A TERRORIZMUS, MINT HADTUDOMÁNYI PROBLÉMA I. RÉSZ

NEMZETVÉDELMI EGYETEMI KÖZLEMÉNYEK

DR. SZTERNÁK GYÖRGY

A TERRORIZMUS, MINT HADTUDOMÁNYI PROBLÉMA I. RÉSZ A bizonytalanság sokféle formát ölthet, de leginkább az erőszakos (terror) cselekmények megjelenése váltja ki a legnagyobb veszélyérzetet az emberekben. A terrorcselekmények sebezhetővé teszik az egyszerű embereket, az infrastruktúrát és a társadalom egészét. Az elmúlt néhány év mértékadó szakirodalma a nem katonai jellegű válságok között első helyen említi a nemzetközi méretű terrorizmust, és kiemelt jelentőséget tulajdonít a terrorizmus elleni nemzetközi méretű harcnak. A problémát hosszú évek óta kutató szakemberek véleménye szerint a terrorcselekmények közös jellemzője lehet, hogy nem az állam területét éri támadás, hanem létesítményeit, társadalmának jellegét, intézményeinek működését és lakosságának szociális biztonságát. A terrorizmus fogalmát, a terrorcselekmények körülményeit sokkal nehezebb meghatározni, mint a tisztán katonai jellegű válságokat. Ezért az ellene való küzdelem is bonyolultabb, szükség van más tudományszakok eredményeinek felhasználására is.1 Az Egyesült Államokat 2001-ben ért, és a világ más tájain attól kezdve végrehajtott terrorcselekményeket követően kiemelt fontosságot kapott a terrorizmus fogalmának meghatározása, valamint a terrorizmus elleni harc országonkénti és nemzetközi méretű lehetőségének kutatása. A terrorizmus napjaink mindennapos hírévé vált az elektronikus és az írott sajtóban egyaránt. Ezek a hírek esetenként a valós fizikai fenyegetést meghaladó mértékben eltúlozzák a veszélyt. Más szóval, a terrorizmus a társadalom életének első napirendi pontja lett. A 2001-ben történt terrorcselekményt követően az Észak-atlanti Szövetség a tagállamok szakembereiből kutatócsoportot hozott létre, amelyben hazánkat többen képviseltük. A több mint egyéves kutatómunka befejezéseként egy tanulmányt készítettünk az Észak-atlanti Tanács részére. A Tanács a munkacsoportot további kutatások végrehajtására kérte fel, amelynek eredményéről későbbi időpontban kéri a beszámolót.2 1 2

Donnelly, Chris: A biztonság újragondolása. NATO Review, 2000–2001 Winter. NATO tudományos és speciális munkacsoportjának ülései. Research and Technology, Studies, Analysis and Simulation Panel, SAS 049 2002. március–2003. szeptember. Brüsszel. Countering Terrorism MP–118 I–II, Összefoglaló jelentés, Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Doktori és Habilitációs Központ, dr. Padányi József.

24

HADTUDOMÁNY

A témában a hazai tudományos életben több jól hasznosítható tanulmány, egyetemi jegyzet jelent meg, ezért csak a legfontosabbnak tartott kutatási eredményünkről szólunk, részben felhasználva és továbbfejlesztve a mértékadó szakirodalom szerzőinek tudományos eredményeit, és az előbb említett kutatócsoport jelentésének anyagát.

A TERRORIZMUS FOGALMA A terrorizmus, minden ország számára elfogadott meghatározása nemzetközi szinten lehetőséget ad az ellene való egységes fellépésre, ennek feltétele viszont, hogy minden ország azonosan ítélje el a terroristákat és a terrorcselekményeket. A terrorizmus fogalmát meghatározó szakemberek általában nem jutnak túl a különböző, korábbi fogalmak összegzésén. Rendszerint valamennyi szerző összeállítja a fogalmak listáját, majd ő is megfogalmaz egyet, ugyanakkor a mai napig hiányzik egy általánosan elfogadott meghatározás. Ennek oka, hogy egyetlen személy és szervezet sem nevezi önmagát terroristának. Ezt a kifejezést az egyénre vagy a szervezetre a megtámadott államok használják. Ennél fogva a fogalomalkotók számtalan meghatározást tudnak adni a terrorizmus magyarázatához. A mértékadó szakirodalmak alapján ezekből csupán kettőt emeltünk ki: Először, „Az erőszak kiszámított alkalmazása vagy erőszakkal való fenyegetés a félelem felkeltésének, a kormányzatok és a társadalom megzsarolásának, illetve megfélemlítésének céljából.” Másodszor, „Személyek vagy anyagi javak elleni súlyos erőszak alkalmazása vagy azzal való fenyegetés valamely politikai, vallási vagy ideológiai cél elérése érdekében.”3 Véleményünk szerint ezeket a meghatározásokat nem egyszerű a terroristákkal vagy a szervezetekkel szemben vádpontokká alakítani. Ehelyett a megtámadott hatalom terroristának bélyegez bizonyos szervezeteket, a hozzájuk tartozást bűncselekménnyé nyilvánítja, büntetni rendeli cselekedeteiket, amit egyébként a törvénykönyvek már korábban előírtak. Ebből az következik, hogy a terrorizmus inkább egyfajta lelkiállapot, mint tevékenység — állapítja meg az egyik ismert, amerikai szakértő.4 A „nemzetközi terrorizmust” a legpontosabban Clarie Sterling határozta meg az 1980-as években, majd e fogalom segítségével Alexander Haig, volt amerikai külügyminiszter azzal vádolta a volt Szovjetuniót, hogy „kiképzéssel, pénzzel, anyagi eszközökkel és fegyverekkel látja el a külföldi terroristákat és szervezeteket.” Az előbb említett személyek olyan egyesített világszervezetet írtak le, amelyet akkor a Szovjetunió irányított. Ez nyilvánvaló tévedés, ugyan3 4

Terrorism in context. The Pennsylvania State University Press, 1995, 10. o. Townshend, Charles: Terrorism. Oxford University Press, 2001, 11. o.

25


akkor a fogalom mégis általánossá vált a szakirodalomban.5 Az természetesen igaz, hogy a terrorizmus az 1970-es évektől nemzetközi jelenséggé vált. Ebben nagy szerepe volt az akkori kereskedelmi rendszernek, a katonai szembenállás politikai, ideológiai, gazdasági és katonai hátterének. Ugyanakkor ebben az időben jelentek meg a repülőgép eltérítések, mint a terrorcselekmények egyik igen közkedvelt fajtája. Csehszlovákia ekkor kezdte el exportálni a semtex robbanóanyagot, amely jellemzőinél fogva szinte „ajándék” volt az erőszakos cselekmények végrehajtására alakult terrorszervezeteknek. Az Egyesült Államok elnökének kelet-ázsiai körútja során, ahol a szakemberek szerint az iszlám világ pereme húzódik, kiterjedt terrorista hálózat található, amelynek a világ más terrorszervezeteivel kiépült kapcsolata feltételezhető. Ebből többek között az a következtetés vonható le, hogy a terrorizmus nemzetek fölötti, tehát legyőzése is példa nélküli nemzetközi együttműködést követel. Jelentős szakirodalma van „az internacionális, a globális, a transznacionális” jelzőkkel illetett terrorizmusnak, ami azt is jelenti, hogy sok kutató még ma is egy jelenséggé „mossa össze” a terrorizmust. Véleményünk szerint, a különálló terrorista csoportok között ma nem bizonyított az együttműködés, még akkor sem, ha egyes szervezetek „sejtjei” több országban megtalálhatók. Hasonló pontatlanságok fedezhetők fel az „államilag támogatott terrorizmus” vizsgálata során is. Ennek a jelzőnek a túlhangsúlyozása még titkosabbá teheti a terrorszervezeteket, és a gyakran hangoztatott „bandita állam” és a „gonosz tengelye” kifejezések elvonják a figyelmet, a terrorizmus valódi jellemzőiről, valamint nehezítik a terrorizmus elleni harc megszervezését. Az elmúlt években világossá vált, hogy a terrorszervezeteknek egyre nagyobb a lehetőségük a vegyi, biológiai, nukleáris eszközökhöz való hozzájutáshoz. Ez azt jelenti, hogy az ilyen eszközökkel végrehajtott terrorcselekmény soha nem látott léptékű pusztításra képes. Továbbá, a technikai értelemben vett kockázatok növekedtek — megjelent a „szuperterrorizmus”. A Szovjetunió szétesésével megteremtődött a lehetősége a tömegpusztító fegyverek gyártásához szükséges tudás szétáramlásának is. Lélektani szempontból felvetődik a kérdés: készek-e alkalmazni a terroristák a tömegpusztító fegyvereket? Ugyanakkor a szakemberek azt állítják, hogy a kérdés feltevése mögött néhány állam agresszív külpolitikai törekvése fedezhető fel. A kérdést részletesen vizsgálja két német szakértő, akik reális lehetőségét látják ugyan a terroristák tömegpusztító fegyverekhez jutásának, ugyanakkor a nemzetközi összefogás fontosságára hívják fel a figyelmet a kereskedelem ellenőrzése területén.6 5 6

Uo., 36. o. Shultz, Richard H.–Vogt, Andreas: It is War! Fighting Post-11 September Global Terrorism through a Doctrine of Preemtion. In. Terrorism and Political Violence Volume 15. Spring 2003. Number 1., 1–31. o.

26

HADTUDOMÁNY

A szuperterrorizmus közkedvelt témája a híradásoknak, ez érthető is, hiszen kihasználják azt a lélektani problémát, hogy a tömegpusztító fegyverek, a sugárzás, a kórokozók, a különböző vegyi anyagok többsége láthatatlan. A szélsőséges terrorszervezetek számára a hozzáférhető eszközök egyre bővülő lehetősége alapján nem alaptalan az emberek állandó félelme. Az államok automatikusan törvénytelennek tekintik az erőszakot, ha azt nem az állam alkalmazza. A világon sokan úgy vélik, hogy csak az államnak van joga erőszakot alkalmazni. Ez azonban felveti a kérdést: az erőszak törvénytelen alkalmazása egyben igazságtalan is? Véleményünk szerint a fogalom megalkotásra való törekvés helyett, a témával foglalkozóknak inkább a terrorcselekmények változatait, az ok-okozati összefüggéseket kellene kutatniuk. Teljeskörűen kellene elemezni a terrorizmus, a terrorcselekmények jellemzőit, vizsgálni annak társadalmi és személyiség-lélektani hátterét. Más szóval, az összes lehetséges szakembert be kellene vonni a kutatásokba.

A TERRORIZMUS JELLEMZŐI A szakemberek véleménye szerint a 21. század terrorizmusa már nem egyes személyek életét veszélyezteti, hanem országok, régiók biztonságát és gazdaságát fenyegeti, vagy fejlődésüket hosszabb ideig akadályozza. A nemzetközi terrorizmus a korábban alkalmazott kutatási módszerekkel nehezen vizsgálható, az ellene folytatott harc sem lehet sikeres hagyományos módszerekkel. Ez azt jelenti, hogy a terrorizmus elleni küzdelemben olyan eszközökre is szükség van, amelyek egyébként ellent mondanak a demokratikus államban elfogadott értékeknek és szabályoknak. Más szóval, érzékeny egyensúlyt célszerű létrehozni a szabadság, a demokrácia és a biztonság között. A terrorizmus, mint hadtudományi probléma vizsgálatához szükségünk van a terrorizmus és a politika kapcsolatának, — a terrorizmus és a fegyveres küzdelem összefüggéseinek — a terrorcselekmények folyamatának vizsgálatára, valamint a terrorista szervezetek lehetséges stratégiájának az elemzésére.7 A terrorizmus lélektani nyomásgyakorlás útján is érvényesül. A legnagyobb hatóereje, mint az Izraelben is tapasztalható, a csoportos félelem, amely ma már a világ bármely részében előfordulhat. A rémhír és a pánik a legnagyobb zavart keltő jelenség. A terrorizmus logikája a társadalmi-politikai erőviszonyok szimbolikus értelmezését is felhasználja. Ekkor a szabályos politikai folyamatok bonyolultsága, a döntéshozatal folyamata a terrorcselekmé7

A vizsgálathoz és az elemzéshez a következő kiadványokat használtuk fel: Townshend, Charles: Terrorism. Oxford University Press, 2001.; Terrorism in context. The Pennsylvania State University Press, 1995.

27


nyekkel rövidre zárható. A terroristák a külső szemlélő szemében gyakran és zavarbaejtően „teljesen normális” emberek, ugyanakkor a legnagyobb hidegvérrel indulnak gyilkolni. Bolgár Judit pszichológus fogalmazta meg: „Ha a terrorista az egyszerűség fanatikusa, akkor nagyon sok állampolgár szintén az lehet.”8 A fegyveres küzdelem és a terrorcselekmények között nagy a hasonlóság, hiszen a fegyveres küzdelem is félelmet kelt az emberekben. Az erőszak mindkettőben nem csak mellékhatás, hanem elsődleges cél. A középületek, szimbólumok rombolása az erőt, a terrorszervezet nagyságát vetíti a megfélemlített tömegek felé.9 A terrorcselekmények sikeres végrehajtása a legjobb propaganda a végrehajtó szervezet erejének igazolására. „Egyetlen terrorcselekmény sikeres végrehajtása nagyobb propagandát fejthet ki néhány nap alatt, mint ezernyi röpirat. Mindenekelőtt felébreszti a lázadás szellemét, és merészséget ad, Ez alapján nyilvánvaló lesz, hogy a fennálló rend nem olyan erős, mint gyakran gondolják.” — fogalmaztak az esszerek Oroszországban.10 Az a megkülönböztetés, hogy a háborút államok vívják, a gyengék meg terrort alkalmaznak, óvatosságra inti a szakembereket. Ebben az esetben figyelmen kívül marad, hogy a gerilla hadviselés a fegyveres küzdelem szabályai szerint zajlik, és az aszimmetrikus hadviselés jellemzőit tükrözi.11 A terrorizmus lényege a nyílt ütközetek tagadása. A terrorcselekmények elemzése azt mutatja, hogy a terroristák úgy választják meg célpontjaikat, hogy kizárják az önvédelem lehetőségét. A legváratlanabb időpontban, a legváratlanabb helyszínen csapnak le védtelen áldozataikra. Mindig lépéselőnyben vannak. A fegyveres küzdelem törvényeit és törvényszerűségeit nem ismerik. Erkölcsi elveik nincsenek, sőt a siker érdekében ártatlan embereket pusztítanak el. Ugyanakkor a történelemből számos példát tudunk hozni arra, hogy az ártatlanság viszonylagos. Másképpen, a terrorcselekmények célpontjai objektív értelemben lehetnek ártatlanok, de mindenképpen védtelenek. A terrorizmus és a fegyveres küzdelem közötti lényeges különbség, működési logikájukban rejlik: Clausewitz szerint a fegyveres küzdelem (háború) végső soron kényszerítő erejű, míg a terrorizmus hatáskeltő. A háború politikai, fizikai, a terrorizmus mentális jelenség. A terrorizmus lényege erőszakos (fegyveres) cselekmény fegyvertelenekkel, védtelenekkel szemben. 8

Dr. Bolgár Judit–dr. Szternák György: A terrorcselekmények társadalmi és személyiséglélektani háttere. Előadás a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen, 2003. november 18. 9 Encyclopaedia of World 1967. 10 Lavrov, Pjotr: A társadalmi forradalom és az erkölcs feladatai. 1887. In. Rapoport, David and Yonah, Alexander (eds.): The Morality of Terrorism. Oxford, Oxford University Press, 1982. 11 Dr. Kőszegvári Tibor: A nemzetközi terrorizmus elleni harc katonai területei és feladatai. Egyetemi jegyzet, Budapest, 2003.

28

HADTUDOMÁNY

A terrorcselekmények folyamatában három időszak különböztethető meg, állítja Charles Townshend a már említett könyvében. Ezek a következők: a figyelem megragadása: sokk, félelem, rettegés stb. Az üzenet közvetítése, mit akar a terrorcselekményt végrehajtó terrorszervezet? Az állam válasza: harc vagy meghátrálás? Az első szakasz a legközvetlenebb szakasz, mert a demokráciában a rend, a lakosság mindenoldalú biztonsága arra készteti az államot, hogy ennek érdekében törvényeket alkosson. Ezeknek a törvényeknek terrorcselekményekkel történő megsértése sokkot vált ki a társadalom tagjaiból. A védtelenek elleni merénylet fokozza a félelmet, a bizonytalanság érzetet. Ekkor történik meg a társadalom figyelmének a felkeltése, az addig titokban lévő, vagy tudottan, de titkosan működő terrorszervezet színre lépése. A második szakaszra vonatkozó kérdés rámutat a terrorizmus, mint jelenség bonyolultságára, a nehezen kiszámítható lépések sorozatára. A terrorcselekmény végrehajtása után viszonylag „egyszerűbb” a helyzet, ha a terrorszervezet vállalja azt, „bemutatkozik”, megjelöli stratégiai céljait, követeléseit. Ha a merényletet elkövetők hallgatnak, akkor a szemtanúk, a politikai hatalom, a bűnüldöző szervek, a média tölti ki az „üres helyet”. Ebben az esetben az eredmény igen változatos. Sajnos mindkét változatra egyre több példa áll a rendelkezésünkre. Véleményünk szerint a második esetben a hivatalos vélemények legtöbbször elvont fejtegetéseket tartalmaznak, rosszabb esetben a megtámadott állam törekvéseit tükrözik vissza. Különösen veszélyes lehet ez a helyzet akkor, ha az állam külpolitikai törekvései lelhetők fel a nyilatkozatok mögött, és a törekvések végrehajtása érdekében „manipulálják” a közvéleményt. A harmadik szakaszban a terrorcselekmények összetettsége miatt az állam válaszai is sokszínűek lehetnek. Amennyiben a terrorszervezet követelései ésszerűek, akkor elméletileg azok teljesíthetők. Ugyanakkor erre nagyon kevés példát lehet találni a szakirodalomban. A nagyobb léptékű, általában politikai természetű követeléseket az állam nem akarja teljesíteni. Ebben az esetben a terrorcselekményekre az állam nem meghátrálással, hanem harccal válaszol, még akkor is, ha a cél nehezen valószínűsíthető. Megkezdődik a terrorszervezet elleni kíméletlen harc és a terrorcselekmények egymást követik. Thomas Perry Thornton brit szakértő a terrorista szervezetek lehetséges stratégiáit átfogóan elemezte az 1960-as években.12 Hasonló elemzést végzett a témában Michel Wieviorka is.13 A szerzők véleményét figyelembe véve megállapítható, hogy a sokszínűség mellett két alapvető változat különíthető el a terrorszervezetek stratégiájának 12

Thornton, T. P.: Terror as a Weapon of Political Agitation. New York, Free Press of Glencoe, 1964. In. Townshend, Charles: Terrorism. Oxford University Press, 2001, 18. o. 13 Wieviorka, Michel: Terrorism in the Context of Academic Research. In. Terrorism in context. The Pennsylvania State University Press, 1995, 597–606. o.

29


vizsgálata során. Először, a kényszerítő terrorizmus, amely rendszerint korlátozott szereppel bír a társadalom életében. Célja a terrorszervezet biztonságának, titkosságának megőrzése. Ezt úgy éri el, hogy elrettenti a lakosságot attól, hogy tájékoztassa a biztonsági erőket a szervezetről. A cél eléréséhez a szervezet általában kiterjedt felderítő hálózattal rendelkezik, és azonnal megtorolja az árulást. Másodszor, az agitációs terrorizmus, amelynek rendszerint hosszú távú stratégiai célkitűzése van, amely forradalomban vagy nemzeti felszabadításban jelenítődik meg. A szerzők kutatási eredményei ma is megállják a helyüket, igaz napjainkban a szakemberek tovább finomították a felosztást. A kényszerítést ma már az engedelmesség és a behódolás szavak váltották fel, amelyek pontosabban jellemzik a terrorszervezetek stratégiai célkitűzéseit. Ezzel együtt megjelentek olyan kifejezések is, mint rokonszenv, eszmei és erkölcsi támogatás. Az ilyen támogatások gyakorlatias megnyilvánulása, a befogadás menekülés esetén, és anyagi pénzügyi segítségnyújtás a stratégiai célkitűzések megvalósításához. Napjainkban a szakemberek beszélnek kiegészítő terrorizmusról, amely egy átfogóbb stratégia szerves része. Ennek általában korlátozottak a célkitűzései (bosszú, politikai üzenet, szenzációkeltés, etnikai autonómia követelése stb.). A szerzők véleményét figyelembe véve levonható az a következtetés, hogy: a terrorizmus az a jelenség, amely nemcsak az erőszak felhasználása politikai célból, nemcsak rendkívüli pusztítással járó erőszak, nemcsak a fegyveres terrorszervezetek erőszaka a védtelen lakossággal szemben, hanem az önálló, öntörvényű és döntő politikai stratégia gyakorlati megvalósítása is.

A TERRORCSELEKMÉNYEK OK-OKOZATI ÖSSZEFÜGGÉSEI Az új típusú terrorizmus kiváltó okaként a szakértők a katonai szembenállás időszakát követő politikai, etnikai, vallási ellentéteket és az államokon belüli konfliktusok kiéleződését, az erős globalizációs hatást jelölik meg.14 Ennek a terrorizmusnak az utóbbi években történő véres akciói valós fenyegetéssé váltak a világ valamennyi társadalma számára. A terrorcselekmények mérete, gyakorisága, a végrehajtás módszere új filozófiára utal a terrorista csoportok körében. A csoportok több ország területén szerveződnek, több helyen képzik, képezték ki őket. A csoportok jelenleg „passzív” tagjait fiatal korukban választják ki, mindennapjukat a vallási, majd a katonai képzés tölti ki. Nagyon erős csoportszellem hatja át a fiatalokat. A „kiválasztottak”, a „valahova tartozás” erős befolyásoló tényező az arab világ szegény térségeiben. A terrorista vagy az öngyilkos merénylő példaképnek minősül. „A terrorista 14

Dr. Resperger István: Az iszlám világ és hatása a biztonságra. Egyetemi jegyzet, Budapest, 2003.

30

HADTUDOMÁNY

nemes, rémületet keltő, ellenállhatatlanul lenyűgöző, mert egyesíti magában az emberi nagyság két jellemzőjét: a vértanút és a hőst. Tudja, hogy a halálra szentelték fel azon a napon, amikor igaz szívéből megesküdött arra, hogy felszabadítja népét és hazáját. Félelem nélkül megy a halálba, rezzenetlenül hal meg, nem úgy, mint a keresztény öregemberek, hanem mint a hős, aki hozzászokott, hogy a halállal farkasszemet nézzen.”15 Korábban vizsgáltuk a fegyveres küzdelem és a terrorizmus kapcsolatát. Ezen a helyen kell még egy észrevételt tennünk: a fegyveres küzdelem és a terrorizmus különbségének napjainkban legfeltűnőbb eleme, hogy a terrorcselekmények végrehajtásában megnőtt a nők szerepe. Az 1970-es években a nők aránya 30 százalék volt, különösen a német és az amerikai terrorszervezetekben. A női terroristák fanatikusabbak, és jobban tűrik a szenvedést. Motivációik jellemzően érzelmiek, és nem ingatják meg őket a nehézségek — állítják a szakemberek. Az izraeli–palesztin szembenállás eseményeit elemezve legtöbbször megdöbbenten állunk az öngyilkos terrorcselekmények láttán. Önkéntelenül megfogalmazódik a kérdés: mi indokolja, hogy ezek a fiatal férfiak és nők feláldozzák az életüket? Ezt csak akkor tudjuk megérteni, ha ismerjük a Korán tanítását. „Harcoljatok ellenük, amíg nem lesz több megkísértés, s míg a hitvallás csupán Allahé lesz! Ne lankadjatok, és ne szólítsatok a békére, hiszen ti fogtok felülkerekedni! Vagy úgy vélitek, hogy bemehettek a Paradicsomba anélkül, hogy Allah megtapasztalhatta volna előtte azt, hogy kik azok köztetek, akik buzgólkodtak a harcban érette, s kik azok, akik állhatatosak? És ne mondjátok azokról, akik a halálukat lelték Allah útján, hogy halottak lennének! Ellenkezőleg! Élők ők a túlvilágon…”16 A terrorizmus ok-okozati összefüggéseinek vizsgálata során szólnunk kell az öngyilkos merényletekről. A problémafelvetés sokoldalú és több lélektani megközelítést tartalmaz. Szeretnénk azonban ezt a kérdést, mint társadalom- és magatartás tudományi problémát egy új aspektussal kiegészíteni, az öngyilkos terrorista cselekmények személyiség- és társadalomlélektani hátterét klinikai pszichológiai megközelítésben exponálni. A pszichológia is foglalkozik annak megválaszolásával, hogy vajon az emberi pszichikum elidegeníthetetlen tulajdonsága-e a gyilkos és öngyilkos ösztönkésztetés, vagy ez a fajta magatartás a kultúra hatása, szociális tanulás eredménye, amely társadalmi, nevelési hatások segítségével korrigálható. (Az egyértelmű válasz megadásával a pszichológia a mai napig adós.) Mint ahogy az állatvilágban néhány kivételes esettől eltekintve a fajtatársakat pusztító gyilkos és a csoportos öngyilkos magatartásnak racionális 15

Pomer, Philip: Russian Revolutionary Terrorism. In. Terrorism in context. The Pennsylvania State University Press, 1995, 74. o. 16 Dr. Rostoványi Zsolt: Az iszlám a XXI. század küszöbén. Aula, Budapest, 1998.

31


magyarázata lehetséges; ez ugyanis mindenkor a lét és fajfenntartást szolgálja az ember esetében ez a jelenség sokkal bonyolultabb, ösztön, és magasabb rendű késztetésre vezethető vissza. Az ember ugyanis egyidejűleg biológiai és társadalmi lény és cselekedeteinek mozgatórugója sokkal bonyolultabb, öszszetettebb, mint az „egyszerűbb” élővilág esetében. Az egyszerre gyilkos és öngyilkos cselekmény vizsgálata tehát nem lehetséges másképpen, csak egyfajta interdiszciplinális megközelítésben. Módszerét tekintve azonban a klinikai kérdésfeltevés kínálkozik kézenfekvőnek. Sajnos a probléma bonyolultsága miatt sem a társadalom-, sem a természettudománynak nem sikerült e kóros társadalmi és egyéni magatartás kezelésére megfelelő módszert találni. A probléma súlyossága miatt azonban érdemes megkísérelni ennek a súlyos, életeket és társadalmi biztonságot veszélyeztető magatartásnak az eddigiektől eltérő speciális szempontú lélektani vizsgálatát. Ez esetleg újabb szempontot adhat a jelenség megértéséhez és kezeléséhez. A terrorizmus, mint rendellenes, kóros magatartásforma a társadalmak, a szervezetek nem megfelelő konfliktuskezelő tevékenységének következménye. A nem megfelelő alkalmazkodás, mind az emberi, mind a társadalmi szervezetek betegségtüneteire utal, rendellenes vagy kóros magatartási reakciók kifejlődéséhez vezet, amely ha megjelenik feltétlenül kezelni kell. Az igazi kezelés, mint ezt már több elemzés is kiemelte, a megelőzés lenne, de ez a betegség megjelenése pillanatában már megkésett gondolat. Társadalomtudósaink sajnos még nem birtokolják azt az univerzális bölcsességet, amellyel megelőzhetők volnának akár az emberiség egészét, akár jól elkülöníthető kultúrákat, közösségeket veszélyeztető gazdasági, politikai természetű csapások, katasztrófák. Az általános megelőzés, mint leghatékonyabb módszer tehát nem jöhet számításba. Sajnos azzal a ténnyel is számolni kell, hogy a megelőzés sokkal több áldozatot, kitartó fáradozást és sokkal több, kevésbé látványos erőfeszítést igényel, mint a látványos eredménnyel járó esetleg gazdasági haszonnal is kecsegtető agresszívebb „gyógyító” tevékenység. Ez a terrorizmus vonatkozásában azt jelenti tehát, hogy futunk az események után, ahelyett, hogy az ezt kiváltó társadalmi bajokat, mint például — amire már a cikk elején is utaltunk — a szegénység, a fanatizmus, a kibékíthetetlen kulturális, gazdasági érdekellentétek stb. problémakomplexumának megoldását tűznék ki célul. A kezelésénél, tehát a lehetséges „gyógyító” tevékenységnél maradva számot kell vetnünk azzal, hogy milyen módok kínálkoznak számunkra. A kezelésnek két alapvető módja lehetséges. A „beteg” globális „homeopátiás szemléletű”, illetve a betegség lokális, úgynevezett „tüneti” kezelése. Az európai és (amerikai) gyógyítási filozófia úgy tűnik a helyi jelenségekre koncentrálva, a tüneti kezelést részesíti előnyben. Ez ugyanis látványosabb átmeneti eredményeket produkál, több gazdasági haszonnal jár a gyógyító számára, nem beszélve az esetleges sikeres tünetkezelés szakmai presztízsnövelő hatásáról. A látványos 32

HADTUDOMÁNY

eredmény elterelheti a környezet figyelmét arról, hogy itt csak a betegség és nem a beteg gyógyítása történik. Nem számol azzal a lehetőséggel, hogy az egyik tünet megszüntetésével spontán keletkezhet egy újabb, esetleg még súlyosabb tünet, hiszen a betegség nem múlt el. Nem beszélve a kezelés során használatos „gyógyszerek” és eljárások esetleges káros mellékhatásairól. A terrorizmus elleni védelem esetén, ha az ilyen módszer együttes alapján történik, számítanunk kell arra, hogy az esetleges pillanatnyi „gyógyulás” csak látszateredmény és még átmeneti tünetmentesség esetén is bekövetkezhet egy súlyosabb, működésképtelenebb állapot. Nem is említve azokat a gyógyítás során gyakran előforduló eseteket, amikor a gyógyítási folyamat eredményeképpen a kezelési eljárás következtében olyan káros mellékhatások léphetnek fel, amelyek veszélyeztetőbbek, mint maga a betegség. Az előző módszerrel ellentétben a tünetet ok-okozati összefüggéseiben szemlélő, a beteget és nem a betegséget kezelni kívánó szemlélet a tartós és végleges gyógyítás szempontjából tehát eredménnyel kecsegtet, ez azonban, mint említettem, sokkal nagyobb beteg- és betegség ismeretet, empátiát, türelmet és valódi „hivatástudatot” igényel, vagyis azt a fajta tevékenységet, amellyel a gyógyító elsődleges célja az élet- és munkaképesség és/vagy önálló életvezetésre való képesség visszaállítása. A tárgyalt jelenség tükrében a betegség ebben az esetben az öngyilkos terrorizmus, de a beteg nem az öngyilkos terrorista, hanem az a közösség, kultúra, vallási és politikai rendszer együttes, amelynek egyik, jelenleg vezető tünete az öngyilkos terrorista felkészítése és akcióba küldése. A megbetegedés a beteg alkalmazkodási diszfunkciójának eredménye. A megbetegedés, mint jelenség tehát annak a következménye, hogy a beteg nem képes „egészséges”, problémamentes, saját maga és környezete számára elfogadható megküzdési stratégiát kialakítani, így az adott problémát neurotikus vagy aszociális, deviáns úton törekszik megoldani. Ezzel a viselkedést kivitelező is károsodik, de a helyzetet úgy igyekszik átértékelni, a pszichikus mezőt átrendezni, hogy „üzeneteivel” nagyobb figyelmet „zsaroljon ki”, félelmet, megdöbbenést, tanácstalanságot keltsen, ezzel saját maga számára nagyobb figyelmet és tekintélyt zsaroljon ki. A megbetegedés tehát a „beteg” és környezetének együttműködési zavarából alakul ki, amely krónikus és akut szakaszokat is tartalmazhat. Fontos tehát figyelembe venni, hogy melyek azok a külső és belső, globális társadalmi és lokális diszfunkciók, amelyek kedvezőtlen együtt járása akut tüneteket produkál. Figyelmet érdemel továbbá az is, hogy miért éppen az adott (és nem más) tünetekben jelentkezik a diszharmónia okozta megbetegedés. Az előző két tényező dinamikus okfeltárása és kölcsönhatásának vizsgálata segíthet hozzá, hogy megkíséreljünk pszichológiai értelmezést és kezelési lehetőséget ajánlani. 33


Ez az értelmezési keret azonban nem azt jelenti, hogy az öngyilkos terrorizmus, mint tünet, mint következmény elsősorban lélektani (társadalom- és személyiség-lélektani) okokra vezethető vissza. A lélektani megközelítés csak egy speciális megközelítési mód a súlyos probléma megértéséhez, és egyfajta speciális metodikai ajánlást tehet a komplex kóros jelenség kezeléséhez. A mindenkori társadalmi környezet tehát megfelelő társadalmi-lélektani alapot teremt arra, hogy az egyén ellenálló képességét csökkentse, ezzel a csoport megbetegíthetőségi hajlamát növelje. Egyszerűen mondva tehát a pszichésen, mentálisan labilis, fanatizált egyén és csoport — sajnos — könnyen hozható olyan beszűkült tudatállapotba, amelyben teljesen elveszíti az egyéniségét, személyiségét és egy nagyon szűk kommunikációs csatornán, szinte az autóhipnózis állapotában tart kapcsolatot a külvilággal. Ennek az állapotnak (mind a csoportállapotnak, mind egyéni állapotnak) ismert technikái vannak, és vannak (sajnos) jól felkészült, súlyosan elítélhető célokra felhasználó alkalmazói. Az öngyilkos terrorizmus, mint kóros-rendellenes magatartásforma oki vizsgálata azért is figyelemre méltó lehet, mert a tünetképzésre hajlamos egyének felismerésével, szisztematikus figyelemmel-kísérésével az utolsó pillanatban talán még lehetséges a megelőző beavatkozás, bár ez kevés eredménnyel kecsegtet. Tekintettel azonban a súlyos következményre és a „betegség” már-már „járványszerű” lokális elterjedésére, minden lehetséges — a veszteséget csökkentő — eljárást mérlegelni kell. A kezelési eljárás csak akkor lehet eredményes, ha az bizalmat ébreszt a kezeltben, vagyis ha az az ő kultúrája, szokásrendje szerint is értelmezhető. Nem kíván túlzott mentális és fizikai erőfeszítést az „elszenvedőtől”, ugyanakkor vannak rövid időn belül jelentkező nyilvánvaló eredmények, amelyek javítják biztonságérzetét, életminőségét. Megfontolandó továbbá, hogy érdemes-e a tünetek megszüntetésére vagy az „enyhébb” veszélyeztető károsodásokra is reagálni és nem volna-e hasznos a hagyományostól eltérő, szokatlan, de esetleg hatékonyabb eszközöket alkalmazni a valódi, a betegséget fenntartó reprodukáló, állandósító gócok feltárására és radikálisabb kezelésére. Tekintettel arra, hogy ez a jelenség — bár nem újszerű az emberiség történetében de — nagyon speciális, merőben eltér az elfogadott emberi ösztönkésztetéstől, szükséges volna belátni, hogy azért sem igazán hatásosak a megszokott és elfogadott „hagyományos” úgynevezett versengő konfliktuskezelő módszerek, mert ezek újabb agressziót és pusztítási vágyat keltenek. A „kezelendők” ugyanis neveltetésük, világ- és emberképük miatt is „immunisak” a megszokott európai, keresztény kultúra és értékrendre épülő konfliktuskezelési módszerek iránt. 34

HADTUDOMÁNY

Új társadalom- és személyiség-lélektani megközelítés, a hagyományos sémáktól eltérő értelmezést igénylő gondolkodás, amely a keleti kultúrák társadalom- és személyiség-lélektani filozófiájára épít közelebb hozhatna azoknak a valódi, mélyen gyökerező késztetéseknek a megértéséhez, amelyek e szörnyű és tragikus öngyilkos cselekményekhez vezetnek. Ez a fajta gondolkodásmód talán képes lehet adaptálni azokat az immaginatív, intuitív, erős belső koncentrációra épülő, a hitre, megérzésre, „hetedik érzékre”, tehát az irracionális pszichikus folyamatokra jobban építő, pszichológiai technikákat is alkalmazó eljárásokat, amelyeknek az ázsiai, közel- és távol-keleti kultúrákban komoly hagyományai vannak. Napjainkban azonban a világ technikailag, gazdaságilag fejlettebb része, ami elsősorban az európai és észak-amerikai keresztény kultúra érték- és normarendszerére épül, úgy tűnik nem kész, vagy nincs kényszerítve arra, hogy jelentősebb gazdasági és/vagy mentális erőfeszítést tegyen a kevésbé látványos és bonyolultabb, átgondoltabb stratégiát igénylő kezelés kigondolására. Ez ugyanis az eltérő kultúrákkal közös gondolkodási platformot, nézetazonosságot, több önmérsékletet, nagyobb empátiát és kompromisszumkészséget tartalmazó cselekvési modell megalkotását igényelné. Úgy tűnik, hogy ez az egymással szemben álló, ellenségeskedő, jelentős veszteségeket elszenvedő csoportok esetében is így van, ők sem a megelőzésre, az oki megelőzésére, a józan gondolkodásra, hanem a minél nagyobb veszteségokozásra törekszenek. Úgy tűnik tehát, hogy a jelenlegi globalizált világban a problémakezelést az ellenfelek az akut tünetek megszüntetésének útján képzelik megvalósítani. Így tehát az lenne a feladat, hogy a beavatkozó „kezelő” felek tekintsék át azokat a körülményeket, amelyeket a terrorizmus és elsősorban az öngyilkos terrorizmus oki kezelésénél figyelembe kell venni. Ennek alapján körültekintőbb, empatikusabb módon kezeljék a problémát. Nem a gyors, látványos, mellékhatásokkal is járó radikális tüneti kezelést részesítsék előnybe, hanem a jelenség elfogulatlan, gyógyító szándékú elmélyült, dinamikus szemléletű vizsgálata után mediatív módszerrel törekedjenek elérni azt a változást, amely a tartós, végleges gyógyuláshoz vezethet. A magatartás természetéből következően a szempontok, a körülmények összeállításánál az emberi élet kioltására irányuló cselekmények személyiség-lélektani és szociálpszichológiai háttérmechanizmusát, a pusztítás és önpusztítás pszichodinamikájának és patopszichológiájának szempontjait szükséges figyelembe venni.17 Az előadást kiegészítve, a legpusztítóbb terrorcselekményhez általában az öngyilkos módszer alkalmazása kapcsolható. Ezek közül a legtöbbet „csendes fiatalok” követték el, akik a velük egykorúak között sétálgatnak, szórakoznak a zsúfolt utcákon vagy a szórakozóhelyeken. Eltökéltségük megdöbbentő, hiszen mint említettük, többségük művelt, egyetemre járó fiatal, akik „tudatosan magukhoz ölelik a halált.” A halál elfogadása és az 17

Dr. Bolgár Judit–dr. Szternák György: A terrorcselekmények társadalmi… id. m.

35


öngyilkosság közötti vonal nagyon vékony. A muszlimok és a keresztények számára a vallás előírása alapján tiltott az öngyilkosság, legalábbis békeidőben. Szakemberek ma a világot úgy jellemzik, hogy az erőszak, a bizonytalanság, az összetettség és a többértelműség világa. Más szóval, a biztonsági rendszerek nehézkesen működnek, hiányoznak a jogi, diplomáciai, politikai feltételek a megoldáshoz. Az utóbbi év eseményei igen fontos tanulsággal szolgáltak a nemzetközi terrorizmussal kapcsolatban. Először, egy fundamentalista iszlám ország is lehet a terrorista szervezetek célpontja, ha a politikai vezetése „nyugatbarát”. Másodszor, az Isztambulban végrehajtott merényletek igazolták, hogy azoknak nem volt közük a török–kurd ellentéthez. Harmadszor, a merényletekben elpusztult muzulmán áldozatok nagy száma nem zavarja a terrorcselekményt végrehajtó csoportokat. Negyedszer, a világ bármely térségében veszélyben vannak a nyugati érdekeltségek. Ez utóbbit tartják a szakemberek a legveszélyesebbnek. Egyre több az ártatlan áldozat, egyre kifinomultabbak a módszerek, egyre nagyobb jelentősége van az időzítésnek. Másképpen, megnövekedett az egyéni szokások, a vallási, etnikai és társadalmi hagyományok jelentősége a terrorcselekmények, öngyilkos merényletek tervezésekor és végrehajtásakor. A hagyomány: a szellemi kultúrában a kultúra irányultságának tekinthető. Megkülönböztetjük az egyéni és a közösségi hagyomány jelenségeit, valamint az aktív és passzív hagyományőrzőket, az előbbiek képviselik és továbbítják, az utóbbiak csak ismerik és befogadják azt. Az emberek bizonyos érdekektől és szükségletektől vezérelve szokásokat vesznek fel, a csoportok hagyományokat követnek, adnak át az utódoknak. Egyes csoportoknál, különösen vallási esetekben, ezek a hagyományok nagyon meghatározóak lehetnek a csoport életében (zarándoklat, körmenetek, ünnepek, rituálék stb.). A szokások és hagyományok jellemzői: legalább egy embercsoporton belül elterjedtek, és ott, ahol elterjedtek, kötelező érvényűek. Az emberek többsége az érdekeik által meghatározott szokások és hagyományok láncaiban él. Ezeknek a szokásoknak és hagyományoknak az ismétlődése, különösen, ha ezt egyszerre tömegek „gyakorolják”, megkönnyíti a merényletet tervezők és végrehajtók tevékenységét. A törökországi merényletsorozatnak kettős üzenete volt. Először, az Egyesült Államok számára korántsem fejeződött be a háború a nemzetközi terrorizmus ellen. Másodszor, Törökország az iszlám fundamentalizmus gyűlöletének tárgya lett, mint olyan mohamedán állam és a NATO tagja, amelynek máig élő katonai kapcsolatai vannak Izraellel. Ez az állam kívülről nem támadható, de a terror belűről destabilizálhatja az államrendet. Egy destabilizált Törökország már Európa határán van. Másképpen, a nemzetközi terrorizmus elérte Európát. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy már nem sokáig odázható el Törökország felvétele az Európai Unióba. 36

HADTUDOMÁNY

Az összehangolt tevékenységek indoka általában a terrorcselekmények okokozati összefüggéseinek, és jellemzőinek bonyolultságában keresendő. A hazai és a nemzetközi szakirodalom a terrorcselekményeken általában a gyilkosságokat, a bombarobbantásokat, a túszejtést, az emberrablást, az öngyilkos merényleteket, a gyújtogatást, a szabotázst, a rajtaütést, az eltérítést, a fenyegetést, a biológiai és vegyi fegyverek alkalmazását, a nukleáris és a radiológiai eszközök használatát és az informatikai támadást érti. Ezek a terrorcselekmények általában pénzszerzési lehetőségekkel és a titkos támogatók (szervezetek, csoportok, államok) által nyújtott pénzügyi segítséggel együtt jeleníthetők meg, vagy hozhatók összefüggésbe. Szinte valamennyi terrorista csoport az őket elfogadó tagok, szervezetek, államok felé jól érthető elmélettel rendelkezik a terrorcselekmények indoklására vonatkozóan. A World Markets Research Center brit kutatóközpont 2004. második félévében felmérte, mely országokat fenyegetheti leginkább a terrorizmus, hol a legnagyobb a veszély? A felmérésből kiderül, hogy az iraki háborúban való részvétel csak egyik, de nem egyetlen ok arra, hogy egy-egy ország a terrorista csoportok figyelmét felkeltse. Ugyanakkor nem mindegy, ki milyen szerepet, főszerepet játszik a Bagdadban zajló eseményekben. A brit kutatási eredmények alapján hazánk nincs a lista elején és a végén sem. Magyarországon, bár nem elsődleges célpontja a terroristáknak, a főleg amerikai és angol érdekeltségű objektumok ellen irányulhatnak terrorcselekmények. Nem hagyhatók figyelmen kívül a légterünkben tartózkodó amerikai repülőgépek sem. Hazánkat jelenleg nem fenyegeti a nemzetközi terrorizmus, de ennek az állapotnak a megtartásához mind a hazai, mind a térségünktől távol eső területeken folytatni kell a nemzetközi terrorizmus elleni harcot. A kontinens fenyegetettségi szintje nem éri el más régiókét, például a Közel-Keletét vagy az Egyesült Államokét — állítják a szakemberek. Ezzel szemben, más szakértők vitatják a brit kutatóintézet eredményeit. Úgy vélik, hogy minden országnak foglalkoznia kell a terroristafenyegetéssel, függetlenül attól, mit állapítottak meg az angol kutatók. A szakemberek azt állítják, hogy a merényletek színhelyének kijelölése a pillanatnyi helyzet- és lehetőség függvénye. A terroristák új nemzedéke rendkívül mozgékony, gyorsabban mozognak a világban, mint az őket üldözők. Vannak, akik már azt is kijelentik, hogy a nemzetközi közösség „vesztésre áll” a terror ellen indított harcban.18 Dominique de Villepin, francia külügyminiszter véleménye szerint, a terrorizmus azért jelent veszélyt minden ország számára, mert váratlan, láthatatlan, felhasználja a legmodernebb technológiát, a modern kommunikációs rendszereket és a nemzetközi biztonsági szervezetek együttműködésének gyengesége18

Charlesworth, William R.: Profiling terrorists. Defense and Security Analisis Volume 19, Number 3, September 2003.

37


it. A külügyminiszter kijelentette, hogy a kultúrák, civilizációk és vallások közötti ellentéteket kihasználó nemzetközi terrorizmus a legjelentősebb veszélyforrás a kontinensen és a Közel-Keleten, de a világ más térségeiben is. A szakemberek véleménye alapján a nemzetközi terrorizmus központja Szaúd-Arábia, ugyanakkor az Egyesült Államok kapcsolata az olajszállítások okán az országgal jónak mondható. A terrortámadások nem valamiféle megérdemelt „büntetések”, amiért a Nyugat elmulasztotta megoldani az izraeli–palesztin konfliktust. Itt célszerűnek látszik két megjegyzést tennünk. Először, az al-Kaida-féle tömeggyilkos terrorcselekményeket ki kell iktatni a világból. Másodszor, ez a tevékenység, a nemzetközi terrorizmus elleni harc új stratégiákat követel meg. Mint minden stratégiának a kialakítása nem egyszerű folyamat és nem mentes az ellentmondásoktól. Napjainkban a nemzetközi terrorizmus elleni stratégia hatékonyságát nehéz lemérni. A hagyományos háborúval szemben nincs ellenséges főváros, nincs ellenséges terület, amit el kell foglalni, nincs ellenséges infrastruktúra, amit le kell rombolni stb. Ugyanakkor vannak a sikernek olyan szempontjai, amelyeket célszerű figyelembe venni, amikor a nemzetközi terrorizmus elleni harc hatékonyságát vizsgáljuk. Daniel Byman biztonságpolitikai szakértő véleménye szerint négy szempontot célszerű figyelembe venni. Először, mennyire sikerült korlátozni a nemzetközi terrorizmus mozgási és működési szabadságát? Másodszor, a nemzetközi terrorista szervezetek parancsnoki szervezetében, a vezetők körében mekkora az okozott kár nagysága? Harmadszor, a nemzetközi terrorszervezeteknek sikerült-e pótolni a személyi- és anyagi veszteségeket? Negyedszer, a terrorszervezetek mennyire képesek a terrorcselekményeket végrehajtani? A kérdésekre adott válaszok során a szerző óvatosságra inti a nemzetközi terrorizmus elleni harc felelős szakembereit, ugyanis az alKaidát nem sikerült szétverni. Ennek megfelelően az al-Kaida vezette terrorizmus a világ más térségeiben jelent meg.19 Más szakértők hangsúlyozzák, hogy a terrorszervezetek igen hatékony regenerálódási képességgel rendelkeznek, a kikapcsolt vezetők és terroristák helyébe újak jelentkeznek. Ha egy szervezetet sikerülne is megsemmisíteni, a mítosz tovább él, elsősorban a fiatalok körében. Lényegében már ez történt Isztambulban, hiszen a terrorcselekményeket nem az al-Kaida hajtotta végre, hanem az ideológiát és a célokat elfogadó szélsőséges törökországi szervezet. Ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy az al-Kaida példáját elfogadó szervezeteknek még évekig, évtizedekig meglesz az a képessége, hogy ártatlan embereket pusztítsanak el. Ez az állításunk még akkor is igaz, ha elfogadjuk azt a véleményt, hogy az al-Kaida a túléléssel van elfoglalva. Ma már nyilvánvaló, hogy a világ nem lett biztonságosabb, a nemzetközi terrorizmus nem szorult vissza azóta, hogy az Egyesült Államok vezette had19

Terrorizmus Today. Christopher C. Harmon Frank Cass Publishers, 2000, 234–281. o.

38

HADTUDOMÁNY

művelet szétrombolta Szaddam Huszein rendszerét. A terrorizmus aktív tevékenysége szinte változatlanul folyik, csak a célpontokban történt változás. Az öngyilkos merényletek sora jelzi, hogy a terrorista csoportok vezérlő elve a vallási fanatizmus. Ezekhez a merényletekhez Szaúd-Arábiából érkezik a technológiai, anyagi és a pénzügyi támogatás. A világban működő terrorista szervezetek az elszenvedett csapások ellenére életképesek maradtak. Tevékenységük során a meglepetésre alapoznak, merényleteiket elsősorban ott hajtják végre, ahol ideológiájuk ütközik a nyugati értékrendszerrel.20 A szakemberek véleményére alapozva megállapítható, hogy az al-Kaida terrorszervezet új nemzedéket nevelt fel, amely aktivizálódott és a világ több pontján kezdte meg tevékenységét, elsősorban a nyugati érdekeltségek ellen. „A halált hozó autók nem állnak meg addig, amíg Washington el nem fogadja a mudzsahedek feltételeit.” — jelent meg az arab nyelvű szöveg az alMudzsahidun című internetes honlapon, amelyet az Abu Hafsz al-Maszri Brigádok terrorszervezet írt alá. A terrorcselekmények új helyszíne bizonyítja, hogy „ebben a terrorizmus elleni harcban nem lehet semlegesnek maradni. Valamennyien célpontjai vagyunk a terroristáknak. Az Isztambulban elkövetett támadás magát Európát vette célba, függetlenül attól, hogy az európai országok hogyan viszonyulnak az Egyesült Államok Irakkal kapcsolatos stratégiájához. Az al-Kaida új nemzedéke fedezhető fel a terrorcselekmények mögött: fiatal, helyi aktivisták, akik az alvó sejtekből kerültek elő, és kevés kapcsolatuk van az Oszama bin Laden vezette csoportokkal. Ez a megszakadt kommunikációs láncszem a muzulmán világban mindenütt jelenlévő titkos sejtek kezébe adta a kezdeményezést” — állapítják meg a szakértők.21 Már említettük az angol szakemberek értékelését hazánk terror fenyegetettségéről. Ezt az angol megállapítást erősíti meg egy másik megközelítés: a magyar és a szövetséges polgári titkosszolgálatok adatai alapján a lehetséges hazai célpontokat nem fenyegeti terrorista veszély. A mai fogalmak szerint biztonságos állam vagyunk — állítják a szakemberek. Ugyanakkor a fegyver- és kábítószer kereskedelem, a szervezett bűnözés elleni küzdelem igényli a nemzetközi együttműködést a polgári titkosszolgálatok között. Különösen fontos ez az együttműködés az információk megszerzésében, cseréjében és a tapasztalatok átadásában. Az Unión belüli titkosszolgálati együttműködés új alapokra helyeződik, és sokkal szorosabbra fűződik. Lesz többoldalú együttműködés, de a titkosszolgálati együttműködés 20

Terrorcselekmények 2001. szeptember 11. után a világon, ország — a halottak száma: Oroszország — 340, Afganisztán — 6, Tunézia — 21, Pakisztán — 22, Fülöp-szigetek — 49, Marokkó — 44, Peru — 9, Kenya — 12, Indonézia — 219, Szaúd-Arábia — 52, Jemen — 1, Irak — 70, Törökország — 400. Forrás: The Washington Post, 2003. november 21. 21 The Wall Street Journal. 2003. november 21., 9–10. o.

39


továbbra is kétoldalú alapon szerveződik az államközi megállapodások útján. Napjainkban minden információt a terrorizmus elleni harc szempontjából is megvizsgálnak a titkosszolgálatok, és az információkat folyamatosan cserélik. Hazánkban kiemelt jelentőséget kapott a pénzmosás felderítése, hiszen a terrorcselekmények felderítésének ez az egyik legfontosabb láncszeme.

A TERRORIZMUS ÉS AZ ISZLÁM FUNDAMENTALIZMUS A 21. század elején sokak szerint az iszlám fundamentalizmus, vagy még inkább általánosítva: az iszlám az, amely a legnagyobb fenyegetést jelenti a nyugati civilizáció számára. Látszólag ezt a képet támasztják alá az iszlám szélsőségesek merényletei, terrorakciói, ugyanakkor ezt erősítik az egyes, leegyszerűsítő, félremagyarázó elemzések, helyzetértékelések is. Az a kijelentés, amely szerint a muzulmán világban a gyűlölet konkrétan és határozottan a keresztények ellen irányul, kiválóan alkalmas a Nyugaton egyébként is meglévő negatív iszlámkép erősítésére. Nem csupán az iszlám vallás vagy az iszlám világ nem kezelhető egységes egészként, de még az iszlám fundamentalizmus sem. Ez utóbbi is differenciált, a különböző fundamentalista szervezetek között igen nagyok a különbségek, s csupán egy szűk, szélsőséges réteg az, amelyik a terrort alkalmazandó eszköznek tartja. A keresztények ellen irányul a gyűlölet, állítja néhány szakember, másutt a „vitathatatlan antiszemitizmust” vetik a Korán szemére. Mind az első, mind a második állítás alapvetően téves. A terrorakciókat nem a gyűlölet, nem a keresztényekkel szembeni ellentét motiválja. A fundamentalisták célja saját kormányaik megdöntése. Nemcsak a Koránra, de a mai iszlám világra sem alkalmazható az antiszemitizmus kifejezés. Eleve hogyan lehetnének antiszemiták a zsidókhoz hasonlóan sémita népcsoportokhoz tartozó arabok? Az antiszemitizmus mai értelmezésének visszavetítése több évszázaddal ezelőtti korra történelmietlen. Az iszlám és a kereszténység viszonyáról pedig csupán a két vallás több mint 1300 éves történelmi viszonyrendszerének ismeretében szabad nyilatkozni. Ennek nem csupán a dzsihád (a kifejezés elsődleges jelentése nem szent háború, hanem erőfeszítés, küzdelem a rossz ellen) volt része, hanem a keresztes háborúk is. Számos történelmi korban viszont a békés együttélés jellemezte a két vallást. Az ezerháromszáz évből az utóbbi ötszáz esztendő egyre inkább a fejlődési utak szétválásának a kora. A kereszténység államaiban a demokrácia állandó megújulásának és a tudományos-technikai forradalmak sorának lehetünk tanúi. Az iszlám országok nagyrészében viszont „nem történik szinte semmi a fejlődés szempontjából.” Egy sor, korábban virágzó iszlám birodalom szétesett. Pedig Mohamed azt ígérte, hogy az igazhitűek gazdagok, boldogok, hatalmasok 40

HADTUDOMÁNY

lesznek e világban, sőt jók és erkölcsösek is, hiszen egymás testvérei. Mohamed tanításának bizonyítékai csak nyomokban lelhetők fel az olajban gazdag országokban, de ott sem igaz mindenkire ez a tanítás.22 A modern dzsihád harcosai egy önfeláldozó elit részének vallják magukat, és ebbe az elitbe bárki bekerülhet, ha kellően önfeláldozó. Nagy vonzerő ez a szinte bármilyen összehasonlításban magát a nyugatiaknál gyengébb, kiszolgáltatottabb helyzetben lévőnek érző mozlim fiatal számára. Legyen palesztin, szaúdi, indonéz vagy pakisztáni származású, Allah pártjának tagjaként bekerül az iszlám közösség élcsapatába. Azok közé, akik egy hatalmas méretű igazságtalanságot akarnak megszüntetni. Ennek alapján összeáll az a logikai láncolat, amely az iszlám egyik értelmezésétől a hit megtisztításának szándékáig, onnan a vallási fundamentalizmusig, tovább pedig az iszlám nevében éltetett politikai radikalizmusig, majd a szélsőségességig, abból leágazva a terrorizmusig (az öngyilkos terrorizmusig) vezet. Ez a lánc bármelyik vallás vagy ideológia képviselőinek kisebbségéből összeállhat, de ez nem törvényszerűség. A láncszemek ilyen öszszekapcsolódása távolról sem automatikus, a társadalmi, a szociológiai és a pszichológiai háttér minden esetben megtalálható a probléma kutatása során. Konkrét és elszánt szervező, egységes politikai akarat, jelentős anyagi erő, kellő vallási, családi és iskolai ráhatás kell ahhoz, hogy egy nézetrendszer egyszerű tagjából, annak nevében pusztító terrorista (öngyilkos terrorista) váljon. Az egyiptomi Szájid Kutb 1960 táján írja le először ezt a gondolatkört: „Csak egyetlen hely van a világon, amelyet az iszlám házának nevezhetünk: az a hely, ahol iszlám államot hoztak létre, ahol a saría a törvény, és ahol Isten parancsait követik. Minden más hely a háború háza. Isten csak egy esetben engedte meg az ölést — amikor nincs más megoldás —, és ez a dzsihád. Ő a legvilágosabban és a legegyértelműbben meghatározta a hívő célját és a hitetlen célját: Akik hisznek, azok Istenért harcolnak. És azok, akik nem hisznek, bálványokért harcolnak. Ti tehát harcoljatok a Sátán követői ellen, bizony, gyengék a Sátán seregei.”23 Ha van valaki, aki tudhatja, milyen kockázattal jár az iszlám vallással való szembeszegülés, a vallás sajátos értelmezése, az Salman Rushdie, akit a Sátáni Versek című művében kifejtett nézeteiért halálra ítéltek. „A hívő mozlimok tömegei számára az iszlám eléggé nehezen érthetően nemcsak az istenfélelmet, hanem a szokásokat, véleményeket, előítéleteket, hanem a modern társadalom (zene, viselkedés, öltözet és életstílus) gyűlöletét is jelenti” — írja Rushdie. Ez a logikátlan téveszmerendszert alkalmazó iszlám, amely a kívülállókat, a „hitetleneket” tartja felelőseknek a mozlim társadalom valamennyi bajáért, és mindennek egyetlen ellenszerét csak a mozlim világnak a modernizálástól való 22

Cook, David: The Recovery of Radical Islam in the Wake of the Defeat of the Taliban. In. Terrorism and Political Violence, Volume 15. Spring 2003. Number 1., 57–96. o. 23 Kutb, Szájid: Iszlám hitünk 1967. In. Townshend, Charles: Terrorism. Oxford University Press, 2001, 125. o.

41


elszigetelésében látja. Más szóval, ez a leggyorsabban fejlődő irányzat az iszlámon belül, a fundamentalizmus — figyelmeztet a brit indiai író. Az iszlám fundamentalizmus szerepének felerősödése a 60-as évek végére tehető. Ezt segítette elő az 1967-es arab–izraeli háborúban az arabok katasztrofális veresége Izraeltől. A katasztrófát az arab világ úgy dolgozta fel, hogy a nyugati világot képviselő ország mért rájuk vereséget. Ebben az időszakban indult el egy reiszlamizációs folyamat az egész iszlám világban, ami tulajdonképpen napjainkig tart. Ennek a folyamatnak egyik sajátossága a fundamentalizmus, vagy az iszlámizmus megerősödése. Ez az ideológia a saját gyökerekhez való visszanyúlás révén szeretné teljessé tenni az iszlám totalitást. Másképpen, a társadalom minden területén, beleértve természetesen a politikát is, az iszlám elveinek az alkalmazását, érvényre juttatását kívánja biztosítani. A fundamentalizmus tehát alapvetően nem vallási, hanem politikai jelenség, következésképpen kiváltó tényezői sem vallásiak. A fundamentalizmus élénkülése része az iszlám hatvanas évek végétől tartó „reneszánszának”, amelynek fő oka az a minden területre kiterjedő mély és tartós válsághelyzet, amely az iszlám világ egészét jellemzi. A válság egészét modernizációs válságnak nevezhetjük, hiszen az ötvenes-hatvanas években követett modernizációs fejlődési modellkísérletek eredménytelensége következtében mélyült el. Fő tényezői a gazdasági, a politikai-legitimáció, a szociális és identitásválság. Okai nem csupán belső tényezők, hanem a nemzetközi rendszerben, a világgazdaságban is gyökereznek. Egyik külső oka az a gazdasági és kommunikációs-információs környezetben végbemenő globalizáció, amely önmaga hívta életre ellenreakcióként a különböző kulturális különválásra törekvések felerősödését. Másik külső ok a működőképes fejlődési modellek hiánya, mivel a korábban az iszlám világ sok országa által modellnek tekintett „szocialista világrendszer” szétesett, a jóléti társadalmak pedig maguk is működési zavarokkal küzdenek, így az ottani fejlődési típus aligha alkalmazható az iszlám világban. Az iszlám fundamentalizmus meglehetősen ellentmondásos jelenség: valós és égető szociális problémákra mutat rá, valós gondokat térképez fel, és gyakran olyan konkrét szociális intézkedéseket tesz, amelyeket az állam képtelen megtenni. Ügyesen használ ki egy vákuumhelyzetet, azt az ideológiai vákuumot, amely a kisajátított ideológiák (liberalizmus, nacionalizmus, konzervativizmus) és a rájuk épülő társadalmi-politikai rendszerek kudarca nyomán állott elő, azt a vezetési vákuumot, amely az utolsó meghatározó vezető, Nasszer halála óta fennáll, s ahová Khomeini illetve Szaddam Husszein is be kívánt törni, illetve az állam visszavonulása és a civil társadalom fejletlensége nyomán keletkezett „közszolgálati vákuumot”. Kétségkívül van összefüggés az iszlám világban hatalmon lévő önkényeskedő, katonai jellegű politikai vezetéseknek elsősorban az iszlám fundamentalistákat sújtó antidemokratikus lépései és a fundamentalizmus élénkülése kö42

HADTUDOMÁNY

zött. Egyes országokban nehéz lenne megállapítani, kit terhel nagyobb felelősség a terror fokozódásáért: a fundamentalistákat vagy a kormány erőit. Ezek a rendszerek azonban törvényes tartalékaik végén járnak, s maguk is egyfajta iszlám jogfolytonosság megszerzésére tesznek kísérletet. A kilencvenes évekre maga a „játéktér” iszlamizálódott, s ezen belül folyik a „verseny” a világi erők és az iszlamisták között. Kérdés, hogy a hatalom meddig képes, meddig akar elmenni az iszlamizációban és a demokratizálásban, s talál-e megoldást a „demokráciaparadoxonra”. Az iszlám világban az elmúlt időszakban határozott demokratizálódási folyamat figyelhető meg. Ehhez a folyamathoz a fundamentalizmus több ponton is kapcsolódik. A mérsékelt fundamentalisták kihasználják a demokratizálódás nyújtotta lehetőségeket, a többpártrendszer (újbóli) bevezetését, a parlamenti, illetve helyhatósági választásokat. Csatlakoznak a gyorsan fejlődő civil szervezetekhez, illetve maguk hoznak létre ilyeneket. A demokratizálódás feltétlen híveivel egy táborban küzdenek az önkényeskedő katonai rendszerek ellen. A demokratizálás és a fundamentalizmus kapcsolatában kettős bizonytalansági tényezővel kell számolni, ha egy iszlámista szervezet a hatalom közelébe kerül: azzal, hogy maga fordul szembe a demokráciával, vagy a vezetés avatkozik be antidemokratikus eszközökkel. Rushdie véleménye szerint, az iszlám vallást el kell választani a politikától, a vallásnak vissza kell térnie a magánszférába az arab világ valamennyi országában. Az iszlám vallású terroristák cinizmusa abban rejlik, hogy teljes mértékben elvetik a modern társadalmi elveket, ugyanakkor céljaik eléréséhez gátlástalanul alkalmazzák a legpusztítóbb eszközöket. A modern világ egyetlen területe, a korszerű technológia fejlődése szinte valamennyi terrorista és terrorista csoport figyelmének középpontjában áll. A terrorizmus elleni harc sikere szempontjából arra kell magyarázatot találnunk, hogy mennyire és miként lehet újraalapozni a két világ (nyugati–iszlám) viszonyát. Véleményünk szerint a kialakult sérelmi politika kölcsönös feladása, majd az egyenjogú párbeszéd folyamatos fenntartása lenne a legjobb megoldás. Ugyanakkor tudjuk azt, hogy ha túllépnénk a terrorcselekmények sokkhatásán, még mindig ott vannak a nehezen feloldható különbségek. Közel egymilliárd mozlim elképesztő nyomorban él, és majdnem minden harmadik muzulmán fiatalabb huszonöt évesnél. A nyugati világban megszoktuk a világi és a vallási élet különválását, ez az iszlám világban elképzelhetetlen. A párbeszéd nyitottságot feltételez a felek részéről, márpedig a muzulmánok nagy része úgy érzi, ha nyit, még inkább betör hozzájuk a nyugati világ, minden „ocsmányságával” együtt. Az iszlám államok többsége saját erőből saját fejlődést akar, a vallás útmutatása szerint. Ugyanakkor erre belátható időn belül kevés esély van. A mértékadó hazai és külföldi szakemberek véleményére alapozva, véleményünk szerint az iszlám világhoz köthető terrorizmus csak akkor győzhető le, ha az iszlám kivonul az államból, vallássá, meggyőződéssé és nem politikává válik, 43


elfogadja azokat a világi és humanista elveket, amelyek a modern világ alapját adják. Ezen elvek nélkül a mozlim világ szabadsága csak ábránd marad. FELHASZNÁLT IRODALOM BOLGÁR JUDIT–SZTERNÁK GYÖRGY: A terrorcselekmények társadalmi és személyiség-lélektani háttere. Előadás a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen, 2003. november 18. BUSH, GEORGE W., amerikai elnök beszédének részlete 2001. novemberében, a hálaadás napján. CHARLESWORTH, WILLIAM R.: Profiling terrorists. Defense and Security Analisis, Volume 19, Number 3, September 2003. CLAUSEWITZ: A háborúról, I. kötet. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1961. COOK, DAVID: The Recovery of Radical Islam in the Wake of the Defeat of the Taliban. In. Terrorism and Political Violence, Volume 15. Spring 2003. Number 1. DONNELLY, CHRIS: A biztonság újragondolása. NATO Review 2000–2001 Winter. Encyclopaedia of World 1967. KATONA MAGDA: A tálibok útja a Washingtoni Nyilatkozattól az al-Káidáig. Védelmi Tanulmányok, No. 47, Stratégiai Védelmi Kutató Hivatal, Budapest, 2002. KŐSZEGVÁRI TIBOR: A nemzetközi terrorizmus elleni harc katonai területei és feladatai. Egyetemi jegyzet, Budapest 2003. KUTB, SZÁJID: Iszlám hitünk 1967. In. Townshend, Charles: Terrorism. Oxford University Press, 2001, 125. o. LAVROV, PJOTR: A társadalmi forradalom és az erkölcs feladatai. 1887. NATO Hírlevél, No. 27. (17/10/03) Magyar Országgyűlés Külügyi Hivatal. NATO tudományos és speciális munkacsoportjának ülései. Research and Technology, Studies, Analysis and Simulation Panel, SAS 049 2002. március–2003. szeptember. Brüsszel. Countering Terrorism MP–118 I–II, Összefoglaló jelentés, Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Doktori és Habilitációs Központ, PADÁNYI JÓZSEF. A nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem időszerű társadalmi, katonai és rendvédelmi kérdései. Budapest, 2003. november 18. PADÁNYI JÓZSEF: A Magyar Honvédség lehetséges feladatai a terrorizmus elleni harcban. Pályázat, Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Budapest, 2003. POMER, PHILIP: Russian Revolutionary Terrorism. In. Terrorism in context, The Pennsylvania State University Press, 1995. RAPOPORT, DAVID–YONAH, ALEXANDER (eds.): The Morality of Terrorism. Oxford University Press, Oxford, 1982. RESPERGER ISTVÁN: Az iszlám világ és hatása a biztonságra. Egyetemi jegyzet, Budapest, 2003. ROSTOVÁNYI ZSOLT: Az iszlám a XXI. század küszöbén. Aula, Budapest, 1998. SHULTZ, RICHARD H.–VOGT, ANDREAS: It is War! Fighting Post-11 September Global Terrorism through a Doctrine of Preemtion. In. Terrorism and Political Violence, Volume 15., Spring 2003. Number 1. Terrorism in context. The Pennsylvania State University Press, 1995. Terrorizmus Today. Christopher C. Harmon, Frank Cass Publishers, 2001, London. THORNTON, T. P.: Terror as a Weapon of Political Agitation. Free Press of Glencoe, New York, 1964. TOWNSHEND, CHARLES: Terrorism. Oxford University Press, 2001. The Wall Street Journal, 2003. november 21. The Washington Post, 2003. november 21. WIEVIORKA, MICHEL: Terrorism in the Context of Academic Research. In. Terrorism in context. The Pennsylvania State University Press, 1995.

44

A TERRORIZMUS, MINT HADTUDOMÁNYI PROBLÉMA I. RÉSZ

Recommend Documents