesz a dolgodhoz! Hát még a feleséged milyen ügyes! A férfi felhorkant, de azért elégedett képet vágott. – Szép, mi? Szép kis kölyök! Elisabet a szeme sarkából látta, amint az idősebbik kislány vászontörölközőt terít a tésztára. Tökéletes az együttműködés. – Köszönök minden segítséget – suttogta az anya Elisabetnek. – Mivel hálálhatnánk meg a segítségét? Időközben a férfinek is jutott ideje arra, hogy alaposan végigmérje Elisabetet. – Miféle nőszemély ez itt? – kérdezte udvariatlanul. – Honnan került elő ez a fehérnép? Az anya ijedten így válaszolt: – A kislányok azt mondták, hogy orvos. Együtt dolgozott Hansen doktorral lent a folyóparton. Én kértem a lányokat, hogy hívják el.

– Orvos? Ez? Egy asszony? Na ne járasd a bolondját velem! – Nem válhat belőlem igazi orvos, mivel nő vagyok – mondta Elisabet, és azt kívánta, bárcsak neki is lenne varázsereje, mint a nemzetség néhány tagjának, akkor jól helyretehetné ezt a disznót. Megérdemelne egy alapos fejmosást azért, ahogy a feleségével és a lányaival bánik. De ez csak súlyosbította volna a helyzetet. Így Elisabet elfojtotta a dühét és higgadtan csak ennyit mondott: – Majdnem mindent megtanultam, amit egy orvosnak tudnia kell – kivéve persze a latint –, és megtiszteltetés volt számomra, hogy segíthettem kedves feleségének. – Milyen felfuvalkodott beszéd ez? – fintorgott a férfi. – A kisasszony mindent tud, amit egy férfi? Akkor biztosan boszorkány! – Nem, sajnos nem – szólt Elisabet, majd az ágyon fekvő asszonyhoz fordult. – Nem fogadhatok el fizetséget, akkor magamra haragítanám az orvosokat. Sok szerencsét a fiúhoz! Néhány nap múlva visszajövök, és megnézem, hogy van. Isten áldja! Az utolsó szavait az anyának szánta megnyugtatásul, hogy nemsokára hírt kap a kislánya felől. Az asszony bólintással jelezte, hogy megértette az üzenetet. Fáradt szemeiben őszinte melegség és hála csillogott. Elisabet gyorsan elsietett, mielőtt megkérdezhették volna, hol lakik. Az eltakarító munkálatok a folyónál lassan a végük felé jártak, a hajléktalanok eltűntek. Már csak né-

hány kíváncsiskodó maradt, akik fontoskodó tanácsokat adtak. Vemund Tark sietett felé. – Hol jártál? Ez úgy hangzott, mintha hiányzott volna neki a lány! Hihetetlen! Elmesélte az egész történetet, majd így szólt: – Haza kell sietnem, hogy gondoskodjam Karin kisasszonyról meg a gyermekről. Feltételezem, hogy mindketten meg vannak rémülve. A férfi komor képet vágott és így szólt: – Veled megyek. Itt már úgysem tehetek többet. Úton hazafelé így folytatta: – Megértem, hogy nem tehettél mást, de életveszélybe sodortad Karint azzal, hogy útjára bocsátottad egyedül egy újszülöttel. Ki tudja, mit művel azzal a szegény gyermekkel? Ösztönösen megszaporázták lépteiket. – Azt az utasítást adtam, hogy fektesse az ágyamba. – De hisz nem tarthatjátok meg a gyermeket! – Persze hogy nem! Biztosan hamarosan találok számára megfelelő otthont. A legrosszabb esetben hazaviszem Elistrandra. Ott a társadalom kitaszítottjai mindig meleg fogadtatásra találtak. Úgy látszott, Vemund mondani akar valamit, de aztán meggondolta magát. – Karinra gondolsz most, igaz? – kérdezte Elisabet együttérzőn. – Én is sokat gondoltam rá. Igazi otthonra lenne szüksége. Te jót akarsz, Vemund, de nem tarthatod itt egyedül az örökkévalóságig. Kibírhatatlan

ez a helyzet. Vemund összerezzent, amikor a lány a keresztnevén szólította. Talán nem tetszett neki? Túl bizalmaskodónak tűnök talán? A férfi azonban csak ennyit mondott: – Nagyon jól bánsz Karinnal, de csak egy kis időre akartam igénybe venni a szolgálataidat. – Majd meglátjuk – jelentette ki Elisabet bátran, holott lelke mélyen korántsem érezte magát ilyen magabiztosnak. – Ne kapkodjuk el a dolgokat. Hazaérvén félve nyitotta ki szobája ajtaját. Ágyát üresen találta. Gyorsan felsiettek a lépcsőn. És ha senkit nem találnak otthon? Ha Karin nem találta meg a hazavezető utat, és az újszülöttel a karján bolyong a közelben? Ha otthagyta valahol útközben, és már el is felejtette, hogy hol? Ahogy felértek, hallották, hogy Karin cérnavékony hangon egy bölcsődalt dúdol. Kopogtak az ajtaján és beléptek. – Pszt! – suttogta Karin kisasszony és a szájára szorította egyik ujját. – Most végre elaludt. A nagy díszes ágy közepén feküdt a kislány, csupa fodor és csipke között. Elisabet látta, hogy Karin az ágytakarójába csavarta bele. A ház izgalomban égő úrnője az ágy szélén ült, és kezét védelmezőn a gyermek fejére szorította. Selyemszalagot is kötött a kislány hét-nyolc hajszálnyi varkocsába. – Azt hiszi, hogy baba – dünnyögte Vemund. – Nem! – ellenkezett Elisabet, aki többet értett a női lélekhez. – Nem igaz!

A hölgyek nem voltak egyedül a szobában. Hansen doktor is velük volt. – Karin kisasszonnyal az utcán találkoztam. Azt gondoltam, az lesz a legjobb, ha hazakísérem – súgta halkan. – Hogy segítsek neki a gyermek körül. – Köszönjük, ez óriási segítség volt – hálálkodott Elisabet. – Minden rendben? – Igen, igen. Szerzek egy dadát a gyermek számára. Ismerek egyet, aki el tud jönni, itt lakik a közelben. Ha egyetértenek. – De a gyermek nem maradhat itt! – kiáltotta Vemund. – Nem tartanám helyesnek, ha most elvennék tőle a gyermeket – intette az orvos Vemundot, külön megnyomva minden szót. – De Elisabet nem viselheti gondját mindkettőjüknek – suttogta Vemund. – Ha segítségemre lenne egy dada… – mondta gyorsan a lány. Elképzelte, mi lenne, ha minden jól alakulna. Vemund csak a rossz oldalát látja a dolognak. Bár némi igaza azért neki is van. Karin az ágyból súgta feléjük: – Hansen doktor, ugye korábban már találkozott ezzel a két személlyel? Segítőkész barátom, Vemund, és társalkodónőm, Elisabet. Az orvos bólintott. – Vagy úgy, társalkodónő – jegyezte meg Elisabet szárazon. – Nem fokozott le szobalánnyá? – Szobalánnyá? – emelte fel a hangját Karin és felhúzta a szemöldökét. – Soha nem voltál a szobalányom, micsoda ostoba beszéd ez?

Csak tetteti magát, vagy komolyan beszél? – nézett kérdőn egymásra Elisabet és Vemund. De Karin felháborodása őszintének tűnt. Istenem, milyen gyorsan felejt – gondolta Elisabet aggódva. Vagy csak a számára kellemes élményekre emlékszik vissza? Vemund pillantása elárulta, olvas Elisabet gondolataiban, és ugyanazon töpreng, mint a lány. – Csak tréfáltam, Karin kisasszony – mondta a lány zavartan, mire a kisasszony szigorúan bólintott, és megint a gyermeknek szentelte minden figyelmét. – Sietek előkeríteni a dajkát – szedelőzködött az orvos. – Majd gondja lesz bölcsőre és babaruhákra is. Igen fáradtnak látszik, Paladin kisasszony. Jót tenne magának egy jó meleg fürdő. Vemund végignézett magán. – Hát rám is rámférne egy jó alapos mosakodás. Hogy milyen piszkosak vagyunk mindketten, Elisabet! – De a lelkünk tiszta, ez a legfontosabb. – Csak magadról beszélj – dünnyögte a férfi. Ijedten Karinra néztek. Azon tanakodtak, hogy vajon itthagyhatják-e ilyen állapotban, de az asszonyt teljesen lekötötte a gyermek. Egyértelmű volt, hogy nem lenne tanácsos megfosztani tőle. Meglehetősen tanácstalanul mentek le a lépcsőn. Az ajtót résnyire hagyták, hogy hallják, mi történik odabent. Hansen doktor elsietett a dajkáért. – Igaza van az orvosnak – jelentette ki Vemund. – Az ember azt feltételezi rólad, hogy mindent kibírsz, végtelen erő van benned. El is felejti, hogy te is le-

hetsz fáradt, hogy a te erőd is elfogyhat. Menj és feküdj le, későre jár! – Először veszek egy jó meleg fürdőt, az jót fog tenni. De itt hagyhatok csak így csapot-papot? – Majd vigyázok, amíg a doktor ideér a dajkával. Elisabet elgondolkozott: – Meglehetősen elkényeztették, nem? – Karint? Inkább búra alatt élt, távol a világtól. Így az a benyomása alakult ki, hogy az egész világ körülötte forog. Szegény kis teremtés! A valóság annál nagyobb csalódás volt számára. Elisabet hirtelen halálos fáradtságot érzett testében, lelkében. – Örülök, hogy eljöttél, Vemund – csúszott ki a száján. – Igen, én… Ó! Elfelejtettem megmondani, miért is jöttem: üzenetet hoztam neked, de sem téged, sem Karint nem találtam a házban. Hallottam a kiabálást a szegénynegyed felől, és… – Miféle üzenetet? – Az öcsém beszélt a szüleivel a házasság ügyében. Holnap estére meghívtak Lekenesbe, hogy megbeszéljétek a dolgot. Elisabet még fáradtabb lett arra a gondolatra, hogy másnap kipihenten meg kell jelennie Lekenesben, ahol az etikettnek megfelelően kell viselkednie. Úgy érezte, nem lesz képes rá. Vemund öccsét teljesen elfelejtette – annyi minden történt a délután folyamán. – Jó, jó – mondta alig hallhatóan. – Megfürdöm a fateknőben. Megkérnéd a dajkát, hogy zárja be az ajtót, ha te és a doktor elmentek?

– Igen, persze. Hanem tudod, most nem vagy az az életerős, bátor Elisabet Paladin a Jéghegyek Népéből, aki megismertem. – Valóban nem – vallotta be a lány. – Tudod, mihez lenne most kedvem? Hogy valakinek a széles vállára hajtsam a fejem, hogy vigaszra leljek. Vagy csak, hogy elaludjak rajta. – Hát akkor… – kezdte Vemund Tark. – Nem, köszönöm – szakította félbe Elisabet élesen, – Ha a fivéred számára néztél ki menyasszonynak, akkor nem adhatok okot arra, hogy később azzal vádolj, hogy más férfiak vállán keresek vigaszt. Ezzel becsapta a konyhaajtót maga mögött. Égő arcát kezébe temette, térdei remegtek. Persze, most jön ki rajta az egész napos fáradtság. Nem is beszélve a holnapi este ijesztő távlatairól. Vemund öccse… Ki a fene az? Hogy néz ki? Miről is beszélgettek legutóbb? Nem emlékezett semmire.

8. fejezet ELTARTOTT EGY DARABIG, amíg Elisabet másnap reggel ráébredt a valóságra. Ébredéskor még bennünk kavarognak az előző nap élményei – akár kellemesek, akár kellemetlenek. Elisabetben vegyes érzések kavarogtak. Kinyitotta a szemét. Valahonnan furcsa, szokatlan hangokat hallott.

Csecsemősírás! Rögtön kiugrott az ágyból és magára kapta a ruháit. Felszaladt a lépcsőn, mardosta a lelkiismeret és ijedten kalapált a szíve. Hogyan is hagyhatta egyedül Karin kisasszonyt a szegény kis újszülöttel? Az ajtóban megtorpant. Egy ismeretlen, harmincöt év körüli asszony, éppen Karinnak magyarázta barátságos hangon, hogyan tegye tisztába a picit. A dajka! Hirtelen minden eszébe jutott, és megkönnyebbülten fellélegzett. Amikor belépett a szobába, mindketten ránéztek. – Elisabet, gyere, nézd csak – mondta neki Karin lelkesen. – Éppen a kis Sofie Magdalénát teszem tisztába. Olyan édesen aludt egész éjjel a kis drága. Most egy kicsit mérges, mert éhes, de Vaagen asszony nemsokára ad neki enni. Hát nem aranyos? – De igen, tényleg aranyos gyerek – mondta Elisabet. Észrevette, hogy Karin hangjában az eddigi zavart bizonytalanságot valamiféle halvány önbizalom váltotta fel. – Hívják Sofie Magdalenának, azt akarja? – kérdte. Vitathatatlanul előkelő név a szegénynegyedből származó gyermek számára. – Igen, Őfensége a királynő után – mondta Karin jelentőségteljesen. Királynő? Elisabet összerezzent. A közös dánnorvég királyság legalább három uralkodónőjét hívták Sofie Magdalenának. A Karin kisasszony körüli rejtély egyre szövevényesebbé vált.

– Most el kell mennünk venni egyet s mást a kicsi számára – mondta Karin határozottan. – Elisabet, te velem jössz, amíg Vaagen kisasszony megeteti. Inkább nem akarom látni, amíg szoptat, mert csak irigykedem. A legfinomabb vászonra van szükségünk és balzsamra az érzékeny bőröcskéjére… – Hansen doktor kettőkor benéz – emlékeztette őket Vaagen kisasszony. – Jó, addigra itthon leszünk – nyugtatta meg Karin. – Beszélni akarok vele a gyermekről. Rendkívül szimpatikus ember. Elisabet úgy látta, hogy Karin egyre sikeresebben közeledik a múlttól a jelen felé, ezért kihasználta az alkalmat és megkérdezte: – Karin kisasszony, engem ma este meghívott néhány barátom vacsorázni. Tudna nélkülözni egy kis időre? – Igen, menj csak, kedvesem – felelte Karin szórakozottan, miközben a gyermek kapálózó kezecskéjét próbálta bebújtatni az inge ujjába. – Vaagen asszony velem marad, és talán Hansen doktor is. – Nyitva hagyjam az ajtót, ahogy szoktuk? Karin rámeredt. – Nyitva? Elment az eszed? Bármiféle szedettvedett népség bejöhet. Vemund úrnak van kulcsa a házhoz. Vigyáznunk kell a kis Sofie Magdalenára, érted Elisabet? Elisabet nem tudta mire vélni ezt a változást. Fejlődés, vagy visszafejlődés? Arra mindenesetre többé nem kell ügyelnie, hogy el ne nevesse magát, ha Bubi úrfiról esik szó. Úgy

tűnt, az illető teljesen feledésbe merült. Karin most először merészkedett ki a főutcára, a piaci bódék, kis üzletek közé, melyek cikornyás cégéreikkel és mindenféle finomsággal csalogatták a vevőket. Semmi pénz nem volt nála, mindig Elisabetnek kellett megfékeznie, amikor vad vásárlásba akart csapni. Elisabet is egyetértett azzal, hogy a gyermeknek a lehető legjobb holmikat vegyék meg, azt azonban túlzásnak tartotta, hogy mindenből tucatjával vásároljanak. Karin panaszkodott az árakra. Újabb bizonyítéka annak, hogy régóta nem járt kint az utcán. Elisabet el sem tudta képzelni, mit követhetett el Vemund Karin ellen, hisz még csak huszonöt éves. Megölte a jegyesét? Nem, ez kizárt, nem olyan régen történhetett valami, ami a katasztrófát okozta. A bevásárló körút kifárasztotta ugyan Karint, de jól is esett neki. Frissen lépkedtek hazafelé, élénk beszélgetésbe merülve. Alig bírták hazacipelni a sok csomagot. Vemund Tarknak nem tetszett volna, hogy férfi kísérő nélkül merészkedtek ki az utcára, de hát kit kérhettek volna meg? Karin szinte dülöngélt a fáradtságtól, amikor hazaérkeztek, de az első kérdése az volt: – Hogy van a kis Sofie Magdalene? Micsoda előrelépés! VEMUND ESTE idejében érte jött. Hangja élesebb és merevebb volt, mint máskor. Bár észrevenni nem lehetett semmit rajta, Elisabet úgy érezte, hogy ivott. Nem volt túl bőbeszédű a hintóban. Elisabet sem érezte szükségét, hogy beszélgessenek. A tájat nézte.

Amikor már majdnem a házhoz értek, Vemund megállította a hintót a parkban. – Engedd el magad! – szólt rá élesen. – Nagyon látszik rajtad, hogy ideges vagy. Így ni! Jót fog tenni, ha gyalog mész el a házig. – Te nem jössz? Lehetetlen, hogy nem hallotta ki a lány hangjából a csalódottságot. – Tudod jól, hogy nem teszem be oda a lábam. A lány összeomlott. – Hát igen, persze. – Majd egyedül hazamész. Nem tudom, mennyi ideig tartanak fel. De azt akarom, hogy mindenről beszámolj. Egyébként talán az öcsém hazavisz majd. De csak a házamig vitesd magad, ne tovább! A lány arcán látszott, hogy gyötrődik. – Vemund, muszáj ezt végigcsinálnom? – kérdezte halkan. – Ne nehezítsd meg a dolgomat! Azt akarom, hogy az öcsém elkerüljön innen, hogy végre felelősséget vállaljon valamiért. Érted és Elistrandért. Neked nincs veszítenivalód. – Talán anyagilag nincs is. Benézzek hozzád ma este? – Hát persze! Mindent tudni akarok. Akkor is, ha későre jár. Elisabet megkönnyebbült, kevésbé érezte elhagyatottnak magát. Nem hallotta, hogy a hintó elhajtott volna, de nem mert visszafordulni, hogy megnézze… Egy szobalány nyitott ajtót, és kezdődhetett a szí-

nielőadás. Elisabet reszketett az izgalomtól. Vemund öccse elébe jött, és lesegítette róla a kabátot. Elisabet leejtette a kesztyűjét. Nagyon remélte, hogy sötét smaragdzöld ruhája elnyeri a tetszésüket. Mivel beköszöntött az ősz, már nem jártak világos színekben. Viszont úgy sem akart kinézni, mint aki temetésre megy. Persze ki tudja, úgy is lehet értelmezni, hogy temetésre jött. Szabadságának a temetésére… Már el is felejtette, hogy Öcsi ilyen jóképű és kedves. Viselkedése már-már gyengeségről árulkodott, de ezt fiatal korának tudta be. Lélegzetelállítóan szép volt. Sokkal, de sokkal szebb, mint Vemund. Bolond lenne, ha… „A szép emberek”, ahogy a ház lakóit elnevezte magában, barátságosan fogadták. Tark úr és Tark aszszony alkalomhoz illő ünnepi ruhát öltött. Egy kövér férfi is volt velük, úgy mutatták be, mint Tarkné unokafivérét. Mandrup Svendsennek hívták. Átesett a vacsorán, amely a szokásos kérdésfelelet játékból állt. „Igen, köszönöm, édesanyám remekül érzi magát, nem, még nem olvastam azt a könyvet, de szívesen elolvasnám, ó, igen, a munkaadóm kedves asszony, jó dolgom van mellette, igen, szörnyű időnk volt…” A könnyed beszélgetés ellenére Elisabet végig érezte, hogy lopva figyelik minden mozdulatát és kiértékelik minden szavát. Emilie Tark asszony éppoly elbűvölő volt, ahogy édesanyja leírta. Barátságosan mosolygott Elisabetre, a megfelelő helyen, a megfelelő időben a megfelelő szavakat használta, de nem le-

hetett közelférkőzni hozzá. Barátságos modora mögött merev elutasítás rejtőzött. Fia rendületlen csodálattal bálványozta az anyját. Elisabet azt kívánta, bárcsak olyan lehetne, mint Emilie Tark. Éppoly kiegyensúlyozott, éppoly jómodorú – és éppoly szép. Persze ez nyilván megvalósíthatatlan álom marad. Tark úr is nagyon udvariasan viselkedett. Elisabet észrevette, hogy mindig a feleségére néz, mielőtt véleményt mondana valamiről. Emilie maga volt a született magabiztosság. Ezért úgy festett a dolog, mintha Arnold csak egy felkapaszkodott bugris lenne, aki vakon tapogatózik a nemesség viselkedési szabályainak útvesztőjében. Mandrup Svendsen modorát sem lehetett volna hibátlannak nevezni. Hangosan és sokat beszélt. Elisabet rájött, hogy Svendsent nem hívták meg ma estére, véletlenül állított be. Hétköznapi ruha volt rajza – bár eléggé finom. Nyilván nem akolbólíthatták ki az ünnepi vacsora előtt. Emilie asszony meglehetősen elgyötört képet vágott, amikor az unokafivére váratlanul magához ragadta a szót és nagy hangon dicsekedni kezdett. A maga nemében igencsak fárasztó vacsora volt. Utána mindenki visszavonult kedvenc kis szalonjukba. Elisabetnek és Tark asszonynak valami édeset szolgáltak fel, a férfiak pedig megkapták a szíverősítőjüket. Mandrup Svendsen egy hajtásra kiitta a poharát, mire az inas rögtön utánatöltött. Tarkné mint örömanya sürgető pillantást küldött a férje felé, mire az köszörülni kezdte a torkát:

– Nos, kis Elisabet, bizonyára sejted miért kérettünk ide. Hőn szeretett fiunk szeretne összeházasodni veled. Tegnap Vemund azt is elárulta neki, hogy ő már megkérte a kezed a kisebbik fiunk nevében a szüleidtől, akik… nem ellenezték, hogy frigyre lépjetek. Elisabet lehajtotta a fejét és igyekezett megállni, hogy zsebkendőjét darabokra tépje idegességében. Karját megfeszítette, kezét a térdére szorította. A szörnyű zavar megint úrrá lett rajta, elszorult a torka, képtelen volt válaszolni. Érezte Vemund öccsének meleg pillantását. Nyilvánvaló volt, nincs ellenére, hogy Elisabettel frigyre lépjen. De vajon megbízhat-e benne? Elnyerheti-e a szerelmét? Hűségesen kitart-e majd mellette, vagy mint oly sok férfi, szeretőket fog tartani? Elisabet nem az a fajta nő volt, aki meg tudja bocsátani a hűtlenséget. Próbálta minden figyelmét az apa szavaira összpontosítani, ám mivel az nem volt lenyűgöző személyiség, szavainak sem volt ellenállhatatlan ereje. Csak úgy keringtek a levegőben. – Alaposan meg kell hánynunk-vetnünk ezt a házasságot, ha azt akarjuk, hogy boldog legyen – jelentette ki Tark uraság. – Szükség van bizonyos egyensúlyra a két család között, ugye érted mire gondolok. Amint azt már észrevetted, a családunk nem éppen szegény… Mandrup Svendsen kinyújtotta virsliujjait és szürcsölt a poharából. Közben lopva rápillantott Elisabetre. Félelem volt a tekintetében? Vagy csak kíváncsiság?

Tark így folytatta: – Tudjuk, hogy atyád, Ulf Paladin a Jéghegyek Népe nemzetségéből, a szépen rendben tartott Elistrand birtokosa, és nem lebecsülendő vagyonnal rendelkezik… Igen? És honnan tudjátok mindezt? – gondolta Elisabet mérgesen. Tark asszony megérezte felháborodását és segítségére sietett: – Drága gyermekem, nem akarunk fárasztani ilyen unalmas számítgatásokkal. A férjem ellátogat majd atyád házába, hogy megbeszéljék a jövőtöket, de azért addig sem árt tisztázni néhány dolgot. Újra átadta a szót férjének. Arnold Tark óvatosan így folytatta: – Ha jól értettük, Graastensholmot és a Hársfaligetet is örökölni fogod. – Ez egyáltalán nem biztos – vágta rá Elisabet gyorsan. – Ezek a birtokok a család másik ágának a vagyonát képezik. A Jéghegyek Népe nemzetségéhez tartozó Lindéké. – Igen, de ők Svédországban élnek – szólalt meg Öcsi, miután nyugtázta anyja jóváhagyó pillantását. – Mörbyben van a vadászkastélyuk. – Már nem – igazította helyre Elisabet, feldühödve, hogy milyen jólértesültek. – Göran Oxenstierna gróf a Vingaakerben fekvő Skenäsba költözött. Daniel rokonom is vele tartott mint segédtisztje, és magával vitte a családját is. Öcsi újabb pillantást vetett az anyjára mielőtt megszólalt:

– De van saját birtokuk most is, ugye? – Igen, vettek egyet Skenäs közelében. Ismét Tarkné vette át a szót. Mindenki tekintete felé fordult. Ő volt az igazi tekintély a házban. – Drága Elisabet, kérjük, bocsásd meg a kíváncsiságunkat – kezdte szelíden, miközben megpaskolta Öcsi karját, aki ettől szinte elolvadt. – De az jutott a tudomásunkra, hogy Daniel Lind rokonodnak nagyon jól megy a sora Svédországban. – Ki mondta? – szaladt ki Elisabet száján. Elfutotta a méreg, alig bírta megfékezni a dühét. – Az édesanyád, kedvesem. – Anyám légvárakat épít. Danielnek két gyermeke van, Sölve és Ingela. Lehetséges, hogy egyikük átveszi majd Graastensholmot és a Hársfaligetet. A férfiak egymásra néztek. Emilie asszony barátságosan és nyugodtan mosolygott a fiára. Ekkor Mandrup Svendsen előrehajolt és halkan így szólt: – De a dániai Gabrielshus örököse is vagy. – Ugyan már, még mit nem! – nevetett fel Elisabet idegesen. – Hiszen az a dán korona fennhatósága alá került még ükapám, Tristan idejében. Mandrup hátradőlt, és így folytatta: – Biztos vagy benne? Te vagy az első számú örökös, tudod-e? Bagóért megválthatod Gabrielshust, ugyanis elidegeníthetetlen birtokról van szó. Vemund öccsének anyja iránti szolgai alázata idegesíteni kezdte Elisabetet. Nem sok jóval kecsegtet az ilyesmi egy házasságban! – Mit kezdjek én Gabrielshusszel? Nekem ugyan

nem kell! Ezenkívül nem én vagyok az egyetlen szóba jöhető örökös. Tristan testvérének, Lenének rokonai élnek Skaanéban. Örjan Grip fia, Arv ugyanannyi idős, mint én. – Nos, mindezt megbeszéljük majd atyáddal – szólalt meg Tark asszony könnyedén. – Ne gyötörjétek már efféle dolgokkal Elisabetet! A vendégünk, azzal törődjünk inkább, hogy jól érezze magát. – Igen, természetesen – mosolygott bocsánatkérően a férje. – Megértheted, kislányom, hogy Elistrand és a Hársfaliget nem túl nagy major. Viszont rangod van, őrgrófnő vagy, és ez sok mindent pótol. Elisabet remegett a dühtől, de azért uralkodott magán. – Hadd magyarázzam meg a Gabrielshus körüli problémát közelebbről – ragadta magához a szót Mandrup. – Jutányosan megválthatnánk a birtokot, mivel te vagy az örökös. Aztán pört indíthatnál svédországi rokonaid ellen, hogy megkapd Graastensholmot és a Hársfaligetet. Arról szó sem lehet – gondolta Elisabet, és elhatározta, hogy sértett hallgatásba burkolódzik. Tarkné figyelmét ez persze nem kerülte el. – Ah, pfuj – szólalt meg barátságosan. – Miért beszélünk folyton pénzről? Biztos vagyok benne, hogy Elisabet a megfelelő menyecske Öcsi számára. Nem igaz? Férje határozatlan mosollyal bólintott. Vemund öccse szinte szerelmes pillantást vetett Elisabetre, miután engedélyt kapott az anyjától… Hanem Mandrup Svendsen tekintete elszánt ma-

radt. Meg kell szerezni a többi birtokot! Elisabet vérbeli üzletemberrel állt szemben. Tudomására jutott, hogy Vemund távollétében Mandrup irányítja a nagy családi vállalkozást. Hirtelen megértette, miért is nem illik bele Vemund ebbe a környezetbe. Teljesen más, mint a család többi tagja. Tark vér folyik az ereiben, ezt ilyen külső mellett le sem tagadhatná, ám egyébként… Elisabetbe belebújt a kisördög. Kiugrassza a nyulat a bokorból, s kérdezze meg, ki is az a Karin Ulriksby? Nem teheti, hiszen megígérte Vemundnek, hogy hallgatni fog., És talán nem is okozna különösebb botrányt a kérdésével. Lehet, hogy ezek az emberek nem is ismerik Karint? Megkönnyebbült, amikor nem sokra rá jelt adtak, hogy vége a „kihallgatásnak.” Elisabet udvariasan köszönetet mondott az estéért. Semmi határozott kijelentés nem hangzott el, de mostantól kezdve Vemund öccse kiválasztottjának tekinthette magát. Titokban alaposan megfigyelte jövendőbelijét. Meglehetősen vegyes érzései támadtak. Minden tekintetben rokonszenvesnek, és főleg jóképűnek tartotta… Mégsem voltak egyértelműek az érzelmei. Öcsi felajánlotta, hogy hazakíséri a hintón. Elisabet már az ajánlat puszta gondolatára is megriadt. Annyira elege volt az egész családból, hogy szépen megköszönte az ajánlatot és nemet mondott. Lesütött, félénk tekintettel azt súgta a férfinak, hogy későre jár, vigyáznia kell a jóhírére.

Mindenki megértette aggodalmait. Különösen melegen búcsúzott Tarknétól, mivel csak ő tanúsított megértést iránta az est folyamán. Ám egyszersmind félt is a tekintélyt parancsoló asszonytól! Elisabet soha nem szerette magát jelentéktelen senkinek érezni. De Emilie asszony jelenlétében mindenki ilyen szerepbe kényszerült, hiába dicsérték barátságos modorát. – Jó barátok leszünk, Elisabet – mondta leendő anyósa jelentőségteljesen. Elisabet számára fenyegetően hatottak a szavai. Össze kell szednem magam – gondolta Elisabet bűnbánóan. Szinte bénultan integetett a hintóból a lépcsőn álló szép családnak, a szép háznak. Még egy merev mosolyt is sikerült kicsikarnia magából. Nagyon barátságosan integettek felé. Azután elindult vele a hintó. VEMUND HÁZÁNÁL kiugrott a kocsiból és visszaküldte. Fütyült rá, hogy a kocsis mit gondol. Elisabet kihúzta magát és mélyet lélegzett. Miről számoljon be most Vemundnak? Hazudjon, és mondja azt, hogy minden a legnagyobb rendben ment? Vagy mondjon el szép sorjában mindent? Az ajtó nyitva állt. Istenem, nem fél a betörőktől? – gondolta Elisabet. Habozva kopogott a nyitott ajtón. Semmi válasz. Lassan belépett. – Vemund? Semmi felelet. Tovább ment a szoba felé, ahol már járt egyszer. Egyetlen gyertya lángja pislákolt

csak, már majdnem leégett. Egy másik szobának az ajtaja is nyitva állt, onnan is fény szűrődött ki. Vemund Tark feküdt hanyagul az ágyon, meglehetősen kényelmetlen pózban. Nyugtalanítóan férfiasnak látszott. Aludt, karjával eltakarta a szemét. Elisabet habozva közelebb lépett. Nem tudta, felkeltse-e vagy sem. De hisz a lelkére kötötte, hogy nézzen be hozzá utána… Miután észrevette a majdnem üres kancsót és a poharat az asztalon, s megcsapta orrát a pálinka félreismerhetetlen bűze, gyorsan visszalépett. De nem elég gyorsan. Vemund erősen megragadta a csuklóját. Egy másodpercig szótlanul meredtek egymásra. – Nos? Hogy ment? – kérdezte rekedten. Elisabet elfintorította az arcát. – Ittál. – Képzeld, tisztában vagyok vele! Persze, hogy ittam. Különben hogy bírnám ki ezt az egészet? – Minden az előírás szerint ment. Beleegyezésüket adták. Egy feltétellel. – Miféle feltétellel? – Nem számít. Szorított egyet a csuklóján. – Miféle feltétellel? – Szeretnék, ha enyém lenne Graastensholm, a Hársfaliget és Gabrielshus is. – Átkozott vérszívók! Mandrup műve az egész, ugye? – Az volt a benyomásom, hogy mindannyian így

gondolják, de kétségkívül ó volt a legbuzgóbb. Az édesanyád nem teljesen értett egyet velük – úgy vélte, túl messzire mennek. Vemund újra eltakarta karjával a szemét. – Olyan fáradt vagyok! Nem bírom tovább! Elisabet csendben várakozott, majd megkérdezte. – Vemund, hozzámenjek az öcsédhez? – Igen! – felelte a férfi hevesen és lehúzta Elisabetet az ágyra maga mellé. – Te vagy az egyetlen, aki meg tudja menteni. Fivéremnek sok jó tulajdonsága van és én felelőséggel tartozom iránta. El kell kerülnie Elistrandra, hogy saját otthont teremtsen, családot alapítson. És, Elisabet… Ha magatokkal tudnátok vinni Karint… Tudom, hogy nem kevés, amit kérek, de olyan elkeseredett vagyok. – Karin – szólt Elisabet elgondolkozva. – Senki nem tudhatja mi lesz vele most, hogy a kisbaba belépett az életébe. Napról-napra változik. Persze nem kizárt, hogy magunkkal vihetjük Elistrandra. Elistrand mindig otthont adott a sérült embereknek. – Jaj istenem, bárcsak megtennétek! – suttogta fáradtan a férfi. – Megoldódna minden gondom. – És mi lenne veled, Vemund? – Velem? – kérdezte behunyt szemmel – Akkor végre meghalhatnék. Elisabet megdermedt. – Mit beszélsz? – Két dolgot szeretnék csak elintézni: megfelelő életet biztosítani az öcsémnek és Karinnak, többet nem kívánok. Nem bírok tovább szégyenben élni. – És mi lesz a vállalattal?

– A pokolba vele. Elisabet szíve majd kiugrott a helyéről. – Nem halhatsz meg! Nem akarom! – Eh! Nem érdekel, hogy te mit akarsz. Sírás fojtogatta Elisabet torkát. Elöntötte a méreg. – Úgy gondolom, nem vagy következetes. Miért akarod, hogy hozzámenjek az öcsédhez? Ha most azt fontolgatod, hogy öngyilkos leszel – ami egyébként megvetendő dolog –, akkor az öcséd fog örökölni mindent. Mire kellek akkor hát én? – Szikrát szór a szemed – morogta a férfi. – De a hangod elfogódott és magadba fojtod a zokogást. Nem ismerek rád! Csak nem kezdesz érzelgősködni itt nekem? Felült az ágyban. – Azt akarom, hogy az öcsém elkerüljön innen. Nem fogtad még fel? Az üzlet meg… Mehet a maga útján. Lekenes is. Boldogtalan kísértetkastély! Nem mintha valódi kísértetek laknának benne, de a szelleme halált áraszt. – Pfuj! Milyen pálinkaszagod van! – mondta Elisabet visszahőkölve. – Próbálj végre úgy viselkedni, mint egy férfi, nem mint egy szánalmas féreg! – Ó, uram teremtőm, hiszen nem tudsz semmit! Nem bírok így élni, hogy ismerem az igazságot, nem tudod felfogni? Azt hiszed, most majd könnyebb lesz nekem? Amikor tudom, hogy a saját fivéremhez fogsz hozzámenni? A lány letörölt az arcáról néhány árulkodó könnycseppet, és azt kiáltotta: – De hiszen én nem akarok hozzá…

Majd megállt a mondat közepén és kissé bambán kérdezte: – Ezzel meg mit akarsz mondani? – Én… Nem, semmit. Felejtsd el, Elisabet! Amikor részeg vagyok, egy csomó ostobaságot beszélek, amiről valójában hallgatnom kéne. Kezével megragadta a lány felsőkarját. Arca olyan közel volt a lányéhoz, hogy Elisabet pontosan megfigyelhette a szeme színét. Kékben játszott. – Vemund! – kezdte remegő ajakkal. – Fáj, ha így szorítod a karom, és szörnyen pálinkaszagod van. Hanem figyelj rám, nem akarom, hogy meghalj. Nélküled nem lesz túl vidám az élet. És nem akarok hozzámenni az öcsédhez. – Én sem akarom – mondta halkan a férfi, és ahogy visszadőlt párnájára, lehúzta magához a lányt. Erősen magához szorította. Elisabet a vállához nyomta az arcát és fekve maradt. – Maradj velem, Elisabet – suttogta fülébe a férfi. – Olyan jó most veled. Ne engedd, hogy elsüllyedjek a körülöttem lévő mocsokban! – Nem könnyíted meg a dolgom – felelte halkan. Kezével a férfi vállára támaszkodott, ujjaival lassan játszadozott a férfi izmain. – Nem én akartam hozzámenni a fivéredhez. A férfi heves zokogásban tört ki. – Istenem! Nem akarok meghalni! – Miért kellene meghalnod? – Nem tudok ilyen szégyenben és zűrzavarban élni nap mint nap. Megértheted. – És ha Karin meggyógyul? Akkor értelmetlen a

halálod! – Ne képzelődj! Ilyen súlyos elmebeteg soha nem lehet újra egészséges. Elisabet megpróbálta felemelni a fejét és Vemund arcába nézni, de olyan erős pálinkaszag csapta meg, hogy inkább újra a vállába fúrta a fejét. – Vemund, még mindig nem értem, miért szenvedsz ennyire? Mi történt? Annyit tudok, hogy Karin jegyben járt valakivel, akivel össze akartak házasodni… A férfi megfeszült. – Á, ezt is kitaláltad. – Nem volt nehéz. Arra is rájöttem, hogy egy meggondolatlan pillanatban megölted. Most a férfi emelte fel a lányt hirtelen, így ő volt kénytelen a szemébe nézni. – Mit beszélsz? – Igen, ez az igazság. Nem volt nehéz rájönni. – Vagy úgy! Nem jól okoskodtál, nem öltem meg senkit! Karin vőlegénye kiváló egészségnek örvend.

9. fejezet ELÉG HOSSZÚ IDŐBE telt, amíg Elisabet szóhoz tudott jutni. Közben sikerült alaposan szemügyre vennie Vemund arcát. Szinte megijedt attól az érzéstől, amely most elfogta iránta. Kendőzetlen, nyílt arccal feküdt előtte. Könnycseppektől csillogó szemét nem találta kevésbé férfi-

asnak, kemény szája körül keserű vonás rajzolódott ki. Olyan vonzó volt így, hogy Elisabetet végtelen gyengédség öntötte el. Szinte megigézte a látvány, legszívesebben csókokkal borította volna be a férfi arcát, hogy megszabadítsa bánatától. Nagy nehezen összeszedte magát. – Miről beszélsz? – suttogta döbbenten. – Bubi életben van? – Tudod azt is, hogy így hívják? – Igen. De hát akkor miért nem látogatja meg soha? Milyen utolsó csirkefogó az, aki hagy ennyire szenvedni egy szegény asszonyt? Vagy talán nyomorékká verted? – Nem, dehogy! Remekül van. Elisabet dühös lett. Megrázta a férfit. – De hát mit követtél el Karin ellen? – Nem rád tartozik – mondta, és erősen megragadta a karját. – De igen! Karin sorsa rám is tartozik, nemcsak rád! – Ne kiabálj! Nyugodj meg! – De tudni akarom! Elegem van már a kétértelmű utalásokból! Belekényszerítesz egy házasságba a fivéreddel. Mi köze neki az egészhez? – Majdnem annyi, mint nekem. De nem tud semmiről. És nem is szabad megtudnia semmit. El kell mennie innen. – És neked meg kell halnod? – Soha nem kívántam kevésbé, mint ma este! De holnap újra elönt az undor. Elisabet, részeg vagyok, túl sokat beszéltem, túl sokat tudsz. Kérlek, felejts el

mindent, csak részeg fecsegés. – Meglepően józanul gondolkodsz még most is. – Ugyan. És vedd le a kezed a hajamról! Mit gondolsz, fából vagyok? – Mit akarsz ezzel mondani? – Ne tettesd magad! Túl sokat ittam és érzem, hogy már nem tudok felelősséget vállalni a tetteimért. Bármennyire is szeretnék, a te érdekedben. – Miféle tetteidért? – Elisabet – könyörgött a férfi –, kérlek, állj fel! – Jaj, mindig rébuszokban beszélsz. Most mi roszszat tettem? Ebben a pillanatban a férfi magához húzta és szájon csókolta. Durván és kiéhezetten. Elisabet először megdermedt a döbbenettől, majd kellemetlen, szinte kibírhatatlan forróság áradt el a testében. Hanem amikor a férfi keze a ruhája alatt megérintette a mellét, felugrott és menekülni próbált. Vemund gyorsan a könyökére támaszkodott és a hátára fordította a lányt, aki már alatta feküdt. Az öle környékén matatott. Elisabet magánkívül kiabált, és küzdött, mint egy vadmacska. Ebben a pillanatban Vemundra rátört a pálinka kellemetlen utóhatása. Felnyögött és megmerevedett. Elisabet talpra ugrott, mint a villám. A férfi az ágy fölé hajolva maradt, de még mindig fogta a lány kezét. – Elisabet – motyogta a férfi. – Bocsáss meg! Az az átkozott pálinka az oka! Minden forog körülöttem, megmozdulni sem merek… Bocsáss meg, kérlek, nem ezt érdemelted. Nem akartalak megerőszakolni, magamon kívül voltam.

– Most elmegyek, Vemund – mondta halkan a lány, és csak úgy rázta a remegés. – Annyira sajnálom. Nem kellett volna, hogy így érjen véget. – Elfelejtjük az egészet. – Jó – mondta a férfi keserűen. – Elfelejtjük. – Szívesen beszélnék veled, amikor józan vagy. És Vemund… Ne csinálj ostobaságot! Szükségem van rád! Kétségbeesetten felnevetett. – Szükséged van rám! Elisabet, túl jó vagy hozzám. Benézek hozzátok holnap, ha lábra tudok állni. A lánynak úgy tűnt, mintha örömöt látott volna felcsillanni a férfi máskor mindig búskomor tekintetében. Mintha kigyúlt volna előtte a remény szikrája… Kifelé menet Elisabet elfújta a gyertyákat és behúzta maga mögött az ajtót. Hideg őszi este volt, de neki fel sem tűnt. Egész teste, arca tűzben égett. Kicsit támolyogva vágott neki az útnak az ösvényen, a ragyogó csillagok fényében. – Köszönöm, Istenem – suttogta a csillagok felé. – Köszönet a pálinkáért! Ha nem küzdi le a gátlásait a segítségével, soha nem tudtam volna meg az igazságot! Másrészt viszont aligha támadta volna meg, ha nem a pálinka hatása alatt áll. – Köszönöm még egyszer – suttogta. Istenem, mi dúl a testemben? – csodálkozott ijedten, mialatt lassan haladt előre a fák között. A végén még kiderül, hogy ő is a Jéghegyek Népe forróvérű asszonyai közé tartozik, akik nem tudják megfékezni a

szeretett férfi utáni vágyukat. – Milyen sokáig szunnyadt bennem a láng – töprengett hangosan. – Milyen sok telet, tavaszt és nyarat átaludtam… Egy ismerős dallam csendült fel a fejében, egy vágyakozó asszonyról szólt. „Földünk szikkasztja a bánat napja. Az éjszaka könnye jéggé fagyva. Álmodó hóra hull a holdsugár. Csak az én tavaszom nem jön el soha már.” No de semmi helye az érzelgősségnek. Megállt, nekitámaszkodott egy fának, s halkan nyöszörögve elátkozta a részeg csirkefogót. – Undorító volt! – panaszkodott magában. – Undorító sátánfajzat, részeg disznó, szörnyeteg! Piszkos kezével megragad, és büdös pálinkabűzt lehel rám! Megcsókol, mintha… Nehezebben szedte a levegőt. Megcsókol? Az a csók! Újra kellemes melegség áradt szét testében, amint maga előtt látta könnyes szemeit, nyílt arcát, kétségbeesett tekintetét… A keze… Elisabet a fa felé fordult. Testét a törzshöz szorította, érezte, ahogy nő benne a forróság. Nyöszörögve összeszorította combjait, a fához simult, de nem tudta enyhíteni a kínját. Újra maga előtt látta Vemundot, érezte a karját maga körül, érezte, ahogy teste az övéhez simul… Nem kellett többet képzelődnie, mert hirtelen

minden forogni kezdett körülötte, majd a semmibe veszett. Olyan kellemes szédülés fogta el, hogy azt hitte, rögtön belepusztul! Miután felocsúdott, háttal ült a fának a hideg földön, ahol összeesett, amikor már nem bírt megállni a lábán. Te jó, ég mit tettem? – gondolta elszörnyedve. Hallott már korábban a nemzetség forróvérű asszonyairól, de hogy ő is…? Felállt, rettentő bűntudatot érzett. Remegő kézzel leporolta a ruháját. Ó, Istenem, mennyire szégyellem magam. Jaj, Istenem, Istenem! Feloldódott benne a feszültség. Fellélegzett. Tulajdonképpen egészen kellemes volt. És senki nem látta! Megint útnak indult. Egy dolgot biztosan tudok: Vemundot akarom. Öt, és senki mást! Nem vágyakozom az öccse után, bálmennyire meseszép. Nincs bennünk semmi közös, idegenek vagyunk egymásnak. Vemund és én viszont… Segítenem kell rajta. Nem szabad meghalnia, mindent meg fogok tenni, hogy az enyém legyen. De először is meg kell szabadítanom halálvágyától, melynek a Karin körüli rejtély az oka. Tudnom kell, miért akar meghalni, mi történt azon a végzetes napon? Tőle nem tudhatok meg semmit, Karintól sem. Talán Lekenesben többet tudnak? Ravasz kérdésekkel kiszedhetném belőlük az igazságot. Talán Öcsiből. Tud egyáltalán valamit? És a többiek? Nem lehet. Megígértem Vemundnak, hogy hallga-

tok, mint a sír. Ha meg akarom nyerni magamnak, állnom kell a szavam. Nem, nem kérdezősködhetem. Itt nem… Holmestrand. Bode? Igen, ez az. Elisabet döntött. Meg kell oldania a rejtélyt Vemund és Karin körül. Nemcsak azért, hogy saját kíváncsiságát kielégítse, hanem hogy megmentse Vemundot és a szerelmüket. Hirtelen rettentő erősnek érezte magát. A Jéghegyek Népe szerelmes asszonyainak erejét érezte. Ez az erő mindig is hegyeket tudott megmozgatni. És most belőle is áradt! MÁSNAP VEMUND BENÉZETT HOZZÁJUK, ahogy megígérte. Nem volt a legjobb állapotban. Szemén látszott, hogy iszonyú fejfájás kínozza, és remegett a keze. De mégis eljött! Elisabet éppen Karin kisasszony szobájában volt, aki a kis Sofie Magdalenével foglalatoskodott. Karin hangja betöltötte az egész házat. A keresztelő körüli előkészületeket beszélték meg. Vaagen asszonyt legalább százszor megkérdezte, hogy elegendő tejet kape a baba. Szerencsére a dajka türelmes asszony volt, azonkívül Elisabet révén ismerte Karin történetét, már amennyit a lány elmesélt neki belőle. Hansen doktor reggel járt náluk, és tanácsokat adott a baba további gondozásával kapcsolatban. Nagyon kedves volt tőle, hogy eljött, hiszen nem lett volna köteles. Karin – kedélyállapotára jellemzően – teljesen el-

felejtette minden búját-baját. Elisabetnek kellett emlékeztetnie arra, hogy vegye be a gyógyszereit, mert elég súlyos betegségekben szenved – bár tagadhatatlanul már a gyógyulás útján jár. Sofie Magdalene jelenléte csodát művelt! Egy nyomorult, kiszolgáltatott teremtmény hozta vissza az életbe! Elisabet elég feldúlt lelkiállapotban volt. Szüntelenül az ablakhoz lépett, hogy jön-e már a férfi. Máskor azt kívánta, bárcsak ne jönne. Remény és szomorúság között hányódott. Félt és gyötörte a rossz lelkiismeret. Elpirult, ahányszor visszaemlékezett. Szórakozottan válaszolt a kérdésekre, csodálkozva bámultak rá. Végre eljött. Elisabetre pillantott, majd gyorsan elkapta a tekintetét. Dörmögött valami köszönésfélét, majd a többiek felé fordult. Elisabet azért észrevette, hogy lopva többször reá tekint. Túl hangosan és kapkodva beszélt, utálta is magát érte. AMIKOR VEMUND FELÉBREDT, pokoli másnaposság kínozta. Alig bírta felemelni a fejét a párnáról. Hallotta Aakerström asszony matatását a konyhában. Nagy erőfeszítésébe került, hogy fel tudjon kelni. Arra azért halványan emlékezett, hogy valami rosszat tett. De mit is? Annak ellenére, hogy szörnyű fejfájás és hányinger gyötörte, kellemes érzés áradt szét benne. De nem emlékezett semmire. Jaj, ez a borzalmas nyilallás a fejében! Elkínzott tekintettel észrevette az ágya mellett álló

asztalt. A kancsó. Tegnap délután még tele volt… Vemundnek elakadt a lélegzete. Elisabet! Te jó isten, mit művelt? Amikor ajkát a lány ajkára tapasztotta… Csak nem…? Nem, hál' istennek, az nem történt meg! De nem sok hiányzott. Elvesztette az eszét! Egy mozdulattal lesodorta a kancsót és a poharat. Soha többé! Micsoda jóvátehetetlen kárt okozhatott volna! Nem bánhat ilyen cudarul Elisabettel. Lassan talpra állt. – Aakerströmné! Hozzon egy vödör hideg vizet! Egy órával később összeszedte magát annyira, hogy be tudott menni a városba. Nem tehetett mást, hiszen megígérte Elisabetnek. Elképzelhetetlen volt számára, hogy megszegje ígéretét. Jót tett neki a friss levegő. Amikor enyhült a másnapossága, teste megtelt várakozással. Boldog volt és erősnek érezte magát, hogy újra ráébredt férfiasságára. Régóta nem volt már ideje arra, hogy férfiként foglalkozzon önmagával. Csak a halál körül forogtak a gondolatai. Most viszont felfedezte ezt a szelíd kis teremtést, aki felébresztette férfiasságát. Szelíd? Elisabet tele volt életerővel. Bár látta már fáradtnak és gyöngének is, a folyóparti szerencsétlenség után. Ez jobban felkavarta, mint gondolta. Tanúja volt annak, milyen jó az embertársaihoz. Csodálta lelkierejét. Ez az asszony méltó arra, hogy szeressék. De még soha nem érzett olyan heves vágyat iránta,

mint amikor a karjaiban feküdt és azért könyörgött, hogy ne kelljen hozzámennie az öccséhez. No és ő? Hogyan bánt vele, hogyan élt vissza a bizalmával? Rávetette magát, mint egy vadállat. Átengedte magát ösztöneinek, melyek teljesen rabul ejtették, amint magán érezte a lány meleg, puha testét. Micsoda disznó! Undorító, részeg disznó! Ilyen gondolatok cikáztak a fejében, amikor odaért Karin házához. Rettentően szégyenkezett, önmarcangolás gyötörte. Nyomorultul érezte magát, ahogy belépett a házba. Habozva megállt az előszobában, de aztán mégis elindult. Már a lépcsőn feltűnt neki Karin hangja… Élettelien, frissen csengett, nem oly tétován, mint máskor. Persze most is idegesen vibrált, de másképp. Eltűnt belőle a félelem a külvilágtól. Belépett a szobába. Megpillantotta Elisabetet! Elöntötte a forróság, el kellett fordítania tekintetét. Nem bírt a tiszta, félénk szemébe nézni. És Karin! Ilyen élénknek még sohasem látta. Csak úgy dőlt belőle a szó: – Vemund, milyen jó, hogy eljöttél. Már csak te hiányoztál! Hansen doktor, az a drága ember azt mondja, hogy megtarthatjuk a keresztelőt most vasárnap. A krémszínű ruhámat fogom felvenni, én fogom tartani a kicsit. Neked és Elisabetnek is ott kell lennetek! Ti lesztek a keresztszülők. Hansen doktor is megígérte, hogy eljön. Mindent megbeszélt már a lelkészszel, Vaagen és Aakerström asszonnyal… Elsőként az tűnt fel neki, hogy Elisabettel együtt

említette őt, mint keresztszülőket. Ez eddig ismeretlen érzést keltett benne: hogy tartozik valakihez. Egyúttal arra is rádöbbent, hogy Karin milyen zárt világban él. Csak azt a néhány embert ismerte, akiket az előbb megnevezett! Valójában ő épített falat önmaga köré. Persze ez elkerülhetetlen volt. Úgy látszik, Karin jó úton halad, hogy kitörjön börtönéből. Mindannyian észrevették, hogy Bubi neve nem szerepel a meghívottak között. A csecsemő nyugodtan feküdt, és szunyókált. Látszott rajta, hogy jól érzi magát, hisz nem akárhogy kényeztették. Vemundnek is feltűnt, milyen szép kisbaba. Most azonban nem gondolt a kislány jövőjére. Más gondolatok jártak a fejében. Végre összeszedte a bátorságát, és belenézett Elisabet szemébe. Szomorúság tükröződött tekintetében, megbánás, bocsánatkérés és vágyakozás. Elisabet gyöngéd mosollyal válaszolt a férfi esedező pillantására. Vemund gyorsan elfordította a fejét, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Elisabet ne fedezze fel szemében az öröm szikráját. Karin tovább folytatta a fecsegést. – Természetesen a ceremónia után vendégül kell látnunk az egybegyűlteket. A lelkésszel együtt. Elisabet, szerinted fogunk kapni rózsaszínű szalagot Sofie Magdalena hajába? – Igen, persze. Még ma utánanézek. De nem gondolja Karin kisasszony, hogy jobb lenne, ha a keresztelő ruháját díszítenénk a szalaggal? Igaz is, van már

ruhácskája? Karin ragyogott a boldogságtól, hogy mindenki mennyire a szívén viseli az ő kis Sofie Magdalenájának a sorsát. – Vaagen asszony tud szerezni egyet. Nem lesz olyan különleges, mint illenék, de nincs időnk varratni. Vemund, meg kell kérned Aakerströmnét, hogy süssön olyan finom süteményt, tudod, amilyet szokott. Hansen doktornak okvetlenül meg kell kóstolnia. – Rögtön szólok neki – mondta Vemund komoly arccal. – Elisabet, lejönnél velem egy percre? Meg kell beszélnem veled valamit, mert a ház állapota most… A lány mögötte ment le a lépcsőn. Elnézte széles vállát, tarkóján összefogott haját, és máris tiltott gondolatok jutottak az eszébe. Hallották, hogy fent Karinnak be nem áll a szája. Elisabet úgy örült neki. Örült és aggódott egyszerre. Lent az előtérben Vemund feléje fordult. – Mennyi ideig akarod folytatni ezt a komédiát? Elisabet szíve hevesen kalapálni kezdett. – Miféle komédiát? – A gyermek körül! El kell vinned innét, mielőtt még bekövetkezik a tragédia! – Megőrültél? – Ezt inkább én kérdezhetném tőled. Remélem, tisztában vagy vele, hogy Karin alkalmatlan arra, hogy ellásson egy csecsemőt. Ez… bűntény! Elisabet félve felfelé pillantott az emeletre, majd kinyitotta szobája ajtaját és behúzta Vemundot maga után. Becsukta az ajtót.

– Csak ne olyan hevesen, még meghallja. – Nem maradhat nálatok a gyermek! Elisabetet elöntötte a pulykaméreg. A karjánál fogva megragadta Vemundot, és a falhoz szorította. – Ha most elveszed tőle a gyermeket, megszakad a szíve bánatában! Akkor aztán végleg megzavarodik. Mennyit kell még szenvednie ennek a szegény aszszonynak, hogy elégedett légy? – De hát nem látod, hogy lassan visszanyeri a józan ítélőképességét? – mondta a férfi elkeseredetten. – És ha rájön, mi történt akkor… – Vemund, én nem tudom, mi történt a kérőjével, csak a sötétben tapogatózom. De nem érted, hogy min megy keresztül most? – Ha ez így folytatódik, nemsokára szembesülhet a valósággal. – Nem! A gyermekhez való ragaszkodása elfeledtetheti vele annak az átkozott Bubinak az emlékét. A férfi elgondolkozott Elisabet szavain. A lány igyekezett még jobban meggyőzni. Amióta itt van a gyermek, egyszer sem hozta szóba a férfit. – De Karin nem képes felelősséget vállalni egy gyermekért, hiszen amennyire én ismerem, rendkívül önző. Nem, ez nem helyes, a gyermekkel szemben sem! – De legalább megpróbálja, Vemund! Mindenét odaadná ezért a kis porontyért. Tudom, mit akarsz mondani: hogy ez csak szeszély, múló szenvedély. De nem tudhatod biztosan! Talán ez a kislány pótolja mindazt, amit szegény Karin elmulasztott egész életé-

ben. Valakinek végre szüksége van rá. Segítenünk kell rajta, mindenképpen. Mi mindannyian a segítségére lehetünk, te, én, Hansen doktor, Vaagen asszony és Aakerströmné. A kis Sofie Magdalene nem fog hiányt szenvedni semmiben. És meg ne próbáld bebeszélni nekem, hogy Karin árthat neki! Soha! Azt sem hinném, hogy egyszer majd megunja, mint valami játékszert, mivel én láttam a tekintetét, amikor a gyermekre néz. – Jaj, Elisabet, ne légy olyan naiv! Mindez nagyon szépen hangzik, de mi lesz, ha feleszmél, és szembesülnie kell kegyetlen emlékeivel? Tegyük fel, hogy elfelejti szerencsétlen Bubiját. De hát egyszer éppúgy odavolt érte, mint most a kisbabáért – és az emlékek, Elisabet! Az, ami akkor történt… Olyan szörnyű volt, hogy rosszul leszek, ha csak rágondolok! Belerokkan, ha akár gondolatban is újra át kell élnie a történteket. – Ott voltál akkor? A férfi egész testében megborzongott. – Igen – szólt keserűen. – Pont én voltam ott. Soha nem tudom megbocsátani magamnak. Mondd már el, mi történt! – kérlelte gondolatban Elisabet. De tudta, úgysem tudja szóra bírni a férfit. Vemund így folytatta: – Most mindennél fontosabb, hogy Karin elkerüljön innen az öcsémmel és veled együtt. Elistrandra, erre az áldott helyre, ahol védett, meleg otthonra talál. – Az anyám talán nem mindig nevezhető békés teremtésnek, de az igaz, hogy aranyból van a szíve. Nem vonhatjuk kétségbe jóságát, ha arról van szó, hogy segíteni kell a bajbajutottakon. Talán nem volt

mindig túlzottan gyöngéd drága dédapámhoz, Ulvhedinhez, de azért nagyon jó dolga volt az öregnek. És néha ő is tud borsot törni mások orra alá… Vemund elmosolyodott: – Olyan rendes emberekkel, mint te és az apád, még soha nem találkoztam. Teljesen megbízom bennetek. – Köszönöm! No és Vemund, Karin átalakulása nem változtatta meg elhatározásodat? A férfi nekitámaszkodott a falnak, és behunyta a szemét. Magához vonta a lányt, gyöngéden átkarolta. Elisabet ellenkezés nélkül hozzásimult. – Nem befolyásol semmit – suttogta. – A vétkem és a kínom változatlan. – Vagyis nem akarsz tovább élni? – Nem akarok? Bármit megtennék azért, hogy megszerezzelek magamnak. De nem bírok így élni, Elisabet. Nem bírom elviselni az igazságot. A lány szomorúan a mellére hajtotta a fejét. – Tehát inkább eladsz a fivérednek? Vemund nem válaszolt. Mit is válaszolhatott volna? De Elisabet érezte, hogy nagyokat nyel. Így álltak csendben egymásra borulva, miközben a férfi gyengéden Elisabet haját simogatta. Csak egy percig tartott ez a bensőséges hangulat. – Elisabet! – kiáltotta Karin fentről. – Kimész most megvenni a selyemszalagot? – Igen, mindjárt, Karin kisasszony. Vemund újra magához vonta. – Úgy hallom, mindennap sétálni viszed – jegyezte meg nem túl barátságos hangon. – Erről le kell

mondanod. Gondold el, mi történik, ha találkoztok valakivel? – Például Bubival? – kérdezte kicsit rosszmájúan Elisabet. – Ne beszélj ostobaságokat! Bárki eszébe juttathatja a múltját. Úgyis úgy teszek, ahogy akarok – gondolta Elisabet. Vemund csodálatos ember, de nem gondolkozik mindig okosan. Egy szerelmes nő azonban nem veszítheti el a józan eszét! – Vemund, azt hiszem, az a legokosabb, ha hazautazom egy időre. A férfi habozott, láthatólag nehezére esett megválnia tőle. – Mennyi ideig leszel távol? Igaz is, mennyi ideig tart az út Holmestrandig, mennyi időt vesz igénybe felfedni Bode titkát? – Körülbelül három napig. Vaagen asszony itt marad, lesz, aki gondjukat viselje. Ha már holnap elutazhatok, vasárnap a keresztelőre már visszaérek. Vemund bólintott. – Majd megmondom a többieknek, hogy elmégy. De mit szólnak majd Lekenesben az elutazásodhoz? Kit érdekel? – gondolta a lány tiszteletlenül, de fennhangon csak annyit mondott: – Nem beszéltünk meg újabb találkozót. Ja, és Vemund, légy itt, amikor visszatérek! Vemund megérezte a lány hangjában a rejtett könyörgést. – Itt leszek, Elisabet. Nem nyugodhatok, amíg Karint és az öcsémet biztonságban nem tudhatom

Elistrandon. – Ne beszélj így – kérte aggódva Elisabet. A férfi újra magához szorította a lány fejét. – Láttad a tükröt? – kérdezte a férfi. – Beállította a sötét sarokba. – Igen, ez nyugtalanító – állapította meg Elisabet. – Nem szeret már belenézni, ráébredt, hogy már nem az a fiatal lány, aki egykor volt. Csak félhomályban mer tükörbe nézni. – Ettől tartottam, Elisabet. Kezd magához térni. Ismét magára eszmél! Szörnyen félek!

10. fejezet ELISABETNEK SOK utánajárásába került, míg sikerült rózsaszínű selyemszalagot találnia. Miután kifizette a szalagot és hazafelé indult, valaki hirtelen rákiáltott: – Elisabet! Megfordult. Vemund öccse futott felé. – Egyedül vagy? Itt laksz a közelben? – Nem, nem – felelte gyorsan – Az asszonyom küldött el valamiért. És te? – Elkísértem anyámat a szokásos bevásárlóútjára. Ruhaszövetet vesz. Gyere! Nem akarod üdvözölni? Elisabet habozott, egyáltalán nem volt kedve. – Nincs sok időm… – Csak egy percre! Biztosan nagyon sajnálná, hogy nem találkoztatok.

Vagyis anyuska úgy véli, szörnyű udvariatlanság lenne tőlem, ha nem üdvözölném – gondolta Elisabet – És Öcsi fél, hogy rossz benyomást teszek az anyjára. Milyen szép tőle, hogy így aggódik. Vagy csak ennyire csügg az anyján? Amint elindultak Tark asszonyság felé, Öcsi kissé idegesen megjegyezte: – Nem kellene parókát viselned, Elisabet, amikor kint járkálsz a városban? Lehet, hogy anyának nem fog tetszeni így a hajad… Elisabet a hajára kötötte vékony finom kis kendőjét, melyet a vállán hordott. A férfi szemmel láthatóan megkönnyebbült. Vemund soha nem tulajdonítana jelentőséget ilyen nevetséges semmiségnek. Odaértek a hintóhoz, ahol Tark asszony éppen átadta a vásárolt holmikat a kocsisnak. – Nézd csak, anya, kire bukkantam! – kiáltotta Öcsi lelkendezve. – Elisabetre! Az asszony visszafogottabban mosolygott, mint máskor. Nyilvánvaló túlzásnak tartotta fia örvendezését. Ki akarja sajátítani a fiát – gondolta Elisabet. Azt várja, hogy csakis őt bálványozza. Ezért fogadott hát el engem olyan könnyen? Egy egyszerű parasztlány semmiféleképpen nem vetélytárs a fia kegyeiért folytatott versengésben. Hiszen azt nem akadályozhatja meg, hogy a fia megnősüljön, annyira azért nem ostoba. De olyan menyet akar, aki nem veheti fel vele a versenyt. Eddig csak a szelíd oldalamról ismert. Legfeljebb

sejthette, hogy bennem is van akarat. Kedves vidéki lánynak tart, aki még a frizuráját sem képes rendesen megcsinálni. Nem festi magát, és elfogadható ruhában jár, de semmi több. Emilie Tark, hanyatt esel a nemesi címemtől, azt hiszed, olyan ostoba vagyok, mint az anyám… De nem ismered még a Jéghegyek Népének asszonyait! Bosszantsd csak fel őket – majd meglátod, mire képesek! Ne tedd ellenségeddé a Jéghegyek Népének akár csak egyetlen tagját is, Emilie Tark! Drágán megfizetsz érte! Elisabet most egy kicsit elvetette a sulykot, tudta ő ezt jól, magában már meg is bánta. Hiszen Lekenes úrnője volt vele eddig a legbarátságosabb. Erről a világért sem szabad elfeledkeznie. Tark asszony nem tehet róla, hogy fia még mindig a szoknyáján ül! – Drága Elisabet, hazafelé tartasz? – kérdezte az asszony – Hazaviszünk. – Nem, nagyon kedves, de el kell még intéznem néhány dolgot… Emilie Tark szelíden ránézett, majd így szólt: – Olyan titokzatos vagy, gyermekem, amikor a munkaadód kerül szóba! Kicsoda, és hol lakik? – Bocsássatok meg, de teljes diszkréciót ígértem, amikor elkezdtem nála dolgozni. Szívesen beszélnék róla, de akkor megszegném a szavam. Így a jövőben joggal kételkedhetnétek a szavahihetőségemben. – Éppoly okos vagy, mint amilyen szép, Elisabet – nevetett Öcsi. Anyja élesen ránézett. De a dicsérő szót már nem lehetett visszavonni. – Csak egy dolgot árulj

el nekünk – próbálkozott tovább Öcsi. – Vemund kitartottjáról van szó, igaz? Elisabet feltűnően hevesen tiltakozni kezdett: – Nem, nem, dehogy! Vemundnek nincs szeretője. Idős, finom hölgynél szolgálok, akit a messzemenőkig tisztelek. Nem kellett volna ilyen hevesen Vemund védelmére kelni. Még elárulhat valamit. Tark asszony kérdőn felvonta szemöldökét, nem tudta mire vélni hevességét és pirulását. – Elnézést – mondta Elisabet röviden. – Csak nem szeretném, ha Öcsi rosszat gondolna a fivéréről. – Nincs abban semmi, ha valaki szeretőt tart – felelte Öcsi könnyedén. Ez a kijelentés igen elkedvetlenítette Elisabetet, és elhatározta, hogy semmiképpen nem lesz a felesége. Neki Vemund kell, de az a konokfejű oda akarja dobni őt semmirekellő fivérének. Tark asszony keze már a hintó kilincsén volt. – Ó, az én drága nagyfiam…! Találkozol vele néha-néha, Elisabet? – Nagyon ritkán. – Mi soha nem látjuk. El sem tudom mondani, mennyire fáj! – Bizony – erősítette meg Öcsi. – Emlékszik, anyám, hogyan ültünk a lábainál, hogy magunkba szívjuk minden szavát? – Igen, persze hogy emlékszem – felelte az anyja elérzékenyülve. – Vemund olyan gyengéd volt, olyan engedelmes. Jó gyermek… De Vemundnek sikerült elszakadnia tőled – gon-

dolta Elisabet feldúltan. Most pedig foggal és körömmel harcolsz azért, nehogy elveszítsd kisebbik fiad csodálatát. Ha jobban érdekelne a fiad, felvenném veled a harcot, Emilie Tark. De nem akarom. Tartsd csak meg magadnak! Öcsi megszólalt: – Mandrup bácsi néhány hét múlva Dániába utazik, hogy kicsit többet tudjon meg Gabrielshusről. – No de miért? – kérdezte Elisabet meglepődve. – Nem tartok rá igényt! Anyósjelöltje ujját felemelve rászólt: – Ne felejtsd el, hogy grófi vér csörgedezik az ereidben, Elisabet! Pontosabban: hercegi vér! Elisabet egyszer s mindenkorra le akarta zárni ezt a témát. Mérgében alaposan kioktatta őket: – Előkelőbb címekkel is dicsekedhet a családom, ha már itt tartunk. Atyai nagyanyámnak, Bronjának az anyja, Marina, Riesenstein fejedelmének a leánya volt. Ráadásul ősöm, Alexander Paladin nem holmi hercegi családból származik. A schwartzburgi birtok szintén fejedelemség volt. Ez hatott! Mindketten szótlanul bámultak rá. Ostoba fajankók – gondolta Elisabet még mindig felpaprikázva. Uborkafára kapaszkodottak! Hasra vágódnak egy semmitmondó cím előtt! Kihasználta az alkalmat, kegyes mosolyra húzta a száját, búcsút intett és elment. Hazafelé azon tűnődött, vajon Vemund mit fog szólni ehhez? Talán nem is érdemes megemlíteni a találkozásukat? Ó, Vemund! Annyira vágyódott a férfi higgadtsá-

ga, erős, biztonságot adó ölelése után! Nem lehet, hogy ilyen férfi búcsút mondjon az életnek! Hiszen az övé! Senki mást nem akar, csak őt. AZNAP ÉJJEL Karin kisasszony rémült kiáltozására ébredt: – Elisabet! Fel tudnál jönni kicsit? Magára terítette a pongyoláját, és rögtön felsietett. Karin a hátán feküdt, a mennyezetet bámulta. Amikor Elisabet gyertyát gyújtott, látta, hogy könnyek potyognak a szeméből. – Annyira félek, Elisabet – suttogta és a keze után tapogatózott. Elisabet az ágyára ült, és megfogta a kezét, hogy megnyugtassa. – Mi történt, Karin kisasszony? Nyugodtan beszélgethettek, a kisbaba éjszaka Vaagen asszony szobájában aludt. Karin erősen belekapaszkodott Elisabet kezébe. – Ide-oda csaponganak a gondolataim, Elisabet. Nem ismerem ki magam bennük. Nem tudom, ki vagyok. Elvesztettem a hely- és időérzékemet. Minden olyan zavaros. – Máskor is érezte már így magát. – Nem, soha! Úgy érzem, mintha valami fenyegetően leselkedne rám valahol. Nem tudom egyedül megvédeni magam. Félek. – Hallgasson ide, Karin kisasszony! Az a szörnyű sötétség, amelyben oly sokáig élt… Tudja, sokáig nagyon beteg volt. A rossz emlékek még mindig kísértenek a múltból. Most már a gyógyulás útján van, de ez nehéz folyamat. Erősnek kell lennie.

– Igen – suttogta Karin elgondolkozva. – Sokáig aludtam. Sokáig, nagyon sokáig. Ma, amikor belenéztem a tükörbe, idegen arc nézett vissza rám… Megborzongott. Elisabet megpróbálta megnyugtatni, de nem volt biztos benne, hogy sikerül. – Ne törődjön a múlttal! Nézzen előre! Nagy felelősség nyugszik a vállán. Sofie Magdalene számára maga jelenti a jövőt. Ez a legfontosabb. – Igen – szólt megkönnyebbülten a beteg. – Olyan sokat jelent nekem a kislány. Viszont elveszett az a biztos háttér, amit az álomvilág adott – gondolta Elisabet. Karin felbuzdult: – Olyan sok tervem van… – Jaj, de jó! – Nagyobb házra lesz szükségünk. Méghozzá vidéken. A városi élet nem kisgyermeknek való. – Otthonom, Elistrand mindig nyitva áll a kisaszszonyék előtt. – Kedves tőled, Elisabet. Legyünk barátok. Jó családból származol, kérlek, tegeződjünk! – Szívesen. Elisabet teljesen rendjén lévőnek találta Karin javaslatát. Már épp ideje – gondolta. Ismét félelem érződött Karin hangjában. – De az árnyak! Itt vannak, nem menekülhetek! – Nem vagy egyedül, Karin! Melletted vagyunk! – Van valami, vagy valaki, akire emlékeznem kellene, de nem tudok! Bubi

– Felejtsd el, Karin! Csak előre tekints! – Homály fedi az emlékét, bárcsak tudnám… – Napközben nem is gondolsz rá, ugye? – Így igaz. Akkor épp elég dolgom van Sofie Magdalene körül. Áldott gyermek! – Akarod, hogy hozzak altatót? – Igen, köszönöm, az jó lenne. Úgy félek ma éjszaka. Még sohasem féltem ennyire. Mintha attól tartanék, hogy bármelyik percben kopogtatnak a bejárati ajtón. – Ne félj semmitől. Itt maradok, amíg el nem alszol. Holnap este majd átjön Vemund. Akkor majd biztonságban érzed magad, ugye? Haza kell utaznom néhány napra. De Vemund majd vigyáz rád. – Az jó lesz. Vemund olyan erős. De illik ez? – Hiszen Vaagen asszony is itt van a házban. Ráadásul Hansen doktor is benéz holnap reggel. Látta, amint Karin arca felderül. – Bizony, Hansen doktor. Azt mondta, sokkal jobban nézek ki. – Igen, ez így van, Karin! Úgy nézel ki, mint egy fiatal lány. Elisabet legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Hiba volt ezt válaszolni. Hiszen Karin mindig is azt hitte, hogy fiatal. De nem történt semmi baj. Karin zavartan megkérdezte: – Semmit nem értek! Hány éves is vagyok tulajdonképpen? Elisabet nem mert őszintén válaszolni:

– Nem tudom. Kérdezd meg Vemundtől. – Vemund? Az a kedves férfi. Hová valósi is? Elisabet, üres a fejem, semmire sem emlékszem. – Ez a betegségeddel magyarázható, Karin. Egyszercsak mindenre vissza fogsz emlékezni. Isten ments tőle! – gondolta közben. – Azt hiszed? Szörnyű, hogy nem emlékszem semmire! – Megértelek. Az lenne a legjobb, ha új életet tudnál kezdeni, mintha semmi sem történt volna. Új életet a kis árva Sofie Magdalenével együtt, aki benned olyan gondos édesanyára lelt. – Valóban így gondolod? Emlékszem… Az a szörnyű viskó. A saját apja akart végezni vele. Borzalmas. Megmentettük az életét, igaz? – Te mentetted meg az életét. Nekem nem volt időm foglalkoznom vele. – Sofie Magdalene – suttogta a nevet Karin boldogan. Elisabet már hozta is az altatót. – Arra is emlékszem, hogy jól leszidtál – szólt Karin és hátradőlt a párnájára. Most mégis emlékszik erre! Csak arra a katasztrófára nem emlékszik, ami a múltban történt vele. Jobb is így? Vemund szerint igen. Mert az emlék végezne vele. Karin megadóan nevetett. – Azt hiszem, megérdemeltem a szidást. Akkor nagyon mérges voltam rád. De kellemetlen érzés fog el, amikor arra gondolok, milyen önző is voltam akkor.

– A betegséged az oka, Karin. Felejtsd el. Az utóbbi napokban nagyon önzetlenül viselkedsz. Minden gondolatodat Sofie Magdalene tölti ki. A vénkisasszony keze újra karomszerűen kapaszkodott a karjába. – Gondolod, velem maradhat? – Miért ne? Jobb dolga nem is lehetne. – De ha valaki elvenné tőlem? Belehalnék! Elisabet tudta, hogy igazat beszél. Karin nem tudna elviselni több csalódást. – Nem engedem, ne félj. Át nem lépheti senki a küszöböt, aki ilyen szándékkal jön! Tudod, milyen erős vagyok. De most aludj! Elfújom a gyertyát, és odaülök a fotelba. – Jó! Közém és az ismeretlen fenyegető árnyak közé. Elisabet felállt és megsimogatta a vállát. Olyan sovány volt, hogy kiálltak a csontjai – annak ellenére, hogy valamicskét magára szedett az utóbbi időben. – Tudod, ilyen tiszta és világos gondolataid korábban soha nem voltak. – Ez csak Sofie Magdalene érdeme. – Igen – helyeselt Elisabet. De mihez vezet majd az ébredés? Újabb, ez alkalommal végzetes összeomláshoz? Drága kis Sofie Magdalene! Segíts! Töltsd ki nevelőanyád életét! A POSTAKOCSI embertelenül korán indult. Elisabet megkérte Aakerströmnét, hogy vigyen el egy levelet Vemundnek.

A következőket írta: Drága barátom! Karinnál tudsz aludni két napig? Sötét „árnyaktól” tart, kétségtelenül homályos emlékek gyötrik. Lakhatsz a szobámban. Ha visszatérek, legalább érezni fogom, hogy férfi járt ott – csak ne hagyd szerteszét az üres üvegeket. Ezt kikérném magamnak! Olyan gyorsan visszatérek, amilyen gyorsan csak lehet. Barátnőd, Elisabet. A „Drága barátom” túl bizalmas megszólítás. Bár ki tudja. Először azt akarta írni, hogy „Legdrágább barátom”, de aztán elvetette az ötletet. Ne tudja meg, mennyire ragaszkodik hozzá. Amikor Elisabet átkelt a folyón, látta Sofie Magdalene marcona apját kihajózni a tengerre. Ekkor, amilyen gyorsan csak a lába bírta, elrohant a szegénynegyedbe, hogy beszámoljon az anyának a kislányról. Az asszony már talpon volt. – Minden rendben? – kérdezte tőle. – Igen. Jobban mondva a lányokkal nem törődik, de a fiára nagyon büszke. – Hálásak lehetünk, hogy így alakult. Egyik nap megpróbálom majd valamivel megörvendeztetni a kislányokat. A legkisebbikért cseppet se aggódj! Olyan otthonra lelt, ahol mindenki szeretettel veszi körül. Nem fog hiányt szenvedni semmiben. Már daj-

kája is van. – Isten áldja meg azért, amit értünk tett! Nem akarom tudni, hol van a kicsim új otthona, így nem esem majd kísértésbe, hogy meglátogassam. – Igen, így lesz a legjobb. No hát akkor minden jót! Elisabet elrohant, hogy még elérje a postakocsit. Épp hogy sikerült. Fárasztó utazásnak nézett elébe. Lassan haladtak, bár a lovak erős tempót diktáltak. Sajnálatos módon egy nőcsábásszal szemben kapott helyet a kocsiban. A férfi mindig Elisabet térdéhez érintette a sajátját, és tenyérbemászóan vigyorgott rá. Elisabet egyre dühösebb lett, de nem tudott elhúzódni, mert tele volt a kocsi. Amint elhúzta a térdét, a férfi újra kezdte a dörgölődzést. Végül már nem tudott uralkodni magán és jól sípcsonton rúgta. A férfi felnyögött kínjában. Amikor aztán Bragernesnél leszállt, Elisabet megkönnyebbülten felsóhajtott. Kellemesebb lett a hangulat a kocsiban. Késő este érkeztek meg a kis kereskedővárosba, Holmestrandba. Elisabet bement az első fogadóba, és kérdések özönével árasztotta el a fogadósnét. A Tark család birtoka után kérdezősködött. – Tark? Hallottam ezt a nevet, de… Várjon csak, mindjárt megkérdem. Eltűnt a konyhában, és meglehetősen sokára jött vissza. – Igen, itt volt a birtokuk, de már nem laknak itt. – Tudom. Szeretném megnézni azt a helyet, ahol

korábban laktak. – A városon kívül van. A konyhalány lerajzolta az odavezető utat. Azt mondja, elbűvölő emberek. Mi az hogy! Elisabet ezt már hallotta egy párszor. Másnap kora reggel, térképpel a kezében elindult. Egy birtokra lelt, mely korántsem volt olyan nagy és fényes, mint Lekenes. Itt töltötte Vemund a gyermekkorát – gondolta megilletődve. A birtokon élő emberek nemigen tudtak mit mondani, nemrég költöztek ide. De a legközelebbi szomszédnál nagyobb sikerrel járt. – Ó, elbűvölő emberek! (Ha még egyszer meghallom ezt, sikítok, gondolta Elisabet.) – Olyan szépek és műveltek – sóhajtott az asszony. – A nagysága volt a legkülönb mindannyiuk közül. Mint egy királynő, mint egy istennő! – Két fia volt? – Pontosan. Édes kisfiúk, különösen a fiatalabb. Mint egy kis angyal! A nagyobbik inkább ment a maga feje után. Elisabet rákérdezett: – Volt ott egy asszony, akit úgy hívtak, hogy Karin Ulriksby? – Karin Ulriksby? Sohasem hallottam még ezt a nevet. – A birtokot nem Bodénak hívják? – Nem, nem. A parasztasszony valami más nevet említett, ami semmit nem mondott Elisabetnek. – Értem. Elnézést, hogy annyit kérdezősködöm, de

van itt a közelben bolondokháza? – Én nem tudok róla, hogy lenne! Nem, itt nincs. Rossz nyomon járna? Nem. Vemund itt lakott. – De várjon csak – szólt hirtelen a gazdasszony Bode? Nem a Hortennél van? De igen, ott! Ha jobban belegondolok, oda szokták küldeni a féleszűeket. – Tényleg? Horten… Mi ez? Egy város? – Á, csak kompkikötő. Persze elég nagy. Ja, és kisasszony! Tudja, Tarkék nem laktak itt olyan sokáig. Horten közeléből költöztek ide… Igen. – Emlékszik, mikor költöztek ide? – Nem, olyan régen volt… Vagyis hát, a fiunk körülbelül tízéves lehetett. Most több, mint harminc. Ez nem stimmel. Kapott egy lovat a Tarkék melletti tanyán, és ellovagolt Hortenbe. Nem volt olyan messze, mint gondolta. Még aznap délután odaért. A település a fjordnál lévő kompkikötő köré épült néhány házból állt. Mindenfelé kérdezősködött, addig-addig, amíg végre talált egy öregembert a parkban, aki már hallott Bodéről. Talán egy kancsó pálinkáért hajlandó lesz elmondani, amit tud. Elisabet észrevétlenül átszámolta a pénzét, majd adott az öregnek egy garast. Az öreg bólintott. – Hanem Bode már nem létezik. Néhány évvel ezelőtt leégett. Por és hamu. Elisabet kezdte elveszíteni a reményt. – Valóban?

– Igen. Egy bolond nőszemély gyújtotta fel. Szörnyű história! Többet nem tudott. Mindenesetre Elisabet kiszedte belőle, merre találja Bodét. Odalovagolt. Elég messze volt Hortentől. Egyetlen tanya volt csak a környéken, egy házaspár élt ott. Amikor elkezdett kérdezősködni, kemény ellenállásba ütközött. A parasztasszony kiköpött a földre, amikor meghallotta a Tark nevet. – Pfuj, pfuj! Micsoda csürhe népség! Hallani se akarok a Tark és a Svendsen névről! Hívő ember vagyok ám én, kisasszonykám! – Megértem magát, de mégis, többet kellene megtudnom, életbevágó ügyről van szó. Meg tudná mondani, hogy élt-e itt egy Karin Ulriksby nevű asszony? – Ulriksby? Ne is említse azt a nevet, mindjárt okádnom kell! Hanem Karin… Az a szegény leány! Ó istenem! Ő gyújtotta fel az egész kócerájt, és biz' isten igaza volt. Én is csak ezt tettem volna. De bedugták szerencsétlent a diliházba. – Hol van? – A bolondokháza? A város másik felibe. Elég messze. De nem tudok többet. Az emberek akkoriban sok mindent fecsegtek. De én mosom kezeimet. Most már nem is akarok beszélni erről a szörnyű históriáról. A kisasszonynak sem kellene ilyesmibe ütnie az orrát! Elisabet nem akart meghátrálni. Be sem engedték, csak úgy a kerítés fölött beszélgettek. – Amint már mondtam, nem kíváncsiságból kérdezősködöm. Emberélet forog kockán. Nem ismernek senkit, aki el tudná mondani, mi történt akkor? Nin-

csenek tanúk – kivéve persze a fiúkat. – Fiúkat? Miféle fiúkat? – Legalábbis egy fiút. Az idősebbiket. – Nem voltak itt semmiféle fiúk. Van egy tanú, de az kolostorba vonult. – Kolostorba? Nincsenek már kolostorok! – Na persze. Hát akkor olyan irgalmasnővér féle. A német kisasszony volt az, Spitzének hítták. Christianiába költözött és nagyon vallásos lett. Valami lelkésznek segít egy egyházközségben. Most pedig fejezzük be ezt a beszélgetést! Bodénak vége, és vele minden gonoszságnak is. Isten vele! Azzal bevágták az ajtót Elisabet orra előtt. Lovagolt még egy kicsit Bode környékén. Meglepődött, milyen elhanyagolt. Aztán visszament Hortenbe. Töprengeni kezdett… Holmestrandon nagyon jó híre volt a családnak. „Elbűvölő emberek”. Itt Bodén meg szörnyetegként emlegették őket. Itt történt hát a tragédia. A botrány elől költöztek Holmestrandra. De nyilván úgy találták, hogy még így is túl közel vannak a tragédia helyszínéhez, ezért tovább költöztek Christianiába. Pénzben a jelek szerint nem szűkölködtek, hiszen meg tudták venni Lekenest. Vemund szerint szegény parasztok verejtékén gazdagodtak meg. Elisabet nem egészen értette, hogyhogy nem hallottak a fiúkról Bodében. Holott Holmestrandon és Lekenesben mindenki ismerte őket. Vagy nem ugyanazok a Tarkék laknak

Lekenesben, mint akik Bodében laktak? Lehet, hogy csak a helyükre léptek? Talán meggyilkolták az igazi Tarkékat, és felvették a nevüket? Tark és Svendsen Elisabet azon töprengett, mi lenne, ha találkozna ezzel a Spitze kisasszonnyal, és bemutatná Lekenesben? És ha Spitze kisasszony leleplezné a bűntényt? Elárulná, hogy ezek nem azok a Tarkék, hanem azok gyilkosai? Közben teljesen besötétedett. Sajnos már nem volt ideje arra, hogy elmenjen a bolondokházába, mivel el kellett érnie a másnap reggeli postakocsit. Ezért gyorsan visszalovagolt Holmestrandra. Késő este ért vissza a tanyára, ahol kölcsönkapta a lovat. Megköszönte és elnézést kért, hogy nem ért vissza korábban. Az evésre még csak gondolni sem volt ideje az utóbbi napokban. Szerencsére a holmestrandi fogadós bőségesen megterített a késői vendég számára. Elisabet nagyon dicsérte a főztjét. Másnap, a harmadik nap reggelén beszállt a postakocsiba, hogy visszainduljon Christianiába. Nagyon fázott az úton. Az egész utat a kocsis mellett a bakon töltötte, mivel két fiatal, kifestett és rizsporos parókájú dáma utazott a kocsiban. – Rossz korban születtem – tüsszentette a kocsis felé. – Ez a púder életem megrontója. – Én megértem a kisasszonyt – dörmögte a kocsis. Késő este, teljesen átfagyva mászott le a kocsiról Christiania piacterén. Az a furcsa érzése támadt, hogy valamit elmulasztott, és hogy ostoba kérdéseket tett fel titkos felderítő útján.

11. fejezet CHRISTIANIA HIDEG és barátságtalan városnak látszott ilyenkor késő éjszaka. Nyilván hozzájárult ehhez az is, hogy átfagyott, fáradt és éhes volt. A Pipervika sötét vize csak úgy gőzölgött a hidegben. Csípős volt a levegő, köd borította a sötét utcákat, melyeket csak itt-ott világított meg egy-egy lámpás. Elistrand barátságos, meleg fényei lebegtek Elisabet szemei előtt. Majdnem elbotlott a fáradtságtól. Teljesen átfagyott. Nem volt túl biztonságos egyedül járkálnia egy fiatal lánynak ilyenkor. De szerencsére a hideg őszi idő beköszönte miatt kihaltak voltak az utcák. Ám azért mélységesen megkönnyebbült, amikor Hansen doktor kocsija állt meg mellette. Betegnél járt, és felajánlotta, hogy hazaviszi. Elisabet szégyenlősen köszönetet mondott. Úgy látszott, az orvos határozottan örül, hogy hazakísérheti, és így egyben tiszteletét is teheti Karinnál. – Igen, őszintén szólva Karin kisasszony érdekel engem, nemcsak mint beteg, hanem mint ember is – vallotta be. – Az, hogy akkor minden habozás nélkül magához vette a gyereket, bizonyítja, milyen jó szíve van. – Az utóbbi napokban szinte nyoma sincs az önzőségének. – Ez így igaz – dörmögte az orvos. – Tudja-e, Paladin kisasszony, hogy nagyon hiányolták? Senki sem tudja nélkülözni magát.

– Valóban? – kérdezte Elisabet és elpirult örömében. – Minden rendben van a házban? – Igen. Tegnap kihívtak, mert a kicsi benáthásodott és szegény Karin magánkívül volt. Sikerült megnyugtatnom, meg is kocsikáztattam. – Nagyon kedves magától, hogy így szívén viseli a sorsát. – Nekem is érdekes kicsit közelebbről megismerni. Szellemileg sokkal frissebbnek tűnik, mint első alkalommal, amikor megismertem. – Ugye? Maga is észrevette? – Kivittem egy kicsit a városból, fel a dombok közé. A vidéki levegő csodát tesz. Beleszeretett az ottani birtokba, Lekenesbe. Újra el akar menni. Elisabet töprengett. Azt kellett volna mondania: „Az ég szerelmére, nehogy megpróbálja elvinni oda még egyszer! Vemund nem akarja, hogy bárkivel is találkozzon Lekenesben. Hiszen Tarkék laknak ott, és mint tudja, Karinnak nem szabad rájönnie, hogy Vemundot is Tarknak hívják. Ugyanis ő okozta elmezavarát, vagy nevezze, aminek akarja. A Tark név mindenesetre rossz emlékeket idézhet fel benne. Tartsa távol Lekenestől.” De nem mesélheti el mindezt. Először meg kell kérdeznie Vemundot. Lehet, hogy nem akar másokat is beavatni a titokba. Így csak anynyit kérdezett: – Látta magukat valaki? – Nem hiszem. Igaz, kiszálltunk a hintóból, de nem mentünk el egészen a házig. – Megláthatta magukat valaki az ablakból? – Nem hiszem… De miért kérdezi?

– Arra gondoltam, nem lenne jó, ha az ott élők kapcsolatot teremtenének vele. Mivel Karin is hasonló környezetből jön, ez feltéphetné a régi sebet. Vemund mindenesetre ezt állítja, és én semmiképp sem akarok vitatkozni vele. Hansen doktor elgondolkozott. – Történt valami különös, amikor visszaindultunk a városba. Egy kocsi jött utánunk. Vártunk egy darabig, hadd előzzön meg, de csak követett minket. – Meddig követte magukat? – Nem tudom, nem figyeltem. Szívesen tudnék meg többet a Karin körüli rejtélyről. – Én is. El sem hiszi, mennyire. – Csak szóljon, ha segíthetek valamiben! – ajánlotta fel az orvos. Elisabet izgalomba jött. – Máris segíthet valamiben! Mivel olyan sok emberrel találkozik… Ismer egy Spitze nevezetű kisaszszonyt? Rendkívül fontos lenne találkoznom vele. – Spitze kisasszony? Nem rémlik, hogy hallottam… – Német. Valamelyik egyházközségben dolgozik errefelé, irgalmasnővér vagy ilyesmi. – Hát persze, már tudom! Találkoztam vele. Elisabet megkapta a templom címét, ahol Spitze kisasszony teljesített szolgálatot. Közben már oda is értek a házhoz. – Nem jön be? – kérdezte Elisabet, mivel érezte, hogy ez az orvos leghőbb kívánsága. Az illem azt diktálta, hogy habozzon egy kicsit, aztán követte a házba.

Elisabet szinte még sohasem örült ennyire, hogy hazaérkezett. Átfagyva, éhesen és kimerülten lépte át a küszöböt, de már az előtérben megcsapta a frissen sütött kenyér illata. Vaagen és Aakerström asszony épp akkor terítettek vacsorához, az asztal már gyertyafényben úszott. Karin jött lefelé a lépcsőn, és üdvözölte őket. És a legszebb az egészben: Vemund is itt volt! Elisabet hiába próbálta leplezni örömét, nem sikerült. A hideg miatt ugyan dermedt mosoly ült ki az arcára, de nem lehetett félreérteni. – Olyan sokáig voltál távol – kezdte a férfi. – Hol jártál? – Otthon. – Jó, hogy megjöttél Elisabet – szólt Karin. – Vemund már annyit nyugtalankodott miattad… Tovább fecsegett, nem törődve Vemund szemrehányó pillantásával. – A vacsora után éppen a keresztelőt akartuk kicsit előre megünnepelni. A két ügyes asszonyság sütött is nekünk a konyhában. Hát nem kedves tőlük? Hansen doktor, milyen aranyos magától, hogy eljött! Elisabet csak állt és élvezte a hangulatot. – Jól van a kis keresztgyerek? – kérdezte, miközben Vemund lesegítette róla a kabátot. Elisabet érezte, hogy a férfi megsimogatja a karját. – Igen. Könnyebben lélegzik, valamit enyhült a náthája a csöppségnek – felelte Karin. – Borogatást tettünk a mellecskéjére, és begyújtottunk a cserépkályhába. Ahogy a kedves Hansen doktor tanácsolta. – Teljesen kékre fagytál – mondta Vemund szigorúan Elisabetnek. – Mi történt veled?

Elisabet mesélt a két púderezett dámáról a postakocsiban. Már majdnem kimondta a Holmestrand nevet, de szerencsére idejében észbe kapott. Vemund összedörzsölte a lány kezeit, hogy felmelegedjenek. Mialatt a többiek az ebédlőben foglalatoskodtak, halkan odasúgta: – Tegnap találkoztam az öcsémmel az irodában. Anya azt akarja, hogy szombat este menj el hozzájuk Lekenesbe. Megrendezik a szokásos összejövetelt a környék előkelőségei számára. Be akarnak mutatni, mint őrgrófnőt és fejedelmek ivadékát vagy az ördög tudja még miként. – De hát ez őrület! Nyavalyát vagyok én fejedelmek ivadéka! Önkéntelenül kitört belőlük a nevetés. Elképzelték a tagbaszakadt Ulf Paladint, mint fejedelmet. – Úgy örülök, hogy visszajöttél, Elisabet – súgta Vemund. – Köszönöm – mondta a lány az elképzelhető leggyengébb hangon. – Én is megörültem, hogy itt talállak. A férfi a lány mögött állt, ajkát a hajához érintette. Csodálatos érzés volt. – Elmenjek szombaton? – Igen, azt hiszem, ez a legokosabb. – Teljesítsem az egész megbízást? Menjek hozzá egy olyan férfihoz, akit nem is szeretek? Éljem le vele az egész életemet? – Azt hittem, szereted – mondta Vemund, sértődötten az öccse nevében. – Jobban szeretem a bátyját – szakította félbe

Elisabet és bement a többiekhez. Vemund utánament és a fülébe súgta: – A bátyja nem elérhető. Egyetlen asszony számára sem. Elvégzi a feladatát, aztán le is út, fel is út. – Jaj nem – suttogta Elisabet, és belevájta körmeit a férfi húsába. – Készen vagyunk! – kiáltotta Karin. – Gyertek, üljetek le! Telitalálat volt a vacsorával kezdeni. Meghitt hangulat uralkodott. Karin határtalanul boldog volt. Elisabet nekitámasztotta hátát a cserépkályhának, élvezte, amint átfagyott testében szétárad a meleg. Még kékre fagyott kezei is felengedtek. Végre meg tudta fogni a frissen sült rozskenyeret. Vaagen és Aakerström asszony is az asztalnál foglalhatott helyet. Még Aakerströmné is jól érezte magát, kellemetlen emlékei ellenére. Vaagen asszony fél füllel mindig hallgatózott. Az ő szobájába fektették ugyanis a kis Sofie Magdalenét. Ragyogó volt a hangulat, mindenki remekül érezte magát. Ám hamarosan megtört az idill. Azzal kezdődött, hogy a csecsemő gőgicsélni kezdett, egyre követelőzőbben, míg a végén már torkaszakadtából üvöltött. Az asszonyok közül bement valaki, hogy lecsitítsa, mivel ilyenkor nem szokott sírni. A bölcsőt kivitték az asztalhoz, és olyan erősen ringatták, hogy még egy viharedzett matróz is beleszédült volna. Ez hatott. A kisleány lecsendesedett, újra folytathatták a beszélgetést. Nem sokkal ezután észrevették, hogy Karin jó-

kedve elszállt. Csak gubbaszt az asztalnál, szipog és a könnyeit törölgeti. Orra és szeme körül kipirosodott az arca. Elisabet barátságosan megkérdezte, mi történt. Karin megpróbált mosolyogni. – Ó, olyan buta vagyok, olyan buta – szipogta. – Pedig nem kéne sírnom, hiszen olyan boldog vagyok. Olyan boldog. Elöntötték a könnyek. – Örömében is sírhat az ember – vigasztalta Hansen doktor. – Igen, de… de nem azért sírok. Az a legszörnyűbb, hogy nem értek semmit. Mire pazaroltam el az életem? Mi lett belőlem? Fiatal és szép voltam, s most egyszeriben egy vén boszorkány néz vissza rám a tükörből. Nem emlékszem semmire. Mi történt közben? A többiek hevesen tiltakoztak. Biztosították afelől, hogy egyáltalán nem vén boszorkány, hanem aranyos, finom úrihölgy. Elisabet megpróbálta elmagyarázni a dolgot. Néha nagyon bölcs gondolatai támadtak: – Sokan vannak, akik ugyanezt kérdezik maguktól: „Mire pazaroltam az életem? Mi lett belőlem?” Pedig végig megadatott nekik a lehetőség, hogy értelmes életet éljenek. Velük ellentétben te nem tehetsz róla, hogy elszállt az életed, anélkül, hogy kezedbe vehetted volna az irányítását. Nagyon beteg voltál. Ezzel tisztában vagy, ugye? Legyél hálás inkább, hogy a gyógyulás útjára léptél. Vemund összeborzadt. Karin meggyógyul? Ettől félt a legjobban.

– De úgy megöregedtem – siránkozott Karin. Vemund összeszedte magát és megpróbált segíteni: – Negyvenöt éves vagy. A fél élet előtted van még, s megoszthatod Sofie Magdalenével. – És velünk – fűzte hozzá Elisabet. – Mi mindig melletted leszünk, ha szükséged lesz ránk. A többiek bólintottak. Még Aakerströmné is, aki pedig soha nem volt bizalommal Karin iránt. – De úgy félek! Hansen doktor forrón megszorította a szinte áttetsző kis kezet, hogy megnyugtassa. – Mindannyian olyan kedvesek vagytok! Mégis olyan kiszolgáltatottnak, olyan… magányosnak érzem magam! Tudom, hogy butaság tőlem, de így van. – Ezen nem tudunk segíteni szólt Elisabet. – Belső magányát az ember nem tudja leküzdeni, akárhány barátja is van. De azt hiszem, mind el tudjuk képzelni, milyen rossz lehet hogy nem érzel talajt a lábad alatt – Igen, pontosan ez hiányzik – erősítette meg Karin, orrát törölgetve egy selyemzsebkendővel. – Nagyon jól megfogalmaztad! Ráadásul érzem, hogy emlékeznem kellene valakire vagy valamire, de képtelen vagyok rá. – Csak Sofie Magdalenére gondolj – mondta Vemund. – Meg ránk. Az új életedre. Vaagen asszony hirtelen felkiáltott: – Valaki benéz az ablakon! A férfiak és Elisabet, aki folyton megfeledkezett arról, hogy ő tulajdonképpen gyönge, védtelen nő, felugrottak.

Az este már behúzták a függönyt, de két szárnya között kis rés támadt. Vaagenné gyorsan összehúzta a függönyt még egyszer, az asszonyok megragadták a bölcsőt, és felsiettek az emeletre. A két férfi és Elisabet már kint volt a hátsó udvarban. Koromsötét volt. Az udvarnak ezen a részén apró, rendezetlen kertek voltak. Lépteket hallottak. Hallották, hogy valaki átverekszi magát a bozótoson, miközben nyögve szitkozódik. Vemund messze megelőzte a többieket. Már-már úgy tűnt, sikerül beérnie a menekülőt, akinek jelentős előnye volt. Ámde a sötét a hívatlan kukucskálónak kedvezett. Egyszerre minden elcsendesedett. Vemund visszajött. – Vagy kibújt egy lyukon a kerítésen át, vagy még itt lapul valahol. Képtelenség megtalálni ebben a sötétben. – Akkor előremegyek és megnyugtatom az asszonyokat – javasolta Hansen doktor. – Az jó lesz! Elisabet, nézd csak, ezt a rongydarabot itt találtam a fűben, hallottam is, amikor elhasadt a ruhája. De neked nem szabadna itt lenned. Veszélyes lehet! Nem akarom, hogy bajod essen, érted? – Igen – mondta a lány szárazon. – Épségben akarsz átnyújtani a fivérednek. – Nem erre gondoltam, te is tudod – mondta Vemund dühösen, miközben bekísérte a házba. – De ha így érzed… Megálltak az előszobában és szemügyre vették a rongydarabot. Aranyszálas szövet volt.

– Hol is láttam nemrég ezt a mintát? – tűnődött Elisabet. – Majd én megmondom – szólt Vemund. – Imádott rokonom, Mandrup Svendsen pompás mellényéből való. – Ez az! Minek szaglászott itt? – És ami még fontosabb: hogy talált ide? Ekkor Elisabet elmesélte, mit hallott Hansen doktortól ma este, tehát, hogy valószínűleg követték az orvos kocsiját. Vemund holtsápadttá vált. – Meg ne történjen még egyszer, hogy Karin elmegy arra a helyre! A mi hibánk, hogy nem figyelmeztettük a többieket, hogy legyenek nagyon óvatosak. De ha kiszálltak is a hintóból odafent, lehetetlen, hogy valaki meglátta őket az ablakból, s az méginkább, hogy felismerték Karint annyi év után! Bár lehetséges, hogy Mandrup Svendsen követte a doktor hintóját, hogy megtudja, ki áll meg a kapuban. De azt hiszem, inkább engem követett ma este. Karinról nem sejt semmit. – Téged? De hát miért? Vemund ránézett a lányra, akinek szíve a férfi puszta pillantásától is gyorsabban kezdett dobogni. Milyen ostoba vagyok – gondolta. Ilyen az, ha az ember szerelmes? Vemund észre sem vette a lány csendes imádatát, úgy válaszolt. – Azért, mert tönkre akar tenni. Arra számít, hogy talál valami kivetnivalót az erkölcsi életemben. – Hogyhogy?

– Amíg távol voltál, átnéztem a vállalat könyvelését. Még beszélni sem akarok arról, mire jöttem rá. Eddig nem érdekelt, mi történik az irodában. Ma azonban feljelentettem a hatóságoknál. – Ezért most megpróbálja kirobbantani a botrányt. Fel akarja fedni szeretőd kilétét. Hogy kétségbe vonják a megbízhatóságodat. – Valószínűleg. – Csak nem fog más eszközökhöz is folyamodni? A férfi kiérezte a lány hangjából a félelmet. – Az erőszak eszközéhez, úgy érted? Úgysem sikerülhet neki addig, amíg Karint és az öcsémet biztonságban nem tudom. Azután pedig… Elisabet elkezdte az öklével ütni a férfi mellét: – Ne beszélj így, nem engedem! Nem jelent számodra semmit, hogy boldogtalanná teszel? Én semmit nem jelentek neked? Vemund megragadta a kezét. Elkomolyodott, szinte szomorú lett. Vágyakozás ült a tekintetében. De még mielőtt megszólalhatott volna, fentről lekiáltottak nekik. Felmentek a zaklatott asszonyokhoz, akiket az orvos közben már megnyugtatott. – Vaagen asszony – kérdezte Vemund. – Látta, ki volt az? – Csak egy bámuló szempárt láttam. És egy kerek képet. – Láthatott mindannyiunkat? – A függönyrés igen keskeny volt – felelte az aszszony bizonytalanul. – Így nem láthatott mást, csak engem. Legfeljebb még Aakerströmnét. Hansen doktor bólintott.

– Így van. Karin kisasszony és Vemund úr háttal ült az ablaknak. Elisabet kisasszony meg én túl távol ültünk. – Hallhatta a hangunkat? – tanakodott Elisabet. – Nem. Ennek a háznak nagyon vastagok a falai, és duplák az ablakai – felelte Vemund. – Én most már nem merek hazamenni, az biztos – jelentette ki Aakerström asszony. Megbeszélték, hogy Hansen doktor hazaviszi, Vemund pedig a házban marad az éjszaka. Vaagen asszony megágyaz neki a nappaliban a heverőn. Így mindnyájan megnyugodtak. Elisabet megtiltotta Vemundnak, hogy hazamenjen erdei házikójába. Félt, hogy baja eshet. Attól tartott, hogy Mandrup még az éjjel kifundál valamit ellene. A lány aggodalma meghatotta a férfit. Csodálatos érzés volt, hogy ott alszik a közelében. Elisabet alig tudott elaludni. Ha nem lettek volna olyan sokan a házban, Elisabet biztosan belopózik hozzá, és az ágya szélére ül. Persze csak hogy beszélgessenek! VEMUNDNEK MÉG NEHEZEBB volt a dolga. Ideoda forgolódott a kényelmetlen heverőn. Szívesen enyhítette volna nyugtalanságát egy kis pálinkával. De nem ivott azóta, hogy Elisabet olyan részegen látta. Elhagyta ezt a rossz szokását. Úgysem enyhíti az ember a bánatát, ráadásul az ébredés még keserűbb utána. Nem is beszélve a rosszullétről. Csak ne üldöznék saját rémálmai, legalább ma éjszaka ne!

„Mit tegyek?” kérdezte magától, a mennyezetet bámulva. „Eddig pontosan tudtam, mi a teendőm; segítenem kell az öcsémnek, rendezett életet kell biztosítanom Karin számára, s azután nyugodtan kiolthatom életem lángját. Hogy végre megbékéljek és elfelejtsem azt a szörnyű élményt, mely egyre a torkomat szorongatja…” Oldalra fordult, s közben halkan felnyögött. „Az öcsém… Elisabet való hozzá. Erős, önálló asszonyra van szüksége. El kell hagynia végre a szülői házat. Elisabetnek vasakarata van, tekintélyes férfit faraghat belőle. Ez nekem soha nem sikerülne. Öcsi… Mennyit vigyáztam rá, amikor kicsik voltunk. Segítettem neki, hogy ne koszolja össze a ruháját, eltussoltam csínytevéseit. Nagyon jól megfértünk egymással. Hányszor vezettem kézenfogva, ő meg csak kérdezősködött és csacsogott mellettem. Én kaptam ki, ha valami rossz fát tett a tűzre. Megpróbáltam kemény embert faragni a hihetetlenül elkényeztetett kisfiúból. Volt, hogy elkapattak bennünket, volt, hogy elfeledkeztek rólunk. Sírt, ha nem jöhetett csónakázni. Lógott az iskolából. Még kisgyerekként elcsábította az egyik cselédet. Én pedig, így vagy úgy, mindig kihúztam a csávából. Most újra a segítségemre szorul. De nem árulok el neki semmit. Istenem, mitévő legyek? Néhány napja még legszívesebben a halálba menekültem volna. Odaígértem az öcsémnek Elisabet kez… Ó, nem bírom ki! Csak a javát akarom. De nem veheti el tőlem az egyetlen embert, akit el tudok képzelni magam mel-

lett! Már nem akarok meghalni, és mégis meg kell halnom! Nem viselem el az örökösen gyötrő bűntudatot. És ha Karin megint egészséges lesz? Akkor újra elszabadul a pokol!” Vemund felugrott, és Elisabet ajtajához sietett. „Hadd kapjam meg egyszer az életben azt, amire vágyom! Mintha az ikertestvérem lenne, olyan hasonlóan érzünk, gondolkozunk. Csak egyszer hadd legyen az enyém – aztán boldogan halok meg. Keze megállt a kilincsen. „Nem! Nem okozhatok ekkora fájdalmat mindkettőjüknek. Nekik, akiket annyira szeretek! Én vagyok a kívülálló, nekem kell elmennem. Az ő és az én érdekemben. De először még el kell rendeznem valamit. Mandrupot és a tisztességtelen üzleteit. Hiszen értesítettem a hatóságokat. Még nem tűnhetek el.” Rokona csalását használta ürügyül arra, hogy egy darabig még lássa Elisabetet. A közelében maradhasson. Hallja a hangját, érezze az illatát. Hogy vágyakozhasson utána. MÁSNAP REGGEL Elisabet addig erősködött, amíg hazakísérhette Vemundöt. Attól tartott, hogy gonosztevők leselkednek rá a bokrokból. Vemund némán ment mellette. Határtalan kétségbeesés mardosta lelkét. Annyira vágyódott a lány után, hogy még ránézni sem mert. Vágya egyre erősödött. Nagy ég, nem lesz ennek jó vége – gondolta.

Már távolról észrevették, hogy valaki ácsorog a háza előtt. – Az öcsém – mondta Vemund. – Fuj! – csúszott ki Elisabet száján, mire Vemund szemrehányóan ránézett. Hát persze, szeretnem kellene az öccsét – gondolta Elisabet lázadozva. – De az ilyesmit jobb, ha rám bízza. – Vemund, csak nem töltötted az éjszakát a jövendőbelim házában? Mert akkor… – Jaj, ne beszélj sületlenségeket – vágott a szavába a szándékoltnál nyersebben Vemund. – Mit akarsz? Az öccse csak folytatta: – Ha nélkülözni tudnád a menyasszonyomat, drága anyánk szívesen váltana vele egy-két szót a szombati báli ruháról. Ugyanis jelmezbált rendezünk udvari szokás szerint. – Álarcot is kell ölteni? – kérdezte Vemund élesen. – Veszélyes lehet! – Nem, anyánk nem akarja, amióta a tolvajok így surrantak be. De azt szeretné, ha Elisabetnek nagyon szép ruhája lenne. Eljössz, Elisabet? – fordult a lány felé. Elisabet kényelmetlenül érezte magát. Segélykérő pillantást vetett Vemundre, de a férfi már reggel óta némaságba burkolózott. Egyetlen értelmes szót sem tudott kihúzni belőle az úton. Így alig hallható sóhaj hagyta el az ajkát és beleegyezően bólintott Öcsi felé. Elmegy, de nem akar valami nevetséges jelmezt magára húzni. Tark asszony most emberére talált. Elisabet Paladin a Jéghegyek Nemzetségéből szintén vasakaratáról híres!

Elisabet és Öcsi végigbeszélgette az erdőn és a parkon át vezető utat. Elisabet szándékosan Vemundre terelte a szót. – Igaz is, Vemund – sóhajtott Öcsi. – Hihetetlen, hogy mennyire megváltozott! Emlékszem még, milyen kedves, segítőkész bátyám volt. Mindig bizalommal fordulhattam hozzá jelentéktelen bajaimmal. Tudod, nagyszerű gyermekkorunk volt. Istenítettük anyánkat. Apa mindig megértő volt hozzánk és mindig szakított ránk időt. Vemund azonban hirtelen megváltozott. Elköltözött otthonról. Szegény anyánk semmit nem értett az egészből. Olyan szomorú és igazságtalan, hogy Vemund egyszerűen csak eltűnik minden magyarázat nélkül, pedig anyának annyira nehéz volt az élete… – Csakugyan? – ocsúdott fel Elisabet. – Az első házassága miatt, tudod. – Nem, nem tudok semmiről. Vemund nem mesélt nekem semmit. – Nem? Pedig nem ártott volna. Az első férje pokollá tette az életét. Ha jól sejtem, elmebeteg lehetett, mert örökölte a… Elisabet szíve nagyot dobbant. – Örökölte? Mire gondolsz? – Igen, egyetlen gyermekük teljesen elveszítette a józan eszét. Felgyújtotta az egész birtokot. De akkor anyám férje már nem élt. Elisabet szája teljesen kiszáradt az izgalomtól. – Áruld el nekem… Hogy hívták az anyádat? Úgy értem, az első férje után? – Ulriksby. Miért szeretnéd tudni?

Elisabet megállt. Csak megvonta a vállát. Egyetlen hang sem jött ki a torkán. Hogy Öcsi semmit ne vegyen észre, újra elindult. A fiú a bálról fecsegett, de Elisabet csak bólogatott, és mormogott valamit válaszként. Hát ezért viseli úgy a szívén Vemund Karin sorsát! A féltestvérük!

12. fejezet ELISABETRE még sok meglepetés várt a nap folyamán. Tark asszony rendkívül negédesen fogadta őket. Öcsi kezet csókolt az anyjának. A szokásos szolgai tekintet ült ki az arcára. Az anyja nagy kegyesen elfogadta kézcsókját, majd megkérte Elisabetet, kísérje fel az emeletre. – Említette a fiam, hogy hamarosan jelmezbált rendezünk? – kérdezte, miközben kezét könnyedén Elisabet vállára tette. – Sokat töprengtem azon, hogyan mutatkozhatnál be a társaságnak. Rendkívül sok előkelőség fog ellátogatni Christiania legjobb köreiből. Fontos, hogy jó benyomást tégy rájuk. Elisabet kicsit előrehúzta a vállát, ki akart bújni Emilie bizalmas érintése alól. Szörnyű kínokat állt ki, mivel Emilie Tark púderezett arcával és hajával túl közel hajolt hozzá. Minden erejét megfeszítette, hogy visszatartson egy tüsszentést. Tark asszony mindig megérezte Elisabet belső

rezdüléseit. Most is elhúzta a kezét, úgy folytatta a mondókáját. – Fejedelmi származásod arra kötelez, hogy megfelelő jelmezt válasszunk ki neked. Találtam egy nagyszerű jelmezt, amely remekül illene hozzád. Mi lenne, ha valkűr lennél? Betessékelte Elisabetet a lakosztályába, mely éppoly elegáns volt, mint a ház többi terme. Púderszag érződött a levegőben, amitől Elisabet szokás szerint kezdte rosszul érezni magát. Tarkné folytatta a barátságos csacsogást: – Úgy gondolom, legjobb lesz, ha ugyanígy hagyod a hajad, ahogy most van. – És minek fog öltözni ön, Emilie asszony? – kérdezte a lány és remélte, hogy nem érződik gúny a szavaiból. – Pásztorlánykának, kedvesem. Nagyon szerény jelmez. Hát ez fantasztikus! Tarkné mint kedves kis törékeny pásztorlányka, neki pedig egy megtermett, izmos valkűrt kellene megszemélyesítenie! Elisabet nagyon kedvesen és barátságosan megkérdezte: – Hát Öcsi mibe fog öltözni? – Pásztor jelmezbe. Van egy csodálatos köpenye, széles karimájú kalapja és pásztorbotja. Nagyon édesen mutat ebben a jelmezben. Átkozott hárpia, hát ezt főzted ki – fortyogott magában Elisabet. Anyatigris, szörnyeteg! Ki akarod sajátítani a fiadat. Én pedig álljak ott páncélingben és pajzsban. Köszönöm, nem!

Nyalja ki a fiad a feneked, ha akarja – gondolta. Anyja elájult volna, ha hallja a szavait. Nem állok az utatokba. A másik fiadat akarom megszerezni magamnak. Azt, amelyik elpártolt tőled, nem hever a lábaidnál, hogy gyönyörködjék a földkerekség legszebb édesanyjában! Őt, aki szívén viseli lányod sorsát, akit ti mindannyian elfeledtetek. Elisabet annyira megindult volt, hogy sírás fojtogatta. Egyértelműen Vemund és Karin oldalán állt. Hogyan tagadhatja meg egy édesanya a gyermekét? Nem a lánya mellett lenne a helye, hogy átsegítse a betegségen? Hogy volt képes bolondokházába záratni saját lányát, miközben vidáman élte világát? „Szegény anyám, boldogtalan élete volt” – mondta Öcsi. Valóban, mennyire sajnálatos, hogy a lány örökölte az elmebetegséget és felgyújtotta otthonukat. Örökölte? Vemund szerint nem öröklött betegségről van szó. Értelmére valamilyen megrázkódtatás hatására borult homály. És Elisabet hitt Vemundnek. Feltétel nélkül! Gondolatai visszatértek az elbűvölő Tark asszonyhoz. – Én már kiötlöttem, minek öltözöm – mondta könnyedén. – Van egy ruhám, melyet némi változtatással Titánia tündérkirálynő-jelmezzé varázsolhatok. Tarkné szeme szikrát szórt. Nem szokott hozzá, hogy ellentmondjanak neki. – Drága gyermekem, a múlt alkalommal én öltöztem tündérkirálynőnek. Így hát már nem túl eredeti ötlet. Korábban viszont még senki nem volt valkűr. És nem is lesz! – gondolta Elisabet.

– Tark asszony, nem való nekem a valkűr jelmez. Darabos mozdulataimmal, merész, határozott kiállásommal túl férfias lennék. Olyan jelmez kell, amely mindezt ellensúlyozza, különben balul üt ki a próbálkozásunk. Negédes mosoly. – Drágaságom! Ami a merész kiállásodat illeti, segíthetek majd, hogy csiszoljunk kicsit rajta. Öcsi nagyon érzékeny az ilyesmire. Talán mert ezen a téren elkényeztettem. Elégedetten felnevetett, majd így folytatta: – Öcsi gyengéje a nőies külső és viselkedés. Majd segítek, hogy kihozzuk belőled… Széttárta kezeit: – Ha tündér akarsz lenni, Elisabet, be kell púderezned a hajadat. – Nem szükséges: Van nálam egy fehér paróka, amin nincs púder. Nem mintha szeretném a parókát, de egy este még el tudom viselni. Tark asszony hitetlenkedve folytatta: – De a tündérek olyan… légiesek! És te nem vagy éppen… Elisabet a szavába vágott. – Akkor nem öltözöm jelmezbe. Mert valkűrnek nem tudom elképzelni magam. Emilie Tark gyöngyöző kacajra fakadt. – Nos jó, akkor legyél tündérkirálynő. De mi lesz a napbarnított bőröddel? Az erős színeiddel? Ezen csak púderrel lehetne segíteni. – Szó sem lehet róla – jelentette ki Elisabet, aki nagyon is jól hallotta a színeire vonatkozó gúnyos

megjegyzést. – Púder kizárva! Ki hallott már levegő után kapkodó tündérről? – Hát humorérzéked az van, Elisabet – nevetett Emilie Tark. – De várj csak egy percre. Van egy csodálatos kiegészítőm a Titánia-jelmezhez. Egy fátyol, ragyogó csillagokkal… Ezzel eltűnt a szobából, lement a lépcsőn. Elisabet nem akart ácsorogni másnak a szobájában, kiment az előcsarnokba. Emilie asszony jó ideig távol volt. Elisabet az egyik szobából hirtelen meghallotta a hangját. – Bubi, Bubi! Gyere csak egy pillanatra. Nem láttad a bőröndöt, amiben a jelmezek vannak? Elisabet megdermedt. Bubi? Bubi itt – Lekenesben? – Mit mondtál, Emilie? – kérdezte egy hang. Elisabet lépéseket hallott lentről. Férfilépteket. Odasietett a lépcsőkorláthoz, onnan lelátott a lenti előtérbe. Felülről látta a férfit, amint Emilie hangjának irányába tartott. Kopaszodott, nyilvánvalóan levette a parókáját. Fentről úgy nézett ki, mint egy hordó. Aztán újra eltűnt a szeme elől. Elisabet visszafojtott lélegzettel várakozott. Nem volt nehéz felismerni. A sötétvörös bőréről. Bubi nem volt más, mint Mandrup Svendsen. De mi történhetett hát azon a végzetes napon? Amikor Vemund majdnem Karin halálát okozta. Bubi, aki végleg eltűnt… A birtok, amelyik leégett. Mikor történhetett mindez?

GYORSAN eljött a szombat, a bál napja. A Lekenes bonyodalmak egyre sűrűsödtek, mintha csak az ördög keze lett volna a dologban. Azzal kezdődött, hogy Hansen doktor egy beteglátogatás során találkozott Spitze kisasszonnyal. Már épp el akart menni mellette az utcán, amikor eszébe jutottak Elisabet szavai. – Bocsásson meg – köszöntötte udvariasan. – Nem Spitze kisasszonyhoz van szerencsém? A félelem, mely a megszólításkor kiült a kisaszszony arcára, enyhült kicsit. A férfinek szemmel láthatóan nincsenek tisztességtelen szándékai. – Igen, én vagyok – felelte halkan. Hansen doktor ránézett az apró, madárszerű aszszonyra, aki vele egykorú lehetett. Bemutatkozott, és így folytatta: – Egy fiatal hölgy, egyik ismerősöm, szeretne megismerkedni magával. Most újra visszahőkölt. – Vagy úgy? – Azt hiszem, életbevágóan fontos lenne számára. Elisabet Paladinnak hívják. Spitze kisasszony tanácstalan volt. – Nem mondhatnám, hogy ismerősen cseng ez a név… – Nem, én sem hiszem, hogy ismeri. – Beteg? Vagy lelki problémákkal küzd? – Nem hiszem. Nem tudom, milyen ügyben akar beszélni magával, de úgy vélem, nagyon sürgős. Hanem odaadnám a címét, így meglátogathatja.

Spitze kisasszony hevesen bólintott. Harkályhoz hasonlított, amely valami finom zsákmányt talált a fa belsejében. – Ma délután van egy kis időm. Majd meglátogatom. Mindig kész vagyok könyörületből segíteni a rászorultakon. Hansen doktor melegen köszönetet mondott, és átnyújtotta a lány címét. Aztán elment. Hansen doktort nemigen szerették a kollégái. Azt tartották, hogy túlságosan emberséges módon bánik a betegeivel. Egy orvosnak tisztában kell lennie a társadalmi helyzetével. Mások számára felfoghatatlan szavakat kell használnia, és olykor-olykor bátorítóan a betegei fejére is csaphat. Hansen doktor túl nyájas volt, és túlságosan érdekelték a betegek bajai, még a lelki gyötrelmeik is. A betegei ezért istenítették. Ez szörnyen méltatlan volt egy orvoshoz. A derék Hansen doktor azonban nem törődött kollégái epés megjegyzéseivel. Most megint segített egy jóbarátján. A kis Elisabet kisasszony bizonyára nagyon fog örülni. Tűzrőlpattant menyecske, annyi szent! Milyen derűs otthon az a ház! Karin kisasszony igen figyelemre méltó beteg. Majd talál valami okot és benéz délután is. Néhány napja járt ott utoljára. Karin Ulriksbynek biztosan szüksége van a tanácsára… ELISABET KÉT NAPJA látta utoljára Vemundöt, amikor Öcsi érte jött a kis erdei házikóhoz. Tényleg csak tegnapelőtt történt? Neki úgy tűnt, mintha legalább két hete lett volna.

Aakerstrtömnétől megtudta, hogy Vemund christianiai irodájában tölti napjait. A számlákat nézi át. Pont most kell ezzel bíbelődnie? Elisabetnek rettentő rossz kedve lett. Ideges volt és tanácstalan. Tisztában volt vele, hogy ma este az előkelő vendégek jelenlétében akarják bejelenteni eljegyzését Tark Öcsivel. Elisabet Paladin őrgrófnő a Jéghegyek népe nemzetségéből. Fejedelmi vér csörgedezik az ereiben. Hogy a nyavalya esnék beléjük! Beszélnie kell Öcsivel és szüleivel még az estély előtt. Meg kell mondania, hogy nem akar összeházasodni vele. Vemundhöz akar hozzámenni. A szülőknek úgyis mindegy, melyik fiú kapja a fejedelmi leányt – jaj istenem, micsoda cím – viszont Vemundnek nem lesz mindegy a bejelentése! Ezért kellene előbb vele beszélnie. Közölni fogja, hogy megszegi megállapodásukat. Neki viszont nem mondja meg, hogy hozzá akar menni feleségül, az udvarlás mégiscsak a férfi dolga. Ennyivel azért tartozik neki. A kérdés az, hogy egyáltalán feleségül akarja-e venni Elisabetet? Vagy inkább a pisztolyt, illetve a kötelet választja? Makacs, mint az öszvér! Undorral nézte jelmezét, mely egy csomóban, öszszegyűrve feküdt az ágyon. Semmi kedve most kicsípni magát! Öcsi miatt nincs rossz lelkiismerete. A férfi egyelőre csodálja, de végül is mindegy neki, kit vesz el feleségül. Továbbra is kacérkodna fiatal dámákkal, sőt

valószínűleg közelebbi ismeretségre is lépne velük, akár házas, akár nem. Annyira már ismerte Öcsit, hogy tudta: a házastársi hűségnek nem tulajdonít különösebb jelentőséget. Elisabet azonban nem tudna beletörődni, hogy férje másokkal osztja meg a hitvesi ágyat. Szólnia kell, még ma. Minél hamarabb, annál jobb. Hiszen egy csónakban eveznek Öcsivel! Sőt, talán még ő követné el a nagyobb bűnt, ha hozzámenne feleségül, miközben a sógorába szerelmes. Ilyesmi nem fért össze Elisabet jellemével. Ez csalás lenne. Karin kiáltott le neki az emeletről. Így nem maradt sok ideje gondolkozni. Az utóbbi napok érzelmi viharai közepette Vemund és Elisabet elfelejtette figyelmeztetni Hansen doktort, aki egyébként már jó ideje nem nézett be hozzájuk, hogy Karint ne vigye még egyszer Lekenes közelébe. Nem sejtették, hogy Karin alig várja, hogy az orvos ellátogasson hozzá, és újra elvigye kicsit kocsikázni. Így láthatná megint azt a mesés birtokot. Talán látogatást is tehetnének a ház lakóinál. Elbeszélgethetnének a gyönyörű házról, amelyet eddig csak kívülről láttak. Karin rettentő kíváncsi volt arra, mit takar a pompázatos külső. Ah… EMILIE TARK elégedetten nézte magát a tükörben, kicsit több púdert tett a hajára és a férje felé fordult.

– Vemund azért hírt adhatott volna magáról. Hiszen neki is küldtünk meghívót. Hallottál róla valamit? A szép Arnold Tark azon igyekezett, hogy megkösse selyem nyaksálját. Tekintetében fáradtság tükröződött. – Vemund az utóbbi napokat az irodában töltötte, a pénzügyi hatóság törvényszolgáinak társaságában. Keze remegett, így nem sikerült a sálját megkötnie. – Ez ostobaság Vemund részéről – mondta Emilie megvetően. – Így megsérteni Mandrupöt. Mintha az unokafivérem sikkasztott volna! – A helyzet rosszabb, mint amilyennek látszik, drága Emilie. – Hogyhogy rosszabb? – kérdezte a felesége élesen. – Kicsit hanyagok voltunk, én is, Vemund is. Túlságosan szabad kezet adtunk Mandrupnek. – Butaság! Ha el is követett valami apró hibát a könyvelésben, te majd helyrehozod. Nem kellett volna idő előtt Vemundre bízni a vállalatot. Hiszen soha nincs az irodában, mindig kint járkál az erdőben a folyónál. Nem illik ilyesmit csinálni, többször megmondtam. Szegény Mandrup Vemund helyett húzza az igát az irodában. – No, azért ez talán kissé túlzás – dünnyögte Arnold Tark. Nem merte hangosabban kimondani a véleményét, nehogy felesége meghallja. Emilie folytatta a siránkozást. – Nem igazán értem, mi történhetett Vemunddel.

Mindig olyan engedelmes, édes kisfiú volt. Úgy gondolod, elhanyagoltam, amikor kicsik voltak? Arnold nem mert válaszolni. Magában azt gondolta, hogy mind a két fiút elhanyagolta a felesége. Bár mindig együtt volt velük, állítólagos szeretete nem volt más, mint annak kikényszerítése, hogy a fiúk istenítsék és mindenben a kedvében járjanak. Vagy igazságtalanul ítélkezik most a felesége felett? Hiszen ő maga ritkán tartózkodott otthon, minden idejét az üzlet töltötte ki. Öcsi imádja az anyját, ez kétségtelen. Tehát esetleg kaphatott is tőle valamit. Öcsi úgy érzi, hogy anyja elhalmozza a szeretetével. No és Vemund? Mi ment végbe a fiúban az utóbbi években? Miért hagyta el otthonát? Öcsi azt állítja, azért, mert valami gaztettet hajtott végre, és nem képes többé a szülei szemébe nézni. De hiszen tudhatná, hogy szülőatyja mindent megbocsátana neki! Édesanyja is. Emilie annyira szeretett dicsekedni daliás fiával. Vemund nincs tisztában vele, milyen fájdalmat okozott neki. Már nem is dicsekszik másoknak a fiúkról… Arnoldnak megkeseredett a szájíze, ahogy ezen töprengett. Nem akart jobban belemélyedni ebbe. Inkább arra gondolt, hogy Vemund átvizsgálja a vállalat könyvelését. Remegés futott át rajta. Hogyan fogja elmondani Emiliének, mi is történt valójában? Először legyenek túl az estélyen, nem akarja elrontani az örömét. Arnold egész életét az töltötte ki, hogy védelmez-

ze Emiliét. Kezdetben szerelemből. Aztán megszokásból… Később félelemből. Bejött a szobalány. – Mandrup Svendsen úr van itt. – Ó, Mandrup – ragyogott fel Emilie arca. – Küldd be! Mandrup Svendsen tűzpiros arca most még vörösebb volt, mint máskor. Bőre izzadtságtól fénylett. Tekintetén látszott, hogy ivott egész nap. Pedig semmi oka nem volt a vigadozásra, már ahogy a dolgok álltak az irodában. Viszont kieszelt egy tervet. Másnapra kocsit rendelt a házhoz. Azzal majd elmegy a kikötőbe, hajóra száll Dánia felé, majd onnan tovább Németországba. Van jócskán félretett pénze… Itt az estélyen biztonságban érezheti magát. Nagyobb biztonságban, mint otthon. – Emilie, már nem tudom felvenni a Robin Hood jelmezt, nagyon összement – mondta Mandrup. – Nincs római tógád, amit magam köré tekerhetnék? És hozzá babérkoszorú meg saru? Lehetnék Cézár. – Néró szerepe kiválóan állna neked – dünnyögte Arnold Tark. – Mindjárt találunk valamit – szólt Emilie és felállt. A szobalány újból belépett. – Elisabet Paladin kisasszony van itt, asszonyom. – Na végre. Már épp ideje! Marte, ezentúl úgy jelentsd be, mint hercegnőt. Tulajdonképpen őrgrófnő, de kicsire nem adunk. Arnold már ki is sietett, hogy fogadja Elisabetet. Kedvelte a lányt, és tisztelte is. Kicsit tartott tőle, ho-

gyan alakul majd Emilie és Elisabet kapcsolata. Jövendőbeli menye igen erős jellem. Az ilyen embereket Emilie mindig be akarta törni. Te jó ég, milyen határozottan siet fel a lépcsőn – gondolta Arnold. Ez semmi jót nem ígér! A VACSORÁT már feltálalták az ebédlőben. A szolgálók kiváló munkát végeztek. Emilie burkolt fenyegetésekkel hajszolta őket, mint a rabszolgákat. Egymás után érkeztek az előkelő vendégek. A lekenesi jelmezbál mindig nagy esemény volt. Mandrup Svendsen kicsit megrémült, amikor meglátta, hogy a rendőrfőkapitányt is meghívták. Tudhat már valamit az ügyről? Valószínűleg még nem jutott a fülébe a Tark vállalat körüli botrány. Az egyszerű törvényszolgákat pedig nem hívják meg az estélyre, így biztonságban érezheti magát. Talán… Az izzadtságtól hátára tapadt a tógája. Lent a városban Karinnak látogatója érkezett. Hansen doktor nézett be hozzá, épp el akarta hívni egy kis kocsikázásra, ha van kedve hozzá. Olyan szép az idő. Hát persze, hogy van kedve. Sietve felöltözködött. Elkocsikázhatnának újra ahhoz az impozáns birtokhoz? Az orvos habozott egy kicsit, majd bólintott. Ha nem tévedett, volt az uradalmon egy konyhalány, akit egyszer kezelt valami betegséggel. Így Karin kisaszszonynak lehetősége nyílna belülről is megtekinteni a birtokot. Legalábbis egy részét. Nem fognak a tulajdonosokkal találkozni. Ez a találkozás Vemund és Elisabet szerint nem lenne jó hatással Karinra. Az or-

vos úgy vélte, túlzott elővigyázatosság ez a részükről. Hansen doktor nem is sejtette, milyen veszélyes lehet Karinra nézve Lekenes. Karin lelkesen tapsikolt, utasításokat adott Vaagen asszonynak a babával kapcsolatban, megcsókolta a gyermeket, aztán elindultak. Először a környéken kocsikáztak egy kicsit a szép időben. Időközben Spitze kisasszony is megérkezett. Vaagen asszony nyitott ajtót. „Nem, Elisabet kisasszony nem tartózkodik itthon.” „Jaj kedvesem, azt az üzenetet kaptam, hogy sürgősen beszélnem kell vele! A héten már nem érek rá benézni…” „Hát ha ilyen sürgős, akkor… Tudom, hol tartózkodik jelenleg…” Megkaphatná a kisasszony a címet? Spitze kisasszony megkapta Lekenes címét, anélkül, hogy tudta volna, kik is laknak a birtokon. Talán nem kellett volna odaadni neki? Vagy talán igen? Talán így a legjobb. A kisasszony látogatása után Vemund érkezett a házba, fáradtan és kimerülten a több napos vizsgálódás után. Csak Vaagen asszonyt találta a házban. – Hol van Elisabet? Vemund már két napja nem találkozott vele. Alig várta, hogy láthassa. – Elisabet kisasszony Lekenesben van egy estélyen. – Hát persze, el is felejtettem azt az átkozott estélyt. Karin kisasszony? – Karin kisasszony kikocsikázott Hansen doktor-

ral. – Ez biztosan jót fog tenni neki. És a kicsi? Nincs már megfázva? A holnapi keresztelőre teljesen egészséges lesz? – Nincs már semmi baja, Vemund úr. Most alszik. Meg akarja…? – Nem, nem akarom felkelteni. Említette az orvos, merre mennek? – Hallottam, amint arról beszélgetnek, hogy egy régi betegét fogják meglátogatni fent azon a csodálatos birtokon. Lekenesnek hívják, ugye? Vemundöt először kirázta a hideg, majd elöntötte a forróság. – Micsoda? Hát nem megmondtam… Nem, nem mondott semmit. Nyilvánvaló, hogy Elisabet sem. Nem Vaagenné és Hansen doktor hibája. Elisabet sem tud túl sokat arról, miért nem szabad Karinnak betennie oda a lábát. Így egyedül ő a felelős mindenért. Elfelejtette figyelmeztetni a doktort. Halkan felnyögött. – Vaagenné, rögtön oda kell mennem! Ennél jobb okom nem is lehetne, hogy újra felkeressem azt a helyet. Régóta elmentek? – Ó igen, már jó ideje. Egyébként járt itt egy hölgy és Elisabet kisasszony után kérdezősködött. Azt mondta, nagyon sürgős dologról van szó, így megadtam neki Lekenes címét. – Az anyja volt? – Nem, nem! Egy színtelen kisegér. Külföldi akcentussal beszélt. Mit is mondott, hogy hívják? Spitze kisasszony?

Vemund arca krétafehérre vált. – Mit mond? – Nem jól tettem, hogy megadtam neki a címet? – De, de, igen, nem a maga hibája. Azt hinné az ember, hogy a pokol összes ördöge csúfos tréfát űz velünk! Az ég óvja Karin Ulriksbyt! Aztán kiviharzott a házból, hogy odaérjen Lekenesbe, amíg nem késő. Lassan három éve, hogy nem tette be oda a lábát.

13. fejezet A VACSORA pompás volt. A város előkelőségei egyre hangosabban duruzsoltak az asztalnál, ahogy a nemes bor a fejükbe szállt. A gazdag kereskedők öblös hangon nevettek, miközben az asszonyoknak és kisasszonykáknak csapták a szelet, akik minden képzeletet felülmúló jelmezeket viseltek. Mindenki a ház úrnőjének bókolgatott, s ő kegyesen mosolyogva fogadta a dicsérő szavakat. Belül azonban Emilie asszony dúlt-fúlt a méregtől. Nemcsak azért, mert túl sokan öltöztek pásztorlánykának, hanem mert ma valahogy semmi sem sikerült. Először az a mendemonda bosszantotta fel, hogy az unokaöccse lopja a vállalat pénzét. No és, ha lopja, hát lopja! A Tark vagyon kibírja. Óriási vagyonuk van. Szerezhetnek végre egy kis örömöt Mandrupnek az életben. Mindig olyan hűséges volt hozzájuk.

Vagyis hát őhozzá, Emiliéhez. Aztán ez a makacs és ostoba Elisabet Paladin bosszantotta fel. Miért is vegye el feleségül a fia? Persze nem lett volna rossz ma este egy fejedelmi családból származó őrgrófnőt bemutatni a menyeként, de ha nem, hát nem! Emilie asszony nemhiába aggódott már néhány napja. A lány nem mutatkozott valami engedelmesnek, és nem tanúsított túl nagy tiszteletet az anyósa, apósa iránt – most pedig eljön és keresztülhúzza a számításait. Nem akar férjhez menni Öcsihez. Ez a kis senki kikosarazza a fiatalemberek gyöngyét. Más fiatal nő térden állva mondana köszönetet azért, hogy hozzámehet Öcsihez. Erre a Jéghegyek Népének ivadéka nemet mond! Emilie fiát kikosarazták! No persze a bátyjához szívesen hozzámenne. De Vemund a magatartásával olyan lehetetlenné tette magát a családban, hogy Emilie már rég levette róla a kezét. Pedig milyen jó dolga lehetne! Gyengéd pillantást vetett kisebbik fiára. Pontosan olyan volt, amilyennek egy odaadó fiúnak lennie kell: engedelmes, segítőkész, kedves és könnyen irányítható – s nem utolsósorban imádta az édesanyját! A polgármester feléje emelte a poharát, és így kiáltott: – Az estély legszebb asszonyára! Emilie távolba meredő tekintettel visszamosolygott. Vemund szétrombolta a családi idillt.

Ez a pimasz lány még csak nem is beszélt vele. Egyszerűen csak kijelentette, hogy őt akarja és senki mást. Ki sem kérte a férfi véleményét. A cafkája! Öcsi mellett ült az asztalnál, de az tudomást sem vett róla. Jól teszed, fiam! Elisabet pedig élénk beszélgetést folytatott egy professzorral. Egész vacsora alatt társalogtak. Nem illik az ilyen viselkedés egy fiatal, házasulandó leányhoz. Alázatosabbnak kellene lennie! Micsoda bosszúság, hogy nem jelenthet be az egybegyűlteknek jövendőbeli menyeként egy fejedelmi családból származó őrgrófnőt! Ráadásul Mandrup azt tervezi, átmegy Dániába, hogy Elisabet megbízásából közelebbről kivizsgálja Gabrielshus ügyét: Most már semmi nem lesz az utazásból. Arnold pedig azt mondta, hogy szükségük lenne a birtokra Ez különös, hiszen a Tark családnak eddig soha semmire nem volt szüksége. Bár egy dániai kastély nem jönne rosszul… Az udvarmester zavarta meg elmélkedésében. Halkan súgott valamit a fülébe. – Mit mond, ki érkezett meg? Valaki szeretne beszélni Paladin őrgrófnővel? Ez nem a legalkalmasabb pillanat. Mit mondott, hogy hívják? – Spitze kisasszony, kegyelmes asszonyom. Arnold Tark és Mandrup egyszerre kapta fel a fejét és meredt Emiliére, amint meghallották a nevet. Emilie visszanézett rájuk. Pánikba estek. Arnold törte meg a csendet:

– Elisabettel akar beszélni? De hát miről? – Lehet, hogy valami ártalmatlan dologról van szó – dörmögte Mandrup. – De akkor sem teheti be ide a lábát! Emilie nagyot lélegzett. Nemsokára magához tért megdöbbenéséből: – Arnold, Mandrup! A pincébe vele, gyorsan! A férfiak gyorsan felpattantak és eltűntek az előtérben. Emilie is felállt és bejelentette, hogy a vacsora véget ért, majd az ellenkező irányba mutatott a kezével. – Fáradjanak be a szalonba, hölgyeim és uraim! Elisabet figyelte, mit csinálnak. Olyan közel ült hozzájuk, hogy a hangzavaron keresztül is meghallotta, hogy valaki vele akart beszélni. Az udvarmester szájáról pedig nem volt nehéz leolvasni: „Spitze kisasszony”. Te jó ég, idejött utánam? – gondolta Elisabet ijedten. A vendégsereg közben már felállt az asztaltól. Mindenki a szalon felé igyekezett, ő viszont az előtérbe akart kijutni, ami éppen az ellenkező irányban volt: Át kell verekednie magát a tömegen. Hirtelen, ahogy átlátott az emberek között, olyasmit pillantott meg, hogy alig akart hinni a szemének. Kint az előtérben egy római cézár és egy kalózkapitány egy asszonyt vonszolt maga után a földön, aki láthatólag magánkívül volt a megdöbbenéstől és a rémülettől. Kétségbeesetten próbálta meg lelökni a száját betapasztó kezet. Ez nem lehet igaz! Elisabet jól tudta, hogy Arnold Tark kalózkapitánynak öltözött, de…

A tömeg szinte a szalon ajtajáig sodorta. De Elisabetet úgy elöntötte a méreg, hogy sikerült átküzdenie magát az előtérig. Merre mentek? Habozva ment abba az irányba, ahol eltűntek a szeme elől. Egy boltív alatt sötétbarna ajtót pillantott meg. Pinceajtó lenne? Összerezzent, amikor egy kéz vállon ragadta. Erős parfümillat keveredett fojtogató púder szagával. – Elisabet, drága gyermekem – szólította meg egy behízelgő hang. – Már csak rád várunk odabent, gyere hát! Emilie Tark erőszakos beavatkozása teljesen megbénította, és a következő percben újra kint sodródott a tömegben. Még annyi ideje sem maradt, hogy tiltakozni tudjon. Mit is mondhatott volna? „Láttam a férjét és az unokafivérét, amint a földön húzzák maguk után Spitze kisasszonyt?” Ki hinne neki? Tark aszszony kétségkívül előnyös helyzetben van a házában. Egy igen híres férfi, Elisabet nem tudta kicsoda, rögtönzött beszédet tartott a Tark házaspárról. Különösen Emilie asszonyról, aki ő és sokak szemében az igazi nő és anya megtestesítője. Még felsorolta néhány más erényét is. Ragyogó háziasszony, a kereskedő réteg és egész Christiania büszkesége. Emilie Tark csak állt és szerényen hallgatta az elismerő szavakat. Arnold és Mandrup is felbukkant. Észrevétlenül Emilie mellé álltak, mintha mindig ott lettek volna. Elisabet egyre csak azon töprengett, mitévő legyen? Kihez fordulhatna segítségért? Öcsihez? Az

úgy állt ott, mint egy ostoba fajankó, és csak szívta magába az anyját dicsérő szavakat. Nem, hozzá nem fordulhat! Hallotta, hogy a rendőrfőkapitány is eljött, de őt nem ismerte. Persze megkérdezhetné, kicsoda. De vajon meghallgatná-e, hinne-e neki? Aligha! Segítséget kell szereznie! A beszéd véget ért, a zümmögés a teremben újra felerősödött. Hirtelen azt látta, hogy egy férfi int a Tark házaspárnak és Mandrup Svendsennek, majd behúzza őket az egyik szobába. Az ajtót is becsukták maguk mögött. Elisabet megkérdezte a mellette álló férfitól: – Ki volt az a férfi, aki az imént ment be Tarkékkal a szobába? – Óh, hát a rendőrfőkapitány. No, most már legalább tudja, hogy ki az. De nem követheti őket, nem mehet be utánuk a szobába megfelelő indok nélkül! Spitze kisasszony eltűnése azért megfelelő ok lenne! Amilyen elkeseredett volt, már arra gondolt, hogy elhíreszteli az egybegyűlteknek, mit látott. De aztán rájött, mitévő legyen. Most akadálytalanul keresésére indulhat Spitze kisasszonynak. Alighogy kigondolta a tervét, máris nyílt az ajtó, és Tark asszony jött felé gyors, határozott léptekkel, majd erősen megragadta a csuklóját. Ez az erős szorítás éles ellentétben állt a háziasszony barátságos mosolyával. – Kedves kis Elisabet, te már szinte a családhoz tartozol – mondta lágyan és már húzta is befelé a szo-

bába. Azt, hogy ott nem kívánatos a jelenléte, Elisabet rögtön észrevette Tark és Svendsen visszafogottságán, nem is beszélve Emilie hideg mosolyáról. A rendőrfőkapitány is azon gondolkozott, mit keres itt ez a lány? Megmondja? „Ugyebár szemmel akarnak tartani, mert többet tudok a kelleténél?” De nem hagyták szóhoz jutni. Emilie asszony nyilván olvasott a gondolataiban, mert rögtön magához ragadta a szót: – Miről akart beszélni velünk, rendőrfőkapitány úr? KARIN KISASSZONY és Hansen doktor elég sokáig kocsikázott a környéken. Olyan jól érezték magukat, hogy észre sem vették, mennyire múlik az idő. A férfi titokban figyelte Karin minden rezdülését. Vitathatatlan, hogy mostoha sorsa ellenére most szinte kivirágzott. Sokkal fiatalabbnak nézett ki, mint amikor először találkoztak. Rendes ruhában járt, nem olyan kislányosan, tekintete egészségesen csillogott, és beszéde is majdnem teljesen normális volt. De csak majdnem… A félelem, a bizonytalanság azért néha még érződött a szavain. Hansen doktor még nem merte életre kelteni emlékezetét. A Karint körüllebegő rejtély még túl kusza volt, pedig emiatt túl sebezhető. Bárcsak többet tudhatna meg Vemundtől és Elisabettől, akkor könnyebb dolga lenne. De Vemund rögtön visszahúzódott csigaházába, ha Karinról kérdezősködött, Elisabet pedig

nem tudott eleget a dologról. Ezenkívül a lány Vemund Tarkért küzdött elsősorban, így Karin Ulriksby a második helyre szorult. – Ó, lassan besötétedik – sóhajtott Karin. Besötétedik? A valóságban már majdnem teljesen sötét volt. – Inkább mondjunk le a birtok meglátogatásáról – mondta az orvos. – De hiszen nem vagyunk messze, nem igaz? Legalább körülnézhetnénk egy kicsit – kérte Karin. Hansen doktor engedett. Néhány perccel később megállította a lovat Lekenesben. – Itt éppen estélyt adnak – állapította meg a férfi. – Tényleg. Ó, milyen sok hintó! És minden szobában gyertya ég! Fantasztikus, nézze csak! Biztosan gyönyörű a kastély belülről is. Zavartan összeráncolta a homlokát. – Eszébe jutott valami – gondolta Hansen doktor. Nyilván a múltjából… Bodéban vagy hol is jár gondolatban? Egy időben sokat emlegette, de mostanában nem hozta szóba. Különös elmezavar! Először csak a múltban élt – arra a pillanatra emlékezett utoljára, hogy jegyese gyöngyvirágot akart szedni a menyasszonyi csokrába. Aztán, ahogy a kis Sofie Magdalene belépett az életébe, s végre felelősséget vállalhatott valakiért, akinek szüksége volt rá, elhomályosultak a Bubi körüli emlékek. Vajon én is hozzájárultam a jobbulásához egy kicsit? Meg Elisabet és a többiek figyelmessége. Olyan emberek veszik körül, akik szeretik, s élete új értelmet kapott.

De továbbra is nyomasztja a szörnyű élmény. Az, ami Bubival történt. Most olyan dolgok jutnak eszébe, melyek Elisabet szerint korábban nem voltak számára fontosak. Töprengésének az vetett véget, hogy Karin kiszállt a kocsiból. – Nem látogatja meg egykori betegét? – Nem a legjobb pillanat a látogatásra. De mivel cseléd, talán bejuthatunk hozzá a konyhaajtón át. Karin furcsa fintort vágott: – Soha nem mentem be még házba a konyhaajtón keresztül. Gyerünk, olyan huncut kedvemben vagyok! Hansen doktor kicsit vonakodva kiszállt, és végigvezette a ház körül. Feltételezték, hogy a konyhaajtó a ház másik oldalán van. Ez így is volt. Kicsit meglepődtek, hogy az ajtó előtt egy rendőrt találnak, de minden további nélkül beengedte őket. A konyhában jelenleg oldott hangulat uralkodott, mivel már túl voltak a vacsorán. A személyzet nagy része a szolgálóknak fenntartott asztalnál ült kimerülten és a vacsora maradékát ette. A mosogatás még rájuk várt. Hansen doktor megtalálta egykori betegét és néhány szót váltott vele. Karin egyedül állt a tálaló ajtajában. Ahogy ott állt, végighúzta ujját egy ezüsttálon. Úgy érezte, hogy a múltban valamikor már végighúzta ujját a tál mintáján. Ez a homályos emlék teljesen felkavarta. A konyhát már nem is látta, a hangzavart egyre távolabbról hallotta…

Senki nem vette észre, amikor Karin kétségbeesetten betámolygott a tálalóba, s onnan az üres ebédlőbe. Soha nem járt még ebben a házban, mégis emlékeket ébresztett fel benne. Emlékeket, melyek nagy tátongó sebekként sajdították a szívét. Hangokat hallott, s akaratlanul is elindult az irányukba. ELISABET NEM TUDTA, mitévő legyen. A Tark házaspár, a rendőrfőkapitány és Mandrup szobormereven állt a szoba közepén, és egymásra bámultak. Emilie asszony közben egész idő alatt szemmel tartotta Elisabetet, nehogy Spitze kisasszony keresésére induljon. Mi történik itt tulajdonképpen? – kérdezte magában Elisabet. A rendőrfőkapitány megszólalt: – Sajnálom, hogy ilyen módon kell félbeszakítanom az estélyt, de tudomásomra jutott, hogy Svendsen úr holnap reggel el akarja hagyni az országot. Mandrup összerezzent és körülnézett, merre tudna elmenekülni, de nem talált kiutat. – Holnap, Mandrup? – kérdezte Tarkné őszintén meglepődve – Hiszen csak a jövő héten akartál utazni, hogy intézkedj Gabrielshus ügyében! – Lehetőség nyílt arra, hogy már holnap induljak – felelte röviden a férfi. – Olyan hirtelen jött az egész, hogy nem tudtalak értesíteni benneteket. – De hova akar kilyukadni, rendőrfőnök úr? Mandrupról folyt az izzadtság. Arnold Tark holtsápadt volt, elkínzottnak látszott. A rendőrfőnök így válaszolt:

– Fiuk, Vemund Tark felkérte embereimet, hogy vizsgálják át a vállalat pénzügyeit. Bebizonyosodott, hogy Svendsen úr súlyos kihágást követett el. Olyan komoly a helyzet, hogy azzal kell számolniuk, hogy a Tark vállalat nem létezik többé. Emilie hitetlenkedve nézett rá. – Micsoda ostobaság! – nevetett fel kurtán. – Attól félek, hogy igazat mond, kedves Emilie – szólalt meg a férje. – Többször megpróbáltam felhívni a figyelmedet az unokafivéred manővereire, de hiába. – Akkor miért nem csináltál valamit? – sápítozott a felesége. – Hagytad Vemundöt, hadd irányítsa a vállalatot, ahogy akarja. Nem is volt az irodában, állandóan az erdőben kóborolt. Rád ütött a fiad, ugyanolyan bárgyú, mint te. Most pedig saját rokona, Mandrup ellen fordul, pedig milyen sokat feláldozott az unokafivérem az üzemért! Az egész idejét az irodában tölti, míg a fiad a faúsztatókkal és a munkásokkal dolgozik. Mandrup, szólj már valamit, mondd, hogy mindez csak rosszindulatú rágalom! – Természetesen, Emilie. Vemund szereti a botrányt. Valószínűleg féltékeny. Mandrupöt szemlátomást jobban érdekelte, hogy unokatestvére hisz-e neki, mint az, hogy a rendőrfőkapitány hisz-e ártatlanságában. Emilie támadásba lendült. – Rendőrfőkapitány úr! Lehetséges, hogy unokafivérem, Mandrup Svendsen elkövetett néhány apró ostobaságot. De nincs semmi baj! Hiszen a fiunk öszsze fog házasodni Elisabettel. Paladin őrgrófnővel, aki három norvég uradalomnak az örököse, és

Gabrielshust is örökölni fogja Dániában. Ez nem igaz – jelentette ki Elisabet. – Nem fogok Öcsihez hozzámenni. És egyébként láttam egy aszszonyt… – Nem azt mondtam, hogy a kisebbik fiamhoz fogsz feleségül menni – szakította félbe Emilie, és úgy felemelte a hangját, hogy Elisabetet egyáltalán nem lehetett hallani. – Arra céloztam, hogy Vemunddel fogtok összeházasodni. Csak úgy turbékolt a hangja, és állatszelídítő szemeit Elisabetre szegezte. De nem járt sikerrel. – Az még egyáltalán nem biztos – mondta Elisabet fagyosan. – Mindenesetre Gabrielshust elfelejthetik. – Erről majd később beszélünk – szakította félbe Emilie. – Mennyire komoly a helyzet? Egy kis bankkölcsön…? – A helyzet katasztrofális – mondta halkan a férje. – Éppen most tudtam meg, hogy minden odaveszett, Lekenes is. Ettől némileg megingott Emilie asszony magabiztossága. – Mandrup! – sziszegte. – El lehet még simítani a dolgot, Emilie. Csak semmi pánik! Jelentős készpénzzel rendelkezem. Csak egy kis átmeneti zavarról van szó. Az ügyfelek nem fizetnek időben. Egy kis haladékra van szükségem! Az udvarmester kopogott az ajtón és belépett. – A vendégek az uraságok után kérdezősködnek. A miniszterhelyettes úr kíván ugyanis egy kitüntetést átnyújtani.

– Nos, akkor menjünk – döntött a rendőrfőkapitány. – Ma este nem beszélünk többet az ügyről. Biztos vagyok benne, hogy a dolog pénzügyi részét még rendezni lehet. Hanem Svendsen úr, ne próbálja meg elhagyni a házat. Az embereim minden kijáratot őriznek. Ezekkel a figyelmeztető szavakkal útjukra bocsátotta őket. Emilie Tark megállt egy pillanatra és többször mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje méltóságteljes tartását. Elisabet odamerészkedett a rendőrfőkapitányhoz. – Beszélhetnék Önnel, ren… – Ez nem olyan sürgős – szólt Emilie, és erősen megragadta a karját, majd határozottan a nagy szalon felé lökdöste, ahol az egybegyűltek várakoztak. Volt egy kis emelvény a szalon közepén. Ott állt a miniszterhelyettes, és magához hívatta a Tark házaspárt. Hogyan tud ilyen szerény mosolyt erőltetni magára, amikor olyan végtelenül csalódott? – tűnődött Elisabet. És még mindig rajtam tartja a szemét. Öcsi anyja iránti csodálata határtalan méreteket öltött. Elisabet már-már megsajnálta, amiért semmit sem sejt anyja igazi énjéből. Pedig különben egyáltalán nem naiv! Született szoknyavadász. Ez ma este be is bizonyosodott. De melyik asszony akarná felvenni a versenyt ilyen anyával? Öcsi szívében az anyja mindig az első helyet foglalja majd el. Emilie kiválóan játszotta szerepét. Semmi nem látszott rajta. Arnold Tark azonban összeomlott. Tekintetéből keserűség áradt, és a miniszterhelyettes di-

csérő szavai sem érdekelték. No igen, Vemund elmondta, hogy a vagyont nem Emilie, hanem a Tark család hozta a házasságba. És most az asszony unokatestvére mindent eltékozolt. Emilie előre örült a kitüntetésnek, amit a miniszterhelyettes éppen át akart nyújtani. És ekkor… Emilie felnézett egy pillanatra, végigpásztázta az őt bálványozó embereket. De egyszerre elakadt a tekintete, szeme lassan kikerekedett a rémülettől. Mindenki abba az irányba nézett. A miniszterhelyettes tovább beszélt, de senki nem figyelt rá. Egy vékony nő lépett a szalonba kísérő nélkül, utcai ruhában. Zavart tekintettel nézett a tömegre. Karin Ulriksby volt. Arnold Tark felnyögött: – Jaj istenem, ne! Mandrup Svendsen lélegzete is elakadt: – Ez csak az ördög műve lehet! Nem vagyok itt, nem vagyok itt! És ekkor felhangzott Emilie üvöltése. Mintha kísértetet látott volna. Hosszú, fájdalmas ordítás tört fel a torkából. Most hirtelen mind a hatvanhárom évének nyoma meglátszott az arcán. Minden összeomlott körülötte, az elátkozott nap végén ez volt az utolsó csepp a pohárban. Vajon kit fog ezért hibáztatni? – kérdezte magában Elisabet. Megint Vemundöt? Vagy engem? Nem, nem lát összefüggést Karin és köztem, ha ugyan ebben a percben rá nem jött, ki a munkaadóm. Mandrup Svendsen megpróbálta megnyugtatni a

tömeget, elhárító mozdulatokat tett a kezével. – Nyugalom, nyugalom, emberek. Csak egy váratlan vendéget próbálunk kitessékelni… Egy hívatlan vendéget. Elisabet közben odarohant Karinhoz. – Nem lenne szabad itt lenned… – Elisabet, te itt? Aztán Vemund sietett oda hozzájuk gyors léptekkel. – Te jó isten, vidd innen Karint, gyorsan! – kiáltotta Elisabetnek, de alig tudta túlkiabálni Emilie ordítását. Elkéstek. Időközben Karin meglátta őket az emelvényen. A miniszterhelyettes sietve elvegyült a tömegben. Mandrup Svendsen mászott fel helyette, megragadta Arnoldot és megpróbálta lehúzni az emelvényről. De a férfi csak bénultan állt és mereven nézett Karinra. Emilie hisztérikusan a háta mögé bújt, de ennek nem sok értelme volt, mert férje térdre esett, s arcát a kezébe temette. Ekkor Emilie asszony az unokafivére háta mögött próbált menedéket találni. – Bubi? – suttogta Karin csodálkozva. Úgy látszott, kezd feleszmélni. – Gyere velünk – kérte Vemund, de ő eltolta magától a férfit. Mandrupnek kellett elsimítani a dolgot. – Barátaim! – kezdte. – Meg kell kérnem Önöket, hogy szép csendben hagyják el a termet. Egy elmebeteg személy jutott be az ünnepségre, életveszélyes ember. Legyenek olyan kedvesek elhagyni a házat!

Rendőrfőnök úr, kikísértetné ezt az egyént az embereivel? Elfojtott, rémült kiáltás hangzott fel az egybegyűltekből. Körülbelül a vendégek fele követte az utasítást. A többiek állva maradtak. – Vemund! Spitze kisasszonyt bezárták valahova – közölte Elisabet rögtön. – Meg kell találnunk – válaszolta Vemund. Másra nem is maradt ideje. Intett a rendőrfőkapitánynak, aki habozva közeledett felé. – Legjobb, ha nem szól bele á dolgok alakulásába – közölte vele Vemund. – Tudja, nem ez az asszony a bűnös, akit el kell távolítani innen. Öcsi csak bénultan állt és bámulta a színielőadást, mely egyre vészterhesebbé vált. Semmit nem értett az egészből, képtelen volt megmozdulni, hogy segítsen anyjának, akit istenített. Karínból eltorzult kiáltás szakadt ki. – Bubi! Bubi neeee! Szívettépően sikított, nem tudta abbahagyni. Elisabet látta, hogy Vemund szeme megtelik könnyel. Tudta, hogy a férfi ettől tartott leginkább. Most végleg elhagyja a józan esze – vagy véget vet életének. – Karin! – kiáltotta Elisabet tehetetlenül. – Gondolj a kis Sofie Magdalenére! De Karin nem hallgatott rá. Kiszabadította magát és még mindig sikítozva nekivetette magát az emelvénynek. Emilie védekezőn maga elé tartotta a kezét. Amíg Karin megpróbált előrébb jutni, Mandrupnek sikerült elvonszolnia a házaspárt egy ajtóhoz. – Legyen gondod Karinra! – kiáltotta Elisabet

Vemundnek, és utánuk eredt. Majdnem összeütközött Hansen doktorral, aki szintén Karin segítségére sietett. Most már jó kezekben van, ha itt a doktor is – gondolta Elisabet, és az ajtón át behatolt a szökevények után. Amikor az ajtó bezáródott mögötte, jelmezének nevetséges fátyla beakadt és nagy reccsenéssel elszakadt. Meg sem nézte, milyen kár érte, meg sem állt. Egyetlen gondolat járt a fejében: Emilie Tarkot nem engedheti ki a keze közül. Kihívta maga ellen Elisabet haragját. Felmentek egy lépcsőn. Utánuk rohant. Bementek Emilie szobájába. Még mielőtt bezárhatták volna az ajtót maguk mögött, sikerült utánuk nyomulnia. – Mit tettetek Karinnal, szörnyetegek? – kérdezte. – Maga, Mandrup Svendsen, Karin… Azt akarta mondani, Karin Bubija, de nem bírta befejezni a mondatot. Emilie asszony felkapta nagy púderdobozát, és a következő percben Elisabet már ki sem látszott a púderfelhőből. Tudta, hogy életveszélybe sodorhatja a púder fojtogató szaga. Amint ziháló lélegzettel megpróbált levegőt venni, hallotta, amint Emilie ezt kiáltja: – Mandrup, gyorsan! Ugyanoda vigyük! Elisabetet felemelték. Úgy küzdött, mint egy oroszlán, hogy levegőt kapjon. Aztán eszméletét vesztette. LENT A SZALONBAN az udvarmesternek sikerült kitessékelnie a vendégek nagy részét. Az ajtóban kíváncsiskodó személyzetet is kiebrudalta. Vemund és Hansen doktor igyekezett megnyugtatni Karint. Siker-

telenül. Teljesen magánkívül volt. Csapkodott a kezével, ordítozott, azt kiáltozta, hogy felgyújtja Bodét, a bűn fészkét. Hansen doktor nagy nehezen meg tudta kérdezni Vemundtől a nagy zűrzavar közepette: – Mi történt akkor? – Erről nem bírok beszélni, túlságosan szégyellem magam. – De tudnunk kell az igazságot! – Nem! – zárta le a vitát Vemund. – Nincs valami nyugtatószere? – Nincs nálam. – Akkor próbáljuk meg a pálinkát. Magához intette az udvarmestert, és kért egy nagy pohár pálinkát, amit a kétségbeesett Karinba erőltettek. Öcsi rémülten kérdezte tőlük: – Ki ez a nő? – A nővéred – felelte Vemund kurtán. – A nővérem? Ez a vén szipirtyó? Ne beszélj butaságot, Vemund – utálkozott Öcsi. – Fogd már be a szád! – szólt rá Vemund dühösen. – Hol van Elisabet? – A ház urait vette üldözőbe – válaszolta az orvos. – De hát… Vemund körülnézett, s megakadt a szeme a rendőrfőkapitányon, aki semmit sem értve szemlélte őket a közelből. Karin tébolyult sikoltozása fáradt hörgéssé változott. – Hansen doktor, vigyáz Karinra, ugye? Jöjjön, rendőrfőkapitány úr, nincs vesztegetnivaló időnk – utasította Vemund.

Gyorsan a többiek után eredtek. Útközben a rendőrfőkapitány így szólt: – Paladin kisasszony többször megpróbált nekem mondani valamit, de Tark asszony mindig félbeszakította. Valami asszonyt emlegetett, aki eltűnt. – Igen, Spitze kisasszonyt. Majd később utánanézünk. Most Elisabetről van szó. Meg a többiekről: – Innen ki nem jutnak, az biztos. Mindenütt őröket állítottam fel. Átvizsgálták az első emeleti szobákat. – De hisz olyan sokan hagyták el a házat – nyugtalankodott Vemund. – Igen, ez igaz, de Mandrup Svendsent nagyon könnyű felismerni, és őt tartják szemmel az embereim. Felmentek a lépcsőn. Vemund Emilie szobájához sietett, azt gyanította, hogy itt lesz a rejtekhely. A szobát púderfelhő borította. A rendőrfőkapitány hevesen hadonászott, hogy levegőhöz jusson. Rátört a köhögés. – Púder! A legrosszabb ami létezik. Vemundöt aggodalom fogta el. Púder? Valami csillogott a padlón. Egy flitter volt, Elisabet tündérkirálynő jelmezéről esett le. Vagyis itt járt! De a szobát üresen találták. – Istenem – suttogta a férfi. – Elfogták! Bevetették ellene az egyetlen eszközt, ami megtöri az erejét: azt az átkozott púdert!

14. fejezet ELISABET MÁR HALLOTT fojtogató, kínzó rémálmokról. Olyan riadtan ébredt, hogy nem is gondolhatott másra, csak arra, hogy rémálma volt. Nehezen lélegzett. Keményen küzdött azért, hogy levegőhöz jusson. De torka elszorult, az orra bedugult. Szeméből csak úgy potyogtak a könnyek. Erős, ugatáshoz hasonló köhögés jött rá… Rosszabb volt, mint maga a pokol. Elkeseredett küzdelmet vívott az életben maradásért. Egyszerre csak hangot hallott a közelből: – Ach, mein lieber Gott, was soll ich tun? Az orráig sem látott, olyan sötét volt körülötte. De a női hangot nagyon barátságosnak találta. Elisabet lassan magához tért. – A púder az oka – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat, és újabb köhögőrohamot kapott. – Bele akartak fullasztani a púderbe. Tudják, hogy nem bírom elviselni. Spitze kisasszony most már norvégül folytatta: – Szörnyű emberek! Gonoszak, rettentő gonoszak, mindig is azok voltak! Azt reméltem, soha nem fogom viszontlátni őket. Mialatt beszélt, megpróbálta letisztítani a púdert Elisabet hajáról és ruhájáról. Ennek újabb púderfelhő lett az eredménye, és szegény lány megint fulladásos rohamot kapott. – Ez nem segít. Odébb húzom, aztán elmenekülünk innen.

Jó ötlet. De Elisabetet hirtelen páni félelem fogta el, hogy meghal. Spitze kisasszony hangja olyan távolinak és szaggatottnak tűnt. Újabb görcsök törtek rá, érezte, hogy mindjárt megint elveszíti az eszméletét. Azután azt érezte, hogy végighúzzák a kőpadlón. Megpróbált maga is segíteni, távolabbra mászott a veszélyesen kavargó púderszemcséktől. Itt már könynyebben lélegzett. – Lent vagyunk a pincében – magyarázta Spitze kisasszony. – Messzebb húztam magát, és magunkra csuktam egy másik ajtót is. Így még nehezebben fognak megtalálni minket – ha egyáltalán kutatnak utánunk –, de nem volt más választásunk a púderfelhő miatt. – Nagyon köszönöm. Megmentette az életemet – lélegzett szabályosabban Elisabet. Még mindig komoly fájdalmai voltak, de már nem elviselhetetlenek. – Maga Spitze kisasszony? Elisabet Paladinnak hívnak, a Jéghegyek Népe nemzetségéből. Sajnálom, hogy miattam belekeveredett ebbe a szörnyű kalandba. – Ezekről az emberekről akart beszélni velem, nem igaz? – kérdezte a német kisasszony csendesen. – Igen. Vemund Tark és én megpróbáltunk segíteni Karin Ulriksbyn, hogy visszanyerje emlékezőképességét. De csak ártottunk vele. Spitze kisasszony kérésére elmesélt mindent, ami történt és amit Karin múltjáról tudott. Közben nehezen lélegzett. – Mindent tudnom kell, hogy segíthessek. De Vemund nem akar beszélni.

– Érthető – mondta Spitze kisasszony. – Én magam sem tudtam beszélni erről soha. Pedig én vagyok az egyetlen tanú. Véletlenül találkoztam Vemund Tarkkal, úgy három éve. Amikor meghallottam, hogy Tarknak hívják, hevesen kifakadtam. Addig nem nyugodott, amíg meg nem tudta ingerültségem okát. El kellett hát mesélnem az egész történetet. Ő és fivére csak annyit tudtak, hogy édesanyjuk már korábban férjnél volt, és hogy volt egy nővérük, aki megőrült és felgyújtotta az otthonukat, Bodét. A féltestvérüket otthon soha nem emlegették. De mivel vérzett a szívem azért a lányért, és kíváncsi voltam, mi történt vele, mindent elmeséltem Vemundnek. Nagyon rendes fiú, szíven ütötte a történet. – Igen, nagyon rendes – szólalt meg Elisabet elérzékenyülten. – De van itt valami, ami nem megy a fejembe. Vemund állandóan azt hajtogatja, hogy ő a felelős Karin szerencsétlen sorsáért. – Ó, az érzékeny lélek! Noha bizonyos értelemben igaza van… – Itt az ideje, hogy nekem is elmesélje a történetet. Tudja, én is érintett vagyok, egyrészt mint Karin barátja, aki azt akarja, hogy újra emberi életet éljen, másrészt férjhez akarok menni Vemundhöz, ha ki tudja verni a fejéből azt a szörnyű gondolatot, hogy öngyilkos lesz. Állandóan azt hajtogatja, nem tud élni azzal a tudattal, hogy ő okozta Karin tragédiáját. Spitze kisasszony felsóhajtott: – Tudom, nincs más választásom, el kell mesélnem, mi is történt valójában, bár rosszul leszek, ha csak rágondolok. Mivel maga is nő, olyan részeket is

elmesélek Önnek, amiket Vemund előtt elhallgattam. Mint nő, jobban meg tudja érteni szegény Karint. Elisabet bólintott: – Én is rájöttem egy s másra. – Hadd halljuk! – bátorította a kisasszony. – Úgy gondolom, hogy ezek az emberek, akik ennek a birtoknak a tulajdonosai, nem az igazi Tarkék. Szerintem Karin szemtanúja volt, amikor megölték az igazi Tarkékat a pénzükért, hiszen iszonyú gazdagok voltak. Arnold, Emilie és Mandrup Svendsen csak bitorlók, akiket a valóságban máshogy hívnak. Azt is tudom, hogy Mandrup Karin egykori vőlegénye, akit Bubiként emleget. De nem látom az összefüggést, ezért szükségem van néhány fontos felvilágosításra, hogy összeálljon a kép. – Ó, Elisabet kisasszony, teljesen téves nyomon jár! Ezek a szörnyetegek valóban Tarkék. Elisabet meglepődött. – Elhiszem, ha maga mondja. Halljam hát az igazságot! Spitze kisasszony mély levegőt vett, mielőtt hozzákezdett: – Mein Gott, hogy gyűlölök még csak beszélni is az egészről! Nos hát, Karit kisasszony magányos teremtés Volt mindig. Szerette Bodét, Ulriksbyék otthonát. Az édesapja körülbelül akkor halt meg, amikor egy úgynevezett Bubi elkezdett neki udvarolni. Jóképű férfi, ígéretes jövővel. Már úgy volt, hogy összeházasodnak. Karin rettenetesen szerelmes volt a férfiba. Ez a magányos kislány végre barátra lelt! Mindent rózsaszínben látott. Minden gondolata a kérője körül

forgott. Én a nevelőnője voltam akkoriban. – És az édesanyja hogyan bánt a lányával? – Emilie asszony soha nem volt kedves senkihez. Csak felszínes, másokat elkápráztató kedvesség telik tőle. Karin istenítette az anyját. Mint a legtöbben Emilie asszony közelében, ő is a kegyeit kereste. Emilie mindig hideg és elérhetetlen volt. De sugárzó mosolya mindenkit megtévesztett. – Egy szajha – fűzte hozzá Elisabet. – Így igaz. Egyedül élt anya a lányával Bodéban persze a cselédséget nem számítva. Bubi látogatásai egy kis színt hoztak Karin életébe. Szinte már ijesztő volt, ahogy várta a férfi látogatásait. Olyan fiatal és tapasztalatlan volt, semmit sem tudott a férfiakról és azok szerelméről. A tiszta és szűzies házasságban hitt. Hallott ugyan azokról a belső szálakról, melyek öszszekötnek két házastársat, de nem tudta elképzelni a testi szerelmet. Emlékszem, amikor egyszer négyszemközt beszélgettünk erről. Kikerekedett, ijedt szemmel kérdezte, hogy igaz-e, hogy a házastársak egy ágyban alszanak és gyermeket nemzenek. Nem én voltam a legalkalmasabb, hogy felvilágosítsam az élet nagy titkáról, hiszen én is tapasztalatlan vagyok. De az anyjához nem fordulhatott. Emilie asszony soha nem beszélt „ilyesmiről”. – Bájos volt Karin akkoriban? – A legelbűvölőbb fiatal lány volt, akivel valaha találkoztam! Egyébként ki kell javítanom magam… Bode Emilié. Még a nagyapja birtoka volt. A nagyapjának volt két fia… Az egyiket Svendnek hívták, ezért hívják Mandrupöt Svendsennek.

– Tehát Bode Mandrup otthona is? – Nem, a legidősebb fiú, Emilie apja örökölte. – De Mandrup gyakran eljött látogatóba – fűzte hozzá Elisabet. – Igen, így van. Amikor közeledett az esküvő napja, Karin magánkívül volt a boldogságtól. Bubi elutazott… – Hogy gyöngyvirágot szerezzen a menyasszonyi csokorba? – Lehetséges, erre most nem emlékszem. Hoszszabb időre kellett elutaznia. Aztán egy este… Spitze kisasszonynak nehezére esett folytatni a mesélést. – Karin és én vitatkoztunk valamin, már nem emlékszem, min. „Gyere, megkérdezzük anyát!” mondta Karin. „Anyám mindig mindenre tudja a választ!” Felsiettünk Emilie hálószobájába. Karin izgatottságában még kopogni is elfelejtett, csak benyitott. Soha nem felejtem azt a látványt… Spitze kisasszonynak szünetet kellett tartania, mielőtt folytatta. Csak Elisabet sípoló lélegzetvétele hallatszott. Köhögése csaknem teljesen megszűnt. – Emilie asszony… a szeretőjével hancúrozott a hálószobában. Meztelen volt, a férfi csak egy rövid kis inget viselt. El tudja képzelni Karin döbbenetét, ahogy meglátta imádott, erényes anyját combjai közt a szeretőjével. A férfi elfordult. Amikor beléptünk, gyorsan felállt, de olyan gyorsan, hogy Karin nem láthatta az arcát, mivel baldachinos ágy volt, és a felső szegélye árnyékot vetett rá. Különben is gyenge volt a fény. De az inge túl rövid volt.

Karin előtte még sosem látott mezítelen férfitestet. Annak is legnemesebb részét csak a pucér angyalkák révén ismerte, amik a templom mennyezetére vannak festve. Az, amivel ott a szobában szembesült, persze teljesen más volt. Nagyon kínos pillanatban érkezhettünk, mert Emilie asszony görcsösen rángatózva nyögdécselt. Az egész olyan visszataszító volt, hogy megragadtam Karint és kilöktem a szobából. Ki kellett vinnem onnan, mert szörnyű hányinger fogta el. – Hű, szegény lány! – sóhajtotta Elisabet. – Igen, de ez még nem minden! Ezek után következetesen kerülte az anyját, és nem hiszem, hogy Emilie asszonynak kedve lett volna találkozni vele. Szörnyű hangulat uralkodott a házban. „Bárcsak jönne már Bubi”, siránkozott Karin. „Elvisz végre erről a szörnyű helyről.” Bubi meg is érkezett. Karin nem volt otthon. Amikor sétájáról visszatért, közöltem vele, hogy Bubi úr a szalonban várja. Felragyogott az arca. Szegény kislány, a megrázkódtatás óta nem beszélt, el sem mosolyodott, csak merev, idegen arckifejezéssel lődörgött. Most felcsillant benne a remény, hogy drága kedvese majd kiszabadítja annak a szörnyetegnek a karmai közül, akit egykor az anyjának nevezett. Boldog házasságban élnek majd. Kéz a kézben sétálnak a kertben a rózsák között, miközben együtt álmodoznak a jövőről, és a végén finoman megcsókolják egymást. Spitze kisasszony újra szünetet tartott. – Emilie asszony szintén a szalonban volt. Ez persze rögtön Karin arcára fagyasztotta mosolyt, amint belépett. Emilie asszony a lánya elé sietett. Tekintetét

soha nem fogom elfelejteni. Diadalittas volt. Bubi úr a háttérben állt. Leginkább egy kutyára hasonlított, amely attól fél, hogy megfenyítik. „Drága gyermekem” – kezdte Emilie asszony, és kinyújtotta a kezét, mint egy istennő. A hangjából együttérzés áradt, de a tekintete! És azok a szörnyű szavak, melyek elhagyták a száját! „Drága gyermekem, nem szabad felizgatnod magad! Bubi és én megegyeztünk abban, hogy jobb lesz, ha még néhány évig szabadon élvezed a hajadonéletet, mi pedig Bubival összeházasodunk. Jól megértjük egymást. Ezt te még nem értheted, mert túl kicsi vagy…” – Mondja, Bubi nem volt még Karinnál is fiatalabb? – kérdezte döbbenten Elisabet. – Dehogynem! Emilie ezután így folytatta: „Van még egy jó hírem, amit közölni szeretnék, Karin. Kistestvéred lesz. Hát nem csodálatos?” – Vemund – szaladt ki Elisabet száján. – Vemund volt a megszületendő gyermek! Hát ezért érzi bűnösnek magát! – Ezért! Ezek után Emilie asszony Bubival karonfogva kisétált a szobából. Soha nem fogom elfelejteni, Elisabet kisasszony, hogyan fogadta Karin a hírt. Hirtelen levegő után kezdett kapkodni. Majdnem úgy, mint maga, aztán hosszan, szívettépően felkiáltott. Rávetette magát az anyjára, hogy kikaparja a szemét… Nyilván eszébe jutott az ágyjelenet. A szolgálók fogták le, de kiszabadította magát. Egy órával később Bode lángokban állt. Amikor rátaláltak Karinra, elméje elborult. Fantáziavilágába húzódott, s onnan nem is akart kilépni többé. Arról képzelődött, hogy

Bubi nemsokára eljön, még idejében az esküvő előtt. – No és Bubi…? Nem Mandrup volt? – Nem, dehogy! Arnold Tark volt természetesen! Karin gazdag kérője, de Emilie akarta megkaparintani. Hogy ő mit gondol erről az egész históriáról, nem tudom. Az biztos, hogy az az asszony megbabonázta, mint a többieket. Azt hiszem, a férfi már számtalanszor megbánta, ami történt. Elisabet emlékezett arra, amikor hallotta Emiliét, amint Bubit kiált Mandrup felé. No de lehet, hogy Arnoldot látta. Elisabet felidézte magában Arnold Tark megtört tekintetét. – Én is azt hiszem, hogy megbánta. Jaj, Vemund, Vemund, az ártatlan jó fiú! Hogyan segíthetnénk rajta? Csak egy megoldás van: ha Karin meggyógyul, többé nem kínozza Vemundöt a rossz lelkiismeret, hogy ő az oka tragédiájának. De mi történik most Karinnal? Egyáltalán, mi lehet odakint? Jöjjön már végre valaki, hogy kiszabadítsa őket! Vagy mindannyian elhagyták volna a házat? Már csak a Tark család van itt? Akkor ők Spitze kisasszonnyal jól kint vannak a vízből! MANDRUP SVENDSENT nemsokára nyakon csípték, amikor épp a hátsó kijáraton próbált elmenekülni. Letartóztatták. Hosszú ideig fogja koptatni a börtön köveit. Emilie asszony ravaszabb volt nála. Jól tudta, hogy őrök állnak az ajtókban, és nem akart kockáztat-

ni. Arnold Tarknak és neki nem kellett tartania a rendőrségtől. A botránytól félt ugyan, a jóhírükre gondolt és arra, mit fognak ehhez szólni mások? Pánikszerűen cselekedtek. – El kell rejtőznünk, Bubi! Emlékszel még a titkos szobára a ruhásszekrényed mögött? Ott soha nem találnak meg minket. És ha már mindenki elhagyta a házat, Dániába menekülünk! Gyere! Arnold régi szokása szerint követte. A szobája felé futottak. – No és a két nő a pincében? Hiszen senki nem tudja, hogy ott vannak – vetette fel Arnold. – No és akkor? – kiáltott rá Emilie. – Azok ketten csak a vesztünket okozzák. Legjobb, ha megszabadulunk tőlük! Már bent is voltak a férje szobájában. – Itt van, fogd a pisztolyod. Meg van töltve. Még hasznunk lehet belőle, ha ránk találnak. Fogd mind a kettőt! Arnold Tark gépies mozdulattal elvette a pisztolyokat, de habozott. – Emilie, egyetértek veled abban, hogy rejtőzzünk el, de előbb kiengedem a két nőt. – Meg vagy őrülve? A többiek már a nyomunkban vannak! – Mondhatsz bármit, kiengedem őket. Kifutott a folyosóra, a hátsó lépcsőhöz. Arca teljesen halottszerűvé vált. Mintha lehullott volna szeméről a hályog, és olyannak látná Emiliét, amilyen valójában. De ezt még önmagának sem akarta bevallani. Saját magát is kívülről látta, s ez még elviselhetetle-

nebb volt a számára. Meghallotta Emilie lépteit a háta mögött. – Arnold – fújtatott – Rögtön gyere vissza! De a férfi úgy tett, mintha nem is hallaná a szavait. Eleredtek a könnyei, hangtalanul zokogott. Mindennek vége! De azért utoljára még jóvátehet valamit: ki kell engednie a két nőt a pincéből. Messziről még hallani lehetett Karin kétségbeesett kiáltozását. Bár most már tompábban hallatszott. Az emeleti szobákban lépések koppantak. Biztosan őket keresik. Vemund… aki hátat fordított a szüleinek. Istenem, mennyire fáj! Hát ezért hagyta el az otthonát! Megtudta az igazat! Karin… Arnold Tarknak hosszú éveken át sikerült elfojtania emlékeit. Nevét soha nem emlegették. Csak egyszer mesélt a fiúknak őrült féltestvérükről, aki felgyújtotta a házat. Emilie szörnyű dühös lett rá. Néhány hétig fagyos hallgatással büntette. A lelke mélyén azonban nem szunnyadt el Karin emléke. Néha belemart a kétség: nem kellene meglátogatniuk Karint? Vagy legalább megérdeklődnék, hogy megy a sora. Hogy tudják, él-e, hal-e. De Emilie megtiltotta. Árulónak nevezte, aki boldogságukat be akarja árnyékolni ezzel a gyászos emlékkel! Hisz van két gyönyörű fiuk, akikkel dicsekedhetnek. Karinnal nem lehetett volna. Vemund megtette azt, amit nekik kellett volna. Felkereste Karint. Derék fiú. Már lent járt a pincében. Emilie fúriaként követte, a szeme szikrákat szórt. Belekapaszkodott férjébe és a fülébe üvöltötte:

– Velem jössz és nem követsz el több ostobaságot! Mit akarsz kezdeni ezekkel? Csak szerencsétlenséget hoznak ránk. Elisabetet soha nem szíveltem, és ez a másik ostoba némber… Arnold? Arnold? Mit művelsz? A férfi sose gurult dühbe, általában ezért maradt alul kettejük küzdelmében. Újra könnybe borult a szeme, csak ennyit tudott mondani: – Tönkretetted az életem! – Arnold ne, tedd le azt a pisztolyt! Hozzád beszélek! A lövés feldördült a boltívek alatt, hangját visszaverték a falak. Arnold lenézett a lába előtt heverő emberi testre, leengedte az imént elsütött pisztolyt. Aztán odament az ajtóhoz, hogy kiengedje a két nőt. Elfordította a kulcsot, és szótlanul kinyitotta az ajtót. Elisabet és Spitze kisasszony kitámolygott halk köszönetet rebegve. Aztán észrevették a holtan heverő Emiliét, és megtorpantak. – A szörnyeteg halott – suttogta Elisabet. – Miért nem mondta ezt senki huszonöt évvel ezelőtt? – tette fel a kérdést Arnold, szinte csak magának. – Miért nem nyitotta fel senki a szememet? Lelőttem. Lelőttem az asszonyt, akit feltétel nélkül imádtam annyi éven át. Felment a lépcsőn. A nők lassan, megszeppenve követték. Elisabeték az első emeleten megálltak, tudni akarták, mi történt Karinnal, és végre beszélni akartak a többiekkel. Arnold továbbment, fel egészen a szobá-

jába. Hallotta még, hogy keresik őket, de nem érdekelte. Gépiesen megfogta a gyertyát és á pisztolyát, majd bebújt a ruhásszekrénybe. Tekintete megakadt a sok drága és szép ruhán, amit még Emilie választott neki. Hirtelen fogta a gyertyát és meggyújtotta a ruháit. Ropogva fellángolt a tűz. De ekkor Arnold Tark már bent volt a titkos belső helyiségben, a homlokához szorította pisztolyát, és meghúzta a ravaszt. AZ EGYETLEN, AMIT még tehettek, hogy megpróbálták menteni a menthetőt. A tűz gyorsan terjedt, Lekenesnek már befellegzett. De önkéntesek kis csapatának sikerült megmentenie az emeleti berendezés legnagyobb részét. Vemund és Elisabet kint a kastély előtti téren a sietős mentési munkálatok közepette Öcsivel találkozott. – Tudom, kinek a műve mindez – kiáltotta Öcsi szomorú tekintettel. – Azé a gonosz boszorkányé, aki itt járt ezen a héten. – Miféle boszorkányról beszélsz? – kérdezte Vemund. – Arról az asszonyról, akinek sárgás fényben villog a szeme. Anyával akart beszélni, de nem volt itthon. Akkor felment a szobájába, hogy elvigyen valamit a személyes holmijai közül. De csak egy hajszálat vitt el, amit a fésűjéből húzott ki. A gonosz boszorkány! Elisabet nem válaszolt. El tudta képzelni, ki járt itt mint boszorkány…

Vemund szigorúan rászólt: – Meg ne próbáld egy idegen asszonyra kenni azt, ami történt. Akár boszorkány, akár nem! Saját gonoszságuk végzett velük. – De apa lelőtte anyát! Drága anyámat! – Egyszer majd elmondom neked az igazat, öcsém – sóhajtott Vemund. – Ha lesz annyi erőm, hogy elmeséljem. Segítek, hogy elfogadható, társadalmilag megbecsült állásod legyen. Ám aztán önerőből kell boldogulnod. Nem lesz könnyű. De talán férfi válik majd belőled. Folytatták a berendezés kihordását az egykor oly gyönyörű kastélyból. INGRID ÉS ULVHEDIN elégedetten szemlélte kettejük közös remekművét a graastensholmi birtokon. Nézték az általuk készített, elégett baba maradványait. Eredetileg Emilie Tarkra hasonlított. Az asszony haját erősítették fel rá. Először „megölték”, aztán elégették. – Gondolod, hogy eleget segítettünk Elisabetnek? – kérdezte Ulvhedin. – Elpusztítottuk a gonosz szellemet – felelte Ingrid. – De, hogy beteljesül-e a szerelme, azt Elisabetnek magának kell kiharcolnia. Láttam a tenyerében, hogy meg kell majd küzdenie a boldogságáért. De most, hogy félreállítottuk az útból a legnagyobb akadályt, valószínűleg sikerrel jár majd. Nem így gondolod, öreg cimbora és boszorkánymester? – De igen, Ingrid – nevetett Ulvhedin. Aztán elmentek, hogy összeüssenek valami harapnivalót. Azt, amihez kedvük szottyant. Nem volt, aki

gyámkodjon a két vén kópé felett. A KIS SOFIE MAGDALENE keresztelőjét el kellett halasztani. Karin nem tudott részt venni rajta. Ezenkívül senkinek nem volt kedve hozzá. Először a temetést rendezték meg. Mindkét fiú elment a temetésre. Elisabet is, Vemund kedvéért. De Karin természetesen nem tudott elmenni. Hansen doktor vigyázott rá éjt nappallá téve. Öcsi alig bírt megállni a saját lábán, majdnem öszszeesett a temetőben. Annyira el volt keseredve anyja halála miatt, hogy Spitze kisasszonynak háromszor kellett elmesélnie a szörnyű igazságot. Kicsit enyhített a részleteken. Ezek után Öcsi egész nap nem került elő. Vemund és Elisabet nem tudta, mi okozott neki nagyobb fájdalmat: anyjába vetett hitének elvesztése, vagy az, hogy ha nem is ítélte el az olyan viszonyt, amely véget vetett Karin boldogságának (mint ahogy Vemund és Elisabet sem), nem tudta megérteni, hogyan tagadhatták meg Karint mindvégig. Ez megbocsáthatatlan bűnnek számított mind Vemund, mind Elisabet szemében. Karinon eluralkodott a közönyösség. Nem volt hajlandó szóba állni senkivel, még Sofie Magdalene sem érdekelte. De gyakran ragadta meg Hansen doktor kezét, mintegy segítséget várva. Ez egy kis reményt adott a többieknek. Vemund helyzete volt a legelkeserítőbb. Elisabet érezte, hogy nem mondott le az öngyilkosságról. Ez kétségbeesésbe sodorta a lányt, hiszen jobban szerette,

mint valaha. A temetés utáni napon ellátogatott hozzá a házába, de nem találta otthon. Aakerström asszony látta, amint az erdő felé ment. Elisabet utána eredt. Kicsit habozott, mivel tudta, hogy a férfi talán mérges lesz rá, de nem merte egyedül hagyni borongós gondolataival. Annál is inkább, mert tudta, hogy van egy szakadék a közelben. Jól sejtette. Amikor rátalált, Vemund ott ült a szakadék szélén. Elisabet csendesen köhintett, nehogy megijessze. Vemund felpillantott, amikor a lány mellé ült és szomorúan megragadta a kezét. Sokáig ültek így szótlanul. – Minden rosszul sült el, Elisabet – mondta végül a férfi. – Karin állapota rosszabbodott, az öcsémre nem vár biztonságos, meleg otthon melletted. Ott vagyunk, ahonnan elindultunk, de már nem bírom tovább. Elisabet félretette félénkségét és nekiszegezte a kérdést: – Az nem számít semmit, hogy szeretlek? A férfi erősebben megszorította a kezét, de továbbra sem nézett rá. – Nem tudtam, merre vagy, amikor meghallottam a lövéseket, és megtudtam, hogy tűz ütött ki. Azt hittem, belepusztulok, Elisabet. De aljas gazember lennék, ha kihasználnám a gyengeségedet. Ez nem gyengeség! – gondolta a lány. Ez szerelem! De nem merem hangosan kimondani. – No és te mit érzel tulajdonképpen irántam? – Hiszen tudod.

Ezek a férfiak! A nőknek még az érzéseiket is ki kell találniuk. Elisabet hangosan gondolkodott. – Hát nincs semmi szépség ezen a világon? Ekkor Vemund végre feléje fordult. Tekintetéből gyengédség sugárzott. – De igen: te és a gondolataid. A tisztaságod és a becsületességed. De a szemébe újra visszaköltözött a szomorúság. Elisabet felismerte, hogy csak egyetlen kiút létezik számára. – Ígérj meg valamit, Vemund! El ne mozdulj innen, amíg vissza nem jövök! Lehet, hogy sokáig leszek távol, de kibírod. A halálod után pihenhetsz majd annyit, amennyit csak akarsz. Szánd hát rám ezt a kis időt! Megígéred? Kérdőn nézett rá. – Megígérem. Elisabet, hogy súlyt adjon szavainak, odahajolt hozzá és állon csókolta. Aztán olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak bírt, Karin házához szaladt. – Milyen az állapota? – kérdezte Hansen doktort visszafojtott lélegzettel. – Változatlan. Nem érdekli semmi. Jó úton halad afelé, hogy megint begubózzon saját világába. Elisabet intett az orvosnak, hogy húzódjon a szoba sarkába. Ő pedig leült Karin ágyára. – Karin! Elisabet vagyok. Nem emlékszel rám? Karin tekintete elárulta, hogy nem tetszik neki, hogy háborgatják. – Hallgass ide, Karin – folytatta Elisabet könyör-

telenül. – Tudod, kicsoda Vemund, ugye? A féltestvéred. El akarja dobni magától az életet, mert úgy érzi, bűnös abban, ami veled történt. Három éven keresztül mindennel ellátott. Hiszen tudod. Öccsének is a legjobbat akarja. Karin szája sarka megremegett, de tekintete nem rezdült. – Vemund öngyilkosságot akar elkövetni. Úgy érzi, rajtad már nem tud segíteni, főleg most, hogy állapotod rosszabbodott. De én szeretem őt, Karin! Olyan nagyszerű öcséd van! Az első nagy szerelmem! Mindent megtennék érte. De nem hallgat rám. Kérlek segíts! Csak te tudod megmenteni a haláltól, és csak te tudod megakadályozni, hogy örök életemre boldogtalan legyek! Karin végre felé fordította tekintetét, de nem szólt semmit. – Azon gondolkodsz, hogyan segíthetnél? Kérlek, gyere el velem az erdőbe. Azt szeretném, ha lebeszélnéd az öngyilkosságról Elisabetnek már potyogtak a könnyei. – Nem bírom elveszíteni őt, Karin. Kérlek, segíts! Továbbra is az emlékeid között akarsz élni? Egy férfi miatt akarsz gyötrődni, aki méltatlan hozzád, meg az anyád miatt, aki elárult? Vagy a jelenben akarsz élni? Megoszthatnád az életed velünk, akik szeretünk. Vemund, én, Aakerströmné, Vaagenné, Hansen doktor, Sofie Magdalene, akinek szüksége van rád. – Nekem is szükségem van rád, Karin – szólalt meg Hansen doktor. Karin ránézett, majd Elisabetre.

– Karin, te tudod a legjobban, mit jelent elveszíteni azt, akit szeretsz – folytatta Elisabet és a könnyeit törölgette. – Csak te tudod megmenteni a fivéredet. Azzal, ha nem mondasz le te magad is az életről! Győzd meg róla, hogy hibát követ el, ha a halált választja. Karin nem válaszolt. Elisabet folytatta: – Sofie Magdalene nincs megkeresztelve. Arra várunk, hogy felépülj. Senki nem tudja náladnál jobban, mit jelent elveszíteni az anyai szeretetet. Karin újra Hansen doktorra nézett, majd megkérdezte: – Hogy van a kislány? Vaagen asszony, aki a szobában várakozott, gyorsan felkapta a gyermeket és odasietett vele az ágyhoz. – Milyen szép és okos arcocskája van – mondta Karin, és bedugta ujját a kislány kezecskéjébe. – Kicsi gyermek! Segítenétek felöltözni? Hansen doktor!… Kérem… kérlek, addig várj odakint, aztán velem jössz az erdőbe! AMIKOR VEMUND meglátta Karint egyedül, gyorsan felpattant. – Karin! Hát felkeltél? A többiek a fák között várakoztak. Nem túl távol, hogy beavatkozhassanak, ha szükséges lenne. – Mit hallok? – kérdezte Karin, és megfogta Vemund kezét. – Tudod, milyen érzés, ha ez ember örökre elveszíti fiatalkori szerelmét? Ismered ezt az üres érzést?

– Nagyon meg tudlak érteni – mondta a férfi. – Nem magamról beszélek. Rájöttem, hogy van miért élnem és van mit csinálnom az életben. Nem akarok mások terhére lenni, kórházban feküdni, vagy valakinél otthon betegen heverészni! Élni akarok! Elisabetre céloztam az előbb! – Elisabetre? – Igen. Jó úton haladsz afelé, hogy ugyanolyan sorsra ítéld, mint amilyen sorsom nekem volt hosszú éveken keresztül. Azt akarod, hogy élete hátralevő részében lemondjon a boldogságról, a reményről, az álmokról? – Úgy érted…? – Nem hiszem, hogy szereted, Vemund. – Még hogy nem szeretem? Ő az egyetlen, akire vágyom. De gondolod, hogy elnyerhetem szerelmét én, aki olyan halálos sebet ütöttem rajtad? – Vemund, Vemund! Itt az ideje, hogy fátylat borítsunk a múltra. Drága fivérem, megadtad nekem a lehetőséget arra, hogy emberi életet élhessek. Mondjak le erről a lehetőségről? Megérdemli az a két ember, hogy ennyit bánkódjunk miattuk? Az embert nem lehet kényszeríteni árra, hogy szeresse a szüleit. Ezt a bölcsességet Hansen doktor fejtette ki az idevezető úton. Felejtsük el őket, Vemund! Próbáljuk meg elfeledtetni őket az öcsénkkel is! Vemund átölelte nővérét. Eleredtek a könnyei. Elisabet és Hansen doktor lépett oda hozzájuk. – Nos, Vemund? – kérdezte Elisabet tréfásan. – Ugorjunk? A férfi ránevetett:

– Nem, Elisabet! Éppen azt akartam megkérdezni, hogy szükséged van-e egy nagyon szegény, érzelmes faúsztatóra Elistrandon? – Meg kell gondolnom a dolgot – felelte Elisabet nagy kegyesen. SOFIE MAGDALENÉNEK pompás keresztelőt rendeztek. Elisabet meghívta az egész családot, a két „varázslót” is Graastensholmról. A keresztelő után Karin házában gyűltek össze. Amikor egy pillanatra egyedül maradtak a konyhában, Vemund gyengéden megölelte Elisabetet. Tudták, hogy nem lesz súrlódásoktól mentes a házasságuk. Annak a jelenetnek az emléke, aminek akkor Karin és Spitze kisasszony a szemtanúja voltak, még sokáig fog kísérteni közöttük. De idővel az emlék majd elhomályosul, és inkább együtt töltött szerelmes óráikra fognak emlékezni. Ingrid és Ulvhedin is kijött a konyhába. – Drága Elisabet – kezdte Ingrid csillogó ragadozószemével. – Helyesen választottál a nehézségek ellenére. Emlékszel, hogy óva intettelek? – Nem volt olyan nehéz helyesen dönteni – közölte Elisabet. A két öreg cinkosan és elégedetten összekacsintott. – Ingrid – kezdte Elisabet fenyegetően – Tudom, hogy Lekenesben jártál. Vemundnek is elmondtam, hogy csak te lehettél. A szép öreg boszorkány megpróbált ártatlan képet vágni, nem sok sikerrel.

Vemund elmosolyodott és a két öregre kacsintott: – Emlékszem arra a napra, amikor azt gondoltam, biztosan az ördögök műve, hogy mindenki épp ugyanazon a napon gyűlik össze Lekenesben. Nem is tudtam, mennyire közel járok az igazsághoz! A Jéghegyek Népe elátkozott nemzetségének két „ördöge” elégedetten egymásra mosolygott. Bóknak tekintették Vemund megjegyzését. – Nagyon jól szórakoztunk, amikor kikevertük a főzetet – fogott a mesélésbe Ingrid. – És amikor mindenki… – Most már elég! – szólt rá Ulvhedin szigorúan, de látszott rajta, hogy ő is nagyon jól szórakozott! – Jó tudni, hogy nem jön világra több hozzátok hasonló utód a nemzetségen belül – jelentette ki Elisabet. Ulvhedin elkomorodott: – De a sárkány magja, a sárkány fogai el vannak vetve – jegyezte meg halkan. – Hallgass, vén babonás oktondi – szólt rá Ingrid kedvesen. – Örjan fia Skaanéban maga a megtestesült erény. A nyáron unokáim, Ingela és Sölve meglátogatnak. Olyan engedelmesek és jámborak, hogy az már túlzás. Csakis példamutató ivadékot találunk Elisabet nemzedékében. – Mondod te – dünnyögte Ulvhedin, de Vemundön kívül más nem hallotta a szavait.

A sorozat Sárkányfogvetés című, tizenkilencedik kötete április 13-ától kapható a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., vidéken a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. ill. a regionális részvénytársaságok hírlapárusító üzleteiben és pavilonjaiban, a postahivatalokban és a kézbesítőknél, valamint egyéb alternatív könyv- és lapterjesztőknél. A sorozat kötetei postán (a kiadó címén) vagy telefaxon (269-5257) is megrendelhetők (lásd a következő oldalakon található megrendelő lapokat, és a kiadó közleményeit).