A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5.

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. 2009. évi különszám

Fejezetek Szolnok megye múltjából

Debrecen, 2009

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. 2009. évi különszám Fejezetek Szolnok megye múltjából Szerkesztőbizottság: Bene János, Krankovics Ilona, Mónus Imre, Pozsonyi József, Szabadi István Korrektor: Veress Zsófia HU ISSN 1788–2001

E számunk megjelentetését az adófizető magánszemélyek felajánlott 1%-os jövedelemadója; tette lehetővé

Közleményszámaink a http://www.tortenesz.extra.hu/kiadvany/kozlemenyek2.pdf http://www.matarka.hu/cikk_list.php?fusz=29945 honlapokon az interneten is olvashatók.

Kiadja: A Tiszántúli Történész Társaság 4026 Debrecen, Déri tér 1. Levelezési cím: 4060 Balmazújváros, Debreceni u. 1. Tel.: 52/ 580 640 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Pozsonyi József Nyomdai előkészítés: Dallos Csaba Nyomta a Kapitális Kft., Debrecen Felelős vezető: Kapusi József

Tanulmányok

ELŐSZÓ Egy tudományos történészkonferencia anyagát olvashatjuk e kötetben – a Tiszántúli Történész Társaság Közleményei különszámában. Egy konferenciáét, amely születésének története igen érdekes – mint ahogy maga a rendezvény is természetesen az lett előadói és az előadások által. A Tiszántúli Történész Társaság hagyományőrző és hagyományteremtő 2009. évi rendes közgyűlésére Szolnokon a Damjanich János Múzeum előadótermében került sor. Hagyományőrző volt abban a tekintetben, hogy Hajdú-Bihar (Debrecen), Szabolcs-Szatmár-Bereg (Nyíregyháza) után 2009-ben Jász-NagykunSzolnok Megyében rendezte meg a társaság évi rendes közgyűlését és ezt a rangos konferenciát. Az előző nyíregyházi közgyűléshez csatlakozva akkor könyvbemutató egészítette ki a programot: Korompai Balázs a Társaság első, önállóan kiadott könyvét, a „Semsey Andor emlékkötet”-et, Veres Zsófia a Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 3. évfolyam számát, Bene János pedig Tanyik József „A Nyírbátori Határőr Igazgatóság emlékére” című könyvét méltatta. Ez akkor már egyfajta újabb hagyományteremtésének – a kötelező napirendek mellett valami más érdekesség becsempészése – csírája volt. A szolnoki közgyűlés, konferencia és szakmai nyílt nap pedig egy letisztultabb, átgondoltabb igazi első lépésnek bizonyult. Nevezetesen a tagság, amely ezután is minden évben egyfajta „váltógazdaságban” más-más megyében – 2010-ben Békésben – tartva éves rendes közgyűlését az itteni példához hasonlóan tudományos konferenciát is szervez a mindenkori házigazda megyét érintő-bemutató témákból, múltja fejezeteiből. Szolnokon „Fejezetek Szolnok megye múltjából” címmel rendezett konferencián dr. Lakatos Sarolta szakmai, ugyanakkor humorral tűzdelt, de kellően szigorú levezetésével nagy érdeklődést kiváltó színvonalas előadásokra került sor. Az elhangzott előadások Szolnok megye múltjából három témakör köré csoportosultak: Az elmúlt évtizedekben újjáéledő tiszazugi kutatásokra; az utolsó nemesi felkelés kétszázadik évfordulójára és az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc egyik fontos eseményének, a szolnoki csatának 150. évfordulójára. Ezeknek az előadásoknak az írott változatát tartalmazza ez a kötet. De mire is számíthat az olvasó, mit is dolgozhatott fel a jelenlévő hallgatóság? Dr. Diószegi György jogász (Budapest) „Adalékok a jászberényi görögök 18–19. századi történetéhez” című előadásából sok minden kiderül a 15. században, Bizánc elfoglalása után Erdélybe menekült görögök magyarországi múltjáról, tevékenységéről, életéről, további sorsáról. A kisboltokban lábat vető hálózatba, un. Compániába – amely az érdekvédelem, az igazságszolgáltatás, a kereskedelem szervezése, bonyolítása mellett a hitgyakorlásnak és az oktatásnak is tere volt –, karavánok működtetésébe szerveződött hazai görögség akkori időből származó két kiragadott példa talán a ma politikusai, 5

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. döntéshozói számára is meggondolandó. A hálózatban mindenki 4% (!) – azaz négy százalékos – haszonnal dolgozott. Az együtt gazdagodás volt az alapelv. Az előadó ennek kapcsán Kossuth Lajost idézte: „A versenyzők egymás mellett futnak, nem pedig szemben egymással!” Ráadásul a hitelt is évi (!) 4 %-ra adták. A másik, hogy a hatezer lélekszámú görögség az országban 35 templomot és 17 iskolát létesített, tartott fenn. A téma kutatójának indíttatása családi, hiszen felmenői görög származásúak voltak, ami kiderül az igen érdekes és olvasmányos magyar és görög kétnyelvű kiadásban megjelenő dr. Diószegi György – Diószegi Krisztina „A magyarországi Papadémosz-akta… (1658-1963)” című könyvből, amelynek társszerzője. Bánki Horváth Mihályné dr. Molnár Erzsébet Aranka Dsc kandidátus, nyugalmazott múzeumigazgató (Kiskunfélegyháza) „A jászkunok és az utolsó nemesi felkelés” című előadásának elején a hallgatóság részére leszögezte, hogy a hadi eseményekről kevésbé kíván szólni. Ugyanakkor nagyon érdekes adalékokkal tűzdelte meg mondandóját – ahogyan az, az írott változatból is kiderül – a kollektív nemesi jogokról, azok devalválódásáról, az 1715 utáni első alkalommal a napóleoni háború kapcsán fegyvert fogás előkészületeiről, visszásságairól, a 20–40 év közötti férfiak, a lovak összeírásáról, utóbbiak sérülése, pusztulása esetén közpénzből történő kártalanításról, vagy éppen az önkéntesek felállítása kapcsán a közösségből jelentkező hiánya esetén történő sorshúzásról stb. De az előadásból arra is fény derült, hogy pl. egy tiszt ló nélküli felszerelése, hadrendbe állítása 1275 Ft-ba került. Dr. Bagi Gábor kandidátus, történész-muzeológus (Damjanich János Múzeum, Szolnok) első előadását „Hazudik, mint a hadijelentés” (Napóleon) – császári veszteségek az 1849. március 5-i szolnoki ütközetben” címmel tartotta. Az előadó/szerző meggyőzően mutat rá a hadtörténet-helytörténetnek a korban egymással ellentmondásos igazságtartalmára. Bár később már objektívebb visszaemlékezések alapján lehetett szemlélni a történéseket, de erre már hatott a hadtörténetírás. Az 1880-as Gellich fémjelezte hadtörténeti szemléletű munkában ugyan fellelhető az első tévedés a császári veszteségekről, de hadrendi ellentmondásokra is fény derült. Az eddigi szakirodalom bizonytalanságok miatt, ami megnyilvánul abban is, hogy a különböző adatforrásokhoz különbözőképpen lehet nyúlni, és nyúlnak is a kutatók, éppen ezért a már meglévő adatokat felül kellene vizsgálni, amely munkában a szerző megítélése szerint nagy a Társaság, illetve a helytörténet szerepének jelentőségét, és talán felelőssége is. Dr. Fülöp Tamás PhD (Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár igazgatója) érdekes és látványos prezentációval egybekötött „Megyeháza a Zöldfa vendéglő telkén – Szolnok vármegye kialakulása” című előadásának hangulatát a Közlemény írásbeliségébe nagyszerűen át sikerült menteni azzal, hogy a képek, ábrák, vázlatok helyt kaptak benne csakúgy, mint a többi feldolgozott témánál is. Bemutatja az 176. évi XXXIII. Tc. a polgári közigazgatás részeként az új megye létrehozását, Sipos Orbán utolsó jászkun kapitány és egyben Jász-Nagykun-Szolnok Megye első alispánjának ebbéli fáradozásait, 6

Tanulmányok érdemeit, a megyeháza megépítésének, Szolnok város polgármester-választásának különös – és talán kissé gyanús – történéseit. Dr. Bagi Gábor „A Tiszazug – egy újkori kistáj a Mohács előtt Magyarországon” című második témájának feldolgozása ugyanolyan érdekes – ha „műfajánál” fogva nem is olyan kritikus, előremutató értelemben provokatív –, mint az előző. Ráadásul képi megjelenítése, alátámasztása nagymértékben hozzájárul a téma szakmai „ismeretterjesztéséhez” – „nem középiskolai fokon” (József Attila). Kiválóan kerül bemutatásra a Tiszazugban a különböző családoknak a megjelenése, az, hogy a birtok- és egyházközpontok, a települések hierarchiálódása miért nem alakulhatott ki a török kiűzéséig. De az is, hogy a földművelés „lehetőség” behatároltságának hatására, valamint az, hogy a fő kereskedelmi útvonalak elkerülik e tájat, ami a központtalanság egyik okának tudható be. Első megközelítésre talán úgy tetszhet, mintha Mohácsi Endre történész-muzeológus (Jósa András Múzeum, Nyíregyháza) „A nemesi felkelés jelentősége a magyar hadviselésben – Szabolcs-Szatmár-Bereg megye vonatkozásában” című előadása nem illene e sorba, ha szigorúan vesszük a konferencia „Fejezetek Szolnok megye múltjából” címét. Ugyanakkor a Bánki Horváth Mihályné dr. Molnár Erzsébet Aranka „A jászkunok és az utolsó nemesi felkelés” című előadását közvetlenül követve ahhoz témájában és tartalmában is csatlakozik. Egyfajta kitekintést nyújt a megye határain túl történő országos eseményekről, súlyozottan a keleti részeken történtekről. Csatlakozik az előzőekhez elsősorban a hiányosságok – természetesen nem az előadás/tanulmány, hanem a nemesi felkelés értendő ez alatt - ismertetése terén, hiszen a szabolcsi ezred Gencsi Ferenc ezredes vezetésével elkésett a csatából. A felszerelés hiánya, illetve a beregiek segítése Vay brigadéros által, azt vonta maga után, hogy csak a csata után két nappal indultak útnak. Végül is a nemesi felkelés intézménye itt lépett le a történelem színpadáról, a győri csata volt a hattyúdala. Ez köszönhető volt az egyenruha, az új technika, fegyverzet, a szabályzatok, az alakulatok, fegyvernemek stb. megjelenésének. A franciáknál a fiatal tehetséges tisztek gyorsan léptek előre, míg a Habsburgok konzervatívok, újítás-ellenesek voltak. Az már csak hab a tortán, hogy a tervek szerint a csapatokat magyar tisztek irányították volna. Persze végül mégsem így történt. Ez a kötet, a Közlemények különszáma az előszóban csak néhány mondattal méltatható előadásokat tartalmazza. De ez a kiadvány egyúttal felvázolja azt az irányt, amit a Tiszántúli Történész Társaság az elkövetkező években követni kíván. Ezt jelzi a 2010ben a Békés Megyei Levéltár és a gyulai Corvin János Múzeum segítő közreműködésével Békés megyébe, nevezetesen Gyulára tervezett „Fejezetek Békés megye múltjából” című konferencia tematikája és elsősorban kitűnő szakemberekből álló előadógárdája. Hiszen Erdész Ádám, a Békés Megyei Levéltár igazgatója: „Folyamatosság és törés – Békés megye történetének csomópontjai”, Csobai Lászlóné Munteanu Elena történész, muzeológus – Munkácsy Mihály Múzeum: „Fejezetek a Békés megyei románok történetéből”, Hornokné Uhrin Erzsébet igazgató – Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete: „Szlovákok és a szlovák nyelv Békés vármegyében”, Kugler József – MTA RKK 7

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. Alföldi Tudományos Intézete: „A lakosságcsere hatása a Békés megyei szlovákság lélekszámára és identitására”, Daróczyné Leiszt Emma levéltáros – Békés Megyei Levéltár: „A gyulai németek társadalmi rétegződése a 19. sz. elején”, Kereskényiné Cseh Edit levéltáros – Békés Megyei Levéltár: „A Békés megyei cigányság a 18. sz. második felében”, valamint dr. Diószegi György jogtanácsos, a Görög Kultúráért Alapítvány szakértője – Budapest: „Görögök Békés vármegyében a 17–19. században” című előadásai által egy újabb – a következő években pedig még újabb – megye múltjával ismerkedhetünk meg, amely tudományos – ismeretterjesztő előadások anyaga remélhetőleg egy ugyanilyen kötetben, mint amit most ajánlok szíves figyelmükbe, a Tiszántúli Történész Társaság Közleményei következő különszámában jelennek majd meg 2010-ben. Tanyik József

8

Tanulmányok

Bagi Gábor

Egy újkori kistáj a Mohács előtti Magyarországon   1.   A Tiszazug történeti vázlata   a honfoglalástól az Árpád-kor végéig1 A Tiszazug elnevezés újkori eredetű, és alapvetően földrajzi megközelítésű. Mint a tájnevek, ez is a térnek az alapvető települési egységnél (város, falu) nagyobb részét jelöli, esetünkben azt a Tisza és a Körös torkolatvidéke által közrezárt területet, amely történetének egy szakaszát kíséreljük meg összefoglalni. A tájnevek születésekor egyszerre többféle, egymást átfedő térszervezéssel, elnevezéssel számolhatunk, földrajzi, gazdasági, etnikai, néprajzi, vallási, igazgatási és jogi elkülönítéssel. Kialakulásuk sokszor nem egyedül társadalmi-gazdasági folyamatok eredménye, hanem némiképp emberek, embercsoportok lelki megnyilatkozásainak terméke is.2 Bár a Tiszazug elnevezés újkeletű, tájfogalomként különböző tudományok, tudományágak – saját szempontjaik, módszereik alapján – eltérően rajzolják meg a határait. (A helyzetet bonyolítja, hogy egyes időszakokban e terület környezete számos településével volt szorosabb kapcsolatban, amelyeknek talán egynémelyike a folyók irányváltozásai miatt átmenetileg tényleg a tájhoz kapcsolódott.) A nyelvész Kiss Lajos szerint e földrajzi név a Tisza-Körös-zugból keletkezett a középső névelem elhagyásával. A történészek kiemelik, hogy 1876 előtt tiszazugi járásnak nevezték Heves és Külső-Szolnok megye tiszaföldvári, míg később Jász-Nagykun-Szolnok vármegye alsó-tiszai járását. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a XIX. században a területnek Köröszug elnevezése is létezett, bár ez napjaink földrajzi irodalmában már egy másik kistájat, a HármasKörös és a Tisza által közrezárt vidéket jelöli. Minthogy a Tiszazug nem tartozik régi történeti-földrajzi neveink közé, egységes tájként való vizsgálata a korai időszakokban anakronisztikusnak, történetietlennek is mondható. Ám mégis indokolja ezt a szándék, hogy tisztázhassuk, e táj egysége történetileg meddig vezethető vissza, kialakulásában miféle egységesítő hatásokkal számolhatunk, és a területet a XIX–XX. században elhíresítő – halmozottan hátrányos helyzetét előidéző – problémák mikortól jelentkeztek. Napjainkban a Tiszazughoz Tiszaföldvár várost, illetve délnek haladva Cibakháza, Nagyrév, Tiszainoka, Tiszakürt, Tiszaug, Tiszasas, Csépa és Szelevény községeket sorolhatjuk, valamint a Tiszakürtből kiszakadt Cserkeszőlőt, az egyetlen települést, amely1 Ez a tanulmány az OTKA 68902 nyilvántartási számú Tiszazug Kutatás keretében készült. 2 KRISTÓ Gyula 2003. 10–11.

9

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. nek nincs élővize. A tájegység keleti részét viszont a Körösön túli Kunszentmártonhoz csatolt, önállóságukat vesztett puszták: Gyügér, Kungyalu, Istvánháza alkotják. Területét általában 450 km2-ben adják meg,3 míg települései zöme a Tisza- előtag elnyerésével az elmúlt két évszázadban, végül pedig XX. század elején kapta mai elnevezését. A Tiszazug a Jászság és a Nagykunság után Jász-Nagykun-Szolnok megye harmadik néprajzilag is jól elkülönülő tájegysége. Ennek néprajzi-történeti kutatása már az 1970es 1980-as években komoly eredményeket mutatott fel, ám ezt követően csak a közelmúltban vett nagyobb lendületet.

I. Tiszazug története a honfoglalástól az államalapításig A Tiszazug történetére a honfoglalástól 1241-ig nagyon kevés anyag maradt fenn. Ezért csak néhány régészeti lelet, oklevélrészlet, valamint történeti analógiák alapján próbálkozhatunk a terület címben megadott történetének megrajzolására. A Tiszazug a XIX. századi folyamszabályozásokig az Alföld vízhez különösen kötött tája volt. A Tisza és Körös számtalan kanyarulata, morotvája övezte, tagolta, szabdalta, sőt a tavaszi, kora nyári árvizek a jelentős részét rendszeresen elárasztották. Az 1824-es adatsorok szerint a települések határának 20–75 %-át alkotta időszakos vízborítás, ezen belül pedig a magasabb átlagokkal a déli településeken találkozunk. Sajnos nem egyértelmű, hogy ezek az adatok milyen vízállásnál készültek, mindazonáltal a tendenciák bizonnyal a korábbi századokra, vagy azok számos évére is általánosíthatók.4 A táj felszínén a homokbuckás területeket és a kunhalmokat leszámítva nem voltak nagyobb kiemelkedések. Valóban ármentes területnek csak az északkelet-délnyugati irányban húzódó, délnek többé-kevésbé csökkenő magasságú futóhomokos részek (Tiszaföldvár-Cibakháza és Cserkeszőlő-Tiszakürt-Tiszaug-Tiszasas-Csépa vidéke), illetve löszös felszínek lehettek. A szállások, települések az ármentes területek peremén alakultak ki, ahonnan az élővizeket is elérhették. A folyókon csak ott volt átkelési lehetőség, ahol az ármentes térszínformák két oldalról megközelítették egymást. A Tisza mellett Tiszaföldvár és Tiszasas volt ilyen hely, míg a Körös mentén Öcsöd és Szelevény között. A jelentősebb folyami átkelőhelyek ezeken a részeken alakultak ki, és a Tiszazugon áthaladó főbb útvonalak ezt e két partszakaszt a szabályozásokig mindenkor érintették.5 Az egykori növénytakarót tatárjuharos és homokos lösztölgyes ligetek, homokos sztyepperét, valamint bozótosok és az árterek igen változatos, és idővel változó növényzete alkotta. Így a bozótos területek a legeltetés hatására idővel gyeppé alakultak át, míg a juhtartás bizonnyal a defláció felerősödéséhez vezetett, mert a fűborítás csökkenése támadhatóbbá tette a felszínt.6 3 BORSY Zoltán 1969. 95. 4 DÓKA Klára 1982. 277–303. 5 BORSY Zoltán 1969. 96–97. 6 LÁSZLÓFFY Woldemár 1982. 164.; LOVÁSZ György-NAGYVÁRADI László 1997. 2–3.

10

Tanulmányok

I.1. A Tiszazug a honfoglalás, a kalandozások és az államszervezés A magyarság Kárpát-medencei honfoglalását 895-höz szokás kötni, bár az elmúlt évtizedekben – főképp László Gyula kettős honfoglalás elmélete nyomán – számos elképzelés született egyes csoportok korábbi beköltözéséről. Ezek esetleges helyi nyomairól, bizonyítékairól nem tudunk. Bár a források az Alföldet lakatlannak mondták, a honfoglalók a Tiszazugban sem teljesen néptelen tájat szálltak meg. A csak gyanítható avar szórványok mellett bizon�nyal számolhatunk itt szlávokkal. Erre utal a közeli Csongrád város neve, és egy krónikai utalás. A szláv nyelvekben „fekete vár” jelentésű Csongrádon Anonymus szerint a honfoglaló Ond vezér fia, Ete a vidék szláv lakóival építtetett földvárat, akik azt saját nyelvükön nevezték el.7 Lehetséges azonban, hogy az erősség a IX. században már létezett, és az avarok bukása utáni alföldi dunai bolgár uralom egyik központja volt. A szláv jelenlét bizonytékaként sorolt fel Györffy György a Tiszazug környékén több dunai bolgárokra (nándorokra) utaló helynevet, így a Tiszazugtól délre, Csány határában a Lándor, míg nyugaton, Tiszaalpár felett a Nándord elnevezést.8 A honfoglaló magyar törzsek megtelepedéséről számos elképzelés látott napvilágot, a kérdést azonban máig nem sikerült megoldani. Elképzelhető, hogy a honfoglalás és az államalapítás között itt is komoly népmozgások, áttelepülések, telepítések zajlottak, ami miatt az uralmi viszonyok többször is változtak, – így ez eleve nehezíti a válaszadást. Történészeink a Dunántúl 900 körüli megszállásakor, majd a 955 utáni időszakban számolnak leginkább ezzel a lehetőséggel. Történészeink szerint valószínű, hogy a nomád népek települési rendje alapján a Kárpát-medence központi, legvédettebb területét Árpád törzse (a Megyer vagy Tarján) szállta meg, és a többiek ekörül telepedtek meg. A Duna-Tisza köz északi része és környezete lehetett a vezértörzs szállásterülete, így Jász-Nagykun-Szolnok megye Tiszától nyugatra eső része biztosan ide tartozott. A Tiszazug névanyagában feltűnő a törzsi helynevek kis száma. Mindössze Kürt (Tiszakürt) neve kapcsolható ide, valamint az északnyugatról határos, Tisza túlparti Jenőé (Tiszajenő). Mivel e helyneveknek a környezettől való elkülönülést kellett jelenteni, a Tiszazug lakosságának zömét bizonnyal nem az említett két törzs népessége adta. Vitatott még a Ság elnevezés, amely törzsnévi gyakoriságú, és a magyarokhoz csatlakozott kabarokhoz próbálták kötni. Pillanatnyilag nem ismert adat az itteni magyarok kalandozó hadjáratokban való részvételére, a behurcolt hadifoglyok származására, számára sem. A korainak tartott magyar nemzetségnevek közül a Vezseny (Vezseny), Bökény (Vezseny, Kunszentmárton) ismeretes itt. Makk Ferenc közelmúltban megjelent tanulmánya szerint a magyar törzsszövetség egykori katonai vezetői, a gyulák törzse eredetileg a Tiszántúlt és a Közép-Tisza vidé-

7 ANONYMUS 40. fejezet. 8 GYÖRFFY György 1987. I. 882., 890.

11

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. két szállta meg, de utóbb – még a X. század vége előtt – Erdélybe települt át.9 Mellette Kristó Gyula feltételezte, hogy a XI. századi Vaták törzse a Körösök és a Maros között telepedett meg, míg Ajtony törzsét Anonymus nyomán a Temesközbe és annak tágabb környezetébe szokás helyezni.10 Ha ezek a feltételezések igazak, akkor a Tiszazug különböző törzsi területek találkozásánál feküdt, és az államszervezés előtt talán időszakonként eltérő hatalmi körzetekhez tartozhatott. Az 1980/90-es években zajlott az egykori kunszentmártoni járás (jórészt a Tiszazug) régészeti topográfiájához kapcsolódó terepbejárások sorozata. Sajnos az anyag pillanatnyilag még nem publikált, így a területre vonatkozólag csak az elmúlt másfél évszázad már közzétett leletei alapján tehetünk megállapításokat. E néhány korabeli régészeti feltárás alapján is a Tiszazug inkább periférikus, mintsem központi törzsi-nemzetségi terület lehetett. A magyarok ugyan itt is megtelepedtek, de nem túl nagy számban, és nem ismert olyan lelet-együttes, amely nagyobb helyi központra utalna. A Tiszazugban a Szelevény-Menyasszonyparton a XIX. század végén feltárt, ismeretlen sírszámú temető ismeretes, Tiszaugon 1893-ban egy fel nem tárt, régi soros temetőt említettek, míg Tiszaföldvár-Téglagyár lelőhelyen IX–X. századi telepnyomról emlékeztek meg.11 Emellett néhány szórvány honfoglalás kori leletről tudunk Nagyréven (préselt bronz korongok, palmetta díszes préselt ezüst korong töredéke stb.), Tiszainokán (szórvány karikák), Kungyalun (S-végű hajkarika), Tiszakürtön (a Bundaszárítón lovas temetkezések kerültek elő, a Földeslaposon X–XI. századi leletek), Szelevényen (közrendűekhez kapcsolható ékszerek, csüngők, huzalkarperecek, gyűrű stb.).12 Ennek alapján úgy tűnhet, a honfoglalók jobbára a Tiszazug észak- északnyugati részét szállták meg, talán mert az alacsonyabb déli részeket az árvizek túl gyakran borították el, és így hosszabb időre el is választhatták a vidéket Csongrád környékétől. E kistájon életmódja miatt két földrajzi tényező megléte lehetett jelentős a magyarságnak, mégpedig egy bizonyos (talán 85 méter körüli) vízmentes szintmagasság megléte, és a víz relatív közelsége. Ha ez a két tényező nem együtt jelentkezett, akkor már problémát okozhatott. Talán ez is magyarázza, hogy a Körös felőli oldalon, ahol az ideális magaspartok a folyóvíztől távolabb voltak, kevesebb lelet, illetve település ismert.13 A Tiszazug körüli honfoglalás-kori régészeti leletek elhelyezkedése mindazonáltal első pillanatra ellentmondani látszik ennek. A kistáj északnyugati oldalán, a Tisza túlparti Tiszajenőnél az 1960-as években két honfoglaló lelet is előkerült, így az Eperjesi telepnél egy sírsoros, a katonáskodó középréteghez tartozó nagycsaládi temető 8 sírral, közte 5 lovas sírral. A legrangosabb sír-párban a férfinél aranyozott ezüst palmetta 9 MAKK Ferenc 2005. 119–127. 10 KRISTÓ Gyula 1980. 458–459. 11 FEHÉR Géza-ÉRY Kinga-KRALOVÁNSZKY Alán 1962. 80., RF. 1986. 29. 12 KOVÁCS Antal 1893. 356.; HAVASSY Péter 1981. 36.; FEHÉR Géza-ÉRY Kinga-KRALOVÁNSZKY Alán 1962. 50. 13 Szembetűnő ez a XVIII. századi újratelepülésnél is, amikor a Körös innenső partján falu nem is települt újjá. Ez bizonnyal nem csak Kunszentmárton közelségével magyarázható, ami több tiszazugi településnél később népesült be.

12

Tanulmányok díszes övveretek, szíjvég, oroszlánt ábrázoló, vésett bronz övcsat került elő, a nőnél 14 rombusz alakú aranyozott ezüst, ruhanyakat díszítő veret, mindkét sírban kengyel-pár, zabla, és más tárgyak. Emellett a Kecskésparton egy X. századi temető 20 megsemmisült és 35 ép, nyugat-keleti tájolású soros sírját tárták fel, bár volt egy kőpakolásos sír is Orseolo Péter dénárjával. Olykor a sírok földjéből lándzsacsúcs, nyílhegy, bronz és ezüstkarika, S-végű hajkarika, bronz karperec került elő.14 A Tiszazug délkeleti oldalán, Kunszentmárton Körös-parti részein is honfoglaló leletek ismertek, bár itt bonyolítják a helyzetet a Körös későbbi mederváltozásai és a folyószabályozások, amelynek nyomán számos kanyarulat, területrész került át a túlpartra. Így kérdéses az eredeti helye a Kökényzug és a Kökényzug-Tűzköves lelőhelynek, amely a Szelevény felőli oldalon fekhetett, akárcsak a Kökényzug-Jaksor határrész – vagy annak részei –, ahol az 1930-as években 81 sírt (közte honfoglalókat) tártak fel. Hasonló a helyzet az istvánházi puszta déli csúcsánál, a Körös melletti Kunszentmárton-Péterszög lelőhellyel, ahol egyebek mellett korabeli 14 sír ismert.15 Ezt figyelembe véve az említett észak-déli felosztás, és a döntően észak-északnyugati megtelepülés felborulni látszik, ám az ellentmondás talán csak látszólagos. Ha ugyanis a lelőhelyekhez feltüntetjük a Tiszazug fő középkori útvonalát, mindjárt más a kép. Egyértelmű, közvetlen bizonyítékunk ugyan nincs ennek korábbi létezésére, de a XVIII. századtól már egyértelműen megrajzolható. Ekkor a Pest-Szolnok-Debrecen főútról Abonynál ágazott le, és a cibakházi, illetve az istvánházi-kunszentmártoni átkelőhelyeken át vezetett a Maros völgyébe. Ennek alapján úgy tűnik, mintha a Tiszazug lelőhelyei a fő folyami átkelési pontok közötti útvonal körül sűrűsödnének, amelynek bizonnyal lehettek korábbi, bár a római utakkal nem egyenrangú előzménye. Persze a Kárpát-medence magyarok általi egységesítése is bizonnyal hatott az úthálózatra, ami viszont a megtelepedést befolyásolta. Elgondolkodtató, hogy a két tiszajenői lelet mellett Tiszakécskén (Nagyszéken) lovassírok, valamint a X–XI. századi köznépi temető (Árkusdűlő) került elő.16 A  Tisza és Körös korabeli vízrajzi viszonyaival, mederváltásaival ugyan nem vagyunk tisztában, de a honfoglalás utáni legjelentősebb hazai kereskedelmi útvonal a bizánci út volt, amely a közelben, Titel és Tokaj kötött a Tisza jobb partján vezetett. Ez még évszázadokig jelentős maradt, noha a X. század utolsó harmadától a fejedelmi székhely zempléni részektől a Dunántúlra történő áttételével mindinkább a Duna menti utak szerepe nőtt meg. Talán ennek fontosságát jelezte Tiszajenővel átellenben Nagyrév bizonnyal 1241 előtt kialakult elnevezése is. A tiszazugi honfoglalók gazdálkodásáról konkrétumokkal nem rendelkezünk, de felettébb kétséges, hogy a steppei nomadizmus e zárt vidéken mennyire működhetett. Ezt a gazdálkodási módot Kristó Gyula ugyan általánosította a beköltöző magyarság és az Alföld egészére, de megállapításai a magyar régészek részéről komoly ellenvéleménye14 Régészeti Füzetek, 1968. 49., Uo. 1969. 52., SELMECZI László 1967. 168–169., 172.; MTA. Régészeti Intézet kartonjai.; MESTERHÁZY Károly 1990. 88–91. 15 KOVALOVSZKY Júlia 1957. 65. 16 FEHÉR Géza-ÉRY Kinga-KRALOVÁNSZKY Alán 1962. 73., H. TÓTH Elvira 1990. 186.

13

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. ket váltottak ki. Bármi is volt a helyzet, a terület sajátosságainak ismeretében véleménye e kistáj kapcsán bizonnyal finomítható. Az állattartás feltételei itt kevésbé voltak meg, ezzel szemben a halászat és a folyó haszonvételei az átlagosnál nagyobb szerepet játszhattak. Ugyanakkor a helyi szlávok, bolgárok miatt talán a földműveléssel is jobban számolhatunk, mint a nagy, sík vidékeken.

I.2. A Tiszazug az államalapítás és a megyeszervezés korában Az egyesek szerint már Géza fejedelem által megkezdett, ám Szent István által befejezett megyeszervezésre közvetlen helyi adat ugyan nincs, ám a XIII–XIV. századi állapotok alapján úgy tűnik, hogy ez a Tiszazugot igen sajátosan érintette. A terület déli fele (Szelevény, Csépa, Tiszaug) ugyanis Csongrád megyéhez került, és ott is maradt a törökkor végéig. (Hivatalosan az 1720-as évektől – a Csongrád és Heves-Külső-Szolnok vármegyék határperei lezárultával – csatolták az utóbbihoz.) Az északi rész viszont Szolnok megye része lett, amelynek tiszai fele előbb Külső-Szolnok néven önállósult, majd a török hódítás nyomán 1569-ben Hevessel egyesült. A Tiszazug déli határán, a Tisza-Körös torkolatnál a csongrádi földvár a hasonló nevű megye (ispánság) központjává vált, és logikus lett volna, hogy a tájegység egészét ide csatolják. Végül aztán nem ez történt, bár az eset nem egyedi. Az alföldi megyék alakja kezdetben sokszor szabálytalan volt, és gyakran a központ sem a közepén, hanem valamelyik szélén, sarkán alakult ki. A vármegyeszervezés elnagyolt, nagy területet átfogó voltát magyarázza, hogy a ritka, kezdetben részben még vándorló állattartó népesség nem igényelt tagoltabb igazgatási rendszert és egyházi szervezetet, ilyet nem is tudott eltartani, de kevés volt a megerődíthető természetes pont is.17 Szolnok megye a XIII. században két nagy, egymással összeköttetésben nem álló részre oszlott, a tiszai, valamint a sokáig egységet képező erdélyi és partiumi területre. Kialakulása alighanem örök rejtély marad, bár néhány feltevés azért valószínűsíthető. Alapítása – Csongrádhoz hasonlóan – Szent István uralkodása második felére, vagy Orseolo Péter korára tehető, azaz bizonnyal a már kialakult világi igazgatás átszervezésével jött létre. Mivel Csongrád és Szolnok megyék kialakítása a váci püspökség alapítása alapján 1030–1075 közé helyezhető, talán tiszazugi határuk is ekkor alakult ki.18 A  Tiszazug egyházi felosztása csak a XIV. századtól ismert. Ekkor Szolnok és Csongrád megyék a váci püspökséghez tartoztak, melyek alapítását ugyancsak Szent István uralkodása második szakaszára, vagy az ezt követő évtizedekre teszik. Korábban a Tiszazug Veszprém, Kalocsa vagy Eger püspökségeihez tartozhatott, de több áthelyezés is bekövetkezhetett. Annyi bizonyos, a váci egyházmegyét elsőnek 1074-ben említik, 1075-ben pedig egyik birtokát, épp Alpár mellett. Jellemző, hogy amíg az első (korai) egyházmegyék határai egybeestek a vármegyékkel, a késeiekhez hasonlóan a váci püspökségé már több megyét is félbe vágott. 17 KRISTÓ Gyula 2000. 13. 18 KRISTÓ Gyula 1988. 440.

14

Tanulmányok A püspökségeken belül a főesperességek a XI. század második felétől alakultak ki, az ispánsági várak keresztelőegyházi szervezetéből. Ezek általában a megyék (ispánságok) határait követték, ami az 1330-as évek pápai tizedjegyzékei alapján itt is valószínűsíthető. Ekkor a Tiszazug kisebbik, déli fele a csongrádi, a nagyobbik északi része a szolnoki főesperességhez tartozott. Az egyházi szervezet alsó szintjét a plébániák alkották. A plébániahálózat István 1030-as törvényéhez kapcsolható, mely tíz falunként egy templom építését hagyta meg. Ez a helyzet azonban csak Szent László korára alakulhatott ki, amikor a váci és egri püspökségek mellett számos apátság birtoklása is kimutatható a területen. Az államszervezés felerősítette a korábbi társadalmi folyamatokat. A kalandozások alatt megszilárdult az urak és a közrendű szabadok közötti katonai kíséret, és ez a felosztás Szent István törvényeiben is megfigyelhető (ispán, vitéz, közrendű). Idővel az elit, a főemberek újabb elnevezésekkel határolódtak el az elszegényedő szabadoktól, akiknek a nagyobb része a század végére szolgává vált. Az 1046-os és 1060-as pogánylázadások talán e területet is érintették. Sikertelenségük, és a kibontakozó társadalmi folyamatok miatt fokozatosan nőtt a kóborló, vándorló elemek száma. Ennek nyomán talán innen is jelentős csoportok indultak útnak az ország még lakatlan részei felé, másrészt a XI. század második felében a tolvajlás egész mozgalommá növekedett. Ez magyarázza a kor drasztikus törvénykezését, ami csak Kálmán korában enyhült. Az államszervezés, a megtelepedés, a földművelő életmód, a földesúri alávetés a tömegek elszegényedésével járt együtt, amit a kalandozások díszes, nemesfém tárgyakkal ellátott sírjai után a szerény mellékletű temetkezések is tanúsítanak.

II. Birtokosok, birtokok, gazdálkodás a XI–XIII. században A tatárjárás előtti évszázadok a magyar történelem csak főbb vonalakban feltárt részét alkotják. Amíg a főbb politikai és országos események a krónikák és a kisszámú oklevelek alapján már többé-kevésbé jól megvilágítható, addig a helyi viszonyokra még mindig alig vannak adatok.

II.1. Egyházi birtokok a Tiszazugban a XI–XIV. században A XI. század végére a Tiszazugban már jelentős, jól körülírható egyházi birtokok jöttek létre I. (Szent) István, I. Géza és I. (Szent) László adományai nyomán. Miként arra Györffy György is rámutatott, a nevezett uralkodók itteni politikája egyetlen következetes elvet képviselt: a terület a Magyar Királyság egyik legjobb halászó területe volt, és a legértékesebb halászó helyeket mindinkább különböző püspökségek, apátságok, monostorok kezébe adták. Még Szent István adta a távolabbi Szentmártonadorjánmártélyt a zalavári, és az Alpártól északra fekvő Nándordot a bakonybéli apátságnak. Területünket elsőként I. Géza adománya érintette, aki 1075-ben az újonnan létrehozott garamszentbenedeki bencés apátságnak adományozta Alpár egy részét, a tiszazugi Ságot (a mai Tiszaug északi határrészén), valamint a Csongrád alatti Sápot és a bődi révet. 15

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. Ugyancsak királyi adományként jutott Alpár másik részéhez 1075 előtt a váci püspökség, míg a harmadik rész a szávaszentdemeteri görög monostoré lett, amely aztán a későbbiekben a titeli prépostság birtokába került. A folyamatot mintegy Szent László zárta le, aki Ányást a tihanyi apátságnak, a tiszazugi Halásztelket (Csépa és Szelevény között) pedig az egri püspökségnek adományozta. 19 Vitatott viszont Herudi Tisza menti birtok helye, amit a dömösi apátság XII. századi összeírása említ, annak hetedik száznagyságában. Györffy György kezdetben ezt Homokkal (Homokszállás) azonosította Tiszaföldvár határában, azonban később ezt a feltételezését elvetette. E név vízjárta területre utal, melyben az ‚ér, erü, herü’ tőhöz járul a „-di (gy)” képző. A birtok felsorolt szolgái Tiburci, Zamar, Ehudi, Bula, Step(han), Cupan, Eubag és Querundi voltak.20 Az egyház újabb, tömegesebb adományozásaira a XIII. században következtethetünk, de ekkor már nem az uralkodók, hanem a megerősödő nemesség, azaz világi birtokosok révén. Az 1233-tól említett pesti domokosok 1258 előtt a Szolnok nembeli Gwrgan (Gorgan) jóvoltából megkapták annak Nagyrév melletti Garábsápja ingatlanát. A birtok azonban nem sokáig maradt egyházi kézben. 1258-ban a szerzetesek a Tisza melletti Garábsápja földet 7 márkáért eladták a szomszédos Sáp falubeli Gywrk-i nemeseknek, Miklósnak, Jánosnak, Lőrincnek és Tivadarnak. 21(Nem teljesen kizárt, hogy a rokonság követelte vissza az eladott földet.) A tatárjárás után tűnt fel új adományosként a nyulakszigeti domonkos apácamonostor, amelyet IV. Béla 1253 táján alapított, és ahová lányát, Margit hercegnőt is küldte 18 társnőjével. Bár a monostor kezdetben népszerű volt a helyi előkelők körében, az apácák tiszazugi birtoklása mégsem volt hosszú és szerencsés. Elsőnek 1266-ban Bár-Kalán nembeli Pósa fia, a gyermektelen II. Nána ispán hagyott rájuk hatalmas birtoktesteket, köztük Bökényt a Körös torkolatnál, és az ősi Tisza túlparti Bár-Kalán birtokok zömét. A rokonság azonban megtámadhatta a végrendeletet, mivel az apácák végül csak a Baranya megyei birtokokkal gazdagodtak, míg az alföldi javak a nemzetség más tagjainak kezében maradtak.22 Az apácák 1333 előtt a Falkos fia Szerje adományából bírt Szolnok megyei Pócs vagy Istvánháza birtokot is megszerezték, a Tiszazug keleti felén. Mivel azonban az adományozó rokonsága pert indított, az ingatlant végül a becsült áráért inkább visszaadták a felpereseknek.23 Állítólag az apácák 1283-ban a mai Nagyrév határában lévő Garábsápja egy részét is megvásárolták, ám később e birtokban sem említik őket.24 A felsorolt XI. és XIII. századi egyházi birtokszerzések mellett van néhány, amelyet nem tudunk pontosan dátumhoz kötni. Így bizonytalan a csanádi püspökség mellett mű19 KARÁCSONYI János 1896. II. 236.; ZSILINSZKY Mihály 1897. I. 47.; GYÖRFFY György 1987. III. 84., 121., 128. 20 SZABÓ Dénes 1936. 132.; Uő. 1954. 22.; MT I.2. 1049.; GYÖRFFY György 1991. 291-295. 21 BÁRTFAI SZABÓ László 1911. 35. 22 GYÖRFFY György 1987. I. 293. 23 BÁRTFAI SZABÓ László 1938. 509–511. 24 GYÖRFFY György 1987. III. 129., Uő. 1987. IV. 655.; BÁRTFAI SZABÓ László 1911. 35.

16

Tanulmányok ködő, feltehetően II. Béla korától létező aradi székeskáptalan szelevényi birtoklásának kérdése. 1354-ben a Bor-Kalán nembeli Szeri Pósafi Miklós már a káptalan itteni Morotva tavát bérelte.25 1455-ben a káptalan egyenesen Szelevény negyedét követelte, ám az igény a helyi nemesek ellenállásán megbukott. Tíz év múlva viszont a Zelemériek és a Ramocsák panaszolták, hogy az a szelevényi birtokukat az egyházi intézmény elfoglalta. Hogy a káptalan Árpád-kori jogát próbálta-e érvényesíteni, az nem derül ki.26 Ugyancsak rejtélyes Tiszaföldvár (és vele együtt az északabbra fekvő Kengyel és Martfű) ügye. Ezek állítólag szintén az aradi káptalan birtokai voltak, ám 1467-ben ezeket az ugyancsak II. Béla által alapított dunaföldvári apátság birtokában említik, sőt talán 1329 előtt is ez volt a helyzet.27 A problémát bonyolítja, hogy magára Tiszaföldvárra egyértelműen igazolható Mohács előtti utalás pillanatnyilag nem ismert.

II.2. Királyi birtokok, ősfoglaló és úri nemzetségek a Tiszazugban Az egyházi birtokosokkal ellentétben a terület tatárjárás előtti világi birtokosairól, birtokairól nem sokat tudunk. Nem is csoda, hisz a nemesség kialakulása maga is egy hosszabb, bonyolultabb folyamat volt. Leginkább még talán a magyar királyok birtoklására következtethetünk, minthogy III. Béla 1196-os haláláig a Magyar Királyságot egyértelműen a királyi magán- és a várispánsági birtokok túlsúlya jellemezte, amelyek az ország 2/3-3/4-ed részére kiterjedtek. Bizonnyal nem volt ez másképp itt sem, ahol leginkább talán a közeli csongrádi ispánsági vár szolgálónépi falvai sűrűsödhettek. Konkrét adatunk ugyan nincs, ám a foglalkozásra utaló nevű falvak kezdetben leginkább ehhez tartozhattak, bár ilyeneket utóbb adományozhattak is. Így a Kürt környéki Kovácsit kovácsok, míg a Szent László által az egri püspökségnek adományozott Körös menti Halásztelket halászok lakhatták. Királyi magánbirtok volt az Árpád-kor végén a Tiszazugban Kürt, míg királynéi földeket 1258-ban a Nagyrév melletti Garábsápján – illetve annak határleírásakor – említettek.28 A magánbirtokosokat vizsgálva a legjobb a helyzet a régi nemzetségek esetében. Ezek rendszerint Árpád, vagy Szent István kori őstől származtatták magukat, és idővel különféle családokra oszlottak. A Tiszazughoz legközelebb a magát az Ond fia Etétől származtató Bor-Kalán nem birtokai estek. Mint említettük, Anonymus szerint a környező szlávokkal ő építtette a csongrádi várat, amely Árpád-kori ispánsági és megyeszékhely volt a tatárjárásig. Karácsonyi János a nemzetség öt ágát különböztette meg. A Csongrád megyéhez kapcsolható Nána utóda volt a margitszigeti apácák jótevője, II. Nána ispán, kinek javaiban idővel I. Marján majd I. Baár ága, és az utóbbitól származó

25 AO. VI. 168. 26 KARÁCSONYI János 1897. 47.; MTA RI (Dl 29.283.) 27 ZOMBORI Géza 1938. 103–105. 28 RÁCZ Miklós-LASZLOVSZKY József 2005. 64.

17

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. Ellési, Szentszalvátrori, Bári és Szeri Pósa családok is megjelentek.29 A közelmúltban Engel Pál a nemzetség három ágát különítette el. A Szerihez a Szeri, Pósafi és az Ellési (Sándorfi), a baranyai-valkóihoz az Émeni, Bári és a Szentszalvátori, a Sápihoz Nána ispánt, és pár töredék mellett a Tiszai családot sorolta.30 A nem birtokai a Tiszazugtól délre, a Tisza, kisebb részt a Körös partján terültek el, sőt egyik nemzetségi monostoruk, Ellésmonostor is Csépával és Uggal átellenben feküdt. Nána ispán a Tisza mentén 1266-ban bírta Tölgy (Tulg) birtokot Kalán-Körös (Guerusy, Queurus) erdő részével, és a Pusztaszer környéki Szovát (Suat), Csákány, Bökény, Legen, Ete (Ethey) és Alap javakat. A Tiszánál övé volt Alpár egy része szőleivel és mocsaraival, Buchur föld Áronmorotvája mocsárral, Torba és Egenfa föld a Tiszával, a Vártó halastó hálóhúzási jogával. Emellett a rokonság a távolabbi Ányás, Sajt, Szeg, Szentes és Tömörkény falukat is uralta.31 Bár a nem tagjai részt vettek több tiszazugi perben, és ingatlanaik övezték a tájat, ám a XV. századig helyi birtokosként a meglévő adatok szerint nem tűntek fel. Talán azért, mert a Tiszazug déli felét csongrádi várnépek lakták, az északi részen pedig egy másik úri nem, a Szolnok lehetett a meghatározó. Úgy tűnik, hogy a Tiszazug honfoglalók által kedvelt északnyugati részén a Nagyrév melletti Garábsápja bizonnyal már a tatárjárás előtt a Szolnok nem egyik (ágának?) tagjáé volt. Egy ingatlan ugyan kevésnek tűnhet ennek a következtetésnek a kimondásához, de számos közvetett tény is ebbe az irányba mutat. Egyrészt figyelembe kell venni, hogy a tiszai Szolnok megye területén csak ez az egyetlen birtoka ismert a Szolnok városnak és a megyének is nevet adó főúri nemzetségnek, ráadásul a szomszédos Nagyrév a XII–XIII. században a legjelentősebb tiszazugi település lehetett. A nem ősének a XI. századi Szolnok ispánt tartják, akihez a várispánság létrehozását is kapcsolják. Szent István halála után két Szolnok ispánt is említenek, aki szóba jöhet e tekintetben. Feltehetően a vár és a megye névadója első lehetett, kinek neve török eredetű, ‚követ, szószóló’ jelentéssel. Ez Orseolo Péter király főembereként 1046-ban Buda mellett, a püspöki kar zömével halt keresztényi vértanúhalált. A hazai források a XIV. századig nem említik, de megteszik ezt a német Altaichi Évkönyvek: „A főemberek közül az egyik, Szolnok nevezetű, akit minden módon megkínoztak, azért távozott ebből a világból, mert korábbi hűségét becsben tartotta, s Péter iránti hűségét ebben az időben is megtartani kívánta.”32 Az 1358 körüli Képes Krónika Szolnok haláláról egy érdekes epizódot őrzött meg: „Beneta kivételével ugyanis [a püspökök] mindnyájan vértanúkká lettek, Zonuk ispán is, aki paripáján a Dunába ugorva úsztatott, s akit aztán egy ladikon arra jövő Murthmur nevű férfi felvett a ladikjába, hogy megmentse őt a haláltól. Ezt a Murthmurt ugyanis Zonuk ispán keresztelte meg. Midőn azonban meg akarta menteni az említett ispánt, az 29 KARÁCSONYI János 1900. 152–175. 30 ENGEL Pál: Genealógia. 31 GYÖRFFY György 1987. I. 882–883. 32 KRISTÓ Gyula 1999. 256.

18

Tanulmányok eretnekek halállal kezdték őt fenyegetni, ha nem öli meg Zonuk ispánt. Fenyegetéseiktől félve Murthmur kardjával leszúrta az ispánt a ladikban.”33 Ez a történet jól kiegészíti a Gellért legendák és az Altaichi Évkönyv adatait, és aligha a Képes Krónika írójának költött története. De elgondolkodtató a krónika hangvétele is, mert gyakorlatilag szentként, a kereszténység mártírjaként ábrázolja az ispánt. Talán a Szolnoktól származó Szolnok nem hagyománya maradt fenn ebben a kis történetben, bár – mivel Egernél kimutatható, hogy ott az 1046-os vértanúknak utóbb külön kultusza volt – az egyház átadó szerepe sem vethető el teljesen, még három évszázad távlatából sem. Szolnok keresztényként a feudális állam szervezője, védelmezője és az új vallás terjesztője volt. Az István-kori ispánok utolsó generációjához tartozhatott, aki a királyt túlélve még országos tisztet viselt. Születését a X/XI. század fordulójára tehetjük, így jelentős posztra az 1030-as évek elejétől kerülhetett. Szolnok egyszerre lehetett Péter király megyésispánja és főméltósága. Az István-kori ispánságok közül leginkább talán – a Pest megye tágabb körzetét egyesítő – Visegrád élén állhatott, melyhez Buda mellett Szolnok környéke, és Esztergom királyi székváros is tartozott. Így közreműködhetett a Buda környéki térítésben, de a szolnoki vár építésében és az ispánság szervezésében is.34 A vértanú Szolnok utódai ősük érdemei folytán bizonnyal jelentős birtokadományokat kaptak, és az 1050–1060-as években komoly országos tiszteket tölthettek be. Bártfai Szabó László úgy vélte, hogy a szolnoki vár környékén a XI. században a nemzetség jelentős földeket bírt, míg Györffy György szerint nemzetségi monostorukat Tenyőn hozhatták létre, amire a nem tagjai között előforduló Theneu név is utal.35 A másik Szolnok ispánt (akit az első közeli rokonának, sőt egyenes ági leszármazottjának is tartanak) 1074-ben említik I. András gyermeke Salamon király, valamint I. Béla fiai Géza, András és Lampert hercegek trónharcában. Ez a Szolnok két másik ispánnal a kemeji csata során elárulta urát, Géza herceget. Mivel a háború a Béla-fiak sikerével végződött, és az Árpád-házi királyok vonalát is ők vitték tovább, az árulás bizonnyal birtokaik zömének elkobzásával, és a hatalmi elitből való kiesésükkel járt, amit a Képes Krónikában a kemeji csatával kapcsolatos elbeszélés kimondottan ellenséges, gyűlölettől izzó hangneme is valószínűsít.36 (Ennek alapján talán még az sem zárható ki, hogy az 1075-ben a garamszentbenedekieknek adományozott Tisza menti földek – Szolnok alatt Pelu és a Tiszazugban Ság – is eredetileg a Szolnok nemé voltak.)

A Szolnok ispántól eredő Szolnok nemet a XIII. században már csak kisebb javak uraként említik Nógrád, Baranya, Valkó és Szolnok megyékben, ami talán ennek a ballépésnek is a következménye volt. Bártfai Szabó László az 1258ban Garábsápja kapcsán kiadott oklevél, az ott birtokos Szolnok nembeliek, és az ekkori eladást átiratban megőrző másik, 1385-ös oklevél kiadásai alapján felté33 Képes Krónika, 84. fejezet. 34 ZSOLDOS Attila 1998. 507–535. 35 BÁRTFAI SZABÓ László 1938. 507–35.; GYÖRFFY György 1983. 331. 36 Képes Krónika, 117. fejezet.

19

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5.

telezte, hogy az átírást kérő személyek, s ez által a későbbiekben érintett tiszazugi kisnemesi családok (Szentiványi, Tabajdi, Vanyarci, Szajoli, Mikebudai, Irsai, Nagyrévi, Vértesi, Sápi, Gyürki, Szécsényi, Péteri stb.) is jórészt e nemből származtak, sőt valószínűleg a Szolnok nemzetség korábban a Tiszazug északi felét uralta.37 E családok csak az Anjouk, sőt a Luxemburgok alatt tűntek fel, illetve különültek el egymástól. II. 3. Gazdálkodás, települések az Árpád-korban A honfoglalás és az Árpádok kihalása között eltelt évszázadokban területünkön is komoly gazdasági, társadalmi és kulturális változások zajlottak le. A honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében rákényszerült egy gyors gazdasági váltásra, különösen a kalandozások lezárulásával. Mindazonáltal az Alföld a XII. században még inkább a keleti, semmint a nyugati gazdaság köréhez tartozott, bár ezek területileg még nem nagyon különültek el. A garamszentbenedeki apátság 1075-ös alapítólevele szerint a Tiszazug déli részén már megindult az állandó települések kialakulása. Ennek mértéke azonban vitatható, mivel nem eldönthető, hogy a forrás „villa” néven szereplő helynevei birtoknak, vagy falunak tekinthetők-e. A Ságon említett piac állandó települést sejtet, míg a vele nyugatról – a Tisza túlpartján – határos Alpárt ugyan birtokként említik, de szőlőskertjei miatt ez is inkább falunak tűnik. (Zalán fejedelem itteni várára nincs adat, az – már ha egyáltalán létezett – inkább a Titel környéki Bácsalpárral egyezhetett.) Ságtól északra, az Alpárhoz gázlóval kapcsolódó Kürt kapcsán nincs fogódzónk, bár inkább falu lehetett. Feltűnő viszont, hogy Ságtól keletre és délre nem említenek települést, bár a határt azért megvonták. Ez főleg délen érdekes, mivel itt a Hugér helynév már szerepel, de Ug falut még nem említik.38 Az alapítólevél az adományozott javakkal rögzítette Ságot és Csány vidékének helyneveit is. Zömmel magyar személynévi és szláv település- és határnévi alakokkal találkozunk, mint azt Anonymus is előre vetítette. Ság határleírásánál magyar a víznevek közül a Hucu-Huger, Kesekun, Scilu, a határnevek közül szláv a Cernigrad (Csongrád), török az Alpar településnév, a Nandirdi és a Taka hegy, bár ez utóbbiak személynévi áttételűek.39 Délebbre szláv a Kurca patak és Csány határában több halastó neve.40 Szlávokra utal Szelevény neve, mely a szláv Slovene (szlávok) elnevezés átvétele.41 Inoka előzménye a szláv „Janota” személynév, ami elvonással alakult ki a latin Jonathasból.42

37 BÁRTFAI SZABÓ László 1938. 507–535. 38 LASZLOVSZKY József 1985. 10–17. 39 KRISTÓ Gyula 2000/a. 25. 40 GYÖRFFY György 1987. I. 882. 41 KISS Lajos 1983. 602. 42 KISS Lajos 1983. 291.

20

Tanulmányok Alpár alsó részén a Görögrév Ugon át a vásáros Ságra vitt, neve a szávaszentdemeteri görög monostorra utal. Az oklevelek által rajzolt kép azonban bizonnyal kedvezőbb az alföldinél. Figyelembe kell ugyanis venni, hogy az adományok kedvezményezettje a XII. század közepéig szinte csak az egyház volt, amely nem tartott fenn nomád gazdaságot, mivel a nomád a szemében egyben pogány volt. Ismert, hogy a XII. század közepén is a földházak és jurták együttes használatáról írnak az Alföldön, kérdéses azonban, hogy a megye folyókkal, árterekkel szabdalt területén lehet-e gyorsabb megtelepedéssel számolni, vagy például a Duna-Tisza köz síkságain. Annyi bizonyos, hogy a halászat jövedelme a tatárjárás előtt a Tisza környékén általánosan meghatározó volt, amit helynévi adatok (Halásztelek) mellett a halászóhelyek eladományozása is utal. A garamszentbenedeki adománylevél a ságiaknak is meghagyta, hogy halászaik a Tiszából szerezzék a halat a szerzeteseknek, hogy azzal táplálkozzanak. Ugyanakkor a tiszai birtokoknál Alpáron említett szőlők már kisméretű borászatról tanúskodnak. Az oklevelek emellett rendre említik az erdőket, több füzest és füzeserdőt, nyilvánvalóan gazdasági szerepük (fonás, halászat) miatt. Az 1075-ös garamszentbenedeki alapítólevél Alpáron fűzfákat, füzeseket, szőlőskerteket és kaszálót sorol fel, ehhez képest Ság nagyságánál fogva is szerényebb hely volt, bár piacát, szabad gázlóját említették. Az apát bárhová telepíthetett ekés embereket, és a király meghagyta, hogy a lakosok kaszálják a szénát az apátnak, rakják halomba, lássák el az udvart és az udvarházakat, szállítsanak bort és abrakolják az apát két lovát. 43 A földművelés jelentősége a XII. század végére számottevően nőtt. A birtokoknak már több mint felén ekés földművelés folyt, de jelentőssé vált a szőlőművelés és kertgazdálkodás is. A szántást könnyű faekével, illetve csoroszlyás, vasalkatrészes nehézekével végezték. Utóbbit más vasszerszámokkal gyakorta éjjelenként a templomban őrizték. Ekkor még vad talajváltó rendszert alkalmaztak, a földet a kimerülésig használták, majd újjal cserélték fel. Ságon és környékén már bizonnyal voltak gyümölcsfák, kenyéradók és búzaliszttel szolgálók is. A szántóföldi művelés terjedésére utal, hogy 1225-ben egy György fia Péter nevű 10 ekényi sági földet önkényesen el akart foglalni, és a határt a falu jobbágyai részére megvonni törekedett.

Mindazonáltal a halászat szerepe továbbra is kiemelkedő maradt, ennek kapcsán a garamszentbenedeki apátság a falvak népei között együttműködés kialakítására is törekedett. 1209-ben a ságiak Alpáron kilenc halastót (Kerektou, Sokord, Kéktou, Horgas, Halastou, Feirtrou, Egres, Horiouer) és a Tiszát az alpáriakkal közösen halászták.44

Az ipart döntően a paraszti háziipar képezte, bár a Kovácsi helynév a szolgálónépi szervezet, kovácsok lakta falujára utal. A kereskedelem nem volt jelentős, és inkább

43 KOVÁCS László—BORONKAYNÉ BELLUS Ibolya é.n. 16–17. 44 GYÖRFFY György 1987. I. 899.

21

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. a külkereskedelem számított. A behozott termékek zöme fegyver, kelme és luxuscikk volt, míg a külföld főleg lovakat és szarvasmarhákat igényelt. A Tiszazug kialakuló Árpád-kori településszerkezetére és a bekövetkező változásokra a régészeti terepbejárások már közzétett anyaga alapján következtethetünk. Eszerint egyrészt megfigyelhetők a jelentős telepjelenségeket mutató, néhány esetben templomos falvak, melyek jelentős része csak a XIV–XV. századi oklevelekben szerepel, ám Árpád-kori meglétük a leletanyag alapján biztosra vehető. Másrészt viszont előfordulnak kis lelőhelyek is, amelyek két csoportba sorolhatók. Egyrészt vannak olyanok, amelyek ártéri szigeteken, vagy árvízjárta részekből kialakuló félszigetszerű területeken helyezkednek el, és helyzetük alapján halász-pákász-állattartó kistelepüléseknek tekinthetők. Ugyanakkor megtalálhatók azok is, amelyek ugyan vízparton voltak, de a talaj és egyéb természeti adottságok alapján mezőgazdasági termelésre alkalmas helyen feküdtek. A nagyobb falvak mellett tehát léteztek a Tiszazugban olyan, általában a vízparton elhelyezkedő, rendszerint a falvak között láncszerűen húzódó, kis kiterjedésű, de nagyszámú leletcsoportosulások, amelyek nyilván egy-egy kis telepet jelentettek. Távolságuk egymástól legkevesebb 50, de gyakran több száz méter volt.45 Ehhez képest a XII–XIII. században már a lakosság tömörülése figyelhető meg a nagyobb helyeken, ami a házépítés általánossá válását is magával hozta. A kor jellemző háztípusát a Tiszaug-Kisérpartról két Árpád-kori ház és szabad kemence képviseli, amelyet Laszlovszky József az 1980-as évek elején tárt fel. Ezek félig földbe mélyített, kisméretű, valószínűleg nyeregtetős, egyhelységes lakhelyek voltak, melyeknél azonban a kemence nem a házakhoz kapcsolódott, hanem szabadon állt.46 Ugyancsak Laszlovszky József tiszaugi feltárásaiból ismertek XIII. század végi, XIV. század eleji lakóházak, amelyek között újabb típusok is voltak. Ezek már háromosztatúak voltak, a középső, konyhaként használt helységben kemencével. Ez azonban négyszögletes alapú volt, és egyik oldalával sem támaszkodott a falhoz. A szobában is hasonló kemence volt, nem pedig konyhából fűthető, mint a kései parasztházaknál. Mindez azt jelentette, hogy a XIII. század végétől a Tiszazugban a háromosztatú házak megjelentek, és a szoba fűtését már megoldották, de a füsttelenítését még nem.47

II.4. A társadalom, a kultúra és a szokások változása A XIII. század első felében fokozatosan növekedtek a nemesi birtokok a királyi és várispánsági földek rovására. Az egyházi ingatlanok esetében leginkább a XII. században gyaníthatóak bizonyos királyi szekularizációs törekvések. Összességében az egyházi birtokok aránya sem ekkor, sem a későbbiekben nem múlta felül lényegesen az országosan jellemző kb. 15 %-ot. A XII. század végére a közszabadok zöme elvesztet-

45 LASZLOVSZKY József 1986. 137. 46 LASZLOVSZKY József 1983. 25-30. 47 LASZLOVSZKY József 2006. 295–314.

22

Tanulmányok te szabadságát, a magyar társadalom ekkor már 90 %-ban alávetettekből és 10 %-ban szabadokból állt. A különféle társadalmi elemek kusza szövevényéből (rabszolgák, szolgák, szolgálónépek, félszabadok, szabadok, jövevények, várjobbágyok, lovagok, előkelők stb.) már a tatárjárás előtt körvonalazódni kezdett a feudális társadalom két alapvető osztálya, a jobbágyság és a nemesség, illetve az őket összekapcsoló jogi-alárendeltségi viszonyok. Ezt felgyorsította a királyi vármegyeszervezet bomlása, ami ismét kiváltotta a közrendű szabadok menekülését, a peremterületek felé irányuló spontán vándormozgalmakhoz vezetett, és a központi területekről vonhatott el népességet. Mindezek alapján feltételezhető, hogy az Alföld és területünk népességnövekedése az országos átlagtól sokáig elmaradt. A lakosságnak kezdetben inkább a mentalitása változott, pogányból keresztény lett. A XI. században a püspöki központokban, illetve az első monostorokban számolhatunk oktatással, de kétséges, hogy ez itt miképpen hatott. Az első egyetemek Nyugat-Európában is a XII. századtól jöttek létre, így a színvonal sokáig kérdéses volt. A kor meghatározója az egyházi műveltség volt, amely ugyan kiterjedhetett világiakra is, de általában a papságot jelentette. A vasárnapi istentiszteletek a távolságok miatt kezdetben egész napos elfoglaltságot jelentettek, bár a prédikációkat az első nemzedékek még nem értették. A gyakori böjtök a húson alapuló nomád táplálkozási gyakorlatot alakították át, idővel elterjedt a gyónás kötelezettsége, majd 1092-től a temetkezés helyévé a templomkert vált. A keresztényi életmóddal megnőtt az eskü szerepe, mindinkább megszűnt a viták karddal való eldöntése, a leányrablás, a nemi szabatosság, s megjelent a keresztényi irgalmasság. Ezt a váltást a XII–XIII. században a templomok, plébániák számának nagyarányú növekedése, az egyházszervezet megerősödése tette lehetővé. Szinte minden mai település határában több plébánia sejthető, részint régészeti leletek (templom-, illetve temetőrészletek), valamint okleveles adatok alapján. Így Tiszakürtön 1885-ben a régi templom lebontásakor középkori freskókat találtak. A templom mellett Árpád-kori és késő középkori, a Menyóra határrészen Árpád-kori templom alapjai ismertek.48 Szelevényen Menyórán és a Menyasszonyparton csontvázak kerültek elő.49 1333-ban Pócson más néven Istvánházán Szent László tiszteletére épült templomot említettek, ugyanakkor a határban még Szentmiklós, Mindszent és Szentpéter nevű határpontokat és pusztákat (bizonnyal a tatárjárás során elpusztult templomos helyeket) is felsoroltak.50 Ennek alapján lehetséges, hogy az 1571-es török defter által a tiszazugi 14 településen említett 12 templom közel a kétszeresével is számolhatunk 1241 előtt.51

48 KOVÁCS Antal 1893. 356.; HAVASSY Péter 1981. 36. 49 KOVÁCS Antal 1893. 354.; GOHL Ödön 1912. 144.; FEHÉR Géza-ÉRY Kinga-KRALOVÁNSZKY Alán 1962. 73. 50 BÁRTFAI SZABÓ László 1938. 509–512.; BENEDEK Gyula 1994. 250–251. (Dl. 86.484.) 51 GYÖRFFY Lajos 1956. 34–37.

23

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. A Tiszazug 1241 előtti legfőbb egyházi központja a nagyrévi határban fekvő garábsápi (Garábsápja) monostor lehetett, amelynél az 1990-es évek elején folyt régészeti ásatás. Ez egyhajós épület, oldalhajószerű kápolnával az északi oldalon, egy nyugati toronnyal, valamint félköríves szentélyekkel. Hossza 19, szélessége 16 méter (a főhajóé 10 méter) volt.52 Ezt néhányan bencés apátságnak tartják, ami a tatárjáráskor pusztult el. Ugyanakkor lehetséges, hogy a birtokos Szolnok nemzetség, annak valamely ága vagy családja tulajdona volt. Az épület utóbb a falu plébániatemplomaként működött, és 1374-ben a Szűz Mária, míg két kápolnája a Szentlélek és Szent Mihály titulust viselte.53

III. A tatárjárás utáni évtizedek 1241/42 után a tatárjárás pusztításai mélyreható gazdasági, társadalmi változásokat gyorsítottak fel a Magyar Királyság területén. Az országos jellemzőkből itt csak néhány mutatható ki, ezek elsősorban a népességre és a nemesség megerősödésére, illetve a nemesség földbirtoklásának a kiteljesedésére vonatkoznak.

III.1. A népesség fejlődése, a településszerkezet átalakulása a tatárjárás után A kezdeti pogánylázadásoktól, belháborúktól eltekintve ellenséges betörésre 1241ig a Tiszazug esetében talán csak egyszer következtethetünk. 1091-ben a Bizánc által a Szent László horvát hadjárata miatt felbiztatott kunok Krul fia Kapolcs vezetésével a Tisza mentét végigdúlták, de a király az Al-Duna mellett leverte őket. Bár a tatárjárás az ország lakosságát alaposan megritkította, és a Tiszazugban is név szerint említenek számos pusztát, konkrétan egyiknél sem bizonyítható, hogy 1241-ben pusztult el. A Tisza és mellékfolyói nádasaiban sokan menedéket találhattak, amit az is mutat, hogy az első települések általában a nagy folyók mellett éledtek újjá. E tendencia a Tiszazugban is kimutatható, az itteni falvak is a tatárjárás után tűnnek fel tömegesebben, igaz csak adományok, birtokperek kapcsán. Némileg elgondolkodtató viszont, hogy hosszú évtizedekig inkább csak a Tiszazug Garábsápja és Nagyrév alatti Tisza menti településeit említik a mind nagyobb számú oklevelek, bár esetenként itt sem eldönthető, hogy faluról vagy birtokról van-e szó. Kivételként Istvánháza (Pócs) említhető, ahol 1333-ban számos határbeli puszta helyet is felsoroltak. Ekkor már lakott helynek tűnik tőle északra Gyalu is, ami 1258-ban még, mint föld, tehát birtok és nem település szerepelt. Talán ezek lehettek az épebben maradt részek, és némiképp mintha erre utalnának a környező kun betelepülés ismert tényei is. A keleti jövevények ugyanis nemcsak a Körös déli oldalát (Kunszentmárton) szállták meg, hanem a táj északi bejáratánál a tiszaföldvári határ jórészét (Homok-Óvirághegy), sőt azt a török korig Homokszállás néven a kezükben tartották. Talán ez is oka lehet, hogy Tiszaföldvárt a XVI. század közepéig nem említik. 52 F. ROMHÁNYI Beatrix 2000. 56. 53 RÁCZ Miklós-LASZLOVSZKY József 2006. 115.

24

Tanulmányok Ugyanakkor Csánki Dezső úgy vélte, a kunok beljebb is hatoltak, mivel szerinte Barabásszállás, vagy Barabásháza a nagyrévi Mindszent halomnál sejtett, Mindszenttel (lásd Pócs-Istvánháza határjárását) azonos egykori kun szállás volt. Ezt 1333-ban emberemlékezet óta pusztának mondták, ám utóbb magyar birtokosok kezében találjuk. (Igaz, egy 1493-as oklevél ezt Pest megyei településként is említette.54) Mások az 1395–1406 között említett Besemihályszállást sejtik a Tiszazugban, noha ezt többen is vitatják.) Bár ezek nem igazolható állítások, elképzelhető, hogy Tiszaföldvártól délre (Cibakháza, Gyügér, Nagyrév határának egyes részein) kunok is éltek. Talán erre utal, hogy 1411-ben Tiszaugon a nevek között említik a Kunt is.55 A Magyar Királyság feltehetően az 1330-as évekre heverte ki a tatár pusztítást, és érte el 1241 előtti lélekszámát. Ekkor keletkeztek az 1332–1338-as pápai tizedjegyzékek, amelyek demográfiai felhasználása igen vitatott. Ezek a népesség helyett a plébánosok jövedelmét vették számba, ami nem lélekszámtól, hanem gazdasági erőtől és a jövedelemből való részesedésétől függött. Bár ez az adó sok esetben nem volt arányos a népességgel, más források hiányában nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A szolnoki főesperességben ekkor kilenc (Botona, Chor, Magia Toca, Nova, Sac, Stephanhaza, Tuca, Wosian, Zeux) plébániát írtak össze, ami mindenképp jelentős tatár pusztításról tanúskodik. Ebből a Tiszazughoz csak kettő (Sac-Ság, StephanhazaIstvánháza) adatai kapcsolhatók56, ami nagyon kevésnek mondható. Nem tudjuk, e két plébánia mennyiben fedte le a Tiszazugot, sőt ha le is fedte, azt kell feltételeznünk, hogy máshol is volt lelki gondozás (Garábsápja), ám ezen helyeket ismeretlen okok miatt nem írták össze. A Tiszazug megosztottsága itt is megfigyelhető, és talán nem is véletlen. A Csongrád megyei részen – bár a szolnoki főesperességben – Ság papja 1,5, míg a Szolnok megyei Istvánházáé 2 márka évi jövedelemmel bírt. Mivel 1 márka a váci püspökségben 40 garassal, 1 garas pedig 5 báni dénárral egyezett, Ság jövedelme 60 garas (300 báni dénár), Istvánházáé pedig 80 garas (400 báni dénár) volt. (Ekkoriban ezen összegek tizede, azaz 30 és 40 dénár lehetett a pápai tized összege.)

A két plébánia 140 garasos jövedelme nagyságát Györffy György és Engel Pál alapján tudjuk értelmezni. Györffy erdélyi példák alapján O,2–0,4 garast számolt 1 paraszti háztartásra, és utóbb Engel is ezt vette alapul. Ennek alapján a tiszai részeken 350–700 háztartást (családonként öt főt számolva 1.750–3.500 lakost) lehet valószínűsíteni, már ha egyáltalán a módszer elfogadható.

A tatárjárás és gazdasági-társadalmi hatásai a Tiszazug településállományát is szelektálták. A korábbi nagyszámú település jelentős része fokozatos hanyatlásnak indult és megszűnt, a népesség pedig összébb költözött. Különösen jól megfigyelhető ez a helyzet Istvánháza határában és tágabb környékén. A kezdetben Pócs, majd Pócs-Istvánháza néven is említett település határosaként Baba, Himod, Ivántelek, Mindszent, Szentpéter és Szentmiklós utolsó említése a XIV. század végéről ismert, de talán a Pócs név is egy 54 MKA. Dl. 57.795. 55 Uo. (Df. 237.199.) 56 MV. I. 107–108.

25

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. Istvánházával egybeolvadt településre utal.57 Ugyanakkor elképzelhető, hogy Csépa határában a Kis- és Nagyszentmárton, valamint a Kis- és Nagyolasz helynevek egy része is ilyen birtok vagy település volt. A Luxemburgok idején (1418) még említett Kovácsi is pusztává vált Mohács idejére58, akárcsak a Tiszaug melletti Vaja (Gyója?), illetve a csépai határban fekvő Pókaháza, vagy a Gyalutól északra fekvő Gyügér. Mindazonáltal a pusztásodással párhuzamosan új települések is megjelentek, illetve megerősödtek. Bizonnyal volt Árpád-kori előzménye az 1329-ben feltűnt Tiszaugnak, és az 1391-ben birtokos családja nevében előbukkanó Csépának.

III.2. A világi birtokosság megerősödése az Árpád-kor végén IV. Béla korától a királyi, illetve királyi vármegyei birtokok zöme nemesi magánbirtokká vált, és az adományozottak köréből körvonalazódni kezdett a nemesség. A megerősödő birtokosi rétegen belül az első változások Károly Róbert trónra lépésével és a tartományúri hatalom leverésével következtek be. A Tiszazugban Anjou-ellenes csoportról nem tudunk, így a hiányos adatok ellenére a feltűnő birtokosok zöme a korábbiak leszármazottja lehetett. Tiszaug a XIII/XIV. század fordulója táján az örökös nélkül elhalt Simoné és Adorjáné volt, majd az ismeretlen családhoz kapcsolható Máté fia Istvánra, illetve anyja Isaltra szállt, aki másodszor Adorjánhoz ment nőül. Isalt a Bár-Kalán nembeli Ellősi Márk és Szermonostori Sándor fia István nővére volt, és Ugot 50 márkáért fivéreinek adta el. Amikor 1329-ben Károly Róbert Kátai Péter fia Szunyogh András udvari ifjúnak adta a birtokot, a felek között per keletkezett. Végül András 25 márkáért válthatta meg a birtokot.59 András az 1330-as években már szolnoki alispán volt, aki maga és jobbágyai hatalmaskodásai miatt gyakorta pereskedett Ság kapcsán a garamszentbenedeki apátsággal. A tőle származó Ugi Szunyogh család mintegy két évszázadig bírta a települést.60 Gyalu (Kungyalu) 1258-ban föld volt, 1311-ben pedig a Fogacsiak birtoka. Ez év október 6-án Gergely fia Gergely fiai nem lévén a Körös menti Galo-t is lányainak (Anasztázia, Erzsébet) adta, rokonsága jóváhagyásával. Az oklevél 1318-as átírásakor Galo-Gyalut már nem említették, és a Fogacsiak sem szerepeltek itt.61 Utóbb a Gyalui, illetve a Gyalui Vass család birtokának számított. Tiszainokán az 1330-ban említett Inokai Gerche és Mihály egy török korig birtokos tiszazugi família tagjainak tekinthetők. A család Gerche utódaitól eredhetett, amit a későbbi Gercse és Gercsefi családnevek is igazolnak. 1338-ban Inokai Gercse fia Istvánt, 1348-ban Inokai Lőrinc fia Gercsét említik.62 A család tagjait később Külső-Szolnok vármegye tisztviselői karában is gyakran említették. 57 BÁRTFAI SZABÓ László 1938. 509–511.; BENEDEK Gyula 1991. 319–320. (Dl. 86.484.) 58 KNAUZ Nándor 1890. 245.; PESTY Frigyes 1979. 72. 59 AO. XIII. 351.; Uo. XIV. 25., 63., 74., 82., 168–169., 196–197. , 241–245. (Dl. 69.666.) 60 BAGI Gábor 2008. 72–85. 61 NÉMETH Péter 1999. 140. 62 HO. I. 284.; CD. IX.1. 627.; BENEDEK Gyula 1991. 298–299.

26

Tanulmányok Istvánházát (Ivántelekkel és Szentpéterrel) 1330-ban a Falkos fia Szerje rokonságához tartozó Péterke fia István fia László szerezte vissza a margitszigeti apácáktól. Nem tudni, milyen kapcsolatban volt vele Gyönyüi Péter fia Tamás fia János, aki 1374-ben Pest és Szolnok megyei javakkal ennek részeit is átengedte Bekös fia Jánosnak és Endre fia János fiainak (Miklós, Simon) Fejér megyei birtokokért cserében.63 Utóbb e családok és rokonságuk tulajdonában találjuk, egészen a török korig. Nagyréven a Bártfai Szabó László szerint a Szolnok nemzetséghez tartozó Nagyréviek voltak a meghatározóak, akiket utóbb a Pest megyei Irsa birtokról Irsaiaknak is neveztek. Ők nem tisztázott rokoni kapcsolatban voltak a Nógrád megyei Gyürkiekkel. Garábsápja eredetileg a Szolnok nemzetségé volt, ám az örökös nélküli Gwrgan (Gargan) javait a pesti domokosokra hagyta, akiktől 1258-ban megvette a határos Sápon lakó Gywrki (Gyürki) Tivadar, Miklós, János és Lőrinc 7 márka ezüstért.64 Bártfai Szabó nyomán elképzelhető – bár nem bizonyítható –, hogy ez utóbbiak, sőt a település Anjou-kori birtokosai is a Szolnok nemből származtak. 1304 tavaszán Babos fia Miklós rokoni szeretetből Hort (Heves), Tápióbicske (Pest), a Zagyva menti Sáp és a szolnoki Sáp felét átadta Miklós alispán fia Miklósnak, továbbá Pál szolgát nejével (Margaréta), lánya Csókát, szolgája anyját (Lench), kötelezve őket azok megtartására.65 Talán valamelyik Miklós lehetett az, akinek 1347-ben Recsend nevű fiát említik.66 Tiszasas és Tiszakürt a Rátold nembeli III. (Nagy) Leusták nádor tulajdonaként tűnt fel, és e birtokok 1353-ban még az özvegy tulajdonában voltak.67 Utóbb a Vezsenyiek kapták meg, akiknek korábban is voltak érdekeltségeik a vidéken. A XV. századra az Abonytól Tiszaugig terjedő, a Veszprém megyei Nagyvázsony uradalmához tartozó jelentős birtokokra terjedt a fennhatóságuk, és a Vezsenyi utód Kinizsi Pál Mátyás király korában Külső-Szolnok vármegye legjelentősebb birtokosának számított. A XIV. századtól a régi főúri nemzetségek mindinkább fellazultak, családjaik önállósodtak, közös birtokaikat fokozatosan felosztották. Ugyanakkor az 1351-es ősiség törvénnyel a teljes felbomlás mégsem következett be, mivel az örökös nélküli nemesek elvesztették birtokaik eladományozásának, eladásának lehetőségét. Az is előfordult, hogy a birtokosztályok után is maradtak közös birtokok, bár a Tiszazug két nagy nemzetségénél erre helyi példát nem találunk. Ekkorra a tiszazugi egyházi birtoktestek közül csak néhány maradt meg. Ezek közül a garamszentbenedekiek Ság, és az egri püspökség Halásztelek birtoka viszonyaira, gazdálkodására maradtak részletesebb adatok. Ság határain belül a korábban víznévként szereplő Kesekun talán önálló faluvá próbált válni a XIV. század elején. 1327-ben Tési György ezt a csongrádi birtokrészt elfoglalta, ám a megye hamarosan kötelezte a 63 BÁRTFAI SZABÓ László 1938. 90., 509–512.; BENEDEK Gyula 1991. 250–251. (Dl. 86.484.); BENEDEK Gyula—ZÁDORNÉ ZSOLDOS Mária 1998. 43. (Dl. 46.391., 50.321., 86.843.) 64 BENEDEK Gyula 1991. 229–9. (Dl. 42317.1–2.) 65 AO. I. 74-75.; BENEDEK Gyula 1990. 289–90. (Dl. 1664.) 66 RÁCZ Miklós-LASZLOVSZKY József 2006. 19. 67 BAGI Gábor 2008. 72–85.

27

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. foglalót a terület visszaadására.68 Az apátság a területet visszakapta, amit a későbbiekben már újra csak határrészként említettek. Hozzávetőleges ennyi az, ami a Tiszazug 1300 előtti történetéről a kevés adat, és a következtetések alapján elmondható. A későbbiekben már megsokasodnak az írott források, e korszak bemutatása azonban nem feladatunk.

IRODALOM BAGI Gábor 2008: Adalékok Tiszaug és határa történetéhez a honfoglalástól a török hódítás koráig terjedő időszakban. In. Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei, III. Tiszaföldvár, 2008. BÁRTFAI SZABÓ László 1911 A sárvár-felsővidéki gróf Széchényi család története. I. 1252–1752. Bp., 1911. 1938 Pest megye történetének okleveles emlékei 1002–1599. Bp., 1938. BENEDEK Gyula: 1990 Külső-Szolnok megyei oklevelek a XV. századból. Zounuk, 5. Szolnok, 1990. 1991 Oklevelek Külső-Szolnok vármegye XIV. századi történetéből. In. Zounuk, Nagykun-Szolnok Megyei levéltár Évkönyve. Szolnok, 1991.

6.

A  Jász-

BENEDEK GYULA–ZÁDORNÉ ZSOLDOS Mária 1998 Jász-Nagykun-Szolnok megyei oklevelek 1075–1526. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Közleményei, 3. Szolnok, 1998. BORSY Zoltán 1969 A szolnoki löszöshát (Nagykunság). In. A tiszai Alföld. Szerk. Marosi Sándor–Szilárd Jenő. Bp., 1969. DÓKA Klára 1982 Gazdálkodás a Tisza árterein a XIX. század első felében. In. Agrártörténeti Közlemények, 1982. 3–4. szám. ENGEL Pál é.n. Genealogia. CD-ROM. F. ROMHÁNYI Beatrix 2000 Kolostorok és társaskáptalanok a középkori Magyarországon. Katalógus. Pytheas, 2000. FEHÉR Géza–ÉRY Kinga–KRALOVÁNSZKY Alán 1962 A Közép-Duna medence magyar honfoglalás és kora Árpád-kori sírleletei. Leletkataszter. Régészeti Tanulmányok, II. Bp., 1962. GOHL Ödön 1912 Éremleletek. Numizmatikai Közlemények, 1912. GYÖRFFY György 1983 István király és műve. Bp., 1983. 1984 A pápai tizedlajstromok demográfiai értékelésének kérdéséhez. In. Mályusz Elemér Emlékkönyv. Szerk. H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc. Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bp., 1984. 1986 Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I–IV. Bp., 1986. 1991 Dömös falu prépostsága és népei az Árpád-korban. In. Duna menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvi Bertalan tiszteletére. Bp., 1991. 68 ZSILINSZKY Mihály 1897. I. 131.; HAVASSY Péter 1981. 36.; LASZLOVSZKY József 1986. 14.

28

Tanulmányok GYÖRFFY Lajos 1956 Adatok az Alföld törökkori településtörténetéhez. Jászkunsági Füzetek, 4. Szolnok, 1956. HAVASSY Péter 1981 Adatok a Tiszazug Mohács előtti történeti földrajzához. In. 10 éves a Tiszazug kutatása. Szerk. Szabó László. Szolnok, 1981. H. TÓTH Elvira 1990 Négy évtized régészeti kutatásai Bács-Kiskun megyében. In. 1990.

Cumania, 12. Kecskemét,

KARÁCSONYI János 1900 A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Bp., 1900. KISS Lajos 1983 A földrajzi nevek történeti etimológiai szótára. Bp., 1983. KNAUZ Nándor 1890 A Garam-melletti szent-benedeki apátság. I. Bp., MDCCCXC. KOVACSICS József 1995 Magyarország Történeti Demográfiája. I. A honfoglalás és az Árpád-kor népessége. Az 1995. február 16-án Budapesten megrendezett Népesedéstörténeti Konferencia előadásai. Szerk. Kovacsics József. Bp., 1995. KOVALOVSZKY Júlia 1957 Régészeti adatok Szentes és környékének település történetéhez. Régészeti Füzetek, 5. Bp., 1957. KOVÁCS Antal 1893 Tisza-zugi lovassírokról. ArchÉrt., 1893. KRISTÓ Gyula 1980 Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Bp., 1980. 1988 A vármegyék kialakulása Magyarországon. Bp., 1988. 1999 Az államalapítás korának írott forrásai. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 15. Szeged, 1999. 2000 A Dél-Alföld helye a középkori Magyarországon. In. Kollár Tibor (szerk.) A  középkori Dél-Alföld és Szer. Dél-Alföldi Évszázadok, 13. Szeged, 2000. 2000/a Magyarország népei Szent István korában. In. Századok, 2000. 1. sz. 2003 Tájszemlélet és térszervezés a középkori Magyarországon. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 19. Szeged, 2003. LASZLOVSZKY József 1982 Árpád-kori leletek Tiszaugon. In. Múzeumi Levelek, 39–40. Szolnok, 1982. 1986 „Deciam terram, qui adiant circa aquam, que vocatur Tiza”. Adatok az 1075-os garamszentbenedeki oklevél helyneveinek lokalizálásához. Zounuk, 1. A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve. Szolnok, 1986. 2006 Későközépkori falusi lakóház Tiszaugon. Az alföldi lakóház kialakulása kérdéséhez. In Studia Caroliensia, 2006. 3–4. szám. LÁSZLÓFFY Woldemár 1982 A Tisza. Bp., 1982. LŐRINCZY Gábor–SZALONTAY Csaba 1996 Újabb régészeti adatok Csongrád megye területének 6–11. századi településtörténetéhez. II. In. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Studia Archaeologia II. Szeged, 1996. 269–298. MAKK Ferenc 2005 Vezéri törzsek szálláshelyei a 10. században. In Változatok a történelemre. Tanulmányok Székely György tiszteletére. Mammerta Historica Budapestensia, XIV. Bp., 2005.

29

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. MESTERHÁZY Károly 1990 Bizánci és balkáni eredetű tárgyak a 10–11. századi magyar sírleletekben. FolArch, XLI. 1990. NÉMETH Péter 1999 Agodtól – Zámig. Egy középkori nógrádi oklevél szabolcsi helynevei. In. gyei Múzeumok Évkönyve, 1999. Salgótarján, 1999.

A  Nógrád Me-

PESTY Frigyes 1979 Pesthy Frigyes helynévtárából. II. Külső-Szolnok. Kecskemét-Szolnok, 1979. RÁCZ Miklós–LASZLOVSZKY József 2005 Monostorossáp, egy Tisza menti középkori falu. Dissertationes Pannonicae III.7. Bp., 2005. SELMECZI László 1967 Tiszasüly-Rákóczi Tsz Homokbánya. In. Jászkunság, 1967. 4. szám. SZABÓ Dénes 1936 A dömösi apátság alapító levele. Magyar Nyelv, 1936. 1954 A dömösi adománylevél hely és vízrajza. Bp., 1954. WERTNER Mór 1892 Magyar nemzetségek. II. Temesvár, 1892. ZOMBORY Géza 1938 Kecskemét város földesurai és nemes családai. II. Magyar Családtörténeti Szemle, 1938. jún. ZSILINSZKY Mihály 1897 Csongrád vármegye története. I. Bp. 1897. ZSOLDOS Attila 1998 Visegrád vármegye és utódai. Történelmi Szemle, 1998. 1–2. szám. AO. = Anjoukori Oklevéltár. I-. Szerk. Kristó Gyula. Bp.–Szeged, 1990. CD. = Codex Diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Studio et opera Georgii Fejér. I–XI. Budae, 1829–1844. HO. = Hazai Okmánytár. Kiadják Ipolyi Arnold, Nagy Imre, Paur Iván, Ráth Károly és Véghely Dezső. I–VIII. Bp., 1865–1891. MKA. = Magyar Középkori Adattár. PC CD-ROM, Bp., 1999. MT:=Magyarország története, I/1–2. Bp., 1986. MV. = Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia. 1.1. (Vatikáni Magyar Okirattár.) Pápai tizedszedők számadásai. 1281–1375. Bp., 1891–1892.

30

Tanulmányok

A Tiszazug települései és pusztái a XVIII. században   (P. Kovács Melinda és Sebeők László alapján)

A Tiszazug XV–XVI. századi településhálózata (Györffy Lajos alapján)

31

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5.

A Tiszazug a XIV–XVI. században (Blazovich László térképe)

A garábsápjai monostor rekonstrukciója (Rácz Miklós-Laszlovszky József alapján)

32

Tanulmányok

Bánkiné Molnár Erzsébet

A jászkunok és az utolsó nemesi felkelés A kunok és a katonáskodás fogalma már a magyar középkorban összefonódott. Mária Terézia királynő kiváltságlevele 1745-ben éppen a katonai hagyományokra támaszkodva a privilégiumban adott előjogokért cserében – egyebek mellett – ezer lovas katona egyszeri kiállítását, valamint az országos vagy részleges nemesi felkelésekben való részvételt és az országgyűlés által rendszeresen megajánlott hadiadó kötelezettségét is megszabta. A  hadiadóból és katonaságból a kerületre jutó mennyiséget az egyes helységek redemptiója szerint vetették ki. A nemesi hadviselés – s benne a jászkunoké, mint kollektív nemesi jogokkal bíró közösségé – az állandó hadsereg létesítésének időpontjától, 1715-től erősen devalválódott. Fenntartását a nemesség kiváltságainak féltése konzerválta, de 1745–1809-ig a jászkunok sem tényleges felkelésben, sem insurrectionális fegyvergyakorlásban nem vettek részt. A privilegiális kötelezettség teljesítésére az első alkalmat a napóleoni háborúk szolgáltatták, ez idő alatt insurrectio meghirdetésére háromszor, harcra egyszer, 1809-ben került sor.1 Ekkor a Jászkun Kerület részt vett a nemesi felkelésben, és a reguláris hadsereg számára is jelentős számú katonát adott.

A nemesi felkelés meghirdetése Az 1808 augusztusában összehívott országgyűlés a király várakozásának megfelelően megalkotta és elfogadta az 1808. évi II. törvényt, melynek 14. §-a szerint a jászok és a kunok kerülete, valamint a hajdúvárosok minden háromezer forint jövedelmük után, minden szükségesekkel felszerelt egy-egy lovast állítanak és tartanak el, nem különben az állítandó katonaságuk számára a szükséges tiszteket választják és ellátják, ellenben az általános pénztárhoz való minden más hozzájárulás alól mentesülnek.2 Az insurrectio meghirdetésére 1809. április 10-én került sor. A Jászkun Kerületben élő nemesekre, ha a kerületen kívül nem voltak birtokaik, a redemptusokkal egyenlő kötelezettségek vonatkoztak. A szervezkedés még alig kezdődött el, amikor – május 13-án – Napóleon másodszor is elfoglalta Bécset. 3 Május 15-én Bécsből bocsátotta ki híres kiáltványát a magyar nemzethez, de hatása már nem volt a nemességre. Megindult a fegyverkezés, a felkelő csapatok szervezése.

1 Az I. insurrectio meghirdetése 1797. ápr. 10, a II. 1800. szept.4. III. 1809. ápr. 10. 2 1808. évi II. tc. – Corpus Juris Hungarici 1740–1835. 381. 3 Napóleon csapatainak első bevonulása Bécsbe 1805. november 12-én történt.

33

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. Bécs elfoglalásáról és a proklamációról a Jászkun Kerület közgyűlését és az insurrectio szervezésére létrehozott Állandó Comissiót június 1-jén a nádor értesítette, ő közölte azt a hírt is, amely az osztrák csapatok május 20-i győzelméről szólt. Ugyanekkor a nádor felszólította a helységeket, hogy a győzelmi tudósítást ismertessék a lakossággal. A bizottság lelkesen fogadta a győzelem hírét, a proklamációra egyelőre nem reagált. Egy nappal később a főkapitány is levélben figyelmeztette a Kerületet. „Bizonyos írások, proclamátiok jönnek ki Bécsből a Frantzia császár expeditioja alatt, mellyel a népet ell altatni, s keleptzében hozni akarják […] Jól tehát kéz alatt fel kell vigyázni, hogy az együgyü, s fél tanúlt nép el ne kábíttasson […] s az olyatén írások tünstént ell fogattassanak, s az olyatén hintegető személy további rendelésig le tartóztasson”.4

A jászkun insurrectio szervezése és költségei A Jászkun Kerület közgyűlése március 10-én elfogadta az insurrectio szervezésére létrehozott Állandó Comissio javaslatát, hogy minden háromezer forint jövedelem után egy lovas katonát állítsanak. E szerint a kerületekre 287 katona kiállítása és tartása jutott, ezt a létszámot– hogy egy divízió legyen – a nádor kérésére 350 főre emelték.5 Elrendelték a 20–40 éves férfiak összeírását, akik közül önként jelentkezőket toboroztak a helységenként megszabott kontingenshez. A toborzásokon a kiváltságok védelmét és a hagyományokat egyaránt hangsúlyozták, de ha nem jelentkezett elég önkéntes, akkor alkalmazták a sorshúzást. Akit kisorsoltak, annak minden ellenkezés nélkül vállalnia kellett a három éves insurgensi szolgálatot, de élhetett azzal a lehetőséggel is, hogy 14 napon belül maga helyett pénzért egy „jó erköltsű” katonát állít. A személyekhez hasonlóan összeírták a redemptusok és a nemesek lovait, s megígérték, ha a ló kárt szenvedne vagy elpusztulna a harcok során, értékét a közpénztár megtéríti. A fegyverek és lószerszámok beszerzési költségét a település házipénztárából fizették. Az előírt ruhákat részben magántulajdonból ajánlották fel, részben a közös pénztár terhére készítették el. Az Állandó Comissio javaslataiban szerepelt, hogy külön erre a célra írt beszédekkel kell a lakosságot felvilágosítani a szokatlan katonáskodási módról és a privilegiális kötelességeikről. Az elkészült beszédmintákat március közepéig minden helység megkapta. Elrendelték, hogy a prédikátorok és a plébánosok a szószékről serkentsék az ifjúságot a katonáskodás vállalására. A nemesi felkelés anyagi terheinek csökkentésére már 1745-ben létrehozták a Jászkun Kerület közös insurrectionális pénztárát, ahová 1769/70-től kezdődően a redemptusok és a nemesek a redemptiójuk arányában, összesen évi ötezer forintot fizettek. 1809 tavaszán az összegyűlt pénzből 350 huszár és a hozzájuk tartozó tisztek felszerelését kel4 SZML. JKK. [Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Jászkun Kerület ]Iratai, Acta Insurrectionalia [Acta Ins.] Fasc. 1 N° 56. 5 Bács-Kiskun Megyei Levéltár [BKML] Kiskunfélegyháza [Kf.] Kiskunhalas Tanácsa iratai S 177. N° 10.

34

Tanulmányok lett volna fedezni. Egy tiszt felszerelésének költsége ló nélkül 1257 Ft volt. Egy-egy közvitéz kiállításának költsége ma már nem állapítható meg. Az összeg helységenként különbözött, hiszen mindenütt igyekeztek felhasználni az előző insurrectiókból megmaradt eszközöket. Sokan saját ruházatban és fegyverrel indultak el. Ennek ellenére a verbuválás és a katonák tartása tetemes megterhelést jelentett. A kincstár csupán a tisztek zsoldját fedezte. A közkatonák zsoldját – ami a kerületek elhagyásától naponként 16 krajcár volt – továbbá az emberek és a lovak élelmét a kerületek pénztárából fizették. A felkelési pénztár gyorsan kimerült. A költségek további fedezetét a pákai ménesből akarták előteremteni. Pákapuszta és az ott tartott ménes a Jászkun Kerület közös tulajdona volt, a puszta megváltását a redemptio idején a helységek együttesen vállalták. A lovak eladását a nádor engedélyezhette, de ő csupán a továbbtenyésztésre alkalmatlan kancák és csikók értékesítéséhez járult hozzá, mert úgy gondolta, hogy a felkelés teljes költségét fedezheti nyolcvanezer forint. A nádori utasításhoz alkalmazkodva a 287 lóból álló pákai ménesből meghagytak 105-öt, a többit eladták. A hiányzó összeg pótlására árendába bocsátották a kerületek Mérges pusztáját, valamint elhatározták Pákapuszta 2/3-ad részének – 1951,5 katasztrális hold – árendába bocsátását, mivel a ménesnek úgyis csak egyharmad része maradt meg.6 Mindezekből 40 000 Ft-ra számítottak, a még hiányzó 40 000 Ft-ot a lakosoknak kellett befizetni. A hozzájárulást a helységek redemptiójának arányában osztották fel. A kivetés lebonyolításának hosszadalmassága már ismeretes volt a kerületekben, ezért kérték a szükséges pénz kincstári megelőlegezését. Júliusban derült ki, hogy az előlegre semmi remény, ekkor rendelte el a generális congregatio – a Jászkun Kerület közgyűlése – az insurrectio költségeinek kivetését és beszedését.7 A jászkun jog a föld birtoklásához kötődött. A jogokban való részesülés mértékét s az azokkal járó kötelezettségeket a redemptióba történt befizetések szerint viselték. A felkelési pénztárba fizetendő adó alapját szintén a redemptionális forintok képezték, minden redemptiós forintra négy krajcár megfizetése jutott. A hiányzó összeget az extraserialis jövedelmekre: a salláriumokra és a conventiokra, a kereskedésekre, az árendákra és a malmokra osztották el.8 Amikorra a kivetéssel elkészültek, már fegyverszünet volt, a beszedés pedig további hónapokra, helyenként évekre elhúzódott. A jászkun insurgensek szervezetileg a nógrádi ezredbe tartoztak. A nógrádi ezred első osztályát Nógrád vármegye, második osztályát Bács vármegye és a tiszai kamarai kerület, harmadik osztályát a Jászkun Kerület alkotta. A jászkun felkelők két százada Kunszentmiklóson gyülekezett, ahol 1809. május 12-én letették az esküt. Május 19-én már Pesten voltak, ahonnan a budai parádé után Bia, Bánhida, Kisbér, Tapszentmiklós útvonalon május 26-án megérkeztek Szentiványra, ott csatlakoztak a Bács vármegye-

6 SZML. JKK. ir. Állandó Comissio jkv. 1809. júl. 7. 113. jksz. 7 SZML. JKK. ir. Állandó Comissio jkv. 1809. máj. 17. 8 SZML. JKK. ir. Acta Ins. Fasc. 2. N° 115.

35

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. iekhez. A nógrádiakkal csak Győrnél találkoztak, amint a parancsnokukkal, Garnika Ignác ezredessel is.

A polgári lakosságra háruló háborús terhek József nádor 1809. május 20-án elrendelte, hogy mivel az ellenség átlépte az országhatárt, a kerületek négy nap alatt fegyverezzék fel a közbátorságra ügyelő lakosokat. Feladatuk lett volna – szükség esetén – a hadsereggel együtt a Duna vonalánál az ellenség feltartóztatása, valamint a belső rend megőrzése. Az Állandó Comissio azonnal megkezdte a szervezést. Kihirdették, hogy a kiskunok a négy felső kiskun helységbe, a nagykunok Karcagra és Kisújszállásra – mint országútban levő állomáshelyre – , a jászok pedig Jászberénybe, Jászfelsőszentgyörgyre és Jászfényszaruba gyülekezzenek.9 Fegyvert a kerületek fegyvertárából kaptak. A ruházatuk egyforma kék mándli és nadrág, fekete magyar süveg volt. A szakaszok parancsnoki tisztét obsitos katonák látták el. Úgy tervezték, ha a körülmények mást nem kívánnak, a vigyázók 14 nap után hazamehetnek, de nem látszott kizártnak, hogy a kerületek határain túl lesz rájuk szükség. A közbátorságra ügyelő csapatokhoz a nemesi felkelés szabályai szerint toboroztak, ezért azt második insurrectiónak is nevezték. A verbuválás, különösen a Kiskunságban, igen nehezen haladt. Maár András kiskunkapitány attól félt, hogy „megtudván a nép mire s hová vitetődik, más belső bátortalanságot okozhat”.10 Félelme nem volt alaptalan, hiszen 1809-ben már harmadszor toboroztak, mert februárban a Jászkun Kerület az országgyűlésen megajánlott 20 000 katonához is adott háromszáz főt. Legnagyobb volt az ellenállás Majsán (Kiskunmajsa) és Félegyházán (Kiskunfélegyháza). Ők semmiképpen nem akarták a kerületet elhagyni. Félegyházán tiltakozásul az összegyűlt 130 lovas kinyargalt a városból. A Jászságban sokan maguk helyett zsoldosokat fogadtak, s ez a többi jelentkezőt is elkedvetlenítette. A főkapitány megdöbbent a kiskunságiak ellenállásán. Elrendelte a lázadók letar­ tóztatását: „meg ne rühesedjen a nyájj”.11 Amikor a félegyházi és majsai lázadókat 4 napi áristomra ítélték, az ellenállás megtört. A rövid büntetést a Kiskun Kerület Fenyítő Törvényszéke a dologidővel indokolta. A szabadonbocsátás feltétele az volt, hogy bármikor kötelesek előállni. Június 4-re sikerült a közbátorsági csapatokat megszervezni, de fegyverek hiányában a gyalogosokat kaszákkal és vasvillákkal szerelték fel. Egyelőre helységenként gyakorlatoztak, esetleg levélhordást végeztek. A nemesi felkelés veresége után a nádor elrendelte a vigyázók számának megduplázását, a rendelet végrehajtásáról azonban nincs tudomásunk A lakosság jelentős része – a kezdeti lelkesedés ellenére – egyre nehezebben viselte a háború terheit. A településeken az átvonuló insurgens és reguláris csapatok egymást 9 SZML. JKK. Ir. Állandó Comissio jkv. 1809. máj. 22. 10 SZML. JKK. ir. Acta Ins. Fasc. 1. N° 34. 11 SZML. JKK. Ir. Acta Ins. Fasc. 1. N° 51.

36

Tanulmányok érték. A katonákat és a lovakat a redemptusok házainál helyezték el, élelmüket a helységnek kellett biztosítania. A készletek gyorsan kimerültek, újakat vásárolni nem tudtak, hiszen az átvonulók csupán nyugtákkal fizettek. A kóborló szökevények miatt elszaporodtak a rablások. Július 18-a után Félegyháza körül francia dezertőrök bukkantak fel. A szökevényeket nem fogták el, csupán Csongrád megye határáig kísérték, mivel Temesvár felé igyekeztek. A polgári lakosság körében is lazult a fegyelem, sokan nem akarták a hadisegélyt fizetni. Miközben a pusztákon nőtt a szökevények száma, megérkezett az újabb toborzási felszólítás. Az ország által megajánlott 40 000 regruta kiállításához a Jászkun Kerületnek hatszáz fővel kellett volna hozzájárulnia. Ez jelentős szám, s emellé a nádor még 170 volontér, úgynevezett szabad lovas kiállítását kérte. A közgyűlés felhívására július 24-én ismét minden helységben megkezdték a verbuválást.12 Augusztus végére együtt volt az első 305 regruta. A szabad lovasok toborzása szintén zökkenőmentes volt, de ezzel a tűrőképesség határáig jutottak. A második 305 regrutából – bár ekkor már erőszakos katonafogáshoz is folyamodtak – novemberben még 72 fő hiányzott.13 A teljes létszámot nem is sikerült összeszedni. A feszültséget a nádor levele oldotta fel, 1810. január 2-án közölte, a toborzást abba lehet hagyni, a békekötés megváltoztatta az ország helyzetét, már nincs szükség a megajánlott 40 000 katonára.14 A Jászkun Kerület terheit nemcsak az átutazó katonaság tartása növelte, hanem a megszaporodó rendkívüli fuvarok teljesítése is. Az egri, a szolnoki, az újvidéki királyi katonai raktárakból, Nagyvárad felől, a hadsereg számára Pestig a kerületek lakosai szállították az élelmet. A fuvarozások elsősorban a jobb módú lakosságot vették igénybe. Akiknek kocsijuk, lovuk nem volt, töltéseket, utakat javítottak. Augusztus végén a Kiskunságból ezer kézimunkást rendeltek a Duna mellé Földvárra sáncot építeni.15 Az ezer főt kéthetenként újakkal kellett volna felváltani, de szeptember 13-án a munkát leállították, s a munkásokat hazaküldték. Októberben a Jászságból és a Nagykunságból kért ötszáz-ötszáz embert a Helytartótanács a Duna mellett készítendő sánc építéséhez. Nekik 14 napra, ásóval, kapával és élelemmel felszerelve kellett volna megjelenniük, de ekkorra sokan úgy elszegényedtek, hogy nem tudtak saját élelmükről gondoskodni.16 A kerületek közös pénztárából utaltak ki számukra ellátási költséget, ami az élelemhiány és a drágaság miatt nagyon szűkösnek bizonyult. Szerencsére a munkát november 29-én leállították, s így az egyébként is nehezen megoldható szervezés abbamaradhatott.17 A munkálatok megszüntetése csak részleges megkönnyebbülést jelentett, mivel október 18-án a Helytartótanács újabb kétezer napszámost és 18 négylovas kocsit kért a komáromi vár 12 Uo. Fasc. 1. N° 120. 13 Uo. Fasc. 2. N° 355. 14 SZML. JKK. ir. Állandó Comissio jkv. 1810. jan 2. 15 SZML. JKK. ir. Acta Ins. Fasc. 1. N° 102., N° 209. 16 Uo. Fasc. 2. N° 286. 17 SZML. JKK. ir. Állandó Comissio jkv. 1809. okt. 3.

37

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. építéséhez. A munkások november 1–15-ig dolgoztak. A Jászságból 1120-an, a Nagykunságból 880-an mentek.18 Számukra a kerületek közös pénztárából napi harminc krajcárt előlegeztek útiköltségre, annak reményében, hogy azt majd a komáromi vár építési kasszájából megtérítik.

A nemesi felkelés utóélete A hadi eseményekről – amelyeket itt nem részleteztem – az insurgensek félegyházi kapitánya, a civilben vicenótárius Endre László tudósított. A félegyházi tanácsnak írott levelek jelenleg is megtalálhatók a kiskunfélegyházi levéltárban.19 Endre kapitány beszámolói a Győr melletti táborozásról és a harcokról nagymértékben hozzájárultak a jászkun csapatok tevékenységének hiteles megismertetéséhez.20 A hősi romantikával felruházott katonáskodás után Endre László visszatért az aljegyzői teendőihez Félegyházára, ahol az insurgens múlt egyre fényesebb dicsőségét jól használta kapcsolati tőkéjének gyarapítására. 1812-ben megházasodott. Felesége az előkelő származású Benitzky família elszegényedett ágába tartozott. Benitzky Ottília hatéves korától 12 éves koráig kolostorban nevelkedett, 16 évesen adták hozzá a szegény, de impozáns megjelenésű volt insurgens kapitányhoz. A katonai rang dicsőségét beárnyékolta, hogy az uniformist, a lovat s a szükséges felszerelést László a nagybátyjától kért 1400 forint21 kölcsönből vásárolta meg, s az adósságot nem tudta megadni. A tartozást 1841-ben a fia fizette ki a megnyílt ági örökségből. Az aljegyzői fizetésből és a csekély földbirtokból a volt insurgens kapitány családjának az élelemre is alig telt. Mégis az inszurgens múlt dicsőségét fényesítgetve minden, a városba érkezett tiszti rangú katonát, előkelőséget vendégül láttak. A gyakori vendégekkel a jómódú gazda életvitelét próbálták elhitetni, de a fényes estéket a szűk család rendszeres koplalása követte. Az insurgens múlt, pontosabban a hajdani kapitány uniformisa akkor került ismét a figyelem középpontjába, amikor a legénysorba került fiának, ifjabb Endre Lászlónak Budán – ahol ügyvédnek tanult – ünnepibb ruházatra lett szüksége. Az insurrectio tiszti uniformisai közül „búzavirág szép kék posztókból – az egyik világoskék selyem, másik valódi ezüst zsinórzatra” készült. A család az apa 1805-ös kék zsinóros dolmánya mellett döntött, s azt idomították az ifjú alakjára. „Ujjai hosszából elvágtak, bőségét is szűkebbre varrták, – de már az elejéhez (egészen borítva lévén zsinórzattal és 102 ezüstgombbal) munka és pusztítás nélkül hozzáfogni nem lehetett, tehát az in statusquo megmaradt, s így lőn, hogy a csípőig érő dolmány még a hasamat 18 SZML. JKK. ir. Állandó Comissio jkv. 1809. okt. 18. 19 BKML Kf. lt. Arc. 16. Caps. 2. Fasc. 5. No. 28. 20 BÁNKINÉ MOLNÁR Erzsébet: Jászkunság szerepe az 1809. évi napóleoni háborúban és az utolsó nemesi felkelésben. In: Szolnok megyei múzeumi évkönyv VII. 1990. 311–325. 21 A tiszti felszerelés részletes költségét lásd: BÁNKINÉ MOLNÁR Erzsébet, 1990. 312.p A forinton valószínűen a hivatalos kifizetéseknél szokásos rajnai forintot kell érteni, ami 60 krajcárral volt egyenlő értékű.

38

Tanulmányok is eltakarta.[ írja a naplójában] Szép fényesek voltak az aranyozott gombok – teccett is az itthon Antal cigánynak (kitől két véka árpáért egy vacation hegedülni tanultam) … de már Budán ilyet szem nem látott.”22 Az ifjú László kétszeri próbálkozás után lemondott az ünneplő ruháról, s egyetlen hétköznapi ruházatában s az 1809-es fehér tiszti köpönyegből készült köpenyben járt. Mindazonáltal a volt kapitány, aki fiára csak a molyrágta uniformist és az adósságot hagyta, egész életében büszkeséggel emlegette az élményt, insurgensi szereplését. A családi emlékezet megőrizte a legtöbbször hallott történetet, nevezetesen Deák Antal23 pincéjének megmentését.

1. kép A 12. Nádor huszárezred kapitánya, 1806. A kép forrása: Jászkun redemptio. Szerk. Szakál Aurél.   Kiskunhalas, 1995. 36. p.

2. kép Az 1809-es jászkunsági nemesi felkelők tisztje. A kép forrása ugyanott

22 KM Ad. 2002. 14. 3. 19. p. 23 Deák Antal Deák Ferenc testvére volt, s az Endre család számon tartotta a Zala vármegyei pince kifosztásának megakadályozásával a Deák famíliának tett szolgálatot.

39

Tanulmányok

Mohácsi Endre

Az utolsó nemesi felkelés Szabolcsban 1809-es évszám a magyar történelemben meghatározó évszám. Pedig semmilyen sorsdöntő változás nem következett be ebben az évben sem a politikában, sem a haditechnikai fejlődésben. A politikai helyzet a nagy francia forradalom kezdetétől Európa államaiban törékeny. Megtört a rend, a nemesség és kiváltságosok hatalma meginogott. 1792-től egy nagyon is megerősödött új Franciaország harcol kivívott vívmányaiért, aztán pedig az Európai egyeduralomért. Napóleon hadserege előtt sorra hajolnak meg az addigi nagy és erős birodalmak. Koalícióik sem tudják térdre kényszeríteni a petite caporal-t. Bár a francia császárság empírikus lépcsőin is megjelennek az első hajszálrepedések ,1809-ben még ereje teljében van a birodalom és nehézségek árán de még fenn tudja tartani a rendet leigázott területeken . Ami viszont meghatározó hogy a magyar hadtörténet egyik jelentős szereplője a nemesi felkelés azaz insurrectio lelép a történelem színpadáról. Igazából 1809 csak egy hosszú folyamat vége amely már régen elkezdődött a hadszervezet és haditechnika fejlődésével. Már a 17. században megjelennek a az újítások: a rendszeresen toborzott és havi járandósággal ellátott katonák, megjelennek az egyenruhák, a katonai szabályzatok amelyek mind-mind egy jól szervezett és jól kiképzett hadseregek létrehozásában voltak hívatva segíteni. A katonákat gyakorlatoztatták, felkészítve a későbbi veszedelmekre, amelyeket a csatatereken könnyebben viseltek el. A francia hadsereg újításai között a legértékesebb az volt, hogy támogatta a fiatal, bátor sokszor vakmerő katonákat, akik haditetteik után rohamléptekben haladtak fel a katonai ranglétrán, így motiválva őket az egyre nagyobb sikerek elérésére. Ezzel szemben az Osztrák hadsereg elavult begyepesedett katonai elveivel alulmaradt. A nemesi felkelésről nem is beszélve. Az eleve hátrányból induló ősi joghoz az uralkodók csak az utolsó esetben nyúltak. Így volt ez 1792-ben és 1805-ben is. Ezért nem is avatkozhattak igazából a harcok menetébe mert mire kiállították és ellátták, hogy hadrafogható legyen véget is ért a küldetésük. Pedig elméletben egy jó kiegészítő része lehetett volna a mindenkori hadseregnek. Az insurrectiót egy kézben a nádor fogta össze az ő közvetlen segítői a had és szárnysegédek voltak akiknek a feladatkörébe az insurrectió naplójának vezetése és a katonai adminisztráció tartozott és közöttük oszlott meg a lovasság és a gyalogság expediálása, vagyis a logisztika. A nádor rendelkezésére állott a felkelői főhadiparancsnokság amelyek alá tartoztak a tábori pénztár, hadbíróság, egészségügyi és lelkészeti osztály is. A vezérkar amely a háttérből tevékenykedik, és a táborkar amely pedig az ország négy kerületének parancsnokait foglalta magába. A kerületek a következők voltak: Dunáninneni kerület parancsnok Dávidovich Pál táborszernagy, Dunántúli kerület parancsnok:Ott Károly altábornagy, halála után br. Mecséry János altábornagy, Tiszántúli kerület parancsnok:br. Duka Péter 41

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. altábornagy és végül a Tiszáninneni kerület Gróf Hadik András altábornagy parancsnokságával. A nemesi felkelés gyalogos és lovas alakulatai mellé tüzér alakulat is volt rendelve Vogelhuber altábornagy vezetésével.1 Az uralkodó I.Ferenc császár 1809 április 8-án manifestumot intézett népeihez, április 10-én pedig kiadja a felkelési parancsot. Megkezdődött a készülődés a megyékben, hogy a kért felkelő sereget még időben kiállíthassák, hogy az a birodalom védekező háborújában kellőképpen segíthessen. A 3000 forint évi jövedelemmel rendelkezők lovon az ezer forint évi jövedelemmel rendelkezők gyalogosan tartoztak inszurgálni. Ilyen feltételek mellett szabolcsban 60 olyan nemest találtak akinek 3000 felett volt az évi jövedelme. Akinek nem érte el ezt az összeget a jövedelme de mégis lovon akart inszurgálni az sem volt lehetetlen mert a fennmaradó összeget Őfelsége kipótolta. Sőt a szabolcsból inszurgáltak 90%-ának kipótolta Őfelsége ugyanis 60 nemesnek volt 3000 felett a jövedelme, 18-nak 2 és 3 ezer között 20-nak 1és 2 ezer között a többi 967 nemes vagyontalan volt2. Ha valaki nem tudott kiállítani családjából senkit akkor pénzzel megválthatta kötelességét. Rengeteg ilyen felajánlásokról tudunk, és olyanokról is akik egyszerűen nem tudtak vagy nem akartak fizetni. „A Nádudvari járásnak 1-ső szakasszába lévő Alföldi Helységekbe a múlt hólnapnak 29-dik napján tartott Köz Gyülésből ki levén a végett küldve, hogy az Insurrectio részére kint lévő Ló és egyebekbéli tartozásukat incassaljuk Executióval is. Jelentjük alázatoson, hogy mivel Nádudvaron kívül a több helységekbe szép szerént semi restantiát nem tudtunk szép szerént jelenteni Pladányba, tsupán tsak egy társaság adós Lóval, azoknak tagjai is, a Bírák relatiója szerént szegények. Legnagyobb figyelmetességünket Nádudvarra fordítottuk és ott az időt éppen tegnap délig kellett töltenünk, s a szerént a több helységekbe tsak írásbéli rendelésünket küldöttük. Mire mehettünk pedig Nádudvaron az alább irtakból ki tettzik: Ugyan is az ott még loval adós 16. rendbéli Társaságok lovai közzül hat lovakat ki nézvén be küldöttük a több Társaságoktól pedig, szoros Executióval is , nem tudtunk az idő szűk vólta, némelyeknek nyakasságok és az ott uralkodó szükség miatt 715 Rftoknál és 58. Kroknál, melly is az itt rekesztett Tabellába elöl adódik ki tsikarni. … jobnak ítéltük az Executiót(mivel nem makattságok hanem a tehetetlenségek különösön pedig a tavalyi Esztendei szűk termés, melly szerént Nádudvaron ritka ember aki pénzes, kenyérrel nem él) felfüggeszteni vagynak pedig adósok között felette sokan olyanok kiknek sem fekvő sem ingó jószágok nintsen, ezektől tehát nem volt mit exeguálni, hanem meg kell vallani, hogy vagynak oljanok is egy nehányan kik bé hajtott marhájokat el zavarták a hajtók elől, de akiket a népnek összve tódulása miatt vólta képpen elöl adni nem tudtak a hajtók. Hanem különösen Sisvai Jósef Uram a legnyakasabbnak találtatott, mert 45 Rfrtnál többet rajta nem vehettünk, a még hátra lévő 97 Rfrtokról és 30 Krokról pedig fekvő jószágát Exeguálni akarván a bizonyságul fel vett 1 R.Kiss István: Az utolsó nemesi felkelés. Budapest, 1919. 2 Dr. Bene János: Az utolsó nemesi felkelés Szabolcs vármegyében.In.: A napóleoni háborúk és a magyar nemesség.(szerk.: Veress D. Csaba) Veszprémi Múzeumi Konferenciák, Veszprém 1992.

42

Tanulmányok Sárközi Mihály és Szabó István nevű eskütt személyek jelenlétiben magát formaliter opponálta.”3 A nemesség összeírása megtörtént, de ez volt a kisebbik feladat. A nagy falat ezek felszerelése volt. Készpénzben senki sem tudott fizetni semmilyen naturáléért, így gyűltek a quietantiák hadai sorra és kifizetésükre néha csak hónapok múlva került sor. A másik nagy probléma (eltekintve a fizetésképtelenségtől) a felszerelés beszerzése volt. Sem Kállóban sem Nyíregyházán sem a környéken nem létezett ennyi posztó, bőr és minden más nyersanyag ennyi ember felszereléséhez ezért a környező vármegyék céhei mesteremberei is kaptak megrendelést rendesen, hogy a megrendelt árúk időre a z először május 25-re kitűzött aztán június 10-én megtartott mustrára készen legyenek. A szükséges fegyvereket a magyarországi raktárakból kapták volna a felkelők. Mivel elegendő mennyiségű, használható minőségű fegyverek nem állak rendelkezésre, ezeket a vármegyéknek kellet megvásárolni, vagy ha tudták az előző felkelések fegyvereiből kipótolni. A kiosztott fegyverek számát feljegyezték és hiány vagy rongálódás esetén a vármegyének kellett megtéríteni a bizonyos károkat Az indulás időpontját más okok is lassították. Hírt kap a vármegye Bereg vármegyétől, hogy a lengyel területekről kissebb nagyobb betörések várhatók és ennek kivédésére szervezkedni is kezdenek: “… Talán ha nagy alázatos és esedező szomszédságos egyet értésünk s akaratunk öszve kapcsolva leéndene nem ezt a lengyel portya hadat, de a frantczia kevélységet is megtartóztathatnánk. Szoros béjárásokon és úgy látszik amire egyező eltőkellett akaratunkból s férfiaságinktól mérsékeli a hadak legfőbb ura az ellenség be jövetele vagy hadra térése történetét. Legalább nem fog a lelki imeret a királyi felsági legfőbb juss és a jövendő maradék vádolni bennünket gyáva magyartalan lelkiséggel és hirtelenséggel: Megkérjük annakokáért buzgó szomszédságú bizodalommal nagyságtokat, kegyelmeteket, méltóztassanak itt a verettzkei szorosnak vass kapujára való ellen állásban mind közügyi védelemben bennünket, mind a Nemes inszurgens seregeik ide való rendelése, mind az ott lévő némely gyalogságnak való puskáknak által engedése által meg segelleni, bennünket mely errant méltóságos brigadéros generális Eö nagyságát is megkértük…. Beregszászban, pünkösd hava 23dik napján 809dik esztendőben Bereg Vármegye redjei”4 A segítség szerencsére nem váratott sokáig: “Tekintetes permanens deputation! A  mostani különös környülállásokra nézve, tekintetba vévén azokat is a melyek Beregh vármegye körül történnek, mivel szempillantását sem tudhatom, minémű parancsolatok jönnek vagy jöhetnek a haza oltalmazására fel kelt nemesség errant. Mind ez okokra nézve kérem T[ekintete]s N[eme]s Permanens deputatiót, az egész regementet 3 Sz.Sz.B.Megyei Levéltár. IV.A.1/F.1340-es csomó 4 Sz.Sz.B.Megyei Levéltár. IV.A.1/F.1340-es csomó

43

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. tartsa azon a helyeken, melyeket nekem írásban tudtomra adattak.Hogyha pedig valamely okokból ( a mustrára vagy akármely környülállásokra nézve) a nekem megíródott dislocatiot a T[ekintete]s N[eme]s vármegye avagy a Ts Permanens deputation változtatni kívánná, annak előre tudtomra adását kikérem. Debrecen Máj 27 1809 Vay Brigadéros Generális5 A másik késleltető dolog kissebb természetű de nem hagyható figyelmen kívül. Egy ismeretlen leveléből megtudjuk, hogy a deputatio nem jól végzi a dolgát, a nemesek nem veszik figyelembe, hogy a haza veszélyben forog,nem érdekli a nemességet csak az önnön érdeke, a szegényebb rétegek pedig mindenüket feláldozzák csakhogy segíthessenek: „Teljes bizodalmi drága kedves szolgabíró úr! Kénytelen vagyok azt jelenteni, hogy a Haza a legvégső veszedelemhez közelget! Köteles vagyok hivatalomnál fogva ahhoz a princípiumhoz ragaszkodni, hogy a Hazának megtartása a legfőbb törvény, melynek végre az is lesz a következése, hogy amely hazafi akár fösvénység miatt, akár más ösztönből annak oltalmáról magát elvonni akarja, arra szoríttasson is. Mert az ellenség több felölről fenyegeti hazánkat a bé ütéssel,azok a módok amelyeket eddig a T[ekintetes]. N[emes]. Vármegye céljának teljesítésére gyakorottunk, úgy látom nem elegendőek annak elérésére. A szegény adófizetőket akik úgy szólván nem is volna kötelességek, hogy a maguk lovaikat ide behozzák és hitelbe által engedjék, és azok akik erre kötelesek volnának nagy részben hidegen nézik mind a magistratualis tisztek fáradtságát, mind a szegény népnek terheltségét , s maguk nem hogy azon segíteni igyekeznék, de csak a maguk törvényes kötelességét sem teljesítik. Közönsége segedelem kellene a közönséges veszedelemnek meg előzésére, és ki magát abból kivonja ugyan hogy eheti jóízűen a haza kenyerét? Még az Insurrectio majd 300 lovak híjával van, nyergünk semmi sincs, pokrócunk nincsen, pedig ezeket a megyéből mind ki lehetne pótolni ha a földes uraságok és nemesek azokat amik tulajdon szükségeiken felül vannak ezen szent végre által engednék, melyre mikor másunnan nem lehet teljesíteni, köteleztetnék is.” 1809 május 26-án Kállóban6 Persze e forrás láttán nem általánosíthatunk minden nemesre, de saját mai tapasztalatainkból is következtethetünk e levél mondanivalójának súlyára. A szabolcsi felkelő nemes ezred három divízióból (osztályból), a divíziók pedig kétkét svadronyból (századból) álltak: I. Az ezredeskapitányi divízió Parancsnok: Kállay Miklós, majd Gentsy Ferenc Századparancsnokok: I. svadrony: Winkler János, Keltz József II. svadrony: Gentsy Sámuel, Zoltán István, Bárczay Ferenc

5 Sz.Sz.B.Megyei Levéltár. IV.A.1/F.1340-es csomó 6 Sz.Sz.B.Megyei Levéltár. IV.A.1/F.1340-es csomó

44

Tanulmányok II. Az ezredes főhadnagyi divízió Parancsnok: Kállay Leó Századparancsnokok: I. svadrony: Molnár Antal, Korda Lajos, Désy Károly II. svadrony: Patay István, Keltz József, Leővey Ádám III. A főstrázsamesteri divízió Parancsnok: Patay István Századparancsnokok: I. svadrony: Jármy Benő, Kállay György, Leszkay Ignác II. svadrony: Nozdroviczky Pál, Leszkay Ignác, Vay Ádám Zászlótartók: Aranyos József, Bersenyi Antal, Szondi István7 igaz csak a Győri csata után pár nappal indulhatott el. Debrecen-PüspökladányKarcag-Kisújszállás-Törökszentmiklós-Szolnok-Czegléd-Üllő-Pest volt ahová július 10-én vonultak be. Az október 24-i békekötésig már komoly feladatot nem kaptak de a történésekről folyamatosan tudósították a vármegyét. Még az utánpótlásról is próbáltak gondoskodni nem tudván mi lesz a vége az eseményeknek: Splényi Gábor főispán július 17-i leveléből tudakozhatunk erről: “A volontérekre nézve pedig szükségesnek láttom azon egéretjeit Eo felségeének a népnek akár Sz[olga]bírák akár Papok által ki hirdetni, nevezet szerént pedig, hogy minden ember a ki vitézsége által disztingválja(kiemelkedik) számot tarthat, ha nem nemes a nemességre, a nemes a jószágra, mind a kettő pedig vitézségének volta képest, hol ezüst hol arany numis…tra, és a Theresianum Keresztre is. Meg kell emlékezni ez úttal azon favorokról is mellyek Eo Csaszari Királyi feo Herczegsége Levelébe le rajzoltatnak, ennek mása vagyon ugyan a Tekintetes Vgyénél…”8 A békekötés után még egyben tartják a felkelő sereget egészen december 7-ig amikorra is már minden francia elhagyta az országot. “Tekintetes Vice Ispán Úr! Drága Kedves Uram Bátyám! Kurirt küldvén megént Zemplén V[á]rmegyében, a mi híreket oda írók, azokkal ím itten a Te[kin]t[e]tes Urnak is kedveskedek. Azonba M[é]l[tósá]gos Lónyay Gábor Úr Zemplénből el távozván, a többi részt vevők pedig talán a költséget sokkalván, már hanyatlik az erre rendelt Cassa, és én rendelést kaptak, hogy a haza menő ifjakat ugy indittsam, hogy azok többé fel nem jönnek. Ezt tehát azért is adom tudtára a Te[kin] t[e]tes Urunk, hogy ha tudósitásaim meg szünnének azt az alkalmatosság nem léttének tulajdonitani méltóztassék. Kivévén hogy ha a Zemplénikkel egyet értvén T[isztelt] Zabolch Vrmegye Rendjei is akarnák szaporítani ezen Cassát, és ezen, a mint látszik, tovább is tartható kétséges üdőkben siető ‘s hiteles tudósításokkal enyhiteni a köz nyug7 Dr. Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Szabolcs Vármegye. Budapest „Apollo” Irodalmi Társaság 1900. 472.p. 8 Sz.Sz.B.Megyei Levéltár. IV.A.1/F.1340-es csomó

45

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. hatatlanságot, én tovább-is, ‘s minden koron hasonló buzgóságokkal lelkesítettvén kedves születésem környékéhez szivessen fogom tellyesíteni ezen kötelességet. A ki Te[kin] t[e]tes Vic Ispány Urnak ‘s a többi Uri rendekk jó akaratiban, s szíves emlékezettyekben ajánlott érzékeny tisztelettel maradok A Te[kin]t[e]tes Vic Ispány Úrnak B[uda]pesten Augusztus”9 Szabolcs vármegye nemes felkelő serege December 23-án ért haza a szabolcsiak ahol nagy ünnepléssel fogadták őket. A megjáratott három osztályzászlót a Jósa András Múzeum ma is őrzi. A hazatérés után még jutalom pénzt is osztottak ki a nemes sereg között fejenként 30 rforintot amelyből leszámították a hiányzó hadi felszerelések árát.

9 Sz.Sz.B.Megyei Levéltár. IV.A.1/F.1340-es csomó

46

Tanulmányok

Bagi Gábor

Szempontok, megjegyzések az 1849. március 5-i szolnoki ütközet császári veszteségeinek megállapításához „Hazudik, mint a hadijelentés!” E szállóigét I. Napóleon császárnak tulajdonítják, bár bizonnyal korábbi eredetre megy vissza, mivel a harcokban megölt ellenséges katonák számának felnagyítása, illetve a saját veszteségek minimálisra csökkentése általános jelenség a háborúzó emberiség történetében. Mindez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy minden fegyveres konfliktus és összecsapás esetében különösen nehéz és kényes feladat a felek veszteségeinek pontos megállapítása. Ez a helyzet az 1849. március 5-i második szolnoki ütközet kapcsán is. Az 1848/1849es szabadságharcnak ez a nagy magyar hadisikere nemcsak az ellentámadásra készülő Tiszai Hadsereg harci szellemére volt lelkesítő hatással, hanem a megyeszékhelyi státuszra törő közép-tiszai közepes mezőváros, Szolnok történetében is meghatározó szerepet játszott. Az itteni vár nem éppen dicsőséges históriája mellett az 1849-es év két szolnoki ütközete volt az első olyan nagyobb jelentőségű esemény, amely már megmaradt a lakosság kollektív emlékezetében. A magyar történelem elmúlt másfélszáz esztendejének végletei ellenére elmondható, hogy Damjanich János honvédtábornok és utóbb szolnoki országgyűlési képviselő kialakuló kultuszát a maga módján minden politikai irányzat elfogadta, támogatta. Ez a szándékos mítoszteremtés (mesterséges hagyományalkotás) értelemszerűen azzal járt, hogy az akkori eseményekhez számos hibás adat, vallóságot leegyszerűsítő vélekedés, hamis anekdota is kapcsolódott. A szolnoki ütközet kapcsán különösen a császári erők veszteségeit vizsgálva találkozunk rendkívül eltérő, és egymásnak is ellentmondó adatokkal. A valóság tisztázása ma már messze nem egyszerű, és a végleges álláspont kialakítása alapvetően bécsi levéltári kutatásokat igényel. Ugyanakkor azonban mégsem haszontalan a téma kutatástörténete mellett a már meglévő ismereteket összefoglalni, mivel esetenként még így is elgondolkodtató megállapításokat, következtetéseket lehet levonni.

1. A veszteségek kérdése az egykorú tudósításokban 1849. március 5-e reggelén Damjanich János vezérőrnagy 8. és gróf Vécsey Károly vezérőrnagy 6. hadosztályának csapatai (együttesen több mint 12.000 ember1) meg1 A magyar erők közül csak a Vécsey hadosztály február végi létszámkimutatása ismert, amely 5 gyalogzászlóaljban, ½ vadász-, 1 utászszázadban, 6 huszár- és 1 felkelő lovasszázadban, valamint 2 tüzérütegben 6145 főt, 1125 nyerges és 214 fogatos lovat, valamint 12 löveget számlált. Ezzel szemben Damjanich alakulatai 5 gyalogos zászlóaljat, 8 huszár és 2 ulánusszázadot, valamint 3 tüzérüteget tet-

47

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. támadták a Szolnokot megszállva tartó Leopold Edler von Karger császári vezérőrnagy mintegy 5000 fős dandárját, és arra súlyos veszteséget mérve kiűzték a városból. A visszavonuló ellenséges csapatoknak a malomszögi Zagyva-hídnál történő feltorlódása csaknem katasztrófához vezetett; sokan a kétségbeesett küzdelemben vesztették életüket, mások az áradó patakba vesztek. A Josip Jellacic altábornagy, horvát bán vezette I. császári hadtesthez tartozó alakulatoknak hiába jött a segítségére Ottinger Ferenc vezérőrnagy lovas dandárja, ennek megjelenése már csak a zavartalanabb visszavonulás szempontjából bírt jelentőséggel.2 Szolnok elfoglalásával a Közép-Tiszavidék mindhárom tiszai hídja a magyarok kezébe került. Ezzel nemcsak a császáriak Debrecen elleni támadásának veszélye múlt el, hanem – rövid időre3 – a készülő magyar offenzíva lehetőségei is kiszélesedtek. A magyar propaganda érthető módon igyekezett a főhadszíntér addigi legnagyobb katonai sikerét kihasználni, mindazonáltal mértéktelen túlzásokba kezdetben nem esett. Kossuth Lajos a március 6-i, a „Közlönyben” megjelent hivatalos tudósításban az első hírek után még kimondottan óvatosan nyilatkozott: „Szolnokot bevettük! Damjanics és Vécsey tábornok egyesített munkálattal tegnap délelőtt Szolnokot bevették, az ellenséget szétverték, 5 ágyut elfoglaltak, harmadfélszáz embert, köztök számos fő- s több törzstiszteket elfogtak s az ellenséget rendetlen futásra kényszerítették. Debrecen, márt. 6. 1849. A honvédelmi bizotmány nevében Kossuth Lajos elnök”4 E tudósításban még nincs szó az ellenség elesettjeiről és sebesültjeiről, mivel az első tudósítások elküldésekor ezt még nem volt mód felmérni. Gróf Vécsey Károly vezérőrnagynak az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz még 5-én este elküldött, és Damjanichcsal való végleges szakításához vezető jelentése már részletesebb volt, és egyebek mellett az alábbiakat tartalmazta: „... Damjanich tábornok úr hadteste, mely Cibakházánál még tegnap átkelt a Tiszán, egy tőlem nekie adott dandár segélyével ma reggeli 9 órakor Szolnokot a Tisza jobb partján megrohanta, és ostrommal bevette. Ez alkalommal én a híd felé rendeztem támadást, s félórai kölcsönös ágyúzás után - hadtestem nálam maradt részeivel az ellenség által még sértetlenül hagyott hídon át Szolnokba nyomulék. tek ki 23 ágyúval. HERMANN Róbert 2009. 17–18. Ugyanakkor a két hadosztály egyesülésével létrejött III. hadtest március közepén 12.366 emberből, 2184 nyerges- és 656 hámos lóból valamint 44 lövegből állt. Hadtörténelmi Levéltár, 1848/1849-es Gyűjtemény, 1849-es iratok,. 17:1. sz. 2 HERMANN Róbert 2004. 186-190.; KEDVES Gyula 2006. 58–62. 3 Miután a magyar csapatok március 10-re kiürítették Szolnokot, a tiszai hidat is felégették -- állítólag egy téves parancs következményeként. Így a későbbi offenzíva szempontjából csak a tiszafüredi és a cibakházi hidak maradtak meg, amelyekre az elkövetkező egy hónap során a magyar hadvezetés támaszkodott is. 4 BARTA István 1953. II. 594.; NYULÁSZINÉ STRAUB Éva 1998. 171.

48

Tanulmányok Az ellenség rendetlen futással vonult Rékas felé vissza, poggyászának legnagyobb része, négy ágyú, 12 megrakott lőszerkocsi, számos ló s mintegy 260 fogoly, közöttök Regelsberg alezredes, néhány tiszt, két tábori lelkész és négy orvos kezeink között maradtak. Megtisztíttatván a város az ellenségtől, midőn hadtestem éppen a szolnoki országúton előrevonult, Ottingernek öt vértesosztályból és egy lovasütegből álló dandára Abony felől Szolnok előtt megjelent. Be sem várván már különben is nagyon kifáradt gyalogságomat, azonnal lovasütegemmel és két osztállyal a 3. számú huszárezredből5 támadást rendelék, mely az ellenség által két ízben el is fogadtatott, de mindannyiszor az ellenség megszaladásával s utóbb Abonyig üzetésével végződött. Jelenleg oly helyzetben vagyunk, hogy minden ellenséges megtámadásnak sikerrel ellenállhatunk. Hadainkról csak annyit mondhatni, hogy mindnyájan kitűnő vitézséggel és bátorsággal harcoltak. A két részrőli veszteségről utólag fogom tudósításomat beküldeni.”6 Vécsey jelentésében az ellenséges halottak száma még mindig nem szerepelt, a zsákmányolt ágyúk számát 5-ről 4-re csökkentette, viszont megadott 12 zsákmányolt lőszeres kocsit is. A foglyok száma –260 fő – csaknem egyezik a Kossuth-féle híradással, viszont némileg konkrétabb adatokat is közölt a köztük lévő főbb tisztekről és egyéb személyekről. Az előbbi tudósításokkal szemben feltűnő, hogy Damjanich János vezérőrnagy, március 6-án már jóval többre tette az ellenség veszteségeit, bár az elesettekről még ő sem beszél. Híres – Kossuth által 8-án a „Közlönyben” szó szerint közzétett – jelentésében az alábbiakat írta a Honvédelmi Bizottmánynak: „Hazafias tisztelettel van szerencsém a Honvédelmi Bizottmánynak jelenteni, hogy tegnap Szolnokot elfoglaltam, s az ellenséget vad megfutamodásra kényszerítettem. A megrémült ellenség szaladásában sok hadiszerelvényeket, sőt a 2. vasasezred [– valójában a 3. Ferenc József dragonyos ezred - B.G.] pénztárát is visszahagyta. Négyszáznál több fogoly, eközt törzs- és főtisztek, tizenegy darab és 6 és 12 fontos ágyúk, 20 darab lőszer- és társzekerek, nevezetes mennyiségű lőszerek, fegyverek, s a fent említett pénztárban mintegy 7000 ezüst forintok birtokunkban jutottak. Az ágyúk és társzekerek lovastól fogattak el, mellyeknek száma 100 darabra megyen.”7 Tudtunkkal Damjanich jelentésében fordul elő elsőnek a 11 zsákmányolt ágyú említése, és a foglyok száma is 260-ról 400 fölé nőtt. A zsákmányolt szekerek száma is 20-ra emelkedett, bár elképzelhető, hogy ezekből 12 volt a lőszeres kocsi és 8 a pog�-

5 A Ferdinánd huszárezredről volt szó. 6 PELYACH István 1999. 31.; „Közlöny”, 1849. márc. 7. 7 BARTA István 1953. II. 598.; PELYACH István 1999. 31.; „Közlöny” 1849. márc. 8.

49

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. gyászszekér. Itt tűnik viszont fel a dragonyosezred valóban magyar kézbe került ezredpénztárának ügye is. Kossuth a jelentéshez kapcsolódóan hírül adta, hogy Damjanich leveléhez több zsákmányolt ellenséges zászló szalagját, így a Ferenc József dragonyosokét (Kossuthnál könnyűlovasokét) is megküldte jelentése mellékleteként.8 Március 12-én Albrecht Frigyes9 vezérkari őrnagy Vetter Antal altábornagynak, a magyarországi csapatok újonnan kinevezett főparancsnokának küldött jelentése ugyancsak az ellenséges veszteségek korábbinál nagyobb méreteiről ír. A levélben már 1400 főre tette az ellenség veszteségét, ámde bizonnyal csak becslés alapján, mivel szerinte ezek zöme a vízbe fulladt, és így csak részben volt megszámolható. Elgondolkodtató viszont, hogy a Ferenc József dragonyosok és a 3. Ferenc Károly főherceg gyalogezred zászlóaljának vesztesége, ha nem is volt teljesen pontos, de nemcsak becsléseken, hanem a halottak számbavételén is alapulhatott. „Az ellenség vesztesége nagyobb, mint ahogy véltük, és mintegy 1400 főből áll. Közülük a nagyobb rész a Zagyvába fulladt. A Károly főherceg ezredből egy egész osztály [– azaz két század – B.G.] ebben a folyóban lelte halálát. Csupán a 3. dragonyos ezred többet veszített 100 lónál és mintegy 130 főnél.”10 Négy nap múlva, 1849. március 16-án kelt Szemere Bertalan felső-magyarországi kormánybiztosnak az ország lakossághoz intézett felhívása, amelyben a császáriak szolnoki veszteségeit 11 ágyúban, 17 lőszeres kocsiban és 100 lóban, 400 fogolyban és 600 halottban adta meg.11 Tulajdonképpen a főbb hivatalos tudósításokat ezzel össze is foglaltuk, bár számos magánember korabeli félhivatalos, vagy éppen magánjellegű tudósítása is ismert. Az előbbiekhez sorolható Kollár János megyei tisztviselőnek 1849. március 9-én Békés vármegye alispáni hivatalához küldött levele, amelyben szólt az igen eltérő, vitatott számadatokról is. Egyebek mellett az alábbiakat írta: „A szolnoki csata nagyszerű volt, részleteit azonban most sem tudjuk hitelesen, a sok mindenféle részrehajló tiszti tudósítások után az ember bizton el nem mehet. Nyereségünk 8 ágyú, 3-at pedig a Zagyva vizébe toltak be, honnan már 2-öt ki is húztak, s a harmadikat is ki fogjuk húzni. Számtalan ágyusló, munitió szekerestül, lovastul, podgyász, kocsik s mindennemű szerszámok. Tegnapelőtt 385 egészséges foglyot vittek Debrecenbe, számtalan sebesült a kórházban van, az elesetteken kívül még rémisztő sokat a Zagyvába fullasztottak, honnan még tegnap is halásztattak kifelé. Az ellenség 8 BARTA István 1953. II. 598. 9 Albrecht Frigyes Vilmos (1823–1867 előtt) őrnagy ekkoriban a VII. (feldunai) hadtest vezérkari főnöke volt, majd alig egy hónap múlva a III. hadtesthez került. BONA Gábor 1987. 89. 10 BÖHM Jakab–CSIKÁNY Tamás–FARKAS Gyöngyi 1998. 90. 11 BÖHM Jakab–CSIKÁNY Tamás–FARKAS Gyöngyi 1998. 95.

50

Tanulmányok szerteszét futván, még tegnap reggel is hozott be a föld népe néhány foglyot, kiket magok elcsíptek. A mi veszteségünk szintén fájdalmas, de mégsem éri fel az ellenség 1/4 részét sem veszteségének.”12 Említést érdemel még Petőfi István, a költő Petőfi Sándor öccse, aki a Vécsey hadosztályhoz tartozó a 6. honvédzászlóalj tisztjeként március 28-i magánlevelében 400 fogolyról, 1300 halottról és sebesültről, 11 ágyúról, valamint egy hadipénztárról tett említést, nem kevesebb, mint 40.000 forinttal.13 Az ütközetben résztvevő főtisztek közül Leiningen-Westerburg Károly későbbi honvédtábornok visszaemlékezésének 1849. augusztus végén készült része szerint Karger vezérőrnagy dandárja mintegy 1500 embert veszített, ebből talán 500 volt a foglyok száma. A zsákmányolt 11 ágyú mellett sok poggyász (közte magánpoggyász) is a magyarok zsákmánya lett. Egy huszár állítólag maga 3000 forintot zsákmányolt, aminek nagy részét elosztotta a pajtásai között.14 Ugyanakkor a környékbeli lakosság körében keringő számok is igen gyorsan növekedni kezdtek, ami aztán a magyar hírlapírókra is hatott. Jókai Mór (1825–1904) például már március 10-én, majd két nappal később is az „Esti Lapok”-ban az alábbi cikkét tette közzé: „A SZOLNOKI CSATA E nagyszerű ütközet részletei most kezdenek egyenként tudomásunkra jőni. Az ellenségnek eddigelé összeszedett halottai száma ezernyolcszázkilencvenre megy. Ide nem érthetve azokat, kik a Zagyvába vesztek. Sebesültjeit, mint ezt szemtanú megszámlálta, háromszáz szekéren vitték be Pestre. Most tartson Windisch-Graetz uram Te Deum laudamust. Azon ágyúit, miket meg nem menthetett, az ellenség a Tiszába hányta. Az elfoglalt fegyverekből Damjanics egy egész pionier zászlóaljat s két más ezredet fölfegyverezett. Az ellenség elannyira bevehetetlen pontnak tartotta Szolnokot, hogy mint az elfogott napiparancsból kitűnik, minden tőlünk elfogott tisztet azonnal főbe lövetni rendelt. Ez mégis borzasztó elbízottság. Itt többet vesztett az ellen holtakban, foglyokban és sebesültekben négyezer embernél. A mieink közül százhatvanhárom lett csataképtelen. Hatvankettő egyedül a harmadik zászlóaljból, melynek első colonne-ját [– oszlopát – B.G.] Gyurmán Sándor, a Közlöny szerkesztőjének testvére vezette.”15 Bár a magyar halottak kapcsán talán valós adatokat is tartalmaz Jókai tudósítása, az ellenség 1890 halottjáról és mintegy 4000 főnyi teljes veszteségéről szóló rész elképesztően nagy túlzásnak tekinthető. Az ellenséges veszteségek eme abnormális felnagyítása egyébként a „magyar romantikus regény atyjának” más korabeli cikkeiben is 12 JÁROLI József 1998. 210–212. 13 HERMANN Róbert 2007. 14 MARCZALI Henrik 1900. 119. 15 JÓKAI Mór 1980. III. 111–112., 864.

51

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. megfigyelhető. Valamivel azért megfontoltabban nyilatkozott Jókai a két nappal korábbi szerkesztői megjegyzésekben, ahol csak 1400-nál több halottról, 460 fogolyról és 11 zsákmányolt ágyúról szólt.16 Zárásként említhető a konzervatív újságírás császári oldalon működő jelentős alakja Vida Károly (1819–1862), aki a „Figyelmező” című lapban március 9-én éppenséggel a magyar sikert becsmérelte. Ebben egyebek mellett az alábbiakat írta: „Karger tábornok személyes vitézsége, s az ügyes jól kitervelt retiráda [– azaz visszavonulás – B.G.] által lehetővé tette, hogy a visszavonulás alatt kis számú serege majd semmi kárt sem vallott.”17 A felsorolást még folytathatnánk, de a lényeg így is látható: a kezdeti óvatosság után a gyorsan megjelenő szélsőséges túlzások. A hamarosan bekövetkező újabb, és még nagyobb magyar sikerek azonban gyorsan elterelték a figyelmet a szolnoki ütközetről. A helyzet csak a szabadságharc bukását követően változott meg, amikor mindinkább az események pontos, tárgyszerű feltárása vált a fő igénnyé. Ennek a követelménynek azonban egyáltalán nem volt egyszerű megfelelni.

2. A veszteségek kérdése a történeti-hadtörténeti irodalomban A szabadságharc bukása után az események összefoglaló hadtörténeti feldolgozására a lehetőségek kezdetben csak a császári oldalon voltak meg. Az 1850-es években számos visszaemlékezés, hosszabb-rövidebb feldolgozás, összefoglalás jelent meg ezzel kapcsolatban. Közülük témánk szempontjából a leginkább meghatározó gróf Johann Nobili (1798–1884) vezérőrnagynak, Windisch-Graetz tábornagy vezérkari főnökének a téli hadjáratról írott nagy munkája lett. Bár Nobili a herceg lekötelezettjeként nem bírálta felettese működését, sőt tendenciózusan igyekezett megfelelni az uralkodói és elöljárói elvárásoknak, könyve mégis mindmáig megkerülhetetlen a korszakkal foglalkozó hadtörténészek számára. Beosztása folytán ugyanis nemcsak a császári fősereg iratanyagát ismerte, hanem esetenként olyan információkkal is rendelkezett, amelyek nemcsak kiegészítették, de sokszor módosították is a megmaradt forrásokat. Nobili a jelek szerint megkapta Leopold Karger tábornok 1849. március 6-án kelt, a szolnoki vereséggel kapcsolatos jelentését, amely teljes terjedelmében csak az elmúlt években került leközlésre.18 Ennek végéhez Karger egy részleges veszteséglistát is mellékelt, amelynek adatait aztán Nobili a munkájában idézte is. „Veszteség lista: 5. vadászzászlóalj: 7 halott, 12 eltűnt. 3. Károly főherceg gyalogezred 3. zászlóalja: Kapeller százados megsebesült. Egyéb veszteség halottakban, sebesültekben és elhaltakban: 227 ember, 16 JÓKAI Mór 1890. III. 498. 17 JÓKAI Mór 1980. III. 864. 18 Christopher TEPPERBERG–Jolán SZIJJ 2005. 256–258.

52

Tanulmányok 2. báni határőrezred 3. zászlóalja: 10 halott, 212 eltűnt, összesen 222 ember, 7. bródi határőrezred: 12 halott, 13 sebesült, 81 eltűnt, Ferenc József dragonyosezred: 97 ember, 92 ló. A tüzérség, a szekerészet és az utász alakulatok veszteséglistái nem készültek el. A bátor Bronn hadnagy, a fél tizenkétfontos üteg parancsnoka maga is elesett. Ágyúkban és muníciós szekerekben elszenvedett veszteség az alábbi volt: 5. számú hatfontos üteg: 1 ágyú és 5 kocsi. 1. számú lovasüteg: 3 ágyú és 5 kocsi. 1. tizenkétfontos ütege fele: 1 ágyú és 3 kocsi a Petit hadnagy vezette muníciótartalékkal. A dandár ütközet napján elszenvedett vesztesége az alábbiakra becsülhető: 12 halott és sebesült tiszt, 158 halott és sebesült őrmester alatti rendfokozatú. 6 eltűnt és fogoly tiszt, 375 eltűnt és fogoly őrmester alatti rendfokozatú. 90 elpusztult és sebesült ló, 221 eltűnt és zsákmányul esett ló.” A Karger-féle jelentés alapos, mindazonáltal két nagy problémája is van. Az egyik az, hogy számos alakulat, illetve fegyvernem veszteségei hiányoznak belőle, ugyanakkor viszont az alakulatonkénti és a rendfokozatonkénti veszteséglista között is jelentős eltérések vannak. Az előbbi összesen 672 személyt sorol fel, míg az utóbbi csak 551-et. Ugyanakkor viszont az a lóállomány veszteségeinél épp az utóbbi számadás tartalmazza a magasabb adatokat, összesen 311-et a 92-vel szemben. Az eltérést nyilvánvalóan az magyarázza, hogy ebbe már a tüzérség, a gyalogság és a trén – teljes vagy részleges – hiányai is bele kerültek, nemcsak a dragonyosoké. Ugyanakkor a segítségül érkező Ottinger lovas dandár veszteségeit ez a kimutatás nyilvánvalóan nem tartalmazhatta. Hasonló részletességű kimutatást a korabeli hazai történeti munkákban hiába keresünk. Ez nem is csoda, hiszen a magyar történetírók 1860-ig – sőt 1867-ig – összehasonlíthatatlanul nehezebb helyzetben volt, mint osztrák kollégáik. Az első összefoglalások alapvetően emigrációban készültek, így szerzők nemcsak a forrásoktól voltak elzárva, hanem még a szereplők, visszaemlékezők zömétől is. A magyar munkákra emiatt gyakran hatottak a népi emlékezet különböző híradásai és álhírei is, igaz igen eltérő módon és mértékben. Mindazonáltal, ha a kisebb kérdésekben érthető pontatlanságokat követtek is el, a szabadságharc történetének alapproblémáit már ekkor igyekeztek tisztázni, és cáfolni a császári történetírás hamis vádaskodásait, vagy túlzó megállapításait. A szolnoki ütközet kapcsán a legjelentősebb emigráns munka szerzője, Horváth Mihály (1809–1878) igyekezett tárgyilagos lenni, és a császári adatok hiányait kiegészíteni. Megállapította, hogy a császáriaknak saját bevallásuk – Nobili munkája – szerint is 560 főnyi veszteségük volt, míg a magyarok szerint ez meghaladta a 800 főt. Ezek kö-

53

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. zött volt egy törzs- és több főtiszt, 2 orvos és 2 tábori pap. A 400 (!) császári utászból csak 80 menekült meg, míg a Károly gyalogság 200 embert vesztett.19 1867 után a helyzet változott, mindazonáltal a magyar történetírás alapvetően a feldolgozásokon túl alapvetően a magyar oldalú forrásfeltárásra törekedett. A kezdeti kísérletek után az 1880-as évektől Gelich Richárd (1821–1899) nagyszabású munkája vált meghatározóvá a szabadságharc hadtörténeti kutatásában. E színvonalas monográfia gyengeségeit azonban részben a császári oldalról keletkezett források nem ismerete okozta, ami témánk kapcsán különösen lényeges. Elmondható ugyanis, hogy a szolnoki császári veszteségek összesítése során a szerző egy igen súlyos szakmai hibát követett el, amikor sajátosan – és szerencsétlenül – egybeszerkesztette a különféle jellegű és pontosságú adatokat. Gelich okfejtése első részében logikusan felsorolta Nobili művéből az egyes alakulatok, a három gyalogzászlóalj, a vadászok és a dragonyosok veszteségeit, amelyek 669 halottat, sebesültet és eltűntet jelentettek. Ezt követően helyesen állapította meg, hogy a tüzérség, a szekerészek, az utászok veszteségei hiányoznak a kimutatásból. Ámde módszere ezt követően nehezen magyarázható, sőt még kevésbé menthető. Az igazolható adatokhoz ugyanis önkényesen hozzáadta a szerinte Szolnoknál fogságba esett 800 (!) hadifogoly számát, majd megjegyezte, hogy ezen kívül még több százan a Zagyvába fulladtak. Ezzel az eljárással – teljességgel érthetetlen módon – legalábbis megkétszerezte a Karger dandár veszteségeit. Ebből fakadt aztán az a szolnoki ütközet kapcsán mindmáig emlegetett 1500–1800 főnyi császári halott, sebesült és hadifogoly, ami a gyakorlatban az ellenséges dandár megsemmisülésével lett volna egyenlő.20 Gelich egyébként kiváló és úttörő munkájának e tévedése sajnálatos módon hatott a még élő szemtanúk visszaemlékezéseire, ugyanakkor azonban csaknem napjainkig alapvetően befolyásolta a helytörténeti, sőt a hadtörténeti szakirodalom becsléseit is. Ennek tudható be, hogy például utóbb Karsa Ferenc (1826–1916), az 52. honvédzászlóalj ütközetben résztvevő hadnagya is a császári veszteségeket 1000 halottban és 800 fogolyban adta meg,21 de az 1880-as években Somogyi Ignác (1859–1889) helytörténész is egymás után idézte a Nobili által közzétett 560, és a magyarok által említett 800 fős veszteséget, 1 törzs-, több főtiszt, két orvos és két tábori pap elfogását, a 400 utászból 320, a Károly gyalogságból pedig 200-nál több ember elvesztését.22 Még elgondolkodtatóbb azonban, hogy Bánlaky (Breit) József (1863–?) egyébként napjainkban is jól használható, monumentális magyar hadtörténeti szintézisének ide kapcsolódó része is szinte szó szerint átvette Gelich adatait és elhibázott okfejtését. Ennek aztán az lett a következménye, hogy ezeket a szocialista korszakban sem kérdőjelezték meg, hanem változatlan formában leközölték.

19 HORVÁTH Mihály 1865. II. 311. 20 GELICH Richárd é.n. II. 482. 21 KARSA Ferenc 1993. 145. 22 SOMOGYI Ignác 1887. II. 93.

54

Tanulmányok Igaz, a témával kapcsolatban ebben az időszakban inkább a magyar oldalon harcoló személyek visszaemlékezéseinek feltárása és közreadása folyt. A szolnoki helytörténészek közül ebből a szempontból alapvetően Kaposvári Gyula (1916–1998), míg a hadtörténet országos művelői közül Bona Gábor emelhetők ki. Mellettük megemlíthető még Mezősy Károly, Kovács József és Balázs József, illetve Divéky Adorján neve is.23 Áttörést végül Hermann Róbert hadtörténeti kutatásai hoztak a XXI. század elején. 2004-ben megjelent munkájában országos összefüggésben írt a szolnoki ütközetről, és ennek során – feltehetően (?) – Nobili, illetve Karger vezérőrnagy 2005-ben közzétett 1849. március 6-i jelentése alapján minimálisan 678 főnyi császári veszteséget vett számba, halottakban, sebesültekben, eltűntekben, illetve hadifoglyokban, amihez még 220 lovat, illetve 5–11 löveget sorolt. Ugyanakkor ő is feltételezte, hogy a valós császári veszteségek még nagyobbak lehettek.24 Mindezek után felvetődik, hogy vajon ezzel lezárható-e a kérdés, elmondtunk-e mindent a problémáról. Véleményünk szerint nem. Egyrészt a Bécsi Hadtörténeti Levéltár ide kapcsolódó anyagának feltáratlansága miatt, másrészt pedig mert a kérdéssel kapcsolatban a magyar hadtörténeti és helytörténeti irodalom még messze nem használta ki, sőt nem is értékelte az osztrák-cseh hadtörténetírás munkáit, ezen belül is az 1849–1918 közötti időszak alakulattörténeteit. Mindazonáltal ezek ismertetése előtt nem kerülhető meg a Szolnoknál bevetett császári erők nagyságának, összetételének teljes tisztázása, amely korántsem egyszerű feladat.

3. A szolnoki ütközetben részt vett császári haderőről Mint már említettük, Szolnokot és környékét 1849. január közepétől csaknem két hónapig a Josip Jellacic altábornagy vezette I. császári hadtest egységei tartották megszállva. Előbb Ottinger Ferenc25 vezérőrnagy két vértes ezredből és 2 ütegből álló lovas dandárja26, majd a január 22-én kezdődő magyar ellentámadás leállítását követően,

23 KAPOSVÁRI Gyula 1950.; uő. 1960.; uő. 1975.; KARSA Ferenc 1993.; DIVÉKY Adorján 1959.; KOVÁCS József – BALÁZS József 1958.; MEZŐSY Károly 1955. 24 HERMANN Róbert 2004. 190. 25 Franz Freiherr von Ottinger (Sopron, 1793. IX. 28. – Bécs, 1869. IV. 8.) vezérőrnagy a forradalomig magyar huszárezredekben szolgált. 1848 tavaszán Batthyány miniszterelnök Mészáros Lázár távollétében megbízta a hadügyminisztérium vezetésével. Utóbb nyugdíjazását kérte, majd Jellacic horvát bánhoz csatlakozott. A háború első felében a legügyesebb Magyarországon harcoló császári lovas parancsnok, 1849 tavaszán altábornagyi rangot, majd a katonai Mária Terézia Renddel 1851ben bárói címet kapott. 1850-ben Johann Strauss lovassági indulót komponált a tiszteletére (Ottinger Rittermarsch, op. 83.). 1867-ben lovassági tábornok. KEDVES Gyula 2006. 58.; Antonio SCHMIDT– BRENTANO 2007. 132. 26 Ez ekkor a cseh-morva kiegészítésű 6. Wallmoden és a 7. Hardegg vértes ezredek 12 századából, valamint az 1. lovas üteg, illetve a 17. röppentyűüteg 6 ágyújából és rakétaállványából állt, együttesen kb. 1600 emberrel. HERMANN Róbert 2009. 15.

55

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. a hónap végétől Grammont27 vezérőrnagy gyalog dandárja28 állomásozott Szolnokon. Utóbbi csaknem egy hónap múlva távozott a városból, és február végén – részint a kápolnai csata kapcsán folyó csapat átcsoportosítások nyomán – őt Leopold Karger29 vezérőrnagy csapatai váltották fel. A márciusi 5-i ütközetben már ez utóbbi seregtest vett részt, noha annak utolsó fázisába Ottinger lovassága is bekapcsolódott. Karger tábornok erőit elvben igen komolyan megerősítették, Grammonttól és a Jellacic hadtest más dandárjaitól is kapott csapatokat. Február 28-ról ismert hadrendje és létszámkimutatása 4 gyalogos zászlóaljat (24 század), valamint 12 lovasszázadot tartalmazott összesen 5781 fővel, 1582 lóval és 12 ágyúval, mégpedig az alábbi megoszlásban:30 11. határőrezred 3. zászlóalja (6 század) 7. határőrezred 2. zászlóalja (6 század) 3. Károly gyalogezred 3. zászlóalj (6 század) 5. vadászzászlóalj (6 század) 3. Ferenc József dragonyosezred (6 század) Báni huszárezred fele (3 század) 5. hatfontos gyalogüteg 1. lovasüteg Tüzértartalék 3. Szász király vértesezred (2 század) Összesen 24 gyalogszázad, 11 lovasszázad:

930 fő 1040 fő 1306 fő 1021 fő 650 fő 321 fő 118 fő 117 fő 33 fő 245 fő 5781 fő

30 ló 42 ló 31 ló 16 ló 650 ló 318 ló 85 ló 120 ló 34 ló 256 ló 1582 ló

6 ágyú 6 ágyú 12 ágyú

27 Franz Adam Freiherr Grammont von Linthal (1798. VIII. 1.–1849. VI. 19.) vezérőrnagy pályafutására lásd Antonio SCHMIDT–BRENTANO 2007. 58. 28 Grammont 1848 végén még a Jellacic hadtest Kempen-féle hadosztályában vezetett egy dandárt, de 1849. március 12-én már Hartlieb altábornagy hadosztályában találjuk. előbb dandárjában az 5. vadászzászlóaljat, a liccai határőrezred 2., a gradiskaiak 3. zászlóalját, a 2. román határőr gyalogezred 2 századát, valamint a 2. számú hatfontos gyalogüteget említették, míg 1849. március 12-én az első három alakulatot és a 6. számú hatfontos üteget. Wilhelm RÜSTOW 1866. I. 148., 279. 29 Leopold Edler von Karger (1792–1867. II. 19.) vezérőrnagy ekkor 56 éves katonatiszt volt, aki 41 éve szolgált a hadseregben. Tábornoki kinevezése 1848. június 21-én kelt. Elméletileg jól képzett, bár inkább vezérkari és térképészeti gyakorlattal rendelkező tiszt volt, és emiatt állítólag dandárparancsnoki megbízatásának alárendeltjei nem örültek. A szolnoki ferencesek évkönyve szerint legalábbis „... az asztaluknál suttogott tiszturak beszédéből több ízben kiértette a helybeli főnök azt, hogy az új parancsnok egy hadtestnek (– azaz önálló seregtestnek – B.G.) vezényletére elégtelen, s alkalmatlan és hogy azon esetre, ha a magyarok által megtámadtatnak, a csatának jó kimenetelét nem reményelhetik”. KAPOSVÁRI Gyula 1975. 103.; KEDVES Gyula 2006. 58.; Antonio SCHMIDT–BRENTANO 2007. 83. 30 HERMANN Róbert 2009. 19.

56

Tanulmányok Az Abonyból érkező Ottinger lovasdandár erejét a február 28-i hadrend az alábbiakban adta meg: 7. vértesezred (6 lovasszázad) 598 fő 598 ló 6. vértesezred (6 lovasszázad) 725 fő 725 ló 5. lovasüteg 139 fő 139 ló 6 ágyú Összesen 12 lovasszázad: 1452 fő 1457 ló 6 ágyú Az 1849. február 28-i császári hadrend a közelmúltban vált ismertté Hermann Róbert kutatásai révén. Ugyanakkor azonban mindmáig nem tisztázott, hogy ez mikor lépett érvénybe, vagy érvénybe lépett-e egyáltalán. A Kápolnánál győztes császári haderőben ugyanis a Jellacic-féle I. hadtest egyes átcsoportosított alakulatai is ott voltak, ám ezek messze nem olyan gyorsan tértek vissza hadtestükhöz, mint ahogyan azt eredetileg Windisch-Graetz herceg képzelte. A csatát követően ugyanis a Tiszafüred irányában meginduló támadást a honvédség visszaverte, majd március 2-án a herceg csapatai komoly átcsoportosítására adott utasítást. (Annyi bizonyos, hogy az I. császári hadtestnek március 12-én már teljesen új hadrendi beosztása volt, ami alapvetően különbözött a két héttel korábbitól.) Talán ezzel magyarázható, hogy a régebbi feldolgozások (köztük maga Nobili is!) március 5-én 3 1/3 zászlóaljat (20 század), másfél századnyi utászt, 6 lovasszázadot, továbbá két és fél tüzérüteget sorolt fel 15 ágyúval a Karger dandár állományában, mintegy 5000 fővel, és ezt az eltérést az eddig feltárt dualista kori osztrák alakulattörténetek is igazolják. Bár sok minden elképzelhető, véleményünk szerint aligha arról volt szó, hogy a Karger-féle csoportosításnak csak egy része vett volna részt a március 5-i szolnoki összecsapásban. A két hadrendet összevetve a Karger dandár állományában számos gyalogos csapattesttel nincs probléma. Ezekhez sorolható a legjobb gyalogos alakulat, a morva legénységű 3. Károly főherceg gyalogezred 3. zászlóalja Adolph Schön von Treuenwerth alezredes vezetésével, a 7. bródi határőrezred 2., továbbá az Eugen Lazic őrnagy vezette 2. báni (másképp 11.) határőrezred 3. zászlóalja. A problémák a Johann Liubimiresko von Siegberg31 őrnagy (utóbb alezredes) vezette, jól képzett 5. morva vadászzászlóaljjal kezdődnek, amelynek a korábbi munkák (és maga Karger tábornok is!) mindössze harmadát, egyik osztályát említi Szolnokon. A zászlóaljnak a XIX. század végén – névtelen szerző által készített – alakulattörténetéből szintén az derül ki, hogy csak két századuk volt itt Joseph Schnorbusch (1798–1862) és Edmund von Standnar századosok vezetésével, míg a másik négy századot Poroszló és Heves vidékére vezényelték, a magyar főerőkkel szemben álló császári haderő jobbszárnyának védelmére. A zászlóalj részei csak a szolnoki vereség után, március 6-án Abonyban egyesültek ismét.32 31 Militar Schematismus … (1848) 283.; Uo. (1850) 336. 32 [Franz POCHE] 1897. 63–64. Az ezredesként elhalt Joseph Schnorbusch életrajzi adatait az interneten, a st. marxi temető katonai halottjai kapcsán találtuk meg.

57

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. Hasonló a helyzet a dandár lovasságával is. Ennek javát a 3. Ferenc József dragonyosezred adta. Az eredetileg morva, de 1830-tól már galíciai (ukrán-lengyel) kiegészítésű regimentből a korábbi szakirodalom szerint kezdetben az alezredesi osztály volt itt két svadronnal, Joseph Regelsberg von Thurnberg alezredes alatt, aki utóbb ideiglenes ezredparancsnok lett, majd 1856-ban a vezérőrnagyi rendfokozatot is elérte.33 Az ütközet előtt azonban az őrnagyi osztály is Szolnokra vonult, újabb két századdal.34 Ugyanakkor az ezred történetéből kiderül, hogy az ezredesi osztály ugyancsak Poroszló környékén tartózkodott a szolnoki ütközet idején, tehát a teljes állomány – azaz a hat század – semmiképpen sem lehetett itt.35 A császári haderő leggyengébb lovassági alakulatának tartott, irreguláris horvát báni huszárezredet Jellacic 1848-ban állította fel szlavóniai pandúrokból. Az eleve csak 6 százados alakulatnak a korábbi irodalom és Karger jelentése mindössze két századát említette itt,36 míg a február végi hadrend hármat sorolt fel. A  korábbi munkák nem tartalmaztak más lovas alakulatot, ugyanakkor a február 28-i felsorolás a dandár részeként tüntette fel a 3. Szász király vértes ezred ezredesi osztályát is 2 századdal, 245 emberrel és 256 lóval, melyet 1848 októberében Walheim őrnagy vezetett.37 A probléma itt is az, hogy mind az ezredtörténet, mind a császárikirályi lovasezredek összevont történeti feldolgozása szerint a szolnoki ütközet idején még Poroszló és Heves környékén állomásoztak.38 A császári dandár tüzérségeként a 28-i hadrend a Scheiner (talán Franz Schneider?39) főhadnagy vezette 5. hatfontos gyalogüteget, valamint az Ottingerrel a január 22-i első szolnoki összecsapás idején is itt járt 1. lovas üteget említi, a nagy jövő előtt álló gróf Arthur Bylandt-Rheidt40 főhadnagy vezénylete alatt. Nem szerepel viszont az 1. tizenkét fontos üteg fele (3 ágyú) Joseph Bronn hadnagy vezetésével, akik bizonnyal később kerültek ide. Ugyanakkor Nobili is megerősíti a dandár 33 főből és 34 lóból álló tüzértartalékának ittlétét, amit talán Petit hadnagy vezetett.41 Bár a február 28-i hadrendben nem szerepelnek, a korábbi szakirodalom szerint a műszaki alakulatokat Szolnoknál a 7. utászszázad és a 16. század fele képviselte a 33 Joseph Regelsberg von Thurnberg (1796. IV. 30.–1861. VI. 13.) életrajzára lásd Antonio SCHMIDT– BRENTANO 2007. 148. 34 KEDVES Gyula 2006. 58.; Franz DEDEKIND 1879. 484–485. 35 Franz DEDEKIND 1879. 481. 36 Andreas THÜRHEIM 1866. II. 325. 37 HERMANN Róbert 2009. 19. 38 Moritz von SCHWARZBACH 1868. 64–68.; Andreas THÜRHEIM 1866. I. 93–94. 39 Militar-Schematismus … (1848) 361. 40 Gróf Arthur Maximilian Adrian Bylandt-Rheidt (Bécs, 1821. V. 5. – Uo. 1891. II. 21.) arisztokrata család sarja, előbb a gyalogságnál, majd évtizedekig a tüzérségnél szolgált, 1859-ben az itáliai hadjáratban őrnagyként a császári tartaléktüzérség parancsnoka. 1862-től hadügyminisztériumi szolgálatba került, és gyors rangemelkedés után (1863: ezredes, 1869: vezérőrnagy, 1874: altábornagy) 1876. VI. 20. – 1888. III. 16. között a Monarchia közös hadügyminisztere volt. Egyik fia utóbb jelentős osztrák neokonzervatív politikusként vált ismertté. Pallas Nagylexikon, IV. (1893.) 70. 41 KEDVES Gyula 2006. 58.; HERMANN Róbert 2009. 19.

58

Tanulmányok később jelentős katonai karriert befutó Eduard Ghilain von Hembyze42 (több helyen Hembyce) százados, Lakenbacher főhadnagy (Anton Langlachner, esetleg Franz vagy Leopold Kuchbacher?) és Dym hadnagy (talán Joseph Thym?) vezetésével. A döntően szláv legénységű dandárban egyedül ezt az alakulatot alkották német anyanyelvű sorkatonák.43 Mindezek alapján továbbra sem egyértelmű a Szolnoknál harcoló császári alakulatok számát meghatározni, mindazonáltal valószínű, hogy Damjanich Karger alábbi csapataival kerülhetett szembe: 11. határőrezred 3. zászlóalj 6 század 930 fő 30 ló 7. határőrezred 2. zászlóalj 6 század 1040 fő 42 ló 3. gyalogezred 3. zászlóalj 6 század 1306 fő 31 ló 5. vadászzászlóalj egy osztálya 2 század 340 fő 10 ló44 3. dragonyosezred két osztálya 4 század 440 fő 440 ló45 Báni huszárezred egy osztálya 2 század 214 fő 212 ló 5. hatfontos gyalogüteg 118 fő 85 ló 1. hatfontos lovasüteg 117 fő 120 ló 1. tizenkétfontos üteg fele ? ? Tüzértartalék 33 fő 34 ló 7. és a fél 16. utászszázad 1 ½ század ? ? Együtt 20 gyalog, 6 lovas, 1 ½ utász század, 2 ½ üteg, 4538+? ember, 1004+? ló. Figyelembe véve a hiányzó alakulatokat, a fél tizenkét fontos üteg létszámát 60–65, míg az utászokét – Kedves Gyula alapján – 300 főre tehetjük. Mindezek alapján Karger március 5-én Szolnoknál álló, és bevetett erői mintegy 4900 embert, kb. 1100 lovat és 15 ágyút számlálhattak. A szolnoki ütközet utolsó fázisába beavatkozott Ottinger Ferenc vezérőrnagy nehézlovas dandárja, amelynek február 28-i hadrendje kapcsán két dolgot kell megjegyezni. Az egyik az, hogy Friedrich Stang kapitány március 3-án reggel még biztosan Nagykőrösön tartózkodott a Wallmoden vértesek egy századával, így feltehetően nem vett részt az ütközetben. (Ez lehet a magyarázata, hogy Johann Nobili is csak 11 lovasszázadát említi Szolnoknál a dandárnak.) Ugyanakkor viszont a Hardegg vértesek ezredtörténete megemlékezik a már említett 1. tizenkét fontos üteg másik feléről (ugyancsak 3 ágyú), amelynek löveganyagát az ütközet utolsó szakaszában a magyar Ferdinánd hu42 Eduard Ghilain von Hembyze (1808. 09. 15. – 1876. 03. 18.) 1862. 12. 25-től a császári hadsereg vezérőrnagya volt, míg 1866. 01. 25-től nyugdíjazták. Lásd: Militar-Shematismus … (1850) Antonio SCHMIDT–BRENTANO 2007. 55. Nem tudni miféle kapcsolatban állt azzal a Georg Ghilain von Hembyzével, aki ezekben az években a tullni utásziskolában tanított. 43 Militar-Schematismus (1848) 406–407.; Johann NOBILI 1851. 352.; KEDVES Gyula 2006. 58.; HERMANN Róbert 2009. 19.; Christopher TEPPERBERG – Jolán SZÍJJ 2005. 256–258. 44 Arányosan számítva a zászlóalj létszámából 45 Arányosan számítva az ezred létszámából.

59

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. szárok csaknem zsákmányul ejtették. Ennek alapján Ottinger 11 lovasszázadban és másfél tüzérütegben mintegy 1400–1500 embert és 9 löveget mozgósíthatott március 5-én délelőtt, Karger megsegítésére.

4. A császári csapatok valószínűsíthető veszteségei Szolnoknál De miféle veszteségeket is tartalmaznak a császári jelentések? Mint már említettük, a válaszadáshoz a legfontosabb forrás Karger vezérőrnagy 1849. március 6-án Jellacic altábornagy hadtestparancsnoknak küldött levele, amelynek számadatai utóbb Johann Nobili 1851-es könyvében, majd valamilyen formában a magyar szerzők munkáiban is megjelentek. Eszerint a Károly főherceg gyalogezred zászlóalja holtakban, sebesültekben és eltűntekben 227 embert vesztett, ezek között köztük Karger megemlítette a sebesült Anton Kappeller von Muthamberg századost és az eltűnt Rudolph Festratz von Thienen hadnagyot46. Ugyanakkor viszont az ezred harminc évvel későbbi története Szolnoknál csak 1 tiszt és 130 ember elvesztéséről írt a 227 helyett, azaz az eredeti létszám kétharmadáról. Hogy mi az eltérés oka, pontosan nem oldható fel. Vannak utalások a szolnoki ütközet kapcsán, hogy a szétvert császári alakulatok csellengő katonái csak több nap után keveredtek vissza egységükhöz. Ez a tendencia bizonnyal a Károly ezred zászlóaljánál is megvolt, amely az itteni császári gyalogság gerincét, legjobb részét adta. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy a később szolgálatra újra alkalmassá vált sebesülteket az ezredtörténet talán már nem számolta bele a veszteségekbe. A 2. báni határőr ezred zászlóalja 10 halottat és 212 eltűntet jelentett a következő napon, az utóbbiak között említette Nobili és Karger Zussner (talán Eduard Zuzner?) hadnagyot, akit viszont az 1850-es katonai sematizmus mint aktív tisztet említ.47 A 7. bródi határőrök 12 halottat, 13 sebesültet és 81 eltűntet veszítettek. Az 5-ös vadászok kapcsán Karger és Nobili hét halottat és 12 eltűntet említett, míg az alakulat története fél évszázad múltán már hét halottat, 12 súlyos és négy könnyű sebesültet.48 A 3. Ferenc József dragonyosok közül a Karger-jelentés Regelsberg von Thurnberg alezredes, Saharek és Landgraf lovaskapitányok, valamint 97 ember és 92 ló elvesztését említette. A foglyul ejtett császári főtisztek közül a legjelentősebb személy Regelsberg von Thurnberg dragonyos alezredes volt, aki a malomszögi Zagyva-hídnál kialakult nagy lovascsatában súlyosan megsebesült. Karger tábornok itt a lovasságával akarta fedezni csapatai visszavonulását, ám a dragonyosait a Lengyel Légió ulánusai, illetve a magyar huszárok szétszórták, sőt talán részben a visszavonuló gyalogságra nyomtak vissza. Az alezredes a lengyel ulánusoktól több kard- és dzsidasebet kapott, egy pisztolylövéstől 46 Militar-Schematismus … (1848) 106–107. 47 Militar-Schematismus … (1850) 313. 48 [Franz POCHE] 1897. 64.

60

Tanulmányok pedig elveszítette a fél szemét. Saját vallomása, illetve I. Ferenc József császárhoz 1851ben írott levele szerint két hónapig élet és halál között lebegett.49 A dragonyosok ezredtörténete külön kiemelte Maximilian Ferdinand Saharek50 I. osztályú kapitány hősies viselkedését. Ő kitűnő lovával már átúsztatott a Zagyván, amikor észrevette, hogy egy kocsival menekülő sebesült granicsár tisztet a túlparton a magyar huszárok kezdtek módszeresen összevagdalni. Erre a kapitány visszaúsztatott az innenső oldalra és megmentette bajtársát, ám eközben maga is 17 sebet kapott, és végül foglyul is ejtették. A Szolnokra március 13-án újra bevonuló Ottinger vezérőrnagy jelentése szerint az itteni kórházban találta meg igen sok sebbel borítva, egyedül a fején tíz kardvágás érte. A tábornok kérte a Pestre szállítását, ami bizonnyal megtörtént, mivel a dragonyosok ezredtörténete szerint az ottani kórházban március 21-én halt bele a sebeibe.51 Mellette a dragonyos tisztek közül Richard Ritter von Landgraf I. osztályú kapitány is lövést kapott a combjába, miután a lova elhullott, és fogságba esett. Friedrich von Thomsdorf főhadnagy fejsérülést szenvedett a lovassági összecsapás során, a lova vízbe fulladt, és maga is csak a Károly gyalogság egyik főhadnagyának, Anton Riegelnek köszönhette megmenekülését. Ernst Spiller és Joseph Mutina hadnagyok is megsebesültek, továbbá Joseph Hinck (Hinnckl) alhadnagy, aki (akik?) ágyúgolyótól sérült(ek) meg. Utóbbi végül bele is halt a sebesülésébe.52 Átmeneti fogság után végül egy vadász járőrnek köszönhette a kiszabadulását Wilhelm Przihoda53 főhadnagy, ámde magyar fogságba esett még Böhm főorvos, Franz Miszkovsky ezredkáplán és Franz Wirsich ezredprofosz is.54 A magyarok csapatok zsákmánya lett a Ferenc József dragonyosok ezredpénztára 7.000 ezüst forinttal, amiből Damjanich utóbb a magánpénzeket visszaküldette. Az ütközettel kapcsolatosan sem a Karger-féle jelentés, sem a hadtörténeti irodalom nem foglalkozik az utászokkal, noha a Tisza-híd pallóinak felszedésével és a túloldalról támadó Vécsey csapatainak lelassításával többek szerint ők mentették meg a császári dandárt. Súlyos veszteségeikre elsőként a magyar szerzők hívták fel a figyelmet. Mint már láttuk, Horváth Mihály munkája szerint a 400 fős alakulatból csak 80-an menekültek meg,55 míg Jókai Mór német újságokra hivatkozva 1849. március 29-én már csak 40 túlélőről beszélt.56

49 KOVÁCS István 1998. 272–273. 50 Maximilian Ferdinand Saharek (1832: kadét, 1838: alhadnagy, 1845: 2. osztályú kapitány, 1848: 1. osztályú kapitány) életrajzára lásd: Franz DEDEKIND 1879. 774. 51 Franz DEDEKIND 1879. 484. 52 Franz DEDEKIND 1879. 720. 53 Wilhelm Przihoda (1838: kadét, 1844: alhadnagy, 1849: 2. osztályú százados) pályafutására lásd Josef VICTORIN 1879. 766. 54 Franz DEDEKIND 1879. 484–485., 720.; CSIKÁNY Tamás 2003. 36. 55 HORVÁTH Mihály 1863. II. 311. 56 JÓKAI Mór 1980. III.

61

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. A császári utászcsapatok jó 30 évvel később megjelent története átfogóbb adatokkal szolgál. Eszerint az itteni alakulatok tisztjei közül kettő is elesett. Az egyik az esetleg tévesen a 13. utászszázadhoz tartozónak írt Josef Thym (Kargernél Dym) főhadnagy, aki már a Tisza hídján folyó küzdelemben súlyosan megsebesült, valamint Anton Dallendörfer főhadnagy, akit a belvároson való áttörés során ért halálos lövés. A magyarok fogságába esett viszont az utászok parancsnoka, Eduard Ghilain von Hembyze százados is, aki korábban Dallendörferrel maga is megsebesült, majd miután a vele tartó kis csapat utásznak elfogyott a lőszere, embereivel kénytelen volt megadni magát. A munka összesítése szerint a tisztek mellett a legénységi állományból megsebesültek – feltehetően a hídkészletből – öten, míg a 7. századból 53, a 16-ból 33, a más századokból vezényeltek (?) közül pedig hat személy. Az utászok teljes vesztesége összesítve tehát három tiszt és 97 közember, azaz együttesen pontosan száz fő volt.57 Feltételezhető létszámukhoz képest egyértelműen az utászok veszítették a legtöbb embert. Jellemző, hogy március 12-én a Jellacic-féle I. császári hadtest hadrendjében már csupán egy századnyi utász szerepelt,58 és Prentstein ezredes két nappal korábban Windisch-Graetz herceghez írott levelében ezek létszámának növelését különösen szükségesnek tartotta, tekintettel az utászok általa két tisztre, két altisztre és 79 közemberre becsült szolnoki veszteségére.59 Bizonnyal ezért vezényelték át mindkét századot a hadsereg tartalékához.60 Gyakorlatilag semmit nem tudunk mondani a horvát banderiális huszárezred két századának szolnoki teljesítményéről és veszteségeiről. Karger tábornok jelentése is csak a császári hadrend leírása során emlékezett meg róluk, ami alapján arra is lehetne következtetni, hogy az ütközetben szerepet nem játszottak, így számottevő veszteségük sem volt. Hogy mi volt a tényleges helyzet, az még feltárásra vár. Még nehezebb feladat Karger tüzérségének veszteségeit megbecsülni. Annyi bizonyos, hogy ez emberben sem lehetett jelentéktelen, mivel a tizenkét fontos félüteg parancsnoka, a Nobili által kiemelt, bátor Joseph Bronn hadnagy maga is elesett a küzdelemben.61 Ugyanakkor maga Karger is beszámolt a Szolnokról kiszorult csapatainak a malomszögi feltorlódásakor az 1. hatfontos lovas üteg itt elszenvedett súlyos veszteségeiről.62 Az üteg parancsnoka, a harminc év múlva közös hadügyminiszterként tisztelt gróf Albert Byland-Rheidt alól is kilőtték a lovát, és állítólag ő is könnyebben megsebesült. Ha számszerűen nem is, de talán az elvesztett ágyúkhoz viszonyítva nagyságrendileg talán lehetséges a császári tüzérség emberveszteségeire következtetni, csakhogy itt is komoly bajok vannak. A magyar források majd hadijelentések ugyanis Damjanich jelentését követően rendre 11 ágyút, valamint 20 lőszer- és társzekeret adnak meg 57 Wilhelm BRINNER 1881. II. 120–122.; Felix KLEMENOVICH von Belovar 1911. 80., 97. és 112. Ő csak az utóbbi tisztről közöl részletesebb adatokat, eszerint 1843-ban már alhadnagyként szolgált. 58 Johann NOBILI 1851. 352.; HORVÁTH Mihály 1863. II. 314.; JÓKAI Mór 1980. III. 159. 59 Hadtörténelmi Levéltár, 1848/49-es Gyűjtemény, 1849. 16:441. szám. 60 Johann NOBILI 1851. 369. 61 Johann NOBILI 1851. 352. 62 Christoph TEPPERBERG – Jolán Szíjj 2005. 257.

62

Tanulmányok a hadizsákmány részletezésekor. Az ütközetben részt vett Büttner Emil63 (1831–1887) édesanyjához írott datálatlan, de bizonnyal 1849. április 8. előtt írott levele látszólag ezt a számadatot támasztja alá: „Ágyújuk 10 volt, ebbül csak kettőt vittek magukkal. Három 12 fontost, egy egész lovas üteg 6 fontost és 2 gyalog 6 fontost hagytak birtokunkban, a tizenkét fontosak mindegyikébe felséges 8 ló, a lovas ágyúkba 6 ló volt befogva.” 64 Láthatóan Büttner felsorolásában számítási hiba is van, mivel a nála elsőnek megadott nyolc zsákmányolt ágyú valójában 11. Ugyanakkor valószínű, hogy a típusmegoszlást nem a 18 éves fiatalember találta ki, hanem valamiféle tiszti jelentés nyomán elterjedt hírből jegyezte meg, amely bizonnyal a Damjanich-féle jelentésnek is alapjául szolgált. (Magam az 1849-es sajtóanyagban nem találtam egyetlen kaliber szerinti megoszlást sem a zsákmányolt ágyúkra.) Büttnerrel szemben 1851-től a császári oldalon rendre öt ágyú elvesztését ismerték el. A Damjanich által jelentett 11 ágyú kérdése így megoldatlan, bár Hegyesi Márton 1898-ban Hentaller Lajossal vitatkozva szintén 5 zsákmányolt lövegről írt.65 A legvalószínűbb magyarázatnak így a Hermann Róbert által felvetett lehetőség tűnik, amely szerint kezdetben több alakulat is jelenthette ugyanazon lövegek elfoglalását, és a valós helyzet ezért csak később tisztázódott.66 Azonban talán a korábbiaknál fokozottabban kell figyelembe vennünk egy másik körülményt is. A Károly főherceg gyalogezredben szolgáló Maximilian Urbanek császári százados Szolnoknál különösen kitüntette magát. Előbb a tiszai híd környéki harcokban jeleskedett, majd a visszavonulásnál két ágyút szerzett vissza az üldözés közben mindinkább felbomló harcrendű magyar csapatoktól.67 Ugyancsak elgondolkodtató, hogy Karger tábornok jelentése egy harmadik ágyúról is említést tett, amit gróf Alfred Sermage főhadnagy68, a Károly gyalogság tisztje hozott be Abonyba. Valószínűnek tűnik, hogy eredetileg ez is egy magyarok által elfoglalt löveg lehetett. Ugyanakkor az ütközet záró fázisában, a magyar huszárok és Ottinger lovasságának összecsapása során a Wallmoden vértesek közül kitüntette magát és nagy ezüst vitézségi érmet kapott Schindler tizedes, egy tizenkét fontos ágyú visszaszerzéséért.69 Mindez azért is érdekes, mivel ebben a lovassági összecsapásban Zámbory Emil, a 3. Ferdinánd huszárezred őrnagya egyenesen 63 Büttner Emil (1831–1887) Bars megyei joggyakornok a 9. zászlóalj tagja a szolnoki ütközetben. Vis�szaemlékezései ide vonatkozó részeit Kaposvári Gyula közölte le, ám 1989-ben Pozsonyban leveleit az Új Mindenes Gyűjtemény sorozatban önállóan, könyvformátumban teljes egészében kiadták. BONA Gábor 1998. I. 240–241.; BÜTTNER Emil 1989. 64 BÜTTNER Emil 1989. 77. 65 HEGYESI Márton 1898/a 756. 66 HERMANN Róbert 2007. 67 Julius STANKA 1894. I. 557. 68 Személyére lásd: Militar-Schematismus … (1848) 106. Nem azonos gróf Otto Sermage ezredessel, a báni huszárezred parancsnokával. 69 Ottmar KOVARIK 1904. 101.

63

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. két tizenkét fontos ágyú zsákmányul ejtését írta le Melczer János főhadnagy által, noha ágyúkat Ottinger dandárja bizonyíthatóan nem veszített.70 Nagy kérdés, hogy az egyes ütegek hiányzó ágyúinak száma, valamint az emberveszteség arányos volt-e egymással. Ha igen, akkor talán a Karger-féle összegzés alapján is következtetni lehetne a tüzérség veszteségeire, mégpedig az alábbi módon: 5. hatfontos gyalogüteg 1. hatfontos lovasüteg 1. tizenkétfontos üteg fele

6 ágyúból 1 6 ágyúból 3 3 ágyúból 1

118 főből 117 főből [kb. 60 főre]

kb. 19 kb. 58 kb. 19

Véleményünk szerint ezeket a becsléseket két adat valószínűsítheti, amelyek közül az első az 1. lovas üteghez kapcsolható. Karger tábornok jelentése szerint az ütközet malomzugi szakaszában ez az alakulat a lehetőség szerint helytállt, ám a kialakuló közelharcban percek alatt 12 lovat és sok legénységi felszerelést (?), sőt ágyúkat vesztett. Az üteg szekerészei közül csaknem mindenki megsebesült, sokan pedig elestek.71 Bizonnyal ezzel magyarázható, hogy a március 12-i hadrend a lovas üteget az I. hadtesttől elvezényelve, a császári haderő tüzérségi tartalékában sorolja fel, nyilvánvalóan a hadrafoghatósági problémák miatt.72 A másik adalék a tizenkét fontos fél-üteg parancsnokának, Bronn hadnagynak a már említett eleste.73 A császári hadseregben egyébként a négy lövegből és két tarackból álló hat- vagy tizenkét fontos gyalogütegekben az ütegparancsnokon kívül egy tűzmester, négy tizedes, 60 bombász és tüzér, valamint egy tisztiszolga volt tüzér beosztású. A szekerészeket egy őrmester vezette, aki alatt három tizedes, 39 közlegény, két kovács és egy nyerges szolgált. Az üteghez tartozott hat lőszeres kocsi, két poggyászkocsi, két takarmányos szekér és egy fedeles kocsi. Az ágyúkat és a lőszerkocsikat négy-négy ló húzta, amihez további 31 járult, így a teljes lóállomány 79-et tett ki. A lovas ütegek lövegei elé hat-hat ló került.74 A zsákmányolt muníciós szekerek számát a magyarok általában 12-re, míg Büttner Emil és a császári történetírás 13-re tette.75Figyelembe véve az ismertetett szervezeti elveket, ez két teljes üteg felszerelésének felelt meg, ami igazolja a korábbi becsléseket. Feltételezhető továbbá, hogy a dandár lóállományának veszteségéből is 100–150 eshetett a tüzérségre. Elvileg csak a zsákmányolt öt löveghez 34 igásló járult, ám a tüzérek 70 ZÁMBORY Emil 1861. 75. „Melczer főhadnagy szakaszával ágyúfedezeten állván, midőn észrevette, hogy mi a császári tüzérséget megrohanjuk, nem állhatta meg, hogy szakaszát szintén ne vezesse rohamra, s az ellentől elszánt bátorsággal két ágyút foglalt el. Minek következtében Pukli, Szilvai és Melczer bajtársainkat a 3-ik rendű honvéd érdemjellel tüntették ki.” 71 Christopher TEPPERBERG – Jolán SZÍJJ 2005. 257.; Vasárnapi Újság, 1891. III. 1. 139. „Gróf BylandtRheidt gróf Szolnok alatt 1849-ben.” 72 Johann NOBILI 1851. 368. 73 Johann NOBILI 1851. 353. 74 CSIKÁNY Tamás 2000. 19–22. 75 BÜTTNER Emil 1989. 77.

64

Tanulmányok és poggyászszekerek hámos állatai megsokszorozhatták a veszteséget. A poggyászszekerek számát Büttner hatban adta meg, más konkrét adat nem ismert. Azt sem tudni, hogy ezeket milyen csapatnem hagyta itt. Utóbb Lengyel Sándor hadnagy, a 65. honvédzászlóalj tisztje négy szekér zsákmányul ejtését is magának tulajdonította.76 A császári lovasság, tüzérség és a trén lóállománya súlyos veszteségeket szenvedett. 90 állat elpusztult vagy megsérült, míg 221 a magyarok kezébe került, vagy eltűnt. Ezek közül 92-t a Ferenc József dragonyosok veszítettek el. Mindezek alapján a Karger dandár 1849. március 5-i vesztesége az alábbiakra becsülhető: Ember: 11. határőrezred 3. zászlóalj 222 fő 7. határőrezred 2. zászlóalj 106 fő 3. gyalogezred 3. zászlóalj 228 fő [131 fő] 5. vadászzászlóalj osztálya 23 fő 3. dragonyosezred két osztálya 97 fő Báni huszárezred egy osztálya ? 5. hatfontos gyalogüteg [19 fő] 1. hatfontos lovasüteg [58 fő] 1. tizenkétfontos üteg fele [19 fő] Tüzértartalék ? 7. és a fél 16. utászszázad 100 fő Összesen 679–776 fő+? [94+?] Tüzérségi anyag: 4 db hatfontos, 1 db tizenkétfontos ágyú, 13 lőszeres kocsi. Poggyász: ? kocsi. Lóállomány: 311 állat. A császári haderő teljes veszteségéhez azonban hozzátartozik az Ottinger-féle lovasdandár listája is, amely még hosszabbra nyújtja a felsorolást. Az 1851-es, és az ezredtörténeti adatok szerint ezek néhány embert veszítettek. A Hardegg vértesek története kiemelte Adam Stauffer alezredes, báró Franz Freiherr Roden77 és Joseph Algyay von Algyest őrnagyok, továbbá gróf Maximilian Montjone-Froberg78, Johann Reinle százados, Josef Edler von Riesz79 és Josef August Ritter von Mertens80 főhadnagy vitézsé76 LENGYEL Sándor 1897. 12. 77 Franz Roden (Brünn, 1807–?, 1822: kadét, 1835: százados, 1848: őrnagy) életére lásd Josef VICTORIN 1879. 438. 78 Maximilian Montjone Froberg gróf (1810–?, 1837: kadét, 1838: hadnagy, 1842: főhadnagy, 1848: százados) életére lásd Josef VICTORIN 1879. 431. 79 Josef Edler von Riesz (Csehország, 1810–?, 1828: szolgál, 1848: hadnagy, 1849: főhadnagy, 1854: százados) életére lásd Josef VICTORIN 1879. 437. 80 Josef August Ritter von Mertens (1826–?, katona 1841-től, hadnagy, 1848: főhadnagy, 1849: százados) életére lásd Josef VICTORIN 1879. 431.

65

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. gét, illetve Riesz sebesülését. Nobili viszont az első öt személy sebesüléséről írt munkájában.81 Annyi bizonyos, hogy a hamarosan tábornoki címet szerző Algyaynak82 a huszárok nemcsak a köpenyét vagdalták össze, hanem még a sisakját is szétvágták. Ugyanakkor a két munka egyformán adta meg a veszteségeket, amelyek szerint az ezred halottakban egy embert és két lovat, míg sebesültekben nyolc embert és négy lovat vesztett. (Ez a szám a tisztek nagymértékű sebesülése miatt alacsonynak tűnik.) A magyarok fogságába esett viszont Johan Huizdo ezredkáplán.83 Végeredményben tehát a regiment 10 embert és 6 lovat írhatott veszteséglistára. A Wallmoden vértesek talán kevésbé voltak tűzben ezen a napon, mivel ezredtörténetük nem említ veszteséget Szolnoknál. A vértesek ugyan megmentették a tüzérségüket, mindazonáltal 4 muníciós kocsit (ebből 3-at az 1. számú fél tizenkét fontos ütegből, valamint 1-et az 5. számú lovas ütegből) már nem sikerült elmenekíteniük, mivel túlságosan beragadtak a mocsaras talajba. Ezek a magyarok zsákmányává váltak,84 és így válnak érthetővé azok a magyar források, amelyek összesen 17 muníciós szekér zsákmányul ejtéséről írnak Szolnoknál. A császári tüzérek veszteségeire nincs adat, ám különösen az 1. tizenkét fontos üteg ágyúi körül kialakult küzdelem arra utal, hogy bizonnyal a körükben is lehettek halottak vagy sebesültek. Pillanatnyilag Ottinger alakulatainak veszteségét Szolnoknál legkevesebb 10 emberre, hat nyerges lóra, valamint négy tüzérségi muníciós kocsira 16 hámos lóra becsülhetjük. Összegezve a két dandár veszteségei kapcsán elmondottakat, az ismertetett adatokat és problémákat, ezek Szolnoknál elszenvedett embervesztesége bizonnyal meghaladta a 800 főt, de könnyen lehet, hogy közelíthetett a 900-hoz, sőt talán még túl is haladta azt. Valószínűleg 5 ágyú és 16–17 muníciós szekér, valamint több poggyászszekér esett a magyarok kezébe, míg a lóállományból legalább 330 veszett el. Ez valóban olyan nagyságrendű veszteség volt, amilyet magyar hadszíntéren a császári haderő még nem szenvedett el. Ugyanakkor több adat ismert azzal kapcsolatban, hogy csellengő császári katonák napokig keresték alakulatukat, és a honvédek sokszor nem is törődtek velük.85

81 Johann NOBILI 1851. 351. 82 A Hardegg vértesek tisztje, Joseph Algyay von Algyest (Pest, 1799 – Gyöngyös, 1852. I. 10.) mindkét szolnoki ütközetben kitüntette magát. Ő 1817-től szolgált az ezredben (1821: hadnagy, 1828: főhadnagy, 1834: százados, 1846: őrnagy, 1849: alezredes, ezredes), vezérőrnagyi kinevezése és nyugdíjazása 1851. december 12-én kelt. Josef VICTORIN 1879. 414.; Antonio SCHMIDT-BRENTANO 2007. 4., 44., 171. 83 Johann NOBILI 1851. 351.; Josef VICTORIN 1879. 323. 84 NOBILI Johann 1851. 351. 85 LENGYEL Sándor 1897. 14.

66

Tanulmányok

5. Elesett császári tisztek a szolnokiak emlékezetében Az 1849. március 5-i második szolnoki ütközet kapcsán két személyhez kapcsolódtak utóbb helyi történetek. Az egyik maga Leopold Edler von Karger vezérőrnagy volt, akinek túlzott önbizalmát, vagy inkább nemtörődömségét és hanyagságát a helyi ferences rendház naplója kis kiemelte. Kargert végül nyugállományba helyezték, és bár utóbb még reaktiválták, előrébb már nem lépett a katonai ranglétrán. A másik személy megnevezése már jóval problémásabb. Az elesett császári tisztek közült több magyar kortársnál, sőt a szolnoki népi emlékezetben is évtizedekig élt egy bizonyos gróf Locatelli kapitány története, akit hol dragonyos-, hol vértes tisztként említettek. Általánosan neki tulajdonították a kápolnai csatában zászlóaljával együtt fogságba esett Luigi Venturini őrnagy, magyar dandárparancsnok kivégzését (meggyilkolását), ami mögött szerelmi háromszöget feltételeztek. A baj csak az, hogy az elfogott Venturinit senki nem ölte meg, őt a katonai eskü megszegéséért 20 év várfogságra ítélte a császári hadbíróság!86 A 65. zászlóalj történetírója szerint ez a rejtélyes kapitány a 9. zászlóaljnak a császári dragonyosok elleni szuronyrohama után több katonájával a Zagyvába fulladt.87 E történet egy helyi változatát írta meg Kovács Kálmán a visszaemlékezésében.88 Pillanatnyilag csak annyi tűnik bizonyosnak, hogy egy bizonyos gróf Hermann Locatelli az 1848-as birodalmi katonai sematizmus szerint a 7. Hardegg vértes ezred alhadnagya volt.89 Őt azonban a Hardegg vértesek kapcsán nem említik egyik szolnoki ütközetben, sem az ezredtörténetben, sőt az 1850-es katonai sematizmus is korábbi alakulatánál sorolja fel főhadnagyi rangban, tehát túlélte a háborút.90 Ennek alapján a Kovács-féle történet nem igazolható, ugyanakkor néhány részlete miatt az sem lehetetlen, hogy az 1849. január 22-i ütközet néhány részlete keveredett benne. Az esetet azonban még bonyolultabbá teszi a 65. honvédzászlóalj történetírója, aki viszont egy bizonyos Hohenstein herceggel azonosította ezt a „legendás” császári tisztet. Ilyen rangú személyt ugyan nem találtunk a katonai sematizmusokban, ám ugyancsak a 7. Hardegg vérteseknél említik 1848-ban gróf Theodor Thun-Hohenstein (1815–?) főhadnagyot, aki feltehetően valóban a nagyhatalmú osztrák főnemesi famíliához kapcsolható, bár egyértelműen bizonyítható, hogy ő is túlélte az 1848/49-es magyar háborút.91

86 BONA Gábor 1987. 329. 87 LENGYEL Sándor 1897. 13. 88 KOVÁCS Kálmán 1894. 89 Militar-Schematismus … (1848) 302. 90 Militar-Schematismus … (1850) 373. 91 Militar-Schematismus … (1848) 302.

67

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5.

IRODALOM BARTA István 1953 Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. I–II. Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai. Kossuth Lajos összes munkái, XIII–XIV. Kossuth Lajos 1848/49-ben. IV. Bp., 1952–1953. BONA Gábor 1987 Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848–49. Bp., 1987. BÖHM Jakab–CSIKÁNY Tamás–FARKAS Gyöngyi 1998 „Saját kezébe ott ahol ...” Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc Hadtörténelmi Levéltárban őrzött katonai irataiból. Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok. Petit Real, 1998. Wilhelm BRINNER 1881 Geschichte des k. k. Pionnier-Regementes in Verbindung mit einer Geschichte des KriegsBrückenwerens in Österreich. II. Theil, I. Band. Vom Jahre 1843 bis zum Jahre 1860. Wien, 1881. BÜTTNER Emil 1989 „Csata mezejéről írom pár soraim”. Büttner Emil levelei az 1848/49-es szabadságharcból. Szerk. Pető Vilmos. Bp., 1989. CSIKÁNY Tamás 2000 Honvédtüzérség az 1848–49-es szabadságharcban. Segédkönyvek a hadtörténet tanulmányozásához. II. Bp., 2000. Franz DEDEKIND 1879 Geschichte des k. k. Kaiser Franz Joseph I. Dragoner Regimentes Nr. 11. von seiner errichtung, 20 Deczember 1688., bis 6. Marz 1879. Wien, 1879. DIVÉKY Adorján 1959 Bulharyn tábornok emlékiratai a magyar szabadságharcról. Hadtörténelmi Közlemények, 1959. 2. sz. GELICH Richárd é.n. Magyarország függetlenségi harcza 1848–49-ben. I-III. Bp., é.n. HEGYESI Márton 1898 Az 1848–49-iki harmadik honvédzászlóalj története. Bp., 1898. 1898/a Damjanich Szolnoknál. Századok, 1898. 1899 Mégy egyszer a „Damjanich Szolnoknál s még valami” czímű cikkről. Századok, 1899. HENTALLER Lajos 1898 Damjanich Szolnoknál s még valami. Századok, 1898. 1906 Damjanich Szolnoknál. In. Vadrózsák, 2. köt. Bp., 1906. HERMANN Róbert 2004 Az 1848–1849-es szabadságharc nagy csatái. Zrínyi Kiadó, 2004. 2008 Petőfi István főhadnagy és a szolnoki csata. Új Magyar Athenas, 2008. 512. tétel. 2009 Város a hadak útjában. Szolnok 1848/1849-ben. In. A dicsőség napjai. „Ilyen tavasz csak egy volt életemben …” 1849–2009. Szerk. Gulyás Katalin–Szathmáry István. Szolnok–Kiskunfélegyháza–Székesfehérvár, 2009. JÁROLI József 1998 Olvasókönyv az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Békés megyei történetéhez. Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból, 20. Gyula, 1998. JÓKAI Mór 1980 Cikkek és beszédek. III. (1849. február 9. – 1849. július 6.) Jókai Mór összes művei. Összeállította Szekeres László. Bp., 1980.

68

Tanulmányok KAPOSVÁRI Gyula 1950 A szolnoki csata. Szolnok város közkönyvtára és múzeuma kiadványai. 6. sz. Szolnok, 1950. 1960 A szolnoki csata leírása Komlóssy Lajos őrnagy kéziratos naplójában. Jászkunság, 1960. 2. sz. 1975 Szolnok az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején. In. Szolnok város története, 1. Szerk. Kaposvári Gyula -- Mészáros Ferenc. Szolnok, 1975. KARSA Ferenc 1993 Szabadságharcos napló. „A körültem és velem 1848. és 1849. években történt események.” Sajtó alá rendezte Bona Gábor. Bp., 1993. KEDVES Gyula 2006 A szolnoki ütközet. Regiment, 2006. 2. szám, 56-59. Felix KLEMENOVICH VON BELOVAR 1911 Geschichte der der Pionerkadetten und deren schulen. 1811–1911. ?, 1911. Ottmar KOVARIK 1904 Chronik des Österreichischen Sechtsen Kürassier Regiments 1701–1867. Derzeit Dragoner Regiment Albrecht Prinz von Preussen Nr6. Leipzig, 1904. KOVÁCS József – BALÁZS József 1958 Somlyai István 48-as honvédtiszt naplójából. In. Hadtörténelmi Közlemények, 1958. 1–2. sz. KOVÁCS Kálmán 1894 Szolnok város a függetlenségi harc alatt. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, 1894. márc. 4. LENGYEL Sándor 1897 Az 1848–49-iki évben Szolnokról fel Pozsonyig, onnan le Világosig történt csatákról és egyebekről. Erzsébetfalván, 1897. MAKAI Ágnes 2001 „Hű vitézségért…” Az 1848/49-es szabadságharc kitüntetései és kitüntetettjei. Osiris, 2001. MARCZALI Henrik 1900 Gróf Leiningen-Westerburg Károly honvédtábornok levelei és naplója. Bp., 1900. MEZŐSY Károly 1955 „Tisza melléki táborozás, s Szolnok bevétele” Egy negyvennyolcas honvédtiszt emlékiratából. In. Jászkunság, 1955. 2. sz. 21–27. [Johann NOBILI] 1851 Der Winter-Feldzug in Ungarn. Unter dem Oberkommando des Feldmarschalls fürsten zu Windisch-Gratz. Wien, 1851. NYULÁSZINÉ STRAUB Éva 1998 A szabadságharc hétköznapi tanúi… 1848–1849-es naplók. Magyar sorsfordulók. Bp., 1998. PELYACH István 1999 Egy „legendás” kapcsolat. Vécsey Károly és Damjanich János. Rubicon, 1999. 3. sz. [Franz POCHE] 1897 Geschichte des k. u.kK. Feldjager-Bataillons Nr.5. Für die Mannschaft des Bataillons verfasst vom Officiers-Corps. Im Selbsverlage des Officierscorps des k. u. k. Feldjager-Bataillons Nr. 5. Druck von Franz Poche, Jagerndorf, 1897. Wilhelm RÜSTOW 1866 Az 1848–1849-i magyar hadjárat története. I–II. Pest, 1866. Antonio SCHMIDT-BRENTANO 2007 Die K. K. BZW k. u. k. Generalitat. Österreichisches Staatsarchiv, 2007.

69

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. Moritz SCHWARZBACH 1868 Gedenkblatter aus der Geschichte des k.k. 3. Dragoner-Regiments Johann König von Sachsen. Wien, 1868. SOMOGYI Ignác 1887 Szolnok város története. II. (1739–1880) Kézirat a szolnoki Damjanich János Múzeum Könyvtárában. Julius STANKA 1894 Geschichte des k.u.k. Infanterie Regiment Erzherzog Carl Nr3. Erster Band. Wien, 1894. Christopher TEPPERBERG–Jolán SZÍJJ 2005 Von der Revolution zur Reaktion 1848–1849. Bearbeitet von Róbert Hermann, Thomas Kletecka, Elisabeth Gmoser und Ferenc Lenkefi. Herausgegeben von Cristopher Tepperberg und Jolán Szijj mit Unterstützung der Action Österreich-Ungarn. Argumentum. Budapest–Wien, 2005. Andreas THÜRHEIM 1866 Die Reiter-Regimenter k.k. Österreichischen Armee. I–III. Wien, 1862–1866. Josef VIKTORIN 1879 Geschichte k.k. Siebenten Dragoner Regiments Herzog Wilhelm von Braunschweig von seiner Ehrihtung 1663 bis Mai 1879. Wien, 1879. ZÁMBORY Emil 1861 Zámbory Emil volt huszárőrnagy jegyzeteiből. Adatok a 3-ik számú (Ferdinánd) huszár-ezred 1849-iki hadjáratának történetéből. In. Honvédek Könyve. Történeti Adat-tár az 1848-iki és 1849-iki magyar hadjáratból. Szerk. Vahot Imre-Gánóczy Flóris. I. Pest, 1861.

70

Tanulmányok

Fülöp Tamás

„[…] egy építendő megyei székházi főépület, egyszerű díszes stylben […]” – Tervpályázat Jász-Nagykun-Szolnok vármegye állandó székházának megépítésére, 1876-1877 Jász-Nagykun-Szolnok megye Szolnok megyeszékhellyel történő megalakulását hivatalosan az 1876. évi XXXIII. törvénycikkely mondta ki.1 Az új közigazgatási egység létrehozása– s annak a további húsz vármegyének a kialakítása, amelyet ugyancsak ez a törvény nevesített – annak az 1870-es évek elején megkezdett közigazgatási reformnak a végállomását jelentette, melynek célja a dualizmuskori polgári állam törvényhatósági rendszerének megteremtése volt.2 1876-ban Jász-Nagykun-Szolnok megyét – éveken át tartó politikai küzdelmek során – a volt Jászkun Kerület jászsági és nagykunsági helységeiből, valamint Heves és Külső-Szolnok vármegye Tisza-menti településeiből alakították ki. A leendő székhelynek, Szolnoknak azonban jelentős áldozatokat kellett hoznia annak érdekében, hogy a Jászkun Kerület jelentősebb múlttal és számottevőbb igazgatási befolyással rendelkező településeivel versenyre kelve, az új közigazgatási egység székhelyévé válhasson. Szolnok város befolyásos polgárai már a törvényalkotó munka kezdeti szakaszában felismerték a megyeszékhellyé válásban rejlő lehetőségeket, így a város közgyűlése már 1876 tavaszán határozatot hozott arról, hogy a település milyen áldozatokat kész vállalni abban az esetben, ha az új törvényhatóság székhelyévé neveznék ki. A Jászberénnyel és Karcaggal rivalizáló Tisza-parti város közgyűlésének 38/1876. számú határozata kimondta, hogy a képviselőtestület egyhangú döntése alapján a város felajánlja „a megyei székház helyéül a tulajdonát képező Zöldfa czímű vendéglő telkét, melynek területe 1000 □ ölen felül halad, a rajta lévő építményekkel együtt, az itt székhelyet tartó megyének fizetés nélkül örök tulajdoni joggal általadja, az új székház megépítéséhez 30.000 azaz harminczezer o.é. ft készpénz összeget, és egy évi összes közmunka erejének megfelelő természetbeli fizetésnélküli munkaerő megajánlásával járul, végre a megyei hivatalok ideiglenes elhelyezéséhez szükséges helyiségeknek fizetés nélküli megszerzéséről gondoskodni kész.”.3 Az áldozatvállalás és az évekig tartó küzdelem nem volt hiábavaló. Scheftsik István polgármester az 1876. június 24-i városi közgyűlésen ünnepélyesen bejelenthette, hogy 1 Magyar Törvénytár 1875–1876. évi Törvényczikkek. Corpus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár 1000–1895. Millenniumi emlékkiadás. Bp., 1896. 483. old 2 A megye megalakulását feldolgozó monográfia ezt a folyamatot részletesen bemutatja. Seres Péterné: Jász-Nagykun-Szolnok megye kialakítása. Levéltári Füzetek 2. Szolnok Megyei Levéltár. Szolnok, 1975. 69. old. (A hivatkozott mű a továbbiakban: Seres Péterné [1975] 3 JNSzML Szolnok város képviselőtestület kgy. jkv. 1876. XXII. V-400. 38/1876. 1876. március 26.

71

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. „Magyarország törvényhozó testülete Szolnok városát Jász-Nagykun-Szolnok megye székhelyévé jelölte ki”.4 Az ünneplő város képviselőtestülete 5 tagú küldöttséggel köszönő feliratot küldött Tisza Kálmán miniszterelnöknek, a képviselőháznak, valamint Gorove István, gróf Szapáry Gyula, Kovács László, Gullner Gyula, Horánszky Nándor, Kövér Károly országgyűlési képviselőnek, akik közreműködtek abban, hogy Szolnok városa megyeszékhellyé jelöltetett ki.5 Az ekkor még kevésbé polgárosult képet nyújtó település azonban még az alakuló közgyűlés megtartására alkalmas épülettel sem rendelkezett. A város ezért már az első pillanatban átmeneti megoldást javasolt: az alakuló megyegyűlés számára – a szükséges átalakításokkal – rendelkezésre bocsátja a népkör nagytermét, az ún. „Scheftsik-féle kertben lévő Arena helyiséget”. A képviselőtestület végül abbéli reményét fejezte ki, hogy felajánlását követően mind a belügyminiszter, mind a megye „mélyen tisztelt közönsége” mindent megtesz azért, hogy Jász-NagykunSzolnok megye a legrövidebb időn belül megalakuljon, a megyei hivatalok azonnal Szolnokra költöznek, és a megyei székház a lehető leghamarabb felépül. Szolnok polgármestere 1876. augusztus 23-án a rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyvi kivonatát és a számításba vehető épület alaprajzát megküldte a főispáni kinevezéséig kecskeméti országgyűlési követi posztot betöltő Kiss Miklósnak.6 1876. szeptember 4-én, a hagyományoknak megfelelően, Kiss Miklós kinevezett főispán elnökletével, Sipos Orbán, a Jászkun Kerület utolsó alkapitánya, s a megszülető megye leendő alispánja közreműködésével az új törvényhatóság, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye közgyűlése Szolnokon, a Scheftsik-féle „Arena” épületében megtartotta alakuló ülését.7 Hivatalosan is megkezdődött a megyei közigazgatási rendszer kiépítése, a megyehatárok pontosítása, a szolgabírói járások kijelölése, a tisztikar hatáskörének és feladatainak meghatározása. Mint az egyik legfontosabb probléma, már az első ünnepi közgyűlésen napirendre került a törvényhatóság székházának és a megyei hivatalok ideiglenes elhelyezésének kérdése. A megyei bizottság ekkor tárgyalta meg Scheftsik István 1876. szeptember 3-án benyújtott írásbeli indítványát, amelyben Szolnok polgármestere egy „hat tagú küldöttség” létrehozására tett javaslatot. Az előterjesztés szerint e bizottság feladata lenne, hogy megvizsgálja, és a következő közgyűlésig „kimerítő véleményes jelentést adjon” arról, hogy „a székház mielőbbi létesítése tekintetében milyen eljárás volna követendő, [vagyis] hogy minden körülményeket figyelembe véve milyen helyiségekkel kellend ezen székháznak bírnia; […] végül hogy az e czélra szükséglendő költségek mikénti fedezete tekintetében miféle intézkedések volnának teendők”.8 Az elő4 JNSzML Szolnok város képviselőtestület kgy. jkv. 1876. XXII. V-400. 74/1876. 1876. június 24. 5 Seres Péterné [1975] 45. old. (A kötet szerzője Hubay Ferenc polgármestert említi, ám ekkor Szolnok polgármestere már Scheftsik István volt.) 6 Scheftsik István Szolnok város polgármesterének levele Kiss Miklóshoz. Szolnok, 1876. augusztus 23. JNSzML Alispáni iratok 1876–1894. Cs. 9. 4. 7 Jász-Nagykun-Szolnok Megye Hivatalos Közleményei. 1876. 1. sz. 1876. szeptember 7. JNSzML Alispáni iratok 1876–1894. Cs. 9. 4. 8 Scheftsik István bizottsági tag indítványa a Jász-Nagykun-Szolnok megye törvényhatóság 1876. szeptember 4-i közgyűlésére. Szolnok, 1876. szeptember 3. JNSzML Alispáni iratok 1876–1894. Cs. 9. 4.

72

Tanulmányok

Scheftsik István, Szolnok város polgármesterének indítványa a székházépítési bizottság létrehozásáról. Szolnok, 1876. szeptember 3.

73

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. terjesztés alapján a közgyűlés 10/30-as számú határozatával hozta létre azt a 6 tagú bizottságot, amely a megyegyűlés és a hivatalok szolnoki elhelyezését kapta feladatául.9 A „székházépítési bizottság” Sipos Orbán alispán elnökletével, valamint Scheftsik István szolnoki polgármester, Halassy Kázmér megyei főszámvevő, Kövér Károly, Móczár János, Oklicsányi István és Pap Elek bizottsági tagok közreműködésével 1876. szeptember 16-án kezdte meg munkáját.10 A testület feladata kettős volt: egyrészt a bizottságnak javaslatot kellett kidolgoznia „a törvényhatóság szakközegének meghallgatása után és egyéb szakértők közbejöttével […] az iránt, hogy a szék-ház létesítése tekintetéből milyen eljárás volna követendő nevezetesen mily helyiségekkel kellend az emelendő székháznak birni és a szükséglendő költségek tekintetében mi féle intézkedések lennének teendők” az új vármegyei székház építésére. Másrészt „addig is, míg állandó szék-ház emeltetnék, küldessék ki egy bizottság, mely a megyei hatóság ideiglenes elhelyezéséhez szükséges intézkedések tárgyában adjon véleményes jelentést”, vagyis tegyen javaslatot arra, hogy a megyei közgyűlés és hivatal intézményei miként helyezhetők el a leghamarabb az új megyeszékhelyen, Szolnokon.11 Az alispán elnökletével létrehozott „székházépítési bizottság” 1876 szeptemberében meg is kezdte működését. A megyei törvényhatóság szolnoki elhelyezése során több variáns is felmerült, ezért a bizottságnak meg kellett vizsgálnia, hogy az ingatlanvásárlás, az épületbérlés, vagy az új székház építése a legoptimálisabb megoldás. Szolnok, az új megyeszékhely ugyanis a 19. század derekán még nagyon kevés olyan épülettel rendelkezett, amely alkalmas lett volna a megyei közgyűlés és törvényhatósági hivatalok megfelelő állandó elhelyezésére. Az első pillanatban két rövidebb távú megoldás mutatkozott, ezért a „székház bizottságnak” mérlegelni kellett, hogy az új törvényhatóság számára anyagi és infrastrukturális szempontból vajon „a megye főispánjához tett Hubay Ferenczné szül. Brandstetter Júlia által a tulajdonához tartozó házak egyikének megvétele”, illetve „Szolnok város képv. testületének az általa kibérelt ház 121. számú határozatával felajánlott ideiglenes átengedése” lenne a kedvezőbb.12 Mivel egy új székház építése a tervezési és kivitelezési munkákkal együtt akár több évig is elhúzódhat, s egy új épület megépítése jelentős költségekkel terhelheti az épphogy csak megformálódó közigazgatási egység valamennyi településének költségvetését, a megye vezetői – bár az új, reprezentatív székház terve mind Szolnok város, mind a megyei közgyűlés 9 A határozat Jász-Nagykun-Szolnok megye Hivatalos Közleményeinek első számában 1876. szeptember 7-én nyomtatásban is megjelent. Érdekesség, hogy ezt a számot Sipos Orbán alispán a korábbi kerületi székhelyen, még Jászberényben nyomtatta ki. Jász-Nagykun-Szolnok Megye Hivatalos Közleményei. 1876. 1. sz. 1876. szeptember 7. JNSzML Alispáni iratok 1876–1894. Cs. 9. 4. 10 Sipos Orbán: Jász-Nagykun-Szolnok megye közönségéhez jelentése Sipos Orbán megyei alispánnak az új székház építése lefolyásáról. Szolnok, 1878. 44. old. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár (Továbbiakban: JNSzML) KL-es ir. I-646/1879. (Hivatkozott mű a továbbiakban: Sipos Orbán [1878]) 2. old. 11 Jász-Nagykun-Szolnok Megye Hivatalos Közleményei. 1876. 1. sz. 1876. szeptember 7. Jász-NagykunSzolnok megye kgy. jkv. 7/29. és 7/ 31. 1876. JNSzML Alispáni iratok 1876–1894. Cs. 9. 4. 12 Jász-Nagykun-Szolnok Megye Hivatalos Közleményei. 1876. 1. sz. 1876. szeptember 7. Jász-NagykunSzolnok megye kgy. jkv. 7/29. és 7/ 31. 1876. JNSzML Alispáni iratok 1876–1894. Cs. 9. 4.

74

Tanulmányok képviselői között nagyobb támogatást élvezett – elméletben nem zárták ki az esetleges épületvásárlás és átépítés lehetőségét sem. Így jöhetett számításba Szolnok rendezett tanácsú város első, 1876. elején lemondott polgármestere, Hubay Ferenc feleségének a felajánlása, aki a férjével közösen birtokolt épületek egyikének megye általi megvásárlására tett javaslatot.13 Hubay Ferencné (szül. Brandstetter Júlia) minden valószínűség szerint 1876 nyár végén írta meg „alázatos folyamodását” Kiss Miklós főispánhoz, „melyben Szolnokon lévő háza bármelyikét megyei hivatali helyiségnek leendő megvételre ajánlja”.14 Hubayné levelének feltételezett keletkezési időpontja nem tekinthető véletlennek, hiszen éppen egybeesett az új törvényhatóság szolnoki megalakulásának és az első megyei közgyűlés megtartásának időpontjával. Mind a pillanat, mind az ügy hordereje létjogosultságot adott a volt polgármester felesége kérelmének. Az ideiglenes és a végleges elhelyezés kérdése ugyanis a megye megalakulásától kezdve napirenden volt, ezért Hubayné főispánhoz írt levele ezért több szempontból is megfontolásra érdemesnek tűnt. Így a Kiss Miklóshoz benyújtott felajánlást Sipos Orbán alispán az építési bizottság felé továbbította. Hubayné „alázatos folyamodásának” valószínűsített megszületésekor már régóta köztudomású volt a város telekfelajánlása, s ebből nyilván arra lehetett következtetni, hogy a döntéshozók a megye számára új, reprezentatív székházat kívánnak építtetni, ha egy mód van rá, nem érik be „használt” ingatlannal. Az új megyeszékhely, Szolnok polgárai is abban voltak érdekeltek, hogy a megyeháza többemeletes, impozáns épülete tovább növelje a Jászberénnyel, Karcaggal vetélkedő város presztízsét, megyeszékhely-jellegét. Csakhogy Szolnok épületek szempontjából nem volt felkészülve a megyeszékhellyé válásra, a megyei közgyűlés és közigazgatás elhelyezése még ideiglenesen sem volt megoldott. Hubay Ferencné kérésének ez adott valódi létjogosultságot. Csakhogy az „alázatos folyamodás”-ból kiderül, hogy a levél jóval több, mint a korábbi szolnoki polgármester nejének nemes felajánlása az új törvényhatóság közönsége felé; az irat szerzője ugyanis nem titkolt céllal, az épület(ek)től való megszabadulás útján kívánt búcsút inteni a családot kínzó súlyos anyagi nehézségeknek is. Jász-NagykunSzolnok megye megalakulása és a megyeszékhely Szolnokra telepítése vissza nem térő alkalmat kínált arra, hogy Hubayné eladja a csődbe jutott család frekventált helyen álló, többemeletes épületeinek valamelyikét. Közel másfél évszázad távlatából is lebilincselő, ahogyan az asszony ingatlanügynököket megszégyenítő módon „esedezvén” a megye vezetésének figyelmébe kívánja ajánlani a „csődtömeggé” vált épületeket. Különösen magával ragadó az a rész, amelyben a feleség hosszasan, külön kiemelésekkel, aláhúzásokkal amellett érvel, hogy ajánlata „a megye közönségére nézve legelőnyösebb”, mivel így a törvényhatóság „a legszebb, legczélszerűbb hivatali helyiséget és hozzá legolcsóbban szerez”. Gyakorlatilag minden létező fortélyt bevet az asszony, ami13 Vö.: JNSzML Szolnok város képviselőtestület kgy. jkv. 1876. XXII. V-400. 1/1876. 1876. február 7. 14 Hubay Ferencné levele Kiss Miklóshoz. Szolnok, [s.a.] J-NK-Sz Megyei Levéltár Alispáni iratok 1876– 1894. Cs. 9. 4.

75

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. kor azt bizonygatja, hogy a felajánlott házak „Szolnok város legkiválóbb pontjain, egyik a főpiaczon másik a Tisza híd átellenében előtte nagy tér, s homlokzattal délre feküsznek”, s ráirányítja a figyelmet arra, hogy „a Zöldfa vendéglő telke pedig, hol a megye ház terveztetik jelentéktelen helyen fekszik, s e telken építendő megyeház északra lenne fronttal”. A végső argumentum pedig a gazdasági és erkölcsi indok, hiszen egy új megyeháza „bizonyára drágább lenne, mert az építés magány embereknek is többe szokott jönni, mintha készt vesz, még többe jönne pedig a megye közönségének, mint morális testületnek”. Ilyen indoklással kérte hát az asszony a főispánt, hogy javaslatát „pártolni s azt a tekintetes megyei közgyűlésnek pártolólag előterjeszteni” szíveskedjék. Ezzel párhuzamosan az építési bizottság megkezdte az új székház megépítésének előkészítését, és a szükséges tervdokumentáció és költségszámítás összeállítása érdekében nyilvános pályázatot írtak ki a megyeháza mérnöki és kivitelezői tervének elkészítésére. E célból a bizottság felhatalmazást kért a közgyűléstől egy országos nyilvános tervpályázat kiírására, illetve a legjobbnak ítélt tervek készítőinek megjutalmazására. Az 1876. szeptember 25-i megyei közgyűlés a bizottság javaslatait egyhangúlag elfogadta, s felhatalmazta az alispánt, hogy a leendő székház építése céljából „a szükséges tervezetek, a költség számítások elkészítésére a bizottság közbenjöttével nyilvános pályázatot hirdessen, s a legalkalmasabb tervek jutalmazására az építési alap terhére” jutalomban Hubay Ferencné levele Kiss Miklóshoz.   Szolnok, 1876.

76

Tanulmányok

77

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5.

Jász-Nagykun-Szolnok megye Hivatalos Közleményeinek 1. száma.   Jászberény, 1876. szeptember 7.

részesítse.15 Az „építő bizottság” 1876. október 7-én tárgyalta meg „az építendő székház helyiségeinek számára, minőségére, valamint annak külső és belső beosztására vonat15 Jász-Nagykun-Szolnok Megye Hivatalos Közleményei. 1876. 2. sz. 1876. szeptember 29. Vö.: JászNagykun-Szolnok megye kgy. jkv. III-7/784. 1876.

78

Tanulmányok kozó kérdéseket”, s határozta meg az új megyei székházzal kapcsolatos általános elvárásokat.16 A megyei közgyűlés határozata alapján Sipos Orbán 1876. november 14-én a 2007/II. számú alispáni intézkedéssel a megyeháza tervpályázatát hivatalosan is kihirdette.17 A pályamunkák benyújtásának határidejét 1877. január 1-jére tűzték ki, a pályázatokkal kapcsolatos információk és a pályázati anyag leadásának helyszíneként az alispáni hivatalt jelölték meg. A tervpályázat kiírását – lévén országos pályázatról szó – Jász-Nagykun-Szolnok Megye Hivatalos Közlönyében, valamint a Hon, a Pesti Napló és a Pester Lloyd című lapokban is közzétették. A bizottság a pályázati kiírás alapján a pályázóktól egy „lehetőleg egyemeletes, takarékos, de izletes [értsd: ízléses] épületi tervezet” megalkotását kérte, amelyhez a pályázóknak pince, földszinti és emeleti épület-alaprajzokat, metszet, hossz- és keresztmetszet, valamint homlokzati rajzokat, továbbá részletes költségvetési terveket kellett mellékelnie. Az általános pályázati feltételek alapján az építési bizottság – a Szolnok város által adományozott telken – egy olyan megyeházát képzelt el, amely „egyszerű díszes stylben”, egyemeletes formában, kő talapzattal, palatetővel fedve, négy láb széles járdákkal körbevéve, a törvényhatóság működését szolgáló udvari melléképületekkel ellátva biztosítja a törvényhatóság közgyűlésének és hivatalainak hosszú távú működését.18 A kiírás alapján a főépületben kapott helyet a közgyűlés és a megyei törvényhatóság hivatala, összesen 668 négyszögöl alapterületen. Az elvárások szerint az emeletre kétoldali feljárást biztosító, trieszti fehér mészkőből épített főlépcsőház vezetne fel. Az emeleti részen kapna helyet a megyei közgyűlés karzatos, 500 főt befogadni képes 60 négyszögöles nagyterme és kistermei, a főispáni, alispáni, jegyzői hivatal irodái, a hozzá kapcsolódó lakások, valamint a közigazgatási hivatal irodái. A földszinten kerülnének elhelyezésre a közigazgatási hivatalok, a vármegyei pénztár, az árvaszék, a levéltár, az iktató, a megyei mérnöki irodák, az ügyészség, a megyei orvos, az adóhivatal, a tanfelügyelőség, valamint a várnagy és a hajdúk szobái. A tervpályázat kiírói tekintettel voltak a modern tűzvédelmi, illetve kényelmi-higiénés szempontokra is, ezért meghatározták, hogy az épületnek zárt folyosókkal, tűzmentes burkolattal, cserépkályhákkal, a padláson elhelyezett vízmedencéből táplált, átfolyó vízzel tisztítható zárt árnyékszékek is rendelkeznie kell. Az épület Tisza felé eső belső részét a pályázók terveiben parkosított, csatornázott, kúttal, emésztő- és trágyagödörrel ellátott, istállókat, „félszert” és jégvermet is magában foglaló udvarral kellett „lezárni”. A bizottság a beérkezett pályázatok díjazására is gondolt, eredetileg az első helyezett pályázónak 700, míg a másodiknak rangsorolt pályázónak 400 forintos pályadíjat kívántak fizetni, ám végül a megye közgyűlése 500 és 300 forintban állapította meg a győztesek jutalmát. A pályázatok benyújtásának határidejét 1877. január 1-jében, a helyét pedig Sipos Orbán alispán hivatalában jelölték meg. A székházépítési bizottság 1877. január 16 Sipos Orbán [1878] 2–3. old. 17 Uo. 7. old. 18 Uo. 3–7. old.

79

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. 18-án tartotta meg a pályázatokat értékelő ülését. A megadott időpontig összesen 17 jeligés pályázat érkezett be, a következő sorrendben: 1. „Szabadság, szerelem, E kettő kell nekem” 2. „Magyarország nem volt, hanem lesz” 3. „Építészet” 4. „Tisza” 5. „Szorgalom az iparnak” 6. „Közügynek” 7. „1877” 8. „A közügyért” 9. „Megfogyva bár…” 10. „A kísérlet” 11. „Jelige: S.K.” 12. „Az alkotmány védbástyája” 13. „Egyetértés” 14. „Hass, alkoss, gyarapíts, S a haza fényre derül” 15. „Legyen világosság” 16. „A fődologra nézzetek” 17. „Rákos”.

„Az alkotmány védbástyája” című pályázat homlokzati terve, 1877.

Az építési bizottság a pályázatok objektív szakmai értékelésére „a magyar országi mérnök egylet” szakértő mérnökeit kérte fel. A műszaki véleményező bizottság szakér80

Tanulmányok

A „Megfogyva bár…” jeligéjű pályázat homlokzati terve, 1877.

tői, Ney Béla és Lukse Fábry Béla magyar királyi építészek, műegyetemi tanárok 1877. január 20-án érkeztek meg Budapestről Szolnokra. Az általuk készített szakértői vélemény szerint az értékelés szempontjainál elsősorban arra törekedtek, hogy díjazásra olyan pályaműveket jelöljenek, amelyek a kiírásnak „mind lényegileg, mind alakilag megfelelnek”, de fenntartották, hogy „műszaki szempontból foganatosításra csak olyan terv ajánlható, mely egészséges alapeszméből kiindulva, mesterkéltség nélküli világos és átlátszó systemát s ezzel a kiképeztetésre alkalmas anyagot s továbbá tervezet kidolgozásban biztosítékot nyújt arra nézve, hogy szerzője a tervrészletezésre s az építés vezetésére képességgel és kellő készültséggel is bír”.19 A szakmai értékelő zsűri ennek alapján formai hiányosságok miatt kizárta a 11-es a 15-ös és a 17-es pályázatokat, részletesebb értékelésre pedig a következő 8 pályázatot választotta ki: „Magyarország nem volt, hanem lesz”, „Építészet”, „Tisza”, „Megfogyva bár…”, „Jelige: S.K.”, „Az alkotmány védbástyája” és „Legyen világosság”. Az ítészek 1877. január 22-én kelt szakmai véleményükben kettő, a később díjazásra javasolt pályázatot értékeltek részletesen. Ezek alapján született meg a pályaművek rangsora. Az építészek „első díjra és a foganatosítás alapjául határozottan és feltétlenül az „Alkotmány védbástyája” jeligéjű tervezetet” javasolták, amely „a műszaki és művészi jogos igényeknek társai közt a legjobban megfelelve egyszersmind legalkalmasabb arra, hogy az alsóbb rendű fogyatkozások kiküszöbölésével […] a fennforgó gyakorlati igényeknek is megfelelővé alakíttathassék”.20 Míg 19 Uo. 10. old. 20 Uo. 12–13. old.

81

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. második helyre „ex equo” a „Megfogyva bár, de törve nem” és a „Tisza” jeligéjű tervezetet rangsorolták. A bírálók a törvényhatósági bizottság számára első díjra „Az alkotmány védbástyája”, míg második díjra a „Megfogyva bár…” pályamunkákat javasolták. Dicséretben részesítendőnek találták az „1877”, a „Magyarország nem volt, hanem lesz”, a „Tisza”, valamint a „Jelige: S. K.” pályamunkákat. Mivel a győztes pályázatok költségvetése meghaladta az eredetileg tervezett építési költségeket, a székházépítési bizottság az első és második helyre rangsorolt pályázókkal személyesen is felvette a kapcsolatot. Így vált az utókor számára is köztudottá a győztes pályázatok szerzőinek kiléte: a győztes pályázat tervezőmérnöke Pártos Gyula, míg a második helyezett pályamű készítője Benkó Károly volt. A pályázatra beérkezett kéziratos, színes tussal rajzolt tervek közül a Jász-NagykunSzolnok Megyei Levéltárban összesen 7 darab (Szorgalom az iparnak, 1877, Megfogyva bár…, Az alkotmány védbástyája, Egyetértés, Legyen világosság, A közügyért) jeligével ellátott, s 1877. január 1-jéig benyújtott pályázati tervdokumentáció maradt fenn. Az utókor számára megmaradt, vegyes méretben készült és régi léptékeket alkalmazó tervpályázatok a levéltár fondjegyzékében a XV/1. d. szám alatt szerepelnek a „Tervrajzok gyűjteménye” fejezetben. Az archívum dokumentációs listájában összesen 45 szelvény maradt fenn, s a jeligés pályázatok mellett megtalálhatók azok a tervrajzok is, amelyek a később győztesnek nyilvánított, Benkó Károly és Pártos Gyula által készített pályázatok később továbbfejlesztett változatai. A fennmaradt tervpályázatok állaga állományvédelmi szempontból kielégítőnek tekinthető, bár az ívek egy része erősen elporosodott, néhol penészfoltok jelentek meg a tervrajzok lapjain, s az eredeti viaszosvászon alap a legtöbb esetben foszlik, repedezett. Mivel az elmúlt évtizedekben az íveket felgöngyölve tárolták, digitalizálás előtt gondoskodni kellett azok kisimításáról is. A Jász-NagykunSzolnok Megyei Levéltár restaurátor, fényképész és informatikus kollégáinak közreműködésével időközben megtörtént a megyeháza több mint 130 évvel ezelőtt keletkezett eredeti tervpályázatainak megtisztítása, portalanítása, valamint az ívek kisimítása és archiválása. A restaurált és digitalizált állományt 2008. decemberében egy történeti kiállításon mutattuk be a megyeházán, és a tervrajzokat a levéltári honlapon elhelyezve tettük a szélesebb közvélemény számára is hozzáférhetővé. Sajnálatos tény, hogy a végleges és a megvalósulás alapját jelentő tervrajzok a levéltári állományból mindeddig nem kerültek elő, de érdekes adalék, hogy a megyeháza tervrajzaival kapcsolatban a közvetlenül levéltárba utalt iratok között egy 1896-os irat arról tanúskodik, hogy a terveket a megye az ezredéves országos kiállítás igazgatóságának kölcsönadta.21 A megyeháza tervek valószínű, hogy a kiállítás után visszakerültek Szolnokra, ugyanis a levéltár iratállományában megtalálható az a főjegyzői utasítás, amely a visszaérkeztetett terveket a levéltárban elhelyezni rendeli.22 A tervek azonban a jelzett iratok közül nem kerültek elő, további utalás a tervrajzok későbbi tárolási helyére az irategyüttesben nem szerepel.

21 Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár KL-es ir. I-669/1880. 18. sz. 22 Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár KL-es ir. I-198/1890. 26. sz.

82

Tanulmányok Érdekes tény, hogy a pályázat kihirdetésekor Hubayné ajánlata még versenyben volt, sőt, az 1877. január 1.-jéig beérkezett pályamunkákkal együtt kezelték. Az építési bizottság vezetője ugyanis arról számolt be, hogy amikor 1877. január 18-án a bizottság megtartotta a pályázati procedúrát lezáró értekezletét, Hám Ignác megyei mérnök, aki a kiírással egy időben kapta meg megbízását, „a megvételre felajánlott „Magyar Király” vendéglőnek, esetleg székházul leendő átvétele esetén szükséges átalakításokra s elkerülhetlen pótépítkezésekre tervezetet s költségvetést készítsen; jelentését beadta, így 18 db pályamű várja a bizottság bírálatát”.23 Az építési bizottság későbbi napirendjéről azonban végérvényesen lekerült a Hubay-féle „Magyar Király” szálló átépítésének kérdése, így a vásárlás lehetőségét 1877. januárjában a javaslattevő testület elvetette. E döntés hátterében nyilván ott húzódott annak szándéka, hogy az új megye döntéshozói – még ha a nehezebb, drágább és fáradságosabb utat is választották – nem kívántak lemondani a közgyűlés és a hivatalok befogadására alkalmas új épület tervéről. De valószínű, a döntést az is befolyásolta, hogy egy használt ingatlan esetleges megvásárlásával a megye bizonyosan elesett volna Szolnok város nagyvonalú telek-, készpénz- és közmunka-felajánlásától is.

A megépített megyeháza egy századfordulós képeslapon

A pályázati procedúra lezárása azonban még korántsem jelentette az építkezési munkálatok azonnali megkezdését. A megyeháza épületének ünnepélyes emlékkő lerakására – a megyei tisztikar, a járási szolgabírák, a községek képviselői és a közgyűlési tagok, valamint a Szolnok városi tisztikar, a királyi járásbíróság és egyéb potentátok jelenlétében – csupán másfél évvel később, 1878. május 21-én kerülhetett sor. Az építési bizottság a pályázatok alapján ugyanis 1877. tavaszán pontosította az elvárásokat, amely szerint csökkenteni kellett az építkezés költségeit. Mindezen túl a jobb kivitelezés érdekében a város felajánlotta a Zöldfa vendéglő telke melletti 5 nöl széles utcát és megvásárolta a Krausz, Medgyesi, ill. Gulyás-féle portákat. A megyeháza számára kijelölt telek 23 Sipos Orbán [1878] 8. old.

83

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. megnövelése és a költségcsökkentés szándéka a tervek módosítását vonta maga után. Az első és második helyezett pályázó így 1877. március 17-én új, átdolgozott terveket nyújtott be az építési bizottsághoz. Az átalakított terveket mérlegelve, az építési bizottság a közgyűlés elé végül is Benkó Károly átdolgozott, olcsóbb tervét terjesztette. Ezt a tervdokumentációt felküldték jóváhagyás céljából a Belügyminisztériumba, majd onnan továbbküldték véleményezésre a Közmunka és Közlekedési Minisztériumba. A minisztérium azonban a Benkó-féle tervet, mint a megyei törvényhatóság számára nem megfelelő épületet, elutasította. Végeláthatatlan, éles vitáktól sem mentes levelezés kezdődött a minisztérium és a megyei törvényhatóság között. 1877. augusztus 6-án a székházépítési huzavona lezárása érdekében az alispán rendkívüli közgyűlést hívott össze.24 Hogy a megyeháza építési munkálatai minél hamarabb megkezdődhessenek, a közgyűlés és a minisztérium között 1877. szeptemberére létrejött a kompromisszum: a megyeháza épületének végleges terve Benkó Károly és Pártos Gyula átdolgozott tervrajzainak előnyeit egyesítve született meg. Az épület tervezett összköltsége 210.000 forintban határoztatott meg, a kivitelezés munkáival 1877. október 20-án Pucher József vállalkozót bízták meg. A hosszas előkészítés, a szükséges anyagi fedezet előteremtése, majd a vállalkozói szerződések megkötése után a megyeháza-építés tényleges munkálatai 1877. október 29-én kezdődtek meg. Az építkezés szinte napra pontosan egy esztendeig tartott, az épület ünnepélyes átadására 1878. november 1.-jén került sor. Szerzői adatok: Név: Dr. Fülöp Tamás Tudományos fokozat: PhD. Munkahely: Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Beosztás: igazgató Elérhetőség: Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár, 5000. Szolnok, Pozsonyi út 40-42. E-mail: [email protected]

24 Uo. 19. old.

84

Tanulmányok

Dr. Diószegi György Antal

Adalékok a jászberényi görögök 18–19. századi történetéhez I. Görögök Magyarországon Bevezetőként fontos néhány korábbi adatot említenünk, melyek az első magyarországi görög diaszpóra kialakulásához, majd gazdasági térnyeréséhez, azután pedig társadalmi elfogadottságukhoz vezetett. A 14. századra igen súlyos árnyékká vált a Balkánon a török előretörés: a görögség ettől kezdve folyamatosan a végóra fenyegetettségében élt. E korszakból V. (Palaiologosz) Ioannesz bizánci császárt említeném, aki 1366 tavaszán azért érkezett Budára, hogy Nagy Lajos lovagkirály közvetítő segítségét kérje az egyházi unió létrejötte érdekében, melynek eredményeként a Nyugat segítségét remélhette volna a hódítók ellen. A korabeli magyar politikai előrelátás és együttérzés egyedülálló volt Európa keresztény világban, hiszen sem ez a kezdeményezés, sem pedig a későbbiek nem teremtették meg az egységes törökellenes európai fellépést. A Magyar Királyság igen pozitív Bizánc-politikát folytatott: jó példa erre, hogy 1424 nyarán, 8 héten át Zsigmond magyar király és birodalmi császár budai udvarának vendége volt VIII. János bizánci császár: együtt vettek részt az Úrnapi körmenetben is. (Egyébként ekkortájt létezett Bizánci utca és Bizánci kapu is a budai várban.) 1439-ben a római pápa és a bizánci császár és pátriárka helyreállította az egyházi uniót (helyrehozandó az 1054-es egyházszakadás okozta konfliktusokat), mivel a 700 fős bizánci görög küldöttség szinte már könyörgött Rómában Bizánc megsegítéséért. Azonban ez csak formalitásnak bizonyult, hiszen Róma végül nem küldött felmentő sereget a törökökkel szemben. Sőt, Velence árulása folytán (egy aranyat kaptak a velencei hajósok minden egyes, a gályáikon átszállított török katonáért) a Hunyadi János vezette magyar sereg 1444. november 10-én súlyos vereséget szenvedett a Várna melletti csatában (I. Jagelló Ulászló királyunk is elesett). Ez a szószegés azért is volt különösen gyalázatos, mert július 6-án még arról értesítették a magyar királyt, hogy a velencei szövetséges hajóhad június 22-én elindult Gallipoli felé a magyar sereg támogatása céljából. A velenceiek pénzéhsége miatt következhetett be a magyar sereg megsemmisülése Várnánál: ezzel a kor legnagyobb hadvezérének, Hunyadi Jánosnak a balkáni hadjáratai véget értek. Ezek a körülmények igencsak közrehatottak a 9 ével későbbi fejleményekhez.1 Hunyadi János államférfiúi és hadvezéri képességei valóban sokrétű módon hátráltatták a törökök 15. századi európai térnyerését: méltó módon őrizte meg dicső személyének emlékét egy, az 1444. évi várnai csatáról szóló népies nyelvezetű görög históriás ének, mely „Jangosz”-ról szól. Versbeli megnevezése „Jangosz Romeosz”, vagyis „Gö1 Diószegi György - Diószegi Krisztina: Hellén és magyar mozaikok a reneszánsz hajnalán,

avagy az ókori görögök szellemi hagyatékának újrateremtése Európában. In.: Agora Görög Kisebbségi Kulturális Magazin 2008–2009. 6–7. szám 6.

85

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. rög János”: a megénekelt hős Hunyadi János, akinek törökellenes hadjáratai jelentették az egyedüli reményt a Balkán népei, és főként a görögök számára.2 Bizánc törökök általi 1453-as elfoglalása után nagy számban jelentek meg a görög menekültek Magyarországon: igen sok görög ortodox hagyta el szülőföldjét, és talált új hazára a befogadó magyarság körében. Az első magyarországi görög diaszpóra tehát a török hódítás következményeként jött létre. Erdély kereskedelmében már a 16. századtól kezdve egyre nagyobb szerepet játszottak a görögök. Jelentőségüket jól mutatja, hogy a 17. században még a fejedelmi udvarnak is szállítottak. E jelenség még vallástörténeti folyamatokat is beindított: Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (történelmi jövőben gondolkodó államférfiként) megkísérelte a protestantizmus és a görögkeleti egyház közötti közeledést létrehozni. Jó kapcsolat alakult ki ennek keretében Lukaris Cyrill konstantinápolyi pátriárkával, aki rokonszenvezett a református hitvallással.3 Bethlen halálával ennek a folyamatnak vége szakadt. 1636-ban I. Rákóczi György erdélyi fejedelem privilégiumban részesítette a görög kereskedőket: Gyulafehérvár és Brassó görög kompániáinak bizonyos irányítói-igazságszolgáltatási jogköre volt, de a társaság által nyújtott jogszolgáltatás nem lehetett ellentétes az ország bevett törvényeivel. 1643-ban I. Rákóczi György erdélyi fejedelem 2000 forint lefizetése esetén pedig még szabad bejövetelt is engedélyezett a görög kereskedőknek.4 Magyarországon leginkább az Erdéllyel határos területeken, a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon, valamint Tokaj-Hegyalján, telepedtek meg: itt a görögök a borkereskedelemben különösen fontos szerepet vívtak ki, mely folyamatnak az igazi megteremtői a Rákócziak voltak, akik államférfiúi mivoltuk révén gazdaságpolitikai előrelátással határozták meg a görög kereskedői tevékenységnek az ország érdekeit szolgáló működési kereteit. Ezek az eredmények a Rákóczi-szabadságharc utáni időszakban teljesedtek ki.5 A Jászkunságban már a török hódoltság idején is jelen voltak (török alattvalóként) a görög kereskedők, de az igazi térnyerési lehetőség Buda 1686-os visszafoglalása után következhetett be. Pest-Buda görög közössége kialakulásával párhuzamosan a tágabb térség városaiban is megjelentek a görög kereskedők. Ezt igazolja egy összeírás is. A Jászkun Kerület lakosságáról 1699-ben készített Pentz-féle összeírásban az alábbi görög nevek fordulnak elő: Marko, Pap, Nyrco, Szappanos, Illija (Íliász); sőt egy

2 Szabó Kálmán: Újgörög irodalom a felszabadulás előtti Magyarországon. In.: Filológiai Köz-

löny 1978. 458.

3 Makay Miklós: Ökumenikus kiskáté Bp., 1941. 10. 4 Sonnevend Péter: A tokaji görög kereskedelmi társaság belső rendje és 1801-ben elrendelt

feloszlatása. In.: Kisebbségkutatás. 1. 1991/1992. 4. 400.; Kerekes György: A kassai kereskedők életéből hamadfél század 1687–1913. Bp., 1913. 87. 5 Dr. Diószegi György Antal: Hegyaljai aszúkereskedelem a XVII–XVIII. században, avagy a tokaji görög kereskedők tevékenységének főbb jellemzői. In.: Partium 2008 augusztus 39.

86

Tanulmányok „Stephanus Horváth” nevezetű „jász fölső szt györgyi” lakos származási helyeként görög területet jelölt meg a fenti irat.6

Főbb görög kereskedő útvonalak Magyarországon a 17–19. században.7

II. Görögök a Jászságban Köztudott, hogy 1702-ben I. Lipót eladta a Jászságot a Német Lovagrendnek 500 ezer aranyforintért. A jászok 1745-ben saját pénzükön visszaváltották a kiváltságaikat: ez volt a nevezetes jászkun „Redemptio”, ami a jászok előtt megnyitotta a gazdasági fellendülés lehetőségét. Jászberény az egyik legfontosabb görög kereskedői központtá vált: e város tanácsa (a német lovagrend hatására) a görög kereskedőket részesítette előnyben a többi, idegen származású kereskedőkkel szemben.8

6 Nagy Márta: A bizánci ikontól a nyugati barokkig. Bp., 2006. 14. 7 Térkép a Raptisz Gyűjteményből: látható volt a Budapesti Történeti Múzeum „Görög örök-

ség. A görög ortodox diaszpóra Magyarországon a XVII–XIX. században.” című időszaki kiállításán (2009. április 2. – július 5. között). 8 Dr. Banner János: Történeti irodalom. Kálmán Ödön: A zsidók letelepítése a Jászságban. In.: Századok 1917. 377.

87

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. Helyi kereskedők hiányában a 18. század elején a görög kereskedők le is telepedtek Jászberényben és a Jászság más településein (Jászárokszállás, Jászfényszaru, Jászapáti, Jászkisér, Jászladány, Jászalsószentgyörgy): fő tevékenységük a bolti árusítás lett,  de egyre inkább ellátták áruikkal a környék lakóit is. Az olcsó török textíliák ekkoriban igen keresettek voltak a szegényebb jász néprétegek köreiben. 1737-ből a jászberényi Nesztor László és Árgirus görög kereskedők bolti kereskedelmi tevékenysége ismert. (Argiry nevezetű görög kereskedőcsalád Pesten is jelen volt a 18–19. században.) A jász emberek ruhaneműinek zömét ebben az időben valószínűleg  a szabók készítették, akiknek legkorábbi céhfeljegyzései 1726-ból valók,  de egyes ruhadarabokat a görög kereskedők boltjaiban is megvásárolhattak. A Jászságban mindegyik kereskedő tartott a boltjában a méter- és rövidáru mellett készruhákat is.9 1772. november 7-én Mária Terézia királynő elrendelte, hogy a harmincad hivatalnokok a hatóságok segítségével kutassák át a török boltokat, írják össze és foglalják le a nem török eredetű árúkat; és a Kamara szerezze be a helyi hatóságoktól a török alattvalók jegyzékét. A Magyar Kamara válaszfeliratot intézett a királynőhöz, melyben rögzítette, hogy a török üzletek bezárásához a vármegyék támogatása kellene. E folyamat részeként a vizsgálat nyomán a hatóságok tájékoztatása révén 4 részre osztották a törökországi kapcsolatokkal bíró görög kereskedőket: az első csoportba azon városok kerültek, ahol a közellátás érdekében nélkülözhetetlennek tartották a görög kompániák tevékenységét. Jászberény is idetartozott, Kecskemét, Kőrös, Gyöngyös, Eger, Miskolc, Tokaj, Gyula, Nagyvárad és Arad városokkal együtt.10 Egyébként a magyar-görög kapcsolatok helybeli harmóniájára utal, hogy van adat arra, hogy a görögök helyhez kötésének szándéka egyértelmű volt a városi tanács részéről, hiszen egy 1769-ben hozott határozata ezt igazolja: „A görögök számára építendő házak fundusának kimérése.”11 A boltjaik mellé tehát házakat is építettek a helyi görögök: a korabeli iratok alapján az is meghatározható, hogy hol is voltak ezen otthonaik; sőt, még egy kávéházat is működtettek. Ez a helyzet elég sokáig változatlan biztos alapot, sikert jelentett a görög kereskedőközösségek, a kompániák számára. A jászberényi görögök közé tartoztak az alábbi kereskedők: Scopián Anastáz, Alavander József, Rácz István (egri kapitány), Hadzsi Teodor, Hadzsi László, Szidzin Péter, Bosnyiák Márta (kereskedő), Hadzsi Tódor (kalmár), Dezmond János (görög kereskedő), Kotán Mihály sókereskedő, Sismis Mihály szabómester, Patsu Katalin és Patsu Helena.12

9 Bathó Edit: A Jászság népviselete. 10 Petri Edit: A görögök közvetítő kereskedelme a 17–9. századi Magyarországon. In: Száza-

dok. 1996. 1. 69–04.

11 Papp Izabella: Görög kereskedők a Jászkunságban. In.: A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei

Levéltár Közleményei 6. Szerk.: Zádorné Zsoldos Mária Szolnok, 2004. 97.

12 Fejér Ádám: Magyarok és szlávok. Szeged, 1993. 323.

88

Tanulmányok A 19. század elején a jász asszonyok továbbra is a görög kereskedőktől vásároltak, de egyre gyakrabban megjelentek a Jászságban más kereskedők is: 1850-től kezdve a zsidó kereskedők letelepedési engedélyt kaptak Jászberényben, majd a többi jász településen is. Ezt követően fokozatosan kiszorították a görögöket a kereskedelemből.13 Pedig a létszámuk jelentős volt még ekkoriban is. A jászberényi görög közösség (bár semmiféle önálló intézménnyel, templommal vagy iskolával, nem rendelkezett) mégis az egyik legnépesebb filiája volt a gyöngyösi ortodox egyházközségnek: jól igazolja ezt az, hogy 1851-ben Gyöngyösön csak 44, míg Jászberényben viszont 107 görög ortodox élt. 14

III. A jászberényi görög ortodoxok kegyessége Ortodox egyházi szempontból Jászberény városa Gyöngyöshöz tartozott. Ezt igazolja Kirovits Mária Jászberényben 1787. augusztus 17-én kelt magyar nyelvű végrendeletének sorai: „… A gyöngyösi templomunk felépítésére, mivel oda volnánk affiliálva, hasonlóan 25 frt-okat …” hagyományozott.15 Itt megjegyezném, hogy a Jászkunságban csak egyetlen görög alapítású ortodox templomot építettek a görög kereskedők: ez Karcagon ma is áll. De működött még görög imaház a kiskunsági Szabadszálláson, mivel 1804-ben kelt végrendeletében Zavirasz György komoly összeget hagyományozott rá.16 Az adományozó kedv a korabeli görögök egyik fő jellemzője: Kirovits Mária fenti végrendeletében más templomok is szerepeltek, és mindegyik számára ugyanannyi összeget adott. A pesti és a kecskeméti mellett is ott a „templomunk” kifejezés, és ezen a görög alapítást kell értenünk; a ráckeveinél viszont csak a „templom” szót találjuk, és ez arra utal, hogy ekkoriban a szerb túlsúly már jelentős lehetett.17 Az első magyarországi görög (18–19. századi) diaszpóra számára a vallás és az egyház fontos keretet jelentett görög identitásuk megőrzésében: Magyarországon 35 görög templomot építettek, és 17 görög nyelvű iskolát alapítottak. Jászberényben nem építettek a görögök templomot. Ortodox egyházi szempontból Jászberény városa Gyöngyöshöz tartozott; így a jászberényi görög családok főként a gyöngyösi görög templomot látogatták.

13 Bathó Edit: A Jászság népviselete. 14 Sasvári László: Számadatok a magyarországi görögökről. In.: Posztbizánci Közlemények.

H. n. (Debrecen) 1994. 135.

15 Papp Izabella: Görög kereskedők a Jászkunságban. In.: A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei

Levéltár Közleményei 6. Szerk.: Zádorné Zsoldos Mária Szolnok, 2004. 271.

16 Füves Ödön: Zavirász György végrendelete. In.: Antik Tanulmányok XV (1968) l. 90–­93. 17 Papp Izabella: Görög kereskedők a Jászkunságban. In.: A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei

Levéltár Közleményei 6. Szerk.: Zádorné Zsoldos Mária Szolnok, 2004. 271.

89

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. A magyarországi görögök legfőbb összetartó ereje a vallás volt: nagyon komolyan vették az ortodoxiát, a keresztény tanítást. A kegyesség megmutatkozott adományozó kedvükben éppen úgy, mint végrendelkezési szokásaikban. A karcagiak például az alábbi engedélykérelemmel fordultak a templomépítés érdekében: „A görögök kérelme indokolt, templom számukra legközelebb csak Békés városában volt, s a nagy távolság szinte lehetetlenné tette, hogy a mintegy 30 főnyi görög hitű lakos rendszeresen istentiszteletet halhasson, halottait egyházi szertartással eltemethesse és csecsemőit megkeresztelhesse.”18 S ha már a végrendeleti adományozásoknál tartunk, hadd folytassuk példáinkat e területről. A görögök közül még a legszegényebbek is fontosnak tartották az egyházukra való adományozást. Korábbi esetekről is tehetünk említést: A jászberényi Kristóf András 1781-ben adományt tett, a ráckevei, egri, komáromi, esztergomi, győri, budai és kecskeméti görög templomokra (és még a pesti szerb Szent György templomra is).19 Személyes kötődés lehetett a nyilvánvaló ok a fenti városok görög közössége irányába megmutatkozó adományozói gesztusnak: az alapja nyilván az évtizedes kereskedő hálózati kapcsolatrendszer volt, mely a mozgékonyságot igénylő görög kereskedőmentalitás miatt egyben létformát is jelentett. A Pesten élő görög, Merzál István 1794-ben pedig így végrendelkezett: „Minthogy javaimnak szerzésére leginkább jászberényi lakásom nyújtott alkalmatosságot, ugyan ezért a város katolikus templomára 150 forintot, a ferenceseknek 100 forintot, a berényi kórházra 50 forintot hagyok.”20 A fentiek is tanúsítják, hogy a „… görögök beilleszkedtek a Jászkunság gazdasági életébe …”, és ezzel együtt a helyi városi közösség társadalmába is, hiszen felekezeti hovatartozástól függetlenül hagyományoztak közösségi célokra.21 Papp Izabella azon megállapítása is igen lényeges, mely szerint „A görögök összetartozása abban is kifejeződött, hogy végrendeleteikben gyakran megemlékeznek az ország különböző részein élő szegény társaikról.”22 Két ikon is található Jászberényben, mely kiemelkedően fontos szakrális tárgyi emléke a jászberényi görögök vallásos, hitőrző mivoltának. Egy jászberényi görög kereskedő, Hadzsi Demeter szentföldi ikonja, proskynetarionja Jászberényben, a Jász Múzeumban található: ez egyike a 6 darab Magyarországon található ilyen jellegű, összehajtható, összetekerhető (vászonra festett 18. századi) ikon18 Horgosi Ödön: A karcagi ortodox templom építésének története. In.: Az ortodoxia története

Magyarországon a XVIII. századig. Szeged, 1995. 115.

19 Papp Izabella: Jászkunsági görögök végrendeletei. In.: Posztbizánci Közlemények l. H. n.

(Debrecen) 1994. 119.

20 Uo. 121. 21 Horgosi Ödön: A karcagi ortodox templom építésének története. In.: Az ortodoxia története

Magyarországon a XVIII. századig. Szeged, 1995. 117.

22 Papp Izabella: Jászkunsági görögök végrendeletei. In.: Posztbizánci Közlemények l. H. n.

(Debrecen) 1994. 121.

90

Tanulmányok nak, melyeket zarándoklatukról hoztak magyarországi görög egyházközségük számára adományként a hazatérő görög kereskedők. Hadzsi László fia, Hadzsi Demeter (Kozani, 1759–?) egy 1796-ban megtett szentföldi zarándoklatáról hozta Jászberénybe a fenti ikont: fontos és értékes emléke ez a korabeli magyarországi görögök hitőrzésének.23 E „Szentföldi ikon”-on lévő felirat magyarul így hangzik: „Hadzsi Demeter a legszentebb életadó sír zarándoka.”24 A „Hadzsi” nevet szentföldi zarándoklata után vette fel: ez a név jelzőként eredetileg a Mekkát megjárt zarándokokat illette meg, de ortodox keresztények is felvették zarándokútjuk végeztével. Az ikonok, egyrészt általában a templomok ikonosztázában elhelyezett képekként, másrészt mint ünnepikonok szerepeltek. Ez utóbbiak szerepe az volt, hogy a templomban lévő asztalkára, állványra elhelyezzék, és előttük a hívek tiszteletüket kifejezhessék. A tisztelet az ortodoxia tanítása szerint az ábrázolt szentnek, hittitoknak vagy ünnepi eseménynek szól, hiszen az „ikon” ablak a másik világra. Ezért volt komoly szerepük az ikonoknak a magánhasználat tekintetében is. Valószínűleg szintén Hadzsi Demeter hagyatékából került a jászberényi múzeum tulajdonába: az „Isten Anyja, az el nem hervadó rózsa választott szentekkel” nevet viselő triptichon, mely az 1770-es évek végéről való (fára festve olajjal; szétnyitva 66X45 cm). Úti ikonként szolgált, az úton lévő kereskedő bárhol elővehette, és előtte végezhette el imádságait.25

IV. A görög kereskedelem jellemzői Mit is jelentett akkoriban görög kereskedőnek lenni? Surányi Miklós igen érzékletesen így írt erről a görög kereskedelmi létformáról: „Különösen nagyszerű emberek voltak a görögök. Nem valami szolid kereskedők, de fáradhatatlan és nagyratörő nép, kicsinyben kezdték el az adás-vevést, lóháton és nyikorgós szekéren járták be az úttalan utakat, süttették magukat a perzselő Nappal, dideregtek a csikorgó szélben, spekuláltak, törték az eszüket, megtanulták az új haza nyelvét, családot alapítottak, és meggyökeredzettek.”26 Gazdasági sikereiknek több oka volt. Edzettek, leleményesek és összetartóak voltak. De az igazi nagy térnyerést a görög kereskedők újításai váltották ki, melyek a 18– 19. században az üzleti élet terén igazi „kasszasikert” jelentettek magyarországi közösségeik számára. A görögökre a társas kereskedés volt a fő jellemző, mely a kompánia létrehozásában is kifejeződött: a helybeli kereskedők ellen a királyi kamara támogatását igyekeztek 23 Nagy Márta: A bizánci ikontól a nyugati barokkig. Bp., 2006. 30., 34., 35. o. 24 Nagy Márta: A magyarországi görög diaszpóra egyházművészeti emlékei I. Ikonok, iko-

nosztázok. Debrecen, 1998. 138.

25 uo. 125. 26 Surányi Miklós: Egyedül vagyunk. Bp., 1982. II. kötet 61.

91

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. megszerezni, mely érdekében meghatározott összeg befizetését kellett évente teljesíteniük. A 18. században a görög kereskedők létszáma ugyan nem volt igen nagy (6 ezren lehettek), de tevékenységük a magyarországi kereskedelemtörténet fontos és fényes lapja. Az összetartás igen komoly jelentőségű volt gazdasági sikereik terén: ez fejeződött ki a kompániáik létében. Ez a kompániakereskedelem érdekvédelmi és kölcsönösségi együttműködést feltételezett a kereskedők között. A helybeli kereskedők ellen a királyi kamara támogatását igyekeztek megszerezni, mely érdekében meghatározott összeg befizetését kellett évente teljesíteniük. A görög kereskedők közül csak kevesen tartózkodtak tartósan Magyarországon; a többség árubeszerző körúton volt, mégpedig karavánnal. E karavánkereskedelem fontosabb görögországi kiindulópontja Szervia, Kozáni, Janina, Moszchopolisz és Sziatiszta volt. 1650–1850 között mintegy 1 millió embert mozgatott meg ez a fajta kereskedelem.27 Az összetartás igen komoly jelentőségű volt gazdasági sikereik elérése terén: ez fejeződött ki a kompániáik létében.28 Ma talán ezt a kereskedelmi társulati jelleget a kamara szóval is illethetnénk, hiszen a társulati tagok részéről érdekvédelmi, információátadási, és kölcsönösségi együttműködést feltételezett. A görögök által folytatott kereskedelmi tevékenység egyik jellemzője volt a hitel alkalmazása az adásvétel során: ebben a korban „göröghöz menni” annyit jelentett, hogy a boltban hitelben lehetett vásárolni. A hitel mindennapos alkalmazása a kereskedelem egyik legfőbb mozgatórugóját jelentette a görög kereskedelmi gondolkodásban. Az Itáliában alkalmazott váltót is a görögök terjesztették el Magyarországon.29 A hivatalos okmányain minden görög kereskedő a saját pecsétjét használta, melyen egy pajzsformában a saját kezdőbetűit, mint kereskedelmi védjegyét használta. Ez jelentette az előképét a 19. században elterjedt monogram használatnak.30 Jászsági görög kereskedőpecsétek legnagyobb kutatója Papp Izabella ezt számos művében tárta az olvasók elé. Titoknyelvként, üzleti nyelvként használták görög anyanyelvüket, melyet (a családi körön kívül) az általuk létrehozott görög iskolákban az ifjak is megtanulhatták. Egymás között házasodtak, és ifjú rokonaik (a kölcsönösség jegyében) a nagycsalád több üzletében tanulhatták meg a kereskedelem fortélyait. A görög kereskedők által létrehozott vagyon jelentette az első igazán kereskedelmi tőkét Magyarországon: ez a tőke aztán később az ipari befektetésekben is testet öltött.31 27 Petri Edit: A görögök közvetítő kereskedelme a XVII–XIX. századi Magyarországon. In.:

Századok. 1996. 72.

28 Kerekes György: A kassai kereskedők életéből hamadfél század 1687–1913. Bp., 1913. 86. 29 Dr. Szendrei János: Egy megbukott görög boltos a XVII-ik században. In.: Századok 1888. 533. 30 Dr. Szendrei János: Egy megbukott görög boltos a XVII-ik században. In.: Századok 1888.

536.

31 Petri Edit: A görögök közvetítő kereskedelme a XVII.-XIX. századi Magyarországon. In.:

Századok. 1996. 101.

92

Tanulmányok Hegyalja szempontjából viszont az az igazán jelentős, hogy a tokaji aszú a görög kereskedők révén távoli országokba is eljutott a 18–19. században: az aszú világhírre tett szert. A fenti adalékok nyomán egyértelmű, hogy a magyarországi görög kereskedők által képviselt üzleti szerep kereskedelmünk történetében igen sokrétű. De azt emelném ki igazán, hogy együtt gazdagodtak, és nem egymás ellenében. E tekintetben fontos kiemelni, hogy 4%-os üzleti haszonnal kereskedtek: ez a magyarországi városok napjainkban is álló görög házainak zárókövén sokszor jelképként ma is látható. A görögök szívós és évtizedes munkával új esélyt teremtettek maguknak, mely pár évtized múltán igen komoly eredményt hozott! A tisztességes kereskedelem lett az a terület, mely közösségi gazdasági sikert jelentett a 18–19. századi magyarországi görögség számára.32 Érzelmi azonosulás ment végbe a magyarsággal a reformkor idején, aminek kezdete éppen egybeesett a görög szabadságharccal, amivel a magyar közvélemény erősen rokonszenvezett. Több magyar áldozta életét görög hadszíntéren a törökökkel szembeni szabadságküzdelemben. Az adományozó kedv a reformkori magyarországi görögök egyik legfőbb jellemzője volt: a Sina-, Duka-, Nákó-, Hatsimihail-, Takiadzisz/Tekedzisz/Takácsy-családok jelentős szerepet vállaltak a Lánchíd, a Magyar Tudományos Akadémia, a katonai hazafiságot megtestesítő Ludovika, valamint a közlekedésfejlesztést célzó Duna Gőzhajózási Társaság létrejöttében. A  Sina-család gazdagsága Magyarországon és Görögországban egyaránt maradandó intézmények létrejöttét eredményeztek: az MTA létrehozását 80.000 forinttal támogatták, ami óriási összeget jelentett.33 Gróf Széchenyi István országot jobbító céljai érdekében szinte minden jelentős magyarországi görög családdal kapcsolatban állott, mivel a magyar nemzeti célú fejlesztésekhez szükséges megbízható tőkéstársakat talált bennük: a gróf 1835. július 23-án történt naplóbejegyzése szerint e napon például megbeszélést folytatott ezekről a távlati célokról a görög Takátsy György nagykereskedővel és pesti választott polgárral.34 De hogyan és miért szorulhattak ki később, a 19. század második felében, a kereskedelmi vérkeringésből? Ennek több oka is lehetett. Életmódváltás következett be számos görög családnál: görög kereskedőkből magyar nemesekké lettek, így a földbirtokosi életmód új mentalitást eredményezett. A természetes beolvadás is ekkor vált komolyabb méretűvé: az 32 Dr. Diószegi György – Diószegi Krisztina: Újabb adalékok az 1848–49. évi dicsőséges ma-

gyar szabadságharc tisztikara görög eredetű hőseinek arcképvázlatához. In.: Istros Görög– Magyar Folyóirat A Görög–Ciprusi–Magyar Baráti Társaság Egyesület lapja 2008/2. 10. 33 Az ezt igazoló eredeti kézirat látható volt a Budapesti Történeti Múzeum „Görög örökség. A görög ortodox diaszpóra Magyarországon a XVII–XIX. században.” című időszaki kiállításán (2009. április 2 – július 5. között). 34 Gróf Széchenyi István naplói IV. kötet (1830–36). Szerkeszti és bevezetéssel ellátta Dr. Viszota Gyula. Bp., 1934. 582.

93

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. iskolaválasztási és a házasodási szokások megváltozása új baráti és rokoni kapcsolatokhoz vezetett. Magyar szívű görögség alakult ki a reformkorban: 1848–1849-ben a magyarországi görög vagyonos családok sarjai közül mintegy 60 tiszt vett részt a magyar honvédseregben a magyar szabadság küzdelméért; és 1849 után szinte mindannyian több év várfogságra ítéltettek. Ennek következménye Bécs negatív hozzáállása lett a magyarországi görögökhöz. A korábbi 4%-os, keresztény, tisztes kereskedelmi haszon a 19. századi vadkapitalizmus magyarországi térhódítása időszakában már nem tudott versenyképes lenni az ekkoriban kialakuló új típusú üzleti világgal szemben.

V. Családtörténeti érdekességek   Jászberény görög végjátékának időszakából Sismis 1847-ben Jászberényben látogatta meg Petőfi Sándor hitvesével a rokonokat: ezt ma is emléktábla jelzi a házukon. Szendrey Júlia nagynénjét, Szendrey Fannit látogatták meg, aki a görög Sismis Mihály szabómester felesége volt.35 Ez is egy érdekes adalék a reformkorban sorra kerülő beolvadási mozzanatra, hiszen a vegyes házasságok korai példája: e jászberényi Sismis házaspár gyermeke, Sismis Fanni Bathó Ignác felesége lett. Ezt ifjabb Nagy György a Koszorú 1884. évi egyik számában meg is írta (II. kötet, 153. o.).36

Jankovits A 18–19. századi görögökről mindig a gazdagság jut először a kutatónak is az eszébe. De voltak szegény sorsba kerülő görög eredetű leszármazottak, főként a 20. század elején. De a vagyonosabb életmódban élő görög családok támogatták elszegényedő egyházközségi tagjaikat, rokonaikat. A jászberényi görög családból származó két Jankovits hölgy, Vasil és Fáni is ilyen, szegénységbe került hölgyek voltak: rokonuktól, a nevezetes pesti Haris Pál görög konzultól támogatásban részesültek, melyről levelezés is tanúskodik.

35 Fejér Ádám: Magyarok és szlávok. Szeged, 1993. 323. 36 Hatvany Lajos: Így élt Petőfi. II. kötet Bp., 1980. 437., 905., 949.

94

Tanulmányok

Haris Pál görög főkonzul 1901. december 9-én kelt, Jászberénybe címzett levele   (A fényképet 2008. augusztus 21-én készítette Diószegi Krisztina).

95

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5.

A Jankovits testvérek, Vasil és Fáni 1902. április 21-én kelt, Jászberényből Pestre írott levele Lyka Emil egyházi elnök részére segélyezésük tárgyában.  (A fényképet 2008. augusztus 21-én készítette Diószegi Krisztina).

A Haris család közismert a magyar közgondolkodásban: családtagjaik éltek Tokajban, Szentesen és Pesten is. Haris Pál (?–1902) volt a Haris Alapítvány alapítója, mely a fiatalok görög tárgyú tanulmányait támogatta (tudomásunk szerint a szentesi családágból származott). A VIII. kerület Bérkocsis u. 23. szám alatt volt az alapítványa bérháza: a homlokzatán erről tanúskodott a „Hariseon” felirat (mely a ház restaurálásakor eltűnt). A pesti Belvárosban (Deák Ferenc utca 12.) lakott Haris Pál (ez az épület már nincs meg). A jászberényi temető védett sírkertjében lévő sírköveken megtalálhatóak a fenti hölgyek rokonainak, a görög Jankovits János kereskedőnek és Jankovits István tánctanárnak nevei is.37

37 Fejér Ádám: Magyarok és szlávok. Szeged, 1993. 323.

96

Tanulmányok

Itt fontos rögzíteni, hogy a jászberényi görög közösség emlékét máig is őrzik a fennmaradt 19. századi síremlékeik: ezen 1813–1885 közötti időből fennmaradt tíz vörös márvány sírkő mindegyike magyar felirattal ellátott.38

Domotsai Jászberényben van egy görög Domotsai sírkő: Domotsai Mária sírkövét 1833-ban emelték.39 Friss adat, hogy Jászalsószentgyörgy temetőjében találtak egy görög sírt: ez is egy a Domotsai családból való elhunyt síremléke.40 38 Papp Izabella: Görög kereskedők a Jászkunságban. In.: A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei

Levéltár Közleményei 6. Szerk.: Zádorné Zsoldos Mária Szolnok, 2004. 316–325.

39 Nagy Márta: A bizánci ikontól a nyugati barokkig. Bp., 2006. 41. 40 Papp Izabella neves kutató, levéltáros közlése: 2009. május 4-én tájékoztatta erről dr. Sasvári

Lászlót.

97

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5.

Monasterly Jászberényben (a Lehel vezérről elnevezett téren) Monasterly Szilárd tervei szerint épült fel 1895-ben a Lehel Szálló: az épület vízellátására saját artézi kutat is fúrattak. Az 1970-es években ez az épület adott otthont a Déryné Kultúrháznak.41 Egyébként 1894ben Steindl Imre ajánlására nyerte el Monasterly Szilárd a megbízást. A volt szálló emeleti szobáiban ma gimnáziumi tantermek, a főépületben a Déryné Művelődési Központ és a Gyermekek Háza, valamint egy Tourinform Iroda működik. Monasterly Szilárd is egy régi magyarországi görög család sarja volt. A nevezetes Monaszterly család divatkereskedése Pest Belvárosában, a Váci utca 17. szám alatt működött a 19. század második felében. E család sírboltja a Fiumei úti sírkert baloldali görög falsírboltjai között található: 2009 Nagypéntekén a görög nagykövet felkérésére egy emlékséta keretében a Monaszterly család síremlékeit is megmutattam, és ismertettem e család 17–19. századi magyarországi történetének főbb adatait. A (később Pesten jelentőssé váló) görög Monaszterly család már a 17. században, Komáromban jelen volt.42 A Monaszterly család III. Ferdinánd uralkodása idején vándorolt Magyarországra. Komáromban nemesi kúriájuk is volt: itt Monostállyi néven is említették őket. Monaszterly Péter és Monaszterly János neve ismert ebből a korszakból.43 Néhány görög eredetű család már e korszakban magyar nemes lett: 1648-ban a görög Monaszterly Péter szerzett magyar nemesi címet.44

Papadémosz/Szerviczky Jászberényben hantoltak el egy olyan görög eredetű tokaj-hegyaljai családból származó hölgyet is, aki 1963-ban immár római katolikusként hunyt el, de görög családja már 1658-ban jelen volt Tokajban (ezt egy 1873-ban kiállított tokaji anyakönyvi kivonat igazolja). Emanuel Papadémosz görög gyermek 1658. január 18-án született Tokajban: az ő egyenes ági leszármazottját, dr. Szerviczky Margitot Jászberényben temetették el 1963-ban. E hölgy élete sok tekintetben érdekes, hiszen igen kevés hölgy szerzett a 20. század elején doktori címet. Szerviczky Ödön (1844–1901) földbirtokos, törvényszéki bíró és nagybessenyői Bessenyey Margit leánya volt Szerviczky Margit.45 Zemplén vármegyében született

41 Magyarország. A szerzői szakértői munkaközösség vezetője Papp Antal. Bp., 1972. 42 Dr. Miskei Antal: Ráckeve története a kezdetektől 1848-ig Ráckeve, 2003. 291. 43 Takáts Sándor: Kísérletek a magyar haderő feloszlatására 1671–1702. között. In.: Századok

1904. 235.

44 Dr. Alapi Gyula: Komárom vármegye nemes családai. Komárom, 1911. 235. 45 Dr. Diószegi György Antal - Diószegi Krisztina: Görögök a magyar nemesség soraiban. In.:

Istros. Görög-Magyar Folyóirat. A Görög-Ciprusi-Magyar Baráti Társaság Egyesület lapja. 2009/1. 24.

98

Tanulmányok 1879-ben.46 1914–1918 között Szerviczky Margit rendes tanárként dolgozott (az 1770ben alapított) Bp. IV. kerületi római katolikus Polgári Tanítóképzőben (IV. ker. Váci út 47.).47 Vers-, próza- és színműírással is foglalkozott. Egyik ismert műve a „Jézus” címet viselte (Bp., 1914. Apostol nyomda 171 lap).48 Másik ismert műve a „Boldogság dalai” Bp., 1918. Kiadja az Angolkisasszonyok Budapesti „Sancta Maria” Intézetben megalakult „Collegium” 72 lap.49 „Jézus” címet viselő 300 oldalas könyvének második kiadását a Szent István Társulat 1927-ben adta ki. Ezt a művét szülőmegyéjének, Zemplénnek ajánlva dr. Szerviczky Margit még 1914-ben befejezhette, mert a fenti 1927. évi kiadásban megtalálható „Előszó az I. kötethez” címet viselő gondolati bevezetést gróf Mailáth Józsefné Széchényi Marie grófnő írta Perbenyiken 1914. november 25-én. A könyv két részből áll: I. Jézus első eljövetele (XXXIX ének, 7–160. o.); II. rész Krisztus szavai azokról a jelekről, melyek a világ végét megelőzik (XIII ének; 161–300. o.).50 „Az élet kulcsa a másvilág” címet viselő ifjúsági színdarabja 1931-ben jelent meg.51 1933-ban Szerviczky Margit ifjúsági színdarabot is írt: az „Október 6.” címet viselte e műve. 52 1933-tól a Magyar Irodalomtörténeti Társaság „Rendes tagok” sorába tartozott az ekkor már nyíregyházi illetőségű Szerviczky Margit.53 1939-ben jelent meg az „Emlékezés” címet viselő rendtörténeti kiskönyve. 1929-ben jött létre a Nyíregyházi Angolkisasszonyok Leányliceuma. 1938-tól Nyíregyházán (Széchényi u. 28.) az „Angolkisasszonyok Római Katolikus Leánylíceum” B. M. V. (Beatae Mariae Virginis) igazgatójaként dolgozott.54 Mater Szerviczky igazgatói ténykedése idején Nyíregyházán két lap is megjelent az angolkisasszony rend kiadói működése keretében: a Napsugár 1940 novemberétől 1944 márciusáig kongregációs lapként (évente 6 szám); a Leányszívek pedig 1942. de-

46 Dr. Szerviczky Margit: Jézus Bp., Szent István Társulat 1927. 3.; Országos Széchényi

Könyvtár Mikrofilmtár, FM8/35797 Gyászjelentés 494. szám doboz.

47 Magyarország tiszti czím- és névtára XXXIII. évfolyam Bp., 1914. 444.; XXXVI. évf. Bp.,

1917. 481.; XXXVII. évf, 1918. Bp., 1918. 417.

48 Magyar Könyvészet 1712–1920/1911–1920/II. kötet. 49 Magyar Könyvészet 1911–1920. I. kötet. Sajtó alá szerkesztette Dr. Kozocsa Sándor. Bp.,

1939. 406.

50 Dr. Szerviczky Margit: Jézus Bp., Szent István Társulat 1927. 5. 51 Mi színházunk, A, Rákospalota, 1928–1944: ifjúsági színdarabok gyűjteménye főként ifjú-

sági színjátszó-körök számára a Szalézi Művek kiadásában (kötetei között 91. számon szerepel az alábbi mű). 52 Mi színházunk, Rákospalota, 1928–1944: ifjúsági színdarabok gyűjteménye főként ifjúsági színjátszó-körök számára a Szalézi Művek kiadásában (kötetei között 108. számon szerepelt a fenti mű). 53 Irodalomtörténet XXII. évfolyam 1933. IX. 54 Magyarország közhivatalainak cím- és adattára. Állami, vármegyei, város és községi hivatalok évkönyve. III. évfolyam. Szerkeszti Takács József Bp., 1938. 390.; Magyarország tiszti czím- és névtára. Bp., 1940. 392.; 1941. 446.

99

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. cember 8-tól 1944. június 8-ig a Mária Kongregáció iskolai lapjaként (havonta, összesen 17 szám). A fenti lapok szerkesztőjeként is tevékenykedett az Angolkisasszonyok nyíregyházi római katolikus leánygimnáziumának igazgatónője (a lapot a nyíregyházi Orosz Károly nyomdájában nyomtatták).55 Az angolkisasszonyok római katolikus leánygimnáziumi 1941/41. évi évkönyve 7–20. oldalain található Szerviczky Margit „Szerzetesek E. Karthausi című regényében” címet viselő írása.56 1948. június 16-án fogadta el a magyar országgyűlés a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvételéről, az azokkal összefüggő vagyontárgyak állami tulajdonba vételéről és személyzetének állami szolgálatba való átvételéről szóló törvényt. A törvényre nemet csak a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt, és a Slachta Margit nevével fémjelzett Keresztény Női Tábor képviselői mondtak. Ez az 1948. évi XXXIII. törvény adta meg a keretet a népiskolák kétharmadát, a középiskolák (gimnáziumok) több mint felét, a tanító- és tanítónőképző intézetek háromnegyed részét jelentő egyházi iskolarendszer szétveréséhez. A szerzetesrendek ilyetén történő feloszlatása az angolkisasszonyok rendi oktatásának megszüntetését jelentette. 1950. június 10-én az éjszaka leple alatt az egész ország területéről internáló táborba hurcolták a szerzeteseket. Osztályidegen, reakciós ellenség volt minden egyházi személy, mint az egész magyar egyház. Mindenhol bizalmatlanul fogadták a volt szerzeteseket. A tanácsra berendelés, megfélemlítés, vádaskodás, faggatás mindennapos lett velük szemben. Az igazgatók agitáltak a templomba járás ellen. Czapik Gyula egri érsek tárgyalt az állami vezetőkkel az internáló táborok felszabadításáért, a szerzetesek megélhetésének, állásvállalásának biztosításáért. Szerviczky Margit ezután testvére, Szerviczky Gabriella családjához költözött Pestre. Szerviczky Margit (Sátoraljaújhely, 1879. február 25 – 1963. augusztus 27., Jászberény) I. B. M. V. (tanárnő, apáca, igazgatónő, író, költő, lapszerkesztő) 84 éves korában hunyt el 1963. augusztus 27-én Jászberényben: itt is temették el. Engesztelő szentmise áldozatára Jászberényben, Budapesten és Nyíregyházán került sor.57

VI. Magyar szívű görögök A magyarországi görögök 19. századi utódaira már a természetes beolvadás volt jellemző. Az 1868. évi IX. törvénycikk tárgyalásakor a pesti, szentesi és kecskeméti görög eredetű, ortodox vallásúak az országgyűléshez benyújtott petíciójukban hangoztatták magyarságukat: a korábbi évszázadok hungarus tudatához hasonló felfogásjelenség ékes 55 Magyar könyvészet. Szerkesztette Droszt Olga. Bp., 1941. 255. 56 Kókay György: A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1772–1849. Bp., 1975. 438. 57 Dr. Diószegi György Antal – Diószegi Krisztina: A magyarországi Papadémosz-akta …

(1658–1963). Tokaj–Szervia, 2008. 108.

100

Tanulmányok példája ez a 19. század második felében. Az önmagukat magyarként meghatározó, más anyanyelvű és eredetű, sőt vallású társadalmi csoportok önmeghatározása csak első pillantásra tűnhet érdekesnek vagy meglepőnek. Nem volt a hungarus-tudat ritka jelenség a mentalitásukban, gondolkodásukban és kultúrájukban egyre inkább magyar tudatúvá váló, a magyar feudális nemesi vagy később a polgári társadalomba etnikailag is egyre inkább beolvadó családok körében. E folyamat egyébként kiválóan tetten érhető a görög eredetű (főként magyar nemességet szerző) családok magyarországi tagjainak sorstörténetén is. A fenti történelmi tények kapcsán érdemes felidézni Jókai Mór sorait (Fekete gyémántok), amelyekben a magyar polgárosodásban alapvető szerepet vállaló, könnyen asszimilálódó görögökről az alábbiakban ír: „Derék, élelmes, kedves faj volt az a görög. Ők voltak a szilárd kereskedelem legelső megalapítói Magyarországon”, „a görög kereskedő házán lehetett meglátni, minő uraság van az észben és szorgalomban”, és „Többnyire nemes emberré lettek s büszkék voltak magyar armálisaikra”. A magyarság befogadó lelkülettel adott mindig otthont a hazát kereső betelepülőknek a Kárpát-medencében a Kr. utáni II. évezred egész folyamán is. Az első diaszpóra görögsége kiváló példa erre: jó magyarrá váltak ezek a görögök: részt vettek magyar hazánk védelmében a francia háborúk idején, a nemesi felkelések során, és később pedig minden Habsburg-ellenes szabadságküzdelmünkben, és ezt követő polgári világunk eredményes megteremtésében. Az első diaszpóra fénykora a 18. század volt: leszármazottaik a 20. század első felében még őrizték őseik eredettudatát, hiszen a nagycsaládi emlékezés révén kötődtek őseikhez; sőt, néhány család napjainkig megőrizte ortodox vallását. Magyarországi első diaszpórás görög közösség 1945-re már nem létezett, de léteznek ma is e görög gyökerű családok leszármazottai, akik magyarságuk mellett őrzik görög elődeik emlékét. A 20. század közepétől a görögség több ezer tagja lelt ismét menedéket, új hazát, új életlehetőséget Magyarországon. E második diaszpóra 1948 áprilisától kezdve több éven át, a polgárháború miatt érkezett a vendégbarátságáról egész történelme során nagyszerű tanúbizonyságát adó Magyarországra. A helytörténeti hagyományok, a tárgyi és építészeti emlékek igen részletesen igazolják ezt a magyar befogadó készséget a 17–19. századi görögök iránt is: ez a szellemi és történelmi folyamatosság érzékeltetése céljából erkölcsi értelemben különösen fontos, mivel sorsközösséget teremtő üzenetet hordoz napjaink világában is.58 A magyarság évezredes befogadó voltát ékesen mutatja be egy különleges tárlat a Budai Várban. „Görög örökség. A görög ortodox diaszpóra Magyarországon a XVII–XIX. században.” címmel a Budapesti Történeti Múzeumban 2009. április 2-án kiállítás nyílt meg, mely az első magyarországi görög diaszpóra gazdaság- és szellemtörténeti telje58 Diószegi Krisztina: A XVII–XIX. századi hegyaljai görögök élete, avagy egy tarcali konfe-

rencián elhangzott történelmi előadás ismertetése. In.: Agora Görög Kisebbségi Kulturális Magazin 2008 január–február 15.

101

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. sítményét rendkívül széles spektrumban érzékelteti (július 5-ig volt látható ez az egyedülálló időszaki kiállítás). Egy mai (immár évek óta Magyarországon működő) görög kereskedő gyűjtőkedve, anyagi áldozatvállalása, és nemzetközi kezdeményezése után; a Budapesti Görög Alapítású Magyar Orthodox Egyházközség szervezői tevékenysége; valamint „A Görög Kultúráért Alapítvány” segítő közreműködése eredményeként; és természetesen számos muzeológus szakértői munkájával valósult meg e tárlat.59 (2) Fontos hidat képez a fenti kiállítás történeti megközelítése elősegítésével a (második diaszpórás budapesti görög kereskedőcsalád által létrehozott) Raptisz Gyűjtemény révén biztosított tablósor: például e tablóképeken láthatóak a nagyközönség számára a 18-19. századi magyarországi görög templomok, görög sírok, valamint a magyar nemességet szerző görögök nemesi címereinek és kastélyainak festményei. A fentiek jól mutatják, hogy napjainkban alakulóban van az első (a 17-19. századi) és második (20. századi) görög diaszpóra szellemi egymásra találása: közös gyökerük a történelem sodrása, melyben fontos kapaszkodót ad a történelmi múlt és a hagyományok megismerése, tisztelete, felvállalása.

59 Dr. Sasvári László – Dr. Diószegi György Antal: A XVII–XIX. századi magyarországi görög

közösségek történetének főbb jellemzői Győr, Miskolc, Szentendre, Tokaj és Vác ortodoxiája tükrében. In.: Görög örökség. A görög ortodox diaszpóra Magyarországon a XVII–XIX. században. Budapesti Történeti Múzeum 2009. április 2-július 5. Budapest, 2009. 43–71.

102

R ecenziók

Recenziók Richard Brzezinski: Die Armee Gustav Adolfs. Infanterie und Kavallerie. Illusztrálta: Richard Hook (Brandenburgisches Verlaghaus Siegler, Königswinter 2006, 96. o.)

Bagi Zoltán „Észak oroszlánja”, II. Gusztáv Adolf svéd király döntő szerepet játszott a harmincéves háború történetében. 1630. július 16-án Peenemündénél partra szállt hadserege, majd rövidesen meghódította Stettin városát, s elűzte Pommerániából a császári csapatokat. Miután 1631. szeptember 17-i Breitenfeldnél a Katolikus Liga Jean Charles de Tilly vezette hadseregére vereséget mért, a Német-római Birodalom protestáns felekezethez tartozó lakói beteljesültnek vélték a próféciát, miszerint a Sas (a Habsburg uralkodók szimbóluma) vesztét egy Arany Oroszlán fogja okozni. Ez a mítosz is egy, azok közül, amelyek a svéd uralkodót, valamint tetteit és sikereit körüllengik.1 A svéd hadsereg szervezetére vonatkozóak közül igyekszik Richard Brzezinski munkájában többet is megcáfolni.2 Gusztáv Adolf legnagyobb teljesítményeként, kivétel nélkül szinte minden vele foglalkozó történész egy állandó, területi alapon sorozott hadsereg felállítását emelik ki, amely Európában az elsőnek számított. Azonban ennek a rendszernek az alapjait már nagybátyja, XIV. Erik király lefektette az 1560-as években. 1620-ban kibocsátott rendelt szerint azonban minden 15 éves alattvalóját hadkötelesnek tekintették. Kerületenként a férfiakat tízes csoportokba (rotar) osztották. A sorozásra kijelölt helyen megjelent tízből egyet kiválasztottak. Általában ezek 18 és 40 év közötti erős parasztok voltak. Ruhájuk és kardjuk árát a másik kilenc által fizetett pénzből (Rote-penninger) fedezték. A „szerencsés” mindezek után bevonult a területileg illetékes ezredhez, ahol megkapta a kiképzését. Az ezredszervezet azonban Gusztáv Adolf uralkodása idején komoly átalakuláson ment keresztül. 1617-től kezdődően ugyanis a besorozottak a békeidőre felállított otthoni ezredekbe (Landsregiment) vonultak be. 1625-ben azonban változás történt. A békeidőre felállított egységeket összevonták három, hadszíntérre küldött ezredbe (Feldregiment). Öt évvel később az otthoni ezredeket feloszlatták, s területeiket pedig a tartományi ezredek (Provinzregiment) között osztották szét, amelyek részt vettek a király németföldi hadjáratában.3 1 Nem is csoda a kortársak ilyenfajta reakciója, hiszen nagyon keveset tudtak erről a távoli or-

szágról és lakóiról. Sokan úgy képzelték, hogy csak vadak laknak ott.

2 Eredetileg angol nyelven jelent meg a könyv két részben, az Osprey kiadónál: The Army of

Gustavus Adolphus (1) Infantry. Oxford, 1991. The Army of Gustavus Adolphus (2) Cavalry. Oxford, 1993. 3 Svédországban összesen 13, míg a finn területeken 7 tartományi ezredet állítottak fel egy 1634-ben készült lista szerint.

103

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. A kényszersorozásnak azonban jelentős ára volt: 1626 és 1630 között például évente átlagban 10000 fő vonult be valamelyik ezredhez, tehát az alig félmilliós ország lakosságának 2 %-a. A Svéd Királyság nagyhatalmi aspirációit azonban még ilyen megterhelés mellett is lehetetlen lett volna pusztán egy svédekből álló hadsereggel érvényesíteni. A király ezért, hasonlóan a többi európai nagyhatalomhoz zsoldosokat fogadott fel. A német, skót, angol és ír katonákból összesen 10 ezredet (ezek az úgynevezett színes ezredek) állítottak fel. A kevés katonai újítások egyikének, amely Gusztáv Adolf nevéhez köthető, az úgynevezett „svéd brigádok” felállítását tekinthetjük. A pikások és muskétások hatékony harctéri alkalmazása végett olyan taktikai egységekbe szervezte gyalogságát, amelyek három, egyenként négy-négy századot magába foglaló svadronból álltak. Érdekes módon újítása alig élte túl a királyt és már az 1630-as évek közepére eltűnt. A mítoszok közé tartozik azonban a gyalogos fegyverzet csökkentése, illetve átalakítása, amelynek megtörténtét a történészek jelentős része Gusztáv Adolfnak tulajdonított. A lőfegyverrel felszereltek esetében azonban a szerző, véleményem szerint, tévedett. A 16–17. század fordulóján a gyalogezredek kézi tűzfegyverekkel felszerelt katonáit két csoportba sorolták: muskétások és lövészek. Előbbieket nehéz úgynevezett szakállas puskával szerelték föl, amelyet puskavilla segítségével tartottak a „célon.” A lövészeket azonban már könnyebb muskétákkal látták el. Így nem meglepő, hogy a Stockholmi hadiszertár inventáriumában 1635-ben még 12162 darab puskavilla szerepelt. A muskétásokat és a lövészeket azonban nem csak felszerelésük és nevük, hanem a nekik kifizetett zsold is megkülönböztette egymástól, hiszen utóbbiak hópénze jelentősen nagyobb volt. Arra sincs bizonyíték, hogy a lőfegyverrel felszerelteket Gusztáv Adolf parancsára kezdték volna el a töltényöv helyett tölténytáskával felszerelni. Richard Brzezinski bebizonyítja, hogy a legendás svéd király pikásait is az akkori kornak megfelelő módon igyekezett felszerelni, fegyverzetük nem kívánta átalakítani. Csak halála után kezdett el csökkenni a pikával felszereltek részaránya a gyalogezreden belül, hiszen nagy győzelmei idején a hideg és tűzfegyverek aránya 1:2-höz volt, ami ekkor már nem számított újdonágnak.4 Richard Brzezinski igyekszik a lovasság esetében is a mítoszok mögött a valóságot felkutatni. A modern hadtörténetírás a svéd királyban látja a modern harctéri csatalovasság megteremtőjét ugyanis, aki újra lendületet és átütőerőt adott a lovasrohamoknak. A valóság egy picit árnyaltabb a szerző szerint. A gyalogsággal ellentétben önkéntes alapon szerveződött svéd lovasságot Rzeczpospolita ellen vívott háború keserű tapasztalatai, és Gusztáv Adolf németországi utazása után 1621-ben átszervezték. A lovas lövészektől elvették puskáikat, mivel a kürasszírok, akiket tűzerejükkel támogatniuk kellett, nem léteztek. Így létrejött egy pisztollyal, karddal, mell- és hátvérttel, valamint 4 A tizenöt éves háborúban harcolt német gyalogezredeknél hasonló arányt találunk, sőt egyes

esetekben még nagyobb különbséget a tűzfegyverrel harcolók javára. A szintén ebben a háborúban harcolt vallon és francia gyalogosoknál nem számított ritkaságnak az 1:7-hez arány sem.

104

R ecenziók nyitott sisakkal felszerelt könnyűlovasság. Ez az univerzális lovasság azonban védőfelszerelés nélkül vett részt az ütközetekben. Ez nem egy tudatos megfontolás, miszerint ezzel rohamuk gyorsaságát és lendületét lehet növelni, eredményének tekinthetjük, hanem a vak véletlennek. A király, mivel a svéd kézműipar igen alacsony színvonalon termelt a korban, kénytelen volt a birodalomban megrendelni katonái páncélzatát. A szállítmány azonban a breitenfeldi csata előtt nem futott be. A győzelem meggyőzte Gusztáv Adolfot is, hogy a csatát nem a lovasság páncélzata, hanem a gyalogsága és tüzérségének tűzereje döntötte el. Így a vértek megrendelését vissza is mondta. A svéd és finn könnyűlovasok (itt sohasem szabad a szó 19. századi értelmére gondolnunk) mellett természetesen más, leginkább idegen etnikumú lovas csapatnemek is svéd szolgálatba álltak: német lovasok, dragonyosok és lovas vadászok. Ezeknek azt a szerepet szánták, hogy a lovas egységek közé beosztott gyalogság mellett e fegyvernem tűzerejét növeljék, így megállítva, vagy lassítva az ellenséges lovasság rohamát. Gusztáv Adolf tüzérségével kapcsolatban az első, amely egy hadtörténész eszébe jut, kétség nélkül a híres bőrágyúk. Természetesen ez is a svéd királyt körüllengő mítoszok egyike. Az első bőrágyút egy svájci matematikus, Philip Eberhard készítette 1622-ben. Ez került egy osztrák báró közvetítésével (Melchior Wurmprandt) került a Svéd Királyságba, ahol az első kipróbálására 1625. július 15-én került sor Stockholmban. A fegyver azonban gyorsan bizonyította használhatatlanságát (egyszerűen túlmelegedtek) a harcmezőn, így Gusztáv Adolf németföldi hadjáratában már nem is szántak nekik szerepet. A tüzérség terén valóban jelentős innovációnak az ezredágyúk megjelenését tekinthetjük. Ezek a könnyű lövegek, gyorsan mozgatható és könnyen kezelhető (Raimondo Montecuccoli feljegyzése szerint összesen két ember kellett kiszolgálásukhoz) lövegek jelentős tűzerőt biztosítottak a svéd hadsereg számára. A breitenfeldi csatában összesen 42 ezredágyú állt rendelkezésre. Összegzésként megállapítható, hogy Richard Brzezinski munkája, messze túlmutatva a tudományos ismeretterjesztés keretein, kiváló áttekintést ad Gusztáv Adolf hadseregéről úgy, hogy a mítoszok mögötti valóságot igyekszik olvasója elé tárni. A könyvet a rendkívül sok egykori kép mellett Richard Hook illusztrációi teszik még élvezetesebbé. Lagzi István: „A magyar-román zöld határon át kísértünk sok lengyelt” „A lengyel hadsereg fővezére, Rydz-Śmigły marsall Magyarországon van” A német megszállók által üldözött lengyel menekültek Romániába menekítése Szeged–Makó környékén 1944 tavaszán (Móra Ferenc Múzeum, Szeged Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány Budapest-Szeged 2009, 164.o.) Bagi Zoltán Péter 1939. augusztus 23-án Joachim von Ribbentrop német és Vjacseszlav M. Molotov szovjet külügyminiszter Sztálin jelenlétében kormányaik nevében aláírták a megnemtámadási szerződést, valamint a titkos záradékot, amelyben feloszlották egymás között 105

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. Lengyelországot. Miután Berlin megnyerte terveinek Moszkvát, 1939. szeptember 1-jén Adolf Hitler Németországa előzetes hadüzenet nélkül lerohanta Lengyelországot, majd 16 nappal később a Szovjetunió is bevonult az ország keleti területeire. A katonai szövetségesei által cserbenhagyott lengyel hadsereg a két hatalmas szomszéd csapatainak szorításában csakhamar összeroppant, s ennek következtében polgári és katonai személyek tízezerei menekültek hazájukból Magyarország területére is. Az ide érkezőket a magyar társadalom egészének szimpátiája és támogatása fogadta, s a nemzetközi jog előírásai szerinti bánásmódban részesültek, s jó részük tovább utazhatott Nagy-Britanniába, Franciaországba, illetve ezen nagyhatalmak „mandátum területeire” is. Emellett Magyarországon nem csupán a segítségükre létrejött magyar segélyszervezetek tevékenykedtek, hanem saját „intézményeiket” is létrehozhatták, s 1941-ig működött lengyel követség is Budapesten. Mindezek lehetővé tették, hogy 1944. március 19-ig, a német megszállásig, hogy az ide menekültek számára egy elfogadható életet tudjanak biztosítani.1 A témáról készült eddigi feldolgozások sorát újabb kötettel gazdagította Lagzi István, a lengyel-magyar kapcsolatok történetének elismert kutatója. Munkájában két délalföldi kötődésű témát jár körül és dolgoz fel. Edward Rydz-Śmigły marsall, a lengyel hadsereg főparancsnoka 1939. szeptember 17-én a szovjet támadás hírére az államfővel és a kormány tagjaival a Román Királyságba menekült, ahol internálták. Miután fennállt annak a veszélye, hogy a román hatóságok átadják a Harmadik Birodalomnak, néhány törzstisztje kíséretében 1940. december 17-én a zöldhatáron átkelve KövegySzeged útvonalon érkezett Magyarországra. Majd rövid pihenő után innen indult tovább Budapestre, ahol mintegy 10 hónapig bujkált. Magyarországon készült fel arra, hogy visszatérjen Varsóba és az ellenállás élére álljon. Mindez úgy történt, hogy magyar hatóságok és az emigráns lengyel kormány hírszerző szervei nem tudtak magyarországi tartózkodási helyeiről. Budapestről sikerült még továbbszöknie Varsóba, de röviddel később (1941. december 2-án) ott meg is halt. Egyet kell értenünk a szerző azon megállapításával, miszerint Rydz-Śmigły marsall magyarországi tartózkodása mind a lengyel emigráció, mind a Magyarország II. világháborús történek érdekes és sajátságos fejezete, amely eddig kevés publicitást kapott. A mű második része a németek által üldözött lengyelek bujtatásának és külföldre menekítésének szegedi vonatkozásait mutatja be 1944 nyarán. Lagzi István kihangsúlyozza, hogy mind a lengyel zsidó („haluc”) ellenállók „tiluj” (embercsempész) akciói Magyarországon, mind Iván Mihály – Skultéty Sándor féle lengyel menekítések eddig a helytörténészek, és a holokauszt kutatók figyelmét is elkerülték, pedig az ebben a témában foglaltak messze túlmutatnak a régió történetén. Hiszen egyrészt részét képezik a II. világháború idején a lengyel-magyar kapcsolatoknak. Másrészt kapcsolódnak a lengyel, magyar, román és szlovák holokauszt kutatás egyes részkutatásaihoz.

1 Szeretném megemlíteni, hogy a Csongrád Megyei Levéltár a lengyelek Magyarországra menekülésének 70. évfordulójára egy nagyszabású kiállítást rendez ebben a témában

106

R ecenziók Szeged-Makó térségében a lengyelek meneküléséhez, és életben maradásukhoz nyújtott – gyakorta ellentmondásokat sem nélkülözött – segítség a lengyel-magyar kapcsolatok kiemelkedő fontosságú fejezetét alkotják. A két nép közötti történelmi barátság és rokonszenv ugyanis felülírta – főleg Magyarország német megszállása után – a nagypolitika szándékait – emeli ki a szerző. Lagzi István a lengyelek Magyarországra történt menekülésének 70. évfordulójára készített könyvében emléket állít azoknak az embereknek, akik nem felejtettek el szolidárisak és empatikusak maradni ezekben a vészterhes időkben sem. Munkája egykorú források, visszaemlékezések, sajtóhírek és eddig megjelent feldolgozások rendkívül olvasmányos összegzése, amelyet 44 fotó tesz még plasztikusabbá az olvasó számára. Douglas Miller–John Richard: Landsknechte 1486-1560. Illusztrálta: Gerry Embleton. (Sankt Augustin 2004. 110.o.) Bagi Zoltán A 15–16. századi hadtörténelemmel foglalkozó kutatók egyik „slágertémája” a Landsknechtek históriájának feldolgozása had-, társadalom-, kultúr-, vagy technikatörténeti aspektusok alapján. De kik is voltak ezek a döntően német nemzetiségű katonák, akikben a modern csatadöntő gyalogság elődeit tisztelhetjük? I. Miksa császár (ekkor még német király) egyik parancsnoka, Graf Eitelfritz von Hohenzollern 1487-ben Brüggeben az első Landsknecht egységeket svájci minta alapján képezte ki és szerelte fel. Az új gyalogság hamar hírnevet szerzett magának az európai harcmezőkön a Georg Frundsberg által továbbfejlesztett gyalogsági taktikának köszönhetően. A Landsknecht fogalom elsőként 1486-ban tűnt fel, amikor a Svájci Konföderáció tanácsosa Konrad Gächuff gúnyiratára reflektálva a következőket írta: „azt többre tartanám, hogy svábokat vagy más Landsknechteket felfegyverezzünk és kiképezzünk, mert közülük egy annyit ér, mint kettő belőlünk.” Maga a szó jelentését magyarul igen nyakatekerten a síkság embereiként (Männer der Ebene) lehetne visszaadni (talán ezért is nincs magyar fordítása). Ezzel kívánták őket ugyanis megkülönböztetni a svájciaktól, akiket magyarra fordítva a hegyek emberének (Mann der Berge) is neveztek. E témában egy újabb, tudományos ismeretterjesztő szándékkal készült művet vehet az ember a kezébe, amennyiben leemeli a polcról a Douglas Miller és John Richards által készített könyvet. A szerzőpáros műve két nagyobb fejezetre bomlik. Ez első, hosszabb rész egy általános képet ad a Landsknechtekről és a korszakról a megalakulásuktól egészen, addig amíg leléptek a történelem színpadáról. A hadszervezet iránt érdeklődők számára ez a rész hordozhat magában fontos és lényeges információkat, ismereteket. Bepillantást nyerhetünk ugyanis egyrészt abba, hogyan állították fel az egységeket. Ez már az új, a középkori hagyományokkal végérvényesen szakító módon történt, s a modern hadseregek szervezési alapelveinek előfutárának tekinthetjük. Hiszen az immáron 3000-4000 fős ezredekbe (Regiment) szervezett katonákat kisebb harcászati egységekbe, zászlókba (Fahne) osztották. Bár ezekben valóban a 17. században – francia minta alapján – fel107

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. tűnt zászlóalj (Bataillon) elődjének tekinthetjük, ám magyar fordításban a két különböző fogalmat gyakran összemossák, természetesen helytelenül. Ugyanez a mondható el az ezredet, illetve a zászlókat irányító tisztségviselők megjelenéséről és rétegződéséről is, hiszen jó részük, ha nem is ugyanazzal a hatáskörrel, de fellelhető volt a modern hadseregek tisztikarában is. Másrészt a szerzők a betekintést nyújtanak a Landsknecht táborok mindennapjaiba is. A magam részéről ennek a bemutatását nagyon lényegesnek és fontosnak tekintem, hiszen az utóbbi időben elterjedt modern hadtörténetírás egyik (new military history, neue Militärgeschichte) legkedveltebb kutatási területe. A fejezetet pedig két, Landsknechtként szolgált katona (Paul Dolstein és Niklaus Guldi) visszaemlékezésének rövid összefoglalása zárja le. A második fejezet a Landsknechtek taktikájával és fegyverzetével foglalkozik. Miért is fontos ez? – tehetjük föl joggal a kérdést. A Georg Frundsberg által továbbfejlesztett gyalogsági taktikának köszönhetően a Landsknechtek mind a lovagok rohamát, mind pedig a svájci gyalogság támadó falanxait megtörve győzedelmeskedni tudtak. Ez a harcászati eljárás a pikások és a lövészek összehangolt együttműködésére épült, s gyakorlatilag a szurony megjelenéséig és elterjedéséig a gyalogos hadviselés alapjait adták. A fejezet legvégén a szerzők röviden elemzik mindazokat a hadjáratokat és csatákat (mint például: Ravenna, Biccoca, Pavia), ahol a Landsknechtek hírnevet szereztek maguknak. Mindezek alapján úgy gondolom, hogy Miller és Richards műve jó összefoglalást ad mindazok számára, akik a 15. és 16. század hadtörténelme iránt érdeklődnek. A szerzőpáros könyvét a rendkívül sok fotómásolat mellett, Gerry Embleton rajzai díszítik, amelyek szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasó egy rövid időutazásban vegyen részt, ha kezébe veszi a könyvet. Michael Forcher: Anno Neun: Der Tiroler Freiheitskampf von 1809 unter Andreas Hofer. Ereignisse, Hintergründe, Nachwirkungen (Haymon Verlag, InnsbruckWien 2008, 136 o.) Bagi Zoltán 1809. április 9-én az immáron Osztrák Császárság az Egyesült, a Szárd és a Piemonti Királysággal szövetségben, mint az ötödik koalíció legerősebb szárazföldi hatalma megkezdte hadműveleteit Napóleon Francia Császársága és csatlósai ellen. Az alig hat hónappal később lezárult háború azonban súlyos vereséggel zárult I. Ferenc állama számára. A schönbrunni béke értelmében (1809. október 14.) jóvátételt fizetésére kötelezték, 150 000 főben maximálták haderejét, mind kereskedelmi, mind pedig diplomáciai kapcsolatait meg kellett szakítania az Egyesült Királysággal, s emellett 83 000 négyzetkilométernyi területet és közel 4 millió lakost veszített. Ez utóbbi között találjuk Tirolt is, amelyet három részre daraboltak: a déli, német és olasz ajkú részt az Olasz Királysághoz, a keleti felét (Lienzzel és Iseltallal) a Francia Császárság Illír tartományához, míg a megmaradt területeket (Észak-Tirolt, valamint Dél-Tirolból Eisacktal, Pustertal és 108

R ecenziók Vinschgau északi részét) a Napóleonnal szövetséges Bajor Királyság kapta meg. Tirolban azonban 1809-ben „a hegyek felfegyverzett népe,” a tiroli lövészek felkelést robbantottak ki, s komoly ellenállást fejtett ki a bajor-francia megszállókkal szemben. E hősies küzdelemnek és vezetőjének, Andreas Hofernek állít emléket Michael Forcher, aki e vidék történetének egyik legkiválóbb ismerői közé tartozik. Munkája azonban, amely a 200. évforduló jegyében látott napvilágot nem csupán az 1809. évi események bemutatására szorítkozik, hanem megvilágítja az előzményeket, az események hátterét és utóhatásait is. A bajor hercegek már a középkorban igyekeztek kiterjeszteni hatalmukat erre a területre, s a magyar történelemből is jól ismert Miksa Emmanuel választófejedelem a Napkirály szövetségeseként 1703-ban kísérletet tett a grófság megszállására. Egy hónapos hadjárata, amelyet a tiroliak „bajor zűrzavarnak” (Der „Boarische Rummel”) neveztek el, teljes kudarccal végződött, ám mindkét félben mély sebeket hagyott hátra a szerző megfogalmazása szerint. A harmadik koalíció háborúit lezáró pozsonyi béke (1805. december 26.) után Napóleon Tirolt szövetségesének, a bajor választófejedelem, majd 1806. január 1. után bajor király uralma alá adta. A megszállók figyelmen kívül hagyták, s semmibe vették az I. Miksa császár által kiadott Landlibellt, az 1511-ben kiadott és elfogadott tartományi alkotmányt. Emellett ismét bevezették a jozefinista egyházreformokat, ezért az egyház is szembeszállt a francia-bajor uralommal Joachim Haspinger kapucinus szerzetes vezetésével. A hadkötelesek besorozásának megkezdése Axamsban volt az utolsó csepp a pohárban, s az osztrák császár hadüzenetének a hírére kezdetét vette a tiroliak népfelkelése. 1809. április 12-én, mielőtt még az osztrák 8. hadtest megérkezett volna, Innsbrucknál elérték első jelentősebb győzelmüket is, s megadásra kényszerítették a bajor helyőrséget, valamint a felmentésükre Brixen felől érkezett francia sereget. A következő csatára 1809. május 25-én és 29-én került sor az első és a második bergiseli csatára. Ekkor már a tiroli lövészeket és felkelőket Andreas Hofer vezette. Az első csatában a Bernhard Erasmus von Deroy tábornok vezette bajor hadosztály támadott. A néhány órás küzdelemnek a sötétedés és egy heves zápor vetett véget. Hofer ekkor magához rendelte a környék lövészeit és felkelőit, s május 29-én megtámadta és szétverte a völgyben álló bajor ezredeket. Július második felében egy 25.000 fős hadsereg masírozott be Napóleon parancsára Tirolba. Útja során azonban jelentős veszteségeket szenvedett, mivel a hegyek közül előretörő tiroli lövészek több alkalommal is rajtuk ütöttek. Augusztus 13-án újra Bergiselnél (harmadik bergiseli csata) csaptak össze a főerők. A Pierre François Joseph Lefébvre marsall vezette mintegy 15 000 fős bajor, szász és a francia sereggel szemben Hofer egy hasonlóan nagy tiroli sereget tudott szembeállítani. A lövészek és népfelkelők derekasan helytálltak, megtartották állásaikat. A marsall látva a további küzdelem reménytelenségét, és fölöslegességet egy nap pihenőt engedélyezett fáradt csapatainak, majd augusztus 15-e éjjelén elvonult. A schönbrunni béke aláírásának a napján Napóleon kiadta a parancsot Tirol elfoglalására. Október közepén bajor csapatok érkeztek Tirol ostromára, és már 24-én Innsbruck előtt álltak. Hofer csapatai a megszállókkal november 1-én csaptak össze ismét 109

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 5. Bergiselnél (negyedik bergiseli csata). A közel két órás csatában a tiroliak lövészek és felkelők végleg vereséget szenvedtek. A kisebb csapatok egy-egy sikeres akciója sem tudta megakadályozni, hogy november közepén Meran és a St. Leonard elessen. Andreas Hofer elmenekült a hegyekbe, de Franz Raffl elárulta, s 1810. január 28-án elfogták és február 20-án Mantuaban kivégezték. Forcher könyvében nem csupán Hofernak, hanem a bátran küzdő tiroli lövészek és felkelők ezreinek állít emléket, olyan témákra is kitérve, hogy a nők milyen szerepet játszottak a küzdelmekben, s a helyiek tudatában, hogyan maradt meg az 1809. esztendő. Nagy szeretettel ajánlom e könyvet mindazoknak, akik vissza szeretnének lépni a 19. század elejének mai szemmel kissé romantikus, pátosszal teli világába. Tim Parks: A Mediciek aranya. Pénz, lélek és művészet a 15. századi Firenzében (Partvonal Kiadó Budapest, 2006. 280) Bagi Zoltán Toscana tartomány fővárosa, Firenze az Olaszországba érkező külföldi turisták egyik kedvenc „célpontja”, hiszen a város sokat megőrzött abból a pompából és ragyogásból, amely fénykorában jellemezte. Akkor, amikor nem csupán az Itáliai-félszigeten, de egész Európában meghatározó jelentőségű és súlyú politikai tényezőként tartották számon. Kinek köszönhette a városköztársaság, majd hercegség mindezt? Egyetlen egy családnak: a Medicieknek. Tim Parks könyve egy újabb remekbeszabott kísérlet arra, hogy a dinasztia felemelkedését és fénykorát bemutassa. De honnan is indult a család, és hogyan vált a város meghatározó és megkérdőjelezhetetlen vezetőjévé? A Mugelloból Firenzébe költözött szénégetők leszármazottai eredetileg vagy orvosként, vagy gyógyszerészként gyógyászattal foglalkoztak. Erre utal egyrészt vezetéknevük, illetve az, hogy a fiúgyermekeknek előszeretettel adták a Cosimo nevet. Szent Kozma és Damian ókeresztény mártírok pedig az orvosok védőszentjei voltak. Másrészt címerük, az arany mezőben lévő három vörös labdacs (palle, amely a család és párthívei szimbólumává vált) is e hivatás gyakorlására utalhat, hiszen a kor gyógyszereit ilyen formában készítették és alkalmazták. Természetesen a már herceggé, majd nagyherceggé lett Mediciek igyekeztek származásukról hatalmuknak megfelelő eredetmondát kreálni. Eszerint Nagy Károly császár egy bizonyos Averado nevű lovagja megmérkőzött egy a mugelloiakat sanyargató óriással, s a három labdacs, a legyőzött három véres fogára emlékeztet. A Medici család tagjai azonban felhagytak eredeti kenyérkeresetükkel, s egy jóval jövedelmezőbb, de kockázatosabb szakmába kezdtek: kereskedők lettek. A mondás is úgy tartotta, hogy „az a firenzei, aki nem kereskedő … semmiféle megbecsülésnek nem örvend.” Majd az így felhalmozott tőkét egy még jövedelmezőbb üzletbe, az uzsorába és pénzváltásba fektette a család: Giovanni di Bicci de Medici 1397-ben alapította meg a bankot Firenzében. Sikereik mi sem bizonyítja jobban, minthogy néhány év leforgása alatt bankfiókokat nyitottak Rómában és Nápolyban. 1410-ben pedig az általuk 110

R ecenziók pénzelt Baldassare Cossát a konklávé XXIII. János néven pápává választja. Emellett a Mediciek gyapjúüzemeket is alapítanak, hiszen a jó minőségű angol gyapjút ekkoriban busás haszonnal a firenzeiek dolgozták fel szövetté, kelmévé. A család politikai hatalmát azonban fia, az idősebb Cosimo de Medici alapozta meg. A világtörténelem egyik legérdekesebb figurája minden cím nélkül három évtizeden át teljhatalmú úrként vezette a város életét. Hatalma kiterjedt egész Toscanára, sőt még a vetélytárs Pisára is. Bankfiókjai a kor minden jelentős európai kereskedelmi központjában megtalálhatóak voltak Londontól egészen Anconáig. 1438-ban a városban tartják a római és a bizánci egyház ökomenikus zsinatát, amely kísérletet tesz – az oszmánok előrenyomulása miatt – a schisma felszámolására. A város életének vezetése mellett a család egyre inkább Itália ügyeinek formálásába is szerepet követelt magának, hiszen 1450-ben segítségükkel szerezte meg a hatalmat a kondásból lett condittiere, Francesco Sforza Milánóban. Az idősebb Cosimo emellett a művészetek pártolását, Firenze fényének emelését is fontosnak tartotta. A család hatalma azonban az unoka, Lorenzo de Medici alatt teljesedett ki, akit már a kortársak is az Il Magnifico (Nagyszerű vagy Fényes) melléknévvel illettek. Tegyük hozzá rá is szolgált e jelzőre. Vezetése alatt a város és Toscána Itália meghatározó tényezőjévé, „a kor politikai mérlegének nyelvévé” vált, s pozícióját háborúk egész sorával biztosította Milánóval, Nápollyal és a Szentszékkel szemben. Másodszülött fiát, Giovanni de Medicit 1489-ben bíborossá avatták. Benne az első Medici pápát tisztelhetjük, aki X. Leo néven kamta meg a pápai tiarát. Lorenzo azonban a mai kor embere számára művészetpártolásáról híres. Firenze csodálatos műemlékeinek jó része az ő uralkodása alatt készült el. Tim Parks könyvét olvasva az olvasónak az lehet az érzése, mintha ő maga is a 15. századi Firenze utcáit róná, s szem- és fültanúja lenne a politikai intrikáknak, száműzetéseknek, merényleteknek, háborúknak, bankügyleteknek, vallási ünnepeknek, műalkotások elkészültének, s általában az emberi viszonyok kusza és átláthatatlan szövevényének. S ne felejtsük el: a regényes formában megírt, igen részletgazdag családtörténet hátterét, díszletét a reneszánsz csodálatos és pompázatos művészete adja.

111

TARTALOMJEGYZÉK

TANULMÁNYOK ELŐSZÓ..............................................................................................................5 Bagi Gábor: Egy újkori kistáj a Mohács előtti Magyarországon 1. A Tiszazug történeti vázlata a honfoglalástól az Árpád-kor végéig...........9 Bánkiné Molnár Erzsébet: A jászkunok és az utolsó nemesi felkelés...............33 Mohácsi Endre: Az utolsó nemesi felkelés Szabolcsban...................................41 Bagi Gábor: Szempontok, megjegyzések az 1849. március 5-i szolnoki ütközet császári veszteségeinek megállapításához.....................47 Fülöp Tamás: „[…] egy építendő megyei székházi főépület, egyszerű díszes stylben […]” – Tervpályázat Jász-Nagykun-Szolnok vármegye   állandó székházának megépítésére, 1876–1877........................................71 Dr. Diószegi György Antal: Adalékok a jászberényi görögök 18–19. századi történetéhez......................................................................85 RECENZIÓK Richard Brzezinski: Die Armee Gustav Adolfs. Infanterie und Kavallerie.   (Ismerteti Bagi Zoltán)..................................................................................... 103 Lagzi István: „A magyar-román zöld határon át kísértünk sok lengyelt” „A lengyel hadsereg fővezére, Rydz-Śmigły marsall Magyarországon van” A német   megszállók által üldözött lengyel menekültek Romániába menekítése   Szeged–Makó környékén 1944 tavaszán. (Ismerteti Bagi Zoltán Péter)......... 105 Douglas Miller–John Richard: Landsknechte 1486-1560. (Ismerteti Bagi Zoltán)... 107 Michael Forcher: Anno Neun: Der Tiroler Freiheitskampf von 1809 unter Andreas Hofer. Ereignisse, Hintergründe, Nachwirkungen (Ismerteti Bagi Zoltán)..... 108 Tim Parks: A Mediciek aranya. Pénz, lélek és művészet a 15. századi Firenzében   (Ismerteti Bagi Zoltán)......................................................................................110