Dr. Nagy László
A MODERNKORI TERRORIZMUS Napjainkban szinte nincs olyan hazai vagy külföldi biztonságpolitikai dok umentum, amely ne említené meg a hidegháború utáni, úgynevezett új típusú kihívások között a terrorizmust. A kérdéskör egészének, illetve egyes aspe ktusainak tudományos igényu áttekintése különösen idoszeruvé vált az Egy esült Államok ellen 2001 szeptemberében elkövetett terrorakciók után. A terrorizmus az eroszak megnyilvánulásának kivételesen szélsoséges formája. Célja mindenkor a rettegés légkörének kialakítása, a megfélemlítés (habár gyakran jelentkezik olyan formában, mintha látszólagos célja más, például engedmények kicsikarása lenne). Miként az eroszak megnyilvánulásának más formái, a terrorizmus is osrégi jelenség. A módszer mindig változatlan: terrorizálni (azaz rettegésben tartani, megfélemlíteni) azon személyeket, társadalmi csoportokat, népeket, akiket, vagy amelyeket valamilyen cselekedettol a terrort alkalmazók el akarnak riasztani. Az ellenséget az ellenállástól, a rabszolgákat a lázadástól, a jobbágyokat a felkeléstol, a más hitueket hitük megvallásától, a rablóbanda tagjait az árulás go ndolatától és így tovább. A Hadtudományi Lexikon az alábbiak szerint definiálja a fogalmat: Megkülönböztetés nélküli támadás; minden olyan eroszakos cselekmény vagy azzal való fenyegetés, amelynek elsodleges célja, hogy rettegést keltsen a polgári lakosság körében. Rettegést keltenek a különféle kegyetlenségek, kollektív büntetések, kegyelem kizárásának bejelentése és a támadás megf élemlítést célzó esetei is. Támadás, amelynek során olyan harcmódot vagy harceszközt alkalmaznak, amely egyaránt sújtja a katonai célpontokat és a polgári személyeket. Ugyanez a lexikon meghatározza a terrorista fogalmát is: Az a személy, aki más személyt szabadságától megfoszt vagy jelentos anyagi javakat kerít hatalmába, és a személy szabadságát illetve a javak visszaszolgáltatását állami szervhez vagy társadalmi szervezethez intézett követelés teljesítésétol teszi függové. A terrorista szervezetek valamely nép, nemzet, etnikum nev ében kormányokhoz, nemzetközi szervezetekhez intézik követeléseiket. 1
1
Hadtudományi Lexikon (Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995, 1324. oldal) 1
A sajátosságok közé tartozik az a történelmileg kialakult helyzet, hogy a terroristákat esetenként csak egy hajszál választja el a szabadságharcosoktól. (Nem egy esetben jellemezték terrorista akciók a gyarmattartók ellen folytatott küzdelmeket is.) Besorolásuk attól függ, hogy milyen nézopontból, m ilyen aktuálpolitikai álláspontról ítéljük meg tevékenységüket. Hiszen a vizsgált jelenség célja a hatalmon lévok megakadályozása érdekeik érvényesítésében, konkrétabban a hatalom megragadása. Az utólagos megítélést nag ymértékben befolyásolja az akciók eredményessége. 2 Minden korban megkülönböztettünk államilag szervezett terrorizmust (amely a status quo fenntartására irányult) és az államrend felforgatását, a status quo megváltoztatását célzó terrorizmust. A fentiekben felsorolt példák többsége az államilag gyakorolt terrorizmus kategóriájába tartozik. A terrorizmus mai megjelenési formáinak vizsgálata elott célszeru rövid történelmi áttekintést adni a jelenség egészérol. Figyelembe kell ugyanis vennünk, hogy a történelemben osidok óta megf igyelheto maga a jelenség, anélkül, hogy erre a történelemkönyvek a terror fogalmát használnák. Mi másnak tekinthetnénk például a Római Birodalomban megfigyelheto kegyetlenségeket, a keresztények vadállatok elé vetését, tömeges keresztre feszítését, mint az elrettentés, a megfélemlítés eszközének, mai szóval állami terrornak? Vagy talán nem a terror tipikus eszköze volt az inkvizíció? Talán nem a rettegés légkörének megteremtését szolgálta Dózsa György megégetése vagy az aradi vértanúk kivégzése? A sort végtelen sokáig folytathatnánk. A terror modernkori fogalma az európai nemzetállamok kialakulását követoen, a 18. század második felében nyert polgárjogot. A fogalom ilyetén megjelenése mindenekelott a francia forradalomhoz kötheto, amikoris — a történelembol jól ismert módon — a forradalmi erok „terrorisztikus” eszk özöket is igénybe vettek céljaik elérése érdekében. Azt mondhatjuk, hogy a francia forradalom — a felvilágosodás, a reneszánsz egyik terméke — a sok pozitív intézkedés mellett megalkotta a terrorizmus elméletét és gyakorlatát. Ahhoz ugyanis, hogy a forradalom egyébként nemes céljai — a szabadság, egyenloség, testvériség elvei — mellé felsorakoztassák a társadalom leheto legszélesebb rétegeit, ki kellett iktatniuk két tényezot: a régi berendezkedés híveinek ellenállását illetve bármiféle ingadozást, elhajlást (mai szóhasználattal másként gondolkozást) az újat akarók soraiban. A forradalminak nevezett terror olyan hatásos eszköznek bizonyult, amellyel mindkét célt a legrövidebb ido alatt, a legnagyobb hatásfokkal és a legkisebb „ráfordítással” sik e2
Elegendo utalni a gerilla-hadviselés megítélésére a hivatalos hatalom illet ve a gerillák által képviselt csoportok szemszögébol, a partizánokra a második világháborúban vagy napjaink válságövezetei közül a palesztín-izraeli konfliktusokra illetve a cs ecsen helyzetre. 2
rült elérni, a kituzött cél érdekében mozgósítva ezzel a társadalom minden tartalékát. 3 A történelem fintora — amellyel egyébként még többször is találkozunk a késobbiekben —, hogy a forradalmi terror igen hamar a forradalmárok között óhatatlanul kialakuló belso nézeteltérések, véleménykülönbségek megoldás ának eszközévé vált: a forradalom elkezdte „felfalni saját gyermekeit”. A terror a késobbiekben több reinkarnáción ment át. Ezek közül figyele mre méltó az a formája, amely a 19. század második felében és a 20. század elején elterjedt eszmerendszerhez, az anarchizmushoz kötodik. Az anarchisták nyíltan vállalták, hogy a céljaik eléréséhez vezeto úton egyik alapveto eszközük a merényletek (azaz terrorista akciók) végrehajtása kiemelkedo személyiségek ellen. Figyelemre méltó változás következett be tehát a módszerekben: egyéni akció egyéni célpontok ellen (akik jellemzoen egy korszak vagy politikai irányzat szimbólumai, illetve egy ország vagy birodalom kiemelkedo vezetoi), és nem a „közszabadság” nevében elkövetett tömeges kivégzések. De a célokban megfigye lheto vá ltozás még ennél is lényegesebb: itt már nem a legitim hatalom érdekeinek megvédésérol volt szó, hanem éppen ellenkezoleg, az állam muködési feltételeinek megzavar ásáról, struktúrájának megingatásáról, magának a hatalomnak a destabilizálásáról. Éppen ebben, tehát az alapveto célkituzés ilyetén megfogalmazásában fogható meg napjaink terrorizmusának legfontosabb jellemzoje, ez különbö zteti meg a fentiekben jellemzett „jakobinus” terrortól. Az anarchista terrorakciók közül kiemelésre kívánkozik a II. Sándor orosz cár ellen 1881-ben Szentpéterváron elkövetett merénylet, vagy I. Sándor jugoszláv király és Jean-Louis Barthu francia külügyminiszter meggyilkolása Marseillesben 1934-ben. Bonyolította az anarchisták tevékenységének megítélését, illetve a terrormerényletek jellegének meghatározását, hogy a társadalmi célkituzések mellett, azokkal sokszor összefonódva megjelent a nemzeti függetlenség kivívásának célja is. A nacionalizmus térnyerése a 20. század elején jelentos mértékben kibovítette azt az ideológiai bázist, amelynek talaján a terrorizmus újra és újra felütötte a fejét. Az elnyomónak tekintett országgal vagy nemzettel szembeni gyulölet vezette többek között a történelem egyik legközismertebb merényletének elkövetojét, Gavrilo Princip szerb diákot, aki 1914 júniusában meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét, közvetlen okot (ürügyet) szolgáltatva ezzel az elso világháború kitöréséhez. (A nacion alista beállítottságú terrorista merényloket gyakran bátorították külföldi hatal3
Lásd többek között: Nagy Tamás: Adalékok a terrorizmus történetéhez (in: Vadai Ágnes szerk. Terrorizmus, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, 1999) 3
mak, amelyek hasznot reméltek húzni a terrorakciók köv etkezményeként kialakult helyzetbol.) A 20. századra, sajnos, mégis sokkal jellemzobb az államilag szervezett terror félelmetes elterjedése. Ennek négy fontos — alapvetoen európai vagy európai kezdeményezésu — megnyilvánulási formáját kell áttekintenünk. Mindenekelott a pogromokat (megjegyezve, hogy a jelenség a korábbi évszázadokban is létezett). Ez a fogalom egy adott ország lakosságának más nemzetiségu vagy vallású — általában kisebbséget alkotó — csoportjai ellen folytatott hajsza, amely eroszakoskodással, pusztítással, gyilkolással jár együtt. Kellékei közé tartozik a manipulált közvélemény, a felheccelt tömeg. A jelenséggel leggyakrabban a zsidóüldözések kapcsán találkozhattunk, de legújabban elofordult Hegyi Karabahban vagy Koszovóban, illetve jelenleg is elofordul például Szudá nban. Gyakorta csap át etnikai tisztogatásba. Másodikként említem a koncentrációs táborokat, amelyek eloször a század elején Afrika déli részén zajlott búr háborúkban jelentek meg brit találmányként. Ezekben a táborokban tömegesen alkalmazták a megfélemlítés és a megtorlás eszközeként az államilag intézményesített terrort, az állam ilag nem kívánatos személyekkel vagy csoportokkal szemben. A késobbiekben, a sztálini Szovjetunióban illetve a hitleri Németországban „korszerusítették” és alkalmazták egyre tömegesebb formában a táborok intézményét. Ebben a vonatkozásban a terror a náci koncentrációs táborokban érte el a legszélsos égesebb formáját, ahol a népirtás (genocídium) ipari méreteket öltött. A terror megjelenésének harmadik formája a 20. század elso felére esik és közvetlenül a forradalmakhoz kapcsolódik. A jakobinusok „jogutódjaként” ebben az értelemben a bolsevikok léptek fel az Oroszországot megrázó forradalmak után. Az októberi forradalom tulajdonképpen vértelenül juttatta hatalomra a bolsevik pártot. Lenin maga is megfogalmazta a békés forradalom lehetoségére vonatkozó tézisét, miszerint csak akkor kerül sor eroszak alkalmazására, ha a régi rend hívei úgymond ellenállnak a változásoknak. Hát bizony, amikor magukhoz tértek, meg is próbáltak ellenállni, ezért torkollott a forradalom polgárháborúba. Az oros zországi polgárháború pedig megismertette a világot a terror két új változatával, a „fehér” és a „vörös” terrorral. A kíméletlen leszámolást, tehát a terrort a bolsevik vezetok a proletárdiktatúra vívmányainak védelmében alkalmazandó jogos eszköznek tekintették és deklarálták. A kapcsolódó feladatok végrehajtására (a forradalom-ellenes szervezkedések felszámolására, a feketézés megfékezésére stb.) létrehozták a Rendkívüli Bizottságot (Csrezvücsajnaja Komisszija, rövidítve Cseka). A híres-hírhedt szervezet 1922-ig szerepelt ezen a néven, majd többszöri né v-
4
változás után eljutott az Állambiztonsági Bizottságig (KGB). Funkcióit, tevékenységét, hírnevét nem szükséges külön bemutatni. Hogy mi volt elobb, a tyúk vagy a tojás, azt ebben az összefüggésben is nehéz eldönteni. Tény azonban, hogy az oroszországi polgárháborúban (1918-22) kiteljesedtek a proletárdiktatúra terrorisztikus funkciói, amelye knek az ellenforradalmi Fehér Gárda részérol megvoltak a tükörképei. A két fél gyakorta vadállati kegyetlenséggel torolta meg a másik oldal akcióit, a terror megszülte az ellenterrort, és az embertelenség spirálja elképzelhetetlen magasságokba emelkedett. Kifejezo tény, hogy a szembenálló felek nem ejtettek foglyokat, aki fogságba esett, azt a legjobb esetben a „falhoz állították”. A bolsevik párt találékonyságának egyik szép példája a komisszárok (népbiztosok) intézm ényének bevezetése mindenekelott a hadseregben. A komisszárok megbízható, lojális, de az esetek jelentos részében a katonai szakmához, a hadviseléshez nem érto „pártkatonák” voltak, ami meg is látszott az eredményességen. Miután kiderült, hogy szakemberek nélkül a feladat megoldhatatlan, a párt „mozgósította”, behívta a területileg elér heto (például Moszkvában vagy Szent-Péterváron lakó), a cári hadseregbol kén yszer-leszerelt hivatásos tiszteket. Különbözo parancsnoki posztok betöltés ére, csapatok irányítására, katonai feladatok végrehajtására kényszerítették oket, lojalitásukat pedig két módon biztosították: a hátuk mögé állították (a szó szoros értelmében pisztollyal a kezükben) a komisszárokat, ugyanakkor túszként fogva tartották családtagjaikat. Aki „érdemtelennek” bizonyult, annak a családját kivégezték. Terror a javából. 4 A kétféle (vörös illetve fehér) terrort megtapasztalta a magyar nép is 1919-20-ban, a kölcsönös megtorlások áldozatainak száma máig nem ismert pontosan. A negyedik „terror-forma” közvetlenül kötodik a háborúkhoz, a hadvis eléshez, ez pedig a terrorbombázás fogalmának megjelenése az emberiség szótárában. A repülogépek feltalálása majd tömeges katonai alkalmazása tette lehetové a hátországi, egyértelmuen polgári célpontok nagyarányú támadását és pusztítását. Az elképzelés szinte minden esetben ugyanazt a célt követte: a polgári lakosság demoralizálását, akaratának és ezzel az állam védelmi képességének megtörését. Elsoként a német hadvezetés alkalmazta ezt az eljárást, többek között Belgrád, Varsó, Rotterdam esetében, majd szisztematik usan London ellen. Az esetek jelentos részében a terrorbombázás nem érte el célját. Ez London esetében teljesen egyértelmu (ugyanis a bombázások már 4
Egyébként a népbiztosok intézményét nem a bolsevikok találták ki, ezt is „megör ökölték” a francia forradalomtól 5
1940-41-ben is inkább megacélozták a britek akaratát, és ez megismétlodött a „megtorló” fegyver, a V-1 és a V-2 bevetésekor 1944 júniusától) 5. Ne higgyük azonban, hogy a terrorbombázás megmaradt német sajátosságnak. 1945 februárjában Nagy-Britannia intézett pusztító, katonailag alig indokolható bombatámadást Drezda ellen, amely rombadöntötte a város jelentos részét és több tízezer halálos áldozatot követelt. És ne higgyük, hogy ezzel vége volt a polgári lakosság demonstratív, megfélemlítésre irányuló tömeges legyilkolásának. Ebbe a sorba tar tozik ugyanis Hirosima és Nagaszaki elpusztítása 1945 augusztusában. Ezzel új fogalommal bovült a terror szókészlete, bevonult a köztudatba a „nukleáris terror” kif ejezés. Természetesen a háború során nem csupán a szonyeg- és atombombázás szolgálta a megfelelo célcsoportok terrorizálását. Tanúi lehettünk a megtorlás és a megfélemlítés számtalan formájának: túszokat szedtek a lakosság soraiból, és sokszor ki is végezték oket a megszállók elleni akciókra válaszul. A náci helytartó elleni merénylet miatt, elpusztult Lidice minden lakosa, muködtek a partizán-vadász alakulatok és muködött a Gestapo. Ha pedig azt hittük volna, hogy a világháború befejezodésével abbamaradt a terrorhu llám is, tévedtünk. A hidegháború idoszaka is produkált elképeszto dolgokat. Némely részletrol csak mostanában szerzünk tudomást (például a francia katonák kegyetlenkedései Algériában, vagy a Carlos nevu hírhedt terrorista kapcsolatai az akkori szocialista országokkal és még sorolhatnánk), de a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) elnevezésu német terrorista csoportról vagy az Aldo Moro egykori miniszterelnököt meggyilkoló olasz terroristákról elég sokat tudtunk már akkor is. Különleges eset a müncheni olimpián 1972-ben történt terrorakció. A F ekete Szeptem ber nevu palesztin terrorcsoport túszul ejtette az izraeli sportolók egy csoportját, majd a balul sikerült szabadítási akció során a túszok és a terroristák többsége életét vesztette. Az olimpiai mozgalom azonban kiheverte a csapást: egy nap szünet után folytatódtak a játékok. Érdekességként megjegyzem, hogy 1972-ben Magyarországon is történt egy sajnálatos esemény: Balassagyarmaton két fiatalkorú fiú túszul ejtette egy leánykollégium diákjait. A szabadítási akció során az egyik túszejto életét vesztette. Az események hatására hazánkban létrehozták az elso terror-elhárító egységet. Az igazi rémségek sora, a terrorizmus európai tombolása a kilencvenes években köszöntött ránk, olyasmit produkálva, amit korábban elképzelni sem tudtunk volna. Ezek a jelenségek elsosorban a jugoszláv válság-sorozat egyes 5
A német Vergeltung szó megtorlást jelent, innen sz ármazik a „csodafegyver” jelölése, amely az elso, katonai célokra alkalmazott rakéta volt (akkori elnevezéssel pilóta nélküli szárnyasbomba) 6
szakaszaihoz kötodnek. Meg kellett ismerkednünk egy addig alig használt kifejezéssel, ez pedig az etnikai tisztogatás. Kirívó példaként a boszniai belháborút említhetjük, amelyben három etnikai-vallási csoport harcolt egymással különbözo kombinációkban: a többs égében pravoszláv szerbek, a zömmel katolikus horvátok és a muzulmán bosnyákok. Ma már tudjuk, hogy mindhárom fél követett el kegyetlenségeket, de mégis — olykor bizonyos túlzással — a szerbeket a többieknél bunösebbnek tekintjük. Az o oldalukon emelték ugyanis állami, hivatalos szintre az er oszak különbözo formáit. Mindenekelott egy Szrebrenyica nevu kisváros jut eszünkbe, ahol a szerb szabadcsapatok összefogdostak és hidegvérrel halomra lottek többezer bosnyák (muzulmán) férfit. A lakosság többi részét, noket, gyerekeket, öregeket elozetesen elüldözték, kiuzték a városkából. Mindezzel példát statuáltak: azon a földön, amelyre a szerbek igényt tartottak, nem maradhatott élo bosnyák. (Szomorú összefüggés, hogy a szrebrenyicai vérengzés rávilágított az ENSZ tehetetlenségére, hiszen az események szinte a holland békefenntartó zászlóalj katonáinak szeme láttára zajlottak, csakhogy nekik nem volt eng edélyük a beavatkozásra.) A terrorizálás, a fizikai és szellemi megalázás kirívó példája volt (ugya ncsak a szerb fél részérol) a muzulmán nok úgymond „parancsra történt” tömeges megeroszakolása. A parancs itt komolyan értendo, hiszen megfogalmazói pontosan tudták, hogy ezzel alapjaiban züllesztik szét a muzulmán közösségeket, amelyek — vallásuk törvényei szerint — kiközösítik, kivetik magukból a megeroszakolt noket. Statisztikai adatok szerint a boszniai háború három éve alatt (1992-95 között) a harccselekményeknek mintegy százötvenezer halálos áldozata volt, és ami a legriasztóbb (és témánk szempontjából a leginkább figyelemre méltó): ennek mindössze 10%-a volt fegyverforgató, azaz katona. A többiek civilek, és akár férfi vagy no, akár felnott vagy gyermek, halála a legtöbbször a megfélemlítést szolgálta, a terror megnyilvánulása volt. Végül pedig a 21. század elso éve hozott egy megdöbbento fordulatot az Egyesült Államok ellen szeptember 11-én elkövetett terrorakcióval. Magával az akcióval nem kívánok részletesen foglalkozni, bár kétségkívül hatásos lenne kivetíteni a Világkereskedelmi Szervezet összeomló tornyait. Ezek azonban unalomig ismert képek, én pedig inkább a tanulságokkal szeretnék foglalkozni. Az elso a tanulságok közül, hogy ez az akció az úgynevezett újtípusú veszélyek illetve kockázati tényezok közül elso helyre emelte a terrorizmust; ez lett az elso számú közellenség. Olyannyira, hogy az ellene vívott küzdelem
7
oltárán a demokráciájukra oly büszke amerikaiak zokszó nélkül tudomásul vették az emberi és szabadságjogok jelentos megkurtítását. A második tanulság, hogy a washingtoni és New York-i támadás behozott a köztudatba egy új szóösszetételt, ez pedig az iszlám terrorizmus. Megjelent a horizonton egy korábban elhanyagolt, lebecsült ellenség, az iszlám fund amentalizmus (úgy is, mint a terrorizmus melegágya). A késobbiekben tapas ztaltuk, hogy az iszlám ilyen szélsoséges, egyoldalú megítélése mélyen meggyökerezett a nyugati világ tudatában, súlyos következményeket vonva maga után (elegendo Afganisztánra illetve Irakra gondolni). A harmadik tanulság geopolitikai jellegu: az Egyesült Államoknak sik erült egy vilá gméretu egységfrontot kiépítenie a terrorakció kitervelojeként azonosított al-Kaida szervezet, illetve annak vezetoi, mindenekelott Oszama bin Laden ellen. Ebben az egységfrontban egyaránt megtalálhatók (voltak) Washington szövetségesei, azaz a NATO tagországai, stratégiai partnerei (élükön Oroszországgal, de — ha némileg vonakodva is — ide tartozott Pakisztán is), sot kifejezett ellenfelei is, például a Palesztin Hatóság. Lényeg ében a terrorszervezet mellett kizárólag az annak otthont adó afganisztáni tálib rezsim állt ki, vesztére, mert ezzel megpecsételte saját sorsát. A 2002 tav aszán kezdodött afganisztáni katonai akció ugyan nem érte el maradéktalanul a célját, de egyrészt megdöntötte a nemzetközi közutálatnak örvendo tálib rezsimet, másrészt alapvetoen meggyengítette az al-Kaidát. Az egységfrontot könnyu volt megteremteni, de még könnyebb volt elt ékozolni az elért eredményt, amit az Egyesült Államok a rosszemléku iraki beavatkozással tett meg 2003 tavaszán. A következo eredmény már nem is annyira tanulság, mint inkább következmény. Ez pedig az, hogy a 2002 nyarán elfogadott amerikai nemzetbiztonsági koncepció nevesítve tartalmazta a preventív beavatkozás intézm ényét. Ez a megfogalmazás szinte korlátlan jogokkal ruházza fel az Egyesült Államokat, és ennek megfeleloen igen nagy ellenérzést váltott ki a világ számos országában. Mint hamarosan kiderült, korántsem csupán elméleti okfejtésrol van szó, hiszen az Irak ellen végrehajtott akció éppen ebbe az elképz elésbe illett bele. (A neokonzervatív amerikai politikai körök térnyerése és ennek összefüggése a terrorizmussal meghaladja a jelen eloadás kereteit.) Végül még egy geopolitikai következmény: Oroszország nagyszeruen kihasználta az amerikai terrorakciót saját helyzetének javítására. Putyin elnök elsoként fejezte ki részvétét és szolidaritását az amerikai nép iránt, bezsebelve ezzel annak elismerését, hogy Moszkva már régóta harcban áll az iszlám terrorizmussal Csecsenföldön (amit például az Egyesült Államok korábban sehogyan se akart orosz belügynek tekinteni, felhánytorgatva mindenféle
8
emberi jogokat illetve azok megsértését). Oroszország bekapcsolódott az afganisztáni rendteremtésbe is, megerosítve ezzel térségbeli pozícióit. Azaz a képlet nem ilyen egyszeru, hiszen éppenhogy a legfobb riválisnak, az Egyesült Államoknak is megszilárdultak a pozíciói, mégpedig a volt szo vjet köztársaságokban, Közép-Ázsia nemrég függetlenné vált államaiban (például Kirgizisztánban, ahol egymástól néhány tucat kilométerre létezik orosz, illetve amerikai katonai bá zis). A játszma sokfordulós és sok szereplovel kell számolni. Tévedés lenne azt hinni, hogy biztonság kérdésével foglalkozó szakemberek illetve szervez etek figyelmének eloterébe csak a hidegháborút követoen került a terrorizmus. Nem, a problémakör hosszú évtizedek óta szerepel napirenden. Így például már a Népszövetség is két egyezményben szabályo zta a terrorizmus elleni harcot, az ENSZ pedig ajánlások és határozatok egész sorát fogadta el e vonatkozásban. Magyarországon hangsúlyosan az 1995. évi 125. — a nemzetbiztonsági szolgálatokkal fogla lkozó — törvény szabályozta a szolgálatok feladatait, együttmuködését e téren. A 2000. évi 126. törvény pedig intézkedett a Szervezett Bunözés Elleni Koordinációs Központ felállításáról, szabályozta a titkosszolgálatok és a rendvédelmi szervek (többek között az Országos Ren dor-fokapitányság) közötti kapcsolatok és információ-áramlás kérdését. Végül a terrorizmus elleni küzdelem feladatainak megh atározására és e feladatok hatékony végrehajtására született meg a 2112/2004 (V. 7.) kormányhatározat, a Magyar Köztársaság terrorizmus elleni nemzeti akcióterve. Már a rövid utalásból is kiderül, hogy a terrorizmus elleni küzdelemben nagyon sok intézménynek és szervezetnek vannak feladatai, a titkosszolg álatokon és a rendvédelmi szerveken kívül egyébként a Magyar Honvédségnek is. Vagy például a határorségnek, amely éppen a terrorizmus elleni küzdelem eredményessége érdekében 2004 májusától összeköto tisztet helyezett ki az Europol hágai központjába, akinek feladatkörébe tartozik az információcsere, a kölcsönös tájékoztatás. Az is kiderül ugyanakkor a fentebb hivatkozott dokumentumokból, hogy tudomásul kell venni egy egyre szorosabb összefonódást a terrorista szerv ezetek és a bunözoi körök között. Elobbiek ugyanis egyre gyakrabban foly amodnak utóbbiak módszereihez (például kábítószer - vagy fegyvercsempészet), elsosorban pénzszerzési céllal. A nagy különbség abban fogható meg, hogy a szervezett bunba ndák számára a pénzszerzés maga a cél, a terroristák számára viszont csak eszköz. Itt van például a túsz-szedés. Értheto (ha nem is elfogadható), hogy a terrorista szervezetek ártatlan embereket ejtenek foglyul, és a kivégzésükkel
9
fenyegetoznek, zsarolnak, vagy gyakran ki is végzik a túszokat. Csecsenföldön azonban egy sajátos üzletággá fejlodött ez a borzalmas eljárás: a túszok ejtése rendszeressé vált , akiket aztán magas váltságdíj ellenében engedtek szabadon. Már ha egyáltalán szabadon engedték. A biztonságpolitikai dokumentumok gyakorlatilag kivétel nélkül megemlítik a biztonsági kockázatok (újkeletu szóval kihívások) között a nemzetközi terrorizmust. A már jelzett New York-i illetve washingtoni terrorakciók után azonban ez a kockázati tényezo törvényszeruen a felsorolások elejére került, utalva annak kiemelt jelentos égére. Jól illusztrálja a fenti megállapítást maga az a tény is, hogy a 2001 sze ptemberi terrortámadás kapcsán „aktivizálták” elso ízben a Washingtoni Szerzodés 5. cikkelyét — hasonlóra sem a hidegháború évtizedeiben, sem a kilencvenes években nem került sor. Egy másik, nem elhanyagolható összefüggés az Irakban bekövetkezett eseményekhez kötodik: 2003 márciusában az Egyesült Államok katonai beavatkozásának indoklásául fels orakoztatott érvek között a második helyen szerepelt Szaddám Huszein rezsimjének állítólagos kötodése az al-Kaida szervezethez. Zárójelben jegyzem meg, hogy az elso helyen a tömegpusztító fegyverek birtoklása szerepelt, de egyikre sem sikerült bizonyítékot találni. Azt viszont már zárójel nélkül kívánom elmondani, hogy a tömegpusztító fegyverek kérdésével a terrorizmus kapcsán is találkozunk. Arról van szó, hogy a kihívások korábban már említett felsorolásában az elokelo helyen rangsorolt terrorizmus után nem sokkal következik egy másik ijeszto lehetoség, a proliferáció. (Magát a kifejezést gyakorlatilag kizárólag a tömegpusztító fegyverek, és ezen belül is leginkább a nukleáris fegyverek elterjedésére használjuk.) A biztonságpolitikával foglalkozó szakemberek szerint a legveszélyesebb forgatókönyvet éppen e két kockázati tényezo egybeesése jelenti. Valóban, nehéz veszélyesebb szituációt elképzelni, mint ha a terrorista szándék „találkozik” a hihetetlen pusztító hatású nukleáris fegyverrel. Az ártatlanok halálára és ezen keresztül a megfélemlítésre spekuláló terrorista szervezetek kez ében a nemzetközi közösség illetve az egyes államok számára elfogadhatatlan mértéku fenyegetést jelentene az atomfegyver. Értheto ezek után, hogy a biztonságpolitikai megfontolások középpontjába ez a forgatókönyv került. Továbbá az is értheto, hogy az érintett országok — köztük feltétlenül meg kell említeni az Egyesült Államokat — minden erof eszítésre hajlandóak annak érdekében, hogy a minimálisra csökkentsék a le grosszabb forgatókönyv bekövetkezésének valószínuségét. Ebbol az aspektusból kicsit könnyebb magyarázatot találni a makacs és merev washingtoni politikára Irakkal kapcsolatban.
10
Visszatérve a nemzetközi terrorizmus kérdéséhez meg kell említenem még néhány jelentos összefüggést (megjegyezve, hogy az ido rövidsége miatt egyáltalán nem térek ki olyan részkérdés ekre, mint például az ökoterrorizmus). Az utóbbi 20-25 év terrorizmusa különbözik a korábbi megnyilvánulási formáktól, ezért bátorkodtam az eloadásomnak a „modernkori terrorizmus” címet adni. Vizsgáljuk meg, mely sajátosságok jellemzik korunk terrorizmusát : Nemzetközi jelleg (úgy is felfoghatjuk, hogy mintegy a globalizáció melléktermékeként végbement folyamat eredménye) Öngyilkos merénylok tömeges (tipikus) megjelenése Egy adott társadalom minden rétegét képviselik (szegény, gazdag, értelmiségi vagy munkanélküli, fiatal vagy középkorú, férfi és no eg yaránt megt alálható a terroristák között) Az aszimmetrikus hadviselés elonyeinek tudatos (azt is mondhatnánk, hogy szinte tudományos) kihasználása. Ebbol következik, hogy a terrorizmus elleni harcnak nemzetközi jelleget kell öltenie, és fel kell készülnie az aszimmetrikus hadviselés minden hátrányára. Tehát arra, hogy az ellenfél választja meg az akciók idopontját, helyét és módszerét. A harc kimenetele egyszeruen kiszámítható. Ha az akciókban bevetheto terroristák utánpótlásának üteme kisebb a fogyásuk üteménél, azaz csökken a létszámuk, akkor az akciók fokozatosan megritkulnak, az antiterrorista erok felülkerekednek. Ha az arány fordított (ha az utánpótlás gyorsabb és nagyobb az elszenvedett veszteségeknél), akkor a harc kimenetele baljós. Mint jól látható, itt két független tényezorol van szó, és ezek közül az utánpótlás kérdése a kr itikusabb. A palesztin menekülttáborok reménytelen, kilátástalan helyzete tömegével termeli ki a reményvesztett, mindenre elszánt fiatalokat. Nem elég tehát a terrorizmus konkrét megnyilvánulási eseteivel szemben felvenni a küzdelmet (ez lehet katonai vagy rendvédelmi feladat), de rendkívüli erof eszítéseket kell tenni az okok, a gyökerek felszámolására (vagyis az utánpótlás csatornáinak szukítésére, elzárására). Ez utóbbi feladat semmi esetre sem oldható meg kat onai, rendvédelmi vagy bármilyen más eroszakos eszközökkel. A közelmúltban, 2005-ben jelent meg egy könyv az Egyesült Államokban, amely kif ejezetten az öngyilkos terrorizmus eseteivel foglalkozik. A könyv címe: Meghalni a gyozelemért — az öngyilkos terrorizmus stratégiai logikája (Robert A. Pape, Random House, New York, 2005). A könyv néhány tanulságos tételére szeretnék kitérni:
11
Az öngyilkos terrorizmus kiváltó oka a radikális, szélsoséges nacionalizmus, a nemzetállam ügyének eszközökben nem válogató képviselete. 6 Más szóval az adott közösség sajátos etnikai, nyelvi, történeti és vallási vonásainak tudata, az a meggyozodés, hogy joguk van hazájuk idegen beavatkozástól mentes kormányzására. A nemzeti szállásterület védelme fölülírja a közösség létezésének más szabályait, a fajfenntartás — adott esetben a közösség védelme, az „önhonvédelem” — ösztöne fölülírja az önfenntartás ösztönét. A közösség méltányolja az önfeláldozást (a mártíromságot), a közjó, a haza szabadságának szolgálatát.7 Két elofeltétele van az öngyilkos terrorista akciók elfogadásának a közösség részérol: kézzelfoghatóvá tenni és démonizálni az ellenséget (utóbbihoz komoly segítséget nyújtanak a vallási tanítások, de tévedés lenne azt hinni, hogy a vallás kizárólagos eszköz). További elofeltétel, hogy a nemzet területét megszállva tartó erokkel szemben minden más eszköz hatástalannak biz onyuljon (akármilyen oknál fogva). Az öngyilkos terrorizmus jellemzoi: a szállásterület idegen megszállása, a megszálló erok va llási különbözosége és a megszálló hatalom demokratikus jellege. Utóbbi azért fontos, mert az abszolút aszimmetrikus hadviselés megalapozója. Diktatórikus jellegu megszálló hatalommal szemben igen ritkán alkalmaznak terrorista módszereket, mert az akciók elkövetoi hasonló reag álásra, ellenlépésre, megtorlásra számíthatnának. A demokratikus berendezk edésu hatalmak antiterrorista küzdelmétol viszont az ilyen jellegu lépések (például túszok szedése) ideg enek. Példák a modernkori terrorista tevékenységre Európában illetve Európán kívül (term észetesen a teljesség igénye nélkül): baszkok észak-írek tamilok (Sri Lanka szingaléz lakosságának függetlenségi háborúja) japánok (vallási szekta merényletei) afgánok (tálibok) függetlenségi harcként indult tevékenysége, amely utóbb otthont adott az al-Kaidának csecsenek (szeparatista mozgalom oroszellenes éllel, amely támog atást kap nemzetközi terrorszervezetektol) Indonézia (vallási alapú, a külföldi turisták ellen irányuló akciók). 6
Emlékeztetek, hogy az anarchizmus kapcsán már esett szó a nacionalizmusról, mint a terrorista akciók kiváltó okáról 7 Történelmileg más összefüggésben, de az önfeláldozás nemes példájaként tartjuk számon Dugovics Titusz hostettét, aki magával rántotta a halálba a zászlóvivo törököt. Nem téveszthetjük szem elol, hogy az öngyilkos terroristák cselekedetét hasonlóan ítéli meg az a közösség, amelynek valós vagy vélt érdekében fellépnek. 12
al-Kaida iszlám fundamentalisták. Utóbbi az egyes számú közellenség. Megjegyzendo viszont, hogy a fentebb felsorolt megjelenési formák nem mindegyike kötodik az iszlám valláshoz. 2001. szeptember 11-e szimbolikus jelentoséget hordoz. Egyes szakértok már-már új idoszámításról beszélnek. Mindenestre bebizonyosodott az Egy esült Államok sebezhetosége, ugyanakkor a terrorista-ellenes küzdelem hev ében rendkívüli jogosítványokat kapott az állam (a titkosszolgálatok). Egyid ejuleg jelentos mértékben korlátozták a korábban természetes szabadságjog okat. Léteznek olyan vélekedések, hogy a demokrácia hadállásai defenzívában vannak, ami tulajdonképpen a terroristák célja volt. Végezetül három sajátosságra kívánom felhívni a figyelmet. Fontos szempont, hogy a terrorizmus ellen folytatott világméretu háború elhúzódó jelleget ölt: a terroristáknak semmilyen részsiker nem elegendo. Nem képzelheto el ideiglenes vagy tartós tuzszünet, fegyverszünet vagy békekötés. A terroristáknak nem céljuk a területfoglalás, és velük szemben a területfoglalás nem racionális cél. Életre-halálra megy a harc, nincs kiegy ezés. A terrorizmus az aszimmetrikus hadviselés legeklatánsabb példája. Sutba vágja a hadviselés kölcsönösen elfogadott, szabályozott eljárásait és módoz atait, helyettük látszólag véletlenszeruen kiv álasztott célok ellen hajt végre akciókat. Ugyanakkor a válasz nem lehet hasonló sem a célok, sem az eljár ások vagy módozatok megválasztásában. Azért is aszimmetrikus ez a küzd elem, mert a terrorista szervezetek nem „kompatibilisek”, velük szemben nem muködnek az elrettentés vagy a megtorlás hagyományos eszközei. Az öngyilkos terroristát aligha lehet meggátolni terve végrehajtásában azzal, hogy élete elveszítésével fenyegetjük. 8 A nemzetközi terrorista szervezetek másik sajátossága, hogy sok vonatk ozásban úgy muködnek, mint egy virtuális állam. Van központi irányító app arátusuk, fegyveres erejük, szervezett infrastruktúrájuk, jól muködo felderítésük, pénzügyi szolgálatuk. Van nyilvántartásuk (bár igyekeznek titokban tartani), van propaganda-apparátusuk, okmányszolgálatuk (amely igazi okmányok eltulajdonításán kívül hamisítással is foglalkozik). Igaz, nincs területük, állampolgárságuk stb., ezért nem könnyu velük szemben megtalálni a megfelelo reagálás formáit. Ahol mégis sebezhetoek, az éppen a virtuális államra jellemzo néhány, a fentiekben említett paraméter. Támadható és sebezheto például a központi apparátus, a pénzügyi szolgálat, a fegyverzettechnikai ellátás, a hírközlés. 8
Mint láttuk, az aszimmetrikus hadviselésre adott amerikai válasz egy másik, nem kevésbé aszimmetrikus elképzelés, a preventív beavatkozás. 13
A terrorista csoportokra jellemzo a szigorú szervezettség, a konspiráció, a megbízható fedés kialakítása, a lebukás veszélyének minimalizálása, az esetleges árulás megtorlása. Példaként említem, hogy a palesztin terrorizmus esetében mindezek mellett az akciókban részt vállalókat nemzeti hosnek tekintik, akiket vallási fanatizmus is fut (hiszen hitük szerint tettük a másvilágon elnyeri jutalmát), illetve anyagilag is dotálták oket (konkrétan Szaddám Huszein fizetett a hozzátartozóknak tetemes összeget). Illik név szerint is megnevezni néhány nagyobb vagy jelentosebb terrorista szervezetet. Már történt említés az al-Kaidáról. Feltétlenül a legjelentosebbek közé tartozik az Iszlám Dzsihád és a Hezbollah. Ezek a szervezetek kötodnek ugyan egy ország vagy térség népességéhez, de alapvetoen nemzetk özi jelleget hordoznak mind a személyi állományuk mind tevékenységük vonatkozásában. Mindebbol egy alapveto következtetés adódik: Amiképpen a terrorizmus nemzetközi jelleget öltött (és ettol vált különösen veszélyessé), ugyanúgy az ellene folytatott küzdelem is csak akkor lehet eredményes, ha nemzetközi keretek között zajlik. Ha van olyan kockázati tényezo, amelyre ráillik a globális jelzo, akkor a nemzetközi terrorizmusra biztosan. Tökéletes biztonság vele szemben nem garantálható egyetlen országban sem, illetve egyetlen ország sem képes egymagában eredményesen megküzdeni ezzel a fenyeg etéssel. Példaként említem, hogy az Európai Unió biztonsági stratégiája (Egy biztonságos Európa egy jobb világban) alapján az Európai Tanács 2004 márciusában nyilatkozatot fogadott el, amely a tagállamok számára ajánlásokat tartalmaz illetve konkrét feladatokat határoz meg (felsorolja azokat a szükséges intézkedéseket, amelyeket a terrorcselekmények megakadályozása és a terrorizmus visszaszorítása érdekében nélkülözhetetlennek tart). Megjegyzem, hogy ezzel összhangban van a Magyar Köztársaság már említett akcióterve. Külön említést érdemel a titkosszolgálatok szerepe a terrorizmus elleni küzdelemben. Egyrészt azért, mert kivételesen fontos szerepük van egy adott állam biztonságának garantálásában éppen a jellegüknél fogva. Azt is mondhatnám, hogy a szigorúan konspiráló terroristáknak igazán méltó ellenfelei a szintén konspiratív eszközökkel operáló titkosszolgálatok. Másrészt viszont itt is szükség lenne nemzetközi együttmuködésre, ami a titkosszolgálatoknak nem igazán a sajátja — éppen jellegükbol fakadóan.
14
