A TARTALOMBÓL. Magyari Beck István: Embernevelés = emberalkotás a szabadság börtönében. Kupán Árpád: Nagysándor József honvédtábornok életútja

A Tudományos Ismeretterjeszt Társulat 1841-ben jött létre a tudományos ismeretek népszer sítésére, a magyar társadalom tudásszintjének emelésére. Ennek szolgálatában indította el a Társulat sok évtizede ismeretterjeszt folyóiratait, melyek nélkülözhetetlenné váltak az utóbbi fél évszázad iskolai oktatásában, a tudományos igény , korszer ismeretközlésben. A természettudományi és társadalomtudományi tudás terjesztése céljából, mindent megteszünk annak érdekében, hogy lapjaink minél szélesebb közönséghez és minél kedvez bb áron jussanak el. Ezt szolgálja 2015. évi akciónk, melynek keretén belül a Tudományos Ismeretterjeszt Társulat által kiadott lapok – az Élet és Tudomány, a Természet Világa és a Valóság – együtt kedvezményesen izethet k el . Célunk, hogy El izet ink minél kisebb ráfordítással jussanak hozzá a tudomány legújabb eredményeihez, több lap együttes el izetése csökkenti az Önök eddigi költségeit.

VALÓSÁG 2014/12

Tisztelt El izet ink!

A következ el izet i csomagokat ajánljuk: Élet és Tudomány, Természet Világa és Valóság együttes el izetés: Egy évre: 31 200 Ft helyett 21 840 Ft Fél évre: 15 600 Ft helyett 10 920 Ft

A TARTALOMBÓL

Élet és Tudomány és Természet Világa együttes el izetés: Egy évre: 22 800 Ft helyett 17 100 Ft Fél évre: 11 400 Ft helyett 8580 Ft Élet és Tudomány és Valóság együttes el izetés: Egy évre: 24 000 Ft helyett 18 000 Ft Fél évre: 12 000 Ft helyett 9060 Ft Természet Világa és Valóság együttes el izetés: Egy évre: 15 600 Ft helyett 10 500 Ft Fél évre: 7800 Ft helyett 5280 Ft Akciónk a 2015. évre szóló, egyéves és féléves el izetésekre érvényes! A TIT-lapok el izethet k a Magyar Posta Zrt.-nél: • személyesen a postahelyeken és a kézbesít nél • zöldszámon: 06-80-444-444 • e-mailen: [email protected] • faxon: 06-1-303-3440 • levélben: MP Zrt. Hírlap Üzletág, Budapest 1008. A 2013. évi és az azel tti lapszámaink kedvezményesen, 500 forintos áron vásárolhatók meg a szerkeszt ségben.

Magyari Beck István: Embernevelés = emberalkotás a „szabadság” börtönében Kupán Árpád: Nagysándor József honvédtábornok életútja Szabó Ágnes: Az egészségügy helyzete Csanád vármegyében az 1831. évi kolera idején Dr. Vida Csaba: Az Osztrák–Magyar Monarchia katonája, a Cseh-szlovák Légió tisztje, a csehszlovák hader f tisztje, a Szlovák Köztársaság tábornoka Pelle János: A Soa Debrecenben Takács Péter: Két mártír a történelem sodrában. Szilágyi László és Tomasovszky András Iványi Márton: „…Ébredj halotti álmodból…” Román himnusz és nacionalizmus Tefner Zoltán: A labdarúgás dunai iskolája. Miért volt a labdarúgás forradalma osztrák–magyar (és –cseh) forradalom? KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL

Ára: 750 Ft • El fizetéssel: 580 Ft

2 0 1 4 12

TARTALOMJEGYZÉK Támogatónk:

A Tudományos Ismeretterjeszt Társulat havi folyóirata

Nemzeti Tehetség Program Nemzeti Kulturális Alap

SZÁZADOK

2014. december; LVII. évfolyam 12. szám Szerkeszt ség 1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16. Postacím: 1428 Budapest, Pf. 51 Telefon: 327-8965 Fax: 327-8969 E-mail: [email protected] Internet: www.valosagonline.hu Kiadja a Tudományos Ismeretterjeszt Társulat Felel s kiadó Piróth Eszter igazgató 1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16. Nyomás iPress Center Hungary Zrt. Felel s vezet Lakatos Imre vezérigazgató

Index: 25 865 ISSN 0324-7228

17 tisztje, a csehszlovák hader f tisztje, a Szlovák Köztársaság tábornoka

Szerkeszt bizottság Benk Samu Bogár László D. Molnár István Harmati István Kapronczay Károly Pomogáts Béla Simon Tamás Tardy János Tellér Gyula Zoltán Zoltán

73 85 M HELY 93 NAPLÓ Lengyelország a Szovjetunió és Németország „életterében” 1914–1945 II. Fülöp és a spanyol birodalom (115) völgy gyermekei (125)

F szerkeszt T kéczki László Szerkeszt k Cseresnyés Márk Kengyel Péter Kucsera Tamás Gergely Szerkeszt ségi irodavezet Lukács Annamária

El fizethet a Magyar Posta Zrt.-nél: 06-80-444-444, [email protected], illetve a Tudományos Ismeretterjeszt Társulatnál: 327-8965, [email protected]. Árusításban megvásárolható a Lapker Rt. árusítóhelyein.

29

KÉPEK Károlyi András graikái

: 1914

MAGYARI BECK ISTVÁN

Embernevelés = emberalkotás a „szabadság” börtönében (Problémafölvetés. A jelenlegi fejlesztési irányok) Ha valaki alaposabban utánanéz az oktatás – és azon belül a fels oktatás – jelenlegi fejlesztési irányainak, nem kis meglepetésére tudatosulhat benne, hogy többnyire az oktatás eszközeinek a fejlesztésér l folynak a disputák. Ezen eszközök jelent s része technikai berendezések, más részük papírra fektetett szabályok, amelyek éppen úgy sztereotipizálják az oktatási folyamatokat, mint teszik ezt a technikai berendezések. Nem azt állítom, hogy ilyen körülmények között nem lehetséges korunk központi értékének, a kreativitásnak a fejlesztése. Azt viszont állítom, miszerint az emberi – például a tanár-diák – kapcsolatok hiányában a kreativitás nem örökíthet át a fiatalabb nemzedékekre. Módjával kell tehát bánni az oktatás civilizációjának a fejlesztésével és nem szabad megfeledkezni az oktatás kultúrájának legalábbis a fenntartásáról (Magyari Beck, 2004, 2005). Szívem szerint azt is inkább fejleszteném, jóllehet a mai, digitálisnak nevezett korban a kultúra kifejezését vagy kerülik, vagy a civilizációval azonosnak tekintve, gondtalanul összekeverik a két fogalmat, zavarba hozva ezzel a tárgyra vonatkozó minden kommunikációt. A korunkban oly divatos Samuel P. Huntington a harmadik megoldást választja, amikor a két fogalmat vagy szinonimákként kezeli, vagy különböz értelemmel ruházza föl, elkerülve még a hozzávet legesen is pontos definíciójukat, engedve a posztmodern szellem logikai klausztrofóbiájának (Huntington, 2002). Hogyan lehet fölvetni ilyen szellemi közegben – vagy ha úgy tetszik kontextusban – a kreativitás fogalmát és fejlesztésének eszköztárára vonatkozó módszerek kérdését? (Rövid beszámoló egy lehetséges, s t gyakorolt tanári eljárásról) Az olvasó számára szerénytelennek t n módon a saját oktatási gyakorlatomról szeretnék itt röviden beszámolni. Ezt a nappali hallgatóimnál f leg a vizsgákon gyakorolom, a PhD-, illetve DLA-hallgatóim körében viszont minden alkalommal, amikor az óráimra sor kerül. Az oktatási krédóm lényege, hogy a tanárnak nem szabad sokat ismételnie magát, inkább alkotnia kell magukon az el adásokon is. És ha lehetséges, ez az alkotás legyen interaktív, amelyben a hallgató is részt vesz. Azaz, a hangsúly nem a megbeszélés, tehát a kommunikációs interaktivitáson van, hanem az interaktív kreativitáson, interaktív alkotáson fekszik. A DLA-hallgatóim esetében kérdések sokaságának a felvetésével indulok, amelyek egy ponton túl kimutatják, hogy nem léteznek egymástól izolált problémák. Léteznek viszont problémakörök, amelyeken belül az egyes kérdések megválaszolása a többi problémára adott megoldásoknak is a függvénye. A PhD-hallgatóim körében más a rendszer. Ott a hallgatók is el adnak, és utána vitákat tartunk az elhangzott tanulmányokról. Több, korábban publikált saját angol nyelv dolgozatomat is a „hallgatói ítél szék” elé bocsátom, amivel arra is fény derül, hogy mennyire id szer ek még tudományos munkásságom korábbi termékeinek az eredményei. Tapasztalataim szerint minden alkalommal meghaladjuk a megvitatott tanulmányok álláspontját, esetenként kritikailag, esetenként innovatív – azaz továbbfejleszt jelleggel (örömmel számolhatok be, hogy a saját munkáim esetében is ez az innovatív szellem uralkodik, ámde eddig még nem kellett szembenéznem a korábbi téziseimet lesöpr indulattal).

2

MAGYARI BECK ISTVÁN: EMBERNEVELÉS = EMBERALKOTÁS...

Ha a hallgatói hozzájárulás tudományos érték , ami szintén el fordult, a hallgató nevét idézem ama következ munkámban, amely a megvitatott anyagra épül, és azt fejleszti tovább. Plágium még a tanár-hallgatói viszonyban is kizárt a saját pedagógiámból. A nappalis hallgatók vizsgáztatása – amely immáron 40 éve csoportos szóbeli vizsga – általában olyan kérdéssel indul, amelyet számos esetben maguk a hallgatók javasolnak megvitatásra. Ha én teszek föl kérdést, az többnyire olyan, amely nem lett tárgyalva az el adásokon, viszont részben a tananyag tudásával, részben kreatív kapcsolatteremtéssel, tehát mindkett vel – emlékezzünk a távoli asszociációk kreatív technikájára – megközelíthet . Ha másképp nem, hát tanári rávezetéssel. Szilárd meggy z désem, miszerint ebben a – hangsúlyozom – kreatív interaktivitásban jelenhet meg explicit módon az alkotó munka és tevékenység él modellje. Ennek a bels vé tétele jelenti azt a pedagógiai hozamot, mely révén a hallgató egyedül maradva a megoldandó kérdéseivel, képes alkotó módon túllépni önmaga korlátain. Sietek megjegyezni, hogy az itt leírt módszer roppant kockázatos. A tanár maga számtalanszor néz szembe tudásának fehér foltjaival, vannak esetek, amikor le kell tennie a fegyvert azzal, hogy a fölvetett kérdés ebben a pillanatban nem t nik megválaszolhatónak, viszont el reléptünk a félmegoldásig, amit a kérdés megfogalmazása és jelent ségének átérzése jelent. Ugyanakkor magam is kreatív állapotba kerülök, megvallom, több olyan gondolatom, tananyag-fejlesztési ötletem támad, mint amennyit le tudok az óráim után jegyezni. Arról nem is beszélve, mely szerint így oktatva a tanár esetenként túlságosan nagy szellemi igénybevételnek van kitéve. Viszont elkerülhet az egyetemi oktató, pedagógus bels kiégése. A tanár nem válik lemezzé. És az el adások általában frissek, nem a kifáradt rutin manifesztációi. Ezzel az egyetempedagógiai módszerrel jelent sen kompenzálható a valódi kutatást napjainkban sújtó id hiány. Ugyanis az el adások – a már elsiratott katedra pedagógia f színterei – kutató m hellyé válnak. „Gályapadból laboratórium”, hogy Németh László egyik esszésorának címét idézzem, amelyben az író bemutatja, hogyan vált számára eminens alkotássá az a fordítói munka, amelyet az íróra – ha nem is formálisan, de – kivetett szilencium jelentett a múlt században (Németh, 1963). (Méretgazdaságossági szemlélet az iparosított oktatásban) A föntiekben vázolt eljárás tanár-diák interakciót feltételez. Az oktatás fejlesztése azonban nem ebben az irányban bontakozik ki. Mind több szorosan vett technikai szerkezet épül be a tanár és a diák közé, amellyel az említett viszony közvetetté válik és a személyes tanári hatás pedig lehetetlenné. Itt több, önmagukban véve jelent s oktatási formát kell megemlítenünk. Ilyenek például a távoktatás, online egyetemek, elektronikus tananyagok közreadása, komputerre vitt enciklopédiák ajánlottá, illetve kötelez vé tétele, elektronikus vizsgáztatási formák, professzori kurzusok tartása vokális eszközökkel, „konzerv” kurzusok és így tovább. E formák el nye az, hogy viszonylag kevés oktató segítségével nagytömeg diákság, egyetemi hallgatóság tanítható. Én inkább úgy mondanám: programozható. Értve programozáson azt az eljárást, amely nem igényli, s t inkább lehetetlenné teszi a hallgatói aktivitást abban az értelemben, hogy nem léphet közvetlen kapcsolatra az oktatóval. Igaz, ma már léteznek olyan „gépesített” oktatási eljárások is, amelyeknél a hallgató visszakérdezhet, a tanár pedig szinte azonnal javíthatja a diák teljesítményét, igaz mindezt a távoktatás keretein belül (Jákli, 2009). Ezeknél talán az a probléma, hogy a tanár-diák interakció ugyan megvan, de ennek arányában lassul az oktatási folyamat és az így oktatható diákság a létszámában óhatatlanul csökken. Megmarad viszont az oktatás távolsági jellege, ami egyrészt el ny, mert fölösleges utazásoktól menti meg mind a tanárt, mind a diákot. Másrészt viszont a tanár-diák interakció kommunikációs csatornáit redukálja. Sem a tanár nem jelenik meg a maga viselkedésével, hanghordozásával, nézésével stb., sem pedig a diák.


3

Az imént mondottak sejtetik, hogy az oktatás egyre inkább ipari jelleget ölt, az „ipari” szavunk hagyományos értelmében. A kulcskifejezés, amely mindeme fejlemények mögött áll, mint irányadó jel, az úgynevezett méretgazdaságosság. A méretgazdaságosság definíció szerint „A mennyiség növekedésével a termékek el állításának egységköltsége egy határig (a termel kapacitás maximális kihasználtságáig) csökken.” A kifejezetten anyagi termelésre megfogalmazott definíció, amelyet online Gazdasági Szótárból idéztünk, némi átalakítással alkalmazható az oktatásra is. A mennyiség itt – a mi esetünkben – az oktatott és fizet (vagy állami intézmény esetén államilag finanszírozott) diákot vagy hallgatót jelent. De csökken az egységköltség az egyes diákra, vagy: a hallgatóra es intézeti kiadások nagysága. Azaz a gazdasági – amelyet korunkban általában monetáris finanszírozásra egyszer sítenek – inputról és outputról és ezek mennyiségi arányairól van szó. Mi több, a gazdasági – monetáris – output mínusz input különbségének gyorsuló növekedésér l, amelyet mer ben az inputnak a különbözet gyorsulásához képest kisebb növekedése idéz el . Problematikus lehet „a termel kapacitás maximális kihasználtságának” a jelentése az iskolában. Mert ami a termelést illeti, ott a gépek kapacitása, a nyersanyag mennyisége stb. viszonylag pontosan jelzi a termel kapacitás állapotát. Viszont a tanári munkaer nek – még ha ez a standard tananyagok el állítására is korlátozódik – nincsenek ilyen pontos korlátai. Egyedül az úgynevezett karoshi – a munka közbeni halál – jelzi pontosan a munkaer teljes kimerülését. Ez alatt vagy el tt létezik néhány fázis, amely a kimerülés fokozatait mutatja, de amely fokozatokat a méretgazdaságosság alapján m köd piacgazdaságokban a tanárok rejtik, nehogy elbocsássák ket. Ebben a szorosan vett szaktanulmányban azért megemlítünk néhányat e fázisok közül, hogy az oktatás irányítói legalább sejtsék, mennyit veszítenek a tanárok túlhajszolásával. Ilyenek: a tágabb pedagógiai szempontok kiiktatása az oktatásból és a tananyag kizárólagossá tétele, vagy további terhelés esetén az oktatás interaktív jellegének csökkenése, még további terhelés esetén a tananyag kreatív alkotó közvetítésének megsz nése, a megtanulni valók sztereotipizálása, rutinszer el adása, végezetül a közlés szabatosságának, pontosságának megsz nése. És ezzel az oktatás romlásának további szakaszairól még nem tettünk említést, de ilyenek még vannak. Ha belegondolunk a föntiekbe, meglep következtetések vonhatók le. Mindenekel tt az, hogy a gépesített oktatás pontosan úgy m ködik, mint a kimerülés szakaszait járó tanár. Az általunk itt fölsorolt amortizációs fázisok közül a gépi oktatás ma dönt en a tanári munkaer kimerülésének az utolsó el tti fázisában van, azaz a sztereotip, rutinszer ismeretközlést végzi. Sietek megjegyezni, miszerint ez nem feltétlenül a gépesített – iparosított – oktatás platonikus jellege. Azaz nem feltétlenül kapcsolódik a gépi oktatás lényegéhez. Elképzelhet , hogy a kés bbiekben a gépi oktatás kinövi jelenlegi hiányosságait. És akkor a probléma más formát ölt. De határai neki is lesznek, ahogy léteznek határai az emberi er vel végzett oktatásnak és nevelésnek is. Mint ahogy a gépi fejlesztés is jelzi, els sorban gazdasági szempontból. A kérdés tehát nem az, hogy melyik fejleszthet határtalanul – mert ilyen entitás amúgy sem létezik – hanem az, hogy melyik a hatékonyabb. Melyiket érdemesebb fejleszteni – mint f vonalat – és melyiket érdemes szintén fejleszteni, de csak jobb híján. (Kulturális gyökerek közelebbr l és részletesebben) A tárgyunkat tanulmányunknak ebben az alfejezetében kissé tágabb perspektívából vesszük szemügyre. Honnan származik az a gépkultusz, amely – afféle pars pro toto alapon – mindent a gép vélt tökéletességéhez mér és abban az irányban fejleszt? Nézeteink szerint a gépkultusz a 17. és a 18. században

4


kifejlesztett új szemléletnek, a deizmusnak köszönhet . A deizmus az istent afféle órásmesternek képzelte el, aki eltervezi és megcsinálja a világot, amely ezt követ en magától m ködik, mint egy afféle automata. Ahogy ezt Madách Imre drámájában az Úr önmagára nézvést kifejezi: „Be van fejezve a nagy m , igen, A gép forog, az alkotó pihen. Év-milliókig eljár tengelyén, Míg egy kerékfogát ujítni kell.” Meglehet sen optimista álláspont, amely a tökéletes Úrtól tökéletes alkotást tételez már az alkotó részér l is. De mit fejez ki közelebbr l az idézetben kifejtett álláspont? Nyilván a nagy ipari forradalom gépeinek szellemében egy, az embernél tökéletesebb szerkezetet. Hiszen az ember megbukott a próbán és tudásvágya, életvágya következményeként alázuhant a földre. Ilyen sors érte a Sátánt is, aki mint az Isten ellen lázadó és az embert kísért , a földön találkozik a kísértettel és ott folytatódik az együttm ködés. Csak a Sátán a pusztításban manifesztálódó hatalomvágyába bukik bele. A világgép viszont több tekintetben ideál marad az ember – f ként a fölvilágosodott ember – számára. Az ipari forradalom gépe – amelyr l a deizmus a világgépét mintázta – racionális, problémamentes, determinált, m köd képes, megbízható és tartós (alapanyaga többnyire a vas, az acél és a m anyag). A deizmus egy voluntarista – mindenkor szabad – teremt istent és egy ésszer – mindenkor determinált – teremtett gépet állít szembe egymással. A deizmus a kereszténységen belül született, illetve maradt, de ma már nem tekintjük a kereszténység részének. Furcsa helyzetében érdekes kalandokba keveredik. Egyik bels ellentmondása abból származik, hogy az ember isteni hasonlóságát, azaz a hitet, miszerint Isten az embert a maga képére teremtette, nem részesítette elegend mérték kihívásban. Valaki hihet a világgépben és abban is, hogy az Isten az embert a maga képére teremtette. Ebb l viszont legalább két furcsaság következik. Egyrészt az, hogy Isten is tökéletlen. Másrészt az, hogy ha nem az – hogyha Isten nem tökéletlen – akkor is egy gép. Ez utóbbi alternatívából adódik a szigorú logikára épül filozófiának és a tudománynak univerzális kompetenciája. De bármelyik alternatívát is veszem, Isten fölösleges feltevéssé válik az önmagát racionális világképnek tekint deizmusban. Furcsa állapot ez egy olyan világhelyzetben, amely a civilizációkat vallási hitek alapján különbözteti meg (Huntington, i. m ). A deizmust Nagy-Britannia tette versenyképes világszemléletté. Gyakorlatilag ugyanis ott született meg a modern gépipar, ott lett kiemelked szakmává a mérnöké és – korunkig bezárólag – az ipari munkásé. Ez utóbbi történelmi misszióját az angol modell hatása alatt dolgozó, ugyanakkor e modellt legélesebben bíráló Marx hangsúlyozta. És valóban! A gép számos – a föntiekben részben megemlített – el nnyel rendelkezik, amelyekre úgyszólván rámondható a „tökéletesség”. A nagy ipari forradalmat követ en a gép kilépett – mai szemmel nézve – szerény munkaeszköz helyzetéb l és ezzel megindult a társadalom és az ember elgépiesítése. Ez – nagyon rövidre fogva úgy történt –, hogy az intézményeket szervezetekké fejlesztették. Metaforával szólva, amíg az intézmény: kötelez irányelv, addig a szervezet ezt az irányelvet alkalmazó és teljesülését garantáló tényez k összehangolt és m köd rendszere. E lépések nem egyik napról a másikra következtek be. A deizmus – nyilván hosszas történelmi el zmények után – a 17. században jött a világra. A 18. század a gépek forradalmáé volt. Végül a 19. század a társadalmat – nem egy, hanem elviekben – szervezetté


5

tette. Az egyén és a csoport szerepe e fejlemények során egyre inkább csökken. Illetve, a 20. századra e trend rászalad az emberre. Igaz, az „ember = gép” tézise már a 18. században ismert, de ott csupán, mint a legközelebbi nem-fogalom – pontosabban ennek a – szerepében rendeli elméletileg a gép alá az embert, de ugyan sajátosságait nem képes megjeleníteni. Erre csak a technika fejl désének következ nagy lépése bizonyult képesnek, jelesül a kibernetika és a számítástechnika. Amíg tehát a 19. század a szó szorosabb értelmében vett technikai mérnököké, addig a 20. században a social engineering épül ki. A 21. század feltehet en a már készül d human engineering kora lesz. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy az emberiség nem naptár szerint lépked el re vagy hátra (ezt se hagyjuk ki a lehet ségeink közül). Így a századok megjelölése itt sem más, mint a fejlemények jobb híján megkísérelt rögzítése az elfutó id ben. Azonban sem a social, sem a human engineering nem érthet ek a gépfogalom – kibernetikai és számítástechnikai eredet – átalakulásának figyelembe vétele nélkül. Miel tt ennek nekilátnánk, szólni célszer arról is, hogy ezzel az átalakulással észrevétlenül a deizmusban is lezajlott egy, eleddig nem nagydobra vert forradalom, amely a deizmus – ezzel az úgynevezett angol modell – fenntarthatóságát jelent sen megnövelte. Ha ugyanis nem születik meg a kibernetika és a számítástechnika, a deizmus – a maga ipari forradalomban tervezett és használt gépeinek a generalizált fölhasználásával a társadalomban és az emberre alkalmazva – történelmi zsákutcának bizonyul. Így azonban képes volna megtartani a történelem f áramának pozícióját, feltéve, ha nem negligálja az új géptípusokat, amikor önmagát akár az iparban, akár a társadalomra, akár az emberre applikálja. Miben különbözik a hagyományos – mondjuk úgy, reflex-típusú – gépekt l az informatikai géptípus? Nos, mindenekel tt abban a köztudott tényben, miszerint amíg a hagyományos gépnél a hardver és a szoftver egybeesik, az informatikai berendezésnél ez a két funkció szétválik, és a hardver a m ködésnek nem determinációja, hanem lehet sége, amely számos szoftvert képes megtestesíteni. Csábító volna ezt a gépet humanoidnak nevezni és a szoftvert az ember esetében kultúrának. Ekkor a hardver adta lehet ségek – embernél ezek a szabadság – arra szolgálnak, hogy a hardver – embernél ez a biológiai test – megváltoztathassa vagy a kultúra egy kisebb részét, vagy magát az egész kultúrát. Teheti ezt, akár mint elit kezdeményez a társadalomban, akár mint követ , olyankor, amikor a túlélés algoritmusa ezt megköveteli. Sajnálatos módon a gépiesség ideálja még ma is a nagy ipari forradalom gépeire támaszkodik. A kibernetikai és a számítástechnikai gépeket nem tekintjük gépieseknek. Legföljebb csak annyiban, amennyiben eszközeinknek tartjuk. Holott esetenként majdnem vagy egyenl intelligenciájú partnereink, vagy meg is haladják az emberi intelligenciát. Létezésük nem a gépfogalmat fejleszti, amennyiben a régi gépek mellé állítva egy általánosabb gépelméleten munkálkodnának a technika szakemberei, hanem inkább a biológiai és az embertudományokat, amennyiben a biológusok az anorganikus élet új formáiról beszélnek, a társadalomkutatók pedig az ember evolúciós ellenfelét ismerik föl a gépekben. A deizmusból továbbfejlesztett – úgynevezett angol – modellnek egyel re nincs számottev konkurense. De az is tény, hogy a 18. század gépeihez ragaszkodó modell idejétmúlt tökéletességi kritériumokhoz ragaszkodik, amivel egyre kevésbé érthetünk egyet. („Alapját vesztett fölépítmény”) A fentiek után a probléma általában és a pedagógiában sajátosan a következ képpen fogalmazható meg. Hogyan beszélhetünk egyáltalában kreativitásról és innovációról egy olyan kulturális közegben, amely mindennek a gépesítésére törekszik, mégpedig a nagy ipari forradalom leghagyományosabb reflex-gépeinek a mintájára? Nem az történik-e, mint a jelen alcímben idézett néhai filozófusunk Mátrai

6


László fölfogásában, hogy az alkotó, pragmatikus, gyakorlati tevékenység kreatív – mind a társadalom, mind az iskola nívóján – de indokolhatatlanul, mert a társadalmi alapok, a közfelfogás, de még a tudományos szemlélet sem garantál neki megfelel helyet (Mátrai László, 1976). Európában még a problémamegoldó gondolkodás keretein belül tanulmányozták az alkotó tevékenységet, a második világháború kitöréséig. Az Egyesült Államokban viszont már a fegyverkezési és az rkutatási verseny föllángolása vezetett a kreativitás alapvet en gyakorlati mérésének kísérleteihez (Guilford, 1950). Vegyük szemügyre közelebbr l az alkotó tevékenység gyakorlatát és némely elméleteit. Mindenekel tt fel kell felismernünk a különbséget a kreativitás és az el bbit mindinkább kiszorító innováció között. Mert amíg a kreativitás olyan tevékenységre vonatkozó kifejezés, ahol az alkotó ember maga birtokolja a problémákat – általában egy nagyobb közösség problémáit – és annak alapján ad általa nemcsak létrehozott, hanem eredményesség, moralitás, kivitelezhet ség – és így tovább – szerint értékelt megoldásokat, amelyekért felel sséget is vállal, addig az innováció csupán egy újonnan javasolt eljárás vagy termék, amelyet a társadalmi kontextus értékel és sz r meg. Innováció esetén a felel sség megoszlik az innovációt létrehozó ember és a társadalom, vagy annak egyes tényez i között. Ezért az újító bármit felkínálhat, reá nézve következmények nélkül. Az innovációnak, azaz a pusztán csak újításnak léteznek tetszet s elméletei is, amelyeket – éppen az innováció és a kreativitás összemosása miatt –, eredetileg a kreativitásra fogalmaztak meg. Ilyenek például a gén-biológia mutáció-fogalma, pontosabban ennek – szerintünk metaforikus – alkalmazása a kultúra területén. A genetikai mutáció a gén véletlenszer megváltozása, amelynek – Richard Dawkins szerint – mindazonáltal jól megfogalmazható biokémiai okai vannak (Dawkins, 1991). E mutációk lényegében véve hibák, de egy részüket a szervezet jól fel tudja használni. Nyilván azokat a mutációkat, melyek él organizmust módosító hatásai véletlenszer en megfelelnek a küls környezet éppen akkor megváltozott igényeinek. Mivel azonban Dawkins arra már nem vetemedett, hogy a kultúra esetében is génprogramokról beszéljen, a kulturális program meghatározó elemeit elnevezte MÉM-eknek. Ez esetben az „alkotás” tehát MÉM-mutációnak tekinthet és szintén a determinált véletlen m ve. Ne feledjük el, hogy minden mutáció hiba, ezért az így felfogott „alkotás” is a gyökereiben hiba. Egy ilyen felfogás – jóllehet, mint láttuk az innovációra fogalmazódott meg – ám képes alaposan dehonesztálni az alkotás fogalmi lényegét és gyakorlatát. Például egy azonnal – többnyire a piacon, vagy a piacot helyettesít , illetve inkább imitáló intézmények, például a pályázati rendszerek révén –, el nem fogadott eredményért nem szükséges fizetni, mert lehet, hogy azok csak medd próbálkozások. Ez a nézet elfeledkezik arról, hogy az alkotást alkotó embereknek kell értékelniük, s t, még azok is tévedhetnek és hidegre tehetik a csak utóbb megértett és hasznosított m veket. Hasonló csúszások az úgynevezett kreatív technikák körében is el adódnak. Ilyen például az els és leghíresebb „kreatív technika”, az Alex Osborn által alkotott brainstorming is. E technikát magyarra általában ötletrohamnak fordítják, mivel akik benne részt vesznek, nem törekednek ötleteik értékelésére, hanem – e funkciót átadván annak a vállalatnak, ahol dolgoznak – mindent a „közös kosárba” dobnak, ami az eszükbe jut. Osborn alkotását helyesebb volna nem kreatív, hanem innovatív technikának nevezni. Ezzel eszemben sincs Osborn eredményeit kétségbe vonni – hiszen magam is tiszteletbeli Alex Osborn professzor vagyok az USÁ-ban 1991 óta –, hanem inkább a helyére szeretném tenni ezt a fontos eljárást. Annál is inkább, mert a szorosan vett alkotó, azaz kreatív folyamatokban az ötletrohamnak roppant nagy szerepe lehet. Lévén az innováció, ha nem is azonos a kreativitással, vitán felül egyik dimenziójává válhat annak akkor, amikor valami


7

radikálisan újat jelent be az alkotó. Amir l viszont tudjuk, nem kötelez az alkotásban, tekintettel arra, hogy a kreativitás számtalan esetben korábbi modellek adaptálását is jelentheti. Ebb l a szempontból figyelemre méltó, hogy az emberiség egyik legtermékenyebb alkotói korszaka, a reneszánsz, lemondott önmaga – kétségbe nem vonható – eredetiségének hangsúlyozásáról, amikor szerényen csak újjászületésnek mondta magát. Közbevet leg, de nem e tanulmány kontextusán kívül, megjegyezzük: az újítás egyszer bb esetei elvileg már gépekkel is létre hozhatók. Így csábító volna a mesterséges intelligencia után a mesterséges kreativitásról beszélni. De nem tehetjük, mivel az úgynevezett MÉM-mutáció és az ötletroham nem a kreativitás, hanem az innováció „mechanizmusa” és technikája. A mesterséges kreativitáshoz a gépet meg kellene tanítani az ötletek generálásán túl, ugyanezek értékelésére is. Az axiomatikus építkezés után a posztulátumok – fundamentális értéktételezések – alapján megvalósítandó, azaz rendezett normatív sz résekre. E posztulátumok lehetnek logikaiak – ezeket a mesterséges intelligencia már föltételezi a gépekben –, lehetnek esztétikaiak, lehetnek morálisak, lehetnek pragmatikusak, hogy csak a legfontosabbakra utaljunk. Ezek között van azonban legalább egy érték, amelyik feltehet en fékezni fogja a gépi kreativitást. A morális értékekre gondolunk. Ezek az értékek ugyanis az embert helyezik mindenek elé, amivel szükségszer en leparancsolják a gépet az emberi adottságokat meghaladó pozícióikról. Legyenek e pozíciók akár megvalósultak, akár megvalósíthatók. Az általunk reflex-gépeknek nevezett szerkezetek megmutatták a gép, emberrel szembeni erejét. Ámde a reflex nem magasrend mentális m ködés, ezért szívesen engedtük át a gépeknek a gy zelmet. Nem ez azonban a helyzet a számítástechnikai berendezésekkel és a mesterséges intelligenciával. Ha ugyanis ezek – adott esetben a mesterséges innovációval párosulva – hatalmas gépi rendszerek szabályozóivá válnak, az ember helyzete a földön súlyos veszélyeknek néz elébe. Azaz, meggondolandó a deizmus ábrándjainak további kergetése és az ember úgyszólván feltétlen alárendelése a gép tökéletességének. F ként, ha a deizmus végre fölneszel, észreveszi, hogy a géppark újabb típusú – számítástechnikai – szerkezetekkel gazdagodott és feladja a gépies redukálását a reflex-szer en gépiesre. (Vissza a (kreatív) pedagógiához) A pedagógiát ma pozitív és negatív innovációk ostromolják. Ezeket eleddig sem az oktatás elmélete, sem a gyakorlata nem volt képes tudományos, elvi, valamint hasznossági alapon megsz rni. Ezért az említett innovációk áradata egyel re több zavart vitt be e területre, mint fejl dést. Ugyanakkor továbbra is folyik a reform mánia, amely indokoltan törekszik arra, hogy rendezze az alsó, a középszint és a fels oktatás helyzetét mind tartalmában, mind pedig szervezetében. Arról azonban kevés szó esik, miszerint az oktatás problémáit el idéz okok között éppen ezek az innovációk játszanak nem elhanyagolható szerepet. Azaz a reformfolyamat nagyrészt öngerjeszt . A történelemb l ismerünk ilyen folyamatokat – például a nagy ipari forradalom is rendelkezett öngerjeszt mechanizmussal, amennyiben az egyik innováció kikövetelte a következ t –, azonban e folyamatok jelent s része – maga az ipari forradalom is – meghatározott irányokkal volt jellemezhet már a maga korában. Az európai emberiség – ha nem is minden vonatkozásban, de – tudta, merre halad. Vegyünk példának néhány pozitív és negatív pedagógiai innovációt. Értve „pozitívan” azt a lépést, amely nem elvesz, hanem hozzátesz valamit a pedagógiához. Ezzel szemben negatív innováció az a cselekedet, eszköz stb., amely „leír” valamit a pedagógiából. A kett esetenként indokoltan is együtt jár, például a g zhajó kiszorította a vitorlásokat, de erre nincs mindig szükség. Els példánk a szemléltet eszközök univerzuma. Mi ehhez soroljuk a komputeres prezentációkat is. Vitán felül jelent s haladást köszönhetünk ezeknek

8


a prezentációknak. Még abból a szempontból is, hogy ezek tanárkímél eszközök. Mert a címszavakat, ábrákat, vázlatokat, legf bb állításokat stb. kész formában hozza a tanterembe. F ként a fels oktatásban van erre mód. Azaz, nem csak a diák kap kész anyagot, hanem a tanárt is megtámasztja napi sokadik el adásában, ha ilyen rögzített vázlatokból magyarázhat. Nekem azonban nem egyszer nosztalgiáim támadnak az egyszer fekete tábla iránt, és gondolom, ebben nem vagyok egyedül. A prezentációkat ugyanis nem lehet az óra folyamán átírni, így ez a forma megköti mind a tanár, mind a diák gondolkodását. Szemben a fekete táblával – meg akár az írásvetít vel is –, melyeken ábráink nemcsak fejleszthet ek az el adás során, hanem arra is módot adnak, hogy adott, szerencsés esetben, az ott, helyben született feltevéseinknek – horribile dictu –, koncepcióinknak is vizuálisan érzékelhet formát adjunk. A komputeres prezentációk használata esetenként ki is szorítja az „alacsonyabb rend ” eszközöket – léteznek tantermek, ahol ez utóbbiak hiányával a tanár mintegy rákényszerül a „modernizációra” – és így merevíti, sematizálja a tananyagot. Még nagyobb gond születhet az efféle tananyagok internetes hozzáférésével. Ugyanis az Internet memóriája – különben helyesen – régi fejezeteket is riz. Ezekr l azonban a tanár nem mindig tájékozott. És csak a vizsgán csodálkozhat el hallgatója archaikus szemléletén, melyre nem tanította ez utóbbit. Felfogásom szerint a paradigmákat nem váltani, hanem szaporítani és akkumulálni, szintetizálni kell. Az oktatás ma vitatható érték kett sségben verg dik. Amíg a tanár – akár az orvos – egyre nyomasztóbb adminisztrációs teher alatt nyög, az oktatási nagyüzemek kiépülése során (lásd a fentiekben írottakat a deizmus hatásairól), a diákok körében egy hibásan értelmezett liberalizmus terjed, amihez az oktató is alkalmazkodni kényszerül. Ennek a „liberalizmusnak” a szellemében került sor arra a javaslatra, miszerint az osztályzatokat törölni kellene és a diákot nem kvantitatív, hanem kvalitatív módon, szövegesen célszer értékelni. Ennek a feltehet háttérelmélete az osztályzattal implikált rangsor helyébe lép másság elfogadása és elfogadtatása. Hála istennek, ezt a módszert eleddig csak a legalsóbb osztályokban vezették be. Mert tudniillik az osztályozás valóban nem a legsikeresebb értékelési módszer (Magyari Beck, 1971), viszont van egy rendkívül nagy el nye. Tudniillik, nem skatulyázza be a tanulót. Az osztályzat szinte szándékosan homályban felejti az érdemjegy valódi – és különben is nehezen megállapítható – okát. Miért kaptál kettest? Mert tehetségtelen vagy, lusta vagy, a körülményeid rosszak, beteg voltál stb.? A kvalitatív, szóbeli jellemzés, ezzel szemben skatulyázik és bélyeget üt a diákra, amit l az talán egy életen át sem szabadulhat meg. Különben is, aki e módszert komolyan javasolja, annak fogalma sincs a tanárok jelenlegi munkahelyi terhelésér l. Képtelenség e terhelés mellett akár harminc diákról is kompetens jellemzéseket készíteni. A gyerekre ütött bélyeg tehát felületes munkán alapulhat csak, a mai, súlyos viszonyaink közepette. A liberalizmus jeles európai eszme és program. Mindazonáltal a nevében számos furcsaság történik. Tudok országos hír pedagógusról, aki felháborodottan beszélt arról, milyen helytelen megkövetelni a kötelez iskolába járást még alapfokon is. Abszurdum, nem? A gyermeki jogok elmélete és gyakorlata szintén helyes irányzat, de csak addig, ameddig nem fosztja meg a tanárt pedagógiai eszközeit l. Az értékeknek megvan az a szerencsétlen sajátosságuk, miszerint korlátozzák az embert. De e korlátok nélkül nincs kultúra és nincs személyiség. Hiszen a korlátok nemcsak behatárolják a mozgásterületünket, hanem védelmeznek is. Freud szerint a valóságelv maga korlátozás, szemben az örömelvvel, amely kielégülés. Ha viszont a valóságelv korlátozás, akkor a valóság is érték, amelynek tudása megfelel életstratégiákat és magatartást generál. A pszichoanalízis


9

szemléletében eszerint nincs áthidalhatatlan szakadék a „van” és a „kell” között. És a „kell” – az érték – oktat a valóságra. Ezzel szemben az örömelv csak önmagunk komolyan vételére tanít, amit a valóság ismerete nélkül viszont nem tudunk kivitelezni. Sikertelenek maradunk. Tudok családról, ahol a gyermeket szinte teljesen kiszolgáltatták a szülei a minden gyermekben er teljesen uralkodó örömelvnek azáltal, hogy úgyszólván semmiben sem korlátozták t. A gyermek biológiailag feln tté vált, de nappal lehúzott red nyök mögött alszik, mintegy menekülve a valóságtól, és csak éjszaka lesz éberré. Feln ttként is a szülei tartják el. Ennek ellenére komoly konfliktusai vannak a szüleivel. Ugyanis azt kifogásolja – látszólag éles ellentétben a tényekkel –, hogy megakadályozták t érvényesülésében. Fölmerül a kérdés, miként hozható összefüggésbe a gyermek nevelésének majdnem teljes „liberalizmusa” ugyan majdnem teljes „korlátozásával”. Az els tényt, a nevelés teljes „liberalizmusát” volt alkalmam részleteiben is látni, a második tény, ami végeredményben inkább elmélet, semmint tény, mármint a teljes „korlátozás”, értelmezésre és magyarázatra szorul. Belegondolva e történetbe, azt hiszem, adóznunk kell e depresszióban szenved ember zsenialitásának. ugyanis nem kevesebbet mond, mint ama paradox állítást, mely szerint a majdnem teljes korláttalanság a majdnem teljes korlátozással jár, hiszen elidegenít az élett l és ezzel ítél sikertelenségre. Problémák és azok értékelv leküzdése nevel az életre. Élünk a gyanúperrel, hogy a korlátok – és vele az értékek – rossz hírbe hozása, azaz a gyermek kiszolgáltatása az örömelvnek valahol a fogyasztó megtermelésével tart kapcsolatot. A pedagógiát a fogyasztó megtermelésének a folyamata felé tolja el. E mögött talán a fogyasztói család ideálja munkál. Már a feminizmust is belekeverték ebbe a játékba. A feminizmus – értve rajta a n k fölszabadítását a családi elnyomottság alól – eredeti céljait egyfajta pozitív diszkrimináció túlhajtásával a matriarchális család modellje irányában egyszer sítették (vagy bonyolították). Mármost az asszonyok – mint Scitovsky Tibor leírja – a fogyasztásban jelesebbek a férfiaknál (Scitovsky, 1997), ezért a család, mint fogyasztói egység, a n k hatalmának növekedésével pregnánsabbá válik. A fogyasztói ideálhoz azonban az örömelv uralma alatt él gyermek még közelebb van. Arról nem is beszélve, hogy egy bizonyos – és nem is kis mértékig – uralja édesanyja figyelmét, aki mindent meg szeretne adni gyermekének. Ilyen körülmények között a gyermek pozícióinak – sokszor a saját érdekei ellenére megvalósított – túlhangsúlyozása a családi fogyasztást növeli. E trend viszont sz k látókör . Ugyanis az er teljes gépesítés másoldalt munkaer -fölösleghez vezet, ez pedig munkanélküliséghez. A munkanélküliség meg ceteris paribus piacsz kít hatással jár. Tehát a fogyasztásra sarkallt és szocializált családokat frusztrációba, s t kilátástalanságba sodorja, amivel növeli a társadalmi instabilitást. Mivel a korlátozások fölszámolása joggal nevezhet negatív innovációnak a fenti definíciónk értelmében, az imént írottak példával szolgálhatnak rá. És arra is, hogy a szertelen innovációs buzgalom egy ponton túl összevisszasághoz vezet, ahonnan nehéz kiolvasni a fejl dés reális tendenciáit. Az ellenben bizonyosnak látszik a föntiek után, hogy a negatív innováció sem abszolút negatív, mert valaminek a „leírása” más dolgok és jelenségek számára nyit utat. Itt például a korlátok fölszámolása az örömelvnek. Valószín leg ugyanez mondható el a pozitív innovációról is. Valaminek a bevezetése másvalamit hatályon kívül helyez. Procedurális értelemben ennyi várható el az innovációtól. Most kell rátérnünk a kreativitásra és a pedagógiára e tanulmány szellemében. A pedagógiára, amely kreatív és ez által nevel alkotó embereket. Az alapvet különbség a látókör térbeli szélességében és id távjában leledzik. Az alkotó tevékenység mind a térben, mind az id ben átfogóbb jelleg , mint az egyszer újítás. A térbeli szélessége és mélysége adja rendszer-jellegét,

10


id beli kiterjedése meg a fejl dést, amit részben el re lát a lehet ségek között, részben el idéz. Közvetlenül kapcsolódik a kultúrához, amelynek dolgozik. Ha például Márai Sándor munkásságát ebb l a szemszögb l tekintjük, voltaképpen azt az aggodalmat érezzük ki írásaiból, amely a kultúra létére és pusztulására utal. Márai érezte és talán tudta is, hogy a kulturális hanyatlással az alkotás vonatkoztatási rendszere, kerete vész el, magával ragadva az alkotást is, ami nélkül emberi lét nincs. Felfogásunk ezen a ponton ódivatúnak látszik, mert er teljes értékközpontúságot tételez föl mind az oktató, mind a befogadó részér l. Ennek az értékközpontúságnak – s t értékbiztonságnak – be kell épülnie a diákok, különösen az egyetemi hallgatók személyiségébe. Az egyetemi hallgatókat azért indokolt külön kiemelni, mert k állnak a legközelebb ahhoz, hogy tanulmányaik a kor ismereteinek a határait feszegessék. Mégpedig úgy, hogy tev legesen is beleszóljanak abba, mib l készül és áll össze a jöv nk. Közismert az egyetemi diákság perdönt szerepe válságos történelmi helyzetekben. Természetesen az értékalapú szemlélet kiépítését már a pedagógiai folyamat kezdetein, szinte a bölcs ben kezdeni kell. Ám a fels oktatásban – ahol szakemberré válás a tét – számos hallgató úgy sajátítja el a szakismereteket, hogy már hozzá is tesz ezekhez az ismeretekhez, vagy irányt szab jövend alkotó, kutató vagy innovációs tevékenységeinek. Ehhez viszont az adott kultúra alapvet értékeit ismernie kell, azonosulnia velük és alkalmaznia ket, mint motivációs tényez ket, mint pedig sz r ket, melyek által egyes gondolatokat továbbfejlesztésre ítél, másokat erre alkalmatlanoknak talál. Divatos manapság a kreatív folyamat két részre szabdalása. Eszerint az ideák generálása az egyénre, a sz r funkció a piacra marad. Itt, e szétszabdalásban érjük ismét tetten az alkotó folyamat innovációs folyamattá egyszer sítésének a fogásait. Talán a legf bbeket. Ámde fölmerül a kérdés, hogyan fog sz rni a piac, ha a tényez i eleve értéksemlegesek? Értéksemleges az, aki generálja az ideát és értéksemleges az, akinek döntenie kell – mint piaci tényez nek – az idea sorsáról. Vajon az értéksemlegesség valójában nem egy formája-e az érdekközpontúságnak? Akkor viszont mi különbözteti meg az értéket az érdekt l? Ha nem ragaszkodunk az érték és az érdek azonos absztrakciós nívójához, amely ezeket egyazon klasszifikáció két, egyenérték és egymást – mint ez a felosztásokban kötelez szabály – kizáró tagjának mutat be, akkor az érték és az érdek alá és fölé rendeltség viszonyába kerülhet egymás vonatkozásában. Ekkor jogosult lehet az érdeket konkrétebb, az egyes egyénekhez és csoportokhoz közelebb állóaknak venni, miközben az értékek a nagyobb és elvontabb egységek, társadalmak, kultúrák velejárói. Úgy is mondhatnánk: az érdekek a társadalom mikro-egységeinek az értékei, míg az értékek a társadalom makroegységeinek az érdekei. E megfogalmazás azonban inkább szellemes, semmint igaz. Mert alapfelfogásunk szerint a mikro-egységek és érdekeik alárendel dnek a makro-egységek értékeinek. Mindamellett a fenti szellemeskedés sem nélkülözi az igazságmagot annyiban, amennyiben kölcsönös viszonosság létezik a „fönt” és a „lent” érvényesül normatív adottságokban. A társadalmi normák kérdése ma alapvet kérdés. Hovatovább kialakult egy olyan szemlélet, mely az értékalapú korlátozást az individuum magánügyeibe való beavatkozásának tekinti. Az európai társadalmakban egyfajta verseny bontakozik ki abban, ki mennyi korlátot bontott le és mekkora id egység alatt. A „m vet” bravúrnak kijáró taps és szimpátia kíséri. A pedagógia értékkatasztrófája csupán része ennek az általános értékmentesítésnek. A nevelés így válik a köztudatban egyfajta agresszióvá. Ha keresnünk kell valahol a tanári föllépésre adott „viszont agresszió” indokoltságát a diákok részér l, akkor azt feltehet en leginkább a nevelés ilyetén – mondjuk úgy – társadalmi betiltásában és az e mögött bábáskodó, vagy inkább basáskodó liberális ideológiákban találjuk. Mintha


11

a nevelés is az ember alapvet jogaiba történ illetéktelen beavatkozás volna. Ma tehát a pedagógiában egy fölgyorsult értékleépít folyamat tanúi vagyunk, ahol minden egyes el relépés a gyermek újabb és újabb korlátok alóli felszabadítását hozza magával. E lavina egyel re megállíthatatlannak t nik és hovatovább maga alá gy ri az európai kultúrát. A végeredmény az emberi tényez leépülésében manifesztálódik. Így lesz a túlzásba vitt extrém szabadelv ség önmaga ellentétévé. A személyiséget és az individuumot támogató szemléletb l a személyiséget és individualitást elméletileg kizáró, gyakorlatilag leromboló elméleti vállalkozás. A gyógyszer abban a kreativitásban található, amely – szemben a mer újítással – visszaadja az ember értékvilágát természetes hordozójának. És az ebb l származó praxis nem merül ki az ötletgenerálásban, hanem az egyén felel sségteljes alkotó gyakorlatává válik, melyben mind , mind a társadalom ismét koherens fejl désnek indul.

HIVATKOZÁSOK Dawkins, R. (1991) The Blind Watchmaker. Penguin Books, London. Guilford, J. P. (1950) The 1950 Presidential Address to the American Psychological Association. In Scott G. Isaksen (ed.): Frontiers of Creativity Research. Beyond the Basics. Bearly Limited, Buffalo, New York, 1987. Huntington, S. P. (2002) The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order. The Free Press, UK. Jákli Gyula (2009) Szóbeli közlés Jákli Gyula részér l saját internetes matematikaoktató módszereir l. Magyari Beck István (1971) Hozzászólás az iskolai osztályozás módszertanához. Magyar Pszichológiai Szemle, 1971. 3. pp. 443–444. Magyari Beck István (2004) Pedagógiai realizmus. Valóság, 2004. 1. pp. 1–14. És In: Molnár Krisztina (szerk.) 2005 Az év esszéi. Magyar Napló, Budapest, 2005. pp. 89–107. Mátrai László (1976) Alapját vesztett felépítmény. /Gyorsuló id ./ Magvet Kiadó, Budapest. Németh László (1963) Gályapadból laboratórium. In Németh László: A kísérletez ember. Magvet Kiadó, Budapest, pp. 313–424. Scitovsky Tibor (1997) Mi siklott félre nálunk Amerikában? Társadalom és Gazdaság, 1997. 3. pp. 134–150.

KUPÁN ÁRPÁD

SZÁZADOK

Nagysándor József honvédtábornok életútja Nagyvárad gazdag történelmének és népünk történetében betöltött jelent s szerepének köszönhet en b velkedik olyan jelent s személyiségekben, akik ebben a városban születtek, vagy életük egy bizonyos szakaszát itt töltötték, itt fejtették ki harcos tevékenységüket s ezért méltók arra, hogy emlékük fennmaradjon, s tisztelet, megbecsülés övezze ket. Nagysándor József egyike ezeknek a személyiségeknek, s elmondhatjuk, hogy az emléke ma is él , eleven városunkban. 1990 óta minden évben október 6-án, a nemzeti gyásznapon a város magyar közössége megjelenik emléktáblájánál, ahol vezet ink, politikusaink méltató szavakkal idézik emlékét a h s tábornoknak és mártírtársainak, s elhelyezik a kegyelet koszorúit, virágait. Nagysándor József 1804. október 17-én született Nagyváradon, pontosabban az akkor négy városból álló Várad Olaszi nev részében. Apja itt m ködött tehet s ügyvédként, három gyermekét, akik közül József volt a középs gyerek, gondos nevelésben részesítette. A nagyobbik fia jó nev orvos lett, leánya Pest vármegye f orvosának lett a felesége, míg a középs gyermek a katolikus gimnázium elvégzése után a katonai pályát választotta, így 15 éves korában elhagyta szül városát és az 5. számú tüzérezred hadapródiskolájában folytatta tanulmányait, ett l kezdve csak ritkán tért vissza Váradra. A h s tábornok emlékének megörökítését az 1867-es kiegyezés utáni enyhülési korszakban 1872-ben kezdeményezték a váradi lokálpatrióták, s gy jtést indítottak, hogy emléktáblát állítsanak szül házán. A ma is látható emléktáblát ünnepélyes keretek között 1873. október 11-én avatták fel, de nem azon az emeletes házon, amelyen ma áll, hanem az e ház helyén álló egykori földszintes épületen, amelyben a vitéz katona született. Ezt a házat az 1880-as években lebontották, s ezután került az emléktábla a régi ház helyén felépült, Eleméry-házként ismert új épületre. Az utca ekkor kapta a Nagysándor nevet, és viselte 1923-ig, amikor az új impérium román városvezetése Aurel Laz r román nemzetiségi politikusról nevezte el, s ma is az nevén szerepel. Az shonos váradiak azonban ma is Nagysándor utca néven ismerik és emlegetik, így rizve emlékét. Visszatérve Nagysándor József életpályájához, a négyéves alsófokú tisztiiskola elvégzése után az ötödik huszárezredbe került hadapródként. Az itáliai Cremonában kezdte szolgálatát. 1824-ben hadnagyként a 2. számú József f hercegr l elnevezett huszárezredbe helyezték át, s Eszéken Horvát-Szlavonországban szolgált. Egy kés bbi írás így írt róla: „Nagysándor felt n férfias szépsége szemet szúrt az ezredben szolgáló külföldieknek, akik alig akarták elhinni, hogy bel le valamikor igazi katona legyen. Ámde a fiatalember nagyon is bevált.” 1841-ben már alszázados (Zweite Rittmeister) lett. 1842-ben a Temesközbe Újpécsre helyezték át, 1845-ben már els helyen szerepel az alszázadosok között, s 1846ban végre f százados (Erste Rittmeister) – vagyis kapitány és századparancsnok lett. Ebben az évben katonai pályafutásában törést okozott egy lovasbalesetben szenvedett sérülése, ett l kezdve a rendszeres lovaglást kínzó mellbaja miatt nehezen viselte. maga kés bb, aradi vallomásában ezt említette nyugdíjba vonulásának f okaként. Más források szerint családi okokkal, illetve családi viszonyainak rendezése céljából kérte nyugdíjazását. 1847. január 1-t l nyugdíjba vonult és huszárezrede f hadiszállása közelében a Torontál vármegyei Zsombolyán (ma a Romániai Jimbolia) telepedett le, ahol megtakarított pénzéb l birtokot bérelt és gazdálkodni kezdett. Ez id ben valóban családi viszonyainak rendezésére is törekedett, eljegyzi sógorának testvérhúgát, Schmidt Emmát.

KUPÁN ÁRPÁD: NAGYSÁNDOR JÓZSEF HONVÉDTÁBORNOK ÉLETÚTJA

13

(Nagysándor József szerepe az 1848–49-es szabadságharcban) Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc gyökeres fordulatot hozott Nagysándor József életébe. Már 1848 áprilisában a Délvidéken szerb mozgalmak törtek ki, földfoglalásokkal, zavargásokkal. Kiss Ern ezredes Nagysándort kérte fel a rend helyreállítására és az ottani térség, Nagykikinda térparancsnokává nevezi ki. Amikor hivatalosan megkezd dött a nemzet rség megszervezése, 1848. június 9-én István nádor Nagysándort a pest-budai nemzet rség VI. zászlóalja rnagyparancsnokává nevezte ki. Mivel mellbetegsége ezid ben kiújult, saját kérésére Mez hegyesre helyezték, az ottani állami méntelep irányításával bízták meg. 1848. szeptember 15-t l visszatér a nemzet rségbe, s csatát vív a támadó szerb csapatokkal. November 1-t l alezredesi kinevezést kap, mintegy négyezer f nyi hadoszlopával Temesvár közelében m ködik, f feladata a császári vár rség megfigyelése, s a környék fellázításának a megakadályozása volt. 1848. november 11–14-én gy ztes csata után elfoglalta Kisbecskereket, s javasolta Kossuthnak, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének Új-Arad elfoglalását, hogy megszakítsák a temesvári és aradi lázadók közötti összeköttetést. Erre végül nem került sor. Nagysándor több alkalommal levélben kérte Kossuthot, hogy adjon utasítást a bánsági katonai er k koncentrálására, de Kiss Er nem volt képes megfelel en irányítani a parancsnoksága alatt álló hadtestet. Amikor végre Kiss Ern helyét a tábornokká el léptetett Damjanich vette át, 1849. január 9-én, a helyzet már tarthatatlanná vált a Délvidéken. Január 10-én Kossuth arra utasította Damjanichot, hogy ha Versec és Fehértemplom védelmér l kell képpen gondoskodott, akkor Nagysándor ezredes is csatlakozzék a Bánságból feljöv f sereghez. Nagysándor József 1849. január 19-én hagyta el Délvidéket és a Közép-Tiszához vonult csapatával. A mintegy négy hónapi temesközi tartózkodása idején öt csatában állt helyt, bátorsága, h siessége, jó vezet képessége jutalmául kétszer el léptették. El bb nemzet r zászlóaljparancsnok lett, majd dandárparancsnok Damjanich f hadszíntérre vonuló hadosztályánál. 1849 márciusában elkezd dött Nagysándor József katonai pályafutásának második, eseményekben, sikerekben leggazdagabb és legjelent sebb szakasza. Az ún. tavaszi hadjárat bevezet hadm veleteiben is szerepet kapott. Els nagy sikerét a gy ztes szolnoki csatában érte el 1849. március 5-én, az itt tanúsított vitézségéért megkapta a II. osztályú katonai érdemrendet. Fontos szerepet játszott a magyar f sereg áprilisi ellentámadásában, ekkor már tábornokként (vezér rnagyként), ugyanis Kossuth 1849. április 6-án léptette el , s Klapkának a hadügyminisztériumba történt áthelyezése után átvette az I. hadtest parancsnokságát (április 30.). Görgey Kossuth-ellenessége és hatalmi törekvése kiváltotta Nagysándor szembefordulását a f vezérrel, s ennek, mint nyíltszív , szókimondó katonaember, hangot is adott. A Habsburg-ház trónfosztása körül támadt nézeteltérések során mindketten megfogalmazták ellentétes nézetüket az eseményr l. Görgey a vezérkar el tt úgy nyilatkozott, hogy Magyarországot csak úgy lehetne megmenteni, ha valaki Caesar szerepére vállalkozna. Nagysándor erre végignézett a f vezéren és fenyeget en közbevágott: „De Caesar mell l Brutus sem hiányoznék.” Rossz viszonya Görgeyvel Buda ostromakor tovább mélyült. Bátyjának írt levelében Nagysándor megemlítette, hogy az ostrom után Görgeyt a téren találta, amint nézte a Palatinus palota égését. Mikor Nagysándor huszárjaival a tüzet el akarta oltani, Görgey azt mondta, nem baj, ha leég, legalább nem lesz lakása benne Kossuthnak. E perct l fogva gy lölte meg Görgeyt, aki viszont a huszártábornokot mindinkább Kossuth kémjének tekintette, s bizalmatlanná vált vele szembe. Ennek az lett a következménye, hogy Görgey jelentéseiben rendszeresen kifelejtette Nagysándor nevét a harcokban, vezetésében kit ntek közül, s t a kés bb keletkezett Emlékirataiban állandóan kritizálta, s t leértékelte Nagysándor teljesítményeit.

14


A szabadságharc utolsó szakasza már nem hozott, nem hozhatott újabb sikereket, hisz megkezd dött a cári f sereg el renyomulása Pest felé. Az 1849. július 15–17-i második váci csatában elszenvedett kudarc miatt Görgey igazságtalanul Nagysándort vádolta, s t Emlékirataiban így fogalmazott: „Én, tehát amikor Nagysándor tábornokot fogyatékos megbízhatósága és gyönge tehetsége ellenére nem mozdítottam el már Vácott a reábízott hadsereg-parancsnokságtól, a pillanatnyi körülmények kényszere alatt cselekedtem”. Máriássy, aki szemtanúja volt az akkori eseményeknek, ezt írta err l: „Mily igazságtalan és lelkiismeretlen Görgey bírálatában. Nagysándor tábornokot, kinek hadteste ezen fatális incidens alatt ép rendben maradt, és aki ezen alkalomból is helyesen és vitézül végezte kötelességét Görgey ez alkalommal gyávasággal meri gyanúsítani”. Végül megállapítja: „Nagysándor tábornoknak kisujjában több személyes bátorság és vitézség volt, mint Görgeyben és egész törzskarában.” Valóban, Vácott is Nagysándor hadteste döntötte el kedvez en a csata sorsát, s amikor Görgey átkelt a Tiszán, Nagysándor fedezte visszavonulását. Görgey szintén Nagysándort bízta meg a visszavonuló hadsereg oldal- és hátvéd biztosításával is. Így került sor 1849. augusztus 2-án az ún. debreceni csatára, ahol az ötszörös túler vel bíró orosz sereggel szemben Nagysándor hadosztályának esélye sem volt az ellenállásra, s ennek ellenére serege több órán át h siesen tartotta magát, míg végül meghátrálásra kényszerült. Ekkor járt, augusztus 3-án, utoljára Nagysándor szül városában, Váradon és másnap indult el hadtestével Arad felé. A hadiszerencse ezután végleg elpártolt mell le. El bb Vinga és Arad között került csatába az osztrákokkal, majd ÚjAradnál szenvedett vereséget. Mikor megérkezett Aradra, kijelentette: „Én itt vagyok, de a haza megbukott.” Közben híre ment Dembinszky seregének Temesváron elszenvedett vereségének s az ott harcoló csapatok felbomlásának. Augusztus 11-én, Aradon az utolsó minisztertanács Görgeyt a legf bb polgári és katonai hatalommal látta el, abban bízva, hogy vele az ellenség inkább fog tárgyalni, mint a kormánnyal. Görgey mint diktátor fegyverletételi ajánlatot küldött a cári csapatok parancsnokának, Paszkevicsnek. Nagysándor Görgey környezetében maradt, s 1949. augusztus 13-án Világos határában leteszik a fegyvert az oroszok el tt. Tíz nappal kés bb, augusztus 23-án az oroszok átadták a magyar f tiszteket az osztrákoknak, akik az aradi várba zárják ket. (Út az akasztófáig – a tábornokok vértanúsága) Az osztrák katonai hatóság még aznap megkezdte a f tisztek kihallgatását. Nagysándort el ször augusztus 27-én, másodszor szeptember 14-én hallgatták ki. Ezután a vádlottaknak lehet séget adtak utólagos indítványt beterjeszteni, hogy vitathassák az el terjesztett vádpontokat. Nagysándor József 1849. szeptember 17-i utólagos beadványában azzal védekezett, hogy vagyontalan lévén és mivel a legcsekélyebb jövedelemmel sem rendelkezett a szerb betöréskor, kénytelen volt szolgálatba lépni a haza védelmére. Ez a beadvány egy testileg-lelkileg fel rl dött ember vívódását tükrözi a saját hite, egyenessége és a védekezéshez szükséges állítások összeegyeztetése között. A beadvány hangjából úgy t nik, már tisztába volt sorsának drámai alakulásával és eldöntötte, nem hajlandó meghátrálni, megalázkodni. Az ítéletet 1849. szeptember 26-án hozta meg a hadtörvényszék, a 13 vértanú feletti ítélet kötél általi halál – Schweidel kivételével, akit golyó általi halállal kívántak büntetni. Az ítéletet Haynauhoz küldték fel meger sítésre, s egyben kegyelmi felterjesztést is mellékeltek hozzá három személy esetére. Az ítéletet Haynau október 2-án hagyta jóvá és felterjesztette azt a császárhoz, Ferenc Józsefhez tudomásul vételre. Végül a döntés 9 kötél általi halál, négy golyó általi kivégzés lett.


15

1849. október 5-én reggel 7 órakor közölték a felsorakoztatott tábornokokkal a halálos ítéleteket, majd visszakísérték ket siralomházzá vált celláikba, ahol mindegyik el tt egy öttagú rség vigyázott. A fogságba esés és a kivégzés között eltelt negyvennégy napot a vádlottak az aradi várban töltötték. Nagysándor József ezalatt az id alatt négy levelet írt, amelyekb l kiolvasható egyéni, magánemberi tragédiája. 1849. szeptember 8-án n vérének, Schmidt Jánosnénak írt. Levelében kifejezi meggy z dését, hogy betegesked n vére meg fog gyógyulni. Ugyanakkor meglep en el re látja saját tragikus sorsát: „Isten végtelenül igazságos és jó, a sors, amely olyan súlyosan sújtotta szerencsétlen családunkat egy harmadik – valószín leg utolsó áldozattal – végre ki lesz engesztelve. Isten veled szeretett testvérem – légy boldog, legyetek mind boldogok, ezért imádkozik lelke mélyéb l testvéred Pepi”. Szeptember 9-én sógorának, Schmidt Jánosnak írt hosszabb levelet, amelyben részletesen ír menyasszonyáról, aki egyben unokahúga, testvére férjének, sógorának a húga. Kifejezi sajnálatát, hogy nem tudott anyagilag is gondoskodni annak jöv jér l, mivel a balszerencsés debreceni csatában majdnem minden pénzét elveszítette. Íme, hogyan írt imádott menyasszonyáról: „Azon, hogy Emma ennyi bátorságot, ennyi lélekjelenlétet tanúsított, nem is csodálkozom, mert nemcsak a külseje olyan meglep en tökéletes, olyan ritka szép, hogy mindenkire a legmélyebb, legmaradandóbb hatást gyakorolja, hanem a szelleme, a szíve, a lelke is olyan ritka érték , hogy mindenkinek csodálattal és megbecsüléssel kell adóznia neki. Szerencsés, nagyon szerencsés az a férfi, akié lesz ez a csakugyan minden tekintetben tökéletes mennyei teremtmény. Lelkem mélyéb l azért imádkozom bens séges szívvel, hogy Isten adjon neki sok szerencsét.” A menyasszonyához is szeptember 9-én írt búcsúlevelet, amely lángoló szerelmi vallomás. Már a megszólítás is – „Szeretett drága angyali jóságú Emmám!” – sokatmondó. Idézünk bel le: „… immár elvesztettem minden reményem, – mindent elvesztettem, csak irántad való végtelen, határtalan szerelmemet nem. Ez a legmélyebb, legszentebb érzés, amit valaha éreztem, és ez el fog kísérni a sírba – az emlék, az irántad érzett rajongás lesz egy jobb, örökké tartó jövend be vetett végs vigaszom, melyet már nem felh sítenek el földi dolgok. […] Gondolj rám szeretettel és együttérzéssel, mint ahogy én is mindig, az élet utolsó percéig szüntelenül szeretlek és imádlak. Isten legszentebb, legszebb áldása Rád, szeretett, drága, szép, angyali jóságú erényes leánykám. Légy boldog, ezért imádkozik lelke mélyéb l imádó Pepid. Emlékül küldök egy hajfürtöt – Isten veled Emmám.” A történet itt nem ér véget. Nagysándor a kivégzése el tt, október 5-én írt utolsó leveléb l, melyet gyóntatópapjának, Vinkler Brúnó szerzetesnek címzett, kit nik, hogy a szerzetes közvetítésével visszaküldte Emmának a jegygy r t és a házasságkötési engedélyt, és ez által az így szabaddá tett menyasszonyával végakaratát is közölte, hogy legyen boldog, és menjen férjhez, ha megfelel párra akad. Négyévi gyász után Emma élete új fordulatot vett. Férjhez ment egy szelíd lelk , nálánál 28 évvel id sebb férfihoz, Klauzál Gáborhoz, aki egyazon esztend ben született Nagysándor Józseffel. Emma családi körben megtalálta az elveszettnek hitt boldogságot, de azért híven és kegyelettel rizte a mártír Nagysándor József emlékét. (A h s tábornok halála) Nagysándor József kivégzése pillanatában is bizonyságot tett rettenhetetlen bátorságáról és hidegvérér l, amellyel a halált fogadta. Gyóntatója, Vinkler Brúnó minorita szerzetes, visszaemlékezésében leírta, hogy amikor a kivégzésre vonultak és a vár déli oldalán fekv nyílt téren az elítéltek számára felállított kilenc egyágú tölgyfacölöpöt, amelynek mindegyike egy-egy vaskampóval volt

16


ellátva, meglátták, Vécsey megjegyezte: „Hát ilyen akasztófákat készítettek számunkra?” Erre Nagysándor keser gúnnyal felelte: „Hadd el barátom, ez a legjobb és a legcélszer bb.” – Amikor észrevette, hogy gyóntatója meghatódva könnyezik, így szólt hozzá: „Tegnap Ön vígasztalt engem, s most sír!” Ötödikként került sorra, s rendkívül keményen, büszkén és öntudatosan viselkedett. A bitófához érve így szólt a hóhérhoz: „Hallja maga, én er s vagyok és nagyon kemény a nyakam. Legyen magában emberség, ne kínozzon engem, hanem végezzen velem minden erejéb l”. Ezután is elbúcsúzott társaitól és a lelkészekt l, s emelt f vel, büszkén lépett az akasztófa alatti zsámolyra – „Hodie mihi, cras tibi” (Ma nekem, holnap neked) – szavakkal. Miel tt a bakó a nyakára szorította a kötelet, fönnhangon kiáltotta „Éljen a haza!”, s rövid szenvedés után meghalt. Hasonló szavakkal, csak utolsóel ttiként kivégzett legendás h s Damjanich fogadta a halált. Befejezésként idézzük a nagyváradi emléktáblán olvasható, Szemere Miklós által írt méltó verset. „Nagy voltál névre, nagy bajnoki szívre hazádhoz Nagy lelked b n volt törpe bakóid el tt! S bosszuja míg a bitort a gyalázat mélyire dobta, Trónoknál magasabb fényre emelte dicsed.” Végül álljon itt néhány történetíró értékelése Nagysándor Józsefr l. Horváth Mihály: „Egyike volt, ha nem is a legszerencsésebb, de bizonyára a leghazafiasabb érzelm tábornokainknak.” Szilágyi Sándor: „ volt az egyetlen, ki Görgeynek nem egyszer szemére vetette gazságait. H s, kitartó katona, s mindenekfelett magyar ember volt.” Hamvay Ödön: „Vitéz, jó katona volt. Nemcsak h s, de kötelességtudó is. Különös vezéri tehetséggel nem áldotta meg az Isten, de mint hadvezér egyike volt a legjelesebbeknek.” Gelich Richard: „Nagysándor nem bírt különös vezéri tehetséggel, de jó és vitéz alvezér volt. Politikai irányánál fogva inkább a republikánizmus felé hajlott és általában véve a kormánnyal tartott.”

SZABÓ ÁGNES

Az egészségügy helyzete Csanád vármegyében az 1831. évi kolera idején A XIX. század harmadik évtizedében egy új járvány jelent meg Európában, az ázsiai kolera. A betegség 1830 el tt még teljesen ismeretlen volt ezen a kontinensen. A kór shazája Kelet-India, innen terjedt tovább India vidékére, Ázsia részeire, majd Európába. A betegségnek többféle elnevezése létezik. Tünetei alapján gyakran nevezik epemirigynek, kékl bélgörcsnek, gyilkoló dögletességnek, napkeleti ragadós epekórságnak, pestises-, napkeleti kolerának, keleti hányszékelésnek, görcsmirigynek1, pusztító mirigynek, napkeleti ragadós mirigynek, dögleletes nyavalyának vagy epedög halálnak. Magyarországon 1831-t l 1914-ig összesen 14 alkalommal dühösködött az epemirigy: 1831/32-ben, 1836-ban, 1848/49-ben, 1854/55-ben, 1866/67-ben, 1872/73-ban, 1886ban, 1892-ben, 1893-ban, 1894-ben, 1910-ben, 1911-ben, 1913-ban és 1914-ben. Ha megnézzük az évszámokat, akkor felt nhet, hogy legtöbbször háborús megmozdulások alkalmával lépett fel a betegség. Most nézzük hazánk legels és legnagyobb járványát, az 1831–32. évit. Az 1820-as években Ázsiában és Indiában is nagyméret kolerajárvány dúlt, mely eljutott Perzsián át a Kaszpi-tó vidékére és Oroszország északi részébe. 1830-ban már Moszkvában pusztított, innen a lengyelországi háború által jutott a galíciai tartományokba, onnan pedig hazánkba.2 Hogy kik voltak pontosan, akik behurcolták a betegséget, az kérdéses. Egyes vélemények szerint sószállító rutének, mások szerint oláh tutajosok, de van, aki a máramarosi tutajosokat nevezi meg terjeszt ként.3 1831. június 13-tól 1832. május 22-ig tartott az els kolerajárvány Magyarországon. A nyavalya el ször Szabolcs és Szatmár vármegyékben, valamint a Tisza melletti településeken jelent meg, majd fokozatosan az összes vármegyében megmutatta magát. Ekkor a 63 megtámadt vármegye 4455 községében 536 500-an betegedtek meg és 298 900-an haltak meg.4 Más tudósítások hasonló számadatot adtak meg: szerintük 536 517 ember lett beteg, és ebb l 237 641 halt meg.5 Csanád vármegyében az els megbetegedés 1831. augusztus 10-én történt, és október 18-án sz nt meg a járvány6, azonban szórványosan továbbra is el fordultak esetek. Országos szinten kezdetben a közigazgatás emberei, s t sok orvos sem ismerte el a betegség létezését. Csanád vármegyében augusztus elején például az orvosi vizsgálatok szerint még semmi epekórságos jelenség nem mutatkozott, de Apátfalván, Földeákon és Nagylakon már ekkor n tt a betegek száma.7 (Valószín síthet , hogy vagy nem ismerték fel a betegséget, vagy rosszul diagnosztizálták, esetleg tudatosan nem akarták bejelenteni, hogy ne keltsenek pánikot.) Majd amikor a kolera megjelent az ország határain belül, akkor a kétkedést rémület váltotta fel, és ez az új, ismeretlen veszedelem nagy zavart keltett. Ennek egyik oka, hogy az országban nem volt megfelel az egészségügyi felkészültség, másrészt az orvosok sem ismerték a betegséget, tanácstalanok voltak, a helyes gyógykezelést sem tudták, harmadrészt a hatóságok intézkedései sem voltak megfelel ek. A doktorok csak a tudósítások és egyéb, külföldi tapasztaltabb járványorvosok híradásai alapján tudták orvosolni a betegeket. A kór sokáig megosztotta a szakembereket, mivel kérdésesnek tartották ragadós voltát is. Emiatt többféle vita alakult ki ezzel kapcsolatban.

18

SZABÓ ÁGNES: AZ EGÉSZSÉGÜGY HELYZETE CSANÁD VÁRMEGYÉBEN…

Ebben az id ben az egészségügy a Helytartótanács irányítása alá tartozott, mely egy külön osztályban kapott helyet, a Departementum Sanitatis-ban.8 Ezzel az egész ország közegészségügyét központi irányítás alá vonták. A központi egészségügyi f hatóság (Helytartótanács) ahogy meghallotta a járványról szóló híreszteléseket, gyorsan cselekedett. Kezdetben olyan preventív módszereket rendeltek el, mint amilyeneket pestis idején alkalmaztak. Ennek f eleme a vesztegzár volt. „E czélra forditassanak a Pestisragadványsága kiírtására szabott ama sínórmértékek, mellyek a megvesztegetett vagy igen gyanús portékák tisztulását vagy megsemmisítését és a járványos személyekkel és épületekkel való bánásmódot illetik.”9 Mivel a f hatóságnak nem volt végrehajtó szerve, így a vármegyén és a városon keresztül igyekezett rendeleteit érvényre juttatni. A megyei hatóságok egészségügyi m ködését az országos f orvos ellen rizte, amely tisztséget 1825-t l Lenhossék Mihály töltött be. Mik voltak ezek a járványellenes intézkedések? Több nyelven kiadták az Instructio-t, mely a pestis elleni rendelkezések átdolgozását tartalmazta; tudósításokat juttattak el a törvényhatóságokhoz, politikai biztosokhoz, orvosokhoz, községek elöljáróihoz; kezdetben a Galíciában bevált gyógymódokat használták: megh lést l, nedves lakásoktól, meger ltetést l, rossz ételt l, mértéktelenségt l, hiányos öltözett l, szeszes italoktól való tartózkodást javasolták; az utakon határ rizetet, az ország határain kordont rendeltek el; megalakították az Egészségügyre ügyel állandó küldöttséget, melynek feladata a helytartósági rendeletek betartatása, és állandó informálás volt. Emellett ahol nem volt orvos, oda járványorvost küldtek; 20 királyi biztost neveztek ki; megalakították a megyék kolerabizottságát, beosztották az orvosokat, kinevezték a politikai biztosokat, röket állítottak az utakra, vesztegl házakat, kolerakórházakat alakítottak ki; a gyógyszertárakat felszerelték a legszükségesebb gyógyszerekkel, füvekkel, klórmésszel; valamint felszólították a törvényhatóságokat az élelmiszerek elegend mennyiségben való raktározására. (Egészségügyi, köztisztasági helyzet a kolera idején) A közegészségügy a XIX. században még igen fejletlen volt. Az egészségügyet ekkor a közigazgatás „mostoha gyermekének” tekinthetjük. Az egész ország orvoshiánnyal küzdött, ami legjobban a járványok idején okozott nagy problémát. Ekkor járványorvosnak alkalmaztak mindenkit, aki egy kicsit is értett az orvosi tudományhoz. „… a 8 millió lakosú ország közegészségügyét 2000 orvos és sebészmester látta el.”10 Ezzel szemben járványmentes id szakban senki nem m ködhetett orvosi vagy sebészi területen, ha nem volt oklevele az egyetemi tanulmányairól. Fényes statisztikája szerint Magyarországon az 1830-as évek végén 640 orvos és 1276 sebész m ködött11. „Vannak megyék, amelyek csak egy orvost tartanak, […] de kett nél többet egyik sem, legfeljebb seborvost a járásokban.”12 Ez a statisztika azonban kérdéses, mivel Bugát és Flór Orvosi névsora alapján 1840-ben már 154 megyei, 72 városi és 329 magánorvos, 280 megyei és 58 városi sebész, valamint 324 gyógyszerész és 143 bába m ködött Magyarországon.13 A rossz közegészségügyi helyzet mellett a köztisztasági viszonyok is kedvez tlenek voltak. Az egészséges ivóvízhez nehezen lehetett hozzájutni, és a nyílt szennyvízcsatornák elviselhetetlen b zt árasztottak. A legtöbb háznál hiányoztak az emészt gödrök, árnyékszékek, így az ürülékek közvetlenül a szabadba kerültek ki (esetleg trágyadombra). A városokban ugyan már voltak emészt gödrök, de az ürülék kihordása nagyon ritkán történt meg, és akkor is az utcákra, folyókba, árkokba, csatornákba ürítették, amivel nagymértékben szennyezték a talajt. Az utcák és terek is szennyezettek voltak, ritkán tisztították ezeket, és az állattartás, -vágás csak fokozta ezt a problémát. A lakásviszonyok sem


19

mutattak jobb képet a XIX. század elején. A házak talaja legtöbbször agyagos föld volt, ami miatt nedvesek és egészségtelenek voltak a lakások.14 Így „az orvosi közigazgatás „tehetetlennek bizonyult az 1831–32. évi kolerajárvánnyal szemben” és ebben éppúgy szerepe volt a járványtani ismeretek hiányosságának, mint a hatóságok nemtör dömségének és a nép idegenkedésének minden hatósági intézkedéssel szemben.”15 Csanád vármegye területén 1831-ben a rendes orvosi személyeken és egy-két borbélyon kívül nem volt több szakember. A 60 000 f s megyében egyetlen megyebeli orvos, Hoffmann Károly; Lutz Ferdinánd battonyai és Jezovits József makói seborvos; valamint két bába, Hegyesy Zsuzsanna és Papp Anna m ködött. A zsidók gyógyítására Eisenstein Ignácot kérték fel, aki csak ekkor, 1831 júliusában telepedett le Makón. seborvosként és baromorvosként dolgozott. Mivel a létszám nem t nt elégségesnek egy ekkora járvány betörésekor és elterjedésekor, így a vármegye József nádorhoz fordult, és t le kérték, hogy az orvosi segedelemr l gondoskodjon. „Írjuk azon síralmas állapotot, melybe kerülnünk kellenék, ha a’ veszedelmes rém betör. Orvosi segedelem nélkül mit is tehetünk egyebet, mint szomorkodó szívvel tekinteni, mikép leszünk mi rendre, mikép népünk a’ halál áldozatai. Ha az els megfert ztetend helyre vonjuk orvosainkat, akkor a’ többieket orvosi segítség nélkül kell hagynunk, ha pedig megosztjuk azt, akkor mintegy 20 ezer lélekre men Makó mez városunk hova lészen egy vagy két bátor orvossal is, ’s ha míg ezek közül el talál vonni egyet a’ sors, akkor éppen meghagyatva fogjuk a’ nyavalyát önkénye szerént dulladozni szemlélni. Hozzájárul ehhez, hogy egyetlen patikánk csak 1000 betegre sem elégséges, ’s hogy tovább a’ betegség betörése esetében sokakat az éhség is fog sanyargatni.”16 A nádortól biztatást kapott a vármegye, hogy amint Csanád vármegyében is megjelenik a betegség, járványorvosokat fog küldeni, de addig a fert zött helyekre küldi ki ket, mert ott nagyobb szükség van rájuk. Csanád vármegye közgy lése fels bb rendelet értelmében július 12-én megalakította az Egészségre ügyel állandó küldöttséget, melynek tagjai között táblabírák, szolgabírák, esküdtek, ügyészségi hivatal tagja. Név szerint: elnöke Saator János alispán, tagjai: Róka Jóssef római katolikus plébános és alesperes, Vásárhelyi János f jegyz , Szilesy Pál tiszti f ügyvéd, Dániel János f szolgabíró, Tarnay Mihály, Posonyi Ignátz, Lukács Jósef, Nyéky László, Návoy László, Dedinszky István táblabírók, Pák János plébános, Szirbik Miklós református prédikátor, Szilágyi Sándor makai, Kovács Jósef Cameralis, Balta Tivadar tornyai ügyvéd és táblabírák, Nyéky Antal tiszti alügyvéd, Sánka Ferencz, Návoy Mihály szolgabírók, Návoy Károly, Szilvássy László aljegyz , Giba Antal földmér , Hoffmann Károly orvos, Jezovics Jósef és Lucz Ferdinánd seborvos.17 A küldöttség feladata, a megyei rendelések és helytartótanácsi utasítások végrehajtása mellett, kórházak és vesztegl intézetek létrehozása, a községeket bejárva intézkedéseket tenni, valamint gondoskodni a marhahús meglétér l. A vármegye mindent elkövetett a betegség meggátlása érdekében: határait kordonnal zárták körbe, s t a Maroson történ hajózást is betiltották. „… Csanád vármegye nem vetheti magának ellenére, hogy mindent elnem követett /:talán erején is túl:/ annak elgátlására, ha már a’ rosz vendég ott’ van, azon kell lenni, hogy annak körmei közül anynyit kiragadhasson, a’ mennyit lehet.”18 Július 12-én báró Orczy L rinc aradi f ispánt nevezte ki a helytartótanács Csanád, Arad, Csongrád vármegyék királyi biztosává (szept. 21-ig látja el ezt a tisztséget). Ezentúl neki kellett beküldeni a heti jelentéseket, panaszokat, ellen rizte, hogy minden a rendeletben meghatározott módon történik-e.

20


Makón az els gyanús megbetegedés 1831. július 27-én történt.19 Azonban konkrét diagnózist err l nem tudtak felállítani, így az els tényleges megbetegedést augusztus 3-ához kötik.20 Azonban a Helytartótanács csak augusztus 10-ére teszi a betegség megyei kitörését. Ennek okát nem ismerjük. Orczy a betegség megjelenésekor, ígéretéhez híven, küldött egy orvost, aki 4 peng forint napi bért kapott21, azonban még így is kevés volt a szakember, mivel a megyének igen népes községei voltak. Ennyi doktorral szinte lehetetlen volt, hogy minden beteg orvosi segítségben részesüljön. Így újabb egészségügyi személyeket kértek. A királyi biztos már nem tudott volna újabb szakembert küldeni, talán csak borbélylegényeket, akik azonban nem lettek volna túl hasznosak. Így a megye kénytelen volt a Helytartótanácshoz fordulni, amely próbált segíteni: egy orvost, három seborvost és egy orvosnövendéket küldött, akik augusztus 31-én érkeztek meg. Az orvos Illés Henrich Lajos Adolf, aki 4 ft napibért kapott, a többieknek, Minich Emánuel, Neumann Henrich és Schönstein Jonathán sebészeknek és Egerszeghy Csiszár Pius orvosnövendéknek Orczy 2 ft fizetést akart adni, de az ország f orvosa 3 ft napibérért utasította ket, amit meg kellett nekik kapniuk.22 Orczynak más volt a véleménye a fizetésekkel kapcsolatban: „…az ollyan fiatal uraknak, mind a’ kik oda jöttek 2 frt p.p. elegend lesz, itten is úgy fizet dnek, s t van ollyan is, a’ kinek tsak 1 frtja jár…”23 Az orvosok bérügye kés bb is rendszeres problémát jelentett. Az orvosok, seborvosok alacsony fizetésük miatt több alkalommal kérvénnyel fordultak a vármegyéhez fizetésüket illet en, például Jezovits József, aki eredetileg Makón lakozó chirurgusként m ködött. t 1831 augusztusában Apátfalvára rendelték ki, állandó ott maradással. A sz k fizetése az ott tartózkodás szükségeit sem fedezte, így minden napra további 1 peng ft-ot rendeltek el eltartására.24 Eisenstein Ignátz 1831 szeptemberében fordult a vármegyéhez hasonló problémával.25 Segédseborvosként napi 30 kr-t kapott, és kérte, hogy a többi seborvoshoz hasonló bért kaphasson. A fizetése sokkal kevesebb volt annál, hogy abból lakását, ruházatát és mindennapi élelmét fizesse. A megye igazságosnak tartotta kérését, és visszamen leg megemelte a bérét napi 1 ft 30 peng kr-ra. Az orvoslétszám megemelésével Csanád vármegyében a következ személyek gyógyítottak kolera idején: 1. Hoffmann Károly: megyebeli orvos. Moráviában született, 31 éves, római katolikus vallású, 1828-ban Pesten szerzett orvosdiplomát, magyarul, németül és latinul tudott, lakhelye: Makó, 1830-tól kezdve, fizetése: 400 ft és 100 ft kvártély.26 2. Jezovits József: megyebeli seborvos. Nagykanizsán született, 48 éves, római katolikus, 1808-ban Pesten szerzett diplomát, magyarul, németül és latinul tudott, Makón m ködött 1818-tól, fizetése 200 ft és a kvártély. Most a járvány idején Püspöklelére és Földeákra is kirendelték.27 3. Lutz Ferdinánd: megyebeli seborvos. Gyulán született, 42 éves, római katolikus, 1816ban szerzett diplomát Pesten, magyarul és németül, lakhelye: Battonya 1830-tól, fizetése: 200 ft és 40 ft kvártélyra, Battonyán, Nagykovácsházi-, Református Kovácsháza-, Tót Kovácsháza-, Martzibányi Dombegyháza- és Apátzai Kertész Községben gyógyított.28 4. Illés Henrik Lajos Adolf: orvos, Kevermesi Kertész községben, Kis Iratoson, majd Nagylakon és Palotán m ködött. 5. Eisenstein Ignácz: Morvaországban született, 26 éves, izraelita vallású. Seborvos és baromorvos. Bizonyítványát a Magyar Királyi Egyetemt l kapta. Magyarul, németül, latinul és lengyelül beszélt. Makón és Földeákon m ködött. volt a zsidók kolerakórházának seborvosa.


21

6.

Minich Emmánuel: seborvos, Palotán (segédként), Pitvaros kertészségében és Nagylakon, csak németül beszélt. 7. Neumann Henrik: seborvos, Nagylakon, Palotán m ködött. 1831. szept. 12-én kolerában halt meg Palotán, így Minich Emmánuel vette át a helyét. Mivel többrendbeli tartozásai voltak, így a holmijait közárverésre bocsájtották, és az abból befolyt pénzt a tartozások fedezésére fordították.29 8. Egerszeghi Csiszár Pius: orvosnövendék, Tornya mez városában, majd Kis Iratoson, Kevermes Kertész községben, Dombegyházán és környékén m ködött. 9. Schönstein Henrik: seborvos, Apátfalván, Csanádon. Minich Emánuel seborvosok október 1-jén távoztak a megyéb l. 10. Hegyesy Zsuzsanna: bába, Gy rben született, 49 éves, anglikán vallású, 1804-ben szerzett diplomát Pesten, magyarul és németül tud, Battonyán lakott 1820 óta, fizetése 112 ft volt.30 11. Papp Anna: bába, Komáromban született, 49 éves, római katolikus, 1820-ban szerzett diplomát Pesten, magyarul tudott, lakhely: Makó 1820-tól, fizetése 112 ft volt.31 12. Urbanits Mihály: Veszprémben született, borbélysebész, halottkém, a kolerakórház seborvosa. Makón m ködött. Munkájáért teljes ellátást és 4 ft napidíjat kapott.32 Az orvosok, bábák mellett ebben az id ben még a lelkészek is foglalkoztak gyógyítással. (Ha az 1831-es orvosnévsort összehasonlítjuk az 1846. és 1873. évi szakemberek kimutatásával, akkor megállapíthatjuk, hogy Urbanits Mihály fia, Mihály és Eisenstein Ignátz 1832 után is Csanád megyében maradt, és itt foglalatoskodott. Az ideiglenesen ideküldött járványorvosokat a betegség megsz nése után visszarendelte a Helytartótanács. Mégis 1846-ban négy orvosdoktor, négy seborvos, három gyógyszerárus, egy gyógyszerész, és négy bába m ködött Csanád megyében. Egy 1873-as kimutatás csak a Makón székell orvosokat, sebészeket, állatorvosokat és bábákat számszer sítette, mely alapján a városban egy orvostudor, két orvostudor-szülészmester, két orvossebész-szülészmester, egy sebész, két állatorvos, 11 diplomás szülészn és egy bába viselt hivatalt.)33 A helyi orvosok és járványorvosok nagyobb száma mellett is sokan haltak meg orvosi segítség nélkül. Ennek egyik oka, hogy a nagy távolságok miatt az orvoslók csak késve értek oda a betegekhez, így augusztus közepén Hoffmann Károly megyei f orvos kocsit kért a számukra. A vármegye is belátta ezt a problémát, így fizetés mellett kétlovú kocsit rendelt ki, személyenként. A szakemberek fizetését is meghatározták: a f orvosnak 400 ft évi fizetés 2 ft napidíjjal; a sebészmesternek évi 200 ft, lakás, valamint 1 ft napidíj; a halottkémnek napi 3 ft és étel, ital; a diplomás járványorvosnak 4 ft és útiköltség; a sebésznek 2 ft fizetés járt.34 (Az orvosok feladata) Az orvosok és seborvosok feladata nem merült ki az orvoslásban. Rendszeresen ellen rizniük kellett az egészségügyi viszonyokat, ápolni és megvizsgálni betegeiket. Ha gyanús esetet találtak, azonnal jelentették a rendeknek. A szegényeket ingyen kellett kezelniük. Túl drága, felesleges gyógyszereket senkinek nem írhattak fel. Dr. Hufeland szerint: „Nem eléggé szomoru dolog e már maga a’ betegség? Szaporítsuk e azt azon szükség által is, melly azt olly könnyen kíséri? Hány beteget, láttam kit a’ nyavalya’ lefolyása alatt a’ költségek’ félelme nem nyommaszta kevesbbé, mint maga a’ betegség, ’s hányszor semmisíté – meg a’ gyógyúlás’ egész örömét a’ gyógyszeres’ iszonyú rovása, melly szegénynek olly adósság’ terhét fedezte – fel, mellynek lefizetése minden javaitól, s t a’ teljes helyreálláshoz szükséges eszkö-

22


zökt l is megfosztá. Itt az orvos nagy, ’s a’ mi még szebb, csendes jóltev je lehet a’ szegényeknek, ha a’ gyógyszerek’ lehet olcsóságára ügyel. e’ részben felette sokat tehet…”35 Ha egyszerre több beteghez hívták ket, az els kérést kellett figyelembe venniük, de a veszélyesebb esetek prioritást élveztek. A doktoroknak negyedévente és évente közegészségügyi jelentéseket kellett készíteniük a Helytartótanács számára. Ezekben beszámoltak az egészségügyi viszonyokról, a gyógyszertárak éves vizsgálatáról, az állatokat-embereket megtámadt járványokról, az eszközök állapotáról, a megyei orvosokról, betöltend állásokról, boncolásokról, rabok állapotáról és gyógyszereikr l, a gyógyvizekr l, valamint a gyógyintézetekr l. Járvány idején, mint például a koleránál, minden héten kötelesek voltak beszámolni az egészségügy helyzetér l. Ezek a Summarius Conspectusok a járvány állásáról adtak tájékoztatást: tartalmazták a megbetegedettek, meggyógyultak és meghaltak számát is. Egy korábbi, 1787. évi hivatali utasítás „… feladatkörébe sorolja az egészségügyi személyzet felügyeletét, a törvényszéki orvosi teend k ellátását, a gyógyszertárak rendszeres vizsgálatát, a gombák és füvek ismertetését, a vármegye községeinek minél gyakorábbi meglátogatását, a bábák oktatását, a kuruzslás üldözését, a járványok elleni küzdelmet, a kórházak ellen rzését…”36 S t, az állategészségügy is az feladatukhoz tartozott. Hasonlóképpen határozza meg az orvosok feladatát az 1831-es „Tudósítás Az Orvosokra, és Seborvosokra nézve, kik a ’ dühösköd napkeleti ragadó epemirígynek, a’ vagy ehez hasonló dögleletes nyavalyának gyógyításával foglalatoskodnak” c. munka. 14 §-ban sorolja fel, hogy a betegség megismerése, okainak megvizsgálása, célirányos orvoslás mellett a tudósítás; a betegek gondviselése, napi legalább kétszeri meglátogatása; orvosság, mértékletesség parancsolása; az egészségesek elválasztása; közrendtartás; a járvány meggátlása; a lakosság egészségének fenntartása; az új betegek megismerése; az ispotályok és betegek szobáinak tisztán tartatása, szell ztetés, füstölés, öltöztetés elrendelése; utasítás és tanácsadás; a gyógyszerek beszerzésére való ügyelés mind-mind az feladatkörükhöz tartozott. S t, ahol nem volt patika, ott orvosságokat is osztogattak szigorú számadás mellett.37 A hatóságok a nagyméret halálozás következtében egyre szigorúbb óvintézkedéseket hoztak, és még a temetéseket is megszigorították. El írták, hogy a kolerás beteget addig nem lehet eltemetni, míg orvos nem vizsgálta meg, és nem állított ki róla írásos engedélyt. Így egy újabb feladat hárult az egyébként is leterhelt doktorokra, a halottak vizsgálata. Az orvostudomány képvisel i járványmentes id szakban csak a saját feladatukat láthatták el: az orvosok a bels gyógyításokkal, a sebészek sebészi beavatkozásokkal, a gyógyszerészek pedig az orvosságok készítésével foglalkozhattak. Ez a „szabály” a járványok idején nem élt, és olyan területeken sem volt kivitelezhet , ahol nem volt gyógyszertár, vagy egyik, vagy másik doktor hiányzott. Ilyenkor minden feladatot kénytelenek voltak ellátni. Az 1770. évi Generale Normativum, mely az els magyar általános egészségügyi jogszabály38 volt (1848-ig a magyar egészségügyi közigazgatás törvényes jogalapja), még az elvárandó orvosi tulajdonságokat is meghatározta. Ez alapján józanok, rendes élet ek, béket r ek, mérsékeltek, jó erkölcs ek legyenek, munkájukat ne hanyagolják el, a betegeket legjobb tudásuk szerint lássák el, egyforma bánásmódban részesítsék a szegényeket és gazdagokat egyaránt. A kuruzslókat, vándorkomédiásokat, kóbor gyógyászokat pedig jelentsék a hatóságnak. (Gyógyszerek, gyógyszertárak, orvoslás) Az orvoshiány mellett a patikák létszáma sem volt elégséges. Makón már 1776-ban m ködött egy patika39, és ennek száma 1831-re sem változott. Így Csanád vármegyében az els kolerajárvány idején egyetlen patika


23

m ködött, Makón, mely Forster Károly tulajdonában volt.40 Ennek az 1780-ban41 alapított gyógyszertárnak a mez városon kívül a környez falvakat is el kellett látnia, így a betegnek vagy hozzátartozójának többnapi járóföldre kellett elmennie a gyógyszerért. A megyebeli szegénysorsú adózók és a fogházakban raboskodó rabok számára is a makói gyógyszerárus szolgáltatta ki a gyógyszereket. 1829. nov. 16-ától 1830. nov. 30-ig például a kiszolgáltatott gyógyszerek értéke elérte a 29 ft 19 kr-t peng forintban.42 Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a gyógyszerésznek az 1831-es kolerajárvány leküzdésében nagyon nagy szerepe volt. Hogy miért nem volt több patika? Mert a patikák nyitása nem volt egyszer folyamat, kezdetek óta engedélyhez volt kötve az eljárás. 1759-t l a Helytartótanács joga volt az adományozás.43 Battonyán már 1831-ben is megfogalmazták, hogy szükség lenne egy gyógyszertárra, mivel a közelben nincs egy sem. A felállítást el bb Degre Ignátznak, majd Sziller Ferentz pécskai gyógyszertárosnak engedték meg, és a kérést felterjesztették a Helytartótanácsnak. A döntés során tekintetbe vették Battonya helység 6000 f s lakosságát, és a környez településeknek (Tornya mez városnak, Kovácsházának, Kis Iratosnak, Kevermesnek, Dombegyházának és az Apáczai kertészségnek) 9229-es lélekszámát.44 Mégis egészen 1833-ig kellett várni az újabb, battonyai gyógyszertár engedélyezésére. A patikus mesterség nem volt egyszer : a szakember alárendelt helyzetben volt, felette a magistrátusok, a helytartótanács, az egészségügyi bizottságok, valamint a gyógyszerárszabályok álltak.45 Neki is be kellett tartania az egészségügyi rendszabályokat, gyógyszerek el írás szerinti adagolását, készítését, magától, az orvos felírása nélkül nem adhatott ki er sebb gyógyszereket a betegeknek (kivéve, ha nem volt a helységben orvos, vagy járvány dühöngött). S t, járványokkor a gyógyszertárakat állandóan nyitva kellett tartani. Ráadásul „Csak az tarthat gyógyszertárat, aki valamely orvoskarral biró egyetemünkön a szokásos vizsgát […] tett s err l szabályszer bizonyítványt kapott.”46 A patikákat rendszeresen, legalább évente egyszer ellen rizték a megyei orvosok, általában július és október között. A látogatásról jegyz könyvet készítettek, melyet az alispánnak továbbítottak. Ebb l kiderült a gyógyszertár elhelyezkedése, állapota; pince és padlás milyensége (szell s-e, száraz-e); gyógyszerek, füvek frissessége; mérgek, veszélyes anyagok külön tárolása (pl. ópium); és az esetleges hibák, melyekért a gyógyszerészt megfedték és megintették. A hiányosságokat meghatározott határid n belül köteles volt javítani a tulajdonos. Több receptet megvizsgáltak, hogy a Helytartótanács által elrendelt árszabás szerint fizettették-e ki. A vizsgálat olyan sokrét volt, hogy még az orvosi szereket vegytanilag is megnézték, mint például a higanyt, gyantát, indigót, hamagot, pézsmát.47 A Helytartótanács rendelete értelmében minden szükséges gyógyszerrel felszerelték a gyógyszertárat a járvány kezdetén, hogy szükség esetén ne szenvedjenek az emberek hiányt. A falusi seborvosok részére a legfontosabb szerekb l készletet adtak át utólagos elszámolásra. Hoffmann Károly 1831. augusztus elején elkészítette az orvosszerek jegyzékét, a szükséges mennyiségekkel együtt, melyek alkalmazása a közeled kolerajárványkor szükségesek lesznek Csanád vármegyében. a következ gyógyszereket tartotta nélkülözhetetlennek: klórmész (300 font), kámfor (10 font), ópiumpor (5 font), méhf (50 font), fodormenta f (20 font), nitrát por (30 font), angyalgyökér (20 font), ipekakuána-gyökér (hánytatógyökér, 2 font), Colombo vagy kalumba-gyökér (3 font), tisztított ammóniasó (20 font), mustármag liszt (30 font), rebarbara gyökér (4 font) és kénsavas hamag (10 font).48 Azonban a patika mégis nagy hiányokkal küzdött. A vármegyének folyamatosan a központi egészségügyi f hatósághoz, a helytartótanácshoz kellett fordulnia gyógyszerért és klórmészért.

24


Ha az országos számadatokat megvizsgáljuk, megfigyelhetjük, hogy nem csak Csanád megyében volt ilyen kevés patika: (1747-ben 48), 1820-ban az egész ország területén 254, 1830-ban 330, 1844-ben 415 gyógyszertár üzemelt.49 A gyógykezelést tovább nehezítette a hatékony gyógymód hiánya és az orvoshiány. Habár az orvostudomány képvisel i nem tudtak kell információkat a koleráról (még azt sem tudták, mi okozza és mi segíti terjedését), mégis bizonyos gyógyítási eljárásokkal próbálkoztak a betegeknél. Ezeket utasításokban küldték szét, de kedvelt volt a népi orvoslás is. (A nép viszonya az orvosokhoz) A falusi nép el ítéleteivel küszködtek az orvosok. Az orvoslás közben megtapasztalt ellenszenv csak nehezítette a munkájukat. A tanult doktoroktól idegenkedtek, bizalmatlanok voltak velük szemben. Ha a sebészek és orvosok népszer ségét kellene összehasonlítani, akkor vélhet en nagyobb volt a seborvosok iránt a nép szimpátiája, mint az orvosokhoz.50 Általános hiedelem terjedt el a nép körében, hogy az orvosok mérgezik meg ket, és mérget öntenek a kutakba. Csanád vármegyében a községek közül Földeák lakossága emelkedett ki, ahol legjobban vallották ezt a nézetet, és az orvosok ellen szólaltak fel. Ezáltal a környez községeket is felbuzdították. A vármegye Vásárhelyi János f jegyz t bízta meg azzal, hogy terjessze a nép között a valós információkat, és felvilágosítást adjon nekik, de nem sok sikert ért el. Földeák lakosait megrémítette, hogy a vármegye megváltoztatta a földeáki rhelyeket: a helyi rállók már nem az egész falusi területen tartottak szolgálatot, hanem csak a kertészségig, onnan pedig a makóiak rködtek. A falu lakói szerint azért van ez így, hogy a vármegye az orvost könnyebben beküldhesse a makóiakon keresztül (a f jegyz t orvosnak hitték). Úgy vélték, hogy a makói kutak után most a földeáki kutakat is megmérgezik, és a lakosságot megfert zik. Návoy László földeáki felügyel biztos kérte a vármegyét, hogy a régi helyeknek megfelel en állítsák ki legközelebb az röket. Miután így tett a megye, a lakosság lecsendesedett.51 A tudományos orvoslással szemben azonban nagy bizalommal voltak a házi orvosságok, füvek és népi gyógyeljárások iránt. Ilyen volt például a teák fogyasztása, a füstölés, párolás, kenés, izzasztás és dörzsölés. A doktorok helyett inkább a kuruzslókhoz, bába- és ken asszonyokhoz, laikusokhoz fordultak segítségért, mégha a Helytartótanács el is ítélte ket, és folyamatosan tiltotta m ködésüket. Gortvay szerint: „A falu igazi orvosai: a bábaasszony, a kovács, a ken asszony, akik nemcsak az egyszer bajokat, hanem kés bb diftériát, kolerát is gyógyítottak a maguk módja szerint.”52 Hittek a babonákban, természetfeletti lényekben, rossz szellemekben, boszorkányokban. Hozzájuk kapcsolták a betegségek megjelenését. A füveknek pedig mágikus er t tulajdonítottak. Emellett a homeopatia is elterjedt volt, mégha a Helytartótanács az ilyen eljárásokat nem engedélyezte. Úgy tartották, hogy egyes orvosságok képesek el idézni egyes betegségek tüneteit. (például az arzén a kolerához hasonló tüneteket)53 A lakosság általában nem foglalkozott a betegségekkel, csak ritkán akart gyógyszert bevenni, kórházba pedig nem is voltak hajlandók menni, pedig minden helységben el írták a kórház felállítását. „… a falusi ember nagyobb csapásnak tekintette kórházba jutását, mint magát a betegséget. Ha egy falusi ember pl. azt mondta valakinek, hogy »te már kórházban is feküdtél«, – ez a legsúlyosabb becsületsértés volt.”54 Az orvoslásmóddal kapcsolatban számos tanács született.


25

A kolerának különböz gyógyításmódjait nyomtatta ki a Helytartótanács. Ilyen volt például a galíciai orvosok beszámolója és ismertetése (Leo varsói katonai orvos gyógymódja). Emellett a babonák és kuruzslások is nagy népszer ségnek örvendeztek, nagyobbnak, mint az orvosi tanácsok. Ilyennek tartották Morvai János, tiszabábolnai pap tapasztalatait is, mely egy német orvos Oroszországban használt eljárása volt. Szerinte „A’ Cholera betegség kezdetben tsekély szerekkel orvosi segedelem nélkül is tsak nem mindenkor gyógyítható, ha jelenségei az els orákban figyelem nélkül nem hagyattnak.”55 A ’Rendkívül való Toldalék a Hazai Külföldi Tudósításokhoz az Egésség állapotjában’ címmel kiadott módszert a Helytartótanács is nagyon hatékonynak tartotta, így az ország területén 300 példányt küldött szét a nyomtatott tanításból. Eszerint a beteget melegíteni kell, ágyba fektetni, betakarni, melegít kötéssel bekötni és meleg italt adni neki. A kötés kétféle lehet: az els szerint összevagdalt fodormentát, Istenfát, borsikát, zsályát, mályvát kell leforrázni, a másik szerint két ruha közé tenni az összevágott füveket és egyik oldalát leönteni forró borral, és a beteg gyomrára kötni melegen. Italként forrázott fodormentát, bodzavirágot, kamillavirágot vagy csomborfüvet javasol. Ha ezek nem hozzák izzadásba a testet, akkor g zölést és fürdetést ajánl. Voltak, akik legsikeresebbnek az érvágást tartották, mások bizmutot használtak ellene (Magisterium Bizmuti). Elterjedt volt a fokhagymás-ecetes péppel való dörzsölés, a kámforos pálinka ivása, az ópium és a kámfor-víz keverék is. A füstölés nagyon elterjedt volt ebben az id ben. Füstölték például a szobákat, ruhákat, leveleket is. Ezeket gyakran feny - vagy tölgyfagallyból, borókából, f részporból, szurokból, l porból, kénb l, dohányból, vagy csontokból, marhakörmökb l, szarvakból, b rhulladékokból készítették el. Ez az eljárás a fert tlenítést helyettesítette.56 (Betegek ápolása) A betegeket leginkább otthon ápolták a hozzátartozóik, csak nagyon ritkán gyógyították az e célra felállított, ideiglenes járványkórházakban. Makón például egy száz ágyas kórházat hoztak létre a régi vásártéren, a „cédula-ház” átalakításával. Ennek a vezet je a kiszombori sebészmester, Urbanits Mihály lett, aki ekkor költözött Makóra.57 Emellett a zsidó közösség egy saját kórházat hozott létre, melynek fenntartása a hitközség feladata volt. Nagylakon, Battonyán és Tornyán is alakítottak hasonló egészségügyi intézményt. A kórházak nagy összegeket emésztettek fel a vármegye pénztárából, és alig volt olyan lakos, aki befeküdt volna a gyógyulás érdekében, mivel a lakosság idegenkedett az ilyen intézményekt l. Kihasználtságuk nem volt megfelel , „feleslegesek” voltak és csak a költségeket növelték. Emiatt és a járvány fokozatos alábbhagyása miatt szeptember 21én58 bezárták ezeket az intézményeket, és az itteni felszerelések nagy részét elárverezték, hogy ezzel is csökkentsék a kiadásokat. A kórházak fenntartása 2127 ft volt, míg a zsidó közösség 253 ft-ot költött az intézményre.59 A bezárás után ha mégis olyan beteg akadt, akinek nem volt háza vagy lakása, bevitték ket a régi járványkórházba, és ilyenkor egy gondvisel t fogadtak fel mellé a szükséges ideig. A kórházak állításának ügyét Hoffmann Károly nagyon támogatta júliusban. Latin nyelv feljegyzést is készített a vármegye számára a szükséges szerekr l és szükségletekr l. A megyei f orvos leírása szerint a szükségleteknek a fele is elégséges egyel re, melyek a következ k voltak: az olvasóban száz közönséges ágy, száz szalmazsák, száz vászon, száz párna és ugyanennyi takaró kell szerinte. A háló- vagy lakószobában egy deszka, amin az ételt hordják; három kosár, amiben az orvosságot szállítják; huszonöt kisebb asztal, hatvan szék, huszonöt köpköd fa szükséges.

26


Hoffmann szerint agyagból, cserépb l, üvegb l szükség van még százhúsz ivóserlegre vagy pohárra, tizenhat nagy-, húsz kisebb és negyven kicsi fazékra, valamint húsz nagy mérlegserpeny re. Az elképzelése szerint be kell szerezni három ércmedencét és hat cserépkorsót a fürdéshez, 12-12 öregebb és fiatalabb sajkát, harminc sepr t. Továbbá szükséges még húsz font klórmész (1 font = 327,45 g), egy vizeskorsó friss savanyú bor (1 vizeskorsó = 13,10 liter), egy vizeskorsó óbor, két font rizs, kb. 40 liter korpa, három font konyhasó, darabolt fa, liszt, hal, és kb. 80 liter friss mész.60 Ezeknek a szereknek a megszerzése tetemes költségeket kívánt. A feladattal Vargha Pál katonai biztost és Kompár Péter várnagyurakat bízták meg.61 Amint a járvány megsz nt, a közterheken csináltatott kórházbeli tárgyakat, amiknek már nem vették volna a hasznát, árverés útján eladták, és a megye pénztárába tették a bevételt. A kolera számadatai Csanád vármegyében Csanád vármegyér l szóló jelentések aug. 19-t l dec. 27-ig: (Helytartótanácsi jelentések alapján) Dátum

Megbetegedett helyek száma

Betegek száma

Felgyógyultak száma

Halottak száma

Betegen maradtak

aug. 19.

-

-

-

-

-

aug. 26.

-

-

-

-

-

szept. 09.

-

-

-

-

-

szept. 13.

-

-

-

-

-

szept. 16.

-

-

-

-

-

szept. 20.

11

2332

375

1881

76

szept. 27.

16

3136

652

2343

141

okt. 05.

18

3173

665

2376

132

okt. 11.

19

3237

821

2384

32

okt. 18.

19

3237

821

2384

32

okt. 25.

19

3237

821

2384

32

okt. 31.

19

3237

821

2384

32

nov. 07.

19

3237

847

2384

6

nov. 15.

19

3237

847

2384

6

nov. 22.

19

3237

847

2384

6

nov. 29.

19

3237

847

2384

6

dec. 13.

19

3237

847

2384

6

dec. 20.

19

3237

847

2384

6

dec. 27.

19

3237

847

2384

6


27

A Helytartósági jelentések csak szeptember 20-ától közöltek adatokat a Csanád vármegyei járvánnyal kapcsolatban. Tudjuk, hogy ennél korábban is történtek megbetegedések és halálozások, és maga a hatóság is a betegség kitöréseként augusztus 10-ét jelölte meg. Azonban azt, hogy a Helytartótanács miért csak e hétt l kezdve jegyezte be e vármegye kolerával kapcsolatos adatait, azt nem tudjuk pontosan. Egyik lehetséges ok, hogy késve érkeztek be az adatok a fels bb hatósághoz. (Ez 1831-ben több alkalommal is el fordult.) Ez a pontatlanság megkérd jelezheti a többi adat valóságtartalmát is. A jelentés szerinti számnál többre kell tennünk az elhaltak számát, mivel sok esetben nem jelentették be a halottakat, az orvosi jelentések is elmaradtak stb. Bálint Nagy István szerint ennél a számnál még 20%-kal több lakost ragadt el a nyavalya. A táblázatból jól látszódik a betegség gyors terjedése. A kiemelt sor alapján megállapíthatjuk, hogy október 11-e után számottev változás nem történt a járványos helységek, betegek valamint halottak számát illet en. A felgyógyultak és betegen maradtak adataiban figyelhet meg egy kis változás, de ez olyan kismérték Csanád vármegye esetében, hogy nem sokban befolyásolja a következtetéseket. (Fejl dés) A kolera akkora pusztítást okozott, hogy több évbe telt, mire Magyarország népesedése elérte az 1830–1831. évi népességszámot. A nagy károk ellenére a járvány el segítette, hogy a hatóságok egyre jobban az egészségügy felé forduljanak. Igaz, ez inkább a század végén figyelhet meg nagyobb mértékben, mikor már ismerik a betegség kórokozóját, a Cholera vibriót (1884). De mégis ekkor indult el egy fejl dési, változási hullám az egészségügy szabályozásában. A XIX. század elejét l már egyre többen választották az orvosi pályát, így ezután már nem kellett attól félni, hogy hasonló orvoshiány lépne fel, mint 1831-ben. „A harmincas években a pesti egyetemen már 900 orvos-és sebészhallgató tanult. Az orvosok száma 640-re, a sebészeké 1276-ra emelkedett.”62 Emellett a kórházak száma is emelkedni kezdett: 1848-ban például már 92 volt.63 A magyar orvostudomány és gyakorlati orvosképzés fejl dése, az oktatás korszer södése, magyar nyelv tanítás 1844 után, az els magyar orvosi szakfolyóirat, az Orvosi Tár megjelenése, a magyar orvosi irodalom megindulása, az orvosi m vel dés kialakulása mind-mind az el relépést mutatta. 1837-ben megalakították a Pest-Budai Orvosegyesületet, ezzel megindultak a tudományos fórumok, egyre nagyobb mértékben foglalkoztak a közegészségügy kérdéseivel, majd egyre több orvosi egyesület született, 1841-t l megszervezték a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgy lését, és Természettudományi Társulat megalakítása, sok új tudományos magyar szó megszületése, „nyelvújítás”, orvosi m nyelv, letették a magyar orvostudomány új alapjait.

JEGYZETEK

1 2

Bálint Nagy István: Kolerajárványok Csanád vármegyében. Csanád-Arad-Torontál Vármegye 3 Közönsége, Makó, 1928. 7. 4 Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára IV.A.3.b. Csanád Vármegye Nemesi Közgy lésének iratai (továbbiakban: MNL CsML) 5

940/1831. Bálint Nagy 1928, 8. Rigler Gusztáv: A koleráról. Értesít az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályából.-39. (1914) 4. 259. Gortvay György: Az újabbkori magyar orvosi

28

6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34

SZABÓ ÁGNES: AZ EGÉSZSÉGÜGY HELYZETE CSANÁD VÁRMEGYÉBEN… m vel dés és egészségügy története. I. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1953. 27. Rigler: i. m. 272. MNL CsML 1065/1831. Gortvay: i. m. 105. Gortvay: i. m. 24. Bálint Nagy: i. m. 48. Gortvay: i. m. 66. Gortvay: i. m. 67. Uo. Gortvay: i. m. 35. Gortvay: i. m. 25. MNL CsML 996/1831. Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára IV.A.3.k. Egészségügyi (Kolera) Küldöttség iratai (továbbiakban E.k.) 124. sz. MNL CsML 1128/1831. MNL CsML 1020/1831. Bálint Nagy: i. m. 67. MNL CsML 1111/ 1831. MNL CsML 1161/1831. Uo. MNL CsML 1116/1831. MNL CsML 1428/1831. MNL CsML 2153/1831. Uo. Uo. MNL CsML 2167/1831. MNL CsML 2153/1831. Uo. Bálint Nagy: i. m. 84. MNL CsML 3572/1846, 659/1873. Bálint Nagy: i. m. 52.

35 Christoph, Wilhelm Hufeland: Szegények patikája = Orvosi Tár (1831) I. 5. 170. 36 Gortvay: i. m. 106. 37 E.k. 128. sz. 38 Gortvay: i. m. 110. 39 Gortvay: i. m. 58. 40 MNL CsML 996/1831. 41 Bálint Nagy: i. m. 82. 42 MNL CsML 1492/1831. 43 Gortvay: i. m. 56. 44 MNL CsML 1753/1831. 45 Gortvay: i. m. 112. 46 Uo. 47 MNL CsML 832/1842, 1610/1842. 48 MNL CsML 1061/1831. (latin irat) 49 Gortvay: i. m. 56. 50 Gortvay: i. m. 52. 51 MNL CsML 1130/1831. 52 Gortvay: i. m. 61. 53 Gortvay: i. m. 100. 54 Gortvay: i. m. 128. 55 E.k. 133. sz. 56 Dr. Magyary Kossa Gyula: Közegészségügy a régi magyaroknál = Népegészségügy. (1921) II. 443. 57 Bálint Nagy: i. m. 31. 58 MNL CsML 1431/1831. 59 MNL CsML 1431/1831, 393, 1049, 1841/0832. 60 MNL CsML 991/1831. (Teljesség igénye nélküli felsorolás. Latin irat.) 61 MNL CsML 991/1831. 62 Hahn Géza: A magyar egészségügy története. Medicina Egészségügyi Könyvkiadó, Budapest, 1960. 26. 63 Hahn Géza: i. m. 27.

DR. VIDA CSABA

Az Osztrák–Magyar Monarchia katonája, a Cseh-szlovák Légió tisztje, a csehszlovák hader f tisztje, a Szlovák Köztársaság tábornoka (Gondolatok Augustín Malárról) (Bevezetés) Augustín Malár tábornok (a képen1) a szlovák katonai hagyományok egyik meghatározó alakja, aki nagy szerepet vállalt a szlovák hader , vagyis a szlovák katonai hagyományok megteremtésében. Az 1939–1944 között létezett Szlovák Köztársaság egyik meghatározó katonai személyisége, aki megfelel harcászati–hadm veleti ismeretekkel rendelkezett a magasabb egységek vezetéséhez és katonai m veletek irányításához. Ebben az id szakban talán az egyik legfelkészültebb szlovák katonatiszt volt, amelyet alátámaszt, hogy meghatározó szerepet vállalt a szlovák katonai fels oktatás megalapításában. A katonai elméleti ismereteit nemcsak csehszlovák katonai fels oktatási intézményekben, hanem Franciaországban és Romániában is b vítette. A hivatásos katonai professzionalitását az is er síti, hogy hiányzott bel le az a politikai érzék, amelylyel nagyobb sikereket tudott volna elérni, valamint amelynek hiánya a bukásához és a halálához vezetett. A tábornok életér l átfogó monográfia még Szlovákiában sem született, rövidebb – szakfolyóiratokban és életrajzi kiadványokban megjelent – visszaemlékezések alapján ismerhet meg a története. A csehszlovák hagyományokkal ellentétben 1945-öt követ en nem neveztek el róla települést, amely mögött feltehet en az állhat, hogy meghatározó szerepet vállalt a Szovjetunió elleni hadjáratban, valamint a Szlovák Nemzeti Felkelésben betöltött szerepe nem volt egyértelm . A tábornok az 1939-es magyar–szlovák katonai konfliktusban2 vállalt kulcsszerepe ellenére ismeretlen a magyar közvélemény el tt, amelyet jól bizonyít, hogy a legismertebb internetes keres n3 összesen hat magyar nyelv találat van „Augustín Malár” névre, de ugyanakkor pozitív el relépésnek tekinthet , hogy egy rövid – feltehet en a szlovák nyelv változatból fordított – életrajza megtalálható a Wikipédia szabad enciklopédia magyar változatán, amely életér l sajnos csak általánosságokat tartalmaz. (Gyermekkor, iskolák) Augustín Malár 1894. július 18-án született a jelenlegi Fels Ausztria területén, Reitern4 településen, amely nem volt a családjának lakóhelye, mert szülei házalásból5 éltek, és éppen azon a településen tartózkodtak, amikor megszületett a gyermekük. Augustín gyermekkorát Óturán6 töltötte a családi házban7. A Malár család nagyon szerény körülmények között élt. A szül k továbbra is kereskedelemmel foglalkoztak, amely miatt sokat voltak távol a települést l. 1900-ban megszületett öccse, Ján Malár, aki szintén katonatiszti karriert futott be a csehszlovák, majd a szlovák hader ben, valamint aktív szerepl je volt a Szlovák Nemzeti Felkelésnek. Augustín 1900–1906 között

30

DR. VIDA CSABA: AZ OSZTRÁK–MAGYAR MONARCHIA KATONÁJA...

járt Óturán a hatosztályos evangélikus elemi iskolába, ahol magyar és szlovák nyelven tanult. 1906-ban az iskola elvégzését követ en, a szakolcei8 gimnáziumban kezdte meg a nyolcosztályos középiskolai tanulmányait, ahol kizárólag magyar volt a tanítási nyelv. 1913-ban meghalt édesapja, amely jelent s hatást gyakorolt rá. A gimnáziumot végül a soproni Evangélikus Líceumban fejezte be, ahol a világháború kirobbanásának évében, 1914-ben érettségizett. 1914 szeptemberében kezdte meg fels fokú tanulmányait a pozsonyi Evangélikus Teológiai Akadémián. A Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös elleni merényletet követ en a halott f herceget gyalázó, gúnyos megnyilvánulásai miatt a rend rség letartóztatta. Malár a „Hej, szlávok9” cím dalt énekelte, amely az 1900-as évek elején a pánszláv mozgalom, kés bb az 1939–1944 között létezett Szlovák Köztársaság, majd Jugoszlávia himnusza volt. 1914. október 21-én hét hónapos börtönbüntetésre ítélték. A büntetését a szombathelyi börtönben töltötte le.10 (Az els világháborúban) A világháború 1915-ben magával sodorta, mert az általános mozgósítási felhívás után május 8-án bevonult K szegre, ahol a Császári és Királyi 72. gyalogezredhez (Pozsony) osztották be. Az alakulatnál a szlovák nemzetiség ek többségben voltak. Május végén átvezényelték a Császári és Királyi 64. „Moricz Von Auffenberg gyalogsági tábornok” gyalogezredbe (Szászváros11). 1915 júliusában és augusztusában Bruck an der Leithában12 lév tartalékos tiszti iskolát végezte el, amelyet követ en november 1-jével kadét rendfokozatot kapott. 1915. december 1-jén alakulatával az orosz frontra vezényelték, ahol már az ezred IV. zászlóaljában a 15. század 3. szakaszának parancsnoka volt. A keleti fronton ezrede részt vett Galícia visszafoglalásában, azon belül a Gorodisce környéki harcokban. 1916. április 1-jén zászlóssá léptették el . Még áprilisban ezredével együtt áthelyezték az olasz frontra, ahol október 10-én – feltehet en a nyolcadik isonzói csatában – olasz fogságba esett. A csata 1916. október 9. és 12. között zajlott le, amely az Isonzó-folyónál Görz13 település közelében lév comeni fennsíkon olasz támadással kezd dött, de a Monarchia csapatai a meger sített védelmüknek köszönhet en visszaverték az olasz támadást.14 A csata alapjában véve egy er -eszköz fel rl ütközet volt, mert mindkét oldalon a veszteség megközelítette a 20 000 f t15, amelyhez hozzá kell számolni jelent s számú hadifoglyot is. Az Osztrák–Magyar Monarchia Hadseregéb l fogságba esett katonák többsége h sies ellenállása ellenére került hadifogolytáborban, de voltak köztük, akik az elhúzódó harcok miatt inkább dezertáltak. A dezertáltak nemzetiségi megoszlására ugyan ellentmondó adatok vannak, de nagy számmal voltak köztük csehek és szlovákok is. Malárról nem ismert, hogy miként esett fogságba. Több fogolytáborban is megfordult, többek között Materában (Basilicata)16, Pollában17 és Padovában. Két hónap után, 1916 decemberében itt csatlakozott alhadnagyként a cseh és szlovák önkéntesekhez, akik harcolni akartak az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege ellen. A monarchia egykori katonáit a fronton felderítésre, valamint kémkedésre használták az olasz csapatok. Olaszországban ezekb l az egykori hadifoglyokból 1917-ben szervezték meg az els önkéntes alegységeket, amelyb l létrejött az oroszországi példa alapján az olaszországbeli Cseh–szlovák Légió. A létrehozás folyamata nagyon összetett és lassú volt, mert Franciaországban és Oroszországban sokkal gyorsabban sikerült megszervezni a légió csapatait. A Cseh–szlovák Nemzeti Tanácsnak (CSNR18) kellett közbenjárnia, hogy megalakuljanak Olaszországban a cseh–szlovák alegységek. A CSNR részér l Milan Rastislav Stefanik tábornok járt közben az olasz kormánynál a Légió létrehozása ügyében. A megállapodást végül csak 1918. április 21-én írták alá. A szervezet parancsnokává Andrea Graziani olasz tábornokot nevezték ki. 1918 második felében a két hadosztályból létrehozták a Cseh–szlovák Hadtestet, amelynek a létszáma elérte a 19 476 f t.19


31

Malár 1918. február elején csatlakozott a Légióhoz, amelyet követ en már február 13án Cseh-szlovák Légió hadnagyává léptették el . Február 18. és március 31. között részt vett a légió szlovák részének megszervezésében f leg a 7. cseh és szlovák hadifogolyzászlóalj tagjaiból. Április 1-jén 7. zászlóalj 2. szakaszának parancsnoka lett, majd május 24-én áthelyezték 33. cseh–szlovák lövészezredhez, amely Foligne-ben állomásozott. Az ezred 7. századának szakaszparancsnoka volt. 1918 júniusának közepén átvezényelték a 6. cseh–szlovák hadosztály alárendeltségébe tartozó 34. cseh–szlovák lövészezredhez, ahol szeptemberben átvette a 9. század parancsnokságát. A hadosztályhoz négy lövészezred, valamint egy tüzérezred tartozott. Malár hadosztályát 1918 augusztusában a Garda-tóhoz vezényelték, ahol a tó és Adigefolyó között foglalták el állásaikat. Az 1. (olasz) hadsereget er sítették meg a cseh–szlovák hadosztállyal. A légió katonái a stratégiai fontosságú Doss Alto csúcs (703 m tszf, Trento körzetében) védelmével bízták meg. Augusztus végén Monarchia katonái támadást intéztek a cseh–szlovák állások ellen. Malár századával részt vett a Doss Alto-i harcokban. A harcok során el léptették f hadnaggyá. Csehszlovákia 1918. október 28-ai megalakulását követ en a többi Olaszországban harcoló cseh–szlovák légióssal együtt viszonylag gyorsan visszatért Szlovákiába, hogy az új állam védelmében vegyenek részt. Az Olaszországban megszervezett 6. és 7. gyaloghadosztály állománya jelent s szerepet vállalt a jelenlegi Szlovákia területének több szakaszban történ elfoglalásában20, majd a déli határainak védelmében. A hadosztályok vezetését továbbra is olasz katonák látták el. A honi területen megalakult csehszlovák er k csak támogató feladatokat végezhettek. A 34. lövészezred Ipolyság21 és Losonc22 közötti szakasz (demarkációs vonal) védelméért felelt. Az ezrednek január 7. és 11. között kellett elérnie a demarkációs vonalat, amely során kisebb magyar ellenállással kellett szembenézniük.23 Malár december 24-én érkezett haza az óturai szül i házba, majd egészen 1919. október 15-ig részt vett a katonai m veletekben. Közben századossá léptették el . A 34. lövészezred január 29-én és 30-án nagyobb összecsapásba keveredett Losoncnál, amelyben 45 f t vesztettek és a foglyok száma pedig elérte a 219-et.24 Az összecsapások következtében olasz parancsra a csehszlovák alegységek elfoglalták az Ipoly-folyó déli partszakaszát is, amelynek során átlépték a demarkációs vonalat. Ennek következtében több t zharcra is sor került a csehszlovák és a magyar katonák között. A Magyarországi Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének északi támadó hadm veletei miatt átszervezték és meger sítették a Szlovákia területén tartózkodó antant-csapatokat. Malár alakulatát a Nyugati Hadseregcsoport alárendeltségébe helyezték és átnevezték 7. légiós hadosztállyá (Nyitra25). A hadosztály felel sségi körzete is módosult, mert a Pozsony és Léva26 közötti szakasz védelméért felelt. Malár a Nyitra körzetében állomásozó dandár kötelékében szolgált, ahol a dandár 2. (felderít ) osztályát vezette. Ebben az id szakban Malár alapvet en felderít , valamint tolmács feladatokat látott el. A dandár parancsnoka Kieffer ezredes volt. Június 9-én a dandár ellentámadást indított Lévánál, de nem érte el az elvárt sikert. Malár alakulatával a Nyitra és Balassagyarmat térségében folytatott m veletekben is részt vett. 1919 októberét l Ungvárra vezényeltek, ahol a huszti csend rség parancsnoki beosztását látta el 1920 februárjáig. (Csehszlovákiában) A Tanácsköztársaság bukása, a trianoni békeszerz dések megkötésével, valamint Csehszlovákián belüli helyzet normalizálódásával Malár nem hagyta ott az új, csehszlovák hadsereget. 1920 februárjától a csehszlovák fegyveres er k kötelékében szolgált, mint a pozsonyi Országos Katonai Parancsnokság27 2. törzsosztályának tisztje. 1920–1921-ben Franciaországban b vített katonai elméleti ismereteit, amikor a Saint

32


Cyr-i Katonai Akadémiára28 járt. 1921–1922-ben három szlovák nemzetiség társával együtt elvégezte az 1920-ban létrehozott hranicei Katonai Akadémiát29. Az akadémián alapvet en csapattiszteket képeztek ki, de az els években iskolai végzettséggel nem rendelkez magasabb rendfokozatú egyének is részt vettek a képzésben. 1922-t l három évig a kassai Kerületi Kiképz Központ oktatója volt törzsszázadosként. Egyes információk szerint 1923-ban léptették el törzsszázadossá30. 1925-t l 1927-ig a Tartalékos Tiszti Iskola parancsnokhelyettesi beosztását töltötte be. 1927/1928–1930 között elvégezte a prágai Katonai F iskolát31 (VSV32), amelyet szlovákként társával együtt másodikként végezték el. Malár százados viszonylag jó eredménnyel fejezte be, mert a 30 f s osztályból a tanulmányaival a kilencedik volt. Az iskola után a 9. hadosztályparancsnokságra (Pozsony) került, ahol az 1. (személyügyi) és a 4. (logisztikai) osztályt vezette. 1931. január 1-jével átvették vezérkari tiszti állományba és el léptették rnaggyá. 1935 elejéig szintén a pozsonyi Országos Katonai Parancsnokságon dolgozott különböz törzsbeosztásokban. 1932-ig az 1. osztályon, majd 1935-ig a 4. osztályon dolgozott. 1935 márciusában áthelyezték a prágai Katonai Földrajzi Intézetbe. 1936 októberét l már csoportparancsnok volt. 1936-ban alezredessé léptették el , ami szlovák származása alapján jelent s karriernek számított, mert ebben az évben a csehszlovák hadsereg 1004 alezredese közül csak ketten voltak szlovákok, Malár és Ferdinand Catlos, aki kés bb a Szlovák Köztársaság védelmi minisztere volt. A csehszlovák hadseregben ekkor 140 tábornok közül egy volt szlovák nemzetiség (Rudolf Viest tábornok), amíg a 433 ezredes közül egyetlen szlovák sem volt. 1937. december 15-ig szolgált a Katonai Földrajzi Intézetben, ahol katonaföldrajzi és statisztikai kérdésekkel foglalkozott. Az 1930-as években számos tanfolyamon vett részt, többek között katonai tervez i, gépjárm vezet i, távíró kurzusokon. 1937 októberét l 1938 szeptemberéig a román hader egyik magasabb egységének törzsében szolgált tapasztalatszerzés céljából. Eredetileg két évre szólt a kinevezése, de a csehszlovákiai 1938-as események miatt az év szén visszatért hazájába. Szeptemberben általános mozgósítást rendeltek el. Hazatérését követ en a prágai csehszlovák nemzetvédelmi minisztérium állományából kinevezték a határmegállapító bizottság tagjának, amely a csehszlovák–magyar államhatár korrekciójáról folytatott egyeztetéseket. A Rudolf Viest tábornok által vezetett bizottság az els bécsi döntést követ en annak megvalósításáról, például a három kilométer széles demilitarizált zónáról tárgyalt a magyar féllel. A Homolov-puccs után, amely a prágai központi kormányzat reakciója volt a szlovák autonómiatörekvésekre, 1939. március 10-én vezérkari alezredessé léptették el . Ebben az id szakban rendkívüli állapotot és statáriumot hirdettek ki. A puccs után Malárt kinevezték a VI. hadtesthez (Igló33), ahol az új, autonóm szlovák kormány megbízottja volt. A Szlovák Köztársaság 1939. március 14-ei kikiáltását követ en ismét összeszedték a határmegállapító bizottság tagjait, amelynek elnöke szintén Rudolf Viest tábornok volt. A függetlenség kikiáltását követ en Malár is aláírta azt a memorandumot, amely támogatja az új államot. Ekkor az ifjú Szlovák Köztársaság nemzetközi helyzete elég vitatott volt, mert Nyugatról német katonák szállták meg, amíg keletr l és délr l Magyarország fenyegette. (Kis háború) Az els bécsi döntés, valamint Csehszlovákia szétesését követ en a Magyar Királyi Honvédség 1939. március 15. és 18. között a Németországgal történt megegyezés alapján katonai er vel visszacsatolta Kárpátalja térségét Magyarországhoz. A sikeres m veletet követ en a magyar katonai vezetés döntött, hogy a Csehszlovákia id szakában megállapított ruszin–szlovák adminisztratív határ, amely Kárpátalja visszacsatolását követ en magyar–szlovák határ lett, védelme katonailag nem biztosított, így annak nyugatabbra helyezését szükségesnek tartotta. Az Ung-folyó völgyében tervezett új szlo-


33

vák–magyar államhatár katonai szempontból jobb védhet séggel rendelkezett. A Magyar Királyi Honvédség ezért létrehozott egy hadm veleti parancsnokságot a VIII. hadtestparancsnokság (Kassa) bázisán, amelyhez más alakulatokat is alárendeltek. Az Ungvölgyében tervezett katonai m velet végrehajtására a Kárpát-csoport állományából három seregtestet34 jelöltek ki, amelyek mindenoldalú támogatását a csoport közvetlen alakulatai látták el. A három dandár számára egy-egy el retörési irányt határoztak meg. A magyar katonai el készületek miatt, valamint Kárpátalja visszafoglalása során megkezd dött az 1939. március 14-én kikiáltott Szlovák Köztársaság katonai védelmének megszervezése. Az ország keleti részének védelmével a VI. hadtestet bízták meg, amelynek parancsnoksága az els bécsi döntést követ en Kassáról Iglóra költözött át. A hadtest parancsnokságával 1939. március 23-án Malár alezredest bízták meg. Az alakulat bázisán hozták létre a Keleti Csoportot, amelynek szintén Malár volt a parancsnoka. A csoport feladata Kelet-Szlovákia a magyar katonai m veletek következtében veszélyeztetett határszakaszának védelme volt. A VI. hadtest három hadosztályból állt, de az eredetileg Kassán települt 11. gyalogos hadosztály és az eredetileg Ungváron települt 12. gyalogos hadosztály jelent sen meggyengültek egyrészr l a cseh és morva nemzetiség személyi állomány távozása miatt, valamint a Szlovákia területére történt visszavonásuk során jelent s mennyiség technikai és anyagi eszközt hagytak a Magyar Királyság ellen rzése alá került területeken. A hadtest egyedüli hadra fogható erejét az Iglóról Eperjesre áthelyezett 17. gyalogos hadosztály képezte. A hadosztályok esetében legjelent sebb probléma a tisztek35, valamint a speciális szakismerettel rendelkez tiszthelyettesek hiánya volt, így Malárnak ebben a helyzetben kellett megszerveznie az ország keleti határainak védelmét a várható magyar támadással szemben. A 17. hadosztályt meger sítette a másik két hadosztály megmaradt er ivel. A hadosztály f erejét két gyalogezred és egy tüzérezred jelentette, amelyet kés bb további két gyalogezreddel és egy tüzérezreddel növeltek. A hadtest ennek ellenére kilenc darab LT-35 típusú könny harckocsival és nyolc darab OA vz. 30 típusú páncélozott szállító harcjárm vel rendelkezett, amelyek többségét az egykori cseh legénység megrongálta, így javításra szorultak. A hader problémái miatt mozgósítást rendeltek el, valamint a határok védelmébe bevonták a Hlinka Gárdát36. A határok közvetlen védelmét a Zemplén Csoport látta el, amelynek parancsnokává Malár alezredes Hassík századost nevezte ki. A Magyar Királyi Honvédség három dandárja március 23-án 05.00-kor indította meg támadását Szlovákia ellen. Az el retörésben részt vev három dandár két-két vonalban lépte át a határt. A középs , a f irányban a 2. gépkocsizó dandár er it további két támadó csoportra osztották. A jobboldali csoport Ungvár – Karcsava – Szobránc – Fels halas, míg a baloldali Ungvár – Jenke – Kereszt – Szobránc – Alsóhalas irányba nyomult el re. Északon a 9. gyalogdandár er it Nagy- és Kis-Berezna körzetében szintén két támadó csoportba szervezték. A jobb oldali csoport Nagy-Berezna – Utczás – Kispereszl , míg a bal oldali csoport Kis-Berezna – Ugar – Kiskolon irányába tört el re. Délen a 2. lovasdandár szintén két csoportban támadott. Jobboldalon Ungvár – Zahar – Sárosremete, míg baloldalon Nagykapos – Pálócz irányba. A honvéd csapatokat a lakosság nemzeti lobogókkal, ünnepségekkel és kitör örömmel fogadta. A helyi lakosok élelmet kértek a magyar katonáktól, mert éheztek. Ennek megfelel en a magyar csapatok több esetben fehér zászlóval vonultak el re. A magyar er ket ezen a napon csak a leveg b l érte komolyabb támadás. Malár alezredes a magyar támadással szembeni fellépés érdekében utasítást adott ki a Zemplén Csoport parancsnoka számára, hogy március 24-én, a kora reggeli órákban addig vonuljon el re, míg harcérintkezésbe nem kerül a magyar csapatokkal, majd Szobránc

34


körzetében kíséreljen meg ellentámadást és törje át a magyar csapatok arcvonalát. A parancs alapján a csoportnak tartalékot nem kellett képeznie, és a csapatok meger sítése érdekében a harcokba bevonhatta a Hlinka Gárdát is. A magyar katonákat Pálócz térségében érte az egyik szlovák ellentámadás, de az a magyar híd rség lövéseire megakadt. Ezt követ en a Nagyszeretva településen települt szlovák tüzérüteg t zcsapást mért a híd közelében található erd re. A tüzérségi el készítés után egy század erej szlovák gyalogos alegység – közel 150 f – indított támadást a híd felé. A támadást követ en a szlovák tüzérüteg az Ung folyó déli partját is l tte, de nem okozott nagyobb veszteségeket, mert a l szer selejtes volt. A szlovákok ismételt támadással kísérleteztek, amelyet követ en a magyar er k Pálócztól északra vonultak vissza, majd a magyar tüzérség összevont csapást mért a szlovák támadókra, amelyben jelent s szerepet kaptak a páncéltör ágyúk. A magyar tüzérség er teljes fellépésének köszönhet en a szlovákok visszavonultak. Március 24-én a magyar csapatok sikeresen megvédték a március 23-án elfoglalt területet. Március 24-én a szlovák légier négy jelent sebb légitámadást hajtott végre a magyar csapatok ellen. A reggeli órákban – Szobránc és Tiba feletti légi felderítést követ en – három repül gépb l álló szlovák repül raj géppuskákból, alacsony magasságból tüzet nyitott a Szobránc közelében állomásozó magyar katonákra, majd az Alsóhalason és Szobráncon lév tüzérségi állásokra, amelyek viszonozták a tüzet. A támadásban részt vev szlovák kötelékb l a magyar repül gépek egyet lel ttek, egyet pedig a földre kényszeríttettek. A szlovák légier aznap még két alkalommal a déli és a kora délutáni órákban hajtott végre hasonló légi támadást a Tibán és Szobráncon tartózkodó magyar csapatok ellen. A szlovák repül gépek sorozatos támadása, valamint az Ungvár elleni bombázás miatt a Honvéd Vezérkar az iglói37 repül tér bombázásáról döntött. A repül téren állomásozott a Kelet-Szlovákiában tevékenyked szlovák repül kötelék. A bombázást a magyar légier 3/II. bombázóezrede hajtotta végre. A támadást két hullámban három repül gépb l álló rajok végezték 1000 méteres magasságból. A támadást a bombázók sikeresen teljesítették egy kivételével, mert az egyik repül gép a rossz id járási viszonyok miatt eltévedt, és egy Rozsnyó melletti majorságot bombázott38. Az iglói repül téren lév három nagyobb és 12–14 kisebb repül gép zöme megsemmisült és a repül téri épületek megrongálódtak. Malár alezredes parancsa alapján a Zemplén Csoport március 25-én ismét több helyen kísérelt meg ellentámadást. Az arcvonalon folyamatos volt a harci érintkezés, amelyet fokoztak a jár rök közötti t zpárbajok. A szlovák légier március 24-ei jelent s veszteségei ellenére folytatta a légi tevékenységet a magyar vonalak felett. Az arcvonal középen Alsóhalasnál a szlovák gyalogos katonák 25-én a reggeli órákban ismét támadást kíséreltek meg. A támadáshoz két tehergépjárm vön szállított alegységet vontak el re, amely t zharcba keveredett magyar katonákkal. A harcok során a szlovák alegység megsemmisült. Északon Kalnarosztokánál a 9. gyalogdandár ellen indítottak támadást el ször a reggeli órákban a szlovákok egy század erej alegységgel, majd egy gyalogzászlóalj indult tüzérségi támogatással. A zászlóaljat csak a tartalékok átcsoportosításával sikerült megállítani és visszaverni. A magyar arcvonalba betört ellenséget a délutáni órákra a honvédek megállították és visszaállították az eredeti helyzetet. Március 26-tól folytatódtak a szlovák vállalkozások, de egyre kisebb er vel és intenzitással. A támadókat a magyar tüzérség t zcsapásai megállították és a visszavonulásra kényszeríttették. A helyzet stabilizálódását bizonyítja, hogy március 28-án elrendelték a 2. gépkocsizó dandár leváltását, amely március 30-ára megtörtént. A nyugalmi helyzetet a szlovákok a hader megszervezésére és hadkiegészítésre használták fel. Március 26. és 31. között Alsóhalasnál, Kiskolonnál és Bunkósnál kíséreltek meg támadást, de sikertelenül. A legjelent sebb a 2. lovasdandár felel sségi körzetébe tartozó Bunkós településnél


35

kialakult harc volt, amelyben a szlovákok egy század erej alegységgel támadtak és tüzérségük l tte a települést. A magyar tüzérség ellencsapása után a szlovákok beszüntették a támadást. Március 28-án a magyar felderít k Fogasnál 30–35 darab szlovák harcjárm vet számoltak meg, köztük több harckocsit. A szlovák fél már nem készült nagyobb támadásra, hanem elfogadta a területvesztést. Március 28-án a magyar–szlovák határmegállapító bizottság megállapodott, hogy az arcvonalon 2–3 kilométer széles semleges zónát hoznak létre, amely szétválasztja a szemben álló csapatokat. Nem sz ntek meg a határsértések és a t zharcok, de a konfliktus lezárása felé meghatározó lépés történt. A Budapesten folyó szlovák–magyar „béketárgyalások” eredményeként április 4-én megkötötték a két ország közötti béke-megállapodást. A konkrét harci tevékenységek csak április 7-én fejez dtek be, amikor a szlovák és a magyar delegációk megállapodtak az új határról és ugyanezen a napon megtörtént a megállapított határ és az arcvonalak közötti különbségek kiigazítása. A honvédek a Magyar Királysághoz csatoltak 74 községet és 40–45 000 lakost. Malár által vezetett hadtestparancsnokság a területvesztés ellenére viszonylag sikeresnek tekintette az ország védelme érdekében tett er feszítéseit, mert szerintük sikerült megakadályozniuk, hogy a Magyar Királyi Honvédség nagyobb területet szakítson ki Szlovákiából. Álláspontjukat az is alátámasztja, hogy információjuk szerint a magyar katonai vezetés két tervet dolgozott ki a támadásra a „kis” és a „nagy” megoldást, amelyek közül a „nagy” megoldás teljes Kelet-Szlovákia elfoglalására irányult. Malár sikereit az is alátámasztja, hogy május 17-én ezredessé léptették el . Közben továbbra is jelent s szerepet vállalt a szlovák hader megszervezésében. (A második világháború) 1939 augusztusától Malár ezredes egy szlovák hader alakulataiból létrehozott Külön Csoport parancsnoka volt, amelynek feladatát képezte a szlovák–lengyel határ védelme. Feltehet en ekkor nevezték ki Malár ezredest tábornokká. Szlovákiában mozgósítást rendeltek el, hogy politikai döntést követ en feltöltsék a Lengyelország elleni hadjáratban részt vev szlovák csapatokat. A szlovák tábori hadsereg parancsnokságát Iglón hozták létre. A parancsnokság bázisán létrehozták a „Bernolák” hadseregcsoportot, amely három hadosztályból állt. A 3. „Rázus” gyaloghadosztály parancsnokává Malár ezredest nevezték ki, amelynek felel sségi területe a Magas-Tátrától a keleti határszakaszig terjedt. A 3. hadosztály a kezdetekt l részt vett a Lengyelország elleni hadjáratban. A német XVIII. hegyi hadtesthez csatlakozva Krosno és Sanok irányába támadt, amelynek során 60–90 km mélyen behatoltak lengyel területre, majd szeptember folyamán további harcokban is részt vett. A 3. hadosztályt, amelynek székhelye Eperjesen39 volt, csak 1940 januárjáig vezette, mert akkor át kellett vennie az 1. gyaloghadosztály (Trencsén) parancsnokságát. A lengyelországi hadjáratban szerzett harci tapasztalatokat követ en Malár ezredes részt vett a szlovák katonai fels oktatás megszervezésében. Nagy szerepet vállalt a pozsonyi Katonai F iskola létrehozásában, amelynek 1940. február 15-t l vagy más források szerint októbert l az els parancsnoka volt. Megalakította a katonai tanintézetek ellen rz szervezetét, amely alá tartozott minden katonai iskola Szlovákiában. A katonai iskolák felügyel i tisztségét is ellátta. Ekkorra már a szlovák hader egyik legnevesebb katonája volt, mert megfelel elméleti ismeretei és a jelent s harci tapasztalatai mellett magasabbegység-parancsnoki gyakorlata is volt. Népszer sége is rendkívül magas volt, kiemelten a szlovák katonák körében. Ennek következtében nem tudta elkerülni, hogy a keleti frontra vezényeljék azt követ en, hogy Németország és szövetségesei támadást intéztek Oroszország ellen. 1941 júniusában átvette a 2. hadosztály vezetését. A keleti hadjáratban részt vev szlovák hadseregcsoportot

36


a nyár folyamán átszervezték és létrehozták a szlovák hader Gyorshadosztályát. Malár 1941. november 27-én vette át a hadosztály parancsnokságát, amelyet 1942 júliusáig el is látott. A hadosztály a jelenlegi Ukrajna és Fehéroroszország területén vett részt a m veletekben. A hadosztály nem a frontvonalon harcolt, hanem a hátországban, ahol a partizáncsapatokkal kell szembeszállnia. 1941 telén a keleti fronton indított szovjet offenzíva a hadosztályt Golodajevkynél érte, majd német parancsra a Mius folyónál foglaltak véd állást, ahol jelent s harcok alakultak ki. A hadosztály védelmi állásait három szovjet lövészhadosztállyal támadta. A szlovák katonák csak rövid ideig tudtak ellenállni, ennek ellenére a hadosztály nagy eredményt ért el a szovjet támadás lelassításában. Malár ezredest, a hadosztály parancsnokát a németek lovagkereszttel tüntették ki. 1942. január 2-án (II. osztályú) tábornokká léptették el . Az orosz fronton kapcsolatba lépett a Vörös Hadsereg képvisel ivel. Ekkorra már abszolút Hitler-ellenes álláspontot képviselt, mert a fronton megtapasztalta a német Einsatzgruppe-k (az RSHA tisztogató alakulatai) könyörtelen tevékenységét, valamint a zsidó lakosság elhurcolását. Ebben az id szakban nemcsak az oroszokkal, hanem a londoni csehszlovák emigráns kormánnyal is kapcsolatban lépett. A frontról történt visszatérését követ en katonadiplomáciai szolgálatot vállalt, amelynek során 1942 szeptemberét l Berlinben Szlovákia katonai és légügyi attaséja volt. A berlini szolgálati helyér l Rómába is átakkreditálták. A berlini szolgálata alatt másodszor is megn sült40. Egy német n t vett el, amellyel – feltehet en – a III. Birodalom melletti elkötelezettségét akarta er síteni. A mesterkélt nagy németbarátságának eredménye volt, hogy a katonadiplomáciai szolgálata helyett ismételten csapatokhoz vezényelték parancsnoki funkcióba. (Szlovák Nemzeti Felkelés) 1944. június elején (május végén) kinevezték a Keletszlovákiai Hadsereg (Eperjes) parancsnokává, amelynek során a szudétanémet Rudolf Pilfouska ezredest váltotta. A hadsereg feladata volt a német csapatokkal együtt a Kárpátok védelme az el retör szovjet Vörös Hadsereggel szemben. A parancsnokság átvételét követ en Malár tábornok bizonyítani akart, amelynek következtében meger sítette a Kelet-szlovákiai Hadsereg m veleti képességét. A hadsereg német alárendeltségében teljesítette feladatát, és a szlovák hader két leger sebb hadosztályából állt. A helyzetet rontotta a német és szlovák fasiszta rezsim túlkapásainak, valamint a partizáncsoportok akcióinak állandósulása, illetve a szlovák katonai vezetés nem egyértelm állásfoglalása. 1944 nyarán felvette a kapcsolatot az illegális katonai központtal, amely Szlovákiában a fegyveres felkelést készítette el . Augusztusban Pöstyénben az ellenállásról egyeztetett Alexandr Mach tábornokkal, Ferdinand Catlos tábornokkal és néhány mérsékelt politikussal. Ekkor találkozott az illegális Szlovák Nemzeti Tanács (SNR41) politikai képvisel ivel, akikkel megegyezett, hogy a felkelés kirobbanása esetén két hadosztályával átáll a felkel k közé. Ennek ellenére a Szlovák Nemzeti Felkelés (SNP42) kirobbanására nem volt felkészülve Malár tábornok, így tevékenységére tétovázás és a határozatlanság volt jellemz . Augusztus 29-én még egyeztetett az „Alexander Nevsky” partizáncsoport képvisel ivel, hogy közösen lépnek fel a németek ellen, de kés bb Catlos tábornok, védelmi miniszter parancsára Eperjesr l Pozsonyba repült, mert túl korainak tartotta a felkelés kirobbanását, kiemelten a németek elleni harcot. A f városban feltehet en Jozef Tiso elnökkel is tárgyalt. Augusztus 30-án Eperjesen még a repül téren tartott egy felkelésellenes beszédet a katonáinak, amelynek csak helyi hatása volt. A felkelés szempontjából egy sokkal veszélyesebb beszéde hangzott el aznap este a pozsonyi rádióban, amely ellentmondásos volt, mert nyilvánosan a Szlovák Köztársaság melletti h ségre szólított fel mindenkit. Továbbá a beszédében felszólította a katonákat, hogy akinek kedves Szlovákia, térjen vissza az alakulatához és fejezze be a harcot (felkelést)43. Beszédében ugyanakkor


37

kiállt a németek elleni küzdelem mellett. A beszéde egy zavart ember képét mutatta. Még mindig hezitált a felkelés melletti teljes elkötelezettsége ügyében, de végül megtette a lépést. Katonai stratégaként tudta, hogy túl korai a németek elleni fellépés, ezért nem vezethet sikerhez. A beszéd megzavarta a hader katonáit is, még azokat is, akik korábban csatlakozni akartak a felkeléshez. A hezitálása id t adott a németeknek és augusztus 31-én léptek, mert a „Burgonya-betakarítás prémiummal44” terv megvalósítása során a KeletSzlovákiában lév két szlovák hadosztályt lefegyverezték. A német biztonsági szervezetek már Pozsonyban követték Malár tábornokot, de neki sikerült elmenekülnie el lük, mert elrepült a városból, és nem vette igénybe a németek által felajánlott repül gépet. Végül Eperjesre történ megérkezését követ en tartóztatták le. Az internálása során rövid ideig a helyi laktanyában tartották fogva, majd Magyarországon keresztül elszállították a jelenlegi Ausztria területén lév Kaisersteinbruchban m köd fogolytáborba, majd átszállították a Königstein várába (Bad Schandau), ahol az „ szinte börtönben” tartották fogva. 1944 telén jelent sen megváltozott a tábornokkal szembeni német magatartás. A németek ekkor a felkel k kihallgatása alapján megállapították, hogy Malár tábornok is együttm ködött a felkelés el készítésében. 1945 elején a többi SNP-ben részt vev szlovák katonai vezet vel együtt a flossenburgi koncentrációs táborba vitték, köztük volt Stefan Jurech, Rudolf Viest és Ferdinand Catlos tábornok is. Hatszemélyes cellákban voltak elhelyezve, esetenként orosz katonákkal együtt. A szlovákok durva bánásmódra, valamint élelemhiányra panaszkodtak. Malár tábornok feltehet en a 36. cellában volt öt cseh és szlovák katonával együtt. A tábornokot feltehet en 1945 márciusának második felében a rabtársaival együtt ugyanazon a napon kivégezték. (Személyisége és hatása a szlovák katonai hagyományokra) Augustin Malár a 20. század els felében a hivatásos katonatiszt példaképét jelentette Szlovákiában, mert szegény családi háttérb l a saját erejéb l érte el sikeres pályafutását. Az élete pedig tizenévesen nem úgy indult, mert a szombathelyi börtönben töltött id alatt még maga sem remélte, hogy valamikor tábornok lesz bel le. Feltehet en az els világháború alatt döntötte el, hogy az egykor tervezett papi hivatás helyett katona lesz. Katonai pályafutása már a Monarchia hadseregében megkezd dött, de végül a csehszlovák és a szlovák hader ben teljesedett ki. A három hadseregben töltött szolgálata alatt végigjárta a parancsnoki ranglétrát, de a vezet i beosztásai mellett nagy hangsúlyt helyezett képzésére is, mert nemcsak csehszlovák katonai oktatási intézményekben b vítette ismereteit, hanem külföldön is. Az 1930-as évek végére talán a legképzettebb szlovák nemzetiség katonatiszt volt, aki alkalmas volt a háború id szakában a szlovák magasabb egységek vezetésére. Erre a feladatra igénybe is vették, mert több alakulatot vezetett a háború során. Annak ellenére, hogy katonadiplomáciai szolgálatot is vállalt, a politika távol állt t le, így a hasonló képzettséggel rendelkez társaihoz (például Ferdinand Catloshoz) képest nem vállalt politikai szerepet. A politikai megnyilvánulásai pedig sikertelennek bizonyultak, amely végül elfogásához, majd halálához is vezetett.

IRODALOMJEGYZÉK Miroslav CAPLOVIC: general II. triedy Augustin Malár. In Jan Staigl a kolektív: Generali – slovenká vojenská generalita 1918–2009 (Bratislava, 2009, Magnet Press) – ISBN 978-80-89169-17-7, pp. 117–118. Pavel WIMMER: Zabudnutí velitelia - životné osudy generálov - velite ov taktických skupín 1.československej armády na Slovensku, Múzeum SNP Banská Bystrica (Forrás: http://www.staratura.sk/item/jan-malar/, letöltési id : 2014.07.12.)

38


Frantisek CSÉFALVAY a kolektív: Vojenské osobnosti dejín Slovenska 1939–1945 (Bratislava, 2013, Vojensky historicky ústáv) – ISBN 978–80–89523-27-6, pp. 155–156 M. HRONSKY – A. KRIVA – M. CAPLOVIC: Vojenské dejiny Slovenska IV. / 1914–1939 (Bratislava, 1996, Ministerstvo obrany SR) – ISBN 80-88842-05-0 VIDA Csaba: A szlovák–magyar fegyveres konfliktus 1939 tavaszán: A „Mala vojna”, avagy az Ung-völgyi hadm veletek. Társadalom és Honvédelem, 2007/1, pp. 5–21. JULIER Ferenc: 1914–1918: A világháború magyar szemmel. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1933. GALÁNTAI József: Az els világháború. Budapest, Gondolat, 1988. MTI hírarchívuma – http://archiv1920-1944.mti.hu/Pages/PDFSearch.aspx?Pmd=1 Ótura város honlapja – Generál Augustin Malár – http://www.staratura.sk/item/general-augustin-malar/

JEGYZETEK 1 2 3 4 5 6 7

8 9 10 11 12 13 14

15

16 17 18 19

Forrás: http://www.generals.dk/general/ Mal%C3%A1r/Augustin/Czechoslovakia.html, letöltés: 2014. július 7. A szlovák történészek „Kis háborúnak” nevezik, míg a magyar hadtörténelmi munkákban inkább az Ung-völgyi m veletek néven van jelen. A Google keres n a magyar nyelv honlapokon történ keresés során. A keresés id pontja 2014. július 9. A hely jelenleg Bad Goisern am Hallstattersee település egy része. Néprajzi kutatások szerint 1900-as évek elején az Óturán él , házalással foglalkozó családok faeszközökkel kereskedtek a Monarchia területén. Jelenleg Stará Turá. Óturán 1900-as évek elején több Malár család élt. A településen lév I. világháborús emlékoszlopon két Malár neve is szerepel, akik életüket vesztették a háborúban. Jelenleg Skalicának hívják. Hej, slováci! cím dalt Samuel Tomásik szlovák pap, költ és történész írta 1834-ben, amelynek dallamát egy régi lengyel énekb l vette. CAPLOVIC, M: Generál II. triedy Augustín Malár pp.117. Romániában található, jelenleg Or tie a neve. Magyarul Lajtabruck. Jelenleg Goriziának nevezik és az olasz–szlovén határszakaszon található. JULIER Ferenc: 1914–1918: A világháború magyar szemmel. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1933. (forrás: http://mek.oszk.hu/02200/02221/ html/4_10.html, letöltési id : 2014.07.20.), valamint GALÁNTAI József: Az els világháború. Budapest, Gondolat, 1988, pp. 300. Más információk szerint a veszteségek elérték a 65 000 f t. Forrás: CSIKÁNY Tamás (szerk.): A Magyar Honvédség 1848–1989, Budapest, 2004, ZMNE Egyetemi Tankönyv, pp. 167. Dél-Olaszországban található Barihoz közel. Dél-Olaszországban található Salernóhoz közel. Česko-slovenská národná rada. Forrás: http://www.klubvtn.info/info_64b.htm, Letöltés: 2014.07.25.

20 A csehszlovák védelmi minisztérium 1918. december 7-én adta ki direktíváját Szlovákia területének elfoglalására. 21 Jelenleg Šahynak nevezik. 22 Jelenleg Lučenecnek nevezik. 23 HRONSKY M. – KRIVÁ A. – CAPLOVIC M.: Vojenské dejiny Slovenska IV. / 1914–1939, pp. 109.; 24 Uo. pp.114. 25 Jelenleg Nitranak nevezik. 26 Jelenleg Levicenek nevezik. 27 A Parancsnokság parancsnoka 1925-ig francia tábornok volt. 28 École Militaire Speciale – Saint Cyr. 29 1922–1930 között az Akadémiát 1677 f végezte el, akik közül 74-en voltak szlovákok. 30 HRONSKY M. – KRIVÁ A. – CAPLOVIC M.: Vojenské dejiny…, pp. 153. 31 Csehországban ekkor ez volt a legmagasabb szint katonai iskola. 32 Vysoka škola vojensku. 33 Jelenleg: Spišská Nová Ves. 34 Az 1939-es levéltári és más dokumentumok a dandárokat seregtestekként határozták meg. 35 A hadtest állományából 120 cseh és morva nemzetiség tiszt távozott és csupán nyolc tiszt maradt az alakulatnál, így a hadosztály parancsnokává is egy rnagyot kellett kinevezni, amely eredetileg tábornoki beosztás volt. 36 Az 1938-ban létrehozott Hlinka Gárda Szlovákiában a hader mellett m köd félkatonai szervezet volt, amelynek névadója Andrej Hlinka, aki a Hlinkai Szlovák Néppárt – Szlovák Nemzeti Egység Pártjának elnöke volt. A Hlinka Gárda, amely a párt fegyveres védelmi szervezete is volt, alapfeladatát a szlovák államvagyon – kiemelten a csehekt l való – megvédése képezte. Eredetileg az önálló szlovák hadsereg magja lett volna, de a kormány döntése – a nemzetvédelmi és a pénzügyminisztérium megegyezése – alapján csökkent a gárda befolyása, amellyel 1939 végére a lövészegyletek színvonalára csökkent, de márciusban még jelent s befolyással bírt. A gárdában a kiképz k a hadsereg tiszti állományából kerültek ki.

DR. VIDA CSABA: AZ OSZTRÁK–MAGYAR MONARCHIA KATONÁJA... 37 38 39 40

Spišská Nová Ves. Rozsnyó akkor a Magyar Királyság részét képezte. Prešov. Az els házasságára vonatkozó adatokat a források nem tartalmaznak. Nagy valószín séggel az els házasságából nem született gyermeke.

39

41 Slovenská národna rada. 42 Slovenská národna povstania. 43 Az MTI 1944. augusztus 31-ei híre alapján. (Forrás: http://archiv1920-1944.mti.hu/Pages/ PDFSearch.aspx?Pmd=1, letöltés: 2014.07.24.) 44 Kartoffelnernte mit Pramie.

PELLE JÁNOS

A Soa Debrecenben A „cívis város” történelmét alaposan feldolgozták, a debreceni zsidóságról, illetve a gettósításról és a deportálásról is több visszaemlékezés, tanulmány született, köztük a legújabb és legalaposabb Síró Béla munkája.1 Els pillantásra úgy t nik, nem sok újat lehet mondani a Soának err l a kelet-magyarországi fejezetér l. (A Soa héber szó, csapást és veszedelmet jelent, a zsidó holokauszt szinonimája. Claude Lanzmann megrázó dokumentumfilmjének címében a szó francia formája, a Shoah szerepel.) De a látszat csal. Egy nemrég Párizsban kiadott emlékirat, a Debrecenb l tizenhat éves korában elhurcolt Nicolas Roth (Róth Miklós) könyve ráirányította a figyelmem arra, amir l nem tudunk eleget. F ként a leghevesebb vitákat gerjeszt problémáról, a magyarországi Soa genezisér l hiányosak az ismereteink, hiszen a szakirodalom meglehet sen keveset foglalkozik a holokauszt keletkezésével, társadalmi feltételeinek kialakulásával. A történészek kevés teret szentelnek a magyar társadalmon 1944. március 19-e után eluralkodó, kollektív tehetetlenséget és erkölcsi bénultságot eredményez tömeglélektani tényez k elemzésének, melyek, más körülményekkel együtt, lehet vé tették a gettósítást, majd a vidéki zsidóság páratlan gyorsasággal végrehajtott deportálását. Saját holokausztunknak, s persze a debreceninek is els sorban a fináléját, a német megszállástól a deportálásáig terjed drámát ismerjük. (Igaz, ezt viszont rendkívül részletesen, hála Randolph L. Braham munkásságának, és óriási szakirodalomra támaszkodó, monumentális, az addigi kutatások eredményeit szintetizáló, A népirtás politikája cím , 1997-ban megjelent, kétkötetes m vének.) A Tizenhat évesen Auschwitzban cím francia nyelv emlékiratból2 mégis az t nik ki, hogy nemcsak a „prológust”, az „epilógust” sem ismerjük kell mélységben. Sajnálatosan keveset tudunk azoknak az auschwitzi deportáltaknak a sorsáról, akik nem estek az azonnali szelekció, és a kés bbi, „munkával kombinált megsemmisítés” áldozatául. Err l magyarul els sorban egy irodalmi m , Kertész Imre Sorstalanság cím , el ször 1975-ben megjelent regénye nyújt, meglehet sen szubjektív hangvétel , magasrend irodalommá szublimált képet. Persze, mondhatjuk erre, hogy a németek által a megszállt Lengyelországba deportált magyar zsidók sorsa, reikhez és fogolytársaikhoz való viszonyuk, önmagukról, és a magyar társadalomról alkotott véleményük már csak részben magyar vonatkozású. Mivel 1944. március 19-e után a magyar államhatalom zsidó polgárait a náci Németország illetékes szerveinek engedte át, k pedig Magyarország területén kívül fogtak hozzá „a zsidókérdés végs megoldásához”, az áldozatok további sorsa már nem tartozik a hazai történetírásra. Ez azonban korlátolt felfogás, a tényekkel való szembenézés elutasítása. Azért sem fogadható el, mert a német koncentrációs táborok túlnyomórészt fiatal túlél i között viszonylag nagy számban voltak honfitársaink, akik a felszabadulás után visszatértek Magyarországra, politizáltak, részt vettek a társadalmi életben. Nézeteik alakulására, szerepvállalásukra meghatározó hatást gyakorolt mindaz, amit munkaszolgálatosként, illetve deportáltként, majd a KZ táborok foglyaként átéltek. Ezért elengedhetetlen, hogy megvizsgáljuk, hogyan magyarázták a saját sorsukat, milyen következtetéseket vontak le bel le a jöv re nézve. Nicolas Roth rendkívül

PELLE JÁNOS: A SOA DEBRECENBEN

41

alapos, az emlékeit pontosan felidéz könyvében jellemzi társait is. Leírja, hogy a jó néhány magyar haftling, akivel Auschwitzban, majd Dachauban hosszabb-rövidebb id re kapcsolatba került, egyéniségét l és szocializációjától függ en miként reagált a „tömeges megsemmisítés birodalmára”, illetve a hazájában kezd dött útra, mely az egyre súlyosbodó kirekesztést követ en a gázkamrák el szobájáig vezette. A Tizenhat évesen Auschwitzban cím kötetnek, mely Egy magyar zsidó emlékiratai alcímmel jelent Párizsban, 2011-ben, a tekintélyes Shoah alapítvány gondozásában, és a közeli jöv ben magyarul is napvilágot lát, van egy másik, rendkívüli érdeme. Leírja a debreceni zsidóság sorsát a harmincas évekt l, egészen a deportálásáig, és a diszkriminált, „törvényt l sújtott” kisebbség néz pontjából jeleníti meg az eseményeket. Beszámol a helyi közösség reakcióiról, a passzivitásba szorult zsidók és a „többségi társadalom” különböz csoportjai közötti viszonyról, az antiszemitizmus kívülr l gerjesztett, illetve spontán fellángolásairól, illetve arról, hogy a városi hatóságok, illetve a kormányzat hogyan próbálták mégis fenntartani a viszonylagos nyugalmat, egészen a német megszállásig. Ezekr l a feszültségekr l, a keresztények és a zsidók mindennapi viszonyáról, a széls séges provokációkról, illetve a különböz nemzedékekhez és szakmai csoportokhoz, és vallási irányzatokhoz tartozó zsidók reakcióiról meglehet sen keveset tudtunk. Holott az 1944. március 19-e el tti id szak ilyen szempontú elemzése, a jórészt elfelejtett epizódok feltárása és kinagyítása nélkül nem kaphatunk választ arra a kérdésre: miként volt lehetséges, hogy a magyar társadalom a világháború utolsó évében, néhány bátortalan tiltakozástól eltekintve, beletör dve, alapjában véve tehetetlenül szemlélte a vidéki zsidók tömeges deportálását? Az utóbbi kérdés megválaszolásakor nem kell kizárólag Nicolas Roth memoire-jaira hagyatkoznunk, Debrecenr l rendelkezésünkre állnak ugyanis egyéb források is: levéltári iratok, korabeli sajtócikkek, illetve a tárggyal foglalkozó tanulmányok, illetve monográfiák. El re kell azonban bocsátanunk, hogy az 1945, de még az 1989–90-es rendszerváltás után megjelent nyomtatott anyagok is kifejezetten sematikusan, elnagyolva tárgyalják történelmünknek ezt a tragikus fejezetét, a Soát megel z id szakot. A debreceni zsidóság sorsáról író szerz k többnyire megismétlik mindazt, amit a magyar zsidókat sújtó törvénykezésr l, a zsidók munkaszolgálatáról, a politikai élet csúcsain zajló konfliktusoktól, a világháborúról stb. tudni kell, mintegy feltételezve, hogy ezek az „országos fejlemények” mindenütt, a „kálvinista Rómában” is pontosan ugyanúgy hatottak, mint az országban mindenütt. Ebben persze van igazság, csak épp nem sokra megyünk vele, ha egy olyan nagy múltú városban próbáljuk rekonstruálni a keresztények és zsidók kapcsolatát a holokauszt küszöbén, mint Debrecen. E sorok szerz je másik, nehezebb utat választott. Tanulmányomban mindenekel tt a német megszállás el tti hosszú – id ben nehezen behatárolható, valójában a 1918–19ben kezd dött – id szak helyi „zsidópolitikájára”, az el idézett feszültségre, illetve a zsidó kisebbség és a nem-zsidó többség viszonyának alakulására, az antiszemitizmus radikalizálódására koncentrálok. Az 1944. március 19-e utáni id szakot, benne a gettót és a deportálást, melynek sokkoló részletei sokkal ismertebbek, csak viszonylag tömören, az el zményekkel összefüggésben idézem fel. Nem elégszem meg azzal, hogy kizárólag az áldozatok oldaláról mutatom be a Soát (bár természetesen ez a szempont a meghatározó, már csak a rendelkezésre álló források miatt is), hanem a többség és a kisebbség kapcsolatát helyezem el térbe. Kitérek arra is, amennyire a szakirodalom alapján erre következtetni lehet, hogy a helyi közéletben meghatározó politikusok közül kit terhel egyértelm felel sség a kollektív tragédiáért. Mindenképp jó lenne, ha a kés bb kutatások ezen a téren új dokumentumokat hoznának felszínre. Bár a magyar

42


holokauszt f b nöseinek többségét országos és helyi szinten 1945 után felel sségre vonták és elítélték, számos közéleti szerepl szerepére, a német megszállást folytatott el készít , szervez tevékenységére, illetve kapcsolatrendszerére még mindig nem derült fény. * Érdemes elöljáróban idézni Zolnai Lajos találó, a harmincas években keletkezett leírását a cívisek és a zsidók hagyományos viszonyáról. „Sem titkolni, sem szépítgetni nem akarom azt a valóságot, hogy nemzetközileg elterjedt, si hagyományos elfogultságból a debreceni polgárság is idegenkedett a zsidóktól, holott itt majdnem mindenki áhítattal olvasgatta, lelki épülésére ismerte is Mózes öt könyvét, Izráel prófétáinak írásait; a keresztelésnél sokan adtak gyermeköknek ótestamentomi nevet; istentiszteleteknél pedig Szent Dávid örökszép zsoltárait énekelgették. De a keresked k és iparosok foglalkozásuk jövedelmez ségét, keresetüket, kenyerüket féltették az élelmesebb, ügyesebb, összetartóbb héberség versenyét l. Ilyen gazdasági okokból származó faji ellentétek ütköztek össze… Az idejétmúlt feudális céhrendszer keretei között megrekedt, de az e kereteket a kapitalista szellem , mozgékony zsidó elemmel szembeni véd bástyának tekint cívis polgárok elkeseredetten, a törvénnyel is dacolva egészen az emancipáció beköszöntéig védték a céhes privilégiumaikat, a város érdekének vélvén azokat.”3 A zsidóság 1867-ben törvénybe iktatott emancipációja, majd vallásként való egyenjogúsítása, az 1894-es recepciós törvény, egyértelm en a „hagyományos elfogultságok” enyhülésének irányába hatott. Az Osztrák–Magyar Monarchia társországává vált történelmi Magyarország liberális államrendszerében, ahol a gazdaság dinamikusan fejl dött, a különböz vallási irányzatokat képvisel , eltér gazdasági és társadalmi helyzet csoportokra oszló zsidóság megtalálta a helyét és bizakodva tekintett a jöv be. A „magyarzsidó” aranykor eredményeként Debrecenben létrejött és meger södött a „statusquo” hitközség, mely – a neológiától eltér en – szívósan ragaszkodott a zsidó vallási hagyományokhoz, ugyanakkor nyelvében elmagyarosodott, és annyira azonosult a nemzeti törekvésekkel, hogy egyes, üzletemberként sikeres tagjai aktívan részt vettek a politikai életben is. Ugyanakkor a huszadik század elejét l kezdve figyelemre méltó közeledés indult meg Debrecenben a lakosság túlnyomó többségét alkotó kálvinisták, a református egyház vezetése és a zsidó hitközség meghatározó személyiségei között, ami a liberális politikai felfogást valló, a Tisza családhoz közel álló Baltazár Dezs püspök és Schlesinger Sámuel f rabbi szívélyes kapcsolatának formájában is kifejezésre jutott. 1920-ban Debrecen mintegy 110 ezer lakosának közel a tizede, 10 170 f volt zsidó, és a létszámban az 19. század végén az anyahitközségb l kivált ortodox hitközség kisebbségben lév tagjai is benne foglaltattak. Újvári Péter Zsidó lexikon cím munkájának Debrecen szócikke szerint „státusquo” hitközség tagjai között 25 nagykeresked , 75 gazdálkodó, 222 szabadfoglalkozású, 43 tanár-tanító, 3 katona, 497 keresked 72 ügyvéd, 2 m vész, 19 nagyiparos, 50 orvos, 244 iparos, 18 mérnök, 190 magánzó, 236 magántisztvisel , 10 vállalkozó volt, vagyis a városban él zsidók a helyi polgári elit jelent s részét alkották.4 Az elvesztett els világháború, a forradalmak, majd az ellenforradalom Debrecenben is megrontották a keresztény többség és a zsidó kisebbség szépen alakuló viszonyát, harmonikus együttélését. Mégis, a kiegyezést követ „aranykor” olyan mély nyomokat hagyott az id sebb debreceni zsidókban, hogy még a zsidótörvények életbe léptetése után, a második világháború legsötétebb éveiben is er t merítettek emlékéb l a fokozódó nehézségek elviseléséhez, bíztak benne, hogy a dolgok végül, a németek veresége után, visszazökkennek „normális medrükbe”. Így érzett a hitközség tagja, Róth Márkus úri szabó, a szerz 1944-ben hatvanöt éves édesapja is: „A szüleim nemzedékének más tagjai,


43

gyakran az ismer seink a közelünkben telepedtek le. Hosszas beszélgetésekre került sor, és mindent hallani lehetett. Szóba került a történelem, a század eleje óta. Kezd dött I. Ferenc-József korával, akit bizalmasan csak Ferenc-Jóskának neveztek. Ez volt az a korszak, melyet idealizáltak, az aranykor […] Az „öregek” meggy zték magukat arról, hogy a helyzet, amibe a közösség az utóbbi években került, kivételes és átmeneti. A magyar zsidók közösségének érdemeit csak azért nem ismerik el, mert a Hitler és bandája által támogatott magyar széls jobboldal rövid id re hátszelet kapott. A fiatalok nem élték át azt a boldog korszakot, melyet az el z nemzedékek az emlékezetükben riztek.”5 Ismeretes, hogy 1918 és 1920 között a magyar társadalmi és politikai viszonyok sok tekintetben kedvez tlenül alakultak a magyar zsidóság számára: az újonnan berendezked Horthy-rendszer hivatalos ideológiájává vált a politikai antiszemitizmus, mely – más források mellett – abból is táplálkozott, hogy a 1918-as „ szirózsás” forradalomban, majd a Tanácsköztársaságnak nevezett, káoszba és terrorba fulladt kommunista kísérletben vezet szerepet vittek zsidó származású, addig jórészt ismeretlen politikusok. A cívis városban Budapestt l sok tekintetben eltér en, ugyanakkor persze nagy vonalakban mégiscsak hasonlóan alakultak az események. Már a Károlyi-kormány alatt felszínre törtek az addig lappangó, a feszültséget tovább szító indulatok. „Debrecenben a f város politikai eseményei rövid, de annál er teljesebb módon jelentkeztek. A forradalmi nyugtalanság következtében tüntetések, zsidó érdekeltség üzletek elleni támadások és Rubin Farkas, a Hitközség vezet ségi tagja elleni merénylet jelezte a törvényes rend önkényes bomlását.”6 A „kommunista uralom” alig több mint egy hónapig, 1919. március 21-ét l április 24-ig tartott, amikor a románok megszállták a várost, és az újonnan kinevezett vezet k elmenekültek. A Nemzeti Hadsereg csapatai csak 1920 márciusában vonultak be a városba, addig ugyanis a románok halogatták a Tiszántúl visszaadását Magyarországnak, abban a reményben, az els világháborút lezáró békeszerz déssel ezt a területet is NagyRomániához csatolhatják. Ebben az id szakban a város igazgatását a konzervatív-liberális református politikai elit tagjai folytatták, melyben ekkor már meghatározó szerepet játszott a kés bbi polgármester, Vásáry István. A román csapatok kivonulása után lázas szervezkedés kezd dött a városban. Ekkor indult meg a Fehér Újság cím „nemzetvédelmi hetilap”, az Ébred Magyarok Egyesületének szócsöve, mely csak három évfolyamot ért meg. De antiszemita szellemisége, ha nem is annyira „töményen”, tovább élt a Debreceni Újság – Hajdúföld cím lap hasábjain, melynek tizenhárom évig Kolozsváry-Borcsa Mihály, a Sajtókamara kés bbi elnöke volt a f szerkeszt je. Az új rendszert támogató, élesen antiszemita szervezetek – közöttük a legjelent sebb tömegbázissal rendelkez ÉME – „kivitte az utcára” az antiszemita politikát, sorozatos tüntetéseket szervezett. Ezek hatására már mutatkoztak bizonyos jelei a cívisek és zsidók között addig kialakult jó kapcsolatok megromlásának is. „A zsidó és a keresztény társadalom közötti személyes kapcsolatok meglazultak a húszas években. 1920-ban kizárták a kaszinóból a zsidókat, és már elkülönült kávéházi és társasági élet zajlott a városban.”7 Az „ébred k”, akik gyakran sok más, hasonló jelleg szervezetekben is részt vettek, mint például a Keresztény Nemzeti Liga, vagy a Frontharcos Szövetség, kés bb a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség, szoros kapcsolatot tartottak fenn a diákmozgalmak, mindenekel tt a Turul szövetség tagjaival. Az 1920 márciusában megnyílt debreceni tudományegyetemre beiratkozott, tanulás helyett inkább politizáló, antiszemita, nacionalista diákok kezdett l fogva részt vettek „numerus clausus” törvény körüli harcokban. Megmozdulásaikkal több, mint két évtizeden át napirenden tartották a „zsidókérdést”, és minden eszközzel szembeszálltak a Bethlen-kormánynak a feszültséget tompító törekvéseivel.

44


Azt, hogy a Bethlen István miniszterelnöksége alatt fellángoló antiszemita indulatokat pontosan mi váltotta ki, megtudhatjuk az ÉME egyik helyi vezére, a debreceni zsidók deportálásában kulcsszerepet játszó tanár, dr. Bessenyei Lajos 1928-ban megjelent könyvéb l is. „Még az 1920-ban hozott numerus clausus törvényt is, ezt az egyetlen valamicskét, jónak látták már 1928-ban visszacsinálni. A kérdést újabban mellékvágányra terelték: nem az a fontos, faj-e, felekezet-e a zsidó, hanem az, veszedelmes-e a magyarságra vagy pedig nem? Gátat kell-e állítani a folytonos térfoglalásuk elé, vagy nem? Meg kell-e védeni a magyar népet a teljes leigázástól, vagy pedig oda kell-e dobni olcsó prédául? Úgy vélem, hogy erre a kérdés-komplexumra csak egyetlen helyes felelet lehetséges. De annál megdöbbent bb, hogy a szükséges törvényes cselekvések mégis elmaradnak, s annál bizonyosabb, hogy ennek csak egyetlen magyarázata lehet: a faji eszmény elsekélyesítése, a tetter elgyengülése, az öregkor megérkezése.”8 A város vezetése az 1926-tól polgármester-helyettessé, majd 1929 decemberét l polgármesterré választott Vásáry István vezetésével már a Bethlen István miniszterelnök nevéhez f z d konszolidációt megel z en, 1919–20-tól igyekezett korlátok közé szorítani a széls ségesek gyakran garázdálkodásba átcsapó megmozdulásait, de azt nem tudta megakadályozni, hogy a „fajvéd ” diákok az egyetemen újra és újra antiszemita hecceket, botrányokat rendezzenek. A bajtársi egyesületek tagjai szembeszálltak a „numerus clausus” törvény hatályát a Népszövetség követelésére enyhít Bethlen István és Klebelsberg Kuno politikájával, támadták a túlságosan liberálisnak talált városi vezetést. Elég, ha csak két esetet idézünk fel, abból a korszakból, amikor a debreceni zsidóság még több-kevesebb alappal reménykedhetett a Horthy-rendszer „felpuhulásában”. Epizód 1927 októberéb l. „A széls séges ifjúsági szervezetek Debrecenben is kitiltották a zsidókat az egyetemr l. Így viszont a »bajtársaknak« nem volt kit bántalmazniuk, megalázniuk. Ezért szinte vadásztak a zsidó diákokra a városban. Október 28-án este hétkor sikerült is elkapni és összeverni két izraelita hallgatót egy sötét mellékutcában. Dr. Verzár Frigyes rektor nem tudta megállítani a kontrollálhatatlan bajtársi szövetségeket, de közölte, hogy addig nem tart el adást, amíg a zsidók nem látogathatják az óráit. S t, tüntet en felszólította ket, hogy jöjjenek be az el adására. Egyetlen hallgató, Fischer Ede jutott csak be, t Verzár személyesen kísérte a terembe. A széls ségesek ezt nem t rték, és elhagyták a helyiséget, de megfogadták, hogy összeverik Fischert. Itt már a rektor tekintélye sem segített: a zsidó diákot egy földalatti alagúton kellett kimenteni az egyetem területér l.”9 Egy évvel kés bb, 1928 október 22-e és 25-e között az országos diáklázongás terjedt át Debrecenre, melyet nagyszabású antiszemita tüntetések ráztak meg: „A budapesti és pécsi eseményekkel párhuzamosan október 22-én Debrecenben is kitört a diáklázadás. A zavargás epicentruma a Tisza István Tudományegyetem orvosi kara volt. A mintegy 150 fajvéd hallgató az összes jelenlév zsidót megverte és kidobta az épületb l. A több száz f sre duzzadt tömeg ezután a városban folytatta az antiszemita demonstrációt. Az egyetem vezetése még aznap lezárta az intézményt. Másnap a fajvéd k még nagyobb számban vonultak az utcákra, ahol csak jelent s rend ri er k tudták megfékezni ket. 24-én már össze is csaptak a diákok a rend rökkel, akiknek a Nyíregyházáról érkez er sítésre is szükségük volt a rend helyreállításához. A tüntetések csak október 25-ére fulladtak ki.”10 Sem Vásáry, sem Bethlen nem volt képes hatékonyan fellépni a rendszer tömegbázisában meghatározó szerepet ébred k és fajvéd k ellen. Csak annyit tehettek, hogy támogatták egy új vidéki zsidó gimnázium létrehozását az iskolavárosban, mely csökkenti a konfliktusok lehet ségét a tanulni vágyó és a radikálisan antiszemita fiatalok között. Ezért karolták fel az debreceni zsidó gimnázium létrehozását, melyet dr. Kardos Albert, a kiváló tanár és irodalomtörténész szervezett meg. A tanintézet az 1921–22-es tanévben


45

kezdte meg m ködését, és 1929-ben tartották meg az els érettségi vizsgákat. A rendkívül magas színvonalon m köd gimnázium ünnepélyes zászlószentelésén, mely egybeesett az els érettségivel, megjelent a város konzervatív-liberális politikai elitjének az a része, különböz felekezetek reprezentánsaként, mely nem értett egyet a fajvéd és antiszemita politikai irányzattal. „1929 júniusa nevezetes id pont az iskola szívfájdítóan rövid történetében. Ekkorra érkezett a gimnázium els induló évfolyama az érettségihez, az eseményt zászlóavatási ünnepéllyel kapcsolták össze. A kett s ünnepnek mind egyházi, mind világi része a legfényesebben és legteljesebben sikerült. A Kápolnási utcai templom 9 órára zsúfolásig megtelt…az emelvényen és az els padsorban helyet foglaltak: dr. Baltazár Dezs református püspök, dr. Vásáry István polgármester, Ady Lajos f igazgató, Karai Sándor ref. kollégiumi igazgató, dr. Lukács József római katolikus reálgimnáziumi igazgató.”11 A harmincas években, pontosabban Gömbös Gyula miniszterelnökké való kinevezése után a debreceni közélet jelent sen átalakult: háttérbe szorultak a városi vezetés liberális-konzervatív képvisel i, élükön Vásáry István polgármesterrel, akik addig védelmet nyújtottak az ébred k és a fajvéd k támadásai ellen. Ezek a helyi politikai er k, illetve az élükre álló személyiségek – Kolozsváry-Borcsa Mihály, a Gömbös által f ispánná kinevezett báró Vay László, és a fiatalabb korosztályhoz tartozó radikális ügyvédek, Tervey Tamás, T. Sz cs Géza, Rásó Sándor és mások – rohamot indítottak Vásáry István ellen. Végül elérték, hogy az ellene indított két éves sajtóhadjárat, és koncepciós vizsgálat után 1935-ben visszavonulásra kényszerüljön, nyugdíjazását kérje Kozma Miklós belügyminisztert l. És mivel alig több mint egy év múlva, 1936. augusztus végén a Vásáry mellett kiálló Baltazár Dezs püspök is meghalt, „áttört a gát” a debreceni közéletben, felülkerekedett az antiszemita irányvonal. Ugyanez a folyamat játszódott le a református egyházi vezetésben is. Mindezek a változások együttesen drámai változásokhoz vezetett a debreceni zsidóság életében. „A debreceni zsidóság helyzete a harmincas évek végén, az els zsidótörvényt követ en, majd a második világháború idején a többi vidéki városi hitközségéhez hasonlóan alakult, de talán a helyzet még drámaibban romlott, mint másutt. A megel z évtizedekben ugyanis szoros érdekszövetség jött létre a jelent s gazdasági és szellemi pozíciókkal bíró zsidóság és a helyi hatalmat birtokló református többség , konzervatív-liberális városvezetés között, amely 1919–1921 között megmutatta, hogy képes eredményesen fellépni a zsidóság mellett a jobboldali központi kormányzat által is bátorított konjunktúra irányzataival és képvisel ivel szemben, és amely a gazdasági válság után jobbra tolódó magyar politikai életben is ellenállt egy ideig a széls ségeseknek. A kormányzatban és a várospolitikában azonban fordulat történt. Vásáry István polgármester utóda a megalkuvó Kölcsey Sándor lett, Hajdú megye és Debrecen f ispáni székébe Gömbös híve, báró Vay László került, aki – az itt kialakult gyakorlatnak megfelel en – egyben a Tiszántúli Református egyházkerület f gondnoka is lett.”12 Baltazár halála után Ravasz Lászlót választották az Egyetemes Református Konvent lelkészi elnökévé, tiszántúli püspökké pedig, másfél évvel kés bb, az köréhez tartozó Révész Imrét. Ady Lajos helyett Bessenyei Lajos lett a tankerületi f felügyel , és a református tanártestület elnöke. Ezek a változások tették lehet vé azt, hogy a református egyház vezetése is támogassa az els és második (azaz az 1938: XV. tc. és az 1939: IV tc.) zsidótörvényt. A harmadik zsidótörvényt, az 1941: XV. tc.-t a református egyház, az áttértek egyes csoportjait védelmezve elutasította, ugyanakkor a vonatkozó szabályok megszigorításával igyekezett megakadályozni a tömeges áttérést, a zsidók „kikeresztelkedését”. Az ébred k és a fajvéd k után a város utcáin, és a zsidónegyedben is megjelentek a fel-

46


bátorodott nyilasok: „A nyilaskeresztesek 1936 november tizedikén betörték a Kápolnási utcai és a Pásti utcai templomok összes ablakait. Mint a zsidó sajtó írta: »Nem véletlen, hogy Debrecen zsidó templomainak ablakát megtámadják a görbült kereszt pogányai, mert Debrecen évek óta nyilaskeresztes agitáció központjává vált. A cívis város, a nyakas büszke város, a liberalizmus Debrecenje, néhai Baltazár Dezs lelkének világító és világosító szellemével megtelt város mostanában a nyilaskeresztes agitáció legf bb vadászterülete.«”13 A harmincas években már egy 1928-ban született kisiskolás is érzékelte, hogy a légkör feszültséggel van tele. A zsidóknak vigyázniuk kellett magukra, mert az utcai összet zések komoly kockázatot rejtettek magukban, s ajánlatos volt kitérni el lük: „Hatéves koromban, amikor el ször mentem az iskolába kíséret nélkül, már arra tanítottak, hogy ösztönösen figyeljek, de nem annyira a forgalomra, amikor átmegyek az úttesten, hanem a veszélyre, amit esetleg más emberek jelentenek. Gyorsan megértettem, mir l van szó. Tapasztalatból megtanultam, hogy azok a nálam kissé id sebb fiuk fenyegetnek, akik azzal az ürüggyel, hogy valószín leg zsidógyerek vagyok, megpróbáltak fellökni. A leggyakrabban, ha id ben átmentem a másik járdára, ki tudtam kerülni minden támadást.”14 Antiszemita tüntet k id r l id re felvonultak, üvöltöztek és garázdálkodtak a zsidók által lakott utcákban. Vagyis a harmincas évek második felét l kezdve már nemcsak az egyetemen randalíroztak a radikális lumpen elemek, hanem már lakásokat és üzleteket is fenyegettek, igyekeztek kiszorítani a városi életterükb l a zsidókat. A zsinagógák el tti „spontán” tüntetésre került sor a Turul Szövetség szervezésében, melynek debreceni tagozata ekkoriban Új Vetés címmel folyóiratot is kiadott. A bajtársi egyesületek tagjai, más széls séges elemekkel együtt 1939. január 16-án a Imrédy Béla Magyar Élet Mozgalmának alakuló gy lése után felvonultak a Hatvan utcán. (A „csodaszarvas-mozgalom”, majd a Magyar Megújulás Pártja helyi vezet je Bessenyei Lajos lett.) Meskó Zoltánnak, illetve Böszörményi Zoltánnak is sok híve volt a városban, majd 1936-tól kezdve a nyilasok az országgy lési képvisel vé választott ifj. Balogh István vezetésével jelent s támogatásra tettek szert, és Debreceni Ébreszt , illetve Debreceni Nemzeti Híradó címmel lapokat is megjelentettek. Összességében azonban a sok pártra szakadt nyilas mozgalom nem képviselt jelent s er t. Debrecenben Festetics Sándor Magyar Nemzetiszocialista Pártja volt a legnépszer bb. Hívei 1938-ban Szálasi Ferenchez csatlakoztak. Az egyetem továbbra is kitüntetett terepe maradt a zsidók elleni akcióknak, ami éreztette hatását a város mindennapi életében is. „A Turul országos vezet sége már 1940-ben parancsot adott ki, hogy az egyetemek bajtársi egyesületei akadályozzák meg a zsidó hallgatókat az el adások látogatásában. A parancs azonban országosan nem volt keresztülvihet , ezért úgy módosították, hogy a zsidó származásúak látogathatták ugyan az el adásokat, de csak megkülönböztet jelvény viselésével. A jelvényt (aranyozott plakettet, középen zsidó csillaggal) a Turul szövetségt l ingyen kapták, viselete csak az egyetemen belül volt kötelez . Debrecenben a bajtársi egyesületek megbízottai el ször (1941. november 13-án) a jogi karon keresték fel a zsidó hallgatókat, akiknek nagy része vállalta a jelvény viselését, kisebb része pedig már ekkor távozott az egyetemr l. A rendszer jobbratolódásával párhuzamosan a Turul zsidóellenes fellépései egyre szaporodtak, s a módszerek is keményedtek. Napirenden voltak a verekedések, s a zsidó hallgatók megalázását szolgáló akciók, az egyes tanárok óráiról való kitiltások, a hátraültetések, a vizsgáztatások megtagadása, stb.”15 A második világháború kitörése, 1939. szeptember elseje után rendszeresek voltak az antiszemita megmozdulások. Több tüntetésre is sor került a zsidó negyedben, a Hatvan utca környékén, de ezekr l nem adott hírt sem a helyi, sem az országos sajtó, ugyanis a „háborús cenzúra” a „zsidó vonatkozású” hírek többségét visszatartotta.


47

Az egyik aljas, antiszemita provokációról és következményér l a Vitézi Szék 1940. októberi jelentése számolt be. „Debrecen ker. és nac. társadalmában általános felháborodást keltett, hogy a város egyik utcáján Henczér Gábor egyetemi hallgatót és a kíséretében lév hölgyet 6 zsidó orvból megtámadta és a nevezett egyetemi hallgatót elverték és véres fejjel a helyszínen hagyták. Az egyetemi hallgatók memorandumban adtak kifejezést az eset feletti megbotránkozásuknak, amelyet a miniszterelnökhöz intéztek. Ezzel az esettel kapcsolatban az egyetemi ifjúság részér l zsidóellenes tüntetések is voltak, amelyek folyamán a zsidók lakta városrészekben több zsidót megvertek, ablakokat betörtek. Felt nt, hogy az új rektor, dr. Mitrovits Gyula – ker. és nac. múltjához híven – milyen megért magatartást tanúsított ez alkalommal a keresztény egyetemi ifjúságot ért sérelmet illet leg.”16 A Debreczen cím kormánypárti napilap és az Imrédy pártjához közelálló Debreceni újság – Hajdúföld nemcsak err l a provokációról, és azt követ megmozdulásról, de arról is hallgatott, melyre 1943. december hatodikán került sor. Miklós napján, azután, hogy a nagyerdei stadionban megünnepelték Horthyt és a honvédek ünnepélyes esküt tettek, a tömeg egy része a zsidó negyedbe vonult, igaz, ezúttal rend ri kísérettel. A tüntetésnek ismét voltak el zményei az egyetemen. A Vitézi Szék 1943 november 30-án kelt „nemzetvédelmi jelentése” leírja, hogy a turulista diákok ellenállásba ütköztek a zsidó joghallgatók részér l, akik nem akartak beülni a számukra kijelölt padsorokba, továbbá négyen közülük egy egyetemi el adáson állítólag kijelentették, hogy „politikai pályára készülnek”. A zsidó hallgatókat, akik nyilvánvalóan felbátorodtak a Hitler-ellenes szövetségesek gy zelmét l, a Debreceni Egyetemi Ifjúság vezet sége nem volt hajlandó kitiltani az egyetemr l, hanem az ügyet dr. Bodnár János rektor elé vitte.17 A tizenöt éves Róth Miklós így látta az 1943 Mikulás napján történt eseményeket: „A »zsidó« szót állandóan hallani lehetett az utcán, a közterületeken. Aztán már fel sem t nt, annyira hozzászoktunk. A nyilvános rendezvények, a nemzeti ünnepek, Horthy születésnapja, de még a vallási ünnepek is zsidóellenes megmozdulásokká züllöttek. Az utcákon állandóan résen kellett lenni, ha semmirekell suhancokkal találkoztunk szembe, és különösen vigyázni kellett az egyetemistákkal, akiket az egyensapkájukról fel lehetett ismerni […] Antiszemita incidensekre került sor, betörték a Pásti utcai zsinagóga ablakait. Tüntetés volt Horthy ünneplése alkalmából, ahol olyan zsidóellenes jelszavakat üvöltöttek a nyilasok, mint hogy »Éljen Horthy!«, »Éljen a zsidóktól megtisztított Magyarország!« […] Miután betörték a zsinagóga ablakát, néhány napon át egyenruhába öltözött rend r posztolt az épület el tt. Az antiszemita felvonulást rend rök kisérték (ekkor láttam el ször lovas rend rt a városunkban).”18 A zsidóellenes tüntetések, melyek a húszas években az egyetem területére korlátozódtak, majd a harmincas évek közepét l átterjedtek a város zsidók által lakott negyedére is, köt dtek az országos politikai életben zajló eseményekhez, és szerepet játszott bennük a sajtó, mely befolyást gyakorolt a debreceni közvéleményre. „A jobboldali lapok, de a kormány anyagi támogatására számot tartó, liberálisabb színezet újságok is b ségesen közöltek olyan propagandaanyagot, melyek a zsidók valamilyen fokú korlátozásának szükségességét voltak hivatva igazolni. A mindennapi bajokért a »csaló, árdrágító, b nszövetkezetet létrehozó, áruhalmozó, törvényszeg « zsidót tették meg b nbaknak. S bár sokan ellenezték a zsidók elleni fellépést, és kételkedtek a törvények jogosságában, szükségességében, a hatalomnak volt ereje keresztülvinni azok végrehajtását.”19 Róth Miklós édesapja, Róth Márkus köztiszteletben álló úri szabó, a zsidó hitközség és a szociáldemokrata párt aktív tagja, Györki Imre képvisel támogatója volt. A Debreceni Független Újságot, majd annak megsz nése után a Debreczent járatta, de a liberális f városi újságokat is olvasta, igyekezett tisztában lenni a politikai helyzettel. A család természetesen érzékelte a nyilvánosság csatornáin akadálytalanul áramló uszítást:

48


„Mindig az alattomos vagy durva antiszemitizmus légkörében éltünk, mely szinte naponta nyilvánult meg az utcán, egyes újságokban, a plakátokon, még a falfirkákon is, érz dött a közigazgatás minden szintjén… Az újság, amit reggel megkaptunk, a helyi lap volt. Alcíme szerint »Független újság«. Ez talán azt akarta mondani, hogy nem foglalkozott a politikával. Jól szerkesztett, híreket közl újság volt, erre vállalkozott. De a háború kezdete óta, bizonyos cikkeiben antiszemita célzások jelentek meg, eleinte rejtve. És felt ntek bizonyos aláírások. Olyan nevek, melyeket el tte nem ismertünk.”20 A debreceni zsidóság a második zsidótörvény parlamenti tárgyalása idején, 1939 tavaszán, a Budapesti Zsidó Hitközség által megjelentetett kiadványokkal próbálta ellensúlyozni a törvényileg megalapozott antiszemita uszítást. Er feszítései az adott bel- és külpolitikai viszonyok nem járhattak sikerrel, de így is felkeltették a f ispán figyelmét, aki egyszersmind a Vitézi Szék kapitánya is volt, és rendszeresen megkapta a helyzetjelentéseket. Az 1939 áprilisi összegzés szerint: „Széles körben tárgyalták a zsidóság által a zsidóság melletti megnyilatkozás érdekében terjesztett nyomtatványok ügyét. Több ilyen nyomtatványt terjesztettek Debrecenben, így: a/. a magyar izraelita vallásfelekezetnek »Tiszteletteljes folyamodvány«-át a Fels ház- és Képvisel házhoz b/. »Ítéljetek« cím kiadványát c/. »Tábornok úr« cím körlevelet, amelyet zsidó honvédtisztek bocsátottak ki d/. egy »Nyilatkozat« aláírására felszólító körlevelet, amely a Károly-csapatkereszttel rendelkez zsidók özvegyei, árvái és utódai részére követel jogokat. Nagy megütközést keltett az utóbbi nyilatkozatot aláíró ny. tábornokok névjegyzéke.”21 A második zsidótörvény jelent s hatást gyakorolt a város önkormányzatára. „1939 szén megkezd dött a második zsidótörvény végrehajtása is. Az életbe léptetésével feler söd antiszemitizmus leveg je tovább mérgezte a város politikai légkörét. Szeptemberben törölték a testületb l a városi törvényhatóság zsidó tagjait. Kizáró intézkedéseket foganatosítottak az ügyvédi és az orvosi kamara tisztvisel i és tagjai ellen, a törvény hatóköre kiterjedt a kereskedelmi és iparkamarára is, megvonták a zsidók italmérési és cukorkaárusítási jogát. Az intézkedéseket uszító propaganda és antiszemita jelleg megmozdulások kísérték.”22 1941-t l, amikor Magyarország belépett a világháborúba, még jobban feler södött az uszítás, melyhez hatósági intézkedések is járultak, és együttesen kiélezték azokat a konfliktusokat, mely már a harmincas évek közepét l mindennaposak voltak a debreceni zsidók életében. „Azok után, hogy elolvastuk Hitler beszédeit, és értesültünk a mesterkedéseir l, teljesen úgy t nt, hogy mentálisan zavart személy. Amikor Debrecen utcáin hallottunk olyan megjegyzéseket, hogy »Jön Hitler és majd seggbe rúg benneteket!«, vagy »Majd Hitler levágja a pajeszotokat!«, egyszer en vállat vontunk. Ezeket a megjegyzéseket legtöbbször fiatal, semmirekell suhancok tették, kószálva az utcákon, ahol a zsidók jártak, majd rögtön ezután futásnak eredtek. Kezdetben ritkán fordult csak el , hogy közel jöttek, és meg is ütöttek. De erre is volt példa, különösen akkor, amikor a suhancok többen voltak. Én személyesen – igaz, hogy nem hordtam pajeszt – soha nem voltam az áldozatuk. Illetve mégiscsak, egy este, elég kés n. Egy t lünk meglehet sen messze es gyógyszertárba mentem, hogy megvegyek egy gyógyszert, melyre az apámnak sürg s szüksége volt. Ekkor több egyetemi hallgató vett körül, akiket fel lehetett ismerni a jellegzetes sapkájukról. Valószín leg azért jártak arra, hogy zsidókra vadásszanak. Ez 1940-ben vagy 1941-ben történhetett. Kérdésükre habozás nélkül azt feleltem, hogy zsidó vagyok. Felrepedt ajakkal úsztam meg a találkozást, amit sikerült eltitkolnom a szüleim el tt.”23


49

A debreceni zsidó közösségben a szaporodó támadások hatására feléledt az ellenállás szelleme, melyet Kárpáti Károly, az 1936-os berlini olimpia szabadfogású birkózó bajnoka, a zsidó gimnázium testnevelés tanára élesztett fel. „Néhányan közülünk felidézték, hogy a nagyapjuk vagy ükapjuk részt vett a Habsburg-ház elleni nagy forradalomban, 1848–49-ben. Tudósokra, katonákra, politikusokra, írókra, költ kre, nagy tekintély sportolókra hivatkoztak. Ott volt például Kárpáti Károly! A város zsidó gimnáziumának volt a testnevelés tanára. Négy másik zsidó sportolóval együtt, akik részt vettek az olimpiai játékokon 1936-ban, Németországban, nem nyert-e is aranyérmet Magyarország számára? Szabadfogású birkózásban! A hatóságok ennek ellenére habozás nélkül behívták munkaszolgálatra, egy sárga karszalagos századba. 1941–42-ben még együtt volt velünk. Bátor emberként önvédelmi csoportot szervezett a végz s tanítványaiból, melynek volt az edz je. Ennek hatékonyságáról nem voltunk meggy z dve, de a csoport m ködése mégis kissé megnyugtató volt.”24 A Szovjetunió elleni háborúba való belépés után már a helyi hatóság, illetve a honvédség is részt vállalt a debreceni zsidók zaklatásában, megfélemlítésében. „1941-t l kezdve elkezd dtek az önkényes zaklatások. A szakállas zsidókat, akik jóval id sebbek voltak a katonaköteles kornál, összegy jtötték, behívták, és miután levágták szakállukat, hazaküldték…” Ezek az önkényeskedések, meg a hatósági közegek fellépése, melyhez intenzív uszítás is társult, utcai provokációkhoz vezetettek. „Egy vagy két helyi újság er szakos antiszemita cikkek közlésére szakosodott. Az utcán, a nyilvános parkokban civil ruhás rend rök ellen rizték az anyakönyvi kivonatokat, még a fiatalabbakét is. A náci jelszavakat üvöltöz fiatalok csoportjai sötétedés után végigvonultak az utcákon, ahol a zsidók által lakott házak voltak. Legnagyobb h stetteik egyike az volt, hogy meghúzták az öreg zsidók szakállát vagy a fiatalok pajeszát. Azok az emberek is behívóparancsokat kaptak, akik eddig, tekintettel a korukra, nem voltak mozgósíthatók. Két vagy három napig visszatartották ket a gyülekezési helyeken, ahonnan végül hazaküldték ket, tekintettel arra, hogy túl öregek vagy alkalmatlanok voltak. De még ezt megel z en arra kötelezték ket, hogy vágassák le a szakállukat. Ennek következményeként nem engedték be ket a házba, ahol laktak, vagyis a feleségük is csak nehezen ismerte fel ket. Igaz viszont az is, hogy a szakáll nélkül teljesen úgy festettek, mint a mi vidékünk parasztjai. Az emberek, akiket minden nap láttam, most fekete kalapjukban, fekete ruhájukban, magas szárú csizmájukban ünnepl be öltözött parasztoknak t ntek a számomra. Végeredményben ezek az incidensek nem módosították a mindennapi életet és nem volt bennük semmi látványos.”25 A városi rend rség akcióinak, ahogy err l a Hajdú vármegyei vitézi székkapitánynak küldött jelentés beszámolt, már 1939 szén egyértelm en antiszemita színezete volt: „A rémhírterjeszt k elleni razzia megelégedést keltett. Az a körülmény, hogy a 39 f el állított közül 33 zsidó volt, mutatja a zsidóság megbízhatatlan voltát e tekintetben is.”26 A rend rség a Külföldieket Ellen rz Országos Központi Hatósággal együttm ködve rendszeresen ellen rizte a zsidók állampolgársági iratait. „Kedvez hatást váltott ki a június 28-án Debrecenben megtartott idegenellen rz razzia. Szükséges volna ezeket a razziákat meglepetésszer en minél gyakrabban megismételni.” olvasható Vitézi Szék 1940 júliusi „nemzetvédelmi jelentésében”.27 A KEOKH akcióiról a megfélemlített zsidó közösség csak utólag, hiányosan értesült. Gonda László könyvében is csak egyetlen nevet találunk: „Az 1941-ben kezd dött háborús év az u.n. »galíciai kitelepítés« nev els tömeggyilkosságot hozta magával… az elhurcolt debreceniek egy részét Stry város gettójába vitték, köztük Finkelstein Manónét két fiával.”28

50


A magyar honvédség tisztikarában a második világháború alatt dönt befolyásra szert tev antiszemita, németbarát parancsnokok a háborús viszonyok között könyörtelenül léptek fel a „bels ellenségnek” tekintett zsidók ellen. Eszközük az 1939 évi IV. törvénynyel bevezetett munkaszolgálat intézménye volt. A debreceni IV. honvédhadtest állományához tartozott többek között a vámospércsi 202/1 és 202/2 számú munkásszázad, a hajdúnánási 161/1 munkásszázad és a 261/2 és 261/3 sz. munkásszázad és a püspökladányi 106/2,3,8 és 10 számú munkásszázadok, melyeket 1942 tavaszán-nyarán kivétel nélkül a keleti frontra vezényeltek. „A népszámlálás szerint 1941-ben 4287 izraelita férfi és 4855 izraelita n élt Debrecenben. A férfiak több mint egynegyedét kötelezték munkaszolgálatra, s közülük 1944 áprilisáig legalább 410 meghalt vagy elt nt. Ennél többen, 576-an teljesítettek ugyanakkor munkaszolgálatot. Azaz közel 1000 volt távol, illetve halt meg vagy t nt el eddig az id szakig.”29 (Ide kívánkozik saját családom történetének fontos epizódja. Édesapám, Priester Sándor, aki a Magyar-Hollandi biztosító társaság megyei igazgatójaként hat évig élt Debrecenben, 1930 és 1936 között, ott teljesítette katonai szolgálatát. Tisztel je volt Baltazár Dezs püspöknek, és lelkes szurkolója a Bocskay FC-nek, a város legendás futballcsapatának. Nagyanyámmal, aki kóser konyhát vezetett, a Simonffy utcában laktak. 1941 szén, már Budapestr l, Hajdúnánásra vonult be zsidóként. Alakulatából azonban egy politikai feljelentés miatt kiemelték, és soron kívül, menetszázaddal a keleti frontra küldték. Valószín leg ennek köszönhette, hogy túlélte a munkaszolgálatot.) A keleti frontra vezényelt debreceni zsidók gyakran tragikus sorsára, mely természetesen közelr l érintette az otthon maradt családtagokat, a Párizsban megjelent emlékirat szerz je többször visszatér, de ezzel a kérdéssel nem foglalkozom tovább. Érdemes viszont felidézni a helyi zsidó közösség konfliktusát a debreceni munkaszolgálatosok parancsnokával, melyet a kortárs és tanú, a zsidó gimnázium tanára, Gonda László ír le a könyvében. „Feltehet , hogy a hamis vád, amelyet 1943 nyarán emeltek a debreceni Szénatéren kincstári szénát rakodó munkásszázad ellen, vagyis hogy a szénát felgyújtották, végzetes kimenetel lett volna, ha nem éppen 1943-ban történik. A kémelhárító kegyetlenül gyötörte a vád alá helyezett századot és tizedeléssel fenyegette ket. A zsidók azonban nem törtek meg és nem vállalták a hazug vádat. Végül a kémelhárító f nök parancsot adott, hogy mindannyian írják le, amit az esetr l gondolnak. A század tagjai írásban megvádolták a Szénatér parancsnokát, hogy rendszeresen lopta és sikkasztotta a szénát, és miután már nem tudta a hiányt leplezni, felgyújtotta. A zsidó fiúk bizonyítékot is hoztak. Írásaik javát a városba is kicsempészték. Meg is lett az eredmény. A pert hirtelen lezárták, a századot a frontra vezényelték. Az ügynek e viszonylag mérsékelt kezelése azzal magyarázható, hogy éppen abban az id ben sikerült a szövetségesek inváziója Szicíliában.”30 Ez a végül viszonylag jól végz d eset rávilágít arra, hogy a német megszállást megel z években a honvédség tisztikarát, illetve egész szervezetét mennyire átsz tte a zsidógy lölet, mely gyakran összefonódott a kapzsisággal, a tisztességtelen anyagi haszonszerzéssel. Ellene a legf bb katonai vezetés megkésve bár, de igyekezett fellépni, ezért nevezte ki Horthy Miklós 1942 szeptember végén hadügyminiszterré Nagybaconi Nagy Vilmost. , mint ismeretes, több intézkedést hozott a munkaszolgálatosok helyzetének javítására, a velük való embertelen bánásmód enyhítésére. Intézkedései azonban nagy ellenszenvet váltottak ki iránta a tisztikarban. Eltávolítására összefogtak az antiszemita, németbarát politikusok, Imrédy Bélától Endre Lászlóig, és 1943 júniusában sikerült elérniük, hogy a kormányzó felmentse tisztségéb l. Endre László Pest megyei alispán állt az élén annak az önkormányzatokat tömörít szövetségnek, mely mindent megtett a zsidóság kiszorításáért, a további kirekesztésért, a holokauszt el készítéséért. A szövetség tagjai, a városi közgy lések képvisel i bead-


51

ványokkal bombázták a polgármesteri hivatalokat, és a belügyminisztériumot, újabb és újabb intézkedéseket sürgetve a zsidók ellen, a „magyar többség” érdekeire hivatkozva. Különböz nyomásgyakorló akciókat szerveztek, beadványokat, a polgárok által aláirt petíciókat intéztek Debrecenben is a város vezet ihez, felülr l sugallt ötleteket adva a további diszkriminációhoz. A Vitézi Széknek küldött 1941 januári „Nemzetvédelmi helyzetjelentés” szerint: „A debreceni orvoskamara felterjesztést intézett a belügyminisztériumhoz a »rituális m tétek« ellen, kérve ennek megtiltását. A felterjesztés a zsidóság körében élénk érdekl dést váltott ki. A felterjesztés értelmi szerz jéül a zsidóság dr. Ádám Gyula fürd orvost, az orvoskamara titkárát tartja.”31 „Az antiszemitizmus er södését mutatja az az 1942 június 9-én kelt beadvány is, melyben 41 »háziasszony« kérte, hogy a piacon d.e. 10 óráig el vásárlási tilalmat vezessenek be a viszonteladók, de f leg a zsidók számára. A sok termel i és fogyasztói érdeket érint kérdés tisztázására egyébként elhúzódott, s a piaci rendelet megváltoztatására végül nem került sor.”32 Figyelemre méltó, hogy e beadvány után a polgármesteri hivatal a zsidó baromfi- és tojáskeresked ket is eltiltotta a piaci árusítástól. Néhány hónappal kés bb, 1942 szeptemberében lépett életbe „a zsidók mez - és erd gazdasági ingatlanjairól szóló” 1942. évi XV. törvény, mely lehet vé tette a zsidók földterületeinek és beépítetlen telkeinek igénybevételét, kiosztásukat arra érdemes személyeknek. A „negyedik zsidótörvény” után a debreceni közgy lés egyes képvisel i további, még drasztikusabb intézkedések szükségességét vetették fel, ismét csak a közérdekre hivatkozva. „Mivel azonban az adott körülmények között bizonytalan volt, hogy a rászorultak képesek-e építkezni, ha házhelyhez juttatják ket, a lakásgondok enyhítésére a polgármesterhez olyan javaslat is érkezett, amely szerint a belvárosban lakó zsidókat zsúfolnák be a külvárosi bérkaszárnyákba, s az így felszabadult lakásokat kapják meg a külvárosi keresztények. Ezáltal k is jól járnak, és a külvárosi háztulajdonosok is, mert a bérl k számának növelése együtt járna a lakbér emelésével. S t, egyes jobboldali képvisel k már ekkor felvetették a zsidók gettóba költöztetésének gondolatát.”33 A debreceni zsidókat ezekr l a „helyi kezdeményezésekr l” hivatalosan nem értesítették, legföljebb híreket hallottak róluk. Arról pedig sejtelmük sem volt, hogy a város vezet kormánypárti politikusai, akiknek karrierje a harmincas évek második felében magasra emelkedett, országos szinten is kezdeményez szerepet játszanak a „zsidókérdés” hazai megoldásának el készítésében. „A város régebbi és új vezet politikai személyiségei az Imrédy-kormány m ködése idején magasra ível karriert futottak be. 1938 szén Vay Lászlót miniszterelnökségi államtitkárnak, Kolozsváry-Borcsa Mihályt pedig sajtóf nöknek, kés bb a sajtókamara elnökének nevezték ki. Imrédy Béla következetes támogatásában pedig az új f ispán, Lossonczy István jeleskedett.”34 Az említett személyiségek közül mindenképpen ki kell emelni Vay László bárót, aki rendkívül aktív szerepet játszott nemcsak Debrecenben, hanem országos szinten is a Soa el készítésében és végrehajtásában. Vay Lászlót Kolozsváry-Borcsa Mihálytól eltér en, akit a Népbíróság halálra ítélt, és 1946 tavaszán kivégeztek, nem vonták felel sségre. S t, még most is Debrecen díszpolgára. (1937. február 23-án részesült ebben a megtiszteltetésben, és címét l a mai napig nem fosztották meg.) A nagy múltú család sarja 1890-ben, Tiszalökön született, 1945-ben Nyugatra távozott, és 1966-ban, Kanadában halt meg. Báró Vay László 1927 és 1939 között örökös jogon tagja volt a fels háznak, majd 1939 május végén az országgy lési választáson megszerezte az egyik debreceni mandátumot. 1930–33-ban Bihar vármegye. 1932–37-ben Hajdú vármegye és Debrecen f ispánjának tisztségét töltötte be. 1940-ben a Magyar Élet Pártjának országos elnökévé választot-

52


ták. A tiszántúli református egyházkerület f gondnoka, és az országgy lés külügyi bizottságának tagja volt. A kormánypárt németbarát, antiszemita csoportjának tartozott, Kolozsváry-Borcsához hasonlóan, akit egy id ben „Imrédy jobbkezének” neveztek. Vay már 1942 októberében, Kállay Miklós miniszterelnök háta mögött lépéseket tett annak érdekében, hogy a németek m ködjenek közre a magyar zsidóság deportálásában. „1942. október 6-án báró Vay László – a Kállay miniszterelnök által egy személyben vezetett Külügyminisztérium vezet hivatalnoka – azt a javaslatot tette Budapesten Eichmann kollégájának, Wislicenynek, hogy Magyarország a közeljöv ben 100 000 zsidót tudna Kárpátaljáról és Észak-Erdélyb l Németországba áttelepíteni. Második lépésben kerülne sorra a sík terület (das flache Land, valójában az Alföld) végül Budapest.” Ez a javaslat már az 1944-es deportálás-sorozat megel legezése volt.”35 Feltehet , hogy Vay Endre Lászlóval egyeztetve, és nem a saját a nevében tárgyalt Wisclicenyvel. Találkozásukról más forrás is beszámol. „Dieter Wisliceny SSHaupsturmführer 1942 októberében magáncéllal Budapestre látogatott, ahol megismerkedett Vay László báróval, aki parlamenti képvisel és a külügyi bizottság tagja is volt. A svábhegyi Golf klubban elköltött ebéd után Vay érdekl dött Wislicenynél, akir l köztudomású volt, hogy a szlovákiai zsidóság deportálásának egyik irányítója, hogy vajon Magyarország is szerepel-e az áttelepítési programban. »Magyarország ugyanis – tette hozzá – kb. 100 000 zsidót szeretne áttelepíteni Kárpát-Ukrajnából és Romániából visszacsatolt területekr l. A második szakaszban kerülnének sorra az Alföldön él zsidók, végül azok, akik Budapesten, a f városban laknak.« Wisliceny jelentette feljebbvalóinak a magyar megkeresést, és arra utalt, hogy benyomása szerint Vay nem a magánvéleményét mondta el. Feltehet en ennek alapján ébredt fel Himmler személyes érdekl dése is a projekt iránt.”36 Vay a kés bbiekben, németországi látogatása során is minden megtett azért, hogy beteljesedjen a magyarországi, és közöttük a debreceni zsidók végzete. „A kormánypárt jobbszárnyának egyik vezet alakja, a párt korábbi elnöke, báró Vay László fels házi tag 1943 márciusában felkereste Dietrich von Jagow budapesti német követet, és arra kérte, hogy a kormánypárt képvisel i csoportjának hamarosan esedékes berlini látogatásán a német fél vesse fel a zsidókérdés elintézetlenségét. Tekintettel arra, hogy Vay maga is a magyar küldöttség tagja volt, kérésével egyértelm en saját vágyálmait kívánta a német fél szájába adni, annak reményében, hogy gesztusaik eredménye Magyarországon a »német nyomás« észlelése lesz. Vay kérése nyomán a német diplomácia el is készített egy el terjesztést, de az nem ismert, hogy ezt a Berlinbe látogató képvisel csoporttal közölték-e.”37 Az els , majd a második zsidótörvénnyel sújtott, rendkívül er s tömegnyomás alá helyezett debreceni zsidó közösség, helyi szövetségeseit elveszítve, magára maradt. (Vásáry Istvánt ugyan 1939 május végén megválasztották országgy lési képvisel nek, de már az ellenzéki Független Kisgazdapárt tagjaként. Ekkor már sem neki, sem a hozzá közelállóknak volt befolyása a városi, illetve az országos politika alakulására.) A sarokba szorított, kiszolgáltatott, az aktív férfiakat a munkaszolgálatos behívók miatt nélkülöz zsidóság kivárásra rendezkedett be. Reménykedett a világtörténelmi fordulatban, abban, hogy Németország elveszíti a világháborút, addig pedig sikerül életben maradnia. Mindenekel tt a gazdasági nehézségek sújtották a Debrecenben maradt zsidókat, akiknek túlnyomó többségét n k, gyerekek és id s emberek tették ki. „Körülöttem a zsidó közösség tagjai, beleértve a szüleimet is, el voltak foglalva a problémáikkal, azzal a nyomorúsággal, amit az egyre szaporodó antiszemita törvények idéztek el . Ezek mind több embert tettek tönkre, ugyanis a zsidókat, akik el z leg különböz mesterségeket ztek, egyik napról a másikra arra kötelezték, hogy hagyjanak fel velük.


53

Minden értelmiségi foglalkozást abba kellett hagyniuk, távozniuk kellett a hadseregb l, a közszolgálatból, a mez gazdaságból, a kereskedelemb l, kártérítés nélkül felmondtak nekik a munkahelyeiken, t kéjüket és befektetésüket árja kezekre kellett bízniuk.” Róth Márkus, a szerz édesapja nyitva tarthatta férfiszabóságát, más zsidó iparosokhoz hasonlóan, kiket a koruk miatt nem hívtak be munkaszolgálatra. Ugyanakkor a zsidó vállalkozások többsége csak úgy m ködhetett tovább, ha sikerült „strómant” találniuk, aki képes és hajlandó volt tovább vinni az üzletet. Az „árja” cégér alkalmazása azonban gyakran azzal a következménnyel járt, hogy az üzletbe bevont „ skeresztények” visszaéltek a helyzetükkel. „Ebben az id ben a zsidók az üzleteiket, a vállalataikat »strómannokra« bízták, nemzsidó »szalmaemberekre«, akik mint vezet k jó fizetést húztak, és ennek fejében árja identitást kölcsönözték a nevezett cégeknek. Így Balk úr, a mi házmesterünk annak a textilüzemnek lett az igazgatója, mely Braun és Bernfeld uraké volt, és akik annak a háznak a tulajdonosai is voltak, ahol mi laktunk. Ezzel a módszerrel minden nagykereskedést, üzemet, pénzügyi és bankintézményt árjásítottak; a zsidó köz- és magántisztvisel ket másokkal váltották fel; az ügyvédeket kizárták az ügyvédi kamarából; a közkórházakban dolgozó orvosokat pedig elbocsátották. Zsidók ezrei veszítették el az állásukat, kenyérkeresetüket, javaikat, csak azért, mert zsidók. Nem-zsidók ezrei, felkészültek vagy sem, tehetségesek vagy sem, helyettesítették ket. Hasznot húztak azokból a javakból, melyet el z leg nem birtokoltak, egy olyan helyzet következtében, melyért egyáltalán nem dolgoztak meg.”38 Ugyanezt az „árjásítási” folyamat, más megközelítésben: „Debrecen politikai, szellemi, közigazgatási életének fontos területein 1942-re lénygében megtörtént az rségváltás. 1942 folyamán több, mint 3000 keresztény iparos és keresked kapott jogosítványt Debrecenben és környékén. Az új vállalkozók egy része a szakmában teljesen járatlan volt, más része pedig olyan iparos és keresked , aki felhasználta a kínálkozó alkalmat és forgalmasabb helyre tette át az üzletét.”39 A debreceni és környékbeli zsidók túlnyomó többsége kisvállalkozó volt, aki a két kezével, illetve szakértelmével kereste meg a kenyerét. Családjukat nyomorba döntötték a második zsidótörvény rendelkezései, illetve a munkaszolgálatos behívók. „Zsidó családok százai maradtak családf , jövedelem nélkül, gyakran teljes bizonytalanságban, hogy mi lesz a sorsa a férjnek, a fiúnak, a testvérnek, akiket kiküldtek az orosz frontra. Családanyák százai folytattak állandó harcot, hogy fenntartsák a normális élet látszatát. Sokaknak a nyomora, melyet addig eltitkoltak, egyre láthatóbbá vált. És hogy a helyzet még súlyosabb legyen, a különböz rendeletek és zsidóellenes jogszabályok legnagyobb mértékben éppen azokat a családokat sújtották, melyekb l a férfiak hiányoztak. Az iparosok, a keresked k feleségei megpróbálták fenntartani tevékenységüket, a férjeik távolléte ellenére. De állandóan hiányzott a nyersanyag, amit nekik, mint zsidóknak nem szállítottak, ilyen vagy olyan rendeletre hivatkozva. Ez történt az unokatestvéremmel, aki a Püspökladányban, ebben a Debrecent l harminc kilométerre lév kisvárosban élt. Férjének a harmincas évekt l kezdve üzlete volt itt. Kerékpárokkal és alkatrészekkel kereskedett. Kés bb segédmotoros kerékpárokat is árult. Javításokat is vállalt. Magas termete volt, a fején mindig sapka, legtöbbször szürke munkaköpenyt hordott. Az egész kisváros ismerte, vev köre, melybe sajátos módon a helyi csend rség tagjai is beletartoztak, szerette. 1941 végén, mint sok más zsidót, behívták egy munkaszolgálatos alakulatba, melyet kiküldtek az orosz frontra. Harmincöt éves volt.”40

54


A munkaszolgálat nemcsak azzal járt, hogy a zsidó asszonyoknak, gyerekeknek nélkülözniük kellett a családf jövedelmét, de gyakran még nekik kellett ruhanem t, élelmiszert küldeni a férfiaknak, úgy, hogy még abban sem lehettek biztosak, hogy a szeretteik megkapják a csomagokat. „Amikor ezekre az évekre gondolok, felidézem az asszonyokat, a feleségeket, az anyákat stb., akik kétségbeesetten próbáltak el keríteni a ruhát, a cip t stb. amit a fiaik és házastársaik kértek t lük. A kormányzat, a hadsereg vezet i nem voltak hajlandó magukra vállalni a parancsnokságuk alatt dolgozó férfiak ruházkodásának gondját. S t, ellenkez leg, amikor a keretszemélyzet észrevett egy jobb cip t vagy ruhát a munkaszolgálatosokon, amelyet eladhattak, habozás nélkül levetették velük, és kifosztották szegényeket. Ennek a következményei gyakran drámaiak voltak. Ukrajnában a lábujjak lefagyása szinte biztos halálhoz vezetett. A szolidaritási gy jtések, a népkonyha, a bevonult férfiak öltöztetése, a kölcsönös segítség gesztusai azonban számos családnak és egyénnek segítettek a reménytelen helyzetben.” A zsidók nyomorúsága az esetek többségében nem váltott ki együttérzést magyar lakosságból, mely 1943-tól kezdve már súlyos ellátási gondokkal küzdött, és a keleti fonton elszenvedett emberveszteség következtében egyre több lett a gyászoló család. „Arra a következtetésre jutottam, hogy a munkatársaim számára a zsidók helyzete, akiket gyakran megfosztottak a létfenntartás eszközeit l és a vagyonuktól, és akiknek a családjai nélkülözték a férfiakat, a családfenntartókat, teljesen elfogadott és normális dolog volt. A kormányzat részér l folytatott húsz évig tartó állandó, napi alattomos propaganda után, és azután, hogy a sajtó egy része állandóan azzal foglalkozott, hogy a zsidók milyen aránytalanul nagy szerepet játszanak az ország gazdasági életében, az emberek elfogadták, hogy ez most meg fog változni. Mindez anélkül történt, hogy a gy lölet a mindennapi életben kifejezésre jutott volna, néhány kivételt l eltekintve. A zsidó honfitársak kifosztása, vagyonának eltulajdonítása nyíltan vagy burkoltan elfogadottá vált a többi polgár számára. Az egész folyamat ésszer vé és szinte magától értet d vé vált a közvélemény számára.”41 A debreceni zsidók kiszolgáltatott helyzetükben, amikor a sajtó, a társadalmi szervezetek, az állami és önkormányzati állandó nyomás alatt tartották ket, a világháború számukra kedvez alakulása mellett legföljebb megmaradt emberi kapcsolataikban bízhattak. A debreceni polgárság egyes tagjai részér l mutatkoztak is a szolidaritás jelei, annak ellenére, hogy a hatóságok gondosan feljegyezték a „zsidóbarátság” megnyilvánulásait. A debreceni városi levéltárban megmaradtak a Vitézi Székkapitányhoz beérkez jelentések, melyek arról tanúskodnak, hogy az egyetemen több tanár is bírálta az antiszemitizmust és a zsidókkal való bánásmódot. Az egyetemen a tanári kar tagjai közül néhányan kiálltak a zsidók mellett, miközben továbbra is ez az intézmény maradt az antiszemita uszítás, s t, a német nemzetiszocialista propaganda terjesztésének központja. A diákság véleménye is megoszlott, még a széls ségeseké is, akik között illegális kommunista sejt is m ködött. (Az egyik hallgató, a jogász Újhelyi Szilárd, egy ideig a Turul folyóiratának, az Új Vetésnek volt a szerkeszt je, majd „átigazolt” a kommunistákhoz.) „Beszélik, Dr. Kovács Andor, a debreceni egyetem jog- és államtudományi karának tanára a II. zsidótörvénnyel kapcsolatban a következ kijelentést tette hallgatói el tt: »Az okos zsidókat kitették az ipari és kereskedelmi vezet állásokból és helyükre egy csomó hülye keresztényt tettek.« Egy másik el adáson a Jud Süss filmnek debreceni el adásával kapcsolatban: »A Jud Süss egy hülyeség. Már nem vagyok gyerek és állíthatom maguknak, hogy sok zsidóval érintkeztem és beszéltem, de ezek között egyik sem volt gazember, annál több gazember volt azok között a keresztények között, akikkel eddig találkoztam.« Dr. Kovács Andor 1911 óta szabadk m ves, tagja a Rotary klubnak. Konok


55

liberális egyéniség. Megjegyezni kívánom, hogy az egyetemi ifjúság nem bírható rá, hogy tanúként szerepeljen az ügyben. A fentieket tehát bizonyítani nem lehet,” olvasható a Vitézi Szék 1942 áprilisi nemzetvédelmi jelentésében.42 Más, tekintélyes tanárok is igyekeztek ellensúlyozni a az antiszemita propagandát, több-kevesebb sikerrel. „A vitézi székkapitányi jelentések pedig 1942–43 folyamán többek között arról tudósítanak, hogy az egyetemen Fest Sándor egyetemi tanár angol szemináriumán a zsidó és a keresztény hallgatók a legnagyobb barátságban vannak, s hallgatják és továbbadják az orosz rádió híreit.”43 Egy ismert, és a református egyház vezetésével közeli kapcsolatban álló professzor is er sen bírálta a hivatalos irányvonalat. „Berényi István vitézi székkapitány jelentése szerint az egyetemisták ekkor f ként Karácsony Sándor pedagógiaprofesszor körül gyülekeztek, akit a város jobboldali elitje »veszedelmes gondolkodású embernek« tartott, és a körülötte kialakuló »népes csoport« a tételeibe kapaszkodva kialakított egy alapjában véve minden faji kérdést tagadó, demokrata internacionalista irányt. Ez a társaság »bevonta a maradék zsidó hallgatókat, állandó kapcsolatot tart fenn a baloldali érzelm ruszin ifjúsággal, és állandó propagandát fejt ki a Turul és minden nemzeti gondolat ellen.« Nem volt véletlen Berényi szerint, hogy »gyakran lehet ket együtt látni zsidókkal«, és – tette hozzá befejezésül a székkapitány, némiképp megbotránkozva – történik mindez a Turul sapka viselésével egyidej leg.”44 Ezekre a zsidók melletti szimpátia-tüntetésnek is felfogható szemináriumokra, illetve el adásokra a német tanszék szomszédságában került sor, melynek vezet je, dr. Huss Richárd, élen járt az antiszemitizmus terjesztésében, és a Volksbundot népszer sítette. A tanszékhez kapcsolódva m ködött a Német Tudományos Intézet dr. Heybey Wolfgang egyetemi német lektor vezetésével 1941 novemberét l, mely még er sebben képviselte ugyanezt a szellemiséget, és terjesztette a náci eszméket. Azt, hogy a cívis polgárság, különösképp pedig az értelmiség egy része nem ért egyet az antiszemita politikával, a debreceni zsidó közösségb l is megérezték egyesek, els sorban azok, akiknek még lehet ségük volt a munkájuk révén kapcsolatban maradni a helybeliekkel. Közéjük tartozott Róth Márkus, akinek elegáns férfiszabóságát továbbra is felkeresték régi megrendel i. „Jöttek a tanárok, olyan középfokú tanintézmények oktatói, mint a Dóczy vagy a Svetits. Megmaradt bennem néhány vendég neve, mint például Péterffy tanár úr, és vagy dr. Székely Gy z … évente több öltönyt is rendelt nálunk, már nagyon régóta. A borítékon, melyek a számlákat tartalmazta, s amelyeket nekem volt tisztem kézbesíteni, a neve el tt szerepelt a »Vitéz« szó.” Róth Márkus bízott a város „úri társadalmában”, melynek tagjai a legnehezebb id kben is biztosították nagyrabecsülésükr l, és ennek séta közben, a Piac utcán jelét is adták. „Az út során mindvégig er sen hatott rám, hányan köszönnek nekünk. Természetesen apám volt, akit szertartásosan üdvözöltek. Ezek a köszöntések többnyire abból álltak, hogy az emberek, többé vagy kevésbé, megemelték a kalapjukat. Egyidej leg azok az emberek, akik szembejöttek, kissé biccentettek a fejükkel, és ugyanakkor mosolyogtak, vagy úgy tettek, mintha mosolyognának. Nem tudtam mindazokat azonosítani, akik köszöntöttek bennünket, eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem az apámat, vagy nem mertem. Az volt az igazság, hogy ez a felvonulás kissé idegesített, ugyanis rettenetes zavarban voltam. Szerencsére az apám mellettem volt, és viszonozta az üdvözléseket. Hallgatva a szüleim társalgását, arra a következtésre jutottam, hogy ezeknek az illend en, mi több, elegánsan öltözött embereknek a többsége Róth Márkus, és a Tailor for Gentlemen cégér szabóság megrendel je volt. Sokan közülük a jó társaság tagjai voltak, városunk konzervatív gondolkodású, keresztény (többségben kálvinista) polgárai. Ami az apámat illeti, tudtam, mivel néhányszor beszélt róluk, hogy igen jó véleménnyel volt róluk.”45

56


A szívélyes köszöntéseket a debreceni utcán, a régi megrendel k kitartását biztatásként is fel lehetett fogni, mellyel a polgárok azt üzenték a zsidóknak: tartsatok ki, hamarosan elmúlnak a rossz id k, és akkor újra megbecsült tagjai lesztek a város társadalmának. Ez a spontán szolidaritás azonban a válságos id kben kevésnek bizonyult. A konzervatív-liberális értelmiség tagjai, azok, akiket erkölcsi gátlásaik, és a józan eszük visszatartott attól, hogy hasznot húzzanak a zsidók balsorsából, többségben voltak ugyan az antiszemita politika „konjunktúra-lovagjaihoz” képest, de a nyilvánosságtól megfosztva és a helyi társadalom peremére szorítva nem volt lehet ségük arra, hogy szembeszálljanak velük. Ehhez ugyanis felül kellett volna vizsgálni egész világszemléletüket, a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiáikat, addigi „kereszténynemzeti” nézeteiket. Efféle önvizsgálatra szinte senki sem volt képes Debrecenben, kivéve talán a tehetséges, de a kortársak által nem sokra becsült költ t és tanonciskolai tanárt, Gulyás Pált. A rendszerhez köt d református egyház vezetése sem volt képes szakítani a szociális és teológiailag érvekre hivatkozó „mérsékelt zsidóellenességgel”, mely kifejezésre jutott Ravasz László: Zsidókérdés az egyházban cím , 1939-ben megjelent könyvében. Ezt, az empátia teljes hiányát tükröz álláspontot képviselték a református püspökök, Révész Imre és Ravasz László a fels házban, amikor a többi keresztény felekezet vezet jével együtt megszavazták az els két zsidótörvényt, és csak a harmadiknál tartózkodtak. A református konvent többséggel szavazta meg azt a rendelkezést is, mely szerint az áttérésre jelentkezésre zsidók keresztelése egyéves várakozási id el tt tilos, és az ezt megszeg lelkészek ellen fegyelmi eljárást indítottak. Mind a németek iránt hagyományosan bizalmatlan, de a szovjet hadsereg el renyomulásától megrémült cívisek, mind pedig a zsidók „kivárásra” játszottak, csodában reménykedtek, abban, hogy a világháború hamarosan véget ér, és akkor megsz nik a zsidók kirekesztettsége, elt nik körülöttük a mesterségesen gerjesztett feszültség. A Soa valódi dimenzióival, azzal a veszéllyel, mely a nácik részér l leselkedett a magyar zsidóságra, 1944. március 19-e el tt a debreceni keresztények a legkevésbé sem voltak tisztában; de nem számolt a fenyeget népirtással a debreceni zsidóság sem, bár tagjai között jó néhány kivételesen m velt, és a lehet séghez képest tájékozott ember volt. Róth Márkus a politika iránt érdekl d , a szociáldemokráciához köt d , viszonylag jómódú, értelmes szabómester volt, aki az els világháború el tt évekig élt az Egyesült Államokban is. T le telhet en mindent megtett azért, hogy tisztán lásson a hazai és a nemzetközi politikában. „Rendelkezésünkre álltak a f város nagy liberális lapjai: Az Újság és a Magyar Nemzet. Hangnemük mérsékelt volt, gyakran bátor is. A háború alatt végig, egészen a németek bevonulásáig, a vezércikkek, a politikai kommentárok, de a katonai elemzések is, lehet vé tették, hogy tisztán lássunk. Átvettek cikkeket a semleges országok sajtójából is, Svédországból és Svájcból is, melyek nem támogatták a hivatalos sajtó által terjesztett véleményt, s t, ellentmondtak a hivatalos propagandának. Egyes, az Afrikában, és Európában, Oroszországban folyó hadm veletekr l szóló cikkekben szinte szó szerint megismételték, amit el z nap a londoni rádióban hallottam. Több mint ötven évvel kés bb nem is értem, hogy engedélyezhette a magyar cenzúra ezeket az anyagokat! Igaz, máskor meg ezek az újságok fehér foltokkal jelentek meg: itt közölték volna a cikkeket, melyeket a cenzúra eltávolított. Apám a reggeli, helyi lapon kívül el fizetett a liberális budapesti újságra, ez volt a kedvence. De gyakran el fordult, hogy este, hét vagy nyolc óra felé, elküldött, hogy hozzak más, Budapesten megjelen reggeli hírlapokat, melyek estére értek le Debrecenbe. Ez volt el bb Az Est, majd a 8 Órai Újság, melyek pontos és tisztességes lapok voltak.”


57

De ezekben az újságokban, s t, még a külföldi rádiók adásaiban sem esett szó az európai zsidóságról. „Különös módon egyetlen komolynak nevezett újságban sem jelent meg a legrövidebb újságcikk, de a legkisebb célzás sem arról, mi a sorsa a zsidóknak a németek által elfoglalt, illetve megszállt területeken. A londoni rádió adásaiban, melyet rendszeresen hallgattam, az ezzel kapcsolatos kifejezések rejtélyesek voltak, elég homályosak ahhoz, hogy ne keltsék fel a figyelmet. A moszkvai rádió adásai, melyeket nehezebb volt fogni, vajon árnyaltabbak, részletesebbek és érdekesebbek voltak-e? Több információt tartalmaztak-e egyéb területekr l? Én csak véletlenül tudtam befogni ezt az állomást. A magyarul sugárzott »Amerika hangja« ebben az id ben f ként kommentárokból állt, vagyis hát leginkább Mackenzie professzor felolvasásaiból: »Itt Mackenzie professzor beszél. Hozzátok szólok, magyarok.« Értésünkre adta, hogy a háború után mindenkinek felelnie kell majd az elkövetett gaztetteiért. Erre gyakran visszatért: »Figyelem! Magatartásukat figyelik, és nem kerülik el az igazságos büntetést!« Napjainkban, amikor visszagondolok erre, úgy t nik, hogy ezek az emberek, akik a stúdióban beszéltek, olyan közönséghez fordultak, melyet nem ismertek, és olyan témáról, melynek a súlyát nem mérték fel. Nem érzékelték a mindennapi életünkben megjelen borzalmat, nem fogták fel, mit jelent a valóságban, mert meghaladta a képzeletüket.”46 A debreceni zsidóknak arra is lehet ségük nyílt, hogy szavahihet tanúk beszámolóit is meghallgassák, ugyanis a Belügyminisztérium menekültügyi osztályának szervezésében 1942-ben Szlovákiából menekült zsidók érkeztek hozzájuk, akik beszámoltak arról, hogy a németbarát szlovák kormány, a lakosság támogatásával miként fogdosta össze, majd deportálta az ottani, túlnyomó többségben magyar anyanyelv zsidóságot. Ennek az akciónak a dokumentumai még nem kerültek el , csak Gonda László, mint résztvev és tanú emlékezett meg róla könyvében. „1941 elején a miniszterelnök – az a gróf Teleki Pál, aki többször kezdeményez je volt a zsidóellenes intézkedéseknek, de néha mégis elfogta az üldözöttek iránti irgalom érzése – engedélyt adott a belügyminisztérium szociális osztályvezet jének, Antall Józsefnek, hogy a fasiszták el l Magyarországra menekült lengyel, szlovák és jugoszláv zsidóknak minden támogatást megadjon. Ezúton valóban menekültek meg zsidók, s az átutazókat is segítették legális iratokkal. Ez az akció 1942-ben is folyt, Teleki gróf halála után is. Az akció során, 1942 elején, a két debreceni hitközség értesítést kapott a Központi Irodától, hogy Budapestre érkezett mintegy 5000 menekült, f leg lengyel zsidók, és ezeket a KEOKH keresztény papírokkal látta el, hogy a náciktól megmentse ket. Felszólították a debreceni zsidó hitközségeket, hogy a menekültek ellátásából és gondozásából vegyék ki a részüket. A debreceni zsidóság bizottságot alakított a menekültek gondozására. Dr. Weiss Pál f rabbi látta el nagy odaadással az elnöki tisztet. Segítségére voltak: Fogel Miksáné, Fogel Marcellné, Hoffer Vilmos, Hirsch Ern és mások. A menekültek két évig biztonságban éltek Debrecenben. Albérletben laktak különféle lakásokban, havonta egyszer jelentkezniük kellett a rend rségen. A menekültek próbálták a közelg veszedelem gondolatát a debreceni zsidók lelkében felkelteni.”47 A debreceni zsidók nem hitték el a menekültek beszámolóit, pontosabban meg voltak gy z dve arról, hogy „efféle szörny ségek Magyarországon nem történhetnek meg”. Az illúziót táplálta, hogy a helyi többségi társadalom tagjai részér l, f ként az értelmiség részér l folyamatosan érkeztek szolidaritásról tanúskodó jelzések, s ezek bizonyos mértékig ellensúlyozták az antiszemita megnyilvánulásokat, illetve tüntetéseket. Közben a helyi közigazgatás Kölcsey Sándor polgármestersége alatt kifejezetten ellenségesen bánt a zsidósággal, és az 1941 novemberében hivatalba lépett Szilassy László megyei f ispán is Imrédy Béla „szalonnyilas” pártjához állt közel. Mégis, Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt a konzervatív-liberális irányzatnak még maradtak bizonyos pozíciói a kormány-

58


ban, mindenekel tt Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Bethlen István „bizalmi embere” személyében. 1943-ban, amikor Olaszország „kiugrott” a háborúból, újjáéledtek a debreceni zsidóság illúziói, melyek a Horthy-rendszerhez f z dtek. Ha Róth Miklós szociáldemokrata szavazó édesapja, az intelligens és széles látókör Róth Márkus szabómester nem adott hitelt a menekültek sokkoló beszámolóinak, hogyan vehették volna komolyan a zsidókat fenyeget náci népirtás veszélyét az „úri középosztály” németellenes képvisel i? „Mi, és mindenekel tt a szüleim, sok mindenr l értesültünk. De k sem voltak képesek elhinni, hogy bizonyos dolgok lehetségesek. 1941-t l kezdve a magyar hatóságok (KEOKH – Külföldieket Ellen rz Központi Hatóság) a mi városunkban is, úgy, mint másutt, embereket gy jtöttek össze, zsidó családokat, akik nem tudták igazolni, hogy a szüleik és a nagyszüleik Magyarország területén születtek. Emberek ezreit, 15 000 és 20 000 között deportáltak Magyarországról keletre, úgymond oda, ahonnan származtak. Hónapokkal kés bb, néhányuktól, akik csodálatosan megmenekültek, megtudtuk, hogy mi történt velük. Vonaton szállították el ket Kamenyec-Podolszk körzetébe, Galíciába, mely ma Ukrajnához tartozik, ahol hiányzott a szállás és élelem, és nyílt mez n, a puszta földön töltöttek heteket. A magyarok (katonák, csend rök) át akarták adni ket a németeknek. k azonban nem voltak felkészülve a »szállítmány« fogadására. Némi alkudozás után, a német hadsereg különleges egysége, az Einsatzgruppe sortüzekkel kivégezte ket. Néhányuknak sikerült megmenekülniük. De elbeszélésük senkit sem gy zött meg. Ilyesféle borzalmak nem léteznek! Lehetséges, hogy a magyar katonák, még ha antiszemita szellemében nevelték is ket – ami ráadásul még meg is er södött az utóbbi években – nem reagáltak az efféle borzalmakra? (Úgy t nik egyébként, hogy a magyar hadsereg néhány alakulata kevéssé volt közrem köd , a németek legnagyobb meglepetésére.) Apám füléhez más beszámolók is eljutottak. Mint egy Szlovákiából érkezett menekülté, 1942-ben. Ez egy ötven körüli úr volt. Elég elegánsan öltözött acélkék öltönyében, puha kalapjában. Magyar beszéde kissé választékos volt, de tökéletes (mint az els világháború el tti Nagymagyarország zsidó polgárainak, anyanyelve és legjobban szeretett nyelve a magyar volt.) Nálunk evett, valamikor a hét közepén. Egy nap a mi szlovák menekültünk mesélni kezdte hogyan zajlott náluk a zsidók üldözése és deportálása. Apám megkérte, hogy ezeket a részleteket ne mesélje a család el tt. Majd az étkezés végén félrevonultak. Kés bb láttam az apám, ahogy kivörösödött szemmel kijön és azt ismétli: – Nem, ez lehetetlen! Nem, ez lehetetlen! És a vendég megismételte: – De Róth úr, el kellett mondanom magának! Ez vajon 1942-ben volt, vagy 1943-ban? Már nem tudom. Az évek során láttam a szüleimet, amint a félelem és remény között verg dnek, ahogy a hitlerizmus feltámadt, meger södött, és évr l évre, hónapról hónapra közelebb jött.”48 Megdöbbent , és nehezen hihet tény, de a debreceni zsidók nemcsak a „hontalannak” nyilvánított és Ukrajnába kitoloncolt magyar zsidók lemészárlásáról, és a szlovákiai hitsorsosaik deportálásáról értesültek, de információt szereztek Babij Jarról, arról, ami 1941 szeptemberében Kijevben történt az ukrán zsidókkal. „Az els megrázó híreket a Kamenyetz-Podolszk-i és a galíciai vérengzésr l azok a zsidó ifjak hozták, akiket 1941ben a magyar hadseregbe, mint munkaszolgálatosokat besoroztak és autószerel ként vagy autóvezet ként foglalkoztattak. Ezek viszonylagos biztonságban voltak – tanúságuk szerint Auer Kálmán debreceni katolikus gimnáziumi tornatanár, tartalékos százados emberséges jóvoltából. A zsidó munkaszolgálatos autóvezet k egy része még 1941-ben


59

leszerelt, de voltak olyanok is közöttük, akiket ott, a keleti fronton átettek munkaszolgálatos századokba. Ezeknek pokoli életér l alább lesz szó. Egyik ilyen zsidó autóvezet , Weinstock Ferenc mérnök Kijevig jutott el a magyar honvédséggel. 1941 szén tért vissza Debrecenbe. T le hallhatta többek között a történetíró is, a kijevi zsidók lemészárlásáról szóló elbeszélést – de az a gondolat, hogy ez a debreceni zsidókkal megtörténhetik, nem merült fel a hallgatók tudatában. Weinstock Ferencet 1942-ben újra behívták munkaszolgálatba, s abból vissza már soha nem tért.”49 Róthéknál lakott egy szlovákiai magyar zsidó menekült család is, egy fiatalasszony, két gyermekével. A n , miután hiába próbálta meggy zni a debreceni zsidó közösség tagjait arról, hogy a nácik miféle sorsot szánnak nekik, a német megszállás hírére, címe hátrahagyása nélkül, nyomban elköltözött t lük, nem vonult be a gettóba a városi hatóság felszólítására. Az id közben beszerzett hamis papírokkal, álnéven a külvárosba költözött, és a gyerekeivel együtt sikerrel rejt zködött a felszabadulásig. (A család sorsáról Róth Miklós 1946-ban, Párizsban értesült.) A debreceni zsidók, ahogy a józanabb cívisek is, 1943-tól kezdve „kivárásra” rendezkedtek be, igyekeztek a lehet legdiszkrétebben viselkedni, de nem készültek fel arra a lehet ségre, hogy „illegalitásba kell vonulniuk”. Továbbra is törvénytisztel állampolgárként viselkedtek, kerülték a nyilvános helyeket, és buzgón imádkoztak, ahogy erre felhívták ket a hitközségek vezet i. „Az imák alatt a zsinagógában hallottam, hogy néhány feln tt sír. Ortodox közösségünk rabbija a prédikációiban ostorozta a híveit. Mivel nem értettem a jiddist, akkor figyeltem csak fel, amikor felemelte a hangját és így szólította meg a hallgatóságát: Jiddis kinder, jiddis veiber!” (Zsidó gyermekek, zsidó n k, vagy inkább zsidó feleségek!) Látta, hogy a férfiak elt ntek, behívták ket, így aztán csak a n k és a gyermekek maradtak, és nekik kellett volna a magatartásukkal példát mutatni, diszkréten viselkedni, hogy láthatatlanok maradjanak. Valójában, ritka kivételekt l eltekintve, ekkor már nem jártunk nyilvános helyekre, oda, ahol a jelenlétünk, illetve bármely zsidó egyén megjelenése felt nést kelthetett volna. Nem mentünk többé moziba, ami nem igazán hiányzott, tekintve, hogy el z leg sem mentem oda évente két-háromnál többször a szüleimmel. De már nem jártunk a nagyerdei szabadtéri uszodába sem, amit rendszeresen látogattunk a hosszú, meleg alföldi nyarakon… 1940 nyara óta tehát elfogadtuk, hogy számunkra kötelez a legnagyobb diszkréció. Ugyanett l az id t l kezdve zsidók és nem-zsidók közötti régi barátságok meglazultak, vagy diszkrétebbekké váltak. Az antiszemita légkör lassanként meger södött, a nemzsidók tartottak attól, hogy zsidóbarátnak tartják ket, vagy ahogy gy lölködve mondták róluk, »eladják magukat a zsidóknak«.”50 1943-t l kezdve a hazai politikai helyzetre rányomta bélyegét a náci Németország elkerülhetetlen veresége. A debreceni zsidóság, a magyar kormányzat és a helyi elit németellenes, konzervatív-liberális képvisel ihez hasonlóan a világháborúban bekövetkez fordulattól várta a súlyosbodó válság megoldását, figyelmen kívül hagyva a radikális, Hitler mellett a végs kig kitartó nacionalisták népszer ségét, az antiszemitizmussal öszszefonódott antikommunizmus támogatottságát. Pedig már a tizenöt éves Róth Miklós is tanúja volt egy olyan beszélgetésnek, mely el revetítette az 1944-es tragédiát: „1943 nyarának végén alkalmam volt megállapítani, hogy mi zsidók mennyire másféle végkifejletre számítunk, mint a polgártársaink többsége. Egy vasárnap, kés délután, a nagyerdei községi strand bezárása után elbúcsúztam a barátaimtól, és a villamos végállomása felé siettem, mely közel esett. Rövidesen más emberek közepén találtam magam, akik hozzám hasonlóan a városközpont felé tartó villamost várták. Véletlenül két fiatal alhadnagy mellé kerültem, akik láthatóan szintén a strandról jöttek. El bb akaratlanul, majd fokozó-

60


dó figyelemmel követtem kevéssé diszkrét beszélgetésüket. Olaszországról társalogtak, az áruló Badoglioról, az olasz hadseregr l, célozgattak az els világháború alatt történt eseményekre, és végül erre a kifejezetten rasszista megállapításra jutottak: »Az olaszok cigányfajták, satnyák és gyávák.« Ez a beszélgetés akkoriban er sen elgondolkodtatott. És a kés bbiekben újra felidéztem. A harag, a bosszúság, mely egészen a gy löletig fajult ezekben a fiatal tisztekben, megértettette velem, hogy k mennyire azonosulnak a tengelyhatalmakkal. Meg voltak gy z dve arról: Magyarországnak érdeke, hogy kitartson szövetségesei mellett a világ színpadán. Ugyanakkor felmértem a tátongó távolságot, ami elválasztotta felfogásukat a kor világától.”51 Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy városi hatóság, illetve országos szinten a Belügyminisztérium, ilyen rendkívül feszült helyzetben, amikor komoly társadalmi er k törekedtek a pattanásig feszíteni a többség és a zsidó kisebbség viszonyát, meg tudta el zni komolyabb konfliktusok kirobbanását. A zsidó közösség tagjai Debrecenben is viszonylagos biztonságban érezték magukat, egészen a német megszállásig. „Mégis, a zsidóellenes propaganda ellenére, mely már Horthy hatalomra kerülésekor, fehérterror idején kezd dött – ennek áldozatai Kun Bélára és száznapos kommunista uralmára hivatkozva f ként a zsidók közül kerültek ki –, és annak dacára, hogy az egyetemi hallgatók tüntettek – ezeket a fiatal vagányokat nácibarát felbujtók bátorították –, továbbá figyelembe véve a rivalizálásból ered ellenségességet, mely bizonyos körökben a zsidók sikerei váltottak ki, az utca képe nem változott a gyermekkorom óta. Egyébként a város rend rei, bármilyen pipogyák és kevéssé mozgékonyak voltak, olyan tiszteletet parancsoltak, hogy senki nem merte megzavarni az utca nyugalmát, még a szokásos rhelyükt l távol sem. Igaz, hogy miután leszállt az éjszaka, vagy csak besötétedett, nemigen mentünk el otthonról, de legalábbis nem távolodtunk el a város jól kivilágított központjától. Mi, azaz a zsidó kamaszok. Nap közben nem volt gondom azzal, hogy elmenjek bizonyos külvárosokba, ahol a környezetem tagjai is megfordultak […] Azok után, amit akkoriban átéltem, és ma újra felidézek, úgy t nik számomra, hogy az emberek nem éreztek sem gy löletet, sem ellenszenvet zsidó szomszédaik vagy munkatársaik iránt. Zsidók és nem-zsidók egymás mellett éltek és gyakran kölcsönösen becsülték egymást, és ez sokszor vezetett a rokonszenv kialakulásához. Emlékeim szerint a kispolgári környezet, amelyben a mindennapi életemet éltem, kiegyensúlyozott volt. Senki sem tagadta, hogy a zsidó kisiparosok hasznosak, ez kétség kívül így volt. Tanúja voltam annak, hogy Debrecen közelében, a hivatalos antiszemitizmus ellenére, a különböz politikai felfogású polgárok modortalannak érezték nyilvánosan kinyilvánítani a zsidók iránti ellenszenvüket.”52 Ez az ellentmondásos, feszültséggel teli, de végs soron mégiscsak kezelhet és fenntartható helyzet változott meg a német megszállással. Az újonnan megalakult Sztójaykormány a központilag vezérelt, intenzív uszítással és a német nácik által sugallt rendeletekkel, a radikális nacionalisták közrem ködésével felszabadította a társadalom mélyén szunnyadó, addig többé-kevésbé elfojtott destruktív energiát, és a zsidóság ellen fordította. 1944. március 19-én, és az azt követ napokban a német hader Hitler parancsára végrehajtotta a Margaréta-tervet, mely katonai szempontból az utolsó sikeres német villámháború volt. A Wermacht parancsnoksága súlyt helyezett arra, hogy a Budapestre való bevonulással egy id ben Kelet-Magyarországon, így Debrecenben is megjelenjenek a német csapatok, így a támadás mindenütt meglepetés-szer legyen. „1944 március 19én repül gépen Debrecenbe is német katonai és rend ri er k érkeztek. Délel tt 10 órakor


61

az SS alakulat dalolva vonult a Nagyállomás, a reptér fel l a belvárosba. Két nappal kés bb, a német katonaságot követve megérkezett Bauer ezredessel az élen a Gestapo egy csoportja, majd az Eichmann irányításával tevékenyked Sondereinsatzkommandó (SEK) egyik vezet je, dr. Sigmund Seidl kapitány is egy-két tucat emberével, hogy a zsidókérdést ebben a térségben is »rendezzék«. Március 24-én elfoglalták a hatalom szempontjából legfontosabb helyeket és a tiszántúli csapataik parancsnokságát a városban rendezték be. A karhatalmi feladatokra a kevés létszám miatt azonban szükségük volt a magyar csend rség, a rend rség és a helyi városvezetés közrem ködésére is. A város élére állított Bessenyei Lajos kormánybiztos-f ispánban és az antiszemita Beregfy Károly hadtestparancsnokban – aki kés bb Szálasi hadügyminisztere lett – megfelel partnert találtak.”53 Magyarország megszállása váratlanul érte Kállay Miklós miniszterelnök kormányát, Horthy Miklós kormányzót, de a nyugati szövetségeseket és a magyar zsidóságot is. Senki nem tudta felfogni, hogy a katonai akcióra pontosan milyen okokból került sor, és milyen célokat akarnak vele elérni a világháború utolsó id szakában, amikor a náci Németországnak már nincs esélye rá, hogy, hogy legy zze a szövetséges hatalmakat. Valójában még ma is vitatott, miért valósította meg a Wermacht a már 1943 szén kidolgozott Margaréta tervet, és hogyan következett bel le a magyar holokauszt, és ennek részeként a zsidóság deportálása Debrecenb l. Érdemes idézni Christian Gerlach német törtészt, aki Hitler döntésének hátterér l a következ ket írja: „Vajon miért szállta meg a német hadsereg Magyarországot? Tarthatatlan az az álláspont, hogy Magyarországot azért szállták meg, hogy egy már elveszett háborúban legalább a magyarországi zsidókat elpusztítsák […] A megszállás német céljai a következ kben foglalhatók össze: ellen rzés, mozgósítás és stabilizáció – vagyis meg kell akadályozni, hogy Magyarország külön fegyverszünetet kössön; emberi er it termelési és hadi célokra, gazdaságát háborús er feszítés céljaira kell mozgósítani; végül sebezhet politikai rendszerét bizonyos társadalompolitikai intézkedésekkel stabilizálni kell a Vörös Hadsereg ideérkezése el tt, mivel Magyarországot – ahol nem volt fasiszta szociálpolitika – a kommunizmus veszélyének kitett, manchesteri kapitalista társadalomnak tartották. Mindezen lépések azonban a német diplomaták, tisztek, köztisztvisel k, újságírók, SS-vezet k és maga Hitler szemében is összekapcsolódtak a zsidóüldözés fokozásával, a zsidókban ugyanis a defetizmust, a militarizáció akadályát, a gazdasági passzivitást, az ellenséges propaganda terjeszt it látták, akik ráadásul olyan er források birtokosai voltak, amelyekre a populista újraelosztásnak volt szüksége. Ezeket a nézeteket a magyarországi széls jobboldali politikusok is vallották. Ily módon tehát a megszállás elválaszthatatlanul összekapcsolódott a zsidóellenes politikával.”54 Ezeknek a Magyarországgal kapcsolatos, titkos náci céloknak a hátterében Hitlernek az a téves katonai számítása húzódott meg, hogy a nyugati szövetségesek partraszállására nem kerül sor, és a szovjet hadsereg el renyomulását a Kárpátok vonalán sikerül megállítani. A magyar „úri középosztály” jó része is úgy vélte, hogy 1944 folyamán állóháború alakul majd ki, melyben kulcsfontosságú a front mögötti hátország meger sítése, és a német befolyás elviselése lehet vé teszi az elhúzódó háború eredményes folytatását. A magyar társadalom, a „keresztény-úri középosztály” rettegett a szovjet megszállástól és az 1919-es kommunista uralom visszatérését l. Az államapparátus elfogadta a németek katonai-hadászati intézkedéseit, végrehajtotta a támogatásukkal megalakult Sztójaykormány kormány rendeleteit. A németek a közhangulatot érzékelve hozták meg intézkedéseiket. „Az OKW már március 24-én – hivatalosan a galíciai szovjet el retörés miatt – Magyarország Tiszától keletre fekv területét hadm veleti térséggé nyilvánította, anélkül, hogy megvárták volna a magyarok állásfoglalását, és a »Deutscher Befelshaber

62


im Operationgebiet Ostungarn« (a kelet-magyarországi hadm veleti terület német parancsnoka), valamint ennek debreceni törzskara alá helyezte. A parancsnok a hatvan éves Kuno Hans von Both volt.”55 Az események Debrecenben is, úgy, mint mindenütt az országban, hihetetlen gyorsasággal, azonos forgatókönyv szerint követték egymást. „1944. március 21-én, a megszálló csapatokat követve, Sigmund Siedl kapitány, az Eichmann-kommandó egyik vezet je mindössze két tucat emberrel érkezett a városba, hogy el készítse a zsidóság deportálását. A kis létszámú egység segítséget kapott a város kicserél d , németbarát vezetését l, Bessenyei Lajos kormánybiztos-f ispántól és Beregfy Károly hadtestparancsnoktól, valamint a helyi csend rség és a rend rség alakulataitól. A deportálások el készítése Debrecenben is kész forgatókönyv szerint zajlott. Els lépésben felfüggesztették a hitközség autonómiáját, s tekintélyes vezet ib l létrehozták a Zsidó Tanácsot. Ezt követte a zsidó iskolák likvidálása, március végén valamennyi iskolában befejezték a tanévet, a tanulókat hazaküldték. Eközben a kormány rendeletek özönét alkotta meg, amely a legapróbb részletekig, tilalmak sokaságával korlátozta a zsidó lakosság életét.”56 Róth Miklós részletesen leírja a német megszállók, el ször a Lutfwaffe csapatainak bevonulását Debrecenbe. Beszámol a sorozatos zsidóellenes intézkedésekr l, a sárga csillag viselésének elrendelésér l, és a lakosság ezzel kapcsolatos reakcióiról – a többség „félrenézett”, csak néhányan gúnyolódtak –, majd a gettó kijelölésér l, ahova 1944. május 15-én kellett átköltöznie a zsidó közösség tagjainak. Innen a gy jt táborba, a Serly-féle téglagyárba, majd onnan a vagonokhoz vezetett a zsidók útja. Érdemes felidézni az egyetlen engedélyezett helyi újság, a Debreceni újság – Hajdúföld cím „keresztény politikai napilap” alapján a hivatalos tájékoztatást az eseményekr l. Március 21-én még csak gyülekezési tilalomról, színházi és moziel adások elmaradásáról adtak hírt, két nappal kés bb pedig Sztójay Döme új kormányának megalakulásáról. Március 25-én a nyilvánvalóan központi utasításra megjelentetett, „A zsidóság szerepe” cím vezércikk a manipuláció és az elhallgatás cinikus keveréke. Nem szól semmit a németek bevonulásáról, ugyanakkor azt állítja, hogy a zsidók „bomlasztó és kártékony aknamunkája volt a kirobbantója annak az átmeneti válságnak, mely négy napon keresztül tartotta bizonytalanságban és nehéz várakozásban a magyar közvéleményt”. Miután március 29-én közölték a hírt az ellenzéki pártok, a szociáldemokrata párt feloszlatásáról, majd április elsejével megjelenik az újabb cikk: „A láthatatlan gettó Debrecenben” címmel. Mivel az antiszemita uszítás eddig is Debreceni újság - Hajdúföld profiljához tartozott, az ehhez szokott olvasóközönség csak azt állapíthatta meg, hogy hanger er sebbé vált, és nemsokára a zsidókra vonatkozó kormányrendeletek is megjelennek: a sárga csillag kötelez viselésér l (ápr. 5.), a zsidók utazásának korlátozásáról (ápr. 6), a zsidó ügyvédek képviseleti jogának felszámolásáról (ápr. 12.), a zsidók gyógyszertári jogosítványainak elvételér l (ápr. 13.), a zsidók vagyonának zárolásáról (ápr. 14.), a zsidók élelmiszeradagjának csökkentésér l, a zsidó üzletek felszámolásáról, a zsidó ingatlanok és házak bejelentésér l (ápr. 23.) a gettó kijelölésér l (máj. 9.), majd a gettó lezárásáról (máj. 16.) stb. Ugyanakkor a társadalmi szervezetek közleményei, pl. a Turul Szövetség nyilvánosságra hozott f vezéri parancsa nélkülözött minden konkrétumot a zsidók sorsáról: „Újból le kell szögeznünk, hogy a Turul szövetség mindig fajvéd mozgalom volt. Ez meghatározza a zsidókérdésben elfoglalt álláspontunkat is. Semmiféle álhumanizmus nem fog bennünket melléjük állítani.” Bessenyei Lajos, akit ekkor még hivatalosan nem neveztek ki f ispánná, ugyanilyen gy lölköd en és ködösen szónokolt a debreceni T zharcos Szövetség gy lésén: „Nem szorul ökölbe a kezetek ekkora árulás láttára? – mondotta emelt hangon az elnök. Mire a jelenlév t zharcosok viharos helyeslésükkel adtak kifeje-


63

zést tetszésüknek. A zaj elcsendesedése után Bessenyei Lajos a felel sségre vonás órájáról szólt. – El fog jönni a leszámolás órája – mondotta –, de addig, amíg ez megtörténik, minden t zharcos álljon a helyén és rködjön, nehogy ismét árulás üsse fel a fejét”. (ápr. 25.) Ezt csak meger sítette egy nappal kés bb Jaross Andor belügyminiszter nyilatkozata: „Legfontosabb feladat: a bels ellenség tökéletes felszámolása.” „A megszálló németek erejét maguk mögött tudva hangoskodva, fontoskodva el térbe tolakodtak a széls jobboldali, németbarát politikai csoportok. Az ismert nyilas szervezetek mellett Debrecenben is megalakult nyugalmazott katonatisztekb l, gazdasági vezet kb l és értelmiségiekb l a Vitézi rend Zrínyi csoportja, valamint a T zharcosok szövetsége, mindkett az április 27-én a kormánybiztos-f ispánnak megbízott Bessenyei Lajos, ny. tankerületi igazgatóval az élen. Bessenyei a német vereségeikért is a zsidókat és cinkosaikat okolta: »Valóságos hazaárulás kezdett elhatalmaskodni nálunk az utolsó hónapok folyamán a 900 000 f nyi zsidó és becstelen cinkostársaik, sok-sok jellemtelen magyar közrem ködésével.«”57 Az általánosságokban mozgó, „ködösít uszításhoz” járultak az ellenséges repül k támadásairól szóló hírek. Ezeket a hisztéria fokozására alkalmas hazugságokkal tettek még fenyeget bbé, hírt adtak a leveg b l ledobott „robbanó csörg kr l, tölt tollakról, játékállatokról”, el bb a Dunántúlon, majd már Debrecenben is, ahol „a Homokkertben egy robbanó töltettel ellátott pelenkát, a Köntöskertben pedig egy gyújtólapot találtak”. (ápr. 25.) A közvélemény megtévesztését szolgálta Endre László, „a zsidókérdés technikai megoldásával” megbízott belügyi államtitkár nyilatkozata is, mely szerint „gépfegyvereket, tölténytárakat és titkos rádióleadókat találtak egyes helységekben a zsidóknál”. (május 13). Ilyen tömeglélektani el készítés után, amikor a szövetséges repül k Debrecent bombázták – err l a Debreceni újság – Hajdúföld június harmadiki száma „légi terrortámadásként” számolt be –, és a pusztítás elkerülte gettót, a közvélemény jelent s része igazoltnak látta, hogy a zsidóság „összejátszik az ellenséggel”, ezért „megérdemli a sorsát”. Az ellenzéki pártok, melyeknek vezet it a Gestapo Budapesten letartóztatta, megbénultak, és a zsidóknak sejtelmük sem volt arról, hogy mi vár rájuk. A helyi közvélemény megosztott volt: az antiszemita kisebbség nem titkolta az örömét, a többség viszont bénultan és dermedten figyelte a tragédia kibontakozását. A kezdeményezés, a sajtóval együtt a hatóság kezében volt, mely a német mintát követve Debrecenben is megalakíttatta a „Zsidó Tanácsot”. Ugyanakkor mintegy nyolcvan „prominens zsidót” kísértek be a rendrök a kereskedelmi akadémia pincéjébe, ahonnan a várostól tíz kilométerre északra, Hajdúszentgyörgyre, dohánygyári pajtákba vitték ket. A többiek részére a városi hatóságok el ször egy nagyobb és egy kisebb gettót jelöltek ki, május 15-i beköltözéssel. Róthékat el bb a kisebb gettóban szállásolták el. Innen május végén át kellett költözniük a nagy gettóba, ahonnan június 20-án szállították át ket a gy jt tábornak kijelölt téglagyárba. A zsidóság, mely nem volt felkészülve a német megszállásra, és az élesen antiszemita fordulatra az országos és helyi politikai életben, csak a spontán együttérzés szórványos megnyilvánulásaira számíthatott. Err l Róth Miklós is beszámolt, aki ekkoriban egy m bútor asztalos m helyben dolgozott inasként. A m hely tulajdonosa, Lusztig úr is zsidó volt, akit kés bb Auschwitzban látott viszont. Az asztalosmesternek a németek „megrendelésére”, melyet a Zsidó Tanács közvetített, a lehet legsürg sebben bútorokat kellett készítenie a német megszállók számára. Figyelemre méltó, hogy a m hely nem-zsidó alkalmazottai mennyire eltér en fogadták zsaroló követelést. „A megszállás harmadik napján történt. Reggel rögtön azután, hogy munkába álltunk, megérkezett a f nök, Lusztig úr. Láthatóan más volt, mint amihez eddig hozzászoktunk. Félrevonta Fazekas urat. Ketten bezárkóztak a kis üveges irodába, a

64


m hely sarkában. Ez valóban rendkívüli volt. Kevéssel kés bb az öreg Fazekas kijött az irodából és el ttünk, inasok el tt adott hangot haragjának és méltatlankodásának. Megtudtuk, hogy mi dühítette fel ket: el z nap, kés este a németek összehívták a zsidó közösség vezet it, és listát közöltek velük arról, amire szükségük van. Értésükre adták, hogy a legkisebb engedetlenség, a végrehajtás során a legkisebb késedelem egészen rendkívüli megtorláshoz vezet a részükr l. Ennek következtében a zsidó iparosok és vállalkozók jelentek meg náluk, k pedig átadták nekik a parancsaikat. Lusztig úrnak három napon belül le kellett gyártania hat világos szín fából készült étkez asztalt a megadott méretekben. Minden hiányosságot, vagy a szállítási id be nem tartását a németek szabotázsnak tekintették, és az ezért járó büntetést helyezték kilátásba. Ez magyarázta Lusztig úr sápadtságát és levertségét. zsidóként megértette és komolyan vette a fenyegetéseket. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy tehetetlen a németek arroganciájával szemben. Fazekas úr, vele ellentétben, fel volt háborodva. Dühös volt, mint egy nem zsidó magyar, aki azonban tisztában van a megalázó helyzettel. Azzal, hogy idegen hadsereg tagjai kényszerítik rá az akaratukat egy országra, amely nem az övék. Azok diktálnak most nekünk, akiket a politikusaink évek óta szövetségesként mutattak be. Számára a f nök és mi, inasok természetesen zsidók voltunk, de ugyanakkor jó magyarok is. Mindenesetre sokkal jobb magyarok, mint néhányan körülöttünk, akik kapzsiságból, irigységb l, opportunizmusból nyilasokká váltak, kis nácikká, akik készek voltak minden engedményre. Az egész m hely dolgozni kezdett. Felvágtuk a faanyagot, melyet nem ezekhez az asztalokra szántunk, és ezt pazarlásnak tekintettük. Katona úr szokása szerint anélkül dolgozott, hogy szót szólt volna, Fazekas úr tovább zsörtöl dött, Rácz úr láthatóan elégedett volt. Észrevettük, hogy a németek bevonulása óta kifejezetten jó a kedve. De nem mert hangot adni az elégedettségének. Id r l-id re néhány mondatot vagy szót ejtett ki, melyek az érzelmeir l árulkodtak. Úgy tettünk, mintha nem értenénk ket. De mi, inasok, amikor az utcán voltunk, ezt a fickót nyilasnak neveztük.”58 Fazekas úr reakciója alapján nem meglep , hogy felajánlotta Róth Miklósnak, hogy elbújtatja. De az is érthet , hogy az emlékirat szerz je nem tudott élni az ajánlattal: „Néhány nappal ezel tt, hogy elhelyezkedtünk a gettóban, mi, a három inas, bejelentettük a többi munkásnak, hogy új rendelkezésig nem jövünk dolgozni. Lusztig úr, a f nök valószín leg ugyanezt megtette, de milyen formában? Err l a pillanatról rzök egy emléket, amelyet azóta sokszor felidéztem. Több, mint ötven évvel kés bb is csak érzelemmel telve tudok rágondolni. Ezen a napon Fazekas bácsi egy pillanatra félrevont engem: – Hallgass rám, Miklós, nem éri meg bezárkózni a gettóba. Semmi sem utal arra, hogy ennek van értelme. Én és a feleségem arra gondoltunk, hogy te hozzánk költözhetnél, a mi kis házunkba. Van ott hely a számodra, kivárhatod, amíg megfordul a szél. Meg voltam lep dve és meg voltam hatva. De rögtön tudtam, hogy ez nem lehetséges. Tekintettel kellett lennem id s szüleimre és a húgomra, akit egyedül én tudtam megmozdítani. Egyedül én voltam képes kemény munkát végezni, vinni a csomagokat, egyszóval segíteni nekik. (Legalábbis akkor én ezt így gondoltam.) De ígértem, hogy másnap választ adok Fazekas bácsinak. Beszéltem-e err l a szüleimmel? Elmondtam-e nekik ezt az ajánlatot? Másnap megpróbáltam elmagyarázni, miért utasítom vissza: a szüleim korára, a húgom egészségi állapotára hivatkoztam, és arra, hogy lehetetlen elhagynom ket. Ekkor az a gondolatom támadt, hogy rizze meg az öltönyömet, amit nagyon szerettem.”59 Nem Fazekas asztalossegéd volt az egyetlen, aki megpróbált segíteni Debrecenben a zsidóknak. Voltak néhányan a városházán is, akik hamis származási papírokat, illetve


65

igazolványokat adtak át Ungár Jen nek, a Zsidó Tanács vezet jének. A Debreceni újság – Hajdúföld beszámolt arról, hogy a városházi alkalmazottak – „Varga István anyakönyvi írnok és Dávid Erzsébet napidíjas kisegít , illetve a zsidó lakások összeírásával megbízott Szombathelyi Gyula el adó” – mentési akciói leleplez dtek, állásukból elbocsátották és letartóztatták ket. Ez a mentési komoly és szervezett akció volt. Története azt bizonyítja, hogy kiterjedt szervez munka, el re elkészített rejtekhelyek hálózatának hiányában szinte nem volt esély a vidéki zsidóság megmenekülésére, még akkor sem, amikor egy példátlanul bátor köztisztvisel , néhány társával együtt igyekezett segíteni. Dávid Erzsébet a debreceni városi anyakönyvi hivatal helyettes vezet jeként „rendszeresen készített másolatokat hivatali okmánytára kincseir l, és rendíthetetlenül próbálta szétosztani a gettóban, ahová heteken keresztül szinte minden nap bement, míg csak 1944 június vége felé kiürítették.” De több mint száz hamis okmány közül legföljebb két tucatot vettek át t le, és használták fel. Ugyanis a hamis okmányokkal nem volt hová menekülni, ha nem tudtak idejében Pestre jönni. „Egyvalakit azonban elfogták a debreceni utcán, miután egy arra járó felismerte, rend rt hívott, és az nyomban letartóztatta a gyanús személyt. Az illet hamarosan bevallotta, hogy a születési bizonyítvány, melyet bemutatott, nem az övé. A rend rség beidézte Erzsit, és megkérdezte, tudja-e miként jutott a zsidó az általa aláírt dokumentumhoz. Dávid Erzsébet beismerte, hogy adta a születési bizonyítványt az embernek. 1944 július 3-án Erzsit letartóztatták és börtönbe zárták. Varga Istvánt is elkapták.”60 Dávid Erzsébet állítólag a német megszállás el tt állítólag Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel is kapcsolatban állt. Tucatnyi tisztvisel m ködött közre a hamis iratok elállításában, és vagy száz hamis dokumentumot készítettek. Nevüket tábla örökíti meg a Városháza falán. Ügyük tárgyalása után a szövetséges repül k lebombázták a bíróság épületét, és kiszabadultak. Fenyvesi Károly, most Washingtonban él újságíró is ezekkel a „keresztény” papírokkal menekült meg, melyeket Varga István adott át június elején Budapesten az édesanyjának. Tragikus fejlemény volt – de a harmincas évek végén elfoglalt hivatalos álláspontból következett, mely csak az áttértekr l való gondoskodást tartotta feladatának –, hogy a református egyház vezet i sem voltak képesek rászánni magukat a tiltakozásra, illetve a segítségre. (Kés bb megtették, de ez a debreceni zsidó közösség sorsát már nem befolyásolta.) „Az áttérési procedúra meggyorsítását sürget ket Debrecenben Révész Imre püspök azzal hárította el, hogy a törvényességet, a rendelkezéseket be kell tartani és a nyílt fellépés veszélyeztetné a zsidó származású keresztények érdekében a nyilvánosság kizárásával tett er feszítések sikerét. Elzárkózott attól is, hogy a XVI-XVII. századi protestáns irodalom kutatásában nagy érdemeket szerzett és a Református Kollégiumról »Az én kedves kollégiumi tanáraim« cím munkájában nagy szeretettel emlékez , agg Kardos Albert segítségére legyen. A közössége megsegítéséért hozzá forduló Weisz Pál f rabbit egyértelm en elutasította. A zsidóság vagonokba terelése és kiszállítása idején pedig az t a Magyarországi Zsidók Országos Szövetsége Ideiglenes Intéz Bizottsága nevében felkeres Török Sándornak Révész azt válaszolta, hogy a zsidóellenes intézkedésekkel szembeni nyilvános állásfoglalás egyházszakadást idézhetne el , s ezért csak a titkos tárgyalások újabb kudarca után lesz erre hajlandó a református egyházvezetés. Az általa megfogalmazott körlevelet csak a vidéki zsidóság deportálása után olvasták fel a templomokban.”61 Érdemes itt részletesen kitérni Kölcsey Sándor polgármester lemondására 1944 májusában, melynek híre, ahogy Róth Miklós is említést tesz róla emlékiratában, a gettóba is eljutott. El zménye, hogy Horthy Miklós kormányzó az 1944. április 26-i döntése értelmében megosztották Hajdú vármegye és Debrecen el z leg közös f ispáni tisztségét. Hajdú vár-

66


megyének Szilassy László tiszaderzsi földbirtokos maradt a f ispánja, míg Debrecen város f ispánjává a Magyar Megújulás Pártja helyi vezet jét, dr. Bessenyei Lajos volt tankerületi f igazgatót nevezték ki. A személyi változások végrehajtásában, a városi vezetés „átállításában”, jelent s szerepe volt báró Vay Lászlónak, aki közeli kapcsolatban állt Endre László és Baky László belügyminisztériumi államtitkárokkal. Közvetlenül érintkezett Sztójay Döme miniszterelnökkel is, részt vett a május 13-i „pártközi” megbeszélésen, és pontos képe volt a városában zajló „zsidótlanítási” program végrehajtásáról is. A Sztójay-kormány április 28-án rendelte el a gettók felállítását. Debrecenben bizonyos késéssel, május 9-én jelölték a zsidóság számára kényszerlakhelyül a két, egymással nem érintkez lakóterületet. A Hatvan utca páros, illetve páratlan oldalán volt az ún. kisgettó, illetve nagygettó, ahova a zsidóknak a polgármester rendelete alapján május 15-ig be kellett költözniük. A gettó létrehozásáról a város vezetésében folyó vita, annak a Kölcsey polgármester lemondásához vezet részletei csak a közelmúltban, véletlenül el került 11 oldalas dokumentumból derültek ki. „1944. május 8-án, közel két hónappal a német megszállás után a debreceni közigazgatás vezet i megbeszélésre ültek össze a városházán… Az értekezlet jegyz könyvéb l ugyanakkor kiderül, hogy a gettósítás megvalósításának lépéseir l nem uralkodott teljes egyetértés. Más városokhoz hasonlóan Debrecenben a kollaboráns Sztójay-kabinet által kinevezett hivatalnokok szembekerültek a konzervatív kormánypárthoz húzó régi tisztvisel i gárdával. Utóbbiak mérsékeltebb álláspontot képviseltek a zsidóellenes politikában és az új rezsim radikális módszereit elvetették. A debreceni értekezleten Kölcsey Sándor polgármester és Bessenyei Lajos f ispán között folyt vita érzékelteti azt a politikai fordulatot, amelynek célja a volt kormányhoz lojális elitek leváltása volt. Pár nappal az értekezlet után Bessenyei, aki a nácibarát Imrédy-párt jelöltjeként került a f ispáni székbe, felkérte a polgármestert, mondjon le állásáról. Bizalmas magánlevélben közölte Kölcseyvel, hogy »mell zhetetlen és parancsoló elvi okok« miatt leváltását kezdeményezi és szeretné, ha önként köszönne le. Kölcsey nyugdíjba vonulási szándékáról a sajtó már napokkal kés bb beszámolt… Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a Bessenyei és Kölcsey közötti vita nem a gettósítás , hanem annak bontakozott ki. A polgármester relatíve komfortosabb elhelyezést szeretett volna elérni, többek között azt, hogy ne zárják le a gettót. Álláspontját viszont nem emberbaráti, hanem esztétikai és pragmatikus érvekkel támasztotta alá: »Itt nálunk praktikusabb megoldás kínálkozik, mert az utcanyílásokat le lehet zárni. Fapalánktól idegenkedik. El ször mert ronda. […] Másodszor a deszkára honvédelmi célokra van szükség.« A f ispán azonban szigorúan ragaszkodott a belügyminisztériumi irányelvekhez. Visszautasította a polgármesternek azt az indítványát is, hogy közegészségügyi érdekb l a zsidók minden szükséges holmit magukkal vihessenek. Bessenyei szerint ez már »szanatóriumi elhelyezést« jelentett volna.”62 Bessenyei e vitát követ en, május 16-án levélben szólította fel Kölcsey Sándor polgármestert, hogy saját maga kezdeményezze felmentését. A város közgy lése ezt és Zöld Sándor polgármester-helyettes lemondását június 6-án fogadta el. Az új polgármester Csóka László, a „zsidókérdés” megoldásában érdemeket szerzett, addigi szatmárnémeti polgármester lett, aki követte az Endre László belügyi államtitkár által meghatározott szigorú gettózási irányelveket. Bár a debreceni zsidók az átlagos magyar vidéki gettóknál valamivel jobb körülmények közé kerültek (egy személyre négy négyzetméter jutott, míg pl. Kárpátalján csak egyet engedélyeztek) a városi hatóságok megkeserítették az életüket. Kovács Nagy Pál rend rf kapitány irányításával tevékenyked , közigazgatási tisztvisel kb l, pénzügyi tisztvisel kb l


67

és rend rökb l alakított négytagú bizottságok zaklatták a gettóba zárt zsidókat, vagyonukat elkobozták, még a jegygy r ket is elvették. Hátrahagyott lakásaikat kifosztotta a cs cselék, s amit nem tudott elvinni, megrongálta, összetörte. (Az ingóságok töredékét gy jtötték csak össze az elhagyott Kápolnás utcai zsinagógában, illetve a Deák Ferenc utcai nagytemplomban.) Az igényl k valósággal megostromolták a lakáshivatalt a „felszabadult” lakásokért, melyeket a város a rászorulóknak, illetve kibombázottaknak utalt ki. „A szabadságától megfosztott és kiszolgáltatott zsidóság megpróbáltatásait súlyosbította a velük intézked német és magyar rend rség durva bánásmódja, olykor egyes hivatalok és tisztvisel k, s t a lakosság – igaz, csak kisebb részének – ellenséges magatartása… A gettóban járva gyakran szidalmazták, bántalmazták is az ott lév ket. A gettót felügyel Szabó Gyula rend rtiszt ismételten visszaélt hatalmával. Korbáccsal járva ellen rizte a gettót, a vasúton összeszedte a hazalátogató vagy máshova igyekv munkaszolgálatosokat. Önhatalmúlag csökkentette a gettó számára engedélyezett élelmiszerszállítmányokat. Egy alkalommal például a 27 mázsára szóló kenyérkiutalásból a 7-es számot kihúzta, emiatt az amúgy is sz ken ellátottaknak csak két mázsa jutott. Nem engedélyezte a beszélgetéseket, a kilépést a gettóból.”63 Róth Miklós meglehet sen visszafogottan, a saját néz pontjából írt a gettóban töltött id r l, bizonyára azért, mert mindahhoz képest, amit utána élt át, az ottani viszonyok még mindig „szanatóriuminak” számítottak. De az átköltöztetés jelenetei így is érzékeltetik a körülményeket. „Már majdnem egy hete voltunk a kis gettóban, és még mindig állandóan azzal foglalkoztunk, hogyan rendezkedjünk be úgy, hogy a legkevésbé zavarjuk annak a házaspárnak a szokásait, aki minket befogadott. A gettóban volt egy nyitott zsinagóga, a Klaus, továbbá egy pékség, melynek Beck úr volt a tulajdonosa, és néhány napig m ködött. Nem emlékszem semmi más tevékenységre. Alig hogy befejeztük az elhelyezkedést, nyolc vagy tíz nappal kés bb kora reggel magyar rend rök és polgári személyek jelentek meg és kiadták az utasítást, hogy hagyjuk el a helyet, ahol lakunk, és költözzük a nagy gettóba: – Két órájuk van, egy perccel sem több, üvöltötte az egyik civil. Teljes volt a megdöbbenés. Fel sem merült, hogy a költözködés során ágyakat vagy más felszerelést vigyünk magunkkal. Már nem volt jogunk ahhoz, hogy bármilyen értéket birtokoljunk. Jóllehet a nagy gettó a Hatvan utca másik oldalán terült el, és ez az utca választotta el a két gettót, az átköltözés könnyek és izgalmak közepette ment végbe. Ugyanakkor az a tény, hogy nem sokkal el bb mi már végrehajtottunk egy költözködést, kissé megkönynyítette a helyzetünket. Azok, akik mindig ezekben az utcákban laktak, teljesen megzavarodtak, és pánikszer en válogatták mindazt, amit hasznosnak tartottak, érdemesnek arra, hogy magukkal vigyék. Hiányoztak a fiatal emberek, akiknek lett volna erejük arra, hogy segítsék az öregeket és a betegeket, akik már csak magukat tudták vonszolni. Hogyan találtam targoncát? Már nem emlékszem rá. Szüleim és a húgom kevés vásznat és ágynem t vittek magukkal. Két hátizsák, mely egy hónappal azel tt készült apám m helyében, jó szolgálatot tett. A targoncával többször is megtettem oda-vissza az utat, de ügyeltem rá, hogy ne menjek be mélyebben a nagy gettóba, félve attól, hogy már nem tudok onnan újra kijönni. Szerencsére a rend rök nem állítottak meg, nem ellen rizték, mit szállítok. Nem azért, mintha valami tiltott dolgot vittem volna, de az id könyörtelenül telt, és ha megállítanak és átkutatnak, lehetetlenné tette volna, hogy hasznosítsam a számunkra engedélyezett id t. Sikerült megmentenem az élelmiszerünk jó részét, az értékes ennivalót, amivel még rendelkeztünk. Járm vemre pótteherként feltettem az id sebb

68


emberek csomagjait is, akiknek a kérését nem tudtam visszautasítani. A végére nemcsak fizikailag merültem ki. Lesújtott a körülöttem lév látvány. A tömérdek szerencsétlenség és kétségbeesés. Úgy t nik, ekkor éreztem át el ször, mennyire egyedül vagyunk, kiszolgáltatva az emberek szeszélyének, kegyetlenségének, rosszindulatának, és néha a gy löletének is, olyan embereknek, akik már megsz ntek a polgártársaink lenni.”64 Tragikus fordulatot jelentett, az addig gerjesztett feszültség csúcspontja volt a gettóba zsúfolt debreceni zsidók életében, a zsidó kisebbség és a többség viszonyában az, hogy a szövetséges légier repül gépei 1944. június másodikán pusztító légitámadást intéztek Debrecen ellen. Mivel a gettót a sz nyegbombázás során nem érte találat, elterjedt az a széls séges antiszemiták által hangoztatott szóbeszéd, hogy a zsidóknak közük lehet a nem-zsidókat sújtó pusztításhoz. A munkabíró zsidókat, köztük Róth Miklóst is, a városi rend rök kíséretében romeltakarításra vezényelték, és ott, ahol a munkákat végezték, az emberek szidalmazták és fenyegették ket. „1944. június 2-án, mint rendesen, a többi munkára vezényelttel együtt megjelentem a zsidó gimnázium udvarán. Alighogy megalakították a különböz munkacsoportokat, hatalmas zaj és szokatlan látvány szakította félbe az el készületeket. Számtalan fényes pont t nt fel az égen. Csaknem egyidej leg robbanások kezd dtek. Engedelmeskedtünk a parancsoknak, és menedéket kerestünk a gimnázium pincéjében. A bombázás folytatódott. Számunkra úgy t nt, hogy a robbanások egyre er sebbek lesznek. Aztán bizonyos id múlva minden megnyugodott. Csend lett és elhagyhattuk a pincét. Mindenkinek haza kellett mennie. Semmit sem tudtunk arról, ami történt, és arról sem, hogy hol bombáztak. Csak kés bb tudtuk meg, hogy a pályaudvart és a vasút vágányait vették célba. Nem tudtunk semmit, mert nem volt rádiókészülékünk. Körülöttünk mindenki nyugtalan volt, tele aggodalommal. Az emberek reakciójából éreztük, hogy a helyzetünk rosszabbodhat, ugyanis zsidóellenes érzéseik nap-nap után a végletekig fokozódtak. Két nap múlva, kora reggel, a gettó kapujánál hármas csapatokban fel kellett szállnunk egy katonai teherautó platójára. Találgattuk, hova visznek. Út közben a teherautó fiatal emberek mellett ment el, akik az öklükkel fenyegettek, amikor észrevették rajtunk a sárga csillagot. Amit ezért t lünk telhet en igyekeztünk álcázni. Rövid utazás után megérkeztünk abba a negyedbe, mely a vasút túlsó oldalán található, kissé a városon kívül. Az érintetlen városközpont után hirtelen felfedeztük a sok lerombolt házat, és ett l megnémultunk. Még egymáshoz sem mertünk szólni. A fiatalember, aki a sof rön kívül elkísért bennünket, utasított, hogy legyünk készen, a bombázás egyik áldozatát fogjuk majd szállítani a teherautó platóján. Ezután elment. Igyekeztünk kevéssé felt n en viselkedni, attól tartva, hogy az incidensek és gy lölet megnyilvánulásai, melyeknek a célpontjai voltunk, megismétl dnek.”65 A debreceni zsidókat 1944. június 16-án szállították át a Serly-féle téglagyár területén berendezett „gy jt táborba”. „A kiérkezés után rend rgy r vett körül bennünket és éktelen szitkozódás közepette ráncigálták le azokat, akik öt perc alatt nem tudták a poggyászaikat lerakni a szekérr l. Ezek sajnos az öreg id s emberek voltak, köztük édesanyánk is. Ezt követ en poggyászvizsgálat volt és halálbüntetés terhe mellett pénzt, ékszert, élelmiszert, gyertyát, gyufát le kellett adni, majd a gyár egyik szárító kamrája el tti területre irányítottak bennünket. A szabad ég alatt kabátjainkat szétterítve aludhattunk éjszaka ismét, mert tömegek érkeztek a szomszédos községekb l… Az étkezés felállított konyhán volt, ahova a magunkkal hozott száraz tésztát és zsírt beadtuk, minek ellenében kaptuk meg a levest és egy darabka kis kenyeret. A f z üstöt egy fürd kád helyettesítette. Szomorú napoknak néztünk elébe fekhely és élelem híján. Mosdási lehet ség nem volt, mert csak egy vízcsap volt üzemképes, az pedig f zéshez


69

kellett az ezreken felüli tömegek részére, ivóvíz is hiányzott emiatt […] A téglagyárral szemben, kissé távolabbra lév földrészen a csend rség állandóan kutatott pénz- és értéktárgyak után… A zsidó rend rség még ilyen helyzetben is m ködött, de én a kötelékb l szerencsére kiléptem… Éjjelente sok segélykiáltás hangzott el a fiatalabb n k részér l, mivel a csend rök er szakoskodtak. A gazdagabbnak ismert személyeket az un. kémelhárító osztályra, a Péterfia utcába vitték azért, hogy elárulják, hová rejtették el a vagyonukat. Sokakat közülük hordágyon, véresen hoztak vissza a ment k, utána több ízben a hullaszállító kocsi is megfordult, mert sajnos itt többen öngyilkosságot követtek el”, számolt be élményeir l az egyik túlél , Mayer Lajos.66 Róth Miklós megemlékezik arról is, hogy a tábort rz csend rök alpári hangon gúnyolódtak a gy jt táborba zárt zsidókkal, amikor közel mentek a kerítéshez. Emlékiratai meger sítik a másik túlél beszámolóját. „A téglagyárban való tartózkodásunkról, az itt töltött id r l csak néhány pontszer emléket riztem meg, melyek felvillannak el ttem. Rémlik, hogy egymás mellett öt vagy hat zománcozott fürd kád sorakozott, mely körül a közösségünk asszonyai tevékenykedtek, és leves készült bennük. Nem emlékszem, hogy megkóstoltam volna. Valószín , hogy az öt-hét nap alatt, amit ott töltöttünk, a kevés élelmiszertartalék, amit magunkkal hoztunk, még lehet vé tette, hogy ne legyünk éhesek. Hosszú sorok álltak, hogy az emberek hozzáférjenek a vízcsaphoz, az egyetlenhez, melyre emlékszem. Hiányunk volt edényekb l. Vízért mentem két üveggel, egyet-egyet tartva a kezemben, mint az emberek többsége. Szerencsére ezen a júniusi héten nem esett, de a vízhiány lehetetlenné tette higiéniát. Mégis, a héten egyszer úgy tettem, mintha tisztálkodnék. Anyámnak sikerült megtakarítania, nem tudom hogyan, három literes üveg vizet. Övig levetk ztem, megdörzsöltem magam egy szappandarabbal és anyám óvatosan rám öntötte az üvegek tartalmát, úgy, hogy jól hasznosítsa az értékes folyadékot. Ez az átjáróban történt, két oldalt ül és fekv emberek között, akiket lesújtott szerencsétlenségük és reménytelenségük. Második vagy harmadik napon kihirdették, hogy higiéniai okokból ajánlatos mindenkinek lenyírni a haját. Amennyire megértettem, ez az ajánlás nem a n knek szólt. Apám ragaszkodása ellenére csak huszonnégy vagy negyvennyolc órai habozás után szántam magam rá, hogy alávetem magam a m veletnek. Apám érveit mindig az els világháborúból merítette. Összegezve a debreceni zsidók minden erejükkel azt akarták hinni, hogy a második világháború utolsó pillanatait élik, és hogy mivel a németeket megverték, az oroszok egyik napról a másikra megérkezhetnek. Meger sítette a bizalmat, hogy a szövetségesek már Normandiában vannak, és a sikerük híre, két hetes késéssel bár, de eljutott hozzánk. Már látni véltük, hogy egész Franciaország megszabadul a német megszállástól. Ebben a néhány napban a gyámoltalan embereknek ez a tömege méltóságteljesen viselkedett. Ugyanakkor a közösség egyes tagjai, különösen a szabad értelmiségi foglalkozások m vel i, mint az orvosok, gyógyszerészek, gimnáziumi tanárok, közöttük a második világháború tartalékos tisztjei, megalázva érezték magukat. Addig úgy érezték, hogy k a nemzet integráns részei, és most kitaszították ket. S mivel nem találták az életük értelmét, nem bírták a bánásmódot, melyben részük volt, öngyilkosságok sorozatát követték el. Körülettem ilyen és olyan neveket emlegettek. Öngyilkosságukat beletör d , szinte megért kommentár kísérte.”67 A debreceni zsidóság sorsa 1944 kora nyarán beteljesedett. Jellemz módon magáról a deportálásról nem számolt be a Debreceni újság – Hajdúföld, mely egészen június végéig agresszíven uszított a zsidóság ellen, és közölte, hogy „A debreceni rend rség erélyes nyomozást folytat a gettó el l rejt zköd zsidók ellen”. (jún. 11.) A lapban je-

70


lent meg a debreceni rend r f kapitányság vezet jének, Kovács Nagy Pálnak a felhívása „a zsidó értékeket rz keresztény közönséghez”. (jún. 17.) Kés bb, július folyamán aztán már csak mellékesen, üdvös és közismert intézkedésként utaltak csak az újságban a zsidók „eltávolítására”, hallgatva további sorsukról. Róth Miklós a téglagyárban még tanúja volt annak, hogy jómódú keresked nagybátyját, Radó Dezs t, aki anyagilag is támogatta Bethlen–Vásáry-féle kormánypártot, és akivel szociáldemokrata apja, Róth Márkus emiatt össze is veszett, a csend rök, más, gazdag zsidókhoz hasonlóan, félholtra verték, hogy adja el elrejtett értékeit. Tanúja volt annak, hogy intelligens és tájékozott édesapja magába roskad, képtelen felfogni, mi történik vele és körülötte, Magyarországgal. Aztán a család elindult a vagonok felé, kerülgetve az eldobott s rített paradicsomos üvegeket, melyeket az el ttük járt zsidók, mint túlságosan nehezet, kidobtak az utolsó útjukra magukkal vitt kosarukból… „Június 28-án, hajnalban értesítettek, hogy fel kell készülnünk a »transzportra«, vagyis oszlopba kell rendez dnünk, hogy felszálljunk a vagonokba. A kevés holmit, amink még volt, gyorsan összegy jtötték. Apám és én voltunk az egyetlenek, akiknek megmaradt a hátizsákja. Az enyém tele volt, de még belegyömöszöltem a felölt met is. Az emberek nehézkesen haladtak el re batyujukkal vonatszerelvény felé, mely néhány száz méternyire volt. Elhaladtunk a magyar csend rök el tt, akik fenyegettek bennünket, követelték, hogy adjunk át nekik »minden értéket, mert azt zsidó nem tarthat magánál kivégzés terhe mellett«. Bal oldalunkon két parasztszekér mellett haladtunk el, az egyiken nagy kenyerek, ömlesztve, a másikon pedig sózott szalonna. (Hosszú ideig t n dtem azon, hogy ez utóbbit nekünk szánták-e? Ha igen, nem gúnyolódtak-e velünk? Ugyanis a zsidók nem esznek, legalábbis elvileg, disznót.) A csend rök durva tréfáitól és sértéseit l kisérve nyolcvan ember foglalt helyet egy marhavagonban, és kelt útra ismeretlen cél felé, melyr l azt reméltük, hogy valahol Magyarországon lesz majd. Valójában semmit sem tudtunk arról, ami bennünket vár. Annak ellenére, hogy alig néhány héttel azel tt még volt lehet ségünk naponta rádiót hallgatni. De a londoni rádió, »Amerika hangja« és a ritkábban hallgatott moszkvai adó is viszonylagos nyugalomba ringatott. Pedig már a háború kezdete óta igyekeztük megismerni a helyzetet minden rendelkezésünkre álló eszközzel, és pontosan tudtuk, hogy a térképen hol folynak a harcok. De arról, ami ránk vonatkozik, ránk, magyar zsidókra, semmit sem tudtunk, teljesen fegyvertelenek voltunk, sejtelmünk sem volt az ismeretlenr l.”68 A debreceni Soa történetéhez hozzátartozik, hogy a debreceni és környékbeli zsidókat négy szerelvénnyel szállították el a gy jt táborból. 1944. június 25-án az els egyenesen Auschwitzba ment, ahogy az utolsó is, a Róth családdal együtt, mely június 28-án indult. Viszont az a szerelvény, amit június 26-án indítottak, és az is, ami 27-én ment el, az ausztriai Strasshoffba vitte ket, ahol esélyük volt megérni a deportálás végét. Így a debreceni zsidók jelent s része, 3964 ember (valójában több, hiszen az életben maradt munkaszolgálatosok egy része, és az Auschwitzot és Dachaut megjárt Róth Miklós sem szerepelt az 1945 nyarán– szén összeállított, a túlél ket felsoroló listán), visszajött. A debreceni zsidóknak így mintegy a fele átvészelte a holokausztot. Malach Hamovesz, a halál angyala elrepült a cívis város felett, magával ragadta áldozatait, majd titokzatos okból, melyet a történészek csak nemrég derítettek föl, elengedte áldozatai egy részét. De ebben a végkifejletben, mely Kelet-Európában, s t, még a többi magyar városhoz képest is szerencsésnek mondható, a tehetetlen kortársaknak, a cselekvésre képtelen helyi társadalomnak nem volt semmilyen szerepe.


71

JEGYZETEK 1

2

3 4

5 6

7

Síró Béla: A debreceni zsidóság a vészkorszak idején. Történeti tanulmányok IV. KLTE Debrecen, 1996. A témával el ször Lévai Jen foglalkozott Zsidósors Magyarországon cím 1946-ban megjelent könyvében, majd Randolph L. Braham, A népirtás politikája cím , két kiadásban is megjelent m vében. Fontos forrás Ságvári Ágnes összeállítása: Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Hajdú-Bihar megyei levéltárból. Nem tudni, hogy Síró Béla tanulmánya, melynek elkészítését a J. and. O. Winter Holocaust Research Fund is támogatta, miért maradt ki Braham könyvének második, 1997-es kiadásából. Nicolas Roth: Avoir 16 ans a Auschwitz - Mémiore d’un juif hongrois Collection Témoignages de la Shoah Le Manuscrit Paris, 2011. Róth Miklósról, a szerz r l néhány adat: 1928. április 7-én született Debrecenben, édesapja Róth Márkus férfi szabó, a hitközség tagja. 1943-ban, miután elvégezte a kötelez iskolát, és zsidó vallási iskolába (héder) is járt, inasnak állt: el bb fémm vességet, majd m bútor asztalosságot tanult. A német megszállás után családjával együtt be kellett költöznie a gettóba, majd 1944. június 28-án Auschwitzba deportálták. 1945 januárjában, a tábor kiürítésekor Dachauba vitték, április 29-én ott szabadították fel az amerikai csapatok. Nem tért vissza Magyarországra. El ször Palesztinába akart menni, hogy csatlakozzon 1935 óta ott él bátyjához, végül a n vérénél és a másik bátyjánál kötött ki, akik a harmincas évek végén Párizsba emigráltak. 1946 és 1949 között b rdíszm vesként dolgozott Franciaországban, majd visszatért édesapja mesterségéhez, és ballonkabát-szalont nyitott a Champs-Elysée-n. Megn sült, egy fia és két lánya született. 1988-ban felhagyott az üzlettel, azóta a francia Yad Vashem bizottságban és a volt auschwitzi deportáltak szervezetében dolgozik. A Shoah alapítvány megbízásából rendszeresen kísér francia gimnazistákat Auschwitzba, az egykori táborban berendezett múzeumba és emlékhelyre. Zoltai Lajos: A zsidók letelepülése Debrecenben. Magyar Zsidó Szemle, 1934. évi 51. szám. Debrecen zsidó társadalmát részletesen leírja Timár Lajos: Asszimiláció vagy cionizmus? A debreceni zsidóság társadalma a két világháború között cím tanulmányában, Múlt és Jöv , 1994/1. Nicolas Roth: Avoir 16 ans a Auschwitz p. 94. Pelle János fordítása. A debreceni zsidóság története a kezdetekt l napjainkig. Írta és szerkesztette: Csukás Judit, Feuermann László emlékezése nyomán. A debreceni zsidó hitközség honlapja, dzs.hu. Síró Béla: A debreceni zsidóság szellemi arcképéhez. Múlt és Jöv , 1994/1. 55. o.

8 9

10 11 12 13 14 15

16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36

37 38 39 40 41 42

Dr. Bessenyei Lajos: A magyar néplélek válsága. 1928, Debrecen–Budapest, 127–128. o. „Debrecenben nagyobb csoport egyetemi hallgató véresre vert két zsidóvallású diákot.” Magyar Hírlap, 1927. 10. 29., 5. o.; „Földalatti folyosón kellett kicsempészni egy zsidó hallgatót a debreceni élettani intézetb l.” Pesti Napló, 1927. 10. 30. Idézi Kerepeszki Róbert: A Turul Szövetség. 1919–1945. Attraktor Kiadó, 2012, 149. o. Síró Béla: A debreceni zsidóság szellemi arcképéhez. Múlt és Jöv , 1994/1. Síró Béla: A debreceni zsidóság a vészkorszak idején. Történeti tanulmányok IV. KLTE Debrecen, 1996, 149. o. Gonda László (Gonda Moshe Élijáhu): A debreceni zsidók száz éve. A mártírhalált halt debreceni és környékbeli zsidók emlékére. Tel-Aviv, 1969, 187. o. Nicolas Roth: Avoir 16 ans a Auschwitz. 63. o. Debrecen története 1919–1944. Debrecen, 1986, 417. o. A negyedik kötet 1941 és 1944 közötti id szakkal foglalkozó fejezetét írta Farkas Dezs és Újlaky Zoltánné. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IV.B. 313/1940 Az ügyr l lásd Pelle János: A gy lölet vetése – A zsidótörvények és a magyar közvélemény 1938– 1944. Európa, 2001, 294–297. o. Nicolas Roth: Avoir 16 ans a Auschwitz, 118. o. Debrecen története, i. m. 4. kötet, 420. o. Nicolas Roth: i. m. 87. o. HBML, IV. B. 79/1939 Debrecen története, i. m. 4. kötet, 274. o. Nicolas Roth: i. m. 70. o. Nicolas Roth: i. m. 67. o. Nicolas Roth: i. m. 118. o. HBML IV.B. 296/1939 HBML, IV. B. 248/1940. Gonda László: i. m. 212. o. Síró Béla: i. m. 153. o. Gonda László: i. m. 223. o. HBML IV. B. 67/1941 Debrecen története, i. m. 4. kötet, 421. o. Debrecen története, i. m. 4. köt., uo. Debrecen története, i. m. 4. köt. 271. o. Christian Gerlach – Götz Aly: Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilkolása. Noran, 2004, 76–77. o. Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon. Jelenkor, 2012, 505–506. o. és R. L. Braham: A népirtás politikája, 152–153. o. Ungváry Krisztián: i. m. 467–468. o. és Braham: A népirtás politikája, I. 237–238. o. Nicolas Roth: i. m. 66. o. Debrecen története, 4. köt. 420. o. Nicolas Roth: i. m. 68. o. Nicolas Roth: i. m. 65. o. HBML IV. B. 95/1942

72 43 Debrecen története, i. m. 4. köt. 425. o. 44 Kerepeszki Róbert: A Turul Szövetség. 1919– 1945. Attraktor, 2012, 231. o. 45 Nicolas Roth: i. m. 87. o. 46 Nicolas Roth: i. m. 44. o. 47 Gonda László: i. m. 211. o. 48 Nicolas Roth: i. m. 46. o. 49 Gonda László tehát maga is végighallgatta Weinstock beszámolóját Babij Jarról. Gonda: i. m. 212–213. o. 50 Nicolas Roth: i. m. 95. o. 51 Nicolas Roth: i. m. 119. o. 52 Nicolas Roth: i. m. 114. o. 53 Síró Béla: i. m. 153–154. o. 54 A holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Balassi Kiadó, 2005. Christian Gerlach: A magyarországi zsidóság deportálása, 471. o. 55 Christian Gerlach – Götz Aly: i. m. 112. o.

PELLE JÁNOS: A SOA DEBRECENBEN 56 Prepuk Anikó: A kirekesztést l a deportálásig. A debreceni zsidóság deportálása. História, 2004/02–03. 57 Síró Béla: i. m. 154. o. 58 Nicolas Roth: i. m. 135. o. 59 Nicolas Roth: i. m. 145. o. 60 Charles Fenyvesi: Amikor az angyalok túljártak a világ eszén… Európa, 2001, 197., 201. o. 61 Síró Béla: i. m. 162. o. 62 Cs sz László – Fritz Regina: Egy jegyz könyv. Beszél , 2014/5. 63 Síró Béla: i. m. 159. o. Szabó Gyulát 1945 augusztusában a Népbíróság Debrecenben halálra ítélte, és az ítéletet rögtön végre is hajtották. 64 Nicolas Roth: i. m. 150. o. 65 Nicolas Roth: i. m. 158. o. 66 Mayer Lajost idézi Síró Béla i. m. 164. o. 67 Nicolas Roth: i. m. p. 176. 68 Nicolas Roth: i. m. 182. o.

TAKÁCS PÉTER

Két mártír a történelem sodrában Szilágyi László és Tomasovszky András A kommunisták által 1958. május 6-án reggel meggyilkoltatott, és aznap éjjel a nyíregyházi Északi temet leggazosabb parcellájában szadista perverzitással titokban elföldeltetett Szilágyi László és Tomasovszky András – az utóvédharcot folytató állampárt helyi képvisel inek vonakodását, akadékoskodását és gáncsoskodását elhárítva – 25 évvel ezel tt, 1989. október 6-án kapta meg az európai civilizációban minden embernek kijáró végtisztességet. A magyar nép sorsával az id k végezetéig összefonódott mártírságukra emlékezik ez szándékaikat és tetteiket felelevenít írás. Bereg vármegye Thököly és Rákóczi korában, Szatmár a kálvinista hit terjedésekor, II. József halálát követ en és Kölcsey f jegyz sége idején, Szabolcs lakossága azonban mindig függetlenségi és forradalmi lázban égett, amikor idegen hatalmak sérelmet okoztak a magyarságnak. Nyíregyháza azonban 1956-ig felt n csendességével t nt ki. Paraszti mentalitású város volt. A történelem is úgy forgott körülötte, hogy lakói inkább a pénzgy jtésre kényszerültek, semmint a társadalmat megváltó forradalmi láz élesztgetésére. A másodrajzással Nyíregyházára szeg dött békési evangélikus tótok inkább szorgalmukkal és takarékosságukkal, semmint a szokásrendet felforgató nyugtalanságukkal t ntek ki. A gróf Károlyi família engedte, hogy a beteleped k szuverén közösséggé szervezzék magukat, és földesúri tartozásaikat pénzzel váltsák meg. Arról pedig a betelepül k döntöttek, hogy a határukban egy kötélalja (10-12 hold) földnél kevesebbet, hat kötélaljánál (60-72 hold) pedig többet egy gazda se birtokolhasson. Ez a regula a jobbágyfelszabadításig élt. 1848-ig a spekulánsokat, uzsorásokat, a zsidókat, görögöket és örményeket, a pénzkölcsönz ket és az idegen pálinkamér ket kitiltották a településr l. A kézm veseknek és keresked knek megtiltották, hogy szántóföldet birtokoljanak. A rendiség utolsó periódusában jól szervezett, paraszti értékrend , rendezett tanácsú várossá, Szabolcs megye gazdasági életének centrumává n tte ki magát a település. Az id k múltával két-, illetve háromarcúvá formálódott a város társadalma. A Proudhon álmaihoz leginkább hasonlító módon tagolt, szociológiai értelemben paraszti kistulajdonos beköltöz kre – az evangélikus tirpákokra – a dualista államhatalom rátelepítette a szintén középréteghez tartozó városi, járási és megyei hivatalnokokat, a magyar református és katolikus dzsentrit. A település társadalmának harmadik arculatát a városban hosszabb ideig tartózkodó, de egy-két-három évenként ritmusosan cserél d katonák rajzolták. Trianon el tt a magát kitüntetett szerepben érz honvédhuszárság. k Trianon után kiegészültek a szintén nemzeti érzelm gyalogsággal. A második világháborúban felszámolt huszárságot az orosz-szovjet páncélosok megszálló egységei váltották fel. A megye lakóinak sorsa, társadalmi tagozódása – történelme és mentalitása is – eltért a városétól. Szegényebb, szociális feszültséggel terheltebb, elégedetlenebb, önpusztítóbb, karakteresen magyarkodóbb, revolúcióra mindig hajlamosabb volt. Ezért felt n , hogy a megtelepedésükt l a földdel, állataikkal és az id járással bíbel d tirpákok, illetve a beköltözésükt l 1944 márciusáig a nyílt politikai színvallástól eltiltott közszolgák és katonák jelenléte ellenére 1956. október 26-a után olyan forradalmi láz kerítette hatalmába Nyíregyháza lakosságát, ami nemcsak Szabolcs, hanem az 1950-ben

74

TAKÁCS PÉTER: KÉT MÁRTÍR A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN

hozzácsatolt csonka Bereg, a megharmadolt Szatmár, illetve egy községnyi néppel a régi Ung vármegyére emlékeztet térségek népességének a nyugtalanságát is felülmúlta. Ennek egyik oka – de nem magyarázata – a település megyeszékhely voltából adódott. Nyíregyházának a szerves történelmét l és kapcsolatrendszerét l megfosztott megyei térségeknél háromszor-négyszer fejlettebb közlekedési és hírközlési infrastruktúrája volt. A kor technikai követelményeihez igazodó középfokú oktatási intézményeinek tanulói és tanárai is szervezettebbek, informáltabbak voltak a környékbelieknél. Néhány élelmiszer-, vendéglátó-, épít ipari, ruházati, faipari és energiaszolgáltató üzem dolgozói is jobban össze tudták hangolni szándékaikat és tetteiket, mint a határban magára utalva szántóvet , szi betakarítást végz parasztok. A nyíregyháziak az átlagosnál jobban megszenvedték a gyarmattartókkal kollaboráló kommunistáknak a társadalmat p rére vet ztet , hiányokkal és jegyrendszerrel éheztet mohóságát. Az evangélikusok sem az er ltetett lakosságcserét, sem azt nem felejthették el, hogy Luther fellépése óta el ször vezényelt gyülekezeteik élére kommunista diktátor – Rákosi ~ Rosenfeld Mátyás – püspököt. Az elégedetlenséget egymásra halmozó egyéni és közösségi fájdalomból táplálkozó forradalmi elszánás tetté formálódása elé azonban – Nyíregyházán és Szabolcs-Szatmár megyében – október 23-a után is odatolakodott Varga Sándor MDP megyei párttitkárnak és Fekszi István megyei tanácselnöknek a Rákosi szította, 1954 tavaszától egyre durvább formában megnyilvánuló Nagy Imre elleni gy lölete. Az idegenb l, f leg nehézipari üzemekb l és bányákból ide plántált, a lakossággal csak hivatalnoki kényszerb l érintkez közigazgatási apparátusnak a pártfügg sége. A pesti fejleményekkel azonosulók aktivitását visszafogta az is, hogy Varga párttitkár és Fekszi tanácselnök a Benczúr téri pártházban október 24-én létrehozta a Honvédelmi Tanácsot. Az MDP országos központja ennek a Tanácsnak a hatalma alá rendelte a Damjanich laktanyában szállásoló magyar katonaságot, a városi és megyei rend rséget, azt a 40 ávóst, akik három tehergépkocsi l szerrel, fegyverekkel és élelemmel befészkelték magukat a rend rség központi épületébe. Nekik engedelmeskedett az a tucatnyi pártiskolás is, akik az itteni rádióadó berendezéseit fegyverrel védték. Fels bb parancsra az itt szállásoló szovjet-orosz páncélosoknak is teljesíteniük kellett Fekszi elvtársnak a „népi demokratikus államrend védelme céljából” el terjesztett kéréseit. A Honvédelmi Tanács – fels bb sugalmazásra, vagy hatalmuk fitogtatása céljából – október 24-én orosz–magyar katonai kordonnal vetette körül a várost, megakadályozandó idegen agitátorok és fegyveresek bejutását. 1956. október 25-én és 26-án az orosz páncélosok – akcióra élesített készültségben – átvonultak a városon. A tankokat kísér gyalogságot tehergépkocsi szállította. A vonuló osztagok mindkét alkalommal érintették az érdekl d emberekkel zsúfolt f teret. A hadkiegészít parancsnokság decemberi jelentése szerint a páncélos konvojt a f téren ácsorgók október 25-én k vel dobálták meg. Az egység parancsnoka a leveg be leadott lövésekkel baj nélkül oszlatta a csoportosulókat. Az október 26-án tartott szemle alkalmával a tüntet k megismételték a dobálást. Egy k az egyik gépkocsivezet t találta el. A sof r a fájdalomtól vagy riadalomból reflex-szer en elrántotta a kormányt. A teherautó villanyoszlopnak ütközött. Egy orosz katona meghalt. Erre az egység parancsnoka golyószóróval kezdte oszlatni a civil lakosságot. A lövések halálra sebezték Gabulya Mihály 51 éves földmunkást, és súlyosan megsebesítettek öt embert. Dr. Fazekas Árpád helytörténész úgy tudja, hogy a golyószórózós oroszokat a Korona szálló padlásáról géppisztollyal lövöldöz ávósok támogatták. Ezen a napon terjedt el a városban az a hír is, hogy Pesten október 24-én az ávósok meggyilkolták a nyíregyházi születés Heged s István öttusázó bajnokot.


75

A városi lakosokra – a megyei párt- és tanácsi vezet k kérésére – lövöldöz orosz katonák halált és sebesülést okozó tette olaj volt a t zre. A lakosság idegállapota pattanásig feszült. Délre a tüntet k birtokukba vették a városházát. Amikor híre ment, hogy az oroszokat az ávósok géppisztolyt zzel támogatták, a tüntet k fegyvert követeltek. Október 26-27 és 28-án egymást követ csoportok vonultak a Damjanich laktanyába fegyverért. 26-án este Rácz István, majd Tomasovszky András vezetésével. Hubicska Zoltán rnagy – laktanyaparancsnok – a civileknek nem adott fegyvert. Rácz és Tomasovszky – kísér ikkel együtt – ezt tudomásul vették. Még aznap, újólag félezernyi tüntet vonult – fegyvert követelve – a laktanyához. Két-háromszázan az udvarra is behatoltak. Az rnagy a föléje rendelt Fekszi Istvántól, a Honvédelmi Tanács elnökét l kért utasítást. Fekszi István október 26-án este 19 órakor a tömeg fegyveres feloszlatására adott parancsot. Az indulatos tüntet kkel a laktanya parancsnoka képtelen volt szót érteni. Szorult helyzetében „három-négy kézigránát dobatásával szorította ki” a laktanya területér l a követel z ket. A gránátok 10-15 embert megsebesítettek. Fazekas doktor 21 kórházi ápoltról tud. Sem az , sem a hadkiegészít k beszámolója nem tesz említést azokról a könnyebben sérültekr l – ha voltak ilyenek –, akiket regisztráció és nyilvántartás nélkül körzeti orvosok, ápolók, laikusok láttak el. Az ávósok és az oroszok sortüzeir l szállingózó híreket augusztus 26-án igazolták a Nyíregyházán történtek. A határ menti falvak forradalmi bizottságaitól, a történelmi hadiutakon közleked kt l, a vasutasoktól, postásoktól is egyre riasztóbb hírek érkeztek. Az szi csendet betöltötte a páncélosok hol feler söd , hol távolodó zörg , csikorgó-morgó vonulásának a kísérteties hangja. A megye országútjain szinte megállás nélkül masíroztak a tankok, mintha valamiféle nagy világszemlére, vagy egy halálra ítélt nemzet elpusztítására vonulnának. A régebben itt tartózkodó, a felkel kkel fraternizáló, átállásra is rábeszélhet katonákat az orosz hadvezetés – Beregszász-Ungvár felé – vezényelte haza. Ukrajnából, bels Oroszországból a Vereckei-hágón át viszont özönlöttek az új, az eseményekr l még tájékozatlan hadosztályok Magyarországra. Ezek vissza is, ide is, mind átvonultak Szabolcs-Szatmár megyén. A szóbeszéd szerint ugyanis a román politikusok – félvén, hogy ottmaradnak – nem engedtek orosz katonákat országukba. Lengyelország fel l, az ott tomboló társadalmi láz miatt – ha a csehek és szlovákok engedték volna is – nem jöhettek. Az ingatag távozók és a tájékozatlan érkez k csak a Szabolcs-Szatmár megyén átvezet utakat tiporhatták. A beérkez orosz legénység Fehérgyarmattól, Vásárosnaménytól, Mátészalkától Kisvárdától, Szolnokon át, majd Budapesten is hiányolta a piramisokat, a mecseteket, és a Dunáról sem hitték el, hogy az a Nílus. Mint kés bb kiderült, Kádár János és Münnich Ferenc biztatására 1956 október végén, november elején az orosz páncélosok és csapatszállítók alaposan feltúrták Szabolcs-Szatmár amúgy is kátyús útjait. Vasutasok, civilek, a spontánul szervez d munkástanácsok, nemzeti bizottságok, nemzet rségek, kétségbeesett borzongással sürgönyözték Nagy Imrének a kommunista frázisok, az orosz ígéretek és a bolsevik propaganda felszíne alatt vonuló páncélosok számát és helyzetét. A Pestr l érkez hírek is borzalmasak voltak. A rádió Bródy Sándor utcai épületéb l október 23-án kifelé lövöldöz ávósok, az Országház el tti teret beborító kétszáz halott és félezernyi sebesült bizonyságot szolgáltatott arról, hogy a bolsevik diktatúra embert irtó ikertestvérei – az ávósok – mindenütt ott lappanganak. Mint a benzinnel locsolt száraz avart a futót z, úgy gyújtotta fel a nyíregyháziak és szabolcsiszatmári emberek haragját a forradalmárok oldalára álló, vagy azokkal rokonszenvez orosz katonáknál gonoszabb orvlövész ávósokról kering , a Pestt l távoli provinciákban is megtapasztalt halálillatú borzalom.

76


(A fordulat napja) A Nyíregyházán október 26-án tettlegesen a cselekvés mezejére lép forradalomárokhoz – központi irányítás hiányában – spontán módon társultak a járási székhelyek és a megye falvainak lakosai. Mátészalkán, Nyírbátorban, Baktalórántházán, Fehérgyarmaton, Vásárosnaményban, Kisvárdán, Csengerben, Tiszalökön, Kemecsén, Nagyecseden, Ibrányban, Tiszavasváriban, szerte Szabolcs-Szatmár megye településein – mint a váratlanul érkez tavaszi áradás a Tisza árterületén – végigsöpört a forradalom. Itt is el kell mondani, hogy a forradalmárok, a felzendül k, az immár egy évtizede „a szocializmus alapjait rakosgató, jószerével igás barmokként kezelt robotolók” az elszenvedett sérelmek visszatorlása helyett a jöv re koncentráltak. Cselekedeteiket mindenütt átsz tték az 1848-as forradalomból átöröklött gesztusok és tartalmak: a Szabadság! Egyenl ség! Testvériség! – lelket emel reménye. Az 1848-as formai szimbólumok, követelések és érzelmi kitörések is megelevenedtek. Pet fi versei és álmai költöztek mindenütt a szívekbe, elmékbe. A haza és a szabadság szeretetével telít dtek az internacionalizmus emészthetetlen szalmáján éheztetett lelkek. Vörös zászlók helyett nemzeti lobogók. Sarló és kalapács helyett Kossuth-címer. Kun Béla, Szamuely és Rákosi helyett Pet fi, Vasvári, Jókai és Kossuth, a legmerészebb magyar álmodók… És végigdübörgött az országon – Szabolcs-Szatmár megyén is – az 1849-es aradi mártír-gyártás megismétlésének el fordulását elhárítani szándékozó akarat: a Ruszkik haza! – követelés. A szabolcsiak, szatmáriak nem akartak sokat. Megelégedtek volna azzal, hogy távozzanak az országból a gyarmat rz oroszok: katonák és tanácsadók…, és folytatódjék a Nagy Imre által 1953 júniusában meghirdetett program. Ennek kinyilvánítása végett hol több, hol kevesebb tüntet minden település f utcáján végigsétált ezekben a napokban. A Himnuszt mindenütt elénekelték, a Nemzeti dalt is elszavalták… Forradalmi…, Nemzeti Bizottságokat, máshol Munkástanácsokat választottak. Megszervezték a közcsendre és a vagyonbiztonságra ügyel nemezt rséget. Függ en a helyiek bátorságától és megfontoltságától, hol sikeres, hol kevésbé eredményes kapcsolatot teremtettek a járási és megyei forradalmi szervekkel. Az idegenb l szakadt, véres szájú bolsevikok, a korábban hangoskodó demagógok, a hóhér mentalitású ávósok a nép dühe el l a Kárpátaljára menekültek. A rend rök, az otthon honos kommunisták, a önkényeskedést l mentes jegyz k, irodai alkalmazottak átálltak. A „jöttment párttitkárok, er szakos tanácselnökök, a se Istent, se embert nem ismer adót- és beszolgáltatást behajtók, a padlássepr k” tanyákon, padlásokon, pincékben, rokonoknál, cs szházakban, szalma- és szénakazlakban lapultak. Varga és Fekszi elvtársakat október 30-án – amikor híre kelt, hogy az orosz csapatok kivonulnak az országból – a forradalom prominens megyei vezet i (élükön Szilágyi Lászlóval) a népharag el l a megyei börtönben rejtették el. Csak véletlenszer en fordult el , hogy egy-egy felzendül a gyermekei szájából kirabolt párkilónyi lisztet, zsáknyi krumplit, kosárnyi babot, szilkényi zsírt, féloldalnyi szalonnát „pofonnal torolt vissza” a Pet fi megénekelte „helytartótanácsi urakhoz” hasonlóan „sápadozó és reszketni méltóztató” párttitkárokon és tanácselnökökön. Több pofon az 1956-os forradalmároktól az egész megyében nem csattant el, mint ahányat az 1949–1951-es er szakos tsz-szervezéskor Kádár János belügyminiszter bármelyik ávósa egy nap alatt egyetlen falu tanácstitkári irodájában kiosztott a „szövetkezetbe belépni vonakodóknak”. Ne most számoljuk meg, hogy hány ávós forgolódott 1948–1956 között a megyében. Ne most szóljunk arról, hány papot aláztak meg, vertek gumibottal, mert nem átkozta el Mindszentyt, és nem dicsérte prédikációiban, szentbeszédeiben Rákosit. Azt se firtassuk, hogy hány napig tartotta az ÁVH körbezárva Pócspetrit, és hány ávós ütötte-verte napokon át hajnaltól sötétedésig válogatás nélkül 16-tól 60 éves korig a falu férfi lakosságát, mert egy vigyázatlan rend rparancsnok az egyik szolgálatos rend rnek olyan puskát


77

adott, ami a legkisebb ütést l is elsült. Inkább valljuk be, hogy testi bántalmazás helyett az er szakos demagógokra, kollaboránsokra, munkájuk helyett csak a bolsevizmusukból él kre úgy hullott a szidalom, mint a mez n tartózkodókra a hirtelen leszakadt nyári zápor. De csontja egynek sem tört, kórházi ápolásra sem szorultak a Szabolcs-Szatmár megyében 1956 el tt regnáló kommunisták. (A törvényesség és törvénytelenség küzdelme) Rágondolni is borzalom, hogy mi történt volna az ország északkeleti csücskében, ha a történelemt l ajándékba kapott szabadság néhány napját a lakosság az elszenvedett sérelmek és igazságtalanságok megbosszulására használta volna. A népfelkelés résztvev i a felel sségüket azzal bizonyították, hogy az 1944 október végét l 1956 nyaráig elszenvedett sérelmek, az emberiesség ellen elkövetett b nök megítélését a majdani politikai hatalomtól független bíróságra kívánták bízni. Így követelte azt az Aranybulla megjelenése óta törvényszer jogfejl dés. 1944-ig a magyar társadalom – néhány önkényesked Habsburg uralkodó, Kun Béla, Szamuely, Szálasi, Rákosi és Kádár országlásától eltekintve – az európai keresztény ~ keresztyén értékrendhez igazodva szocializálódott. A forradalmárok gondolni sem akartak arra, hogy az igazságszolgáltatás szerepl i – ügyészek, bírák, ügyvédek, fogalmazók és hivatalsegédek, postázók és portásak – mindannyian felesküdtek a bizánci cezaropapizmus hagyományait adaptáló pánszláv bolsevik f titkár vágyainak teljesítésére. Az október 23-ától november 4-ig tartó néhány nap kevésnek bizonyult az európai civilizációban kötelez „bírói karakánság és becsület” visszahonosítására. Az életnek ez a szférája elbújt a forradalom el l. Az ügyészek és vérbírák kuksoltak megzápult, szagot terjeszt ítéleteiken. A forradalmárok által „felvállalt, a felebaráti megbocsátást és türelmet, az emberközpontúságot, a humanizmust is adaptáló” társadalomszervezési gyakorlat szorította most ki két hétre a tatárhordák pogányságával, a bolsevik kiválasztottság g gjével, a szibériai átnevel táborokban az általuk évtizedekig szokásban tartott társadalomformáló módszereket. A jöv ideális társadalmát – vallották a 20. század primitív egyenl séget vizionáló fantasztái, akiket terroristák helyett szalonképesebben bolsevikoknak vagy kommunistáknak nevez a társadalomelméleti szakirodalom – a hagyományos civilizációktól hermetikusan elzárva lehet csak felépíteni. Másként a polgári jólét eltorzítja az aszketikus jellemet, és fogyasztási vággyal fert zi meg az embereket. Ezért a történelem sodrában kialakult államokat egymástól is, a világtól is aknazárral, szögesdrót kordonnal kerített lágerekké kell szervezni. Ezekben a lágerekben mindenért a táborparancsnok a felel s. Parancsait teljesíteni, álmait követni tartozik mindenki. Valahogy ilyen egyértelm en és primitíven rendezhette el magában a Galilei Kör nagy tudású, de hiányos erkölcs tagjaként Rákosi a váratlanul ölébe hullott magyarság sorsát. Nincs ember, aki meg tudná mondani, hogy a létezés számára is nélkülözhetetlen transzcendencia-igénye fordult-e nála önmagába?! Esetleg minden titkot, és a végs igazságot Sztálinban vélte megtalálni?! Lehet, hogy csak az 1850-es egyetemes szláv kiállítással hivatalosan is deklarált pánszláv célkit zések ejtették rabul, és zavarta, hogy a szláv nyelv és ortodox görögkeleti hit népekkel patkó alakban körített magyarság ezer év óta sikeresen állt ellen a beolvasztási törekvésüknek, miközben a germánokkal szemben is kell távolságot tartott. Rákosi úgy érezhette, hogy Sztálinnal a háta mögött mindezeknél egymaga er sebb. Kett s állampolgársága, mohó hatalomvágya, csak a korbácsot és kínzást ismer primitív társadalomszervez elvei, haláláig kísért bolsevik meggy z dése egyik alternatívát sem cáfolják. Valahol ennek a végtelenül okos, m velt, világot

78


járt, meggy z en érvel pártpolitikusnak a lelkét, elméjét valamiféle gyógyíthatatlanul beteges perverzitás tartotta függésben. Csak az tette boldoggá, ha tapsorkán közepette bizonyosságot szolgáltattak arról kutyah ség szolgái, hogy eleven embert kínoznak fasizmus, kémkedés vagy a népi demokratikus állam elleni összeesküvés vádjával. Felt n en perverz, de mindennapos szokás volt ez Magyarországon 1948-tól 1953 júniusáig, és kezdett újraéledni 1954 tavaszától. 1944 októberét l 1989 nyaráig, decemberéig az országot, benne Szabolcs-Szatmár megyét – 1953 júniusát követ néhány hónapot és 1956 októberét kivéve – a Szovjetunió bizánci civilizációba gyökerez bolsevik pártf titkárainak a pánszláv szeszélyeit mérlegelés nélkül kiszolgáló kommunista „pártelit” kormányozta. Szabolcs-Szatmár annyiban különbözött az ország más térségeit l, hogy provinciálisabban, diktatórikusabban és tehetségtelenebbül regnálták. Ide mindig a máshol alkalmatlannak bizonyult, fölöslegessé vált, renoméját vesztett, a bugyutasága, készületlensége vagy az irritálóan széls séges balossága, ilyenolyan elhajlása miatt kiselejtezett tanácsi- és pártkádereket helyezték ki. A térségben honos hozzáért ket csak robotos alattvalóknak, de sohasem egyenrangú döntéshozóknak tekintette a mindenkori f városi pártapparátus. Ez a két-, majd háromnev megye a Szovjetunió által végzetesen kizsigerezett országhoz viszonyítva is – 1944 szét l–telét l – folyton lefelé csúszott a modernizációs, a kulturális és az emberies bánásmód lejt jén. (A kifosztott megye) 1944 szén – a német pusztítások és rombolások nyomába – a trianoni Magyarország ezen térségébe érkeztek meg legkorábban a pincéket, kamrákat feltör , a szárnyas jószágokat, sertéseket, juhokat válogatás nélkül kondérba, bográcsba, fazékba lövöldöz hódítók. Itt tomboltak legkorábban az asszonyokkal, lányokkal férjük, v legényük szeme láttára gátlástalanul er szakoskodók. A lakásokból minden mozdítható értéket itt harácsoltak el a vörös hadsereg harctéren edzett rablói. Innen hajtották számolatlanul a csordákat, méneseket, gulyákat lábon a Szovjetunióba. A „felszabadító seregek” politikai tisztjei innen indították „él kárpótlásként málenkij robotra” a 18 évest l 50 éves korig összeterelhet civileket – férfiakat és n ket – a Donig, az Urálig, legtöbbször Szibériáig. A háború utolsó fél évében ennek az igaerejét l, állatállományától, mez gazdasági eszközeit l is megfosztott megyének a lakóit kötelezték – katonai rekvirálás módszerével – fél éven át százötvenezernél több harcoló orosz és román katona élelmezésére. A Trianon után is itt maradt csonka Bereg egészét, a hajdani Szabolcs és Szatmár megye egy-egy járását innen szándékoztak átcsatolni a Szovjetunió és Románia nagyobbításához a keleti gy ztesek. Hogy csökkentsék a helyiek ellenállását, el bb – ahonnan tehették – „kicsi robotra” elhurcolták a cselekv képes férfiakat. Az osztályharcos indulattal és gy lölettel felvértezett népbíróságok és bélistázók itt ritkították meg leginkább a közigazgatási apparátust, a bíróságokat és a falusi értelmiséget: jegyz ket, tanítókat, mert konszolidáltabb életük, a nyomor szintjén is kiegyensúlyozottabb jövedelmi viszonyaik miatt ket dobhatták az ideológiai követelmények kívánta burzsoázia és kizsákmányoló társadalmi rétegek kötelez en el írt kategóriáiba. A szegények és felel tlenek, a másokon él sködni szeret k zsidó-, német- és szlovák-, burzsoá- és t kés-, majd katolikus-, végül mindenféle vallásellenes gy löletét itt sikerült a Szálasi nyilaskereszteseit tömegesen a keblükre ölel bolsevikoknak és a mondvacsinált kommunistáknak 1945 és 1948 között legharsogóbbra szítani. (A neobolsevikok) 1945-t l – a Függetlenség Front és a Nemzeti Bizottságok életre hívásától – itt is kötelessége volt mindenkinek pártot választani. A szovjet hader politikai tisztikarának támogatottsága, ezáltal az egzisztenciális el nyhöz jutás sorrendjében els


79

helyen kommunistának, azt követ en 1947-ig szociáldemokratának „volt jó lenni”. 1947 decemberéig, 1948 januárjáig a két „munkáspárti” h séget felvállalókból a közélet beindításakor szervez k, irányítók, adóbehajtók, rekvirálók, igazságosztók, beszolgáltatást ellen rz k, a templomba járókat besúgók, a kulákokat gúnyolók, a vallásos embereket megszégyenít k és feljelent k, csasztuska brigádokat szervez k, a búcsúkat megzavarók, hit-, egyház- és papgyalázók, az orosz hadsereg politikai tisztjeinek a parancsait gátlástalanul végrehajtók – illesse tisztelet a kivételeket – ver legények lettek. Pantallós–cipell s gazemberek! A patrónusaik többnyire irodai munkakörrel honorálták burzsoázia- és egyházellenes elkötelezettségüket. A gyári munkaer hiányában k lettek Szabolcs-Szatmárban a „proletáriátus öklei”. A kedvezések ellenére – kezdetben – olyan kevesen voltak, hogy pártjukba édesgették – történelmi és politikai b nbocsánat gyakorlásával – Szálasi nyilaskereszteseit. A korábban még pángermán kollaboránsokat. A munkáspártoktól ugyanis – a világi el nyöket kínálgató csábításaik ellenére – az akkori Szabolcs, Szatmár és csonka Bereg zömmel paraszti lakosságát visszatartotta a szociáldemokratáknál mozgalmi szokásrenddé vált, a bolsevikoknál a paranccsal kötelezett ateizmus. A m helyben, a nagyvárosok gyárcsarnokaiban, a pártirodán, a raktárakban nem jelentett kuriozitást az ateizmus. A zártkör , sz k térben végzett munka, a lakótér négy fala közé szorított köznapi élet kockába dobozolta a lelkeket. Kalitkába zárta a csapongó képzeletet. A mez n dolgozó szántóvet , a pásztor, a gyümölcsösre, erd re vigyázó cs sz lelke és elméje azonban éjjel-nappal a végtelen mindenség megfoghatatlanul tág terével élt együtt. A logikailag megfejthetetlen szeszélyeivel, villámaival, elnyúló dörgéseivelmorgásaival, ágyúdörgésnél hangosabb csattanásaival, jégveréseivel, aszályaival, korán jött dérharmataival, kés i tavaszodásaival, kikeleti és szi áradásaival, természeti csapásaival, a megfejthetetlen, az ok-okozati láncra fel nem f zhet esztétikai szépségeivel a Természet és a Mindenség nemcsak bámulatba ejtette a lelkeket, hanem szerénységre, a Mindenható iránti alázatra is intette. Több volt ez a panteizmusnál, mert minden káosz és kiszámíthatatlanság ellenére, az önmagát korrigáló természet végül mindig biológiai és kozmológiai harmóniát teremtett. Olyan rendet, ami a kozmoszból és az embert körbeölel természetb l átsugárzott a halandó lelkébe. Ez a folyton újjászület harmónia hiányzott a kommunista és mindenféle munkáspárti mitológiából. A kommunisták gy lölett l f tött hite szerint – némi túlzással – két burzsoát kellett meggyilkolni, legalább négyet testileg-lelkileg megnyomorítani, öt-hat családot szétverni, hogy „a messianisztikus lelkület bolsevik boldog hivatástudattal élhessen”. Az embert l független, a szubjektum által b ntelenül meg nem zavarható természeti és társadalmi rendet a kommunisták 1917-t l, és ket utánozva a fasiszták 1933-tól felcserélték az ideológiai és a politikai zsarnoksággal. Brutális fizikai kínzásokkal. Ezzel párhuzamosan a tiltások ketrecébe zárták az embereket. Ezt tet zte Rákosi a magyar nemzet kollektív fasisztázásával. Azzal, hogy a hatalom csúcsán álló vezet politikusok (öten-heten) kett s állampolgárságú (orosz – magyar), és a vallási identitásukat, transzcendentális mitológiájukat megtagadó zsidók voltak, és a „szocialista államhatalmat szadista kínzásokkal véd ÁVO, majd AVH tisztikarának” zöme is a „munkaszolgálatos zsidókból toborzódott”, a történészek körültekint , a sértést és a gyanúsítgatást, az antiszemitizmus vádját is elhárító elemzéssel még nem is próbálkoztak. A tényt – méltatlan drasztikussággal – Hruscsov vágta Rákosi szemébe. Azóta is – hasonló tapintatlansággal – csak az ultra radikálisok feszegetik a témát. Ennek tudható be, hogy elkerülhetetlenül megfogalmazódott az ítélet: kett s célja és magyarázata volt a fizikai er szaknak és a gyarmati alávetettség fenntartásának. Egyrészt a német koncentrációs táborokban elszenvedett zsidóirtás megbosszulása. Másrészt a szláv etnikummal és ortodox görögkeleti államvallású országokkal kerített magyar nemzet elsorvasztása. Ezt

80


a hitet – mert az írástudók félnek szembenézni vele – feler sítette az a tény, hogy Rákosi ~ Rosenfeld Mátyás, Ger ~ Singer Ern , L wy Herman ~ alias Farkas Mihály, Révai ~ Lederer József, Eisenberger Benjámin ~ alias Péter Gábor totálisan kisajátították az ország vezetését. Mohóságukban a kaposvári református moszkovita Nagy Imrét is minduntalan elverték a hatalom közeléb l. Nemcsak t. 1956 el tt börtönnel sújtották a nemzeti identitását megtagadó Kádár Jánost. A halált vállaló mértékig gyötörték testileg és lelkileg Rajk Lászlót. Majdnem minden nap agyonverettek egy nekik nem tetsz szociáldemokratát, kisgazdát… Mindezek bizonyossága mellett lehetetlen volt kételkedni a históriai perverzitás azon változataiban, amiket közemberekkel, – a nemzetközi sajtó figyelmét elkerül – civilekkel szemben alkalmaztak az ÁVO, majd az ÁVH vallató celláiban, kínzókamráiban. (A parasztok forradalma) Szabolcs-Szatmár megyében fels oktatási intézmény nem volt, Nyíregyházán kívül gimnáziumos település is kevés volt. Nagyüzemi, gyári munkásság még kevesebb. Nem itt épült a vas és acél országa. Itt lassabban mozdultak a gondolatok és a tettek. Itt parasztok kényszerültek rá, hogy a debreceni lövöldözés, a rádió Bródy Sándor utcai épületéb l kilövöldöz ávósok által megölt-megsebesített civilek, a Kossuth téri vérfürd 200 halottja, az ávósok mosonmagyaróvári sort zének 108 halottja okozta nemzeti és sorstársi fájdalom miatt a történelembe kiáltsák: Elég volt! Az szi betakarítással és „életvetéssel” párhuzamosan vált meggy z désükké, hogy a lakosságot kaszáló orosz golyószórók, az ávós sortüzek után, a lerombolt Regnum Marianum helyére állított Sztálin-szobor ledöntését követ en nekik is számon kell kérni Prohászka püspök szobrának felrobbantását… Mindszenty bebörtönzését, Ravasz László szám zését a szószékr l… Fiaiknak, rokonaiknak Recskre hurcolását, Hortobágyra telepítését, internáló táborokba kényszerítését… A kulákok listázását… A malenkij robotba belepusztultakat… A Szibériában megfagyottakat… Az asszonyaik, gyermekeik éheztetését… Háromnegyed millió állampolgár bebörtönzését… A hóhérokra, ver brigádokra pazarolt adóforintokat… A csontig soványított testek, a hitehagyásra kárhoztatott lelkek Dante vizionálta jégtömbökbe fagyasztását Szibériában… A magyar nemzetnek Sztálin hagymázos álomból fakadó, osztályszempontú szelektálását, kínzását, a korbácsos-gumibotos átneveléseket… Az állami hóhérok sokszorozta özvegyek és árvák fájdalmát… A tisztázatlan identitás körüli problémák, és a fizikai terror drasztikus tombolása mellett Nagy Imrét és a nyíregyházi mártírokat, minden 56-os forradalmárt harcostárssá kovácsolt az anyagi kizsákmányolásnak az az elviselhetetlen mértéke, amihez hasonló állami elvonással és kollektív rablással Sztálin korábban 6-7 millió ukrán parasztot küldött halálba. Hitler krematóriumra ítélt áldozatain kívül hasonlókat a középkori Párizs külvárosi lakói, és a törökök által a sivatagban masíroztatott örmények éltek meg, mint amiket a magyar parasztok 1944 és 1953 között elszenvedtek. A kényre-kedvre kisajátított lakások, az orvosolhatatlan bélistázások, az osztálygy lölet jegyében gyakorolt népbírósági ítéletek, a kényszerítéssel szövetkezetesített apró boltok és kisipari m helyek, az er szakos tsz-esítések, az rületig fokozott vallásüldözések zendítették fel az ország lakosságát. Sokan szeretik Pestre korlátozni a forradalmat. Szabolcs-Szatmár a példa rá, hogy az október 26-án bekövetkezett fordulat után alig maradt egy-két tanya, kommunisták nem lakta aprócska falu, ahol a forradalom ne szabadította volna fel a lelkeket, ne zte volna el néhány napra a szorongást, és ne vetett volna ágyat a nemzeti önállósodás és felemelkedés reményének. Szabolcs-Szatmár megyében október 28-án a Nyíregyházán állmásozó magyar katonák, a megyei rend rség, és a nemzettel együtt érz közigazgatási apparátus is átállt a forradalom oldalára. Szilágyi Lászlót megválasztották a Megyei Forradalmi Bizottság


81

elnökévé. Megkezd dött a települések közötti kapcsolatrendszer kiépítése. Gondoskodtak a közszükségleti cikkek szervezett beszerzésér l, a téli háztartási energia biztosításáról. Segítséget nyújtottak az ipari városok lakosságának élelemmel való ellátásához. Állandó ügyeletet szerveztek az orosz katonai egységek mozgásának figyelésére. Ezt a tevékenységet irányította Tomasovszky András. A pártház közvetlen telefonvonalainak használatba vételével kapcsolatot teremtettek a pesti és a nagyobb városok forradalmi központjaival. Megkezdték a többpárti demokratikus választás el készítését, részben az 1947-es pártok újjászervezésével, új pártok alapításának az engedélyezésével. Csak az igazságszolgáltatás hamis vádakon kotló ügyészei és vérbírái maradtak némák. A megyei Forradalmi Bizottság nevében Szilágyi László megegyezett az itt állomásozó orosz katonaság parancsnokával, hogy mozgásukkal nem idegesítik a civil lakosságot. A helyzet rendez désének látszatát keltette, hogy az oroszok a városból küls laktanyába húzódtak. Varga és Fekszi „elvtársak” beszüntették a Honvédelmi Tanács m ködését, és búvóhelyet kerestek. Mivel nem akadt, aki a felháborodást kiváltó személyüket befogadta volna, Szilágyi László javasolta, hogy a családtagjaik szabad bejárásának biztosítása mellett a megyei börtönben húzzák meg magukat, amit mindketten elfogadtak. A magyar katonai alakulatok, a forradalom oldalára állt rend rök, az önkéntes civilek megszervezték a megyére kiterjed nemzet ri szolgálatot. (A kommunisták hazafisága) Az október 29–31. közötti vajúdást követ en Kádár János els titkárrá választásával az MDP megújulást ígért. Nemzeti elkötelezettséget és emberközpontú politizálást. A párt nevét MSZMP-re változtatták. Nagy Imre miniszterelnök vezetésével újjászervezték a kormányt is. Ennek tagja lett Kádár János és Münnich Ferenc is. A politikai szféra és a köznapi élet – országosan is, Nyíregyházán is átlépte a konszolidáció küszöbét. Az ország lakóinak azonban csalódniuk kellett. A bolsevikok, élükön Münnich Ferenccel és Kádár Jánossal – mint mindig – most is kett s játékot ztek. Miniszterré történt kinevezésükkor – október 30-án – mindketten letették az esküt a magyar nép szolgálatára. Másnap azonban már nem jelentek meg a hivatalukban. November elsején hiába tették értük t vé az országot. Csak november 4-én hajnalban derült ki, hogy a kormányt is, a magyar nemzetet is elárulták. Az orosz csapatok élén hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. Feltehet en mindketten tudtak róla, hogy az orosz fél által diplomáciai egyeztetésre invitált Maléter Pált – a küldöttsége tagjaival együtt – Andropov nagykövet és Szerov tábornok t rbe csalta. November 3-án éjjel letartóztatták ket. November 4-én virradatkor orosz csapatszállító repül k, bombázók jelentek meg Budapest felett. Kádár János saját kez leg aláírt kérésére az orosz tankok össztüzet zúdítottak a f város lakóira. Ugyanezen napnak a reggelén, felszólítás és figyelmeztetés nélkül Záhonynál tüzet nyitottak a „testvéri szovjet tüzérség ágyúi” a honvédlaktanyára. A 20-25 perces viszonzatlan összt znek öt halottja (Virág Ferenc honvéd, Karácsony Imre rvezet , Lengyel József szakaszvezet , Steigelmaier Géza hadnagy, Porjai Gyula f hadnagy) és 29 sebesültje volt. Az orosz egységek 350 hadifoglyot ejtettek. Néhány vasutast is közéjük soroltak. 58 foglyot a szovjet fennhatóság alatt lév vámházba kísértek. Közülük – a kihallgatásukat követ en – 28 honvédet és 22 tisztet másnap visszakísértek a rommá l tt laktanyába. Nyolc foglyot visszatartottak. Ezek közül egynek az életével máig sem számoltak el. Szerov tábornok – mint 1944 októbere és 1945 májusa között a politikai tisztek – Szabolcs-Szatmár megyéb l, és az ország városaiból összefogdostatta a katonaruhás járókel ket és a Kádár kommunista hadapródjai (ávósai) által megjelölt civileket. Az

82


elfogottakat vagonokban, majd ponyvás teherautókon Ungvárra és a kárpátaljai kisvárosok börtöneibe szállíttatta. Ott heteken át – tolmácsok közbejöttével – NKVD-s tisztek vallatták ket. A történészek által is többször lejáratott Nagy Imre, bízva a nemzetközi jog kényszerít erejében – a demokratikus világ közvéleményét formáló sajtónak, és az ENSZ-nek szánt november 4-i üzenetét („A kormány helyén van! Csapataink harcban állnak!”) – ilyen szituációban tette meg. Csak a szituációval és a szándékával szimbiózisban ildomos méltatni, elemezni ezt a nyilatkozatot. Naiv volt! Azt hitte, hogy a közmegegyezéssel elfogadott nemzetközi jog felülírja a nagyhatalmak efemer érdekeit. Az élete árán felvállalt nemzetével együtt csalódnia kellett. 1956. november 4-e után Pesten a harcot a felkel k kézi fegyverrel, Molotov-koktéllal – Dávid Góliát ellen – még napokig folytatták a világ leger sebb szárazföldi hadserege ellen. Szilágyi László és Tomasovszky András sorsa azonban már november 4-én megpecsétel dött. Vasárnap volt. Virradatra az orosz hadsereg megszállta Nyíregyházát. Az október 28-án Ungvárra menekült ávósok, és a jöv emberei kísérték ket: Benkei András, Oláh László, Fekszi István, Kuhár András, Murczkó Károly, Hajdú Sándor, Orosz Mihály… A megyeház nagytermében a Szilágyi László vezette Forradalmi Bizottságnak 8 óra után át kellett adnia a hatalmat a visszatért kollaboránsoknak. A megyeházból távozó forradalmárok orosz katonák sorfala között hagyták el az épületet. A hatalom új birtokosai ujjal mutogatták az orosz politikai tiszteknek, hogy kiket kell letartóztatni, Ungvárra hurcolni. 1956. november 6-án – els büntetésként – ez a sors jutott osztályrészül Szilágyi Lászlónak, Kabai Dezs nek, Rácz Istvánnak, Dandos Gyulának, Lupkovics Györgynek és Pintér Istvánnak. Az Ungvárra hurcolt foglyokat – hazai és nemzetközi tiltakozásra – csak karácsony táján engedték haza. 1957 januárjában tiltott fegyverrejtegetésért Tomasovszky Andrást is letartóztatták és elítélték. 1957. április 23-án – ezúttal Szilágyi Lászlóval és másik 18 társukkal együtt – újra letartóztatták Tomasovszkyt. Tizennyolc társuktól eltér en – akiket több évi börtönre ítéltek – kettejüket többé nem engedték szabadon. 1957. április 23-tól a politikai rend rség állományába sorolt ávósok – megosztva fáradozásaikat – fogadott ver legények közrem ködésével vallatták ket. A felvilágosodott Mária Terézia idején eltiltott tortúrázással csikartak ki t lük, hazudtak össze róluk olyan állításokat, aminek következtében a debreceni hadbíróság kötél általi halálra ítélte mindkett jüket. A formai követelmények – kötelez fellebbezés – betartása után az els fokú ítélet 1958. április 28-án joger re emelkedett. A két forradalmárt a fogda rök átkísérték a siralomházba. A túlterhelt hóhér munkarendjét, a Nyíregyháza és Budapest között oda-vissza megforduló posta menetrendjét, és azt is kalkulálva, hogy az Elnöki Tanács elnöke nem szuverén annyira, hogy Kádár Jánossal, az MSZMP Politikai és Központi Bizottságával dacoljon, a két forradalmár ítéletének a végrehajtását 1958. május 6-ára t zték ki. („A halál bekövetkezett”) Az újonnan szervezett MSZMP azzal kezdte a megyei társadalom konszolidációját, hogy kivégeztetett két h st, és politikailag inspirált bírói ítélettel sújtott a megyében félezer embert. Így üzente meg mindenkinek, hogy aki a kommunizmus felé vezet ösvényr l lelép, hasonló bánásmódra számíthat. Történt ugyanis 1958. május 6-án, hogy Barta Kálmán (alezredes) büntet tanácsi elnök, hadbíró; Kispál Pál (ezredes) katonai ügyész; Kató Gábor (alhadnagy) börtönparancsnok; Somlyai Miklós (f törzs rmester) jegyz könyvvezet , dr. Bíró Béla és dr. Bartha István orvos-szakért k jelenlétében a börtön rök által el vezetett Szilágyi Lászlón reggel 7 óra 16 perckor,


83

Tomasovszky Andráson 7 óra 18 perckor a hóhérok végrehajtották az ítéletet. A megújult MSZMP közpénzen tartott ítéletvégrehajtója 7 óra 20 perckor jelentette: az ügyész követelte, a hadbíró szentesítette gyilkossággal két ember életét megkurtította. A jegyz könyv precíz és könyörtelen, mint a fasiszta és kommunista els - és f titkárok akarata. 7 óra 36 perckor a két orvos-szakért jelentette Barta Kálmánnak: „a halál mindkét elítéltnél bekövetkezett.” A pánszláv kollaboránsok osztályharcos fiziológiai és lelki elégedettséggel eltelve, aláírták a napidíj és az útiköltség felvételét igazoló bizonylatokat, és indultak haza, az irodájukba, vagy újabb osztályellenségre vadászni. Külön kasztot alkottak a kommunisták minden társadalomban, mint a Hitlernek engedelmesked SS-ek, vagy Szálasi nyilaskeresztesei. Lelkükben, értékrendjükben, másokhoz való viszonyukban szemernyit sem különböztek egymástól. Csak a ruhájukon viselt jelképek voltak különböz ek. Egyébként minden tettüket gy lölet vezérelte, és mélyre ásott titok fedte. A kommunistáknak ilyen gy lölt áldozatuk volt Szilágyi László és Tomasovszky András. A meggyilkoltak tetemét nem merték kiadni a családnak. Sötétedés után vitték a temet be, ahol a legszigorúbb esküvel titoktartásra kötelezett sírásókkal a leggazosabb parcellában kapartatták el kih lt testüket. (Kesernyés vigasz) A magyar állampolgárok adóforintjaiból a foglalkoztatottak átlagánál kétszer-háromszor jobban fizetett kollaboránsok 1958. május 6-tól 1989 augusztusáig nem árulták el a két áldozat családjának, hogy hova rejtették a tetemeket. Tudták, hogy a lelküket a pánszláv bolsevizmusnak kínálgató kéjelg kön kívül akkor sem, azóta sem hiszi senki, hogy a kivégzetteket jogosan gyilkolták meg. Ezt a s r n és kedvvel osztogatott hasonló ítéletek miatt csak 1989 januárját követ en lehetett megfogalmazni. Akkor is csak a kiszámíthatatlan következmények vállalása mellett. Kádár utolsó nyilvánosságra került beszédének Ágnes asszonyi szindrómája tanúsítja, és a haldokló els titkár könyörgésére a Németh Miklós miniszterelnök által az ágyához kísért gyóntatópap feloldozására vágyó ember lelki igénye er sít, hogy evilági ébrenlétének utolsó perceiben Kádár rádöbbent az emberi lét spirituális misztériumának mélységeire. Ezzel együtt az általa er ltetett társadalmi értékrend és politika totális kudarcára. T le ezután sem Pozsgayt, sem Nagy Imrét, sem Szilágyit, Tomasovszkyt, sem azt a 290300 általa kivégeztetett áldozatot nem kellett félteni. Szembenézett elhibázott moszkvai útjával, és rádöbbent, hogy kudarcba fulladt hatalomgyakorlása másfél-két nemzedék emberi lehet ségét pazarolta el. Legalább három évtizedig er szakosan késleltette a magyar nemzet felzárkózását Európához. Cs dbe torkolló életének záróakkordja – kisiklott modernizáló szándéka, és hamis népboldogító reménye – II. Józsefnek a halálos ágyán átélt kudarcával vethet össze. A Kádár helyére álló, a csepeli munkásgy lésen fehérterrort vizionáló, a rádió 168 óra cím m sorában a kivégzett miniszterelnököt újólag is megrugdosó Grósz Károly viselkedése („Nagy Imrét törvényesen és joggal ítélték halálra,” és csak „az okmányok áttekintése… jelzi, hogy a kiszabott ítélet nincs tényekkel alátámasztva.”) azonban nem zárta ki, hogy ha biztatást kap Moszkvából, Nagy Imre sorsára juttatja Pozsgayt. Bizonytalankodásai nem er sítik, csak megengedik feltételeznünk, hogy Grósz civilizációs értékrendjébe belefért a Nagy Imre, Szilágyi László, Tomasovszky András végzetéhez hasonló politikai megoldás. Ezt a gyanút er síti, hogy a megölt miniszterelnök iránti gy lölett l tüzelve, az els világháborús közös hadseregnek és honvédeknek oroszországi hadifoglyai között addig hajkurásztatta az NKVD szimatolóit és hamisítóit, amíg rá nem bukkantak egy Nagy Imre nev legényre, akire – a gy lölet mámorától hevülve – ráfoghatta az új els titkár, hogy azonos „a bolsevik pártot eláruló miniszterelnökkel”, aki a cári család tagjait átlövöldözte a túlvilágra.

84


Meg kellett idéznünk a vonakodó Grósz Károlyt, mert az általa pengetett ellenforradalmas-fehérterroros gyanú körüllengte Szilágyi, Tomasovszky és társaiknak a rehabilitációját is, mint a nyíregyházi provinciálisan késleltetett rendszerváltoztatást is. Ezt igazolja a Nagy Imre újratemetésén elmondott Orbán-beszéd fogadtatása az MSZMP~MSZP részér l, aminek legelutasítóbban Horn Gyula akkori külügyminiszter adott hangot. (Szubjektív megjegyzés) Személyesen is részese voltam annak a politikai és emberi küzdelemnek, aminek eredményeként a brutálisan meggyilkoltatott, és barbár módon három évtizedre az emlékezés el l is elrejtett mártírok 1989. október 6-án megkapták az európai civilizációban minden halottnak kijáró végtisztességet. Ezért – ebbe az érdemeiket méltató visszaemlékezésbe – nem ildomos belesz ni az MDF-fel és a vele együtt küzd szervezetekkel, emberekkel szemben éreztetett és tettlegesen gyakorolt provinciális g göt, kommunista lenézést, kéréseink elutasítását, teljesítésének késleltetését. Zárjuk inkább visszaemlékezésünket egy 1956-os nyíregyházi és egy 1989-es pesti pillanat felvillantásával. Ez a pillanat akkor is, azóta is, ha Nagy Imre, Szilágyi László, Tomasovszky András és 290-300 társuk esztelen meggyilkolására gondolok, mindig felrémlik el ttem: Az egyik: Nyíregyházán 1956. október 26-án az Irodaházról leverik a vörös csillagot, helyébe magyar lobogót t znek. Ezernyi ember indul a Kossuth Gimnázium felé, és a torkukból felszakad a nemzet óhaja: Ruszkik haza! A másik: 1989. június 16. H sök tere. Végtisztességre váró halottak! Két-háromnégyszázezer (?!) ember! Szónokok sora, s a végén egy még majdnem kamasz fiatalember, Orbán Viktor: És végül ki kell mondanunk, oroszok menjetek haza! Ha többet nem is, annyit a kollaboránsoknak és örököseiknek is el kell ismerniük: emberhez méltóbb függetlenségben és szabadon élni, mint nagyhatalmak által gyarmatosított ország kollaboráns lakójaként alázattal lesni és teljesíteni idegen hatalmak parancsait.

IVÁNYI MÁRTON

„…Ébredj halotti álmodból…” Román himnusz és nacionalizmus Egy himnusz egyfajta sine qua non a nemzettudat és megnyilvánulási formái szempontjából, a kollektív emlékezet egy színtere, hasonlóan a történelemórákhoz, az állampolgári ismeretekhez, az oktatási rendszerhez, a nemzeti ünnepekhez, az évfordulókhoz, amelyek együttesen, a múlt elemeinek célzatos egymáshoz illesztése nyomán egy képzeletbeli univerzumot teremtenek. Mindez jóval azel tt egységes egésszé áll össze, miel tt az egyén ezt az építményt kritikus szemmel vizsgálgatni kezdené. Egy himnusz következ leg alapja egyének és emberi közösségek világnézetének is, tehát megérdemel egy alaposabb vizsgálatot Románia kontextusában is. Ébredj román, ébredj halotti álmodból, Melybe süllyesztettek barbár zsarnokok! Most, vagy soha, teremts magadnak eljövend sorsot, Melynek kegyetlen ellenséged is meghajolni fog! Most vagy soha, bizonyítsd be a világnak Hogy még folyik a római vér ereidben És hogy szívünkben még rzünk büszkén egy nevet Csaták gy ztesét, egy nevet: Traianus. Nézzétek ti dics árnyak: Mihály, István, Mátyás király Román nemzet, a ti dédunokáitok, Felfegyverkezve, a ti tüzetekkel ereinkben Mind azt kiáltjuk „Élet szabadon, vagy halál!” Papok kereszttel az élen! Hisz a had keresztény, A mottó a szabadság, a cél szent, Inkább meghalunk csatában, teljes glóriában, Mint hogy újból rabszolgák legyünk régi földünkön. Vizsgáljuk meg közelebbr l az idézett verssorokat! Az ket átitató, bel lük kirajzolódó mítoszok láncolatának dekonstruálásához kíván jelen írás támpontokat adni. Kiss Gy. Csaba írja a közép-kelet európai népek himnuszairól, hogy „szinte valamenynyi versben tragikus feszültség er terében jelenik meg a haza. Léte alapvet veszélyben van, hiányzik a szabadsága, fönnállását kétségbe vonják, megrendítették a történelem viharai, nem lehet bizonyosan tudni, kik tartoznak bele, melyek a határai.”1 De vajon véletlenek-e ezek a kételyek? Az id szak, amelyben a fenti nemzeti himnusz zenéje és szövege létrejött (1848)2, a „népek tavasza” néven ismert Európában. Ez a periódus egy olyan nemzetalkotási folyamat csúcspontját hozta el öreg kontinensünkön, amely az etnikumra alapozó identitás gondolatát a tömegek számára is jelenvalóvá teszi, s „a múltra és jöv re vonatkoztatva úgy jeleníti meg, mintha természetes közösséget alkotnának” – írja Étienne Balibar.3

86

IVÁNYI MÁRTON: „…ÉBREDJ HALOTTI ÁLMODBÓL…”

Az Európa nyugati sávjában hosszú évszázados fejl dés, egymást er sít gazdasági, társadalmi és ideológiai folyamatok eredményeképpen szépen lassan létrejöv nemzet (mint modern állam- és kultúrnemzet fogalom) Közép-Európa keleti felét is elérte, megvalósítandó követelményrendszerként érkezve, miközben nem egy alapvet föltétel hiányzott hozzá a sz kebb régiónkban.4 A nemzetiségi ébredés, vagyis a kulturális önazonosság prioritásainak, nyelvezetének eltolódásai és módosulásai akár saját történelmünkb l is nyilvánvalóak. Az 1823-ban, szatmárcsekei magányában szerzett „ seinket felhozád / Kárpát szent bércére, / Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére / S merre zúgnak habjai / Tiszának, Dunának, / Árpád h s magzatjai / Felvirágozának…” verssorok megjelenítik Kölcsey Ferenc látomását a honfoglalás id szakáról. Az Európa-szerte kibontakozó nemzeti mozgalmak h skölteményei, nemzeti imádságai kinyilatkoztatásszer en kezdték szerkeszteni emberi közösségek emlékezetét, kollektív tudatát és világnézetét. A múltat kutatók képzeletének, téves következtetéseinek segítségével hívtak életre olyan fiktív folytonosságokat, mint a Julius Caesar idejében Róma ellen küzd gallok és a mai franciák, a rómaiak és az olaszok, az ókori görögök és az általuk benépesített vidék kései lakosai, a cheruskok és a németek, a kelta icenus törzs és az angolok, a sumérok és az újtörökök, a föníciaiak és a máltaiak vagy épp a libanoniak, stb. közöttieket.5 Kritikátlanul kezdték el magukba szívni nemzedékek a dics sök romantikus örökségének ópiumát, olyan nemzetek hosszú-hosszú múltjára tekintve büszkén vissza, amelyek abban a formában, ahogy vélték, soha nem is léteztek. Ahogy a De teapt -te, române! [en] román népe, amelyet barbár zsarnokok „halotti álomba” ringattak, mint egységes nép, sem létezik. Fikció, hiszen kizárólag meglehet sen képlékeny, modernitás el tti emberi közösségeket takarhatna, mivel azok a nyelvi és kulturális struktúrák, amelyeket egy ilyen csoport magáénak vallott, soha nem voltak olyan er sek, amint azt a kései történészek (vagy nacionalista költ k és természetesen a politikusok) feltételezik – véli Shlomo Sand. A hivatalrendszer m ködtetése hozta ket létre, királyságok, vagy hercegségek – vagy írásunk szövegkörnyezetében az 1877-es egyesülésükig fejedelemségek – égisze alatt, fokozatosan egybeolvasztva az „alkultúrákat.” Sand definíciója szerint a „nép” tehát olyan társadalmi csoport, amely egy meghatározott területen él, rendelkezik a közös normarendszernek és a szekuláris kulturális gyakorlatnak (nyelvhasználat, ételek, öltözködés, zene stb.) legalább a körvonalaival. E nyelvi és néprajzi jellegzetességek, amelyek megel zik a nemzetállamok létrejöttét, nem szilárdultak meg, s nem voltak sem alapvet ek, sem egyértelm ek ahhoz, hogy az egyéb csoportoktól való megkülönböztetést igazolják. Valójában éppen az államközi kapcsolatok és konfliktusok története az, amely számos esetben meghatározta a „népeket” elválasztó határokat.6 A lengyel származású amerikai politológus, Zbgigniew Brzezinski így ír minderr l: „az emberiség a történelem során többnyire nem csupán elszigetelt csoportokban, hanem politikai kábultságban is élt. Az emberek többsége a legtöbb helyen rendelkezett politikai tudattal, és nem is volt politikailag aktív. A napi életük a nehéz fizikai és anyagi körülmények között a személyes túlélésr l szólt. A vallás némi enyhülést ígért, miközben a társadalmi hagyományok bizonyos fokú kulturális stabilitást és alkalmanként kollektív megkönnyebbülést biztosítottak a sors viszontagságaival szemben. A politikai hatalom távoli volt, gyakran az isteni akarat megnyilvánulásaként fogták fel, és sokszor örökl d rangok legitimálták azt […] A politikai párbeszéd, a politikai meggy z dés és a politikai törekvés mind egy kiváltságos társadalmi réteg sajátja volt magának az uralkodónak a közvetlen környezetében.”7 A népek, lakosok, bennszülöttek, törzsek és vallásos közösségek nem nemzetek, még ha gyakran így is beszélnek róluk. Kulturális elemként kulcsfontosságúak voltak az új


87

nemzeti identitások kialakulásához, azonban nem rendelkeznek azokkal a dönt jellegzetességekkel, amelyeket a modernitás teljessége, mint egy ragadozó, karmai között cipel.8 Benedict Anderson Imagined Communities cím könyvében úgy határozza meg a nemzet fogalmát, mint egy olyan elképzelt politikai közösséget, amelyet belülr l fakadóan körülhatároltnak és önállónak gondolnak. Minden közösség, amely nagyobb, mint egy törzs vagy falu, elképzelt lehet csupán, mert tagjai között nincs közvetlen kapcsolat, ilyenek voltak az újkor el tti nagy vallási közösségek is. De a premodern társadalmaktól eltér en a nemzetnek új, korábban ismeretlen eszközei vannak arra, hogy biztosítsa az emberek köt dését az elképzelt közösséghez,9 nem is akármilyenek. Anderson szerint a nyomtatás tizenötödik századi feltalálása azért tekinthet mérföldk nek a nemzettudat göröngyös útján, mert a „nyomdakapitalizmust” követ en, a szent nyelv és a tömegek által használt hétköznapi beszélt nyelv nagy múltra visszatekint szétválasztása lassan megsz nt. Az európai királyságok hivatali nyelve szintén a nyomtatásnak köszönhet en terjedt el, megteremtve a kés bbi nemzeti nyelvek kialakításának alapjait, amelyeket ma ismerünk. Az ipari forradalomnak – amelyet Irving Fang a „harmadik információs forradalomnak” nevezett – a nyomtatásra gyakorolt jótékony hatása révén pedig lassan megjelent a tömegtársadalom és a nacionalizmus,10 más szóval megnyílt a tér azon új m veltségelemek és ideológiatöredékek befogadása el tt, amelyek id vel a tömegek közgondolkodását meghatározó vallásos-archaikus világkép elhalványodásához vezettek. Emlékeztet ül: az els román nyelv írásos nyelvi emlék 1521-b l való: ez Neac u levele Campulungból a brassói bíróhoz, az els nyomtatott román nyelv könyv, Deacon Coresi kátéja pedig 1559-b l származik. Anderson szerint tehát a regény és az újság volt az els kommunikációs eszköz, amely segített meghatározni a formálódó nemzeti határokat. Évszázadokkal az „egységes” román nép „barbár zsarnokok” általi, vélt „elnyomatásának” kezdetét követ en. Ernest Gellner Nations and Nationalism cím munkájában pedig arra világít rá, hogy a termelési folyamat fejlett megosztását, tehát a kapitalizmus korai szakaszát megel z en nem beszélhettünk megszilárdult nemzetekr l. A termelési folyamat fejl dése, a horizontális és vertikális munkaer -áramlás, majd az alapfokú oktatás általánossá tétele és a m veltség terjedése voltak azok a tényez k, amelyek megszüntették a magaskultúra elszigeteltségét és létrehozták azt a politikai jelenséget, amelyet nemzetként ismerünk.11 Nem mintha a modernista meta-elbeszéléshez kényelmetlenül közelálló habermasi értelemben vett polgári nyilvánossággal össze akarnánk téveszteni, ám a nemzet megjelenése hátterében álló tényez k érdekes párhuzamot mutatnak a német szerz által a nyilvánosság szerkezetváltozásaként leírt folyamat mozgatórugóival térségünkt l nyugatra: a kora kapitalista távolsági kereskedelem létrehozza az áruforgalmat és a hírösszeköttetést. Az áruforgalomnak és a vásároknak következtében a gazdasági függ ségeknek olyan széle, horizontális hálózata alakul ki, amelyet már nem lehet besorolni a rendi-uralmi rendszer zárt házi gazdálkodási formáin alapuló vertikális függ ségi viszonyai közé. A hírekre is szükség van, egyre több a távoli információ a távoli folyamatokról. A keresked cégek beindítják futárjárataikat. A t zsde kialakulásával körülbelül egy id ben létrejön a sajtó és a posta.12 Anderson és Gellner nyomán hangsúlyoznunk kell tehát, hogy csakis a hagyományos földm vel társadalmat meghaladó, a munkamegosztás magas fokára jutott, a társadalmi mozgást és a gyors információcserét lehet vé tev világban alakultak ki azok a feltételek, amelyek nyelvi és kulturális egységhez vezettek. Ebben identitás és öntudat immár nem csak egy sz k elit vagy bizonyos csoportok kiváltsága, ahogy ez a múltban volt, hanem a termelést végz tömegek gondolkodásában is többnyire jelen van.

88


Gellner radikális gondolatmenetében továbbmegy, és azt írja: „a nacionalizmus hívja életre a nemzetet, és nem fordítva.” Eric Hobsbawm a német történész nyomdokain szintén figyelmeztet, hogy a nemzeteket lényegében felülr l teremtik.13 Ennek a folyamatnak a kiteljesítésében hárul szerep az értelmiségre. k állították össze az els szótárakat, regényeket, verseket írtak az elképzelt nemzetr l, felvázolták a szül föld határait is. Mélabús tájképeket festettek a nemzet földjér l, népmeséket költöttek, hatalmas erej h söket találtak ki, s az si néphagyományt egységes egésszé sz tték. Egymáshoz nem kapcsolódó, különböz politikai egységek történelmét egységes, összefügg , egymásra következ narratívába olvasztották, amely egyesítette a teret és az id t, s így egy hosszú, si id kben gyökerez nemzeti történelem bontakozott ki. A legtöbben közülük nem egy új nemzet születésénél segédkez bábának látták magukat, hanem egy alvó nemzet leszármazottjának, akinek feladata, hogy népét hosszú álmából felébressze.14 „Ébredj román, ébredj halotti álmodból…” A román nemzettudat vonatkozásában a szellem azon szobrászai, akik a nemzet képét saját elképzeléseik szerint, ugyanakkor leginkább koruk kifinomult elvárásaihoz igazítva kifaragták, az Erdélyi Iskola ( coala Ardelean ) tagjai voltak. E mozgalom tagjai voltak az els k, akik történelmi és nyelvészeti érveket állítottak a románok római eredetének az igazolására. Elméletük szerint a rómaiak elpusztították a dákokat, így a román nép kizárólag a rómaiak leszármazottja. „…Szívünkben még rzünk büszkén egy nevet / Csaták gy ztesét, egy nevet: Traianus.” A leszármazás értékesebbé tette az új identitást, s minél távolabbra tudták visszavezetni a múltat, annál végtelenebbnek t nt a jöv . Nem véletlen tehát, hogy minden értelmiségi foglalkozás közül a legnacionalistább a történészé. Az erdélyi iskola a történelmi mítoszok életre hívása mellett jelent s hatást gyakorolt a román kultúra fejl désére, nemcsak Erdélyben, hanem Havasalföldön és Moldvában is, hozzájárulva a román nemzeti öntudat kialakulásához. Az erdélyi iskola alakította ki a jelenlegi latin bet s román ábécét, amely felváltotta a 10. század óta használt cirill bet s írást. k jelentették meg 1825-ben Budán az els négynyelv román szótárt. Az iskola további jelent s szerepe a román nyelv megújításában a francia és olasz neologizmusok meghonosítása volt. k fogalmazták a II. Lipót császárnak benyújtott Supplex libellus Valachorum néven ismert petíciókat, amelyben létszámarányos képviseletet kértek a román népnek.15 Az új tanok lelkes híveit nem zavarta a Frankenstein szörnyének mintájára különböz eredet részekb l összefabrikált nemzet. Az sök ismerete elengedhetetlen volt, és egyes esetekben az utódok elszántan igyekezték meghatározni, akár etnikai-biológiai metaforákkal is, az átöröklött biológiai mag tulajdonságait: „…Hogy még folyik a római vér ereidben…” Raymond Aron francia gondolkodó veti fel a kérdést, hogy vajon a rasszizmus nem a szegények sznobizmusa-e? Ez a gondolat nemcsak az újkori tömegek jól ismert szellemi állapotát rögzíti, hanem rámutat a „vérségi kötelék” elméletének történelmi gyökereire is, amely meghatározó volt az egyes nemzeti csoportok határainak meghúzásában: a „kék vér” – amely az arisztokraták szimbolikus t kéje volt évszázadokon át – helyett az sire, a közösre tev dött a hangsúly.16 A római vér, mint biológiai-etnikai metafora, használata széles körben elterjedt azóta is. Ugyanakkor legfeljebb szimbolikus értelemben lehetne komolyan venni, hiszen a dákoromán kontinuitás elmélet hívei szerint azt követ en, hogy az elfoglalt Dacia Traiana a Római Birodalom részévé vált Kr. u. 106-ban, a „római világ minden tájáról érkez ”17 telepesek „heterogén elegye”18 vette birtokba, tehát latinok mellett görögök, illírek, kelták, trákodákok és szíriai sémi,19 illetve dalmát20 népcsoportok beteleped is, a szintén egymástól er teljesen elüt eredet légiók leszerel i mellett.


89

Most pedig álljunk meg a Dracula-történethez hasonlóan részben tényeket, részben fiktív elemeket tartalmazó história néhány további állomásánál, az eddigiek során lefektetett állítások fényében, távirati stílusban. Tudunk-e folytonosan lakott településekr l? Ha a latin nyelv kontinuitás bizonyítékaként tekintünk is olyan statikus tárgyi leletekre, mint a Biertani adomány, és az intenzív népvándorlás okozta vizigót, gepida, hun és avar jelenlét ellenére is elfogadjuk egyes állandóan lakott21 hatalmi központok létét, vajon azok egységes népet, nemzetet feltételeznek? Aligha. Mint arról már szó volt, az újkort megel z id szakban a világ lakosságának dönt többsége írástudatlan földm ves volt, egy a mindenkori államigazgatási központok nyelvéhez annál közelebbi dialektust beszélve, minél közelebb éltek ahhoz. Tehát legfeljebb egy, a romanizált dákok leszármazottjának tekinthet elitr l beszélhetünk, amelyhez a nép a (kora) középkori hatalmi berendezkedési minták alapján feudális értelemben köt dött, ám sok közös vonás bennük nemigen lehetett, még nyelvileg sem, hiszen az alá-, fölérendeltségi viszonyok fenntartásában érdekelt „kiválasztottak,” kiváltságosak kevéssé vehettek tudomást az alacsonyabb társadalmi csoport(ok) közgondolkodásáról, ad absurdum törekvéseir l. Sand felfogása szerint „a királyoknak nem volt arra szükségük, hogy nemzeti politika köré sorakoztassák fel a népet. Általában megelégedtek egy laza dinasztikus ideológiára épül konszenzussal, amelyet a hivatalnoki karral és a földbirtokos arisztokrácia egy keskeny rétegével fogadtattak el. Nem igényelték a nép beleegyezését, s arra sem voltak eszközeik, hogy uralmuk iránti elkötelez désüket bebiztosítsák.”22 A „román” politikai elit ennek fényében az adminisztratív elitkultúrába soha nem akarhatta a kérdéses id szakban (és jóval utána sem) beolvasztani az egész „népet” (i. e. a szélesebb tömegeket), nem volt szüksége a „nép” részvételére s az e folyamat el mozdításához szükséges technológiai, szervezeti és az információáramláshoz szükséges eszközökkel sem rendelkezett. De vajon mennyire tekinthetjük egységes „politikai nemzetnek” azt az elitet, amely olyan er s kulturális és lingvisztikai befolyások alatt állt, hogy – egy, a Román Értelmez Kéziszótár (DEX) címszavai alapján összeállított Wikipedia cikkben szerepl – 41 középkori tisztsége és titulusa közül mindösszesen 9 latin eredet etimológiailag, dönt többségük szláv (pl. boier/bojár), görög/bizánci (pl. condicar/kódik), germán (Pârgar/Bürger) és magyar (pârc lab/porkoláb), hogy az úgynevezett fanarióta id szak 41 tisztségér l, amelyek két (!) kivételt l eltekintve etimológiailag mind türk eredet ek, ne is beszéljünk?23 Olyan, az alap- és középfokú tanulmányokból ismert emlékképek, mint a Budai Nagy Antal, Tordai Edictum, csak meggy zik az elfogulatlan szemlél t arról, hogy egységes nemzetekr l nem beszélhetünk, nemhogy a honfoglalás id szakában, de jóval azután sem. Mert mit mondanak nekünk ezek az emlékképek? Nem kell Karl Marx hívének lennünk, sem a világtörténelem vezérfonalának az osztályharcok sorozatát tekintenünk ahhoz, hogy belássuk: az 1437-es Budai Nagy Antal-féle erdélyi parasztfelkelés ténylegesen társadalmi osztályok konfliktusának eredménye volt, az e nyomán keletkezett ún. kolozsmonostori egyezményt erdélyi rendek kötötték, névlegesen az Erdélyt fenyeget oszmán és mongol veszéllyel szemben, ám ténylegesen a parasztok ellen irányultan. Magát az etnolingvisztikai jelentéssel bíró ’român’ melléknevet a 17. századig felváltva használták a ’jobbágy’ jelentés ’rumân’ szóval még a román történetírás szerint is.24 Fontos kitérni arra, hogy a dalban románként azonosított István vajda ( tefan cel Mare, 1433–1504) a Havasalföldt l évszázadokon át er teljesen különálló moldvai fejedelemség élén állt. Sand a nemzet jellegzetességeként említi azt, hogy az „rendelkezik közös

90


területtel, s tagjai úgy érzik, és ennek hangot is adnak, hogy e földnek kizárólagos birtokosai.” (Sand 2008, 75) Márpedig Moldva és Havasalföld csak 1862-ben egyesült. Kiss Gy. Csaba szerint térségünk nemzeti ideológiáinak általánosságban is némileg tudathasadásos jelleget, következetlenséget ad az a tény, hogy a nemzetfogalom két különböz jelenségszférából származó elemei (az államnemzeti alapozású ország, politikai egység, illet leg a kultúrnemzeti alapozású közös nyelv, kultúra) egymással nem konvertálhatók, alapelveik nem fordíthatók le egymásra. A szabad vallásgyakorlás elemeit tartalmazó, annak egyik els európai garanciájának tekintett 1568-as Tordai Edictum a római katolikus, a protestáns és az unitárius felekezetekr l rendelkezik, nem nemzetekr l. Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy a görögkeleti ortodox közösség vallási jogait figyelmen kívül hagyta, annak ellenére, hogy az jelenlétük is vitathatatlan a térségben. „…Hisz a had keresztény…” A 17. századi Erdélyben Székely Mózes (1553–1603) és a himnuszban szintén szerepl Vitéz Mihály (románul: Mihai Viteazul, 1558–1604) fejedelmek szövevényes életútja arra mutat rá, hogy nem nemzetiségi törekvések, hanem geopolitikai érdekek, személyes ambíciók és er viszonyok határozták meg a korabeli gondolkodást, ezt jelzi az is, hogy az erdélyi rendek, a havasalföldi vajdák és a székely székek követ i egymás oldalán harcoltak hol a Habsburg császár, hol az oszmán szultán, majd egymás ellen ebben az id szakban, teljesen kaotikus körülmények közepette. A Hóra-féle lázadás (1784) volt Erdélyben az els nyíltan nemzetiségi alapú felkelés, amelyet vélhet en egyszerre inspirált a rendi alapú diszkrimináció és a fentebb ismertetett, új ideológiai tanok. 1848 – amikor a jelen írás szempontjából vizsgált himnusz is született – már „felébredt,” öntudatos nemzeteket lát – akik nemegyszer egymás ellen is fordultak, és szembenállásuk alapjai gyakran azóta is érvényben vannak. Következtetésem szerint tehát ennek az etnikum- és vallásközpontú himnusznak a magyarok és más „barbár zsarnokok” által is kollektív, körülhatárolható nemzetként beállított, elnyomott román népe részint kett s fikció, részint közösségekkel és egyénekkel szembeni ellenérzések és hátrányos megkülönböztetésük alapja is, amely az iskolában kezd dik a dákoromán kontinuitás oktatásával. E tanulmány mindenekel tt egy történelmi néz pontra kívánt hangsúlyt fektetni, ugyanakkor felmerül, hogy egyes himnuszoknak a közösségek együttélését megnehezít -ellehetetlenít interpretációik miatt további társadalomtudományi implikációi is lehetnek.

FELHASZNÁLT IRODALOM Benedict Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. London: Verso, 1991 Raymond Aron: Les Disullisiones du progrès: Essai sur la dialectique de la modernité. Paris: Calmann-Lévy, 1969. Étienne Balibar: The nation Form: History and Ideology. In Étienne Balibar and Immanuel Wallerstein: Race, Nation, Class: Ambiguous Identities. London: Verso, 1991. Stelian Brezeanu: Romanitatea Oriental în Evul Mediu. Bukarest: Editura All Educational, 1999. Dic ionarul explicativ al limbii române (DEX), Academia Român , Institutul de Lingvistic „Iorgu Iordan”, Editura Univers Enciclopedic, 1998. Zbigniew Brzezinski: Stratégiai vízió. Amerika és a globális hatalom válsága. Budapest: Complex, 2013. Irving Fang: A History of Mass Communication: Six Information Revolutions. Boston: Focal Press, 1997. Patrick J. Geary: The Myth of Nations: The Medieval Origins of Europe. Princeton: Princeton University Press, 2002.


91

Ernest Gellner: A nemzetek és a nacionalizmus. Budapest: Napvilág Kiadó, 2009. Jürgen Habermas: The Structural Transformation of the Public Sphere: An Inquiry into a Category of Bourgeois Society. MIT Press, Cambridge, Massachusetts, 1991. 15–22. Eric Hobsbawm, „Nations and Nationalism since 1780”, Cambridge: Cambridge University Press, 1992. Kiss Gy. Csaba: Közép-Európa, nemzetek, kisebbségek. Nemzet és haza dilemmája a himnuszok tükrében. Budapest: Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993. http://www.mmi.hu/szin/szin8_3/kiss_gy_nemzet.htm Ioan-Aurel Pop: Romanians and Romania: A Brief History. Boulder, 1999. Shlomo Sand: Comment fut inventé le peuple juif. Paris: Fayard, 2008. http://en.wikipedia.org/wiki/Historical_Romanian_ranks_and_titles

JEGYZETEK Kiss Gy. Csaba: Közép-Európa, nemzetek, kisebbségek. Nemzet és haza dilemmája a himnuszok tükrében. Budapest: Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993, 103. 2 A himnusz szövegét Andrei Mure anu (1816– 1863) írta, a zenéjét pedig Anton Pann (1797?– 1854) komponálta. A dalt el ször Un r sunet (Visszhang) címen publikálták az 1848-as forradalom alatt, ahol De teapt -te, române néven azonnal a nemzeti mozgalom egyik f dalává vált. 3 Étienne Balibar: The nation Form: History and Ideology. In Race, Nation, Class: Ambiguous Identities. by Étienne Balibar and Immanuel Wallerstein, London: Verso, 1991, 96. 4 Kiss: i. m. 93. 5 Patrick J. Geary: The Myth of Nations: The Medieval Origins of Europe. Princeton: Princeton University Press, 2002, 7. 6 Shlomo Sand: Comment fut inventé le peuple juif. Paris: Fayard, 2008, 63. 7 Zbigniew Brzezinski: Stratégiai vízió. Amerika és a globális hatalom válsága. Budapest: Complex, 2013, 48–49. 8 Sand: i. m. 65. 9 Benedict Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. London: Verso, 1991, 6. 10 Irving Fang: A History of Mass Communication: Six Information Revolutions. Boston: Focal Press, 1997, 46. 11 Ernest Gellner: A nemzetek és a nacionalizmus. Budapest: Napvilág Kiadó, 2009, 18. 12 Jürgen Habermas: The Structural Transformation 1

13 14 15 16 17 18

19

20 21 22 23 24

of the Public Sphere: An Inquiry into a Category of Bourgeois Society. MIT Press, Cambridge, Massachusetts, 1991, 15–22. Eric Hobsbawm: Nations and Nationalism since 1780. Cambridge: Cambridge University Press, 1992, 10–11. Sand: i. m. 109–110. http://hu.wikipedia.org/wiki/ Erd%C3%A9lyi_iskola_(mozgalom) Raymond Aron: Les Disullisiones du progrès: Essai sur la dialectique de la modernité. Paris: Calmann-Lévy, 1969, 90. Ioan-Aurel Pop: Romanians and Romania: A Brief History. Boulder, 1999, 23. Vlad Georgescu, Matei C linescu, ed.: The Romanians: a history. Romanian literature and thought in translation series. Columbus, Ohio, USA: Ohio State University Press, 1991, 6. Köpeczi Béla, Makkai László; Mócsy, András; Szász, Zoltán; Barta, Gábor (eds.): History of Transylvania — From the Beginnings to 1606. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1994, 106. Paul Lachlan MacKendrick: The Dacian Stones Speak. The University of North Carolina Press, 2000. 206. Ioan-Aurel Pop: i. m. Sand: i. m. 199. http://en.wikipedia.org/wiki/ Historical_Romanian_ranks_and_titles Stelian Brezeanu: Romanitatea Oriental în Evul Mediu. Bukarest: Editura All Educational, 1999, 229–246.

TEFNER ZOLTÁN

M HELY

A labdarúgás dunai iskolája. Miért volt a labdarúgás forradalma osztrák–magyar (és –cseh) forradalom? Amikor Puskás Ferenc huszonöt éves kényszer külföldi tartózkodás után 1981-ben el ször jött haza látogatóba Magyarországra, pazar öregfiúk-mérk zést rendeztek tiszteletére a Népstadionban. Összejött vagy nyolcvanezer ember, akik extázisban ünnepelték az egykori világsztárt. 1981-re már emblematikus személyiséggé vált: „a legismertebb magyar”. képviselte a nagyságot, a „grandeur”-t, egy egész nemzet szemében jelentette a magyar labdarúgás csúcspontját. Egy film is készült az úgynevezett Aranycsapat-jelenségr l1, mert az a nyolcvanas évekre már zsurnalisztikai szinten is egyértelm vé vált, hogy nemcsak Puskásék, de az ket megel z csapatok (Sárosi, Orth, Schlosser stb.) esetében is lényegileg másról, alapvet en többr l van szó, mint pusztán labdarúgásról. Akkoriban kezd dött a múlt átértékelése népszer sít -tudományos szinten, melynek során néhányan már megpróbáltak túllépni a legendákon, s részint szélesebb látómez ben, részint mélyebben próbálták megválaszolni azt a kérdést, hogy minek köszönhet a magyar labdarúgás tündöklése a 20. század els kétharmadában. (Korábban, még a hetvenes években szó sem lehetett minderr l, hiszen érinteni kellett volna a népes futball-emigrációt, élén Puskással, de mellette ott volt még Kubala László, Czibor Zoltán, Kocsis Sándor, s a kés bbiek közül Varga Zoltán, K Lajos.) A filmben Billy Wright, az 1953. november 25-én a magyarok ellen a Wembley-ben játszó angol csapat kapitánya az alábbiakat mondja: „A magyar csapat volt a legjobb nemzeti válogatott, ami ellen játszottam. Játszottam a híres brazilok ellen is, de a magyarok…, az valami egészen más volt. Káprázatosan tehetségesek voltak. […] Csak rohangásztunk utánuk a pályán.”2 Persze az angolok 1953/54-ben a 3:6 és a 7:1 elszenvedésével csak az eredményt érezték a b rükön, s a következmények öntudatlan áldozataiként kellett volna tekinteni önmagukra, ha egyáltalán tudták volna, hogy mit rejt a múlt, mib l is született meg az a világjelenség, hogy magyar futball. Persze a világ már akkor is sejtette, hogy itt valami zárt rendszerr l, egy több évtizedes kontinuitásról van szó, amit úgy hívtak, hogy a labdarúgás dunai iskolája. A közép-európai iskola. (A labdarúgás formális és informális iskolái) Iskolák a tudományban és a m vészetben valamilyen jelent s alkotó személyiség körül alakulnak ki. Becsvágyó, fiatal emberek, akik többet akarnak tudni, mint a nagy átlag, megkeresik ezeket a mértékadó embereket és megpróbálják ellesni t lük azt a plusz tudást, amelynek révén aztán egykor k maguk is meghatározó személyiségekké tudnak válni. És ez így megy nemzedékr l nemzedékre, amióta világ a világ. Az egyetem, az universitas seredeti modellje is ebb l a m helymunkából, illetve az iránta támasztott igényb l alakult ki. A labdarúgás persze egy kicsit más. Vannak ugyan mértékadó személyiségek, ezekb l id vel edz k válhatnak, de a futballt a múltban a társadalmi élet színterein, nagyrészt a „perifériákon” lehetett megtanulni, pontosabban eltanulni gyermekkorban a többi gyerekt l, f leg a nagyobb gyerekekt l, vagy azoktól a futballistáktól, akik id nként visszajártak gyermekkori játékaik színhelyére, a grundokra, rétekre, parkokba, iskolaudvarokra.3 Részint a jelenben is így zajlik ez a különös szocializáció. Van, aki ellentmondást lát az elmondottak, és a között, hogy a modern világ annak dacára, hogy a futballt szinte bárhol

TEFNER ZOLTÁN: A LABDARÚGÁS DUNAI ISKOLÁJA...

93

meg lehet tanulni, mégis kitermelte a futballegyetemeket. Mára már minden futballnagyhatalom felépítette a maga futballakadémiáját, s a futballnagyhatalomnak korántsem mondható Magyarország is megtette ugyanezt. A legismertebb talán a Frankfurt am Mainban m köd Német Futballakadémia, ahol a lényeget tekintve még mindig azt a német labdarúgó játékfelfogást oktatják, amely az 1954-es világbajnokság megnyerését követ en megdönthetetlen doktrínává vált. Tökéletes fizikum, tökéletes atlétikus felkészítés, csak egyetlen cél van, a gy zelem. Semmi más nem számít. 1954 után ennek aztán meg is lett az eredménye: a játék tökéletes beszürkülése. A beszürkülésben a hatvanas évek nyugatnémet futballja is szép eredményeket ért el, de ami a fantáziátlanságot és a jellegtelen játékot illeti, az NDK labdarúgása járt elöl. Amit a csapatok a DDR-Oberliga4 meccsein produkáltak, azt egyszer en rossz volt nézni. Kés bb persze – a külföldi kritikák hatására – rájöttek arra, hogy valamilyen módon a játékkal is kellene foglalkozni. Így aztán a nyugatnémetek kidolgoztak egy háromlépcs s képzési rendszert, amely az alapok lerakásától az alapok edzésén keresztül a teljesítmény edzéséig tartottak az egészen kicsiny kortól a 14 éves korosztályig. „Leistungstraining” – a teljesítmény edzése – szörny akusztikájú szó, amit magyarra lefordítani sem lehet. Az NDK-sok, akiknek nem volt futballakadémiájuk, idegen edz kkel próbálták megoldani a megoldhatatlant. Számukra ugyanis a futballsikereknek sokkal nagyobb lett a jelent sége, mint az 1954-es vb-n diadalmaskodó NSZK-nak. Nem túlzás, de politikai létezésük függött t le. Meghívták a válogatott élére a magyar Sós Károlyt, aki azonban semmit sem tudott kezdeni velük. Elfogadható eredmények születtek ugyan, de a játék maradt a régi. Sok hiábavaló fáradságot takarítottak volna meg, s takarítanának meg ma is, ha idejében rájönnek, hogy a futball nem iskolai tanulás, „megtanítás” dolga, hanem szocializációs kérdés. (Er futball – m vészi futball) A lényeg egy rövid mondatban foglalható össze, amely a nagy osztrák labdarúgó menedzsert l, Hugo Meislt l származik: „A magyarok a labdarúgás m vészei.” Ez a mondat tökéletes ellentéte mindannak, ami a németekr l a fentiekben leírtunk. A modern futball születését l kezd d en ugyanis fokozatosan két irányzatra bomlott, az egyik az úgynevezett „er futball”, ahol a fizikai képességek alkalmazása dominált, a másik az úgynevezett „football artistique”, a m vészi futball, amelynek csúcsát egykoron még a nagy rivális, Hugo Meisl szerint is a magyarok jelentették. Az el bbi csoportba els sorban az angol, a kés bbi szovjet és az észak-európai nemzetek labdarúgása tartozik, beleértve a hollandokat is. S itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor némileg ki kell egészítenünk azt, amit az el z ekben a futball-iskolákról mondtunk. A szónak ugyanis létezik egy másik jelentése is, ami azt takarja, hogy a futball kulturális jelenség, tehát élesen veti fel a – talán okoskodóan hangzik, de – a „világelsajátítás” kérdését. Egy módot, egy járható utat jelent, amit bejárva az emberek megpróbálnak megállni a lábukon a számukra nem minden esetben barátságos világban. A személyiség érvényre jutásának egyik lehetséges módja azok számára, akik ezt a sportot választották. A mód földrajzilag változik, mindenütt más és más. Ily módon a különféle futball-iskolákon tulajdonképpen futball-kultúrákat értünk. Futball-kultúrából nagyon sokféle létezett és létezik ma is, amelyek változnak, elt nnek, helyükbe jönnek újak. Valamikor, a 19. és a 20. század fordulóján kicsírázott a fentiekben említett futball-iskola, amely pár évtized múltán elkápráztatta a világot. A labdarúgás dunai iskolája, amit közép-európai iskolának is neveztek. A nevet a szakemberek és a sajtó találta ki, s a világ sportközvéleménye

94


átvette. Földrajzilag maguk a kortársak is csak nagyon nehezen tudták lehatárolni, de azt hiszem, nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, a dunai iskola topográfiailag az egykori Osztrák–Magyar Monarchiát jelentette. Bécset, Prágát és Budapestet. (A brit iskola születése) Mi volt az, ami a Duna menti iskolát megkülönböztette a világ többi részének futballjától? Sebes Gusztáv 1955-ben megjelentetett egy könyvet a magyar labdarúgásról. (Nem tudjuk korábban megírta-e már, vagy csak 1954 után, amikor hirtelen rengeteg ideje lett? – az 1954-es berni kudarc után ugyanis menesztették.) „Játékosaink – írja –, ha nem is a pólyában, de egész kicsiny korukban kezdték a labdarúgást, sok olyan jellegzetes tulajdonság felett rendelkeztek, amelyek nélkül klasszisjátékosok el sem képzelhet k. A magyar játékosanyag fizikai és atlétikai képességei mellett a labdarúgás szellemi részében is ritka adottságokat, rátermettséget árult el. A magyar játékost virtuóz technikája mellett, ötletessége, szellemes helyzetmegoldásai, sziporkázó akciószövése és játékának természetes könnyedsége, eredményessége tette els sorban világhír vé. A magyar játékszellem nem t ri el semmiféle játéksablon bilincseit. A legnagyobb bravúrokra is képes, ha a zöld gyepen kiélheti tehetségét, ha úgy játszhat, ahogyan az megfelel tudásának és játékfelfogásának. Játékában tehát fellelhet k a sajátos népi tulajdonságok, mint a küzd szellem, a bátorság, az ötletesség, a m vészi hajlam, a gyors felfogóképesség és a lovagiasság.”5 A „football artistique” jellemz it nem is lehetett volna jobban összefoglalni. A problémát csupán az jelenti, hogy ma ugyanez a m vészi futball más nemzetekre is elmondható, a déleurópaiakra éppúgy, mint a brazilokra. A magyarázatot a futballtörténet adja meg: ezekben az id kben ugyanis mindezek a nemzetek még az angol-skót mintát követték. A brazilok is. 1873-ban játszották le a világ els válogatott mérk zését Skóciában az angol és a skót nemzeti csapatok. A meccsen messze nem a maihoz hasonló futballkörülmények uralkodtak. A játékosok nem viseltek egységes ruházatot, a labda is inkább egy felfújt, idomtalan hólyaghoz hasonlított, úgy, mint a középkori futballban. De ami a sporttörténelmi fordulatot el idézte, az a skótok szokatlan játékstílusából eredt. Az angolok, akik a statikus „állófutballt” akarták játszani, igencsak meglep dtek, amikor az ellenfél játékosai nagyot rúgtak a labdába, aztán futottak el re az angol kapu felé. Ahogyan Csanádi Árpád írja Labdarúgás cím tankönyvében: „[…] a játék els dleges célját tartották szem el tt: gyors futással és nagy rúgásokkal igyekeztek minél nagyobb teret nyerni az ellenfél irányában.”6 A skót találmány hatása nem múlt el nyomtalanul. A „rúgd és fuss tovább” elvét az angolok is átvették, s mivel az id k során k lettek a futball shazája, ez a stílus az egész világon megkérd jelezhetetlen doktrínává vált. Az egész világ átvette, többek között az 1890-es években a brazilok is. A tengerpart városaiba, Rióba, és Sao Paolóba, fehérek hozták be a labdarúgást, s hosszú ideig kizárólag k is játszották. Brit módon. A brazilok csak akkor kezdtek el igazán jól, a maihoz hasonló utánozhatatlan stílusban futballozni, amikor mintegy negyven év múltán a fekete brazilok is lehet séget kaptak arra, hogy játsszanak, s hogy megalapítsanak egy egészen kivételes futballkultúrát, amely nagyon hasonlított a közép-európai stílusra. S mégis más utakat járt be, más lett a játékfilozófiája. Ez id alatt a brit stílus dübörgött tovább egy ideig. Mindenütt. Még jelen sorok írójának gyermekkorában is virágzott a szigetországi pályákon, és a dögunalmas kapu elé való ívelgetésben nyilvánult meg. A hátsó alakzatokból valaki egy jól fejel , magas termet csatár fejére ívelte a labdát, az lefejelte, s az érkez bels csatárok közül valaki kapura l tte. Ezt váltogatták a szélekre kil tt hosszú labdákkal. Tény, hogy nagyon jól csinálták. A sematikus szertartás teljes kilencven percig tartott. A nyers fizikai er dominált. A brit közönség, amely nem tudta, hogy lehet ennél jobb is, remekül szórakozott.


95

S ez az állapot minden bizonnyal így is marad, ha közben a kelet-európai társadalmak mélyén futball-ügyben forradalmi változások nem mennek végbe. Szinte észrevétlenül n tt ki a földb l egy új futball-kultúra, amir l a világ többi része akkor még nem vett tudomást. A dunai iskola kialakulásában – megfigyelésünk szerint – két tényez lett dönt . Az Osztrák–Magyar Monarchiában kiélez dtek a nemzeti konfliktusok, s sokkal rosszabb szociális körülmények váltak uralkodóvá, mint nyugaton. Európa „boldogabb” nyugati országaiban a szociális kérdéseket akkor már állami szerepvállalással igyekeztek kezelni, míg a monarchiában ez késett. A szegénység a nagy iparvárosok, els sorban Budapest küls kerületeiben, tömegméret vé vált, s a szegénygondozás elavult, osztogatós, jótékonyságra alapozott módszereivel a nyomort nemhogy megszüntetni, de még enyhíteni sem nagyon lehetett. A felnövekv ifjúság a nemzeti alávetettség (Prága), a nemzeti másodrend ség (Budapest), valamint a szegénység hármas harapófogójában verg dött. Kitörési utat kellett találni. (Szociális másodrend ség) Ugyancsak Billy Wrightot idézzük, aki így válaszolt a rendez kérdésére: „Itt vagyok én, a vidéki gyerek, aki az angol válogatott csapatkapitánya lettem. És itt van egy kis ország [Magyarország – T. Z.], amely az élre tör, és megveri Angliát. Látja a párhuzamot? Önök is nagyok akartak lenni, és én is. A futball egy olyan játék, amelyben mindenkinek lehet sége van nagynak lenni.”7 Wrightot hallgatva önkéntelenül felötlik a gondolat: nagynak lenni annak mell zésével, hogy valaki magasabb iskolákat járjon, hogy egyáltalán átléphesse egy nagyobb igényeket támasztó és használható tudást nyújtó iskola küszöbét. F leg abban az esetben, ha az anyagi lehet ségek nem engedik meg formális úton a ennek a tudásnak a megszerzését. A francia szociológus, Pierre Bourdieu oktatásszociológiai munkásságának köszönhet en tudjuk, hogy a mai francia gazdaságban a gazdasági hatalom különféle pozícióinak birtoklása (és az oda nem ill k kirekesztése) er sen az iskolai végzettséghez kötött. A régi kapitalizmus világában az „owner”, tehát tulajdonos, vagyona által volt privilegizált helyzetben, míg a modern korban a menedzser a végzettségét igazoló papírok birtoklása révén. „E logika szerint kell értelmeznünk a diplomával igazolt kulturális t ke rentabilitásának növekedését, amellyel az uralkodó osztály elsajátítja a gazdasági mez t. Ahogyan növekszik az iskolai címek jelent sége azoknak a kritériumoknak a rendszerében, amelyek szerint a vezet ket kiválasztják, úgy válik egyre inkább az iskolai cím a társadalmi osztályok mez je és gazdasági mez közötti f közvetít vé.”8 A magyar labdarúgás kialakulásának kezdeti szakaszában, a századfordulón, ez még nem teljesen ezen a módon m ködött, de ahogy az id haladt, ahogy egyre meghatározóbbá vált a gépi nagyipar, egyre inkább feler södött ez a trend. Ugyanakkor akármelyik oldalról vizsgáljuk a labdarúgók toborzódásának tömegbázisát, a társadalmi mobilitás szempontjából édes mindegy volt, hogy t kehiány vagy iskolahiány miatt kellett ennek a nagyon nagy társadalmi csoportnak a kiskapukat els sorban a futballkarrierben keresni. Ráadásul az iskolarendszernek Bourdieu szerint van még egy kevésbé szerethet sajátossága is: a családtól, a család t keerejét l függetlenül, a maga mércéje és kritériumai alapján döntheti el, hogy kib l lesz valaki és kib l nem. Aki megbukik a vizsgán, kirekeszt dik a kiváltságosok kasztjából, de ez nem mindig az illet személyiség szellemi min ségét l, képességét l, teljesítményét l függ, hanem sok esetben a maga az oktatási rendszer sajátos bels normáitól és m ködési mechanizmusától.9 Jobb volt tehát futballal foglalkozni, mert a zöld gyepen hosszabb távon mindig kiderült, hogy ki mennyit ér. A futball rizikómentesebb karriernek látszott, mint az ingatag értelmiségi lét.10

96


(A nemzeti és szociális tényez k összefonódása) Minden szegénységben él gyerek érezte, s ma is érzi, hogy a kitöréshez a futball els rend lehet séget nyújt. Nemcsak akkor, amikor már ismert játékosként a pályákon próbálja bebizonyítani, hogy a farkastörvény világban is számít valakinek, hanem gyerekként a grundon, s a városszéli alkalmi pályákon is. A lefojtott ego lázadása ezeken a helyeken több volt, mint egyszer igény a testedzésre. A háromszín lobogó szebb, mint a „schwarzgelb”, a cseh és a német gyávább, ügyetlenebb és butább, mint a magyar, az éhez kültelki gyerek ügyesebb a labdával, mint a mindenben dúskáló pesti polgárgyerek. A csehek az Osztrák–Magyar Monarchiában lemaradtak a magyar és a német elemmel folytatott versengésben. A dualista rendszert a magyar és az osztrák–német liberális burzsoázia hozták létre közös elhatározással, némi nemzetközi segítséggel. A lengyelek, olaszok, románok, szerbek nem is álmodozhattak arról, hogy a Monarchián belül valamilyen önálló nemzetállamuk legyen. A csehek kivételt képeztek, k álmodoztak, és álmodozhattak is, hiszen a Vencel-korona országainak (Csehország, Morvaország, Szilézia) erre a történelmi múlt alapján – ha nem is annyira, mint Magyarországnak – de jogosultsága lehetett. A kérdést maga a történelem döntötte el a politikai döntések természetéb l adódóan: a döntések eredménye nem mindig azonos az azokban részt vev k eredeti szándékaival. A liberális osztrák burzsoáziának, amely az Alkotmánypártba tömörült, úgy ítélte meg, hogy a magyar „életképesebb” nemzet a csehnél, vagy a horvátnál. A csehek trializmust szerettek volna, de a Deák vezette szabadelv -konzervatív magyar politikai elit és az osztrák liberálisok egyetértése létrehozta a dualizmust. Az uralkodó az 1866-os nagy háborús fiaskótól befolyásolva engedni kényszerült. A cseh nemzeti politika az 1918-ig terjed id szak legmélyebb válságát élte át.11 Az egész cseh nemzet mély letargiába zuhant. Lett egy lefojtott „nemzeti ego” (tisztában vagyunk vele, hogy tudományosan értelmezhetetlen fogalom), s lett sok kicsi lefojtott ego, több milliónyi kis cseh egzisztencia, akik az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után a politika terén hosszú évtizedekig nem tudtak kitörni ebb l a lefojtottságból. A lefojtott én freudi értelemben az agresszivitás centruma, nem jó annak sem, aki agresszív, s annak sem, aki azt elszenvedi. A csehek több módszerrel igyekeztek ösztönösen kompenzálni azt a hátrányt, ami viszonylagos politikai alávetettségükkel járt. Mindenekel tt a politikával. Az ellenhatás elementáris er vel akadályozott meg minden parlamentarizmust az ausztriai birodalomrészben: obstrukció hátán az elkövetkezend évtizedekben (ha nem kellünk nektek, ti sem kelletek nekünk). Az akciókat rendre a csehek szervezték, s mindig találtak is hozzá partnereket, hol az ultrakonzervatív lengyeleket, hol az olaszokat. Ez aztán oda vezetett, hogy Ciszlajtániát egy id után csak császári rendeletekkel lehetett kormányozni. A másik kompenzációs választ 1867-re az Oroszországból irányított pánszlávizmushoz való csatlakozással adták meg. Az orosz pánszláv agitátorok és ideológusok el szeretettel látogatták Prágát, s ott mindig szíves fogadtatásra találtak. Ez utóbbi állambiztonsági kockázattal járt, s amikor az úgynevezett újcseh mozgalom meger södött és eldurvult (már a századforduló körül), rendészeti és törvényszéki esetekhez vezetett. Nem csoda, ha az egyik legagresszívabb szláv ideológus, Mihail Pogogyin kedvenc városának tekintette Prágát, amit – felforgató céllal – már 1827 óta rendszeresen látogatott.12 (Emberi test és nemzeti történelem a futballpályán) Ugyanazon dolog, a nemzeti megalázottság alóli szabadulás egy másik oldala volt cseheknél a testedzés, a sport, ami ugyanakkor gyakran érintkezett a politikával. Tömegméretekben, már ami a résztvev ket illeti, nem is annyira a futball, hanem érdekes módon inkább a tornászmozgalom. A század elejét l a Prágában rendszeresen megrendezett, nagyszabású Sokol-ünnepségek, amelyek


97

tömeges tornászbemutatókkal voltak egybekötve, a nemzeti eszme szertartásaivá váltak. Ulrika Landfester német szociológus kommunikációelmélete szerint a nyelv, az írás, a kép és a test szoros összefüggésben, egységben jelennek meg a társadalmi kommunikáció folyamatában.13 „A test »kommunikációs képessége« és »mozgósító ereje« a nemzeti diskurzus során térbeli és id beli meghatározottságot nyert”. Filip Bláha cseh történész egyik dolgozatában összefüggést állít fel a test térbeli megjelenése és a nemzeteszme manifesztálódása között.14 A Sokol-tornaünnepélyeken15 ugyanis különféle alakzatokat, sokszor nemzeti szimbólumokat hoztak létre a sportolók több százas, néha ezres alakzatai16, s maga a kisportolt, egészséges testek, s t n i testek (Prágában akkor már az n i emancipáció sokkal el rehaladottabb volt, mint a környez országokban) önmagunkban is öntudatot, büszkeséget, magabiztosságot sugalltak: „Na, ilyenek vagyunk mi, a cseh nemzet.” Ez az a jelenség, amit Bourdieu úgy fogalmazott meg, hogy a személyiség valamennyi megnyilvánulása közül a test az észlelhet forma, amely, ahogy mondani szokás „benyomást kelt”, hiányzik bel le minden jelentéstulajdonító szándék, ezért a test fejezi ki legadekvátabban a személyiség „mélyrétegeit”, „természetét”. A térben, a pályán kibontakozó történések és az ott megjelen test, a „testi t ke” (Bláha kifejezése)17 úgy m ködött, mint egy manapság használatos kivetít erny , rajta keresztül olyan nemzeti tartalmakat lehetett az emberek felé kisugározni, amire a szavak, vagy a puszta állókép, festmény grafika, alkalmatlanok voltak.18 A „kivetítés” során, tehát a stadionban megjelen testeken és történéseken keresztül mítoszok, szimbólumok, (nemzeti) sztereotípiák jelentek meg.19 „A szemlél mások testét úgy fogja fel, mint amelyeken saját nemzeti önmegvalósítása végbemegy, pillantásával elsajátítja azokat az értékeket, amelyek aztán a közösségi térben, t, a néz t, a nemzeti közösség cselekv részévé teszik.”20 A cseh, a magyar és a bécsi futballal is hasonló volt a helyzet, mint a tornával, azzal a lényeges különbséggel, hogy a futballban a dráma (Fehérhegy, Mohács, Majtény, Világos), s a h sköltemény (Nándorfehérvár, Isaszeg, Corvin köz) magától jön. A futballban van edz i utasítás, lehet el re megállapított taktika, de „megrendezni”, mint egy tornaünnepélyt – nem lehet. A futballban pontosan az a szép, hogy a saját teljesítményem az ellenfél teljesítményét l is függ, s az eredményt a támadás és a védekezés dialektikája határozza meg. (NB.: nem véletlen, hogy sok katonai akadémián a hadelméleti órák keretében a támadás és védekezés viszonyát éppen a labdarúgó-mérk zések elemzésével oktatják. Az összes csapatjáték közül erre a szemléltet szerepre a futball a leginkább alkalmas, miután a legnagyobb létszámú mez ny a legnagyobb alapterület mez ben játszik, s ezáltal a független változók el fordulása statisztikailag a legnagyobb.) Ezért aztán a futballban nem is annyira testek, az atlétikus, egészséges test varázsa a dönt , hanem maga a spontán történés, amelynek lefolyását és végkifejletét el re lehetetlen megjósolni. Most is így van, de a múltban még inkább így volt: a nemzeti tragédia és a nemzeti hérosz vasárnapról-vasárnapra átélt sztereotípiái is visszatükröz dtek, újra átélhet vé váltak a futballmeccseken. Hadas Miklós szociológus a modern id k férfiszerepeir l írt könyvében idézi a Nemzeti Sport 1903. június 12-én megjelent cikkét: „[…] a gy zelem mindig kedves, de tízszeresen kedves akkor, ha a magyar gy zi le az osztrákot, és hozzá váratlanul.”21 Majd ugyanett l a szerz t l egy másik idézet: „[…] a sportban mindkét fél a küzd térre viszi faji kiválóságából fakadó képességeit, s érvényesíti azt, amire a testi er , ügyesség, leleményesség és szellemi fels bbsége képesíti. A gy zelem nyomán támadó dics ség az egész nemzet dics sége, a vereség az egész nemzet veresége. A football-pálya tribünjeit eltölt tízezernyi közönség mind átérzi ezt s ez ad olyan rendkívüli erkölcsi jelent séget a magyar–osztrák legjobbjai mérk zésének.”22

98


(A futballban rejl politikai lehet ségek felfedezése) A sportsajtó dönt szerepet játszott abban, hogy egy id után az ország politikusai is felfigyeltek azokra a kihasználatlan lehet ségekre és veszélyekre, amit a labdarúgás jelenthetett számukra. Hadas Miklós könyvében olvashatjuk azt a megállapítást, hogy a sportsajtó közvetlen kapcsolatot létesített a sportteljesítmény és a rejtett viszonylagosságban felfogott nemzeti identitás, a „nemzeti géniusz” között, az újságíró „vitézül harcoló magyar fiúkról”, „huszáros magyar rohamokról és rajtaütésekr l”, „fel sem becsülhet érték haditettr l” tudósított, s még azt is kihangsúlyozta, hogy „senki sem engedett a negyvennyolcból”.23 Aztán a vereség mindennek pont az ellenkez jét szuggerálta, amikor 1922-ben az Üll i úton az osztrákok az ötvenedik osztrák–magyaron horribile dictu 2:1 arányban (sic!) legy zték a magyar válogatottat: gyászszertartás, fogukat csikorgató néz k, az osztrákok sírásók „elföldelik a magyar válogatottat. „Csoda-e, hogy ezek után, ha temet i hangulat borongott a komoran feketéll pálya hóval szegélyezett elipszise fölött? A taps zápora csak elmosódott nyári emlékként élt a lelkekben, s ajkaikról elfojtott szitkok szakadtak fel, nem a lelkes biztatások csattogó galambjai szálltak a magyar címerrel ékes válogatottak felé. […] Ez a közönség mást érdemelt és mást várt a magyar géniusz[tól], amely nem tudta lángra lobbantania játékos lelkesedés tüzét a nemzeti gondolat szent szolgálatában. […] Csúf volt, szívet facsaróan fájdalmas az ötvenedik osztrák–magyar labdarúgócsata. A magyar futballtörténelem Mohácsa.”24 Nem járunk messze az igazságtól, amikor azt mondjuk: a magyar válogatottnak azokban az id kben bárkit l ki lehetett kapnia, csupán kett t l nem, s ezek voltak az osztrák és a cseh válogatottak.25 Ami az osztrákokat illeti, a magyar politikai propaganda már 1918 el tt is felhasználta azok legy zését a két birodalomrész között vetélkedés háttérharcaiban. Ha egy lépéssel eltávolodunk a futballtól, látjuk, hogy más színtereken sem volt ez másként. Még a színházi életbe is belépett ez az osztrákokat legy z , felülmúlni akaró aspektus. Ismert jelenség a magyar kultúrtörténetben a János Vitéz cím daljáték szárnyalása, a Király Színház legendás el adásának frenetikus sikere. Budapesti hírlapírók, Heltai Jen és Bakonyi Károly szó szerint a kávéházi asztalon írtak meg egy darabot, amelynek világsikere azóta is töretlen. Pet fi népi eposzának „átoprettesítése” legalább olyan kulturális remekm vet hozott létre, mint amilyen maga az eredeti m , az igazán nagy csattanó azonban mégsem maga a darab lett, hanem a szereposztás. Beöthy László, a színház igazgatója ugyanis Fedák Sárira osztotta János Vitéz szerepét. Egy n re. A századfordulón. Tanulmányok tucatjai foglalkoztak már a századforduló magyar belpolitikájával, a parlamenti harcokkal, a kossuthi függetlenségi eszme térhódításával, melynek során a birodalom szétszakítását is követelték széles társadalmi rétegek és kompetens döntéshozók. A véder vita – nem lényegtelen része ennek a küzdelemnek – több stílusos és idomtalan kulturális termék születéséhez is vezetett. A darab Király Színház-beli elsöpr sikerének titkát akkor még nem lehetett megfejteni. De nem nehéz elképzelni: a hétr l hétre tóduló közönség látott a színpadon egy n t, aki katonai karriert fut be, legy zi a törököket, megmentve ezáltal a francia király trónját, majd öntudatosan visszautasítja azt, hogy „ben sülhet” a francia királyi családba (mindenki tudta, hogy a Habsburgokról van szó). Az üzenet, amit a közönség megértett, vagy inkább amit ebb l „kihallott”, az volt, hogy egy piros-fehér-zöld zászló alatt harcoló n is jobb katona, mint egy osztrák férfi. Persze a János Vitéz esetében túl nagyok az áttételek. A futballban nem. Ott a mez színe egyértelm vé teszi a viszonyokat. S hogy mit értett meg a futball jelent ségéb l az akkor regnáló politikai elit? A kép ellentmondásos. A sportokat a dunai iskola keletkezésének id pontjában túlnyomóan férfiak zik: vívás, lovaglás, vadászat, úszás, atlétika stb. Bizonyítandó a férfiasságot, ami


99

a 19. század felfogása szerint „egy fokozati kategória fels foka”, a legmagasabb rend csúcsmin ség, amelynek egyedüli letéteményese az arisztokrata férfi.26 Minden, ami a hagyományos arisztokrata sportok körén kívül esett – ilyennek számított a labdarúgás – más megítélésben részesült, s sportnak nem is min sülhetett. Ideáltipikus eset: az egyébként nagyon atlétikus, igazán sportolói alkatú Tisza Istvánról például nehezen lehetett volna elképzelni, hogy atletizálni, bokszolni, vagy birkózni kezd, miközben jól lovagolt, remek vívóként minden párbajt megnyert. S hogy futballozzon…? Nem valószín , hogy a gondolat egyáltalán megfordult volna a fejében. Mondhatnánk, hogy a konzervatív Tisza, vagy a teniszen és a lovagláson kívül sportok iránt egyáltalán nem érdekl d sok konzervatív arisztokrata éppen konzervativizmusa miatt ignorálta az alsóbb néposztályok eme hóbortját. A válasz nem egyértelm , s t inkább azt mondanánk, hogy konzervativizmus, vagy szociálradikalizmus, szociáldemokrata szemlélet vagy liberalizmus, keresztény vagy zsidó származás, stb. és a futball között nincs egyértelm összefüggés. Talán a legalkalmasabb példa erre Podmaniczky báró esete a rongylabdával. A történet a Schlosser Imre, a 75-szörös magyar válogatott csatár által életrajzi regényében mély nosztalgiával megénekelt Pet fi téri grundon kezd dött.27 A Pet fi tér – alant még részletesen el hozakodunk vele – mai benyomásaink alapján abszolút alkalmatlan futballozás céljára. Az 1900-as századforduló el tt sem volt sokkal másabb a helyzet. A tér az elegáns pesti társaság korzójául szolgált, ahol egy vaktában elvágott rongylabda nagy károkat tudott okozni a hölgyek toalettjében. A szigorú tiltás és retorzió ellenére a gyerekcsapatok futballozását mégsem tudta semmilyen városigazgatási er szak megszüntetni. A korzón Podmaniczky Frigyes báró, az akkori Pest Krúdy m veiben is gyakran megjelen alakja, rendszeres napi sétája közben sokszor álldogált alkalmi közönségként a nem létez partvonal mellett, s örvendezett a „Remény FK”-nak nevezett gyerekcsapat játékának. A csapat vezére a kés bbi nagy válogatott sztár, Schlosser Imre volt, a legjobb játékos, már ebben az id ben sejteni lehetett benne az stehetséget. Az agg Podmaniczky báró érdekl dése mellett zajlott ugyanakkor a téren egy párhuzamos dramaturgia is: a cs sz – mivel a futball zavarta a sétatér nyugalmát – bicskájával notórius következetességgel szétvágta, vagy egyszer en csak elkobozta a fáradságos munkával elkészített rongylabdákat. Egyiket a másik után. Az elkeseredett Remény FK vezet sége merész tervet dolgozott ki. „Slózi” ötlete volt, hogy b rlabdát kellene szerezni, amit a cs sz talán nem merne szétvágni. S kit l mástól kellene rá pénzt szerezni, mint Podmaniczky méltóságos úrtól. Tizenhat korona: elérhetetlenül nagy pénz, de a báró úr b kez sége is nagy volt. Schlosser így számol be a tizenhat korona átadásáról, ami a Remény FK számára adott helyzetben a mennyországot jelentette: „Soha másutt, mint a Duna-korzón nem találkoztuk vele. El se tudtuk képzelni a korzón kívül, szemünkben valahogy az alakja összen tt a dunaparttal. Nem is sejtettük hol lakik, de ha kerestük, mindig megtaláltuk a korzón. Végül szinte jó barátunknak tartottuk, s igyekezett ezt a barátságot ápolni. […] tizenhat ezüst koronát nyomott a markunkba. Tizenhat korona! … Lelki szemeink el tt azonnal felt nt a számtalanszor megcsodált futball-labda, amely egy belvárosi keresked kirakatából mosolygott ránk […].”28 Mi vitte rá ezt a talpig régi vágású, konzervatív úriembert arra, hogy gyerekcsapatokat szponzoráljon. Podmaniczky volt minden, amit elé vitt a magyar történelem. 1848, 1849, szabadságharc tiszti min ségben, megalázó lefokozás és kényszer-katonai szolgálat Milánóban, 1867-ben a kiegyezés egyik létrehozója, 1867 után országgy lési lépvisel , Szabadelv Párt-i elnök, nemzeti színházi intendáns, akadémiai tag, evangélikus egyházi vezet , … a sor nem teljes. Talán valami öregkori infantilizmus lehetett a mozgatórugó,

100


netán megsejtett valamit a nagy távlatokból. (1897-et írunk!) Egyik sem igazán illik a habitusához. S ha választani kell, akkor azt mondanánk, hogy biztosan az utóbbi. Hiszen 1873-tól 1905-ig a F városi Közmunkák Tanácsa alelnökeként sokat tett Budapest fejlesztéséért. Ekkor készült el a f város általános rendezési terve, ekkor épültek ki a körutak és a sugárutak, a dunai rakpartok kiépítése, három Duna-híd stb.29 Várospolitikus volt a szó legnemesebb értelmében. (A rongylabda virtuózai)30 De hogy miért nevezhet k forradalminak azok a változások, amelyek Sebes meghatározásának egyes elemeit, az ötletgazdagságot, a virtuozitást stb. a világra segítették? Mindenekel tt azért, mert a három országban hamarosan teret nyert a labdarúgásnak egy új válfaja, a rövidpasszos játék. A helyzet egyszer számtanpéldával megmagyarázható: ha egy csapatban több a virtuóz, ötletekkel operáló, kreatív játékos, akkor ez a csapat nyer, mert adott id alatt ez a csapat ér többet a labdához. De honnan eredt a „rúgd el re és fuss” szisztéma ellenpontjaként a rövidpasszos játékstílus? El teszteléseim eredményei alapján tisztában vagyok vele, hogy sokan fogják vitatni, de kénytelen vagyok leírni: a rendszer születését ebb l a Schlosser által is nagyra tartott, de végs soron egyszer kis találmányból, a rongylabdából vezetem le. Nem tudom, ki élte már át valaha azt a kudarcot, amit jelen sorok írója többször, hogy a rongylabda hosszú távon nem irányítható. Nagyot rúgni azért nem szabad vele, mert nem oda megy, ahová akarjuk. S ezzel a kör be is zárult. A századforduló táján a küls Mester utca hosszában végig hatalmas grundok terültek el, nagy létszámú csapatok játszottak rongylabdával.31 Ahhoz, hogy rövid passzokkal el lehessen jutni az ellenfél kapujáig mindenkinek hozzá kellett érnie a labdához legalább egyszer. De inkább kétszer. Közben meg lehetett állni, trükközni, cselezgetni, improvizatív passzolgatással eldugni a labdát az ellenfél el l. Egy kicsit meg is alázni. Bebizonyítani, még plasztikusabban kidomborítani, hogy a jó én vagyok. A jó, és nem a jobb. Az ellenfél tehát nem lehet más, csak rossz. A kelet-európai futball mélylélektanában, a kölcsönös megalázottságban és lefojtottságban verg d személyiségben ez is benne van. Még azt is megkockáztatnám, hogy ez a f dolog. A német grundokon – a hetvenes évek elején még lehetett bel le látni párat – az ilyesféle elképzelhetetlen volt. A grund szintjén és a stadionokban egyenrangú partnernek tekintették és tisztelték az ellenfelet: „Hja, man muss sportlich sein.”32 A rövidpasszos játékkultúrát egyik nemzedék adta a másiknak. Persze nem állítjuk, hogy ebben a rövidpasszos játékban teljesen kizárt lett volna a fizikai er , a sok futás, és a hosszú el readás. Volt ez is, de a rendszer lényegét a rövidpasszos stílus jelentette. A világhír csúcsaira emelkedett Schlosser, Orth, Sárosi, Puskás miért is játszott volna mást, mint a többi magyar akkori élvonalbeli játékos, hiszen a tudományt mindannyian a grundon szerezték. Amikor bekerültek a nagy csapatokba, az id sebb játékosok ugyanezt játszották. Autentikus forrás: Schlosser Imre, a Ferencváros és az MTK világhír sztárjának fent már idézett visszaemlékezése. 1897, Budapest, a legendás Pet fi téri grund. A Schlosser által összeverbuvált gyerekcsapat rongylabdával vívja mérk zését egy szomszédos grund csapatával. „Ez a gömbalakú rongy a rongylabda volt. Inkább rongy, mint labda, mert igen nagy jóindulat és költ i fantázia kellett ahhoz, hogy labdának nevezhessék. A rongylabda legfontosabb alkatrésze rendszerint egy hazulról elcsent harisnya volt. A harisnyát meg lehetett tölteni különböz , szintén hazai eredet egyéb rongydarabokkal. Egy ügyes csavarás, egy kevés spárga és kész volt a rongylabda, amely azok céljaira, akik használták, ideálisan megfelelt: belé lehetett rúgni és a labda szállt. Szállt-szállt, de nem mindig oda, ahova rugni akartuk és sohasem ahová a körülöttünk sétálók szerették volna.”33


101

Egy másik, nem kevésbé autentikus visszaemlékezés Olajkár Sándortól, a Kispest válogatott csatárától: „Akkoriban már nagy szó volt, hogyha valakinek ilyen rongylabdája volt. […] A módja az volt, hogy […] volt két lánytestvérem. A harisnyákat elcupfoltuk és csináltunk bel le labdát.” S mivel töltötték meg? – kérdezi a riporter. „Ronggyal. De volt, ahol esetleg levágták a disznót, és a sz rt összeszedtük és azzal. Mert ez jobb volt, ez már ugrott is.”34 S hogy az olvasó ne kételkedjék a történelmi folytonosságban, még egy idézet. Bányai Nándor, Puskás barátja szerint „az Öcsi” számára ez a kezdetleges játékszer adta az alapképzést ahhoz, „ […] amely kellett a labdával kapcsolatos dolgokhoz.”35 S hogy mik voltak ezek a dolgok? Borsi-Kálmán Béla írja Puskásról szóló munkájában, hogy a Real Madrid öltöz jében, a zuhanyozóban, egy darab szappannal is tudott dekázni.36 Egészen elképeszt mutatvány. Még a nagy Di Stefano és Gento sem tudta ezt a produkciót utána csinálni. (Jimmy Hogan Budapesten – Magyarország a világ élén) A századfordulótól megszaporodott az élvonalbeli csapatok száma. A magyar bajnokság a kontinens egyik legszínvonalasabb bajnoksága lett, ahol az érmek sorsát els sorban a két nagycsapat, a Ferencváros és az MTK rivalizálása döntötte el. A bels sikerek dacára a nemzetközi porondon elért eredmények vegyes képet mutattak. Az MTK vezet i úgy gondolták, hogy meghívják edz nek az angol Jimmy Hogant, aki akkoriban edz ként a bécsi labdarúgásban tevékenykedett. Hogan a küldetéses emberek csoportjához tartozott. Mi vitte rá arra, hogy a „Lankashire-i gyerek” – így nevezte magát nyilatkozataiban és írásaiban – Közép-Angliából eljöjjön a magyar pusztára, hogy az ottani „bennszülötteket” futballozni tanítsa? 1914-ben átvette az MTK-t, amely 1925-ig zsinórban tízszer nyert magyar bajnokságot. A csúcs az 1917–1918-as év volt, amikor is a csapat 147 gólt rúgott és mindössze csak 10-et kapott 22(!) mérk zés alatt. Nem mindennapi eredmény. Hogan m ködését mindig emlegetik, de magára az egész magyar futballra gyakorolt hatása részleteiben kevéssé ismert. Bárki azt gondolhatná, hogy m ködésének öt éve alatt „átplántálta” a brit stílust magyar pályákra. Nem ez történt, pontosabban nem egészen. Hogan rendszeresen járta a pesti pályákat (a grundokat is), kutatva a tehetségeket. Csak úgy mellesleg fedezte fel a magyar labdarúgásnak Orth Györgyöt37 városligeti grundon, és Braun Józsefet38 a VAC csapatában. Kés bb végigedz sködte az egész Európát, 1974ben halt meg, s egész életében Orthot tartotta a világ legjobb játékosának, mögötte nem sokkal lemaradva az ugyancsak MTK-s Braun Csibit.39 Egy edz – s nemkülönben egy futballista – zsenialitását nemcsak az jelenti, hogy mit csinál, hanem az is, hogy mit nem. Hogan pontosan érzékelte, hogy mekkora kincset talált ebben a rövidpasszos, kreatív dunai stílusban. Megtehette volna, hogy diktatórikus eszközökkel adaptálja a brit futballkultúrát Magyarországon. De nem tette. Hagyta. Maga sem tudta, hogy milyen szolgálatot tett ezzel a magyar futballnak, s f leg a világ labdarúgásának. Persze azért sok minden megváltozott, ezt lemérhette a világ az MTK páratlan sikerein. Mennyiben? Régi MTK-s szurkolók mesélték a hetvenes években, hogy Hogan nem állt meg a labdánál, kiegészít sportként a játékosoknak birkózást és ökölvívást is tanított. De mindenekel tt leszoktatta ket a fölösleges cselezésr l (amit a legjobban tudtak és legjobban szerettek). „Csak olyan sok cselt, amennyi szükséges, s olyan kevés cselt, amennyi csak lehetséges.” Még olyan nagy sztárok, mint Schlosser vagy Schaffer Spéci is megértették, hogy egyb l kell adni a labdát, ha kell. Egy morzsányi tehát mégiscsak beszivárgott a brit futballkultúrából.40 Schlosser írja, hogy Hogan „labdam vészetet” tanított nekik. Majd száz év távlatából nehéz lenne rekonstruálni, hogy mi volt ez, mindenesetre

102


elég különös. Dunába vizet? A technika a labdarúgásban el forduló összes mozgások végrehajtásának módja – olvasható Csanádi Árpád fentebb már idézett tankönyvében. Hogan a dolgok mélyére látott, s már akkor is tágabb értelmében fogta fel a technikát, s nemcsak a labdához való viszonyt értette alatta. A húszas-harmincas években aztán megindult a közép-európai iskola, s vele együtt a magyar labdarúgás diadalmenete. A csehek 1934-ben, mindjárt a második labdarúgó vb-n másodikak lettek, s Ausztriában összeállt a Hugo Meisl vezette, s Sindelar neve által fémjelzett „Wundermannschaft” is. Az osztrákok egy 1905-ös magyar megfigyel szerint még a brit stílusnál tartottak, magas színvonalon zték, „el bbre tartottak, mint Budapest”, de az 1936-os berlini olimpiai tornán elért második helyezésük már a középeurópai stílus eredménye. A Mitropa Kupa, a BL se, az egyetlen számottev torna lett a világon. Magyarországon Orth 1925-ig volt csak a csúcson, de aztán jöttek a harmincas években Sárosi György, Lázár, Titkos, Kohut, Gyetvai, s Cseh II, aki ha akarta, egy egész futballcsapatot tudott kicselezni. Hatalmas sztárok voltak. Ami botlás a magyar válogatott szereplésében el fordult, az is abból következett, hogy nem azt játszották, amit szoktak. Ilyen volt az 1924-es párizsi olimpián az egyiptomiak ellen elszenvedett csúfos, 0:3-as vereség. Akkoriban már a közép-európai futballban is eluralkodott a profizmus, a játékosok szanaszét játszottak Európában. Félamat r státuszú, bár kimagasló képesség játékosok érkeztek Párizsba: Guttmann Béla, Obitz, Hirzer, Eisenhoffer. Volt bennük szív, de – ismét Schlossert idézzük – „[…] az tény, hogy ahányan voltak, annyi ország stílusát képviselték és hogy az összeszokás játékukból teljesen hiányzott […].” Szóval az egységes kultúra. A futball jórészt szocializáció kérdése. Vittorio Pozzo, az olasz válogatott szövetségi kapitánya sokkal okosabb volt 1938ban. Nem akármilyen taktikai zsenialitással kápráztatta el a világot. A párizsi dönt n az olasz válogatott simán, 4:2 arányban gy zte le a Sárosival, Lázár Tanár Úrral, Zsengellér „Ábellel” felálló magyar válogatottat. Amely azon a tornán is ugyanúgy a világ legjobb futballcsapata volt, mint az 1954-es svájcin. Pozzo, Hugo Meisl mellett a legnagyobb európai futballmágus, imádta a magyar futballt, s talán még a sajátjainál is magasabbra értékelte a magyar játékosokat. Részlet Török Péternek, a neves szakírónak egy nyilatkozatából: „Ugyanakkor Sárosit és Cseh II-t imádta, tehát ha a magyar válogatott ment ki Olaszországba játszani, odatelefonált a határra és megkérdezte a határrendészetet, hogy nézzék már meg a csoportos útlevelet, hogy van-e rajta Sárosi, meg Cseh, s ha nem volt, lefolyt róla a víz.”41 Olaszországban akkoriban ugyanúgy a brit játékmód volt még divatban, mint KözépEurópán kívül bárhol a világon. A nyolcvanas éveiben járó Pietro Rava, a Juventus harmincszoros válogatott balhátvédje, az 1938-as mérk zés h se pár éve nosztalgikusan így emlékezett az 1934 és 1938 között együtt játszó csapatra: „A legegyszer bb taktikát választottuk. Nem tartogattuk sokáig a labdát, és igyekeztünk minél kevesebbet cselezni, hogy a mérk zés perg ritmusú legyen. Hosszú, el revágott labdákkal igyekeztünk játékba hozni az ellenfél büntet területe tájékán elhelyezked csatárainkat, akik gyorsaságukat kihasználva gólhelyzetbe kerülhettek. […] Quei bei tempi.”42 Hja, ezek voltak a szép id k. No, de mi ez, ha nem az el reívelget s skót-angol játék? Pozzo azonban a dönt n a magyarokat a saját játékukkal akarta megverni, mert tudta, ha nem ezt teszi, nem sok esélye van. Sok szó esett az elmúlt hetven évben Pozzo nem éppen egyenes sportdiplomáciai man vereir l, amivel a meccs el tti napokban megpróbálta „bebiztosítani” a gy zelmet, valamint a magyar vezetés hibáiról, a tény attól még tény marad: az olasz válogatott a magyarok saját játékstílusával iskolázta le magát a magyar csapatot. A mérk zésr l készült rövid híradórészleten leginkább az utolsó olasz gól


103

mutatja ezt. Colaussi labdát kap a bal szélen, laposan begurítja Piolának, Piola laposan odagurítja az el retör Ferrari elé, Ferrari el tt üvölt helyzet, de laposan továbbgurítja a jobb oldalon álló Meazzához, Meazza l hetné, de inkább finoman kicselezi a kitámadó Polgárt, majd laposan a mozgásban lév Piola elé tálal, aki kilövi a bal fels sarkot. Szabó Tóni rámozdul, de aztán ledermed.43 A gólnak lélektani hatása van. A magyar játékosok egymásra néznek: hát ezek ezt is tudják? Persze, hogy a közép-európai futballban is a gy zelem a fontos, a gy zelmet ott is a gól jelenti, csak az nem mindegy, hogy azt hogyan rúgják, s f leg nem, hogy azt milyen trükközés el zi meg. (Kreativitás és innováció) Örök kérdés, hogy mit l iskola egy iskola, mit l különbözik egyik futballkultúra a másiktól? A brazilok esetében a válasz elég egyértelm ; sokan állítják, hogy a fekete játékosok hozták be a brazil futballba azt a stílust, amivel ma világels k, s ami – ha tényleg ezt a stílust játsszák – valóban felülmúlhatatlan. A brazil játék alapja a brazil spottörténészek szerint a capoera, ez a kultúrák keveredéséb l összeállt folklorisztikus jelenség. „A capoera a zene, a harcm vészet, a tánc és a spirituálé furcsa elegye, amely az afrikai rabszolgákkal érkezett Brazíliába. A capoerában lakik a feketék eltér stílusa, amely oly különleges hatást gyakorolt a brazil labdarúgásra.”44 – fogalmaz a brazil sztár-riporter, aki az 1950-es vb-n a nemzeti tragédiába torkolló dönt t közvetítette. S hogy a tézis még érthet bb legyen: „A brazil játékosok kit n en cseleznek, de még ennél is jobbak a labda fedezésében, az ellenfél megkerülésében, hiszen többet használják a testüket, mint a labdát.”45 Aligha tévedünk tehát, ha az ezekkel szóról-szóra egyez szakért i nyilatkozatok alapján kijelentjük: a futballisták között a legjobb táncos, a brazil labdarúgó, a capoerából keletkezett.46 Arthur Zico, 88-szoros brazil válogatott középpályás: „A különleges mozgást, a technikát és a játékintelligenciát ötvöz brazil játékosok élvezhetik a tánc iránti szenvedélyükb l származó el nyöket is.”47 (Pedig Zico a fehér játékosok közül való volt.) Rá lehet-e fogni bárkire is, hogy a dunai iskola játékosaként a pályán a tánc elemeib l lett világnagyság. A válasz egyértelm en nem. Még akkor is, ha voltak erre a fajta stílusra hajlamos játékosok (a cseh Bicán, Sindelar, az MTK-s Cseh II., Varga Zoltán, Tör csik). Akkor pedig hol keresend k azok a jegyek, amelyek által Közép-Európa elválik a szigetországtól? Mennyiségi kérdéssel állunk szemben. A helyes válasz – megítélésünk szerint – az elemek nagy számában keresend . A legszemléletesebb példát egy másik magyar sikersportágból, a vívásból kell kölcsönöznünk. Kamuti Jen , a magyar t rvívó iskola egyik zászlóviv je egyszer arról beszélt, hogy miért lett a magyar kardvívóiskola a világ legjobbja, holott sokáig az olaszok voltak a m faj legjobbjai. Miért volt az, hogy 1896-os pesti, úgynevezett millenniumi kardverseny minden számát még az olaszok nyerték, 1910 aztán erre már esélyük sem volt. Nevezzük párhuzamnak, vagy sztereotípiának, egyre megy: Jimmy Hogan korszakos jelenséggé vált a magyar labdarúgásban, a vívásban a sors ugyanezt a szerepet a firenzei Italo Santellire osztotta. Az olasz mester járogatni kezdett Magyarországra, megkedvelte az itteni körülményeket, fantáziát látott a fiatalokban (nem különben, mint Hogan Orth Györgyben és Braun Csibiben), letelepedett Pesten és az olasz iskolából megtanított (Kamuti adata) 7, azaz hét elemet (miután az olasz iskola ennyi, és nem több elemb l állt). Ez a hét elem elég lett ahhoz, hogy 1912-ben a stockholmi olimpián 12 magyar csapattag került be az el dönt be, ahol aztán magyar vívót csak magyar vívó tudott legy zni. Mondani sem kell, hogy a verseny további részében is tarolt a magyar delegáció. Ugyancsak Kamuti adata, hogy kés bb ebb l a hét elemb l a magyar vívótársadalom kreativitása, a „m helyekben” folyó innováció következtében összesen 47 elemre b vült a repertoár. Ami Nagy Béla és Bay Béla zsenialitása révén elégséges lett a magyar vívósport szárnyalásához: Fuchs Jen , Kovács, Gerevich, Kárpáti…

104


A dunai futballiskola elemeinek száma nem 47, hanem megszámlálhatatlanul sok, senki nem számolta össze, akár több száz is lehet. A grundot, ahogy róla beszélve manapság lekezel en mondják, „a grundromantika” helyszíne, egyfajta kreatív m helyként kell elképzelnünk, ahol nem oktattak ugyan Santellik, nem voltak nevesített mesterek, de ahol az innováció a maga seredeti formájában m ködött. (Az elnyomott tehetség kibontakozása) A motiváció forrásait, a lefojtottságot, ami minden alkotói teljesítmény mögött ott húzódott Bécsben is, Prágában is Pesten is, a fentiekben elemeztük. A grundon kikísérletezett elemek „osztálysemlegesen” felhasználhatók lettek. Amikor a grund sztárjaiból középszint , országos, vagy nemzetközi sztárok lettek, megsz ntek létezni a különféle társadalmi csoportokat elválasztó korlátok. A csapatban a képesség, a gy zelemhez hozzájáruló tudásszint volt a lényeg, nem az a hely, ahonnan a játékosok jöttek. Az ellenfelet kell megverni, nem egymással rivalizálni. Kicsit bonyolultan kifejezve: az lett a feladat, hogy a játékosok vasárnaponként „[…] más és más relációban, azaz egy potenciálisan végtelen relacionális er térben igyekezzenek gy zelemre vinni különös és partikuláris beágyazottságú saját férfiközösségüket.”48 (Hadas véleményének némileg ellentmondva: kevésbé a maszkulin férfier , inkább a szellemi képességek kihasználásával.) De mi történt addig, amíg eljutottak addig a pontig, amikor a futballközösségek demokratizmusa már eltüntette a társadalmi különbségeket? A kispolgárság alsó rétegéb l és a munkásságból verbuválódott „grund-társadalom” Európának ezen a kevésbé exkluzív részén kényszermegoldásokra volt ítélve. Ilyen volt maga a rongylabda is, hiszen az angol klubok anyagi ellátottsága, s ezen belül a gyerekek foglalkoztatása már a futballtörténelem kezdet kezdetén sem nélkülözte a „szabályos” felszerelések használatát. Az angol munkáscsaládok relatíve magasabb életszínvonala következtében a b rlabda megvásárlásához nem kellettek a Podmaniczky báróhoz hasonló szponzorok, a családok maguk is meg tudták oldani ezt. A társadalmi-nemzeti képlet egyszer bb volt a homogén brit nemzeti struktúra miatt, mint Közép-Európában. Minden rosszban van valami jó: ami itt keleten hátrány volt, az egy más területen világver értékek létrejöttéhez vezetett. Közép-Európában maradt a harc a kitörésért. A hátrányos helyzet eknek, s a halmozottan hátrányos helyzet eknek tömegei futballkarrierr l álmodoztak. Ha valaki Bécsben történetesen cseh volt, a létminimum határán teng d munkás, s ráadásul még zsidó eredet is, annak ugyancsak nyomós oka volt a bizonyításra. A zsidó tehetség tömeges megjelenése a futballban tipikus, a közép-európai régióra jellemz sajátosság. Pesten ezek a játékosok nagyrészt az MTK-ban gyülekeztek, de pontosan abban rejlik a helyzet sajátossága, hogy mindenütt, még a rivális Ferencvárosban is megtalálhatók voltak.49 Bécsben a „grundromantika” f leg a X. kerületben, a Favorit munkásnegyedben, valamint a „vörös” Heiligenkreuzban virágzott (az utóbbiban épült meg kés bb a „Hohe Warte”, sokáig a nemzeti stadion, több tucat kés bbi osztrák–magyar viadal színhelye). A Favorit negyedben összpontosult a bécsi munkásság cseh származású része, valahol félúton az osztrákká válás és a cseh nemzeti jelleg megtartása között. Matthias Sindelar, az osztrák futball legendás alakja, maga volt ez a többszörösen hátrányos helyzet. Morva származás, els világháborús h si halott apa, gyerekeit egyedül nevel mosón anya, sz k munkáslakás, szegénység, a bécsiek lenéz viselkedése a „Ziegelböhme-ök”50, a „vályogvet csehek” iránt. József Attila, Orth György, bizonyos vonásaiban Varga Zoltán alappozíciója. Mélyen proletár sors. Sindelar a Quellenstrasse-i grundon, életrajzírói szerint a „Gstätte-n”, azaz „az elvadult térségen” találkozik el ször a rongylabdával (bécsiül „Fetzenlaberl”). Szédületes cseleket konstruált, amikkel az „ rületbe kergette a társait”.51 Sindelart felröpítette káprázatos


105

tehetsége. Nem feladatunk a teljes eredménylista felsorolása: Sindelar, Hugo Meisl és a rövidpasszos (holt területeket bepasszoló) játékstílusú Wundermannschaft a harmincas években a közép-európai forradalom egyik motorjává vált. Ahogy az angolok 1953ban Puskásék esetében sem tudtak mit kezdeni ezzel a holt tereket bepasszoló játékkal (amelyekre valahonnan mindig megérkezett a magyar csapat egyik játékosa), ugyanúgy tehetetleneknek bizonyultak az olasz, német, argentin, uruguayi, svájci védelmek a Wundermannschafttal szemben is. De a sok vályogvet csehb l számosan lettek els osztályú labdarúgók, köztük a cseh futball másik legendás alakja, Josef Bican is, aki a szomszéd utcában lakott a Favoriten-ben.52 Az 1934-es olaszországi világbajnokságon kettejük együttm ködése esélyessé tette Ausztriát a világbajnoki cím megnyerésére. Nem lettek világbajnokok, holott nekik állt a szekér rúdja. Josef Bican, a csapat egyik nagy sztárja egyik kés bbi nyilatkozatában egyértelm en Mussolini politikai manipulációjának tulajdonította azt, hogy az osztrákok Milánóban elvesztették az olaszok ellen az el dönt t, és kiestek. Az olasz rendez k Mussolini nyomására a svéd Ivan Eklindet jelölték a meccs vezetésére. Bican: „A mérk zés játékvezet je szemérmetlenül végigcsalta az egész mérk zést. A legszembet n bb eset az volt, amikor az ellenfél játékosa kapusunkat a labdával együtt a hálóba lökte. A bíró gólt ítélt, holott szabadrúgást kellett volna ítélnie. Ez a volt a világbajnokság legkülönösebb öngólja.” 53 A két osztrák-csehnek, Sindelarnak és Bicannak vesztesként kellett elhagyni a pályát. (Egyébként Sindelar és Bican a „két dudás egy csárdában” szindróma alapján személyesen rossz viszonyban állottak egymással.) Pár nappal kés bb legfeljebb azzal vigasztalódhattak, hogy a dönt t a dunai iskola másik tagja, Csehszlovákia vívta az olaszok ellen, s zseniális játékuk ellenére 2:1-re kikaptak. A mérk zést ismét Eklind vezette, és ugyanúgy elcsalta, mint a milánói mérk zést. Prágában a hazatér csapatot mégis a valódi gy ztesnek kijáró barokkos bevonulási prosekcióval fogadták. Old ich Nejedlý, a Sparta Praha legendás csatára, az 1934-es vb gólkirálya: „A megérdemelt világbajnoki címt l fosztott meg bennünket a játékvezet .”54 S a bécsi zsidók? Külön csapatba tömörültek. A Hakoah Wien 1925-ben osztrák bajnokságot is nyert. Tagjai között magas számban magyarok, Guttmann Béla, Schwarz Ern , s a magyar válogatottságot is súroló kapus, Fábián Sándor. S a csek-morva zsidók? Majd minden városban alakult egy „Makkabi” (ivritül „Az Er ”). A Makkabi Brno egy id után szinte csak magyarokat alkalmazott, zsidókat, keresztényeket vegyesen. Üzleti vállalkozásként m ködtek, legy zték a Juventust és a Real Madridot is. S hogy ebben a keveredésben ki kire volt hatással? Mindenki mindenkire. A dunai iskola egy szellemi közösségként is felfogható. Sindelar például többször nyilatkozta azt, hogy játékstílusára a legnagyobb hatást Konrád Jen és Konrád Kálmán gyakorolták.55 Az MTK-s Konrád fivérek fiatal korukban a bácskapalánkai (!) futballban bontogatták a szárnyaikat.56 Ma már nem valószín , hogy bárki is keresné ezt a helyet a futballtérképen. Ami pedig a dunai iskolát illeti: ez az utóbbi tény a maga abszurditása révén végérvényesen bezárja a fentiekben általunk felrajzolt kört. (Globalizált labdarúgás) A világ labdarúgása a semmi felé halad. Ennek oka nem – vagy csak részben – a profizmus. A húszas évekt l is mindenütt profizmus volt már a világon. Orth, Cseh II, Sárosi, Puskás, vagy Beckenbauer, Maradona, Lionard Messi, teljesen mindegy. Az utóbbi hármat viszont úgy kell tekinteni – s ez nagykülönbség –, mint eszközöket egy világméret pénzügyi tranzakcióban. Az üzleti hálózatok dominálnak. Sokan vannak, és er sek. Harcolni nem érdemes ellenük, tudomásul kell venni, hogy bel lük áll

106


a világ. Azért okoznak kárt a labdarúgásnak, mert számukra az üzleti siker a pályán minden áron kicsikarandó gy zelem függvénye. Ett l függ a hirdetésekb l befolyó bevétel, a mezek, zászló, jelvények, poszterek és egyéb csecsebecsékb l származó jövedelem. A labdarúgás-bizniszben lehet pénzt mosni, választói voksokhoz jutni, adót elkerülni. A lényeg csupán egy soványka gól a 93. percben. Hogy azt mi el zi meg, nem érdekes. A játékosok a csillagászati fizetések miatt önként vállalják ezt az eszköz szerepet, s nyíltan hirdetik, hogy ami a futball legf bb értéke, a játék, mellékes. Paul Breitner, az 1974es világbajnok német labdarúgó: „Számomra a futball már nem játék. 90-95%-ban üzlet, showbussiness. Így kell ezt nézni. Számomra a futballnak más törvényei, más törvényszer ségei vannak, mint amilyenek fiatal koromban voltak, vagy amilyenek egy amat rnek vannak. Profi vagyok, ezzel keresem a pénzem, ebb l tartom el a családomat.”57 A világbajnoki dönt k az utóbbi húsz évben közepes színvonalúak, vagy csapnivalóan unalmasak voltak. De maguk a világbajnokságok is. Például az 1990-es olaszországi. A visszafogottságáról egyébként sem híres, neves szakíró, Hegyi Iván egyszer így fakadt ki, nyilatkozatában négy mondatán belül négyszer használva az „unalmas” szót: „Az 1990-es olaszországi vb minden id k legrosszabb világbajnoksága volt. […] A brazil csapat katasztrofálisan unalmas volt, annál unalmasabb csak a holland volt, az Európa-bajnok. Minden id k legunalmasabb csoportjában szerepelt. Az angol–ír–holland–egyiptomi négyesnél unalmasabbat, visszataszítóbbat, futballellenesebbet már nem is lehetett volna elképzelni.”58 Védelmek sematikus harca, ásítozó brazil tv-riporterek, a lelátókra sorozatban felvágott labdák. Valamikor, Angliában, a futball történelmének hajnalán, volt kilenc csatár, velük szemben mindössze egy(!) véd , plusz a kapus. A szakirodalom úgy tartja, hogy ez a ma már elképzelhetetlennek t n felállás azért lehetett így, mert gyengék lehettek a csatárok, s egy jó képesség hátvéd egymagában is el tudott bánni mind a kilenccel. Lehetett is benne valami, hiszen pár évtized múltán – nyilván a csatárjáték fejl dése miatt – már kéthátvédes rendszert vezettek be, amit követett a WM-rendszer, amikor már a középfedezetet, a „centerhalfot” hátravonták. 59 A 1950-es évek elején Bukovi Márton feltalálta, Sebes továbbfejlesztette a 4–2–4-es szisztémát, ami nagyon sokáig uralkodott. Ami viszont a 4–2–4 után történt, az számomra mind a mai napig maga a káosz. Csak egy dolog tiszta: a hangsúly a védekezésen van. A rémálom kezdete olasz klubhoz, az Internationaléhoz köthet . Helenio Herrera, az Inter edz je kitalálta a catanacciót, az abszolút védekez magatartást. Ha az ellenfél játékosa labdához jut, egyszerre négy Inter-játékos veszi körül, s addig rugdossák, amíg az ellenfél labdát veszít, vagy fizikailag harcképtelenné nem válik. Mára már – s a dél-amerikai vb-n is ez várható60 – a piramis a feje tetejére állt. Egy csatár, a többi véd , vagy véd feladattal ellátó megmagyarázhatatlan szerepkör „mindenes”. Végs soron ez felel meg a globalizált futball igényeinek. A biztonságra törekvés. A mérk zés két hadvezér, a két edz taktikai harcának folyamata. Többek között azért olyan unalmas. Ember ember ellen, fizikai er szak fizikai er szak ellen. A kapuk el tt a védelmek „láncokat” alakítanak ki, van négyes, ötös, s t hatos lánc. Gyermekkorom játéka jut eszembe: „Adj király katonát! Nem adok. Ha nem adsz, szakítok. Szakíts, ha bírsz!” Semmi köze a labdarúgás eredeti rendeltetéséhez, a kreatív játék szemléletéhez. Leginkább az 1954-es nyugatnémet doktrínának felel meg, amely az er t állította a játék helyett a pályára. 1954ben a svájci Spießben, a németek szállásán a csapatorvos különféle sz l cukor-koncentrátumokkal (s még ki tudja mivel) er sítgette a német csapat er állapotát. Maguk a játékosok is ennek a szellemnek megfelel en választódnak ki. Az er sek bent maradnak, az okosak, de gyengék szóba sem jönnek. Nem célom, hogy cikkem olvastán bárki is szociáldarwinizmussal vádoljon meg, de ez a rendszer egészen más embertípus érvényre jutását segíti el , mint amilyenek Schlosser, Orth, Sárosi vagy Puskás voltak.


107

(Akik közül az els kett vézna, beteges gyerekként kezdte.) Elég, ha annyit tudnak, hogy kibrusztolják a soványka gy zelmet. A zsákutca, amelybe a világ futballját a gazdasági érdekek kormányozták, még nagyon hosszúnak látszik. Túl kés n fogják észrevenni, hogy vissza kell fordulni a kályhához, s tanulmányozni kell egy régen elfelejtett rendszert, a labdarúgás dunai iskoláját. Menteni, ami menthet . A kapuk elé vont láncok feltöréséért folytatott versengésben az er t és az egyéb atlétikai képességeket már nem nagyon lehet tovább fejleszteni. Egyszer minden véget ér, még az atlétikában is. Az emberi szellemi kapacitás kihasználásának határai viszont végtelenek. Az er s és rettenthetetlen gladiátorok helyett er s, de az ellenfelet szellemiekben legy zni akaróknak kell érvényre jutni. (Az innováció elapadó forrásai) Jelen napjainkban Magyarországon is egymás után alakulnak a futballakadémiák a nyugati üzleti futball igényeinek megfelel en, nagy anyagi ráfordítással, nagyon nagy szervezettséggel, az ellátottság magas színvonalán. Néhány kiragadott mondat a Bozsik Akadémia szakági képzési programjából: „A labdarúgó sportági képzésünk célja olyan sokoldalúan felkészített játékosok kinevelése, akik képesek a nemzetközi futball elvárásainak megfelelni. […] Technikai edzéseinken játékosaink elsajátítják a labdarúgásban használatos technikai elemeket, ezeket megtanulják különböz játékhelyzetekben gyorsan és pontosan végrehajtani, eredményesen alkalmazni […] A taktikai képzés keretén belül az elméleti és gyakorlati oktatásban megtanulják a játékosok a különböz játékrendszerek sajátosságait, posztjuknak megfelel feladat megoldási formákat, az együttes csapatmozgásokat támadásban és védekezésben. […] A kondicionális fejlesztés területén f hangsúlyt kap a mozgáskoordinációs képességek, gyorsaság, mozgékonyság fejlesztése. Ennek érdekében speciális gyakorlatsorokat és programokat használunk a napi munka során.”61 A Puskás Akadémia pedagógiai programja 69 oldalon a neveléstudományok magasiskolája. Önállóság együttm ködés, nyitottság, sokszín ség, humanizmus, esélyegyenl ség, közösség, türelmesség, személyiség, szakszer ség, korrektség, tisztelet, munka, empátia.62 Valóban gyönyör dolgok. Minden, ami szem-szájnak ingere. Nemkülönben a sportági program, ami a többi akadémiáéhoz hasonló. S az ember mégis érez egy nyomasztó féloldalasságot. A manapság lenézett grundok technikailag és installációjukat tekintve primitív m helyecskéknek látszanak a mai fejlettséghez viszonyítva, de az el bbiek annak idején mégis az innováció m helyei tudtak lenni. Nemcsak tananyagot sajátítottak el benne, hanem a semmib l alkották meg a magyar (osztrák és cseh) futball több száz elemét, rafinált, zseniális megoldásokat, cseleket, lövésfajtákat, a labdakezelés, az ellenfél „átverésének” több száz furfangját. Amit aztán a legtehetségesebbek világszintre emeltek. A mai iskolák nagy hibája, hogy nincs meg bennük ez az innovációs tartalom, nem találnak ki bennük semmit, hanem a már meglév t oktatják tanmenetszer en, a mai világfutball igényeihez alkalmazkodnak, azok piaci rendszere számára akarnak kiképezni harcosokat. Hadas Miklós terminológiáját használva: túlteng bennük a „legitim férfiasság”, az iskolák kísérletet tesznek ennek a legitim férfiasságnak az „újra kisajátítására”63 egy magasabb szintr l mozgatott üzleti stratégia szolgálatában. A mai futballvilágban elszaporodó akadémiák nem igazi egyetemek, mert nincs m hely-karakterük, úgy, ahogy az egy egyetemt l a szó seredeti jelentésében elvárható lenne. A megtanulandó elemek nem szaporodnak, számukat tekintve állandó szinten maradnak, az innováció forrásai elapadnak, s a kör bezárul: a játékban minden kiszámíthatóvá, ezáltal unalmassá válik. Valahol, az 1970-es évek közepe táján utat tévesztettünk. A visszatalálás nehéz. F leg azért, mert – mint ahogy a fentiekben láttuk – az 1900-as évek eleje óta, amikor a középeurópai stílus szerves fejl dés keretei között létrejött, mások voltak a társadalmi körül-

108


mények. Esztelenség lenne azt javasolni, hogy vezessük be újra a nyomort és az etnikai lefojtottságot. Társadalompolitikailag pont az ellenkez je a cél. A feladat más miatt is nehéz. Mindenekel tt a legapróbb részletekig össze kellene gy jteni, hogy mi is volt ez a dunai stílus. Aztán valahogy megtanítani, bár tudjuk, hogy ez ellentmond annak a véleményünknek, hogy a futball szocializáció kérdése. A ma divatos futballiskola csupán egy vékony szegmense a szocializációnak. A gy jt munka pedig a megszállott botanikuséhoz hasonlít, aki tudja, hogy az serd mélyén létezik még egy kipusztultnak hitt növényfaj. Tudja, hogy van, de az serd mérhetetlenül nagy. Nagyon mély a múltaknak kútja. Nem is olyan régen még itt járt közöttünk valaki, aki talán tudott volna tenni valamit ebben az ügyben, merthogy maga volt ez a titokzatos növényfaj. Varga Zoltánnak hívták. (A labdarúgás Mozartja. Megkésett nekrológ) A nevet az újságírók akasztották rá. De jobban nem is lehetett volna kifejezni a lényeget. Mert van Haydn, Beethoven, Bach, Schubert, de Mozart csak egy van. A virtuozitása folytán. Varga Zoltán virtuóz volt a szó m vészi értelmében. Ami a m vészi cizelláltságot illeti, – többek véleménye szerint is – volt a dunai iskola létezésének csúcsa. A legszebb az volt benne, hogy minderr l halvány sejtelme sem volt. Szerintem az aranycsapat játékosainak sem. Az ötvenes évek válogatottja egyértelm en ennek az iskolának volt a diadala, ugyanebben a rendszerben képzelhet el az 1966-ban a brazilokat megver válogatott, s utolsó fellobbanásként a Nyilasi, Ebedli, Tör csik által fémjelzett 1978-as csapat is. (Détári Lajos pár évvel kés bb már magányos farkasként kallódott Magyarországon, a dunai típusú játékfelfogás „elfejl dött” mell le.) Ami Varga Zoltánt a világ egyik valaha élt legnagyobb labdarúgójává tette, mégsem csak a labdával való bánás akrobatikus képességei miatt történt. (Saját túlzó véleménye szerint azt „meg lehet tanulni”.) Rendelkezett egy olyan képességgel, ami csak a legnagyobbak sajátja. Hadvezéri agya volt. Hasonlatos a legnagyobb stratégákéhoz, akik állnak az ütközet forgatagában, amely az egyszer katona számára maga a káosz, s különleges szellemi adottságaiknál fogva érzékelik, hogy mi volt húsz másodperccel korábban, s mi lesz tíz másodperccel kés bb. Az agyuk a térség – jelen esetben a futballpálya – minden sávjában történteket képes folyamatosan feldolgozni. Tudja, ki hol van, merre megy, hova fog érni. Bepasszol egy üres teret, s oda megérkezik valamelyik játékos. Ez a képesség nem jön át a képerny n, a lelátóról sem látszik. Igazán csak játékostársként, játék közben a pályán érzékelhet a maga tökéletességében. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, Pesten egymással rivalizált két kispályás futballcsapat. Az Eötvös Collegium (ELTE-válogatott néven is futott), valamint a TTK-válogatott. Hol egyik gy zött, hol a másik. A mérk zéseikre a pesti belterjes futballvilág különféle figurái jártak. (Az 1938-as csapat kapusa, Szabó Tóni is, hatvanévesen, kampósbottal, rosszul öltözötten.) Hírük volt. Amikor kikerültek az egyetemr l, megszüntették a rivalizálást, egyesültek, s Expressz néven játszottak tovább. Körülbelül 2005 óta, ez a csapat ELTE Old Boys néven jött össze rendszeresen, különféle tornákon, alkalmi találkozókon. Nem volt szakadt, szabadid s társaság. A csapat tagjai közül sokan még mindig körülfutják a Margit szigetet… Ahogy múlt az id , az egykori fiatal játékosokból Kossuth-díjas m vészek, egyetemi professzorok lettek, de a játék maradt. Mivel az egyetemen oktatóknak volt némi ráhatásuk, rendszeressé váltak az ELTE-hallgatók elleni mérk zések. Fej-fej mellett. Hol egyik fél gy zött, hol a másik. Aztán egyszer csak, valamikor 2006 táján, a menedzsmentnek64 eszébe jutott, hogy nagyágyúkkal is ki lehetne egészíteni az ELTE Old Boyst. Jött az MTK-s Fülöp Ferenc, Fenyvesi Máté és Sz ke Pista a Fradiból, s jött Varga Zoltán. Az egyetemi professzorok fúziója a labdarúgás professzoraival. Szép évek következtek.


109

Zoli feloldódott a csapatban. Nehéz élete volt, sokan kihasználták. Itt azonban senkit l sem kellett tartania. Örültünk, ha a pályán van. Mérk zések után sörözések, közös meccsnézés, vacsorák… Csizmadia Miklós, akinél a 70-es években kevés jobb kispályás futballista játszott Pesten, egy 2006-os kápolnásnyéki tornán négy gólt rúgott zsinórban. Megkérdezték, hogy hogyan volt: „Az egész meccsen négyszer rúgtam a labdába, mind a négy gól lett.” No, persze. Mind a négy gólpasszt Varga Zoli adta. Két dolog kimaradt a Sebes által összeállított listából. Az els több mai sztárjátékosban is megvan. Nemcsak azt kell tudni, hogy mit kell csinálni egy adott helyzetben, hanem azt is, hogy mikor kell nem csinálni semmit. Zoli ebben is többször megmutatta, hogy átlagon felüli. Egy lépés hátra, ezzel megnyílt az út valaki más el tt, s ez a váratlan húzás teljesen új dimenzióba helyezte a játékot. Csak a legnagyobbakban van meg az a szellemi adottság, hogy id ben és térben egyszerre tudják „olvasni” a játékot. Ezzel a képességgel a magyar futball fénykorában nagyon sok játékos rendelkezett, arányaiban sokkal több, mint ma, s valójában ez adta az akkori játék káprázatos változatosságát. A váratlan helyzetek kialakítására csak az képes, aki a játék egészének változásait térben és id ben folyamatosan képes feldolgozni. Ma lámpással sem lehet ilyen játékosokat találni. Legalábbis nem azon a szinten, ahogy Varga Zoli. Hogy Magyarországon nem, az a magyar labdarúgás jelenlegi állapotát tekintve teljesen természetes. Aki ma NB II-es, az 1970 táján megyei kettes, ha egyáltalán lehetett. De a BL-szint csapatokban sem igen vannak ilyenek. Évek óta er ltetem a szemem, hogy lássak egyet, de nem látok. Azazhogy… talán mégis… . 1986, Mexikó. Az argentinok az angolokkal játsszák a negyeddönt t. Diego Maradona labdát szerez, majd végigszáguld az egész pályán, kicselez négy angol játékost, ötödikként a kapust, majd a hálóba rúgja a labdát. A produkció a futball történetének egyik legnagyobb mozzanata lett. Úgy, mint Pelé „mell-levételes” gólja 1970-ben ugyancsak Mexikóban, vagy Puskás „visszahúzós” gólja a Wembleyben a legendás 6:3 alatt. Jorge Valdano, a Real Madrid argentin válogatott csatára, Maradona mellett baloldali ék az emlékezetes angolok elleni 2:1-es mérk zésen: „Diego a meccs után azt mondta nekem: »… amikor vezettem a labdát, végig tudtam, hogy te futsz mellettem a bal oldalon. Gondolkodtam, hogy leadjam-e, de aztán úgy határoztam, nem adom le… .« Ilyen játékos volt Diego. Csak az igazán nagy zsenik tudják ezt. Nem azt látta, hogy egy kékmezes játékos fut mellette, hanem azt hogy én és nem más.”65 Nagy valószín séggel ilyen volt Orth György és Schlosser Imre, s az aranycsapat hat világklasszisából legalább négy: Puskás, Bozsik, Hidegkuti, Kocsis Sándor. Zoli nem szerette, ha szembe dicsérik, azt pedig kifejezetten utálta, ha ajnározzák. Valószín leg hátsó szándékot érzett benne. Az el bbi esetben vagy hallgatott, vagy hoszszas magyarázkodásba kezdett, ez meg az ezért meg azért nem így van. Az ajnározás azonban rövidzárlatot idézett el . Ilyenkor megváltozott, s olyan lett, amilyen a híre: tüskés, sért dött, aszociális, majdhogynem ellenséges. Ma már tudom, hogy nem kellett volna, de egyszer megmondtam neki, hogy igaza van az újságíróknak, te voltál a labdarúgás Mozartja, s te vagy a dunai iskola történetének csúcsa. A hatás kriminális volt, összegömbölyödött, mint egy sündisznó. Ez az állapot körülbelül tíz percig tartott. Az utóhatás sokkal tovább. Valahányszor találkoztunk, mindig megkérdezte: „Mikor fogod már egyszer elmagyarázni, mi az a dunai iskola?” A kérdésben eleve benne volt: bármit mondasz, semmit sem hiszek el bel le. „Nincs itt semmiféle iskola, vannak ügyes srácok, és kész. … Még Skóciában is.” A szemüvege mögül pislogott ilyenkor, ugyanazzal a gyerekes félmosollyal, ami a róla készült – szerintem – legjobb fotóján is látszik. Azon, amelyet az urnája fölé helyeztek, amikor felravatalozták a Bazilikában. Mikor mesélem el? Majd kés bb. Hosszú…

110


2010. január 29., este körülbelül 9 óra, BEAC-sportcsarnok. Az ELTE Old Boys játszik a hallgatói csapattal. Látható az ELTE honlapján egy rövid filmösszeállítás a mérk zésr l. Az Old Boys 4:2-re vezet, utolsó percek. Zoli a balhátvéd helyén labdát szerez. Jól látszik, amint fel sem néz, csak puhán el reíveli. A labda hosszan száll a légtérben a fejek felett. Majd megérkezik. Nem túl gyorsan, nem túl lassan, úgy, ahogy kell. Jelen sorok írója – teljesen szabadon – jobbal leveszi, majd balossal (a rosszabbikkal) – ajtó ablak nyitva – fölédurrantja. Nem nagyon, pár centivel, de fölé… S ezzel elrontja egy nagy világsztár életének utolsó dokumentált kísérletét, hogy gólpasszt adjon.66 Egy zseni, és valaki, aki a középszer és a tehetség közötti skálán valahol az alsó kétharmadban helyezkedik el. Ha jó a jobb láb, nem jó a bal, ha gyors, nem elég kemény, ha kemény, nem elég jól cselez… Nem lehet minden úgy együtt, ahogy a dunai iskola egykori játékosaiban együtt volt. Akik még azt is képesek rögzíteni, hogy valaki a pálya egy nagyon távoli pontján négy másodperc múlva szabadra fog futni, s arra is képesek, hogy ezt technikailag tökéletesen reagálják le. Hát, Zoli, ennyit a dunai iskoláról. Vázlatosan. A többit majd odaát. Sokszor eszembe jut: milyen pályák is lehetnek arrafelé? Mert biztosan tudom, hogy vannak. Milyenek ott a futballkörülmények, mennyire zöld a f , mennyire fehérek a vonalak? Alsóbb osztályokban (szégyenszemre) lyukas-e ott is a háló? Néha azon kapom magam, hogy – túl a hatvanon – egyre n bennem a kíváncsiság. Még pár hét, s elkezd dik a nagy brazíliai seregszemle.67 Biztosan tudom, hogy ez sem lesz jobb, mint az el z ek. De azért örüljünk neki. Nagyon más, mint amilyent szeretnél, de mégiscsak a miénk. De egyszer majd jó lesz. Valahol, valamikor.

JEGYZETEK 1 2 3

4 5 6 7 8 9

Aranycsapat. Színes magyar dokumentumfilm, 130 perc. Rendezte: Surányi András. Forgalmazó: MOKÉP Rt., 1983. Uo. Kocsis Sándorról jegyezték fel, hogy még válogatott labdarúgó korában is visszajárt a ferencvárosi grundra, s annyira belefeledkezett a játékba, hogy még az edzésekr l is elkésett. Varga Zoltánnal ugyanez volt a helyzet: nemzetközi hír játékosként rendszeresen kijárt a Károlyi-kertbe, vagy a Bástya utcai grundra, hogy „cselt tanuljon” az ott játszó utcai vagányoktól. 1963-ig a nyugatnémet els osztályú bajnokságot is Oberligának nevezték, ekkor vezették be a ma is használatos „Bundesliga” elnevezést. Sebes Gusztáv: Magyar labdarúgás. Sport Kiadó, Budapest, 1955. Csanádi Árpád: Labdarúgás. I–II. kötet (Technika-taktika) Harmadik átdolgozott kiadás. Sport Lap- és Könyvkiadó, 1960. Aranycsapat […] Bourdieu, Pierre: A társadalmi egyenl tlenségek újratermel dése. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978, 358–359. o. Bourdieu, P., i. m. 363. o.

10 A kép árnyalása végett hozzá kell tennünk: néha, bizonyos típusú, f leg a szellemileg és idegileg érzékenyebb játékostípusoknál nemcsak a zöld gyepen d lt el, hogy kib l lesz futballista, kib l nem, hanem az öltöz , mint „intézmény” is kimondhatta az ítéletet. Borsi-Kálmán Béla: Az ARANYCSAPAT és a KAPITÁNYA. Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából. Kortárs Kiadó, Budapest, 2008. 144–149. o. 11 Kann, Robert A.: Das Nationalitätenproblem des Habsburgerreiches. Geschichte und Ideengehalt der nationalen Bestrebungen vom Vormärz bis zur Auflösung des Reiches im Jahre 1918. Erster Band. Verlag Hermann Böhlaus Nachf./GrazKöln, 1964. 176. o. 12 Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2007. 60. o. 13 Landfester, Ulrike: Grundfragen der Ästhetik. Bild–Musik – Sprache – Körper. Köln/Weimar/ Wien: Böhlau Verlag, 2008. 151. o. In: Bláha, Filip: Frauenkörper im Fokus. Wahrnehmung zwischen Straße und Turnplatz in Prag und Dresden vor dem Ersten Weltkrieg. PL Academic Research, 2011. 37. o. 14 Bláha, F. i. m. 38. o.

TEFNER ZOLTÁN: A LABDARÚGÁS DUNAI ISKOLÁJA... 15 The Sokol movement (from the Slavic word for falcon) is a youth sport movement and gymnastics organization first founded in Prague in the Czech region of Austria-Hungary in 1862 by Miroslav Tyršand Jind ich Fügner. Primarily a fitness training center, the Sokol, also through lectures, discussions, and group outings provided what Tyrš viewed as physical, moral, and intellectual training for the nation. In: http://en.wikipedia.org/wiki/Sokol. Letöltés: 2014. 05. 01. A kés bbiek során a Sokolmozgalom a többi szláv országban is gyökeret eresztett, s a pánszlávizmus bizony értelm szinonímájává vált. 16 Ezekben az években még nem épültek meg Prága nagy stadionjai, a bemutatók a közvetlenül erre a célra kialakított parkokban, sík tereken történtek. 17 Bláha, F., i. m. 38. o. 18 Uo. 19 A cseh nemzeti történelem fordulópontjai voltak ezek, nagy uralkodók életéb l vett jelenetek (Ji i Podêbrad), s nem utolsó sorban az 1620-as fehérhegyi tragédia. 20 Bláha, F., i. m. 38. o. 21 Hadas Miklós: A modern férfi születése. Helikon Kiadó, Budapest, 2003. 302. o. 22 Hadas M., i. m. 302. o. Nemzeti Sport, 1908. november 1-i tudósítása a magyar–osztrák mérk zésr l. 23 Uo. 302–303. o. 24 Nemzeti Sport, 1922. november 26. In: Hadas M., i. m. 302–303. o. 25 „Bárkit l ki lehetett kapni, voltak ellenfelek, ilyen-olyanok, de az „ellenfél” mindig is csak a magyar válogatott volt. T lük nem volt szabad kikapni.” Filip Bláha szóbeli közlése, 2014. 26 Hadas M., i. m. 309. o. 27 Schlosser Imre: Fél évszázad a futballpályán 1906–1956. Sport Lap- és Könyvkiadó, 1958. 28 Uo. 17–18. o. 29 http://hu.wikipedia.org/wiki/Innsbruck 30 Jelen tanulmány szövegének egy része „A rongylabda virtuózai” címmel már megjelent a Magyar Nemzet 2010. július 20-i hétvégi magazinjában az aznap Dél-Afrikában megrendezett világbajnoki dönt beharangozó cikkeként. A mérk zést a spanyol labdarúgó-válogatott 1:0 arányban megnyerte. 31 Tóth István (Kötcse) szóbeli közlése, 1980-as évek, magnófelvétel. Tóth István a család Budapestre kerülésével (kb. 1908) a Mester utcai grundon tanult meg futballozni, innen került – nagy tehetségként – a Ferencváros serdül csapatába. Mentora (a névazonosság miatt is) Tóth (Potya) István volt, a legendás válogatott labdarúgó. 32 „Hja, sportszer nek kell lenni.” 33 Schlosser I., i. m. 5. o 34 Puskás Ferenc. Egy legenda életre kel. Portréfilm. Rendezte: Dobor Dezs . A Go-Film Kft. és a Puskás Marketing Kft. koprodukciója, 1997.

111

35 Puskás Ferenc […] 36 Borsi-Kálmán B., i. m. 127. o. 37 Orth György (1901–1962): az Erzsébetvárosban kezdte pályafutását, majd 15 évesen az MTK-ban folytatta. Korai sérülése miatt visszavonult és külföldön edz sködött. 38 Braun József [Csibi] (1901–1943): 27-szeres válogatott jobbszéls . A VAC csapatában kezdett játszani, majd az MTK-ba került. Orthoz hasonlóan sérülés miatt korán abbahagyta a futballt. A keleti fronton Korotec mellett munkaszolgálatosként halt meg. 39 Bukovi Márton – Csaknády J. Jen : Learn to Play the Hungarian way. Hungarian Sport Publishing Hous, Budapest, 1954. Jimmy Hogan el szó: „But these would be an unfinished symphony without the names of my graetest pupils – György ORTH and Csibi BRAUN. I discovered them in the Angol Park of Budapest as they were kicking a ball about one afternoon after scool. [… ] ORTH was the brainiest player I ever coached, and BRAUN was not far behind him.” 7–8. o. 40 Hogan egyébként végig úgy gondolta, hogy a skót stílus állt legközelebb az akkori MTK játékához. „Modern hungarian football is based on the old scottish game of years ago 192425-26.” Hogan kulcskifejezései voltak: brains, ball control, body-balance, artist with the ball, accurate, precise passing, their goals are scored from finely-engineered attacking movements. In: Bukovi M. – Csaknáky J. J., i. m. 7–8. o. 41 A világbajnokságok története. Sorozat, Sport 1 TV, 2010. május. M sorvezet : Kaplár F. József. 42 A foci története (History of the Football. A Beautiful Game). Filmsorozat, MTV, 2008. Futballkultúrák. Írta és rendezte: Helen Wood. Sorozatíró és -rendez : Guy Oliver. Fremantle International Distribution, London. 43 A foci története (History of the Football. A Beautiful Game). Filmsorozat, MTV, 2008. Európa. Írta és rendezte: Helen Wood. Sorozatíró és -rendez : Guy Oliver. Fremantle International Distribution, London. 44 A foci története (The History of the Footbal. A Beutiful Game). Filmsorozat, MTV, 2008. A brazilok. Írta és rendezte: Helen Wood. Sorozatíró és –rendez : Guy Oliver. Fremantle International Distribution, London. 45 Uo. 46 A capoerának keletkezése idején természetesen nem sok köze volt még a tánchoz, s még kevésbé a futballhoz. Az afrikaiaknak 17. századtól kezd d betelepítésük idején, s utána még nagyon sokáig, tilos volt a fegyverviselés. Az önvédelem képessége, a mások testének „kikerülése” tehát a kényszer körülményeknek köszönhet . 47 A foci története (The History of the Footbal. A Beutiful Game). Filmsorozat, MTV, 2008. A brazilok. Írta és rendezte: Helen Wood. Sorozatíró

112

48 49

50

51

52 53

54

55

TEFNER ZOLTÁN: A LABDARÚGÁS DUNAI ISKOLÁJA... és -rendez : Guy Oliver. Fremantle International Distribution, London. Hadas M., i. m. 311. o. Uo. Eleinte az MTK játékosainak b fele, a Fradinak mintegy harmada, negyede zsidó származású. Ez a tény eleve megkérd jelezi a Fradi eredend en „keresztény” jellegét. 296. o. A csehek többsége a környez téglavet kben dolgozott. In: Dreier, Sascha,: Der Papierene. Das Leben des Fußballstars Matthias Sindelar. Band 1. 19031933. Graphic Novel. Ueberreuter, Wien 2009. Sindelart vékony testalkata miatt „papírembernek” (der Papierene) nevezték. „Die Verhältnisse, in denen „Motzl“, so der neue Spitzname Sindelars, aufwuchs, waren dementsprechend bescheiden. In Wien begann Sindelar bald gemeinsam mit anderen Arbeiterkindern dem „Fetzenlaberl“ (einem aus Stoffresten genähten Ball) auf der „Gstätten“ (Wiener Bezeichnung für verwilderten Platz) hinterherzujagen und fiel bereits früh ob seiner auf, mit denen er seine Mitspieler oft ins Leere laufen ließ. Fußball bildete zu jener Zeit nicht nur eine Ablenkungsmöglichkeit vom Alltag, sondern für Arbeiterkinder auch eine der wenigen Aufstiegsmöglichkeiten.” In: http://de.wikipedia. org/wiki/Matthias_Sindelar Uo. Vittorio Pozzo ügynökei segítségével lekenyerezte a játékvezet t. A megbízást Pozzo feltehet en Mussolinit l kapta, aki, bár nem szerette igazán a futballt, nagy propagandalehet séget látott benne. Az estet követ en vége szakadt Pozzo és Hugo Meisl sporttörténelmi barátságának. A foci története (The History of the Footbal. A Beutiful Game). Filmsorozat, MTV, 2008. Európa. Írta és rendezte: Helen Wood. Sorozatíró és -rendez : Guy Oliver. Fremantle International Distribution, London. „Den größten Einfluss auf die Spielweise des Mittelstürmers hatten jedoch die ungarischen Brüder Jen und Kálmán Konrád.” In: http:// de.wikipedia.org/wiki/Matthias_Sindelar

56 h t t p : / / d e . w i k i p e d i a . o r g / wiki/K%C3%A1lm%C3%A1n_Konr%C3%A1d 57 A foci története (The History of the Footbal. A Beutiful Game). Filmsorozat, MTV, 2008. Európa. Írta és rendezte: Helen Wood. Sorozatíró és –rendez : Guy Oliver. Fremantle International Distribution, London. 58 A világbajnokságok története. Sorozat, Sport 1 TV, 2010. május–június. M sorvezet : Kaplár F. József. 59 A valódi helyzet ennél némileg bonyolultabb. Az egyvéd s felállást az 1–1–2–7-es felállás követte, ahol már volt két „fedezet”, azaz „half” ahol már két véd söprögetett, ezután jött az 1–2–1–7, ahol az egyik halfból véd t csináltak (a csatárok tudása fejl dött?). Aztán jött az 1–2–2–6-os rendszer, amit Magyarországon talán nem is játszottak, majd a „piramis felállás”, az 1–2–3–5, amit viszont hosszú ideig: az 1938-as ezüstérmes csapat is ezt játszotta Bíróval és Polgárral, mint két véd vel. Már a modern korba nyúlik a WM-rendszer, Herbert Chapmannek, az Arsenal edz jének találmánya, amelyben a „középfedezetet” („centerhalf”) hátravonta véd nek. In: Hadas M., i. m. 308–311. o. 60 A kézirat lezárásának id pontja 2014. május 10. 61 http://magyarfutballakademia.hu/tartalom/ sportagikepzes 62 http://www.pfla.hu/downloads/dokumentumok/ PFLA_Pedagogiai_Program_2013.pdf 63 Hadas M., i. m. 311. o. 64 Borsi-Kálmán Béla, történész, egyetemi tanár. 65 A foci története (The History of the Footbal. A Beutiful Game). Filmsorozat, MTV, 2008. Futballkultúrák. Írta és rendezte: Helen Wood. Sorozatíró és -rendez : Guy Oliver. Fremantle International Distribution, London. 66 Mindeddig nem regisztrált sporttörténelmi tény: Varga Zoltán halála 2010. április 9-én (pénteken) következett be. Az ELTE Old Boysnak a következ hét végén meghívása volt Nagykállóba egy jubileumi tornára. A város sporttársadalma nagy várakozással tekintett a mérk zések elé. A halálesetet követ en a csapat nem utazott el. 67 A kézirat lezárásának id pontja: 2014. május 10.

KAPRONCZAY KÁROLY

NAPLÓ

A lengyel történések a huszadik században Lengyelország a Szovjetunió és Németország „életterében” 1914–1945 A lengyel történelem izgalmas és sorsdönt szakasza az els világháború kezdetét l az 1950-es évek kezdetéig terjed id szak, lényegében az els nagy világégést l a második világháborút lezáró évekig tartott. Az els világháború el tt már világossá vált, hogy a három részre szakított lengyel területeknek valamilyen önálló állami formában kell egyesülni. A kérdés csak az volt, hogy az egykori lengyel államot egymás közt felosztó három szomszédos hatalom – Német- és Oroszország, valamint a Habsburg Monarchia – közül melyik lesz olyan er s, hogy a maga jogara alatt egyesítsen mindent, illetve milyen kompromisszummal történik az új állam kialakítása. Az els világháború keleti frontja a lengyelek lakta vidékeken zajlott, a hadiszerencsét l függ en hol a német, hol az orosz vagy az osztrák elképzelések kerültek el térbe, ezeknek próbálták megnyerni a hazai és a külföldi lengyel politikai formációkat. Arra senki sem figyelt, hogy mindhárom hatalom hadseregében – nem csekély létszámban – lengyelek is harcoltak, s t az els világháború utolsó évében már a nyugati fronton is megjelent egy – a belga, francia és angol területeken él lengyel emigrációból és hadifoglyokból toborzott – lengyel hadsereg, melynek parancsnoka Haller tábornok lett. Az önállóság eszméjét a párizsi lengyel Nemzeti Tanács és a hazai földön m köd , Józef Piłsudski tábornok vezette politikai és katonai er ápolta, akik 1918. november 11-én – a központi hatalmak teljes veresége után – bevonultak Varsóba és újjászervezték a lengyel államot. Az els világháborút lezáró Párizs környéki békeszerz dések garantálták az új Lengyel Köztársaság függetlenségét, határait, bár a keleti határt az ún. Curzon-vonal mentén állapították meg, de ez csak fikció maradt, hiszen ezért kemény harcokat kellett vívni Szovjet-Oroszországgal, feszültség maradt az ekkor önállóvá vált baltikumi országokkal, f leg Litvániával is. Az országot gazdaságilag és politikailag is egyesíteni kellett, de a nyugat felé törekv Szovjet-Oroszország és az 1920-as évek közepét l egyre er söd Németország árnyékában. Lengyelországra a piacot keres német gazdaság és az állandó ideológiai nyomást képvisel bolsevik hatalom fenyegetése vetült árnyékként. A lengyel–német viszonyt bonyolította, hogy – nemcsak Lengyelország esetében – a világháborút lezáró békeszerz dés az államhatárok meghatározásánál az esetek többségében a rossz döntések sorozatának lenyomata. Ezeket a hibákat ugyan államközi szerz désekkel lehetett – ideig-óráig – „kiegyenlíteni”, de végleges megoldást nem lehetett teremteni. A német–lengyel feszültségek Hitler hatalomra kerülése után csak élez dtek, s végül 1939. szeptember elsején kirobbantották a második világháborút. Az 1930-as évek második felében er teljesen kirajzolódott a hitleri Németország terjeszked és katonai er re támaszkodó külpolitikája, amely nemcsak a párizsi békeszerz dések revízióját vette célba, hanem el bb visszavette az elvesztett német területeket nyugaton, majd keleti irányban felszámolta Ausztriát, Csehszlovákiát, 1939 tavaszától pedig Lengyelország ellen fordult. A két ellentétesnek t n , de sok vonásban nagyon is hasonlító ideológia, a nemzeti szocializmus és a bolsevizmus, hamarosan – igaz, csak behatárolt id re – egymásra talált, aminek nem csupán egy békeszerz dés (1939. augusztus 23.) lett a kifejez je, de a két ideológiát képvisel hatalom néhány hét alatt egymás között felosztotta Lengyelországot. Igaz, másfél év múlva már egymás ellen fordultak, ennek

114

KAPRONCZAY KÁROLY: A LENGYEL TÖRTÉNÉSEK A HUSZADIK SZÁZADBAN

következtében a pusztító háború több milliós emberáldozat árán felszámolta a fasiszta Német Birodalmat, s közben – csakúgy mint az els világháború idején – rommá vált Lengyelország. Ezen id szakban nemcsak a német hadsereg kegyetlenkedett a lengyelekkel szemben, a szovjetek sem voltak különbek náluk. Ez nemcsak a lengyel polgári lakosság Szibériába történt kitelepítésében, a módszeres megtorlásokban, de a lengyel nemzeti ellenállás – ez a németek ellen is irányult – kegyetlen vérbefojtásában is megnyilvánult. A szovjethatalomnak a lengyelek ellen történ brutális fellépésének „csúcsa” a katy i tömeggyilkosság, amikor 1940. április els napjaiban – ma még pontosan meghatározatlan létszámú – feltehet en húszezer lengyel tisztet végeztek ki és földeltek el a Katy melletti erd ben. Többségük tartalékos tiszt volt, így a lengyel értelmiség talán legértékesebb ifjú és középkorú szakember gárdáját semmisítették meg. Erre a tisztikarra épült volna fel a szövetségesek keleti frontjain harcoló lengyel hadsereg, akiknek holléte 1941/1942-ben az ideiglenes lengyel kormány és Moszkva lassan haladó tárgyalásainak egyik központi témája lett. Amikor 1943 januárjában a szovjet területeket megszálló német katonaság véletlenül megtalálta a tömegsírokat, valódi világbotrány keletkezett. Moszkva tagadott, Berlin látványosan – nemzetközi orvosi bizottság jelenlétében feltárta a sírok egy részét – bizonyított. A szovjet–lengyel kapcsolatok mélypontra kerültek. (Néhány hónap múlva, amikor e térség ismét szovjet katonai ellen rzés alá került, Moszkva újabb feltárást rendelve el, a németeket vádolta meg a tömeggyilkossággal.) Az biztos, hogy Katy kérdése az 1990-es évek legelejéig „tabutéma” lett a szovjet–lengyel viszonyban, és a Szovjetunió és a szocialista államok kapcsolataiban az ún. „német verzió” maradt életben, annak ellenére, hogy az 1980-as évek elejét l lengyel földön egyre több „katy i keresztet” állítottak a lengyel templomokban, s a h si halottak emléktábláira is felvésték a feltehet en itt kivégzettek neveit. E szörny tömeggyilkosságról nyugaton már az 1950-es évekt l emlékiratok, történeti feldolgozások sora látott nyomdai napvilágot, ezek lengyel területen illegálisan az 1970-es, nyíltan az 1980-as évekt l jelentek meg. 1944 nyarától a szovjet hadsereg fokozatosan elfoglalta Lengyelország területét, 1945 után „felépítette” a szocialista lengyel államot. Az új hatalom – mint nálunk – kegyetlenül fellépet a lengyel nemzeti öntudatra épült polgári irányzatokkal szemben, üldözött mindent, ami ellentmondott a kommunista ideológiával. Németh István kit n könyve a két világháború közti nagy korszakot öleli fel: a könyv els fele történeti leírás, a második része dokumentumgy jtemény. Ez utóbbi annál fontosabb, hiszen teljes terjedelemben közöl nemzetközi szerz déseket, német forrásból vett dokumentumokat, amelyekb l leginkább csak idéztek vagy tartalmi kivonatot közöltek. A dokumentumok között szerepelnek a korabeli sajtóban megjelent közlemények, politikai értékelések. Ez a dokumentumsorozat az els világháború els éveiben kiadott bécsi, berlini és moszkvai, a lengyel államiság helyreállítására vonatkozó hivatalos állásfoglalásokkal, külpolitikai tervezetekkel kezd dik, de itt szerepelnek az els világháborút lezáró szerz dések, nemzetközi egyezmények stb. A kötetet biográfiai mutató és gazdag irodalomjegyzék zárja. A könyv több feladatot teljesít: kiváló oktatási segédlet és tartalmas olvasmány e témakörben még járatlan olvasók számára. (Németh István: Katy , 1940. Lengyelország a Szovjetunió és Németország „életterében” (1914–1945). Összegzés és dokumentumok. L’Harmattan, Uránia Ismeretterjeszt Alapítvány, Budapest, 2013, 338 p.)

KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL

Juan José Morales1 II. Fülöp és a spanyol birodalom Hugh Thomas: World without End. The Global Empire of Philip II (Penguin Books Ltd, 2014, 496 oldal) cím könyvének bemutatása

A három-négy évszázadon át fennálló spanyol birodalom a földkerekség hatalmas területeit foglalta magában. A terjeszkedés korai szakaszában még maga Spanyolország is kialakulófélben volt. Az Ibériai-félsziget kisebb-nagyobb királyságai fokozatosan egyesültek egyetlen korona uralma alatt, miközben óriási társadalmi, vallási és gazdasági átalakulás is lezajlott. Ilyen komplex folyamatok helyes megértése nagy körültekintést követel. A probléma itt nem a dokumentumok hiányában, hanem épp ellenkez leg, az írott források óriási menynyiségében rejlik.

Akár külön, önálló témakörnek is tekinthetnénk azt a problémát, hogy hogyan érzékelte Spanyolországot és a spanyol birodalmat a külvilág. Az angolszász világban a Spanyolország, a hatalma csúcsán lev félelmetes ellenség által jelentett fenyegetés miatt érthet módon negatív felhangok kapcsolódtak a spanyol birodalomhoz. Hogy végül ez lett a „hagyományos bölcsesség”, ami egészen a közelmúltig tartotta magát, az összefüggésben áll azzal is, hogy a kés bbi angolszász dominancia és sikerek indokolásához és magyarázatához sokszor a hanyatló Spanyolországot használták fel ellenpéldaként. 1

Juan José Morales a Compromiso Empresarial cím spanyol folyóirat munkatársa, a hongkongi Spanyol Kereskedelmi Kamara korábbi elnöke. A Hongkongi Egyetemen szerzett diplomát nemzetközi és közügyekb l, emellett nemzetközi kapcsolatokat hallgatott a Pekingi Egyetemen.

A nyugati populáris kultúrában – az operalibrettóktól kezdve a hollywoodi filmekig – II. Fülöp spanyol királyt el szeretettel ábrázolták szörnyetegként. Ezzel a szemlélettel szemben nincs hiány az olyan, különböz nyelveken íródott könyvekben, amelyek tudományos igénnyel foglalkoznak a Spanyol Birodalommal és II. Fülöppel, bár ezek többnyire a szakmai köröknek szóló munkák. Közülük még ma is kiemelkedik Fernand Braudel A Földközitenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában (La Méditerranée et le monde méditerranéen a l’époque de Philippe II, 1949) cím könyve. Angol nyelvterületen a kiváló történész, John H. Elliot vetette meg a birodalmi Spanyolországról szóló komolyabb tanulmányok alapjait, s hozzá csatlakozott az utóbbi id ben (egyedüliként) Felipe Fernández-Armesto spanyol származású brit történész. Talán a legjobb angol nyelv életrajz még mindig Peter Pierson Philip II of Spain (II. Fülöp spanyol király, 1975) cím könyve. Bár már régóta csak antikváriumokban lehet beszerezni, a könyv figyelemre méltó a források rendkívül alapos ismerete és a könyv alanyának a történelmi kontextusban való elhelyezése miatt. Az azonban sokat elárul, hogy a spanyol történészek által írt számos kivételes m közül gyakorlatilag egyet se fordítottak le angolra, még a terület olyan tekintélyes szakért inek munkáit sem, mint a néhai Manuel Fernández Álvarez professzor vagy Francisco Morales Padrón. Hugh Thomas, aki méltán számít ismertnek az 1960-as évek elején megjelent The Spanish Civil War (A spanyol polgárháború) cím munkájáért, a közelmúltban írt egy könyvsorozatot a spanyol birodalomról. A Thomas által alkalmazott megközelítés a színes személyiségek, a sok kaland – ezen a területen a téma valósággal kimeríthetetlen – és néhány reflexió hagyományos keveréke. A World without End. The

116

Global Empire of Philip II, a trilógia nemrégiben megjelent harmadik kötete az utolsó hódítások történetét is elmeséli, kezdve az 1540-es évekkel és II. Fülöp uralkodásának kezdetével – mint tudjuk, Fülöp azután vette át a birodalom irányítását, hogy apja, V. Károly császár 1556-ban lemondott a trónról – 1598-ban bekövetkezett haláláig, amikor az expanzió megtorpant. Ebben az id szakban a konkvisztádorokat felváltották a történet új f szerepl i, azaz a telepesek és az bürokraták (alkirályok, kormányzók, püspökök és szerzetesek). Hugh Thomas-nak – aki maga is angol lord, barátai között pedig spanyol arisztokraták is akadnak – jó érzéke van ahhoz, hogy a múlt grandjait és hidalgóit bemutassa, bár igyekezete néha zátonyra fut a családfák iránt tanúsított túlzott figyelem miatt. A könyv érdeme viszont, hogy Thomas feltárja a birodalom legsajátosabb vonásait. Ez volt az els olyan globális birodalom az újkor történetében, ahol – a könyvnyomtatás feltalálása után – az írott szó valóban dönt szerepet játszott. A spanyolok úttör k voltak, új óceánokra hajóztak és ismeretlen földekkel találkoztak, amelyeket k fedeztek és térképeztek fel els ként. Semmi sem készítette fel ket az eltér kultúrákkal és a számtalan egzotikus néppel való találkozásra. A spanyolok átadták a saját kultúrájukat, vallásukat és intézményeiket, és keveredtek az slakosokkal. Sok filozófiai m íródott az indiánok védelmében, így például Francisco de Vitoria m vei, amelyeket a modern nemzetközi jog alapm vei között tartanak számon. Hugh Thomas úgy mutatja be II. Fülöpöt, mint „felvilágosult despotát” és „bürokrata uralkodót”. Fülöpnek volt talán a legnagyobb könyvtára Európában, egyetemi el adásokra járt és igényes m ért volt. Támogatta Tizianót és gy jtötte a nagy Hieronymus Bosch, Joachim Patinir, illetve Van der Weyden remekm veit, melyeknek ma a Museo del Prado ad otthont. A hatalmas és rettegett II. Fülöp ugyanakkor egy hétköznapi ember hiányosságaival és hibáival rendelkezett. Legh ségesebb és leghozzáért bb követ it mell zve gyakran

olyanokba fektette a bizalmát, akik azt nem érdemelték ki. Túlságosan büszke ember volt és legsúlyosabb baklövései – mint például az Armada pusztulása és a németalföldi válság helytelen kezelése – a túlzott önbizalmának voltak köszönhet k. Családszeret ember volt, akinek levelei tanúskodnak a lányai iránt érzett szeretetér l. Minden királysága közül II. Fülöp leginkább Kasztíliában érezte otthon magát, és csodálta az ottani emberek szinte természetét. A kasztíliaiak viszont gy lölték t, mert nekik kellett viselni a végtelen háborúk és az egyre emelked adók minden terhét… *** Ahogy Richard L. Kagan kifejtette Students and Society in Early Modern Spain (Diákok és társadalom a koraújkori Spanyolországban, 1974) cím tanulmányában, a 16. század folyamán Európa valóságos „oktatási forradalmon” ment keresztül. A m velt, illetve különösképp az egyetemi végzettséggel rendelkez férfiak száma hirtelen és példa nélküli módon megn tt – de sehol sem olyan mértékben, mint Spanyolországban, ahol eredetileg azt szánták a feladatukul, hogy kielégítsék az újonnan létrejött nemzetállam adminisztratív igényeit, illetve, hogy id vel k irányítsák a közigazgatást a birodalom tengerentúli tartományaiban. „Az Aranykor spanyoljai összességében nem kevesebb, mint negyven egyetemet alapítottak vagy szerveztek újjá; és nemcsak Spanyolországban, hanem a spanyolok által ellen rzött európai területeken is. Ez pedig olyan fegyvertény, amit más európai országok nem tudtak utánozni.” Bár a fellendülés hatásai viszonylag rövid élet ek lesznek, 1600-ra Kasztília volt talán a legjobban képzett európai királyság. A konkvisztádorok többnyire írástudóak voltak. Egy összecsukható asztal és egy öszszecsukható szék szinte elengedhetetlen része volt a személyes felszerelésüknek – még a legkisebb expedíció esetében is, ami mélyen

117

behatolt az serd be vagy az égbe nyúló hegyek közé –, mert rögzíteniük kellett a tetteiket, és jelentést kellett írniuk az udvarnak, hogy megkaphassák az elismerést és jutalmat. A „Conquista” nem hivatalos, hanem a korona engedélye alapján indított magánfinanszírozású vállalkozás volt. Az igazságszolgáltatás is a helyszínen történt, de írásban és a spanyol jog szerint. Amint letelepedésre alkalmas helyet találtak, a spanyolok várost alapítottak, városi tanáccsal és bírósággal. A hódítások és felfedezések kora utat engedett a dokumentumok tömkelegének¸ a krónikák, szerz dések, számlák, bírósági jegyz könyvek, levelezés és feljegyzések tengerének, ami ma a spanyol levéltárakat megtölti. Az eredmény egy nehézkes bürokrácia kialakulása volt. Bár id nként hasznos eszköz az egyéni ambíciók semlegesítésére, a bürokrácia egyben a stagnálás oka is lehet. Ahogy azt egy nápolyi alkirály epésen megjegyezte a Madridból érkez utasításokkal kapcsolatban: „Amikor valaki biztosan tudja, hogy eljön érte a Kaszás, akkor kérnie kellene, hogy a Halált Spanyolországból küldjék, mert akkor soha nem érkezne meg.” A konkvisztádorok motivációja egyszer volt: javítani akarták saját társadalmi és gazdasági pozíciójukat. Tevékenységükben a vallásos gondolkodásmód és a harcos szellem is komoly szerepet játszott, vállalkozásaiknak pedig egy irodalmi m faj, a Spanyolországban akkoriban különösen népszer nek számító lovagregény kölcsönzött sajátos karaktert. (Patagónia és Kalifornia például eredetileg kitalált, lovagregénybeli helynevek voltak.) *** A World Without End nagy részét szerz je az ázsiai spanyol terjeszkedés történetének szenteli, ami egy manilai hídf állásból indult ki. A Kínával folytatott kereskedelem keretében luxustermékeket szállítottak a spanyol-amerikai arisztokrácia tagjainak, amiért az Amerikában kitermelt ezüsttel fizettek. Az els Kínába

indított hivatalos spanyol expedíció 1575 júliusában érte el Fucsou városát. Az expedíció tagjait Fucsien tartomány kormányzója, Lin Jao-hiu fogadta, aki a szokásos kínai diplomácia szellemében udvarias szavakkal, de h vösen fogadta a vendégeket. Sajnálatos módon a szerz olyan levéltári anyagot választott ki és elemez, amely egy kormányzó és egy jezsuita machinációiról szól, akiknek célja az volt, hogy rávegyék az uralkodót Kína megtámadására. Ezek a nevetséges „tervek” azonban – tekintet nélkül arra, hogy mennyi levéltári anyag maradt fenn róluk – nem érdemelnének többet egy lábjegyzetnél. II. Fülöp utasításai egyértelm ek voltak arra vonatkozólag, hogy tartsanak fenn jó kapcsolatokat Kínával: „Ami pedig Kína meghódítását illeti, amire Ön szerint nekünk most vállalkoznunk kellene, a mi véleményünk az, hogy ez nem a legjobb alkalom arra, hogy megvitassuk a kérdést. S t, inkább arra kellene törekedni, hogy jó barátok legyünk a kínaiakkal. Ne szövetkezzen tehát az említett kínaiak kalóz ellenségeivel, és ne adjon nekik [a kínaiaknak] okot arra sem, hogy ellenséges érzületekkel viseltessenek irántunk.” Úgy t nik, hogy Thomas tévesen fordította a fenti passzust, így nála a kalózok szövetségesei, nem pedig (mint az eredetiben) ellenségei a kínaiaknak. A könyv meglehet sen sok ilyen pontatlanságot tartalmaz, például egyes városok, falvak, illetve az emberek szül helye hol egyik, hol másik tartományban találhatók. Ezek olyan hibák, amiket észre kellett volna venni a könyv kiadása el tt. Az els hivatalos expedíciót egyébként Miguel de Luarca, egy veterán katona, és Martin de Rada barát, a matematikus és csillagász vezette (utóbbi sokáig élt ÚjSpanyolországban és jól ismerte az otomi nyelvet). Mindkét spanyol, a katona és a szerzetes is vásárolt könyveket Kínában, és kellemesen meglep dtek azon, hogy mennyire olcsók. Az jelentéseik és más korai spanyol és portugál beszámolók alapján Juan González de

118

Mendoza megírta a Historia de las cosas más notables, ritos y costumbres del gran reyno de la China (A hatalmas Kínai Királyság és vallásának, szokásainak története) cím könyvét, amelynek els kiadása 1585-ben jelent meg Rómában, ezután pedig hamar lefordították a nagyobb európai nyelvekre. Hugh Thomas is megemlíti, hogy Mendoza könyve ötven éven át igazi bestseller volt, valójában azonban sokkal többr l van szó. Els alkalommal jutott el számottev mennyiség információ Kínáról Nyugatra. Kína kedvez fényben t nt fel, olyan városi civilizációként, ami szem el tt tartja az elért eredményeit, és szívén viseli az oktatás kérdését. A könyvben voltak leírások az iskolákról és kórházakról, a kereskedelemr l és az életmódról is. Az els , Kínát ábrázoló nyugati térképet 1584-ben tette közzé (Cum Privilegio Imperatoris) Abraham Ortelius.2 A térkép a szintén a király szolgálatában álló portugál földrajztudós, Luis Jorge de Barbuda munkáján alapult. A Nagy Fal és a jelent sebb folyók mellett tizenöt tartomány neve azonosítható rajta. A térkép hátoldalára nyomtatták az els Európába eljutott kínai írásjeleket, amelyek Bernardino de Escalante testvér leveleib l származnak. 1592-ben egy másik Manilában dolgozó spanyol szerzetes, Juan Cobo volt az, aki el ször fordított le egy kínai szöveget – egy konfuciánus primert – európai nyelvre (kasztíliai spanyolra). Ugyan volt az, aki el ször lefordította az európai tudomány összefoglalóját (a Si Lu-t) kínaira. *** Az els találkozás Spanyolország és Amerika között olyan sok emberáldozatot követelt, amelynek pontos mértéke még ma sem teljesen ismert. Milliók pusztultak el az európai járványok miatt, amelyek ellen a bennszülött lakosság nem rendelkezett immunitással. 2

A térkép megtekinthet egyebek között a China in European Maps: A Library Special Collection cím kötetben is (összeállította és szerkesztette: Min-min Chang).

Tagadhatatlanok a visszaélések és a kizsákmányolás; szemtanúk és kortársak által papírra vetett beszámolók álltak akkor és állnak ma is rendelkezésre, amiket mindenki elolvashatott és elolvashat. Montezuma, Atahualpa és Tupac Amaru meggyilkolásáról a spanyol nyelv világ összes iskolájában tanulnak a diákok. Ugyanezekben az osztálytermekben ma is tanítják Alonso de Ercilla, Inca Garcilaso és Juana Ines de la Cruz n vér írásait, bár arra már nem feltétlenül emlékeznek vagy nem kérdezik meg, hogy melyik nép gyermekei voltak a szerz ik. Mexikóban már 1535-ben m ködött egy nyomda. Az els mexikói könyvkeresked egyik feljegyzéséb l kiderül, hogy számos példány volt raktáron Fernando de Rojas La Celestinájából, a spanyol irodalom egyik korai klasszikusából (egy szerelmi történetb l, ami egyszersmind a társadalmi erkölcsök maró kritikájával is szolgált). 1605-ben a Don Quijote els kiadásának sok példányát szállították Peruba hajóval. (The Asian Review of Books)

Dermot Meleady3 1914 nyara az ír függetlenség küszöbén Prológus Isaac Butt (1813–1879) és Charles Stewart Parnell (1846–1891), az Írország függetlenségéért folytatott politikai küzdelem két jeles alakja már nem érhette meg 1914 kora nyarát, amikor a f ként katolikusokból álló ír nacionalista közösség tagjai tanúi lehettek a Home Rule-ért, azaz a szigetország önkormányzatát biztosító törvény megszületéséért folytatott negyvenéves harc sikerének. H. H. Asquith liberális kormánya a John Redmond által vezetett Ír Parlamenti Párttal szövetségben elérte, hogy elfogadják a harmadik Home Rule törvényt, amit május 253

Dermot Meleady John Redmond életrajzának szerz je. A könyv els kötete Redmond: The Parnellite (Cork University Press, 2008), a második John Redmond: The National Leader (Merrion, 2013) címmel jelent meg.

119

én harmadszor is megszavazott4 a brit parlament Alsóháza. A Home Rule rendelkezett a dublini székhely önálló parlament és felel s kormány létrehozásáról, hogy azok (a Westminster felügyelete alatt) irányítsák az ír belügyeket. Most már csak a király aláírása hiányzott ahhoz, hogy a törvény életbe léphessen. A Freeman’s Journal, az Ír Párt lapja „Írország diadalának napjaként” üdvözölte az eseményt. Gratuláló üzenetek százai érkeztek Írországból éppúgy, mint az egyesült államokbeli, ausztráliai és új-zélandi ír diaszpóra tagjaitól. Ám a diadal egy súlyos, Írország második fontos közösségének a Home Rule-hoz való hozzáállásából ered problémát is rejtett magában. A brit uralom fennmaradásában érdekelt, északkelet-írországi, f ként protestáns vallású Ulster unionistáinak feltett szándéka volt, hogy ellenállnak a Home Rule-nak, és ellenszegülnek a katolikus ír nacionalista többség dublini parlament szándékainak. Céljaikat Londonból az akkor épp ellenzékben lev brit Konzervatív Párt (a tory-k) támogatták. Közülük 1912 szeptemberében félmillió férfi és n írta alá az Ulster-i Ünnepélyes Liga és Szövetség (Ulster’s Solemn League and Covenant) cím petíciót, tömeges és békés demonstrációjaként annak az brit unionista akaratnak, hogy nem fogadják el Dublin fennhatóságát. Ennek ellenére Asquith kifejezésre juttatta, hogy a dublini kormány folytatni fogja a munkát egy Írország egészére kiterjed Home Rule megalkotásával. Az unionisták válaszul azzal fenyeget ztek, hogy szükség esetén akár er szakkal is ellenállnak minden olyan kísérletnek, amelynek az a célja, hogy egy ilyen törvényt rájuk kényszerítsenek. 1913 elejét l Ulster városaiban és vidéki közösségeiben is kezdtek megjelenni egy új fegyveres szervezet, az Ulsteri Önkéntes Er (Ulster Volunteer Force, UVF) egységei. A szervezet minden társadalmi osztályból igyekezett újon4

Az Alsóház ezt megel z en már két alkalommal is megszavazta a törvényt, ám a Lordok Háza nem volt hajlandó annak elfogadására. Az 1911es Parlamenti Törvény (Parliament Act) értelmében azonban a Lordok csak kétszer tagadhatták meg egy törvényjavaslat elfogadását, így amikor az Alsóház május 25-én harmadszor is megszavazta, ez automatikusan azt jelentette, hogy a törvényt elfogadta a parlament. (Ford.)

cokat toborozni a tagjai közé. Az UVF tagjainak kiképzettségi foka magas volt ugyan, de fegyvereik még nem voltak. A fegyverutánzatokkal parádézó tagok látványa megvetést váltott ki a nacionalistákból, akik játékkatonáknak nevezték az UFV aktivistáit. A nacionalista sajtó se kímélte az unionistákat; a Freeman’s Journal például (az Ulster és a hysteria szavak összevonásával) megalkotta az „Ulsteria” kifejezést. 1913 szén a vezet liberálisok és egyes konzervatívok tárgyalni kezdtek egy Ulsterrel kapcsolatos kompromisszum lehet ségér l. Az Asquith-tel folytatott titkos tárgyalásokon Sir Edward Carson5 és Andrew Bonar Law tory politikus követelte, hogy – cserébe a hozzájárulásukért a nacionalista Írországnak adott Home Rule-hoz – vegyenek ki a törvény hatálya alól egy (pontosan még meg nem határozott) területet, amelybe beletartozott volna az „unionista Ulster”. Március elején az Ulsterben tapasztalható „akut széthúzásra, illetve a zavargások kitörésének veszélyére” való tekintettel Asquith engedményt jelentett be: hozzájárulnak, hogy Ulster minden megyéje népszavazással döntsön arról, hogy kivonja-e magát a Home Rule hatálya alól. A kizárás id tartama hat év lett volna, s ennek az id szaknak a végén a megyére automatikusan kiterjedt volna a Home Rule hatálya. Carson és munkatársai azonnal elutasították a javaslatot. Carson úgy vélte, hogy ez nem lenne más, mint „halálos ítéletet, az ítélet végrehajtásának hat évre történ elhalasztásával”. Asquith márciusi javaslata után két olyan esemény is történt, ami jelent sen segítette az ulsteri unionistákat. Az els az volt, hogy a brit hadsereg Curragh-nál állomásozó tisztjei világossá tették: készek megtagadni a parancsot, ha arra utasítják ket, hogy vonuljanak Ulster ellen és törjék le a Home Rule-lal szembeni ellenállást. Id közben az UVF is felfegyverkezett. A szervezetnek 1913 végén már majdnem 80.000 tagja volt, de még mindig nem rendelkezett számottev fegyverzettel. Bár 1913 decembere óta törvény tiltotta a fegyverek behozatalát Írországba, április végén a sötétség leple alatt Larne-nál és két másik ulsteri kiköt ben egy hajórakománnyi fegyvert (35.000 darab modern puskát és a hozzájuk tartozó l szert) rakodtak ki az UVF fegyvercsempészei, majd 5

Az Írországi Unionista Párt vezet je.

120

szétosztották a fegyvereket a tartományban lev egységeik között. A fentiek együttes hatása lehetetlenné tette egy egész Írországra kiterjed Home Rule bevezetését anélkül, hogy komoly fegyveres konfliktus törjön ki. Az emberek egyre gyakrabban beszéltek arról, hogy közeleg a polgárháború. Egy polgárháború katonai összecsapással járt volna a brit állam és az UVF er i között. Ráadásul egy harmadik fegyveres szervezet, az 1913 novemberében Dublinban alapított Ír Önkéntesek (Irish National Volunteers, INV) Írországon belüli jelenléte egy közösségek közötti dimenziót is hozzáadhatott volna egy ilyen konfliktushoz. Az INV megalakulása mögött az Ír Köztársasági Testvériség (Irish Republican Brotherhood, IRB) nev titkos forradalmi szervezet tagjai álltak. Ennek a szervezetnek az volt a feladata, hogy fegyveres lázadást szervezzen a brit uralom ellen, amikor arra kedvez alkalom adódik. Az Ír Önkénteseket megalapító ideiglenes bizottság harminc tagja közül tizenhárom az IRB tagja volt, és hamarosan további IRB-tagok is csatlakoztak a szervezethez. Ugyanakkor az Önkéntesek kiáltványa hangsúlyozta, hogy a programjuk védekez jelleg , a mozgalom elnökévé pedig olyasvalakit választottak – az ulsteri katolikus tudós, az ír nyelv újjáélesztésén munkálkodó Eoin MacNeill professzor személyében –, aki nem volt az IRB tagja. Az INV legtöbb újoncának motivációja az volt, hogy er sítsék Redmond pozícióját, illetve hogy támogassák a Home Rule elleni kampánnyal szembesül Ír Pártot. Az Önkéntesek vezetése tagadta, hogy a szervezet az Ulsteri Önkéntesek közvetlen ellenpólusának tekintené magát. Az utóbbi állítást körüllengte a nyilvánvaló valótlanság aurája. Néhányan, akik felbátorodtak annak láttán, hogy (unionista) írek fegyvert viselnek a brit kormány szeme láttára, el-eljátszottak a gondolattal, hogy a két önkéntes er összefoghat a britek ellen. Patrick Pearse, az INV alapítóinak egyike a The Coming Revolution (A közelg forradalom) cím 1913 novemberében megjelent újságcikkében örvendezett, hogy „az orániaiak felfegyverkeztek, mert derék dolog ír kézben

fegyvert látni”. Ezután kifejezte egy fegyveres konfliktus kitörésének lehet sége fölött érzett örömét, mondván: a „vérontás egy tisztító és megszentel dolog […]”. Az els hónapokban csak lassan gyarapodott az INV tagsága. Az Ír Párt vezet i eleinte nem vettek különösebb tudomást a szervezetr l, jóllehet a párt soraiból is sokan csatlakoztak hozzá. A curragh-i és larne-i események hatására azonban májusban és júniusban gyorsan n tt a tagok száma, és június végén a tagság már nagyjából 250.000 f re rúgott. Több ír kiköt ben is partra tettek kisebb fegyverszállítmányokat. Redmond úgy döntött, hogy ideje tenni valamit azért, hogy a mozgalom a nép választott képvisel i, azaz az Ír Párt demokratikus ellen rzése alá kerüljön. Ezért – egy MacNeill-lel folytatott vita után – június 9-én ultimátumot adott ki a sajtón keresztül, melyben követelte, hogy az INV ideiglenes bizottsága vegye fel tagjai közé az Ír Párt huszonöt jelöltjét. Július: a válság súlyosbodik A Home Rule bevezetésére vonatkozó irányadó szabályok értelmében a törvény Ulsterre vonatkozó alkalmazását érint bármiféle változást egy külön módosító törvénybe kellett volna foglalni. Redmond er teljes nyomására Asquith megígérte, hogy a módosító törvény csak a márciusi javaslatokat (megyei népszavazások és hatéves kizárás – ami Redmond szerint „az engedmények legszéls határa” volt) foglalja majd magában, de ezt Carson és Bonar Law azonnal elutasította. Eljött a július, és a módosító törvény tervezete, amely tartalmazta az ígért rendelkezéseket, egy héten át a Lordok Háza el tt volt. Miközben a f rendek a javaslat szövegének módosításáról tárgyaltak, folytatódtak a színfalak mögötti egyeztetések annak érdekében, hogy megállapodásra jussanak. Június végén Asquith engedélyezte, hogy Elibank lordja (Lord Murray) kapcsolatba lépjen a két oldal prominens képvisel ivel. Murray, miután találkozott Carsonnal és Bonar Law-val, június 30-án Redmondot is magához kérette. Azt mondta neki, hogy a két unionista alig várja a

121

rendezést, és a Home Rule bevezetését éppúgy elkerülhetetlennek tartotta, mint Ulster „viszonylag rövid id n belül” történ felvételét annak hatálya alá. Murray átadott Redmondnak egy lehetséges kompromisszumot körvonalazó dokumentumot. A terv javaslatot tett egy nagyjából öt ulsteri megyét magába foglaló tömb kizárására. Redmond azt mondta Murray-nek, hogy az álláspontja sem az id tartam, sem a terület kérdését illet en nem változott, de ha „határozott javaslatot” tesznek neki, azt meg fogja fontolni. Murray július 1-én és 2-án ismét jelentkezett. Újra találkozott Carsonnal és Bonar Law-val, akik nyomatékosan kijelentették, hogy ha a rendezésben megállapodnak, akkor biztosítani fogják, hogy a konzervatív sajtó megadja az „abszolút fair play-t és minden esélyt” az új ír parlamentnek. Egyedül Tyrone kérdése körül alakult ki „teljes patthelyzet”. Tyrone volt a legnagyobb érintett megye, ráadásul itt, ha csak csekély mértékben is, de a nacionalisták voltak többségben. Mindezek után július 2-án Redmond Lord Rothermere (Lord Northcliffe testvére, a The Times tulajdonosa) társaságában találkozott Murray-vel. Rothermere elmondta neki, hogy a pontos unionista javaslat az, hogy tartsanak egy népszavazást Antrim, Down (esetleg nacionalista déli fele kihagyásával), Londonderry, Tyrone, Észak- és Közép-Armagh, Észak-Fermanagh illetve Derry City részvételével, és hagyják, hogy a területet döntse el, hogy bekerüljön-e a Home Rule hatálya alá. Redmond erre azt válaszolta, hogy ezek a javaslatok „teljességgel elfogadhatatlanok”. Ez egy indító javaslat volt annak érdekében, hogy a felosztás megfeleljen a demográfiai realitásoknak, és hogy a lehet legtöbb nacionalista kerüljön a Home Rule területen belülre, illetve a lehet legtöbb unionista azon kívülre. Egy második javaslat is érkezett Thomas Shillingtontól, a prominens ulsteri liberálistól. Ebben mind a kilenc megye kihagyása szerepelt határozatlan id re (er s pénzügyi ösztönzés mellett, hogy miel bb csatlakozzanak a Home Rule-hoz). Redmond egy július 9-én Asquith-nek küldött jegyzékben azt írta

a javaslatról, hogy „számunkra, még az is teljesen elképzelhetetlen, hogy fontolóra vegyük […]. Még a puszta említése is vihart kavarna Írországban, Ulsteren belül és kívül egyaránt […], [ami] azonnal lerombolna mindent, és – ha egy pillanatra is hallgatnánk rá – egy csapásra megsemmisítené a hatalmunkat és a pártunkat”. Redmond és helyettese, John Dillon július elején találkozott Lloyd George-dzsal, a brit pénzügyminiszterrel. Július 10-én T. P. O’Connor6 írásban tájékoztatta Redmondot, hogy Lloyd George meger sítette a toryk által kínált területi engedményeket: „miközben Tyrone teljes területét követelik, készek arra, hogy átadják Fermanagh felét és Down déli részét. Lloyd George sem tudott egy DélArmagh-ra vonatkozó ajánlatról […].” Redmond problémája ezeknek a javaslatoknak az elfogadásával kapcsolatban tükrözte azt a kínos helyzetet, amelyben olyan nacionalista vezet ként találta magát, aki alig kilenc hónappal azel tt „az ír nemzet megcsonkításaként” elutasított minden, az ország szétválasztásra vonatkozó javaslatot. Amikor 1913 szén Asquith-nek írt, hangsúlyozta, hogy bármely egyezségre vonatkozó javaslatnak a másik oldalról kell jönnie, és – a helyzetének kényes volta miatt – csak a nacionalista gy zelem pillanatában lehet elfogadni, mint a béke érdekében tett nagylelk gesztust. Redmond számára az a bizonyos kritikus „utolsó pillanat” még nem jött el. Egyetértett Dillonnal abban, hogy ha az unionisták elutasítják az eredeti módosító törvényt, akkor a Home Rule-t be kell iktatni, és – Dillon szavaival élve – csak ekkor lesznek „megközelíthet k egy ésszer rendezésre” vonatkozó tervvel. Július 13-án Augustine Birrell is jelen volt, amikor Asquith sikertelenül próbálta meggy zni a két írt arról, hogy fontolják meg a változtatásokat a Home Rule hatálya alól kihagyandó területtel kapcsolatban. Másnap a Lordok visszaküldték a módosító törvény általuk átírt változatát az Alsóháznak. Az ere6

Újságíró, az Ír Párt parlamenti képvisel je, aki a liverpooli választókerületb l került be a parlamentbe. Több vezet liberálisnak is bizalmasa volt.

122

deti javaslatot szinte a felismerhetetlenségig megváltoztatták, és így már biztosította mind a kilenc ulsteri megye állandó kihagyását. A két ház között patthelyzet alakult ki, ami tükrözte az ír nacionalisták és az ulsteri unionisták közötti holtpontot. Július 6-án Redmond és Dillon ismét találkozott Asquith-tel és Birrell-lel. Asquith tájékoztatta ket, hogy Murray-nek nem sikerült nagyobb rugalmasságra bírnia sem Carsont, sem Bonar Law-t. Redmond figyelmeztette Asquith-et, hogy ha a módosító törvény az Alsóház elé kerül, akkor még csak utalnia sem szabad további engedményekre, mert ebben az esetben az Ír Pártnak a törvénytervezet ellen kellene szavaznia, Redmond pedig kénytelen lenne lemondani minden engedményr l, még azokról is, amelyekhez talán hozzájárultak volna egy megállapodásos rendezés részeként. Ez egyértelm elutasítása volt a Lordok módosításainak, és azt jelentette, hogy az eredeti Amending Billt bocsájtják szavazásra. Miközben ezek az események zajlottak, az utcákon fokozódott a feszültség. Július 6-án az UVF csapatai el ször vonultak fel igazi puskákkal és szuronyokkal felfegyverkezve Belfastban. Az INV hétvégente egész Írországban nagyszabású szemléket tartott; Erskine Childers kapitány Hamburgból kifutott Asgard nev jachtján pedig már úton volt egy nagy szállítmány csempészett fegyver Írország felé. Július 7-én az INV ideiglenes bizottsága megtárgyalta Redmond huszonöt jelöltjének felvételét. Július 10-én találkoztak az esetleges ulsteri „ideiglenes kormány” tagjai. Az unionisták azzal fenyeget ztek, hogy abban a pillanatban megalapítanak egy ilyen kormányt, amint a Home Rule-t beiktatják. James Craig kapitány azt mondta, hogy a helyzet „olyan sötét, amilyen sötét csak lehet”, és megígérte, hogy egy „nagy jelent ség nyilatkozatot” fog tenni. Valójában azonban semmi sem történt. Carson Larne-nál zászlót adományozott három UVFzászlóaljnak, az el ttük tartott beszédében pedig – bár buzgón imádkozott a békéért – azt mondta, hogy: „ha nem tudjuk a békét becsülettel elérni, akkor a háborút kell becsülettel

megvívnunk”. Minden várakozás ellenére július 12-e mégis csendesen telt el Belfastban. A Lordok Házában Lord Londonderry arról panaszkodott, hogy a kormány politikája két fegyveres táborra osztotta Írországot. A kormány komoly dilemmával nézett szembe. Miután elviekben felajánlották a kizárást az ulsteri unionistáknak, nem ejthették a módosító törvényt és iktathatták be a Home Rule-t önmagában. Ha viszont Asquith július 20-án benyújtja a Lordok Háza által átfogalmazott Amending Billt az Alsóháznak, akkor az Ír Párt a törvény ellen fog szavazni, ezzel valószín vé téve a kormány bukását és az új választások kiírását. A közvetlen tárgyalás t nt az egyetlen kiútnak a zsákutcából. V. György már korábban is sürgette Asquithet, hogy ültesse tárgyalóasztalhoz Redmondot és Carsont, de a miniszterelnök akkor még elvetette az ötletet arra hivatkozva, hogy ez túl korai lenne. Asquith most kapcsolatba lépett a két féllel, és arra kérte ket, hogy találkozzanak egy, a Buckingham-palotában rendezend konferencia keretében. A király lelkesen támogatta az elképzelést, és azt javasolta, hogy James Lowther, az Alsóház elnöke legyen a konferencia levezet elnöke. Válaszul a királyi meghívásra, július 21-én kedden Redmond, Dillon, Asquith és Lloyd George találkozott Carsonnal, James Craig kapitánnyal, Bonar Law-val és Lord Lansdowne-nal. Az uralkodó azzal nyitotta meg a találkozót, hogy kifejezte Írország és az ír nép iránti szimpátiáját. Kijelentette, hogy elképzelhetetlen, hogy ír alattvalóit egy testvérgyilkos harc szélére sodorják olyan „problémák miatt, amelyeket szemmel láthatólag oly könny lenne kiigazítani”. A király Isten segítségét kérte a tanácskozás sikeréhez, és a következ szavakkal zárta a beszédét: „Az Önök felel ssége valóban nagy. Az id pedig rövid […]”. Minden résztvev egyetértett abban, hogy ne vezessenek hivatalos jegyz könyvet, így a konferenciáról rendelkezésünkre álló egyetlen beszámoló a Redmond által írt összefoglaló. Carson és unionista társai azzal érveltek, hogy els ként a határid t kell megvitatni. Redmond és Dillon ugyanakkor ragaszkodott

123

ahhoz, hogy el ször a területi kérdéssel kell foglalkozni, mivel az ezzel kapcsolatos döntés befolyásolhatja a határid re vonatkozó véleményüket. Végül megállapodtak abban, hogy el ször a területei kérdést vitatják meg. Carson el adott „egy kidolgozott tervet” Ulster egészének kizárására, és hangsúlyozta, hogy ez kedvezne Írország miel bbi egyesítésének. Redmond azt válaszolta, hogy Dillon és ilyesmit semmilyen körülmények között sem tudnak elfogadni. Másnap Redmond indítványozta, hogy tárgyalják meg a márciusi javaslatokat, de az unionisták nem akartak ezekr l tárgyalni. Asquith kész volt arra, hogy a vitát kimozdítsa a megyehatárok paraméterei körül kialakulni látszó holtpontról, és javasolta, hogy a közigazgatási határokat alapul véve osszák fel Ulstert. A konferencia résztvev i egy nagy térkép fölé hajoltak, ami a vallási hovatartozás szerinti megoszlást mutatta a különböz választókerületekben. Redmond elbeszélése szerint hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet mindkét fél számára kielégít megegyezést kidolgozni. Carson idegenkedett attól, hogy Tyrone bármely részét felvegyék a Home Rule-ba, míg Redmond egyaránt hajthatatlan volt a megye bármely részének kihagyása dolgában. Carson ezután az eredeti követelését módosítva egy hat megyéb l álló, egy egységként szavazó tömb kizárását kérte. Patthelyzet alakult ki, de mindannyian elfogadták az elnök javaslatát egy újabb találkozóra vonatkozóan. Aznap este Asquith levélben számolt be a patthelyzetr l bizalmasának, Venetia Stanleynek. Minden, a térképekr l és a számokról folytatott vita ugyanoda tért vissza: „az ember különös találékonyságának eme végletekig átkozott teremtményéhez – Tyrone megyéhez. A vita rendkívüli jellegzetessége Redmond és Carson (elvben) teljes egyetértése volt. Mindketten azt mondták: »Vagy egész Tyrone, vagy a halál; de teljesen megértem, hogy Ön miért mondja ugyanezt.« Az elnök persze közbevágott: »Ha mindkét ember azt mondja, hogy neki az egész kell, miért nem vágják félbe?« Egyikük sem akart hallani egy ilyen javaslatról […]. Semmi sem lehetett volna

barátibb hangvétel vagy, a végkimenetelét tekintve, reménytelenebbül eredménytelenebb […]. Ritkán éreztem reményvesztettebbnek magam […] egy kimondhatatlan következményekkel járó zsákutca egy olyan kérdés miatt, amely angol szemmel nézve elképzelhetetlenül kicsinek t nik, ír szemmel viszont mérhetetlenül nagy. Hát nem igazi tragédia ez?” A harmadik nap reggelén Carson megújította igényét az egész tartományra, vagy legalábbis a hat „beültetett” megyére vonatkozóan. Mivel ezt nem fogadták el, Asquith tett egy újabb javaslatot: osszák fel Ulstert a parlamenti választókerületei szerint, azzal a megkötéssel, hogy a nacionalista Nyugat-Belfast és Derry City is a kizárt területen lenne. Így kikerülne a Home Rule hatálya alól egész Antrim megye, egész Belfast, Észak-, Keletés Nyugat-Down, Észak- és Közép-Armagh, egész Londonderry és Derry City, Dél-Tyrone és Észak-Fermanagh. Ám Tyrone háromnegyedének elvesztése több volt annál, amit Carson el tudott fogadni. El z követeléséhez hasonlóan Carson itt is megtagadta a nacionalista helyi többségekt l azt a jogot, amit az unionista helyi többségeknek követelt. A kifogása az volt, hogy noha az unionistáknak nincs többsége Tyrone megyében, övék a „dönt hatalom” a gazdagságban és a közigazgatásban. Redmond megfontolt volna bármilyen javaslatot, ami egy olyan elven alapul, amely lehet vé teszi az els sorban unionista kerületek számára, hogy kiszavazzák magukat a Home Rule hatálya alól, de határozottan elutasította, hogy egy nagy terület egy tömbben szavazzon, mivel ez kikényszerítette volna a nacionalista kerületek kizárását is, különösen akkor, ha nincs id beli korlát a Home Rule hatálya alóli kivételt illet en. Asquith-nek volt még egy javaslata: ha minden másról meg tudnak állapodni, válasszanak egy „pártatlan hatóságot” Tyrone tisztességes felosztására. Mivel ezt elutasították, az elnök tett egy utolsó kísérletet: ha Tyrone kivételével minden kérdésben meg tudnak egyezni, akkor a törvény hatályba lépését követ en egy rövid id szakra (mondjuk 12-18 hónapra) hagyják ki

124

Tyrone-t a Home Rule-ból, majd ennek letelte után tegyék lehet vé, hogy a megye népszavazás útján döntsön arról, hogy csatlakozik-e az ír parlamenthez. Ez mindkét fél számára lehet vé tenné, hogy részleges gy zelemnek tekintse a konferenciát. Azonban Carson elutasította a javasolt id tartamot, míg Redmond az egész ötletet kivitelezhetetlennek vélte. Redmond könyörgött, hogy a kizáráson kívül más lehet ségeket is vegyenek fontolóra, és felajánlotta, hogy „nagyon nagy engedményeket” tesz a Home Rule hatálya alá kerül Ulster kérdésében. Ezt Carson nem fogadta el. Az utolsó találkozót annak szentelték, hogy megvitassák az elnök nyilatkozatát, amelyben bejelenti, hogy a konferencia eredménytelenül zárult. Miután a nyilatkozat szövegét elfogadták, a konferencia résztvev i beleegyeztek abba, hogy „megfelel titoktartással kezelik azt, ami történt”. Redmond kés bb elmondta Asquith-nek, hogy amikor és Carson elbúcsúzott, az utóbbinak könnyes volt a szeme, Craig kapitány pedig, aki azel tt még soha életében nem beszélt Dillonnal, odament az utóbbihoz, és azt mondta neki: „Mr. Dillon, megrázná a kezem? Örömmel töltene el, ha elmondhatnám magamról, hogy annyi évet adtam az életemb l Ulsternek, mint amennyit Ön áldozott Írország szolgálatának.” Kés bb, immár Redmond halála után Carson felidézte, hogy amikor elváltak a palotában, Redmond megkérte t, hogy „rázzanak kezet az együtt töltött régi id k kedvéért”. Közvetlenül ezután a király magánkihallgatáson fogadta mindegyik vezet t. Redmondot leny gözte az uralkodó által mutatott együttérzés és jóakarat. A király azt mondta neki, hogy örömmel hallott a „békés és békülékeny légkörr l”, amely Redmond és Carson találkozóját jellemezte. Kés bb a Downing Streeten Asquith azt mondta Redmondnak és Dillonnak, hogy most folytatnia kell a munkát a módosító törvénnyel, de a kizárásra vonatkozó határid nélkül. Ez „jó sok habozást” okozott, de – ha vonakodva is – egyetértettek abban, hogy megpróbálják megnyerni a pártjuk hozzájárulását. Asquith ezután bejelentette az Alsóház el tt,

hogy a konferencia eredménytelenül ért véget. Elveszett egy lehet ség – nem arra, hogy megakadályozzák a felosztást, hanem arra, hogy legalább békésen kezd dhessen el. Akkor még aligha gondolta volna bárki is, hogy a nacionalisták, az unionisták és a brit kormány választott képvisel i egészen az 1973-as sunningdale-i konferenciáig nem ülnek majd ismét együtt ugyanannál az asztalnál, hogy a sziget jöv beli irányításának kérdésér l tárgyaljanak. A konferencia résztvev i nem tudhatták, hogy ez volt az utolsó esélyük arra, hogy szemt l szembe találkozzanak egymással… Redmond el készítette a beszédét a módosító törvény következ , július 28-án esedékes alsóházi vitájára. Ebben hangsúlyozta, hogy pártja a kezdetekt l fogva arra készült, hogy „hatalmas áldozatokat hozzon annak érdekében, hogy a Home Rule békésen jöjjön létre, hogy elkerüljük a viszályt a honfitársainkkal”. A kérdéses területeknek a Home Rule hatálya alóli kizárását „a legjobb esetben is […] egy gy löletes szükségszer ségnek” tartotta. Határozottan elutasította Carson hat megyére vonatkozó követelését annak Tyrone és Fermanagh nacionalista többségével szembeni igazságtalansága miatt. Azonban azt tervezte, hogy cserébe támogatja a kormányzatot a kizárásra vonatkozó id korlát elhagyásában. Az unionisták korábban kifogásolták, hogy ha a kizárást egy meghatározott id tartamhoz kötik, akkor az csupán elhalasztott kényszer lesz. Az új javaslat „magukra az ulsteriekre hagyná a döntést, hogy mikor csatlakoznak [a Home Rule-hoz] […] A javaslat szerint Ulsterre semmiféle nyomás nem gyakorolható.” Redmond úgy vélte, hogy „semmilyen rendezés nem lehetséges addig, amíg [a Home Rule] hatályba nem lép”. Amint ez megtörtént, „az emberek felismerik majd a valós helyzetet, és mindkét fél számára könnyebb lesz a megegyezés”. Azzal, hogy így vetette fel az ajánlatát, a pattanásig feszítette nacionalista választóinak h ségét, miközben próbálta növelni a befolyását az ulsteri unionistáknál. Nem volt garancia arra, hogy sikerrel jár. Ha kudarcot

125

vall, minden bizonnyal háború következik… Hogy milyen lett volna ennek a beszédnek a fogadtatása, azt már soha nem tudjuk meg. A módosító törvény vitáját július 30-ra halasztották, a kabinet viszont ekkorra már egy teljesen más kérdéssel volt elfoglalva. Egy hónappal azel tt Szarajevóban az OsztrákMagyar Monarchia trónörökösét meggyilkolta egy szerb széls séges, és Ferenc József két nappal a kit zött id pont el tt hadat üzent Szerbiának. A következmények az egész kontinensre kiterjedtek. Redmond sosem mondta el a beszédét. Írország polgárháború felé való menetelésének hirtelen megálljt parancsolt egy ennél is nagyobb katasztrófa. Epilógus A Nagy Háború, azaz az I. világháború kitörése befagyasztott minden további vitát az Ulsterproblémával kapcsolatban. Amikor a király szeptember 18-án kihirdette a Home Rule Actet, a módosító törvény kérdése még mindig megoldatlan volt. A törvény végrehajtását a háború id tartamára – amelyr l mindenki úgy gondolta, hogy rövid lesz – felfüggesztették. A világháború új dinamikát vezetett be az ír nacionalisták, az ulsteri unionisták és a brit kormány közötti háromoldalú kapcsolatba. A háború utáni rendezést szem el tt tartva immár verseny folyt az el bbi két oldal között azért, hogy bizonyítsák Nagy-Britannia iránti h ségüket. Redmond, aki a háború kezdetekor ígéretet tett arra, hogy a nacionalisták támogatni fogják a brit kormányt, szeptember 18-a után ösztönözte az írek jelentkezését a brit hadsereg ír ezredeibe. Tette ezt részben azért, hogy törlessze azt a „becsületbeli” adósságot, amivel érzése szerint a Home Rule-ért tartozott Nagy-Britanniának, részben pedig annak érdekében, hogy a jöv ben a britek támogassák Ulsterrel kapcsolatos politikáját és biztosítsák egy „jó” Amending Bill megalkotását. Táplálta azt a reményt is, hogy a kontinensen közös ellenség ellen folytatott harc egységbe kovácsolja az unionista és nacionalista katonákat, és az így kialakuló új identitás feleslegessé teszi majd a partíciót. A háború azonban nem ért véget olyan gyorsan, mint ahogyan arra sokan számítottak, és

elhúzódása 1916 tavaszán lehet vé tette ír elégedetlenek egy kis csapatának, hogy megtegyenek valamit, amit szinte senki sem láthatott el re: hogy fegyveres felkelést szervezzenek Dublinban. A húsvéti felkelés vezet inek kivégzése és az ezt követ megtorlás által kiváltott megosztó érzelmek olyan légkört teremtettek, ami már sokkal kevésbé volt kedvez Redmond számára. A következmények politikai karrierjének romba d léséhez, illetve négy éven belül az Ír Párt bukásához vezettek; Írország esetében pedig katasztrófát hoztak magukkal. Az er szak, amelyr l úgy t nt, hogy 1914 júliusában fog kirobbanni, új, változatos és destruktív formákban jelent meg, és 1923 tavaszáig több mint hatezer ír halálát okozta… (The Dublin Review of Books)

Robert Pogue Harrison A Szilícium-völgy gyermekei Az HBO Silicon Valley (Szilícium-völgy) cím új vígjátéksorozatának egyik epizódjában van egy érdekes és tanulságos jelenet. Egy startupok (ígéretes induló cégek) számára szervezett, csúcstechnológiával foglalkozó konferencián az el adók szinte mindegyike a következ szavakkal zárja a prezentációját: „és ez egy jobb hellyé teszi majd a világot.” Amikor 1983-ban Steve Jobs arról igyekezett meggy zni John Sculley-t, a Pepsi vezérigazgatóját, hogy fektessen be az Apple-be, végül azzal sikerült elérnie a célját, hogy nekiszegezte a kérdést: „Azzal szeretné tölteni az élete hátralev részét, hogy cukros vizet árul, vagy inkább egy esélyt akar arra, hogy megváltoztassa a világot?” Azon a napon, amikor leültem, hogy megírjam ezt a cikket, a The New York Times-ban megjelent egy egész oldalas Blackberry-hirdetés, amelyen a mosolygó Arianna Huffington7 mellett a következ idéz jelek közé zárt, túlméretezett felirat 7

Amerikai író, újságíró. Számos könyv szerz je, a The Huffington Post nev hírportál alapítója és f szerkeszt je.

126

volt olvasható: „Ne elégedjen meg azzal, hogy elfoglalja a helyét a világ tetején. Változtassa meg a világot!” Az ezt megel z napon pedig hallottam, ahogy Bill Gates arra buzdítja a Stanford végz seit, hogy „változtassák meg a világot” az optimizmus és az empátia által. A szlogen mára már annyira elcsépeltté vált, hogy nehéz elhinni, hogy még mindig szinte mantraként ismételgetik… „Szilícium-korunk” csak az átalakításban lát dics séget, a meglév meg rzésében, fenntartásában már nem. Épp ezért rendkívül nehéz lehet elképzelnünk, hogy az elmúlt korokban embertársaik gyanakvással és félelemmel tekintettek azokra, akik meg akarták változtatni a világot. Ha szeretted a világot, amiben éltél, ha tisztában voltál azzal, hogy el deidnek mennyi er feszítésébe és el relátásába került az, hogy lerakják az alapjait, hogy felépítsék az intézményeit és alakítsák a kultúráját, akkor jó okkal találhattad gyanúsnak azokat, akik – a számítástechnika világából vett kifejezéssel élve – a konfigurációjával babrálnak és idegenné akarják tenni számunkra. Hivatkozva mindarra, ami a 20. század els felének „sötét korszakaiban” történt – „a maga politikai és erkölcsi katasztrófáival, illetve a m vészetek és a tudományok elképeszt ütem fejl désével” – Hannah Arendt így foglalta össze azt az árat, amit az emberek a véget nem ér z rzavarért fizetnek: „A világ egyre embertelenebbé válik, egyre alkalmatlanabbá arra, hogy megfeleljen az emberi szükségleteknek – azaz a halandók igényeinek –, amikor egy olyan mozgalommá torzul, ahol már nincs semmiféle állandóság.”8 A 21. század csak súlyosbította az el z évszázad politikai, erkölcsi, társadalmi és környezeti megrázkódásait. Nem lenne okunk megtapsolni a Szilícium-völgy leend világmegváltoztatóit és start-upjait, ha sikerült volna ellenállniuk a bolygóméret felfordulás ezen folyamatának vagy – úgy, ahogy a környezetvéd k igyekeznek tenni a természeten általunk ütött sebekkel – megpróbálták volna vissza8

Az idézet Arendt Amor Mundi cím származik.

m véb l

fordítani azt. Sajnos nincs ilyesféle harciasság a lelkükben, mint ahogy nincs benne túl sok figyelmesség sem. Az új high-tech hadsereg tagjai néhány kivételt l eltekintve csak ritkán veszik a fáradságot ahhoz, hogy átgondolják, mit is csinálnak. Ha pedig mégis megteszik, akkor hajlamosak olyan módon gondolkodni, ami még inkább hozzájárul a nyugtalansághoz és az izgatáshoz. A Szilícium-völgy – és minden, amit kultúránkban átvitt értelemben képvisel – kétségtelenül emberek milliárdjainak életére volt és van hatással a bolygónkon. Szédít sebességgel követték egymást az újítások, és az „el tte és utána” típusú választóvonalak sorává tették az elmúlt négy évtizedet: a személyi számítógépek el tt és után, a Google el tt és után, a Facebook, az iPhone, a Twitter és így tovább el tt és után. A szilícium-korban „megváltoztatni a világot” azt jelenti, hogy új és zseniális módokat találjunk arra, hogy a számítógépünket vagy okostelefonunkat változtassuk az els dleges – és végs soron az egyetlen – hozzáférésünkké a „valósághoz”. Az igazat megvallva a Szilícium-völgy nem változtatja meg a világot annyira, mint amenynyire azt a módot változtatja meg, ahogy benne vagyok, illetve pontosabban szólva ahogy nem vagyok benne. Megváltoztatja azt, ahogy gondolkodom, ahogy érzek és ahogy másokkal érintkezem. Ez pedig szétmarja az emberi mivoltom világi magját, és egyre inkább világtalanná, világ nélküli lénnyé tesz. „Legyen szó életr l vagy halálról – írta Henry David Thoreau –, az egyetlen dolog, amire vágyunk, az a valóság.” Bárcsak igaz volna! Ám a Szilícium-völgy sajnos nagyrészt a bennünk él , Thoreau gondolatával ellentétes vágyaknak köszönhet en tömte meg a zsebeit; a vágynak, hogy a valóságot elcseréljük a mobiltelefon miniat r képerny jéért. A New Yorkerben 2013-ban megjelent Change the World (Változtasd meg a világot!) cím csodálatos cikkében George Packer elmeséli, hogy egy csúcstechnológiával foglalkozó cég egyik munkavállalója nem volt hajlandó a munkájából id t szakítani arra, hogy meghallgassa a cégéhez látogató Obama elnök beszédét.

127

„Én valószín leg többet változtatok, mint bárki a kormányból változtatni tudna,” mondta a szóban forgó munkavállaló állítólag az egyik kollégájának, minden bizonnyal az elnök 2008-as választási jelmondatára utalva.9 Nem sok olyan hely van a világon – talán csak egy – ahol egy munkavállaló számíthat arra, hogy egy ehhez hasonló abszurd kijelentést komolyan vesznek, és ahol a gyerekek gondolják úgy (képletesen szólva), hogy a feln ttek szükségük van az útmutatásukra és gyámságukra… A Google-höz és a Facebookhoz hasonló vállalatok központjairól szólva Packer azt írja: „A színes Google-biciklit bárhol fel lehet venni, és használat után bárhol ott lehet hagyni a központ területén, hogy egy másik alkalmazott is használhassa. Elektromos autók állnak készenlétben egy tölt állomáson, hogy az alkalmazottak a segítségükkel intézhessék a dolgaikat. […] A Facebooknál a munkavállalók ehetnek szusit vagy burritót, súlyzózhatnak a konditeremben, levágathatják a hajukat a fodrásznál, kitisztíttathatják a ruháikat vagy elmehetnek a fogorvoshoz – és mindezt anélkül, hogy elhagynák a munkahelyük területét. Az Apple azt tervezi, hogy közel ötmilliárd dolláros ráfordítással egy hatalmas, áthatolhatatlan, gy r alakú csupa üveg központot épít, amelynek közepére egy parkot álmodtak a tervez k. A komplexum technikailag a Kalifornia állambeli Cupertino városának területén lenne, de az ott dolgozók valószín leg alig-alig találkoznak majd a helyi lakosokkal. Az ilyen önmagukba néz épületkomplexumok meggátolják, hogy a munkavállalók akár még véletlenül is érintkezésbe kerüljenek a környez társadalommal.” Azok a cégek, amelyek ilyen „súrlódásmentes” környezetet biztosítanak alkalmazottaik számára cserébe azt várják t lük, hogy korlátlan odaadással viseltessenek a munkájuk iránt. Szinte mindenki túlórázik, aki egy ilyen cégnek dolgozik; rendszeresen tovább marad bent a munkahelyén a saját magán-, szociális és köz9

„Change We Need”, azaz „Változásra van szükségünk!”.

életének rovására. Auguste Villiers de L’IsleAdam híres mondata – „Ami pedig az életet illeti, majd a szolgáink elvégzik helyettünk.”10 – sokuk számára találó mottó lehetne. A csúcstechnológiás munkahely az a környezet, amelyben Dave Eggers The Circle (A kör) cím regénye is játszódik. A szerz szándéka az lehetett, hogy egy nagyszabású antiutópiát ír a Szilícium-völgyr l és a totális kapcsolódásról szóló álmáról. A könyvet olvasva az ember felteszi magának a kérdést, hogy vajon a Szilícium-völgy ihlethet-e valaha is egy jó regényt. Az biztos, hogy lehet inspirálója egy olyan jó vígjátéknak, mint Mike Judge fentebb már említett Silicon Valley cím HBOsorozatának, amelynek karikatúrái nagyon találóak. A Szilícium-völgyben dolgozó emberek általában kedvelik ezt a sorozatot, méghozzá pontosan azért, mert annyira kísértetiesen felismerhet ek benne a csúcstechnikával foglalkozó start-up cégek mentalitásában lev leginfantilisabb és társadalmilag leginkább diszfunkcionális aspektusok eltúlzott ábrázolásai. A Silicon Valley megragadja az igazságot, ami ugyan a komédia álarca mögé rejt zik, de a bohózat és az igazság ebben az esetben szinte megkülönböztethetetlen egymástól. Eggers allegóriáinak azonban nincs ilyen éle. Ahogy a Google egyik munkavállalója magánemberként megemlítette nekem, nehéz megmondani, hogy a regény a Szilícium-völgyet vagy inkább a Szilícium-völgy kritikusainak kliséit akarja-e parodizálni. (Eggers egyébként kiváló író, és már csak ezért is furcsa, hogy miért ennyire lapos a szóban forgó regénye.) Eggers története hasonló szindrómától szenved, mint a könyv f szerepl je. Mae Holland fiatal diplomás, aki állást kap a Circle (Kör) néven ismert vállalatnál. Mae azt hiszi, hogy az élete tele van izgalommal, holott az igazság az, hogy minél inkább elmerül a munkájában, annál sekélyesebbé válik. Amikor egy családi összejövetelen Mercer, a lány gyerekkori barátja megrója Mae-t, aki nem képes elszakadni a mobiltelefonjától, a lány felháborodik, mert a férfi kimondja azt, amit maga nem hajlandó 10 A mondat az Axel cím , 1890-ben írt drámai költeményében hangzik el.

128

elhinni: „Mae, hát nem veszed észre, hogy milyen hihetetlenül unalmas lettél?!” Nem Mae hibája. Az unalmas emberi lénynyé válás a sorsa a legtöbb embernek, aki a tech-gazdaság élharcosainak számító cégek valamelyikénél dolgozik. Meglehet, hogy ezek az ágazatok a világ leginkább élénk és legdinamikusabb iparágai közé tartoznak, de a „kaptár” belsejében lev k a legunalmasabb emberek közé sorolhatók. A rossz hír az, hogy munkáltatóik kit nnek abban, hogy megtalálják a módját annak, hogy ezek az eszközök (okostelefonok stb.) a folyamatosan frissül verzióikkal mindenki számára elérhet k legyenek.

„Gyümölcseikr l ismeritek meg ket” – mondja Jézus Máté evangéliumában (7,16). Közös világunk szempontjából a szóban forgó gyümölcsök teljesen íztelenek. Láttam, hogyan alakulnak afáziás zombikká olyan tizenévesek, akik tegnap még lelkesek, beszédesek és interaktívak voltak, három hónappal azután, hogy egy okostelefont vagy iPadet kaptak. Az új bornak való sz l a t kéken rohad, Dionüszosz, az eksztázis tellurikus istene pedig nincs sehol – és meglehet sen valószín tlen, hogy a soron következ nagy digitális innováció visszacsalogatja közénk… (The New York Review of Books – Blog)

E SZÁMUNK SZERZ I: Iványi Márton arab filológus és újmédia-kutató, Budapest Kapronczay Károly történész, Budapest Kupán Árpád történelemtanár, Nagyvárad Dr. Magyari Beck István professor emeritus, Corvinus Egyetem, Budapest Pelle János történész, újságíró, az Országos Rabbiképz Zsidó Egyetem oktatója, Budapest

Szabó Ágnes levéltáros, Szeged Takács Péter egyetemi magántanár, Nyíregyháza Dr. habil. Tefner Zoltán egyetemi magántanár, Budapesti Corvinus Egyetem Dr. Vida Csaba, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem egyetemi adjunktusa, az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj ösztöndíjasa, Budapest

TARTALOMJEGYZÉK Magyari Beck István: Embernevelés = emberalkotás a „szabadság” börtönében 1

A Tudományos Ismeretterjeszt

Szerkeszt ség 1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16. Postacím: 1428 Budapest, Pf. 51 Telefon: 327-8965 Fax: 327-8969 E-mail: [email protected] Internet: www.valosagonline.hu a Tudományos Ismeretterjeszt Felel s kiadó Piróth Eszter igazgató 1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.

iPress Center Hungary Zrt. Felel s vezet

Szerkeszt bizottság Benk Samu

Harmati István Kapronczay Károly Pomogáts Béla

Zoltán Zoltán F szerkeszt T kéczki László Szerkeszt k Kengyel Péter

Index: 25 865

Szerkeszt ségi irodavezet

ISSN 0324-7228

El fizethet a Magyar Posta Zrt.-nél: 06-80-444-444, [email protected], illetve a Tudományos Ismeretterjeszt Társulatnál: 327-8965, [email protected]. Árusításban megvásárolható a Lapker Rt. árusítóhelyein.

SZÁZADOK Kupán Árpád: Nagysándor József honvédtábornok életútja . . . . . . . . . . . . . . . 12 Szabó Ágnes: Az egészségügy helyzete Csanád vármegyében az 1831. évi kolera idején . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 Dr. Vida Csaba: Az Osztrák–Magyar Monarchia katonája, a Cseh-szlovák Légió tisztje, a csehszlovák hader f tisztje, a Szlovák Köztársaság tábornoka (Gondolatok Augustín Malárról) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 Pelle János: A Soa Debrecenben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40 Takács Péter: Két mártír a történelem sodrában. Szilágyi László és Tomasovszky András . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73 Iványi Márton: „…Ébredj halotti álmodból…” Román himnusz és nacionalizmus . . 85 M HELY Tefner Zoltán: A labdarúgás dunai iskolája. Miért volt a labdarúgás forradalma osztrák–magyar (és –cseh) forradalom? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93 NAPLÓ Kapronczay Károly: A lengyel történések a huszadik században Lengyelország a Szovjetunió és Németország „életterében” 1914–1945 . . . . 113 KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL Juan José Morales: II. Fülöp és a spanyol birodalom (115) Dermot Meleady: 1914 nyara az ír függetlenség küszöbén (118) Robert Pogue Harrison: A Szilíciumvölgy gyermekei (125) KÉPEK Károlyi András graikái

A Tudományos Ismeretterjeszt Társulat 1841-ben jött létre a tudományos ismeretek népszer sítésére, a magyar társadalom tudásszintjének emelésére. Ennek szolgálatában indította el a Társulat sok évtizede ismeretterjeszt folyóiratait, melyek nélkülözhetetlenné váltak az utóbbi fél évszázad iskolai oktatásában, a tudományos igény , korszer ismeretközlésben. A természettudományi és társadalomtudományi tudás terjesztése céljából, mindent megteszünk annak érdekében, hogy lapjaink minél szélesebb közönséghez és minél kedvez bb áron jussanak el. Ezt szolgálja 2015. évi akciónk, melynek keretén belül a Tudományos Ismeretterjeszt Társulat által kiadott lapok – az Élet és Tudomány, a Természet Világa és a Valóság – együtt kedvezményesen izethet k el . Célunk, hogy El izet ink minél kisebb ráfordítással jussanak hozzá a tudomány legújabb eredményeihez, több lap együttes el izetése csökkenti az Önök eddigi költségeit.

VALÓSÁG 2014/12

Tisztelt El izet ink!

A következ el izet i csomagokat ajánljuk: Élet és Tudomány, Természet Világa és Valóság együttes el izetés: Egy évre: 31 200 Ft helyett 21 840 Ft Fél évre: 15 600 Ft helyett 10 920 Ft Élet és Tudomány és Természet Világa együttes el izetés: Egy évre: 22 800 Ft helyett 17 100 Ft Fél évre: 11 400 Ft helyett 8580 Ft Élet és Tudomány és Valóság együttes el izetés: Egy évre: 24 000 Ft helyett 18 000 Ft Fél évre: 12 000 Ft helyett 9060 Ft Természet Világa és Valóság együttes el izetés: Egy évre: 15 600 Ft helyett 10 500 Ft Fél évre: 7800 Ft helyett 5280 Ft Akciónk a 2015. évre szóló, egyéves és féléves el izetésekre érvényes! A TIT-lapok el izethet k a Magyar Posta Zrt.-nél: • személyesen a postahelyeken és a kézbesít nél • zöldszámon: 06-80-444-444 • e-mailen: [email protected] • faxon: 06-1-303-3440 • levélben: MP Zrt. Hírlap Üzletág, Budapest 1008. A 2013. évi és az azel tti lapszámaink kedvezményesen, 500 forintos áron vásárolhatók meg a szerkeszt ségben.

Ára: 750 Ft • El fizetéssel: 580 Ft

Légió tisztje, a csehszlovák hader f tisztje,

A TARTALOMBÓL. Magyari Beck István: Embernevelés = emberalkotás a szabadság börtönében. Kupán Árpád: Nagysándor József honvédtábornok életútja

Recommend Documents