NNCL1349-4F4v1.0
JAMES
REDFIELD
A TIZEDIK FELISMERÉS
ŐRIZNI A LÁTOMÁST A mennyei prófécia hősének újabb kalandjai
Feleségemnek és ihletőmnek, Salle Merrill Redfieldnek
( A mű eredeti címe: The Tenth Insight; Copyright James Redfield, 1996 ) ( forr{s: Magyar Könyvklub, 1997; fordította: Révbíró Tam{s; Jefferson Alexander's scan; Sliders Sci -Fi Olvasóterem, www.olvasoterem.tk) (DOC/RTF verzió: MS Word 2000; betűtípus: Palatino Linotype ) ( utolj{ra módosítva: 2004.12.31, 14:05 )
Köszönetnyilv{nít{s
Szívből jövő köszönetemet fejezem ki mindenkinek, akinek része volt e könyv megszületésében, különösen a Warner Books könyvkiadó munkat{rs{nak, Joann Davisnek a f{radhatatlan t{mogat{sért, valamint Albert Gauldennek bölcs tan{csaiért. És természetesen a Blue Ridge hegységben élő bar{taimnak, akik t{pl{lj{k a biztos kikötő jelzőtüzét.
-1-
A szerző jegyzete
Ak{r A mennyei prófécia, ez a folytat{s is kalandokban elbeszélt tantörténet: kísérlet arra, hogy illusztr{ljam a korunkban végbemenő spiritu{lis {talakul{st. Reményem szerint mindkét könyvvel sikerül megjelenítenem azt, amit én közmegegyezéses képnek nevezek: az új érzékletek, az érzések és jelenségek eleven portréj{t, amelyek a harmadik évezred küszöbén meghat{rozz{k majd életünket. Véleményem szerint a legnagyobb hiba, amelyet elkövetünk, hogy azt gondoljuk: az emberi spiritualit{st m{r jól megértettük, feldolgoztuk és befogadtuk. Holott ha m{st nem is, a történelemből azt az egyet megtanulhattuk, hogy az emberi kultúra és tud{s szakadatlan fejlődésben van. Csak az egyének nézetei merevek és dogmatikusak. Az igazs{g ennél sokkal dinamikusabb; az élet legnagyobb öröme abban rejlik, ha {tadjuk magunkat neki, ha megkeressük saj{t, egyéni igazs{gunkat, amelynek kimond{sa egyedül a mi feladatunk, és figyeljük, hogy ez az igazs{g miként fejlődik a szinkronicit{s* {ltal, mint ölt felismerhető form{t épp akkor, amikor arra van szükség, hogy hat{st gyakoroljon valakinek az életére. Minden nemzedék az előző eredményeire épít; együtt haladunk valami felé; célunkra m{r csak halv{nyan emlékszünk. Mindannyian az ébredés {llapot{ban vagyunk, most ismerjük fel, kik is vagyunk valój{ban, és mi célból jöttünk ide; ez pedig gyakran igen nehéz feladat. Én mégis szil{rdan hiszem: ha mindig felhaszn{ljuk legjobb hagyom{nyainkat, szem előtt tartjuk a folyamatot, minden útba eső feladat, minden személyes súrlód{s legyőzhető a sors és a csoda érzékelése {ltal. Nem akarom elbagatelliz{lni az emberiség előtt {lló óri{si feladatokat, csak azt hangsúlyozom, hogy minden egyes embernek szerepe van a megold{sban. Ha megőrizzük tudatoss{gunkat, ha szemünk r{nyílik az élet rejtelmeire, megl{tjuk majd, hogy a lehető legjobb helyre kerültünk: pontosan a nekünk legjobban megfelelő körülmények közé - hogy v{ltoztassunk a vil{gon.
J. R. 1996 tavasz{n
* Carl Gustav Jung sv{jci pszichológus komoly figyelmet fordított az úgynevezett "jelentős véletlenek"-re, amelyekre A mennyei prófécia című regény és t{rskötete, a Gyakorlati útmutató is sűrűn utal. Jung szinkronicit{snak nevezte a véletlen egybeesések jelenségét, és a valós{g ugyanolyan természetes szervező elvének tartotta, mint az ok-okozati összefüggést. (A ford.)
-2-
...Ezek ut{n l{ttam, hogy íme, nyitva van egy ajtó a mennyben, és az előbbi hang, amelyet olyannak hallottam, mint egy trombit{ét, beszél velem, és így szól: Jöjj fel ide, és megmutatom neked azokat, amiknek meg kell történniük. Azonnal elragadtattam lélekben, és íme, egy trónus {llt a mennyben... és a trónus körül sziv{rv{ny volt, amely pedig a smaragdhoz l{tszott hasonlónak. A trónus körül l{ttam huszonnégy trónt, és a trónusokon huszonnégy vént, amint ott ültek fehér ruh{ba öltözve... És l{ttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt...
JELENÉSEK KÖNYVE
-3-
Elképzelni az utat
Kiléptem a sziklap{rk{ny peremére, és észak felé fordulva néztem az alanti t{jat. Ameddig szemem ell{tott, az Appalache-hegység egyik döbbenetesen szép völgye terült el; tal{n tíz kilométer hosszú, nyolc kilométer széles lehetett. Kanyargós folyó futott a völgy hossz{ban, t{gas mezők és sűrű, színpomp{s erdők között - az öreg erdők hatalmas f{i sok emelet magass{gba nyúltak. A kezemben tartott kezdetleges térképre pillantottam. A völgy minden részlete pontosan egybev{gott: a meredek gerinc, amelyen {lltam, a lefelé vezető út, a t{j, a folyó, a túlnan hull{mzó hegyl{nc. Ez az a hely, amelyet Charlene az irod{j{ban tal{lt noteszlapra rajzolt. Vajon miért? És vajon miért tűnt el? M{r több mint egy hónap telt el azóta, hogy Charlene jelentkezett kollég{in{l a kutatóintézetben. A szobat{rs{nak, Frank Simsnek jutott végül eszébe, hogy felhívjon engem, de addigra m{r komolyan aggódott Charlene-ért. - Gyakran indult el a saj{t feje ut{n - magyar{zta Sims -, de ilyen hosszú időre még sohasem tűnt el, és pl{ne nem olyankor, amikor régi ügyfelekkel kellett volna tal{lkoznia, a megbeszélés időpontja m{r ki is volt tűzve. Itt valami nincs rendben. - Hogy jutott eszébe, hogy engem hívjon? - kérdeztem. V{laszként elmesélte, hogy Charlene szob{j{ban megtal{lta egy hónapokkal azelőtt írott levelemet, amelyben perui élményeimet meséltem el. A levélhez tűzve egy cédul{n megtal{lta a nevemet és a telefonsz{momat. - Mindenkit felhívok, akiről tudom, hogy kapcsolatban {llt Charlene-nal - tette hozz{. - Eddig senki sem tudott semmit. A levélből az derül ki, hogy maga bar{tja Charlene-nak. Reméltem, hogy tud valamit róla. - Sajn{lom - feleltem -, négy hónapja nem is hallottam róla. Ahogy kiejtettem e szavakat, alig tudtam elhinni, hogy ennyi idő eltelt. Nem sokkal a levelem vétele ut{n Charlene felhívott, és hosszú üzenetet hagyott a rögzítőmön; elmondta, milyen izgalmasnak tal{lta a Felismeréseket, és hozz{tette: azt tapasztalja, hogy a bennük foglalt tud{s rendkívüli gyorsas{ggal terjed. Emlékszem, többször is meghallgattam Charlene üzenetét, de folyton halogattam, hogy visszahívjam - mindig azt mondtam magamnak, hogy majd holnap vagy holnaput{n, amikor majd elérkezettnek l{tom az időt. Tudtam: ha felhívom, a Kéziratról kell beszélnem, és úgy éreztem, azzal kapcsolatban még gondolkodnivalóm van; emésztenem kell a történteket. -4-
Az igazat megvallva a prófécia egyes részeit még mindig nem értettem eléggé. Természetesen fenntartottam önmagamban a belső energi{val való kapcsolatteremtés képességét; ez segített megőrizni egyensúlyomat, lévén, hogy Marjorie-val minden kapcsolatom megszakadt, és így sokat voltam egyedül. Minden eddiginél tiszt{bban érzékeltem intuitív gondolataimat, {lmaimat, egyes helyiségek vagy t{jak ragyog{s{t. Rosszul viseltem viszont, hogy megritkultak körülöttem a véletlenek. Péld{ul feltöltöttem magam energi{val, hogy legfontosabb életkérdésemre v{laszt keressek, és {ltal{ban nagyon tiszta, egyértelmű megérzésem t{madt azzal kapcsolatban, hogy mit tegyek vagy merre keressem a v{laszt - csakhogy ha így cselekedtem, ut{na nagyon sokszor semmi fontos nem történt. Nem kaptam üzenetet, nem volt véletlen esemény. Ez különösen olyan esetekben volt igaz, amikor az intuíció azt sugallta, hogy keressek fel valakit, aki valamilyen csekély mértékben közel {ll hozz{m: péld{ul egy régi ismerőst vagy egy olyan embert, akivel rendszeresen együtt dolgoztam. Olykor megesett, hogy fölfedeztük: érdeklődési körünk bizonyos pontokon egybeesik, de éppoly gyakran az történt, hogy hi{ba prób{ltam energi{t küldeni az illetőnek, teljes elutasít{sra tal{ltam, vagy ami még rosszabb, felcsapott az izgalom, az érdeklődés, de egyszersmind el is szabadult, és végül v{ratlan érzelmek, sértődések zűrzavar{ban elenyészett. Az efféle kudarcok nem keserítettek el, de r{ébredtem, hogy valami még hi{nyzik, ha valóban hosszú t{von a Felismerések szellemében akarok élni. Peruban a lendület hajtott előre, gyakran a kétségbeesés szülte vakhit sarkallt bizonyos önkéntelen cselekedetekre. Amikor azonban hazaérkeztem, és visszacsöppentem megszokott környezetembe, ahol rengetegen bevallottan szkeptikusok voltak, kezdtem elveszíteni a reményt vagy a szil{rd hitet, hogy megérzéseim valóban vezetnek valamerre. Úgy l{ttam, hogy a tud{s valamely lényeges mozzanat{ról megfeledkeztem... vagy még föl sem fedeztem. - Nem is tudom, most kihez forduljak - mondta Charlene munkat{rsa. - Azt hiszem, Charlene-nak él egy nővére valahol New Yorkban. Maga nem tudn{ fölvenni vele a kapcsolatot? Vagy valakivel, aki esetleg tudhatja, hov{ lett? - Sajnos nem - feleltem. - Charlene meg én régen voltunk bar{tok, és csak a közelmúltban tal{lkoztunk ismét. Sem a rokonait, sem a mostani bar{tait nem ismerem. - H{t akkor azt hiszem, bejelentem az eltűnését a rendőrségen, hacsak mag{nak nincs jobb ötlete.
-5-
- Nem, szerintem is az a leghelyesebb. Tal{lt még valamit, ami útbaigazíthat? - Csak egy v{zlatot, az is lehet, hogy valami térképrészlet. Nehéz meg{llapítani. Később faxon {tküldte a Charlene szob{j{ban tal{lt feljegyzéseket, köztük azt a bizonyos {komb{komot, amelyen kusza vonalak és sz{mok, a szélén érthetetlen jelek {lltak. Dolgozószob{mban összehasonlítottam a rajzot a déli orsz{grész térképével, és gyanítottam, hogy sikerült azonosítanom a keresett helyet. Később Charlene képe bukkant fel nagyon elevenen a tudatomban: ugyanaz a kép, amelyet Peruban l{ttam, amikor először hallottam a Tizedik Felismerésről. Vajon az eltűnése összefügg a Kézirattal? Arcomat szellő simította meg, ahogy a t{jat fürkésztem. Bal kéz felől, a völgy nyugati szélén h{ztetők sor{t pillantottam meg. Ez csak a Charlene v{zlat{n jelzett v{ros lehet. A papírt mellényzsebembe dugva visszamentem az útra, és besz{lltam a terepj{róba.
*
Maga a v{ros aprócska volt - az első és egyetlen közlekedési l{mpa melletti t{bl{n az {llt, hogy kétezres a léleksz{ma. Az üzletek legtöbbje a folyó partj{n haladó utc{ban sorakozott. A l{mp{s kereszteződésen {thajtva fölfedeztem egy motelt a Nemzeti Parkerdő bej{rata mellett; bekanyarodtam a szomszédos vendéglő parkolój{ba. Velem egy időben többen érkeztek a vendéglőbe, köztük egy sötét arcbőrű, szénfekete hajú, magas férfi, aki terjedelmes h{tizs{kot cipelt. R{m nézett; egy pillanatra tal{lkozott a tekintetünk. Kisz{lltam, bez{rtam az autót, azt{n egy megérzést követve nem a motelbe jelentkeztem be előbb, hanem a vendéglőbe mentem. Odabent sok üres asztalt tal{ltam - csak néh{ny kir{nduló időzött a b{rn{l, meg persze azok, akik közvetlenül előttem jöttek. A legtöbben ügyet sem vetettek r{m, de ahogy tov{bb nézelődtem, tekintetem ismét összeakadt az imént l{tott magas férfi pillant{s{val; ő a terem h{tsó sarka felé tartott. Halv{nyan elmosolyodott, egy m{sodpercig összenéztünk, azt{n kiment a h{tsó kij{raton. Ut{namentem. Az ajtótól öt-hat méterre {llt, és zs{kja fölé hajolva keresett benne valamit. Farmernadr{g, westerning és csizma volt rajta, körülbelül ötvenéves lehetett. H{ta mögött a késő délut{ni nap hosszú {rnyékokat vetett a magas f{kra és a fűre; ötvenméternyire tőlünk futott a folyó, itt kezdte meg a völgyet {tszelő útj{t. Az idegen kissé kényszeredetten elmosolyodott, és felnézett r{m. -6-
- Szintén zar{ndok? - kérdezte. - Egy bar{tnőmet keresem - mondtam. - Az a megérzésem t{madt, hogy maga tal{n tud segíteni. Bólintott, és nagyon alaposan megnézte testem körvonalait. Azt{n közelebb lépett és bemutatkozott. Indi{n nevet mondott: David Mag{nyos Sas; egyben mindj{rt el is magyar{zta, mintha erről okvetlenül tudnom kellene, hogy a völgy őslakóinak egyenes lesz{rmazottja. Ekkor vettem észre arc{n a vékony forrad{st, amely a bal szemöldökétől egészen az {ll{ig húzódott, alig hajsz{lnyival kerülve el a szemét. - Inna egy k{vét? - kérdezte. - Az itteni kocsm{ban remek az {sv{nyvíz, de a k{véjuk, az gyal{zatos. - Fejével egy folyóparti tiszt{s felé intett, amelyen h{rom magas ny{rfa között egy apró s{tor {llt. Emberek tucatjai j{rk{ltak arrafelé, többségük a folyócsk{n {tívelő hídra vezető ösvényen, amely a Nemzeti Parkerdőbe vezetett. Mindenből biztons{g sug{rzott. - Hogyne - feleltem. - Az bizony jólesne. T{borhelyén begyújtotta a kis g{zfőzőt, vízzel töltött meg egy edényt, és föltette forrni. - Hogy hívj{k a bar{tnőjét? - kérdezte azt{n. - Charlene Billings. Meg{llt a mozdulata, r{m emelte tekintetét, és ahogy néztük egym{st, fölmerült bennem egy kép: őt l{ttam, de egy m{sik korban. Fiatalabb volt, mint most, szarvasbőr ruh{t viselt, és egy hatalmas tűz előtt ült. Arc{t harci festék s{vjai ékesítették. Emberek gyűrűje vette körül, többségükben indi{nok, de volt köztük két fehér ember is, egy nő és egy óri{s termetű férfi. Heves vit{t folytattak egym{ssal. A csoport egy része h{borút akart, m{sok békülést szerettek volna. Emberem közbev{gott, és szavaival nevetségessé tette a béke híveit. Hogyan lehetnek ennyire hiszékenyek, oly sok {rul{s ut{n? A fehér asszony l{thatólag megértette, de kérte, hogy hallgass{k meg őt is. Kijelentette: kellően erős spiritu{lis energi{val a h{ború elkerülhető, és a völgyet is meg lehet védeni. A fiatalember kereken elutasította érveit, újabb szidalmakat v{gott az emberek fejéhez, majd nyeregbe sz{llt és ellovagolt. A csoport nagy része követte. - Jók az ösztönei - mondta David, szavaival véget vetve a l{tom{snak. H{ziszőttes takarót terített a földre, és hellyel kín{lt. - Valóban ismerem a bar{tnőjét. - Fürkésző -7-
tekintetet vetett r{m. - Aggódom érte - mondtam. - Régóta nem hallott róla senki; tudni szeretném, hogy jól van-e. És beszélnem is kellene vele. - A Tizedik Felismerésről? - kérdezte mosolyogva. - Honnan jött r{? - Csak r{hib{ztam. Nemcsak a Nemzeti Parkerdő szépsége miatt jönnek ebbe a völgybe az emberek. Többségük azért j{r ide, hogy a Felismerésekről beszélgessen. Sokan úgy tartj{k, hogy a Tizedik itt van valahol. Néh{nyan azt {llítj{k, hogy tudj{k, miről szól. Elfordult, hogy a k{véval töltött teafőző golyót a gőzölgő vízbe merítse. Volt valami a hangj{ban, ami arra utalt, hogy prób{ra akar tenni: valóban az vagyok-e, akinek mondtam magam. - Hol van Charlene? - kérdeztem. Kelet felé mutatott. - Az erdőben. Sosem beszéltem a bar{tnőjével, de egy este a vendéglőben hallottam, amint bemutatkozott valakinek, és azóta is l{ttam m{r egyszer-kétszer. Legutóbb épp néh{ny nappal ezelőtt; egyedül túr{zott a völgyben, és a csomagj{ból ítélve alighanem még mindig odakint lehet. A mutatott ir{nyba fordultam. Innen nézve óri{sinak l{tszott a völgy, mintha a végtelenbe nyúlt volna. - Mit gondol, merre tarthatott? - kérdeztem. David egy pillanatig ném{n nézett r{m. Azt{n így felelt: - Tal{n a Sipsey-kanyonba ment. Ahol a nyíl{sokat megtal{lt{k. - L{ttam, hogy figyeli, miként reag{lok. - A nyíl{sokat? Tal{nyosan mosolygott. - Úgy van. A dimenziónyíl{sokat. Előrehajoltam, eszembe jutott, mit éltem {t a Mennyei romokn{l. - Ki tud erről?
-8-
- Nagyon kevesen. Egyelőre az egész csak pletyka, inform{ciódarabk{k, megérzések. Kéziratot még senki sem l{tott. A legtöbben, akik a Tizediket keresik itt, úgy érzik, hogy a szinkronicit{s vezeti őket. Ők valóban a Kilenc Felismerés elvei szerint akarnak élni, b{r panaszolj{k, hogy a véletlenek egy bizonyos pontig elvezetik őket, azt{n egyszer csak abbamaradnak. - Halkan kuncogott. - De h{t mindannyian ugyanott tartunk, nem igaz? A Tizedik Felismerés ennek az egész új tudatoss{gnak a megértését foglalja mag{ban - a titokzatos véletleneket, az egyre növekvő spiritu{lis tudatoss{got, a Kilencedik Felismerés {ltal megmagyar{zott eltűnéseket -, és mindezt a m{sik dimenzió magasabb t{vlat{ból, hogy megérthessük, miért megy végbe ez az {talakul{s, és tudatos részvételünk kiteljesedhessék. - Honnan tudja mindezt? - kérdeztem. Hirtelen t{madt haraggal {tható tekintetet vetett r{m. - Tudom! Arca még egy pillanatig komoly maradt, azt{n ismét fölengedett. Két bögrébe öntötte a k{vét, és {tnyújtotta az egyiket. - Őseim évezredeken {t ennek a völgynek a környékén éltek - folytatta. - Hitük szerint ez az erdő szent hely, félúton a magasabb vil{g és a középső, földi vil{g között. A népem böjtölés ut{n j{rt az erdőbe l{tom{sokat, különleges orvoss{gokat, útmutat{st keresve. Nagyap{m mesélt egy s{m{nról - folytatta -, aki egy t{voli törzsből érkezett, és megtanította népemet, hogyan törekedjenek a megtisztul{sra. Arra tanította őket, hogy innen, erről a helyről induljanak el, és csak egy kést vigyenek magukkal; addig menjenek, amíg az {llatoktól jelet nem kapnak; azt követve haladjanak tov{bb egészen a felsőbb vil{gba vezető szent nyíl{sig. Ha méltók r{, ha megtisztultak az alacsonyrendű érzelmektől, mondta nekik, akkor ak{r {t is léphetnek a nyíl{son, és azon a helyen tal{lkozhatnak őseikkel, ahol nemcsak saj{t emlékképeikre emlékezhetnek, hanem az egész vil{g l{tom{s{ra. Ennek persze vége lett, amikor a fehér ember megérkezett. M{r a nagyap{m sem emlékezett r{, mit hogyan kell tenni, így h{t én sem tudom. Nekünk is ugyanúgy kell r{jönnünk, mint mindenki m{snak. - Maga is a Tizediket keresi, igaz? - kérdeztem. - Persze... h{t persze! De l{tszólag nem teszek m{st, mint a megbocs{t{s penitenci{j{t gyakorolom. - Hangja ismét éles lett; hirtelen úgy l{ttam, nem is hozz{m, mint ink{bb saj{t mag{hoz beszél. - Valah{nyszor megprób{lok előrelépni, -9-
van bennem egy olyan rész, amely nem képes túllépni a haragon; nem tudom megbocs{tani azt, amit a népemmel tettek. És ez nem enyhül. Miért történhetett meg, hogy elrabolt{k a földünket, leg{zolt{k és elpusztított{k ősi életmódunkat? Hogyan lehetett ezt megengedni? - B{rcsak ne történt volna így - mondtam. A földet nézte, és megint kuncogott. - Elhiszem. De akkor is elönt a düh, ha arra gondolok, hogy ez a völgy is milyen sorsra jutott. - L{tja ezt a sebhelyet? - tette hozz{, és megérintette az arc{t. - Egy verekedésben szereztem, és elkerülhettem volna azt a verekedést. Texasi marhap{sztorok voltak, túl sokat ittak. Otthagyhattam volna őket, de égett bennem a düh. - Úgy tudom, a völgy nagy része a Nemzeti Parkerdőhöz tartozik, és védelem alatt {ll - jegyeztem meg. - Alig a fele: csak a folyótól északra lévő terület. És a politikusok folyton azzal fenyegetőznek, hogy eladj{k, és engedélyezik a fejlesztését. - És a m{sik fele? Az kinek a tulajdon{ban van? - Azt a területet sok{ig mag{nszemélyek birtokolt{k, de most egy külföldi bejegyzésű t{rsas{g fel akarja v{s{rolni. Nem tudjuk, ki {ll a dolog mögött, de némelyik tulajdonos rendkívül nagy összegű aj{nlatot kapott. Egy pillanatra a t{volba nézett, azt{n így folytatta: - Az a baj velem, hogy azt szeretném, ha az utóbbi h{romsz{z év történelme m{sképp alakult volna. Nem tudok megbékélni a ténnyel, hogy az itt letelepedett európaiak egy{ltal{n nem törődtek a néppel, amely m{r előttük is itt élt. Bűnös dolog volt. Azt akarom, hogy ez m{sképp történt légyen, mintha valahogy megv{ltoztathatn{m a múltat. Fontos dolog volt a mi életmódunk. Az emlékezés értékét tanultuk. Az európaiak megtanulhatt{k volna tőlünk ezt a fontos tanuls{got, ha vették volna a f{rads{got, hogy figyeljenek r{nk. Míg szavait hallgattam, lelki szemeim előtt újabb l{tom{s merült fel. Ketten beszélgettek egy folyócska partj{n: egy indi{n és ugyanaz a fehér asszony. Mögöttük sűrű erdő sötétlett. Egy idő múlva m{s indi{nok gyűltek köréjük, hogy figyeljék, miről beszélnek. - Még segíthetünk ezen! - mondta az asszony. - Félek, hogy ahhoz nem tudunk eleget - felelte az indi{n; l{tni való volt, hogy mély tiszteletet érez a nő ir{nt. - A legtöbb főnök m{r el is ment.
- 10 -
- Miért ne? Gondolj csak a megbeszéléseinkre. Te magad mondtad, hogy ha elég erős a hitünk, segíthetünk. - Igen - felelte a férfi -, csakhogy a hit nem m{s, mint tud{sból fakadó bizonyoss{g: az ember tudja, mi a dolgok rendje. Az ősök tudt{k, de közülünk nem saj{tított{k el elegen azt a tud{st. - De tal{n most elsaj{títhatjuk - érvelt az asszony. - Meg kell prób{lnunk! Gondolataimat megszakította, hogy észrevettem: a parkerdő több fiatal őre tal{lkozik egy idősebb, gondosan nyírt, ősz hajú férfival a hídon. A férfi szövetpantallót és keményített inget viselt; kissé bicegve j{rt. - L{tja azt az embert az őrökkel? - kérdezte David. - L{tom - feleltem. - Mi van vele? - Az utóbbi hetekben többször is tal{lkoztam vele errefelé. Azt hiszem, Feyman a neve. A m{sik nevét nem tudom. - David közelebb hajolt, most először beszélt úgy, hogy éreztem, teljesen megbízik bennem. - Hallgasson r{m, itt valami nagyon különös dolog zajlik. Heteken {t az volt az érzésem, hogy a parkőrség sz{molja, h{ny kir{nduló megy be az erdőbe. Azelőtt sohasem csin{ltak ilyet. Tegnap pedig azt hallottam valakitől, hogy teljesen lez{rt{k az erdőség keleti szögletét. Az a rész jó tizenöt kilométerre van a legközelebbi orsz{gúttól. El tudja képzelni, milyen kevesen mennek el olyan messzire? Néh{nyan furcsa zajokat is hallunk arrafelé. - Milyen zajokat? - Valami torz dübörgést. A legtöbb ember nem érzékeli. V{ratlanul talpra ugrott, és fürgén bontani kezdte a s{trat. - Mit csin{l? - kérdeztem. - Nem maradhatok tov{bb - felelte. - Indulnom kell a völgybe. Egy perc múlva félbeszakította munk{j{t, és ismét r{m nézett. - Figyeljen ide mondta. - Valamit tudnia kell erről a Feymanról. Többször l{ttam a maga bar{tnőjével. - Mit csin{ltak? - Csak beszélgettek, de {llítom, hogy valami nincs rendben. - Ismét hozz{l{tott a - 11 -
csomagol{shoz. Egy darabig ném{n figyeltem. Nem tudtam, mit gondoljak erről az egészről, de azt éreztem, hogy igaza van: Charlene valóban itt lehet valahol a völgyben. - V{rjon egy kicsit, amíg összeszedem a felszerelésemet - mondtam. - Mag{val tartok. - Nem - felelte gyorsan. - Ezt a völgyet mindenkinek egyedül kell megtapasztalnia. Most nem segíthetek többet. Nekem a saj{t intuíciómat kell megtal{lnom. - Arc{n a f{jdalom kifejezése jelent meg. - El tudja mondani pontosan, merre van az a kanyon? - Úgy h{rom kilométeren {t menjen a folyó mentén. Az északi oldalon egy patak torkolat{hoz ér. Kövesse a patakot: egy-két kilométerrel följebb bejut a Sipsey-kanyonba. Bólintottam és megfordultam, hogy tov{bbmenjek, de elkapta a karomat. - Figyeljen r{m - mondta. - A bar{tnőjét akkor tal{lhatja meg, ha megnöveli az energiaszintjét. Vannak a völgyben kitüntetett helyek, amelyek segítenek ebben. - A dimenziónyíl{sok? - kérdeztem. - Igen. Ott földerítheti a Tizedik Felismerés t{vlatait, de ahhoz, hogy ezeket a helyeket megtal{lja, meg kell értenie az intuíciók valódi mibenlétét, és meg kell tanulnia, miként teheti tartóss{ ezeket a belső képeket. Figyelje az {llatokat is, és akkor lassanként visszaemlékszik majd, miért is jött ebbe a völgybe... hogy miért vagyunk itt mi mindannyian. De legyen nagyon óvatos. Ne vegyék észre, amikor bemegy az erdőbe. - Elgondolkodott. - Van ott kint még valaki. Egy bar{tom, Curtis Webber. Ha tal{lkozik vele, mondja meg, hogy tal{lkoztunk, és meg fogom keresni. Halv{nyan r{m mosolygott, azt{n tov{bb hajtogatta a s{trat. Megkérdeztem volna tőle, mit akart mondani az intuícióról meg az {llatok megfigyeléséről, de kerülte a tekintetemet, a munk{j{ra figyelt. - Köszönöm - mondtam végül. Föl sem nézett, úgy intett búcsút.
*
- 12 -
Halkan becsuktam a motel ajtaj{t, és kióvakodtam a holdfénybe. Borzong{s futott végig rajtam a hidegtől és az izgalomtól. Arra gondoltam: vajon miért csin{lom ezt? Semmi bizonyítékom nem volt arra, hogy Charlene valóban itt van még a völgyben, vagy hogy David gyanúj{nak alapja van. Zsigereimben mégis éreztem, hogy itt valóban nincs rendjén valami. Ór{kon {t azon tépelődtem, szóljak-e a körzeti seriffnek, vagy se. De mit mondtam volna neki? Azt, hogy eltűnt egy bar{tom, l{tt{k, hogy saj{t szabad akarat{ból bement ebbe az erdőbe, de lehet, hogy bajban van, és mindezt egy sok sz{z kilométerre innen megtal{lt, hevenyészett följegyzésre alapozom? A vadon {tkutat{s{hoz emberek sz{zaira volna szükség; tudtam, hogy kézzelfogható bizonyíték híj{n sohasem v{gn{nak bele. Meg{lltam, és a f{k fölé emelkedő holdat néztem: a harmadik negyedben j{rt. Az volt a tervem, hogy kelet felé indulok el, a parkőrség központj{tól kellő t{vols{gban {tkelek a folyón, és a gyalogúton haladok tov{bb a völgy belseje felé. Sz{mítottam arra, hogy a hold bevil{gítja majd utamat, de arra nem, hogy ennyire fényes lesz. Legal{bb sz{z méterre el lehetett l{tni. A vendéglő sark{t megkerülve lementem arra a helyre, ahol kor{bban David s{tra {llt. A terület teljesen érintetlennek l{tszott. David még faleveleket és fenyőtűt is szétszórt, hogy ottléte minden nyom{t eltüntesse. Ha a kiszemelt helyen akartam {tkelni a folyón, jó harminc-negyven métert kellett megtennem a parkőrség épületéből jól bel{tható, nyílt terepen. Onnan, ahol {lltam, l{ttam az épület ablak{t; az őrség két tagja beszélgetett odabent. Egyikük fel{llt, és fölvette a telefont. H{tamra kanyarítottam a h{tizs{kot, és lehajolva elindultam a folyópartot szegélyező {rtéri fövenyen. Beleg{zoltam a vízbe, sim{ra koptatott folyami kavicsokon l{baltam, korhadt uszadékf{kat kerülgettem. Körülöttem bék{k és tücskök kórusa harsant fel. Visszanéztem az őrökre: egym{ssal beszélgettek, nem figyeltek fel r{m. A nem túl széles folyó a legmélyebb részen fél combig ért, m{sodpercek alatt {tjutottam a tíz méter széles sodr{son a túloldalra, ahol alacsony fenyőf{k csoportja {llt. Óvatosan haladtam tov{bb, míg el nem értem a völgybe vezető gyalogutat. Kelet felé az út beleolvadt a sötétségbe; csak néztem, és egyre erősödött bennem a kétely. Mi lehet az a titokzatos zaj, ami megrémítette Davidet? Vajon mibe botlom ott a sötétben? Ler{ztam magamról a szorong{st. Tudtam, hogy tov{bb kell mennem, de alkut kötöttem önmagammal. Csak egy kilométert haladtam előre az úton, ut{na letértem róla, és jó messzire bevettem magam a sűrűbe, hogy s{trat verjek, és ott töltsem el az éjszak{t. Jólesett levenni a vizes bakancsot. Reggelre megsz{radhat, gondoltam. Okosabb, ha vil{gosban megyek tov{bb.
- 13 -
M{snap hajnalban, amikor felébredtem, eszembe jutott David rejtélyes megjegyzése: tartóss{ kell tennem az intuíciót. A h{lózs{kban heverve {tgondoltam, mit tudok a Hetedik Felismerésről, különösen azt a részt, amely szerint a szinkronicit{s bizonyos mint{t követ. E Felismerés szerint a múltban lej{tszott hatalmi dr{m{któl megszabadulva mindenki megfogalmazhat bizonyos, a pillanatnyi élethelyzetére vonatkozó kérdéseket: hogyan mozdíthatjuk elő karrierünket, miként javíthatunk emberi kapcsolatainkon, hol v{lasszuk ki lakóhelyünket, merre haladjunk tov{bb utunkon. Ezut{n pedig, ha tudatosan figyeljük életünk eseményeit, bizonyos megérzések, jelek, intuíciók el{rulj{k, merre kell mennünk, mit kell tennünk, kivel kell beszélnünk annak érdekében, hogy kérdésünkre v{laszt kapjunk. Ezut{n természetesen történnie kell egy véletlen eseménynek, amely fölfedi, miért épp ezt az utat kellett követnünk, és új inform{ciókat nyújt életkérdésünkkel kapcsolatban, teh{t tov{bbvezet bennünket az élet útj{n. Mit segít ebben, ha tartóss{ tesszük az intuíciót? Kikecmeregtem a h{lózs{kból, felcsaptam a s{torponyv{t, és kilestem. Semmi szokatlant nem észleltem; kim{sztam a csípős őszi levegőre. Visszamentem a folyóhoz, és a hideg vízben megmostam arcomat. Ut{na összepakoltam, és ismét elindultam kelet felé. Útközben elr{gcs{ltam egy müzliszeletet, és igyekeztem a folyóparti f{k fedezékében haladni. Öt kilométert tehettem meg, amikor jól érzékelhető hull{mban elöntött a félelem és az idegesség; azon nyomban f{radts{g vett erőt rajtam. Leültem, h{tam egy fatörzsnek vetettem, és környezetemre összpontosítva igyekeztem belső energi{t gyűjteni. A felhőtlen égen ragyogó nap t{ncoló fényfoltokat vetített elém a lombokon {t. H{rom méterre tőlem egy s{rga vir{gú növényke hívta fel mag{ra figyelmemet; megprób{ltam a szépségére összpontosítani. A napfényben fürdő vir{gok hirtelen felragyogtak, a levelek zöldje is élénkebb lett. A levelek és a fekete talaj korhad{sszaga mellett egyszeriben megéreztem a vir{gillatot. Ezzel egy időben az erdő északi területei felől varjak k{rog{s{t hallottam. A hang meglepően erős volt, de ir{ny{t furcsamód nem tudtam pontosan meghat{rozni. Hegyeztem a fülem, és ekkor tudatosítottam igaz{n a sokféle hangot, amelyből össze{llt a délelőtti kórus: a mad{rdalt a f{k lombjai közt, a folyóparti sz{zszorszépek fölött döngicsélő méheket, a köveken és letört fa{gakon bukd{csoló víz csobog{s{t... azt{n még valamit, egy alig érzékelhető, mély, torz morajt. Fel{lltam, körülnéztem. Mi ez a zaj? Felkaptam a h{tizs{kot, és folytattam utamat kelet felé. Az avar zörgött a talpam alatt, ha hallani akartam a zajt, meg kellett {llnom, és erősen fülelnem. De a zaj ott volt. Az erdő véget ért, vadvir{goktól tark{lló, térdig érő, sűrű fűvel borított, t{gas rétre értem, amelynek szélességét egy kilométerre becsültem. A szél hull{mokat borzolt a fűsz{lakon. A mező szélére érve egy kidőlt fa mellett néh{ny - 14 -
földiszederbokrot pillantottam meg. Lenyűgözött a bokrok különös szépsége; közelebb mentem, hogy megcsod{ljam, és közben elképzeltem, hogy {gaik roskadoznak a gyümölcstől. Különös déj| vu-érzés fogott el. Ismerősnek tűnt ez a környezet, mintha m{r j{rtam volna ebben a völgyben, ettem volna ebből a szederből. Hogy lehet ez? Leültem a kidőlt fatörzsre. Tudatomban felmerült egy kép: egy krist{lytiszta vizű tó, a h{ttérben vízesésekkel; ahogy elképzeltem, a l{tv{ny szintén ismerősnek tűnt. És ismét r{m tört a szorong{s. A bokrok v{ratlan zörrenése megriasztott; valami {llat futott el észak felé, de néh{ny méter ut{n meg{llt. A magas fű elrejtette előlem, nem l{ttam, milyen {llat lehet, de mozg{s{t a fű hull{mz{s{ban nyomon tudtam követni. P{r percig egy helyben {llt, azt{n néh{ny lépést visszafutott déli ir{nyba, ott ismét mozdulatlans{gba merevedett, majd megint észak felé szaladt vagy tíz métert, és megint megtorpant. Gyanítottam, hogy nyúl lehet, de a mozg{sa igencsak furcs{nak tetszett. Öt-hat percig néztem a helyet, ahol mozdulni l{ttam, majd lassan elindultam arrafelé. M{sfél méterre lehettem tőle, amikor hirtelen megiramodott, és elnyargalt észak felé. A fű között egy jókora nyúl fark{t és h{tsó l{bait pillantottam meg, mielőtt eltűnt volna a szemem elől. Elmosolyodtam, és ismét kelet felé vettem utamat. A mező túlsó szélén sűrű erdőbe jutottam. Bal kéz felől egy kis patak torkollott itt a folyóba, tal{n egy méter széles lehetett. Ezt a patakot említette David. Itt kell északnak fordulnom. Észak felé azonban nem vezetett ösvény, r{ad{sul a patak partj{t sűrű sarjerdő és szúrós csipkebokrok szegélyezték. Ott nem juthattam {t; vissza kellett mennem a mezőre, hogy {tj{rót tal{ljak. Megfordultam, és az erdő szélén g{zoltam a fűben, nyiladékot keresve a sűrű aljnövényzetben. Meglepetésemre egyszer csak az előbb l{tott nyúl csap{sa volt előttem a fűben; ezt követve egy idő ut{n ismét megpillantottam a patakot. Itt a sűrű aljnövényzet kissé visszahúzódott, éppen {t tudtam furakodni az öregebb, magas f{k közé, ahol m{r könnyebb volt a patakot követnem észak felé. Tov{bbi egy-két kilométert megtéve a patak mindkét oldal{n hegyvonulat körvonalai bontakoztak ki előttem. Közelebb érve m{r l{tszott, hogy a hegyek egy meredek falú kanyont fognak közre, amelynek egyetlen bej{rata volt, s én épp arrafelé tartottam. Odaérve leültem egy hatalmas hikorifa tövébe, és szemügyre vettem a t{jat. A patak két oldal{t húsz méter magas mészkőszirtek őrizték, mögöttük a hegyek a t{volban szétívelve hatalmas kanyont öleltek körül; a szélessége h{rom, a hossza hat kilométer - 15 -
lehetett. Az első kilométeren az erdő ritka volt, a talajt fű borította. Eszembe jutott a moraj, öt-tíz percen {t feszülten füleltem, de úgy tűnt, hogy abbamaradt. H{tizs{komból előhúztam egy kis g{zforralót; meggyújtottam a l{ngot, azt{n egy l{bosk{ba vizet öntöttem a kulacsomból, beleszórtam egy zacskó sz{rított zöldségragut, és föltettem a tűzre. P{r percig néztem a felsz{lló gőzpamacsokat, amint elkapja őket a szél. Merengésemben ismét felbukkant lelki szemeim előtt a tó és a vízesés, de ezúttal mintha magam is ott lettem volna: fölfelé kaptattam a meredeken, mintha valaki v{rna odafent. Megr{ztam a fejem, hogy elhessegessem a képet. Mi történik itt? Ezek a képek egyre elevenebbek. Előbb David egy m{sik korból, most meg ezek a vízesések... Valami mozg{s t{madt a kanyonban, ami odakapta tekintetemet. A patakra néztem, azt{n t{volabb, egy kétsz{z méterre {lló, mag{nyos f{ra, amely lombja nagy részét elhullatta m{r. Az {gakat hatalmas varjak lepték el, többen éppen leröppentek a fa tövébe. Tal{n az ő k{rog{sukat hallottam az előbb. Néztem őket; hirtelen mind fölrepült, és baljósan körözni kezdett a fa körül. Ugyanabban a pillanatban újból felhangzott a rik{csol{suk, és ak{rcsak az előbb, a hangerő most sem {llt ar{nyban a t{vols{ggal: mintha a hangjuk sokkal közelebbről szólt volna. A forró víz bugyog{sa, a gőz sistergése visszar{ntotta figyelmemet a tűzhelyhez. Az étel kifutott; egy ronggyal lekaptam a l{bost a tűzről, m{sik kezemmel eloltottam a g{zt. Amikor a forr{s al{bbhagyott, újból megnéztem a f{t. A varjak eltűntek. Sietve megettem a ragut, elcsomagoltam, és elindultam a kanyon belseje felé. Alighogy beértem a szikl{k közé, észrevettem, hogy fölerősödnek a színek. A fű csod{latos aranyos fényben ragyogott, és ekkor vettem észre először, hogy elszórt vadvir{gok sz{zai tarkítj{k - fehérek, s{rg{k, narancsszínűek. A keleti szél cédrus és fenyő illat{t hozta a szikl{k felől. Észak felé követtem a patakmedret, de közben azt a magas f{t figyeltem, amelyet a varjak kerülgettek. Amikor pontosan nyugatra volt tőlem, a patak hirtelen kiszélesedett. Fűzf{k és gyékénybuzog{nyok között haladva fölfedeztem, hogy egy kis tavacsk{hoz érkeztem, amelyből nemcsak az a patak eredt, amelyet követtem, hanem egy m{sik is, amely délkelet felé indult tov{bb. Először arra gondoltam, hogy ez a tó szerepelt a l{tom{somban, de itt nem volt vízesés. Kicsivel od{bb újabb meglepetés v{rt r{m: a patak teljesen eltűnt. Honnan jöhet akkor a víz? Eszembe jutott a megold{s: a tavat és a patakot egyar{nt egy bővizű föld alatti forr{s t{pl{lja, amely itt tör a felszínre. Balra tőlem, úgy ötvenméteres t{vols{gban szelíd lank{t vettem észre, amelyen h{rom szikomorfa {llt, a törzsük emberderék vastags{gú - tökéletes hely arra, hogy - 16 -
gondolkozzam egy percet. Odamentem, betelepedtem a h{rom fa közé, h{tamat az egyik törzsnek t{masztva. Felőlem nézve a m{sik két fa két méterre lehetett tőlem; ha balra néztem, a varjak f{j{t l{ttam, jobbra a forr{st. Egy kérdés foglalkoztatott: merre induljak tov{bb? Napokig kóborolhatok itt úgy, hogy nyom{t sem l{tom Charlene-nak. És mit jelentenek ezek a l{tom{sok? Lehunytam a szemem, és megprób{ltam emlékezetembe idézni a tó és a vízesések képét, de hi{ba igyekeztem, a részleteket nem tudtam elővar{zsolni. Végül is feladtam, és megint a vadvir{gos rétet csod{ltam, majd az előttem {lló szikomorf{kra fordítottam figyelmemet. Törzsüket sötétszürke és fehér kéregpikkelyek borított{k, barn{s és borosty{ns{rga s{vokkal tarkítva. Ahogy erősödött bennem a l{tv{ny szépségének tudata, úgy ragyogtak fel ezek a színek. Mély lélegzetet vettem, és ismét a mezőre néztem. A varjúfa különösen fénylő szépségben tündökölt. Fölvettem h{tizs{komat, és odamentem a f{hoz. Tudatomban azonnal felbukkant a tó és a vízesések képe. Ezúttal megprób{ltam megjegyezni a részleteket is. A tó nagy volt, majdnem félhekt{rnyi lehetett a területe, a víz h{tul, több meredek teraszon {tbukva zuhogott bele. Két kisebb vízesés alig négy-öt méter magas volt, a harmadik azonban egy jó tízméteres szikl{ról omlott al{ a tó vizébe. És ahogy a kép felmerült bennem, megint mintha fölfelé kapaszkodtam volna ebben a t{jban, hogy tal{lkozzam valakivel. Egy j{rmű zaj{t hallottam meg bal felől; megtorpantam, és lebuktam az alacsony bokrok mögé. Szürke dzsip bukkant elő az erdőből, és délkelet felé {tv{gott a mezőn. Tudtam, hogy mag{nautóknak hatós{gilag tilos a t{jvédelmi körzetbe behajtani, ezért arra sz{mítottam, hogy a dzsip ajtaj{n a parkőrség emblém{j{t pillantom meg. Csod{lkoz{somra a kocsin semmilyen jelet nem l{ttam. Amikor pontosan elém ért, a kocsi meg{llt. A lombokon {t csak egy mag{nyos férfialak körvonalait l{ttam benne; l{tcsővel kémlelte a t{jat. Hasra vetettem magam, hogy észre ne vegyen. Ki lehet ez az ember? A kocsi elindult, és hamarosan eltűnt szemem elől a f{k között. Megfordultam, leültem, és megint fülelni kezdtem, hallom-e azt a morajt. Még mindig semmi. Az jutott eszembe, hogy tal{n vissza kellene mennem a v{rosba, és m{s módot tal{lni Charlene felkutat{s{ra. Belül tudtam azonban, hogy nincs m{s mód. Lehunytam a szemem, és David szavaira gondoltam: tartóss{ kell tennem intuícióimat. Végül sikerült visszaidéznem belső l{t{som képernyőjére a tó és a vízesések képét. Azt{n talpra {lltam, és folytattam utamat a varjak f{ja felé, de közben igyekeztem elevenen tartani tudatomban a képzelt t{j részleteit. Hirtelen ismét mad{rrikolt{st hallottam, de ezúttal egy héja ki{ltott. Balra tőlem sz{llt a messzeségben, alig tudtam kivenni az alakj{t: lendületesen sz{rnyalt észak felé. Gyorsabban lépkedtem, igyekeztem a madarat szemmel tartani, amíg lehet. - 17 -
A mad{r megjelenése mintha energi{t adott volna; m{r rég eltűnt a l{that{ron, de én még mindig arrafelé gyalogoltam, amerre ő repült. Alacsony, köves dombokat hagytam magam mögött vagy h{rom-négy kilométeren {t. A harmadik domb tetején meg{lltam, mert fülemhez ért egy t{voli hang: vízcsobog{s. Nem is: ez zuhogó víz hangja! Óvatosan leereszkedtem a lejtőn, és egy mély szurdokba jutottam, ahol ismét déj| vu-érzést éltem {t. Megm{sztam a következő dombot, és a gerincen túl ott tal{ltam mindent: a tavat és a vízeséseket, pontosan úgy, ahogy elképzeltem - a valós{gban azonban még nagyobb és még szebb volt. A tó majdnem egy teljes hekt{rnyi területet foglalt el, óri{si szikl{k és kőszirtek bölcsőjében nyugodott, és krist{lytiszta vize csillogóan kék volt a délut{ni ég alatt. Balra és jobbra hatalmas tölgyek magasodtak, kisebb juharf{k, ak{cok és füzek színpomp{s serege vette körül őket. A tó túlsó partj{n fehér permetté és köddé robbant a zuhatag, a magasabban lévő két kisebb vízesés még sűrűbbre kavarta a p{r{t. Megfigyeltem, hogy a tónak nincs lefoly{sa. A víz a föld alatt, ném{n futott innen tov{bb, míg végül a varjak f{ja közelében, bővizű forr{sként bukkant ismét a felszínre. Ahogy ezt a csod{latos szépséget néztem, egyre erősödött bennem a déj| vu. A hangok, a színek, a dombtetőről elém t{ruló l{tv{ny - ez az egész rendkívül ismerősnek tűnt. Itt is j{rtam m{r kor{bban. De mikor? Lementem a tóhoz, azt{n bej{rtam az egész területet: a parton megkóstoltam a vizet, a zuhatagokn{l éreztem bőrömön a finom permetet, felm{sztam a szikl{k tetejére, megérintettem a f{k derek{t. El akartam merülni a hely var{zs{ban. Végül a tó tükre fölött h{romemeletnyi magass{gban elnyújtóztam egy kőp{rk{nyon, és a lenyugvó nap felé fordulva, csukott szemmel élveztem arcomon a sugarakat. Abban a pillanatban egy újabb, ismerős érzés {radt végig a testemen - egy bizonyos melegség, valakinek a tekintete, amit hónapok óta nem éreztem. Valój{ban egészen eddig a pillanatig el is felejtettem ezt az érzést, de most azonnal r{ismertem. Kinyitottam a szemem, és megfordultam. Biztosan tudtam, kit fogok megpillantani.
- 18 -
Eltervezni az utaz{st
Fejem fölött, a kinyúló p{rk{ny fél{rnyék{ban Wil {llt a szikl{n csípőre tett kézzel, és szélesen mosolygott. Kissé elmosódottan l{ttam; hunyorogva összpontosítottam, és valamelyest kitisztult a kép. - Tudtam, hogy itt leszel - mondta, és könnyedén leugrott mellém a szikl{ra. - M{r v{rtalak. Kissé rémülten néztem r{, ő pedig {tölelt. Arca és keze mintha enyhén fénylett volna, de egyébként olyannak l{ttam, mint mindig. - El sem hiszem, hogy itt vagy - dadogtam. - Mi történt veled, amikor Peruban eltűntél? Hol volt{l? Intett, hogy üljek le vele szemközt egy közeli kőp{rk{nyra. - Mindent elmesélek - mondta -, de előbb rólad akarok hallani. Milyen körülmények hoztak ebbe a völgybe? Részletesen elmondtam neki Charlene eltűnését, a völgy térképét, a Daviddel való tal{lkoz{st. Wil többet akart tudni arról, mit mondott David, ezért elmondtam neki mindent, ami beszélgetésünkből eszembe jutott. Wil felém hajolt. - Azt mondta, hogy a Tizedik Felismerés a m{sik dimenzió szemszögéből mutatja meg a Földön végbemenő spiritu{lis {talakul{st? És hogy segít megérteni intuícióid valódi lényegét? - Igen - feleltem. - Igaz ez? Egy pillanatig töprengett, azt{n megkérdezte: - Mit tapasztalt{l azóta, hogy beléptél ebbe a völgybe? - Azonnal l{tom{saim t{madtak - mondtam. - Némelyik m{s történelmi korokat mutatott, de később többször is ez a tó jelent meg. L{ttam mindent: a szikl{kat, a vízeséseket, még azt is tudtam, hogy v{r itt valaki, b{r azt nem, hogy te vagy az. - És te hol volt{l a jelenetben? - Olyan volt, mintha fölfelé haladnék. - Ez teh{t egy lehetséges jövő volt sz{modra. - 19 -
Csak hunyorogtam. - Nem biztos, hogy értem ezt. - A Tizedik első része, ahogy David is mondta, az intuíciók tökéletesebb megértéséről szól. Az első kilenc Felismerésben hom{lyos belső megérzésként, futó sejtelemként ismertük meg az intuíciót. Azt{n, ahogy mindjobban megbar{tkozunk ezzel a jelenséggel, vil{gosabban megérthetjük intuícióink természetét. Emlékezz vissza Perura. Ugye m{r ott is volt olyan intuíciód, amely a jövendő képeként jelentkezett: egy bizonyos helyen l{ttad tevékenykedni önmagad és m{sokat, és ez az intuíció vezetett azt{n arra a helyre. Nem így tudtad meg, mikor kell elmenned a Mennyei romokhoz? Itt a völgyben - folytatta - ugyanaz történt. Tudati képet kapt{l egy lehetséges eseményről - arról, hogy r{tal{lsz a vízesésekre, és ott tal{lkozol valakivel -, és te képes volt{l megvalósítani ezt a képet: létrehozni a véletlent, amelynek sor{n valóban r{bukkansz erre a helyre, és tal{lkozol velem. Ha elhajtottad volna a képet, vagy feladod a keresést, mielőtt megtal{lod a zuhatagokat, elmulasztottad volna a szinkronicit{st, és az életed eseménytelen maradt volna. Te azonban komolyan vetted a képet, és megőrizted a tudatodban. - David mondott valami olyasmit, hogy "tartósítani" kell az intuíciót - mondtam. Wil bólintott. - És mi a helyzet a többi l{tom{ssal? - kérdeztem. - Azokkal, amelyek elmúlt korokat mutattak? És az {llatok? Beszél ezekről a Tizedik Felismerés? Te l{ttad a Kéziratot? Wil egy kézmozdulattal elh{rította kérdéseimet. - Először hadd mondjam el, mit tapasztaltam abban a m{sik dimenzióban, amelyet a Túlvil{g dimenziój{nak neveztem el. Peruban sikerült magasan tartanom energiaszintemet, még azut{n is, hogy ti, többiek félelmetekben elveszítettétek a rezgést, és a hihetetlen szépség, a tiszta form{k vil{g{ban tal{ltam magam. Ugyanazon a helyen voltam, de minden megv{ltozott. Az egész környezet úgy ragyogott, hogy az szinte ijesztő; szavakkal még mindig nem tudom kifejezni. Sok{ig csak bolyongtam ebben a hihetetlen vil{gban, a rezgésszintem egyre emelkedett, és akkor valami döbbenetes dolgot fedeztem fel. Egyszerű elhat{roz{ssal ak{rhov{ eljuthattam a bolygón - egyszerűen csak magam elé kellett képzelnem úti célomat. Mindenhova elmentem, ami csak eszembe jutott, kerestelek téged, Juli{t és a többieket is, de egyikőtöket sem tal{ltalak. Azt{n fölfedeztem még egy képességet. Üres területet képzeltem magam elé, és ekkor el tudtam hagyni a bolygót - a tiszta ide{k vil{g{ba kerültem. Mindent megteremthettem, amit csak akartam, egyszerűen csak el kellett képzelnem. Óce{nokat, hegyeket, festői t{jakat hoztam létre; embereket, akik pontosan úgy - 20 -
viselkedtek, ahogy akartam; kiprób{ltam mindenfélét. És ezek minden apró részletükben ugyanolyan valós{gosak voltak, mint b{rmi m{s itt a Földön. Azt{n végül r{jöttem, hogy az ilyen mesterségesen megalkotott vil{gban nincs sok öröm. Az önkényes teremtgetés nem adott belső kielégülést. Egy idő ut{n hazamentem, és végiggondoltam, mit akarok tenni. Akkor még olyan sűrűvé tudtam v{lni, hogy a magasabb tudat{llapotú emberekkel tudtam beszélgetni. Enni és aludni is tudtam, b{r nem volt r{ szükségem. Végül r{jöttem: egészen elfeledkeztem az izgalomról, ami a fejlődéssel, a véletlenek megtapasztal{s{val j{r együtt. Annyira könnyűvé v{ltam, hogy azt hittem, most m{r mindig megmarad a belső kapcsolatom - a valós{gban azonban letértem az utamról, megint túls{gosan ir{nyítóv{ v{ltam. Az akarat {ltal való teremtés annyira könnyű és gyors, hogy ezen a rezgésszinten nagyon könnyű eltévedni az embernek. - Azt{n mi történt? - kérdeztem. - Befelé összpontosítottam, kerestem az isteni energi{val való magasabb kapcsolatot, ahogy mindig is csin{ltuk. Nem is kellett ennél több: rezgésszintem még magasabbra emelkedett, és ismét t{madtak intuícióim. Az egyik képen te bukkant{l fel. - Mit csin{ltam? - Azt nem tudtam meg{llapítani; hom{lyos volt a kép. De amikor az intuícióra gondoltam, és tartósítottam a tudatomban, {tkerültem a Túlvil{g egy m{sik területére, ahol m{s lelkekkel, valój{ban lélekcsoportokkal tal{lkozhattam; beszélni ugyan nem tudtam velük, de gondolataik, tud{suk egy részét fel tudtam fogni. - Meg tudt{k mutatni neked a Tizedik Felismerést? - kérdeztem. Nagyot nyelt, és úgy nézett r{m, mint aki bomb{t készül robbantani. - Nem. A Tizedik Felismerést sohasem írt{k le. - Micsoda? Az nem része a Kéziratnak? - Nem. - Létezik egy{ltal{n? - Ó, h{t persze hogy létezik. De nem a földi dimenzióban. Ez a Felismerés még nem jutott {t a fizikai síkra. Ez a tud{s csak a Túlvil{gban létezik. Csak amikor a Földön m{r elég sok ember érzi intuitív módon ezt az inform{ciót, akkor v{lhat annyira valós{goss{ mindenki tudat{ban, hogy leírható legyen. Így történt ez az első kilenc Felismeréssel is. Sőt így történt minden spiritu{lis szöveggel, még a legszentebb - 21 -
ír{sokkal is. Az inform{ció mindig előbb a Túlvil{gban létezik, és végül annyira vil{goss{ v{lik a fizikai dimenzióban, hogy meg is jelenik valaki sz{m{ra, akinek azt{n le kell írnia. Ezért mondj{k az ilyen ír{sokról, hogy isteni ihlet hat{s{ra születtek. - És miért tart ilyen sok{ig, mire valaki megérti a Tizediket? Wil tan{cstalan volt. - Nem tudom. Az a lélekcsoport, amellyel kapcsolatban {lltam, valószínűleg tudta, de én nem értettem meg pontosan. Nem volt elég magas az energiaszintem. A félelemhez lehet valami köze; a félelemhez, amely az anyagi valós{gból a spiritu{lis vil{gszemlélet felé haladó kultúr{ban kap l{bra. - Szerinted teh{t a Tizediknek eljött az ideje? - Igen. A lélekcsoportok szerint a Tizedik apr{nként {tjut ebbe a vil{gba, ahogy a Túlvil{gra vonatkozó tud{s {ltal magasabb t{vlatra teszünk szert. De itt is, ak{r az első kilenc Felismerés esetében, elegendő sz{mú embernek kell felfognia ahhoz, hogy legyőzhessük a félelmet. - Tudod, mi egyébről szól még a Tizedik? - Igen; úgy tűnik, az első kilenc ismerete nem elég. Meg kell értenünk, hogyan fogjuk sorsunkat megvalósítani. Az ilyen természetű tud{s abból sz{rmazik, hogy megértjük a fizikai dimenzió és a Túlvil{g közötti különleges kapcsolatot. Meg kell értenünk a születés folyamat{t: hogy honnan jövünk, hogy t{gabb összefüggésekben miről is szól az emberiség történelme. Hirtelen szöget ütött a fejembe egy gondolat. - V{rj egy percet. Úgy tudom, te l{ttad a Kilencedik Felismerés egy péld{ny{t. Az mit mondott a Tizedikről? Wil közelebb hajolt. - Azt mondta: az első kilenc Felismerés leírta a spiritu{lis evolúció folyamat{t - mind az egyén, mind a közösség szempontj{ból -, de ahhoz, hogy e kilenc Felismerés megvalósuljon, hogy valaki valóban eszerint éljen, hogy beteljesíthesse küldetését, a folyamat teljesebb megértésére, a Tizedik Felismerésre is szükség van. Ez a Felismerés nemcsak a földi dimenzió összefüggéseiben mutatja meg a Föld spiritu{lis {talakul{s{nak folyamat{t, hanem a Túlvil{g dimenziój{nak szemszögéből is. Azt mondta, teljesebben értjük majd, miért egyesítjük ezeket a dimenziókat, miért kell az embereknek beteljesíteniük történelmi küldetésüket, és ha egyszer beépül a kultúr{nkba, ez a tud{s fogja végül létrehozni a végeredményt. Említést tett félelemről is; azt mondta róla, hogy az új spiritu{lis tudatoss{g kibontakoz{s{val egy időben erősödik ennek pol{ris ellenhat{sa is: a félelem, amely a m{ris létező technikai megold{sok {ltal akarja tudatosan befoly{solni a jövőt - még a nukle{ris fenyegetésnél is veszedelmesebb technik{ról van szó. A Tizedik Felismerés - 22 -
feloldja ezt a polarit{st. Elhallgatott, és fejével kelet felé intett. - Hallod ezt? Füleltem, de csak a vízesést hallottam. - Mit? - kérdeztem. - Ezt a morajt. - Kor{bban m{r hallottam. Mi ez? - Nem tudom pontosan. De a m{sik dimenzióban is hallható. A lelkeket, akikkel tal{lkoztam, nagyon nyugtalanítja. Miközben Wil beszélt, tudatomban nagyon tiszt{n megjelent Charlene arca. - Gondolod, hogy ez a zaj összefügg ezzel az új technik{val? - kérdeztem, de a kép kissé elterelte figyelmemet. Wil nem felelt. Arca szórakozott{ v{lt. - A bar{tnőd, akit keresel - kezdte -, szőke? Nagy, kív{ncsi tekintetű szeme van? - Igen. - Épp most l{ttam egy képet az arc{ról. R{meredtem. - Én is. Megfordult, és a zuhatagokra nézett; követtem tekintetét. A fehér ködgomoly fenséges h{tteret szolg{ltatott beszélgetésünkhöz. Éreztem, hogy emelkedik az energiaszint a testemben. - Még nincs elég energi{d - mondta Wil. - De ennek a helynek rendkívüli ereje van. Azt hiszem, hogy ha segítek, és mindketten a bar{tnőd arc{ra összpontosítunk, {tléphetünk a spiritu{lis dimenzióba, ahol tal{n kideríthetjük, hol van a bar{tnőd, és hogy mi történik ebben a völgyben. - Biztos vagy benne, hogy képes vagyok r{? - kérdeztem. - Tal{n ink{bb csak te menj {t, én itt megv{rlak. - Wil arca kezdett elmosódni. Derekamn{l megérintette a h{tamat, hogy energi{t adjon, és elmosolyodott. - Nem - 23 -
l{tod, mennyire célir{nyos az, hogy most itt vagyunk? Az emberi kultúra kezdi érteni a Túlvil{got, kapisk{lja a Tizedik Felismerést. Azt hiszem, itt az alkalom, hogy együtt derítsük fel a m{sik dimenziót. Tudod, hogy ez elrendelésszerű. Ebben a pillanatban meghallottam a zúg{st a h{ttérben, a vízesés dübörgése sem tudta elnyomni. Nem is annyira a fülemmel hallottam: ink{bb a gyomorsz{jam t{j{n éreztem. - Erősödik a moraj - mondta Wil. - Mennünk kell. Lehet, hogy Charlene bajban van! - Mit tehetünk? - kérdeztem. Wil kissé közelebb lépett, tenyere még mindig a h{tamon volt. - Újra kell alkotnunk a bar{tnődről kapott képet. - És tartósítani? - Igen. Mint mondtam, most tanuljuk, hogy intuícióinkat magasabb szinten észleljük, és higgyünk bennük. Mind azt szeretnénk, ha a véletlenek sűrűbben követnék egym{st, de legtöbbünk sz{m{ra új ez a tudatoss{g, és a kultúra, amely körülvesz bennünket, túls{gosan is a régi kételyek rugóira j{r, így idővel elveszítjük a reményt, a hitet. Viszont azt is kezdjük felismerni, hogy ha minden figyelmünkkel a lehetséges jövő részletei felé fordulunk, ha tudatunk h{tterében sz{ndékosan elevenen tartjuk a képet, akkor amit elképzelünk, hamarabb és könnyebben v{lik valóra. - Teh{t az akaratunk {ltal jön létre? - Nem. Emlékezz vissza, mi történt velem a Túlvil{gon. Ott mindent létrehozhatsz egyszerűen az{ltal, hogy létre akarod hozni, de az ilyen teremtés nem ad kielégülést. Ugyanez igaz erre a dimenzióra is, b{r itt minden sokkal lassabban történik. A Földön szintén majdnem mindent megvalósíthatunk az akaratunk {ltal, de az igazi kiteljesedés csak akkor következik el, amikor előbb r{hangolódunk a belső ir{nyít{sra, az isteni útmutat{sra. Csak ekkor haszn{ljuk akaratunkat arra, hogy az intuíciónk {ltal elénk t{rt lehetséges jövőkép felé elmozduljunk. Ebben az értelemben az isteni erő teremtőt{rsaiv{ v{lunk. Érted m{r, hogyan kezdődik ez a tud{s a Tizedik Felismeréssel? Megtanuljuk ugyanúgy haszn{lni képzeletünket, ahogy a Túlvil{gon haszn{latos, és ha megtanultuk, összehangolódunk azzal a dimenzióval: így egyesül a Mennyorsz{g a Földdel. Bólintottam; most m{r teljesen megértettem. Wil néh{ny mély lélegzetet vett, azt{n tenyerét még erősebben nyomta a derekamra, és közben arra utasított, hogy idézzem fel Charlene arc{nak részletes képét. P{r pillanatig semmi sem történt, azt{n hirtelen hatalmas energia{rad{st éreztem, amely megpörgetett, és vad gyorsul{ssal - 24 -
elragadott. Fantasztikus sebességgel sz{guldottam valami sziv{rv{nyszínű alagútszerűségben. Tökéletesen a tudatomn{l voltam; kissé csod{lkoztam, miért nincs bennem félelem. Ink{bb a r{ismerés, a kényelmes otthonoss{g, a béke érzését éltem {t: mintha m{r j{rtam volna itt kor{bban. Amikor a sz{guld{s véget ért, meleg fehér fény közegében tal{ltam magam. Tekintetem Wilt kereste: ott {llt a bal oldalamon, kissé h{tr{bb. - H{t tessék - mosolyodott el. Ajka nem mozdult, mégis tiszt{n hallottam a hangj{t. Azt{n észrevettem, hogy a teste m{s képet mutat. Alakra pontosan ugyanolyan volt, mint kor{bban, de mintha belülről vil{gított volna. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, és l{ttam, hogy az én testem is ugyanolyan. Amikor megérintettem Wilt, éreztem, hogy a l{tható kart többujjnyi széles, l{thatatlan mező veszi körül. Hi{ba igyekeztem, ezt az energiaburkot nem tudtam {ttörni, csak eltoltam magamtól Wilt. Wil majd kipukkadt, úgy mulatott rajtam. Arca annyi derűt sug{rzott, hogy én magam is fölnevettem. - Elképesztő, igaz? - kérdezte. - Itt még magasabb a rezgés, mint a Mennyei romokn{l - feleltem. - Tudod, hogy hol vagyunk? Wil hallgatott, környezetünket nézegette. Térben helyezkedtünk el, teh{t éreztük, merre van felfelé, merre lefelé, de mintha a levegőben függtünk volna, és a horizont sem l{tszott. A fehér fény minden ir{nyban azonos szín{rnyalatú volt. Végül Wil így szólt: - Ez egy megfigyelőpont. Voltam m{r itt rövid ideig, amikor először magam elé képzeltem az arcodat. Akkor több lélek is volt itt. - Mit csin{ltak? - Azokat az embereket figyelték, akik a hal{luk ut{n jöttek {t ide. - Micsoda? Azt akarod mondani, hogy ez az a hely, ahov{ az ember a hal{la ut{n kerül? - Igen. - És miért vagyunk itt? Tal{n Charlene-nal történt valami?
- 25 -
Szembefordult velem. - Nem, azt nem hiszem. Emlékezz csak, mi történt velem, amikor elkezdtem felidézni az arcodat. Sok helyet bej{rtam, mire a vízeséseknél összetal{lkoztunk végre. Lehet, hogy meg kell itt l{tnunk valamit, mielőtt megtal{ljuk Charlene-t. V{rjunk, nézzük meg, mi lesz ezekkel a lelkekkel. - Fejével bal felé intett, ahol néh{ny emberszerű alak form{lódott ki a semmiből, alig tízméternyire tőlünk. Első reakcióm az óvatoss{g volt. - Wil, honnan tudhatjuk, hogy bar{ts{gosak-e a sz{ndékaik? Mi történik, ha kedvük t{mad megsz{llni bennünket vagy ilyesmi? Wil komolyan nézett r{m. - A Földön hogyan {llapítod meg, ha valaki uralkodni akar fölötted? - Észreveszem a mesterkedését. R{jövök, hogy manipul{lni akar. - H{t még? - Energi{t von el tőlem. Érzem, hogy cserbenhagy a bölcsességem, az ön{llós{gom. - Pontosan. Ilyenkor az ember letér a Felismerések útj{ról. Ezek az elvek mindkét dimenzióban ugyanúgy érvényesülnek. Az alakok teljesen kibontakoztak, és bennem nem szűnt az óvatoss{g. De azt{n megéreztem, hogy szeretet, segítő energia {rad testükből, amely fehéres borosty{nszínű fényből {llt, amely rezegve, t{ncolva v{ltoztatta élességét. Arcuk emberi arcnak l{tszott, de nem tudtam egyenesen, közvetlenül megnézni őket. Még azt sem tudtam meg{llapítani, h{nyan vannak. Egyszer úgy l{ttam, h{rom vagy négy lélek néz szembe velünk, azt{n, mire egyet pislogtam, m{r hatan voltak, majd megint h{rman t{ncoltak előttem. Egészében véve olyanok voltak, mintha egy eleven, borosty{nszínű felhő remegne a fehér h{ttérben. Percek múlva újabb figura bontakozott ki a többiek mellett, de élesebben kivehető volt, mert abban a fénylő alakban jelent meg, mint Wil és jómagam. Középkorú férfinak l{tszott; rémült zavarral nézett körül, azt{n megl{tta a lélekcsoportot, és megnyugodott. Meglepetésemre, amikor erősen figyeltem r{, felfogtam érzéseit és gondolatait. Wilre pillantottam, aki egy bólint{ssal jelezte, hogy ő is észleli a reakcióit. Újból koncentr{ltam, és azt figyeltem meg, hogy van ugyan benne bizonyos ellazults{g, érzi az őt körülvevő szeretetet és t{mogat{st, mégis enyhe sokkhat{s alatt {ll, hiszen csak most döbbent r{, hogy meghalt. Alig p{r perccel ezelőtt szok{sa szerint a parkban kocogott, és egy hosszú emelkedőn felkaptatva szívroham érte. A f{jdalom alig néh{ny m{sodpercig tartott, ut{na ő m{r a testén kívül lebegett, l{tta, - 26 -
hogy az emberek a segítségére sietnek. Hamarosan befutottak a mentők, és l{zas buzgalommal hozz{l{ttak újraélesztéséhez. A mentőautóban a teste mellett ült, és rémülten hallotta, hogy a mentőtiszt halottnak nyilv{nítja. Izgatottan prób{lt szót érteni velük, de senki sem hallotta. A kórh{zban egy orvos megerősítette, amit a mentősök m{r meg{llapítottak: a szíve valós{ggal felrobbant, életét m{r semmi sem mentheti meg. Énjének egyik része megprób{lta elfogadni ezt a tényt, m{sik része ellen{llt. Hogy lenne ő halott? Segítségért ki{ltott, és azonnal egy sziv{rv{nyszínű folyosóban tal{lta mag{t, amely odasz{llította, ahol most {llott. Figyeltük, ahogy mindink{bb tudatosodik benne a lelkek jelenléte; elindult feléjük, és sz{munkra egyre jobban elmosódott, egyre jobban hasonlított hozz{juk. Azt{n v{ratlanul visszafordult felénk, és egy szempillant{s alatt valamiféle irodai környezet vette körül, sz{mítógépekkel, grafikonokkal a falon, munk{lkodó emberekkel az íróasztalokn{l. Minden tökéletesen valós{gosnak l{tszott, csak a falak voltak félig {tl{tszóak, úgyhogy jól l{ttuk, mi van odabent, és az iroda fölött az ég nem kék, hanem furcsa olajzöld volt. - Most becsapja mag{t - mondta Wil. - Újraalkotja a földi munkahelyét; megprób{l úgy tenni, mintha nem halt volna meg. A lelkek közelebb húzódtak, és megjelentek újabbak is, végül m{r többtucatnyian lebegtek ott közelebb-t{volabb, borosty{ns{rga fényben villódzva. Szeretetet sug{roztak az újonnan jött felé, és valami inform{ciót is, amit nem értettem. A mesterséges iroda fokozatosan elhalv{nyult, és végül teljesen eltűnt. A férfi lemondó arckifejezéssel ismét a lelkek kirajzolódó csoportj{hoz húzódott. - Tartsunk velük - hallottam Wil javaslat{t. Ugyanakkor éreztem, hogy a keze, pontosabban a keze energi{ja gyengéden h{tba taszít. Amint bensőmben igent mondtam, azonnal enyhe mozg{st érzékeltem, és a lelkek a férfival együtt jobban megfigyelhetővé v{ltak. A lelkeknek fénylett az arcuk, mint Wilnek és nekem, de kezük és l{buk helyén csak fénysug{rz{st l{ttam. Itt m{r négy-öt m{sodpercig is összpontosítani tudtam egyikre-m{sikra, mielőtt elveszítettem szem elől, és pislognom kellett, hogy ismét megpillantsam. Arra figyeltem fel, hogy a lélekcsoport és az elhunyt férfi is egy felénk közeledő, ragyogó fehér fénypontot figyel. Közelebb érve mindent befogadó, terjedelmes fénysug{rr{ növekedett. Egyenesen nem is tudtam belenézni, kissé elfordultam, így csak a férfi körvonalait l{ttam: ő l{thatólag minden nehézség nélkül szembenézett a - 27 -
fénnyel. Újból felfogtam gondolatait és érzelmeit. A fény valami elképzelhetetlen szeretetérzéssel és nyugalommal töltötte fel. És ahogy ez az érzés szét{radt benne, l{tószöge és tud{sa egyszeriben kit{gult, míg végül széles t{vlatból, meglepő részletességgel, tiszt{n l{tta most véget ért életét. Azonnal megl{tta születése körülményeit és gyermekkori csal{dj{t. John Donald Williams néven jött a vil{gra, lassú észj{r{sú apa és szétszórt figyelmű anya gyermekeként; anyj{t elsősorban a t{rsas{gi események érdekelték. A gyermek haragot és dacot halmozott fel mag{ban: vallatóv{ fejlődött, aki alig v{rja, hogy bebizonyíthassa a vil{gnak, milyen nagyszerű eredményekre képes a tudom{nyok, a matematika területén. Huszonh{rom évesen doktor{lt fizik{ból Massachusetts {llam műegyetemén, a MIT-en, és négy tekintélyes egyetem fogadta tan{rai sor{ba, ezut{n a védelmi minisztériumban, majd később az energiaszektorban, egy mag{ncégnél v{llalt {ll{st. L{tni való volt, hogy az utóbbi munk{j{ba minden erejét beleölte, egészségére ügyet sem vetett. Éveken {t gyorsbüfék kosztj{n élt, semmit nem mozgott, úgyhogy krónikus szívelégtelenséget {llapítottak meg n{la. A túlzott buzgalommal elkezdett testgyakorl{s azut{n végzetesnek bizonyult. Élete vir{gj{ban, ötvennyolc évesen hunyt el. Williams tudata ekkor {tfordult; súlyos érzelmi kínok vették elő: mélyen sajn{lta, hogy így élte le az életét. R{ébredt: gyermekkora, csal{di körülményei tökéletesen arra voltak be{llítva, hogy felszínre hozz{k belső hajlamait: hogy saj{t fontoss{gérzetét elutasít{ssal, elitizmussal fokozza. Fő eszköze a gúny volt; képességeik, munkaerkölcsük, személyiségük bír{lgat{s{val tett nevetségessé m{sokat. Csak most l{tta meg: a tanítók mindig ott v{rt{k a helyükön, hogy segítsenek leküzdeni belső bizonytalans{g{t. Mindegyikük épp a megfelelő pillanatban érkezett, hogy m{s utat mutasson neki, de ő mindig figyelmen kívül hagyta őket. Mindvégig csől{t{st erőltetett mag{ra. Minden figyelmeztetést megkapott, hogy dolgozzék óvatosabban, hogy lassítson. Új technológi{kat kutatott, amelyek sz{mos mellékhat{st és veszélyt rejtettek, de ő ezeket nem vette figyelembe. Munkaadói új elméleteket, sőt új fizikai elveket tettek le elé, és ő sohasem faggatózott az eredetük felől. Az elj{r{sok működtek, és őt csak ez érdekelte, mert siker és elismerés j{rt a nyomukban. Az elismerés ir{nti v{gy okozta a vesztét... m{r megint. Istenem, gondolta, ugyanúgy megbuktam, mint annak előtte. Tudata azonnal {tkapcsolt egy m{sik színtérre, egy kor{bbi életébe. A tizenkilencedik sz{zadban az Appalache-hegység déli részén történt, egy katonai - 28 -
t{borban. Egy nagy s{torban több férfi hajolt a térkép fölé. L{mp{sok fénye imbolygott a s{tor falain. A jelenlévő tisztek meghozt{k a döntést: az utolsó esély is elveszett a békére. A h{ború elkerülhetetlenné v{lt, és a harc{szat elvei gyors t{mad{st követeltek. Williams, a vezénylő t{bornok egyik sz{rnysegédje lévén, kénytelen volt egyetérteni a többiekkel. Arra a megfontol{sra jutott, hogy nincs m{s v{laszt{sa; ha ellentmond, az a karrierje végét jelenthette volna. R{ad{sul akkor sem tudta volna meggyőzni a többieket, ha akarja. Az offenzív{t, amely a bennszülöttek elleni keleti hadj{rat utolsó nagy csat{j{nak ígérkezett, akkor is végrehajtott{k volna. Egy őrszem jelent meg, és jelentette a t{bornoknak, hogy egy telepes azonnal tal{lkozni akar vele. A s{tor nyíl{s{n {t Williams egy törékeny termetű, harminc év körüli fehér asszonyt l{tott, akinek tekintetében kétségbeesés tükröződött. Williams később megtudta, hogy egy misszion{rius le{nya volt, és az indi{nok békeaj{nlat{t hozta, minden veszélyt v{llalva ő személyesen eszközölte ki a javaslatot. A t{bornok azonban nem volt hajlandó fogadni; a s{torban maradt, a nő odakintről kiab{lt neki, míg végre a t{bornok fegyveres őrökkel vezettette ki a t{borból. Nem hallgatta meg az aj{nlatot, nem is volt kív{ncsi r{. És Williams ismét hallgatott. Tudta: parancsnoka óri{si nyom{s alatt {ll, hiszen m{r ígéretet tett arra, hogy meghódítja ezt a területet az ipari terjeszkedés sz{m{ra. Ahhoz, hogy a gazdas{gi hatalmass{gok és szövetségeseik, a politikusok elképzelései megvalósuljanak, szükség volt a h{borúra. Az, hogy az indi{nok és a telepesek közösen létrehozz{k saj{t hat{rkultúr{jukat, nekik nem volt elég. Nem, az ő felfog{suk szerint a jövőt alakítani, manipul{lni és szab{lyozni kell, méghozz{ azoknak érdekében, akik létrehozz{k a biztons{got és a jólétet a vil{gon. Nyugtalanító és felelőtlen dolog volna, ha a döntéseket a kisemberekre bízn{k. Williams tudta, hogy a h{ború fölöttébb jól jönne a vasutak és a szénb{ny{k, valamint az akkoriban bontakozó olajérdekeltségek urainak, r{ad{sul az ő személyes jövőjét is biztosítan{. Csak annyit kell tennie, hogy tartja a sz{j{t, és követi a többieket. És így is tesz; ném{n fog tiltakozni - nem úgy, mint a t{bornok m{sik sz{rnysegédje. A s{tor túloldal{n {lló tisztt{rs{ra pillantott; a m{sik sz{rnysegéd alacsony ember volt, kissé bicegett. Hogy miért s{ntít, azt senki sem tudta. A l{b{nak semmi baja sem volt. Ez az ember volt a tökéletes fejbólintó. Tiszt{ban volt a titkos érdekszövetségek sz{ndékaival, t{mogatta őket, rajongott értük, részt kért belőlük. És volt azt{n még valami. Ez az ember, csakúgy, mint a t{bornok és a többi ir{nyító, félt az indi{noktól. Nemcsak azért akart{k eltenni őket l{b alól, mert az indi{nok szembefordultak a földjüket leig{zó ipari gazdas{ggal. Félelmüket ennél mélyebb, rémisztőbb és fenyegetőbb gondolatok is t{pl{lt{k, amelyeket csak néh{ny vezető ismert teljes - 29 -
egészében, de mégis minduntalan felszínre bukkantak a kultúra teljes területén, és arra figyelmeztették a vezetőket, hogy meg kellene v{ltozniuk, és egy m{sfajta jövőképet kellene emlékezetükbe idézniük. Williams megtudta, hogy a misszion{rius le{nya összegyűjtötte az indi{n törzsi var{zslókat, hogy egy utolsó kísérletet tegyenek e tud{s felidézésére, hogy megtal{lj{k a szavakat, amelyekkel megfogalmazható - egy utolsó kísérletet arra, hogy megmagyar{zz{k önmagukat, ismertessék értékrendszerüket a sebesen ellenük forduló vil{ggal. Williams a lelke mélyén tudta, hogy az asszonyt meg kellett volna hallgatniuk, de végül is néma maradt, a t{bornok pedig egyetlen fejbiccentéssel elutasította a béke lehetőségét, megadta a jelt a csata kezdetére. Williams emlékezete {tlendült egy m{sik helyszínre: egy szakadék v{gta ketté a sűrű erdőt az eljövendő csatatéren. Gyors rajtaütésre készülve lovass{g özönlött {t egy dombh{ton. Az indi{nok a szakadék két oldal{n a sziklafal tetejéről védekeztek. Nem messze onnan egy magas férfi és egy nő rejtőzött szorosan egym{sba kapaszkodva. A férfi egy fiatal tudós volt, a képviselőh{z tan{csadója, aki csak megfigyelőként érkezett a helyszínre, és rémülten észlelte, milyen közel került a harci cselekményekhez. Ez hiba volt, súlyos hiba. Őt a gazdas{g érdekelte, az erőszakhoz nem értett. Abban a hitben jött ide, hogy a fehérek és az indi{nok közötti konfliktus nem szükségszerű, hogy a körzet gazdas{gi fellendülését mindkét kultúra befogadhatja, beépítheti, mindkettő nyerhet {ltala. Mellette a szikl{n a katonai s{torn{l l{tott fiatal nő kuporgott. Ő el{rultnak, elhagyatottnak érezte mag{t ebben a pillanatban. Tudta, hogy erőfeszítéseit siker koron{zhatta volna, ha a hatalom birtokosai meghallgatj{k, milyen lehetőséget aj{nl. De nem adja fel, mondta mag{ban, nem adja fel addig, amíg az öldöklésnek vége nincs. Mindegyre ezt hajtogatta: - Segíthetnénk ezen! Segíthetnénk ezen! Mögöttük a domboldalon két lovas tűnt fel, vad v{gt{ban üldöztek egy indi{nt. Kis idő múlt{n r{ismertem: az az engesztelhetetlen indi{n főnök volt, akit a Daviddel való beszélgetés közben a l{tom{s mutatott; az a főnök, aki oly hevesen utasította el az asszony elképzeléseit. L{ttam, ahogy menekülés közben h{trafordult, és íj{val mellbe lőtte egyik üldözőjét. A m{sik leugrott lov{ról, és az indi{nra vetette mag{t. Az {d{z viaskod{sban a katona tőre mélyen a sötét bőrű férfi tork{ba fúródott. Vér zúdult a felszaggatott földre. A holtra rémült közgazd{sz könyörgött a nőnek, hogy meneküljenek onnan, de az intett, hogy maradjon, őrizze meg nyugalm{t. Williams ekkor vette észre a mellettük {lló fa mögött az Öreg indi{n var{zslót, akinek alakja mintha rezgett volna, hol élesen l{tszott, hol nem. Ebben a pillanatban újabb lovascsapat kaptatott {t a dombon, és vadul lövöldözve rajtuk ütött. A férfi és a nő testét golyók szaggatt{k. Az indi{n kevélyen, mosolyogva {llt ott, vele ugyanúgy végeztek a lovasok. - 30 -
Williams figyelme ekkor egy dombtetőre ir{nyult, ahonnan az egész helyszín bel{tható volt. Egy férfi {llt ott, a csat{t figyelve. Bőrruh{t viselt, mint a hegylakók, és egy m{lh{s lovat vezetett. Egy idő múlva h{tat fordított a csat{nak, és az ellenkező ir{nyban leereszkedett a dombról, megkerülte a tavat és a zuhatagokat, azt{n eltűnt a szemünk elől. Megdöbbenve ébredtem r{: a csata épp itt, ebben a völgyben zajlott le, a vízesésektől délre eső területen. Ismét Williams felé fordultam: ő a véront{s, a gyűlölet iszonyat{t élte újra. Felismerte: az indi{nok elleni hadj{rat idején nem volt képes cselekedni, ezzel megteremtette legutóbbi életének körülményeit és reményeit, de éppúgy, mint azelőtt, most sem ébredt fel idejében. Ismét tal{lkozott a kongresszusi tan{csadóval, aki az asszonnyal együtt vesztette életét, mégsem eszmélt r{ küldetésükre. Williamsnek egy hegytetőn, nagy f{k között kellett tal{lkoznia a fiatalemberrel, a bar{tj{nak ott föl kellett volna ébrednie, és lent a völgyben meg kellett volna keresnie hat t{rs{t, hogy hetes csoportot alkotva közösen feloldj{k a félelmet. Ez a gondolat mélyebb emlékeket ébresztett benne. Az emberiség hosszú, gyötrelmes története sor{n mindig a félelem volt a fő ellenség; Williams r{ébredt, hogy a jelen kor kultúr{ja szembe{llító, polariz{ló jellegű; az ir{nyítóknak ebben a történelmi korban nyílik utolj{ra lehetőségük arra, hogy megragadj{k a hatalmat, és saj{t céljaikra haszn{lj{k fel a modern technik{t. Williams l{thatóan kínban volt. Tudta m{r, milyen végtelenül fontos, hogy a hetek csoportja megalakuljon. A történelem ilyen csoportok létrejöttére v{r; ha kellő sz{mú hetes csoport alakul, ha elegen értik a félelem lényegét, csak akkor lehet a polariz{lód{st feloldani, csak akkor lehet véget vetni a völgyben folyó kísérleteknek.
*
Nagyon lassan tudatosodott bennem, hogy ismét a l{gy, fehér fény közegében vagyok. Williams l{tom{sai véget értek, ő maga a többi lélekkel együtt rövid idő alatt eltűnt. Nagy sebességű, h{trafelé tartó mozg{st érzékeltem, el is szédültem bele. Észrevettem, hogy Wil ott {ll a jobbomon. - Mi történt? - kérdeztem. - Hova lett ez az ember? - Nem tudom pontosan - felelte. - Mi volt ez az egész? Mi történt vele? - 31 -
- Életszemlét tartott. Bólintottam. - Tudod, mi az? - kérdezte. - Igen. Tudok róla, hogy a hal{lból visszahozott emberek gyakran sz{molnak be ilyesmiről: egész életük lepereg a szemük előtt, mint egy film. Erről van szó? Wil elgondolkodott. - Igen, de az életszemle folyamata nagy hat{st gyakorol az emberi kultúr{ra. Együtt j{r ez a Túlvil{g megismerésének magasabb t{vlat{val. Több ezer ember sz{molt m{r be a hal{lközeli élményről; ahogy történeteik mind szélesebb körben v{lnak ismertté, mind többen beszélnek róluk, ann{l ink{bb beépül a köztudatba az életszemle valós{goss{ga. Tudjuk m{r, hogy hal{lunk ut{n újra végig kell tekintenünk életünkön, meg kell szenvednünk minden elszalasztott lehetőséget, minden olyan alkalmat, amikor cselekedhettünk volna, de nem tettük. Ez a tud{s segít követni az elhat{roz{st, hogy végére j{runk a tudatunkban felmerülő intuitív sugallatoknak, és huzamosan figyelmünk előterében tartjuk őket. Tudatosabban éljük életünket. Egyetlen fontos eseményt sem akarunk elmulasztani. Nem akarjuk később visszatekintve újra megtapasztalni a kínt, amikor r{jövünk, hogy elhib{ztuk, hogy helytelen döntéseket hoztunk. Wil elhallgatott, és félrebillentett fejjel hallgatózott. Én is azonnal éreztem azt a nyom{st a gyomorsz{jam t{j{n, és meghallottam azt a torz morajt. P{r perc múlva azt{n elhallgatott. Wil körülnézett. Az egynemű fehér környezetben tompa szürke s{vok imbolyogtak. - Ak{rmi történik ott, a hat{sa ezt a dimenziót is eléri! - mondta. - Nem tudom, fenn tudjuk-e tartani a rezgésünket. V{rtunk, a szürke s{vok fokozatosan eloszlottak, vissza{llt az egyenletes fehérség. - Ne feledkezzünk el a Kilencedik Felismerés figyelmeztetéséről az új technik{val kapcsolatban - tette hozz{ Wil -, sem arról, amit Williams tapasztalt: hogy ezt a technik{t azok akarj{k uralni, akik félnek. - És mi a helyzet a hetek csoportj{nak visszatérésével? - kérdeztem. - És Williams tizenkilencedik sz{zadi l{tom{sai erről a völgyről? Wil, azokat én is l{ttam. Szerinted mit jelenthetnek ezek a l{tom{sok? Wil arca elkomolyodott. - Azt hiszem, ezt kell kiderítenünk. És azt hiszem, te is tagja - 32 -
vagy ennek a csoportnak. A moraj hirtelen újra erősödni kezdett. - Williams azt mondta, először ezt a félelmet kell megértenünk - hangsúlyozta Wil -, hogy hozz{j{rulhassunk a felold{s{hoz. Ez legyen a következő dolgunk: tal{ljuk meg a módj{t, hogyan érthetjük meg ezt a félelmet. Wil alig fejezte be szavait, egyszerre fülsiketítő robaj r{zta meg testemet, és h{tralökött. Wil ut{nam nyúlt, de arca m{r eltorzult, elhom{lyosodott. Megprób{ltam a karj{ba kapaszkodni, de hirtelen eltűnt, és én tehetetlenül zuhantam lefelé, körülöttem a sziv{rv{ny színei kavarogtak.
- 33 -
Legyőzni a félelmet
Mire elmúlt rólam a szédülés, ismét a zuhatagokn{l tal{ltam magam. Szemközt velem, egy kiszögellés alatt hevert a h{tizs{kom, pontosan azon a helyen, ahol hagytam. Körülnéztem: Wilnek semmi nyoma. Mi történt? Hova tűnhetett? Karór{m tanús{ga szerint egy óra sem telt el azóta, hogy Willel {tléptem a m{sik dimenzióba. Végiggondoltam az élményt, és meglepődtem, milyen erős szeretet, mekkora nyugalom volt bennem, szorong{s pedig egy{ltal{n nem - egészen mostan{ig. Most egész környezetem szürke és néma volt. Elcsig{zottan mentem a h{tizs{komért, és gyomromat hull{mokban szorította össze a félelem. Hirtelen úgy éreztem, itt a szikl{k között túls{gosan nyílt a terep, nagyon szem előtt vagyok. Elhat{roztam, hogy visszamegyek délre, a hegyek közé, és ott döntöm el, mitévő legyek. Felkaptattam az első domb tetejére, és a túloldali lejtőn leereszkedve egy alacsony, ötven körüli férfit vettem észre. Vörös haja és kis kecskeszak{lla volt, turistaöltözéket viselt. Mielőtt elrejtőzhettem volna, észrevett, és egyenesen felém indult. Óvatos mosollyal közelített meg, és azt mondta: - Attól tartok, kissé elkeveredtem. Meg tudn{ mondani, hogy jutok vissza a v{rosba? Elmagyar{ztam az utat dél felé a forr{shoz, azt{n tov{bb a folyóhoz, amely nyugat felé a parkőrség épületéhez vezeti. Megkönnyebbült. - Kicsivel keletebbre innen tal{lkoztam valakivel, aki elmondta m{r az utat, de valószínűleg valahol rossz ir{nyba fordultam. Maga is a v{rosba tart? Jobban megnéztem magamnak ezt az embert; mintha szomorús{g és harag {radt volna belőle. - Egyelőre nem - mondtam. - Egy bar{tomat keresem, aki erre lehet valahol. Milyen volt az, akivel tal{lkozott? - Csillogó szemű, szőke nő volt - felelte. - Gyors beszédű. A nevét nem értettem. Maga kit keres? - Charlene Billings a neve. Tudna még valamit mondani arról a nőről? - Mondott valamit a Nemzeti Parkerdővel kapcsolatban, ami miatt arra gondoltam, amolyan kutatóféle lehet, akik errefelé szoktak m{szk{lni. De ez nem derült ki. Figyelmeztetett, hogy menjek el ebből a völgyből. Azt mondta, csak összeszedi a - 34 -
holmij{t, és megy ő is. Az volt a véleménye, hogy valami baj készül itt, hogy mindenki veszélyben van. De nagyon titokzatos volt. Az igazat megvallva fogalmam sincs, miről beszélt. - Hangsúly{ból úgy ítéltem, hogy ez az ember hozz{szokott az egyenes beszédhez. A tőlem telhető legbar{ts{gosabb hangot ütöttem meg. - Könnyen meglehet, hogy a bar{tommal tal{lkozott. Pontosan hol történt ez? Dél felé mutatott, és elmondta, hogy körülbelül egy kilométerre innen futottak össze. A nő egyedül volt, és délkelet felé tartott. - Elkísérem mag{t a forr{sig - mondtam. Fölvettem a h{tizs{kot. A domboldalon leereszkedve útit{rsam megkérdezte: - Ha valóban a maga bar{tja volt, mit gondol, hov{ igyekezhetett? - Nem tudom. - Tal{n valami misztikus helyre? Utópi{t keresi? - Arc{n cinikus mosoly jelent meg. R{jöttem, hogy be akar ugratni. - Lehet - feleltem. - Maga nem hisz Utópi{ban? - Persze hogy nem. Kőkorszaki gondolat. Maga a naivit{s. R{néztem, kezdett legyűrni a f{radts{g. Szerettem volna véget vetni a beszélgetésnek. - Ez puszt{n nézetkülönbség, azt hiszem. Fölnevetett. - Nem, ez több ann{l. Ez tény. Semmiféle Utópia nem következik el. A dolgok rossz ir{nyba tartanak, nem javulnak. A gazdas{g ir{nyíthatatlann{ v{lik, és a végén szépen fel fog robbanni az egész. - Ezt mire alapozza? - Elemi demogr{fia. Az évsz{zad nagy részében a nyugati orsz{gokban széles középoszt{ly volt, ez az oszt{ly megteremtette a rend és a józan ész uralm{t, és letéteményese volt annak az {ltal{nos hitnek, hogy a gazdas{gi rendszer mindenki jav{t szolg{lhatja. Csakhogy - folytatta - ez a hit mostanra kezd összeomlani. Ezt mindenütt tapasztalni lehet. Napról napra mind kevesebben hisznek a rendszerben, és mind kevesebben tartj{k be a szab{lyokat. Ennek pedig az az oka, hogy ez a középoszt{ly zsugorodik. A technikai fejlődés elvette a munka értékét, és két csoportra osztotta az emberiséget: gazdagokra és szegényekre. Az egyik csoportba tartoznak azok, akik befektetőként vagy tulajdonosként ir{nyítj{k a vil{ggazdas{got, - 35 -
a m{sik csoportnak alantas, kiszolg{lói tevékenység jut. Vegye hozz{ ehhez az oktat{s csődjét, és m{ris l{tja, mekkora a probléma. - Maga borzasztóan cinikus lehet - mondtam. - Csak realista. Ez az igazs{g. A legtöbb embernek egyre nagyobb erőfeszítést kell tennie a puszta életben marad{s érdekében. L{tta az utóbbi időben készült felméréseket a t{rsadalmi stresszhelyzetről? A feszültségek a hagyom{nyos sk{l{n m{r nem is mérhetők. Senki sem érzi mag{t biztons{gban, és a legrosszabb még h{travan. A népesség robban{sszerűen növekszik, a technika fejlődésével egyre nő a szakadék az iskol{zottak és az iskol{zatlanok között. A gazdagok mind nagyobb részt markolnak ki a vil{ggazdas{gból, a k{bítószerek és a bűnözés egyre ink{bb hódít a szegények között. És mit gondol - érvelt tov{bb -, mi történik majd a fejletlen orsz{gokban? A Közel-Kelet és Afrika nagy része m{ris vall{si fundamentalist{k kezén van, akiknek legfőbb céljuk, hogy lerombolj{k a s{t{n birodalm{nak tekintett szervezett civiliz{ciót, és valami torz teokr{ci{t ültessenek a helyébe, amelyben minden hatalom a vall{si vezetőké; még arra is joguk van, hogy hal{lra ítéljenek valakit, akit eretneknek tartanak, b{rhol éljen is a Földön. Miféle emberek azok, akik a spiritualit{s nevében elfogadj{k ezt a mész{rl{st? Pedig napról napra növekszik a sz{muk. Kín{ban még ma is megölik az újszülött kisl{nyokat. El tudja ezt hinni? Én mondom: a törvény és a rend tisztelete, az emberi élet becsülete kiveszőfélben van. A vil{g mentalit{sa a csőcselék színvonal{ra korcsosul, dörzsölt sarlat{nok vezetésével az irigység és a bosszúv{gy veszi {t az uralmat, és alighanem túl késő m{r b{rmit is tenni. De tudja mit? Senkit nem is érdekel. Senkit! A politikusoktól nem v{rhatunk semmit. Őket csak a saj{t hatalmuk érdekli, meg az, hogy hogyan tarthatj{k meg. A vil{g túl gyorsan v{ltozik. Senki sem képes lépést tartani vele, ezért mindenki csak a legjobbat keresi, és igyekszik a lehető leghamarabb megszerezni mag{nak, mielőtt valaki m{s megkaparintja előle. Ez az érzés hatja {t az egész civiliz{ciót, minden foglalkoz{si csoportot. Mély lélegzetet vett, és r{m nézett. Meg{lltam az egyik domb tetején, hogy megcsod{ljam a közelgő napnyugt{t; tekintetünk tal{lkozott. Útit{rsam alighanem r{jött, hogy ezzel a tir{d{val kissé elragadtatta mag{t, és ebben a pillanatban valahol mélyen ismerősnek tűnt. Bemutatkoztam, mire ő is megmondta a nevét: Joel Lipscomb. Egy hosszú percig egym{s szemébe néztünk, de ő nem adta jelét, hogy ismerősnek tal{lna. Vajon miért tal{lkoztunk ebben a völgyben? Amint ez a kérdés felötlött bennem, m{r tudtam is a v{laszt. Ő az, aki megfogalmazza a félelem l{tom{s{t, amelyet Williams említett. Végigborzongtam. Ez a tal{lkoz{s szükségszerű volt. - 36 -
Komolyan néztem r{. - Valóban az a véleménye, hogy ennyire rossz a helyzet? - Meggyőződésem - felelte. - Újs{gíró vagyok, az én szakm{mban ugyanez a hozz{{ll{s figyelhető meg. Azelőtt a munk{nkban legal{bb a legalapvetőbb tisztességet igyekeztünk érvényesíteni. Ma m{r ennek nyoma sincs. Ma minden a hecc, a szenz{ció. Senki sem az igazs{got keresi, senki sem a valós{got prób{lja helyt{llóan bemutatni. Az újs{gírók csak a sztorit hajszolj{k, a botr{nyt, a mocsokban turk{lnak. Ha bizonyos v{dakra megvan a logikus magyar{zat, akkor is besz{molnak róla, mert ez növeli a nézettséget, a péld{nysz{mot. Abban a vil{gban, ahol az emberek eltompultak és szétszórtt{ v{ltak, egyedül az eladható, ami hihetetlen. És sajnos az effajta újs{gír{s öngerjesztő. A p{lyakezdő újs{gíró ezt a helyzetet l{tva arra gondol: ha ezen a p{ly{n akar érvényesülni, ezt a j{tékot kell j{tszania. Azt hiszi: ha nem így tesz, akkor lemarad, kikopik a szakm{ból. Ez az oka annak, hogy ma az úgynevezett tényfelt{ró riportokat tudatosan meghamisítj{k. Mindenütt ez megy. Tov{bbhaladtunk dél felé, a köves talajra értünk. - A többi foglalkoz{si csoport ugyanilyen {llapotban van - folytatta Joel. - Az isten szerelmére, nézze meg az ügyvédeket! Tal{n volt olyan idő, amikor az igazs{gszolg{ltat{sban dolgozni még jelentett valamit; amikor az elj{r{s résztvevői még mind tisztelték a törvényt, az igazs{got. De ma m{r nem. Gondoljon csak a legutóbbi híres perekre, amelyeket a tévé is közvetített. A védőügyvédek ma mindent elkövetnek, hogy sz{ndékosan tévútra vezessék az igazs{gszolg{ltat{st; ha nincs bizonyíték, az esküdteket feltevésekkel igyekeznek meggyőzni - olyan feltevésekkel, amelyekről maguk is tudj{k, hogy hazugs{gok -, egyetlen céljuk, hogy ügyfelük olcsón megússza. M{s ügyvédek pedig úgy nyilatkoznak az ilyesfajta gyakorlatról, mintha jogrendszerünkben ez {ltal{nos és tökéletesen igazolható elj{r{s volna, pedig ez nem igaz. A mi jogrendszerünkben mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyét tisztességes t{rgyal{son döntsék el. Az ügyvédeknek azonban az a dolguk, hogy az elj{r{s jogszerűsége és tisztességes mivolta felett őrködjenek, nem az, hogy eltorzíts{k az igazs{got és al{{ss{k a jogot csak azért, hogy ügyfelüket minden{ron kiszabadíts{k. A televízió jóvolt{ból most m{r legal{bb mindannyian l{thatjuk, mit jelentenek ezek az aljas mesterkedések. A védőügyvédek ügyességét bizonyítj{k, hogy hírnevük növekedjék, és magasabb tiszteletdíjat követelhessenek. Azért csin{lj{k ilyen szemérmetlenül, mert úgy gondolj{k, hogy ez senkit sem érdekel, és igazuk is van. Mindenki ugyanezt műveli. Kiskapukon {t közlekedünk, az azonnali profitért feladjuk a hosszú t{vú terveket, mert valahol a lelkünk mélyén, tudatosan vagy tudattalanul, de nem hiszünk a tartós sikerben. És akkor is így j{runk el, ha ezzel m{sokban megszakítjuk a hozz{nk fűzött - 37 -
bizalom kötelékét, és valaki m{s k{r{ra érvényesítjük saj{t érdekeinket. Hamarosan megdőlnek azok az alapelvek, kimondatlan megegyezések, amelyek összetartj{k a civiliz{ciót. Gondolja meg, mi lesz, ha a v{rosokban a munkanélküliség elér egy bizonyos szintet. A bűnözést m{r ma sem lehet féken tartani. A rendőrök nem fogj{k az életüket kock{ztatni azért a t{rsadalomért, amely úgysem törődik semmivel. Miért ülne valaki kétszer egy héten a tanúk padj{ra, hogy ott keresztre feszítse egy ügyvéd, akinek az igazs{g semmit sem jelent? Vagy ami még rosszabb, miért vergődne kínok között, vérével {ztatva a földet egy sötét sik{torban, ha ez senkit sem érdekel? Jobb, ha az ember elfordítja a fejét, szép csöndben lehúz húsz évet a szolg{latban, esetleg itt-ott még egy kis csúszópénzt is eltesz. És ez így megy. Mi vethetne véget neki? Elhallgatott, ném{n lépdelt tov{bb. R{néztem. - Gondolom, maga szerint valami spiritu{lis megvil{gosod{s v{ltoztatni fog ezen jegyezte meg. - Nagyon remélem. Ügyetlenül {tlépett egy kidőlt fatörzset, hogy lépést tartson velem. - Mondok én valamit - folyatta -, valaha én is vevő voltam erre a spiritu{lis maszlagra, az életküldetésre, a sorsra, a Felismerésekre. Még egy-két érdekes véletlen is történt az életemben. De azt{n r{jöttem, hogy ez ostobas{g. Az emberi elme mindenféle hülyeséget el tud képzelni, és még csak nem is tudunk róla. Ha a lényeget tekintjük, ez a sok szöveg a spiritualit{sról csupa oktalan szószaporít{s. M{r majdnem vit{ba sz{lltam vele, de hirtelen meggondoltam magam. Intuícióm azt súgta, hogy előbb hallgassam végig. - Aha - mondtam. - Néha csakugyan úgy hangzik. - Vegyük péld{ul azt, amit erről a völgyről hallottam - folytatta. - Ez is olyan képtelenség, mint a többi, amire azelőtt odafigyeltem volna. Ez is ugyanolyan völgy, mint ezer m{sik: teli f{kkal és bokrokkal. - Elhaladt{ban r{tenyerelt az egyik nagy fa derek{ra. - Gondolja, hogy ez a Nemzeti Parkerdő fennmarad? Ugyan m{r. Amilyen tempóban az emberiség szennyezi az óce{nokat, ahogy r{kkeltő anyagokat zúdít a természetre, ahogy fogyasztja a papírt meg a többi, f{ból készült nyersanyagot, ez a hely is szemétdombb{ v{ltozik, mint minden m{s. A f{k igaz{ból m{r senkit sem érdekelnek. Mit gondol, miből {llna a korm{nyzatnak utat építeni ide az adófizetők pénzén, azt{n olcsón ki{rusítani a faanyagot? Vagy a legjobb, legszebb területeket elcserélni valami kizsarolt, tönkrement földdarabra valahol m{sutt, hogy a befektetők kedvében j{rjon? - 38 -
Maga tal{n azt hiszi, hogy ebben a völgyben valami misztikum történik. Miért is ne? Mindenki boldog lenne, ha misztikus dolgok történnének, különösen ma, amikor úgy romlik az élet minősége. De az igazs{g az, hogy semmiféle ezoterikus dolog nem létezik. Csup{n {llatok vagyunk: olyan élőlények, akik elég okosak és elég pechesek ahhoz, hogy tudat{ban legyenek saj{t létezésüknek, de a célról akkor sem fogunk többet tudni, amikor meghalunk. J{tszhatunk, amit akarunk, kív{nhatunk, amit akarunk, de a létezés alapvető ténye akkor is ugyanaz: nem tudhatjuk. Megint r{néztem. - Maga semmilyen spiritualit{sban nem hisz? Fölnevetett. - Ha létezik Isten, akkor csak valami kivételesen elvetemült szörnyeteg lehet. Az nem lehet, hogy itt valami spiritu{lis erő működjék! Ugyan m{r! Nézze meg a vil{got. Miféle Isten teremtene olyan iszonyatos valós{got, amelyben gyermekeket pusztít el kínok között a földrengés, az esztelen bűn vagy az éhség, miközben a vendéglőkben tonnasz{m dobj{k ki az ennivalót? Hab{r - tette hozz{ - lehet, hogy ennek így kell lennie. Lehet, hogy ez Isten akarata. Lehet, hogy a "vil{gvégekutatóknak" van igazuk. Szerintük az élet, a történelem csup{n a hit próbatétele: ez{ltal derül ki, hogy ki nyeri el az üdvösséget, és ki nem; az isteni terv az, hogy a civiliz{ció pusztul{sa v{lassza el a hívőket a gonoszoktól. Mosolyogni prób{lt, de mosolya gyorsan elhalv{nyult, ahogy megint elragadt{k gondolatai. Megszapor{zta lépteit, hogy le ne maradjon tőlem. Kiértünk a mezőre, p{r sz{z méternyire tőlünk ott {llt a varjak f{ja. - Tudja, hogy a vil{gvégések szerint mi történik napjainkban? - kérdezte. - Évekkel ezelőtt kutat{st végeztem a körükben, h{t elképesztőek. - Nem tudom pontosan - mondtam, és fejemmel intettem, hogy folytassa. - A Biblia jövendöléseit tanulm{nyozz{k; elsősorban a Jelenések Könyvét. Hitük szerint most az ott leírt utolsó napokat éljük, azt a kort, amikor az ott leírt próféci{k mind megvalósulnak. Hitük alapja a következő: a történelem eljutott a pontra, amikor Krisztus visszatér, és létrehozza a mennyek birodalm{t itt a Földön. De mielőtt ez bekövetkeznék, a vil{g h{borúk sorozat{t, természeti katasztróf{kat és az Ír{sban megjövendölt m{s apokaliptikus eseményeket szenved el. Ezek az emberek jól ismerik a jóslatokat, ezért {rgus szemekkel figyelik a vil{g híreit, hogy mikor következik be a következő esemény a list{n. - És mi a következő esemény? - kérdeztem.
- 39 -
- Békekötés a Közel-Keleten, ami lehetővé teszi a jeruzs{lemi templom újj{építését. Nem sokkal ezut{n, mondj{k ők, az elragadtat{s hull{ma söpör végig az igazhitűeken, ak{rkik legyenek is; ezek eltűnnek a Föld színéről, és feljutnak a mennyek orsz{g{ba. Meg{lltam és r{néztem. - Szerintük ezek az emberek egyszerűen el fognak tűnni? - Bizony, ez {ll a Bibli{ban. Azt{n jön a csap{sok sorozata, egy hétéves időszak, amikor az itt maradtak sz{m{ra elszabadul a pokol a Földön. Minden széthullik; hatalmas földrengések elpusztítj{k a gazdas{got; a tengerek ki{radnak, és sok v{rost megsemmisítenek; a tetejébe l{zad{sok, bűnözés meg a többi. Azt{n színre lép egy politikus, valószínűleg Európ{ban, aki felkín{l egy tervet a régi rend helyre{llít{s{ra, természetesen azzal a feltétellel, hogy teljhatalmat kap. Elektronikus úton központosított gazdas{gról van szó, amely a vil{g nagy részén összehangolja a kereskedelmet. Ahhoz azonban, hogy valaki bekapcsolódjék ebbe a gazdas{gba, és élvezhesse az automatiz{ció előnyeit, hűséget kell esküdnie ennek a vezetőnek; a kezébe beépítenek egy mikrocsipet; ennek segítségével minden gazdas{gi tevékenységét ellenőrizni lehet. Ez az Antikrisztus kezdetben Izraelt védelmezi, elősegíti a békekötést, csak később lendül t{mad{sba: olyan vil{gh{borút robbant ki, amelyben idővel részt vesznek az iszl{m orsz{gok, Oroszorsz{g, és végül Kína is. A próféci{k szerint, amikor Izrael eleste m{r elkerülhetetlennek l{tszik, Isten angyalai lesz{llnak a mennyből, megnyerik a h{borút, és ezer évig tartó, utópisztikus, spiritu{lis {llamot hoznak létre. Megköszörülte a tork{t, és r{m nézett. - Menjen be egyszer egy vall{si könyvesboltba, és nézzen körül. Mindenfelé ezeknek a próféci{knak a komment{rjait, a róluk szóló regényeket fogja tal{lni, és naponta jelennek meg újabbak. - Maga szerint ezeknek a vil{gvége-kutatóknak igazuk van? Megr{zta a fejét. - Nem hinném. Az egyetlen prófécia, amely megvalósulni l{tszik, az emberi kapzsis{gról és romlotts{gról szól. Lehet, hogy előlép egy dikt{tor, és {tveszi a hatalmat, de csak azért, mert ő lesz az, aki megtal{lja a módj{t, hogyan lehet hasznot húzni a k{oszból. - És gondolja, hogy ez be is következik? - Azt nem tudom, de egyet mondhatok: ha tov{bb folytatódik a középoszt{ly elsorvad{sa, ha a szegények tov{bb szegényednek, ha a v{rosokban tov{bb nő a bűnözés, és {tterjed az előv{rosokra is; ha mondjuk, mindennek a tetejébe r{ad{sul beüt néh{ny nagyobb természeti katasztrófa, ami egy időre megbénítja a gazdas{got, akkor a vil{g kiéhezett martalócok vad{szterületévé v{lik, és p{nik tör ki mindenhol. - 40 -
Ha most valaki fellép ezzel az erőszakhull{mmal szemben, ha lehetőséget kín{l a megmenekülésünkre, a dolgok rendbe hoz{s{ra, és ezért cserébe csup{n néh{ny szabads{gjogunk megnyirb{l{s{t kéri, akkor semmi kétségem afelől, hogy meg fogjuk kötni az üzletet. Meg{lltunk, vizet ittunk a kulacsomból. Ötven méterre voltunk a varjak f{j{tól. Felkaptam a fejem: valahol messze meghallottam a torz morajt. Joel összehúzott szemmel figyelt. - Hall valamit? - kérdezte. Szembefordultam vele. - Van egy különös zaj, egy rejtélyes dübörgés, amit néha hallani. Azt hiszem, valami kísérlet folyik itt a völgyben. - Miféle kísérlet? És ki végzi? Én miért nem hallom? Éppen elmondtam volna neki, amit tudok, de egy újabb zaj félbeszakított. Füleltünk. - J{rmű közeledik - mondtam. Két újabb szürke dzsip közeledett nyugat felől, felénk tartottak. Gyorsan elrejtőztünk a magas bokrok mögé, a terepj{rók tőlünk sz{z méterre haladtak el meg{ll{s nélkül. Délkelet felé tartottak, ak{rcsak a kor{bban l{tott terepj{ró. - Nem tetszik ez nekem - jelentette ki Joel. - Kik lehettek ezek? - Nem a parkőrség, m{rpedig senki m{snak nem szabad behajtania ide. Azt hiszem, ezeknek közük lehet a kísérlethez. L{ttam az arc{n, hogy megrémült. - Ha akar - mondtam -, toronyir{nt is visszamehet a v{rosba. Tartson egyenesen délnyugatnak, célozza be azt a t{voli csúcsot. Úgy m{sfél kilométerre innen megtal{lja a folyót, amely nyugat felé elvezeti a v{rosba. Szerintem odaérhet még sötétedés előtt. - Maga nem jön? - Még nem. Dél felé lemegyek a folyóhoz, és v{rok egy darabig, h{tha előkerül, akit keresek. Joel összevonta szemöldökét. - Ezeket a kísérleteket nem lehetne úgy folytatni, hogy a parkőrségnél senki se tudjon róla. - 41 -
- Így van. - Ugye nem hiszi, hogy tud valamit tenni ellene? Valami nagy disznós{g lehet itt. Nem feleltem; szorong{s futott {t rajtam. Joel hallgatott egy ideig, azt{n sebes lépésekkel elindult a völgy felé. Egyszer még h{tranézett, és a fejét csóv{lta. Néztem ut{na, míg {tv{gott a mezőn, és eltűnt az erdőben a túloldalon, azt{n sietve elindultam dél felé, és közben megint Charlene j{rt az eszemben. Mit kereshetett itt? Merre tartott? Nem tudtam a v{laszt. Erőltetett menetben félóra alatt elértem a folyót. A napot most m{r teljesen eltakart{k a felhők a nyugati horizonton, és a szürkület baljós szürkeséggel vonta be az erdőt. F{radt és piszkos voltam; a dzsipekkel való tal{lkoz{s és Joel szavai súlyosan r{telepedtek kedély{llapotomra. Lehet, hogy elég bizonyíték van m{r a kezemben ahhoz, hogy a hatós{gokhoz forduljak? Lehet, hogy így segíthetnék Charlene-nak a legjobban? Több lehetőség kavargott a fejemben, és mindegyik arra lett volna ürügy, hogy visszamenjek a v{rosba. A folyó mindkét oldal{n ritk{s volt az erdő, ezért úgy döntöttem, hogy {tg{zolok a vízen, és a túloldalon beveszem magam a sűrűbe, b{r tudtam, hogy az a terület mag{ntulajdonban van. Alighogy {tértem, azonnal megtorpantam, mert egy újabb dzsip motorzúg{s{t hallottam meg; fut{snak eredtem. Tizenöt méterre előttem a talaj meredeken emelkedni kezdett, és egy hat méter magas, egym{sra tornyozott szikl{kból {lló, meredek kiemelkedésben folytatódott. Gyorsan felm{sztam a tetejére, és a túloldalon leugrottam egy kőhalomra, onnan akartam lendületet venni a következő ugr{shoz. Csakhogy a legfelső, hatalmas kő elbillent a l{bam alatt, a l{bam kifordult alólam, és az egész kőhalom mozg{snak indult. A csípőmre estem, és egy keskeny vízmos{sban kötöttem ki; az óri{si kövek mind r{m zúdultak. Jó méteres {tmérőjű szikladarabok hömpölyögtek a mellkasom felé. Csak annyi időm maradt, hogy bal oldalamra guruljak és fölemeljem karomat, de tudtam, hogy a szikl{k elől m{r nem térhetek ki. És akkor a szemem sark{ból megl{ttam, hogy testem fölött egy fehér, pehelyszerű alakzat mozog. Ugyanakkor az a különös érzés kerített hatalm{ba, hogy az óri{si kövek nem fognak eltal{lni. Behunytam a szemem, és hallottam, ahogy mellettem kétoldalt becsapódnak. Lassan kinyitottam a szemem, de a porfelhőtől alig l{ttam valamit; arcomról letöröltem a földet és a kőszil{nkokat. A szikl{k ott hevertek mellettem. Hogyan történt ez? És mi volt az a fehér alakzat? - 42 -
Körülnéztem és megl{ttam, hogy az egyik szikla mögött moccan valami. Egy kicsi hiúzkölyök lapult ott, és egyenesen a szemembe nézett. Ahhoz elég nagy volt m{r, hogy elmeneküljön, ha akar, de nem mozdult, csak nézett. A közeledő j{rmű motorzúg{sa végre felriasztotta; eliszkolt a f{k között. Talpra ugrottam, és megtettem jó néh{ny lépést, de ismét lerogytam egy kőre. Egész bal l{bamat lüktető f{jdalom öntötte el, a bal bok{m nem bírta meg testem súly{t. A földre buktam, az utolsó két métert a f{kig m{szva tettem meg. Egy hatalmas tölgyfa mögé hemperedtem, a kocsi a folyóhoz érve p{r percre lelassított, azt{n tov{bbrobogott, megint délkelet felé. Zakatoló szívvel felültem, és lehúztam a bakancsomat, hogy bok{mat megvizsg{ljam. M{ris dagadni kezdett. H{t ez miért történt? - gondoltam. Megprób{ltam kinyújtani a l{bamat, és ekkor egy asszonyt vettem észre: vagy húsz méterre {llt, és engem nézett. Megdermedtem, ő meg elindult felém. - Mennyire komoly? - kérdezte együttérző hangon, de óvatosan. Magas, negyven körüli, fekete nő volt, bő szab{sú melegítőt és teniszcipőt viselt. Lófarokba fogott haj{ból néh{ny fekete tincs elszabadult, és t{ncolt a szélben a hal{ntéka körül. Kezében kis zöld sportt{sk{t tartott. - Ott ültem az előbb, és l{ttam, hogy elesett - mondta. - Orvos vagyok. Megengedi, hogy megnézzem a l{b{t? - Nagyon megköszönném - mondtam szédelegve. Alig tudtam elhinni ezt a véletlen szerencsét. Letérdelt mellém, és gyengéden megmozdította l{bfejemet, de közben a partot nézte. - Egyedül van itt? - kérdezte. Röviden elmondtam, hogy Charlene-t keresem, de minden m{st elhallgattam. Az asszony nem tal{lkozott senkivel, akire Charlene személyleír{sa r{illett volna. Miközben beszélt, s végül a nevét is el{rulta - Maya Pondernek hívt{k -, eldöntöttem, hogy tökéletesen megbízhatom benne. Én is megmondtam a nevem és azt is, hogy hol lakom. - Én Asheville-ből jöttem - mondta v{laszként -, de egy partneremmel a közelben, innen alig p{r kilométerre délre működtetek egy egészségközpontot. Nemrég nyitottuk. Tartozik hozz{ vagy húsz hekt{r erdő is, amely hat{ros a Nemzeti Parkerdővel. - Körbemutatott a területen, ahol ültünk. - És egy m{sik húszhekt{ros rész is a déli hegyoldalon. - 43 -
Kinyitottam h{tizs{kom egyik zsebét, és előhúztam kulacsomat. - Kér egy kis vizet? - kérdeztem. - Köszönöm, n{lam is van. - Benyúlt a t{sk{j{ba, kulacsot vett elő, lecsavarta a kupakj{t, de nem ivott belőle, hanem benedvesített egy kis törülközőt, és bebugyol{lta a bok{mat. Elfintorodtam a f{jdalomtól. H{trafordult, a szemembe nézett, és azt mondta: - Ezt bizony megr{ndította. - Mennyire súlyos? - kérdeztem. Habozott. - Maga szerint mennyire? - Nem tudom. Hadd prób{ljak meg j{rni rajta. Fel{lltam volna, de visszatartott. V{rjon egy kicsit - mondta. - Mielőtt r{lépne, gondolja végig a saj{t hozz{{ll{s{t. Mit gondol, mennyire súlyos a sérülése. - Hogy érti ezt? - Úgy értem: a gyógyul{s igen gyakran nem tőlem függ, hanem attól, hogy maga mit gondol. Lenéztem a bok{mra. - Elég súlyos is lehet. Ha az, akkor valahogy vissza kell jutnom a v{rosba. - És ott mi lesz? - Azt nem tudom. Ha nem vagyok képes j{rni, akkor valaki m{ssal kell megkerestetnem Charlene-t. - Arról van elképzelése, hogy miért épp most történt ez a baleset? - Nem igaz{n. De miért fontos ez? - Mert a baleset ok{ról form{lt véleménye ugyancsak befoly{solja a gyógyul{st. Erősen r{néztem; jól tudtam, hogy ellen{ll{s van bennem ir{nta. Mintha valaki azt mondta volna bennem, hogy most nincs időm erre a beszélgetésre. Helyzetemhez képest túls{gosan öncélú volt most eszmecserébe bonyolódni. A moraj abbamaradt ugyan, de minden okom megvolt feltételezni, hogy a kísérlet attól még folytatódik. Minden veszedelmesnek l{tszott körülöttem, szinte m{r teljesen besötétedett... - 44 -
Charlene-ról pedig csak annyit tudtam, hogy tal{n nagy bajban van. Közben pedig erős bűntudatot fedeztem fel önmagamban Maya ir{nt. Miért ez a bűntudat? Megprób{ltam elhessenteni ezt az érzést. - Milyen orvos maga? - kérdeztem, és kortyoltam a kulacsból. Maya elmosolyodott; most először észleltem, hogy energiaszintje megemelkedik. Most hat{rozta el, hogy ő is megbízik bennem. - Elmondom, miféle gyógyító gyakorlatot folytatok - mondta. - Az orvostudom{ny v{ltozik, méghozz{ igen nagy sebességgel. Ma m{r nem gépnek tekintjük a szervezetet, amelynek alkatrészei idővel elkopnak, és javít{sra vagy cserére szorulnak. Kezdjük érteni, hogy a test egészségét nagymértékben a tudati folyamatok hat{rozz{k meg: az, hogy mit gondolunk az életről és különösen önmagunkról tudatos és tudattalan szinten egyar{nt. Alapvető v{ltoz{st jelent ez. A régi módszer szerint az orvos volt a szakértő, a gyógyító, a beteg pedig a passzív befogadó, aki abban reménykedik, hogy az orvos minden kérdésre tudja a v{laszt. Mostanra m{r tudjuk, hogy a beteg belső hozz{{ll{sa döntő fontoss{gú. Alapvető tényező a félelem és a stressz, valamint az, hogy miként tudjuk kezelni ezeket a tényezőket. A félelem néha tudatosodik, de nagyon gyakran teljesen elfojtjuk. Ez a merész, macho hozz{{ll{s: tagadjuk le a problém{t, toljuk félre, mert az olyan hősies. Ha erre az alapra helyezkedünk, a félelem tudattalanul fal fel bennünket. A pozitív életszemlélet nagyon fontos az egészség megőrzésében, de a tökéletes hat{s eléréséhez ezt teljes tudatoss{ggal kell {télnünk: nem a hősködés, hanem a szeretet eszközeit kell v{lasztanunk. Én abban hiszek, hogy kimondatlan félelmeink görcsöt okoznak, torlaszt képeznek a test energiafolyam{ban, s végül ezek a torlaszok okozz{k a betegséget. A félelem mind nagyobb erővel jelentkezik, mindaddig, míg el nem kezdünk foglalkozni vele. A fizikai betegség az utolsó lépés. Ide{lis esetben ezekkel a torlaszokkal kor{n el kellene b{nni, még mielőtt a betegség kifejlődik. - Teh{t azt {llítja, hogy végső soron minden betegség megelőzhető vagy gyógyítható? - Igen. Biztos, hogy akkor is lesznek hosszabb és rövidebb élettartamú emberek; ez tal{n a Teremtőtől függ. De a betegséget elkerülhetnénk, és ilyen sok balesetnek sem kellene bekövetkeznie. - Teh{t azt {llítja, hogy ez a balesetekre is vonatkozik, péld{ul most a megr{ndult bok{mra ugyanúgy, mint a betegségekre? - 45 -
Elmosolyodott. - Sok esetben igen. Összezavarodtam. - Nézze, nekem most nincs erre időm. Igaz{n aggaszt, hogy mi lehet a bar{tommal. Tennem kell valamit! - Tudom. De az az érzésem, hogy ez a beszélgetés nem tart sok{ig. Ha siet, és nem hallgatja meg, amit mondani akarok, elmulaszthatja levonni a tanuls{got valamiből, ami jelentős véletlennek tekinthető. - Úgy nézett r{m, mintha azt fürkészné, észrevettem-e, hogy a Kéziratra hivatkozott. - Ismeri a Felismeréseket? - kérdeztem. Bólintott. - És mit javasol, mit tegyek most? - Nos, a következő módszerrel komoly sikereket értem el. Először is megprób{ljuk felidézni, milyen gondolatok foglalkoztatt{k a beteget közvetlenül az egészségi probléma jelentkezése, jelen esetben a bokar{ndul{s előtt. Mire gondolt éppen? Milyen félelmet t{r fel ez a bokar{ndul{s? Kicsit gondolkodtam, azt{n így feleltem: - Kételyek között voltam és féltem. Itt a völgyben olyan baljós körülményeket tal{ltam, amilyenekre nem sz{mítottam. Úgy gondoltam, nem leszek képes megbirkózni ezzel. M{sfelől viszont tudtam, hogy Charlene-nak segítségre lehet szüksége. Zavarodott voltam, és azon tépelődtem, mitévő legyek. - És ezért megr{ndította a bok{j{t. Közelebb hajoltam. - Azt akarja mondani, hogy a balesetem szabot{zs volt? Öncsonkít{st hajtottam végre, hogy ne kelljen cselekednem? Ennyire egyszerű lenne? - Ezt csak maga {llapíthatja meg, én nem. De az okok nagyon gyakran egyszerűek. Egyébként is az a legfontosabb, hogy ne c{foljunk és ne érveljünk. Csak j{tsszunk el a felmerülő gondolattal. Prób{lja meg a lehető legpontosabban emlékezetébe idézni, miből fakadhat az egészségi probléma. Fedezze fel önmaga sz{m{ra. - És azt hogyan tehetem? - Nyugalmi {llapotba kell hoznia a tudat{t, hogy befogadhassa az inform{ciót. - Intuitív módon? - 46 -
- Ak{r úgy, ak{r im{val, ahogy a maga sz{m{ra működik a folyamat. Ismét felt{madt bennem az ellen{ll{s; nem voltam biztos abban, hogy képes leszek ellazulni, megtisztítani a tudatomat. Végül azért behunytam a szemem, és gondolataim folyama egy pillanatra meg{llt, de csaknem azonnal felmerültek a Willel és a nap többi eseményével kapcsolatos emlékek. Elengedtem őket, és ismét megtisztítottam tudatomat. Azonnal megl{ttam egy tízéves koromból sz{rmazó képet: egy kemény focimeccs közben les{ntik{ltam a p{ly{ról, de közben jól tudtam, hogy csak megj{tszom a sérülést. Ez az! - gondoltam. M{skor is előfordult, hogy feszült helyzetben betegséget színleltem, s ez{ltal bújtam ki a teljesítmény kényszere alól. Erről teljesen megfeledkeztem! Csak most ébredtem r{, hogy később is gyakran érte sérülés a bok{mat a legkülönbözőbb helyzetekben. És ahogy ezeket az emlékeket emésztettem magamban, fölmerült egy m{sik, ködös emlékkép önmagamról, egy m{sik korból. Hetyke, magabiztos, heves természetű ember voltam; egy félhom{lyos, gyerty{kkal megvil{gított szob{ban dolgoztam, amikor nagy rémületemre r{m törték az ajtót, és elvonszoltak. Kinyitottam a szemem, May{ra néztem. - Lehet, hogy tal{ltam valamit. Elmeséltem a gyermekkori emléket, de a m{sik l{tom{s túls{gosan hom{lyos volt, úgyhogy azt nem említettem meg. - És mi erről a véleménye? - kérdezte Maya a szavaim végeztével. - Nem is tudom. Ez a r{ndul{s nagyon esetlegesnek tűnik. Nehéz elképzelni, hogy a baleset azért következett be, mert ki akartam bújni a helyzet követelményei alól. Különben is, ennél sokkal rosszabb helyzetben is voltam m{r, és a bok{mnak semmi baja sem lett. Miért épp most történt? Maya elgondolkodott. - Ki tudja? Tal{n most van itt az ideje, hogy leleplezze ezt a szok{s{t. Baleset, betegség, gyógyul{s - ezek a dolgok sokkal rejtélyesebbek, mint képzeljük. Én hiszek abban, hogy valami titokzatos képességünk {ltal befoly{solni tudjuk, mi történik velünk a jövőben, beleértve azt is, hogy egészségesek leszünk-e de ez a képesség mindig mag{tól az egyéntől függ. Oka volt annak, hogy nem mondtam véleményt arról, milyen súlyos a sérülése. Intézetünkben megtanultuk, hogy az orvosi szakvéleménnyel nagyon óvatosan kell b{nni. Az évek sor{n a t{rsadalom szinte im{dattal vette körül az orvost; ha ő mond valamit, azt a p{ciens maradéktalanul elfogadja. Sz{z évvel ezelőtt a vidéki orvosok jól tudt{k ezt, és alkalmazt{k is: minden helyzetben végletesen derűl{tó képet festettek a betegek {llapot{ról. Ha az orvos azt mondta, hogy a beteg meg fog gyógyulni, a beteg ezt gyakran annyira elfogadta, hogy akkor is meggyógyult, amikor - 47 -
erre nem sok esély mutatkozott. Később az orvosetika elejét vette az ilyesfajta torzít{snak; az egészségügyi intézményrendszer arra az {ll{spontra jutott, hogy a betegnek joga van {llapota t{rgyszerű, tudom{nyos ismertetéséhez. Sajnos megtörtént, hogy amikor közöltük a beteggel a diagnózist, a szemünk l{tt{ra holtan esett össze, mert azt hallotta tőlünk, hogy a végső st{diumban van. Ma m{r tudjuk: óvatosnak kell lennünk ezekkel a becslésekkel, mert tudatunk ereje bel{thatatlan. Arra törekszünk, hogy ezt az erőt pozitív ir{nyban haszn{ljuk fel. A test csod{val hat{ros gyógyul{sra is képes. A szerveket azelőtt szil{rd testeknek hittük; a valós{gban azonban energiarendszerek, amelyek egyik napról a m{sikra is képesek {talakulni. Olvasta a legutóbbi kutat{si eredményeket az im{val kapcsolatban? Az a puszta tény, hogy az efféle spiritu{lis vizualiz{ció tudom{nyosan igazolható, m{r önmag{ban megdönti a gyógyít{s régi, fizikai rendszerét. Most új rendszer kidolgoz{sa a feladatunk. Maya elhallgatott, újból benedvesítette a l{bamra tekert borogat{st, azt{n folytatta: Hitem szerint a folyamat első lépése az egészségi problém{val összefüggő félelem meghat{roz{sa; ez elt{volítja az akad{lyt az energia {raml{s{nak útj{ból, és lehetővé teszi a tudatos gyógyul{st. A következő lépés az, hogy a beteg a lehető legtöbb energi{t gyűjtse össze, és összpontosítsa a torlasz helyén. Azt akartam kérdezni, hogy ezt pontosan hogy csin{lja az ember, de félbeszakított. Tessék, emelje olyan magasra az energiaszintjét, amennyire csak tudja. Úgy tettem, ahogy mondta: megcsod{ltam a körülöttem lévő szépséget, a belső spiritu{lis kapcsolatra összpontosítottam, hogy előhívjam a szeretet emelkedett {llapot{t. A színek fokozatosan élénkebbé v{ltak, és tudatom mindent élesebben érzékelt. Éreztem, hogy ezalatt Maya is energi{t gyűjtött mag{ban. Amikor úgy éreztem, hogy rezgésszintemet tov{bb most nem tudom emelni, May{ra néztem. Visszamosolygott r{m. - Rendben van, és most összpontosítsa az energi{t a torlaszra. - Azt hogyan tehetem? - kérdeztem. - A f{jdalom segítségével. Arra való, hogy segítsen az összpontosít{sban. - Micsoda? H{t nem épp arról van szó, hogy megszabaduljak a f{jdalomtól? - Sajnos sok{ig mi is ezt hittük, pedig a f{jdalom valój{ban ir{nyjelző. - Ir{nyjelző? - 48 -
- Az - mondta, és több helyen megnyomkodta a bok{mat. - Most mennyire f{j? - Lüktet és sajog, de nem vészes. Letekerte a borogat{st. - Most összpontosítson a f{jdalomra, és érezze olyan tiszt{n, amennyire csak tudja. Hat{rozza meg a pontos helyét. - Tudom, hogy hol van. A bok{mban. - Igen, de a boka nagy terület. Pontosan hol érzi? Figyeltem a lüktetést. May{nak igaza volt. [ltal{noss{gban gondolkoztam a f{jdalomról, és ilyen módon kiterjesztettem az egész bok{mra. Holott most, ahogy kinyújtott l{bbal ültem, a f{jdalom az ízület bal felső részén összpontosult, körülbelül egyujjnyival a bőrfelszín alatt. - Megvan - mondtam -, megtal{ltam. - Most fordítsa minden figyelmét arra a pontra. Teljes lényével oda összpontosítson. P{r percig semmit sem szóltam. Teljes koncentr{cióval bok{mnak arra a pontj{ra figyeltem. A többi testi érzet - a lélegzés, kezem és l{bam helyzete, a ragacsos izzads{g a tarkómon - mind h{ttérbe szorult. - Élje {t teljesen a f{jdalmat - figyelmeztetett Maya. - Rendben - mondtam -, ott vagyok. - Mi történik a f{jdalommal? - kérdezte. - Még mindig érzem, de mintha megv{ltozott volna. Melegebb lett, kevésbé b{ntó, ink{bb csak amolyan bizsergés lett belőle. - Miközben beszéltem, a f{jdalom visszanyerte kor{bbi jellegét. - Mi történt? - kérdeztem. - Azt hiszem, a f{jdalomnak m{s szerepe is van azonkívül, hogy jelzi, ha baj van. Lehet, hogy pontosan megmutatja azt is, hol van a baj, ha teh{t jelzőfényként követjük testünkben, figyelmünket és energi{nkat pontosan a megfelelő helyre vezeti. Majdnem úgy van ez, mintha a f{jdalom és az összpontosított figyelem nem lehetne a térnek ugyanazon a helyén. Van persze olyan erős f{jdalom, amely lehetetlenné teszi a koncentr{ciót, ilyenkor gyógyszerekkel csillapíthatjuk erősségét; nekem azonban az - 49 -
a véleményem: helyesebb meghagyni belőle valamennyit, hogy betölthesse jelzőfény szerepét. Elhallgatott, és r{m nézett. - Mi a következő lépés? - kérdeztem. - Ezut{n az ember magasabb szintű, isteni energi{t küld tudatosan a f{jdalom {ltal meghat{rozott helyre, azzal a sz{ndékkal, hogy a szeretet a tökéletes működés {llapot{ba hozza a sejteket. Csak b{multam r{. - Tessék, folytassa - mondta. - Teremtse meg újra a kapcsolatot. Én majd vezetem. Bólint{ssal jeleztem, amikor felkészültem. - Teljes lényével élje {t a f{jdalmat - kezdte -, most pedig képzelje el, hogy a szeretet energi{ja pontosan a f{jdalom közepébe {ramlik, és testének azt a részét, magukat az atomokat magasabb rezgésszintre emeli. Képzelje el, ahogy a részecskék egy kvantumugr{ssal felveszik az ide{lis {llapotot jelentő energiamint{t. Érezzen szó szerint bizsergést azon a helyen, ahogy emelkedik a rezgésszint. Egy teljes percig v{rt, azt{n folytatta: - Most tov{bbra is összpontosítson a f{jdalom helyére, de érezze, hogy az energia, ez a bizsergés fölfelé halad mindkét l{bsz{r{n... a csípőjén... a has{n és a mellkas{ban... végül a nyak{n és a fején. Érezze, hogy egész teste zsibong ettől a magas rezgéstől, és a szervei tökéletes hatékonys{ggal működnek. Pontosan követtem útmutat{s{t, és p{r perc múlva egész testem könnyűvé v{lt, megtelt energi{val. Körülbelül tíz percig tartottam fenn ezt az {llapotot, azt{n kinyitottam a szemem, és May{ra néztem. Ő közben eleml{mp{t gyújtott a sötétben, és két fenyőfa között egy lapos területen a s{tram fel{llít{s{val foglalatoskodott. R{m pillantva megkérdezte: - Jobban van? Bólintottam. - Eddig érti a folyamatot? - Azt hiszem. Energi{t adtam a f{jdalomnak. - Igen, de ugyanolyan fontos az is, amit előtte csin{lt. Azzal kezdte, hogy a sérülés - 50 -
vagy betegség értelmét kereste: azt, hogy ez az eset milyen félelemre mutat r{ az életében, mert ez a félelem az, ami visszatartja az energia{raml{st, és testi tünetet okoz. Ettől nyílik meg a félelem emelte torlasz, és a vizualiz{ció szabadon {thatolhat rajta. Miut{n a torlasz megnyílt, a f{jdalmat jelzőfényként haszn{lva megemelte az érintett terület, majd az egész test rezgésszintjét. De a félelem eredetének kiderítése is alapvető fontoss{gú. Ha a betegség vagy a baleset oka nagyon mélyen rejlik, gyakran hipnózisra vagy intenzív tan{csadó ter{pi{ra van szükség. Elmondtam neki azt a középkorból való l{tom{st, amelyben r{m törték az ajtót, és elhurcoltak. Maya elgondolkodott. - Néha a torlasz gyökerei nagyon mélyre nyúlnak. De ha az ember tov{bb kutatja, ha dolgozni kezd a félelemmel, amely visszafogja, {ltal{ban tökéletesebben megérti, hogy ki is valój{ban, és miről szól a jelenlegi földi élete. Ez pedig megteremti a közeget a gyógyul{si folyamat utolsó - és szil{rd meggyőződésem szerint legfontosabb - lépéséhez. Mindannyiunk sz{m{ra az a legfontosabb, hogy mélyre tekintve emlékezzünk r{, mi a dolgunk ebben az életben. A valódi gyógyul{s akkor következik be, ha az ember új, izgalmas jövőt tud elképzelni mag{nak. Az inspir{ció hozza létre a gyógyul{st. Nem azért gyógyulunk meg, hogy tov{bb nézhessük a tévét. Egy pillanatig csak néztem r{, azt{n azt mondtam: - Említette, hogy az ima hat{sos. Hogyan lehet a legeredményesebben im{dkozni valakiért, aki beteg? - Ezt most prób{ljuk kideríteni. E folyamat hasonlít ahhoz, amiről a Nyolcadik Felismerés beszél: hogy az isteni forr{sból belénk {ramló energi{t és szeretetet {tsug{rozzuk a betegnek, és ugyanakkor vizualiz{ciót alkalmazva igyekszünk segíteni abban, hogy emlékezzék, mi a teendője ebben az életben. Természetesen előfordul, hogy az illetőnek m{r csak egy teendője marad: {tköltözni a m{sik dimenzióba. Ha így {ll a helyzet, ebbe bele kell törődnünk. Maya elkészült a s{torral, és hozz{tette: - Azt se feledje, hogy az {ltalam aj{nlott módszereket a modern orvostudom{ny elj{r{saival együtt kell alkalmazni. Ha közelebb lennénk az intézetemhez, bevinném teljes kivizsg{l{sra, de így, ha nincs kifog{sa ellene, azt javaslom, hogy maradjon itt éjszak{ra. Jobb, ha egyelőre nem mozog sokat. Néztem, ahogy kirakja a g{zforralót, begyújtja, és levesport tesz fel főni. - Én visszamegyek a v{rosba. Rögzítőkötést hozok a bok{j{ra meg még néh{ny dolgot, amire szükség lehet. Azt{n visszajövök, és újból megvizsg{lom. Hozok egy r{diót is, h{tha segítséget kell hívnunk. Bólintottam. - 51 -
Kulacsa tartalm{t {ttöltötte az enyémbe, azt{n r{m nézett. A h{ta mögött a nyugati égbolton kihunyt a fény utolsó s{vja is. - Azt mondta, közel van ide az intézete? - kérdeztem. - Légvonalban alig hat-hét kilométerre van dél felé - felelte -, ott a gerincen túl, de abból az ir{nyból nem lehet bejutni ide a völgybe. Nem lehet m{shonnan megközelíteni, mint a v{rostól délre futó orsz{gútról. - Most hogy került épp ide? Maya kissé zavartan elmosolyodott. - Fura dolog ez. Az éjjel azt {lmodtam, hogy újból kir{ndulok itt a völgyben, és reggel elhat{roztam, hogy valóra v{ltom az {lmot. Sokat dolgoztam az utóbbi időben; azt gondoltam, {t kell gondolnom, mit is csin{lunk itt az intézetben. A t{rsamnak is, nekem is nagy gyakorlatunk van az alternatív gyógy{szat terén: kínai medicina, gyógynövények... Ugyanakkor a sz{mítógépen keresztül a hagyom{nyos orvosl{s teljes t{rh{z{hoz is hozz{férünk. Évek óta ilyen kórh{zról {lmodtam. Egy pillanatra elhallgatott, azt{n így folytatta: - Mielőtt maga felbukkant, ott üldögéltem, és energiaszintem a plafonig ért. Egész életem, minden egyes élményem egészen a jelen pillanatig kiterítve feküdt előttem. Életemben nem éltem {t ilyen tiszt{n a Hatodik Felismerést. Az a sok esemény - mondta - mind előkészület volt. A csal{d, amelyben felnőttem... Any{mat egész életében krónikus betegség kínozta, de sohasem v{llalt részt a saj{t gyógyul{s{ban. Akkoriban még az orvosok sem igen értettek ehhez, de egész gyerekkoromban bosszantott, mennyire nem hajlandó szembenézni félelmeivel. Begyűjtöttem a legapróbb inform{ciót is a diét{kkal, a vitaminokkal, a stresszel, a medit{cióval és mindezeknek az egészségre gyakorolt hat{s{val kapcsolatosan, h{tha sikerül r{vennem any{mat, hogy tegyen valamit önmag{ért. Kamaszkoromban sokat tépelődtem, hogy az egyh{zi vagy az orvosi p{ly{t v{lasszam-e. Nem is tudom; olyan volt, mintha kézen fogva vezettek volna afelé, hogy kutatni kezdjem, milyen szerepük lehet a felismeréseknek és a hitnek a jövő megv{ltoztat{s{ban, a gyógyít{sban. Ami ap{mat illeti - folytatta -, ő m{s eset volt. Ő biológus volt, de a tudom{nyos dolgozatain kívül sosem magyar{zott el semmit kísérleteiből. "Tiszt{n tudom{nyos kutat{s" - így nevezte. Munkat{rsai istenként tisztelték. Megközelíthetetlen volt: az első sz{mú szaktekintély. Felnőttem, őt pedig elvitte a r{k, még mielőtt megérthettem volna, mi volt érdeklődésének legfőbb célja: az immunrendszer s ezen belül az a kérdés, hogy milyen szerepet j{tszik az elhat{roz{s és az életöröm az immunrendszer működésének javít{s{ban. - 52 -
Ő figyelt fel elsőként erre az összefüggésre, és ma m{r minden kutat{s őt igazolja. Csak én nem tudtam erről sohasem beszélni vele. Először nem értettem, miért épp egy ilyen apa gyermekeként jöttem a vil{gra. Végül azt{n elfogadtam, hogy szüleim tökéletes kombin{ciój{t adj{k mindazoknak a von{soknak, érdeklődési köröknek, amelyek az én fejlődésemet elősegíthetik. Ezért voltam életem korai szakasz{ban mindig a közelükben. Ha any{mra néztem, tudtam, hogy mindenkinek felelősséget kell v{llalnia saj{t gyógyul{s{ért. Nem lehet ezt egyszerűen {th{rítani m{sokra. A gyógyul{s lényege az, hogy az ember {ttör az élethez kapcsolódó félelmeken amelyekkel nem szívesen néz szembe -, és megtal{lja saj{t, személyes inspir{ciój{t: azt a jövőképét, amelynek megteremtésében részt v{llalni, mint tudjuk, az életünk célja. Ap{m péld{j{ból megtanultam, hogy az orvostudom{nynak érzékenyebbnek kell lennie: el kell ismernie a beteg intuícióit, megérzéseit, l{tom{sait. Le kell sz{llnunk az elef{ntcsonttoronyból. Kettejük kombin{ciójaként én új típusú gyógy{szati elj{r{sok kutat{s{ba fogtam: olyan módszert kerestem, amely arra a tényre épít, hogy a beteg képes ir{nyítani saj{t életét, és vissza tud térni a helyes útra. Az én életem tanuls{ga, azt hiszem, az, hogy bensőnkben tudjuk, miként v{llalhatunk részt gyógyul{sunkban, mind fizikai, mind érzelmi eszközökkel. Képesek vagyunk az emelkedettebb, ide{lis jövőképet festő inspir{ció befogad{s{ra, és ha így teszünk, valóban csod{k történnek. Fel{llt, egy pillant{st vetett a bok{mra, azt{n a szemembe nézett. - Most elmegyek jelentette ki. - Vigy{zzon, ne terhelje a l{b{t. Tökéletes pihenésre van szüksége. Reggel visszajövök. Aggodalmas arcot v{ghattam, mert mellém térdelt, és két tenyerébe fogta bok{mat. Ne féljen - mondta. - Kellő energi{val mindent meg lehet gyógyítani - még a gyűlöletet, a h{borút is. Csak annyi kell, hogy tal{lkozzunk a megfelelő l{tom{ssal. Gyengéden megpaskolta l{bamat. - Segíthetünk ezen! Segíthetünk ezen! R{m mosolygott, azt{n megfordult és elment. Hirtelen szerettem volna ut{na ki{ltani, visszahívni és elmesélni neki mindent, amit a m{sik dimenzióban tapasztaltam, amit megtudtam a félelemről meg a csoportos visszatérésről, de csöndben maradtam. Maga al{ gyűrt a f{radts{g, beértem azzal, hogy nézem, amint eltűnik a f{k között. Holnap is r{ér - gondoltam, mert pontosan tudtam, ki ez az asszony.
- 53 -
Emlékezni
M{snap reggel egy magasan sz{rnyaló héja éles rikolt{s{ra riadtam fel. P{r pillanatig figyelmesen hallgattam, és közben elképzeltem, ahogy ott köröz az égen. Még egyet ki{ltott, azt{n abbahagyta. Gyorsan felültem, és kinéztem a s{tor nyíl{s{n; felhős, de meleg idő volt, könnyű szellő j{tszott a f{k koron{j{val. H{tizs{komból egy tekercs gézt vettem elő, és gondosan bepóly{ltam a bok{mat; közben óvatosan prób{lgattam az ízületet, és nagyon enyhe f{jdalmat éreztem; azut{n kim{sztam a s{torból, és fel{lltam. P{r pillanatnyi v{rakoz{s ut{n sérült l{bamra helyeztem a testsúlyomat, és próbaképpen tettem egy lépést. Bok{m gyenge volt, de ha kissé s{ntik{lva j{rtam, megtartott. Vajon Maya gyógymódja segített, vagy m{r eleve nem volt olyan súlyos a r{ndul{s? Ez sohasem fog kiderülni. Ismét belekotortam a h{tizs{kba, egy v{lt{s ruh{t vettem elő, majd összeszedtem a tegnap estéről maradt mosatlan edényt. Lopakodva, minden szokatlan zajra vagy mozg{sra figyelve leóvakodtam a folyóhoz. Kerestem egy olyan helyet, ahol fedezve voltam a tekintetek elől, levetkőztem, és beléptem a frissítően hideg vízbe. Elhevertem a folyóban, nem gondoltam semmire, prób{ltam elfelejteni a gyomrom t{j{n felgyülemlő félelmet, csak a falevelek színpomp{j{t b{multam a fejem fölött. Hirtelen eszembe jutott egy múlt éjszakai {lmom. Egy szikl{n ültem... valami történt ott... Wil is velem volt... és m{sok is. Halv{nyan emlékeztem egy kék és borosty{nszínű mezőre is. Ennél több nem jutott eszembe, ak{rmennyire erőltettem az agyamat. Azt{n, ahogy kinyitottam egy flakon folyékony szappant, észrevettem, hogy a környező f{k és bokrok színei, form{i fölerősödnek. Mintha az {lom emléke megemelte volna energiaszintemet. Könnyebbnek éreztem magam; sietve megfürödtem, elmostam az edényeket, s közben észrevettem, hogy a jobb oldalamon egy jókora szikla {ll, és nagyon hasonlít ahhoz a szikl{hoz, amelynek tetején {lmomban ültem. Jobban megnéztem a szikl{t: lapos volt, az {tmérője körülbelül h{romméteres; a form{ja és a színe pontosan ugyanolyan, mint az {lombelié. Percek alatt lebontottam a s{trat, összecsomagoltam, és h{tizs{komat néh{ny letört fa{g al{ rejtettem. Azt{n visszamentem a szikl{hoz, leültem, és megprób{ltam felidézni azt a kék mezőt meg azt, hogy Wil pontosan hol is foglalt helyet {lmomban. Balra volt tőlem, kissé a h{tam mögött. Ebben a pillanatban Wil arca tiszt{n, élesen megjelent emlékezetemben, mintha egy közeli fényképet l{ttam volna. Igyekeztem minden részletre figyelve felidézni ezt a képet, és közben körülvettem a kék mezővel. M{sodpercekkel ezut{n a gyomorsz{jam t{j{n valami húz{st éreztem, és megint ott - 54 -
sz{guldottam a színes alagútban. Amikor meg{lltam, fénylő, vil{goskék környezetben tal{ltam magam, és Wil is ott volt velem. - H{la istennek, hogy visszatértél! - lépett mellém. - Olyan sűrű lettél, hogy sehol sem tal{ltalak. - Mi történt az előbb? - kérdeztem. - Mitől erősödött fel az a zúg{s? - Nem tudom. - Most hol vagyunk? - Egy különleges szinten, ahol az {lmok történnek. Meresztettem a szemem, de a kékségben semmi sem mozdult. - Itt volt{l? - Igen. Voltam m{r itt, mielőtt a zuhatagokn{l r{d tal{ltam, b{r akkor még nem tudtam, hogy miért. Nézegettük a környezetet, azt{n Wil megkérdezte: - Mi történt, amikor visszatértél? Izgatottan mesélni kezdtem az eseményeket; először Joelt említettem meg az ő környezeti és gazdas{gi összeoml{sról vallott nézeteit. Wil figyelmesen hallgatott, Joel vil{gképének minden apró részletét meg akarta emészteni. - A félelem beszélt belőle - jegyezte meg. Bólintottam. - Magam is úgy l{ttam. Gondolod, hogy valóban bekövetkezhet mindaz, amiről beszélt? - kérdeztem. - Szerintem az az igazi veszély, ha sok ember gondolja, hogy bekövetkezhet. Jusson eszedbe, mit mondott a Kilencedik Felismerés: a spiritu{lis {talakul{s sor{n a félelemből eredő polarit{snak fel kell oldódnia. Elkaptam Wil tekintetét. - Még valakivel tal{lkoztam. Egy nővel. Elmeséltem tapasztalataimat May{val, különös tekintettel a bokasérülésre és Maya gyógymódj{ra. Amikor a végére értem, Wil a t{volba nézett, gondolkodott.
- 55 -
- Azt hiszem, Maya ugyanaz a nő, aki Williams l{tom{s{ban szerepelt - tettem hozz{. - Az, aki meg akarta {llítani az indi{nok elleni hadj{ratot. - Lehet, hogy az ő gyógymódja tartalmazza a kulcsot a félelem leküzdéséhez töprengett Wil. Intettem, hogy folytassa. - Összev{gnak a dolgok - mondta. - Nézzük csak, mi történt mostan{ig. Idejöttél, hogy megkeresd Charlene-t, és tal{lkozt{l Daviddel, aki azt mondta, hogy a Tizedik Felismerés a bolygónkon végbemenő spiritu{lis {talakul{s mélyebb felfog{s{t foglalja mag{ban, az pedig a Túlvil{g dimenziój{val való kapcsolatunk megértéséből fakad. Azt mondta: ez a Felismerés összefügg az intuíciók mibenlétének megértésével, az intuíciók tartósít{s{val tudatunkban és azzal is, hogy teljesebben felfogjuk a szinkronicit{s {ltal kijelölt utat. Utóbb r{jöttél, hogyan őrizd meg tartósan az intuíció {ltal mutatott képet, így tal{lt{l r{m a vízeséseknél, én pedig tanúsítottam, hogy a Túlvil{g is az intuíciók, az önmagunkról alkotott belső képek útj{n működik, és az emberek mindink{bb összehangolódnak ezzel a m{sik dimenzióval. Nem sokkal ezut{n végignéztük Williams életszemléjét: l{ttuk, milyen kínokat {llt ki amiatt, hogy emlékszik r{, mit akart tenni: csatlakoznia kellett volna egy csoporthoz, amely a spiritu{lis ébredésünket fenyegető félelem leküzdését akarja véghezvinni. Williams azt mondja, meg kell értenünk a félelmet, mielőtt b{rmit tehetnénk ellene; azt{n elszakadtunk egym{stól, és te összefutott{l Joellel, az újs{gíróval, aki hosszas fejtegetésben adott elő - no, mit? - egy félelmetes jövőképet. Ez a félelem voltaképpen a teljes civiliz{ció pusztul{s{t mag{ban foglalta. Azt{n persze tal{lkozt{l egy asszonnyal is, akinek egész élete a gyógyít{sról szól. Ő úgy mozdítja elő a gyógyul{st, hogy a p{ciensek emlékezetében kutatva elt{volítja a félelem {ltal emelt torlaszokat, s ezzel segíti betegeit életcéljuk földerítésében. Alighanem az emlékezet a kulcs. Hirtelen mozg{s keltette fel figyelmünket. Vagy harmincméternyire tőlünk egy m{sik lélekcsoport kezdett kibontakozni. - Lehet, hogy valakinek segítenek {lm{ban - mondta Wil. R{meredtem. - Azt mondod, hogy segítenek {lmodni? - Bizonyos értelemben igen. Amikor az éjjel {lmodt{l, m{s lelkek voltak itt.
- 56 -
- Honnan tudsz az {lmomról? - Amikor visszazuhant{l a fizikai dimenzióba, kerestelek, de nem tal{ltalak. V{rtam, és amikor kezdett az arcod megjelenni, idejöttem. Amikor legutóbb itt j{rtam, még nem értettem, mi folyik itt, de azt hiszem, most m{r értem, mi történik {lmainkban. Megcsóv{ltam a fejem, jelezve, hogy nem értem. A lelkek felé intett. - Úgy l{tom, itt minden szinkronisztikusan történik. Akiket itt l{tsz, alighanem véletlenül kerültek ide, ahogy én is, és most valószínűleg arra v{rnak, hogy tal{lkozzanak valakivel, aki {lomtestben érkezik. A moraj erősödött a h{ttérben, nem is tudtam v{laszolni. Zavarodott voltam, szédültem. Wil közelebb húzódott, és h{tamra tette a kezét, mint az előbb. - Maradj mellettem! - mondta. - Ezt valami miatt l{tnunk kell. Erőlködtem, hogy kitisztítsam fejemet, s ekkor észrevettem, hogy a lelkek gyűrűjében egy újabb alak kezd kibontakozni. Először arra gondoltam, hogy újabb lelkek jelennek meg, azt{n r{jöttem, hogy ez az alakzat sokkal nagyobb, mint b{rmi, amit eddig l{ttam itt: egy teljes jelenet vetült elénk hologramként; együtt volt benne minden: szereplők, díszlet, p{rbeszédek. A cselekmény közepén egyetlen személy {llt, aki valahonnan ismerősnek rémlett. Rövid fejtörés ut{n r{jöttem, hogy Joel az. Figyelő tekintetünk előtt úgy pergett le a jelenet, mintha moziban l{tn{nk. Igyekeztem követni az eseményeket, de tudatom még mindig ködös volt, nem értettem tiszt{n, mikor mi történik. A cselekmény előrehaladt{val a p{rbeszéd egyre hevesebbé v{lt, az újs{gíró és a lelkek egyre közelebb mozdultak egym{shoz. Percekig tartott az egész, ut{na a dr{ma véget ért, és mindenki eltűnt. - Mi történt itt? - kérdeztem. - A középső férfi {lmodott - magyar{zta Wil. - Joel volt az: akiről meséltem - feleltem. Wil meglepve fordult felém. - Biztos vagy ebben? - Igen. - Értetted az {lm{t? - Nem; képtelen voltam követni. Mi történt?
- 57 -
- Az {lom egy h{borúról szólt. Joel egy ostromlott v{rosból menekült, körülötte bomb{k robbantak; semmi m{sra nem gondolt, csak arra, hogy mentse az életét. Amikor sikerült kijutnia a borzalmak közül, és egy hegytetőről visszanézett a v{rosra, eszébe jutott a parancs, amit kapott: katon{k egy csapat{val kellett volna tal{lkoznia, és {tadni nekik egy új, titkos fegyver egyik alkatrészét, amelynek segítségével működésképtelenné v{ltak volna az ellenség fegyverei. Rémületére azt kellett meg{llapítania, hogy az ő mulaszt{sa miatt a szeme l{tt{ra, módszeresen pusztítj{k a v{rost és a katon{kat. - Rém{lom - jegyeztem meg. - Igen, de van értelme. Amikor {lmodunk, öntudatlanul visszatérünk ebbe az {lomdimenzióba, és a lelkek eljönnek hozz{nk, hogy segítsenek. Ne feledd, mi az {lmok szerepe: az, hogy megmutass{k, miként cselekedhetünk jelenlegi élethelyzetünkben. A Hetedik Felismerés azt mondja: {lmainkat akkor értelmezhetjük helyesen, ha az {lmok cselekményét r{vetítjük az élet valós{g{ban előttünk {lló helyzetre. Megfordultam, Wilre néztem. - De milyen szerepet j{tszanak a lelkek? Alig tettem fel a kérdést, m{ris megint mozg{sban voltunk. Wil tov{bbra is a h{tamon tartotta kezét. Amikor meg{lltunk, a fény telt zöldre v{ltozott, és benne gyönyörűséges borosty{ns{rga hull{mokat figyeltem meg. Ha jobban megnéztem, kiderült, hogy ezek a hull{mok egyedi lelkek. Wilre néztem; széles mosoly ült az arc{n. Felfokozott, ünnepi öröm érzése uralkodott ezen a helyen. Figyeltem a lelkeket: többen közvetlenül hozz{nk jöttek, és csoportot alkottak előttünk. Arcukat nem tudtam huzamosan megfigyelni, de azt l{ttam, hogy mind mosolyognak. - Tele vannak szeretettel - mondtam. - Prób{ld meg, h{tha r{ tudsz hangolódni a tud{sukra - javasolta Wil. Amikor ezzel a sz{ndékkal kezdtem figyelni őket, r{jöttem, hogy ezek a lelkek mind kapcsolatban {llnak May{val. Örömüket Maya legutóbbi felismerései okozt{k, különösen az, hogy megértette, miképp készítette elő apja és anyja az ő életét. Ezek a lelkek tudt{k, hogy Maya a Hatodik Felismerésben leírt, igazi életszemlét tapasztalt meg, és m{r a küszöbén {ll annak, hogy emlékezzék arra is, miért született meg. Szembefordultam Willel, aki jelezte, hogy ő is ugyanezeket a l{tom{sokat l{tja. E percben ismét meghallottam a morajt; gyomrom görcsbe r{ndult. Wil erősen - 58 -
tartotta v{llamat és h{tamat. Amikor a zaj elült, rezgésszintem ijesztően leesett. A lélekcsoportra néztem, igyekeztem megnyílni és r{hangolódni energi{jukra, hogy ezzel ismét fölemeljem energiaszintemet. Megdöbbenésemre hom{lyoss{ v{ltak, és kétszer olyan messzire húzódtak tőlem. - Mi történt? - kérdeztem. - Megprób{ltad az ő energi{jukkal megemelni a magadét - felelte Wil -, ahelyett hogy befelé fordulva az isteni forr{sra kapcsolódt{l volna. Egyszer magam is elkövettem ezt. A lelkek nem hagyj{k, hogy összetéveszd őket az isteni forr{ssal. Tudj{k, hogy ez a téves azonosít{s nem segíti fejlődésedet. Befelé koncentr{ltam, energi{m visszatért. - Hogyan hívhatn{nk ismét ide őket? Amint kimondtam, visszatértek eredeti helyükre. Összenéztünk, és Wil egyre növekvő érdeklődéssel és meglepett arckifejezéssel figyelte a csoportot. - Mit l{tsz? - kérdeztem. Fejével intett a csoport felé, tekintetét nem fordította el. Én is a lelkekre koncentr{ltam, igyekeztem ismét r{hangolódni tud{sukra. Néh{ny perc elteltével May{t pillantottam meg, ő is a zöld közegben lebegett. Von{sai kissé m{sok voltak, és arca fényesen ragyogott, mégis teljes bizonyoss{ggal tudtam, hogy ő az. Miközben az arc{t b{multam, egy holografikus kép merült föl előttünk - ez is Maya volt, ismét a tizenkilencedik sz{zadi h{ború idején; egy fah{zban {llt többedmag{val, mindannyian az ellenségeskedés megszüntetését szerették volna elérni. Maya úgy érezte, ehhez csak tudni kell a módj{t, hogyan szerezzenek kellő mennyiségű energi{t. Azt gondolta: ha a megfelelő emberek gyűlnek össze, és valamennyien ugyanazt akarj{k, a cél elérhető. Egy finom ruh{zatú fiatalember különös figyelemmel csüggött Maya szavain. Megismertem: az a férfi volt, aki később az asszonnyal együtt vesztette életét. A l{tom{s előrefutott az időben, od{ig, amikor az asszony sikertelenül prób{lt szót érteni a tisztekkel, azt{n még tov{bb, egészen a vadonig, ahol a nőt és a fiatalembert megölték. Hal{la ut{n Maya a szemünk előtt ébredt öntudatra a Túlvil{gon, és {ttekintette életét. Megdöbbent, milyen együgyű volt, amikor fejébe vette, hogy megakad{lyozza a h{borút. Tudta, hogy a többieknek volt igazuk: még nem érkezett el az idő. Még nem volt birtokunkban elég inform{ció a Túlvil{g tud{s{ból ahhoz, hogy megvalósítsuk ezt a fegyvertényt. Akkor még nem.
- 59 -
Az életszemle ut{n azt is megfigyeltük, amikor Maya {tköltözött a zöld közegbe, és ugyanaz a lélekcsoport vette körül, amely most előttünk lebegett. Meglepve tapasztaltam, hogy a csoport minden tagj{nak arc{n ugyanazok az alapvon{sok fedezhetők fel. Bizonyos tekintetben mindannyian May{ra hasonlítottak. Kérdő tekintettel néztem Wilre. - Ez Maya lélekcsoportja - mondta. - Hogy értsem ezt? - kérdeztem. - Szorosan őhozz{ hangolódott lelkek csoportja - magyar{zta izgatottan. - Ez tökéletesen összev{g az eddigiekkel. Mielőtt megtal{ltalak volna, egyik utaz{somon tal{lkoztam egy csoporttal, amelynek tagjai ter{d hasonlítottak. Szerintem az alighanem a te lélekcsoportod lehetett. Mielőtt b{rmit felelhettem volna, mozgolód{s t{madt a csoportban. Ismét Maya képe bontakozott ki. Tov{bbra is körülvette a csoport a zöld közegben, de most erős fehér fénysug{rz{s előtt {llt; ilyet l{ttunk Williams életszemléje előtt. Maya tudta, hogy valami nagyon fontos és mély dolog történik vele. A Túlvil{gon élvezett mozg{sszabads{ga csökkent, figyelme ismét a Föld felé ir{nyult. L{tta jövendő édesanyj{t fiatalasszonyként, amint a verand{n üldögél, és azon tépelődik, vajon elég erős lesz-e a szervezete ahhoz, hogy gyermeket szüljön. Maya érezte, milyen hatalmas fejlődésre kap lehetőséget, ha ennek a nőnek a gyermekeként jön a vil{gra. Az asszonyt {llandó félelmek kínozz{k egészsége miatt, s így nagyon kor{n el tudja ültetni az egészség fontoss{g{nak gondolat{t gyermeke tudat{ban. Ez az a környezet, amelyben az orvosl{s, a gyógyít{s ir{nti érdeklődés kifejlődhet, és nem is puszt{n értelmi alapon, teh{t nem úgy, hogy az ego feldob valami tetszetős elméletet, és sohasem teszi prób{ra a való élet körülményei között nem, ennek az asszonynak a lelki be{llítotts{ga nem ezt az utat ir{nyozta elő. Maya tudta, hogy neki mag{nak is van hajlama a valós{gtól idegen képzelgésre, és {br{ndjaiért dr{g{n megfizetett m{r. Ez nem történik meg újra, ha a tizenkilencedik sz{zadban szerzett tapasztalatok tudattalan emléke óvatoss{gra inti. Nem, ezúttal elszigeteltebb közegben, lépésről lépésre fog haladni, és ez az asszony tökéletes körülményeket teremt ehhez. Wil elkapta a pillant{somat. - Most azt l{tjuk, mi történt, amikor eltervezte jelenlegi életét - mondta. Maya most elképzelte, milyen kapcsolatot épít majd ki édesanyj{val. Míg fölcseperedik, ki lesz téve anyja negatív be{llítotts{g{nak, félelmeinek, az orvosok ir{nti v{daskod{sainak, ami felkelti majd a kisl{ny érdeklődését a test és az elme - 60 -
kapcsolata ir{nt, a beteg felelőssége ir{nt a gyógyul{si folyamatban, és az így összeszedett inform{ciót édesanyja elé t{rva r{veheti majd, hogy vegyen részt saj{t felépülésében. Anyja lesz az ő első betege, fő t{mogatója, az újfajta orvosl{s előnyeinek első sz{mú tanúbizonys{ga. Maya figyelme most jövendő apj{ra ir{nyult, aki felesége mellett ült a hinta{gyon. Az asszony időnként kérdezett tőle valamit, amire férje kurta, egymondatos v{laszokat adott. Ő csak gondolkodni szeretett, beszélni nem. Tudata szinte robban{sig tele volt kutat{si lehetőségekkel, a biológia különleges kérdéseivel, amelyekről tudta, hogy eddig még senki sem tette fel őket; kérdései elsősorban az immunrendszer és a tudat kapcsolat{val függtek össze. Maya l{tta apja z{rkózotts{g{nak előnyeit. Mellette képes lesz leküzdeni hajlam{t az öncsal{sra; kezdettől fogva realista módon, a saj{t fejével kell majd gondolkodnia. Végül képes lesz majd tudom{nyos alapokon kommunik{lni az apj{val, aki megnyílik majd előtte, és megadja azt a gyakorlati t{mogat{st, amelyre új módszereinek megalapoz{s{hoz szüksége lesz. Vil{gosan l{tta, hogy vil{gra jötte a szülei sz{m{ra is ugyanilyen előnyökkel j{r majd. Szülei kor{n fölkeltik majd benne a gyógyít{s ir{nti érdeklődést, de ő is a kellő ir{nyba mozdítja majd őket: anyj{val megérteti majd, hogy neki is szerepe van a betegség elkerülésében, apj{nak pedig segít legyőzni hajlam{t arra, hogy elrejtőzzék az emberek elől, és csak saj{t gondolataiban éljen. L{ttuk, hogy Maya most saj{t születésén túlra tekintett; azt nézte, mi lesz vele gyermekkor{ban. L{tta, hogy emberek sokas{ga mindig épp a kellő pillanatban lép be az életébe, hogy tanul{sra és tapasztal{sra serkentse őt. Az orvosegyetemen mindig épp azok a betegek és orvosok keresztezték útj{t, akik az alternatív gyógy{szat ir{nti érdeklődést serkentették benne. L{tom{sa most eljövendő szakmai partnerét vetítette elé, akivel az új rendszerben működő gyógyintézetet alapította. Azt{n l{tom{sa fölfedett még valamit: megtudta, hogy része lesz a vil{gméretű ébredés véghezvitelében. L{ttuk, hogyan tal{lkozik a Felismerésekkel, hogyan ismerkedik meg egy csoporttal, egyikével azoknak a független közösségeknek, amelyek szerte a vil{gon keresik egym{ssal a kapcsolatot. Ezek a csoportok emlékeznek arra, kik voltak magasabb szinten, és kulcsszerepük van a félelemből fakadó polariz{ció leküzdésében. Maya egyszer csak egy férfival folytatott fontos vit{ban l{tta önmag{t. Magas, kisportolt, tehetséges ember volt, katonai gyakorlóruh{t viselt. Megdöbbentett, hogy Maya tudja: ez ugyanaz a férfi, aki együtt halt meg vele a tizenkilencedik sz{zadban. Erősen koncentr{ltam erre az emberre, és ekkor újabb megdöbbenés ért. Ugyanezt az embert l{ttam Williams életszemléjében: ő volt az a munkat{rs, akit nem sikerült felébresztenie. - 61 -
Ezut{n a l{tom{s olyan szintre erősödött, ahov{ m{r nem tudtam követni, Maya teste eggyé v{lt a vakító fénynyel. Csak annyit fogtam fel az egészből, hogy l{tom{sa azt t{rja fel előtte, mit jelenthet mostani megszületése az emberiség egész történelmére és jövőjére vetítve. Mintha a legmagasabb t{vlatból tekintett volna eljövendő életének lehetőségeire; abból a nézőpontból, ahonnan teljesen bel{tni azt is, honnan jött az emberiség, és azt is, hogy hov{ tart. Ami engem illet, én csak éreztem ezt az egészet, magukat a képeket nem sikerült megpillantanom. Azt{n véget ért a l{tom{s; ismét a zöld közegben l{ttuk viszont May{t a lélekcsoport körében. Egy jelenetet figyeltek, amely a Földön j{tszódott le. Jövendő szülei elhat{rozt{k, hogy gyermeket hoznak a vil{gra, és éppen a fogamz{s szerelmi aktus{ban merültek el. Maya lélekcsoportja fokozta energi{j{t; olyannak l{tszott, mintha fehéres borosty{ns{rga köd kavarogna, a h{ttérben ragyogó fehér fényből merítve intenzit{s{t. Valahol mélyen magam is éreztem az energia {rad{s{t, a szeretet és a rezgés szinte az orgazmus szintjéig emelt. Messze odalent a p{r ölelkezett; az orgazmus pillanat{ban a fényből zöldesfehér energiasug{r lövellt ki, {thatolt May{n és a lélekcsoporton, és behatolt a szeretkezők testébe. Az energia az orgazmus lendületével r{ntotta egym{shoz testüket, elrendelt tal{lkoz{suk felé sodorva a spermiumot és a petét. Figyelő tekintetünk előtt j{tszódott le a fogamz{s folyamata, a két sejt csod{latos egyesülése. Előbb lassan, majd mind gyorsabban osztódni kezdtek és elkülönültek a sejtek, kibontakozott egy emberi lény alakja. May{ra pillantva l{ttam, hogy alakja minden egyes sejtosztód{ssal halv{nyabb{, egyre nehezebben kivehetővé v{lik. Azt{n, ahogy a magzat érettebbé v{lt, Maya teljesen eltűnt szemünk elől. A lélekcsoport ott maradt. Éreztem, hogy többet is megtudhatnék arról, aminek tanúja voltam, de egy pillanatra nem koncentr{ltam eléggé, és így lemaradtam róla. Azt{n egyszer csak a lélekcsoport is eltűnt, csak ketten maradtunk ott Willel. Rendkívül izgatottnak l{ttam. - Mi volt az, amit l{ttunk? - kérdeztem. - Folyamat{ban l{ttuk, hogyan született meg Maya erre a jelenlegi életére magyar{zta Wil -, ahogyan azt a lélekcsoport emlékezete megőrizte. Mindent l{ttunk: hogyan tudatosította jövendő szüleit és jövendő eredményeit, azt{n azt is megfigyelhettük, miként érkezett a fogamz{skor a fizikai dimenzióba. Bólintottam, hogy folytassa.
- 62 -
- Maga a szeretkezés aktusa kaput hoz létre a Túlvil{g és a földi dimenzió között. A lélekcsoportok olyan végtelen szeretet {llapot{ban léteznek, hogy azt mi nem vagyunk képesek {télni; az ilyen felfokozott szeretet m{r az orgazmushoz hasonlatos. A szexu{lis csúcspont megnyitja a kaput a Túlvil{g felé; amit mi orgazmusként élünk meg, az csup{n pillanatnyi betekintés a szeretet, a rezgés túlvil{gi szintjére: a megnyíló kapun keresztül be{ramlik az energia, és egy új lelket sodorhat mag{val. Ezt a folyamatot figyelhettük meg. A szexu{lis egyesülés szent pillanat, amelyben a mennyorsz{g egy része {t{ramlik ide a Földre. Bólintottam; az j{rt a fejemben, hogy mi mindent jelent a megfigyelt jelenet. - Úgy l{ttam - mondtam -, hogy Maya tudta, mint alakulhat az élete, ha épp ezekhez a szülőkhöz jön a vil{gra. - Igen, születésünk előtt l{tom{s form{j{ban valamennyien végignézzük, milyen lehet az életünk, benyom{st szerzünk szüleinkről, hatalmi dr{m{kra való hajlandós{gunkról, sőt még arról is, miként dolgozhatjuk fel ezeket a dr{m{kat a szüleinkkel, hogy felkészülhessünk arra, amit el akarunk érni. - Ennek nagy részét megfigyeltem - mondtam -, de valahogy olyan fura volt az egész. Abból, amit Maya elmesélt az életéből, úgy l{tom: ez az előzetes l{tom{s idealiz{lt képet mutatott az életéről ahhoz képest, ami a valós{gban történt - péld{ul a csal{dj{val való kapcsolatról. A dolog nem igaz{n úgy alakult, ahogy elképzelte. Az anyja sohasem értette meg May{t, nem nézett szembe a betegségével, apja pedig annyira z{rkózott ember volt, hogy Maya azt is csak a hal{la ut{n tudta meg, mi volt a szakterülete. - De h{t ez beleillik az eddigiekbe - mondta Wil. - A l{tom{s, úgy l{tszik, amolyan t{jékoztató, amely megmutatja, mit akar magasabb Énünk megvalósítani az életünkben; amolyan ide{lis forgatókönyv, arra az esetre, ha mindig tökéletesen követnénk legjobb intuíciónkat. A valós{gban ezt a l{tom{st prób{ljuk megközelíteni, amennyire az adott körülmények között telik tőlünk. De ez mind a Tizedik Felismeréshez tartozó inform{ció a földi spiritu{lis élményekkel, különösen a véletlenekkel és a szinkronicit{ssal kapcsolatban. Amikor egy intuíció vagy egy {lom azt súgja, hogy kövessünk valamely utat az életben, és mi megszívleljük ezt a tan{csot, bizonyos eseményeket var{zslatos véletlenekként érzékelünk. Elevenebbnek, izgatottnak érezzük magunkat. Az események elrendelésszerűnek tűnnek, mintha egy törvény érvényesülne, amikor bekövetkeznek. Amit most l{ttunk, az magasabb t{vlatba helyezi ezt az egészet. Amikor intuíciónk t{mad, teh{t tudatunkban felmerül egy kép a lehetséges jövőről, valój{ban a születés előtti l{tom{s emlékképei villannak fel, azt jelezve, mit is akartunk kezdeni életünkkel - 63 -
az útnak ezen a pontj{n. Előfordulhat, hogy az emlékkép nem pontos, mert az emberek szabad akarattal rendelkeznek, ha azonban olyasvalami történik, ami közel {ll az eredeti l{tom{shoz, inspir{ciót érzünk, mert felismerjük, hogy azon az úton j{runk, amelyen akartunk. - És mi a szerepe a lélekcsoportnak? - Ezekkel a lelkekkel összeköttetésben {llunk. Ismerik születési l{tom{sunkat, végigkísérnek bennünket az életen, és ut{na is velünk maradnak, amikor {ttekintjük, mi történt az életünkben. Emlékeink letéteményesei ők; fejlődésünk sor{n ők őrzik a tud{st arról, hogy kik is vagyunk valój{ban. Egy pillanatra elhallgatott, és a szemembe nézett. - Amikor pedig a Túlvil{gon tartózkodunk, és a lélekcsoport valamelyik tagja leszületik a fizikai dimenzióba, mi ugyanezt a szerepet töltjük be az ő sz{m{ra. Részévé v{lunk az őt t{mogató lélekcsoportnak. - Teh{t amíg a Földön tartózkodunk - jegyeztem meg -, a lélekcsoportunktól kapjuk az intuíciót, az ir{nyít{st? - Nem, szó sincs róla. Amit az eddig l{tott lélekcsoportoktól megtudtam, minden intuíciónk és minden {lmunk a saj{tunk, és a magasabb, isteni kapcsolatból sz{rmazik. Lélekcsoportunk csup{n energi{t ad nekünk, és valami módon fölemel bennünket, b{r ennek mikéntjét még nem tudtam meg{llapítani. Az{ltal, hogy így fölemel bennünket, segít emlékeznünk arra, amit m{r tudunk. Nagyon tetszett, amit hallottam. - Teh{t ez magyar{zza, mi történt az {lmomban, és mi történt Joel {lm{ban. - Úgy van. Amikor {lmodunk, lélekcsoportunkkal tal{lkozunk, és e tal{lkoz{s föleleveníti emlékeinket arról, mit is akartunk tenni jelen élethelyzetünkben. Bepillantunk eredeti sz{ndékainkba. Amikor visszatérünk a fizikai dimenzióba, ez az emlék megmarad, b{r olykor ősi, archetipikus jelképek form{j{ban fejeződik ki. A te {lmod esetében, mivel te nyitottabb vagy a dolgok spiritu{lis jelentése ir{nt, az {lomról megmaradt emlékeid nagyon is szó szerint vehető fogalmakban mutatkoztak meg. Felidézted, hogy akkor tal{lkoztunk újra, amikor elképzelted az arcomat, így azt{n majdnem pontosan ezt is {lmodtad. Joel kevésbé nyitott volt: az ő {lma jobban elkódolt, jelképesebb alakot öltött. Emlékezete zavaros volt, tudatos elméje h{borús jelképek form{j{ba öltöztette az üzenetet, ami egyszerűen csak annyi volt, hogy születés előtti előzetes l{tom{s{ban itt akart maradni, és részt akart venni a völgyben jelentkező problém{k megold{s{ban. Az {lom jelezte: ha elmenekül innen, később meg fogja b{nni. - 64 -
- A lélekcsoport teh{t mindig energi{t küld nekünk - mondtam -, és azt reméli, hogy emlékezni fogunk az előzetes l{tom{sra? - Így igaz. - És ezért volt Maya csoportja annyira boldog? Wil arca elkomolyodott. - Örömüket az okozta, hogy Maya emlékezett arra, miért épp ezekhez a szülőkhöz jött a vil{gra, és hogyan készítették fel élete eseményei arra, hogy gyógyító v{ljék belőle. De... ez csak az első része volt az előzetes l{tom{snak. Ennél többre is emlékeznie kell. - L{ttam azt a részt, amikor ebben az életében is összetal{lkozott azzal az emberrel, akivel együtt ölték meg őt a tizenkilencedik sz{zadban. De voltak olyan részek is, amelyeket nem értettem meg. Te mennyit fogt{l fel? - Nem mindent. A l{tom{sban több is volt a felt{madó félelemmel kapcsolatban. Az a rész megerősítette, hogy Maya egyike annak a héttagú csoportnak, amelynek visszatérését Williams l{tta. Maya tudta, hogy e csoport közös emlékezete fel tudja idézni az egyéni sz{ndékok mögött rejlő nagyszab{sú l{tom{st, azt az emléket, amelyre szükségünk van a félelem megszüntetéséhez. Hosszan néztük egym{st Willel, azt{n testemben megéreztem a kísérletek {ltal keltett rezgést. Ebben a pillanatban fölmerült előttem annak a nagydarab férfinak a képe, akivel Maya újra tal{lkozott a l{tom{s{ban. Ki lehet ez az ember? Épp el akartam mondani Wilnek ezt a l{tom{st, amikor hirtelen olyan görcsös f{jdalom t{madt a gyomromban, hogy elakadt tőle a lélegzetem. Ugyanebben a pillanatban éles, magas sivít{st hallottam, ami megt{ntorított. Ismét Wil felé nyúltam, de l{ttam, hogy az arca elmosódik. Minden erőmet összeszedve igyekeztem, hogy újra élesen l{ssam, de elvesztettem egyensúlyomat, és zuhanni kezdtem.
- 65 -
Megnyílni a tud{s előtt
A fenébe - gondoltam; hanyatt feküdtem a szikl{n, a kő durva felülete szúrta a h{tamat: ismét a folyón{l voltam. Egy hosszú percig néztem az esővel fenyegető, szürke eget, és hallgattam a vízcsobog{st. Fél könyékre t{maszkodva körülnéztem; azonnal feltűnt, hogy testemet súlyosnak, f{radtnak érzem, ugyanúgy, mint amikor legutóbb tértem vissza a m{sik dimenzióból. Nagy nehezen felt{p{szkodtam, bok{mban enyhe f{jdalom lüktetett; visszas{ntik{ltam az erdőbe. Kinyitottam h{tizs{komat, és valami ennivalót készítettem magamnak. Nagyon lassan mozogtam, és közben nem gondolkodtam. Tudatom azalatt is meglepően üres maradt, miközben ettem, mintha hosszas medit{ció ut{n volnék. Azt{n lassan emelni kezdtem energiaszintemet: többször mélyen beszívtam a levegőt, és hosszan benn tartottam. Hirtelen megint meghallottam azt a zúg{st. Miközben füleltem, tudatomban egy újabb kép merült fel. Kelet felé, a hang ir{ny{ba gyalogoltam, hogy földerítsem a zaj forr{s{t. Megrémített ez a gondolat; megint menekülni lett volna kedvem. A moraj egy pillanat múlva megszűnt, s ekkor a h{tam mögött megzörrentek a lombok. Megfordultam; Maya {llt ott. - Maga mindig a legjobb pillanatban bukkan fel? - kérdeztem. - Felbukkanni? Maga megőrült? M{r mindenhol kerestem. Honnan került elő? - Lenn voltam a folyón{l. - Ott ugyan nem. Én is onnan jövök. - Egy percig ném{n nézett, azt{n a l{bamra siklott a tekintete. - Hogy van a bok{ja? Sikerült elmosolyodnom. - Jól. Figyeljen ide, meg akarok beszélni mag{val valamit. - Én is beszélni akarok mag{val. Valami nagyon különös dolog történik itt. Tegnap este, amikor visszaértem a v{rosba, tal{lkoztam a parkőrség egyik emberével, és elmondtam neki, hogy mag{t baleset érte. Úgy l{ttam, azt akarja, hogy tartsuk titokban a dolgot; minden{ron ragaszkodott hozz{, hogy reggel kiküld mag{ért egy terepj{rót. Nagyj{ból elmagyar{ztam, merre keressék, mire megígértette, hogy reggel velük jövök, és mutatom az utat. Nagyon furcs{nak tal{ltam, ahogy beszélt, ezért úgy döntöttem, hogy gyalog jövök ki, és megelőzöm őket. De most m{r minden percben itt lehetnek. - Akkor el kell tűnnünk - mondtam, és sebesen pakolni kezdtem. - 66 -
- V{rjon egy pillanatot! Mondja m{r el: mi folyik itt? Szembenéztem vele. - Valaki, nem tudom, ki lehet, valamiféle kísérleteket folytat itt a völgyben. Azt hiszem, valamilyen szinten a bar{tnőmnek, Charlene-nak is köze van hozz{; az is lehet, hogy veszélybe került. Az erdőőrség fejesei közül valaki titokban engedélyt adhatott erre. Maya csak nézett, emésztette a hallottakat. Felkaptam h{tizs{komat, és kézen fogtam May{t. - Jöjjön velem egy darabon! Kérem. Van még valami, amit el akarok mondani. Bólintott, ő is fölvette h{tizs{kj{t, és elindultunk kelet felé, a folyót követve. Elmeséltem neki az egész történetet, a Daviddel és Willel való tal{lkoz{stól kezdve egészen od{ig, hogy végignéztem Williams életszemléjét, és meghallgattam Joel érveit. Amikor Maya előzetes l{tom{s{hoz értem, leültem egy szikl{ra, Maya pedig egy f{nak t{maszkodott a jobb oldalamon. - Mag{nak is köze van ehhez az egészhez - mondtam. - Annyit nyilv{n tud m{r, hogy élete az alternatív gyógymódok meghonosít{s{ról szól, de ennél többet akart tenni. Mag{nak abban a csoportban a helye, amelynek megalakul{s{t Williams l{tta. - Honnan tudja ezeket? - Tanúja voltam a maga előzetes l{tom{s{nak. Maya a fejét csóv{lta, és lehunyta szemét. - Maya, mindannyiunknak van egy l{tom{sa, amely megmutatja, milyen lehet az életünk, és mit akarunk tenni. Intuícióink, {lmaink, életünk véletlen eseményei mind arra szolg{lnak, hogy a helyes úton tartsanak, emlékeztessenek arra, hogy eredetileg milyennek képzeltük el életünket. - És én mit akartam csin{lni? - Nem tudom pontosan; nem sikerült megértenem. De valami módon köze volt az emberi tudatban gyökerező félelemhez. Az itteni kísérlet is ennek a félelemnek a következménye. Maya, maga a fizikai gyógyít{sban szerzett tapasztalatait arra akarta felhaszn{lni, hogy megoldja ennek a völgynek a problém{j{t. Emlékeznie kell! Nem nézett r{m. - Jaj, nem rakhat r{m ekkora felelősséget! Semmire sem emlékszem az egészből. Orvos vagyok, teszem, amit tennem kell. Ut{lom az ilyen titkos - 67 -
összebeszélést, érti? Ut{lom! Végre megvan az intézetem, és olyan, amilyennek elképzeltem. Nem v{rhatja el tőlem, hogy belekeveredjem ebbe a dologba! Keressen valaki m{st! R{néztem, törtem a fejem, mit mondhatnék. A csöndben ismét meghallottam a zajt. - Hallja ezt a dübörgést, Maya? Valami zavar van a levegőben, egy torz moraj. Ez a kísérlet. Most is, ebben a pillanatban. Prób{lja maga is érzékelni! Fülelt egy darabig, azt{n azt mondta: - Nem hallok semmit. Megragadtam a karj{t. - Emelje meg az energiaszintjét! Elhúzódott tőlem. - Egy {rva hangot sem hallok. Mélyet lélegeztem. - Jól van, bocs{natot kérek. Nem tudom, lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy ennek így kell történnie. Egy pillanatra r{m nézett. - Ismerek valakit a rendőrségen. Ha akarja, szólok neki. De ez minden, amit tehetek. - Nem tudom, annyi elég lesz-e - feleltem. - Úgy l{tszik, nem mindenki hallja. - Akarja, hogy felhívjam az illetőt? - Igen, de kérje meg, hogy csak a saj{t szak{ll{ra nyomozzon. Azt hiszem, a parkőrségnél nem mindenki megbízható. - Ismét v{llamra lódítottam a h{tizs{kot. - Remélem, megérti - mondta Maya. - Egyszerűen nem tehetem meg, hogy belekeveredem. Úgy érzem, akkor valami szörnyűség történne. - Ennek az az oka, hogy amikor legutóbb, a tizenkilencedik sz{zadban megprób{lta, valóban szörnyűség történt mag{val, itt, ebben a völgyben. Ebből sem emlékszik semmire? Maya lehunyta a szemét; l{ttam rajta, hogy nem akarja hallani a történetet. Hirtelen tiszta, vil{gos l{tom{som t{madt: önmagamat l{ttam bőrruh{ban; egy m{lh{s lovat vonszolva igyekeztem fölfelé a hegyoldalon. M{r l{ttam ezt a képet. A hegylakó én magam voltam! Folytatódott a l{tom{s: felértem a hegytetőre, és ott meg{lltam, hogy h{trapillantsak. L{ttam a zuhatagokat és a szakadékot a túloldalon. L{ttam May{t, az indi{nt és a fiatalembert, a kongresszusi tan{csadót. Mint az előző alkalommal, most is a csata kezdetén j{rtunk. Elhatalmasodott rajtam a félelem, - 68 -
megr{ntottam a ló kant{rsz{r{t, és tov{bbmentem; nem segíthettem nekik, hogy elkerüljék végzetüket. Megr{ztam a fejem, hogy elhessentsem a képet. - H{t jó - adtam be a derekamat -, meg tudom érteni, mit érez. Maya közelebb lépett. - Hoztam tartalék ivóvizet és egy kis ennivalót. Most mit akar csin{lni? - Tov{bbmegyek keletnek... legal{bbis egy darabig. Tudom, hogy Charlene arrafelé tartott. Maya a l{bamra pillantott. - Biztos, hogy a bok{ja bírja a terhelést? Odaléptem hozz{. - Még meg sem köszöntem, amit értem tett. Azt hiszem, a bok{m teljesen rendbe jött, csak egy kicsit érzékeny. Azt hiszem, sosem derül ki, mekkora baj lehetett volna ebből maga nélkül. - Ez mindig így van. Bólintottam, azt{n fölvettem a h{tizs{kot, és elindultam kelet felé. Egyszer még visszafordultam: Maya arc{n egy pillanatig bűntudatot l{ttam, de azt{n {tvette helyét a megkönnyebbülés.
*
Mentem a zaj forr{sa felé, ügyelve, hogy bal oldalamon mindig l{ssam a folyót; csak néha {lltam meg, hogy pihentessem a bok{mat. Délt{jban a zaj abbamaradt, ekkor leültem ebédelni, és közben újra végiggondoltam helyzetemet. A bok{m kissé dagadt volt, ezért m{sfél ór{t pihentem, mielőtt folytattam volna utamat. Alig tettem meg egy-két kilométert, elhatalmasodott rajtam a f{radts{g. A délut{n közepén m{r t{borhelyet kerestem. A folyó jobb partj{t borító sűrű erdőben jöttem id{ig, előttem azonban kinyílott a t{j: szelíden hull{mzó dombok sora {llt előttem; h{tukat öreg erdő borította, a f{k h{rom-négysz{z évesek is lehettek. Egy nyiladékon {t délkelet felé egy hatalmas hegygerincre l{ttam; úgy két kilométerre lehetett. Kinéztem egy füves buck{t az első domb tetejéhez közel; eszményi helynek tűnt, hogy ott töltsem az éjszak{t. Elindultam felé, de a szemem sark{ból mozg{st érzékeltem a f{k közt. Egy kiszögellés mögé húzódtam és kilestem. Mi volt ez? - 69 -
Szarvas? Ember? Percekig {lltam mozdulatlanul, azt{n lopakodva elindultam észak felé. Centiméterenként mozdulva haladtam, s közben egy hatalmas termetű férfit l{ttam meg vagy sz{z méterre a buck{tól: ő is éppen t{bort vert. Óvatosan, a földhöz görnyedve mozgott; ügyesen fel{llított egy kis s{trat, és {lc{z{sul {gakkal fedte be. Egy pillanatig azt hittem, David az, de m{s volt a mozg{sa, és jóval nagyobb is volt Davidnél. Percekig v{rtam, csak azt{n indultam el ismét; úgy terveztem, hogy tov{bbmegyek, míg l{tót{vols{gon kívül nem kerülök. Alig mentem azonban öt percig, a nagydarab férfi v{ratlanul kilépett elém. - Ki maga? - kérdezte. Megmondtam a nevemet, és elhat{roztam, hogy őszinte leszek hozz{. - Egy bar{tomat keresem. - Veszélyes errefelé - mondta. - Azt aj{nlom, forduljon vissza. Ez itt mag{nterület. - És maga mit keres itt? - kérdeztem. Nem felelt, csak nézett r{m. Ekkor jutott eszembe, mit mondott David. - Maga Curtis Webber? - kérdeztem. Még egy pillanatig nem felelt, azt{n hirtelen elmosolyodott. - Ismered David Mag{nyos Sast? - Csak futólag tal{lkoztunk, de említette, hogy errefelé j{rsz. Azt üzeni, hogy ő is a völgybe készül, és meg fog keresni. Curtis bólintott, és a t{borhelye felé intett. - Későre j{r, és el kell tűnnünk szem elől. Menjünk vissza a s{tramhoz. Ott te is let{borozhatsz. Lementünk a lejtőn a nagy f{k nyújtotta sűrű fedezékbe. Míg én a s{tramat {llítottam, Curtis a kempingforralój{n k{vét főzött, és felbontott egy tonhalas konzervet. Én a May{tól kapott kenyérrel j{rultam hozz{ a lakom{hoz. - Említetted, hogy keresel valakit - mondta Curtis. - Ki az illető? Röviden elmondtam neki Charlene eltűnésének történetét, hozz{téve, hogy David itt l{tta őt a völgyben, és hogy szerintem ebbe az ir{nyba jött. A m{sik dimenzióban tett l{togat{sról nem szóltam, de megemlítettem a morajt és a völgyben l{tott idegen - 70 -
gépkocsikat. - Az a zaj - felelte - egy energiagerjesztő berendezésből ered; valami okból itt, ebben a völgyben kísérleteznek vele. Ennyit ki merek jelenteni. Azt viszont m{r nem tudom, hogy a kísérletet a korm{ny vagy valamilyen mag{nv{llalkoz{s folytatja-e. A parkőrök többsége nem tud róla, de a vezetőikért nem tenném tűzbe a kezem. - Prób{lt{l m{r a sajtóhoz vagy a helyi hatós{gokhoz fordulni ebben az ügyben? kérdeztem. - Még nem. Sajnos a morajt nem mindenki hallja. - Kinézett a völgyre. - Jó volna tudni, hol vannak. A Nemzeti Parkerdővel és a mag{nbirtokokkal együtt sok ezer hekt{rnyi a terület, ahol lehetnek. Az az érzésem, hogy gyorsan le akarj{k folytatni a kísérletet, és azt{n szélsebesen eltűnni, mielőtt b{rki fölfedezi, miben mesterkednek. M{r amennyiben sikerül megúszni, hogy tragédia történjen. - Hogy érted ezt? - Teljesen tönkretehetik ezt a környéket, afféle X-akt{kba való hellyé v{ltoztathatj{k, mint a Bermuda-h{romszög, ahol a fizika törvényei kisz{míthatatlan torzul{sokat mutatnak. - Egyenesen a szemembe nézett. - Ezek az emberek hihetetlen dolgokra képesek. Az {tlagembernek sejtelme sincs az elektrom{gneses jelenségek bonyolults{g{ról. A legújabb szuperhúrelméletek szerint péld{ul azt kell feltételeznünk, hogy ennek a sug{rz{snak kilenc dimenzión kell {thaladnia, hogy helyesek legyenek a sz{mít{sok. Ezzel az eszközzel {t lehet törni ezeket a dimenziókat. Pusztító erejű földrengéseket lehet kiv{ltani vele, de még az is előfordulhat, hogy bizonyos területek fizikailag tökéletesen megsemmisülnek. - Honnan tudod mindezt? - kérdeztem. Megnyúlt az arca. - A nyolcvanas években én is részt vettem ennek az új technik{nak a kifejlesztésében. Egy nemzetközi v{llalat alkalmaz{s{ban {lltam; úgy tudtam, a cégnek Deltech a neve. Később, miut{n elbocs{tottak, r{jöttem, hogy a Deltech csak fedőnév. Hallott{l valaha Nikola Tesl{ról? Nos, mi tov{bbfejlesztettük az ő elméleteit; felfedezéseit összekapcsoltuk m{s, a v{llalat {ltal rendelkezésünkre bocs{tott elj{r{sokkal. A berendezés furcsa módon több, össze nem illő egységből épül fel, de alapj{ban véve a következőképpen működik. Képzeld el, hogy a Földet körülvevő elektrom{gneses mező egy óri{si {ramforr{s, amely bőségesen ell{t bennünket elektromos energi{val, ha megfelelő módon r{ tudunk kapcsolódni. Ennek érdekében veszünk egy szobahőmérsékletű szupravezetőkből {lló gener{torrendszert, egy igen bonyolult, elektronikus visszacsatol{s-g{tlóval kiegészítve, amely matematikai úton felerősíti a kimenet statikus rezonanci{it. Azt{n az ember több ilyen készüléket sorba kapcsol, feltranszform{lja a töltést, és amikor sikerült pontosan beszab{lyozni, - 71 -
hipp-hopp, itt a szabad térből nyert ingyenes energia. A beindít{shoz csekély mennyiségű {ramra van szükség, tal{n egyetlen fotocell{ra vagy akkumul{torra, ezut{n a rendszer önfenntartó. Egy hősug{rzó méretű berendezéssel több h{z, sőt egy kisebb gy{r energiaell{t{sa megoldható. Felmerül azonban két probléma. Az egyik: ezeknek a minigener{toroknak az összehangol{sa hihetetlenül bonyolult feladat. Gépidőt szereztünk a létező legnagyobb sz{mítógépeken, de azokkal sem sikerült megoldanunk. A m{sik: felfedeztük, hogy ha a kezdeti kis értékekhez képest emelni akarjuk a kimeneti teljesítményt, és ennek érdekében megnöveljük a tömegeltolód{st, a gener{tor környékén a tér instabill{ v{lik, görbülni kezd. Akkor még nem tudtuk, de valój{ban egy m{sik dimenzió energi{j{t csapoltuk meg, és különös dolgok kezdtek történni. Egyszer mindenestül eltűnt az egész gener{tor - pontosan úgy, ahogy a híres philadelphiai kísérletben történt. - Szerinted 1943-ban valóban eltüntettek egy hajót, amely később minden {tmenet nélkül m{shol bukkant fel? - H{t persze! Rengeteg titkos elj{r{s létezik, és a titkot nagyon jól őrzik. A mi esetünkben nem egészen egy hónap alatt megszüntették a csoportunkat, és mindannyiunkat kirúgtak, de ezzel nem sértették meg a biztons{g követelményeit, mert minden csoport a többitől függetlenül dolgozott a feladat egy-egy elszigetelt részterületén. Én akkoriban amúgy sem sokat törtem ezen a fejem. Elhittem a hivatalos verziót: hogy túl nagy akad{lyok merültek fel, ezért nem folytathatjuk a munk{t. Úgy tudtam, hogy a kutat{s zs{kutc{ba jutott - b{r hallottam, hogy a munkat{rsak közül többet egy m{sik v{llalat újra alkalmaz{sba vett. Egy percig elgondolkodott, azt{n így folytatta: - Én úgyis m{ssal akartam foglalkozni. Most tan{csadó vagyok; kisebb műszaki cégeknek dolgozom: tan{csokat adok a kutat{si hatékonys{g növelésével, a készletek kihaszn{l{s{val, a hulladék hasznosít{s{val és hasonló dolgokkal kapcsolatban. És minél többet dolgozom ezen a területen, ann{l szil{rdabb a meggyőződésem, hogy a Felismerések kihatnak a gazdas{gra. V{ltozik az üzletemberek gondolkod{smódja. De úgy gondoltam, hogy még hosszú időn keresztül a hagyom{nyos energiaforr{sokra kell t{maszkodnunk. Az energiakísérletekre évekig nem is gondoltam, amíg ide nem költöztem erre a környékre. Képzelheted, mennyire megdöbbentem, amikor kir{ndultam ebbe a völgybe, és megütötte fülemet a hang, az a jellegzetes moraj, amelyet éveken {t hallottam, amíg a kutat{son dolgoztunk. Valaki folytatta a kísérletet, és a hangokból ítélve jóval előrébb tartott, mint ameddig mi eljutottunk. Megprób{ltam felvenni a kapcsolatot azzal a két emberrel, akik azonosíthatn{k a zajt, és tal{n eljönnének velem a környezetvédelmi hatós{gokhoz vagy egy kongresszusi bizotts{g elé, de megtudtam, hogy egyikük m{r tíz éve halott, - 72 -
és a m{sik, aki a cégnél töltött időszak alatt a legjobb bar{tom volt, szintén nem él m{r. Épp tegnap vitte el egy szívroham. - Curtis hangja elfulladt. - Azóta - folytatta kisv{rtatva - idekint tany{zom, fülelek, és igyekszem r{jönni, miért vannak itt, ebben a völgyben. Az ember azt hinné, az efféle kísérleteket laboratóriumi körülmények között végzik. Ezt miért nem? Az energiaforr{s maga a tér, az pedig mindenütt jelen van. Azt{n egyszerre r{jöttem. Valószínűleg úgy gondolj{k, hogy m{r nagyon közel j{rnak a szab{lyoz{s kérdésének megold{s{hoz, és ezért ink{bb az erősítésre összpontosítanak. Azt hiszem, a völgyben tal{lható energiaörvényekre prób{lnak r{hangolódni, így akarj{k stabiliz{lni a folyamatot. Arc{n a harag {rnyéka suhant {t. - Ami tökéletes őrültség, és amellett fölösleges is. Ha valóban sikerül megoldani a szab{lyoz{st, semmi sem szól az ellen, hogy kis egységekben alkalmazzuk az új elj{r{st. Tulajdonképpen csak így volna szabad alkalmazni. Amivel most prób{lkoznak, az maga a téboly. Eleget tudok róla ahhoz, hogy l{ssam a veszélyeit. Én mondom, teljesen tönkretehetik ezt a völgyet, és ez még nem a legrosszabb, ami történhet. Ki tudja, mi lehet abból, ha a készülékkel a dimenziók közötti {tj{rókat veszik célba? Hirtelen abbahagyta. - Érted egy{ltal{n, miről beszélek? Hallott{l a Felismerésekről? Egy darabig hallgattam, azt{n elhat{roztam magam. - Curtis, el kell mesélnem valamit, amit ebben a völgyben éltem {t. Lehet, hogy hihetetlennek fogod tal{lni. Bólintott, azt{n türelmesen meghallgatta besz{molómat a Willel való tal{lkoz{sról és a m{sik dimenzióban tett felfedezőutunkról. Amikor az életszemléhez értem, megkérdeztem: - A bar{todnak, aki most halt meg, nem Williams volt a neve? - De igen. Dr. Williams. Honnan tudtad? - L{ttuk, amikor a hal{la ut{n megérkezett a m{sik dimenzióba. Végignéztük az életszemléjét is. Curtist l{thatóan felkavarta, amit mondtam. - Ezt nehéz elhinnem. Ismerem a Felismeréseket, legal{bbis értelmileg, és hiszek abban is, hogy elvileg létezhetnek m{s dimenziók, de tudós lévén, a Kilencedik Felismerést sokkal nehezebb szó szerint értelmeznem. A gondolat, hogy emberekkel a hal{luk ut{n beszélgetni lehet... Azt {llítod, hogy dr. Williams ma is él, amennyiben a személyisége érintetlen? - Igen. És épp r{d gondolt. [tható tekintettel nézett r{m, miközben tov{bb meséltem a történetet: hogy Williams r{jött, neki és Curtisnek együtt kellett volna részt vennie a félelem felsz{mol{s{ban... és a kísérlet le{llít{s{ban. - 73 -
- Nem értem - mondta azt{n. - Mit akart mondani azzal, hogy növekszik a félelem? - Pontosan nem tudom. Valami olyasmiről volt szó, hogy az emberiség egy bizonyos h{nyada nem hisz a spiritu{lis ébredésben. Ők az emberi civiliz{ció hanyatl{s{ban hisznek. Ez a helyzet a vélemények, a hitek polariz{lód{s{hoz vezet. Az emberi kultúra evolúciója nem haladhat tov{bb, amíg ennek a polariz{ciónak vége nem szakad. Reméltem, hogy te esetleg emlékszel valamire ezzel kapcsolatban. Tan{cstalanul nézett r{m. - A polariz{cióról semmit sem tudok, de ezt a kísérletet tényleg le fogom {llítani. - Arc{n ismét megjelent a düh, elfordult. - Úgy l{ttam, Williams tudja a módj{t, hogy lehetne le{llítani - mondtam. - Mi viszont most m{r sosem tudjuk meg, igaz? Mikor ezt mondta, futólag {tlebbent egy kép a tudatomon: Curtis és Williams egy füves dombtetőn beszélgetett, magas f{k között. Curtis kit{lalta vacsor{nkat; még mindig felkavart lelki{llapotban volt, evés közben szótlanok maradtunk. Ut{na leheveredtem, h{tamat egy kis hikorifa törzsének t{masztottam, és felnéztem a fölöttünk magasodó füves dombra. Négy-öt hatalmas tölgyfa majdnem szab{lyos félkört alkotott a tetején. - Miért nem a dombon t{borozt{l le? - mutattam a helyet Curtisnek. - Nem is tudom. Eszembe jutott, de tal{n túl nyitottnak tűnt, vagy tal{n túl erőteljesnek... Codder-domb a neve. Sét{ljunk fel oda? Bólintottam, és felt{p{szkodtam a földről. Az erdőre kezdett lesz{llni a szürkület. Curtis ment elöl a domboldalon, és közben a f{k, a bokrok szépségét magasztalta. A dombtetőn a sűrűsödő félhom{ly ellenére északi és keleti ir{nyban csaknem egy kilométerre ell{ttunk. Keleten majdnem teljes telihold emelkedett a f{k koron{ja fölé. - Üljünk le - javasolta Curtis. - Nem akarjuk, hogy észrevegyenek. Hosszú ideig ném{n ültünk, csod{ltuk a kil{t{st, éreztük az energi{t. Curtis eleml{mp{t vett elő a zsebéből, és maga mellé tette a földre. Elbűvölten néztem az őszi lombok színpomp{j{t. Curtis egyszer csak r{m nézett és megkérdezte: - Nem érzel füstszagot? Azonnal körülnéztem a t{jon, erdőtűzre gyanakodva, és beleszimatoltam a levegőbe. - 74 -
- Nem, azt hiszem, nem. - Curtis viselkedése bizonyos nosztalgikus szomorús{got sugallt. - Milyen füstre gondolsz? - Szivarfüstre. Az erősödő holdfényben l{ttam, hogy tűnődő mosoly j{tszik az ajk{n, mintha messze j{rn{nak a gondolatai. Azt{n hirtelen én is megéreztem a füstöt. - Mi ez? - kérdeztem, és újból körülnéztem. Elkapta tekintetemet. - Dr. Williams szivarjainak volt pont ilyen szaga. Nem tudom elhinni, hogy meghalt. Beszélgettünk, közben a szivarfüst szaga eloszlott, és én meg is feledkeztem az egészről. Csak néztem a füvet meg a hatalmas tölgyeket körülöttünk. És ebben a pillanatban r{jöttem: ez az a hely, ahol a l{tom{sban Williams és Curtis tal{lkoz{sa lej{tszódott. Éppen itt kell megtörténnie! M{sodpercekkel ezut{n észrevettem, hogy egy emberalak jelenik meg a f{k mögött. - L{tsz ott valamit? - kérdeztem halkan Curtistől, és mutattam a helyet. Amint megszólaltam, az alak eltűnt. Curtis erőltette a szemét. - Mit? Semmit sem l{tok. Nem feleltem. Intuitív tud{s kezdett belém {ramlani, pontosan úgy, ahogyan a lélekcsoportoktól kaptam, b{r a kapcsolat most t{volabbi volt és kevésbé érthető. Az energiakísérlettel összefüggő dolgokat éreztem, Curtis gyanúj{nak megerősítését; a kísérlet végrehajtói valóban a dimenzióörvényekre akart{k {llítani a fókuszt. - Most jutott eszembe - szólalt meg Curtis v{ratlanul -, dr. Williams évekkel ezelőtt egy t{vols{gi fókuszbe{llító berendezésen dolgozott, valamiféle parabolikus vetítőn. Lefogadom, hogy azzal {llítj{k a fókuszt a nyíl{sokra. De vajon honnan tudj{k, hogy hol vannak azok a nyíl{sok? Azon nyomban megl{ttam a v{laszt. Valaki, akinek tudatrezgése magasabb szintű, megmutatta ezeket a helyeket; a kísérletezők pedig megtanult{k, milyen téreltérések tapasztalhatók, ha odair{nyozz{k a sz{mítógép t{vols{gi fókusz{t. Fogalmam sem volt arról, mit jelent ez az egész. - Csak egy megold{st tudok elképzelni - mondta Curtis. - Tal{lniuk kellett valakit, aki megmutatja a nyíl{sok helyét: egy olyan személyt, aki megérzi ezeket a magas energiatöltésű helyeket. Így elkészíthették a terület energiatérképét, és egy p{szt{zó sug{r segítségével pontosan be{llíthatt{k a fókuszt. Lehet, hogy az a személy, aki a - 75 -
segítségükre volt, nem is tudta, mire készülnek. - Megr{zta a fejét. - Ezek elvetemült emberek. Ehhez nem fér semmi kétség. Hogyan tehettek ilyet? Mintha erre kapnék v{laszt, ismét felfogtam egy inform{ciót; nem volt annyira egyértelmű, hogy tökéletesen megértsem, de mintha azt akarta volna közölni, hogy ennek is oka volt. Előbb azonban meg kell ismernünk a félelmet és leküzdésének módj{t. Curtisre néztem; l{ttam, hogy elmerült gondolataiban. Végre r{m pillantott, és azt mondta: - Vajon mi lehet az oka, hogy ez a félelem épp most kap l{bra? - Amikor a kultúra v{ltoz{son megy keresztül - feleltem -, a régi nézetek, a régi bizonyoss{gok megdőlnek, és új hagyom{nyok fejlődnek ki, ami rövid t{von szorong{st okoz. Vannak, akik felébrednek, belső kapcsolatot létesítenek a szeretettel, ami előmozdítja evolúciójukat, ugyanekkor m{sok túls{gosan gyorsnak érzik a v{ltoz{st, és attól tartanak, hogy kezdünk utat téveszteni. Ezekben az emberekben a félelem erősíti a hatalomv{gyat, így akarj{k energiaszintjüket emelni. Így polariz{l a félelem, és ez komoly veszélyt jelenthet, mert az, aki fél, végletes cselekedetekre is tal{l indokot. Miközben ezeket mondtam, úgy éreztem, hogy szavaimmal tov{bb fogalmazom azt, amit Wiltől és Williamstől hallottam, de közben végig az a benyom{som volt, hogy ezeket én mindig is tudtam, csak egészen eddig a percig nem tudatosítottam. - Ezt értem - mondta Curtis hat{rozottan. - Ezért is fogtak hozz{ olyan könnyelműen ennek a völgynek az elpusztít{s{hoz. Azzal érvelnek, hogy a civiliz{ciót a széthull{s fenyegeti, és a biztons{g csak úgy teremthető meg, ha még több dolgot vonnak ellenőrzésük al{. De ezt én nem fogom megengedni. A levegőbe röpítem az egészet, úgy, ahogy van. A szemébe néztem. - Hogy érted ezt? - Úgy, ahogy mondom. Valaha robbant{si szakértő voltam. Tudom a módj{t. Ijedt arcot v{ghattam, mert azt mondta: - Ne aggódj, úgy oldom meg, hogy senkinek ne essék baja. Azt nem venném a lelkemre. Megint {tcsapott egy tud{shull{m a tudatomon. - Az erőszak minden fajt{ja mondtam - csak ront a helyzeten, ezt ugye tudod? - De h{t mi m{st tehetnék? - 76 -
Szemem sark{ban egy pillanatra ismét megl{ttam azt az alakot felvillanni, de mindj{rt el is tűnt. - Pontosan magam sem tudom - feleltem. - De ha dühvel, gyűlölettel telve sz{llunk szembe velük, csak ellenséget l{tnak bennünk, és még jobban elbarik{dozz{k magukat. Még jobban fognak félni. Annak a csoportnak, amelyről Williams beszélt, valami m{st kell tennie. Arra van szükség, hogy visszaemlékezzünk a születésünk előtti l{tom{sra... és ami ennél is fontosabb: a Vil{gl{tom{sra. Valahonnan beugrott ez a szó, de fogalmam sem volt, hol hallottam azelőtt. - Vil{gl{tom{s... - Curtis eltöprengett. - Ha jól emlékszem, ez David Mag{nyos Sas kifejezése. - Úgy van - feleltem -, valóban. - Szerinted mi az, hogy Vil{gl{tom{s? M{r éppen azt akartam mondani, hogy nem tudom, amikor eszembe jutott egy gondolat. - Az a tud{s... nem is, ink{bb emlékezés arra, hogy miként érjük el az ember létezésének célj{t. A szeretet új szintjét jeleníti meg, egy olyan energi{t, amely {thidalja a polariz{ció szakadék{t, és véget vethet ennek a kísérletnek. - Nem tudom, ez hogy volna lehetséges - mondta Curtis. - A félelemben élő emberek energiaszintjéről van szó - magyar{ztam, mert egyszer csak tudtam valahonnan. - Őket is megérinti valami, felébrednek szűkl{tókörűségükből. A maguk jósz{nt{ból fogj{k abbahagyni. Perceken {t hallgattunk, azt{n Curtis kijelentette: - Jó, mondjuk, hogy így van. De honnan szedjük ezt az energi{t? Most semmi több nem jutott eszembe. - Jó volna tudni, meddig akarnak elmenni ezzel a kísérlettel - tette hozz{. - Mi okozza azt a morajt? - kérdeztem. - A dübörgés a kis gener{torok összehangol{s{nak pontatlans{g{ból sz{rmazik. Annak a jele, hogy még a berendezés beszab{lyoz{s{n{l tartanak. Minél erősebb, fülsértőbb a zaj, ann{l nagyobb a f{ziseltolód{s. - Elgondolkodott. - Vajon melyik energiaörvényt célozhatt{k meg?
- 77 -
Hirtelen különös idegességet éreztem, nem is önmagamban, hanem valahonnan kívülről, mintha volna valaki a közelben, akit nyugtalans{g kínoz. Curtisre néztem, de őt ar{nylag nyugodtnak l{ttam. A f{k mögött megint észrevettem egy alak körvonalait. Mozdulatai félelmet vagy izgatotts{got sugalltak. - Úgy gondolom - jegyezte meg Curtis szórakozottan -, hogy ha valaki a kiszemelt hely közelében tartózkodna, előbb a morajt hallan{, azut{n pedig statikus elektromoss{got érezne a levegőben. Egym{sra néztünk, és az esti csöndben halk dübörgést hallottam, ink{bb csak valamiféle rezgésnek mondan{m. - Hallod ezt? - kérdezte Curtis ijedten. Ahogy r{néztem, éreztem, hogy tarkómon és alkaromon felborzolódnak a szőrsz{lak. - Mi ez? Curtis egy pillant{st vetett a saj{t karj{ra, azt{n rémülten r{m nézett. - Tűnjünk el innen! - ordította, felkapta eleml{mp{j{t, talpra ugrott, és engem is elr{ntott a domb tetejéről. Hirtelen ugyanaz a dobh{rtyarepesztő dörej hangzott fel, mint amelyet Wil mellett hallottam, és akkora lökéshull{m kísérte, hogy mindkettőnket ledöntött a l{b{ról. Ugyanabban a pillanatban megrendült alattunk a föld, öt méterre tőlünk mély szakadék nyílt meg, porfelhő és kődarabok robbantak ki belőle. A h{tunk mögött az egyik toronymagas tölgyfa gyökerei alól kiomlott a föld, a fa megdőlt, és mennydörgő robajjal a földre zuhant. P{r m{sodperc múlva egy m{sik, még nagyobb szakadék nyílt meg a közelünkben, és a dombh{t megbillent alattunk. Curtis nem tudott megkapaszkodni, csúszni kezdett az egyre szélesedő szakadék felé. Én megragadtam egy kis bokor {gait, és m{sik kezemmel elkaptam Curtis csuklój{t. P{r pillanatig összekulcsolódott a kezünk, de azt{n kicsúszott szorít{somból; tehetetlenül néztem, ahogy lesiklik a szakadék pereméhez, és eltűnik a mélyén. A nyíl{s egyre t{gult, újabb por- és kőzuhatagot ok{dott, még egyszer megr{zkódott, azt{n megnyugodott. A kidőlt fa egyik {ga hangos reccsenéssel kettétört, azt{n ismét csend borult az éjszak{ra. Mikor a levegőből eltisztult a por, elengedtem a bokrot, és a széles szakadék pereméhez m{sztam. Odaérve azt kellett l{tnom, hogy Curtis ott hever a szélén pedig jól l{ttam, hogy lezuhant a mélységbe. Megl{tott, felém hengeredett, és a szakadéktól biztos t{vols{gban talpra {llt.
- 78 -
- Gyerünk! - ki{ltotta. - Ez újra elkezdődhet! Egy szóval sem mondtunk többet, hanem lerohantunk a dombról; Curtis futott elöl, én kissé lemaradva s{ntik{ltam ut{na. Curtis a t{borhelyhez érve mindkét s{trat kitépte a földből, hogy a cövekek a zsinór végén harangoztak, és begyömöszölte őket a zs{kjukba. Én a többi felszerelést dob{ltam be a h{tizs{kba, azt{n igyekezni kezdtünk délnyugat felé, míg a sűrű aljnövényzetben sík terepet nem éreztünk a l{bunk alatt. Még egy kilométert mentünk, ott azt{n a f{radts{g és a bok{m meg{lljt parancsolt. Curtis szemrevételezte a környéket. - Azt hiszem, itt m{r biztons{gban leszünk mondta -, de azért húzódjunk beljebb a bozótosba. - Vagy tizenöt méterrel od{bb, a sűrűbe vezetett, én meg mentem a nyom{ban. - Itt jó lesz - jelentette ki -, {llítsuk fel a s{trakat. Két perc múlva fa{gakkal borítva {llt a két s{tor, mi pedig Curtis s{tr{nak a földre terített előlapj{n ültünk, és elfúló lélegzettel meredtünk egym{sra. - Szerinted mi volt ez? - kérdeztem. Curtis elkínzott arccal a kulacs{ért nyúlt. - Pontosan azt csin{lj{k, amit gondoltam felelte. - Egy t{voli pontra ir{nyítj{k a gener{tor fókusz{t. - Hosszú kortyokban ivott a kulacsból. - Tönkre fogj{k tenni ezt a völgyet; meg kell {llítani őket. - És az a füst, amit éreztünk? - Arról nem tudom, mit gondoljak - mondta Curtis. - Mintha dr. Williams ott lett volna mellettünk. Mintha még a hanghordoz{s{t, a hangsúlyait is hallottam volna, ahogy erről a dologról beszél. Fogva tartottam a tekintetét. - Szerintem valóban ott is volt. Curtis felém nyújtotta a kulacsot. - Hogy lehet ez? - Nem tudom - feleltem. - De azt hiszem, azért jött, hogy {tadjon egy üzenetet, egy neked szóló üzenetet. Szenvedés volt végignéznie saj{t életszemléjét, mert megl{tta, hogy nem sikerült felébrednie, nem sikerült visszaemlékeznie arra, hogy miért jött a vil{gra. Arra a meggyőződésre jutott, hogy neked is ott a helyed abban a bizonyos csoportban. Ebből sem emlékszel semmire? Azt hiszem, azt akarta értésedre adni, hogy erőszakkal nem lehet ezeket az embereket meg{llítani. M{sként kell elérnünk ezt: a Vil{gl{tom{s segítségével, amiről David beszélt.
- 79 -
Értetlenül nézett r{m. - Mi történt veled, amikor megmozdult a föld, és megnyílt a szakadék? - kérdeztem. L{ttam, ahogy belezuhant{l, azt{n amikor odaértem, a szélén hevertél. Zavartan v{laszolt: - Igaz{ból nem tudom. Nem bírtam tov{bb tartani magam, és lecsúsztam. Zuhan{s közben valami hihetetlen béke sz{llt r{m, valós{ggal beburkolt, mintha egy puha v{nkosra zuhantam volna. Csak valami fehér ködgomolyt l{ttam magam körül. A következő pillanatban meg azon vettem észre magam, hogy a nyíl{s peremén fekszem, és ott vagy mellettem. Gondolod, hogy dr. Williams tette ezt? - Nem hinném - feleltem. - Tegnap nekem is hasonló élményem volt. Kis híj{n szétlapítottak a lezuhanó szikl{k, és én is ugyanazt a fehér ködpamacsot l{ttam. Itt valami m{sról lehet szó. Curtis ném{n r{m meredt, azt{n mondott még valamit, de arra m{r nem v{laszoltam. Elnyomott az {lom. - Tegyük el magunkat holnapra - mondta.
*
Curtis m{r ébren volt, mire elők{sz{lódtam a s{torból. A reggeli égbolt tiszta volt, b{r a talajszinten alacsony köd gomolygott. Azonnal l{ttam, hogy Curtist emészti a harag. - Képtelen vagyok kiverni a fejemből, mit művelnek ezek - mondta. - És nem fogj{k feladni. - Mély lélegzetet vett. - Mostanra m{r tudnak róla, hogy elb{ntak azzal a dombbal. Egy darabig most a szab{lyoz{ssal lesznek elfoglalva, de nem sok{ig, azt{n megint megprób{lj{k. Le tudn{m {llítani őket, de ahhoz meg kell tal{lnunk, hol vannak. - Curtis, az erőszak csak ront a dolgokon. Nem értetted meg, milyen inform{ciót adott dr. Williams? R{ kell jönnünk, hogyan haszn{lhatjuk a l{tom{st. - Nem! - ki{ltotta hévvel. - Azt m{r prób{ltam! - Mikor? - kaptam fel a fejem. Arc{ra zavarodotts{g ült. - Nem tudom.
- 80 -
- Nos - feleltem -, én azt hiszem, tudom. Egy legyintéssel elhallgattatott. - Nem akarom hallani. Ez őrültség. Ak{rmi történik itt, az én hib{m. Ha nem dolgoztam volna ki az elj{r{st, most nem tehetnék ezt. A magam módj{n akarom elintézni. - Többet nem szólt, csak csomagolni kezdett. Rövid tétov{z{s ut{n én is bontani kezdtem a s{tramat, és közben gondolkodtam. Azt{n újra prób{lkoztam. - M{r küldtem segítségért - mondtam. - Megismerkedtem egy Maya nevű nővel, aki úgy érzi, meg tudja győzni a helyi rendőrséget, hogy indítsanak nyomoz{st. Adj még egy kis időt. Curtis a h{tizs{kja mellett térdelt, és a duzzadó oldalzsebeket igazgatta. - Nem tehetem. Akcióba kell lépnem, amint lehet. - Robbanóanyag van a h{tizs{kodban? Elindult felém. - Mondtam m{r: senkinek nem esik b{ntód{sa. - Még egy kis időre van szükségem - ismételtem. - Ha sikerül ismét kapcsolatot teremtenem Willel, azt hiszem, fel tudom deríteni ezt a Vil{gl{tom{s-dolgot. - Jó, nem b{nom - felelte. - Adok annyi időt, amennyit csak tudok, de ha újra kezdik a kísérletet, és úgy gondolom, hogy cselekednem kell, nem v{rok tov{bb. Szavai közben lelki szemeim előtt felmerült Wil arca, élénk smaragdzöld h{ttér vette körül. - Van még a közelben olyan hely, ahol magas az energiaszint? - kérdeztem. Dél felé mutatott. - Hallottam, hogy ott, azon a magas gerincen van egy sziklap{rk{ny. De az m{r mag{nterület, nemrég cserélt gazd{t. Nem tudom, most ki a tulajdonosa. - Megkeresem azt a helyet. Ha sikerül megtal{lnom, lehet, hogy megint fel tudom venni a kapcsolatot Willel. Curtis m{r végzett a csomagol{ssal; segítségével én is összekötöztem a felszerelésemet, azt{n gallyakat és avart szórtunk szét a s{trak helyén. Északnyugat felől t{voli j{rművek motorzúg{sa hallatszott. - Én kelet felé megyek - közölte Curtis, és elindult. Bólintottam, azt{n v{llamra kanyarítottam a h{tizs{kot, és elindultam a szikl{s déli lejtőn felfelé. Több kisebb dombon keltem {t, azt{n nekiv{gtam a meredek hegyoldalnak. Félúton meg{lltam, hogy körülnézzek, nem l{tom-e azt a szikl{t, de az - 81 -
erdő sehol sem kín{lt nyiladékot. Több sz{z métert kapaszkodtam fölfelé, azt{n megint meg{lltam, de sehol nem l{ttam azt a p{rk{nyt a fölöttem magasodó gerincen. Nem tudtam, merre induljak, ezért leültem, és hozz{fogtam, hogy megemeljem energiaszintemet. P{r perc múlva m{r jobban éreztem magam; figyeltem a madarak és a bék{k hangj{t az erdőből; ekkor egy hatalmas, aranyszínű sas csapott fel fészkéről, és a gerinccel p{rhuzamosan elvitorl{zott kelet felé. Tudtam, hogy a mad{r röpte jelent valamit, mint a múltkor a héja felbukkan{sa; elhat{roztam, hogy a nyom{ba eredek. A hegyoldal egyre szikl{sabb lett. Tal{lkoztam egy kis forr{ssal, ahol megtöltöttem a kulacsot, és megmostam arcomat. Egy kilométerre onnan, amint {ttörtem egy kisebb fenyőfacsoporton, végre előttem {llt a fenséges sziklap{rk{ny. A hegyoldalt mintegy hekt{rnyi területen mészkőszikl{kból képződött teraszok borított{k, és ennek legt{volabbi pontj{n egy öt méter széles sziklaszirt nyúlt előre, legal{bb tíz-tizenkét méternyire a hegyoldalból; a tetejéről csod{s l{tv{ny nyílt az alant elterülő völgyre. Egy pillanatig a p{rk{ny alatt még valami smaragdzöld derengést is sikerült megpillantanom. Letettem a h{tizs{kot, és elrejtettem egy avarkupac al{, azt{n odamentem, és leültem a p{rk{ny szélén. Összpontosítottam, és könnyedén felidéztem Wil arc{t. Vettem még egy mély lélegzetet, és m{r úton is voltam.
- 82 -
Az ébredés története
Amikor kinyitottam a szemem, sűrű, kék fény közegében tal{ltam magam, és a béke imm{r jól ismert, kellemes érzése {rasztott el. Éreztem, hogy Wil ott van a bal oldalamon. Mint az előző alkalommal, most is nagy megkönnyebbüléssel és örömmel fogadta visszatérésemet. Közelebb jött, és azt suttogta: - Ez tetszeni fog neked. - Hol vagyunk? - kérdeztem. - Nézd meg jobban. Megr{ztam a fejem. - Előbb beszélnem kell veled. Életbe v{góan fontos, hogy megtal{ljuk a kísérlet helyszínét, és le{llítsuk ezeket az embereket. Egy dombot m{r elpusztítottak. Isten tudja, mit követnek el legközelebb. - És mit tegyünk, hogy megtal{ljuk őket? - kérdezte Wil. - Nem tudom. - H{t én sem. Mondd el, mi történt. Lehunytam a szemem, összpontosítottam, azt{n elmeséltem, hogy újra tal{lkoztam May{val, külön kitérve arra, milyen hevesen ellen{llt, amikor fölvetettem, hogy ő is része a csoportnak. Wil szó nélkül bólintott. Mondtam tov{bb: előadtam tal{lkoz{somat Curtisszel, Williams felbukkan{s{t meg azt, hogy miként sikerült túlélnünk a kísérlet hat{s{t. - Williams beszélt veled? - kérdezte Wil. - Nem igaz{n. Nem tudatos kommunik{ció volt, mint ahogy most mi ketten beszélgetünk. Ink{bb az eszünkbe jutó gondolatokat befoly{solta valami módon. Olyan volt, mintha valamilyen szinten m{r tudott inform{ciót kaptam volna, Curtis is meg én is azt mondtuk ki, amit ő akart közölni. Fura, de tudtam, hogy Williams jelen van. - És mit közölt veletek?
- 83 -
- Megerősítette azt, amit veled együtt l{ttunk Maya esetében. Azt mondta: képesek vagyunk a saj{t, személyes születési l{tom{sunkon túl az ember t{gabb értelemben vett célj{ra is emlékezni, valamit arra is, hogy miként vagyunk képesek beteljesíteni ezt a célt. Úgy tűnik, ha felidézzük ezt a tud{st, olyan energi{t nyerhetünk belőle, amely véget vet a félelemnek... és a kísérletnek is. Ő Vil{gl{tom{snak nevezte ezt a dolgot. Wil hallgatott. - Mi a véleményed? - kérdeztem. - Azt hiszem, ez csup{n újabb adalék a Tizedik Felismerés ismeretéhez. Jól értsd meg: én is {térzem, hogy sürgős a dolgod. De egyetlen módja van annak, hogy segíthessünk: ha folytatjuk a Túlvil{g felderítését, míg meg nem tudunk mindent erről a t{gabb l{tom{sról, amelyről Williams közlése szólt. Bizony{ra megvan a pontosan leírható folyamat, amellyel fel lehet idézni. T{voli mozg{sra lettem figyelmes. Nyolc-tíz jól kivehető, alig elmosódott alak jött oda körülbelül tizenöt méterre. Mögöttük többtucatnyi tov{bbi figur{t l{ttam a szok{sos, borosty{nszínű kavarg{sban. Mindannyiukból ugyanaz a kissé szomork{s, sóv{rgó érzés {radt, amit valahonnan ismerősnek éreztem. - Nem tudod, kik ezek a lelkek? - kérdezte Wil. Néztem a csoportot, és valamiféle rokons{got éreztem. Tudtam, de mégsem. A lélekcsoport l{tt{n egyre erősödött bennem az érzelmi kapcsolat érzése, tal{n még sohasem éreztem ilyen erős közösséget senkivel. Pedig ez a közelség egyértelműen jelezte: m{r j{rtam itt kor{bban is. A csoport közelebb jött, az öröm és a befogad{s érzése ettől tov{bb fokozódott. Boldogan adtam {t neki magam, sütkérezni akartam benne - tal{n életemben először éreztem tökéletes megelégedést. Tudatomat hull{mokban borította el az érzés, hogy összetartozunk, elismernek, befogadnak. - R{jöttél m{r? - kérdezte Wil. Megfordultam, hogy a szemébe nézzek. - Ez az én lélekcsoportom, igaz? Ez a gondolat emlékek {radat{t indította el. A tizenharmadik sz{zadi Franciaorsz{g, egy kolostor és annak udvara. Szerzetesek csoportja vesz körül, vid{ms{g, szoros közösség, azt{n mag{nyos séta egy erdei úton. Két rongyos férfi, két aszkéta segítséget kér. És még egy dolog; valami titkos tud{s megőrzésével kapcsolatos.
- 84 -
Elűztem a l{tom{st, és Wilre néztem; {d{z rettegés lett úrr{ rajtam. Mit kell itt végignéznem? Prób{ltam összpontosítani, lélekcsoportom még közelebb jött. - Mi történt? - kérdezte Wil. - Nem értettem tiszt{n. Elmondtam neki, mit l{ttam. - Menj mélyebbre - javasolta. Azonnal ismét megl{ttam a két aszkét{t, és valami módon tudtam róluk, hogy egy titkos rend tagjai, ferences "spiritu{lisok", akiket nemrégiben, V. Celesztin p{pa lemond{sa ut{n ki{tkoztak. Celesztin p{pa? Wilre néztem. - Felfogtad ezt? Nem is tudtam, hogy ilyen nevű p{pa egy{ltal{n létezett. - V. Celesztin a tizenharmadik sz{zad végén élt - magyar{zta Wil. - Az 1600-as években, amikor felfedezték a perui romokat, ahol később a Kilencedik Felismerés előkerült, róla nevezték el őket Mennyei romoknak, mert a Coelestinus latinul mennyeit jelent. - És kik voltak a spiritu{lisok? - Szerzetesek egy csoportja. Ők abban hittek, hogy a magasabb tudat{llapot úgy érhető el, ha kivonj{k magukat az emberi kultúr{ból, visszatérnek a természetbe, és ott szemlélődő életmódot folytatnak. Celesztin p{pa t{mogatta ezt az elképzelést, sőt egy ideig maga is barlangban élt. Alig fél évig volt p{pa, azut{n lemondott, a spiritu{lisok legtöbb szekt{j{t pedig gnosztikusoknak nyilv{nított{k, és mint ilyeneket, ki{tkozt{k. Újabb emlékek merültek fel. A két aszkéta segítségért fordult hozz{m, és én nagy nehezen r{{lltam, hogy tal{lkozom velük az erdő mélyén. Tekintetük oly var{zslatos, viselkedésük oly b{tor volt, hogy nem tehettem m{st. Értésemre adt{k: bizonyos régi kéziratokat a végső megsemmisülés veszélye fenyeget. Később titkon becsempésztem ezeket az iratokat a kolostorba, és cell{mban, z{rt ajtók mögött, gyertyavil{gn{l elolvastam őket. A Kilenc Felismerés régi, latin nyelvű m{solatai voltak. Hozz{fogtam a lem{sol{sukhoz, mielőtt túl késő volna; minden szabad időmet a kéziratok tucatjainak m{sol{s{ra fordítottam. Egy idő ut{n úgy fellelkesültem a Felismerésektől, hogy r{ akartam beszélni az aszkét{kat: hozzuk nyilv{noss{gra a szöveget.
- 85 -
Hat{rozottan nemet mondtak; elmagyar{zt{k, hogy ők évsz{zadok óta őrzik ezeket a szövegeket, arra v{rva, hogy az egyh{zon belül a megfelelő felfog{s t{madjon fel. Amikor magyar{zatot kértem tőlük, azt felelték: a Felismeréseket mindaddig nem fogj{k elfogadni, amíg az egyh{z meg nem békül azzal, amit gnosztikus dilemm{nak nevez. Valami módon tudtam, hogy a gnosztikusok korai keresztények voltak, akik abban hittek, hogy az egy Isten híveinek nemcsak im{dniuk kell Krisztust, hanem arra kell törekedniük, hogy a pünkösd szellemében kövessék őt. A követést, mint gyakorlati módszert, filozófiai fogalmakkal igyekeztek meghat{rozni. Mikor a korai egyh{z megfogalmazta k{nonjait, a gnosztikusokat elsz{nt eretnekeknek tekintette, akik nem hajlandók hitbéli cselekedetként életüket Istennek felaj{nlani. Az igazi hívőnek jelentették ki a korai egyh{zaty{k - fel kell hagynia az elemzéssel, nem szabad megértésre törekednie, be kell érnie azzal, hogy az isteni kinyilatkoztat{s nyom{n éli az életét; percről percre teljesíti Isten akarat{t, de Isten {ltal{nos tervével kapcsolatban teljes tudatlans{gban marad. A gnosztikusok zsarnoks{ggal v{dolt{k az egyh{zi hierarchi{t, és azzal érveltek: az ő tudatos módszereik azt szolg{lj{k, hogy az egyh{z kív{nalmaihoz híven al{vessék magukat Isten akarat{nak, ne csak beszéljenek erről, mint a papok. Végül a gnosztikusok alulmaradtak, elt{volított{k őket az egyh{zi posztokról, emléküket is kiirtott{k a szövegekből, hitük sok m{s titkos szekt{val és renddel együtt a föld al{ kényszerült. A dilemma azonban vil{gosan kirajzolódott. Az egyh{z az Istenhez fűződő, a belső {talakul{st előidéző, spiritu{lis kapcsolatot hirdeti, viszont üldözi mindazokat, akik nyíltan beszélnek ennek az élménynek a részleteiről arról, hogy miként lehet elérni ezt a tudat{llapotot, és milyen, amikor {téli az ember. Mindaddig, amíg ez így van, a "belső kir{lys{g" puszt{n írott malaszt marad az egyh{z doktrín{i között, és a Felismeréseket, ah{nyszor csak a felszínre bukkannak, el fogj{k tiporni. Akkor, ott odaadóan hallgattam az aszkét{kat, és nem mondtam semmit, de bensőmben nem értettem egyet velük. Bizonyos voltam benne, hogy a bencés rend, amelynek tagja voltam, érdeklődéssel fogadn{ ezeket az ír{sokat, különösen az egyének, a szerzetesek szintjén. Később, anélkül hogy a spiritu{lisoknak szóltam volna, megmutattam egy péld{nyt a bar{tomnak, aki egyh{zkerületünkben Nicholas bíboros bizalmas tan{csadója volt. A reakció nem sokat v{ratott mag{ra. A bíboros nem tartózkodott ugyan az orsz{gban, de utasít{st kaptam, hogy haladéktalanul hagyjak fel a tém{val való foglalkoz{ssal, és azonnal utazzam N{polyba, hogy jelentést tegyek a bíboros feljebbvalóinak. P{nik fogott el; azonnal széles körben terjeszteni kezdtem a Kéziratot, abban a reményben, hogy érdeklődő testvéreimnél t{mogat{sra tal{lhatok.
- 86 -
Hogy időt nyerjek, súlyos bokasérülést szimul{ltam, és rokkants{gomat ecsetelő, mentegetőzéssel teli levelek sorozat{t írtam, így sikerült több hónappal elhalasztani a n{polyi utaz{st; ezalatt mag{nyomban m{solatok sokas{g{t készítettem el a Kéziratról. Végül az újhold éjszak{j{n fegyveresek törték r{m az ajtót, kegyetlenül megvertek, bekötött szemmel a helyi földesúr kastély{ba vittek, ott néh{ny napig kalod{ban senyvedtem, majd a fejemet vették. Hal{lom emléke ismét eltöltött félelemmel; sérült bok{m is erősen sajogni kezdett. A lélekcsoport egyre közelebb húzódott hozz{m, mindaddig, míg végre sikerült központosítanom magam. Még ekkor is jókora adag zavarodotts{g maradt bennem. Wil egy bólint{ssal jelezte, hogy tanúja volt az egésznek. - Itt kezdődtek a gondok a bok{mmal, igaz? - kérdeztem. - Igen - felelte Wil. Elkaptam a tekintetét. - És mi van a többi emlékkel? A gnosztikusok dilemm{j{t sikerült megértened? Bólintott, és egyenesen a szemembe nézett. - Miért teremtette az egyh{z ezt a dilemm{t? - kérdeztem. - Mert a korai egyh{z nem mert elő{llni olyan gondolatokkal, hogy mindannyiunknak a Krisztus {ltal megmutatott életmódra kellene törekednünk, pedig a Szentír{sban vil{gosan ez olvasható. Attól féltek, hogy ha így történnék, túl sok hatalma maradna az egyénnek; ezért hozt{k létre ezt az ellentmond{st. A paps{g egyfelől arra ösztönözte a hívőket, hogy önmagukban keressék Isten misztikus birodalm{t, vessék al{ magukat Isten akarat{nak, és töltekezzenek föl a Szentlélekkel. M{sfelől viszont k{roml{snak bélyegeztek minden gyakorlati útmutat{st, amely ennek az {llapotnak az elérésére ir{nyult, sőt hatalmuk védelmében gyakran még a közönséges gyilkoss{gtól sem riadtak vissza. - Teh{t ostoba voltam, amikor megprób{ltam terjeszteni a Felismeréseket. - Ostob{nak épp nem mondan{m - gondolkodott el Wil -, mindenesetre nem volt diplomatikus cselekedet. Azért öltek meg, mert akkor akartad r{kényszeríteni a tud{st a kultúr{ra, amikor még nem érkezett el az ideje. Wil szemébe néztem, azt{n ismét elsodródtam a csoporttudattal; ismét a tizenkilencedik sz{zadi h{borúk idejében tal{ltam magam. A völgyben j{rtam, a törzsfőnökök tal{lkozój{n, ugyanazt a m{lh{s lovat tartottam kant{rsz{ron; épp indulni készültem. Hegylakó prémvad{sz voltam, bar{ts{gban éltem az indi{nokkal - 87 -
és a telepesekkel is. Az indi{nok majdnem mind h{borút akartak, de May{nak sikerült néh{nyukat megnyernie a béketerv sz{m{ra. Meghallgattam mindkét oldal érveit, azt{n a főnökök elszéledtek. Maya odalépett hozz{m. - Gondolom, maga is indulni készül. Bólintottam, és elmagyar{ztam, hogy ha ezek a törzsi var{zslók nem értik, mit akar, akkor én mégúgy sem értem. Úgy nézett r{m, mintha azt fürkészné, nem tréf{lok-e, azt{n megfordult, és valaki m{ssal kezdett foglalkozni. Charlene! Hirtelen felszínre vetődött az emlék, hogy hiszen ő is ott volt; nagy hatalmú indi{n asszonyként élt akkor, de az irigy főnökök gyakran lehurrogt{k, csak azért, mert nő volt. Nyilv{nvalóan tudott valami fontosat az ősök szerepével kapcsolatban, de szavai süket fülekre tal{ltak. L{ttam magamon, hogy szeretnék maradni, szeretném May{t t{mogatni, szeretném kimutatni Charlene ir{nti érzéseimet, a végén mégis elmentem; a tizenharmadik sz{zadban elkövetett akaratlan hib{m emléke még túls{gosan közel volt a felszínhez. Egyszerűen csak menekülni akartam, megszabadulni minden felelősségtől. Életem szab{lyozott mint{t követett: csapd{kat {llítottam, prémeket gyűjtöttem, ebből megéltem, és senki kedvéért a nyakamat nem kock{ztattam. Tal{n legközelebb jobban sikerül majd. Legközelebb? Tudatom előrenyargalt; l{ttam magam, amint lenézek a Földre, és jelenlegi inkarn{ciómat fontolgatom. Végignéztem születési l{tom{somat, l{ttam, milyen lehetőségeim kín{lkoznak, hogy szakítsak cselekvés- és döntésképtelenségemmel. Elképzeltem, hogyan haszn{lhatom fel legteljesebb mértékben a gyerekkori csal{domban rejlő lehetőségeket, any{mtól spiritu{lis érzékenységet, ap{mtól tisztességet és humort tanulva. Nagyap{m a természettel, a vadonnal való kapcsolatot hozta mag{val, nagyb{ty{m és nagynéném az adakoz{s és a fegyelem fogalm{val ismertetett meg. Ilyen erős egyéniségek közé kerülve a z{rkózotts{gra való hajlamom hamar előtérbe került. Erős egójuk és magas igényeik miatt előbb elh{rítottam magamtól, amit közvetíteni akartak, és igyekeztem elrejtőzni, de azt{n feldolgoztam félelmeimet, és megéreztem, hogy pozitív felkészítést kapok tőlük e hajlamom letisztít{s{ra, hogy követhessem életutamat. Tökéletes felkészítésnek l{tszott, ezért ennyiben hagytam neveltetésemet, és az évsz{zadokkal kor{bban megismert spiritualit{s jeleit kezdtem keresni. Közöm lesz majd a Hum{n Potenci{l Mozgalom pszichológi{j{hoz, felderítem a keleti filozófi{k bölcsességeit, a nyugat misztikusait, és végül újra összetal{lkozom magukkal az eredeti Felismerésekkel, épp abban az időben, amikor ismét felszínre kerülnek, hogy - 88 -
végre beépüljenek az {ltal{nos emberi tudatba. Ez a sok előkészület, belső nagytakarít{s lehetővé teszi majd sz{momra, hogy tov{bb kutassam, miként v{ltoztatj{k meg a Felismerések az emberi kultúr{t - és hogy csatlakozzam Williams csoportj{hoz. Visszahúzódtam, és Wilre néztem. - Mi baj? - kérdezte. - Az én esetemben sem ment minden az ide{lis mederben. Úgy érzem, mintha elpazaroltam volna a felkészülést. Még a z{rkózotts{gomtól sem sikerült megszabadulnom. Sok könyvet még nem olvastam el, sok embert, akik üzenetet hozhattak volna sz{momra, nem hallgattam meg. Ha most visszatekintek, úgy l{tom, mindent elhib{ztam. Nem sok híja volt, hogy Wil elnevesse mag{t. - Senki sem követi pontosan a születés előtti l{tom{s{t. - Szünetet tartott, és jelentőségteljesen r{m nézett. - Végiggondoltad m{r, mit csin{lsz épp ebben a percben? Épp most idézted fel, merre vezetne ide{lis életutad, hogyan tal{ln{d a legink{bb kielégítőnek, és amikor ezt összehasonlítod azzal, ahogy a valós{gban éltél, tele vagy megb{n{ssal; ugyanúgy, mint amikor Williams a hal{la ut{n végignézte, mennyi lehetőséget mulasztott el. Meg sem kellett v{rnod, hogy meghalj: most tartasz életszemlét. Nem értettem. - Még mindig nem vil{gos? Ez a Tizedik Felismerés egyik legfontosabb eleme. Nemcsak arra jövünk r{, hogy intuícióink és végzetszerű megérzéseink a születési l{tom{sról őrzött emlékek felt{mad{s{t jelzik. A Hatodik Felismerés teljesebb megértése {ltal kielemezhetjük, hol tértünk le az útról, vagy hol mulasztottunk el kín{lkozó lehetőségeket, így azonnal {ttérhetünk egy m{sik p{ly{ra, amely jobban követi azt, amit előre elhat{roztunk. M{s szóval a folyamatból a mindennapi életben még többet emelünk {t a tudatoss{g szintjére. Azelőtt meg kellett halnunk ahhoz, hogy megtarthassuk életünk szemléjét, most m{r viszont kor{bban felébredhetünk, és így, amint a Kilencedik Felismerés megjósolta, elavultt{ v{lik a hal{l. Végre megértettem. - Teh{t ezért jönnek az emberek a Földre: hogy módszeresen megtanuljanak emlékezni, hogy fokozatosan felébredjenek. - Így van. Végre tudatoss{ v{lik sz{munkra a folyamat, amely az emberiség fenn{ll{s{nak kezdete óta tudattalanul zajlott. Az emberek eredettől fogva részesültek születés előtti l{tom{sban, azt{n születésük ut{n tudattalann{ v{ltak, csak a leghalv{nyabb intuícióik maradtak meg. Eleinte, az ember történelmének hajnal{n hatalmas különbség volt az elképzelt és a megvalósított életek között; később azt{n, - 89 -
ahogy múlt az idő, ez a t{vols{g szűkült. Ma m{r a hat{r{n vagyunk annak, hogy mindenre emlékezzünk. Ebben a pillanatban ismét a lélekcsoport tudat{hoz csatlakoztam. Tudatom egy pillanat alatt magasabb szintre emelkedett, ahol Wil minden szava igazol{st nyert. Most végre igaz képet kaphatunk a történelemről: nem véres küzdelmet l{tunk benne, amelyben az emberi {llat megtanulja uralma al{ hajtani a természetet, hogy fennmarad{s{hoz nagyszerűbb környezetet teremtsen, kiszakítva önmag{t a dzsungelből, és hatalmas, bonyolult szerkezetű t{rsadalmakat alkotva. Nem; az emberiség történelmét spiritu{lis folyamatnak tekinthetjük: a lelkek nemzedékről nemzedékre, életről életre folytatódó, mély, módszeres erőfeszítését. Az évezredek sor{n ez a folyamat egyetlen cél felé tartott: hogy emlékezzünk arra, amit a Túlvil{gon tudtunk, és ezt a tud{st itt a Földön is a tudatoss{g szintjére emeljük.
*
Mintha magasról l{tn{m, egy óri{si, holografikus kép nyílt meg körülöttem; valami módon egyetlen pillant{ssal {t tudtam tekinteni az emberi történelem hosszú folyamat{t. Minden {tmenet nélkül egyszer csak benne voltam a kép közepében, és sebesen sodródtam a történettel, mint amikor gyorsan előrepörgetik a videofelvételt. Mintha valóban benne lettem volna, és személyesen megtapasztaltam volna minden egyes pillanat{t. Hirtelen tanúja lettem a tudat születésének. T{gas, szélj{rta síks{g terült el előttem, valahol Afrik{ban lehettem. Mozg{sra lettem figyelmes: ruh{tlan emberek kis csoportja bogyókon lakm{rozott. Míg figyeltem őket, r{hangolódtam a kor gondolkod{smódj{ra. A természet ritmusaival, jelzéseivel bensőséges kapcsolatban {lló emberek lévén ösztönösen éltünk, és ösztönösen reag{ltunk. A mindennapi élet rutinj{nak középpontj{ban az élelemszerzés {llt, keretét a csoporthoz való tartoz{s adta. A hatalom egyetlen, fizikailag erős egyedtől kiindulva lefelé lépcsőzetesen oszlott el, és ebben a hierarchi{ban ugyanúgy elfogadtuk saj{t helyünket, mint ahogy az életben sűrűn bekövetkező tragédi{kat és nehézségeket fogadtuk el: gondolkod{s nélkül. Figyelő tekintetem előtt múltak az évezredek, sz{mtalan nemzedék élt és pusztult el. Azt{n lassanként bizonyos egyedeket nyugtalanítani kezdte az, amit l{ttak. Ha egy gyermek meghalt karjaik között, tudatuk kit{gult, és fölmerült benne a kérdés: miért? És gondolkodni kezdtek, hogyan tudn{k ezt a jövőben elkerülni. Ezek az egyedek éntudatra tettek szert: kezdték felismerni, hogy itt és most élnek. Képessé lettek elhagyni az automatikus reakciókat, és mind teljesebb képet alkottak a létezésről. Tudt{k, hogy az élet tov{bb tart, mint a nap, a hold és az évszakok ciklusai, {m a - 90 -
hal{lesetek azt is tanúsított{k, hogy az élet véges. De akkor mi a célja? R{jöttem: ha jobban megfigyeltem ezeket a gondolkodó egyedeket, érzékelhetem születési l{tom{sukat is: ők azzal a különleges céllal léptek be a földi dimenzióba, hogy megkezdjék az emberiség öntudatra ébredését. Teljes jelentőségében nem tudtam {ttekinteni, mégis tudtam, hogy tudatuk h{tsó rekeszében ott munk{l a Vil{gl{tom{s inspir{ciója. Születésük előtt tudt{k, hogy az emberiség hosszú útra indul, és ezt az utat akkor teljes hossz{ban l{tt{k. De azt is tudt{k, hogy ezen az utaz{son a fejlődésért nemzedékről nemzedékre meg kell dolgozni - mert miut{n elindultunk magasabb célunk elérésére, elveszítjük az öntudatlans{g nyugodt békességét. Tudtuk, hogy létezünk, de az ebből eredő m{moros szabads{ggal együtt j{rt a félelem és a bizonytalans{g, mert nem tudtuk, miért. L{ttam: az emberiség hosszú történetét ez a két, egym{s ellen ható késztetés fogja mozgatni. Egyfelől túllépünk félelmeinken, mert segítenek ebben intuícióink, belső l{tom{saink, amelyek el{rulj{k, hogy az életnek meghat{rozott célja van: bölcs és b{tor cselekedetek {ltal pozitív ir{nyban kell előremozdítanunk a kultúra evolúciój{t, mindenkinek úgy, ahogyan csak tőle telik. Ezeknek az érzéseknek az ereje fog emlékeztetni bennünket arra, hogy b{rmily bizonytalannak l{tszik is az élet, nem vagyunk egyedül: létezésünk titk{nak mélyen rejlő célja és értelme van. M{sfelől viszont gyakran estünk {ldozat{ul az ellenkező késztetésnek: annak, hogy óvjuk magunkat a félelemtől; olykor szem elől tévesztettük a célt, a mag{ny, az elhagyatotts{g okozta szorong{s csapd{j{ba estünk. A félelem riadt önvédelemre sarkall bennünket, küzdünk, hogy megtartsuk hatalmi pozíciónkat, egym{stól raboljuk az energi{t, és mindig ellen{llunk a v{ltoz{snak, a fejlődésnek, tekintet nélkül a rendelkezésünkre {lló időszerűbb, pontosabb inform{ciókra. Folytatódott az ébredezés, teltek-múltak az ezredévek; végigkövethettem, ahogy az emberek fokozatosan mind nagyobb csoportokk{ olvadtak össze, követve a természetes ösztönt, hogy az egyén egyre többekkel azonosulhasson, egyre összetettebb t{rsadalmi szerveződéseket hozva létre. L{ttam, hogy ez a törekvés egy hom{lyos intuícióból sz{rmazik, amely pontosan csak a Túlvil{gon ismeretes: hogy az ember sorsa itt a Földön az egységesedés felé való fejlődés. Ezt az intuíciót követve felismertük, hogy a fejlődés a gyűjtögető-vad{szó, nom{d életmód ut{n is folytatódik: hogy termesszük és rendszeresen arassuk a Föld növényeit. Hasonlóképpen h{ziasíthattuk és tenyészthettük a körülöttünk élő {llatokat, így fehérjéből és egyéb t{panyagokból {llandó ut{npótl{sra tehettünk szert. A Vil{gl{tom{s ott lapult mélyen a tudattalanunkban, és az ősmint{k mentén ir{nyított bennünket, így kezdett kialakulni a v{ltoz{s, az emberiség történelmének alapvető sorsfordulója: a v{ndorló, nom{d életmódról a gazd{lkod{sra, a falvak alapít{s{ra való {ttérés. Ezek a gazd{lkodó közösségek egyre bonyolultabb{ fejlődtek, a termékfölöslegek - 91 -
lehetővé tették a kereskedést, így az emberiség foglalkoz{si csoportokra kezdett tagolódni: p{sztorok, építők, tak{csok, azt{n kereskedők, fémmegmunk{lók és katon{k. Hamar elkövetkezett az ír{s és a sz{mol{s feltal{l{sa. Csakhogy a természet szeszélyei, az élet kihív{sai v{ltozatlanul hat{st gyakoroltak a fiatal emberiség tudat{ra, és tov{bbra is ott lebegett a kimondatlan kérdés: miért is élünk? Mint kor{bban, most is megfigyeltem azoknak az embereknek a születési l{tom{s{t, akik a spiritu{lis valós{g magasabb szintjeit szerették volna megérteni. Ők azért érkeztek a földi dimenzióba, hogy az isteni forr{s felé t{gíts{k az emberi tudatot, de Istennel kapcsolatos első fogalmaik ködösek, tökéletlenek voltak, a többistenhit, a politeizmus form{j{ban jelentek meg. Az emberiség kegyetlen és követelőző istenek sokas{g{ról szerzett tudom{st; ezek rajtunk kívül létező istenségek voltak, és az időj{r{s, az évszakok, a terméshozam fölött uralkodtak. Bizonytalans{gunkban azt hittük, hogy rítusokkal, szertart{sokkal, {ldozatokkal a kedvükben j{rhatunk. Az évezredek sor{n a sok kis mezőgazdas{gi közösség nagyobb civiliz{cióv{ egyesült néh{ny helyen: Mezopot{mi{ban, Egyiptomban, az Indus völgyében, Krét{n és Észak-Kín{ban; s az emberek mindenütt megalkott{k természeti és {llati istenségeiket. Ezek az istenek azonban nem sok{ig tudt{k feloldani a szorong{st. Lelkek nemzedékeit l{ttam azzal az üzenettel belépni a földi dimenzióba, hogy az emberiség sorsa a közösen birtokolt tud{s {ltal elért fejlődés. Ezek az egyének azonban, amint ideértek, al{vetették magukat a félelemnek, eltorzított{k az intuitív üzenetet, kifejlesztették önmagukban a győzelemre való törekvés öntudatlan v{gy{t: azt, hogy uralkodjanak a többi emberen, és saj{t életmódjukat erővel r{juk kényszerítsék. Így kezdődött a birodalmak, a zsarnokok nagy korszaka, amikor egyik hatalmas vezető a m{sik ut{n lépett a színre, egységbe kov{csolva népe erejét, mind nagyobb földterületeket foglalva el, abban a hitben, hogy mindenkinek az ő kultúr{j{t kell elsaj{títania. De mégis, végig e korszakon {t a sok zsarnokot mindig legyőzte és ig{j{ba hajtotta egy nagyobb, erősebb kultúra. Évezredeken keresztül különböző birodalmak buggyantak fel az emberi tudat felszínére, elhintették gondolataik magvait, hatékony gyakorlatukkal, gazd{lkod{si módszereikkel, haditechnik{jukkal egy ideig felszínen maradtak, azt{n letaszította őket egy erősebb, szervezettebb l{tom{s. Ily módon lassanként újak v{ltott{k fel a régi, elavult eszméket. L{ttam, hogy e lassú és véres folyamatban a Túlvil{g igazs{gai fokozatosan {tsziv{rognak a fizikai dimenzióba. Az egyik legfontosabb ezek közül - az új közösségi erkölcs - a földkerekség különböző pontjain kezdett felszínre vetődni, de végül az ókori görögök filozófi{j{ban tal{lta meg vil{gos kifejezési form{j{t. A görög kultúr{ba született emberek sz{zainak születési l{tom{s{ban l{ttam a reményt, hogy ezt az időszerű felismerést nem fogja elfelejteni. Nemzedékek sora nézte végig, miként tesz erőszakot önmag{n az emberiség, - 92 -
mekkora értékek mennek veszendőbe, milyen igazs{gtalans{gok történnek; tudt{k, hogy az ember túlléphetne a h{borúkon, m{sok leig{z{s{n; tudt{k, hogy megvalósulhatna az eszmék cseréjén alapuló új rendszer, amely megvédené minden egyes ember jog{t az ön{lló gondolkod{shoz, fizikai erejétől függetlenül - ezt a rendszert a Túlvil{gon m{r ismerték és alkalmazt{k. L{ttam, ahogy az emberek közötti kommunik{ció új módja kibontakozik, form{t ölt a Földön, és végül megkapja a demokr{cia elnevezést. Az eszmék cseréjének, az emberek közötti kommunik{ciónak ez a módszere még gyakran torkollott hatalmi harcba, de most legal{bb, a történelemben először, az emberi valós{g fejlődését nem fizikai, hanem szóbeli eszközökkel igyekeztek előmozdítani. Ugyanebben az időben a Közel-Keleten, egy kis léleksz{mú törzs írott történelmében felszínre került egy m{sik, vízv{lasztónak minősíthető gondolat, amely arra volt hivatott, hogy teljesen {talakítsa a spiritu{lis valós{gról vallott nézeteket. E gondolat hordozóinak születési l{tom{s{t is alkalmam volt végignézni. A zsidó kultúr{ba született emberek születésük előtt tudt{k: az emberiség helyesen ismerte fel az isteni forr{s létezését, e forr{s meghat{roz{sa azonban hib{s, torz. A sok istenről szóló elképzelések csup{n töredékes képet adhattak a teljes egészről. Ők felismerték, hogy csup{n egyetlen Isten létezik; ez az Isten az ő felfog{suk szerint is követelőző, fenyegetőző, patriarch{lis - és még mindig rajtunk kívül létezik -, de most először olyan személy, aki kapcsolatban {ll az emberekkel, akiknek ő az egyetlen teremtője. Figyeltem, hogy az egyetlen Istenről szóló intuitív felismerés szerte a vil{gon felbukkan, és konkrét alakot ölt. Kín{ban és Indi{ban, ahol a technika, a kereskedelem, a t{rsadalom m{r régen magas szintre fejlődött, a hinduizmus, a buddhizmus meg a többi vall{s hat{s{ra Keleten elmélkedőbb, filozofikus jellegűvé v{lt. E vall{sok alapítói intuitív módon felismerték, hogy Isten több, mint személy. Isten: erő, tudat; tökéletesen megismerni csak a megvil{gosod{snak nevezett folyamatban lehet. A keleti vall{sok nem azon igyekeztek, hogy különféle törvények betart{s{val, szertart{sok végrehajt{s{val kedvében j{rjanak Istennek: az Istennel való kapcsolatot odabenn keresték, a tudat megv{ltoz{s{ban: abban a folyamatban, hogy az ember nyitott{ v{lik az {llandóan elérhető harmónia és biztons{g sz{m{ra. Figyelmem ekkor Galile{ra, a Genez{ret-tó környékére ir{nyult; l{ttam, hogy az egy Isten hite, amely {tform{lja majd a nyugati kultúr{kat is, eredetileg a rajtunk kívül {lló, patriarch{lis ítélőbíró fogalm{ból indult ki, és a Keleten uralkodó nézetekig fejlődött: bennünk lakó Istenné v{lt, akinek birodalma mag{ban az emberben tal{lható meg. L{ttam egy embert, aki a Földre érkezve születés előtti l{tom{s{ból majdnem mindenre emlékezett. - 93 -
Tudta: azért van itt, hogy új energi{t hozzon a vil{gba: a szereteten alapuló új kultúr{t. Üzenete ez volt: az egyetlen Isten a szent lélek, az isteni energia, amelynek létezése érezhető, gyakorlatilag igazolható. A spiritu{lis tudatoss{g többet jelent, mint a szertart{sok, az {ldozatok, a nyilv{nos im{dkoz{s. Mélyebb szintű bűnb{nat kell hozz{; olyan bűnb{nat, amely belső pszichológiai v{ltoz{ssal j{r együtt: az ego transzcendens módon "kienged", megszabadul kötöttségeitől, s ez{ltal lehetővé teszi, hogy beérjenek a spiritu{lis élet igazi gyümölcsei. Az üzenet terjedni kezdett; l{ttam, hogy minden birodalmak leghatalmasabbika, a Római Birodalom mag{év{ teszi és Európa nagy részén elterjeszti az egyetlen, bennünk lakó Isten gondolat{t. Később, amikor észak felől a barb{rok t{mad{sai szétdarabolt{k a birodalmat, az eszme a kereszténység feud{lis szervezetében élt tov{bb. Ezen a ponton újra megfigyelhettem a gnosztikusok tevékenységét: arra sarkallt{k az egyh{zat, hogy a belső, emberform{ló erejű élményre fordítsa figyelmét, tegye Krisztus életét olyan péld{v{, amelyet mindannyian követhetünk. L{ttam, hogy az egyh{zon elhatalmasodik a félelem; vezetői érzik, hogy kezükből kicsúszik az ir{nyít{s, s ezért törvényt hoznak az egyh{z embereinek hatalmi hierarchi{j{ról, a papokat közbenj{róknak, a szent szellem letéteményeseinek nyilv{nítj{k. Idővel minden szöveget, amely a gnoszticizmus nézeteire utalt, eretnekségnek minősítettek, és kiirtottak a Bibli{ból. B{r sokan érkeztek a Túlvil{g dimenziój{ból azzal a sz{ndékkal, hogy kiszélesítik és demokratiz{lj{k az új vall{st, a korszakot mégis a félelem jellemezte, és a m{s kultúr{k megismerésére tett erőfeszítéseket megint csak eltorzította a hatalomv{gy. Ismét megpillantottam a ferencesek titkos szekt{it, amelynek tagjai a természet tiszteletét, az isteni lényeg belső megtapasztal{s{t helyezték előtérbe. Ezek az emberek azzal az intuícióval érkeztek a Földre, hogy a gnosztikus dilemma végül feloldódik; eltökélték, hogy addig is védelmük al{ helyezik a régi szövegeket és kéziratokat. Újra végignéztem saj{t szerencsétlen kísérletemet, amikor idő előtt akartam nyilv{noss{gra hozni az inform{ciót, és dicstelen t{voz{somat. Mégis vil{gosan l{ttam, hogy Nyugaton új korszak bontakozik ki. Az egyh{z hatalma ellen egy új t{rsadalmi egység, a nemzet{llam intézett kihív{st. A Föld népei kezdték elismerni egym{st, a nagy birodalmak kora a végéhez közeledett. Új nemzedékek születtek azzal az intuícióval, hogy sorsunk az egységesedés, s ezért azon munk{lkodtak, hogy a közös anyanyelven alapuló nemzeti összetartoz{s, az önrendelkezésű földterülethez való kötődés gondolat{t erősítsék. Ezeket az {llamokat tov{bbra is teljhatalmú vezetők ir{nyított{k, akikről sok{ig azt tartott{k, hogy Isten akarat{ból uralkodnak, de kezdett kibontakozni az új emberi civiliz{ció, amely - 94 -
meghúzta az orsz{gok hat{rait, belső haszn{latú pénzt, belső gazdas{gi, kereskedelmi szab{lyokat vezetett be. Azt{n, ahogy a gazdags{g és az ír{sbeliség elterjedt Európ{ban, széles körű újj{születés indult meg. L{ttam résztvevőinek születési l{tom{s{t: tudt{k, hogy az emberiség sorsa a hatalommal rendelkező demokr{cia, és azzal a reménnyel érkeztek, hogy ennek megvalósul{s{t segítik elő. Újra felfedezték a görögök és a rómaiak ír{sait, és ezek serkentették a kor emberének emlékezetét. Létrejöttek az első demokratikus parlamentek, megszólaltak az első hangok, amelyek a kir{lyok isteni jogainak eltörlését, az egyh{z spiritu{lis és t{rsadalmi ügyekben gyakorolt, véres uralm{nak végét követelték. Hamarosan jelentkezett a protest{ns reform{ció, azzal az ígérettel, hogy az egyén közvetlenül fordulhat a Szentír{shoz, és közvetlen kapcsolatot létesíthet Istennel. Ugyanakkor nagyobb szabads{gra és t{gabb cselekvési lehetőségekre v{gyó emberek elkezdték felderíteni az amerikai kontinenst, amely jelképes módon félúton helyezkedik el a keleti és a nyugati kultúra területei között. Az Újvil{gba {ttelepülni sz{ndékozó európaiak születési l{tom{s{ban megfigyelhettem: amikor idejöttek, tudt{k, hogy ezen a területen emberek élnek; tudt{k, hogy a kommunik{ció, a bev{ndorl{s csak meghív{sos alapon kezdeményezhető. A lelkük mélyén tudt{k, hogy később Amerika lakói szolg{ltatnak majd alapot, visszavezető utat Európa sz{m{ra, ahol rohamosan sorvad a természeti környezettel való bensőséges kapcsolat érzése, és az egész földrész veszélyes elvil{giasod{s felé tart. Az amerikai bennszülöttek kultúr{ja sem volt ugyan tökéletes, de mint{ul szolg{lt, amelyben az európai gondolkod{s ismét megtal{lhatta gyökereit. Csakhogy, és ismét csak a félelem miatt, ezek az egyének az intuícióból csak az új földrészre való {ttelepülés késztetését értették meg, felfogt{k a szellem szabads{g{nak új lehetőségét, de magukkal hozt{k a győzelem óhaj{t, a hatalomv{gyat, saj{t biztons{guk előtérbe helyezését. A bennszülött kultúr{k fontos igazs{gai elvesztek a terület hatalmas készleteinek kiakn{z{s{ra indított rohamban. Európ{ban ezalatt folytatódott az újj{születés, a renesz{nsz, és én kezdtem teljes jelentőségében felfogni a M{sodik Felismerést. Az egyh{znak egyre kevesebb hatalma volt arra, hogy meghat{rozza a valós{got, az európaiak úgy érezték, mintha most ébrednének, és friss szemmel tekintenének az életre. Sz{mtalan ember intuitív emlékekből merített b{tors{ggal a tudom{ny demokratikus módszereit v{lasztotta az embereket befogadó vil{g felt{r{s{ra és megértésére. Földeríteni a természet vil{g{nak valamely területét, következtetéseket vonni le, azt{n az eredményt a nyilv{noss{g elé t{rni - ezt a módszert alkalmasnak vélték arra, hogy segítségével egyetértésre jussunk az embernek a vil{gban elfoglalt helyzetét illetően, beleértve a spiritualit{st is.
- 95 -
Az egyh{z emberei azonban a félelem b{sty{i mögé húzódva igyekeztek elfojtani az új természettudom{nyt. Mikor mindkét oldalon politikai erők sorakoztak fel, megszületett a kompromisszum. A tudom{ny szabadon kutathatja a külső anyagi vil{got, a spiritu{lis jelenségeket azonban a még mindig befoly{sos paps{g dikt{tumai hat{rozz{k meg. Kezdetben a belső élmények teljes köre - a szépség, a szeretet megélésének emelkedett {llapota, az intuíciók, a véletlenek, az interperszon{lis (személyek között végbemenő) jelenségek, sőt még az {lmok is tilalmas területnek minősültek a természettudom{ny sz{m{ra. A tudom{ny e korl{toz{sok ellenére is hozz{l{tott a fizikai vil{g feltérképezéséhez és leír{s{hoz, értékes inform{ciót szolg{ltatva a kereskedelem növekedéséhez, a természeti erőforr{sok kitermeléséhez. Erősödött az emberiség gazdas{gi biztons{ga, lassanként kezdtük elveszíteni a titokzatoss{g ir{nti érzékünket, elfelejteni az élet célj{t firtató kérdéseinket. Úgy döntöttünk: épp elég, ha életben maradunk, ha önmagunk és gyermekeink sz{m{ra jobb, biztons{gosabb vil{got teremtünk. Fokozatosan eljutottunk abba a kollektív transz{llapotba, amely megtagadja a hal{l valós{goss{g{t, és abban az illúzióban ringatja mag{t, hogy a vil{g megmagyar{zható, hétköznapi, mentes a rejtélyektől. Hangzatos szólamaink ellenére a spiritu{lis forr{sból sz{rmazó intuíciók, melyek valaha oly erősen hatottak, mindink{bb h{ttérbe szorultak. A materializmus térhódít{s{val Istenre csak a deist{k t{voli Isteneként lehetett tekinteni, olyan Istenként, aki valaha a létezésbe taszította a vil{gmindenséget, de azt{n félre{llt, és engedte, hogy hadd forogjon a mechanizmus mag{ban; úgy, ahogy egy kisz{mítható gépezet j{r: minden okozatnak megvan a maga oka, és egym{ssal össze nem függő események csak véletlenül történnek. Ennek a kornak az emberei esetében is l{ttam azonban a születési sz{ndékot. Sokan azzal a tud{ssal érkeztek, hogy a technika és a termelés fejlődése fontos dolog, mert hosszabb t{von megoldható, hogy ne legyen {rtalmas a környezetre, és minden képzeletet felülmúlóan szabadd{ teheti az emberiséget. Eleinte azonban az adott korba és környezetbe születve az intuícióból csak az {ltal{noss{gokra emlékeztek: hogy építeni, termelni, dolgozni kell - és erősen ragaszkodni a demokr{cia eszményéhez. V{ltozott a l{tom{s: most azt l{ttam, hogy ez az intuíció soha és sehol nem volt olyan erős, mint az Egyesült [llamok létrehoz{sakor, a demokratikus alkotm{ny és a gazdas{gi rendszer megalkot{sakor. Amerika nagyszab{sú kísérletként jött létre, annak a gyors gondolatcserének a kiprób{l{s{ra, amely a későbbi korokra lesz majd jellemző. Csakhogy az amerikai kísérlet terhe az indi{nok, a feketék és a többi nép v{ll{n nyugodott; a felszín alatt az ő hangjuk is meghallgat{sért ki{ltott, követelve az európai felfog{sba való beilleszkedést.
- 96 -
A tizenkilencedik sz{zadra elérkeztünk az emberi kultúra következő nagy {talakul{s{nak küszöbére: ez az {talakul{s új energiaforr{sokra épült: a gőzre, az olajra és végül az elektromoss{gra. A gazdas{g hatalmas és bonyolult rendszerré fejlődött, és a robban{sszerűen fejlődő technika segítségével minden eddiginél több terméket {llított elő. Emberek nagy tömegei hagyt{k ott a falusi közösségeket, és a termelés hatalmas v{rosi központjaiba költöztek, a gazd{lkodói életet felcserélve az új ipari forradalomhoz való csatlakoz{ssal. Akkoriban a legtöbben abban hittek, hogy a demokr{cia alapjain nyugvó, az {llam {ltal nem korl{tozott kapitalizmus az emberi együttélés kív{natos módja. Csakhogy, mint azt az egyének születési l{tom{saiból felfogtam, ebben a korszakban sokan születtek azzal a reménnyel, hogy tökéletesebb form{t adhatnak a kapitalizmusnak. Sajnos a félelem szintje oly magas volt, hogy intuícióikból csak keveset tudtak felfogni: az egyéni biztons{g megteremtését, a többi dolgozó kizs{km{nyol{s{t, a lehető legmagasabb profit kisajtol{s{t; gyakran kötöttek összeesküvésszerű paktumokat versenyt{rsaikkal és a korm{nnyal. Ez volt a rabló iparb{rók, a titkos bankügyletek és az ipari kartellek nagy korszaka. A huszadik sz{zad elején azt{n az elszabadult kapitalizmus túlkap{sai miatt két m{sik gazdas{gi rendszer kín{lkozott alternatívaként. Kor{bban Angli{ban két férfi fogalmazott meg egy alternatív "ki{ltv{nyt", amely a munk{sok {ltal ir{nyított új rendszert v{zolt fel, amely megteremti majd a gazdas{gi utópi{t, ahol az emberiség minden erőforr{sa mindenkinek szükségletei szerint rendelkezésére {ll majd, kapzsis{g és versengés nélkül. A korban uralkodó iszonyatos munkakörülmények között ez a gondolat sok t{mogatóra tal{lt. Hamar megl{ttam azonban, hogy ez a materialista "munk{ski{ltv{ny" eltorzítja az eredeti sz{ndékokat. E két férfi születési l{tom{s{ba bepillantva r{jöttem: annyiban helyesen értelmezték intuíciójukat, amennyiben az emberiség sorsa valóban ennek az utópi{nak az elérése. Sajnos azt nem ismerték fel, hogy ezt az utópi{t csak demokratikus úton, az emberek szabad akarat{ból, fokozatosan lehet megvalósítani. Következésképpen a kommunista rendszer megalkotói az oroszorsz{gi forradalomtól kezdődően tévedésben voltak, amikor azt gondolt{k, hogy ezt a rendszert erőszakkal, diktatúr{val meg lehet valósítani. Ez a prób{lkoz{s keserves kudarcot vallott, és sok millió emberélet volt az {ra. A történet türelmetlen résztvevői utópi{t képzeltek el, de helyette kommunizmust és sok évtizedes tragédi{t teremtettek. A színen megjelent a demokratikus kapitalizmus m{sik alternatív{ja: a fasizmus réme. Ezt a rendszert olyanra tervezték, hogy az uralkodó elit haszn{t és hatalm{t növelje; az elit tagjai az emberi t{rsadalom minden előjoggal felruh{zott vezetőinek - 97 -
tartott{k magukat. Abban hittek, hogy a nemzet csak a demokr{cia felsz{mol{s{val, a korm{nyzat és az új ipari vezetés egyesítésével foglalhatja el a legmagasabb helyet a vil{gban. Vil{gosan l{ttam, hogy azok, akik ezt a rendszert megteremtették, szinte semmire sem emlékeztek születés előtti l{tom{sukból. Csak annak a gondolatnak megvalósít{s{ra érkeztek ide, hogy a civiliz{ció a tökéletesedés ir{ny{ba fejlesztendő, és hogy egy nemzet, ha célj{ban és sz{ndékaiban teljesen összeforr, ha lehetőségeinek maradéktalan kiteljesítésére törekszik, hatékonys{g és energia tekintetében hatalmas eredmények elérésére képes. Ebből félelmetes, öncélú l{tom{st valósítottak meg; bizonyos fajok és népek felsőbbrendűségét hirdették, egy szupernemzet lehetőségét, amelynek az a sorsa, hogy uralkodjék a vil{gon. A tökéletesség felé fejlődő egyénekre utaló intuíciót ismét eltorzított{k a gyenge, félelemben élő emberek - ez volt a Harmadik Birodalom pusztító korszaka. Figyeltem, ahogy m{sok - akik szintén az emberiség tökéletesedését képzelték el, de szem előtt tartott{k a hatalommal felruh{zott demokr{cia fontoss{g{t - intuícióik sugallat{ra úgy döntöttek, hogy fellépnek a szabadon fejlődő gazdas{g mindkét alternatív{ja ellen. Ki{ll{suk előbb a fasiszta torzít{s elleni véres vil{gh{borút okozta, amelyet iszonyatos veszteségek {r{n nyertek meg. A m{sodik szakasz a kommunista t{bor ellen folytatott hosszú és {d{z hidegh{ború volt. Figyelmem most az Egyesült [llamokra ir{nyult; a hidegh{ború korszak{nak kezdetére, az ötvenes évekre. Amerika ebben az időben a vil{gi materializmus négy évsz{zados történetében elért legmagasabb szinten helyezkedett el. A bőség és a biztons{g olyan mértékben fejlődött, hogy elérte a széles és egyre növekvő középoszt{lyt, és ennek az anyagi sikernek jegyében született meg az az új, nagy gener{ció, amelynek intuíciói a harmadik nagy {talakul{shoz segítik majd az emberiséget. E nemzedék tagjai úgy nevelkedtek, hogy {llandóan emlékeztették őket: a vil{g leghatalmasabb orsz{g{ban élnek, a szabad emberek földjén, ahol minden polg{rnak szabads{g és igazs{g az oszt{lyrésze. Felnövekedvén észrevették azonban a zavaró ellentmond{st a közkeletű Amerika-kép és a valós{g között. R{jöttek, hogy az orsz{gban sokan - a nők és bizonyos etnikai kisebbségek - a törvények és a szok{sok {ltal béklyóba verve egy{ltal{n nem szabadok. A hatvanas években az új nemzedék szigorú vizsg{lat al{ vette az amerikai t{rsadalmat, és sokan újabb zavaró elemeket vettek észre az Egyesült [llamok önképén: péld{ul az elvakult hazafis{got, amelynek jegyében fiatal emberektől elv{rt{k, hogy politikai h{borút vívjanak egy idegen orsz{gban, minden vil{gosan megfogalmazott cél és a győzelem reménye nélkül. Ugyanilyen zavaró volt a kultúra spiritu{lis gyakorlata. Az előző négysz{z év materializmusa messze a h{ttérbe szorította az élet és a hal{l rejtélyét. A - 98 -
templomokat, a zsinagóg{kat sokan a fennhéj{zó és tartalmatlan szertart{sok színterének tartott{k. A templomba j{r{s ink{bb t{rsadalmi, mint spiritu{lis eseménnyé v{lt, a gyülekezet tagjait az a kérdés foglalkoztatta, hogy vajon mit szólnak a többiek. A l{tom{s folytatódott; l{ttam, hogy az új nemzedék elemző, bír{ló hajlam{t egy mélyről jövő intuíció t{pl{lja: az a sejtelem, hogy az élet többről szól, mint amit a jó öreg anyagi vil{gszemlélet sz{mít{sba vesz. Az új gener{ció új spiritu{lis tartalmakat vett észre a l{that{ron, és m{s, kevésbé ismert vall{sok, spiritu{lis felfog{sok felderítéséhez fogott. Most először értették meg nagy tömegek Nyugaton a keleti vall{sokat; és ez{ltal igazolódott az a tömeges intuíció, hogy a spiritu{lis érzékelés belső élmény, olyan tudatv{lt{s, amely mindörökre megv{ltoztatja az ember identit{s{t, életcélj{t. A zsidó kabalisztikus szövegek és a nyugati misztikusok, mint Eckehart mester és Teilhard de Chardin tov{bbi érdekes szempontokat szolg{ltattak a mély spiritualit{s megismeréséhez. Ugyanebben az időben a hum{n tudom{nyok - a szociológia, a pszichi{tria, a pszichológia, az antropológia -, sőt a modern fizika is olyan inform{ciókkal {llt elő, amelyek új megvil{gít{sba helyezték az emberi tudatot és kreativit{st. A gondolathalmazból, amelyhez a Kelet felfog{sa adott t{vlatot, fokozatosan kikrist{lyosodott valami, aminek később Hum{n Potenci{l Mozgalom lett a neve: az az egyre erősödő hit, hogy az emberek jelenleg csak kis töredékét haszn{lj{k hatalmas fizikai, pszichológiai és spiritu{lis lehetőségeiknek. L{ttam, hogy több évtized leforg{sa alatt ez az inform{ció és a belőle fakadó spiritu{lis élmény eléri a kritikus tömeget, és létrejön a tudati ugr{s: innentől fogva m{sként kezdünk gondolkodni arról, hogy miről szól az ember élete, végső soron beleértve a kilenc Felismerésről szóló emlékek felidézését is. És mégis, mialatt ez az új szemlélet kikrist{lyosodott, és valamiféle tudati j{rv{nyhoz hasonló módon végigsöpört az emberi vil{gon, az új nemzedék sok m{s tagja megh{tr{lt, hirtelen megrémülve attól, hogy a régi kultúra egyre jobban meginog; ez a jelenség l{tszólag az új paradigma megjelenésével függött össze. A régi vil{gszemlélet megszil{rdult egyezményei jól meghat{rozott, merev rendben tartott{k az ember életét évsz{zadokon {t. Minden szerep meg volt írva, mindenkinek a helye ki volt jelölve: a férfiak a munk{ban, a nők és a gyerekek otthon; a csal{d genetikai alapon szerveződik, és mindent {that a munkaerkölcs. A polg{roktól elv{rt{k, hogy megtal{lj{k helyüket a gazdas{g szerkezetében; hogy életük értelmét a csal{dban és a gyermekekben leljék fel; hogy tudj{k, az élet célja jól élni és nagyobb anyagi biztons{got kín{ló vil{got teremteni a következő gener{ció sz{m{ra. Azt{n a hatvanas évek vizsg{lódó és elemző korszak{ban a régi, megingathatatlannak vélt szab{lyok rogyadozni kezdtek. A régi közmegegyezés - 99 -
többé nem szab{lyozta az emberi viselkedést. Mindenki hatalmat kapott önmaga felett, felszabadult, maga szabhatta meg életp{ly{j{t, elindulhatott a ködgomolyban rejlő lehetőségek felderítésére. Ebben a közegben a m{sok véleménye többé m{r nem szab{lyozta tetteinket, viselkedésünket; magatart{sunkat az hat{rozta meg, hogy mit érzünk legbelül, mit dikt{l saj{t belső erkölcsünk. Azok sz{m{ra, akik valóban magukév{ tették, {télték a spiritu{lis vil{gnézetet, amelyet őszinteség és szeretet jellemez, az etikus viselkedés nem jelentett gondot. Aggasztó helyzetbe kerültek viszont azok, akik elvesztették életük vezérfonal{t, de erős belső törvényeket nem sikerült kialakítaniuk. Ők afféle kultur{lis senki földjére kerültek, ahol imm{r minden megengedhetőnek l{tszott: a bűnözés, a k{bítószerek, az önpusztító késztetések összes elképzelhető form{ja, a munkaerkölcs elveszítéséről nem is szólva. Csak rontott a helyzeten, hogy a Hum{n Potenci{l Mozgalom eredményeit sokan hamisan igyekeztek felhaszn{lni; ezzel akart{k bebizonyítani: a bűnözők és m{s devi{nsok nem tehetők felelőssé cselekedeteikért, hiszen ők csup{n {ldozatai egy elnyomó kultúr{nak, amely szégyenkezés nélkül eltűr ilyen viselkedést eredményező t{rsadalmi körülményeket. Miközben figyeltem, fokozatosan értettem meg, mit l{tok: a nézőpontok polariz{ciója zajlik vil{gszerte. Azok, akik még nem v{lasztottak, most szembefordulnak azzal a kultur{lis felfog{ssal, amely a szemük l{tt{ra k{oszhoz és bizonytalans{ghoz, sőt tal{n életmódjuk teljes széthull{s{hoz vezetett. Különösen az Egyesült [llamokban egyre több embernek v{lik meggyőződésévé, hogy élethal{lharc {ll előttünk az utóbbi huszonöt év engedékenységével, liberalizmus{val szemben - kultur{lis h{borúnak nevezték el -, és a tét nem csekélyebb, mint a nyugati civiliz{ció fennmarad{sa. L{ttam azt is, hogy sokan közülük m{r csaknem úgy tekintik, mintha elvesztették volna a csat{t, és végletes intézkedéseket szorgalmaznak. Észleltem, hogy ennek az ellencsap{snak a hat{s{ra a Hum{n Potenci{l t{mogatói maguk is félelembe esnek, védekezésbe mennek {t, érezve, hogy a konzervativizmus hull{ma megsemmisítéssel fenyegeti az egyéni jogok és a t{rsadalmi együttérzés terén nehezen kivívott eredményeiket. Sokak hite szerint a felszabadul{s elleni akciót a kapzsis{g és kizs{km{nyol{s harcias erői indított{k, utolsó kísérletként a t{rsadalom gyöngébb tagjai felett való uralom megtart{s{ra. Vil{gosan megfigyelhettem azt is, mitől erősödik ez a polariz{ció: mindkét t{bor a gonoszs{g összeesküvését l{tta a m{sik t{bor tetteiben. A régi vil{gnézet t{mogatói imm{r nem félrevezetett, naiv embereknek tartott{k a Hum{n Potenci{l híveit, hanem voltaképpen a nagypolitik{ba besziv{rgott szocialist{k összeesküvéséhez sorolt{k, a kommunista megold{s konokul kitartó utóvédjeinek tartott{k őket, akik pontosan azt akart{k elérni, ami bekövetkezett: hogy - 100 -
a kultúra elkorhadjon, és színre léphessen egy erőskezű korm{nyzat, amely majd helyreteszi a dolgokat. Szerintük az összeesküvés a terjedő bűnözéstől való félelmet haszn{lja fel ürügyként a fegyvertart{s korl{toz{s{hoz, ami módszeresen védtelenné, kiszolg{ltatott{ teszi a lakoss{got; a központi bürokr{cia minden eddiginél nagyobb hatalomhoz jut, a végén Internet-kapcsolatok útj{n a pénz- és hitelk{rtya-forgalmat is ellenőrzése al{ vonhatja, az elektronikus gazdas{gba való beavatkoz{s{t a bűnözés vagy a szabot{zsok megelőzésével, net{n az adóbehajt{s érdekeivel indokolva. Végül, esetleg egy küszöbön{lló természeti katasztróf{ra való hivatkoz{ssal előlép a Nagy Testvér, elkobozza a mag{ntulajdont, és hadi{llapotot hirdet. A felszabadul{s, a v{ltoz{s hívei szerint ennek a forgatókönyvnek épp az ellenkezője valószínű. A konzervatívok politikai mesterkedéseinek hat{s{ra minden, amiért dolgoztak, a szemünk l{tt{ra zúzódik darabokra. Ők is érzékelik a bűnözés, az erőszak növekedését, a csal{dszerkezet felboml{s{t, de szerintük ennek nem a korm{nyzat beavatkoz{sa az oka, hanem az, hogy ez a beavatkoz{s csekély, és elkésve érkezett. A kapitalizmus minden orsz{gban egy teljes t{rsadalmi oszt{lyt cserbenhagyott, és ennek oka nyilv{nvaló: a szegények sz{m{ra nem nyílott lehetőség, hogy helyet tal{ljanak a rendszerben. Nem volt hatékony oktat{s. Nem volt munkalehetőség. A korm{ny segítségnyújt{s helyett h{tat fordított, és az utóbbi huszonöt év minden nehezen kivívott szoci{lis eredményével együtt a szegénységenyhítő programokat is kihajította. Vil{gosan l{ttam, hogy a fokozódó ki{br{ndul{s hat{s{ra a reformerek m{r a legrosszabbtól tartanak: hogy a jobboldal megerősödése csak a nagypénzű érdekcsoportok mesterkedésének következménye lehet szerte a vil{gon. Ezek az érdekcsoportok zsebre v{gj{k a korm{nyokat, felv{s{rolj{k a sajtót, és végül, ugyanúgy, ahogy a n{ci Németorsz{gban történt, birtokon belüliekre és kisemmizettekre osztj{k fel a vil{got, ahol a legnagyobb, leggazdagabb v{llalatok a semmibe taszítj{k a kisv{llalkozókat, és mind nagyobb részt szereznek meg a vagyonból. Nyilv{nvaló, hogy lesznek l{zong{sok, de ez is az elit malm{ra hajtja majd a vizet, így legal{bb fokozhatja a rendőrségi ellenőrzést. Tudatom hirtelen magasabb szintre ugrott: végre tökéletesen megértettem a félelem szülte polariz{ciót: emberek nagy tömegei csapódnak mindkét véglethez, mindkét t{bor emeli a jók és a gonoszok h{borúj{nak esélyére tett tétet, és mindkét oldal nagyszab{sú összeesküvés szervezőjének véli a m{sikat. És mellesleg megértettem azt is, miért növekszik azoknak a hat{sa, akik {llítólag magyar{zattal szolg{lnak a gonosz előretörésére. Ezek a vil{g vége kutatói, akikre Joel utalt. A v{ltoz{ssal együtt j{ró kavarod{sban ezek egyre növekvő hatalomra tesznek szert. Szerintük a Biblia jövendöléseit szó szerint kell értelmezni, és a mai korban - 101 -
uralkodó bizonytalans{g sz{mukra azt jelenti, hogy hamarosan itt a régóta esedékes apokalipszis. Csakhamar elkövetkezik a szent h{ború, amelyben az emberek v{laszthatnak a sötétség erői és a fény seregei között. Ezt a h{borút valós{gos, rövid, de véres fizikai összecsap{snak képzelik, és azok sz{m{ra, akik tudj{k, hogy mi lesz itt nemsok{ra, csak egyetlen döntés lehet fontos: a megfelelő oldalon kell {llni, ha a h{ború kitör. Ezzel egy időben azonban, ak{rcsak az emberiség történelmének többi sorsfordulója esetében, a félelem emelte sündisznó{ll{sok h{tterében most is ott l{ttam a benne lévők születési l{tom{sait. Nyilv{nvaló volt, hogy mindenki, aki b{rmelyik oldalon érintve volt, azzal a sz{ndékkal érkezett a fizikai dimenzióba, hogy enyhítsen a polariz{ción. Sima {tmenetet szerettünk volna teremteni a régi, materialista és az új, spiritu{lis vil{gnézet között; azt szerettük volna, ha a régi hagyom{nyok legjava megmarad, és beépül a kialakuló új vil{gba. Tiszt{n l{ttam, hogy a harci kedv erősödése torzul{s, amely nem az emberek sz{ndék{ból, hanem a félelemből fakad. Eredeti l{tom{sunk az volt, hogy az emberi t{rsadalom erkölcse v{ltozatlan marad, miközben minden egyes ember tökéletesen felszabadul, és a természeti környezet sem szenved k{rt; hogy a gazdas{gi alkotóerő a mindent meghat{rozó spiritu{lis cél szolg{lat{ban {talakul, s ez{ltal marad fenn. Sőt, hogy ez a spiritu{lis cél teljesen mag{ban foglalja az egész vil{got, megvalósítva ez{ltal egy olyan utópi{t, amely jelképes értelemben teljesíti be a Szentír{s jövendöléseit. Tudatom tov{bb erősödött; ugyanúgy, mint amikor Maya születési l{tom{s{t néztem végig, m{r majdnem sikerült erre a magasabb szintű spiritu{lis tudatra szert tennem, megértenem azt is, merre tart innen az emberiség, hogyan sikerül nézeteinket összebékíteni és tov{bbhaladva beteljesíteni az ember küldetését. Azt{n, ak{r a múltkor, most is kóv{lyogni kezdett a fejem, nem tudtam többé koncentr{lni; nem tudtam eljutni a megértéshez szükséges energiaszintre. A l{tom{s tünedezni kezdett; még erőlködtem, hogy tov{bb tartsam, és még utolj{ra megpillantottam a jelenlegi helyzetet. Nyilv{nvaló, hogy a Vil{gl{tom{s egyensúlyteremtő hat{sa nélkül a félelem szülte polariz{ció tov{bb erősödne. L{ttam, hogy mindkét oldal egyre jobban bekeményít, érzelmeik egyre hevesebbek, és mindkét t{borban erősödik az a meggyőződés, hogy az ellenfél nem egyszerűen tévúton j{r: az ellenfél gyűlöletes, aljas... mag{val az ördöggel cimbor{l.
*
Egypercnyi szédülés, majd sebes mozg{s érzése következett; körülnéztem, és Wilt - 102 -
l{ttam meg magam mellett. R{m pillantott, azt{n körülnézett a sötétszürke környezetben; arc{n aggodalom ült. Új helyszínre érkeztünk. - Te is l{ttad a történelmi l{tom{somat? - kérdeztem. Ismét r{m nézett, bólintott. - Egy újszerű, spiritu{lis történelemszemléletet ismertünk meg; némiképp a te kultur{lis be{llítotts{god szűrőjén {t, de így is b{mulatosan sokatmondó volt. Még csak hasonlót sem l{ttam soha. Kétségkívül ez is része a Tizedik Felismerésnek: tiszta képet kapni az emberiség küldetéséről, ahogyan a Túlvil{g felől l{tszik. Meg kell értenünk, hogy mindenki jó sz{ndékokkal érkezik, azzal a céllal, hogy a Túlvil{gon meglévő tud{sból minél többet {thozzon a fizikai dimenzióba. Minden egyes ember! A történelem voltaképpen az ébredés hosszú folyamata. Amikor beleszületünk az anyagi vil{gba, természetesen szembekerülünk azzal a nehézséggel, hogy öntudatlann{ v{lunk, és az adott kor kultur{lis valós{g{ba kell beilleszkednünk, abban kell fölnevelkednünk. Ezut{n m{r csak a megérzéseinkre, intuícióinkra hagyatkozva dönthetjük el, hogy megtegyünk-e bizonyos dolgokat. De közben szüntelenül küzdenünk kell a félelem ellen. A félelem gyakran olyan erős, hogy egy{ltal{n nem vagy csak eltorzított form{ban sikerül végrehajtanunk, amit elhat{roztunk. De mindenki, csakugyan mindenki a legjobb sz{ndékokkal érkezik ide. - Szerinted péld{ul a tömeggyilkos valój{ban azért jött ide, hogy jót cselekedjék? - Eredetileg igen. A gyilkoss{g: düh. Ha valaki kiéli a dühét, azzal végeredményben a benne munk{ló félelem és kiszolg{ltatotts{g érzése ellen cselekszik. - H{t, nem is tudom - feleltem. - Nem lehetséges, hogy valaki eredendően gonosz? - Nem. Csak a félelem őrjíti meg őket, ezért követnek el olyan rettenetes hib{kat. Végső soron pedig viselniük kell tévedésük következményeit. De meg kell érteni: a rémtetteket részben éppen az v{ltja ki, hogy azt hisszük: némelyik ember a természetéből eredően gonosz. Ez a tévképzet csak olaj a polariz{ció tüzén. Egyik oldal sem tudja elképzelni, hogy ember képes legyen ilyeneket tenni, ha nem eleve romlott; ennélfogva mindjobban elembertelenítik és elidegenítik egym{st, ami fokozza a félelmet, és mindenkiből a legrosszabbat hozza elő. - Szórakozottan ismét körülnézett. - Mindkét oldal azt hiszi, hogy a m{sik valami hatalmas összeesküvést sző ellene tette hozz{ -, és benne l{tja minden rossz megtestesülését. Észrevettem, hogy ismét a t{volba néz, és amikor tekintetét követve én is a környezetre néztem, valami sötét, baljós érzést fogtam fel valahonnan.
- 103 -
- Azt hiszem - folytatta -, addig nem is hozhatjuk {t a Vil{gl{tom{st, nem oldhatjuk fel a polariz{ciót, amíg meg nem értjük a gonoszs{g lényegét, a Pokol igazi valós{g{t. - Miért mondod ezt? - kérdeztem. Ismét r{m pillantott, azt{n megint a komor szürkeséget nézte. - Mert éppen ott vagyunk: a Pokolban.
- 104 -
Belső pokol
Testemen hideg borzong{s futott végig, ahogy a szürke környezetet néztem. A baljós érzés egyértelmű elidegenedettséggé és kétségbeeséssé v{ltozott. - Volt{l m{r itt kor{bban? - kérdeztem Wilt. - Csak a szélén - felelte. - Itt, a közepében még soha. Érzed, milyen hideg van itt? Bólintottam, és közben szemem mozg{st érzékelt. - Mi lehet az? Wil megr{zta a fejét. - Nem tudom. Gomolygó energiatömeg közeledett felénk. - Ez is egy lélekcsoport lehet - véltem. Ahogy közelebb értek, megprób{ltam gondolataikra összpontosítani, közben lassanként haragg{ fokozódott bennem az elidegenedés. Igyekeztem megnyílni, ler{zni magamról ezt az érzést. - V{rj! - hallottam Wil hangj{t. - Még nem vagy elég erős! - De m{r elkésett vele. Hirtelen mély sötétségbe kerültem, majd azon túl egy nagyobbacska v{rost pillantottam meg. Rémülten iparkodtam összeszedni magam; r{jöttem, hogy a h{zak építészeti stílusa a tizenkilencedik sz{zadot idézi. J{rókelőktől nyüzsgő utcasarkon {lltam, a t{volban az {llami törvényhoz{s épületének kupol{ja l{tszott. Először azt hittem, hogy valóban a tizenkilencedik sz{zadba csöppentem, de a valós{ghoz képest több dolog is eltérést mutatott. A l{tóhat{r különös szürkébe hajlott, az ég pedig olajzöld volt: ugyanolyan, mint abban az irodai környezetben, amelyet Williams teremtett mag{nak, amikor nem akarta bel{tni, hogy meghalt. Észrevettem, hogy négy férfi figyel a szemközti utcasarokról. Jeges hideg söpört végig rajtam. Mind a négyen eleg{ns öltözéket viseltek, egyikük félrebillentett fejjel hatalmas szivart pöfékelt. Egy m{sik megnézte az ór{j{t, majd visszacsúsztatta mellényzsebébe. Megjelenésük nem volt közönséges vagy durva, mégis ijesztőnek éreztem őket. - Aki ezeket mag{ra haragította, az nekem bar{tom - szólalt meg egy hang halkan a h{tam mögött. Megfordultam; nagydarab, hordóhasú férfi {llt előttem. Ő is eleg{ns volt, széles karim{jú posztókalap ült a fején. Közelebb lépett hozz{m; arca ismerősnek tetszett. L{ttam m{r valahol - de hol?
- 105 -
- Ne törődjön velük - tette hozz{. - Nem nehéz túlj{rni az eszükön. Néztem ezt a magas, görnyedt alakot, ide-oda villanó tekintetét, és egyszer csak r{jöttem, ki ez. A tizenkilencedik sz{zadi indi{n h{borúkról szóló l{tom{somban ő volt a szövetségi csapatok parancsnoka: az a t{bornok, aki nem {llt szóba May{val, aki kiadta a parancsot a bennszülöttek elleni csat{ra. Ő ezt a v{rost alkotta újra, gondoltam. Alighanem élete utolsó éveinek színhelyét teremtette meg, hogy ne kelljen szembenézni saj{t hal{l{nak tényével. - Ez nem a valós{g - hebegtem. - Maga... ööö... Maga m{r elhunyt. Kijelentésemet elengedte a füle mellett. - Mit követett el, hogy ennyire felbőszítette ezeket a sak{lfajzatokat? - Én nem követtem el semmit. - Ugyan, dehogynem. M{r abból l{tni, ahogy mag{ra néznek. Ezek azt hiszik, övék az egész v{ros. Sőt, azt hiszik, övék lehet az egész vil{g. - Megcsóv{lta a fejét. - Az efféle emberek sosem bíznak a sorsban. Úgy gondolj{k, a jövőnek pontosan úgy kell kinéznie, ahogy ők elképzelték. Mindennek. A gazdas{g fejlődésének, a korm{nyzatnak, a pénzforgalomnak, még a nemzetközi valuta{rfolyamoknak is. Ami egyébként nem is rossz gondolat. A vil{g tele van tudatlanokkal, idiót{kkal, akik mindent tönkretennének, ha azt csin{lhatn{k, amit akarnak. A tömeget terelni, ir{nyítani kell, amennyire csak lehet, és ha az ember közben még egy kis pénzt is kereshet, h{t miért ne? Csakhogy ezek a barmok engem prób{ltak meg ir{nyítani. Én persze dörzsöltebb vagyok ann{l. Mindig is dörzsöltebb voltam n{luk. Szóval: mit követett el? - Hallgasson ide - mondtam. - Prób{lja meg megérteni. Ez az egész nem valós{gos. - Hé - felelte -, jobban tenné, ha a bizalm{ba avatna. Ha ezek az ellenségei, akkor én vagyok az egyetlen bar{tja. Elfordultam, de éreztem, hogy tov{bbra is gyanakvó tekintettel méreget. - Al{való fr{terek ezek - folytatta. - Sosem fognak megbocs{tani mag{nak. Vegyük az én péld{mat. Tőlem csak annyit akartak, hogy a had{szati tapasztalataim kihaszn{l{s{val eltiporj{k az indi{nokat, és megszerezzék a területeiket. De én résen voltam. Tudtam, hogy nem bízhatom meg bennük, vigy{znom kell magamra. Sand{n r{m pillantott. - Ha h{borús hős az ember, akkor m{r nem olyan könnyű kihaszn{lni és ut{na szemétre vetni, ugyeb{r? A h{ború ut{n eladtam magam a nyilv{noss{gnak. Így ezek a csirkefogók kénytelenek voltak sz{molni velem. De egyet megmondhatok: sose becsülje le őket. Ezek mindenre képesek! - 106 -
H{tralépett, és fürkésző tekintettel végigmért. - Ami azt illeti - jegyezte meg -, lehet, hogy mag{t ők küldték r{m, hogy kémkedjen. Nem tudv{n, mit tegyek, otthagytam. - Hitv{ny gazember! - ordította. - Jól sejtettem! L{ttam, hogy zsebébe nyúl, és rövid pengéjű kést r{nt elő. Kővé dermedtem, de sikerült mozg{sra kényszerítenem tagjaimat, rohanni kezdtem az utc{n, bekanyarodtam egy sik{torba, ő meg döngő léptekkel rohant ut{nam. Jobb kéz felől résnyire nyitott ajtót vettem észre. Berohantam, és r{toltam a reteszt. Következő lélegzetvételemmel nehéz ópiumszagot szívtam be. Emberek tucatjai voltak körülöttem, üres tekintettel meredtek r{m. Vajon ezek valós{gosak, vagy ők is részei az újrateremtett {lvalós{gnak? A legtöbben hamar visszatértek a fojtott beszélgetéshez vagy az ópiumpip{hoz, én meg a mocskos matracok és kerevetek között elindultam a m{sik ajtó felé. - Ismerlek - szólított meg egy nő motyogva. Az ajtó mellett t{masztotta a falat kókadtan, mintha nyaka nem bírn{ a feje súly{t. - Együtt j{rtunk iskol{ba. Zavartan néztem r{, azt{n eszembe jutott az a l{ny a középiskol{ból: krónikus depresszióban szenvedett, és r{szokott a k{bítószerre. Minden segítséget visszautasított, végül túladagolta a szert, és meghalt. - Te vagy az, Sharon? Mosolyt erőltetett ajk{ra, én meg az ajtó felé pillantottam, h{tha a t{bornoknak sikerült bejutnia a késsel. - Minden rendben - mondta Sharon. - Itt maradhatsz közöttünk. Ebben a szob{ban biztons{gban vagy. Itt nem eshet b{ntód{sod. Közelebb léptem, és a tőlem telhető legszelídebben azt mondtam: - Nem akarok itt maradni. Ez az egész csak illúzió. Ahogy ezt kiejtettem, többen felkapt{k a fejüket, és dühösen néztek r{m. - Sharon - suttogtam -, kérlek, gyere velem. Ketten, akik a legközelebb hevertek hozz{nk, fel{lltak, és Sharon mellé léptek. Takarodj innen - mondta az egyik. - Hagyd békén a l{nyt. - Ne hallgass r{ - mondta a m{sik Sharonnak. - Ez őrült. Nekünk szükségünk van - 107 -
egym{sra. Kissé lehajoltam, hogy Sharon szemébe nézhessek. - Sharon, ez az egész itt nem a valós{g. Te meghalt{l. Ki kell jutnunk innen. - Hallgasson! - ordított fel valaki. Négyen-öten elindultak felém, szemükben gyűlölet égett. - Hagyjon minket békén! Az ajtó felé h{tr{ltam, a tömeg közeledett. L{ttam, hogy Sharon a pip{ért nyúl. Megfordultam, és kirohantam az ajtón, de nem a szabadba jutottam. Irodahelyiségben tal{ltam magam, sz{mítógépek, iratszekrények vettek körül, volt egy t{rgyalóasztal is - csupa mai, modern bútor és berendezés. - Hé, mag{nak semmi keresnivalója itt - szólt r{m valaki. Megfordultam; egy középkorú férfi nézett r{m olvasószemüvege fölött. - Hol a titk{rnőm? Én nem érek r{. Mit keres itt? - Üldöznek. El akartam rejtőzni. - Te jós{gos ég, ember! Akkor ne jöjjön be ide! Mondom, hogy nem érek r{. Fogalma sincs, mennyi dolgom van ma. Nézze ezeket az iratszekrényeket. Mit gondol, ki fogja ezt feldolgozni, ha én nem? - Úgy tűnt, rémületet l{tok az arc{n. Megr{ztam a fejem, és a m{sik ajtó felé indultam. - Maga nem tudja, hogy halott? kérdeztem. - Csak képzeli ezt az egészet. Megdermedt, arc{n az ijedtséget düh v{ltotta fel. - Hogy jutott be ide? - förmedt r{m. - Maga betörő? Tal{ltam egy ajtót, amely az utc{ra nyílott, és kimenekültem. Az utca egyetlen hintó kivételével üres volt. A fogat a túloldali sz{lloda előtt {llt meg, és egy estélyi ruh{s, gyönyörű nő sz{llt ki belőle. R{m pillantott, elmosolyodott. Tekintetében melegséget, figyelmességet éreztem. Sietve {tmentem az úttesten; közeledtemre meglassította lépteit, és behízelgően, szelíden mosolygott. - Te mag{nyos vagy - szólított meg. - Tarts velem. - Hov{ megy? - puhatolóztam. - Egy estélyre. - Ki lesz még ott?
- 108 -
- Sejtelmem sincs. Kinyitotta a sz{lloda ajtaj{t, és intett, hogy kövessem. Tan{cstalanul elindultam a nyom{ban, s közben azon törtem a fejem, mitévő legyek. Beléptünk a liftbe; a nő a negyedik emelet gombj{t nyomta meg. Míg a lift fölfelé haladt, emeletről emeletre erősödött a melegség és törődés érzése. Szemem sark{ból l{ttam, hogy a nő a kezemet b{mulja. Mikor r{néztem, elmosolyodott, mint akit rajtakaptak. Kinyílt a lift ajtaja, a nő a folyosón odalépett egy ajtóhoz, és kettőt koppantott. Pillanatok múlva fordult a kulcs a z{rban, és egy férfi ajtót nyitott. A nő l{tt{n felragyogott az arca. - Kerülj beljebb! - mondta. - Kerülj beljebb! A nő előreengedett az ajtóban; ahogy beléptem, egy fiatal nő megragadta a karomat. V{ll{t szabadon hagyó köntösben volt, mezítl{b. - Ó, te eltévedtél - mondta. - Szegénykém. Itt köztünk biztons{gban leszel. Az ajtó mögött egy férfit pillantottam meg, nem volt rajta ing. - Nézzétek ezeket a combokat - jegyezte meg, és alaposan megnézett. - Hib{tlan keze van - mondta egy m{sik. Döbbenten vettem észre, hogy a szoba zsúfol{sig tele van emberekkel, akik többé-kevésbé ruh{tlanul a szeretkezés különféle pozitúr{it gyakorolj{k. - Ne, v{rjanak - szóltam -, nem maradhatok itt. A karomba csimpaszkodó nő így szólt: - Visszamenne oda? Ítéletnapig sem tal{lna olyan t{rsas{got, mint ez. Érzi, mennyi energia van itt? Nyoma sincs mag{nynak, félelemnek, igaz? - Végigsimította a mellemet. A szoba t{voli végében hirtelen mozgolód{s t{madt. - Ne, hagyjatok! - ki{ltotta valaki. - El akarok menni innen. Egy tizennyolc év körüli fiatalember többeket félrelökve kirohant az ajtón. A nyom{ban keletkezett kavarod{st kihaszn{lva ut{na futottam. A liftet meg sem v{rva lev{gtatott a lépcsőn; én a nyom{ban. Mire kiléptem a kapun, ő m{r az utca túloldal{n szaladt. Ut{na akartam ki{ltani, hogy {lljon meg, amikor rémülten megtorpant. Előtte a - 109 -
j{rd{n a t{bornok {llt, a kés még mindig a kezében, de most azzal a csoporttal {llt szemben, amelynek tagjai az imént engem méregettek. Mind egyszerre beszélt, és mondók{jukat heves taglejtésekkel kísérték. A csoportból valaki egyszer csak pisztolyt r{ntott, a t{bornok pedig r{rontott a késsel. Lövések dörrentek, a t{bornok kalapja és kése messzire repült, mert a golyó a homlok{ba fúródott. Nagy puffan{ssal a földre zuhant, a többiek pedig abban a pillanatban mozdulat közben megdermedtek, és alakjuk halv{nyodni kezdett, majd teljesen eltűnt. A földön heverő testnek is nyoma veszett. A túloldalon a fiatalember elcsig{zva leült a j{rdaszegélyen, és fejét két tenyerébe t{masztotta. Remegő térddel odasiettem hozz{. - Jól van - mondtam -, m{r eltűntek. - Dehogyis - mondta elkeseredve -, nézzen csak oda. Megfordultam; az imént eltűnt négytagú csoport ott {llt velünk {tellenben, a sz{lloda bej{rata előtt. Hihetetlennek tűnt, de pontosan ugyanabban a helyzetben voltak, mint amelyben először megpillantottam őket. Az egyik szivarozott, a m{sik megnézte az ór{j{t. A szívem elszorult; észrevettem, hogy velük szemben fenyegető tekintettel megint ott {ll a t{bornok. - Újra és újra ez történik - mondta a fiatalember. - M{r nem bírom tov{bb. Valaki segítsen végre rajtam! Mielőtt b{rmit mondhattam volna, jobbra tőle két alak jelent meg, de nem bontakoztak ki teljesen, elmosódottak maradtak. A fiatalember sok{ig nézte őket, azt{n izgatottan megkérdezte: - Roy, te vagy az? A két alak közelebb húzódott hozz{, míg végül hull{mzó körvonalaik teljesen eltakart{k előlem. Múltak a percek, s végre eltűntek mind a h{rman. B{multam a j{rd{n azt a helyet, ahol a fiatalember ült, és magasabb rezgés jelenlétét érzékeltem. Lelki szemem előtt feltűnt a lélekcsoportom, éreztem figyelmüket, szeretetüket. Erre összpontosítva végre le tudtam r{zni magamról a fojtogató szorong{st, és fokozatosan oly magasra emeltem rezgésszintemet, hogy bensőmben végül sikerült megnyílnom. A környezet azonnal vil{gosabb szürkére v{ltott, és a v{ros szertefoszlott. Energi{m növekedett, képes lettem magam elé képzelni Wil arc{t, és ő azon nyomban ott is ült m{r mellettem. - Jól vagy? - kérdezte, és felém fordult, hogy {tölelhessen. Arc{n kimondhatatlan megkönnyebbülést l{ttam. - Erősek voltak ezek az illúziók, és te épp a kellős - 110 -
közepébe masírozt{l bele. - Tudom. De nem voltam képes gondolkodni; azt sem tudtam, mit tegyek. - Sok{ig volt{l t{vol; mi csak annyit tehettünk érted, hogy energi{t sug{roztunk. - Ki az a mi? - Ez a sok lélek - mutatta Wil széles gesztussal. Körülnéztem; ameddig a szemem ell{tott, lelkek sz{zai sereglettek körülöttünk. Néh{nyan r{nk figyeltek, többségük azonban m{sfelé fordult. Követtem tekintetüket, és a t{volban több nagy energiagomolyt vettem észre. Figyelmesebben megnézve r{jöttem, hogy az egyik gomolyg{s nem m{s, mint a v{ros, amelyből az imént menekültem ki. - Mik ezek a helyek? - kérdeztem Wilt. - Tudati, ment{lis konstrukciók - felelte -; olyan lelkek teremtik őket, akiket életükben nagyon sokban korl{toztak hatalmi dr{m{ik, és ezért hal{luk ut{n sem tudtak felébredni. Sok ezer ilyen lélek van errefelé. - L{ttad, mi történt, amikor én is benne voltam abban a konstrukcióban? - Nagy részét. A közeli lelkekre összpontosítva fel tudtam fogni, hogy ők mit érzékelnek abból, ami veled történik. Ez a lélekcsoport szakadatlanul sug{rozza az energi{t az illúziókban megrekedtek felé, remélve, hogy valaki egyszer csak reag{lni fog. - L{ttad azt a fiatal fiút? Neki sikerült felébrednie. A többiek azonban l{thatólag nem figyeltek semmire. Wil szembefordult velem. - Emlékszel, mit l{ttuk Williams életszemléjében? Először nem volt képes elfogadni, mi történt vele, oly mértékben elfojtotta a hal{la tényét, hogy az irod{j{t alkotta meg tudati konstrukcióként. - Igen; odalent nekem is eszembe jutott. - Nos, ez mindenkinél így működik. Ha annyira mélyen belebonyolódtunk hatalmi dr{m{nkba, hogy teljesen elfojtottuk az élet rejtelmességét és bizonytalans{g{t, olyannyira, hogy hal{lunk ut{n sem ébredünk fel belőle, akkor teremtjük meg ezeket az illúziókat vagy transz{llapotokat, amelyekben ugyanúgy folytathatjuk: a Túlvil{gon is megőrizve biztons{gérzetünket. Ha lélekcsoportja nem ért volna el hozz{, Williams is megrekedt volna egy olyan pokolbeli helyen, amilyeneken j{rt{l. Ez mind a félelemre adott reakció. Az embereket oda{t megbénítan{ a félelem, ha - 111 -
nem tal{ln{nak valami módot, hogy elfojts{k, letuszkolj{k a tudat szintje al{. Ugyanazokat a dr{m{kat folytatj{k, ugyanazokhoz az eszközökhöz folyamodnak, amelyeket életükben haszn{ltak, és nem képesek abbahagyni. - Teh{t ezek az illúzióvalós{gok voltaképpen súlyos hatalmi dr{m{k? - Igen, mindegyik beleillik a hatalmi dr{m{k {ltal{nos rendszerébe, csak éppen intenzívebb és nem gondolati jellegű. Vegyük péld{ul azt a késes embert, a t{bornokot. Ő kétségkívül megfélemlítő volt, így szerezte meg az energi{t m{soktól. Ezt a viselkedést azzal az előfeltevéssel igazolta, hogy az egész vil{g ellene van; földi életében ezzel a hozz{{ll{ssal természetesen épp az ennek megfelelő embereket vonzotta az életébe, tudati l{tom{sa így beteljesedett. Ide{t egyszerűen képzelt ellenségeket teremtett mag{nak, hogy újrateremthesse a megszokott helyzeteket. Ha eltűnnének mellőle a megfélemlíthető emberek, és energiaszintje leesne, tudat{ba ismét visszasziv{rogna a szorong{s. Kénytelen teh{t {llandóan a megfélemlítő szerepét j{tszani. Szünet nélkül a rég megtanult mechanizmust kell működtetnie, mert ez az egyetlen, amelyről tudja: annyira lefoglalja tudat{t, hogy nem ér r{ a félelemmel foglalkozni. Maga a cselekvés, a kényszeres, dr{mai, adrenalinszintet emelő cselekvés az, ami annyira h{ttérbe tudja szorítani a szorong{st, hogy képes elfojtani, megfeledkezni róla és félig-meddig elfogadni a létezést, legal{bb egy kis időre. - És mi a helyzet a k{bítószeresekkel? - kérdeztem. - Ők a passzivit{st v{lasztott{k: a "szegény én" szerepét; a külvil{gra csak kétségbeesést és kegyetlenséget vetítettek, ezzel indokolva, hogy elmenekülnek belőle. A k{bítószerek ir{nti megsz{llott hajsza szintén megfelel annak a célnak, hogy lefoglalja a tudatot és elfojtsa a szorong{st, még itt, a Túlvil{gon is. A fizikai vil{g dimenziój{ban a k{bítószer gyakran olyan m{moros érzést okoz, mint a szeretet eufóri{ja. Ezzel a hamis m{morral azonban az a baj, hogy a test ellen{ll ezeknek a szereknek, ellenük dolgozik, ami azt jelenti, hogy folyamatosan egyre nagyobb adagra van szükség, hogy ugyanazt a hat{st v{ltsa ki, és ez végül elpusztítja a testet. Megint a t{bornok jutott eszembe. - Valami nagyon fura dolog történt odalent. Üldözőmet megölték, de azt{n ismét életre kelt, és elölről kezdte j{tszani a dr{m{j{t. - Ez az önkéntes Pokol így működik. Az illúziók mindig lej{rnak, elpukkannak a végén. Ha olyasvalakivel tal{lkozt{l volna, aki úgy takarta el önmaga elől az élet titokzatoss{g{t, hogy temérdek zsíros ételt fogyasztott, akkor tal{n egy szívroham vetett volna véget az illúziónak. A k{bítószeresek végül elpusztítj{k a testüket, a t{bornok újra meg újra megöleti mag{t és így tov{bb.
- 112 -
Ugyanígy működik egyébként a fizikai dimenzióban is: a kényszeres hatalmi dr{ma előbb vagy utóbb mindig kudarcba fullad. Ez {ltal{ban az élet megprób{ltat{sai közepette következik be; a rutin fal{n egyszer csak rés t{mad, és be{rad rajta a szorong{s. Ezt nevezik úgy, hogy az ember mélyponton van. Ilyenkor lehet felébredni és hozz{l{tni, hogy megprób{ljuk m{s módszerrel kezelni a félelmet. Ha erre nem képes az ember, akkor egyenesen visszacsúszik a régi transzba. Ha pedig a fizikai dimenzióban nem sikerül fölébrednie, akkor a m{sikban is nehezen ébred fel. Ez a kényszeres transz felelős a fizikai dimenzióban tapasztalható sokféle rettenetes magatart{si torzul{sért. Minden igaz{n gonosz cselekedetnek ez a pszichológiai magyar{zata, ez hajtja a gyermekekkel erőszakoskodó szörnyetegeket, a szadist{kat, a legkülönbözőbb bűntettsorozatok elkövetőit. Egyszerűen csak azt az egyetlen cselekedetet ismételgetik, amelyről tudj{k, hogy eltompítja tudatukat, és t{vol tartja a szorong{st, az elveszettség érzését, amelytől rettegnek. - Azt {llítod - vetettem közbe -, hogy nem létezik szervezett gonoszs{g, amelynek részesei összefogtak ellenünk? Nincs s{t{ni összeesküvés, amelynek {ldozatul eshetünk? - Nincs. Ez csup{n az emberi félelem, és egyike a sokféle bizarr módszernek, amellyel az emberek a félelmet igyekeznek elűzni maguktól. - És a szent szövegekben, ír{sokban mi az a sok, a S{t{nra vonatkozó utal{s? - Metafora. Jelképes figyelmeztetés, hogy az emberek az isteni dolgokban keressék biztons{gukat, ne az ego olykor tragikus késztetéseiben, szok{saiban. Minden rosszért valami külső erőt okolni - ez a szok{s az emberi fejlődés egy bizonyos szakasz{ban tal{n fontos lehetett. Ma m{r azonban elfedi az igazs{got, mert ha saj{t viselkedésünkért rajtunk kívül {lló erőket hib{ztatunk, azzal elh{rítjuk a felelősséget. Hajlunk arra, hogy a S{t{n fogalm{val igazoljuk egyes emberek eredendő gonoszs{g{t: így elemberteleníthetjük azokat, akikkel nem értünk egyet, és letudhatjuk őket. Ideje fejlettebb képet alkotnunk az emberi gonoszs{g igazi természetéről, és azt{n elb{nni vele. - Ha nincs s{t{ni összeesküvés - mondtam -, akkor "megsz{llotts{g" sem létezik. - Ez nem így van - mondta Wil nyomatékkal. - Pszichológiai megsz{llotts{g igenis létezik. De nem a gonosz összeesküvésének következménye, puszta energiadinamikai jelenség. Az, aki fél, ir{nyítani akar. Ezért van az, hogy bizonyos csoportok be akarj{k kebelezni az embert, r{ akarj{k beszélni a csatlakoz{sra, el akarj{k fogadtatni az ő fennhatós{gukat, ha pedig szabadulni igyekszik, ellene fordulnak. - Amikor abba az illúzióv{rosba kerültem, azt hittem, valami démon sz{llt meg. - 113 -
- Nem; azért kerültél oda, mert elkövetted ugyanazt a hib{t, amit m{r kor{bban is: nem nyílt{l meg, nem figyeltél oda azokra a lelkekre; egyszerűen csak {tengedted magad nekik, mintha szükségszerűen birtok{ban lettek volna a helyes v{lasznak. Nem ellenőrizted, hogy megvan-e a belső kapcsolatuk, a szeretet mozgatja-e őket. Ellentétben azokkal a lelkekkel, akik kapcsolatban {llnak az isteni forr{ssal, ezek nem húzódtak el tőled. Egyszerűen csak ber{ntottak a vil{gukba, ugyanúgy, ahogy valami őrült csoport vagy szekta tenné a fizikai dimenzióban, ha nem vigy{zn{l. Wil elgondolkodva elhallgatott, azt{n így folytatta: - Ez mind része a Tizedik Felismerésnek, ezért történik meg velünk. Ahogy erősödik a kommunik{ció a két dimenzió között, egyre gyakrabban tal{lkozunk majd lelkekkel a Túlvil{gon. A Felismerésnek ez a része arról szól, hogy különbséget kell tennünk: a felébredt lelkeket, akik kapcsolatban {llnak a szeretet szellemével, meg kell különböztetnünk azoktól, akikben még él a félelem, és megrekedtek a megsz{llotts{ghoz hasonló transz{llapotban. [m nem szabad lekicsinyellnünk, elembertelenítenünk, démonoknak vagy ördögöknek tartanunk azokat sem, akiket a félelem dr{m{ja fogva tart. Ők is a fejlődés {llapot{ban lévő lelkek, ak{rcsak mi magunk. Ami azt illeti, akik ma a földi dimenzióban képtelenek kiszabadulni dr{m{ikból, épp azok, akik születési l{tom{sukban a legink{bb derűl{tók voltak. Megr{ztam a fejemet; nem tudtam követni gondolatmenetét. - Épp ezért döntöttek úgy - folytatta -, hogy ilyen kegyetlen, félelmetes helyzetbe születnek: hogy ilyen erőteljes, őrült eszközökhöz kelljen folyamodniuk. - A működésképtelen csal{dokba született, h{tr{nyos helyzetű gyerekekre meg a hasonlókra gondolsz? - Igen. Az intenzív hatalmi dr{m{k minden fajt{ja, j{rjon b{r fizikai erőszakkal vagy csup{n perverziókkal, bizarr szenvedélyekkel, olyan környezetből ered, amelyben az élet annyira kegyetlen, élhetetlen és korl{tozó, a félelem szintje annyira magas, hogy ugyanazt a dühöt, szenvedélyt, perverziót termeli újra meg újra, nemzedékről nemzedékre. Azok, akik ilyen helyzetbe születnek, tiszta tudattal, sz{ndékosan teszik. Képtelenségnek tal{ltam ezt a gondolatot. - Ugyan miért akarna b{rki ilyen helyzetbe születni? - Mert biztos abban, hogy lesz elég ereje kitörni, véget vetni a körforg{snak, rendbe hozni a csal{di rendszert, amelybe születik. Bíznak abban, hogy képesek lesznek felébredni, leküzdeni a mostoha körülmények keserűségét és dühét; bel{tni, hogy mindez csup{n előkészület a küldetésre - rendszerint arra, hogy segítsen m{soknak hasonló helyzetekből megmenekülni. Ha erőszakosak, akkor is olyannak kell l{tnunk - 114 -
őket, mint akikben megvan a lehetőség, hogy kiszabaduljanak dr{m{jukból. - Teh{t a bűn, az erőszak megítélésében a liber{lis nézet helyt{lló: az a vélekedés, amely szerint mindenki megv{ltozhat, mindenki rehabilit{lható. A konzervatív felfog{sban nincs semmi értékelhető? Wil elmosolyodott. - Nem éppen. A liber{lisoknak igazuk van abban, hogy akik kegyetlen, elnyomó környezetben növekedtek, azok a körülmények {ldozatai; a konzervatívok tévednek, amikor azt hiszik, hogy felhagyni a bűnöző életmóddal, a segélyeken való tengődéssel, puszt{n tudatos elhat{roz{s kérdése. A liber{lis felfog{s is felszínes azonban, amennyiben azt hangoztatja, hogy mindenki megv{ltozhat, ha péld{ul megfelelő körülményeket, anyagi t{mogat{st, oktat{st kap. Az intervenciós programok {ltal{ban csak arra ir{nyulnak, hogy az embereket jobb gazdas{gi döntésekhez segítsék. Az erőszakos bűncselekményeket elkövetők esetében a rehabilit{ciós kísérletek jobb esetben felszínes tan{csad{st nyújtottak, a legrosszabb esetben pedig mentségeket és engedékenységet, m{rpedig pontosan ez az, amit nem lenne szabad. Ha valakinek, aki belezavarodott a hatalmi dr{m{j{ba, r{ütnek a kezére, és következmények nélkül szabadon engedik, azzal megerősítik a magatart{smint{t; azt a felfog{st erősítik, hogy az ilyen viselkedés nem komoly, amivel egyszersmind garant{lj{k, hogy ismét előforduljon. - Akkor mit lehet tenni? - kérdeztem. Wil mintha vibr{lt volna az izgatotts{gtól. - Megtanulhatjuk, hogyan avatkozzunk be spiritu{lisan! Ez pedig azt jelenti, hogy az egész folyamatot a tudatoss{g szintjére emeljük, ahogy ezek a lelkek teszik, amikor az illúziók rabs{g{ban vergődőkön segítenek. A kört alkotó lelkekre nézett, azt{n ismét énr{m, és megcsóv{lta fejét. - Sim{n megkaptam azt az inform{ciót, amit most tov{bbadtam neked, de a Vil{gl{tom{st nem l{tom tiszt{n. Még mindig nem tudunk elég energi{t összegyűjteni. Néztem a lelkek körét, de a Wil {ltal közvetített inform{ción kívül én sem fogtam fel semmi egyebet. Nyilv{nvaló volt, hogy a lélekcsoport nagyobb tud{ssal rendelkezik, és ezt a tud{st a félelem szülte konstrukciók felé sug{rozza, de ak{rcsak Wil, én sem értettem belőle semmi többet. - Akkor is újabb részletet ismertünk meg a Tizedik Felismerésből - mondta Wil. Megtudtuk: ak{rmilyen elítélendő egyesek viselkedése, ők akkor is ugyanolyan, felébredésre v{ró lelkek, mint mi magunk. Hirtelen újra felharsant a torz dübörgés; megt{ntorodtam, és színek kavarg{sa - 115 -
foglalta el tudatomat. Wil előrevetődve elkapott az utolsó pillanatban, ber{ntott saj{t energi{j{ba, és szil{rdan megtartott. P{r pillanatig heves remegés r{zott, azt{n a moraj abbamaradt. - Megint elkezdték a kísérletet - mondta Wil. Ler{ztam magamról a szédülést, és Wilre néztem. - Ez azt jelenti, hogy Curtis megprób{lja erőszakkal meg{llítani őket. Meggyőződése, hogy ez az egyetlen lehetőség. Alig ejtettem ki e szavakat, tudatomban tiszt{n megjelent Feyman képe: azé az emberé, akinek David Mag{nyos Sas szerint köze van a kísérlethez. Feyman egy magaslaton {llt a völgy fölött. Wilre pillantva tudtam, hogy ő is l{tta a képet. Egyetértése jeléül bólintott, és m{r indultunk is.
*
Amikor odaértünk, összenéztünk Willel. Körülöttünk még szürkébb volt minden. A csöndet újabb torz robaj törte meg, és Wil arca kezdett elmosódni. Tov{bbra is erősen tartott, és néh{ny perc múlva a zaj elhallgatott. - Egyre sűrűbben jönnek ezek a kitörések - mondta Wil. - Lehet, hogy m{r nincs sok időnk. Bólintottam, igyekeztem leküzdeni a szédülést. - Nézzünk körül - javasolta Wil. Figyelmünket a környezetre összpontosítottuk, és több sz{z méter t{vols{gban megpillantottunk egy gomolygó energiatömeget. Amint észrevettük, azonnal közelebb húzódott, körülbelül negyven-ötven méterre. - Légy óvatos - figyelmeztetett Wil. - Ne azonosulj velük teljesen. Csak figyelj, hadd derüljön ki, hogy kik ezek. Vigy{zva az energiagomolyra ir{nyítottam tudatom fókusz{t; mozgó lelkeket l{ttam - és a v{rost, amelyből elmenekültem. Riadalmamban összer{ndultam; ettől még közelebb jöttek. - Összpontosíts a szeretetre - utasított Wil. - Nem r{nthatnak be magukkal, kivéve, - 116 -
ha úgy viselkedünk, mintha segítséget v{rn{nk tőlük. Prób{lj szeretetet és energi{t sug{rozni feléjük. Az vagy segít rajtuk, vagy elriasztja őket. R{jöttem, hogy ezek a lelkek jobban félnek, mint én. Megkerestem középpontomat, és szeretetenergi{t sug{roztam feléjük. Azon nyomban fürgén elhúzódtak a közelünkből, visszatértek eredeti helyükre. - Miért nem fogadj{k el a szeretetet, hogy felébredhessenek? - kérdeztem. - Mert amikor megérzik az energi{t, tudatoss{guk szintje megemelkedik, a transz kissé enyhül, és m{r nem fedi el többé a mag{ny okozta szorong{st. Az öntudatra ébredés, a hatalmi dr{ma alól való felszabadul{s eleinte mindig szorong{ssal j{r, mert a kényszerességet el kell hagyni, mielőtt megtal{ln{nk a belső megold{st az elveszettség érzésére. A felfokozott tudatoss{g és a spiritu{lis m{mor érzését ezért gyakran megelőzi az az érzés, amelyet a lélek sötét éjszak{j{nak szok{s nevezni. Jobbra tőlünk mozg{s t{madt. Odakoncentr{lva l{ttam, hogy m{s lelkek tartózkodnak ott; közelebb jöttek, a többiek pedig t{volabb vonultak. Prób{ltam felfogni, mit csin{lnak. - Szerinted miért van itt ez a csoport? - kérdeztem Wiltől. V{llat vont. - Ezzel a Feymannal van valami dolguk. A csoport körül mozgó képeket l{ttam meg; valamiféle jelenet j{tszódott le. Amikor éles képet kaptam róla, r{jöttem, hogy egy óri{si ipartelepet l{tok valahol a Földön: hatalmas fémépületekkel, sorban {lló transzform{torokkal, csövekkel, kilométer hosszú, összekapcsolt vezetékekkel. A létesítmény közepén, az egyik legnagyobb épület tetején {llt a tiszta üvegből épített vezérlőközpont. Odabent sz{mítógépek és a legkülönfélébb műszerek sokas{g{t l{ttam. Wilre néztem. - L{tom - mondta. A létesítménnyel ismerkedve t{gult a l{tószögünk, m{r a magasból l{ttuk a telepet. Innen jól l{tszottak, kilométereken {t követhetők voltak a telepről minden ir{nyban kifutó vezetékek, amelyek óri{si tornyokat t{pl{ltak, a tornyokból kilövellő lézersugarak sz{llított{k az energi{t a helyi {llom{sokhoz. - Te tudod, hogy mi ez az egész? - kérdeztem Wiltől. Bólintott. - Egy energiafejlesztő központ. A létesítmény szélén mozg{s t{madt. Mentő- és tűzoltókocsik érkeztek az egyik - 117 -
nagy épület elé. A harmadik emeleti ablakokban baljós fény derengett. A derengésből egy helyen villan{s lett, és mintha az egész épület alatt megroskadt volna a föld. Por és törmelék felhője sz{llt fel, az épület megr{zkódott, és lassan összeomlott. Tőle jobbra egy m{sik épületből l{ngok csaptak ki. A jelenet az ir{nyító központban folyatódott; odabent technikusok nyüzsögtek fejvesztetten. Jobboldalt kinyílt egy ajtó, és belépett egy férfi, karj{ban egy nyal{b t{bl{zattal, tervrajzzal. Letette őket egy asztalra, és elsz{nt magabiztoss{ggal munk{hoz l{tott. Bicegve j{rt, a szoba egyik sark{ban kapcsolókat, szab{lyozókarokat kezdett igazgatni. A föld remegése lassanként megszűnt, a tüzeket megfékezték. A férfi sietve folytatta a munk{t, utasít{sokat adott a technikusoknak. Jobban megnéztem magamnak ezt az embert, azt{n Wilhez fordultam. - Ez Feyman! Mielőtt Wil v{laszolni tudott volna, a jelenet felgyorsult. L{ttuk, hogy a telepet megmentik, azt{n munk{sok sebesen lebontj{k az egészet, egyik épületet a m{sik ut{n. Ezzel egy időben a közelben egy m{sik, kisebb telep épül, amelyben kisebb méretű gener{torokat {llítanak elő. Végül a létesítmény helyére visszatelepítik a f{kat, és az új üzemben készülnek a kis gener{torok, amelyeket ott l{tni orsz{gszerte minden h{z mögött. L{tószögünk v{ratlanul megv{ltozott, csak egyetlen személy maradt az előtérben, és ugyanazt a jelenetet nézte, amit mi. Megl{ttam az arc{t, és megismertem: Feyman volt az, születése előtt, éppen az élete lehetőségeit mérlegelte. Összenéztünk Willel. - Ugye ez része a születési l{tom{s{nak? - kérdeztem. Wil bólintott. - Ez pedig alighanem a lélekcsoportja. Nézzük, mit tudhatunk még meg róla. Mindketten a csoportra összpontosítottunk, s ekkor újabb kép bontakozott ki előttünk. Ismét a tizenkilencedik sz{zadi katonai t{bort, a parancsnok s{tr{t l{ttuk. Feyman volt ott a t{bornokkal: azzal az emberrel, akivel a képzelt v{rosban tal{lkoztam. Williams mellett Feyman volt a m{sik sz{rnysegéd: az, aki s{ntítva j{rt. Figyeltük őket, és közben érteni kezdtük kapcsolatuk történetét. Feyman remek taktikus volt; az ő feladata volt a stratégia kidolgoz{sa és a haditechnika fejlesztése. A csata előtt a t{bornok titokban himlővel fertőzött takarókat juttatott el az indi{nok közé; Feyman ezt a lépést hevesen ellenezte, de nem azért, mert tragikus hat{st gyakorolt a bennszülöttekre, ink{bb azért, mert politikailag védhetetlennek tartotta. Később, amikor a csata megnyerése ut{n Washington ünnepelt, a sajtónak tudom{s{ra jutott a himlő bevetése, és vizsg{lat indult. A t{bornok és washingtoni - 118 -
cinkosai Feymant tették meg bűnbaknak; p{lyafut{sa derékba tört. A t{bornok később fényes politikai karriert futott be, orsz{gos hírnévre tett szert, de azt{n ugyanazok a washingtoni bennfentesek őt is csal{rd módon félre{llított{k. Ami Feymant illeti, ő soha többé nem volt képes talpra {llni; politikai ambícióiból semmi sem maradt. Az évek sor{n egyre keserűbb, egyre mogorv{bb lett, és minden igyekezetével azon volt, hogy a közvélemény előtt kikezdje parancsnoka besz{molój{t a csat{ról. Néh{ny újs{gíró egy ideig nyom{ba is eredt az igazs{gnak, de a nyilv{noss{g érdeklődése hamarosan lelohadt, és a gyal{zat Feyman nyak{ban maradt. Később, élete vége felé beletörődött abba, hogy politikai céljait többé sohasem érheti el; megal{ztat{saiért egykori feljebbvalój{t v{dolva egy díszvacsora alkalm{val merényletet kísérelt meg az expolitikus ellen, és a testőrök agyonlőtték. Feyman annyira elz{rta mag{t a belső biztons{gtól és a szeretettől, hogy hal{la ut{n sem volt képes teljesen felébredni. Éveken {t abban a hitben volt, hogy élve megúszta a régi parancsnoka elleni balsikerű merényletet, és különféle mesterségesen alkotott illúziókban őrizgette tov{bb gyűlöletét; arra ítélte önmag{t, hogy újra és újra {télje a merénylet kitervelését és végrehajt{s{t, és mindannyiszor újra lelőjék. A l{tottakból megtudtam: Feyman sokkal tov{bb is az illúziók csapd{j{ban maradhatott volna, ha nem tesz érte kitartó erőfeszítéseket egy m{sik férfi, aki a katonai t{borban együtt szolg{lt vele. Ennek az embernek az arc{t megpillantva őt is megismertem. - Ez Joel, az újs{gíró, akivel tal{lkoztam - mondtam Wilnek, de tekintetemet nem fordítottam el a képről. Wil v{laszképpen csak bólintott. Joel a hal{la ut{n a külső lélekkör tagja lett, és legfőbb célj{ul Feyman felébresztését tűzte ki. A Feyman közelében leélt élete alatt az volt a sz{ndéka, hogy a katon{knak az indi{nok ellen elkövetett kegyetlenségeit, {rul{sait leleplezze; tudott is a himlőfertőzésről, de megvesztegetés és fenyegetések {r{n r{vették, hogy tartsa a sz{j{t. Hal{la ut{n életszemléje l{tt{n kétségbeesett, de megőrizte tudatoss{g{t. Megfogadta: Feyman segítségére lesz, mert úgy érezte, hogy bar{tja csődbe jutott életéért Ő a felelős: közbeléphetett volna, de nem tette. Feyman sok idő elteltével végre reag{lt, és maga is al{vetette mag{t a hosszú és keserves életszemlének. Tizenkilencedik sz{zadi életét úgy tervezte el, hogy polg{ri mérnök lesz, a technika békés fejlődésén fog munk{lkodni. Elcs{bította azonban a lehetőség, hogy h{borús hős lesz belőle, mint a t{bornok; hogy új hadi stratégi{kat és fegyvereket fejleszthet ki.
- 119 -
Az életközti évek alatt a földieket segítette a technika helyes alkalmaz{s{ban, azt{n lassanként egy közeledő új élet képe kezdett form{lódni benne. Fokozatosan, de mindink{bb növekvő bizonyoss{ggal ismerte fel, hogy hamarosan feltal{lj{k a tömegenergia-gener{tort, amelyben megvan a lehetőség arra, hogy felszabadítja az emberiséget, de ez a berendezés hallatlan veszélyeket is rejt mag{ban. Születésekor tudta, hogy dolga lesz ezzel a technik{val, és azzal is tiszt{ban volt, hogy a siker érdekében ismét szembe kell néznie a hatalomra, a hírnévre és a t{rsadalmi rangra ir{nyuló v{gyaival. Tudta azonban azt is, hogy kap majd segítséget: hat m{sik ember is szerephez jut majd. Elképzelte a völgyet, elképzelte, hogy valahol a sötétben együtt dolgoznak, h{ttérben a zuhatagokkal, és arra haszn{lj{k a folyamatot, hogy a Vil{gl{tom{st megvalósul{shoz segítsék. Feyman kezdett elhalv{nyulni; ekkor sikerült hozz{vetőleges képet kapnom a folyamatról, amelyet ő l{tott. A hetek csoportj{nak tagjai előbb emlékezni kezdenek a kor{bbi életek sor{n gyűjtött közös tapasztalatokra, és elkezdik feldolgozni a régről meglévő érzelemmaradv{nyokat. Azt{n a csoport tudatosan, a Nyolcadik Felismerés technik{j{val fokozni kezdi energi{j{t, mindenki előadja saj{t születési l{tom{s{t, és közben a rezgés egyre erősödik, egységbe forrasztva a hét személy hét lélekcsoportj{t. Az így megszerzett tud{sból össze{ll eltervezett jövőnk, a Vil{gl{tom{s: annak képe, hogy merre tartunk, és mit kell tennünk ahhoz, hogy sorsunkat beteljesítsük. Hirtelen az egész jelenet Feyman lélekcsoportj{val együtt eltűnt. Csak ketten maradtunk: Wil meg én. Wil szeme csillogott az izgatotts{gtól. - L{ttad, mi történt? - kérdezte. - Ezek szerint Feyman eredeti sz{ndéka az volt, hogy tökéletesíti és decentraliz{lja az elj{r{st, amelyen dolgozik. Ha r{jön erre, abba fogja hagyni a kísérletet. - Meg kell tal{lnunk - mondtam. - Nem - felelte Wil elgondolkodva. - Az nem segítene. Egyelőre nem. Fel kell kutatnunk a hetek csoportj{nak többi tagj{t, mert csak a csoport közös energi{ja képes felidézni a Vil{gl{tom{s emlékét; olyan csoportra van szükség, amely annyi energi{t tud gyűjteni, hogy azzal végighaladhat az emlékezés folyamat{n. - Azokat az érzelemmaradv{nyokat nem értettem. Wil közelebb húzódott. - Emlékszel azokra a tudati képekre? Amikor m{s helyeket, m{s korokat l{tt{l? - Igen.
- 120 -
- A most megalakítandó csoport feladata a kísérlet le{llít{sa, de tagjai m{r kor{bban is együtt voltak. Léteznek teh{t köztük érzelemmaradv{nyok, amelyeket fel kell dolgozni! Mindenkinek le kell sz{molnia ezekkel. Wil egy percig a t{volba nézett, azt{n így folytatta: - Ez is része a Tizedik Felismerésnek. Nemcsak egyetlen csoport alakul; van sok m{sik is. Mindannyiunknak meg kell tanulnia kitakarítani a régi haragot. Szavait hallgatva eszembe jutott az a sok csoporthelyzet, amelybe életem sor{n kerültem. A csoportok egyes tagjai azonnal megkedvelték egym{st, míg m{sok között, l{tszólag minden ok nélkül, egy szempillant{s alatt ellentét alakult ki. Elgondolkodtam: vajon elég érett m{r az emberiség arra, hogy fölfedezze e tudattalan reakciók t{voli ok{t? Azt{n minden {tmenet nélkül újabb fülsértő moraj reszkettette meg egész testemet. Wil elkapott, és közelebb vont mag{hoz, hogy az arcunk majdnem összeért. - Ha megint lezuhansz, nem tudom, vissza tudsz-e jutni ide, amíg ezen a szinten zajlik a kísérlet! - ki{ltotta. - Meg kell tal{lnod a többieket! Egy újabb robaj elszakított bennünket egym{stól; éreztem, hogy ismét a színek kavarg{s{ba kerültem, és tudtam, ismét a földi dimenzió felé tartok. Csakhogy ezúttal nem zuhantam {t hanyatt-homlok a fizikai vil{gba, hanem közben egy darabig lassan lebegtem. Mintha valami fenntartott és vízszintesen mozgatott volna. Ahogy összpontosítani igyekeztem, a vibr{ló környezet lenyugodott, és egy m{sik személy jelenlétét érzékeltem, b{r l{tni nem l{ttam az illetőt. Az érzés valahonnan ismerősnek tűnt. Ki lehet az, aki ezt az érzést v{ltja ki belőlem? Nyolc-tíz méterre tőlem egy elmosódott alak v{lt l{thatóv{, egyre közelebb jött, és egyszer csak r{jöttem, ki az. Charlene! Amikor m{r csak h{rom méterre volt tőlem, testemben valami v{ltoz{s ment végbe, mintha hirtelen tökéletesen ellazulnék, lecsillapodnék. Ezzel egy időben pirosas rózsaszín energiamezőt figyeltem meg Charlene körül. M{sodpercekkel ezut{n nagy megdöbbenésemre saj{t magam körül is ugyanilyen mezőt vettem észre. M{sfél méterre lehettünk egym{stól, amikor testem ellazults{ga egyre fokozódó érzékiségbe csapott {t, és végül az orgazmushoz hasonló szeretethull{mm{ v{ltozott. Még gondolkodni is képtelen voltam. Mi volt ez? Épp amikor a két energiamező összeért volna, ismét felharsant a torz robaj, és én ismét zuhanni kezdtem, pörögve, ir{nyíthatatlanul.
- 121 -
Megbocs{tani
Fokozatosan kitisztult a fejem; jobb arcomon valami hideg és nedves dolgot éreztem. Lassan kinyitottam a szemem, de testem dermedt-mozdulatlan maradt. A kölyöksorból alig kifejlett farkas r{m nézett, szimatolt, fark{t borzolta, azt{n, mikor elr{ntottam a fejem, és felültem, elinalt a bozótban. F{radtan, gémberedetten fölvettem zs{komat a félhom{lyban, bevettem magam a sűrűbe, fel{llítottam s{tramat, és szinte beleroskadtam a h{lózs{kba. Igyekeztem még egy darabig ébren maradni, mert élénken foglalkoztatott Charlene-nal való különös tal{lkoz{som. Mit keresett a m{sik dimenzióban? Mi sodort egym{s mellé bennünket? M{snap reggel kor{n ébredtem, zabk{s{t készítettem reggelire, és farkasétv{ggyal befaltam, azt{n visszaóvakodtam a patakhoz, amelyen a hegygerinc felé {tkeltem, megmosakodtam, és megtöltöttem kulacsomat. Még mindig f{radt voltam, de tudtam, hogy meg kell tal{lnom Curtist. Egyszer csak robban{s hangzott fel kelet felől; talpra ugrottam. Ez csak Curtis lehet, gondoltam, és rohantam a s{torhoz. Egyetlen hull{mban {tcsapott rajtam a félelem, de szélsebesen összecsomagoltam, és elindultam arrafelé, ahonnan a zajt hallottam. Úgy egy kilométerrel t{volabb az erdőnek hirtelen vége lett; mintha egy elhagyott legelőre értem volna. Elrozsd{sodott szögesdrót {llta utamat a f{k között. Szemügyre vettem a nyílt terepet és túloldal{n, sz{z méterre tőlem a sűrű bozótot. Ebben a pillanatban a bokrok szétnyíltak, Curtis tört {t rajtuk, és lélekszakadva rohant egyenesen énfelém. Integettem neki; azonnal felismert, és rohan{sból sietős gyalogl{sra v{ltott. Mellém érve {tm{szott a szögesdróton, és hevesen zih{lva egy fa tövébe huppant. - Mi történt? - kérdeztem. - Mit robbantott{l fel? Megr{zta a fejét. - Nem tehettem sokat. A föld alatt végzik a kísérletet. Nem volt elég robbanóanyagom, és... nem akartam az emberekben k{rt tenni. Csak egy külső parabolaantenn{t robbanthattam fel, remélhetőleg ez is eléggé h{tr{ltatja őket. - Hogy tudt{l közel jutni hozz{? - Az éjjel, sötétedés ut{n helyeztem el a töltetet. Valószínűleg nem sz{mítottak hívatlan l{togatóra, mert alig voltak őrök odakint. Elhallgatott, mert a t{volból teherautók motorzúg{sa jutott fülünkbe. - El kell - 122 -
tűnnünk a völgyből - folytatta -, és valahol segítséget kell tal{lnunk. Most m{r nincs m{s v{laszt{sunk. Nemsok{ra itt lesznek. - V{rj egy percet - mondtam. - Azt hiszem, van még egy esélyünk arra, hogy meg{llítsuk őket, de ahhoz meg kell tal{lnunk May{t és Charlene-t. Kerekre nyílt a szeme. - Charlene Billingsről beszélsz? - Róla. - Ismerem. Kutatóként bedolgozott a cégnek. Évek óta nem tal{lkoztam vele, de tegnap éjjel l{ttam bemenni az egyik föld alatti bunkerbe. Több férfi vette körül, mindegyik {llig fegyverben. - Akarata ellenére tartj{k fogva? - Nem tudom - felelte Curtis szórakozottan, mert közben a teherautók hangj{ra figyelt: úgy tűnt, mintha közeledtek volna. - El kell tűnnünk innen. Tudok egy helyet, ahol sötétedésig elrejtőzhetünk, de sietnünk kell. - Kelet felé fordult. - Hagytam néh{ny elterelő nyomot, de nem hiszem, hogy sok{ig félrevezeti őket. - El kell mesélnem, mi történt - mondtam. - Újra megtal{ltam Wilt. - Helyes, majd az úton elmondod - vetette oda, és fürge léptekkel nekiindult. - Nem maradhatunk itt tov{bb.
*
Kinéztem a barlang sz{j{n, a mély szakadék túloldal{n magasodó hegyoldalra. Semmi mozg{s. Füleltem, de nem hallottam semmit. Északkeleti ir{nyban jöttünk vagy két kilométert, és közben, amilyen tömören csak tudtam, elmeséltem Curtisnek, mit tapasztaltam a m{sik dimenzióban; hangsúlyoztam, hogy úgy hiszem: Williamsnek igaza volt. Le tudjuk {llítani a kísérletet, ha megtal{ljuk a csoport többi tagj{t, és közösen felidézzük a nagy l{tom{st. Éreztem Curtisben az ellen{ll{st. Hallgatott egy darabig, de azt{n megint a Charlene-nal való ismeretségéről kezdett locsogni. Idegesített, hogy semmi magyar{zatot sem tud adni arra, mi köze lehet Charlene-nak a kísérlethez. Curtis azt is elmondta, hogyan ismerkedett meg Daviddel. Jó bar{tok lettek, mesélte, mert egy véletlen tal{lkoz{s alkalm{val kiderítették, sok közös élményük van katonakorukból.
- 123 -
Erre azt v{laszoltam: nagy jelentőségű véletlennek tartom, hogy mindketten tal{lkoztunk Daviddel, és mindketten ismerjük Charlene-t. - Nem tudom, mit jelentene ez - felelte szórakozottan, mire én elejtettem a tém{t, de tudtam: mindannyian ugyanabból az okból jöttünk ebbe a völgybe. Ezut{n m{r szótlanul gyalogoltunk, míg Curtis a barlangot kereste. Amikor r{tal{ltunk, Curtis visszament, és sz{raz fenyőgallyakkal eltörölte nyomainkat. Ut{na is kint maradt még egy darabig, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy senki sem l{tott meg bennünket. - Kész a leves - mondta Curtis a h{tam mögött. Kempingfőzőmön az utolsó porlevest készítettem el. Bementem, mindkettőnknek t{laltam egy t{nyérral, azt{n ismét kifelé fordulva leültem a barlang nyíl{s{ban. - Mit gondolsz, hogyan tud ez a csoport annyi energi{ra szert tenni, hogy befoly{st gyakoroljon azokra az emberekre? - kérdezte Curtis. - Nem tudom pontosan - feleltem. - Azt még ki kell deríteni. A fejét r{zta. - Nem hiszek abban, hogy lehetséges az ilyesmi. Azzal a kis robbant{ssal tal{n csak azt értem el, hogy idegesek lettek, és mostantól jobban vigy{znak. Hoznak még embereket, de azt nem hiszem, hogy abbahagyn{k. Valószínűleg volt is kéznél tartalék antenn{juk. Tal{n mégis a bunker ajtaj{t kellett volna berobbantanom. Isten a tanúm, megtehettem volna. De nem tudtam r{sz{nni magam. Charlene is odabent volt, és ki tudja, még h{nyan. Le kellett volna rövidítenem az időzítést, akkor meg könnyebben elkapnak... De tal{n még úgy is megérte volna. - Szerintem nem - mondtam. - Meg kell tal{lnunk a m{sik megold{st. - Hogyan? - R{ fogunk jönni. Ismét meghallottuk a t{voli motorzúg{st, és ugyanabban a pillanatban mozg{sra lettem figyelmes alattunk a hegyoldalon. - Jön valaki - szóltam h{tra. Lekuporodtunk és figyeltünk. A közeledő ismét megmozdult, de alakja nagy részét eltakarta a növényzet. - Ez Maya - szólaltam meg, alig akartam hinni a szememnek. - 124 -
Curtisszel egy hosszú percig egym{sra b{multunk, azt{n megmozdultam, hogy fel{lljak. - Lemegyek érte. Curtis elkapta a karomat. - Mindig hajolj le, és ha a kocsik a közeibe érnek, hagyd ott May{t, ink{bb gyere vissza ide. Ne kock{ztasd, hogy észrevegyenek. Bólintottam, és óvatosan leereszkedtem a hegyoldalon. Mikor Maya közelébe értem, meg{lltam, hallgatóztam. A teherautók még mindig közeledtek. Halkan szólítottam May{t. Egy pillanatra megdermedt, azt{n felismert, és felkapaszkodott mellém a szikl{s lejtőn. - El sem tudom hinni, hogy megtal{ltalak! - mondta, és {tölelte a nyakamat. Visszakísértem a barlanghoz, és segítettem bem{szni a nyíl{son. F{radtnak l{tszott, a karj{t zúzód{sok borított{k, némelyik még mindig vérzett. - Mi történt? - kérdezte. - Robban{st hallottam, azt{n mindenfelé nyüzsögni kezdtek a teherautók. - L{tta valaki, hogy idejött? - kérdezte Curtis ingerültséggel a hangj{ban. Fel{llt, és kinézett a szabadba. - Nem hiszem - felelte Maya. - El tudtam rejtőzni. Gyorsan bemutattam őket egym{snak. Curtis bólintott, azt{n azt mondta: - Azt hiszem, szétnézek odakint. - Kicsusszant a nyíl{son, és eltűnt. Kinyitottam h{tizs{komat, és elsősegélykészletet vettem elő. - Sikerült tal{lkoznod a bar{toddal a rendőrségen? - Nem, vissza sem jutottam a v{rosba. Minden ösvényt őriztek a parkőrség emberei. De tal{lkoztam egy ismerős asszonnyal, és küldtem vele egy levelet az illetőnek. Ennél többet nem tehettem. Maya térdén jókora seb éktelenkedett; bekentem fertőtlenítővel. - És miért gondoltad meg magad? Miért jöttél vissza ide, ahelyett hogy a v{rosba mentél volna azzal az asszonnyal? Elvette a fertőtlenítőt, és ném{n {polni kezdte zúzód{sait. Nagy sok{ra v{laszolt: Nem tudom, miért jöttem vissza. Tal{n azért, mert {llandóan r{m törnek azok az emlékek. - R{m pillantott. - Meg akarom érteni, mi folyik itt.
- 125 -
Leültem vele szemben, és v{zlatosan összefoglaltam neki mindent, ami azóta történt, hogy elv{ltunk egym{stól, különös tekintettel arra a csoporttal kapcsolatos inform{cióra, amelyet Willel együtt kaptunk: túl kell lépni a régi haragokon, hogy megtal{lhassuk a Vil{gl{tom{st. L{thatólag nehezére esett, de elfogadta szerepét. - Úgy l{tom, a bok{d m{r teljesen rendbejött. - Igen. Azt hiszem, akkor, amikor visszaemlékeztem a probléma gyökerére. Egy pillanatig r{m nézett, azt{n azt mondta: - Csak h{rman vagyunk. Azt mondtad, Williams és Feyman is héttagú csoportról tudott. - Nem tudom - feleltem. - Mindenesetre örülök, hogy visszajöttél. Te vagy az egyetlen, aki tud valamit a hitről és a vizualiz{cióról. Rémület jelent meg az arc{n. Néh{ny perccel később Curtis bújt vissza a nyíl{son, és közölte: semmi rendkívülit nem l{tott, azt{n t{vol tőlünk letelepedett, hogy befejezze az ebédet. Én közben újabb t{nyért vettem elő, és May{nak is t{laltam. Curtis h{tradőlt, és Maya felé nyújtott egy kulacsot. - Hallja - jegyezte meg -, maga azt{n jókora kock{zatot v{llalt, hogy csak úgy sétifik{lt a nyílt terepen. Egyenesen a nyakunkra is hozhatta volna őket. Maya r{m nézett, azt{n mentegetőzni kezdett: - Én csak el akartam rejtőzni! Fogalmam sem volt arról, hogy maguk itt vannak. Magamtól nem is erre jöttem volna, csak a madarak... - Értse m{r meg, mekkora slamasztik{ban vagyunk! - v{gott közbe Curtis. - Még mindig nem {llítottuk le ezt a kísérletet! - Azzal fel{llt, ismét kiment a barlangból, és a bej{rat mellett leült egy nagy szikl{ra. - Miért olyan dühös r{m? - fordult hozz{m Maya. - Az előbb emlékekről beszéltél, Maya. Milyen emlékek ezek? - Nem is tudom... tal{n egy m{sik korból valók; mintha valami m{sfajta erőszakos eseményt akartam volna megakad{lyozni. Ezért olyan kísérteties ez az egész. - Curtis nem tűnik ismerősnek?
- 126 -
Törte a fejét. - Tal{n. Nem tudom. Miért? - Emlékszel, amikor elmeséltem, hogy egy l{tom{sban valamennyiünket l{ttam a múltban, az indi{nok elleni hadj{ratban? Nos, téged ott megöltek, de a t{rsas{godban volt valaki, aki követett, és ő is {ldozatul esett. Szerintem az az ember Curtis volt. - És engem v{dol? Ó, istenem, akkor nem csoda, ha őrültmód mérges r{m. - Maya, emlékszel b{rmire abból, ami kettőtök között történt? Lehunyta szemét, úgy gondolkodott. Azt{n egyszer csak r{m nézett. - Volt ott egy indi{n is? Egy s{m{n? - Igen - feleltem. - Megölték őt is. - Valamin gondolkodtunk... - Ismét a szemembe nézett. - Nem is: vizualiz{ltunk. Azt gondoltuk, véget vethetünk a h{borúnak... Ez minden, amit össze tudtam szedni. - Curtisszel is beszélned kell, hogy segíts neki feldolgozni a haragot. Ez része az emlékezési folyamatnak. - Te viccelsz! Most, amikor ilyen dühös r{m? - Előbb én beszélek vele - {lltam fel. Maya picit bólintott, és elfordította fejét. A barlang sz{j{hoz mentem, kim{sztam, és leültem Curtis mellé. - Min gondolkozol? - kérdeztem. R{m nézett, kissé zavarba jött. - Azt hiszem, van valami ebben a te bar{tnődben, amivel az idegeimre megy. - Pontosan mit érzel? - Nem tudom. Amint megl{ttam odakint, abban a pillanatban elfogott a düh. Az az érzésem t{madt, hogy ez a nő valami hülyeséget fog csin{lni, amivel a nyakunkra hozza a fegyvereseket, vagy elfognak miatta. - Esetleg meg is ölnek? - Igen, ak{r meg is ölnek! - Olyan hangosan v{laszolt, hogy mind a ketten - 127 -
meglepődtünk tőle, azt{n mélyet sóhajtott, és megvonta a v{ll{t. - Emlékszel arra, amikor meséltem a l{tom{saimról, a tizenkilencedik sz{zadi indi{n h{borúk idejéből? - Halv{nyan - dünnyögte. - Nos, akkor nem mondtam el neked, de azt hiszem, akkor együtt l{ttalak téged May{val. Curtis, mind a kettőtöket megöltek a katon{k. A barlang mennyezetét nézte. - És szerinted ezért vagyok r{ ilyen dühös? Elmosolyodtam. Ebben a percben halk dübörgés töltötte be a levegőt; mindketten meghallottuk. - A fenébe - mondta Curtis. - Ezek megint beindított{k. Elkaptam a karj{t. - Curtis, ki kell derítenünk, mivel prób{lkoztatok annak idején May{val, miért nem sikerült, és mi az, amit ezúttal m{sképp akart{l csin{lni. Megcsóv{lta a fejét. - Még az sem biztos, hogy mennyit hiszek el ebből az egészből; el sem tudom képzelni, hol kezdjem. - Azt hiszem, ha beszélsz vele, valami a felszínre fog bukkanni. Csak b{mult r{m. - Megprób{lod? Végre r{bólintott, és visszam{szott a barlangba. Maya zavartan mosolygott. - Elnézést, hogy olyan ingerült voltam - mondta Curtis. - [llítólag valami nagyon régi história miatt húztam fel magam. - Felejtse el - v{laszolta Maya. - B{rcsak r{jönnénk, mit akartunk akkor elérni. Curtis erősen nézte May{t. - Rémlik, mintha emlékeznék, hogy maga valamiféle gyógyít{ssal foglalkozik. - R{m pillantott. - Ezt te mesélted? - Nem hiszem - feleltem -, de így igaz. - Orvos vagyok - tette hozz{ Maya. - Pozitív képzeletet, vizualiz{ciót és hitet - 128 -
alkalmazok a munk{mban. - Hitet? Úgy érti, hogy vall{sos megközelítéssel kezeli az embereket? - Nos, ink{bb csak {ltal{nos értelemben. Amikor hitről beszélek, az emberi reményből, v{rakoz{sból fakadó energi{ra gondolok. Olyan intézetben dolgozom, ahol a hitet valós{gos tudati folyamatnak tekintjük, mint a jövő megteremtésének egyik eszközét. - És mióta foglalkozik ilyenekkel? - kérdezte Curtis. - Egész életem arra készített fel, hogy a gyógyít{st kutassam. - Elmesélte Curtisnek élete történetét, ugyanúgy, ahogy kor{bban nekem, beleértve anyj{nak a r{któl való félelmét is. Miközben Maya mesélt, Curtis is, én is közbe-közbekérdeztünk. Amíg v{laszolt, figyelemmel hallgattuk, energi{t sug{roztunk felé. Maya arc{ról kezdett leoldódni a f{radts{g, szeme csillogni kezdett, egyenes derékkal ült. - Teh{t maga szerint - kérdezte Curtis - édesanyja szorong{sa és negatív jövőképe befoly{solta egészségi {llapot{t? - Igen. Az emberek kétféle dolgot vonzanak magukhoz életükben: azt, amitől félnek, és azt, amiben hisznek. Természetesen tudattalanul. Orvosként hiszek abban, hogy sok haszna lehet, ha ezt a folyamatot teljesen a tudat szintjére emeljük. Curtis bólintott. - De mi ennek a módja? Maya nem v{laszolt. Fel{llt, és hal{lra rémült arccal meredt a semmibe. - Mi baj? - kérdeztem. - Most... Most megl{ttam, mi történt abban a h{borúban. - Mi történt? - kérdezte Curtis. Maya Curtisre nézett. - Emlékszem, hogy az erdőben voltunk. L{tom az egészet: katon{k, lőporfüst... Curtis mélyen elmerült gondolataiban, l{thatólag ő is emlékeit szedegette össze. Ott voltam... - motyogta. - De miért voltam ott? - May{ra nézett. - Maga vitt oda! Én nem tudtam semmit az egészről, engem csak megfigyelőnek küldött a kongresszus. Maga azt mondta, véget vethetünk a hadakoz{snak! Maya elfordult; l{tni való volt, hogy minden erejét összeszedve igyekszik megérteni - 129 -
az emlékeket. - Azt hittem, hogy lehetséges... Van egy módszer... V{rjunk csak, hiszen nem voltunk egyedül! - Visszafordult, és mérgesen r{m nézett. - Te is velünk volt{l, de elhagyt{l bennünket. Miért mentél el? Kitörése felbolygatta a régi emlékeket; elmeséltem nekik, mit mutattak a l{tom{sok, és felsoroltam mindazokat, akik szintén jelen voltak: a törzsek vénjei, én magam, Charlene... Elmondtam, hogy a vének egyike hat{rozottan t{mogatta Maya törekvését, de azt hangoztatta, hogy még nem érkezett el az idő, a törzsek még nem ismerik az igazi l{tom{st. Azt is elmondtam, hogy egy m{sik főnök dührohamot kapott a fehér katon{k {ltal elkövetett kegyetlenkedések l{tt{n. - Nem maradhattam - mondtam, és magyar{zatul elmeséltem a ferencesek körében szerzett tapasztalataimat. - A menekülési ingert képtelen voltam legyőzni. Mentenem kellett az irh{mat. Nagyon röstellem. Maya a gondolataiba mélyedt; megérintettem a karj{t, és így folytattam: - A vének tudt{k, hogy nem sikerülhet, és Charlene is megerősítette, hogy még nem emlékszünk eléggé az ősök bölcsességére. - Akkor az egyik főnök miért maradt mégis velünk? - kérdezte Maya. - Mert nem akarta, hogy ti ketten magatokra hagyva haljatok meg. - Én egy{ltal{n nem akartam meghalni! - ki{ltott fel Curtis, és May{ra nézett. - Maga félrevezetett! - Sajn{lom - mondta Maya. - Nem emlékszem, hol rontottuk el. - Én tudom, hol rontotta el - v{gta oda Curtis. - Azt képzelte, hogy meg tudja akad{lyozni a h{borút, puszt{n az{ltal, hogy meg akarja akad{lyozni. Maya egy hosszú percig nézte Curtist, azt{n felém fordult. - Igaza van. Vizualiz{ltunk: elképzeltük, hogy a katon{k abbahagyj{k az agressziót, de arról nem sikerült tiszta képet szereznünk, hogy ez hogyan történhet meg. Azért nem sikerült, mert nem volt meg a szükséges inform{ciónk. Mindegyikőnk vizualiz{ciój{t a félelem vezette, nem a hit. Ez ugyanúgy működik, mint a testünk gyógyít{sa. Ha visszaemlékszünk arra, mit akartunk elérni életünkben, az helyre{llíthatja egészségünket. Ha képesek vagyunk felidézni, mit kell tennie az emberiségnek most, ettől a perctől fogva, akkor meggyógyíthatjuk a vil{got. - Azt hiszem - szólaltam meg -, születési l{tom{sunk nemcsak arról szól, hogy egyénekként mit akarunk tenni a fizikai dimenzióban; benne van a nagy l{tom{s is: az, hogy az emberek mit prób{ltak elérni végig a történelem folyam{n; benne vannak - 130 -
a részletei annak is, hogy merre haladunk tov{bb innen, és hogy jutunk el oda. Csak föl kell szaporítanunk energiakészletünket, és ismertetnünk kell egym{ssal születési l{tom{sunkat, akkor felidézhetjük az emléket. Mielőtt Maya v{laszolhatott volna, Curtis talpra ugrott, és a barlang bej{rata felé indult. - Hallottam valamit - mondta. - Van valaki odakint. Mellé húzódtunk May{val, és kikandik{ltunk a nyíl{son. Semmi sem mozdult, de azt{n mintha lépések zörrenését hallottam volna az avarban. - Megyek, megnézem - mondta Curtis, és kim{szott a barlangból. May{ra pillantottam. - Jobb lesz, ha elkísérem. - Megyek én is - felelte.
*
Követtük Curtist lefelé a lejtőn egy kiszögellésig, ahonnan lenézhettünk a hegyek közötti szakadékba. Az aljnövényzet {ltal félig eltakarva egy férfi és egy nő v{gott {t a szikl{s terepen épp alattunk; nyugat felé tartottak. - Az a nő bajban van! - mondta Maya. - Honnan tudod? - kérdeztem. - Tudom. Ismerősnek tűnik. A nő egy ponton megfordult, mire a férfi fenyegetően taszított rajta egyet, s közben megl{ttuk, hogy pisztolyt tart a jobb kezében. Maya előrehajolt, és r{nk nézett. - L{tt{k ezt? Tennünk kell valamit. Jobban megnéztem a szikl{kon bukd{csolókat. A nőnek szőke haja volt, pulóvert és combzsebes, zöld katonanadr{got viselt. Miközben éppen őt figyeltem, megfordult, és mondott valamit fogva tartój{nak, azt{n felénk nézett, és megl{ttam az arc{t. - Ez Charlene! - mondtam. - Vajon hov{ vihetik? - Ki tudja? - felelte Curtis. - Figyelj, azt hiszem, segíthetek rajta, de egyedül kell odamennem. Ti maradjatok itt. - 131 -
Tiltakozni kezdtem, de Curtis nem t{gított. Figyeltük fentről, ahogy elindul bal felé, és egy kis csalitoson {tv{gva leereszkedik. Onnan nesztelenül kim{szott egy sziklap{rk{nyra, amely alig h{rom méter magass{gban nyúlt ki a szakadék fölé. - Épp alatta fognak elmenni - szóltam May{nak. Feszült izgalommal figyeltük, ahogy azok ketten közelednek a szikl{hoz. Abban a pillanatban, hogy elhaladtak alatta, Curtis leugrott, egyenest a férfi nyak{ba; a földre teperte, és saj{tos mozdulattal addig szorította a tork{t, amíg az fel nem hagyott a kap{lóz{ssal. Charlene rémülten h{traugrott, és menekülőre fogta. - Charlene, v{rjon! - ki{ltott ut{na Curtis. Charlene meg{llt, és egy óvatos lépést tett előre. - Curtis Webber vagyok. Együtt dolgoztunk a Deltechnél, emlékszik? Segíteni akarok mag{nak. Charlene nyilv{nvalóan felismerte, mert közelebb lépett. Maya és én vigy{zva leereszkedtünk a hegyoldalon. Amikor Charlene észrevett, a földbe gyökerezett a l{ba, azt{n rohant, hogy megöleljen. Curtis odaszaladt, és a földre taszított bennünket. - Maradjatok lent! - mondta. - Itt megl{thatnak! Segítettem Curtisnek megkötözni Charlene kísérőjét a zsebében tal{lt ragtapasszal, azt{n felvonszoltuk a lejtőn az erdőbe. - Mit tett vele? - kérdezte Charlene. Curtis a zsebeit kutatta {t. - Csak el{jult. Mag{hoz fog térni. Maya lehajolt, és megfogta a férfi pulzus{t. Charlene felém fordult, megfogta a kezemet. - Hogy kerülsz ide? - kérdezte. Egy lélegzettel elmondtam neki a munkahelyéről érkezett telefonhív{st, amelyből tudom{st szereztem eltűnéséről, majd a v{zlatot, amelynek nyom{n eljöttem a völgybe. Elmosolyodott. - Amikor azt a v{zlatot rajzoltam, fel akartalak hívni, de azt{n olyan hirtelen kellett elindulnom, hogy nem volt r{ időm... - Elhallgatott, és mélyen a szemembe nézett. - Azt hiszem, tegnap l{ttalak a m{sik dimenzióban. Félrevontam, t{volabb a többiektől. - Én is l{ttalak, de nem tudtam szólni hozz{d. - 132 -
Néztük egym{st, s közben éreztem, hogy testem egyre könnyebbé v{lik; a szeretet hull{ma az orgazmus hevességével {radt el rajtam, de középpontja nem az {gyékomban volt, hanem bőröm teljes felületén. Mintha belezuhantam volna Charlene szemébe. Az ő arc{ra is mosoly költözött; tudtam, hogy ő is hasonló érzést élhet {t. Curtis tett egy mozdulatot, és ezzel megtörte a var{zst; r{jöttem, hogy May{val együtt minket b{mulnak. Ismét Charlene-ra néztem. - El akarom mesélni, mi történt velem - mondtam, s azt{n előadtam a történetet: hogy újra tal{lkoztam Willel, hogy mit tudtam meg a polariz{ló félelemről, a hetek csoportj{nak visszatéréséről, a Vil{gl{tom{sról. - Charlene, hogy kerültél {t a Túlvil{g dimenziój{ba? Megnyúlt az arca. - Egyedül az én hib{m. Egészen tegnapig nem volt tudom{som a veszélyről. Feyman tőlem hallott először a Felismerésekről. Nem sokkal azut{n, hogy a leveled megjött, megismerkedtem egy m{sik csoporttal, amelynek tagjai ismerték a kilenc Felismerést, és velük együtt behatóan tanulm{nyoztam. Sok olyan tapasztalatot szereztem, amilyenekről besz{molt{l. Később egy bar{tommal eljöttem ebbe a völgybe, mert hallottuk, hogy az itteni szent helyek valami módon kapcsolatosak a Tizedik Felismeréssel. A bar{tom nem sok élményt szerzett, de én igen, ezért itt maradtam, hogy tov{bb kutassak. Ekkor ismerkedtem meg Feymannal, aki felfogadott, hogy tanítsak meg neki mindent, amit tudok. Attól kezdve minden percet velem töltött. Biztons{gi okokra hivatkozva megtiltotta, hogy telefon{ljak a munkahelyemre, ezért leveleket írtam, hogy lemondjam az előre kitűzött megbeszéléseket, de később kiderült, hogy visszatartotta a leveleimet. Ezért hitte azt mindenki, hogy eltűntem. Feymannal felderítettük a legtöbb örvényt, különösen a Codder-domb és a vízesések környékén lévőket. Ő maga nem érezte az energi{t, de később kiderült, hogy elektronikus nyomkövető volt n{la, és amikor r{hangolódtam az egyes helyszínekre, a segítségemmel össze{llította a helyszín energiatérképét. Ezut{n m{r könnyű volt pontosan célba vennie az örvényeket. Curtisre néztem, aki egyetértően bólintott. Charlene-nak könnyes lett a szeme. - Tökéletesen bolondd{ tett. Azt mondta: egy olcsó energiaforr{s kifejlesztésén dolgozik, ami mindenkit szabadd{ tesz majd. A kísérletek ideje alatt elküldött az erdő t{voli területeire. Csak később vallotta be, amikor kérdőre vontam, hogy tudja, milyen veszélyekkel j{r, amit művel. Curtis szembefordult Charlene-nal. - Carter Feyman a Deltech főmérnöke volt. - 133 -
Emlékszik r{ abból az időből? - Nem - felelte Charlene -, de az itteni munk{nak ő a teljhatalmú főnöke. Mostanra m{r egy m{sik v{llalat is besz{llt, és hoztak fegyvereseket is. Feyman operatív személyzetnek nevezi őket. Végül is megmondtam neki, hogy elmegyek, ekkor őrizet al{ helyezett. Megfenyegettem, hogy ezt nem ússza meg sz{razon, de csak nevetett rajtam. Azzal kérkedett, hogy van valaki a parkőrségnél, aki neki dolgozik. - És most épp hov{ kísérték? - kérdezte Curtis. Charlene a fejét r{zta. - Sejtelmem sincs. - Nem hiszem, hogy életben hagyt{k volna - mondta Curtis. - Azok ut{n, amiket elmondott mag{nak, biztos, hogy nem. Szorongó csönd ereszkedett r{nk. - M{r azt sem értem - mondta Charlene -, egy{ltal{n miért van itt az erdőben. Mit akar azokkal az energiaörvényekkel? Összenéztünk Curtisszel, azt{n ő v{laszolt: - A kísérletekkel összpontosítani akarja a völgyben tal{lható dimenzió{tj{rók energiaforr{s{t. Ezért annyira veszélyes, amit csin{l. Észrevettem, hogy Charlene May{ra néz és mosolyog. Maya meleg pillant{ssal viszonozta tekintetét. - Amikor a vízeséseknél j{rtam - mondta Charlene -, {tléptem a m{sik dimenzióba, és r{m törtek az emlékek. - R{m nézett. - Ezut{n többször is visszamentem, még tegnap is, pedig akkor m{r őriztek. - Ismét r{m nézett. - Akkor l{ttalak meg téged... Charlene elhallgatott, és körbehordozta tekintetét a csoporton. - L{ttam: valamennyien azért vagyunk itt, hogy véget vessünk ennek a kísérletnek, ha sikerül minden emléket felidéznünk. Maya fürkésző tekintettel vizsg{lgatta. - Te megértetted, mit akarunk elérni a csata előtt, és mellénk {llt{l - mondta. - Pedig tudtad, hogy nem sikerülhet. Charlene mosolya el{rulta, hogy ő is emlékszik. - Majdnem mindenre emlékszünk, ami akkor történt - mondtam. - De még mindig nem tudjuk, mit akartunk ezúttal m{sképp csin{lni. Te arra is emlékszel?
- 134 -
Charlene a fejét r{zta. - Csak részleteire. Tudom, hogy fel kell ismernünk egym{s ir{nti tudattalan érzéseinket, mielőtt tov{bbléphetnénk. - A szemembe nézett, és kis szünetet tartott. - Ez mind része a Tizedik Felismerésnek... csak éppen még sehol sincs leírva. Az intuíció {rulja el nekünk. Bólintottam. - Ezt tudjuk. - A Tizedik Felismerés részben a Nyolcadik kiterjesztése. Csak olyan csoport tudja ezt a magas szintű tiszt{z{st véghezvinni, amely teljesen a Nyolcadik Felismerés szellemében működik. - Ezt nem értem - szólt közbe Curtis. - A Nyolcadik arról szól, hogy tudni kell fölemelni a többieket - folytatta Charlene -, energi{t küldeni a m{sik embernek, mégpedig úgy, hogy észrevesszük benne a szépséget és felsőbbrendű Énjének bölcsességét. Ez a folyamat mértani haladv{ny szerint emeli a csoport energiaszintjét és kreativit{s{t. Sajnos a legtöbb csoportban nem sikerül a benne lévőknek ilyen módon emelni egym{st, b{r egyénenként, m{s alkalmakkor esetleg meg tudj{k tenni. Ez különösen a munkacsoportokra igaz, péld{ul egy v{llalkoz{s alkalmazotti g{rd{j{ra vagy olyan csoportokra, amelyeket egy bizonyos cél elérése célj{ból hoztak létre; az ilyen csoportok tagjai ugyanis sok esetben m{r előző életeikben is együtt voltak, a régi érzelmek ismét felmerülve zavaró hat{st fejtenek ki. Összeraknak valakivel, hogy együtt dolgozzunk, és m{r az első percben megmagyar{zhatatlan ellenszenvet érzünk ir{nta. Vagy épp az ellenkezője történik: mi keltünk visszatetszést az illetőben, ismét csak érthetetlenül. A felmerülő érzelem lehet féltékenység, ingerültség, irigység, rosszindulat, keserűség, v{d - ak{rmi. Intuícióm nagyon vil{gosan értésemre adta: minden csoport csak akkor érheti el lehetőségeinek tetőpontj{t, ha tagjai tudatosan arra törekszenek, hogy ezeket az érzelmeket megértsék és feldolgozz{k. Maya közelebb hajolt. - Mi az imént pontosan ezzel foglalkoztunk: feldolgoztuk a felmerült érzelmeket, az előző együttlétünkből megmaradt indulatokat. - L{ttad a születési l{tom{sodat is? - kérdeztem. - Igen - felelte Charlene. - De tov{bb nem jutottam. Nem volt elég energi{m. Csak azt l{ttam, hogy csoportok alakulnak, és nekem itt a helyem, ebben a völgyben, egy héttagú csoport tagjaként. Észak felől egy újabb j{rmű zúg{sa hangzott fel.
- 135 -
- Itt nem maradhatunk - mondta Curtis. - Túls{gosan szem előtt vagyunk. Menjünk vissza a barlangba.
*
Charlene elfogyasztotta az ennivaló maradék{t, és kezembe adta a t{nyért. Fölösleges vizünk nem lévén, azon piszkosan tettem a h{tizs{komba, és visszaültem. Curtis {tbújt a barlang nyíl{s{n, és leült Maya mellé, szemben velem. Maya b{tortalanul r{mosolygott. Charlene a bal oldalamon foglalt helyet. Az operatív személyzet tagj{t megkötözve, betapasztott sz{jjal a szabadban hagytuk. - Minden rendben odakint? - kérdezte Charlene Curtistől. Curtis idegesnek l{tszott. - Azt hiszem, b{r észak felől mindenféle zajokat hallottam. Szerintem itt kell maradnunk, amíg besötétedik. Egy percig csak néztük egym{st, mindannyian igyekeztünk emelni az energiaszintet. A többiekre nézve megszólaltam: elmondtam, amit Feyman lélekcsoportj{ban l{ttam a Vil{gl{tom{s felidézésével kapcsolatban. Amikor befejeztem, Charlene-hoz fordultam és megkérdeztem: - Mit mondott még az intuíciód az érzelmek kitakarít{s{ról? - Csak annyit - felelte -, hogy a folyamat addig nem indulhat meg, amíg mindannyian vissza nem tal{lunk a szeretethez. - Mondani könnyű - jegyezte meg Curtis. - Megtenni m{r nem annyira. Ismét összenéztünk, azt{n mindny{jan egyszerre azt érzékeltük, hogy az energia Maya felé {ramlik. - Az a fő, hogy elismerjük az érzelmet, teljesen tudatosítsuk, azt{n őszintén közöljük egym{ssal, az sem baj, ha félszeg, ügyetlen módon fogalmazunk. Ez az érzelmet {temeli a tudatba, és végső soron lehetővé teszi, hogy sz{műzzük a múltba, ahov{ való. Néha hosszadalmas folyamat ez: megfogalmazni, kitenni az asztal közepére és megbeszélni, de ez tisztít meg bennünket, hogy visszatérhessünk a szeretet {llapot{ba, ami a legmagasabb rendű érzelem. - Egy pillanat - szólaltam meg. - Mi a helyzet Charlene-nal? Lappanghatnak bennünk őr{ vonatkozó érzelemmaradv{nyok is. - May{ra néztem. - Rólad péld{ul tudom, - 136 -
hogy éreztél valamit. - Igen - felelte Maya. - De csupa pozitív dolgot, olyasmit, mintha h{l{s lennék neki. Ő velünk maradt, és segíteni akart... - Elhallgatott, és Charlene arc{t fürkészte. - Valamit el akart{l mondani nekünk; valamit az Ősökkel kapcsolatban. De mi nem hallgattunk r{d. Odahajoltam Charlene-hoz. - Téged is megöltek? Maya v{laszolt helyette: - Nem, őt nem. Ő még egyszer elment a katon{khoz, hogy a lelkükre beszéljen. - Így van - mondta Charlene. - De m{r nem voltak ott. Maya föltette a kérdést: - Ki m{s érez valamit Charlene ir{nt? - Én nem érzek semmit - felelte Curtis. - H{t te, Charlene? - kérdeztem. - Te mit érzel ir{ntunk? Egyesével megnézett bennünket mag{nak. - Curtis ir{nt, azt hiszem, nincs bennem semmiféle érzelemmaradv{ny - mondta. - Maya ir{nt csupa pozitív érzésem van. Tekintete tal{lkozott az enyémmel. - Ir{ntad, azt hiszem, egy kis haragot érzek. - Miért? - kérdeztem. - Mert olyan t{rgyilagos volt{l, olyan kívül{lló. Független ember, aki nem avatkozik be semmibe, ha az időpont nem megfelelő. - Charlene - mondtam -, én kor{bban egyszer szerzetesként m{r fel{ldoztam az életemet a Felismerésekért. Most úgy éreztem, értelmetlenség lenne. Úgy l{ttam, magyar{zkod{som idegesíti; elfordította rólam tekintetét. Maya megérintette a karomat. - Ez a mondat védekezés volt. Ha így v{laszolsz, a partnered úgy érzi, nem hallgattad meg. A benne lévő érzelmek megmaradnak a tudat{ban, mert tov{bbra is keresi a lehetőséget, hogy végre megértesse veled, hogy meggyőzzön. Vagy lemerül a tudattalanba, és csak egy meghat{rozhatatlan rossz érzés marad, amely megakasztja az energia {raml{s{t kettőtök között. Ak{rmelyik v{ltozat következik be, az érzés megmarad mint akad{ly. Azt javaslom, prób{ld meg elismerni, hogy oka van így érezni ir{ntad. Charlene-ra néztem. - Persze hogy elismerem. B{rcsak segítettem volna. B{rcsak lett - 137 -
volna hozz{ b{tors{gom. Charlene bólintott, és végre elmosolyodott. - És te? - fordult hozz{m Maya. - Te mit érzel Charlene ir{nt? - Tal{n egy kis bűntudat van bennem - mondtam. - Nem is annyira a h{ború miatt, hanem a jelenlegi helyzetünk miatt. Hónapokon keresztül visszavonultan éltem. Tal{n ha Peruból visszatérve azonnal beszéltünk volna egym{ssal, hamarabb le{llíthattuk volna a kísérletet, és mindez nem történt volna meg. Senki sem v{laszolt. - Vannak még érzések? - kérdezte Maya. Szótlanul néztük egym{st. Maya vezényletével mindannyian elkezdtünk befelé figyelni, keresni a kapcsolatot és felhalmozni a lehető legtöbb energi{t. A környezet szépségére koncentr{lva egész testemen szeretethull{m ömlött el. A barlang fal{nak és talaj{nak tompa színei felragyogtak. Az emberek arca energi{t sug{rzott. Gerincemen borzong{s futott végig. - Most m{r - jelentette ki Maya - készen {llunk arra, hogy kital{ljuk, mit akartunk tenni ezúttal. - Mélyen elgondolkodott. - Előre tudtam, hogy ez be fog következni mondta végül. - Része volt a születési l{tom{somnak. Nekem kellett vezetnem az erősítési folyamatot. Amikor az indi{n h{borút akartuk le{llítani, még nem értettünk ehhez. Szavai közben a h{ta mögött mozg{sra lettem figyelmes a barlang fal{n. Először azt hittem, valami fényvisszaverődés, de azt{n pontosan azt a mélyzöld szín{rnyalatot ismertem fel, amely Maya lélekcsoportj{n{l volt megfigyelhető. Néztem a kéttenyérnyi fényfoltot, s ezalatt egy teljes, holografikus jelenetté alakult {t, amely mélyen behatolt a barlang fal{ba is, és tele volt elmosódott, emberszerű alakokkal. A többiekre néztem; egyik sem adta jelét, hogy l{tn{, amit én l{tok. R{jöttem, hogy ez Maya lélekcsoportja, és ezzel a felismeréssel egy időben intuícióm belső forr{s{ból {radni kezdett felém az inform{ció. Újra l{ttam Maya születési l{tom{s{t: a magasabb sz{ndékot, hogy épp ebbe a csal{dba születik; a gyógyít{s, különösen a test és lélek összefüggése ir{nti érdeklődését, amely anyja betegségéig vezethető vissza; és ezt az összejövetelt is. Tiszt{n hallottam a következőket: "Minden csoport csak akkor érheti el kreatív képességeinek tetőpontj{t, ha tagjai tudatosan megtisztítj{k és felerősítik a csoport energi{j{t." - Az érzelemmaradv{nyoktól megszabadulva - szólalt meg Maya - a csoport - 138 -
könnyebben túlléphet a múltbeli hatalmi harcokon, dr{m{kon, s így elérheti kreativit{s{nak tetőfok{t. De ezt tudatosan kell végrehajtani: minden arcon fel kell fedezni a magasabb rendű Én megnyilv{nul{s{t. Curtis értetlen arcot v{gott; Maya folytatta a magyar{zatot. - A Nyolcadik Felismerés szerint ha jól megnézzük valakinek az arc{t, sok {lc{t h{nthatunk le róla, amelyek az ego védelmi rendszerét képezik, hogy végül megtal{ljuk az illető hiteles kifejeződését, a valódi énjét. Az ember {ltal{ban nem tudja, hov{ nézzen, amikor beszél valakivel. A szemébe? Mindkét szemre nem könnyű koncentr{lni. H{t akkor melyikre? Vagy ink{bb egy feltűnő arcvon{sra, mint amilyen az orr vagy a sz{j? A megold{s az, hogy az egészre figyeljünk: a teljes arcra, amely a fényekkel-{rnyékokkal, a von{sok elrendezésével ak{r olyannak is tekinthető, mint egy értelmetlen tintafolt. De az arcvon{sok között megtal{lható a hiteles megnyilv{nul{s, {tragyog rajta a lélek. Amikor szeretettel figyelünk valakire, a szeretet energi{j{t a személyiség magasabb rendű része kapja meg, és az illető a szemünk l{tt{ra alakul {t, ahogy nagyobb képességei méltó helyükre kerülnek. Minden nagy tanító ezt a fajta energi{t sug{rozta tanítv{nyai felé. Ezért is lettek nagy tanítók. A hat{s azonban még ennél is erősebb olyankor, ha egy csoport teszi ezt minden egyes tagj{val, mert ahogy mindenki energi{t sug{roz a többieknek, az egyének a bölcsesség magasabb szintjére emelkednek, ahol több energia {ll rendelkezésükre, több energi{t sug{rozhatnak a többieknek, és ez önmag{t erősítő folyamatt{ v{lik. Figyeltem May{t, kerestem benne a magasrendű Én megnyilv{nul{s{t. Nem tűnt m{r f{radtnak, sem kelletlennek. Von{sai bizonyoss{got sug{roztak: egy olyan géniusz nyilv{nult meg benne, amelyet kor{bban nem tapasztaltam. A többiekre pillantva l{ttam, hogy ők ugyanígy összpontosítanak May{ra. Amikor ismét May{t vettem szemügyre, rajta is észrevettem lélekcsoportj{nak zöldes szín{rnyalat{t. Nemcsak a tud{sukat vette {t: mintha harmonikusan összehangolódott volna velük. Maya elhallgatott, mély lélegzetet vett. Érezni lehetett, hogy az energia {raml{sa m{sfelé indul. - Mindig tudtam, hogy a csoport hatékonyabb működésre képes - szólalt meg Curtis -, különösen olyankor, ha munk{ról van szó. De mostan{ig még sohasem tapasztaltam. Tudom: azért jöttem {t ebbe a dimenzióba, hogy az üzleti élet, a gazdas{g {talakul{s{ban vegyek részt, megv{ltoztassam az üzleti tevékenység kreatív jellegéről t{pl{lt nézeteinket, hogy végre helyesen haszn{lhassuk az új energiaforr{sokat, és megvalósíthassuk a termelés automatiz{l{s{t, amiről a Kilencedik Felismerés beszél.
- 139 -
Elgondolkodva elhallgatott, azt{n így folytatta: - Az üzleti életet gyakran szokt{k kezelhetetlen, kapzsi és lelkiismeretlen gonosztevőnek bélyegezni. És azt hiszem, a múltban pontosan ilyen is volt. De úgy érzem, mostan{ban az üzletben is kezd erősödni a spiritu{lis tudatoss{g, és újfajta üzleti etik{ra van szükség. Ebben a pillanatban újabb fényfolt mozg{s{t vettem észre, pontosan Curtis h{ta mögött. P{r m{sodpercig figyeltem, mire r{jöttem, hogy az ő lélekcsoportj{nak megjelenését l{tom. Amikor a kibontakozó l{tv{nyra koncentr{ltam, ak{rcsak Maya csoportja esetében, most is felfogtam kollektív tud{sukat. Curtis a m{sodik vil{gh{borút követő ipari forradalom tetőfok{n született. A materialista vil{gkép végső diadala, az atomenergia iszonyú borzalmai is ismertté v{ltak; Curtis azzal a születési l{tom{ssal indult el, hogy a technika fejlődése tudatoss{ tehető, és teljes tudatoss{ggal korm{nyozható a kív{nt cél felé. - Csak mostanra jutottunk el oda - folytatta Curtis -, hogy megértsük, hogyan fejleszthetjük tudatosan az üzleti tevékenységet és az új technik{t; ma m{r minden együtt van, ami szükséges ehhez. Nem véletlen, hogy a gazdas{g egyik legfontosabb statisztikai mérősz{ma a termelékenységi index: az, hogy a t{rsadalomban egy személy mennyi terméket hoz létre, milyen értékű szolg{ltat{st végez el. A technikai felfedezések, a természeti erőforr{sok és az energia fokozódó kiakn{z{sa révén a termelékenység folyamatosan növekedett. Az évek sor{n az egyénnek egyre több lehetősége volt alkotni. Curtis szavai közben felmerült bennem egy gondolat. Először magamban akartam tartani, de mindenki r{m nézett. - A gazdas{gi növekedés k{rosítja a környezetet. Nem szab ez természetes hat{rt az üzlet terjeszkedésének? Nem haladhatunk tov{bb úgy, ahogy eddig, mert ha azt tesszük, környezetünk a szó szoros értelmében darabokra hullik. Sok tengeri hal m{ris annyira szennyezett, hogy nem lehet megenni. A r{kos megbetegedések statisztikai görbéje meredeken emelkedik. Még a csal{dvédelmi szövetség is kijelentette, hogy terhes nők és kisgyermekek lehetőleg ne fogyassz{k a kereskedelemben kapható zöldségféléket a r{juk tapadt gyomirtószer-maradv{nyok miatt. Ha ez így megy tov{bb, el tudj{tok képzelni, milyen vil{got hagyunk a gyermekeinkre? Amint kimondtam ezeket, azonnal eszembe jutott, mit mondott Joel a környezet pusztul{s{ról. Éreztem: most, hogy ugyanez a félelem fogott el engem is, zuhan az energiaszintem. Hirtelen energiazuhatag zúdult felém: a többiek merően néztek r{m, hogy ismét megtal{lj{k magasabb rendű Énem hiteles kifejeződését. Siettem helyre{llítani az energiaforr{shoz fűződő belső kapcsolatomat. - Igazad van - mondta Curtis -, de ennek a problém{nak a kezelése m{r - 140 -
megkezdődött. Sok{ig valamiféle tudattalan csől{t{ssal fejlesztettük a technik{t: elfelejtettük, hogy eleven bolygón, az energia bolygój{n élünk. A gazdas{gi életben ma a környezeti {rtalmak korl{toz{sa és felsz{mol{sa az egyik legkreatívabb {gazat. Sok{ig az volt a baj, hogy a korm{nyra akartuk bízni a környezetszennyezőkkel való foglalkoz{st. A szennyezést m{r jó ideje tiltja a törvény, de korm{nyrendeletekkel sohasem lehet megakad{lyozni a veszélyes vegyi hulladék illeg{lis lerak{s{t, a gy{rkémények éjszakai füstkibocs{t{s{t. A bioszféra szennyezésének addig nem lehet teljesen véget vetni, míg maguk a riadt polg{rok elő nem kapj{k a videokamer{t, hogy tetten érjék az elkövetőket. A gazdas{gnak és a gazdas{gban dolgozó alkalmazottaknak bizonyos értelemben önmagukat kell korl{tozniuk. Maya előrehajolt. - Még egy problém{t l{tok a gazdas{g fejlődésében. Mi lesz azzal a sok munk{ssal, akik az automatiz{lt termelés miatt veszítik el {ll{sukat? Miből tartj{k fenn magukat? Széles középoszt{ly volt ebben az orsz{gban, de most rohamosan szűkül. Curtis elmosolyodott, a szeme felragyogott. H{ta mögött felduzzadt a lélekcsoport. Ezek az elbocs{tott emberek megtanulnak intuitív módon, a szinkronicit{sra t{maszkodva élni - mondta. - Mindny{junknak meg kell értenünk: nincs visszaút. M{r az inform{ció kor{ban élünk. Mindenkinek képeznie kell mag{t, valamilyen területen szakértővé kell v{lnia, hogy a helyén legyen, ha majd valakinek tan{csot kell adnia, vagy egyéb szolg{latot tehet. Minél ink{bb fejlődik az automatiz{ció technik{ja, minél gyorsabban v{ltozik a vil{g, ann{l nagyobb szükségünk van a megfelelő embertől a megfelelő pillanatban érkező inform{cióra. Ehhez nincs szükség szervezett oktat{sra, csak egy olyan helyre a vil{gban, amelyet önképzés {ltal teremtünk meg önmagunknak. Ahhoz azonban, hogy ehhez a folyamathoz a gazdas{g minden területén optim{lis alapokat rakhassunk le, az üzleti élet kitűzött céljait magasabb tudati szintre kell emelni. Ha az evolúció perspektív{j{ból közelítjük meg az üzletet, igen vil{gos intuitív útmutat{st kapunk. Kérdéseinket meg kell v{ltoztatnunk. Nem azt a kérdést kell feltennünk: milyen terméket vagy szolg{ltat{st kín{ljak, hogy a legtöbb hasznot húzzam belőle? Helyette ezt kell kérdeznünk: mi olyat kín{lhatok, ami felszabadít, ami inform{ciót nyújt, ami jobb{ teszi a vil{got, de nem v{ltoztat a környezet kényes egyensúly{n? A szabad v{llalkoz{sok új etikai kódexet kapnak. B{rhol legyünk is, fel kell ébrednünk, és szembe kell néznünk ezzel a kérdéssel: "Mi az, amit létrehozunk, és amit létrehozunk, tudatosan szolg{lja-e azt a célt, amelyre a technika végső soron létrejött: a mindennapi élet könnyebbé tételét, hogy az élet a puszta fennmarad{s és a kényelem keresése helyett a tiszt{n spiritu{lis inform{ció {raml{s{ról szóljon?" Mindenkinek fel kell ismernie, hogy részese az egyre alacsonyabb megélhetési - 141 -
költségek elérése felé tartó evolúciónak, míg végre az alapvető életszükségletek teljesen ingyenessé v{lnak. A tökéletesen felvil{gosult kapitalizmus felé akkor indulhatunk el, ha termékünket nem annyiért adjuk, amennyi a piacon elérhető, hanem az új üzleti etik{t követve egy meghat{rozott sz{zalékkal olcsóbban; ez felér egy tudatos kijelentéssel, hogy merrefelé kív{njuk a gazdas{g fejlődési ir{ny{t kijelölni. Ez az adakoz{s {tültetése az üzleti életbe, a Kilencedik Felismerés szellemének megfelelően. Charlene fénylő arccal szembefordult vele. - Értem, amit mondasz. Ha minden v{llalkoz{s tíz sz{zalékot enged az {raiból, akkor mindenkinek a megélhetési költségei, beleértve a v{llalkoz{sokhoz szükséges nyersanyagok költségeit is, csökkenni fognak. - Így van, b{r bizonyos {rak {tmenetileg emelkedhetnek is, mert mindenki fel fogja sz{mítani a hulladéklerak{s és a többi, a környezetet befoly{soló tevékenység valódi költségeit. [ltal{noss{gban azonban az {rak folyamatosan csökkenni fognak. - Ez olykor ma is megtörténik - szólaltam meg -, a piac erőinek hat{s{ra. - Persze - felelte -, de felgyorsítható, ha tudatosan csin{ljuk. B{r, ahogy a Kilencedik Felismerés megjósolja, ezt a folyamatot hatalmas mértékben felerősíti egy rendkívül olcsó új energiaforr{s. Úgy l{tszik, Feyman ezt valósította meg. Csakhogy az energi{nak a lehető legalacsonyabb {ron kell rendelkezésre {llnia, hogy felszabadító hat{s{t kifejthesse. Egyre ihletettebben beszélt. Felém fordult, és egyenesen a szemembe nézett. Eredetileg azért jöttem ide, mert ehhez a gazdas{gi elképzeléshez akartam hozz{j{rulni - mondta. - Még sosem l{ttam ennyire vil{gosan. Ezért kellettek azok a tapasztalatok, amelyekre szert tettem; arra kellett felkészülnöm, hogy ezt az üzenetet kézbesítsem. - Valóban hiszel abban, hogy elegen lesznek, akik engednek az {raikból? Lesznek annyian, hogy ez sz{mítson egy{ltal{n? - kérdezte Maya. - Különösen akkor, ha ezzel a saj{t zsebükből húzz{k ki a pénzt? Ez ellenkezni l{tszik az emberi természettel. Curtis nem felelt. Ehelyett r{m nézett, mint ahogy mindenki m{s is: mintha tőlem v{rn{k a v{laszt. Egy percig hallgattam, éreztem, hogy az energia {t{ramlik hozz{m. - Curtisnek igaza van - mondtam végül. - Mindenképpen ezt fogjuk tenni, még akkor is, ha rövid t{von valamit fel kell adnunk a személyes profitból. Ez addig tűnik értelmetlenségnek, amíg el nem saj{títjuk a Kilencedik és a Tizedik Felismerést. Ha valaki azt hiszi, hogy az élet puszt{n az egyén fennmarad{sa a lényegében - 142 -
értelmetlen és bar{ts{gtalan vil{gban, akkor nagyon is helyénvaló, ha minden erejével és tehetségével a lehető legkényelmesebb élet megvalósít{s{ra összpontosít, meg persze arra, hogy ugyanezeket a lehetőségeket gyermekei sz{m{ra is megteremtse. Ha azonban valaki megérti az első kilenc Felismerést, és az életet spiritu{lis evolúciónak tekinti, amellyel spiritu{lis felelősség j{r együtt, akkor vil{gképe tökéletesen megv{ltozik. Amikor pedig érteni kezdjük a Tizediket is, akkor a születés folyamat{t a Túlvil{g t{vlat{ból l{tjuk, és r{jövünk: mindannyian azért vagyunk itt, hogy a földi dimenziót összehangoljuk a mennyeivel. Különben is, a lehetőség és a siker misztikus folyamat; ha gazdas{gi tevékenységünket az {ltal{nos terv szerint folytatjuk, akkor szinkronisztikus módon tal{lkozni fogunk azokkal az emberekkel, akik ugyanezt teszik, és hirtelen megnyílik előttünk a gazdags{g. Azért teszünk majd így - folytattam -, mert intuícióink és a véletlenek egyénenként erre vezérelnek bennünket. Egyre többre emlékszünk majd születési l{tom{sunkból, és vil{goss{ v{lik majd előttünk, hogy mivel akartunk eredetileg hozz{j{rulni a vil{ghoz. És ami a legfontosabb, tudni fogjuk, hogy ha nem követjük azt az intuíciót, nemcsak a csod{latos véletlenek, az inspir{ció és az elevenség érzése szűnik meg, hanem a végén az életszemlében végig is kell néznünk cselekedeteinket. Szembe kell néznünk kudarcunkkal. Hirtelen elhallgattam, mert észrevettem, hogy Charlene és Maya t{gra nyílt szemmel b{mul a h{tam mögé. Önkéntelenül megfordultam; saj{t lélekcsoportom elmosódott körvonalait pillantottam meg; többtucatnyian voltak, a sokas{g a t{volban is folytatódott, mintha a barlang falai ott sem voln{nak. - Mit néztek ott? - kérdezte Curtis. - A lélekcsoportj{t - felelte Charlene. - A vízeséseknél m{r l{ttam ilyen csoportokat. - Én Maya és Curtis mögött l{ttam csoportot - mondtam. Maya h{trafordult. Az ott lévő csoport egy villan{ssal teljesen l{thatóv{ v{lt. - Én semmit sem l{tok - mondta Curtis. - Hol vannak? Maya körülnézett; ő l{tta az összes csoportot. - Azért vannak itt, hogy segítsenek nekünk, ugye? Hozz{segíthetnek a l{tom{shoz, amit keresünk. Amint kiejtette e szavakat, a csoportok sebesen t{volabb húzódtak tőlünk, és hom{lyosabb{ v{ltak.
- 143 -
- Mi történt? - kérdezte Maya. - Az elv{r{sod - feleltem. - Ha hozz{juk folyamodsz energi{ért, ahelyett hogy saj{t belső forr{sodra hagyatkozn{l, elmennek. Nem engedik meg, hogy függő helyzetbe kerüljünk. Ugyanez történt velem is. Charlene egyetértése jeléül bólintott. - És velem is. Olyanok, mint egy csal{d. Gondolati kapcsolatban {llunk velük, de fenn kell tartanunk a n{luk is magasabb, isteni forr{ssal való összeköttetést, mielőtt r{juk hangolódva felfoghatn{nk a tud{sukat - ami végeredményben a saj{t felsőbbrendű emlékezetünk. - Emlékeket őriznek sz{munkra? - kérdezte Maya. - Igen - felelte Charlene, és egyenesen r{m nézett. Belekezdett a következő mondatba, de egyszer csak abbahagyta, l{thatólag elkalandoztak a gondolatai. Azt{n így folytatta: - Kezdem érteni, mit l{ttam a m{sik dimenzióban. Mindannyian a Túlvil{g egy-egy meghat{rozott lélekcsoportj{ból sz{rmazunk, és ezek a csoportok mind rendelkeznek valamilyen igazs{ggal, amellyel hozz{j{rulnak az emberiség egyetemes tud{s{hoz. - R{m pillantott. - Te péld{ul az értelmezők csoportj{ból sz{rmazol. Tudtad ezt? Olyan lelkek csoportja ez, akik elősegítik az élet értelméről vallott nézeteink, filozófi{nk fejlődését. Mindenki, aki ebbe a lélekcsoportba tartozik, szüntelenül azon f{radozik, hogy a legjobban, a legérthetőbben írja le a spiritu{lis valós{got. Küszködtök a sokrétű, bonyolult inform{cióval, és addig nyomultok, addig kutattok, amíg meg nem lelitek a módj{t annak, hogy vil{gosan megfogalmazz{tok. Sand{n néztem vissza r{, amitől kipukkant belőle a nevetés. - Ehhez van tehetséged - tette hozz{ biztatóan. May{hoz fordulva így folytatta: - A te lélekcsoportod, Maya, az egészséggel, a jól-léttel foglalkozik. Úgy tekintik önmagukat, hogy ők a fizikai dimenzió megszil{rdítói, akik azon igyekeznek, hogy minden sejtünk optim{lisan működjék, és tele legyen energi{val; szemmel tartj{k és elt{volítj{k az érzelmi torlaszokat, még mielőtt betegséggé v{ln{nak. Curtis csoportja a technika {talakít{s{ra összpontosít, valamint a kereskedelem {ltal{nos felfog{s{ra. Ez a lélekcsoport az emberiség egész történelmén {t azon munk{lkodott, hogy spiritu{liss{ tegye és kidolgozza a pénzről meg a kapitalizmusról vallott ide{lis felfog{st. Elhallgatott; l{ttam, hogy h{ta mögött fények villódznak. - H{t te, Charlene? - kérdeztem. - A te csoportod mivel foglalkozik?
- 144 -
- Mi t{jékoztatók, kutatók vagyunk - felelte -, azon dolgozunk, hogy az emberek ismerjék el egym{st, és tanuljanak egym{stól. Az újs{gír{s lényege, hogy mélyre tekintve t{rjuk fel azoknak az embereknek és szervezeteknek az életét, hitrendszerét, akikről írunk; fedezzük fel valódi lényegüket, magasabb rendű megnyilv{nul{sukat ugyanúgy, ahogy most egym{sra figyelünk. Ismét eszembe jutott Joellel folytatott beszélgetésem, különösen az újs{gíró eltompult cinizmusa. - Nemigen l{tni olyan újs{gírót, aki így működne - jegyeztem meg. - Nem bizony - felelte Charlene -, egyelőre nem. De ez az eszmény, amely felé a szakma fejlődik. Ez a valódi életcélunk, és be is teljesítjük, ha m{r magabiztosabbak leszünk, és el merünk szakadni a régi vil{gképtől, amelyben "győznünk" kell, hogy magunk felé fordítsuk az energia {raml{s{t, és t{rsadalmi st{tusra tegyünk szert. Nagyon is összev{g ezzel, hogy miért akartam épp abba a csal{dba születni, amelyben a vil{gra jöttem. Szüleim {llandóan tele voltak kérdésekkel. [tvettem tőlük az izgatotts{got, az inform{cióéhséget. Ezért dolgoztam oly sok{ig riporterként, mielőtt beléptem a kutatóintézethez. A riportír{s etik{j{nak fejlődését akartam elősegíteni, azt{n megismerkedtem... - Ismét elkalandozott, a l{ba elé nézett, azt{n t{gra nyílt a szeme, és megszólalt: - Tudom, hogyan eleveníthetjük fel a Vil{gl{tom{st. Ha mindegyikőnk visszaemlékszik a saj{t születési l{tom{s{ra, és csoportként összeolvasztjuk ezeket, akkor a m{sik dimenzióban egyesítjük lélekcsoportjaink erejét is, ez{ltal még többre emlékszünk majd, és végül eljuthatunk a teljes vil{gkép megismeréséhez. Értetlenül néztünk r{. - Nézzük a teljes képet - magyar{zta. - A Földön minden egyes ember valamely lélekcsoporthoz tartozik; ezek a csoportok képviselik a bolygón megtal{lható különböző foglalkoz{si {gakat: az egészségügyi dolgozókat, az ügyvédeket, a könyvelőket, a sz{mítógép-kezelőket, a gazd{lkodókat, az emberi tevékenység teljes sk{l{j{t. Ha az emberek megtal{lj{k a nekik megfelelő munk{t, azt a szakm{t, amely igaz{n illik hozz{juk, akkor lélekcsoportjuk többi tagj{val működnek együtt. Miközben mindannyian felébredünk, és emlékezni kezdünk születési l{tom{sunkra - arra, hogy miért vagyunk itt -, a foglalkoz{si csoport, amelyhez tartozunk, egyre jobban összehangolódik a m{sik dimenzióban tartózkodó csoport tagjaival. És mialatt ez végbemegy, a Földön minden egyes foglalkoz{si csoport elmozdul valódi lélekcélja, az emberiség szolg{lat{ban betöltendő szerepe felé. Mindannyian lenyűgözve hallgattuk.
- 145 -
- Így van ez velünk, újs{gírókkal is - folytatta. - A történelem sor{n mindig mi voltunk azok, akik a legkitartóbban firtatt{k, mit tesznek m{sok. Néh{ny évsz{zaddal ezelőtt sikerült annyira öntudatra ébrednünk, hogy megteremtettük ezt a saj{tos foglalkoz{st. Azóta is azon munk{lkodunk, hogy szélesítsük a t{jékoztat{si eszközök haszn{lat{t, egyre több embert érjünk el hírad{sainkkal, t{jékoztat{sainkkal. De, mint mindenki m{s, mi is szenvedtünk a bizonytalans{gtól. Úgy éreztük: ahhoz, hogy az emberiség r{nk figyeljen, és energi{t adjon, egyre szenz{ciósabb történetekkel kell elő{llnunk; azt hittük, hogy csak a borzalom, csak az erőszak eladható. Csakhogy a valódi szerepünk nem ez. Spiritu{lis szerepünk szerint egyre mélyebben és egyre spiritu{lisabb módon kell érzékelnünk a többi embert. Megfigyeljük és közvetítjük, hogy mit tesznek, mit képviselnek a különböző lélekcsoportok és egyének, s ez{ltal mindenki sz{m{ra megkönnyítjük, hogy hozz{jusson a m{sok {ltal hozott igazs{gokhoz. Ugyanígy van ez minden foglalkoz{si csoportban; mindannyian r{ébredünk igazi célunkra, feladatunkra. És ahogy ez megtörténik szerte a vil{gon, tov{bbléphetünk. Szoros spiritu{lis együttműködésre léphetünk olyanokkal is, akik m{s lélekcsoporthoz tartoznak: úgy, ahogy most mi tesszük. Megismertük egym{s születési l{tom{s{t, közösen megemeltük rezgésszintünket, és ez nemcsak az emberi t{rsadalom {talakul{s{t segíti, hanem a Túlvil{g kultúr{j{ban is v{ltoz{sokat idéz elő. Először is, lélekcsoportjaink rezgése közeledik a mi földi rezgésünkhöz, és a miénk a túlvil{gihoz; a két dimenzió egym{sba nyílik. Ezen a nyíl{son keresztül megkezdődhet a kommunik{ció a dimenziók között. Megl{tjuk a lelkeket a Túlvil{gon, könnyebben és gyorsabban fogjuk fel az ő tud{sukat és emlékeiket. Ez is egyre gyakoribb jelenség a Földön. Charlene szavai közben megfigyeltem, hogy a h{tunk mögött elhelyezkedő lélekcsoportok széthúzódnak, és folyamatos kört alkotnak körülöttünk. Egyesülésük hat{s{ra még magasabb tudati szintre emelkedtem. Úgy l{ttam, Charlene ugyanezt érzi. Mély lélegzetet vett, azt{n nagy nyomatékkal folytatta: - A túlvil{gi v{ltoz{sok sor{ba tartozik az is, hogy maguk a lélekcsoportok is jobban összehangolódnak, közelebbi rezonanci{ba kerülnek egym{ssal. Ezért {ll a Föld a lelkek figyelmének középpontj{ban. Önmagukban nem képesek egyesülni. Oda{t sok lélekcsoport töredékes marad, nem hangolódik össze a többivel, mert képzeletbeli vil{gban élnek, ahol a fogalmak egy pillanat alatt valósulnak meg, és ugyanolyan gyorsan el is enyésznek, teh{t sz{mukra a valós{g mindig önkényes. Nincs természeti vil{g, nincs atomszerkezet, amely szil{rd alapot, színpadi h{tteret szolg{ltatna, ahogy az sz{munkra megszokott. Mi is hat{st gyakorolunk a színpadra, de n{lunk a fogalmak sokkal lassabban valósulnak meg, és nekünk mindig valamiféle meg{llapod{sra kell jutnunk arról, hogy mi történjék a jövőben. Ez a meg{llapod{s, - 146 -
az egységes vil{gképpel kapcsolatos konszenzus a Túlvil{gon is közelebb hozza egym{shoz a lélekcsoportokat. Ezért tartj{k oly fontosnak a földi dimenziót. A fizikai dimenzióban megy végbe a lelkek valódi egyesülése! Ez az egységesedés húzódik meg az emberiség hosszú történelmi útj{nak h{tterében. A túlvil{gi lélekcsoportok értik a Vil{gl{tom{st, vagyis azt a l{tom{st, amely megmutatja, hogyan fejlődhet a vil{g, hogyan nyithatók egym{sba a dimenziók, de ezt csak olyan egyének v{lthatj{k valóra, akik egyesével leszületnek a fizikai dimenzióba, abban a reményben, hogy a megfelelő ir{nyba, a konszenzusos {llapot felé mozdíthatj{k a földi valós{got. Mindkét dimenzió sz{m{ra a fizikai vil{g arén{ja a színpad, amelyen a cselekmény j{tszódik, és mostan{ban közeledik a tetőpont, mert egyre többen eszmélünk fel tudatosan arra, hogy mi is történik. Körbemutatott kis csoportunkon. - Ez az a tud{s, amelyre most, e percben együtt emlékezünk, és ez az a tud{s, amelyre szerte a bolygón mindenfelé a hozz{nk hasonló csoportok emlékeznek. N{lunk van a teljes l{tom{s egy-egy darabja, és ha lélekcsoportjainkat egyesítve megosztjuk egym{ssal tud{sunkat, a teljes képet is felhozhatjuk a tudatba. Charlene szavait kisebbfajta földrengés szakította félbe: a barlang alatt enyhén megr{zkódott a föld. A mennyezetről por hullott r{nk. Újból meghallottuk a morajt, de ezúttal nem volt annyira torz; m{r-m{r harmonikusnak hangzott. - Ó, istenem - mondta Curtis. - M{r majdnem tökéletesen beszab{lyozt{k. Vissza kell mennünk a bunkerhez. - Tett egy mozdulatot, hogy a következő pillanatban fel{lljon, és csoportunk energiaszintje egy pillanat alatt lezuhant. - V{rj! - mondtam. - Mit csin{ln{nk ott? Megegyeztünk, hogy itt v{rjuk be a sötétedést; addig még több óra van h{tra. Szerintem maradjunk itt. Magas energiaszintre jutottunk, de a folyamat többi részét nem indítottuk el. Kitakarítottuk érzelemmaradv{nyainkat, felerősítettük energi{nkat, megosztottuk egym{ssal születési l{tom{sunkat, de a Vil{gl{tom{sig nem jutottunk el. Azt hiszem, többet is tehetnénk, ha itt maradn{nk, ahol biztons{gban vagyunk, és megprób{ln{nk tov{bbhaladni. - Mialatt ezt mondtam, ismét l{ttam mindny{junk képét lenn a völgyben, a sötétben összebújva. - Ahhoz m{r késő - mondta Curtis. - Nemsok{ra végrehajtj{k a kísérletet. Ha tehetünk valamit, azt most kell megtennünk. A szemébe néztem. - Azt mondtad: lehet, hogy megölik Charlene-t. Ha elfognak, mindannyiunkra ez a sors v{r. Maya a tenyerébe hajtotta fejét; Curtis elfordult, igyekezett úrr{ lenni a p{nikon. - 147 -
- No, én indulok - mondta Curtis. Charlene előrehajolt. - Szerintem együtt kell maradnunk. Egy pillanatra megint indi{n öltözékben l{ttam, a tizenkilencedik sz{zadi, érintetlen erdő mélyén. A kép gyorsan elhalv{nyult. Maya fel{llt. - Charlene-nak igaza van - mondta. - Együtt kell maradnunk, és az sem {rt, ha megnézzük, mit csin{lnak. Kinéztem a barlang nyíl{s{n, és bensőmet hosszasan marokra fogta az ellenkezés. És mit csin{ljunk ezzel a... az operatív egyénnel? - Behúzzuk a barlangba, és otthagyjuk - felelte Curtis. - Ha módunkban {ll, reggel majd érte küldünk valakit. Összenéztem Charlene-nal, azt{n bólintottam.
- 148 -
Emlékezni a jövőre
Hasaltunk a dombtetőn, és lestük a hegyl{nc l{b{n{l zajló eseményeket. A lassan halv{nyuló fényben semmi szokatlant nem l{ttam, sem mozg{st, sem őröket. Negyven percig tartott, míg ideértünk; ezalatt folyamatosan hallottuk a morajl{st, de most teljesen megszűnt. - Biztos, hogy ez az a hely? - kérdeztem Curtistől. - Igen - felelte. - L{tod azt a négy hatalmas szikl{t a lejtőn, körülbelül tizenöt méter magasan? Alattuk, a bokrok között rejtőzik a bej{rat. Jobbra éppen kil{tszik a parabolaantenna felső pereme. Úgy néz ki, megint működik. - L{tom - mondta Maya. - Hol vannak az őrök? - kérdeztem Curtistől. - Lehet, hogy mindenki elment? Majdnem egy ór{n {t figyeltük a bej{ratot, lestük, van-e jele az életnek, közben mozdulni, megszólalni sem nagyon mertünk. Végre sötétség ereszkedett a völgyre. Hirtelen mozg{st hallottunk a h{tunk mögül. Eleml{mp{k gyulladtak, fény{r borított el bennünket, és négy fegyveres tört r{nk, követelve, hogy tartsuk fel a kezünket. Tíz percet sz{ntak r{, hogy {tkutass{k a holminkat, azt{n meg is motoztak bennünket, majd lekísértek a dombról, és felvittek a bunker bej{rat{hoz. Kiv{gódott a bunker ajtaja, és Feyman rontott ki rajta dühösen kiab{lva. - Ezeket kerestük? - ordította. - Hol tal{lt{k meg őket? Őreink egyike előadta, mi történt, Feyman közben a fejét csóv{lta, és b{mult bennünket, ahogy ott {lltunk az eleml{mp{k kereszttüzében. Azt{n közelebb lépett, és r{nk förmedt: - Mit keresnek itt? - Abba kell hagynia, amit művel! - v{gott vissza Curtis. Feymannak ismerős volt Curtis, de nem jött r{, honnan. - Ki maga? - Az őrök l{mp{j{nak fénye Curtis arc{n {llapodott meg. - Curtis Webber... Az eszem meg{ll! - fakadt ki Feyman. - Ugye maga robbantotta fel az antenn{nkat? - Hallgasson ide - mondta Curtis. - Maga nagyon jól tudja, hogy a gener{tora ezen a szinten túl veszélyes. Elpusztíthatja ezt az egész völgyet!
- 149 -
- Maga mindig is hajlamos volt p{nikba esni, Webber. Ezért küldtük el a Deltechtől. Túl sokat dolgoztam ezen a munk{n ahhoz, hogy most feladjam. Működnie kell pontosan úgy, ahogy elterveztem! - De miért kock{ztat? Ink{bb a kisebb, h{ztart{si méretű berendezésekkel kellene foglalkoznia. Miért akarja ekkor{ra növelni a kimeneti teljesítményt? - Ahhoz mag{nak semmi köze. Jobban teszi, ha hallgat. Curtis egy lépést tett Feyman felé. - Azért akarja központosítani az energiatermelést, hogy a mark{ban tarthassa. Ez így nincs rendjén. Feyman mosolygott. - Az új energiarendszer elterjesztését be kell vezetni. Gondolja, hogy ezt egyik napról a m{sikra meg lehetne oldani? Az energia{rak ma a h{ztart{sok és v{llalkoz{sok kiad{sainak jelentős részét képezik; mi lenne, ha ez egy csap{sra szinte a null{ra zuhanna? A hirtelen megnövekedő v{s{rlóerő vil{gszerte hiperinfl{ciót okozna, aminek péld{tlan gazdas{gi v{ls{g lehetne a következménye. - Maga is tudja, hogy ez nem igaz - felelte Curtis. - Az alacsony energia{rak tetemesen megnövelnék a termelékenységet, több termék jelenne meg a piacon, alacsonyabb {rakon. Nem lenne semmiféle infl{ció. Ezt maga a saj{t érdekében csin{lja. Azért akarja központosítani a termelést, hogy maga hat{rozhassa meg, mennyit ad el belőle, és milyen {ron; a veszélyekkel pedig nem törődik. Feyman dühös tekintettel meredt Curtisre. - Maga annyira naiv! Azt hiszi, azok az érdekcsoportok, amelyek ma megszabj{k az energia{rakat, megengednék az {t{ll{st egy olcsó energiaforr{sra? Persze hogy nem! Központosítani és adagolni kell, különben nem működik. És én leszek az, aki ezt végrehajtja! Én erre születtem! - Ez nem igaz! - v{gtam közbe. - Maga nem erre született, hanem arra, hogy nekünk segítsen! Feyman megpördült a tengelye körül, hogy szembenézzen velem. - Hallgasson! Hallj{k? Mindenki fogja be a sz{j{t! - Tekintete megtal{lta Charlene-t. - Mi lett azzal az emberrel, akit maga mellé adtam? Charlene v{lasz helyett elfordult. - Erre nekem nincs időm! - ki{ltott fel újra Feyman. - Azt aj{nlom, mostantól ink{bb a saj{t személyes biztons{gukkal törődjenek. - Végigmért bennünket, azt{n megcsóv{lta fejét, és odalépett az egyik fegyvereshez. - Tarts{k együtt őket, amíg el nem készülünk. M{r csak egy óra van h{tra. Ha valaki szökni prób{l, lője le.
- 150 -
A fegyveres p{r szóval eligazította a m{sik h{rmat, azt{n körülbelül tízméteres t{vols{gban körülvettek bennünket. - Üljenek le! - parancsolta egyikük. Egym{ssal szemben leültünk a sötétségben. Energiakészletünk szinte teljesen leapadt. Amióta a barlangból kiléptünk, a lélekcsoportoknak nyom{t sem l{ttuk. - Szerinted mit tegyünk? - kérdeztem Charlene-tól. - Semmi sem v{ltozott - suttogta vissza. - Újra energi{t kell gyűjtenünk. Szinte teljes sötétség vett körül bennünket, csak a fegyveresek eleml{mp{i p{szt{ztak néha végig rajtunk. T{rsaimnak csak körvonalait l{ttam, pedig szűk, alig kétméteres {tmérőjű körben ültünk. - Meg kell prób{lnunk a szökést - súgta Curtis. - Szerintem meg akarnak ölni. Ekkor eszembe jutott az a jelenet, amelynek Feyman születési l{tom{s{ban voltam tanúja. Előre l{tta akkor, hogy egy erdőben, sötétben lesz együtt velünk. Tudtam, hogy a helynek van egy szembetűnő jellegzetessége, de arra nem emlékeztem, hogy mi volt az. - Nem! - feleltem. - Azt hiszem, itt is meg kell prób{lnunk. Ebben a pillanatban a levegőt magas hangszínű zümmögés töltötte be; hasonlított a kor{bban hallott zúg{shoz, de harmonikusabb volt, szinte m{r jólesett az ember fülének. Alattunk érezhetően megremegett a talaj. - Azonnal energi{t kell gyűjtenünk! - suttogta Maya. - Nem tudom, hogy képes vagyok-e r{ itt - felelte Curtis. - Musz{j! - mondtam. - Összpontosítsunk egym{sra, ahogy az előbb - tette hozz{ Maya. Megprób{ltam kirekeszteni tudatomból fenyegető helyzetünket, és megteremteni önmagamban a szeretet {llapot{t. Tudom{st sem véve az {rnyakról és a villogó fénysugarakról, megcsod{ltam a körben ülők arc{nak szépségét. Kerestem felsőbbrendű Énjük kifejeződését, és közben arra lettem figyelmes, hogy körülöttünk megv{ltoznak a fényviszonyok. Egyre jobban l{ttam t{rsaim arc{t, mintha infravörös éjszakai l{tcsövön {t néztem volna őket. - Mit vizualiz{ljunk? - kérdezte Curtis elkeseredve. - 151 -
- Vissza kell mennünk születési l{tom{sunkhoz - felelte Maya. - Fel kell idéznünk, hogy miért jöttünk. A föld hirtelen hevesen megr{zkódott, és a kísérlet hangj{ba torz csikorg{s vegyült. Közelebb húzódtunk egym{shoz, és közös gondolatunk a harc képét vetítette elénk. Tudtuk: valami módon képesek vagyunk úgy ir{nyítani erőnket, hogy visszaszorítsuk a kísérlet negatív, pusztító hat{s{t. Egy röpke l{tom{sban Feyman is megjelent előttem, amint megt{ntorodik, berendezései felrobbannak és l{ngolnak, emberei fejvesztve menekülnek. A zaj hirtelen felerősödött; ez megzavart az összpontosít{sban. A kísérlet folytatódott. Alig húsz méterre tőlünk egy sud{r fenyőfa derékba tört, és a földre zuhant. Mennydörgő robaj hallatszott - hatalmas porfelhő csapott fel, és m{sfél méter széles hasadék nyílt a földben köztünk és a tőlünk jobbra {lló őr között. Az őr rémületében h{traugrott, l{mp{j{nak fénykévéje vadul imbolygott az éjszak{ban. - Ez nem sikerül! - sikoltott fel Maya. Balra tőlünk kettétört újabb fa, alattunk megcsúszott a föld, mindannyian eldőltünk. Maya rémült tekintettel talpra ugrott. - Én ezt nem bírom tov{bb! - ki{ltotta, és fut{snak eredt a sötétben észak felé. Az őr, akit a földcsuszaml{s szintén ledöntött l{b{ról, most térdre emelkedett, l{mp{j{val megkereste a menekülőt, azt{n fölemelte a fegyvert. - Ne! V{rj! - ordítottam. Maya fut{s közben h{trapillantott, és megl{tta az őrt, aki tüzelő helyzetben célba vette őt. A jelenet mintha lassított felvételbe v{ltott volna {t; a lövedékek elhagyt{k a cső torkolat{t, és Maya arc{n minden von{s arról {rulkodott, hogy tudja, meg fog halni. A golyók azonban nem tépték fel a testét. Kis, fehér fénypamacs suhant {t előtte, és a lövedékek célt tévesztettek. Maya egy pillanatra megtorpant, azt{n eltűnt a sötétben. Ugyanebben a pillanatban Charlene is megérezte, hogy itt a lehetőség. Felpattant mellőlem, és északkelet felé kezdett rohanni, egyenest bele a porfelhőbe; az őrök észre sem vették. Én is futni kezdtem, de az őr, aki May{ra is r{lőtt, felém fordította fegyverét. Curtis vill{mgyorsan elkapta a l{bamat, és maga mellé r{ntott a földre.
- 152 -
Mögöttünk kiv{gódott a bunker ajtaja, Feyman rohant ki, egyenest a parabolaantenn{hoz ment, és l{zas sietséggel {llított valamit a billentyűzeten. A zaj fokozatosan halkult, a föld rengése enyhe reszketéssé enyhült. - Az isten szerelmére - ki{ltott r{ Curtis -, hagyja m{r abba! Feyman felénk fordította poros, piszkos arc{t. - Nem történt semmi olyasmi, amit helyre ne tudnék hozni - felelte kísérteties nyugalommal. Az őrök m{r talpon voltak, leporolt{k magukat, és közeledtek felénk. Feyman észrevette, hogy Maya és Charlene hi{nyzik, de még mielőtt megszólalhatott volna, fülsiketítő hangerővel újból felhangzott a dübörgés, és alattunk méteres hull{mokban h{nykolódni kezdett a föld, amitől mindenki újra elv{gódott. Egy kettétört fa {gdarabjai z{poroztak körülöttünk; az őrök rohanni kezdtek, hogy a bunkerben keressenek menedéket. - Most! - ki{ltotta Curtis. - Gyerünk! Dermedt mozdulatlans{gban maradtam, de Curtis felr{ntott a földről. - Mozg{s! harsogta a fülembe. L{bam végre hajlandó volt engedelmeskedni; észak felé futottunk, ugyanarra, amerre May{t l{ttuk eltűnni. L{bunk alatt több újabb rengés dob{lta a talajt, azt{n a földmozg{s és a zaj is abbamaradt. Kilométereken {t törtettünk előre a sötét erdőben, utunkat csak a levelek közt bekandik{ló hold vil{gította meg helyenként, azt{n egy kis fenyőligetben lekuporodtunk, hogy kifújjuk magunkat. - Szerinted üldöznek bennünket? - kérdeztem. - Igen - felelte. - Nem engedhetik, hogy b{rmelyikünk visszajusson a v{rosba. Szerintem az odavezető utakat mind őrzik. Szavai közben tudatomban a zuhatagok képe jelent meg. Érintetlennek l{ttam, ugyanolyan volt, mint a legelső alkalommal. A vízesés volt Feyman l{tom{s{ban az a jellegzetesség, amelyet emlékezetemben kerestem. - Északnyugatra kell mennünk, a vízesésekhez - javasoltam. Curtis észak felé intett a fejével; amilyen csöndesen csak tudtunk, arra indultunk el; {tl{baltunk a folyón, és óvatosan megközelítettük a kanyont. Curtis időnként meg{llt, és eltüntette nyomainkat. Egy pihenő alkalm{val j{rművek motorzúg{s{t hallottuk délkeletről.
- 153 -
Még egy kilométer, és megpillantottuk a kanyon t{volba vesző, meredek falait a holdfényben. A bej{ratot őrző szikl{k felé közeledve Curtis ment előre, ő kelt {t elsőnek a patakon is. Egyszer csak hirtelen megtorpant és h{traugrott: az ösvény bal oldal{n valaki előlépett egy fa mögül. Az illető ugyanúgy megijedt tőlünk; felsikoltott, és rémületében megt{ntorodva kis híj{n belezuhant a patakba. Felismertem. - Maya! - ki{ltottam. Ettől Curtis is észbe kapott, egy mozdulattal elkapta May{t, és visszar{ntotta a vízmos{s széléről; l{buk alól kövek, kavicsok potyogtak a vízbe. Maya hevesen {tölelte Curtist, azt{n felém nyújtotta karj{t. - Nem tudom, miért rohantam el. Egyszerűen p{nikba estem. Csak arra tudtam gondolni, hogy el kell jutnom a vízesésekhez, amelyekről beszéltél. Egész idő alatt azért im{dkoztam, hogy nektek is legyen alkalmatok a szökésre. Egy nagy f{nak t{maszkodott, mélyet lélegzett, azt{n megkérdezte: - Mi történt, amikor az őr r{m lőtt? Hogy hib{zhatott el? Én csak egy furcsa kis fénygomolyt l{ttam. Összenéztünk Curtisszel. - Nem tudom - feleltem. - Valami különös nyugalmat merítettem belőle - folytatta Maya -, amilyet soha azelőtt nem éreztem. Összenéztünk, egyikünk sem szólt. Azt{n a csöndben lépések zaj{t hallottam. - V{rjunk - szóltam a többieknek. - Ott elöl van valaki. - Lekuporodtunk, v{rtunk. Tíz perc telt el így. Azt{n a f{k közül előbukkant Charlene, és térdre roskadt előttünk. - H{la istennek, hogy megtal{ltalak - mondta. - Hogy tudtatok megszökni? - Elszaladtunk, amikor kidőlt egy fa - feleltem. Charlene mélyen a szemembe nézett. - Gondoltam, hogy a vízesésekhez jöttök, ezért én is erre fordultam, b{r nem voltam benne biztos, hogy idetal{lok a sötétben. Maya intett nekünk; mindannyian kiléptünk a tiszt{sra, ahol a patak {thaladt a kanyon bej{rat{n. A holdfény itt körös-körben bevil{gította a füvet, a szikl{kat.
- 154 -
- Lehet, hogy adódik még egy lehetőségünk - mondta, és egy intéssel jelezte, hogy üljünk le egym{ssal szemben. - Mit tehetnénk? - kérdezte Curtis. - Itt nem maradhatunk sok{ig. Utolérnek. May{ra néztem. Az j{rt a fejemben, hogy ink{bb föl kellene mennünk a vízesésekhez, de May{ban annyi energi{t l{ttam, hogy ezt kérdeztem tőle: - Szerinted az előbb miért nem sikerült? - Nem tudom; tal{n kevesen voltunk. Azt mondtad, hogy heten kellenek hozz{. Vagy tal{n túl erős volt bennünk a félelem. Charlene előrehajolt. - Azt hiszem, azt az energiamennyiséget kell felidéznünk, amit a barlangban gyűjtöttünk össze. Azon a szinten kell most is összekapcsolódnunk. Hosszú perceken {t erősítettük a belső kapcsolatot. Végül Maya így szólt: - Adjunk egym{snak energi{t; tal{ljuk meg a felsőbbrendű Én megnyilv{nul{s{t. Mélyeket lélegeztem, és ismét a többieket figyeltem. Arcuk fokozatosan egyre szebb és fényesebb lett; megpillantottam rajta a lélek igazi kifejeződését. Körülöttünk felragyogott a növényzet meg a szikl{k; mintha a holdvil{g ereje hirtelen megkétszereződött volna. Testemet el{rasztotta a szeretet és az eufória ismerős hull{ma; megfordulva h{tam mögött megl{ttam a lélekcsoport derengő fényű alakjait. Amint megpillantottam a lelkek seregét, tudatom még jobban kit{gult; észleltem, hogy a többiek lélekcsoportja is jelen van, b{r még nem egyesültek. Maya elkapta a tekintetemet. Tökéletesen nyílt és őszinte pillant{s{ban mintha még a születési l{tom{s{t is fölfedeztem volna. Maya e percben tudta, hogy ki ő, és ez mindenki {ltal érzékelhetően sug{rzott róla. Tiszt{ban volt küldetésével, előélete tökéletesen felkészítette r{. - Érezzétek, hogy testetek atomjai magasabb szinten rezegnek - tan{csolta. Charlene-ra néztem; az ő arckifejezése ugyanilyen egyértelmű volt. Ő testesítette meg az inform{cióhordozókat, akik begyűjtik és elterjesztik az egyének és csoportok {ltal felismert fontos igazs{gokat. - Értitek, mi történik? - kérdezte Charlene. - Olyannak l{tjuk egym{st, amilyenek igaz{ból vagyunk, a régi félelmekből sz{rmazó, kivetített érzelmek nélkül. - L{tom - felelte Curtis, arc{ról sug{rzott az energia, a bizonyoss{g. - 155 -
Percekig nem beszéltünk. Lehunytam a szemem, energi{nk egyre halmozódott. - Nézzétek! - mondta hirtelen Charlene, és a lélekcsoportokra mutatott. A csoportok kezdtek összeolvadni egym{ssal, ugyanúgy, ahogy a barlangban. Végignéztem t{rsaimon: Charlene, Curtis és végül Maya. Arcukon egyre tökéletesebben kifejeződött az emberi civiliz{ció hosszú folyamat{ban v{llalt szerepük. - Ez az! - mondtam. - Elértük a következő fokozatot: teljesebb képet kapunk az emberiség történelméről. Óri{si hologramként megjelent előttünk a történelem képe, a kezdetektől egészen a t{voli befejezésig. A képre összpontosítva r{jöttem, hogy nagyon hasonlít ahhoz, amit kor{bban a lélekcsoportom körében m{r alkalmam volt megfigyelni - ezúttal azonban a történet sokkal kor{bban kezdődött, a vil{gmindenség keletkezésével. L{ttuk, ahogy az első anyag berobban a létezésbe, és a gravit{ció csillagokk{ r{ntja össze; a csillagok élnek, majd meghalnak, és kibocs{tj{k a sokféle anyagot, amelyből végül a Föld is létrejött. Ezek az elemek a földi környezet kezdetén egyre bonyolultabb anyagokk{ kapcsolódtak össze, és végül előlépett a szerves élet - amely azt{n szintén tov{bb fejlődött, magasabb szintű tudatoss{ggal rendelkező, magasabb rendű szervezetekben nyilv{nult meg, mintha egy {tfogó tervet követne. A többsejtű élőlényből halak lettek, a halakból kétéltűek fejlődtek ki, azokból a hüllők, majd a madarak és végül az emlősök. Figyelő tekintetünk előtt megnyílt a Túlvil{g dimenziója, és én megértettem, hogy az ottani lelkek mindegyike - valój{ban a teljes emberiség nagy része - végigélte az evolúció hosszú, lassú folyamat{t. Halakként úszk{ltunk az óce{nokban, kétéltűekként kimerészkedtünk a sz{razföldre, küzdöttünk a fennmarad{sért mint hüllők, madarak és emlősök, minden lépésért megvívtuk a harcot, hogy végül emberi form{t ölthessünk - és ez az egész sz{ndékosan történt így. Tudtuk, hogy az egym{st követő nemzedékek hull{maiban újra és újra leszületünk a fizikai dimenzióba, és nem törődve azzal, hogy meddig tart, erőfeszítéseket teszünk, hogy felébredjünk, egyesüljünk, fejlődjünk, és végül megvalósítsuk a Földön ugyanazt a spiritu{lis kultúr{t, amely a Túlvil{gon létezik. Az út kétségkívül nehéz és keserves lesz. Amikor először felébredésre szólít az intuíció, megtapasztaljuk a mag{ny, az elkülönülés rettenetét. Mégsem zuhanunk vissza az {lomba; {tverekedjük magunkat a félelem had{ll{sain, arra a halv{ny sejtelemre t{maszkodva, hogy nem vagyunk egyedül, hogy spiritu{lis lények vagyunk, akiknek spiritu{lis céljuk van ezen a bolygón. - 156 -
És követve az evolúció parancs{t, egyre nagyobb, egyre bonyolultabb t{rsadalmi csoportokk{ szerveződünk, különféle foglalkoz{si {gakat alakítunk ki, legyőzzük az egym{s fölött való diadalmaskod{s v{gy{t, és végül meghonosítjuk azt a demokratikus folyamatot, amelyben az új gondolatok a t{rsadalomban elterjedve, szintetiz{lódva fejlődnek magasabb rendű igazs{gokk{. Biztons{gunkat mindink{bb bensőnkből merítjük, mert istenképünk fokozatosan {talakul, az ősi természetistenektől kiindulva a rajtunk kívül {lló egyetlen Atyaistenen {t egészen a bennünk lakozó Szentlélekig. Intuíció sugallta szent szövegek íródnak majd, amelyek mélyről jövő, jelképi kifejezését adj{k ehhez az istenséghez fűződő kapcsolatunknak és jövőnknek. A l{tnokok keleten és nyugaton egyar{nt felt{rj{k, hogy ez a Szentlélek mindig is jelen volt, mindig hozz{férhető volt, csak arra v{rt, hogy képessé v{ljunk megnyílni, elt{volítani az akad{lyokat a tökéletes egyesülés útj{ból. Tudtuk: egyesülés ir{nti v{gyunk idővel szélesedik majd, míg létre nem jön egy különleges közösség: v{llaljuk a mély összetartoz{st azokkal, akik a bolygó egy meghat{rozott területén élnek; az emberi vil{g politikai nemzet{llamokk{ szil{rdul, amelyek mindegyike saj{t nézőpontj{ból tekint a vil{gra. Hamarosan robban{sszerű fejlődésnek indul a kereskedelem. [ltal{noss{ v{lik a tudom{nyos megközelítés, az ebből sz{rmazó felfedezések nyom{n kezdetét veszi a gazdas{gközpontú korszak, a vil{gi gondolkod{s {ltal{noss{ v{l{s{nak kora, amelyet ipari forradalomnak nevezünk. Amikor vil{gszerte kifejlesztettük a gazdas{gi kapcsolatok h{lózat{t, ébredésünk folytatódik, teljes, spiritu{lis lényünknek egyre nagyobb részére emlékszünk vissza. A Felismerések lassanként {thatj{k az emberi tudatot, és olyan fejlődési ir{nyt adnak a gazdas{gnak, amely összefér a természettel, és végül, túllépve a félelem szülte polariz{ción, új, spiritu{lis vil{gképet teremtenek a Földön. E ponton t{rsaimra pillantottam. Arcuk el{rulta, hogy ők is a Föld történetének l{tom{s{ban részesülnek. Egyetlen, gyors jelenésben megértettük, hogyan fejlődött az emberi tudat az idők kezdetétől a jelen pillanatig. A hologramból hirtelen kiemelkedtek a polariz{ció részletei. A Földön minden ember két, egym{ssal ellentétes pólus valamelyikén helyezkedett el: az egyik az {talakul{s hom{lyos, de egyre tiszt{bb képe felé tartott, a m{sik ellen{llt, úgy érezve, hogy a régi vil{gképpel együtt a benne foglalt értékek is mindörökre veszendőbe mehetnek. L{thattuk: a Túlvil{g dimenziój{ban ismeretes, hogy a fizikai dimenzió spiritu{liss{ v{ltoztat{s{nak folyamat{ban e szemben{ll{s leküzdése jelenti a legnagyobb - 157 -
feladatot - különösen olyankor, ha a polariz{ció m{r a végletekbe csapott. Ebben az esetben mindkét t{bor esztelen módon a m{sikat ki{ltja ki a legfőbb gonosznak, vagy ami még rosszabb, szó szerint veszi a vil{gvége-prófét{k jövendöléseit: arra gondol, hogy a jövendőt úgysem képes befoly{solni, s ezért fel is hagy a prób{lkoz{ssal. L{ttuk azt is, hogy a Túlvil{gon még az volt a sz{ndékunk: felderítjük a jövendölések mögött rejlő mélyebb igazs{got, hogy közelebb kerüljünk a Vil{gl{tom{s felidézéséhez, a polariz{ció felold{s{hoz. A Szentír{s minden részlete, így a D{nielnél és a Jelenések Könyvében leírt l{tom{sok is isteni intuíciók, amelyek a Túlvil{gról érkeztek a fizikai térbe, ezért a l{tnokok tudat{nak jelképeibe öltöztetve jelennek meg előttünk, és így is kell értelmeznünk őket: olyasform{n, mint az {lmokat. A jelképi értelmezésre kell összpontosítanunk. A próféci{k azt jósolj{k, hogy az emberiség történelme véget ér itt a Földön, csakhogy a hívők sz{m{ra ez a "vég" m{st jelent, mint a hitetlenek sz{m{ra. Az utóbbiak a szemünk l{tt{ra megtapasztalt{k a történelem végnapjait: természeti csap{sokat, környezeti katasztróf{kat, a gazdas{g romba dőlését. Azt{n, a rettegés, a k{osz tetőfok{n megjelent egy erőskezű vezető, az Antikrisztus, aki felaj{nlotta, hogy megteremti a rendet, de az egyéneknek cserében fel kell adniuk szabads{gukat, és magukra kell venniük "a fenevad bélyegét", hogy részt vehessenek az automatiz{lt gazdas{gban. Végül ez a nagy hatalmú vezető istenné nevezte ki önmag{t, erővel elfoglalt minden orsz{got, amely hatalm{nak ellen{llt; előbb az iszl{m erőinek üzent hadat, majd a zsidóknak és a keresztényeknek, és végül l{ngoló Armageddonn{ tette a földkerekséget. Ezzel szemben a hívők sz{m{ra a Szentír{s prófét{i sokkal kellemesebb végnapokat jövendöltek. A hívők, akik hűségesek maradtak a szellemhez, spiritu{lis testet kapnak, és elragadtatnak egy m{sik dimenzióba, melynek neve Új Jeruzs{lem, de visszaj{rhatnak a fizikai vil{gba. A h{ború egy bizonyos pillanat{ban Isten teljes hatalm{val visszatér, hogy véget vessen a küzdelemnek, helyre{llítsa a földi {llapotokat, és meghonosítsa az ezer évig tartó békét, amely nem ismer betegséget, sem hal{lt, és amelyben minden {talakul, még a Föld {llatai is, mert húst többé nem esznek. Ehelyett "a farkas a b{r{nnyal együtt legel, az oroszl{n szalm{t eszik, mint a marha". Maya és Curtis elfogta tekintetemet, azt{n Charlene is felnézett; mind egyszerre éreztük meg a próféci{k értelmét, lényegi jelentését. A vil{gvége-l{tom{sok l{tnokai intuíciójuk révén felfogt{k, hogy a mi korunkban kétféle jövő {llhat előttünk. V{laszthatjuk azt is, hogy megmaradunk a félelemben, tov{bbra is abban hiszünk, hogy a vil{g az automatiz{l{s falansztere, a t{rsadalmi hanyatl{s, a végpusztul{s felé halad... de követhetjük a m{sik utat is, tekinthetjük önmagunkat hívőknek, akik képesek legyőzni ezt a nihilizmust, és megnyílni a szeretet rezgéseinek; ily módon megmenekedünk az apokalipszistól, és {tléphetünk egy m{sik dimenzióba, ahol a - 158 -
lélek {ltalunk valósítja meg a prófét{k l{tom{s{t. Most m{r l{ttuk, hogy a túlvil{giak miért gondolj{k: a polariz{ció felold{s{ban kulcsszerepe van annak, hogyan értelmezzük ezeket a próféci{kat. Ha abban hiszünk, hogy a szent szövegek az elkerülhetetlen, Isten tervében előre megírt végpusztul{st jósolj{k, ennek a hitnek az lesz a következménye, hogy ezt a végkifejletet teremtjük meg. Vil{gos, hogy a szeretet és a hit útj{t kell v{lasztanunk. Ahogy m{r kor{bban is l{ttam, a polariz{ciónak eredetileg nem kellett volna ilyen komolly{ fajulnia. A Túlvil{gon tudt{k, hogy mindkét oldal az igazs{g egy részét képviseli, és ezek a részek egy új spiritu{lis vil{gképben összebékíthetők. Sőt azt is l{ttam, hogy ez a szintézis maguknak a Felismeréseknek a természetes következménye lesz, különösen a Tizedik Felismerésé, és létrejöttében a vil{gszerte alakuló különleges embercsoportok j{tszanak kiemelkedő szerepet. A hologram hirtelen előrev{gtatott, és én ismét tudatt{gul{st éreztem. Tudtam, hogy most a folyamat következő szakasz{hoz kerülünk: mag{hoz az emlékhez. Megjelenik előttünk, hogyan akartunk hívőkké v{lni, beteljesíteni a megjósolt jövő utópi{j{t. Végre emlékezni fogunk a Vil{gl{tom{sra! Figyeltük a Tizedik Felismerés hat{s{ra szerveződő csoportok megalakul{s{t szerte a vil{gon, azt{n a kritikus mennyiségű energia felhalmozód{s{t, majd azt a folyamatot, amelyben az emberek megtanult{k ezt az energi{t úgy kisug{rozni, hogy a polariz{ció és a félelem azon nyomban enyhülni kezdett. Különösen a technikai vezetők kerültek hat{sa al{: önmagukra ébredve felhagytak a gazdas{g manipul{l{s{ra, a hatalom megszerzésére ir{nyuló törekvéseikkel. A kivetített energia következménye egy péld{tlan méretű ébredési, emlékezési és együttműködési hull{m és a friss inspir{ciótól föllelkesült emberek robban{sszerű megsokasod{sa; ezek mindegyike teljes egészében emlékszik majd születési l{tom{s{ra, és követi a szinkronisztikus utat, amely pontosan a neki megfelelő helyre vezeti a kultúr{ban. A jelenet {tv{ltott a lepusztult belv{rosok és az elhagyatott vidéki csal{dok képeire. Itt azt l{thattuk, hogy új közmegegyezés alakul ki a szegénység spir{lj{nak megbont{s{ra. A beavatkoz{st imm{r nem korm{nyzati feladatnak tekintették, nem is puszt{n oktat{ssal vagy munkalehetőségek teremtésével megoldható ügynek; az új megközelítés mélyen spiritu{lis lett, mert az oktat{s szerkezete m{r megfelelő volt; csak az hi{nyzott, hogy az ember képes legyen megszabadulni a félelemtől, és elkerülje a szegénységtől való rettegés pokolbéli csapd{j{t. L{ttam, hogy minden szükséget szenvedő csal{d és gyermek felé mag{nszemélyek - 159 -
nyújtj{k segítő kezüket. Személyes kapcsolatok épültek ki velük; ezeket elsőként azok kezdeményezték, akik napi kapcsolatban {lltak a csal{ddal: kereskedők, pedagógusok, j{rőröző rendőrök, lelkészek. Ez a kapcsolat később kibővült, önkéntesek léptek be, akik afféle idősebb testvérként vagy oktatóként működtek mindegyikőjüket az intuitív segítő sz{ndék vezérelte, mert emlékeztek eredeti sz{ndékukra: egy csal{d vagy egyetlen gyermek sz{m{ra könnyebbé tenni az életet. Mint valami j{rv{ny csír{j{t, mindannyian magukban hordozt{k a Felismeréseket és az alapvető fontoss{gú üzenetet: kerüljön az ember b{rmilyen kil{t{stalan helyzetbe, legyenek b{rmilyen önpusztító szok{sai, küldetésének és célj{nak emléke mindig, minden körülmények között felébreszthető benne. A "fertőzés" egyre terjedt; az erőszakos bűncselekmények sz{ma rejtélyes módon mindenütt apadni kezdett: vil{gosan l{ttuk, hogy az erőszak alapja mindig a frusztr{ció, a szenvedély és a félelem, amely elemberteleníti {ldozat{t; a magasabb tudat{llapotúakkal való mind gyakoribb tal{lkoz{s lassanként szétzúzta ezt a tudati szerkezetet. A bűnözéssel kapcsolatosan a hagyom{nyos felfog{s és a Hum{n Potenci{l Mozgalom eszméi nyom{n új t{rsadalmi közfelfog{s alakult ki. Rövid t{von több börtönre és fogh{zra lett szükség, mert a t{rsadalom felismerte az igazs{got abban a hagyom{nyos nézetben, hogy ha a bűnelkövetőket túl hamar visszaengedik a többi ember közé, vagy túlzott engedékenységből büntetés nélkül adnak nekik még egy esélyt, azzal csak erősítik a devi{ns magatart{st. Ugyanakkor viszont azt is l{ttuk, hogy a Felismerések beépültek a büntetés-végrehajt{si intézmények működési rendszerébe, sok önkéntes mag{nszemély v{llalt részt a fogva tartottak felvil{gosít{s{ban, megvalósítva az egyetlen működőképes rehabilit{ciós módszert: az emlékezet felébresztését. Egyre nagyobb tömegeket ért el a felébredés hull{ma, de l{ttam azt is, hogy ezzel egy időben emberek milliói vették fel ellene a harcot a kultúra minden területén - mert ekkorra m{r mindenki értette, mi a tétje e harcnak. Valah{nyszor egy férj vagy feleség kezet emelt élett{rs{ra, valah{nyszor a szenvedély vagy az elfogad{s ir{nti v{gy gyilkoss{gra hajtotta egy utcai banda tagj{t, valah{nyszor az emberek oly szűknek érezték életük korl{tait, hogy csal{sra, nyereségért elkövetett megtévesztésre vetemedtek - minden ilyen helyzetben ott volt valaki, aki megakad{lyozhatta volna a bűn elkövetését, de nem cselekedett. Hőssé v{lhatott volna, de elszalasztotta a lehetőséget. És minden ilyen cselekvésképtelen hős mellett tucatsz{m {lltak a bar{tok, az ismerősök, akik sz{m{ra ez az eset ugyanúgy kudarcot jelentett, mert nem adt{k {t az illetőnek a szükséges inform{ciókat, nem adt{k meg azt a t{mogat{st, amelyből elég erőt meríthetett volna a közbelépéshez. A múltban tal{n lehetett volna mentséget tal{lni erre a mulaszt{sra, de többé m{r nem. Mostanra m{r felszínre került a Tizedik - 160 -
Felismerés, és tudtuk, hogy a környezetünkben élő emberek alighanem olyan lelkek, akik több életen {t is mellettünk voltak m{r, és most a segítségünkre sz{mítanak. Kötelességünk teh{t cselekedni, kötelességünk a b{tors{g. Senki sem akarta kudarccal terhelni lelkiismeretét, hogy egy kínos életszemle sor{n szembe kelljen néznie gy{vas{ga tragikus következményeivel. Ahogy peregtek a jelenetek, l{ttuk azt is, hogy m{s t{rsadalmi problém{k ügyében is cselekvésre serkent a kibontakozó tudatoss{g. L{ttuk a folyókat és a tengereket, és ismét megfigyelhettem a régi és az új eszmék szintézisét: a korm{nyzati bürokr{cia gyakran szeszélyes viselkedését felismerve a környezet védelmére ir{nyuló emberi v{gy mag{nszemélyek tömeges szerepv{llal{s{t eredményezte. Tért hódított az a bölcsesség, hogy - ak{rcsak a szegénység és a bűnözés esetében - a környezetszennyezés bűncselekményénél is mindig megtal{lhatók a néma cinkosok. Olyan emberek, akik tudatosan sohasem szennyeznék a környezetet, együtt dolgoztak olyanokkal, akiknek tevékenysége k{rosította a bolygó bioszfér{j{t. Ezek voltak azok, akik a múltban nem emeltek szót; tal{n azért, mert az {ll{sukat féltették, vagy tal{n azért, mert attól tartottak, hogy egyedül maradnak véleményükkel. Most azonban, ahogy felébredve r{döbbentek: abban a helyzetben vannak, hogy cselekedjenek, a szennyezők ellen fordított{k a közvéleményt - lett légyen szó ak{r arról, hogy ipari hulladékot süllyesztenek a tengerbe az éj leple alatt, ak{r arról, hogy a nyílt tengeren tart{lyhajókról a vízbe eresztik a fölösleges olajat, ak{r arról, hogy valaki betiltott rovarirtó szert haszn{l a kereskedelmi forgalomba kerülő élelmiszernövények termesztésében, ak{r arról, hogy az ipari létesítményekben az ellenőrzések közötti időszakban semmibe veszik a biztons{gi előír{sokat, vagy ak{r arról, hogy egy új vegyi anyag veszélyességének meghat{roz{sakor meghamisítj{k a mérési adatokat. Ak{rmi volt a bűntett, jöttek az intuíció {ltal vezetett tanúk, akik r{ad{sul az ilyen inform{ciók leleplezői sz{m{ra jutalmat kitűző szervezetek t{mogat{s{t is élvezték. Az emberek fogt{k videokamer{jukat, és maguk t{rt{k fel a bűnöket. Tapasztaltuk azt is, hogy a korm{nyzati szervek környezetvédelemmel kapcsolatos praktik{i is napvil{gra kerültek, különösen a köztulajdonú földek ügyében gyakorolt politika. L{ttuk, hogy kiderül majd: a korm{nyhivatalok éveken {t b{ny{szati és fakitermelési jogokat adtak a földkerekség legszentebb területeire, r{ad{sul a piaci {r alatt, politikai t{mogat{sért vagy csúszópénzekért cserében. A nemzet tulajdon{ban lévő fenséges erdőségeket taroltak le a korszerű erdőgazd{lkod{s jelszav{val - mintha az egyenes sorokba ültetett fenyőcsemeték telepítése pótolhatn{ a v{ltozatos élővil{got, a hatalmas energi{t, amely a lombos erdőkben évsz{zadok alatt felgyülemlett. A fokozódó spiritu{lis tudatoss{g fog előbb-utóbb véget vetni ennek a gyal{zatnak. - 161 -
L{ttuk, hogy a régi vil{gszemlélet hívei, akik megszépítő nosztalgi{val nézik a történelmet, szövetségre lépnek azokkal, akik a magasztos természeti t{jakat szent kapuknak tekintik. Ez a szövetség szólaltatja meg a vészharangot, melynek nyom{n sikerül megmenteni az Európ{ban és Észak-Amerik{ban fellelhető néh{ny ősi erdőt; {tfogó védelmet kapnak a trópusi esőerdők. Az {ltal{nos közfelfog{s megérti végre, hogy a megmaradt szép t{jakat meg kell óvnunk a jövendő nemzedékek érdekében. Az ipari fűrész{rut és a papír nyersanyag{t mesterségesen telepített erdőkből nyerjük; a köztulajdonban lévő földterületeket védelem al{ helyezzük; kiz{rólag arra a célra lesznek hasznosítva, hogy l{togathatók legyenek, mert egyre növekvő igény mutatkozik arra, hogy az emberek fölkeressék a romlatlan természet energi{ban gazdag területeit. Az intuíció, a tudatoss{g, az emlékezet t{gul{s{val p{rhuzamosan a fejlett kultúr{k tisztelettel és elismeréssel fordulnak a természeti népek felé, hogy eltanulj{k tőlük a természet misztikus szemléletét. A holografikus jelenet ismét tov{bblépett: l{ttam, hogy a spiritualit{s j{rv{nya behatol a kultúra minden területére. Ahogy Charlene megjósolta, minden foglalkoz{si {g művelői tudatosan {lltak {t megszokott gyakorlatukról az intuíció {ltal sugallt, ide{lis működésre, az igazi szolg{lat l{tom{s{ban föllelve foglalkoz{suk spiritu{lis szerepét. Az orvostudom{ny (olyan gyógyítók vezetésével, akik a betegség spiritu{lis-pszichológiai eredetére összpontosítottak) a tünetek kezelésétől elmozdult a megelőzés felé. L{ttuk, hogy a jog{szi szakma az öngerjesztő, visz{lyteremtő, a per megnyerése érdekében az igazs{got elkendőző módszereket elhagyva fölveszi igazi szerepét: a konfliktusok felold{s{t, amivel mindenki nyer. És - ahogy Curtis l{tta - a gazdas{gi szféra is {talakult, egyik {gazat a m{sik ut{n belenőtt a felvil{gosult kapitalizmusba: abba a kapitalizmusba, amelynek nemcsak profitteremtés a célja, hanem a spiritu{lis emberek növekvő szükségleteinek kielégítése, hogy a termékeket a lehető legalacsonyabb {ron lehessen megszerezni. Ez az új üzleti etika szolid defl{ciót eredményez; ez elindít egy tervszerű folyamatot, amely az alapvető létszükségleti cikkek elő{llít{s{nak teljes automatiz{ciój{hoz vezet majd - s ez{ltal minden ingyenessé v{lik -; az emberek pedig felszabadulva bekapcsolódhatnak a Kilencedik Felismerésben felrajzolt "dézsma-" vagy "adom{nygazdas{gba". Figyeltünk tov{bb; a jelenetek gyorsan peregtek; l{ttuk, hogy az emberek egyre fiatalabb korukban emlékeznek vissza spiritu{lis küldetésükre. L{thattuk, hogy az új spiritu{lis vil{gszemlélet hamarosan pontos ismeretekben fogalmazódik meg. Az egyének egy bizonyos életkort elérve visszaemlékeznek majd arra, hogy egyik dimenzióból születtek {t a m{sikba. Az {tlépés sor{n sz{mítani kell emlékezetvesztésre, de az élet előtti emlékezet felébresztése a korai oktat{s egyik fontos célja lesz. Tanítóink fiatalkorunkban bevezetnek bennünket a szinkronicit{s élményvil{g{ba; - 162 -
segítenek, hogy felismerjük intuícióinkat, melyek arra utasítanak, hogy foglalkozzunk bizonyos dolgokkal, vagy menjünk el bizonyos helyekre; s hogy mindig keressük meg a magasabb rendű v{laszt arra a kérdésre, miért épp ezen az úton indultunk el. Ahogy a Felismerések emléke teljes egészében a felszínre kerül, tapasztalni fogjuk, hogy csatlakozunk majd egyes csoportokhoz, részt veszünk bizonyos feladatok elvégzésében, s eközben kiteljesedik a l{tom{s, hogy mit is akartunk eredetileg elvégezni. Végül pedig felismerjük mélyen rejlő életcélunkat. Tudni fogjuk; azért jöttünk, hogy emeljük a bolygó {ltal{nos rezgésszintjét, fölfedezzük és védelmezzük a természeti t{jak szépségét és energi{j{t, biztosítsuk, hogy minden ember eljuthasson ezekre a különleges helyekre, és feltöltődhessen energi{val, míg végül itt a fizikai vil{gban megvalósítjuk a Túlvil{g kultúr{j{t. Ez a vil{gkép különösen abban idéz elő v{ltoz{st, ahogy m{sokra tekintünk. A többi embert nemcsak a jelenlegi életében adott faji vagy nemzeti hovatartoz{sa alapj{n ítéljük meg. Felismerjük bennük a lélektestvért, aki hozz{nk hasonlóan a felébredés folyamat{ban van: aki velünk együtt teszi majd spiritu{liss{ a bolygót. Bekerül majd a köztudatba, hogy az egyes lelkek meghat{rozott földrajzi helyen való letelepedésének mély jelentősége van. Minden nép voltaképpen meghat{rozott spiritu{lis inform{ció t{rh{za; az emberek közössége ezt az elsaj{títani való inform{ciót testesíti meg. Ahogy szemem l{tt{ra kibontakozott a jövő, l{ttam, hogy megvalósul végre a sokak {ltal elképzelt vil{gpolitikai egység - méghozz{ nem úgy, hogy minden nemzet egyetlen politikai szervezetnek való al{rendeltségre kényszerül, hanem úgy, hogy a józan emberi értelem felismeri a spiritu{lis azonoss{got, de megtartja a területi autonómi{kat és a kultur{lis eltéréseket. Miként a csoportban együttműködő egyének, úgy a népek csal{dj{nak minden egyes tagja is megkapja az elismerést a kultur{lis igazs{gért, amelyet a vil{g egésze sz{m{ra hordoz. L{ttuk, hogy a Földön zajló, oly sokszor erőszakos cselekedetekbe torkolló politikai küzdelmek szócsat{kk{ szelídülnek. Ahogy az emlékezés hull{ma végigzúdult a földkerekségen, minden ember fokozatosan r{ébredt: az a sorsunk, hogy összehasonlítsuk és megbeszéljük vall{saink nézetrendszerét, és - személyes szinten messzemenőleg tiszteletben tartva az egyes hiteket - végül bel{ssuk: minden vall{s kiegészíti a többit, és mindannyian a vil{gméretű spiritualit{sban egyesülnek. Tiszt{n l{ttuk, hogy e megbeszélések eredményeképpen Jeruzs{lemben újj{épül a nagytemplom, amelyet közösen haszn{lnak a nagy vall{sok - a zsidók, a keresztények, a muzulm{nok, a keletiek, sőt még a végeredményben szintén vall{si jellegű vil{gi idealizmus is, amelynek képviselői Kín{ban és Európ{ban elsősorban egy panteista gazdas{gi utópi{ban gondolkodnak. Ebben a templomban a végső spiritu{lis lehetőségekről folytak a beszélgetések, a vit{k. A szavak és energi{k csat{j{ban előbb az iszl{m és a zsidó hit nézetei {lltak a középpontban, később beépültek a keresztény hit elemei és a keleti vall{sok belső l{tom{sai is.
- 163 -
L{ttuk, hogy az emberiség tudata {tlép egy m{sik szintre, ahol a kollektív emberi kultúra a gazdas{gi jellegű inform{ciócsere helyett a spiritu{lis igazs{gok szinkronisztikus cseréjét helyezi előtérbe. Amikor ez megtörtént, egyes személyek és csoportok a Túlvil{g dimenziój{hoz közeli szintet értek el, és a Földön élő emberek nagy többsége sz{m{ra eltűntek. Ezek a kiv{lasztottak tudatosan léptek {t a m{sik dimenzióba, de később megtanultak mindkét ir{nyban közlekedni - úgy, ahogy a Kilencedik Felismerés megjósolta, s ahogy a Szentír{s prófét{i tapasztalt{k. A Földön maradottak azonban értették az elragadtat{s lényegét; értették, mi történik, és elfogadt{k szerepüket: azt, hogy itt maradnak a fizikai vil{gban, mert tudt{k, hogy hamarosan ők következnek. Eljött az ideje, hogy a vil{gi idealist{k a templom lépcsőjéről kihirdessék igazs{gaikat. Jeruzs{lembe vonul{suk első, lendületes lépését Európ{ból tették meg, ahol a vil{gias l{tom{s volt az elsődleges; egy nagy hatalmú vezető meghirdette a vil{gi dolgok spiritu{lis jelentőségét. Ezt a nézetet hevesen ellenezte a muzulm{nok és a keresztények eltökélt, "túlvil{gi" spiritualizmusa. Később azt{n ezt az energiakonfliktust feloldotta, majd egységgé ötvözte a keleti szemlélet, amely a belső spiritualit{sra teszi a hangsúlyt. A hatalom megsz{llottjai, akik egykor összeesküvéseket szőttek, hogy komputerek és robotok erőszakos, zsarnoki t{rsadalm{t hozz{k létre, egyszer és mindenkorra megadt{k magukat az ébredés j{rv{ny{nak. Ez az utolsó szintézis mindenki sz{m{ra megnyitotta a Szentlélek be{rad{s{nak csatorn{j{t. Tiszt{n l{ttuk, hogy a történelem az energiaegyesítő közel-keleti p{rbeszéd {ltal jelképes, szóbeli módon beteljesítette a Szentír{s próféci{it, elkerülve a jóslatokat szó szerint értelmező vil{gvége-kutatók {ltal v{rt fizikai apokalipszist. Figyelmünk hirtelen {tv{ltott a Túlvil{g dimenziój{ra, ahol tiszt{n l{thatóv{ v{lt, hogy az emberiség sz{ndéka kezdettől fogva nemcsak az Új Föld, hanem az Új Mennyorsz{g megteremtése is volt. Az emberiség emlékezetében felt{madt a Vil{gl{tom{s, s ez az esemény nemcsak a fizikai dimenzióban, hanem a Túlvil{gon is v{ltoz{sokat idézett elő. Nemcsak a földi emberek tapasztalt{k meg a túlvil{gi elragadtat{st: a lélekcsoportokban is elragadtat{s t{madt a földi dimenzió ir{nt, a kit{gult fizikai dimenzióban így v{lt teljessé az energia{raml{s. Itt v{lt nyilv{nvalóv{ teljes valós{g{ban a történelem folyamat{nak lényege. Emlékezetünk felidézte: az idők kezdete óta a Túlvil{g dimenziój{ból folyamatosan {radt az energia és a tud{s a fizikai dimenzióba. A túlvil{gi lélekcsoportok kezdetben teljes felelősséggel v{llalt{k a sz{ndék, a jövőkép ébrentart{s{t, segítettek nekünk emlékezni feladatunkra, és energi{val l{ttak el bennünket. Később, ahogy fejlődött a földi emberek tudata, és szaporodott a népesség, az energia és a felelősség mérlege fokozatosan a fizikai dimenzió felé billent, mígnem a történelem egy pontj{n - amikor m{r elegendő energia jutott {t, és felt{madt a - 164 -
Vil{gl{tom{s emléke - az elképzelt jövő megteremtésének teljes felelőssége {tkerül a Túlvil{gról a Földön élő lelkekhez, az újonnan alakuló csoportokhoz, vagyis hozz{nk! Ettől a ponttól kezdve nekünk kell tov{bbvinnünk a sz{ndékot. Ezért v{lt most feladatunkk{ a polariz{ció felold{sa, bizonyos emberek megtérítése itt, ebben a völgyben, hiszen ezek az emberek még mindig a félelem szorít{s{ban vergődnek, ezért érzik úgy, hogy joguk van saj{t céljaik érdekében manipul{lni a gazdas{got, meghat{rozni a jövőt. Mind a négyen pontosan ugyanabban a pillanatban összenéztünk a sötétben, köröttünk még mindig ott vibr{lt a hologram, az összeolvadt lélekcsoportok fényesen ragyogtak a h{ttérben. Ekkor észrevettem, hogy fejünk fölött egy {gra egy óri{si héja ereszkedik le, és lenéz r{nk. Alatta megjelent egy nyúl, közelebb jött, és a jobb könyökömtől alig egy méterre leült. M{sodpercekkel később egy hiúz követte, és közvetlenül a nyúl mellé telepedett. Mi folyik itt? Gyomorsz{jam t{jék{t finom rezgés bizsergette meg - újra kezdték a kísérletet! - Vigy{zzatok! - ki{ltott fel Curtis. Ötven méterre tőlünk megremegtek a bokrok és a kisebb f{k - a holdfényben alig kivehetően keskeny hasadék nyílt a földben, és lassan felénk terjeszkedett. A többiekre néztem. - Most m{r tőlünk függ! - ki{ltotta Maya. - Eleget tudunk a L{tom{sból, most m{r meg tudjuk {llítani őket. Mielőtt megmozdulhattunk volna, alattunk hevesen megr{zkódott a föld, és a hasadék gyorsabb ütemben közeledett. Ezzel egy időben több teherautó fékezett a közelben, l{mp{ik elmosódott körvonalakat rajzoltak a növényzet között kavargó porban. Nem ijedtem meg, őriztem energiaszintemet, és ismét a hologramra koncentr{ltam. - A L{tom{s majd meg{llítja őket! - ki{ltott fel ismét Maya. - Tarts{tok a L{tom{st! Ne engedjétek el! Belekapaszkodtam az előttünk {lló jövőképbe, és újra azt éreztem, hogy csoportunk energi{ja Feyman felé ir{nyul, mintha akaratunkat óri{s falként emelnénk a behatoló elé; elképzeltem, hogy csoportja, az energia {ltal visszavetve, hanyatt-homlok menekül. A még mindig felénk sz{guldó hasadékra pillantottam; bíztam abban, hogy - 165 -
pillanatok múlva meg{ll, de ehelyett még gyorsabban közeledett. Kidőlt egy újabb fa. Azut{n még egy. A repedés elérte csoportunkat; nem tudtam tov{bb koncentr{lni, és a portól fuldokolva hanyatt zuhantam. - Még mindig nem működik! - hallottam Curtis ki{lt{s{t. Úgy éreztem, mintha ez egyszer m{r megtörtént volna velem. - Erre, fölfelé! ki{ltottam, és erőlködtem, hogy l{ssak valamit a hirtelen r{nk tört sötétségben. Futottam, közben hom{lyosan megpillantottam t{rsaim körvonalait: keleti ir{nyban t{volodtak tőlem. Felkapaszkodtam a kanyon bal oldali fal{t alkotó sziklah{ton, és meg sem {lltam, amíg jó sz{zméternyi t{vols{got nem tudtam a h{tam mögött. A szikl{n térdepelve meresztettem szemem az éjszak{ban. Semmi sem mozdult, de hallottam Feyman embereinek hangj{t a kanyon bej{rat{n{l. Nesztelenül tov{bbm{sztam felfelé a szikl{k között, északnyugat felé araszolva, és közben feszülten figyeltem, nem l{tom-e meg t{rsaim nyom{t valahol. Végül tal{ltam egy helyet, ahol ismét leereszkedhettem a kanyon alj{ra. Itt sem mozdult semmi. Azt{n, ahogy ismét elindultam volna észak felé, valaki hirtelen elkapott h{tulról. - Mi a...! - ki{ltottam fel. - Csssssss - suttogta egy hang. - Maradj csöndben. Én vagyok az, David.
- 166 -
Őrizni a L{tom{st
Megfordultam, és a holdfényben megl{ttam hosszú haj{t, sebhelyes arc{t: valóban ő volt az. - Hol vannak a többiek? - kérdezte. - Elszakadtunk egym{stól - feleltem. - L{ttad, mi történt? Közelebb hajolt. - Igen. A domboldalból figyeltem. Mit gondolsz, hov{ mehettek? - A vízesésekhez - feleltem egypercnyi gondolkod{s ut{n. Intett, hogy menjek ut{na, és elindultunk arrafelé. Percek teltek el, azt{n menet közben h{trafordult, és így szólt: - Amikor együtt ültetek az imént, óri{si energi{t halmoztatok fel, azt{n az egész ki{radt a völgybe. Miben mesterkedtetek? Magyar{zat helyett összefoglaltam az egész történetet: tal{lkoz{somat Willel, a m{sik dimenzióba tett kir{ndul{st, Williamst, Joelt és May{t, majd a Curtisszel való tal{lkoz{st és közös prób{lkoz{sunkat, hogy a Vil{gl{tom{s segítségével legyőzzük Feymant. - Curtis is veled volt ott a kanyon bej{rat{n{l? - kérdezte David. - Igen. Ő, Maya és Charlene... b{r azt hiszem, voltaképpen hét emberre lett volna szükség. Gyors pillant{st vetett r{m; kis híj{n elnevette mag{t. Minden feszültség és elfojtott düh, amit a v{rosban megfigyeltem, mostanra teljesen elp{rolgott belőle. - Szóval te is megtal{ltad az őseidet, igaz? Meggyorsítottam lépteimet, hogy felz{rkózzam mellé. - Te is j{rt{l a m{sik dimenzióban? - Igen. L{ttam a lélekcsoportomat, végignéztem születési l{tom{somat, és ugyanúgy, ahogy neked, nekem is visszatértek az emlékeim. R{jöttem: mi mind azért vagyunk itt, hogy fölelevenítsük a Vil{gl{tom{st. Az előbb pedig - nem tudom, hogyan -, ahogy figyeltelek benneteket ott a holdfényben, úgy éreztem, mintha egy lennék közületek, én is beletartoznék a csoportba. Én is l{ttam a Vil{gl{tom{st. - Meg{llt egy nagy fa alatt, melynek lombjai eltakart{k a holdfényt; arca kemény volt és elsz{nt. Szembefordultam vele. - David, amikor ott ültünk együtt, és felidéztük a - 167 -
Vil{gl{tom{st, szerinted miért nem tudtuk le{llítani Feymant? Előlépett a holdfénybe; azonnal felismertem benne azt az engesztelhetetlen indi{n főnököt, aki a vit{ban letorkolta May{t. Azt{n kőkemény arckifejezése megenyhült; kitört belőle a nevetés. - Ebben a L{tom{sban nem az a lényeg, hogy egy{ltal{n {téljük - mondta -, b{r az is épp elég fontos. A lényeg az, hogy miként vetítjük r{ a jövőre, hogyan őrizzük meg az emberiség eljövendő nemzedékei sz{m{ra. Igaz{ból erről szól a Tizedik Felismerés. Úgy t{rt{tok Feyman meg a többiek elé a L{tom{st, hogy az nem segített a felébredésükben. - Még egy pillanatig a szemembe nézett, azt{n elindult. - Gyere, sietnünk kell. P{r sz{z métert tehettünk meg, amikor felrikoltott egy mad{r, és David megtorpant. - Mi volt az? - kérdeztem. Félrehajtott fejjel fülelt; a mad{r vijjog{sa megint betöltötte az éjszak{t. - Ez egy kuvik; jelzi a t{rsainak, hogy itt vagyunk. Tétov{n hallgattam; eszembe jutott, milyen furcs{n viselkednek az {llatok, amióta csak betettem a l{bam a völgybe. - Ért valaki a többiek közül az {llathangokhoz? - kérdezte David. - Nem tudom. Tal{n Curtis? - Nem, ő ann{l elvontabb. Ekkor eszembe jutott, hogy Maya említette: a madarakat követve tal{lt r{nk a barlangn{l. - Tal{n Maya! Kív{ncsi pillant{st vetett r{m. - Az orvosnő, aki vizualiz{ciót haszn{l a munk{j{ban? - Ő. - Helyes. Ez nagyszerű. Kövessük mi is a péld{j{t: im{dkozzunk. Megfordultam, hogy r{nézzek, közben a bagoly újra rikoltott. - Tessék? - Vizualiz{ljuk... azaz képzeljük el, hogy May{nak eszébe jut az {llatok tudom{nya. - Mi az {llatok tudom{nya? - 168 -
Harag villant {t David arc{n, de lehunyta szemét, és úrr{ lett rajta. - Nem tudt{l róla, hogy ha egy {llat jelenik meg életünkben, az a legmagasabb rendű véletlennek sz{mít? Elmeséltem a nyulat, a varjúrajt és a héj{t, amelyek akkor jelentek meg, amikor először beléptem a völgybe, azt{n beszéltem a később felbukkant hiúzkölyökről, a sasról és a fiatal farkasról. - Némelyik akkor is megjelent, amikor a Vil{gl{tom{st néztük. David v{rakoz{steljesen bólintott. - Tudtam, hogy valami fontos dolog történik - mondtam -, de azt nem, hogy mi a teendőm - kivéve, hogy egyiknek-m{siknak a nyom{ba eredtem. Azt mondod, hogy ezek az {llatok üzenetet hoztak nekem? - Úgy van, pontosan ezt mondom. - De honnan tudhatom meg, mi az az üzenet? - Egyszerű. Onnan, hogy milyen {llatfajt vonz hozz{d a pillanat. Minden {llat, amely az utunkba akad, mond valamit a helyzetünkről; arról, hogy önmagunk melyik részét kell mozgósítanunk az adott körülmények között. - Ezt még a történtek ut{n is nehéz elhinnem - mondtam. - A biológusok azt mondj{k, hogy az {llat olyan, mint az értelmetlen robot, a vak ösztön vezérli. - Csak azért, mert az {llatok saj{t tudatszintünket és elv{r{sainkat tükrözik. Ha rezgésszintünk alacsony, az {llatok egyszerűen csak jelen vannak, és betöltik szok{sos ökológiai szerepüket. Ha a szkeptikus biológus az {llati viselkedést egyszerűen csak értelem nélküli ösztönnek nyilv{nítja, akkor csup{n azt a korl{tot veszi észre, amelyet ő maga {llított az {llat elé. Ahogy rezgésszintünk megv{ltozik, az {llatok viselkedése is egyre rejtélyesebb, egyre jobban tükrözi a szinkronicit{st, egyre több tanuls{ggal szolg{l. Csak b{multam. Hunyorított, azt{n így folytatta: - Az a nyúl fizikai és érzelmi értelemben is ir{nymutató volt. Amikor a v{rosban tal{lkoztunk, levert volt{l és szorongó, mint aki elvesztette a Felismerésekbe vetett hitét. Ha hosszú időn keresztül figyelsz egy vadnyulat, ellesheted, hogyan kell szembenézni a félelemmel, hogy túlléphessünk rajta, és eljussunk a termékeny kreativit{sig. A nyúl olyan {llatok között él, amelyek r{ vad{sznak, belőle t{pl{lkoznak, mégis legyőzi félelmét, megőrzi termékenységét, - 169 -
szaporas{g{t, mozgékonys{g{t. Ha nyúl tűnik fel életünkben, az annak jele, hogy ezt a tulajdons{got kell megtal{lnunk önmagunkban. Sz{modra is ez volt az üzenet; a nyúl megjelenése azt jelentette, hogy lehetőséged nyílott visszaemlékezni a nyúl {ltal megjelenített gyógymódra, azaz szembenézni félelmeddel, és túllépni rajta. Mivel ez az út elején történt, ez adta meg az egész kaland alaphangj{t. Az egész kaland bővelkedett félelemben és eseményekben, igaz? Bólintottam. - Néha - tette hozz{ - ez romantikus jellegű eseményeket is jelent. Tal{lkozt{l tal{n valakivel? V{llat vontam; eszembe jutott, milyen új, ismeretlen energi{t éreztem Charlene közelében. - Lehetséges... bizonyos értelemben. És mi a helyzet a varjakkal meg a héj{val? Ezek akkor mutatt{k meg az utat, amikor Wilt kerestem. - A varjú a szellem törvényeinek hordozója. Ha megfigyeled a varjakat, elképesztő dolgokat tapasztalhatsz, és ezek mindig erősítik a spiritu{lis valós{g érzékelését. Üzenetük az volt, hogy meg kell nyílnod, emlékezned kell a spiritu{lis törvényekre, amelyek itt, ebben a völgyben mutatkoztak meg sz{modra. A varjakkal való tal{lkoz{s készített fel arra, ami később történt veled. - H{t a héja? - A héja éber, éles szemű megfigyelő, mindig észreveszi a következő üzenetet, inform{ciót. Megjelenése arra utal, hogy az adott időpontban fokozott éberségre van szükség. Gyakran azt is jelzi, hogy üzenethozó van a közelben. - Félrebillentette a fejét. - Úgy érted: a héja a Willel való tal{lkoz{s előjele volt? - Igen. David azt is elmagyar{zta, miért került utamba a többi {llat itt a völgyben. A macskafélék - mondta - az intuícióra és az öngyógyít{sra való képességeinkre emlékeztetnek bennünket. A hiúzkölyök üzenete - mivel az {llat épp Maya felbukkan{sa előtt lépett színre - azt jelezte, hogy közel a gyógyul{s lehetősége. A sas nagy magass{gokban sz{rnyal: a spiritu{lis vil{g magasabb birodalmaiba való bemerészkedés lehetőségét jelzi. Amikor a hegyen megl{ttam a sast, magyar{zta David, felkészülhettem volna arra, hogy tal{lkozom a lélekcsoportommal, és alkalmam nyílik többet megérteni küldetésem lényegéből. Végül, mondta, a fiatal farkas azért jelent meg, hogy az energiagyűjtésre figyelmeztessen, felébressze szunnyadó b{tors{gomat és tanítói képességeimet, hogy megtal{ljam a megfelelő - 170 -
szavakat a csoport tagjainak összekov{csol{s{ra. - Az {llatok teh{t - mondtam - önmagunknak azokat a részeit jelképezik, amelyekkel fel kell vennünk a kapcsolatot. - Úgy van: azokat a képességeinket, amelyeket az evolúció sor{n kifejlesztettünk ugyan, amikor ilyen {llat alakj{ban éltünk, de azóta elveszítettünk. Eszembe jutott az evolúció l{tom{sa, amelynek a csoporttal együtt a kanyon bej{rat{n{l voltam tanúja. - Arra célzol, hogy az élet fajról fajra fejlődött? - M{r akkor is jelen voltunk - folytatta David. - Tudatunk végigkövetett minden {llatfajt, amikor az az élet fejlődésének csúcspontj{t képviselte, s onnan mindig tov{bblépett a következőre. Megtapasztaltuk, melyik faj hogyan l{tja a vil{got, ami fontos alkotóeleme a spiritu{lis tudat teljességének. Amikor egy bizonyosfajta {llat megjelenik, ez az esemény mindig azt jelenti, hogy készen {llunk az ő tudat{nak beolvaszt{s{ra saj{t éber tudatunkba. És mondok még valamit: léteznek olyan fajok, amelyeket meg sem közelítettünk, nemhogy utolértünk volna. Ezért annyira fontos az élet minden form{j{nak védelme itt a Földön. Nemcsak azért van szükség a létezésükre, mert mindegyiknek szerepe van az ökoszféra egyensúly{nak fenntart{s{ban, hanem azért is, mert önmagunk olyan részeit jelképezik, amelyekre még vissza kell emlékeznünk. Egy pillanatra elhallgatott, nézte az éjszak{t. - Ugyanez az emberi gondolat gazdag sokféleségére is érvényes: ezt a bolygón megtal{lható különféle kultúr{k képviselik. Egyikőnk sem tudja pontosan, hol tal{lható az emberi evolúció mai igazs{ga. Minden egyes kultúra kissé eltérő vil{gképet rajzol, m{s gondolkod{smódot kín{l, mint a többi, a kultúr{k legjav{nak integr{ciója pedig még tökéletesebb egészet alkot. David arc{n enyhe szomorús{g suhant {t. - Nagy k{r, hogy négysz{z évnek kellett eltelnie, mire az európai és az indi{n kultúra összeötvöződése elkezdődhetett. Gondold végig, mi történt ezalatt. A nyugati tudat az erdőségek titokzatos csod{j{t elveszítve a f{kat fűrész{ruv{ sil{nyította, a rejtelmes vadakból helyes kis {llatk{kat csin{lt. A v{rosiasod{s következtében az emberek nagy többsége elszigetelődött a természettől; ma m{r a golfp{ly{n tett sét{t is vadregényes t{jakon való barangol{snak tekinti. Tudod, milyen kevesen tapasztalt{k meg a vadon titokzatoss{g{t? Nemzeti parkjaink jelentik mindazt, ami a földrészre valaha jellemző óri{s erdőségekből, a buja növényzetű síks{gokból, a t{gas sivatagokból megmaradt. Ma m{r túl sokan vagyunk a még mindig létező szűz területekhez képest. Több parkban - 171 -
egy évre előre kell feliratkozni a v{rólist{ra. És a politikusok még mindig egyre több és több területet bocs{tanak {ruba. A legtöbb embernek az {llatos k{rtyacsomaghoz kell folyamodnia, ha az életében épp időszerű {llati jelekre kív{ncsi, mert nem képes eljutni a vil{g valóban érintetlen területeire, hogy a valós{gban tapasztalja meg a dolgot. A kuvik huhog{sa olyan közelről hangzott fel, hogy akaratlanul összerezzentem. David türelmetlenül hunyorított. - Im{dkozhatunk végre? - Figyelj - mondtam -, nem értem, mit akarsz. Vizualiz{lni vagy im{dkozni? Nyugalmat erőltetett mag{ra. - Igaz. Bocs{ss meg. Úgy l{tszik, a türelmetlenség érzelemmaradv{nya van bennem ir{ntad. - Mély lélegzetet vett. - A Tizedik Felismerés - bízni az intuíciókban, emlékezni születés előtti sz{ndékainkra, őrizni a Vil{gl{tom{st - teljes egészében arról szól, hogy megértsük a valódi im{dkoz{s lényegét. Miért van az, hogy minden hagyom{nyos vall{sban megtal{lható az ima valamilyen form{ja? Ha Isten az egyetlen, mindentudó és mindenható Isten, akkor miért kell könyörögnünk a segítségéért? Miért kell unszolnunk arra, hogy megtegyen valamit? Miért nem érte be azzal, hogy fel{llította a parancsolatokat, megkötötte a szövetségeket, hogy attól kezdve aszerint ítéljen meg bennünket, és akkor cselekedjen, amikor ő akarja, nem akkor, amikor nekünk megfelel? Miért kellene a beavatkoz{s{ért folyamodnunk? Erre az a v{lasz, hogy ha helyesen im{dkozunk, nem valamely cselekedetre kérjük Istent. Isten arra inspir{l bennünket, hogy a nevében cselekedve beteljesítsük az ő akarat{t itt a Földön. Ezen a bolygón mi vagyunk az isteni szféra követei. Az igaz im{dkoz{s módszere a vizualiz{ció; Isten ennek haszn{lat{t kív{nja tőlünk, ha akarat{t szeretnénk kitudni és megvalósítani a fizikai dimenzióban. Hogy eljöjjön az ő orsz{ga, meglegyen az ő akarata itt a Földön is, miként a Mennyben. Ebben az értelemben minden gondolat, minden remény - minden, amit a jövővel kapcsolatban vizualiz{lunk - voltaképpen ima, és mint ilyen, közrej{tszik az elképzelt jövő valóra v{lt{s{ban. De nincs olyan erős v{gy, sem olyan erős félelem, mint amilyen erős az a l{tom{s, amely összhangban van az isteni akarattal. Ezért annyira fontos, hogy elevenen tartsuk és őrizzük a Vil{gl{tom{st: abból tudhatjuk, miért im{dkozzunk, milyen jövőt képzeljünk el magunknak. - Értem - mondtam. - És hogyan segíthetünk May{nak, hogy felfigyeljen a bagolyra? - Mit mondott, amikor a gyógyít{sról beszélt?
- 172 -
- Maya azt mondta: a betegeket úgy kell magunk elé képzelnünk, amint visszaemlékeznek arra, amit tenni akartak életükben, de még nem tettek meg. Azt mondta: az igazi gyógyul{s akkor következik be, ha az ember tudatosítja mag{ban, mit is akar kezdeni önmag{val, ha visszanyerte egészségét. Ha a betegnek sikerült ezt felidéznie, csatlakozhatunk hozz{, segíthetünk neki a pontos terv ébrentart{s{ban. - Tegyük most mi is ugyanezt - mondta David. - Remélhetőleg az volt az eredeti sz{ndéka, hogy követi ennek a mad{rnak a hangj{t. Lehunyta szemét, és én követtem péld{j{t. Magam elé festettem a jelenetet, amint Maya r{ébred, mi a teendője. P{r perc múlva kinyitottam a szemem, és farkasszemet néztem Daviddel. A bagoly ismét felki{ltott, épp a fejünk felett. - Gyerünk - mondta David.
*
Húsz perccel később a vízesések fölött {lltunk a hegytetőn. A bagoly elkísért bennünket, időnként rikoltott egyet, és tőlünk tizenöt méterre leült egy {gra. Előttünk a tavacska csillogott a holdfényben; a tükröződést a felszíne fölött gomolygó p{rafelhők l{gyított{k. Tíz-tizenöt percen {t v{rtunk ném{n. - Oda nézz! Ott! - mutatta David. A tó jobb partj{n a szikl{k között alakok mozogtak. Egyikük felnézett, és észrevett bennünket: Charlene volt az. Integettem, megismert. Ekkor Daviddel együtt a szikl{s lejtőn leereszkedtünk hozz{juk. Curtis mag{nkívül volt az örömtől David l{tt{n. Belekapaszkodott a karj{ba. Azonnal le kell {llítanunk ezeket az embereket! - Egy percig ném{n egym{s szemébe néztek, azt{n Curtis bemutatta May{t és Charlene-t. Egym{sra néztünk May{val. - Könnyen idetal{ltatok? - Először kicsit elkeveredtünk a sötétben, de azt{n meghallottam a baglyot, és onnantól fogva m{r tudtam. - A bagoly megjelenése - magyar{zta David - azt jelenti, hogy alkalmunk nyílik {tl{tni m{sok megtévesztő mesterkedésein. Ha ellen{llunk a késztetésnek, hogy visszav{gjunk vagy {rtsunk az illetőnek, akkor - a bagolyhoz hasonlóan - {tjutunk a sötétségen, és elérjük a magasabb rendű igazs{got. - 173 -
Maya fürkészve méregette Davidet. - Ismerősnek l{tszol - mondta. - Ki vagy te? David kérdő tekintettel nézett vissza. - Hallottad a nevemet: David. Maya gyengéden megérintette a karj{t. - Nem azt kérdezem. Ki vagy te nekem, ki vagy te nekünk? - Én is ott voltam - felelte David - a h{borúkban, de annyira gyűlöltem a fehér embert, hogy téged sem t{mogattalak, még csak végig sem hallgattalak. - Ezúttal m{sként csin{ljuk - mondtam. David ösztönösen felkapta a fejét, de azonnal tetten érte mag{t, és megl{gyult, mint az előbb. - Abban a h{borúban téged még kevésbé becsültelek, mint a többieket. Nem foglalt{l {ll{st. Elmenekültél. - A félelem tette - mondtam. - Tudom. Néh{ny perc azzal telt el, hogy mindenki megbeszélte Daviddel vele kapcsolatos érzelmeit; előszedtünk mindent, amire emlékeztünk az indi{nok elleni h{ború tragédi{j{ból. David ezut{n elmagyar{zta, hogy az ő lélekcsoportja közvetítőkből {ll, és ezúttal azért tért vissza, hogy megszabaduljon az európai gondolkod{smód ir{nt érzett gyűlöletétől, s azut{n a természeti népek kultúr{j{nak spiritu{lis elismertetéséért tevékenykedjék. Charlene r{m pillantott, azt{n Davidhez fordult. - Ugye te vagy a hetek csoportj{nak ötödik tagja? Mielőtt David v{laszolhatott volna, l{bunk alatt megremegett a talaj; a tó tükre szab{lytalan hull{mokban borzolódott fel. A rengéssel egy időben kísérteties sivít{s verte fel az erdő csendjét. Szemem sark{ból l{ttam, hogy tizenöt méterrel fölöttünk a dombtetőn eleml{mp{k fénykévéje mozog. - Itt vannak! - suttogta Curtis. Megfordulva Feymant pillantottam meg pontosan a fejünk fölött egy p{rk{nyon; egy hordozható sz{mítógépre szerelt parabolaantenn{t {llítgatott. - R{nk fogj{k ir{nyozni, és úgy prób{lj{k meg be{llítani a finomhangol{st - mondta Curtis. - El kell tűnnünk innen. - 174 -
Maya a karj{ra tette kezét. - Még ne, Curtis. Lehet, hogy most m{r sikerülni fog. David közelebb lépett Curtishez, és fojtott hangon így szólt: - Működhet! Curtis egy pillanatig csak nézte, azt{n kurt{n bólintott. Ismét hozz{l{ttunk, hogy megemeljük energiaszintünket. Ak{rcsak a két előző alkalommal, most is megl{ttam a felsőbbrendű Én megnyilv{nul{s{t az arcokon, azt{n megjelentek lélekcsoportjaink is, és összefüggő körré olvadtak, most először David lélekcsoportj{nak tagjaival együtt. Amikor visszatért a Vil{gl{tom{s emléke, újra mag{ba ölelt bennünket az {ltal{nos cél: hogy energi{t, tud{st és tudatoss{got közvetítsünk a fizikai dimenzióba. És most is, mint kor{bban, ismét l{ttuk a félelem szülte polariz{ció megjelenését korunkban, majd a pozitív jövőt, amely elkövetkezhet, ha megalakulnak azok a különleges csoportok, és megtanulj{k, hogyan avatkozzanak be, hogyan őrizzék a L{tom{st. Hirtelen újabb rengés r{zkódtatta meg a földet. - Ne engedjétek a L{tom{st! - ki{ltotta Maya. - Tarts{tok a jövőképet! Hallottam, hogy jobbra tőlem felszakad a föld, de tov{bb koncentr{ltam. Tudatomban újra l{ttam a Vil{gl{tom{st, amely kisug{rzott energiaként minden ir{nyban ki{radt a csoportunkból, és eltaszította tőlünk Feymant, maga al{ gyűrve Feyman félelemenergi{j{t. Bal oldalamon egy hatalmas fa gyökerestül kiszakadt a földből, és recsegve-ropogva a földre zuhant. - Még mindig nem működik! - ordította Curtis, és talpra ugrott. - Ne! V{rj még! - mondta David. Mostan{ig mélyen elmerült gondolataiban, de most elkapta Curtist, és maga mellé r{ntotta a földre. - Nem veszed észre, hol a hiba? Úgy kezeljük Feymant meg a többieket, mintha ellenségek voln{nak, el akarjuk taszítani őket. Ezzel csak megerősítjük őket, így van mi ellen harcolniuk. Ne fordítsuk ellenük a L{tom{st, ink{bb vonjuk be Feymant és a fegyvereseket is a vizualiz{cióba. Valój{ban nem is ellenségek: mindannyian ébredező, fejlődő lelkek vagyunk. Úgy kell kivetítenünk r{juk a Vil{gl{tom{st, mintha közülünk valók voln{nak. Hirtelen eszembe jutott Feyman születési l{tom{sa. Végre össze{llt a kép: a Pokol képe, a megsz{llotts{ghoz hasonló transz{llapot, amelybe az emberek a félelem elől menekülnek, a beavatkozni prób{ló lélekcsoport. És végül Feyman eredeti feladata. - Ő valóban közülünk való! - ki{ltottam fel. - Tudom, mi volt a sz{ndéka! Valój{ban azért jött {t, hogy letörje hatalomv{gy{t; elejét akarta venni a pusztít{snak, amelyet - 175 -
ezek a gener{torok és m{s modern technikai eszközök okoznak. L{tta önmag{t, amint velünk együtt dolgozik a sötétben. Ő a csoportunk hatodik tagja! Maya előrehajolt. - Ez ugyanúgy működik, mint a gyógyít{s folyamata. El kell képzelnünk Feymant, amint visszaemlékszik eredeti sz{ndék{ra: hogy miért jött ide voltaképpen. - R{m pillantott. - Ez minden szinten segít ledönteni a félelemtorlaszt, megtörni a transz{llapotot. Koncentr{ciónkba ettől kezdve bevontuk Feymant és embereit is, és energiaszintünk egyszeriben ugr{sszerűen felszökött. Kivil{gosodott az éjszaka; tiszt{n l{ttuk Feymant és két m{sik férfit fenn a hegyen. A lélekcsoportok közelebb húzódtak, egyre jobban hasonlítottak emberekre, mi viszont egyre jobban fénylettünk, ahogy ők. Bal felől újabb lélekcsoportok érkeztek, hogy csatlakozzanak. - Ez Feyman lélekcsoportja! - mondta Charlene. - Meg azé a két m{siké! Gyűlt az energi{nk, ismét körülölelt bennünket a Vil{gl{tom{s sűrű hologramja. - Úgy tekintsünk Feymanra és a többiekre, ahogy egym{sra! - ki{ltotta Maya. Vizualiz{ljuk azt, hogy mindenre emlékeznek. Oldalt fordulva megnéztem a h{rom férfit. Feyman még mindig vadul dolgozott a sz{mítógépen, a m{sik kettő pedig nézte. A hologram őket is körülvette, különösen az a kép, amely azt mutatta meg, hogy a történelemnek ebben a szakasz{ban minden egyes ember öntudatra ébred, emlékezni kezd igazi életcélj{ra. Az erdőt borosty{nszínű, örvénylő energia hull{ma {rasztotta el, {tcsapott Feymanon és emberein is. Ezzel egy időben megfigyeltem, hogy ugyanolyan fehér fénypamacsok, mint amilyenek Curtist, May{t és engem megvédtek a veszélyben, most e h{rom férfi feje fölött lebegnek; később ezek a fényfoltok megnövekedtek, minden ir{nyban kit{gultak, és végül eltűntek a messzeségben. P{r perc múlva abbamaradt a talaj rezgése, a különös hang elhallgatott. A szél a porfelhő maradv{nyait elsodorta dél felé. Az egyik fegyveres egyszer csak h{tat fordított Feymannak, és elindult a f{k között. Feyman néh{ny m{sodpercig még matatott a billentyűkön, azt{n elkeseredve föladta. Lenézett r{nk, azt{n fölvette a sz{mítógépet, és bal karj{val mag{hoz ölelte, mintha dajk{ln{. M{sik kezével pisztolyt húzott elő, és elindult felénk. Géppisztolyos t{rsa követte. - El ne engedjétek a képet! - figyelmeztetett Maya. Feyman öt-hat méterre tőlünk letette a gépet, és dolgozni kezdett a billentyűkön, de a pisztolyt készenlétben tartotta. Néh{ny jókora szikla, amely az előbb megbillent, - 176 -
most nagy robajjal a tóba zuhant. - Nem azért jött ide, hogy ezt művelje - szólalt meg Charlene halkan. Mi, többiek Feyman arc{ra koncentr{ltunk. A géppisztolyos r{nk szegezte fegyverét, és Feyman mellé lépve azt mondta: - Itt m{r semmit sem tehetünk. Menjünk! Feyman egy mozdulattal elhessentette mag{tól, és dühösen ismét a billentyűket kezdte nyomkodni. - Semmi sem működik! - ki{ltott r{nk. - Mit művelnek maguk? - A fegyvereshez fordult. - Lője le őket! - ordította. - Lője le őket! A géppisztolyos egy pillanatig hideg tekintettel nézett bennünket. Azt{n megr{zta a fejét, elindult az ellenkező ir{nyba, és eltűnt a szikl{k között. - Maga arra született, hogy megakad{lyozza ezt a pusztít{st - szólaltam meg. Feyman leengedte a pisztolyt, és r{m meredt. Egy pillanatra kisimult az arca, és pontosan olyan lett, mint amikor a születési l{tom{st figyelte. L{ttam, hogy emlékezni kezd valamire. M{sodpercekkel később rémület ült az arc{ra, és pillanatokkal később harag v{ltotta fel. Eltorzult arccal a gyomr{hoz kapott, azt{n elfordult, és egy szikla mögött hevesen öklendezni kezdett. Sz{j{t megtörölve ismét r{nk emelte a pisztolyt. - Nem tudom, mit akarnak elérni n{lam, de nem fog sikerülni. - Néh{ny lépést közeledett, azt{n mintha kifogyott volna az energi{ja. A pisztoly kiesett a kezéből. - Nem sz{mít, nem érdekes! Vannak m{s erdők a vil{gon. Maguk nem lehetnek egyszerre mindenütt. Üzembe helyezem ezt a gener{tort! Értik? Nem vehetik el tőlem! Imbolyogva h{tr{lni kezdett, majd megfordult, és elrohant a sötétben.
*
Amikor felértünk a bunker fölött magasodó hegy tetejére, a megkönnyebbülés hull{ma öntött el bennünket. Miut{n Feyman elmenekült, óvatosan visszamerészkedtünk a kísérlet színhelyére. Nem tudtuk, mit tal{lunk ott. Most, ahogy lenéztünk, a bunker környékét tucatnyi autó reflektora vil{gította meg. A j{rművek többségén a parkőrség emblém{ja díszelgett, de jelen volt az FBI és a körzeti seriff hivatala is. - 177 -
Előrekúsztam a gerincen, és alaposan megnéztem a kocsikat. Tudni akartam, nincs-e valaki letartóztat{sban vagy kihallgat{s alatt. Egyik autóban sem l{ttam senkit. A bunker ajtaja t{rva-nyitva {llt, rendőrök j{rtak ki-be; az egész jelenet olyan benyom{st keltett, mintha egy bűntény helyszínelése zajlana. - Mind elmentek - mondta Curtis, aki egy nagy fa mögött térdepelve leskelődött. Sikerült meg{llítanunk őket. Maya megfordult, és leült a földre. - Itt legal{bbis sikerült. Ebben a völgyben nem prób{lkoznak újra. - De Feymannak igaza volt - mondta David. - Még mindig megprób{lhatj{k m{sutt, ahol senki sem veszi észre. - Fel{llt. - Lemegyek, és elmondok nekik mindent. - Megőrültél? - pattant fel Curtis. - Mi van, ha a korm{ny is benne van? - A korm{ny is csak emberekből {ll - felelte David. - Mindenki nem lehet benne. Curtis közelebb lépett. - Biztos, hogy van m{s megold{s is. Nem engedem, hogy lemenj oda. - Kell, hogy legyen odalent valaki, aki hajlandó meghallgatni - mondta David. Ebben biztos vagyok. Curtis hallgatott. Charlene kicsit t{volabb egy szikl{nak t{maszkodva {llt, és így szólt: - Davidnek van igaza. Valaki esetleg épp abban a helyzetben van, hogy segíthessen. Curtis a fejét r{zta, viaskodott saj{t gondolataival. - Lehet, hogy így van. De akkor is szükség van valakire, aki rendesen el tudja magyar{zni a folyamat lényegét. - Ez azt jelenti, hogy neked is le kell jönnöd - v{gta r{ David. Curtisnek sikerült elmosolyodnia. - Rendben. Lemegyek veled, de csak azért, mert van egy adu a kezünkben. - Hogyhogy? - kérdezte David. - Az a fickó, akit megkötözve a barlangban hagytunk. David a v{ll{ra tette kezét. - Gyerünk, útközben elmeséled, mire gondolsz. Hogy mi - 178 -
sül ki ebből, majd kiderül. Kissé aggodalmasan vettek búcsút tőlünk, és elindultak a gerinc mentén, hogy kerülővel érjék el a bunkert. Maya egyszer csak fojtott hangon ut{nuk szólt, hogy v{rjanak. - Megyek én is - mondta. - Orvos vagyok, ismernek a környéken. Szükség lehet még egy tanúra. Mind a h{rman Charlene-ra és r{m néztek; tekintetükből kiolvasható volt a kérdés, hogy csatlakozunk-e hozz{juk mi is. - Én nem - szólalt meg Charlene. - Úgy érzem, r{m m{shol van szükség. Én is úgy döntöttem, hogy maradok; megkértem őket, hogy bennünket ne említsenek. Megígérték, azt{n ismét elindultak a fények felé. Magunkra maradtunk Charlene-nal. Egym{sra néztünk; eszembe jutott az a hihetetlenül mély érzés, amely a m{sik dimenzióban fogott el. Charlene tett egy lépést felém, és m{r éppen mondani akart valamit, amikor mindketten egy eleml{mpa fénykévéjét vettük észre; tőlünk ötven méterre jelent meg a hegyoldalon. Óvatosan visszahúzódtunk a f{k közé. Csöndben maradtunk, lekuporodtunk. Ahogy a l{mpa közelebb ért, egy férfi hangj{t hallottuk meg; nyilv{nvalóan mag{ban beszélt. Felismertem: Joel volt az. Elkaptam Charlene tekintetét. - Tudom, ki ez - suttogtam. - Azt hiszem, jó, ha beszélünk vele. Charlene bólintott. Amikor Joel m{r csak húsz méterre volt, halkan a nevén szólítottam. Meg{llt, felénk ir{nyította l{mp{j{t. Azonnal felismert, odajött, és leguggolt mellénk. - H{t maga mit keres itt? - kérdeztem. - Nem sok minden maradt odalent - mutatott a bunker felé. - Egy föld alatti laboratóriumot rendeztek be, de mostanra teljesen kitakarított{k. Úgy gondoltam, eljutok a vízesésekig, de amikor id{ig jutottam a sötétben, meggondoltam magam. - Azt hittem, elmegy a környékről - mondtam. - Olyan ki{br{ndultnak hangzott - 179 -
minden, amit mondott. - Tudom. El is akartam menni, de... Szóval {lmodtam valamit, ami nagyon felkavart. Arra gondoltam, hogy maradok, és megprób{lok segíteni. A parkőrség emberei őrültnek néztek, viszont összefutottam a helyi rendőrség egyik tisztjével. Üzenetet kapott valakitől, így azt{n vele együtt jöttem ide. Így tal{ltunk r{ a laboratóriumra. Összenéztünk Charlene-nal, azt{n dióhéjban elmondtam Joelnek Feymannal való összecsap{sunk történetét és a végkifejletet is. - Ekkora pusztít{st vittek véghez? - kérdezte Joel. - És megsérült valaki? - Nem hiszem - feleltem. - Szerencsénk volt. - És a bar{taik mikor indultak el a bunkerhez? - Alig p{r perccel ezelőtt. R{nk nézett. - Maguk nem mennek oda? Megr{ztam a fejem. - Úgy gondoljuk, jobb, ha végignézzük, hogyan j{rnak el a hatós{gok, de anélkül, hogy tudn{nak rólunk. Charlene arc{n l{ttam, hogy ő is ugyanerre gondolt. - Jó elképzelés - mondta Joel, és lenézett a bunker környékére. - Azt hiszem, nekem azért mégis le kellene mennem, hogy érzékeljék, a sajtó tud a h{rom tanúról. Hogyan tal{lhatom meg magukat? - Majd mi jelentkezünk - felelte Charlene. Joel névjegyet adott {t, azt{n biccentett Charlene felé, és elindult a bunker ir{ny{ban. Charlene a szemembe nézett. - Ugye ő volt a csoport hetedik tagja? - Azt hiszem. Gondolatainkba merülve hallgattunk, azt{n Charlene szólalt meg: - Gyere, menjünk vissza a v{rosba. Majdnem egy ór{n {t gyalogoltunk, amikor egyszerre madarak tucatjai kezdtek énekelni valahol az erdőben. Hajnalodott; az erdő talaj{ról hideg köd sz{llt fel.
- 180 -
- Mi történik? - kérdezte Charlene. - Nézz csak oda - feleltem. Északra tőlünk egy nyiladékon {t óri{si ny{rf{t pillantottam meg, az {tmérője két és fél méteres lehetett. A hajnali derengésben a fa környéke valós{ggal vil{gított, mintha a l{that{r alatt bujk{ló nap épp arra a helyre vetné első sugarait. Megéreztem azt a jellegzetes, ismerős melegséget is. - Mi van? - kérdezte Charlene. - Ez Wil! - feleltem. - Gyere, menjünk oda. Mikor odaértünk, Wil kikandik{lt a fa mögül, arc{n széles mosollyal. Valami v{ltoz{st észleltem rajta, de mit? Vizsg{lgatni kezdtem, és r{jöttem, hogy alakja ugyanúgy fénylik, mint azelőtt, de most mégis élesebben l{tom. [tölelt mindkettőnket. - L{ttad, mi történt? - kérdeztem. - Igen - v{laszolta. - Ott voltam a lélekcsoportokkal; mindent l{ttam. - Most jobban l{tszol, mint azelőtt. Mit csin{lt{l? - Nem én csin{ltam - felelte -, hanem te meg a csoport. Különösen Charlene. - Hogyhogy? - kérdezte Charlene. - Amikor öten felhalmozt{tok az energi{t, és tudatosan életre keltettétek a Vil{gl{tom{s nagy részét, az egész völgyet magasabb rezgés{llapotba emeltétek. Közelebb került a Túlvil{g rezgésszintjéhez, ami azt jelenti, hogy jobban l{ttok engem, mint ahogy én is jobban l{tlak benneteket. Itt mostantól a lélekcsoportok is hamarabb l{thatóv{ v{lnak. A szemébe néztem. - Minden, amit ebben a völgyben tapasztaltam, minden, ami történt, az mind a Tizedik Felismeréshez tartozik, igaz? Wil bólintott. - Az emberek szerte a vil{gon hasonló dolgokat tapasztalnak. Miut{n megértettük az első kilenc Felismerést, mindannyian ugyanabba a helyzetbe kerültünk: igyekszünk hétköznapjainkban is megélni ezt a valós{got, a bennünket körülvevő, erősödő pesszimizmus és megosztotts{g ellenére. Ezalatt folyamatosan egyre t{gabb perspektív{ban, egyre tiszt{bban l{tjuk spiritu{lis helyzetünket, igazi - 181 -
lényegünket. Tudjuk, hogy egy nagyszab{sú terv részeiként a Föld nevű bolygó jövőjén munk{lkodunk. A Tizedik Felismerés arról szól, hogy meg kell őriznünk optimizmusunkat és éberségünket. Meg kell tanulnunk, hogy jobban bízzunk intuícióinkban, mert tudjuk, hogy ezek a tudati képek eredeti sz{ndékunk tünékeny emlékei, és azt mutatj{k, milyen ir{nyban terveztük folytatni életünket. Egy bizonyos utat akartunk követni, hogy végül eljussunk ahhoz az igazs{ghoz, amelynek felismerésére életünk eseményei felkészítettek, és ezt az igazs{got megjelenítsük a vil{gban. Most a Túlvil{g magasabb t{vlat{ból l{tjuk életünket. Tudjuk, hogy egyéni kalandjaink az emberiség ébredésének t{gabb összefüggéseibe illeszkednek. Ennek a tud{snak az emlékével életünk megalapozott{ és értelmessé v{lik; l{tjuk a hosszú folyamatot, amelynek sor{n spiritualiz{ljuk az anyagi vil{g dimenziój{t, és l{tjuk azt is, hogy milyen teendőink vannak még h{tra. Wil kicsit közelebb húzódott. - Most majd kiderül, hogy elég sok ilyen emlékező csoport alakul-e, mint a tiétek, hogy elég sokan fogj{k-e fel a Tizedik Felismerést. Mint l{ttuk, ez a mi felelősségünk: a mi dolgunk elevenen tartani az eredeti sz{ndékot, biztosítani a jövőt. A félelem polariz{ciója még mindig erősödik; ha a tov{bblépés érdekében fel akarjuk oldani, mindannyiunk személyes részvételére szükség van. Nagyon alaposan meg kell figyelnünk gondolatainkat, reményeinket, és mindig rajta kell kapnunk önmagunkat, valah{nyszor úgy tekintünk embert{rsunkra, mint az ellenségünkre. Képesek vagyunk önmagunk megvédésére, bizonyos emberek megfékezésére, de ha elembertelenítjük őket, azzal csak a félelmet erősítjük. Mindannyian fejlődő lelkek vagyunk; mindannyian pozitív sz{ndékokkal indultunk el; mindannyian képesek vagyunk visszaemlékezni erre. A mi felelősségünk, hogy ezt tudom{s{ra hozzuk mindenkinek, akivel csak tal{lkozunk. Ez az igazi interperszon{lis etika: ez{ltal lehet felemelni a többi embert, ez{ltal vonul végig a Földön az újfajta tudatoss{g j{rv{nya. Vagy attól félünk, hogy széthullik az emberi kultúra, vagy őrizzük a L{tom{st, amely ébredésünk folyamat{t mutatja. Ak{rmelyik utat v{lasztjuk, döntésünk jövőképet jelent, és ez a kép, ak{r az im{ds{g, valós{gform{ló erővé v{lva e jövőkép megvalósul{sa felé hat. Mindenkinek tudatosan v{lasztania kell a kétféle jövő között. Wil a gondolataiba merült; a h{ttérben, a déli hegyvonulat sötét körvonalai előtt ismét megpillantottam a fehér fényfoltokat. - Egész idő alatt - mondtam - egyszer sem kérdeztem r{ ezekre a fényfoltokra. Tudod, mik ezek? - 182 -
Wil elmosolyodott, és gyengéden v{llunkra tette a kezét. - Ezek az angyalok mondta. - Ők a mi hitünkre, l{tom{sainkra reag{lnak, ők hajtj{k végre a csod{kat. Még a Túlvil{gon is rejtélyes lényeknek sz{mítanak. Ebben a pillanatban egy közösség képe merült fel tudatomban; tagjai egy völgyben éltek, amely nagyon hasonlított az ittenihez. Ott volt Charlene és m{sok is, sok volt köztük a gyermek. - Azt hiszem, legközelebb az angyalokat kell megértenünk - folytatta Wil, és az északi égboltot b{multa, mintha a saj{t l{tom{s{t figyelné. - Úgy van. Biztos vagyok benne. Velem tartotok? Charlene-ra néztem, és l{ttam rajta, hogy az imént ő is l{tta azt, amit én. - Nem hiszem - felelte. - Egyelőre még nem - tettem hozz{. Wil szó nélkül mag{hoz ölelt bennünket, azt{n megfordult és elment. Először vissza akartam tartani, de hallgattam. Lelkem mélyén r{jöttem, hogy az út kor{ntsem ért véget. Hamarosan újra tal{lkozunk.
- 183 -
