A TESTI, LELKI VÁLTOZÓK ÉS A MEGKÜZDÉSI STRATÉGIÁK KÖZTI ÖSSZEFÜGGÉSEK

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM TERMÉSZETTUDOMÁNYI KAR BIOLÓGIA DOKTORI ISKOLA Iskolavezető: Dr. Erdei Anna DSc, egyetemi tanár IDEGTUDOMÁNY ÉS HUMÁNBIOLÓGIA DOKTORI PROGRAM Programvezető: Dr. Détári László DSc, egyetemi tanár

A TESTI, LELKI VÁLTOZÓK ÉS A MEGKÜZDÉSI STRATÉGIÁK KÖZTI ÖSSZEFÜGGÉSEK DOKTORI ÉRTEKEZÉS

Kern Boglárka

Témavezető: Dr. Bodzsár Éva DSc egyetemi tanár ELTE TTK Embertani Tanszék

Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Kar Biológiai Intézet Embertani Tanszék Budapest, 2013

1. BEVEZETÉS 1. A stressz Bizonyított tény, hogy egészségünkre számos társadalmi, pszichológiai, magatartási és biológiai faktor interakciója hatással van. Ebben a hatásrendszerben a stressznek kiemelkedő szerepe van (Urbán, 2006). A hétköznapi életben a stressz leggyakrabban negatív értelemben használatos, azonban maga a stressz és hatása nem mindig kedvezőtlen, és a fizikai és pszichés fejlődéshez elengedhetetlen (Selye, 1956, 1976). A stressz fogalom három legfontosabb összetevőjének tekinthetők a stresszorok, a stresszreakciók és az egyén adottságai. A stresszorok által kiváltott fiziológiai, pszichológiai és viselkedéses következményeket nevezzük stresszválasznak. A stressz viselkedéses összetevője lényegében a megküzdés, angolul coping (Bárdos, 2003; Urbán, 2006). 2. A megküzdés A megküzdés (coping) leginkább elfogadott definíciója Lazarus nevéhez fűződik. „Megküzdésnek tekinthető minden olyan kognitív vagy viselkedéses erőfeszítés, amellyel az egyén azokat a külső vagy belső hatásokat próbálja kezelni, amelyeket úgy értékel, hogy azok felülmúlják vagy felemésztik aktuális személyes forrásait” (Lazarus, 1966; Oláh, 2005). Bár némi információvesztés árán, de a definíció egyszerűsíthető: a coping kognitív és viselkedéses erőfeszítésekből tevődik össze, amelyek segítségével kezelhető (minimalizálni, csökkenteni, felülkerekedni, tűrni) a pszichológiai stressz (Lazarus, 1993). A megküzdés kognitív folyamat, amely két részből áll. Az elsődleges értékelés során a helyzet észlelése, felmérése zajlik: ez az egyéntől függően lehet irreleváns, pozitív vagy stresszes. A másodlagos értékelés során a rendelkezésre álló lehetséges források felmérése zajlik, vagyis annak megállapítása, hogy melyik stratégia lenne hasznosabb az adott szituációban. Ezután a megküzdés folyamata során erőfeszítéseket teszünk a kiválasztott cselekvés végrehajtására (Lazarus, 1984). A megküzdés lényegében a stressz ikerfogalma, mivel az egyéni megküzdési képességektől függ, hogy egy nehéz, újszerű szituáció milyen reakciókat vált ki az individuumból. A stressz önmagában nem hat az egészségre és a jóllétre (well-being), csak az, ahogyan az emberek megküzdenek vele (Folkman és mtsai, 1987). 3. A probléma jelentősége A fiatalokra nehezedő mindennapi stressz elkerülhetetlen, ezért szükség lenne preventív programokra, hogy megtanulják megfelelően kezelni a problémákat, és hatékony megküzdési stratégiákat sajátítsanak el. Ezáltal elkerülhető lenne a káros magatartásminták rögzülése. Pubertáskorban alakulnak ki ugyanis azok a magatartásformák, amelyek a későbbiekben hatással lesznek a felnőttkori egészségi állapotra (Kopp, 2003). Azért, hogy kisebb valószínűséggel következzen be egészségkárosodás, nevelés útján kell felvértezni a jövő nemzedékét az egészség értékének ismeretével és megőrzésének módjával. A serdülők pszichés állapotának, testi fejlettségének és egészségének vizsgálatai nagyban hozzájárulhatnak a hatékony egészségvédelmi, illetve egészségnevelési programok tervezéséhez. 4. Kutatási hipotézisek Dolgozatomban vizsgálni kívánom a különböző megküzdési stratégiák és a) a testi fejlettség (tápláltsági állapot, testzsírszázalék, nemi érettség), b) a szocio-ökonómiai háttér, c) a pszichoszomatikus tünetek, d) a szubjektív egészségérzet, illetve az élettel való elégedettség közti kapcsolatot. Alapfeltevésem, hogy a coping-stratégiákat a testfejlettségi állapot, például a testösszetétel, a test zsírossága, valamint a gyermek szexuális érettsége alapvetően befolyásolja. 2

Az átlagtól eltérő habitus és érési ütem érzelmi labilitást eredményezhet, ezért vizsgálni kívánom az eltérő növekedési és érési mintázatú gyermekek megküzdési stratégiáit. Feltételezem, hogy nemcsak a fizikai megjelenés, hanem az eltérő szocio-ökonómiai környezet is hatással van a megküzdési stratégiákra. Mivel a szocializáció és a személyiség kialakulásának elsődleges színtere a család, a formálódó gyermek számára jelentős befolyással van, és mintául szolgál ez a mikrokörnyezet. Hipotézisem szerint a sikeres megküzdési stratégiák ritkább pszichoszomatikus panaszokkal, pozitív szubjektív egészségérzettel és az élettel való elégedettség magasabb szintjével járnak együtt. 2. ANYAG ÉS MÓDSZER Jelen tanulmány vizsgálati alanyai a Második Országos Reprezentatív Növekedésvizsgálat (2003–2006, Bodzsár és Zsákai 2007, 2008, 2012; Zsákai és Bodzsár 2012) almintáját képezik. Összesen 1601 fiút és 1592 leányt vizsgáltunk a 10–18 éves korintervallumban. 1. A kronológiai alcsoportokat az alábbiak szerint hoztuk létre: a) Korcsoport 1: prepubertás: 10–12 évesek, b) Korcsoport 2: pubertás: 13–15 évesek, c) Korcsoport 3: posztpubertás: 16– 18 évesek. 2. A tápláltsági állapotot a. a WHO által ajánlott testtömegindex (BMI) alapján becsültük: a testtömeg (kg)/testmagasság2 (m2). Az életkori jellemzőket figyelembe véve, a Cole-féle kritikus értékek alapján képeztük a következő kategóriákat (Cole és mtsai, 2000; 2007): sovány, normál, túlsúlyos, obez. b. A lapocka alatt felvett bőrredővastagság medián értékei alapján becsültük. 3. A testösszetételt Drinkwater-Ross-féle (1980) négykomponensű antropometriai módszer alapján becsültük (Bodzsár és Zsákai, 2004). 4. A szexuális érettségi státuszt a menarche, illetve oigarche megléte/hiánya alapján, az érési típusokat a leányoknál az emlők, a fiúknál a külső genitáliák fejlettségi szintje alapján becsültük (Tanner, 1962). 5. A megküzdési stratégiákat a Megküzdési Mód Preferencia Kérdőív alapján vizsgáltuk (Oláh, 2005). A kérdőíven szereplő 51 mondat életkori és nemi elemzését nyolc nagy csoportba osztva végeztük. 6. A szocio-ökonómiai hátteret a következő tényezők alapján jellemeztük: A család társadalmi-gazdasági helyzetét a HBSC-tanulmányban alkalmazott módszerekhez hasonlóan vizsgáltuk, követve annak gondolatmenetét (Németh és Költő, 2011). 7. A pszichoszomatikus tünetek gyakoriságának felméréséhez Haugland és munkatársai (2001a, 2001b) által kidolgozott standard szimptómalistát használtuk, amelyben arra kérdeztünk rá, hogy az elmúlt hat hónapban milyen gyakran élték meg a felsorolt 12 tünetet. A 12 tünetet három nagyobb csoportra osztva értékeltem: a) Pszichés panaszok: kedvetlenség, indulatosság (ingerlékenység), félelem, idegesség, b) Alvási nehézségek: nem tudott aludni, többször felébredt, fáradtság (kimerültség); c) Szomatikus panaszok: fejfájás, hasfájás, hátfájás, hányinger, szédülés; 8. Az élettel való elégedettség fokát Cantrill és munkatársai (1965) által kidolgozott tizenegy fokozatú skála alapján becsültük. 9. A szubjektív egészségtudatot egy négyfokozatú skála alapján vizsgáltuk, aszerint, hogy a gyermek milyennek (kitűnőnek, jónak, megfelelőnek, rossznak) ítélte meg az egészségi állapotát.

3

Az adatok statisztikai feldolgozását és elemzését az SPSS for Windows programcsomag segítségével végeztem. Az ábrákat a Microsoft Excel táblázatkezelő programmal készítettem. A vizsgálati szempontok alapján elkülönített kategóriák és alkategóriák jellemzésére a következő alapstatisztikai paramétereket használtam: elemszám (N), átlag ( ), medián (M), átlag hibája (SE), szórás (SD), minimális érték (Vmin) és maximális érték (Vmax). A gyermekek alcsoportjai különböző szomatikus jellemzőinek és a megküzdési stratégiáinak összehasonlítását varianciaanalízissel vizsgáltam. Az életkori változásokat, illetve a szexuális státusz, a SESkategóriák és a jómódúság szerinti alcsoportok összehasonlítását Scheffe-féle páronkénti összehasonlítás segítségével, a nem normális eloszlású változók (testzsírszázalék, bőrredő) esetén pedig a mediánok összehasonlítását Mann-Whitney-U próbával, 5%-os szignifikanciaszinten elemeztem (Hajtman, 1971). 3. AZ EREDMÉNYEK MEGVITATÁSA, KÖVETKEZTETÉSEK 1. A megküzdési stratégiák életkori és nemi változásai A Második Országos Növekedésvizsgálat almintáján végzett elemzésem eredményei, számos más vizsgálathoz hasonlóan igazolták az egyes megküzdési stratégiák esetében kimutatható nemi és életkori különbségeket (pl.: Feldman és mtsai, 1995; Piko, 2001). Adaptív stratégiák, amelyek a probléma megoldására irányulnak: Eredményeim szerint a problémacentrikus reagálás gyakorisága növekvő tendenciát mutat mindkét nem esetében az életkor előrehaladtával. Ez azt mutatja, hogy minél idősebb valaki, annál gyakrabban összpontosít a stresszt kiváltó problémára. Ennek oka valószínűleg az, hogy a kognitív fejlődés során a gyermekek problémamegoldó képessége az életkorral egyre differenciáltabb és specializáltabb lesz (Skinner és Zimmer-Gembeck, 2007; Frydenberg, 2008). A problémafókuszú stratégia és a nemek közti kapcsolat vizsgálatából az derült ki, hogy a pubertásban és posztpubertásban a leányoknál gyakoribb a problémacentrikus reagálás megküzdési mód. Ez az eredmény ellentmond az irodalmi adatoknak, amelyek szerint a megküzdésnek ezt a módját a fiúk választják gyakrabban, akik problémaorientáltak és a leányokhoz képest több közvetlen lépést tesznek annak érdekében, hogy megoldják a helyzetet (Folkman és Lazarus, 1980; Stone és Neale, 1984; Piko, 2001). Ezek alapján újdonságnak tekinthető az általam végzett vizsgálat eredménye, miszerint a leányok gyakrabban használják a problémacentrikus reagálás megküzdési módot, mint fiú kortársaik. Ennek hátterében az állhat, hogy eltűnőfélben vannak a nemi szerepekből adódó különbségek. Kutatások bizonyítják azt a tendenciát, miszerint a férfiak és nők között észlelt nemi különbségek csökkenni látszanak, a nemi szerepek és sztereotípiák konvergálnak (Szabó, 2008). A támaszkeresés életkori és nemi összefüggéseit vizsgálva, azt állapítottam meg, hogy a leányok minden életkorban gyakrabban választották ezt a stratégiát, mint fiú kortársaik, valamint az életkorral egyre növekvő gyakoriságot tapasztaltam a leányoknál, míg a fiúk értékeit stagnálás jellemezte. A nemi különbségeket illetően, a legtöbb vizsgálat összhangban van az eredményeimmel, melyek szerint a támaszkereső magatartás leginkább a leányokra/nőkre jellemző (Gelhaar, 2007; Aldwin, 2007). Az érzelmek kezelésére irányuló megküzdési módokat vizsgálva, az almintán végzett összehasonlító elemzéseim során a feszültség kontroll, a figyelemelterelés és az emóciófókusz életkori és nemi különbségeit elemezve megállapítottam, hogy a figyelemelterelés és az emóciófókusz stratégiát posztpubertás korban a leányok szignifikánsan gyakrabban alkalmazták, mint fiú kortársaik. Jelentős életkori változás azonban egyik stratégiánál sem volt kimutatható. 4

Az érzelmek szabályozására irányuló megküzdési stratégiák közül a vizsgálatok középpontjában leggyakrabban az emóciófókusz áll. A legtöbb kutatás szerint a leányok/nők használják gyakrabban az emóciófókusz megküzdési stratégiát (Endler és Parker, 1990; Aldwin, 2007). Ezt az állítást nem erősítik meg teljes mértékben a vizsgálati eredményeim, amelyek szerint a leányok egyedül a posztpubertás életkor szakaszában választják gyakrabban az emóciófókusz stratégiát. A megküzdéssel foglalkozó tanulmányokban gyakran találkozhatunk a stratégiák dichotómizált felosztásával, vagyis a problémacentrikus reagálás és az emóciófókusz megküzdési stratégiák vizsgálatával. Egy vizsgálat szerint a fiúk a problémacentrikus megküzdési stratégiát részesítik előnyben, míg a leányok az emóciófókuszt választják gyakrabban (Oláh, 1995). Eredményeim szerint viszont mindkét nem inkább a problémafókusz megküzdési módot alkalmazza gyakrabban az érzelemközpontú megküzdési móddal szemben. Probléma megoldására kevésbé alkalmas, maladaptív megküzdési módok: A kevésbé sikeres megküzdési módok (emóció kiürítés, önbüntetés, belenyugvás) életkori és nemi különbségeit vizsgálva, összehasonlító elemzéseim jelentős eredményt az emóció kiürítés stratégiát illetően hoztak: prepubertás korban a fiúk reagálnak szignifikánsan gyakrabban kontrollálatlan érzelemkitörésekkel, nem célirányos reakciókkal (dühösek, legszívesebben törnének, zúznának). Mivel a coping folyamata kognitív és viselkedésbeli válaszreakció is a stresszre, a gyerekeknek/serdülőknek meg kell tanulniuk nemcsak felismerni, hanem kezelni is a stresszes helyzetek által kiváltott érzelmeket. A kogníció önmagában nemcsak szándék vagy próbálkozások halmaza az érzelmek elfojtására, hanem sokkal inkább kísérlet arra, hogy egyéni képességeinktől függően irányítsuk, szabályozzuk az érzelmeket. Vagyis a dühkitörésben szenvedő gyermekek esetében sikeres beavatkozás lehet, ha megtanítjuk nekik, hogy először határozzák meg, ismerjék fel, hogy mit éreznek, és ezáltal megértsék azt, hogy érzelmeik eredményei miként tükröződnek a viselkedésükben. Mindezt azt a célt szolgálja, hogy a későbbiekben meg tudják gátolni, el tudják nyomni a negatív, nem kívánatos viselkedésformát, és végül képesek legyenek más, szociálisan elfogadott viselkedéssel és érzelmi megnyilvánulásokkal helyettesíteni a dühkitörést (Aldwin, 2007). Jelentős eredményre jutottam annak kimutatásával, hogy az önbüntetés stratégiánál a leányok minden életkorban gyakrabban hibáztatják magukat a kialakult probléma miatt, a pubertásban és posztpubertásban a különbség szignifikáns. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a leányok érzékenyebbek, lelkileg sérülékenyebbek, és egy stresszes szituáció során hajlamosabbak kétségbe esni, és magukat hibáztatni a probléma kialakulásáért. Az önbüntetés kismértékben akár ösztönző is lehet, rossz lelkiismeretet okozva arra készteti a serdülőt, hogy mégis nézzen szembe a problémával, és így megszüntesse a kellemetlen érzéseket, amiket a szituáció okozta önmarcangolás generált. Mind a nyolc megküzdési stratégiát egyszerre vizsgálva, arra az új eredménynek számító következtetésre jutottam, hogy a vizsgált magyar gyermekek gyakrabban alkalmazzák a sikeres megküzdési stratégiákat, mint a probléma megoldására kevésbé alkalmas módokat. 2. A testi és lelki változók és a megküzdési stratégiák közti összefüggés 2.1. A megküzdési stratégiák és a tápláltsági állapot kapcsolata Kevés azoknak a tanulmányoknak a száma, amelyek a megküzdési stratégiák és a tápláltsági állapot, az antropometriai méretek, a testösszetétel vagy a testalkat közti összefüggéseket vizsgálnák. A legtöbb kutatás az érzelmi evés témakörével foglalkozik, illetve azzal, hogy a kövér emberek hogyan küzdenek meg mindennapi életükben a negatív sztereotípiákkal és a súlyukból adódó megbélyegzés miatt kialakult hátrányos megkülönböztetéssel. 5

Hipotézisem szerint a BMI alapján túlsúlyos és obez gyermekek gyakrabban választják a kevésbé sikeres stratégiákat, úgymint az emóció kiürítést, az önbüntetést és a belenyugvást. Az összehasonlító vizsgálatok során az alábbi esetekben igazolódott a feltevésem:  Az emóció kiürítés stratégiát a túlsúlyos és obez fiúk minden korcsoportban gyakrabban alkalmazzák, mint a leányok, akikre ez kifejezetten csak a pubertás ideje alatt jellemző.  Az önbüntetés stratégiát vizsgálva, a túlsúlyos és obez fiúknál prepubertás korban, a túlsúlyos és obez leányoknál minden vizsgált korcsoportban igaz, hogy a kialakult negatív helyzetben hajlamosabbak önmagukat hibáztatni.  Belenyugvás: a túlsúlyos és obez leányok minden vizsgált korcsoportban gyakrabban nyugszanak bele a szituáció okozta problémás helyzetbe, mint normál tápláltsági állapotú kortársaik. A testzsírszázalék és a megküzdési stratégiák közti összefüggés eredményei prepubertás korban megerősítik az előzőekben ismertetett eredményeket: mindhárom stratégia esetében a nagyobb zsírszázalékkal bíró gyermekekre igaz (leányoknál az emóció kiürítés kivételével), hogy hajlamosabbak a kevésbé sikeres megküzdési módokat választani egy számukra kellemetlen szituáció esetén. A nagyobb testzsírszázalék és a kevésbé sikeres megküzdési módok közötti kapcsolat a pubertás után az életkor előrehaladtával már nem ennyire egyértelmű, a különbségek elmosódnak, konkrét tendencia nem látható. Összegezve az eredményeket, úgy tűnik, hogy a stresszel való megküzdés nehézségeit tekintve rizikócsoportnak számítanak a prepubertás korú (10−12 éves korosztály) fiúk és lényegében életkortól függetlenül, azok a leányok, akik a BMI szerint a túlsúlyos és obez kategóriába tartoznak, illetve a testzsírszázalékuk is magasabb a kortársaikénál. A túlsúlyos vagy kövér gyermekek társaik körében kevésbé népszerűek, gyakrabban esnek áldozatul csúfolódásnak, kirekesztésnek. 2.2 Az érzelmi evés mint megküzdési mód A testösszetétel, a tápláltsági állapot és a coping kapcsolatával foglalkozó szakirodalom egyik legtöbbet vizsgált kérdésköre az érzelmi evés. A különböző összehasonlító vizsgálatok eredményeit elemezve megállapítottam, hogy a várttal ellentétben, nem feltétlenül igaz, hogy a túlsúlyos gyermekek hajlamosak az érzelmi evésre, vagy fordítva, akik hajlamosak a stresszt evéssel kompenzálni, azok túlsúlyosak. 3. A nemi érettség és a megküzdési módok Új vizsgálati szempont szerint elemeztem a coping-stratégiákat, vagyis a nemi érettség (menstruáció megléte/hiánya, illetve pollució megléte/hiánya) alapján bontott alcsoportokban és életkor szerint. A vizsgálat új eredménye, hogy a problémacentrikus reagálás többnyire a már polluáló fiúknál és a már menstruáló leányoknál, tehát a kortársaikhoz képest érettebbnek számító serdülőknél gyakoribb. Ez az eredmény azzal magyarázható, hogy az éréssel és a tapasztalatok szerzésével arányosan nőhet a valószínűsége annak, hogy a serdülők sokkal hatékonyabban választják ki az adott szituációnak leginkább megfelelő coping-stratégiát (Thies és Travers, 2006). Egyedüli kivételt leányoknál 11 éves korban láthatunk, amikor a már menstruálók ritkábban választják a problémacentrikus reagálás megküzdési módot. Ennek oka valószínűleg az, hogy ebben az életkorban a társaikhoz képest már érettebb leányok kevésbé kiegyensúlyozottak, szégyellik érettségüket, igyekeznek titkolni azt. A leányok esetében úgy tűnik, hogy a korábbi érés (ebben az esetben a menstruáció megléte) általánosságban hátrányosan érinti őket, legalábbis kezdetben, ezenkívül kedvezőtlenebbül ítélik meg testi megjelenésüket, és átmenetileg az iskolai teljesítményük és az önértékelésük is romlik (Simmons és Blyth, 1987; Karkus, 2010). 6

A szintén aktív megküzdési stratégiák közé tartozó támaszkeresést vizsgálva megállapítottam, hogy 12−14 éves korig a még nem polluáló fiúk gyakrabban alkalmazzák a támaszkeresés megküzdési módot a már polluáló kortársaikhoz képest. Ez a tendencia később megváltozik, 15 éves korban kiegyenlítődik a különbség, 16 éves korban pedig a már polluálók alkalmazzák gyakrabban a támaszkeresést. A 11 éves kor kivételével a már menstruáló leányok kérnek gyakrabban külső segítséget egy megoldandó probléma kapcsán. Általánosságban elmondható, hogy a serdülőknél nemcsak az életkor növekedésével, de az érettséggel összefüggésben is megfigyelhető az a tendencia, miszerint igyekeznek önállósodni, függetlenedni, különösen a szülőktől. Azonban a leányoknál a már menstruálók alkalmazzák gyakrabban a támaszkeresést. Eszerint nem egyértelmű, hogy a támaszkeresés használata a függőség vagy éppen a függetlenedés megnyilvánulása. Ez nézőpont kérdése, és emiatt további vizsgálatokra volna szükség az egyének tapasztalatainak bevonásával (Frydenberg, 2008). Az érzelmek kezelésére irányuló megküzdési stratégiák eredményeit vizsgálva is találtam eltéréseket az érettség szerint bontott alcsoportok között, és ugyanez mondható el a kevésbé sikeres stratégiák esetében is. Általánosságban megállapítható, hogy a már menstruálók, tehát a kortársakhoz képest érettebbek alkalmazzák ezeket a stratégiákat nagyobb arányban. Összefoglalva, az aktív megküzdési stratégiákra igaz, hogy inkább a szexuálisan érettebbek használják gyakrabban, viszont ennek az ellentéte már nem igaz, tehát nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy akik éretlenebbek, azok nagyobb gyakorisággal választják a kevésbé sikeres megküzdési stratégiákat. 4. Megküzdési stratégiák a szocio-ökonómiai háttér tükrében A szocializáció elsődleges színtere a család. Fejlődési, növekedési és érési folyamatuk során a gyermekeket ebben a közegben érik azok az elsődleges ingerek, példák, amik később hatással lesznek rájuk. Mindez igaz a stressz észlelésére és magára a megküzdési folyamatokra is. A testi és lelki fejlődés feltételeit elsődlegesen ennek a mikrokörnyezetnek kell biztosítania. 4.1. Szocio-ökonómiai index Dolgozatomban a megküzdési módokat a család szocio-ökonómiai helyzete alapján meghatározott alkategóriák függvényében is vizsgáltam. Pubertás és posztpubertás korban az aktív, vagyis a probléma megoldására irányuló stratégiákra vonatkozó eredményeimet elemezve, igazolódott az a feltevésem, miszerint minél jobb SES helyzetben él valaki, annál inkább a sikeres stratégiát választja, nemtől függetlenül. Valószínűleg a jobb körülmények között élők minél idősebbek, annál jobban hisznek abban, hogy irányítani tudják az eseményeket, és érdemes küzdeni a megoldásért. Prepubertás korban viszont az előzőekkel ellentétes eredményeket figyelhettünk meg, és az eltérés a fiúknál kifejezettebb. Az alacsonyabb SES kategóriába tartozóknál gyakoribb problémafókuszú megküzdés oka talán az lehet, hogy a gyermek ebben az életkor-intervallumban még nem szembesül komplex, egyedül megoldandó szituációkkal, vagy az általános iskolában eleinte jobban kiegyenlítődnek a különbségek. Ez viszont ellentmond annak a véleménynek, mely szerint az alacsony szocioökonómiai státuszú családban élő gyermekek már igen korán szembesülnek a stresszes szituációk széles skálájával, úgymint a szomszédokkal való konfliktus, anyagi gondok stb. (Adler és mtsai, 1999). A támaszkeresést illetően nem minden korcsoportban kaptam azt az eredményt, hogy az alacsonyabb SES helyzetű gyermekek kérnek gyakrabban segítséget. Prepubertásban a fiúk esetében egyértelműen kijelenthető, hogy akiknek rosszabb a társadalmi-gazdasági státuszuk, azoknál gyakrabban figyelhető meg a támaszkereső magatartás. Posztpubertásra azonban kiegyenlítődik a különbség az alcsoportok között. A leányoknál árnyaltabb a kép, egyedül 7

posztpubertás korban állíthatjuk, hogy minél jobb helyzetben él valaki, annál inkább jellemző rá a támaszkeresés mint megküzdési mód. Az érzelmek kezelésére irányuló stratégiák közül a figyelemelterelés eredményeit vizsgálva az látszik, hogy a fiúknál prepubertás és pubertás korban, a leányoknál csak pubertás korban azok hajlamosabbak kilépni a szituációból és álmodozni, akik rosszabb szocio-ökonómiai családi környezetben élnek. Az emóciófókusz esetében ugyanezek a megállapítások igazak. Eredményeim összhangban vannak azokkal a kutatásokkal, amelyek azt állítják, hogy a rosszabb szocio-ökonómiai környezetből jövő gyermekek nehezebben kezelik a kihívásokat, nagyobb valószínűséggel inkább kilépnek a szituációból, és igyekeznek elkerülni azokat (Reid és Crisafulli, 1990; Repetti és mtsai, 2002). Az emóciófókuszt illetően eredményeim azt igazolták, hogy az alacsonyabb szocio-ökonómiai státuszú egyének az emóciófókusz megküzdési módot alkalmazzák nagyobb valószínűséggel. Ennek oka egyfelől az lehet, hogy az alacsony szocio-ökonómiai státuszú emberek kevésbé hisznek abban, hogy az életük felett irányítással rendelkezhetnek, másfelől valószínűleg több olyan helyzettel találkoznak, amelyek valóban megváltoztathatatlanok, irányíthatatlanok, ezért inkább az érzelmeik kezelését, az érzelmeikkel való sikeres megküzdést helyezik előtérbe (Caplan és Schoooler, 2007). A kevésbé sikeres, passzív megküzdési módokkal kapcsolatos eredmények elemzésekor, igazolódott az a feltevésem, hogy egy felmerülő nehézség esetén mindegyik vizsgált korcsoportban a hátrányosabb helyzetben élő fiúk hajlamosabbak kontrollálatlan viselkedésre, dühkitörésekre. Leányokra mindez csak pubertásban igaz. Az eredményeim összhangban vannak azokkal a kutatásokkal, amelyek szerint a hátrányosabb családi helyzetben lévő gyermekek félreértelmezik, nehezebben kezelik a kihívásokkal teli eseményeket, és agresszíven reagálnak olyan szituációkban is, amik csak mérsékelten stresszesek (Repetti és mtsai, 2002). 4.2. Jómódúság A család jómódúságára vonatkozó kérdések és a megküzdési stratégiák eredményei részben alátámasztják a SES kategóriák összehasonlításánál kapott eredményeket. Például a család jómódúsága alapján képzett alcsoportok és a problémafókusz megküzdési mód gyakoriságát vizsgálva, az eredmények összhangban vannak, ugyanis a fiúknál prepubertásban és pubertásban, a leányoknál mindhárom korcsoportban minél jobb körülmények között él valaki, annál gyakrabban alkalmazza ezt a megküzdési stratégiát. A SES kategóriákhoz képest a maladaptív stratégiák elemzése során a leányok esetében az eredményekből egyértelműen az derül ki, hogy akik rosszabb anyagi helyzetben vannak, gyakrabban alkalmazzák az emóció kiürítés, önbüntetés, belenyugvás megküzdési módokat. 5. A pszichoszomatikus tünetek gyakorisága és a megküzdési stratégiák közötti összefüggés A pszichoszomatikus tünetek, a stressz és a megküzdés kapcsolatát illetően, eddig még nem készült gyermekek körében ilyen részletes, több paramétert egyszerre vizsgáló elemzés, ezért az ebben témában született eredményeim mindenképpen újdonságnak tekinthetők. Általánosságban az a következtetés vonható le, hogy a mintázatokat tekintve nincs lényegi különbség a pszichoszomatikus panaszok előfordulási gyakorisága és a megküzdési stratégiák között, legyen szó akár sikeres, akár kevésbé sikeres megküzdési módokról. Ennek hátterében az állhat, hogy bármilyen megküzdési stratégiát választ is az egyén, az hatással van mind a testi, mind a pszichés egészségi állapotára, belső feszültséget okoz, amely különböző pszichoszomatikus panaszok formájában jelentkezik (Simon, 2001). Vizsgálati eredményeimből az is kiderült, hogy életkortól és nemtől függetlenül, sőt a megküzdési stratégiák fajtájától függetlenül a három nagy csoportba foglalt pszichoszomatikus tünetek közül a pszichés és a fáradtság panaszok a gyakoribbak. Ez olyan eredmény, amely 8

mindenképpen nagyobb odafigyelést igényelne. A panaszok gyakoriságának hátterében számos tényező állhat, úgymint a szorongás, kialvatlanság, túlterheltség és a mozgásszegény életmód. A rendszeres testmozgás, a sportolás az egyik legjelentősebb egészséget védő faktor (Kopp, 2003). A Második Országos Növekedésvizsgálat reprezentatív felméréséből kiderült, hogy az inaktív életmódot folytató gyermekeknél (alacsony fizikai aktivitásúak, keveset mozognak, sok időt töltenek számítógépezéssel, tévénézéssel) nagyobb arányban fordulnak elő pszichoszomatikus panaszok, mint a rendszeres testmozgást végző kortársaiknál (Vitályos és mtsai, 2012). 6. A szubjektív jóllét és az egészség megítélése az egyes stratégiák esetében A megküzdés és a különböző egészségügyi következmények között egyértelműen kimutatható kapcsolat van (Penley, 2002). Az egyes stratégiákat a szubjektív jóllét és az egészség megítélésének függvényében vizsgálva az alábbi megállapítások tehetők. A problémafókusz és a feszültség kontroll stratégiák és a szubjektív egészség megítélése alapján képzett alcsoportok vizsgálati eredményei szerint, igazolódni látszik az a feltevésem, hogy akik problémaorientáltan viselkednek egy stresszes szituációban, azok jobbnak ítélik meg egészségi állapotukat társaiknál. A kevésbé adaptív stratégiákat pedig, úgymint emóció kiürítés, önbüntetés, belenyugvás (néhány kivételtől eltekintve) gyakrabban alkalmazzák azok, akik rosszabbnak ítélik meg egészségi állapotukat. A szubjektív jóllétet illetően szintén igazolódott az a feltevésem, hogy akik elégedettebbek életükkel, azok nagyobb valószínűséggel választják azokat a stratégiákat, amelyek a probléma megoldására irányulnak. Az is igazolást nyert, néhány kivételtől eltekintve, hogy akik elégedetlenebbek az életükkel, azoknál gyakoribbak a kevésbé sikeres megküzdési módok. További vizsgálatokra lenne szükség annak kiderítésére, hogy oknak vagy inkább következménynek tekinthető-e az a tény, miszerint a negatívabb egészségi állapot és az élettel való elégedetlenség együtt jár a kevésbé sikeres megküzdési stratégiákkal. Valószínűsíthető, hogy ezek egymást gerjesztő folyamatok. 7. Összegzés A bevezetésben megfogalmazott hipotézisek vizsgálata során kapott eredmények alapján az alábbi megállapítások tehetők. 1. Eredményeim szerint igazolódott, hogy a nyolc vizsgált megküzdési stratégia gyakoriságát alapvetően befolyásolja az életkor és a nem. 2. Igazolódott, hogy a túlsúlyos és obez gyermekek gyakrabban alkalmaznak olyan, kevésbé sikeres megküzdési módokat, amelyek nem a probléma megoldására irányulnak, sőt a stresszes szituáció okozta negatív érzelmek kezelésére sem alkalmasak. 3. A szexuális érettség és a megküzdési módok közti összefüggés elemzése azt igazolta, hogy a kortársaikhoz képest érettebbek alkalmazzák nagyobb gyakorisággal az aktív megküzdési stratégiákat. Azonban az már nem igazolódott, hogy az éretlenebbek a kevésbé sikeres stratégiákat választanák. A szexuális érési típusok alapján elkülönített alcsoportok és a coping-stratégiák vizsgálata során kiderült, hogy a korán érő leányok gyakrabban alkalmazzák a kevésbé sikeres megküzdési módokat. 4. Eredményeim megerősítették azokat a feltételezéseimet, amelyek szerint a rosszabb szocioökonómiai helyzetben élő gyermekek gyakrabban választanak maladaptív megküzdési módokat, illetve a megváltoztathatatlannak ítélt helyzet okozta érzelmek kezelésére irányuló stratégiát, mint jobb helyzetben lévő kortársaik. 5. A vizsgálati eredményekből kiderült, hogy mind a sikeres, mind a kevésbé sikeres stratégiáknál gyakran fordulnak elő pszichoszomatikus panaszok. 9

6. Az adaptív stratégiák gyakoribb használata azokra volt jellemző, akik jobbnak ítélték meg egészségi állapotukat, illetve elégedettebbek voltak életükkel. A stressz indukálta helyzeteket nem tudjuk elkerülni, az apró napi bosszúságoktól egészen a feszültségekkel telt életeseményekig képesnek kell lenni megküzdeni az adott helyzettel, hogy az egyén integritása, méltósága megmaradjon, és elkerülje az esetleges negatív következményeket: a depressziót, a szorongást és egyéb pszichés problémákat. Azonban a stressz észlelése nagyban függ az egyén érzékenységétől és egyéb biológiai, szociális és környezeti tényezőktől. Eredményeim többek között rámutattak arra is, hogy a stresszel való megküzdéskor a gyermekek és serdülők körében léteznek bizonyos rizikócsoportok, amelyekre a szülőknek, pedagógusoknak oda kell figyelnie. Általánosságban ilyen rizikócsoportnak tekinthetők a korán érő leányok, a prepubertás korú, túlsúlyos gyermekek, illetve a rosszabb szocio-ökonómiai környezetben élők. Megfelelő megküzdési stratégiák hiányából nagyobb eséllyel adódhatnak olyan negatív következmények, amelyek hatással vannak úgy a testi, mint a lelki egészségre, amelyek kedvezőtlenül befolyásolják az életminőséget is. Mindezért fontos lenne már a korai gyermekkorban különböző figyelemfelkeltő, preventív foglalkozások megszervezése, illetve fontos lenne tudatosítani, hogy a különböző egészségvédő magatartásformák révén csökkenthető a stressz okozta nyomás. FELHASZNÁLT IRODALOM Adler, N.E., Ostrove, J.M. (1999): Socioeconomic status and health: what we know and what we don’t. See Adler et al. 1999, 3–15. Aldwin, C.M. (2007): Stress, Coping, and Development. The Guilford Press, New York. Bárdos, Gy. (2003): Pszichovegetatív kölcsönhatások, Scolar Kiadó, Budapest. Bodzsár, É., Zsákai, A. (2004): Humánbiológia. Gyakorlati kézikönyv. Egyetemi tankönyv. Eötvös Kiadó, Budapest. Bodzsár É. B., Zsákai A. (2007): Present State of Secular Trend in Hungary. In: Bodzsár É. B., Zsákai A. (eds.) (2007) New Perspectives and Problems in Anthropology. Cambridge Scholars Publishing, Newcastle, UK. Bodzsár É. B., Zsákai A. (2008): A magyar gyermekek növekedési mintázatának szekuláris változása. Anthropológiai Közlemények. 49: 75-93. Bodzsár, É., Zsákai, A. (2012): Magyar gyermekek és serdülők testfejlettségi állapota. Országos Növekedésvizsgálat 2003-2006. Body developmental status of Hungarian children and adolescents. Hungarian National Growth Study 2003–2006, Plantin Kiadó, Budapest, 1-240. Cantrill, H. (1965): The pattern of human concerns. Rutgers University Press, New Brunswick, NJ. Caplan, L. J., Schooler, C. (2007): Socioeconomic status and financial coping strategies: The mediating role of perceived control, Social Psychology Quarterly, Vol. 70, No.1, 43-58. Cole, T. J., Bellizzi, M. C., Flegal, K. M., Dietz, W.H. (2000): Establishing a standard definition for child overweight and obesity worldwide: international survey. BMJ, 320(6): 1–6. Cole, T. J., Flegal, K. M., Nicholls, D., Jackson, A.A. (2007): Body mass index cut offs to define thinness in children and adolescents: international survey. BMJ, July 28, 335(7612):194. Drinkwater, D.T., Ross, W.D. (1980): Anthropometric fractionation of body mass. In: Ostyn, M., Beunen, G., Simons, J. (Eds.) Kinanthropometry II. University Park Press, Baltimore, 178–189. Endler, N.S., Parker, J.D.A. (1990): State and trait anxiety, depression and coping styles, Australian Journal of Psychology42 (2): 207–20. Feldman, S. S., Fisher, L., Ransom, D. C., Dimiceli, S. (1995): Is “What is good for the goose good for the gander?” Sex differences in the relationships between adolescent and adult adaptation. Journal of Research on Adolescence, S, 333-336. Folkman, S., Lazarus, R.S. (1980): An analysis of coping in a middle-aged community sample. Journal of Personality and Social Psychology, 21, 219-239. 10

Folkman, S., R.S., Pimley, S., Novacek, J. (1987): Age differences in stress and coping process. Psychology and Aging, 2, 171-184. Frydenberg, E. (2008): Adolescent Coping: Advances in Theory, Research and Practice, USA and Canada. Gelhaar, T., Seiffge-Krenke, I., Borge, A., Cicognani, E., Cunha, M., Loncaric, D., Macek, P., Steinhausen, H.C., Winkle Metzke, C. (2007): Adolescent coping with everyday stressors: a seven-nation study of youth form central, eastern, southern and northern Europe. European Journal of Developmental Psychology, 4(2), 129-156. Hajtman, B. (1971): Bevezetés a matematikai statisztikába, pszichológusok számára. Akadémiai kiadó, Budapest. Haugland, S., Wold, B. (2001a): Subjective health complaints in adolescence—Reliability and validity of survey methods. Journal of Adolescence, 24(5):611–624. Haugland, S., Wold, B., Stevenson, J., Aaroe, L.E., Woynarowska, B. (2001b): Subjective health complaints in adolescence. A cross-national comparison of prevalence and dimensionality. Eur J Public Health, 11(1):4–10. Karkus, Zs. (2010): A testi fejlődés mintázata és a szocializálódás összefüggés-elemzése, Doktori értekezés, ELTE, Budapest. Kopp, M. (2003): Mikor káros a stressz? A stressz szerepe az egészségromlásban. Hippocrates, V/1, 44-48. Lazarus, R. S. (1966): Psychological stress and the coping process. New York: McGraw- Hill. Lazarus, R.S. (1993): Coping Theory and Research: Past, Present, and Future Psychosomatic Medicine. 55:234-247. Lazarus, R. S., Folkman, S. (1984): Stress, Appraisal and Coping. Springer, New York. Németh, Á., Költő, A. (szerk.) (2011): Serdülőkorú fiatalok egészsége és életmódja. Országos Gyermekegészségügyi Intézet, Budapest. Oláh, A. (1995): Coping strategies among adolescents: a cross-cultural study. Journal of Adolescence, 18, 491-512. Oláh, A. (2005): Érzelmek, megküzdés és optimális élmény, Trefort Kiadó, Budapest. Penley, J. A., Tomaka, J., Wiebe, J. S. (2002): The association of coping to physical and psychological health outcomes: A meta-analytic review. Journal of Behavioral Medicine, 25, 551–603. Piko, B. (2001): Gender differences and similarities in adolescents’ ways of coping. Psychological Record 51(2): 223-235. Reid, R.J., Crisafulli A. (1990): Marital discord and child behavior problems: a meta-analysis. J. Abnorm. Child Psych.18:105–17. Repetti, R. L., Taylor, S. E., Seeman, T. E. (2002): Risky families: Family social environments and the mental and physical health of offspring. Psychological Bulletin, 128, 330–366. Selye János (1956): The stress of life, New York, NY, US: McGraw-Hill. Selye János (1976): Stressz distressz nélkül. Akadémiai Kiadó, Budapest. Simmons, R. G., Blyth, D. A. (1987): Moving into adolescence: The impact of pubertal change and school context. Hawthorne, NJ: Aldine. Skinner, E. A., Zimmer-Gembeck, M. J. (2007): The Development of Coping, Annu. Rev. Psychol. 58:119–44. Stone, A.A., Neale, J.M. (1984): New measure of daily coping: Development and preliminary results. Journal of Personality and Social Psychology, 46, 892-906. Szabó, M. (2008): A társadalmi nemekkel kapcsolatos dinamikus nézetrendszerek szociálpszicholgóiai vizsgálata: Ideológiák és sztereotípiák, nemi tipizáltság és társas identitás, Doktori Értekezés ELTE, Budapest. Tanner, J.M. (1962): Growth at Adolescence. J. B. Lippincott Company, Philadelphia. Thies, K. M., Travers J. (Eds.): Handbook of Human Development for Health Care Professionals, UK. Urbán, R. (2006): Az érzelmek és a stressz pszichológiája, In: Oláh, A. (szerk.)(2006): Pszichológiai alapismeretek, Bölcsész Konzorcium, Budapest. 370-390.

11

Vitályos, G.Á., Zsákai, A., Bodzsár, É. (2012): A magyar gyermekek és serdülők testfejlettségi státusa az életmód (fizikai aktivitás és a táplálkozási szokások) tükrében. In: Tanulmányok a gyermekkori egészségfejlesztés témakörben, Szerk.: Darvay Sarolta, 2012, ELTE, Budapest. Zsákai, A., Bodzsár É. B. (2012): The 2nd Hungarian National Growth Study (2003-2006). Annals of Human Biology. 39(6), 516-525. Az értekezés témakörében megjelent publikációk: Bodzsár, É.; Zsákai, A.; Kern, B. (2005): Relationship between body fatcontent and sexual maturation status, In: Anthropologiai Közlemények, Budapest, 46: 31-38. Kern, B., Zsákai, A., Bodnár, A., Hornyák, G., Vitályos, Á., Bodzsár, É. (2006): Serdülők és ifjak testfejlettsége, egészségi állapota és jólétérzete közötti kapcsolat vizsgálata, In: Anthropologiai Közlemények, Budapest, 47:75-83. Zsákai, A; Tóth K; Kern B; Vitályos ÁG; Balázsi Sz; Gábor Zs; Bodzsár ÉB (2008): The method dependent prevalence of overweight and obesity in children, Papers on Anthropology, XVII, pp. 320-339. Az értekezés témaköréhez kapcsolódó előadás kivonatok: Kern, B., Zsákai, A., Bodzsár, É. B. (2009): Relationship between body shape, coping strategies and the psychosomatic status in Hungarian children, Vth International Anthropological Congress of Ales Hrdlicka (Prague). Kern, B., Zsákai, A., Bodzsár, É. B. (2008): Effect of body development on emotional development, The 3rd National Symposium of Biological Anthropology (Ankara, Turkey). Kern, B., Zsákai, A., Bodzsár, É.B. (2008): Relationship between body development and psychological development in Hungarian children, 16th Congress of the European Anthropological Association in Growth and Development section, (Odense, Denmark). Kern, B., Zsákai, A., Bodzsár, É. B. (2007): The prevalence of overweight and obesity in Hungarian children, Intensive Course in Biological Anthropology) EAA Summer School eBook 1: 181-186 (Charles University, Prague, Czech Republic). Kern, B., Bodnár, A., Zsákai, A., Pápai, J., Németh, Á., Bodzsár, É.B. (2006): Body development, health and well-being in Hungarian children. "Man and Environment: Trends and Challenges in Anthropology". 15th Congress of the European Anthropological Association. Budapest, Programme and Abstracts, 93.

12