Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 12. sz. (1157-1164. o.)
MAGYARI BECK ISTVÁN Magyari Beck István a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem professzora.
Széljegyzetek Hámori Balázs Az elvakultság ökonómiája címû dolgozatához A szerzõ abból indul ki, hogy a Hámori Balázs által a szekták magyarázatára kifejlesztett modell generalizálható. Ugyanakkor kritizálja a tanulmányt azért, mert a potyautasok kizárására vonatkozó fejtegetések éppen arra nem adnak magyarázatot, amire azok eredetileg irányultak, azaz a szélsõséges, elvakult szekták tagjai által "elsajátított" üdvjavak mibenlétére. A Közgazdasági Szemle 1995. 9. számában roppant érdekes tanulmány jelent meg Hámori Balázs tollából Az elvakultság ökonómiája címmel. E sorok írója a tanulmányt még kéziratban olvashatta, és már akkor elhatározta, hogy írásos formában reagál a dolgozatra. Erre két okból is feljogosítva érezte magát. Egyfelõl azért, mert a szóban forgó tanulmány szakterületébe, a behavioral economicsba sorolható. Másfelõl pedig azért, mert Hámori Balázs munkája jóval nagyobb területet fog át és jóval súlyosabb problémákat vet fel annál, mint amit e - bár hatásos, de a munka tartalmához képest mégiscsak szerény cím - Az elvakultság ökonómiája - sejtet. A tanulmány ugyanis jóval többrõl szól, mint az elvakultság ökonómiai hátterérõl. Mielõtt rátérnék észrevételeim érdemi részére, szeretném valamelyest megvilágítani az itt következõ fejtegetésekben szereplõ fogalmakat és kitételeket - mindenekelõtt a behavioral economics fogalmát. Ezt magyarra legjobb tudomásom szerint elõször én kíséreltem meg lefordítani, bár az ilyen és az ehhez hasonló megállapítások korunk információáradatát tekintve igen kockázatos kijelentések. A behavioral economicsot viselkedésgazdaságtannak vagy gazdaságiviselkedéstannak mondanám magyarul azzal a fontosnak érzett kiegészítéssel, miszerint a viselkedésgazdaságtan vagy a gazdaságiviselkedéstan pontosan úgy viszonyul az úgynevezett gazdaságpszichológiához, mint az általában vett viselkedéstudomány az általában vett pszichológiához. Csakhogy amíg az elõbbiek speciálisan a közgazdaságtan területén vizsgálódnak, az utóbbiakra ez a megszorítás nyilván nem érvényes. Bár tudom, hogy nem itt kellene sort kerítenem tudománytörténeti visszapillantásokra, mégis Hámori Balázs cikkének tudományrendszertani elhelyezése érdekében talán indokolt lehet rövidre fogva felidézni a viselkedéstudomány és a pszichológia közötti kapcsolat kérdését. A pszichológia ugyanis eredetileg elsõsorban a múlt század szcientista redukcionizmusának a terméke, amikor is minden egyes létnívót az alatta elhelyezkedõnek vélt létnívóval próbáltak magyarázni. Így a biológiát a vegytanra, a vegytant a fizikára vezették vissza. Mármost a magyarázatnak ez a módja szinte kikövetelte e szcientista torony szorgalmas továbbépítését - akár a századokon át fennálló karteziánus határ eltörlésének az árán is. Jelesül úgy, hogy a pszichológiai jelenségeket most már a biológiai alapokból kísérelték meg értelmezni. Erre a vállalkozásra a múlt század végétõl kezdõdõen került sor. Majd a szociológiában is megjelent a társadalmi folyamatoknak az egyéni viselkedések összességére történõ visszavezetése, illetõleg e visszavezetés igénye, mégpedig nem sokkal a pszichológia tudománnyá formálódását követõen Max Weber alapozó munkáiban. Ez a vállalkozás azonban a pszichológia esetében - fájdalom - csak kis részben teljesítette a hozzá fûzött reményeket. A viselkedés okairól kiderült, hogy azok sokkal számosabbak és többirányúak, semmint hogy egyszerûen az organizmus termékeinek tekinthetnõk õket. Ebbõl következõen azután a
hagyományos pszichológiai gondolkodás meghaladásának elkerülhetetlensége került a napirendre. Voltak, akik a kutatási adatok kényszerítõ hatására elfogadták ugyan a tradicionális pszichológia fiaskójának a tényét, viszont továbbra is ragaszkodtak a "pszichológia" addigra már meggyökeresedett elnevezéséhez. A pszichológia szavunk jelentése ez idõ alatt azonban természetesen alaposan megváltozott. E tényállás aligha jelentene problémát, ha a félreértések elkerülése végett explicite is megtörtént volna a pszichológia terminus technicusának az átdefiniálása. Mások viszont a múlt század végi pszichológiai credo meghaladását az eredeti tudományterület nevének a megváltoztatásával kötötték össze, és egy idõ óta viselkedéstudományról kezdtek beszélni. Számukra - teljesen logikusan - a hagyományos pszichológia tárgya nem egyéb, mint a viselkedésnek az a viszonylag csekély szelete, amely biológiailag magyarázható. Illetve a viselkedés biológiailag indokolható aspektusainak az összessége. Ennek megfelelõen kutatók a hagyományos pszichológiát már jó ideje a viselkedéstan csak részben önálló, autonóm alegységének tekintik. A pszichológiához elsõsorban a konzervatívabb európai gondolkodás ragaszkodik, amíg az innovatívabb Egyesült Államokban egyre több szó esik a viselkedéstudományról mint általános tudományterületi megnevezésrõl. Mutatis mutandis ugyanezek érvényesek a gazdaságiviselkedéstan (vagy viselkedésgazdaságtan), illetve a gazdaságpszichológia viszonyára. Mi következik a leírtakból Hámori Balázs tanulmányára vonatkozólag? Nos az, hogy szerzõnk bár közgazdász, teljesjoggal nyúl egy igen fontos viselkedéstudományi problémához. Az emberre vonatkozó tudományok mai állása mellett egyre kevesebb józan indok hozható fel a nem pszichológusok kizárására a viselkedéstudományi szférából, azon az alapon, hogy az érintetteknek úgymond nincs meg hozzá - mármint a "pszichológiai" kérdésföltevéshez és a megfelelõ válasz(ok) hoz - a kellõ mértékû biológiai elõképzettségük. Sõt, miként az elemzésre és az általánosításra váró tanulmány is mutatja, a viselkedéstudomány már most rendkívül sokat köszönhet - és feltehetõen még igen sokat fog köszönni - a nem pszichológusok bekapcsolódásának a viselkedéstudományi kutatásokba. Ami viszont a második szempontunkat, Hámori Balázs tanulmányának az érintett témánál - nézetünk szerint - szûkebb problémakört megjelölõ címét illeti, itt a következõket ajánljuk az olvasó figyelmébe. Hámori Balázs látszatra egy, jóllehet terjedõ, ámde mégiscsak marginális területen, a vallási szekták területén vizsgálódik. Látszatra, mondom, mert az az értelmezési keret - és ezzel az értelmezési kerettel behozott terminológia -, amellyel dolgozik, sokkal többet magyaráz, semhogy állításai csak a vallási szektákra lennének érvényesíthetõk. Más oldalról viszont szerzõnk az alkalmazott gondolatmenet kifejtésének a folyamatában sajnálatos módon elfelejtkezik saját példáinak egy fontos részérõl, éppen azokról a példákról, amelyekkel az egész ragyogó esszéjét elindítja: jelesül az öngyilkos szektákról. A módfelett általánosra sikeredett értelmezési keret így ezekre már nem alkalmazható. Pedig - amint majd látni fogjuk - "ott van a kutya elásva". Ezért azután a tanulmányba idõnként logikai ellentmondások csúsznak be. Például amikor Max Webert idézve, az üdvjavak evilági szerepét hangsúlyozza - természetesen Max Weberrel egyetértésben (863. o.). De akkor mit tegyünk azokkal az üdvjavakkal, amelyek a túlvilági szirének földi szemmel láthatatlan szigeteire csalnának bennünket? Az egész mû ennek megfelelõen egy sajátos kiigazítás után kiált. A feladatot itt csak röviden jelezve, lényegében arra volna szükség, hogy a szóban forgó tanulmány tényanyagát és e tényanyag magyarázatát egymással kongruens viszonyba, magyarul: a megfelelõ átfedésbe hozzuk. Mégpedig úgy, hogy inkább bõvítsük és megalapozzuk, semmint, hogy levágjuk a "kiálló részeket".
A tanulmány célja és fõbb megállapításai Hámori Balázs Az elvakultság ökonómiájában azokhoz a kutatókhoz csatlakozik, akik nem kevesebbre vállalkoznak, mint a közgazdaságtan - elsõsorban a klasszikus és a neoklasszikus közgazdaságtan - alapelveinek az emberi viselkedés magyarázatára való alkalmazására. E célt ezúttal egy igen érdekfeszítõ - és a galileánus szellemi forradalom utóhatásait (LEWIN [1931]) még ma is nyögõ pszichológia által teljesen negligált - témakörben szándékolja elérni. E témakör az emberi élet értelme. Hogy az miért esett áldozatul a galileánus forradalomnak? Nos, egészen egyszerûen azért, mert amíg az idejétmúlttá nyilvánított arisztoteliánus szemléletben a lényegnek, az esszenciának - akár mint hatótényezõnek -jól megalapozott helye volt, addig Galileinél pusztán "a nyers erõ" tartotta
hatalmában a tények világát. Az élet értelme pedig érthetõen inkább az elõbbivel, semmint az utóbbival tart episztemológiai rokonságot. A méltányosság szempontjai is úgy diktálják, hogy az elemzés tárgyául választott munkát lehetõleg a szerzõtõl szó szerint átvett passzusokkal idézzük az olvasó emlékezetébe. Pontosabban szólva, itt csak azokat a részeket vesszük át az eredeti szövegbõl, amelyek (meghosszabbított) nyomvonalán tovább kívánunk haladni. Így - majd mint látni fogjuk - olyan következtetésekhez érkezhetünk, amelyeket a szerzõ, Hámori Balázs ugyan nem vont le, de amelyek levonása mintegy önként kínálkozik a tanulmányában megadott premisszákból. Elnézést kell kérnünk amiatt, hogy ebbéli szándékunkat követve a gazdag és szerteágazó gondolatmenetbõl csupán egy szálat, ámbátor hitünk szerint az egyik legfontosabb szálat emeljük ki. "Talán meglepõ, hogy az elvakultság, a bigottság, a szélsõséges szekták és vallási mozgalmak az utóbbi idõben a közgazdászoknak is felkeltették az érdeklõdését" - szabadkozik szerzõnk a Közgazdasági Szemle jelen évfolyamának 861. oldalán. Továbbá: "...miközben a magát valamely felekezet tanítását követõnek valló, templomba járó lakosság aránya - számos statisztikai felmérés szerint - a legtöbb fejlett országban csökken, s a hagyományos egyházak felõl nézve a szekularizáció hosszabb távon töretlen trendnek bizonyul, a követõikkel szemben a hagyományos egyházaknál sokkal nagyobb követelményeket támasztó szekták, vallási közösségek tagjainak száma gyorsan gyarapodik." A következõ idézet talán még pregnánsabban exponálja e helyzet közgazdasági nézõpontból megragadható fonákságát: "Ez az elsõ pillanatra nem logikus eredmény - vagyis hogy az emberektõl áldozatokat, lemondást követelõ, társadalmi izolációt, kiközösítést is kiváltó mozgalmak, szekták, mikroközösségek sikeresek, miközben a jóval kisebb költségek árán bizonyos elõnyöket nyújtó egyházak, mozgalmak jóval kevésbé azok, s némely országokban és esetekben a hanyatlással, a sorvadással kell szembenézniük - közgazdasági értelemben anomália, s mint ilyen magyarázatra szorul." (862. o. - kiemelés az eredetiben.) Ezzel a közgazdaságtan bejelentette azon igényét, miszerint egy, eleddig tõle idegen tématerületet kíván a saját szemléletébe illeszteni, azaz a saját gondolkodásmódját követve megérteni. Hiszen mint a következõ - Molnár Attila egy 1993as munkájából vett - idézet is jelzi, a vallások kikerülvén az államilag védett szellemi monopóliumok kedvezõ helyzetébõl piaci javakká lettek. "Az egyházak mellett már régen nem áll az állam kényszerítõ ereje, ezért a világnézetpiacon »el kell adniok« a vallásaikat a potenciális vásárlóiknak, azok igényeihez alkalmazkodva. Ebbõl is következik, hogy végtelen számú a vallási újítás lehetõsége, s mindegyik valamilyen fogyasztói igényt elégíthet ki." (863. o. - Hámori Balázs kiemelése.) Ehhez a megállapításhoz itt azonnal egy olyan másikat is teszünk, amely egyfelõl konform a közgazdaságtan fönt említett igénybejelentésével, másrészt nyilván megfelel mind Molnár Attila, mind pedig Hámori Balázs fölfogásának. Azt, jelesül, hogy amennyiben az egyházakat és a vallásokat be kívánjuk vonni a közgazdaságtan profán értelmezési keretébe, akkor ebbõl a kísérletbõl az államilag támogatott és/vagy monopolizált egyházi szervezet és vallás sem maradhat ki. Ezzel szemben Az elvakultság ökonómiája címû írás sajnálatos módon csak a szabadpiaci viszonyoknak kitett szektákkal, vallásokkal és egyházakkal foglalkozik. De melyek is lennének a vallási innovációk mozgatórugói? A tanulmányt uraló szabadpiaci szemléletnek megfelelõen: "Speciális üdvjavaikkal a szekták gyakran a nagy világvallások ideológiájában mutatkozó ellentmondásokra reagálnak, mintegy kiküszöbölik a »termék« hiányosságait." (867. o.) Mert hát "...mi is az a szolgáltatás vagy hasznos jószág, amelyet az ideológiák, hitek által egybekovácsolt közösség nyújthat tagjainak? Az életnek keretet, tartalmat adó ideológia az, amely kollektív képzet. E közjószágokat - a weberi értelemben vett üdvjavakat - élvezik a közösség tagjai, akár elkötelezett áldozatvállalók, akár másokra hagyatkozó potyautasok." (862. o.) De a fent említett ellentmondások kiküszöbölésén túl létezik a vallási innovációknak egy másik, piaci forrása is: "A szektáknak, szélsõséges mozgalmaknak megfelelõ mértékû termékdifferenciálást kell elérniök ahhoz, hogy »árujukat« meg lehessen különböztetni a »hagyományos« vallási közösségek hasonló termékeitõl, csakúgy, mint a másik szekta, a másik csoport vagy közösség termékétõl." (867. o.) Mielõtt e termékdifferenciálás piaci funkcióit egy - ezúttal a szerzõ, Hámori Balázs által magától, a nagyhatású Samuelsontól vett - másik idézettel világítanók meg (lezárva ezzel az idézetek amúgy is hosszúra nyúlt sorát), felfigyelünk arra az ellentmondásra, mely szerint a fenti, a 867. oldalról vett
idézetben az üdvjavakra vonatkozó áru kifejezését Hámori Balázs idézõjelek közé tette annak ellenére, hogy egy piaci szemléletû közgazdaságtudományi gondolatmenetben az üdvjavaknak nem képletesen, hanem valóságosan is árukként kell szerepelniük. Máskülönben a közgazdaságtani megközelítés az elmélet szintjérõl az egyszerû metaforák szintjére süllyed vissza. Ha netalántán Hámori Balázst e tekintetben az tenné óvatossá, hogy e pillanatban még nem tudja definiálni ama kifizetések konkrét módját, amelyek fejében a fogyasztók átveszik a szóban forgó üdvjavakat, akkor a következõ megfigyeléseinkkel siethetünk az ismertetés alatt álló gondolatmenet segítségére. Az egyházak, de még inkább a szekták fõként a hívek adományaiból élnek. Az adomány közgazdaságilag úgy is meghatározható, mint az - a többnyire pénzben nyújtott, illetve kifejezhetõ - ár, amelyet nem a termelõ vagy a forgalmazó határoz meg a kereslet és a kínálat ismeretében, hanem esetrõl esetre maga a fogyasztó, annak megfelelõen, hogy mennyit ér neki a kérdéses szolgáltatás teljes fogyasztási struktúrájának más javaihoz, illetõleg ezek áraihoz viszonyítva. Joggal tételezhetjük fel, hogy ezen az úton nem kis számú dollármilliomos, sõt milliárdos keletkezett az üdvjavak kegyes innovátorai és szolgáltatói között. És akkor most fejezzük be az idézeteket Samuelson egy mondatával, mellyel Hámori Balázs megvilágítani véli a termékdiferenciálásnak az üdvjavakra is érvényes piaci funkcióit! "Mindegyik eladó termékét egy kissé eltérõvé próbálja tenni más eladó termékétõl, és ezáltal elkerüli a klasszikus tökéletes verseny árversenyét." (867. o.)
Túl a szekták problémáján Ha ezek után röviden össze kívánnók foglalni Hámori Balázs dolgozatának azt a részét, amely a legjobban érdekel bennünket, a következõ néhány megállapítást rögzíthetnénk. Létezik egy sor vallási szekta, s a számuk egyre inkább gyarapodik. Az emberek gazdasági viselkedésének szempontjából e szekták létezése az elsõ pillanatra igencsak megmagyarázhatatlannak tûnik. Az állam ugyanis nem támogatja õket a monopóliumoknak kijáró kedvezményekkel. Ami pedig a világnézetek szabadpiacát illeti, a mondott szekták általában felettébb sokat kívánnak a tagjaiktól, az üdvjavak ellenben, amelyekkel szolgálnak, a hatásaikban inkább csak izolálják ezeket a tagokat a társadalomtól, ahelyett, hogy szocializálnák, beillesztenék õket a tágabb emberi közösségekbe. Tanulmányában Hámori Balázs e szekták fönnmaradásának okait a csoporthoz tartozás elméletei irányába tapogatózva keresi. A kutatásnak ezt az irányát illusztrálandó, éppen azért nem vettünk át idézete(ke)t a Hámoridolgozatból, mert jómagam szívesebben vennék elõ egy másik szempontot, nevezetesen az üdvjavak tartalmának a szempontját. Ezt a szempontot ugyan érinti a vitatott tanulmány, ráadásul - mint a fentebbi idézetek is jelzik - igencsak ígéretes módon, de sajnos nem ebben az irányban bontakozik ki. Itt most azokra a passzusokra gondolok, amikor Hámori Balázs a fogyasztói igényeket egyre jobban kielégítõ olyan spirituális innovációkról beszél, amelyek kiküszöbölik a hagyományos vallásokban megbúvó belsõ ellentmondásokat. Ehhez a magam részérõl a következõ megjegyzést tenném. A nagy világvallások jóval a felvilágosodás racionalizmusa elõtt születtek, és mint ilyenek, nem fordítottak és még ma sem fordítanak - elegendõ figyelmet eszméik belsõ logikai koherenciájára. A filozófiai racionalizmuson, majd pedig a tudományos empirizmuson nevelkedett elméknek ezért - még ha el is fogadják ennek vagy amannak a vallásnak az alaptételeit - szinte azonnal gondjai támadnak, mihelyt úgy dönt, hogy vallása tanításait ezek részleteiben is elsajátítja. Én tehát az egész kérdéskört lefordítanám a tanulmányban is érintett üdvjavak terminológiájára. S ha lehetséges, még ezen is túlmenõen az élet értelmének eleinte inkább csak romantikusan kezelt (de már a vitatott tanulmányban is megemlített) fogalmára helyezném a hangsúlyt. Ez még annyiban is tágítaná a kérdéskört, hogy adott esetben megengedné az evilági életértelmek kezelését is. Azt hiszem, nem esik túl messze az igazságtól annak a föltételezése, miszerint az ortodox freudizmus átütõ sikerét a világnézetek (vagy az élet értelmeinek a) piacán az is biztosította, hogy a szcientista világszemlélet uralma idején e világszemléletnek megfelelõen helyezte el a szerinte ösztönvezérelte embert a természet univerzumában. (Itt talán szólnom kellene ama szükségletekrõl is, amelyek valóban igénylik az emberi élet eredendõ entrópiáját csökkentõ életelveket és azok elrendezését egy többé-kevésbé intellektuálisan összefüggõ rendszerben. Ezt azonban már többen megtették, így - egyebek között - az egzisztencialista gondolkodók, a logoterápiát kimunkáló és azt jelentõs klinikai sikerekkel gyakorló V. E. Frankl (MOLNÁR [1993]), sõt több könyvében a saját kreatológiai szemléletének alapján e sorok írója szintén (MAGYARI BECK [1988], [1990]).
Mihelyt azonban így ragadjuk meg problémánkat, legalább két nagy történelmi szakasszal célszerû számolnunk. Az egyik a tradicionális társadalmak szakasza. Ezt a szakaszt a személyiség egy életre szólóan stabil identitása jellemezte (a személyiség identitásához az illetõ személyiség központi életelveinek az elfogadása vezet). Mivel azonban a tradicionális társadalmak nem voltak mobil rendszerek, kinekkinek általában egy megörökölt identitással kellett beérnie. Úgy is mondhatjuk, akkoriban az identitásukat mintegy "rátukmálták" az emberekre. Vagy használhatjuk azt a kifejezést is, hogy az identitását kinekkinek afféle monopoláruként kellett elfogadnia, "eszi, nem eszi, nem kap mást" alapon. Ezért azután az sem ment ritkaságszámba, hogy valaki egy egész életet élt le olyan életértelem jegyében, amely mindvégig idegen maradt tõle - az adottságaitól és a vágyaitól. Ezt, a jószerével mindennapos belsõ személyiséghasadást koronként és helyenként eltérõen kezelték. A keresztény kultúrákban elterjedt szokás volt - talán ezzel is összefüggésben - arról beszélni, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, amelyet egy életen át hordozni kényszerül. A tradicionális világ hanyatlása az ipari forradalom idõszakában forradalmi változást okozott az emberi identitás terén is. Ez legerõsebben Európában és utódkultúrái egy tekintélyes részében mutatkozott meg. Az iparkodás (industry) teremtette iparban (amely szintén: industry) szinte az egyik évrõl a másikra tetemesen megnõtt a szakmák és velük együtt a sajátos világlátások száma, ami nolens volens ugyancsak tetemesen megnövelte az életnek most már a szakmákhoz kötötten választható értelmei, fölfogásai számát is. Magyarán robbanásszerûen megnõtt a kínálat a világnézetpiacon. Csak a pontosítás kedvéért jegyzem meg, hogy durva leegyszerûsítés volna úgy vélekedni, miszerint egyfelõl minden egyes szakmához külön-külön, hozzá illõ világszemlélet tartozott, illetve tartozik. Nyilván a két mennyiség közül a szakmáké a nagyobb. Másfelõl azt is hiba lenne feltételezni, hogy az identitás nemzedékrõl nemzedékre történõ tradíciójellegû átörökítése egy csapásra megszûnt az iparosodás bekövetkeztével. Nos, ez a megnõtt kínálat jóformán kész kereslettel találta szemben magát. Hiszen, mint említettem, a tradicionális társadalmakban monopolárukként kikényszerített életértelmek és a velük kapcsolatos identitások korántsem elégítették ki az egyes emberek lehetõségeit és igényeit. Ez a kész kereslet azonban rejtett és lappangó kereslet volt, amelyet leginkább talán az európai romantika segített elõször napvilágra. Gondoljunk azon irodalmi vagy operahõsök tucatjaira, akikrõl a romantikus mûvekben egyre másra derül ki, hogy elemi erõvel törnének ki a reájuk oktrojált szerepeikbõl. Az egyik opera hõse jövendõ királyként egy fogoly rabszolga leányba szerelmes, egy másik byroni hõs még a hazájának is gyûlölettel fordit hátat stb. stb. Mindez mozgásba hozta a kérdéses piacot, és elindította az egyéni életek értelmeinek tömeges keresését. S történt mindez paradox módon a legjózanabbaknak vélt gazdasági kalkulációk társadalmaiban. A megfelelõ identitás belsõ keresletét a munkaerõre kívülrõl is rákényszerített munkaerõpiaci mobilitás is növelte. Ahogy az egyik üzem, gyár vagy termelési szektor összeomlott, és egy másik indult virágzásnak, az el, illetve odaáramló munkaerõ az esetek nagy részében nemcsak munkahelyet, hanem esetleg szakmát, mi több identitást is váltani kényszerült. A dolgok odáig fajultak, hogy századunkra mind a pszichológusok (helyesebben a viselkedéskutatók), mind pedig a moralisták úgy érezték, fel kell emelni szavukat e folyamatokkal szemben. A pszichológiában (helyesebben a viselkedéstudományban) új fejezetek születtek az emberek lassan állandósuló identitásválságáról. Az erkölcstan pedig gondolkodni kezdett a személyiség sûrû értékváltásainak morális konzekvenciáin. Amirõl viszont meglepõen kevés szó esett, az az identitás és értékváltásokban megbúvó felnõtt személyiségfejlõdés grandiózus lehetõsége. Érdekes módon még e váltásokat újabban tényként elfogadó s azokkal szemben semmiféle ellenérzést be nem jelentõ posztmodern irányzat is többnyire homályban hagyja a kérdésnek ezt az oldalát (lásd például ASKEGAARD [1994]). Vajon mi okból került ennyire elõtérbe az említett, s a romantika idejében még olyannyira hõn óhajtott folyamatok árnyoldala? Talán azért, mert a civilizált emberiség ismét csak csalódott. Ugyanis nem az következett be, amit az igényszintek Kurt Lewin által felfedezett dinamikájának ismeretében jósolhattunk volna. Az ember nem, vagy csak felettébb korlátozott mértékben választhatott egyre jobb, adottságainak és vágyainak egyre inkább megfelelõ identitásokat és üdvjavakat. Tudniillik a hol fejlõdõ, hol pedig összeomló gazdasági rendszerek mintegy ismét csak rákényszerítették emberünkre ezt vagy amazt a szerepet az azzal járó belsõ személyiségi integrációval,
annak megfelelõen, hogy mikor hol kapott állást, jutott kenyérhez. Így esetenként az a helyzet is elõállhatott, hogy valaki nem egy keresztet, hanem a váltakozó keresztek sokaságát cipelte egy életen keresztül. Az eljövendõ viselkedéstudományi kutatások titka, hogy a valóságban mennyire gyakori ez a helyzet. Más szavakkal, a szabad világnézetpiac ugyan felállt, kialakult, de a választás szabadsága több, mint kétséges maradt. És ennek az áttekintésnek eredményeképpen tûnnek újból szemünkbe az öngyilkos szekták a spektrum egyik végén. E szektákban talán korunk legégetõbb problémáinak baljós tüneteivel szembesülhetünk. Miként? Nos úgy, hogy egyoldalt Hámori Balázs javaslatait követve ezekre a szektákra is bízvást kiterjeszthetjük a közgazdaságtan költséghaszon elemzését. A megállapítás, amelyre így jutunk az lesz, hogy az ominózus szekták tagjai hibátlanul kalkulálnak, amikor egy viszonylag csekély költség fejében végtelen nagyságú haszonhoz jutnak. De mi is volna ez a csekély költség a mi megközelítésünkben? Feltehetõen az a jobbára méreg okozta halálnem, amely - tételezzük fel - igen közel áll az eutanázia hívei által propagált "szép és jó" halálhoz. Kötve hiszem, hogy ezek a szekták megõrizhették volna, illetve megõrizhetnék a tagságukat akkor, ha az általuk felkínált halálnem általában gyötrõ és kínos lenne. És ugyanakkor mi is az a bizonyos végtelen nagyságú haszon? Feltehetõen a halál utáni élet evilági körülmények között ismeretlen szépségei, illetõleg élvezetei. Pontosabban e szépségek és élvezetek ígéretei. Azonban nem sokáig örülhetünk a közgazdasági gondolat ilyetén egyetemesülésének. Tudniillik azt sem szabad szem elõl téveszteni, hogy a közgazdaság és annak tanai a földi életre korlátozódó gyakorlat és e gyakorlat útmutatásai. Ilyenformán a közgazdaságtan egyfajta antireligio szerepét és funkcióit látja el. Ez azonnal nyilvánvalóvá is válik, mihelyt meggondolás tárgyává tesszük, hogy amíg a vallások általában szükségleteink mérsékelésére, vágyaink visszafogására és szerény életre buzdítottak és buzdítanak, addig a közgazdaságtan az ember anyagi szükségleteinek mind nagyobb mérvû kielégítését, a fogyasztó különféle termékek iránti vágyainak fokozását - klasszikus és neoklasszikus iskoláiban pedig egyenesen az élvezetek maximalizálását - propagálja. Ebbéli törekvéseiben a reklám bizonyul egyik leghatásosabb fegyverének. Ha tehát valaki úgy dönt, hogy mégiscsak kilép ebbõl a közgazdasági szemlélet és gyakorlat uralta földi létbõl, akkor az illetõ aligha tekinthetõ a homo oeconomicus iskolapéldájának. Az öngyilkos szekták azért egy szembetûnõ ellentmondás jegyében fogantak. Röviden és a lényegére egyszerûsítetten kifejezve ezt az ellentmondást: az öngyilkos szekták a közgazdaságtani gondolat költséghaszon elméleti imperatívuszait fordítják a költséghaszon elméletek evilági megnyilvánulásai, alkalmazásai ellen. Az öngyilkos szektákban tehát mintegy a közgazdasági szféra fordul önmagával szembe. Vagy úgy is mondhatnók: itt egy nagyon fontos terület belsõ meghasonlásának feltûnõ eseteire bukkantunk. Félek, ha ilyen vagy amolyan okokból vagy szándékokból ez a hovatovább már legalább tíz éve tartó gazdasági válság nem fog egy belátható idõszakon belül véget érni, akkor a fent említett meghasonlás számos egyéb esetét is regisztrálni kényszerülünk. Mindezek a megfontolások korántsem helyezik hatályon kívül a csoporthoz tartozásra utaló nagyon fontos magyarázatokat. E magyarázatoknak kiemelkedõ szerepük van a maguk meghatározott körében. Korlátozott jellegükre utal viszont az a kétségtelen tény, hogy valaki egy öngyilkos szektához csak addig tartozhat, amíg be nem vette, vagy be nem vetették vele a halálos adagú mérget, vagy nem szívott "eleget" a halált hozó mérgesgázból. Azaz, éppencsak a szektacélok teljesüléséig. Hogy a hitt, remélt, illetve feltételezett másvilágon mi történik a szektatagok együttesével, az már más lapra tartozik. Valószínûleg egy magasabb szellemi szférába remélnek kerülni. És ott hitük szerint vagy magasabb rendû szellemi lények társaságát fogják élvezni, vagy pedig úgy gondolják, hogy összeolvadnak az anyagi világon túli mindenséggel. Mert amennyiben nem ebben a változásban reménykednének, és mindössze csak a földi tagság együttmaradása lenne a szektába lépés, no meg a szektában maradás motivációja, úgy semmi indokát nem adhatnák öngyilkossági szándékaiknak. Ezért látjuk helyénvalóbbnak a szerzõ, Hámori Balázs által felvetett igen lényeges jelenségek magyarázóelvéül a tanulmányában is megemlített, de kellõ kidolgozás nélkül maradt üdvjavak vagy életértelmek általánosabb megközelítését. Ennek a terminológiája, egyrészt azon túl, hogy lehetõvé
teszi az öngyilkos szekták megjelenésének legalább a hipotetikus megvilágítását, továbbá a csoporthoz tartozás magyarázóelvéhez hasonlóan szintén nem kötõdik szorosan a csak vallási körökhöz más oldalt még azt is megengedi, hogy e terminológiával összefüggésben is megkíséreljük alkalmazni a közgazdaságtan költséghaszon egyenletét. Erre vonatkozó kérdésünk így is hangozhatnék: mely ráfordításokat szükséges eszközölnie valakinek ahhoz, hogy ezzel vagy amazzal a haszonnal járó (üdvjavakon, értékeken, életértelmeken stb. alapuló) identitását megszerezze. De ez már egy további kutatás bevezetõje lenne, amire e helyütt nem vállalkozhatunk.
Hivatkozások ASKEGAARD, S. [1994]: From Life to Style: Reflections on the Life Style Concept and Market Behavior under Postmodern Conditions. Megjelent: IAREP/SABE conference, Erasmus University Rotterdam, Integrating Views on Economic Behavior, 1994. július 10-13. 1074-1988. o. LEWIN, K. [1931]: Az arisztotelészi és a galileánus gondolkodásmód összecsapása a mai pszichológiában. Megjelent: Lewin, K.: Mezõelmélet a társadalomtudományban. Gondolat Kiadó, Budapest,1972. MAGYARI BECK ISTVÁN [1988]: A tehetség mint meghasonlás. Tankönyvkiadó, Budapest. MAGYARI BECK ISTVÁN [1990]: Szempontok a gazdaságpszichológiához. Aula Könyvkiadó, Budapest. MOLNÁR MÁRIA [1993]: Az értelmes élet iskolája. Kandidátusi értekezés.
