A szívtipró. 1. fejezet. Fiamnak, Gerrynek Ami mögöttünk és elõttünk van, mind jelentéktelen apróság ahhoz képest, amibennünk van

1

Fiamnak, Gerrynek Ami mögöttünk és elõttünk van, mind jelentéktelen apróság ahhoz képest, amibennünk van. Ralph Waldo Emerson

Határtalan lelkesedésed adjon neked örömet teljesítményedhez; Állhatatos szellemed vezessen a jó ügyért vívott harcban; Szíved szerelme találjon mindig viszontszerelemre; Gerry, oly büszke vagyok rád!

A szívtipró 1. fejezet Pokoli meleg volt a gyóntatószékben. Egy súlyos, fekete függöny, mely poros és elnyűtt volt, fedte a keskeny nyílást egészen a karcolt fapadlóig, kizárva a napfényt és a levegőt. Thomas Madden úgy érezte magát, mintha egy koporsó belsejében lenne, amit valaki szórakozottságból állva a falhoz támasztva felejtett. Hálát adott az Úrnak, hogy nem klausztrofóbiás Még így is egyre nyomorultabbul érezte magát. A fülledt, áporodott melegben nehezére esett a légzés is. Úgy zihált, mint régen, Penn State-ben az utolsó métereken, ahogy a kapu felé rohant a labdát szorosan a karjában tartva. Akkor sem bánta a szúró fájdalmat a tüdejében, mint ahogy most sem törődött vele igazán. Egyszerűen a munkájához tartozott. Az öreg papok azt mondanák, hogy ajánlja fel szenvedését az Úrnak, ezzel is segítve a tisztítótűzben szenvedő szegény lelkeken. Tom ebben semmi rosszat nem látott, noha nem értette, hogy az ő nyomorúsága hogyan enyhíthetné mások szenvedéseit. Kicsit fészkelődött a kemény tölgyfa széken, akár egy kóristafiú a vasárnapi misén. Érezte, ahogy az izzadság patakokban folyik az arcáról és nyakáról a reverendájára, teljesen átitatva a hosszú fekete palástot, és Tom erősen gyanította, hogy az illatfelhő, amit kibocsát magából, távolról sem emlékeztet az Ír tavasz szappan illatára, melyet reggel zuhanyozásnál használt. A hőmérséklet kint 35 fok körül mozgott árnyékban. A páratelt, forró levegő szinte fullasztó volt, és azok a szerencsétlenek, akik arra kényszerültek, hogy elhagyják légkondicionált otthonukat és kimerészkedtek a szabadba, lassú léptekkel vonszolták tova magukat, míg mások sietve menekültek a forróság elől valami hűvösebb helyre. Természetesen, a templomnak ablakai is voltak, de azokat, amelyeket egyáltalán ki lehetett volna nyitni, már réges-rég pecséttel zárták le azzal a hiábavaló reménnyel, hogy így távol tarthatják a vandálokat. Két ablak pedig távol az aranyló magasságban, a kupola mennyezetén helyezkedett el. A színes üvegablakok Gábriel és Mihály arkangyalt ábrázolták kezükben lángpallossal. Gábriel szemét a mennyekre függesztette, arcán üdvözült kifejezés ült, míg

1

2

Mihály mogorván meredt a kígyókra, melyeket kardjával a földhöz szegezett, csupasz lába mellett. A gyülekezet felbecsülhetetlen értékűnek, elmélyült imára inspirálónak tartotta ezeket az alkotásokat, de a hőséggel vívott harcban haszontalannak bizonyultak a színes ablakok. Csak a díszítés kedvéért építették be őket, nem szellőztetés céljából. Tom hatalmas, tagbaszakadt ember volt, nyaka mint a bivalyé, ugyanakkor bőre érzékenyebb, mint a csecsemőé. A hőségtől csípős, viszketős kiütések borították el. Egészen a combjáig emelte reverendáját, kivillantva alóla a mosolygó arcokkal díszített piros-fehér bokszeralsót, amelyet húga, Laurant adott neki. Lerúgta festékpecsétes Wal-Mart papucsát és bekapott egy rágót. Egy szívesség miatt ült a gyóntatószékben. A leleteire várt, amelyek eldöntik, hogy szüksége lesz-e újabb kemoterápiás kezelésre a kansasi egyetem orvosi központjában. Amíg az eredményre várt, Tomot Monsignore McKindry, a Miasszonyunk templom lelkésze látta vendégül. Az egyházközösség Kansas City egy elfelejtett zugában bújt meg néhány száz mérföldre az iowai Holy Oakstól, Tom lakhelyétől. A szomszéd területeket hivatalosan is bandák uralta területként tartották számon a polgármesteri hivatal rendfenntartó erői. A szombat délutánonkénti gyónást mindig McKindry atya vezette. Most azonban teljesen lekötötték két szemináriumi barátjával a találkozás előkészületei, felborítva megszokott napirendjét. Ehhez járult még a pokoli hőség és az elromlott légkondicionáló. Mindezeket figyelembe véve Tom önként vállalta, hogy átveszi idős társától a gyóntatást. Igaz, eredetileg úgy képzelte, hogy szemtől szembe ül majd a gyónni vágyó hívőkkel egy kis szobában, ahol a nyitott ablakon friss levegő áramlik be. McKindry azonban, meghajolva híveinek óhaja előtt, makacsul ragaszkodott a gyóntatás hagyományos, régimódi kereteihez. Erről a tényről Tom sajnos csak azután értesült, miután elvállalta a feladatot, s Lewis, az egyházszolga bevezette ebbe a kemencébe, ahol az elkövetkező kilencven percet kell eltöltenie. Méltányolva a szívességet, Monsignore kölcsönadott neki egy teljesen ide nem illő, elemes ventillátort, amit az egyik hívő tett gyűjtéskor a kosárkába. Az egész holmi nem volt nagyobb, mint egy ember tenyere. Tom úgy igazította a ventillátort, hogy annak lapátkái egyenesen az arcába fújják a levegőt. Aztán nekidőlt a falnak, és elkezdte olvasnia Holy Oaks Gazette-et, amelyet magával hozott Kansas Citybe. Először hátralapozott a társasági oldalra, mert azt szerette a legjobban. Átfutotta a szokásos klubhíreket és hirdetményeket – két születés, három eljegyzés és egy esküvő –, aztán rátért kedvenc rovatára, a „Város”-ra. A címsor mindig ugyanaz: a bingó játék. Felsorolták a kultúrházban tartott bingó-est résztvevőit és a huszonöt dolláros fődíj nyerteseit. Aztán a szerencsés nyertesekkel készített riportok következtek, beavatva a titokba, ki mire akarja nyereményét költeni. Majd az elmaradhatatlan kommentár David Spears rabbi tollából, aki a heti bingó rendezvények szervezője volt. Cikkéből kiderült, hogy mindenki nagyszerűen érezte magán az eseményen. Tom gyanította, hogy a társasági oldal szerkesztője, Lorna Hamburg titokban őrülten szerelmes Dave rabbiba, egy özvegyemberbe, és ez az oka, hogy a bingó játék kiemelkedő helyet foglal el a lapban. A rabbi minden héten ugyanazt mondta, és Tom sose mulasztotta el, hogy ugrassa ezért szerda délutánonként, amikor együtt golfoztak. Mivel általában Dave győzött a játékban, nem bánta az ugratást, de azzal vádolta Tomot, hogy megpróbálja elterelni a figyelmet borzasztó játékáról. A hátralevő részt annak szentelték, aki a társaságot vendégül látta, részletesen beszámolva arról, hogy milyen ételeket és italokat szolgáltak fel. Ha a hírek szerényebben csordogáltak azon a héten, Lorna népszerű receptekkel töltötte ki az űrt. Holy Oaksban nem léteztek titkok. A címlapot a városfejlesztési tervek és a Mária mennybemenetele apátság közelgő százéves évfordulójáról szóló hírek uralták. És volt ott még egy kedves kis írás a húgáról is, aki segített az apátságnál. A riporter fáradhatatlan és jószívű önkéntesnek nevezte, és részletekbe menően foglalkozott az összes feladattal, amelyeket Laurant elvállalt. Nemcsak arra vállalkozott, hogy megszervezi a vásárt, hanem azt

2

3

is felajánlotta, hogy a régi poros aktákat felviszi az újonnan adományozott számítógépre, és ha marad még pár perc szabad ideje, franciáról angolra fordítja a közelmúltban elhunyt Henri VanKirk atya újságjait. Tom kuncogott magában miközben elolvasta a húgát dicsérő cikket. Laurant valójában nem is vállalt semmilyen önkéntes feladatot. Csak épp véletlenül arra sétált, amikor az apát előhozakodott az ötleteivel, és Laurant, aki túlságosan is jószívű, nem mondott nemet. Mire Tom befejezte a Gazette olvasását, izzadságtól átázott gallérja teljesen a nyakára tapadt. Lerakta az újságot a mellette levő ülésre, s homlokát ráncolva újra fontolóra vette, hogy negyed órával előbb zárja be a boltot. Ahogy felbukkant elméjében, úgy el is vetette szinte azonnal az ötletet. Tudta, hogy ha korábban otthagyja a gyóntatószéket, Monsignore a pokol összes tüzét rá fogja zúdítani, és az egész napi kemény fizikai munka után semmi kedve nem volt még egy leckéztetést is végigszenvedni. Minden harmadik hónap első szerdáján – Hamvazószerdán, ahogy Tom magában nevezte ezeket a napokat – Tom beköltözött McKindry atyához, egy idős, törött orrú, ráncokkal barázdált bőrű ír emberhez, aki soha nem mulasztotta el, hogy annyi fizikai munkát csikarjon ki vendégéből, amennyit csak lehet az alatt a hét nap alatt, amit az nála töltött. McKindry mogorva, zsémbes öregember volt, de a szíve arany, s könyörületes természete nem párosult holmi megalkuvó szentimentalizmussal. Meggyőződése, hogy a rest kezek az ördög segítői, különösen akkor erősödött meg, amikor a parókiára már nagyon ráfért volna a festés. A kemény munka − prédikálta nemegyszer − bármit meggyógyít, még a rákot is. Voltak napok, amikor Tomnak nem kis megerőltetésébe került, hogy emlékeztesse magát, miért kedveli annyira az atyát, vagy miért érez vele rokonságot. Talán azért, mert mindkettőjükben folyt egy kis ír vér. Vagy talán azért, mert McKindryt életfelfogása, miszerint csak az ostoba siránkozik a kiömlött tej fölött, olyan megpróbáltatásokon is átsegítette, amelyekben talán magának Jóbnak sem volt része. Tom harca a betegségével szinte gyerekjátéknak tűnt McKindry atya életével összehasonlítva. Tom bármit megtett volna, hogy könnyítsen McKindry terhein. Monsignore régi barátait készült újra meglátogatni. Egyikük, James Rockhill apát Tom elöljárója volt, a másik papot, Vincent Morenot Tom egyáltalán nem ismerte. Egyikük sem óhajtott McKindrynél megszállni, mert mindkettő jobban kedvelte a kényelmesebb ellátást, melyet a Szentháromság plébánia személyzete biztosított. A melegvíz, mely akár öt percnél tovább folyik a vízcsapból, vagy a légkondicionálás olyan fényűzés volt, amelyről nem szívesen mondtak le. A Szentháromság a Missourit Kansastól elválasztó államhatár túlsó végén terült el. McKindry tréfásan a „Mária fényűzése” templomának titulálta, s a vasárnapi mise idején a parkolóban álló kocsik számából ítélve, nagyon is találó volt az elnevezés. A Mercy lelkészeinek többnyire nem volt kocsijuk. Ők gyalog jártak a templomba. Tom gyomra korogni kezdett. Melege volt, szomjazott, és szinte ragadt az izzadságtól. Semmi másra nem vágyott, mint egy frissítő zuhanyra és egy hideg üdítőre. Egy árva lélek sem tévedt be egész idő alatt, míg ott ült a hőségben aszalódva. Úgy gondolta, az egész templomban nincs senki rajta kívül, legfeljebb Lewis, aki szeretett elrejtőzni az öltözőben és lopva egy-egy kortyot nyelni a szerszámosládában levő whiskys üvegéből. Tom az órájára pillantott és látta, hogy már csak néhány perc. Úgy döntött, hogy mára elég volt. Lekapcsolta a világítást, és már nyúlt a függöny után, mikor meghallotta a bőrtérdeplő nyikorgását, amint egy súly nehezedik rá. A hangot egy diszkrét köhintés követte a gyóntatószék másik cellájából. Tom azonnal kiegyenesedett ültében, szájából kivette a rágót és visszatette a papírjába. Imára hajtotta a fejét, aztán elhúzta az elválasztó fatáblát. − Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében… − kezdte halk hangon, miközben keresztet vetett.

3

4

Néhány pillanat csend következett. A gyónni vágyó vagy a gondolatait próbálta összeszedni, vagy bátorságot gyűjtött, mielőtt bevallotta volna a vétkeit. Tom megigazította a stólát a nyaka körül és türelmesen várt. A rácson át Calvin Klein illatfelhő úszott át, a Szenvedély illata. Tiszta, tömény, édes − ismerte fel Tom a kölnit. Rómában a házvezetőnőjétől kapott egy üveggel belőle. Kis mennyiségben kiváló, de a rács túloldalán a vezeklő túlzásba vitte. Átható szag terjengett a gyóntatószékben. A kölni erős illata összekeveredve a verejték szagával, fullasztóvá tette a levegőt. Tom úgy érezte, mintha egy nylonzacskóból próbálna lélegzetet venni. A gyomra felfordult és kényszerítenie kellett magát, hogy legyűrje émelygését. − Ott van, atyám? − Igen, gyermekem – suttogta Tom. – Ha felkészültél, hogy megvalld a bűneidet, elkezdheted. − Ez … elég nehéz nekem. Utoljára egy évvel ezelőtt gyóntam. Akkor nem kaptam feloldozást. Feloldoz most, atyám? Hangjának különös, monoton hangszíne, ugyanakkor kissé gunyoros hanghordozása elővigyázatosságra intette Tomot. Vajon csak az idegesség miatt van, hogy olyan sok idő telt el az utolsó gyónása óta, vagy az idegen szándékosan tiszteletlen? − Nem kapott feloldozást? − Nem, atyám. Feldühítettem a papot. Magát is fel fogom dühíteni. Amit be kell vallanom, az … meg fogja riasztani. Aztán pedig dühös lesz, akárcsak az a másik pap. − Bármit mond is, engem nem rémiszt meg és nem is dühít fel – próbálta meggyőzni a férfit Tom. − Már hallotta az egészet. Igaz, atyám? Mielőtt Tom válaszolhatott volna, a vezeklő maga elé suttogta: „A bűnt kárhoztasd és ne a bűnöst!” A gúny erősebbé vált hangjában. Tom megmerevedett. − Kívánja elkezdeni? − Igen – felelte az idegen. – Áldjon meg, atyám, mert bűnt készülök elkövetni. Megzavarodva attól, amit hallott, Tom közelebb hajolt a rácshoz és megkérte a férfit, hogy kezdje elölről. − Áldjon meg, atyám, mert bűnt készülök elkövetni. − Olyan bűnt akar meggyónni, amit ezután fog elkövetni? − Igen. − Ez valami játék vagy… − Nem. Ez nem játék – szakította félbe a férfi. – Ez halálosan komoly. Dühös már? Éles, fülsértő nevetés csattan a túloldalon, mint az éjszakában eldördülő lövés. Tom figyelt rá, hogy a hangja semlegesen csengjen, amikor válaszol: − Nem vagyok dühös, csak egy kicsit zavart. Bizonyára belátja, hogy nem adhatok feloldozást olyan bűnre, amelyet most terveznek. A megbocsátás azoknak jár, akik felismerték vétkeiket, és igazán vezekelni akarnak. Készek a bűnbánatra. − De atyám, még nem is tudja, milyen bűnökről van szó. Hogy tagadhatja meg a feloldozást? − A bűnök megnevezése nem változtat a dolgokon. − Ó, de igenis változtat. Egy évvel ezelőtt pontosan elmondtam annak a papnak, hogy mire készülök, de ő nem hitt nekem egészen addig, amíg már késő nem volt. Ne kövesse el ugyanazt a hibát! − Honnan tudja, hogy a pap nem hitt magának? − Nem próbált megállítani. Onnan tudom. − Milyen régen katolikus? − Egész életemben az voltam.

4

5

− Akkor tudnia kell, hogy egy pap a gyóntatószéken kívül nem ismerheti fel a bűnt vagy a bűnöst magát. A hallgatási fogadalom szent. Pontosan hogyan tudta volna az a másik pap megállítani magát? − Megtalálhatta volna a módját. Akkor … még gyakoroltam, óvatos voltam. Nagyon könnyű lett volna megállítania. Szóval az ő hibája, nem az enyém. Most nem lesz olyan könnyű dolga. Tom kétségbeesetten próbált valami értelmet találni abban, amit az ember mondott. Gyakorolt? Mit gyakorolt? És mi volt a bűn, amit a másik pap megelőzhetett volna? − Azt hittem, tudom irányítani – szólalt meg a férfi. − Irányítani mit? − A vágyat. − Mi volt a bűn, amit elkövetett? − Millicentnek hívták. Kedves, ódivatú név, nem gondolja? A barátai Millie-nek szólították, de én soha. Jobban kedveltem a Millicentet. Persze én nem is voltam az, akit barátnak hívnak. Újabb nevetés harsant a halotti csendbe. Tom homlokán verejték gyöngyözött, de hirtelen kilelte a hideg. Érezte, hogy az idegen nem tréfál. Rettegett attól, amit hallani fog, mégis kénytelen volt megkérdezni. − Mi történt Millicenttel? − Összetörtem a szívét. − Nem értem… − Mit gondol, mi történt vele? – türelmetlenség csengett a férfi hangjában. – Megöltem. Az egész olyan mocskos volt, vér borított mindent, engem is. Akkortájt még szörnyen tapasztalatlan voltam. Még nem tökéletesítettem a technikámat. Amikor elmentem gyónni, Millicent még élt. Csak tervezgettem, hogy mit tegyek, s a pap megállíthatott volna, de nem tette. Megmondtam neki, hogy mit fogok tenni. − Árulja el, hogyan tudta volna megállítani magát. − Imádsággal – vetette oda a férfi hányaveti hangon. – Mondtam neki, hogy imádkozzon értem, de nem imádkozott eléggé, igaz? Végül is megöltem a lányt. Igazán kár volt érte. Olyan édes kicsi lény volt… sokkal szebb, mint a többiek. Uramisten, más nők is voltak? Vajon hányan? − Hányszor követte el a bűnt… − Vétket, atyám – szakította félbe az idegen. – Vétkeztem, de lehetséges, hogy ellent tudtam volna állni a kísértésnek, ha az a pap segített volna. Nem adta meg nekem, amire szükségem volt. − Mire volt szüksége? − Feloldozásra és megértésre. Mindkettőt megtagadta tőlem. Az idegen hirtelen rácsapott öklével a rácsra. A felszín alatt fortyogó düh, melyet eddig elfojtott, elemi erővel tört ki belőle, amint kiöklendezte magából, hogy mit tett szegény ártatlan Millicenttel. Tom a borzalomtól megrendülve ült és rosszullét kerülgette. Úristen, mit tegyen? Bár azzal kérkedett, hogy nem fog megriadni vagy felbőszülni, semmi sem készíthette fel arra az erőszakra, amelyet az idegen oly élvezettel ecsetelt. „A bűnt kárhoztasd, ne a bűnöst…” − Rákaptam a dolog valódi ízére – suttogta az örült. − Hány nőt ölt még meg? − Millicent volt az első. Akadtak rajongók előtte is, és amikor csalódást okoztak, bántanom kellett őket, de egyiket sem öltem meg. Miután Millicenttel találkoztam, minden megváltozott. Sokáig figyeltem, leskelődtem utána és minden olyan … tökéletesnek tűnt vele kapcsolatban. – A férfi fogcsikorgatva folytatta. – De elárult engem, akárcsak a többiek. Azt hitte, velem is eljátszhatja kisded játékait, mint a többi férfival, s nem veszem észre. Nem

5

6

hagyhattam, hogy ilyen gyötrelmet okozzon. Nem hagytam – javította ki önmagát. – Meg kellett büntetnem. Hatalmas sóhajtással fújta ki a levegőt, aztán elégedetten kuncogott. − Tizenkét hónapja öltem meg a kis szukát, és mélyen eltemettem, igazán mélyen. Soha senki nem fogja megtalálni. Most már nincs visszaút. De nincs ám! Fogalmam sem volt, hogy a gyilkolás milyen borzongatóan izgalmas lesz. Kényszeríttettem Millicentet, hogy kegyelemért könyörögjön, s meg is tette. Uram atyám, de még mennyire, hogy megtette – nevetett fel. – Visított, mint egy malac, és ó, mennyire tetszett nekem az a hang! Olyan izgalomba jöttem, amit addig elképzelni sem tudtam hogy egyáltalán létezhet, ezért aztán kényszerítenem kellett, hogy még jobban visítson. És amikor végeztem vele, a gyönyörtől elélveztem. Nos, atyám, nem kérdezi meg, hogy bánom-e a bűneimet? – a hang gúnyosan csengett. − Nem, maga nem az a bűnbánó fajta. Fojtogató csend támadt a gyóntatószékben. Aztán kígyósziszegésként szólalt meg újra a hang. − A vágy visszatért. Tom karja libabőrös lett. − Vannak emberek, akik tudnának… − Úgy gondolja, be kéne záratni engem? Csak azokat büntetem meg, akik bántanak. Szóval, amint látja, nem vagyok bűnös. De maga azt hiszi, hogy beteg vagyok, ugye? A gyóntatószékben vagyunk, atyám. Meg kell mondania az igazat! − Igen, szerintem maga beteg. − Ó, én nem így látom. Én egyszerűen kiválasztott vagyok. − Vannak emberek, akik tudnának segíteni magán. − Tudja, zseniális vagyok. Nem lesz könnyű megállítani. Tanulmányozom az áldozataimat, mielőtt lecsapok rájuk. Tudok mindent a családjukról és barátaikról. Mindent! Igen, most sokkal nehezebb lesz megállítani, de ez alkalommal úgy döntöttem, hogy a magam számára is bonyolultabbá teszem a dolgot. Érti? Én nem akarok bűnt elkövetni. Tényleg nem – hangja újra monoton, kántáló lett. − Figyeljen! – Tom igyekezett meggyőző hangon beszélni. – Lépjünk ki a gyóntatószékből, és üljünk le odakint, hogy megbeszéljük ezt a dolgot. Szeretnék segíteni magának, ha hagyja. − Nem. Régebben szükségem volt segítségre, de azt megtagadták tőlem, emlékszik? Oldozzon fel! − Nem. − Rendben – fújta ki lassan a levegőt a férfi. – Ezúttal megváltoztatom a szabályokat. Engedélyt adok arra, hogy bárkinek elmondja, amit most tőlem halott. Látja, milyen előzékeny tudok lenni? − Nem számít, hogy ad-e engedélyt vagy sem. Ez a beszélgetés titokban marad. A hallgatási fogadalom kötelez arra, hogy megőrizzem a gyónási titkot. − Tekintet nélkül arra, hogy mit tartalmaz a gyónás? − Igen. − De én követelem, hogy elmondja valakinek. − Azt követel, amit csak akar, de ez semmit sem változtat a dolgokon. Senkinek sem mondhatom el, amit nekem meggyónt. És nem is fogom elmondani. Egy pillanatra csend támadt, aztán az idegen kuncogni kezdett. − Egy pap, akinek lelkiismereti aggályai vannak. Milyen szokatlan. Hmm. Kínos. De ne aggódjon, atyám. Legalább tíz lépéssel maga előtt járok. De bizony ám. − Hogy érti ezt? − Új áldozatot találtam. − Már kiválasztotta a következő…

6

7

− Már értesítettem a hatóságokat – szakította félbe az őrült. – Hamarosan megkapják a levelemet. Persze ezt még azelőtt írtam, hogy tudtam volna, milyen megrögzötten ragaszkodik a szabályokhoz. Ez igazán figyelmes tőlem, nem igaz? Küldtem nekik egy udvarias kis levelet, melyben elmagyaráztam a szándékomat. Kár, hogy elfelejtettem aláírni. − Elárulta nekik az illető nevét, akinek ártani akar? − Ártani? Milyen különös szó a gyilkosságra. Igen, elárultam. − Egy másik nő? – Tom hangja elcsuklott, ahogy feltette a kérdést. − Csak nőket választok áldozatul. − Elmondta a levélben, hogy miért akarja megölni azt a nőt? − Nem. − Van oka rá? − Igen. − Nekem elmondaná? − Egy kis gyakorlás, atyám. − Nem értem. − Csak gyakorlás által válhatunk tökéletesebbé – magyarázta a férfi. – Ez a nő még különlegesebb, mint Millicent volt. Teljesen elbódulok az illatától, és szeretem nézni, ahogy alszik. Olyan gyönyörű! Kérdezzen csak, atyám, és miután megmondtam a nevét, meg tud bocsátani nekem. − Nem fogom feloldozni. − Na és hogy halad a kemoterápiával? Rosszul érzi magát? Jók lettek az eredményei? Tom felkapta a fejét. − Mi? – kérdezte szinte kiáltva. Az őrült nevetett. − Mondtam, hogy tanulmányozom az áldozataimat, mielőtt elkapom őket. Mondhatni, becserkészem őket – suttogta. − Honnan tudta… − Oh, Tommy, olyan jópofa vagy. Mit gondolsz, miért követtelek egészen idáig, csakhogy gyónjak neked? Gondolkodj ezen hazafelé. Én már elvégeztem a házi feladatomat, nemde? − Kicsoda maga? − Nos, én egy szívtipró vagyok. És egyszerűen imádom a kihívásokat. Hamarosan itt a rendőrség, hogy beszéljen veled, és aztán el tudod majd mondani bárkinek – gúnyolódott a férfi. – Tudom ám, kit fogsz először hívni. Gyorstüzelő barátodat, az FBI-tól. Nicket fogod hívni, ugye? Jobb, ha megmondod neki, vigye el a lányt messzire, és jól rejtse el előlem. Lehetséges, hogy nem megyek utána, hanem valaki mást kezdek keresni. Legalábbis, megpróbálom. − Honnan tudja… − Kérdezd meg! − Mit kérdezzek meg? − A nevét – suttogta az őrült. – Kérdezd meg, ki lesz az áldozatom! − Azt javaslom, hogy kérjen segítséget – kezdte Tom újra. – Amit maga csinál− Kérdezd meg! Kérdezd meg! Kérdezz! Tom megadóan lehunyta a szemét − Igen. Ki az? − Csinos lány – felelte a férfi. – A mellei gyönyörűek, a haja hosszú és fekete. Tökéletes teste makulátlan, az arca akár egy angyalé, elragadó minden tekintetben. Ő … lélegzetelállító … de úgy tervezem, hogy elállítom azt a lélegzetet.

7

8

− Mondja meg a nevét! – követelte Tom, miközben azért imádkozott, hogy legyen ideje megvédeni azt a szerencsétlen teremtést. − Laurant – sziszegte a kígyó. – A neve Laurant. Tomot pánik kerítette hatalmába. − Az én Laurant-om? − Igen. Kezdi már kapiskálni, atyám. Meg fogom ölni a húgát.

2. fejezet Nicholas Benjamin Buchanan ügynök jól megérdemelt szabadságát készült elkezdeni. Az elmúlt három évben egyetlen napot sem vett ki, és ez lassan meglátszódott a munkájához való hozzáállásban – vagy legalábbis ezzel indokolta döntését főnöke, Dr. Peter Morganstern, amikor utasította, hogy vegye ki egyhavi szabadságát. Hozzátette még, hogy szerinte Nicholas kezd túl közönyössé és cinikussá válni. Valahol mélyen és legbelül Nicholas úgy érezte, hogy a főnökének igaza van. Morganstern sohasem szépített a dolgokon, mindig a maguk nyers valójában mondta ki őket. Nick legalább annyira csodálta és tisztelte, mint tulajdon édesapját, éppen ezért nagyon ritkán vitatkozott vele. Főnöke sziklaszilárd jellem volt. Két hetet sem tölthetett volna el a Hivatalnál, ha hagyta volna, hogy érzelmei irányítsák viselkedését. Ha volt is egyáltalán valami hibája, akkor az a tulajdonsága, hogy bármilyen körülmények között szinte természetellenesen higgadt tudott maradni. Soha még csak fel sem bosszantotta semmi. Az irányítása alá tartozó tizenkét ügynök, akiket ő maga választott ki, háta mögött egyszerűen csak Prozac Petiként emlegette. Morganstern tudott a gúnynévről de nem zavarta. Sőt, azt pletykálták, hogy jót nevetett, amikor először meghallotta becenevét, és ez volt a másik oka, hogy jól kijött ügynökeivel. Képes volt rá, hogy megőrizze humorérzékét annyi éven át, ami nem csekélység, tekintve, hogy milyen osztályt vezetett. Rendszeresen ismételgette, hogy egyszer majd ő is kijön a béketűrésből, mégis az elmúlt évek alatt egyszer sem fordult elő, hogy cigarettázástól rekedtes hangja akár egy decibelnyit is megemelkedett volna. Az ördögbe is, lehet, hogy az ügynököknek van igazuk. Lehet, hogy Morganstern ereiben vér helyett tömény nyugtató folyik. Egy dolog azonban biztos. Főnökei felismerték hogy aranyat ér, és a tizennégy év alatt, mióta a Hivatalnál szolgált, hatszor léptették elő. Mégsem pihent a babérjain. Amikor az „eltűntek és megkerültek” osztály vezetője lett, azt tűzte ki célul, hogy egy különösen hatékony egységet hoz létre az eltűnt személyek felkutatására és kiszabadítására. És mikor ezzel elkészült, egy még különlegesebb célra fordította erőfeszítéseit. Speciális alakulat létrehozását tervezte, amelyik a legnehezebb esetek, az eltűnt és elrabolt gyerekek felderítésére szakosodott. Részletesen kidolgozott tervét papírra vetve nem kevés időt töltött el, hogy ez ügyben lobbyzott. Nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy a 233 oldalas irományt meglobogtassa a nagyfőnök előtt. Kitartó fáradozása végül is elnyerte jutalmát, és most ő vezette az elit alakulatot. Engedélyezték, hogy ő maga válassza ki embereit, egy vegyes csapatot a legjobbakból, akik az élet minden területét felölelték. Először valamennyien elvégezték az Akadémia kiképző programját, majd elküldték őket Morgansternhez különleges kiképzésre. Csak kevesen bírták végigcsinálni a fárasztó programot, de akik elvégezték, azok rendkívüliek voltak. Hallották, hogy Morganstern azt mondta az igazgatónak, szilárd meggyőződése, hogy neki dolgozik az állomány krémje, és egy éven belül bebizonyítja a hitetlen Tamásoknak, hogy így is van. Ezután átadta az „eltűntek és megkerültek” osztály vezetését helyettesének, Frank O’Learynek, és minden erejét, energiáját ennek a nagyon speciális csoportnak a vezetésére fordította.

8

9

Csapata egyedülálló volt a maga nemében. Minden tagja különleges érzékkel rendelkezett az eltűnt gyermekek felkutatásában. A tizenkét ember igazi vadászkopó módjára fáradhatatlanul követte a nyomot, versenyt futva az idővel. Szemük előtt egyetlen cél lebegett, megtalálni és megvédeni, mielőtt túl késő lenne. Ők voltak minden gyermek legnagyobb bajnokai és az utolsó mentsvár a sötétben ólálkodó mumusokkal szemben. A nyomás, ami ezekre az emberekre nehezedett, egy átlagembert a szívroham közelébe sodort volna, csakhogy bennük semmi átlagos nem volt. Egyikük sem illett bele a szokványos FBI ügynökök sablonjába, igaz maga Morganstern sem volt átlagos vezető. Gyorsan bebizonyította, hogy meg tud birkózni a különleges csoport vezetésével. A többi osztály „Apostoloknak” hívta őket. Kétségtelenül közrejátszott ebben, hogy pont tizenketten voltak. De Morganstern nem szerette ezt az elnevezést, mert olyan dolgokat sejtetett vele kapcsolatban, amelyeknek nem lenne képes megfelelni. Mégis alázatossága volt az egyik ok, amiért tisztelték. Beosztottai azt is nagyra értékelték, hogy nem élt vissza főnöki mivoltával. Bátorította, ösztönözte őket a munka elvégzésére, szabad kezet adott nekik, s ha szükséges volt, kiállt mellettük, fedezte őket. Emberei számára ő volt a legnagyobb bajnok. Kétségkívül nem akadt még egy ilyen elhivatott, és erre a feladatra nála alkalmasabb, jobban képzett ember a Hivatalnál. Képzett pszichiáterként Morganstern szerette időnként behívni ügynökeit egy kis négyszemközti, szívhez szóló beszélgetésre, leültetni őket és belekukkantani gondolataikba. Igazolva ezzel a Harvardon eltöltött idő és költségek létjogosultságát. Ez volt az egyetlen kellemetlenség, amelyet mindannyiuknak el kellett viselniük és ezt valamennyien utálták. Morganstern most a Stark ügyről szeretett volna beszélni. A fővárosból Cincinnatiba repült és megkérte Nicket, aki éppen egy San Francisco-i szemináriumról tartott hazafelé, hogy álljon meg egy rövid megbeszélésre. Nicknek semmi kedve nem volt a Stark ügyről beszélni. Egy hónappal azelőtt történt a dolog, és Nick még gondolni sem akart rá. De mindez nem számított. Tudta, hogy akár kedvére való, akár nem, meg fogják beszélni az ügyet. A helyi irodában várta, hogy főnöke csatlakozzon hozzá. Aztán leült szembe vele a fényezett tölgyfából készült asztal túlsó oldalára, és figyelmesen hallgatta Morgansternt, aki vagy húsz percen keresztül vázolta a bizarr ügy néhány különleges részletét. Nick egészen addig nyugodt maradt, míg főnöke nem közölte vele, hogy hősiességéért dicséretet fog kapni. Akkor majdnem elárulta magát. De mivel mestere volt annak, hogyan titkolja el valódi érzéseit, még főnöke stressz és kimerültség áruló jelei után kutató tekintete elől is rejtve tudta tartani, hogy ez alkalommal közel járt a kiboruláshoz. Legalább is Nick úgy hitte, sikerült elhitetnie ezt Morgansternnel. Amikor a tanácskozást befejezték, Morganstern egy percig ügynöke acélkék szemébe mélyedt, aztán megkérdezte: − Mit éreztél, amikor lelőtted a nőt? − Valóban szükség van erre, uram? Több mint egy hónappal ezelőtt történt. Tényleg újra fel kell melegíteni ezt az ügyet? − Ez nem hivatalos megbeszélés, Nick. Magunk között vagyunk. Nem kell uraznod, és igen, azt hiszem, szükséges újra elővenni az ügyet. Most pedig válaszolj, kérlek. Mit éreztél? Nick még mindig kibúvót keresve, kényelmetlenül fészkelődött a kemény háttámlás székben, mint valami kiskölyök, akinek be kell ismernie, hogy rossz fát tett a tűzre. − Mi az ördögöt értesz azon, hogy mit éreztem? A dühkitörést figyelmen kívül hagyva, főnöke harmadszor is megismételte a kérdést. − Tudod, hogy mire gondolok. Mit éreztél abban a pillanatban? Emlékszel rá? Hagyott neki egy kiutat. Nick tudta, mondhatná azt, hogy nem emlékszik, hogy túl elfoglalt volt ahhoz, hogy az érzéseiről gondolkodjon. De Morganstern és közte mindig is őszinte kapcsolat volt, és nem akarta ezt most felrúgni. Ráadásul azt is biztosra vette, főnöke tudni

9

10

fogja, ha hazudik. Felismerve, hogy értelmetlen lenne további kibúvókat keresni, Nick feladta és elhatározta, hogy nyersen őszinte lesz. − Igen, emlékszem. Jól éreztem magam – suttogta. – Igazán jól. A pokolba is, Pete, eufóriát éreztem. Ha nem fordultam volna meg és nem mentem volna vissza abba a házba, ha csak harminc másodpercig tétovázok, ha nem lett volna kihúzva a pisztolyom, mindennek vége, és a kisfiú meghalt volna. Túl forró volt a helyzet. − De időben odaértél a gyerekhez. − Hamarabb is rájöhettem volna. Morganstern felsóhajtott. Valamennyi ügynöke közül Nick volt a legkritikusabb önmagával szemben. − Te voltál az egyetlen, aki rájött - emlékeztette a férfit. – Ne légy olyan szigorú magadhoz. − Olvastad az újságokat? A riporter azt mondta, az a nő őrült volt. De ő nem látta a szemét. Én láttam. Én mondom, nem volt az a nő őrült. Csak ördögien gonosz. − Igen. Olvastam a lapokat, és igazad van. Valóban őrültnek titulálták. Gondoltam, hogy így lesz – tette hozzá. – Megértem, miért, és gondolom, te is. Ez az egyetlen módja, hogy az emberekkel elfogadtassanak ilyen kegyetlen bűntettet. Szeretnék azt hinni, hogy csak egy tébolyult elme képes kigondolni és elkövetni ilyen borzasztó dolgot egy másik emberrel, és hogy csak egy őrült tud élvezetet találni ártatlan emberek legyilkolásában. A gyilkosok többsége valóban őrült, de nem mindegyik. Az ördög létezik. Mindketten láttuk már. Valamikor a Stark nő tudatosan eldöntötte, hogy átlépi ezt a bizonyos határvonalat. − Az emberek félnek attól, amit nem értenek. − Igen, ez így van – helyeselt Morganstern, – és az okoskodók többsége nem hajlandó elhinni, hogy az ördög valóban létezik. Ha nem tudnak valamit tudományosan megmagyarázni, megfelelő érvekkel alátámasztani, akkor az nem is létezhet. Úgy gondolom, ez az egyik oka, hogy kultúránkban a gonoszság magva termékeny talajra hullik. Néhány kollégám azt hiszi, mindent meg tud oldani egy hosszú lére eresztett kórleírással és néhány emlékezetet befolyásoló tablettával. − Hallottam, hogy az egyik kollegád azt hitte, hogy a férj ellenőrzés alatt tartotta a nő elméjét, és az annyira félt tőle, hogy a végén beleőrült. Más szóval, akár sajnálatot is érezhetünk iránta. − Igen, én is hallottam róla. Nonszensz. A Stark nő legalább olyan romlott volt, mint a férje. Az ujjlenyomatait megtaláltuk a pornókazettákon a férje ujjlenyomatai mellett. Készséges társa volt a férjének, de úgy gondolom, kezdett összeomlani. Előtte soha nem kezdtek gyerekekkel. − Esküszöm az Istenre, Pete, hogy rám mosolygott. A fiút a karjában dajkálta, és egy nagy disznóölő kést tartott fölé. A fiú nem volt magánál, de láttam, hogy lélegzik. A nő rám várt. Tisztában volt vele, hogy mindent tudok, és azt hiszem, azt akarta, hogy nézzem végig, amint megöli a gyereket. – Nick megállt egy pillanatra. – Igen – folytatta bólintva, – jó érzés volt megszabadulni tőle. Csak azt sajnálom, hogy a férje nem volt ott. Őt is szívesen elintéztem volna. Van már valami nyoma? Még mindig úgy gondolom, hogy utána kellene küldened Noah barátunkat. − Fontolgattam a dolgot, de élve szeretnék elfogni Donald Starkot, hogy kikérdezhessék, és persze tudják, ha Stark a legcsekélyebb ellenállást is tanúsítaná, Noah habozás nélkül végezne vele. − Az ember a svábbogarat eltapossa, Pete, nem próbálja meg háziasítani. Noah-nak igaza van. − Nick megmozgatta a vállát, és hogy ellazítsa görcsbe feszült izmait, megdörzsölte a nyakát. − Azt hiszem, itt az ideje, hogy pihenjek egy kicsit – jegyezte meg. − Miért mondod ezt? − Úgy tűnik, hogy kezdek kiégni. Nem így látod?

10

11

− Nem – rázta meg a fejét Morganstern. – Csak épp elfáradtál egy kicsit, ez minden. Ebből a beszélgetésből semmi sem fog szerepelni a jelentésemben. Erre céloztam, amikor azt mondtam, hogy magunk között vagyunk. Már jó ideje esedékes lenne szabadságra menned, és hogy ez elmaradt, csakis az én hibám. Éppen ezért azt akarom, hogy vegyél ki egy hónapot, és szedd össze magad. − Szedjem össze magam? – Nick feszült arcát halvány mosoly derítette fel. − Lazíts! – magyarázta Morganstern. – Vagy legalább próbáld meg! Mikor látogattad meg utoljára népes családodat Nathan Bayben? − Elég régen – ismerte el Nick. – Rendszeres kapcsolatban állok velük e-mailen keresztül. Ők is olyan elfoglaltak, akárcsak én. − Utazz haza! – javasolta Pete. – Jót fog tenni neked. A családod örülni fog, hogy újra láthat. Hogy van a bíró? − Apa remekül van – felelte Nick. − Na és mi van a barátoddal, Madden atyával? − Minden este beszélgetek Tommyval. − E-mailen keresztül? − Igen. − Lehet, hogy el kéne látogatnod egy kis személyes beszélgetésre. − Gondolod, hogy lelki útmutatásra van szükségem? – grimaszolt Nick. − Úgy gondolom, egy kis nevetésre van szükséged. − Igen, valószínűleg igazad van – egyezett bele Nick. Aztán újra elkomolyodott. – Pete, ami az ösztöneimet illeti, gondolod, hogy kezdem elveszíteni őket? Morganstern nevetségnek találta az ötletet. − Az ösztöneid jobbak, mint valaha. A Stark nő mindenkit lóvá tett, csak téged nem. Mindenkit! – ismételte nyomatékosan. – A rokonait, a barátait és a szomszédait, a gyülekezetet. De téged mégsem tudott átverni. Persze biztos vagyok benne, hogy a helyiek előbb-utóbb rájönnek, de azt a kisfiút addigra már el is temették volna, és ő közben lecsap a következő áldozatára. Te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy akik egyszer elkezdték, nem tudják abbahagyni. Pete megkocogtatta ujjával a vaskos iratgyűjtő dossziét. − Olvastam a jelentésekben, hogy ott ült a szerencsétlen anya mellett nap mint nap, hogy vigaszt nyújtson neki. Benne volt a templom gyászbizottságában is – tette hozzá fejét rázva. Úgy tűnt, hogy még ő is, aki pedig jól ismerte az esetet, meg van döbbenve a Stark nő arcátlanságán. − A rendőrség beszélt a gyülekezet minden tagjával, de nem talált semmit – mondta Nick. – Nem voltak igazán alaposak – tette még hozzá. – De végül is egészen kis városról van szó, és a serif nem igazán tudta, hogy mit is keressen. − Szerencsére elég esze volt, hogy ne várjon sokáig. Rögtön hívott minket − jegyezte meg Morganstern. – Ő és a helyiek meg voltak győződve arról, hogy valami átutazó vihette el a fiút, ugye? És minden erőfeszítésüket erre a nyomra összpontosították. − Igen – bólintott Nick. Nehéz elképzelni, hogy valaki a tieid közül képes ilyesmit elkövetni. Volt néhány tanújuk, akik láttak egy csavargót az iskolaudvar körül ődöngeni, de a leírások nem egyeztek. A csapat Cincinnatiból már úton volt – tette hozzá, – és ők hamar rájöttek volna a nő kisded játékaira. − Mi volt pontosan az, ami miatt gyanút fogtál? Honnan tudtad? − Apró dolgok, amik nem illettek a képbe. Nem tudom megmagyarázni, mi zavart a nőben, vagy hogy miért döntöttem úgy, hogy követem. − Én meg tudom magyarázni. Ösztön.

11

12

− Valószínűleg – egyezett bele Nick. – Tudtam, hogy rendkívül alaposan utána kell járnom a nőnek. Valami nem stimmelt, de képtelen voltam rájönni, hogy mi az. Éreztem a zsigereimben, és ez az érzés csak erősödött, amikor beléptem a házába … ha érted, mire gondolok. − Magyarázd meg. Milyen volt a ház? − Túl tiszta. Egy porszemet vagy egy icipici foltot sem tudtam felfedezni. A nappali aprócska - néhány könnyű szék, heverő, tévé - de tudod mi volt a furcsa, Pete? A falakon nem volt egyetlen kép sem vagy családi fotók. A bútorokat műanyag védőhuzat borította. Gondolom, sok ember használ ilyet. Nem tudom. Mindegy, ahogy mondtam, minden makulátlanul tiszta volt, és mégis olyan különös szag terjengett. − Milyen szag? − Ecet … és ammónia. A szag olyan erős volt, hogy égette a szememet. Arra gondoltam, hogy valami kényszeres takarító háziasszony lehet … aztán követtem őt a konyhába. Tiszta volt az is, mint a patyolat. A pulton sehol egy tányér vagy bögre, se egy gyűrött törlőruha a mosogatóban, semmi. Hellyel kínált, míg főz egy kávét, aztán észrevettem valamit az asztalon. A sószóró és borsszóró között egy hatalmas műanyag doboz állt tele rózsaszín savlekötő tablettával, és mellette egy ketchup méretű üveg valami szósszal. Arra gondoltam, hogy ez átkozottul különös …, aztán megláttam a kutyát. Ez aztán kibillentette a mérleg nyelvét. Fekete cocker spániel volt, a sarokban ült a hátsó ajtónál. Egy pillanatra sem vette le tekintetét a gazdájáról. A nő egy tál csokis süteményt tett az asztalra, és amikor elfordult, hogy elkészítse a kávét, elvettem egy sütit és letettem magam mellé, hogy lássam, elveszi-e a kutya, de az rám se nézett. Az ördögbe, ahhoz is túlságosan félt, hogy akár pislogjon, és figyelmesen követte a nő minden mozdulatát. Ha a serif látta volna a kutyát, rá kellett volna jönnie, hogy valami nagyon nincs rendben, de amikor ott járt a nőnél, a kutya kint volt az óljában. − A serif bement a házba, de semmi különöset nem vett észre. − Én szerencsés voltam, a nő pedig öntelt és óvatlan. − Mi késztetett arra, hogy visszamenj a házba, miután már eljöttél onnan? − Arra gondoltam, keresek valami jó búvóhelyet és kivárom, hogy hová megy, de alighogy kiértem, tudtam, hogy azonnal vissza kell mennem, mégpedig gyorsan. Volt egy olyan érzésem, a nő rájött, hogy őt gyanúsítom, és abban is biztos voltam, hogy a kisfiú a házban van valahol. − Az ösztöneid nem is működhettek volna jobban – mondta elismerően Morganstern. – Tudod, ezért is mentem utánad. − Tudom. Az a hírhedt focimeccs. Morganstern mosolygott: − Alig pár hete láttam újra a CNN sportcsatornán. Évente legalább kétszer levetítik. − Bárcsak hagynák már eltűnni a süllyesztőben. Régi hír már. A két férfi állt. Nick főnöke fölé tornyosult. Morganstern csatos fekete bőrcipőjében alig haladta meg a 172 centit, míg Nick jócskán 180 centi fölé magasodott. Pete vékony testalkatú volt, vékonyszálú szőke haja őszbe csavarodott, vastag bifokális szemüvege pedig minduntalan lecsúszott keskeny orrnyergéről. Mindig hagyományos fekete vagy tengerészkék öltönyt hordott hosszú ujjú fehér, kikeményített inggel és csíkos nyakkendővel. Egy kívülálló szemében Morganstern szórakozott egyetemi professzornak tűnhetett, de az irányítása alatt dolgozó ügynökök szemében minden szempontból óriás volt, aki ezt a pokoli munkát és a vele járó borzasztó feszültséget higgadt könnyedséggel kezelte. − Egy hónap múlva találkozunk, Nick, de egy nappal sem előbb. Rendben? − Rendben. Morganstern az ajtó felé indult, aztán megállt.

12

13

− Még mindig rosszul vagy, ha repülővel kell utaznod? − Van egyáltalán olyan, amit nem tudsz rólam? − Nem hinném, hogy lenne. − Igen? Mikor voltam utoljára nővel? Pete úgy tett, mintha meghökkentené a kérdés. − Annak bizony már jó ideje. Úgy tűnik, hosszú, szexmentes időszakot éltél meg. − Igazán? – nevette el magát Nick. − Ha valamelyik nap találkozol a megfelelő nővel, az Isten legyen hozzá irgalmas. − Nem keresem a megfelelő nőt. − Tudod, – nézett rá Morganstern atyai mosollyal – pont ezért fogod megtalálni. Észre sem veszed, és máris elvakít a szerelem, ahogy engem is elvakított, amikor Katie-vel találkoztam. Még csak esélyem sem volt, és előre megmondom, neked sem lesz. Odakint jár valahol és csak rád vár. − Hát akkor pokoli hosszú ideig kell várnia – jelentette ki Nick. – A mi munkánkban a házasságnak nincs nagy jövője. − Katie és én jól elboldogultunk immár több mint húsz éve. − Katie egy szent. − Nem válaszoltál a kérdésemre, Nick. − Hogy rosszul vagyok-e, ha repülővel kell utaznom? A fenébe is, igen. − Akkor hát, jó utat hazafelé – kuncogott Pete. − Tudod, Pete, a legtöbb pszichiáter megpróbálna a mélyére ásni ennek a félelemnek, de te élvezed a helyzetet, nem igaz? Pete újra felnevetett: − Egy hónap múlva találkozunk – ismételte, ahogy kiment az irodából. Nick összeszedte az iratait, elintézett néhány fontos telefont a bostoni irodájával és Frank O’Learyvel, aztán kivitette magát a reptérre az egyik helyi ügynökkel. Mivel úgy tűnt, nincs kiút a kényszerű vakáció alól, néhány gyors tervet ötlött ki, hogy is tölthetné el leghasznosabban. Elhatározta, hogy megfogadja a tanácsot, és lazítani fog. Talán elmegy vitorlázni bátyjával, Theoval, ha ugyan el tudja imádkozni pár napra az íróasztalától. Aztán átautózik a fél államon, Holy Oaksba, hogy találkozzon legjobb barátjával, Tommyval, és végre együtt horgásszanak egy jót. Morganstern nem említette az előléptetést, amit O’Leary rakott az asztalára két héttel ezelőtt. Nick úgy tervezte, hogy amíg szabadságát tölti, lesz ideje megfontolni az állás mellett és ellene szóló érveket. Arra számított, hogy Tommy segítségére lesz a döntésben. Közelebb állt hozzá, mint saját öt bátyjához, és fenntartás nélkül megbízott benne. Barátja szokásos szerepét, az ördög ügyvédjét fogja alakítani, s Nick remélte, hogy mire visszatér munkájához, világosan fogja látni, hogy mit is akar. Tudta, hogy Tommy aggódik érte. Az utóbbi hat hónapban szinte állandóan nyaggatta emailjeiben, hogy jöjjön el és látogassa meg. Akárcsak Morganstern, Tommy is megértette, micsoda feszültséggel és rémálmokkal jár Nick munkája, s ő is úgy gondolta, hogy Nicknek pihenésre van szüksége. Pedig Tommynak megvolt a maga baja. Régóta küzdött súlyos betegségével, és háromhavonta, amikor Kansasba utazott kórházi felülvizsgálatra, Nick volt az, akinek a gyomra öklömnyire zsugorodott az idegességtől. Addig nem is tudott megnyugodni, amíg nem kapta Tommy üzenetét, hogy minden rendben van. Eddig barátja szerencsésnek volt mondható; sikerült megállítani a rák terjedését. De ott állt lesben, csak a pillanatra várva, amikor újra támadhat. Tommy megtanult együtt élni a betegségével. Nick nem. A fél karját odaadta volna, ha cserébe elveheti a fájdalmat és szenvedést barátjától, csakhogy a dolog nem így működik. Ahogy Tommy mondta, ezt a harcot neki egymagának kell megvívnia, Nick csak annyit tehet, hogy mellette áll, amikor szükség lesz rá.

13

14

Nick hirtelen égető szükségét érezte, hogy újra találkozzanak. Talán még arra is rá tudja venni, hogy egyetlen éjszakára letegye a papi gallért, és leigyák magukat a sárga földig, ahogy hajdanán tették, amikor még egy szobán osztoztak Penn State-ben. És végre találkozni fog Tom egyetlen rokonával, a kishúgával, Lauranttal. A lány nyolc évvel fiatalabb volt bátyjánál, és Genf mellett nevelkedett egy gazdag lányoknak fenntartott nevelőintézetben a hegyek között, apácák felügyelete alatt. Tom többször is megpróbálta Amerikába hozatni, de a gyámsági feltételek és az ügyvédek, akik féltékenyen őrködtek a vagyon felett, meggyőzték a bírákat, hogy jobb lesz addig az iskolában tartani felügyelet alatt, míg el nem éri azt a kort, amikor már felelős döntéseket tud hozni. Tommy azt mondta Nicknek, hogy nem is olyan borzasztó, mint amilyennek hangzott, s hogy az ügyvédek tulajdonképpen a birtokot védték. Laurant végre elérte a nagykorúságot, és egy évvel ezelőtt Holy Oaksba költözött, hogy bátyja közelében legyen. Nick még sohasem találkozott vele, de emlékezett a fényképekre, amiket Tommy a tükörre szokott tűzni. A lány úgy nézett ki, mint valami utcai csibész, ápolatlannak tűnő nyeszlett kiskölyök fekete rakott szoknyában és fehér blúzban, mely a derekánál kilógott a szoknya korcából. Az egyik térdzoknija lecsúszott, térde mint a legtöbb fiatal lánynak lehorzsolva, hosszú barna göndör haja pedig rendetlenül lógott a szemébe. Tommy és Nick is nevettek, amikor meglátták a képet. Laurant nem lehetett több, mint hét vagy nyolcéves amikor a kép készült, de csibészes mosolya és a huncut csillogás a szemében, − amely azt sugallta, hogy az állandóan panaszkodó apácáknak igazuk lehet − megragadt Nick emlékezetében. Úgy festett, mint akiben ott bujkál a kisördög, és zabolátlan életöröme egy nap biztosan bajba sodorja. Igen, nincs is másra szükség, mint egy kiadós szabadságra, döntötte el Nick. Minden tervének a kulcsa, hogy visszajusson bostoni otthonába, ehhez viszont először fel kellett ülnie arra az átkozott gépre. Senki a világon nem utált annyira repülni, mint Nick. A meztelen igazság az, hogy a repülés egyszerűen halálra rémítette. Alighogy belépett a Cincinnati repülőtérre, máris kiverte a víz, és azzal is tisztában volt, hogy mire felszáll a gépre, arcbőre zöldes színben fog játszani. A 777-es Londonba tartott, kis kitérővel Boston felé, ahol Nick, hál’ Istennek kiszállni készült, hogy aztán hazahajtson Bacon Hill-i városi házába. Három évvel azelőtt vette meg nagybátyjától az épületet, de a legtöbb doboz és láda még most is úgy állt kicsomagolatlanul, ahogy a költöztetők ledobták a nappali közepére. A legkiválóbb minőségű audio rendszert, melyet legfiatalabb testvére beszélt rá, még be sem kapcsolta a hálózatba. Érezte, hogy zsugorodik össze a gyomra, ahogy közeledett a beszálló kapuhoz. Ismerte az eljárást. Bemutatkozott, átadta a biztonsági őrnek személyi okmányait és az engedélyét. A precíz, középkorú, Johnson névre hallgató férfi idegesen rágta tolla műanyag kupakját, amíg a gép visszaigazolta Nick személyazonosságát. Aztán elkísérte Nicket a fémdetektor mellett, amin a többi utasnak át kell haladnia, átnyújtotta a beszállókártyáját, és egy intéssel a rámpára irányította. James T. Sorensky kapitány már várta a gépen. Nick már vagy hatszor repült a kapitánnyal az elmúlt három évben, és tudta, hogy a férfi kitűnő pilóta és kínosan lelkiismeretes, ami a munkáját illeti. Nick alaposan ellenőrizte a kapitányt, csakhogy biztos lehessen benne, nincs-e bármi gyanús a férfi múltjában, ami esetleg arra is utalhat, hogy mondjuk repülés közben idegösszeomlást kap. Sorensky osztályelsőként végzett az Akadémián, majd tizennyolc évig a Deltánál szolgált. A személyi lapja makulátlan volt, de ez sem számított. Nick gyomra így is felfordult az idegességtől. Gyűlölt mindent, ami kapcsolatos a repüléssel. Az egész csak bizalom kérdése, tudta jól, s noha Sorensky nem volt teljesen idegen – az utóbbi időben már tegeződtek – Nick még mindig nem szerette, hogy bíznia kell abban, hogy a férfi levegőben tudja tartani a majdnem 159 tonnányi vastömeget. Sorensky akár egy repülőtársaság plakátjának a modellje is lehetett volna ezüstösen csillogó gondosan fésült hajával, magas, sovány alakjára tökéletesen rásimuló tengerészkék

14

15

egyenruhájával, pengeélesre vasalt nadrágjával. Noha Nicket a legnagyobb jóindulattal sem lehetett túlsúlyosnak nevezni, mégis a kapitány mellett jól megtermett bikának érezte magát. Sorenskyből sugárzott a magabiztosság. Szigorúan ragaszkodott az általa felállított szabályokhoz, és ezt Nick tisztelte benne. Noha Nicknek hivatalos papírja volt a kormánytól és a légierőtől, hogy töltött Sig Sauerjét a gépen magánál tarthatja, tudta, hogy ez Sorenskyt idegesíti, és a legutolsó dolog, amit akart, az egy ideges kapitány volt. Nick tehát már előre kiürítette fegyverét. Amikor a kapitány üdvözölte, Nick a kezébe tette a tölténytárat. − Örülök, hogy újra találkoztunk, Nick. − Hogy érzed ma magad, Jim? Sorensky elmosolyodott: − Még mindig aggódsz, hogy repülés közben szívrohamot kapok? Nick vállát vonogatta, hogy leplezze zavarát: − Mit tagadjam, átfutott a fejemen. Végül is megtörténhet. − Igen, megtörténhet. De nem én vagyok az egyetlen a fedélzeten, aki el tudja vezetni ezt a gépet. − Tudom. − De ettől még nem érzed magad jobban, igaz? − Így van. − Amennyit repülnöd kell, gondolom, előbb-utóbb hozzászoksz. − Te gondolod, hogy hozzászokom, de ez eddig nem történt meg. − A főnököd tudja, hogy mindig rosszul vagy, ha repülnöd kell? − Persze, hogy tudja – fintorgott Nick. – De ő egy szadista. Sorensky felnevetett: − Ma igazán sima utunk lesz – ígérte. – Nem jössz velünk Londonig, ugye? − Átrepülni az óceánt? – szörnyedt el Nick. Már a gondolattól is bukfencet vetett a gyomra. – Ez soha nem történik meg. Hazamegyek. − Voltál már valaha Európában? - Nem, még soha. Majd ha kocsival elmehetek odáig, addig nem. A kapitány a kezében tartott tölténytárra pillantott. − Köszönöm, hogy átengedted nekem. Tudom, hogy hivatalosan nincs jogom elkérni tőled. − De téged idegesít egy töltött fegyver a fedélzeten, én pedig nem akarok egy ideges pilótát ezen a gépen. Nick megpróbált elmenni Sorensky mellet, hogy a helyére üljön, de a kapitány ma beszédes kedvében volt. − Apropó, talán egy hónappal ezelőtt olvastam egy nagyon kedves újságcikket arról, hogy megmentetted egy szegény fiú életét. Érdekes volt a rólad olvasni meg a barátodról, arról a papról, … hogy milyen különböző utat jártatok be. Te most jelvényt viselsz, ő meg keresztet. És aztán megmenteni azt a gyereket… olyan büszke voltam rá, hogy ismerlek. − Csak a munkám végeztem. − A cikk írt a csapatról is, akikkel dolgozol. Hogy is hívott benneteket, tizenkettőtöket? – Még mielőtt Nick válaszolhatott volna, a kapitánynak eszébe jutott. – Ó igen, Apostolok. − Még mindig nem jöttem rá, hogyan juthatott ehhez az információhoz. Nem gondoltam volna, hogy bárki ismerheti a becenevünket az osztályon kívül. − Akkor is találó. Megmentetted annak a fiúnak az életét. − Ez alkalommal szerencsések voltunk. − A riporter azt mondta, nem voltál hajlandó nyilatkozni. − Ez nem valami szent hivatás, Jim. Csak tettem, amit tennem kellett, ennyi. Az ügynök szerénysége lenyűgözte a kapitányt. − Nagyszerű dolgot tettél – bólintott. – Az a kicsi fiú visszakerült a szüleihez, és ezen kívül semmi nem számít. 15

16

− Ahogy az előbb is mondtam, ez alkalommal szerencsések voltunk. Sorensky megérezte, hogy Nicket zavarba hozzák a dicséretek, ezért gyorsan témát váltott. − Egy Downing nevű rendőrbíró utazik a gépen. Le kellett adnia a fegyverét – tette hozzá kis fintorral. – Nem ismered véletlenül? − Nem ismerős a név. Ugye nem fegyencet szállít? − De igen. − Mit keres egy kereskedelmi járaton? Vannak saját gépeik. − Downing szerint ez egy szokatlan eset. Bostonba viszi a foglyot egy tárgyalásra, és átkozottul siet – magyarázta Jim. – Downing azt mesélte, hogy rajtakapták a fiút, amint drogot árult és hogy ez teljesen tiszta és világos ügy. A fogoly nem erőszakos. Downing úgy gondolja, hogy az ügyvéd előbb kihozza a fiút a börtönből, mintsem a bíró felemelhetné a kalapácsát. Akárcsak te, ők is előre beszálltak. A rendőrbíró texasi. Azonnal észrevenni a kiejtésén, és igazán jó fej fickónak látszik. Meg kell ismerned. Nick bólintott. – Hol ülnek? – kérdezte gyors pillantást vetve az óriás gép belseje felé. − Innen nem láthatod őket. Baloldalon a hátsó sorban ülnek. Downing megbilincselte a fiút. Én mondom neked, Nick, a srác nem lehet sokkal idősebb, mint a fiam, Andy, és ő még csak tizennégy. Botrányos, hogy ilyen fiatal kölyök a hátralevő éveit börtönben töltheti. − A bűnözők egyre fiatalabbak lesznek és egyre ostobábbak – jegyezte meg Nick. – Köszönöm, hogy szóltál. Megyek és köszönök neki. Fel van pakolva a gép? − Nincs – felelte Sorensky a tárat a zsebébe süllyesztve. – Fél házzal utazunk egészen a Loganig. Sorensky még egyszer Nick lelkére kötötte, ha bármire szüksége van, csak szóljon neki, aztán visszaindult a pilótafülkébe, ahol egy kék egyenruhába öltözött, és a földi személyzet azonosítóját viselő férfi várta, kezében csiptetőtáblához csatolt összepöndörödött papírok tömegével. Követte a kapitányt a pilótafülkébe, és becsukta maguk mögött az ajtót. Nick betette kisbőröndjét a felső csomagtartóba, régi megviselt bőrtárcáját ledobta a számára kijelölt székre, aztán elindult a folyosón a gép hátulja felé. Félúton járt, amikor meggondolta magát. Az utasok kezdték megtölteni az utasteret, ezért úgy döntött, megvárja, amíg a levegőbe emelkednek. Visszaindult a helyére, mielőtt még bemutatkozott volna Downingnak. Azért, mielőtt megfordult volna, egy pillantással felmérte őt is, meg a vele utazó rabot is. Downing egyik lábát kinyújtott a folyosóra, és Nick láthatta cowboy csizmájának különös cikornyás díszítését. Magas és izmos, igazi cowboy alkat cserzett bőrrel és hatalmas tömött bajusszal, felsőtestén fekete bőrmellénnyel. Nick nem láthatta az övét, de egyhavi fizetését feltette volna rá, hogy hatalmas ezüst csat villog rajta. Sorensky kapitány rátapintott a lényegre a fogoly leírásánál. Első látásra kölyöknek tűnt, de volt benne valami keménység, amit Nick számtalanszor látott már másokon. A srácnak nem ez volt az első menete, és nagyon valószínű, hogy lelkiismeretét már hosszú ideje elhallgattatta. Igen, gondolta Nick, egyre fiatalabbak és egyre ostobábbak lesznek manapság. A fogoly rossz ítélőképességgel és istenverte génekkel volt megáldva, vagy inkább megátkozva. Arca az elvakart pattanásoktól ragyás volt, és kőkemény pillantású szemei olyan közel ültek egymáshoz, hogy szinte kancsalnak hatott. Valaki kíméletlenül elbánt a hajával, kétségkívül szándékosan. Tüskeszerű tincsek meredeztek a fején, leginkább a szabadság szoborhoz hasonlítva, de az sem kizárt, hogy pont így akart kinézni. Végül is mit számított, miféle punk frizurája van. Ahová éppen készült, ott így is rengeteg barátja akad, akik sorban állnak, hogy hozzá jussanak. Nick visszament a gép első részébe és elfoglalta a helyét. Ma az első osztályra kapott helyet, s noha az ülés szélesebb volt, Nick mégis satuban érezte magát. Lábai túl hosszúak voltak ahhoz, hogy rendesen ki tudja nyújtani őket. Miután irattáskáját az előtte levő ülés alá csúsztatta, hátradőlt, bekapcsolta a biztonsági övet és félig lehunyta a szemét. Nagyszerű lett volna, ha egy kissé kényelmesebbé tudta volna tenni a helyzetét, de tudta, hogy erről szó sem 16

17

lehet. Ha leveszi a zakóját, felfedi a többi utas előtt a pisztolytáskát. Nem fogják tudni, hogy nincs töltve, és Nicknek semmi kedve nem volt ideges utasokat nyugtatgatni. A pokolba is, a pánik kezdte elborítani, és tudta, ez egészen addig tart, amíg a gép a levegőbe nem emelkedik. Aztán egy kicsit jobban lesz, majd újabb pánikroham, amikor a gép leszálláshoz készülődik a Loganon. És aztán kezdődik az egész idegeskedés elölről. Jelen állapotában – klausztrofóbia, neurózis – átkozottul ironikusnak érezte, hogy O’Leary épp őt akarja a válságbizottságba. Az ész győzedelmeskedik az anyag felett, mondta magának, és tekintet nélkül a pánikra, szilárdan elhatározta, hogy behozza lemaradását a papírmunkában, amíg a levegőben vannak. Már megnézte, és tudta, hogy senki nem fog az ablak melletti széken ülni. Nick mindig a szélső ülést választotta, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy fel kell állnia, beengedni a másik utast. Így viszont alkalma volt megnézni minden egyes utast, aki a fedélzetre lépett. A felszállás után majd szétrakja a papírjait, amíg megfejti és betáplálja az információkat a laptopjába. A fenébe is, azt kívánta, bárcsak ne lenne ennyire megszállottja a szabályoknak. A legutóbbi kiképzésük alatt, amit a világtól elzártan töltöttek, Morganstern azt ígérte, hogy relaxációs technikákat fog neki és a csapat többi tagjának tanítani, de Nick semmire sem emlékezett abból a két hétből, és azt is tudta, hogy a többieknek sincsenek emlékeik arról, hogy mi is történt. Mindannyian beleegyeztek Pete feltételeibe. Leültette őket és elmagyarázta, hogy mit akar csinálni, de azt nem, hogy hogyan, és mindenkit arra kért, bízzon benne. Nicknek volt a legnehezebb rászánnia magát, mert ez azt jelentette, hogy fel kell adnia az önkontrollját. Végül, nagy nehezen mégiscsak beleegyezett. Pete figyelmeztette őket, hogy semmire sem fognak emlékezni, és igaza is lett. Egyikük sem emlékezett. Néha előfordult, hogy egy illat vagy egy hang megindított benne valamit, egy kósza gondolatot, emlékképet a kiképzésről, és egy pillanatra feszültséget érzett, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Azt biztosan tudta, hogy egy erdőben volt valahol az Államokban, néhány sebhely is bizonyította ezt. Egy holdsarló a bal vállán és egy kisebb heg a jobb szeme felett. Keze és lába tele volt vágásokkal és horzsolásokkal, s csak a jóisten tudja, hány szúnyogcsípés tanúskodott arról, hogy micsoda vad vidéken gázolt keresztül. Vajon a többi apostolnak is voltak sebhelyei? Nem tudta, és soha nem emlékezett olyan sokáig a kérdésre, hogy megkérdezhette volna. Az egyik magánbeszélgetés során Pete hozta fel a témát, és Nick megkérdezte tőle, hogy vajon agymosáson estek-e át. Főnöke meghökkent a szó hallatán. „Uram Isten, dehogy! – tiltakozott. – Egyszerűen csak megpróbáltam megtanítani nektek, hogyan tudjátok a legjobban kihasználni Istentől kapott képességeiteket.” Más szóval, Pete elmejátékai arra programozták őket, hogy – akárcsak a hadseregben, ha elhangzik egy jelszó – azok legyenek, akik lehetnének. A gép megmozdult. Elgurultak a kifutó végéig és ott megálltak. Nick feltételezte, hogy a felszállásra várnak a többi géppel egyetemben, – Cincinnati nemzetközi gépeket is fogadó központi reptér volt és állandóan hatalmas forgalmat bonyolított – de eltelt egy negyedóra és ők még mindig csak lassan araszoltak előre. Amikor Nick áthajolt az üres széken, hogy ki tudjon nézni, még két gépet látott pokoli gyorsan gurulni ellenkező irányba. Egy fiatal szőke nő a folyosó túloldaláról rámosolygott, és megpróbált beszélgetést kezdeményezni, megkérdezve, hogy szokott-e izgulni repülés közben. Nick ujjai elfehéredtek, olyan görcsösen szorították a karfát, s elég egyértelműen árulkodott lelkiállapotáról. Igenlően bólintott a lánynak, aztán visszafordult az ablak felé, hogy elejét vegye a további társalgásnak. A lány nem nézett ki rosszul, az arasznyi szoknya és a top jól kihozta az alakját, de Nick nem akart felesleges beszélgetésbe bonyolódni, és flörtöni sem volt kedve. Úgy látszik fáradtabb, mint gondolta. Kezdett egyre inkább Theora hasonlítani. Az utóbbi időben bátyját semmi sem érdekelte, csak a munka.

17

18

Nick egy tűzoltókocsit és két rendőrkocsit vett észre, amint gyors iramban közeledtek a gép felé, ugyanakkor a hangszóróból Sorensky kapitány derűs, megnyugtatónak szánt hangja hallatszott. − Hölgyeim és uraim, egy kis késedelemmel jár, amíg megkapjuk a felszállási engedélyt. Hamarosan a levegőbe emelkedünk. Kérem, hogy addig is dőljenek hátra kényelmesen, lazítsanak, és élvezzék a repülést. Alighogy elhangzottak ezek a szavak, kinyílt a pilótafülke ajtaja és Sorensky lépett ki rajta arcán magabiztosnak szánt mosollyal. Egy röpke pillanatig tétovázott, merőn Nickre nézett, majd elindult a vékony folyosón a gép belseje felé. Nyomában ott lépkedett a fiatal tésztaképű földi irányító. Olyan szorosan követte a kapitányt, hogy úgy tűnt, mintha Sorensky kabátjába kapaszkodna. Nick lassú mozdulattal kikapcsolta az övét. − Kapitány, nem magának kéne vezetnie ezt a gépet? – a hosszú lábú szőke szépség rámosolygott a kapitányra. Az rá sem nézett, úgy válaszolt. − Csak épp ellenőrzök valamit a gép hátuljában. A kapitány mindkét keze ökölbe volt szorítva, de amint elhaladt Nick ülése mellett, jobb öklét szétnyitva, a laptopra ejtette a tölténytárat. Nick egy könnyed mozdulattal felemelkedett az ülésről, elkapta a fiatal tésztaképű karját, és a mögötte levő fejtámlához szögezte. Sikerült meglepnie a fiatalembert. Pislantani sem volt ideje, máris kicsavarták a fegyvert a kezéből, ő pedig arccal a padlón találta magát Nick talpával a nyakán. Moccanni sem bírt. A töltények immár újra a Sig Sauerben voltak, s a csillogó fegyvercső a fejére irányult, még mielőtt Sorensky kapitány teljesen megfordulhatott volna. Az egész olyan gyorsan történt, hogy az utasoknak kiáltani sem volt idejük. Sorensky felemelte a kezét és a hangját is: – Minden rendben, emberek. – Aztán Nickhez fordult. – Ember, te aztán gyors vagy! − Van egy kis gyakorlatom benne – felelte Nick, miközben kitárazta a fegyverét, aztán letérdelt és kezdte átkutatni a férfi zsebeit. − Azt mondta, hogy a fogoly unokatestvére, és le fogja vinni a fiút a gépről. − Nem szentelt túl sok időt a terv kidolgozásának, nem igaz? – Kinyitotta a férfi irattárcáját és elolvasta a Kentucky jogosítványba írt nevet. – William Robert Hendricks. A barátaid Billy Bobnak hívnak, mi? – lökte oldalba a férfit. Válaszul Billy Bob fickándozni kezdett, mint a hal, és torka szakadtából üvöltve ügyvédet követelt. Nick oda sem figyelt rá. Megkérte Sorenskyt, hogy érdeklődjön Downingnál, nem akad-e nála véletlenül egy pár fölösleges bilincs, amit kölcsönadna. A sokk elmúltával az utasok mozgolódni kezdtek. Halk moraj hullámzott végig a tömegen, s akárcsak a lavina, ereje gyorsan nőtt. Sorensky kapitány, érezve a kitörni készülő pánikot, magához ragadta az irányítást. Hangja simogatott, mint a jó whisky, amint megszólalt. − Üljenek le, kérem, mindenki üljön le! Vége az előadásnak. Mindenki üljön a helyére és dőljön kényelmesen hátra. Mihelyt a rendőrök elintézik ezt a kis ügyet, felszállunk. Senkinek nem esik bántódása. A kapitány ezután megkérte egyik kísérőjét, hogy kerítse elő Downing rendőrbírót a hátsó sorból. Downing, nyomában a fogollyal előrejött, és átnyújtott Nicknek egy pár bilincset. Nick hátrabilincselte a férfi kezét, aztán talpra rántotta. Észrevette, hogy Downing a homlokát ráncolva csóválja a fejét. − Mi a baj? – kérdezte tőle. − Tudja mit jelent ez, vagy nem? – mormolta amaz lassú, vontatott texasi tájszólással. − Mit jelent? – érdeklődött Sorensky kapitány. − Még több átkozott papírmunkát. 18

19

Hazafelé menet Nick beugrott a bostoni irodába, hogy leadjon néhány aktát, és elvarrjon pár befejezetlen szálat. Ugratták egy kicsit, hogy minden bizonnyal direkt azért csöppent bele a gépeltérítési mókába, hogy ezzel is késleltesse a repülést – úgy tűnt, az osztályon mindenki viccesnek találja a repüléstől való félelmét. Végül hazaindult. A forgalom, mint mindig, most is őrületes volt. Csábította a gondolat, hogy 84-es Porschéjával a főútvonal felé vegye az irányt, hogy kipróbálja, mennyit bír a felújított motor, de aztán lebeszélte magát. Túl fáradt volt. Inkább a jól ismert mellékutcákon manőverezett. A kocsi úgy ment, mint az álom. Mit törődött ő azzal, hogy húgai Kompenzációnak nevezték a kocsit, arra utalva, hogy a férfi, aki ilyen szexi kocsit vezet, minden bizonnyal azt próbálja pótolni, ami a szerelmi életéből hiányzik. Beállt az alagsori garázsba, megnyomta az irányító gombot, hogy bezárja az ajtót, és máris érezte, hogy teste jólesően ellazul. Végre hazaért. Felmászott a lépcsőn, táskáját az előszoba végében a mosókonyha ajtajához tette, – ezt jól megtanította házvezetőnője, Rosie – s mire az újonnan átalakított konyhához ért, levette zakóját és nyakkendőjét. Tárcáját és napszemüvegét a fényes barnán csillogó gránitpultra dobta, elővett egy sört a hűtőből, ami furcsa, cuppanó hangot hallatott akárhányszor becsukta. Elindult saját kis szentélyébe, kikerülve a kicsomagolatlan dobozokból emelt piramist, amit Rosie a nappali közepén emelt. A dobozokon Scotch által felragasztott barátságtalan rövid feliratok szerepeltek. A könyvtár volt a kedvenc helye, az egyetlen olyan helyiség, amelynek bebútorozására nem sajnálta az időt. Az első emeleten, a hátsó fronton helyezkedett el. Ahogy Nick kinyitotta az ajtót, citromillatú bútorfényező, bőr és régi könyvek dohos illatkeveréke csapta meg az orrát, de ez az illat egyáltalán nem volt kellemetlen. Hatalmas, tágas terembe lépett, mely hideg téli estéken, amikor hóvihar tombolt odakünn, a kandalló otthonos, meleget sugárzó tüze mellett meghitt nyugalmat árasztott. A sötét, dióbarna falak tizenkét láb magasra nyújtózva érték el a faragásokkal gazdagon díszített tizennyolcadik századi, mennyezet alatt körbefutó párkányt. A négy fal közül kettőt könyvekkel zsúfolt polcok borítottak, melyek enyhén meghajoltak a rájuk nehezedő súly alatt. Egy rézsínen mozgatható létra támaszkodott a polcokhoz, aminek segítségével könnyedén el lehetett érni a könyveket akár a legfelső polcon is. A mahagóni íróasztal, nagybátyja ajándéka, a kandallóval szemben terpeszkedett. A kandallópárkányon fényképek összevisszasága, fényképek az édesanyjáról és testvéreiről. Azután kerültek oda, miután beköltözött. A kétszárnyú üvegajtó Palladio boltívével a kertre nyílt. Ha elhúzta a függönyöket és kinyitotta az ajtót, a fallal körülvett kertből napfény és növények illata áramlott a könyvtárba. Tavasszal az orgona nyílt először, aztán a lonc, de most a napraforgók nehéz illata uralta a levegőt. A kert közepén egy szökőkút angyalkája spriccelte magasba a vizet, körülötte téglával kirakott belső udvar hívogatta a kertben sétálni vágyókat. Nick percekig gyönyörködve szemlélte ezt a csendes és békés menedéket, míg a hőség éreztetni kezdte hatását, és háta mögött a légkondicionáló halk kattanással beindult. Becsukta az ajtót, hangosan ásított, majd jó nagyot kortyolt a sörből. Lecsatolta a pisztolyát, kivette a tárat, és berakta őket a fali széfbe. Leült az íróasztalhoz a puha bőr forgószékre, feltűrte ingujját és bekapcsolta a számítógépet. Feszültsége oldódni kezdett, de hangosan felnyögött, amikor meglátta, hogy mennyi e-mailt kapott. A telefon üzenetrögzítőjén is huszonnyolc hívás várakozott. Nick egy hangos sóhajjal lerúgta cipőjét, hátradőlt a széken, és kezdte átolvasni postáját, miközben hallgatta a telefonüzeneteket. Öt hívást az öccsétől kapott, Zacharytól, aki a legfiatalabb volt a családban, és nagyon szerette volna kölcsönkérni a Poschét a július 4.-i hétvégére szenvedélyesen bizonygatva, hogy nagyon fog vigyázni rá. A hetedik hívás anyjától jött, aki legalább olyan szenvedélyesen tiltotta meg, hogy kölcsönadja a kocsit Zacharynak. Okos kishúga, Jordan is hívta, hogy elmondja, a részvényeik ára elérte a 150 dollárt, ami emberi nyelvre lefordítva annyit jelentett, hogy Nick nyugodtan visszavonulhat a munkától, és élheti a felső tízezer gondtalan, csillogó életét, amire oly régen vágyott. Nick elmosolyodott a gondolatra. Apjuk, a szigorú

19

20

elvek embere, valószínűleg szívrohamot kapna, ha valamelyik gyermeke nem végezne hasznos munkát. A bíró szerint azért élünk a földön, hogy munkánk által jobbá varázsoljuk a világot. Néha Nick azt gondolta, hogy bele fog halni a próbálkozásba. A huszonnegyedik üzenettől megfagyott a vére. „Nick, itt Tommy. Nagy bajban vagyok, Cutter. Nálam most fél hat és szombat van. Azonnal hívj vissza, ha megkapod az üzenetet! Kansasban vagyok a Miasszonyunk kegyelme parókián. Tudod, hol van. Morgansternt is felhívom. Lehet, hogy ő hamarabb elér téged. A rendőrség már itt van, de nem tudják, mit tegyenek, és senki nem találja Laurant-t. Tudom, hogy összevissza beszélek. Csak hívj vissza, mindegy mikor!”

3. fejezet Valaki megölte Papát, és Bessie Jean Vanderman elhatározta, hogy kideríti, ki volt a tettes. Mindenki azt állította, a kora volt, ami végzett vele, nem pedig méreg, de Bessie Jean jobban tudta. Papa remekül érezte magát, aztán egyszer csak megvonaglott és eldőlt. Biztos, hogy méreg volt, és ő be is fogja bizonyítani. Így vagy úgy, de igazságot szolgáltat. Tartozott annyival Papának, hogy felkutatja a bűnözőt és lecsukatja. Valahol biztos talál valami bizonyítékot, lehet hogy ott van az orra előtt, a saját udvarában, ahol szegény Papa ki volt kötve szép nyári napokon. Ha van valami nyom, akár a legkisebb is, akkor ő Isten segedelmével megtalálja. A nyomozás terhe az ő vállán nyugodott egyedül, és senki másén. Nővére, amikor meghallotta a hírt, megszakította a szabadságát, és azonnal hazajött, hogy segítségére legyen, de Bessie Jean nem sok hasznát vette. Rövidlátó szemével vaksin pislogott a világra, hiúsága pedig megakadályozta abban, hogy feltegye teknőckeretes bifokális szemüvegét. Bessie Jean már ezerszer megbánta, hogy egyszer megemlítette, úgy néz ki szemüvegével, mint valami óriásira nőtt rovar. Igen, senki sem segít neki nyomok után kutatni, mert nem hiszik, hogy bűnügy történt. A többiek egy fikarcnyit sem törődtek a dologgal, még az a semmirekellő serif, Lloyd MacGovern sem. Nem kedvelte túlzottan Papát, mióta az egyszer elszabadult és kiharapott egy darabot a serif hatalmas ülepéből. De akkor is, az ember elvárná, hogy legalább megáll, és részvétét fejezi Papa halála miatt, hiszen az irodája ott van ugrásra, a Fő tér másik oldalán. Szégyellhetné magát, mondta Bessie Jean testvérének. Egyáltalán nem számít, hogy kedvelte-e Papát vagy sem, akkor is teljesítenie kellene a kötelességét, és ki kellene nyomoznia a gyilkost. Nem mindenki volt ilyen érzéktelen, emlékeztette nővére. A többiek a völgyben nagyon együttérzően és figyelmesen viselkedtek. Tudták, hogy Papa milyen sokat jelentett neki. Beképzeltnek tartott furcsa, francia nevű szomszédjuk, Laurant bizonyult a legfigyelmesebbnek és legmegértőbbnek Mit is csináltak volna nélküle? Amikor meghallotta Bessie Jean jajveszékelését, lélekszakadva jött, hogy segítsen. Bessie Jean a fájdalomtól összeroskadva zokogott szegény Papa teteme fölött, Laurant volt az, aki talpra segítette, beültette őt és nővérét a kocsiba, aztán visszafutott, hogy eloldja Papa láncát, gyengéden a karjaiba vette és betette a csomagtartóba. Szegény Papa hideg és merev volt már, de Laurant mégis megállt Basham doki rendelőjénél, mintha csak azt remélné, hogy a doktor csodát tud tenni. Azon a sötét napon azonban nem történt csoda. A doki Bessie Jean unszolására fagyasztóba tette Papa tetemét, hogy ott várja meg a boncolást. Aztán Laurant elkocsikázott velük Dr. Sweeny rendelőjébe, hogy ellenőriztesse a nővérek vérnyomását, mivel Bessie Jean még mindig zavarodott volt, nővére pedig szédülésre panaszkodott. Kiderült, hogy Laurant nem is olyan beképzelt. Bessie Jean nem az a fajta volt, aki könnyen megváltoztatja a véleményét, de ez alkalommal kivételt tett. Miután sikerült túltennie magát a Papa elmúlása feletti sokkon és úrrá lett hisztérikus hangulatán, be kellett látnia, hogy Laurant igazán nemes lelkű teremtés. Persze ettől még csak egy külföldi maradt. A bűn és fertő

20

21

városából, Chicagóból érkezett Holy Oaksba, de ez rendben volt. A város mocska nem hagyott rajta nyomot. Az apácák, akik abban a fura svájci intézetben nevelték, jó munkát végeztek. Bessie Jean, aki szerette azt hinni magáról, hogy szilárd és állhatatos az elveiben, úgy döntött, hogy egy-két külföldit mégis barátságába tudna fogadni. Biztosan meg is tudja tenni. Nővére azt javasolta, hogy hagyjon fel a siránkozással, és süssön egy kis almás pitét Laurantnak – ez jószomszédi gesztus lenne. Bessie Jean szemrehányóan nézett rá. Hogy is felejthette el, hogy a Winston ikrek felügyelnek Laurant sarki drogériájára, amíg a lány Kansas Citybe utazott. Azt mondta, meg akarja lepni a bátyját, azt a dús hajú, jóképű papot, aki után a Holy Oaks-i gimis lányok ácsingóznak. Várniuk kell a sütéssel hétfőig, mert akkora várják haza Laurant-t. Miután eldöntötték, hogy Laurant nem kívülálló többé, a nővérek természetesnek találták, hogy ezentúl úgy törődnek vele, mintha a saját lányuk lenne. Bessie Jean azon sopánkodott, hogy vajon eszébe jut-e Laurant-nak bezárni a kocsi ajtaját. Olyan fiatal még, s ez az ő értékelésükben egyet jelentett azzal, hogy naiv, míg ők természetesen idősebbek és bölcsebbek lévén, mindent tudnak a világ kegyetlenségéről. Bár soha sem jártak még messzebb, mint Des Moines, ahol rokonaik éltek, de ez nem jelentette azt, hogy ne tudnának azokról a szörnyűségekről, amelyek manapság történnek a nagyvilágban. Nem voltak tudatlanok. Olvasták az újságokat, és tudták, hogy az utakon sorozatgyilkosok lesnek áldozataikra, szép, fiatal lányokra, akik elég ostobák ahhoz, hogy megálljanak az idegeneknek, vagy akiknek lerobbant a kocsijuk. Laurant pedig olyan szép volt, hogy minden férfinak megakadt rajta a tekintete. Elég csak azokra a tejfölösszájú gimis srácokra gondolni, akik ott lógnak a még meg sem nyílt üzlet környékén abban a reményben, hogy Laurant kijön és vált velük pár szót. Szerencse, emlékeztette Bessie Jean nővérét, hogy Laurant legalább olyan okos, mint amilye szép. Miután eldöntötték, hogy nem izgulnak tovább Laurant miatt, Bessie Jean leült az asztalhoz és írószeres dobozából, amelyet még anyjától kapott kislánykorában, elővett rózsaszínű és rózsaillatot árasztó levélpapírt, és a toll után nyúlt. Mivel Lloyd serif semmit nem tett Papa meggyilkolása ügyében, Bessie Jean elhatározta, hogy kézbe veszi a dolgokat. Már írt egy levelet az FBI-nak, amelyben azt kérte, küldjenek valakit Holy Oaksba, hogy kinyomozza a bűntettet, de a levele valószínűleg elkallódott, hiszen nyolc nap telt el azóta, és semmi sem történt. Most biztos akart lenni, hogy ez a levele célba ér. Ezúttal egyenesen az igazgatónak címezte a kérvényt, és költséget nem kímélve, ajánlott levélben adta fel. Nővére nekilátott, hogy kitakarítsa a házat. Elvégre vendéget várnak. Bármelyik pillanatban kopogtathat egy FBI ügynök az ajtón.

4. fejezet A várakozás az őrületbe kergette. Amikor bátyja egészségéről volt szó, Laurant egyszerűen nem tudott türelmesen ülni és a telefont figyelni. A várakozás, hogy mi lett a vérvizsgálat eredménye, több energiáját emésztette fel, mint gondolta. Tommy mindig péntek este hét és kilenc között hívta fel, de most nem telefonált, s minél tovább várakozott, annál idegesebb lett. Szombat délutánra meggyőzte magát, hogy rosszak lettek az eredmények, és amikor Tommy este hatig sem telefonált, Laurant beült a kocsijába és elindult Kansasba. Tudta, hogy bátyja nagyon dühös lesz, amiért utánament, de amíg Des Moines felé hajtott, kitalálta, hogy mit is mondjon neki. Művészettörténeti tanulmányaira fog hivatkozni és a Kansas Cityben található Nelson Atkins Múzeum ideiglenes Degas kiállítására, amely túl nagy csáberővel bírt, semhogy ellent tudott volna neki állni. A Holy Oak Gazette is említette a kiállítást, és Laurant tudta, hogy bátyja olvasta az újságot. Igaz, látta már néhányszor a kiállítást, amikor

21

22

Chicagóban egy művészeti galériában dolgozott, de talán Tommy nem fog erre emlékezni. Különben is, hol van az megírva, hogy az ember csak egyszer nézheti Degas csodálatos balerináit? Sehol. Nem mondhatta meg Tommynak az igazat, noha mindketten tudták, hogy Laurant-t háromhavonta mindig pánik keríti hatalmába, amikor bátyja bevonul a kórházba ellenőrzésre. Rettegett attól, hogy ez alkalommal a vizsgálatok eredménye nem lesz kielégítő, és a rák, akárcsak a téli álmot alvó medve, ébredezni kezd. A fenébe, Tommy mindig pénteken tudja meg a vérvizsgálat eredményét. Miért nem hívta fel? Mintha nem tudná, hogy kész idegroncs lesz, ha nem hall hírt felőle. Laurant annyira félt, hogy szinte rosszul volt. Mielőtt elindult, felhívta a parókiát és beszélt McKindry atyával. Nem törődött vele, hogy úgy viselkedik, mint egy hisztérikus anya. Monsignore-nak kedves, megnyugtató volt a hangja, de a hírei felzaklatták. Tommynak – magyarázta – újra be kellett mennie a kórházba, az orvosok egyáltalán nem voltak elégedettek az előzetes tesztekkel. Laurant biztosra vette, hogy érti, mire gondol a másik. A bátyjának újra végig kell csinálnia a kegyetlen kemoterápiát. Átkozott legyen, ha hagyja, hogy egyedül csinálja végig az egész tortúrát. Elvégre ő az egyetlen rokona! Még gyermekek voltak, amikor meghaltak a szüleik, és ők az óceán két partján, egymástól távol kellett, hogy felnőjenek. Annyi mindent vesztettek az évek során. De ennek vége, most más a helyzet. Már felnőttek. Saját maguk dönthetnek a sorsukról, és ez azt jelenti, hogy egymás mellett állhatnak a nehéz időkben. Az üzemanyag visszajelző utolsó lámpácskája Haverton város határában gyulladt ki. Szerencsére közel volt a benzinkút, és Laurant úgy döntött, hogy az éjszakát ott tölti egy szerény motelben. Másnap, mielőtt továbbindult volna, elvett a motel irodából egy térképet Kansas Cityről. Az alkalmazott útbaigazított a Ritz Carlton hotel felé, ami tudomása szerint a művészeti galéria közelében volt. Mégis eltévedt. Eltévesztette a kijáratot és valahol a város déli végén kötött ki a várost körülölelő főútvonalon. Miután sikerült véletlenül ráborítani a térképre a diétás Coláját, megállt egy benzinkútnál, hogy újabb útbaigazítást kérjen. Miután megtalálta a helyes irányt, már nem is tűnt ördöngösségnek eljutni a hotelhez. Visszafordult északnak és végighajtott a State Line-on. Tommy azt mondta neki, hogy Kansas City szép és tiszta város, de a leírása nem teljesen fedte a valóságot. A város valóban elragadó volt. Az utakat jól ápolt gyep szegélyezte, a két szintes házak előtt mindenhol virágoskert pompázott telis-teli nyíló virágokkal. A benzinkutas utasításait követve átvágott a Ward Parkwayre, arra az útra, mely az ígéretek szerint egyenesen a Ritz Carlton bejárati ajtajához vetetett. Az utat széles, füves elválasztó sáv osztotta ketté, és kétszer is elhaladt focizó fiatalok csoportja mellett. A kölyköket szemmel láthatóan nem zavarta a tikkasztó hőség, vagy a fullasztó, páratelt levegő. Az út enyhén lejtett kezdett, és mielőtt aggódni kezdett volna, hogy ismét túlhajtott a szállodán, spanyol stílusú boltok kis csoportját pillantotta meg. Úgy gondolta, ez lehet az a terület, amit a motel alkalmazottja Country Club Plaza-ként emlegetett, és megkönnyebbülést érzett. Már csak néhány háztömb, és jobbra ott van a Ritz Carlton. Még nem volt ugyan dél, de a hotel portása megkönyörült siralmas állapotán, és megengedte, hogy korábban bejelentkezzen a szobába. Egy órával később Laurant újra emberi lénynek érezte magát. Kora reggel óta vezetett, de egy kiadós hideg zuhany felfrissítette. Noha Tommy biztos nem szólt volna érte, ha farmerben vagy sortban jelenik meg a parókián, de azért hozott magával „templomi” ruhát. Vasárnap volt, és a déli nagymise valószínűleg akkor fog véget érni, amikor megérkezik. Nem akarta megbotránkoztatni McKindry atyát, aki Tommy elbeszélése alapján rendkívül konzervatívnak tűnt. Bátyja egyszer tréfásan megjegyezte, ha az atya tehetné, akkor latinul tartaná az istentiszteleteket. Halvány rózsaszín, bokáig érő, ujjatlan vászonruhát vett fel. A szoknyarész jobb oldalon sliccel volt, és Laurant remélte, hogy McKindry nem fogja túl kihívónak találni. Hosszú haja

22

23

a tövénél még nedves volt, de nem akart rá több időt vesztegetni. Gyorsan becsatolta szandálját, fogta retiküljét és máris az utcán volt. A hőség valósággal mellbe vágta, ahogy kilépett, pár pillanatig levegőt sem kapott. A szerencsétlen portás, egy idősödő, őszes-vöröses hajú ember, úgy tűnt, hogy menten elolvad súlyos, szürke egyenruhájában. Ahogy az egyik alkalmazott előhozta a kocsiját, a portás széles mosollyal előlépett, hogy kinyissa az ajtót Laurant előtt. De mosolya eltűnt, amint a lány a Miasszonyunk kegyelme templom után tudakozódott. − Kisasszony, nem is egy templomot talál itt a hotelhez közel – tájékoztatta előzékenyen. – Például rögtön itt van egy, pár háznyira innen a Fő utcán. Ha nem lenne ilyen meleg, el is sétálhatna odáig. Gyönyörű, régi templom biztonságos közelben. − De nekem a Miasszonyunk templomába kell mennem – magyarázta Laurant. Látta a férfin, hogy szívesen vitatkozna vele, de inkább tartotta a száját. Ahogy Laurant beszállt a kocsiba, a férfi előrehajolt és figyelmeztette, hogy gondosan zárja be az ajtaját, és semmiképpen ne álljon meg, amíg a Mercy parkolójába nem ér. A vidék, ahová egy fél óra múlva megérkezett, sivár volt, lepusztult és lehangoló. Elárvult házak, betört ablaküvegek bedeszkázott ajtók sorakoztak egymás mellett. A fekete graffitik dühödt szavakat kiáltoztak az elhaladók felé. Elhajtott egy bedőlt kerítésű üres telek mellett, amit a szomszédok szemétlerakónak használtak, és hiába húzta fel az ablakokat és tette a légkondicionálót a legmagasabb fokozatra, így is érezte a rothadó hús szagát. A ház sarkánál néhány hat év körüli kislány álldogált, legszebb ünneplőruhájukba öltöztetve. Ostoba versikét kántálva ugrálóköteleztek, vidáman viháncoltak, ahogy a hatéves kislányok szoktak, láthatóan tudomást sem véve a sivár környezetről. Megrendítő volt látni ártatlan szépségüket ebben a rothadásban. A lányok látványa egy képet idézett emlékezetébe, amit még Párizsban látott. Ronda, fenyegető tüskékkel meredező szögesdróttal körbekerített földdarabot ábrázolt. Az ég sötétszürkén, haragosan örvénylett felette. Az egész festmény sötét, keserű hangulatot árasztott, de a kép bal sarkában összefonódva a göcsörtös fémmel, kusza sárga inda kapaszkodott a dróton felfelé. És ott, a mennyország felé nyújtózva, egy tökéletes piros rózsa pompázott. A festmény címe „A Remény” volt, és a játszó kislányokat nézve Laurant emlékezett a kép üzenetére. Az élet megy tovább, s még ilyen reménytelen körülmények között is élhet és élni fog a remény. Emlékezetébe véste a jelenetet remélve, hogy egy nap majd megfesti a játszó kislányok képét. Egyikük Laurant-ra nyújtotta a nyelvét és intett neki. Laurant utánozta, majd elmosolyodott, mikor a kislány vihogni kezdett. Alig négy háztömbnyire ott volt a Miasszonyunk kegyelme templom. Fehérre festett ikeroszlopai úgy álltak, mint az őrszemek, hogy megóvják a szomszédságtól. Mercy meglehetősen megkopott már a szolgálatban, ráfért volna egy felújítás. A megrepedezett festék pergett az oszlopokról és falakról, megvetemedett, szúette fatáblák görnyedeztek az alapfal mentén. Laurant kíváncsian gondolt arra, mennyi idős lehet, és elképzelte, milyen lenne újra kicsinosítva. A tető vonalának díszes faragványaiból és az elülső front köveiből ítélve valamikor csodaszép volt, és egy kis törődéssel meg anyagi támogatással újra az lehetne. Vajon renoválják-e a Mercyt, helyreállítva régi fényét, vagy ebek harmincadjára kerül, és végül eltörlik a föld színéről, ahogy manapság szokás? Legalább nyolc láb magas, fekete kovácsoltvas kerítés védte a telket minden oldalról. A kerítésen belül nemrégiben kialakítottak egy hatalmas parkolót, a templom mellett pedig fehérre meszelt ház terpeszkedett. Laurant feltételezte, hogy ez lehet a paplak, ezért áthajtott a nyitott kapun és leparkolt egy fekete szedán mellé. Kiszállt és bezárta a kocsit, amikor észrevette a rendőrautót. A parókia melletti kocsifeljárón állt, de gyakorlatilag eltakarták egy öreg szikamorfa sűrű ágai. Miért van itt a rendőrség? Biztos, valami vandalizmus miatt, találgatta, mivel Tommy mesélte, hogy a múlt hónapban megszaporodtak a bűnesetek a környéken. Bátyja szerint minden baj gyökerét az jelentette,

23

24

hogy vége az iskolának, a gyerekeknek pedig nincs hová menniük, semmilyen értelmes program sincs, ami lefoglalná őket. McKindry atya ellenben úgy vélte, hogy az erőszak és gyalázkodás a bandák tevékenységével van összefüggésben. Laurant elindult a templom felé. A nyitott ajtókon át kihallatszott az orgona hangja és a gyülekezet éneke. Félúton lehetett, amikor a zene elhallgatott. Másodpercekkel később az emberek özönleni kezdtek kifelé. Néhány asszony a templomi értesítőt használta legyezőnek, a férfiak pedig zsebkendőjükkel törölgették homlokukról az izzadságot. Aztán Monsignore McKindry is csatlakozott a tömeghez. A hőség és hosszú, súlyos papi talárja ellenére is méltóságteljes maradt. Laurant sohasem találkozott még az atyával, de Tommy leírása alapján azonnal felismerte. Meghökkentően fehér haja és mély ráncokkal barázdált arca megragadta az ember figyelmét. Magas volt, és olyan sovány, hogy szinte betegnek hatott. De bátyja szerint, Monsignore annyit evett, mint egy béres, és a korához képest kiváló egészségnek örvendett. Hívei láthatóan szerették. Mindenkihez volt egy kedves szava vagy mosolya, keresztnevükön szólította az embereket, aki odamentek hozzá, hogy pár szót váltsanak vele. A gyerekek is imádták. Körbevették, talárját rángatták, hogy magukra vonják a figyelmét. Laurant az épület árnyékában várta, hogy Monsignore eleget tegyen kötelezettségeinek. Remélhetőleg, miután leveszi a miseruhát, visszasétál vele a paplakba, és alkalma lesz négyszemközt kikérdezni Tommyról. Bátyja többször próbálta elrejteni előle a kellemetlen újságot, ezért már nem hitt neki, ha az egészségi állapotáról volt szó. Mindabból, amit Tommy mesélt az öreg papról, Laurant tudta, hogy kedves, könyörületes, és a végtelenségig becsületes, őszinte. Remélte, hogy nem fogja elkendőzni az igazságot, ha Tommy állapota rosszabbra fordult. A bátyja azon aggódott, hogy ő aggódik miatta. Nevetséges játékot játszottak egymással. Az idősebb jogán, és azért mert csak ketten maradtak egymásnak, Tommy minden terhet egymaga akart cipelni. Laurant elismerte, hogy amíg kislány volt, szüksége volt bátyja segítségére, csakhogy nem kislány már, és Tommynak nem kell őt megvédenie. Laurant tekintete a parókia felé vándorolt, amikor az ajtó kinyílt, és tekintélyes pocakkal rendelkező rendőr sétált ki rajta. Nyomában egy magasabb fiatalember jött. Figyelte, amint kezet ráznak, és a rendőr elindul a kocsija felé. A tornácon álló fiatalember magára vonta Laurant figyelmét és nyíltan bámulni kezdte. Kifogástalan fehér ingében, tengerészkék zakójában és khaki színű nadrágjában úgy nézett ki, mintha most lépett volna le a GQ katonai magazin címlapjáról. Nem volt az a női szíveket megdobogtató férfiszépség, még csak különösen jóképű sem a szó hagyományos értelmében, de talán ez volt olyan vonzó benne. Laurant modellkedett kicsit az egyik nyári szünidőben, amíg Tommy rá nem jött, és véget nem vetett a dolognak, de a két és fél hónap alatt, amíg az olasz divattervezőnek dolgozott, Laurant számos szép férfival találkozott. A tornácon álló férfit soha nem nevezné szépnek. Ahhoz túlságosan is robosztus és darabos volt, de kétségtelen, hogy ugyanakkor nagyon-nagyon érzéki is. Hatalom lengte körül, mint aki megszokta, hogy önállóan intézze dolgait. A lány tekintete végigpásztázta az áll erős háromszögét, a száj kemény vonalát. Veszélyes ember lehet, gondolta, bár nem tudta volna megmagyarázni, miért érez így. Az idegennek érdekes arca volt, a bőre napbarnított, mintsem törődve a divattal. Igazán érdekes. Laurant fülében ott csengett a Főnökasszony állandóan visszatérő figyelmeztetése. Óvakodjatok a báránybőrbe bújt farkasoktól, akik elrabolják a női erényt! Ez a férfi nem úgy nézett ki, mintha bármit is el akarna rabolni. Laurant élénken el tudta képzelni, amint a férfit nők hada veszi körül, és ő csak elveszi azt, amit önként felkínálnak neki. Igen, valahogy más volt, mint a többi. A lány halkan felsóhajtott, amikor rájött, hogy milyen bűnös gondolatok forognak fejében a templomtól alig néhány lépésre. Mary Madelyne

24

25

anyának valószínűleg igaza volt vele kapcsolatban. Pokolra fog jutni, ha nem tanulja meg kordában tartani bűnös képzeletét. Az idegen megérezte, hogy valaki figyeli, mert hirtelen megfordult és egyenesen Laurant-ra meredt. A lány zavarba jött, hogy így rajtakapták, és éppen el akart fordulni, amikor kinyílt az ajtó és Tommy jött ki rajta. Laurant boldog volt, hogy itt látta, és nem a kórházi ágyon. Fehér gallérral övezett hosszú, fekete reverendájában sápadtnak és idegesnek látszott. Laurant megpróbált áttörni a tömegen. Tommy és a vele beszélgető idegen megrázó képet mutattak így együtt. Mindketten magasak voltak és sötét hajúak, de Tommy pirospozsgás arcát és szeplőkkel borított orrát ír őseitől örökölte. Húgától eltérően ő nem barnult le, ha véletlenül tovább maradt a napon, hanem leégett. Jobb arcán elbűvölő – legalábbis Laurant szerint elbűvölő – gödröcske vonzotta a női szemet, és szinte kisfiús jóképűsége miatt a lányok csak „Micsoda-Veszteség” atyaként emlegették. A fivére mellett álló férfiban azonban semmi kisfiús nem akadt. A férfi szemmel tartotta őt, ahogy utat tör a tornác felé, közben figyelmesen hallgatta Tommyt, és néha bólintott egyetértése jeléül. Végül félbeszakította, és Laurant felé intett fejével. Tommy megfordult, észrevette és felkiáltott. Lerohant a lépcsőn, kettesével véve a fokokat, csuhája csak úgy lebegett bokája körül, és arcán végtelen megkönnyebbüléssel sietett felé. Laurant észrevette, hogy az idegen a tornácon maradt, de már nem figyelt rájuk, hanem a körülöttük hullámzó tömeget fürkészte. A lány csodálkozott bátyja reakcióján. Biztosra vette, hogy őrjöngeni fog, vagy legalábbis dühös lesz, de egyáltalán nem volt az. Valójában úgy viselkedett, mintha évekkel ezelőtt váltak volna el egymástól, noha néhány napja még együtt kóborolták be az apátság padlását. − Hála Istennek, hogy nincs semmi bajod – ölelte át Tommy. – Betegre aggódtam magam miattad, Laurant. Miért nem mondtad, hogy utánam jössz? Olyan boldog vagyok, hogy látlak. Hangja remegett az elfojtott érzelmektől. Laurant megzavarodva elhúzódott tőle. − Boldog vagy, hogy látsz? Azt hittem, dühös leszel, amiért utánad jöttem. Tommy, miért nem hívtál fel pénteken? Megígérted, hogy felhívsz. − Te pedig aggódtál, igaz? – engedte el végre a férfi. Laurant belenézett bátyja nagy, barna szemébe, és úgy döntött, hogy mégis megmondja az igazat. − Igen, nagyon aggódtam. Úgy volt, hogy felhívsz, mihelyt megvannak a vérminta eredményei, de nem hívtál és én azt hittem… lehet, hogy nem jók az eredmények. − Gondok voltak a laborban. Meg kellett ismételni a vizsgálatokat. Fel kellett volna hívjalak, belátom, de az ördögbe is, Laurant, szólnod kellett volna, hogy jössz! Telefonáltam Lloyd serifnek is, hogy kutassa át Holy Oaksot érted. Na, gyere be! Fel kell hívnom, hogy itt vagy és nincs semmi bajod. − Felhívtad Lloyd serifet, hogy keressen engem? De miért? Tommy megragadta a karját, és maga után húzta. − Mindent megmagyarázok, mihelyt bent vagyunk a házban. Ott biztonságosabb. - Biztonságosabb? Tommy, mi folyik itt? Még sohasem láttalak ennyire zavartnak! És ki az a férfi a tornácon? − Még sohasem találkoztál vele, igaz? – lepődött meg a kérdésen fivére. − Kivel? – kérdezte egyre reményvesztettebben Laurant. − Nickkel. Ő Nick Buchanan. Laurant halottfehéren megtorpant és bátyjához fordult. − Újra beteg vagy, igaz? Ezért van ő itt… mint legutóbb, amikor olyan rosszul voltál és nekem nem is szóltál, amíg…

25

26

− Nem – szakította félbe a férfi. – Nem vagyok újra beteg. – Nem úgy tűnt, mintha a lány elhitte volna, ezért megpróbálta meggyőzni. – Megígértem neked, hogy azonnal megmondom, ha újra kemoterápiára lesz szükség. Emlékszel? − Igen – suttogta félve. − Sajnálom, hogy nem hívtalak pénteken. Meggondolatlan voltam. El kellett volna mondanom, hogy a vizsgálatokat meg kell ismételni. − Ha nem kell kemoterápia, akkor miért van itt Nick? – vetett egy pillantást a tornác felé Laurant. − Én hívtam ide, de olyan ügyben, aminek semmi köze az egészségemhez. − Gyorsan folytatta, mielőtt a másik félbeszakíthatta volna. – Gyerünk, Laurant. Éppen itt az ideje, hogy megismerd. − A híres Nick Buchanan – mosolygott Laurant. – Nem is mondtad, hogy ilyen… − A lány félbeszakította a mondatot. Mindig úgy érezte, bátyjának bármit elmondhat, de most még sem tűnt megfelelőnek az alkalom, hogy beismerje, arra gondolt, hogy bátyja legjobb barátja rendkívül szexis. Úgy vélte, kettős kockázattal jár, ha az embernek van egy bátyja, s az ráadásul pap. Nem valószínű, hogy megértené vagy értékelné húga nem éppen ártatlan gondolatait. Nick és Tommy inkább testvérek voltak, mint barátok. Még az általános iskolában találkoztak másodikos korukban a játszótéren, egy ökölcsata kellős közepén. Sikerült úgy orrba vágniuk egymást, hogy mindkettőnek eleredt az orra vére, és attól a naptól elválaszthatatlanok lettek. A körülmények furcsa játéka folytán Tommy szinte a teljes iskolás éveit a Buchanan családdal és nyolc gyerekükkel töltötte, majd Nickkel együtt mentek Penn State-be, az egyetemre is. − Milyen? – kérdezte Tommy húgát maga után vonszolva. − Tessék? − Nick. Milyen? − Magas – nyögte ki végül, mire bátyja furcsálkodó oldalpillantást vetett rá. Laurant-ra hirtelen rátört az idegesség. Vett egy mély lélegzetet, lesimította a szoknyáját és felment a lépcsőn, hogy megismerje végre. Édes Istenkém, kék szeme van, de még milyen kék. Ezek előtt a ragyogó kék szemek előtt semmi sem maradhat rejtve, gondolta Laurant, miközben bátyja gyorsan bemutatta. Kinyújtatta a kezét, de a férfi nem engedte, hogy túl hivatalos legyen. Elkapta a kinyújtott kezet, magához húzta a lányt és alaposan megölelte. Testvéri ölelés volt ez, és amikor kibontakozott a férfi karjaiból, az akkor sem engedte el a kezét, miközben végignézett rajta. − Úgy örülök, hogy végre megismerhettelek. Annyit hallottam már rólad az évek során – talált hangjára Laurant. − El sem tudom hinni, hogy eddig még nem találkoztunk – felelte Nick. – Az összes képet láttam, ami gyerekkorodban készült rólad. Tommy mindig teletűzdelte velük a hálóterem falát, de az már évekkel ezelőtt volt, és Istenemre Laurant, azóta igencsak megváltoztál. − Remélem is – nevetett a lány. – Az apácák az intézetben ügyeltek arra, hogy fényképeket küldjenek a bátyámnak, ő bezzeg nem küldött nekem egyet sem. − Nem volt fényképezőgépem – mentegetőzött Tommy. − Kölcsönkérhettél volna egyet. Valld be, hogy egyszerűen lusta voltál. − A férfiak nem törődnek ilyen semmiségekkel – érvelt Tommy. – Én legalábbis nem foglalkoztam vele. Nick, be kéne vinnünk a házba. − Igen, persze – egyezett bele a másik. Tommy tartotta az ajtót és sürgetően betessékelte húgát. − Az ég szerelmére, mi bajotok van? – követelte a választ Laurant egyre türelmetlenebbül. − Egy perc és elmagyarázom – ígérte fivére.

26

27

Az előtér sötét volt és dohos. Tommy előresietett, hogy mutassa a konyhába vezető utat. A reggeliző fülke ablaka Monsignore McKindry veteményeskertjére nézett, ami majdnem a teljes hátsó udvart elfoglalta. Egy tölgyfa asztal, egyik lába alatt poháralátét, hogy ne billegjen, és négy szék álldogált a három ablak előtt. A konyhát nemrég festették újra vidám világossárgára, de a sötétítők elnyűttek voltak. Ki kellett volna cserélni őket, de Laurant tudta, hogy a pénz értékes és ritka árucikk a Mercyben. Laurant a konyha közepén állva figyelte, mit csinál a bátyja. Úgy viselkedett, mint egy idegbajos, egyik ablaktól a másikhoz rohant és egészen az ablakpárkányig lehúzta a sötétítőket. A napfény most már csak a repedéseken és szakadásokon tudott áttörni, sejtelmes homályba borítva ezzel a konyhát. − Mi van vele? – kérdezte súgva Nicktől. − Egy perc és megmagyarázza – ismételte meg a férfi Tommy szavait. Más szóval, csak türelem, gondolta Laurant. Nick hellyel kínálta, majd maga is leült mellé. Úgy tűnt, Tommy képtelen egy helyben maradni. Leült ugyan, de szinte ugyanabban a pillanatban fel is pattant, hogy előkerítse a jegyzeteit meg a tollát. Láthatóan be volt sózva. Aztán Nick vonta magára a figyelmét, ahogy felállt. Viselkedése majdnem annyira ideges volt, mint a bátyjáé. Figyelte, ahogy meglazítja nyakkendőjét és kigombolja ingén a legfelső gombot. Igazán vonzó férfi, gondolta Laurant. Vajon várja asszony Bostonban? Azt tudta, hogy nem nős, de attól még lehet, hogy jár valakivel. Sőt, nagyon is valószínű. Aztán Nick levette a dzsekijét, és Laurant egyszerűen megszűnt gondolkozni. Ahogy Nick a mögötte levő szék karfájára dobta dzsekijét, azonnal észrevette a lány tartásának megváltozását. Hátát szorosan a szék támlájához nyomva ült, mintegy hátrahajolva, hogy a lehető legnagyobb távolságot teremtse kettejük között. Azt is észrevette, hogy a lány merőn bámulja a fegyverét. Alig pár perce még barátságosan mosolygott, szinte már a flört határán mozogva. Most szemmel láthatóan kényelmetlenül feszengett. − A fegyver zavar? A lány kikerülte a választ. − Azt hittem, nyomozó vagy. − Az vagyok. − Akkor miért hordasz fegyvert? − Hozzátartozik a munkájához – válaszolt Tommy barátja helyett. A papírjait lapozgatta, fejét mélyen lehajtotta, amíg próbálta összeszedni magát. Laurant türelme végére ért. − Épp elég sokáig vártam, Tommy. Tudni akarom, hogy miért vagy ilyen furcsa. Még sohasem láttalak ennyire idegesnek. − Valamit el kell mondanom neked – kezdte el végre. – Nagyon nehéz eldönteni, hogy hol is kezdjem. – Az utóbbi mondatot már barátjához intézte, aki bólintott válaszul. − Tudom, miről van szó – szólalt meg a lány. – Mégiscsak megvannak a labor eredmények, igaz? És nem mered elmondani nekem. Azt hiszed, jelenetet rendezek, azért vártál eddig? Nem voltak jók, ugye? − Ami azt illeti, múlt éjjel megkaptam az eredményeket. Majd később beszélek róluk… majd ha már elmondtam, mit történt tegnap. − Most mondd el – kérte halkan. − Cowan doki nagyon kényelmetlenül érezte magát, hogy meg kellett ismételni a vizsgálatokat, és ezért sietett a második vérvizsgálat eredményeivel. Egy esküvőről telefonált, csakhogy tudassa, megkapta a leleteket, és minden rendben van. Megnyugodtál végre? − Szóval biztos, hogy nem kemoterápia? – Laurant hangja elvékonyodott, mint egy gyereké, pedig annyira felnőttként akart viselkedni ebben az ügyben. Ha valami történne a bátyjával,

27

28

nem is tudta, mit tenne. Úgy érezte, csak most találta meg igazán, és ez a szörnyű betegség megpróbálja elragadni tőle. – Ha minden rendben van, akkor miért vagy ennyire ideges? Mert ideges vagy, Tommy, ne is próbáld tagadni! − Lehet, hogy meg kéne hallgattatnod vele a kazettát – javasolta Nick. − Még nem akarom, hogy hallja. Túl nagy megrázkódtatás lenne neki. − Akkor a rendőrségi felvételt. Tommy csak a fejét rázta. − Azt hiszem jobb lesz, ha először elmondom, hogy mi történt. – Mély lélegzetet vett, aztán belevágott. – Laurant, már készültem elmenni, amikor bejött ez az ember a gyóntatószékbe. – Néhány pillanatra elhallgatott, próbálta összeszedni a gondolatait, aztán újra kezdte. – Miután beszéltem a rendőrséggel, jegyzeteket készítettem a beszélgetésünkről. A lány szemei hitetlenkedve elkerekedtek, és nem bírta megállni, hogy félbe ne szakítsa: − Leírtad annak a férfinak a vallomását? De hisz ez szabálytalan. Nem tehetted! Tommy felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. − Ismerem a szabályokat! Pap vagyok, emlékszel? − Nem kell így rám támadnod! − Bocsáss meg – mormolta. – Nézd, ideges vagyok, és a fejem is pokolian fáj, ez minden. Ez az ember… mialatt beszélt, felvette magnóra az egészet. − Felvette a beszélgetéseteket? – csodálkozott Laurant. – Miért venné bárki magnóra a saját vallomását? − Talán biztosítékot akart – találgatott Nick. − Lehetséges – bólintott Tommy. – Mindenesetre, amikor kiment innen, azonnal csináltatott egy másolatot. Tudjuk, hogy ez nem az eredeti kazetta, mert lehet hallani a háttérben a csévélő hangot – magyarázta a lánynak. – Egy példányt beadott a rendőrségre. Csak besétált és otthagyta a pulton. El tudod ezt hinni, Laurant? − De miért vállalna valaki ekkora kockázatot? − Biztos akart lenni, hogy beszélek róla – magyarázta. – Az egész egy beteges kirakójáték egyik darabkája. − Mi van a kazettán? – Várt egy kicsit a válaszra, majd mikor látta, hogy fivére nem felel, újra megkérdezte. – Tommy, az Isten szerelmére, nyögd már ki – követelte. – Nem lehet olyan szörnyű, mint amilyenné teszed. Mit mondott az a férfi, amivel így kikészített? Bátyja közelebb húzta a székét, mielőtt újra leült volna. Mindkét kezét átfogta és úgy mondta: − Azt mondta, hogy… azt tervezi, hogy… − Igen? − Meg akar téged ölni.

5. fejezet Laurant nem hitt neki, legalábbis elsőre semmiképp. Tommy felidézte, mit mondott neki a férfi a gyóntatószékben. Húga nem szakította félbe, de minden egyes új részlet hallatán érezte, hogy teste fokozatos megdermed. Egy-két másodpercig szinte megkönnyebbülést érzett, amiért nem bátyja a célpont, hanem ő. Tommynak így is épp elég dologgal kell megküzdenie. − Nagyon jól fogadod a dolgokat – jegyezte meg Tommy szinte vádló hangon. Tommy és Nick merőn nézett rá, mint egy csapdába esett pillangóra. Várták, hogy megeméssze a rázúdított információkat. − Nem igazán tudom, hogy mit is gondoljak – kezdte Laurant. – Nem akarom elhinni, hogy ez igaz … amit az a férfi mondott. − Komolyan kell vennünk a fenyegetést! – figyelmeztette őket Nick.

28

29

− Az a másik lány, akiről beszélt… Millie. Azt mondta, hogy egy éve ölte meg? – kérdezte Laurant. − Hencegett vele. − De megtalálták már a testét? – rázkódott meg a lány elborzadva. − Azt mondta, mélyre temette a testét, olyan mélyre, ahol soha senki nem találja meg. - Ellenőrizzük a nevet a VICAP-on keresztül – vetette közbe Nick. – Az ő rendszerükben megtalálható minden olyan megoldatlan gyilkosság, amelyet jelentettek. Keresik a lehetséges kapcsolódási pontokat. Hátha szerencsénk lesz. − Én elhiszem, amit mondott. Azt hiszem, tényleg megölte azt a szerencsétlen nőt. Nem csak kitalálta, hidd el, Laurant. − Láttad a férfit? − Nem. Amikor megmondta, hogy te leszel a következő áldozat, felugrottam és kirohantam. – Egy pillanatra megállt, megrázta a fejét. – Nem tudom, mi ütött belém, mit akartam csinálni. Ki voltam borulva. − De nem láttad? Már elment addigra? Hogy tud valaki ilyen gyorsan mozogni? − Nem ment el. − Taccsra tette – árulkodott Nick. − Mit csinált? – értetlenkedett a számára ismeretlen kifejezésen Laurant. − Leütött – magyarázta Tommy. – Már várt rám és hátulról elkapott. Nem tudom, mit használt, de örülhetek, hogy nem törte be a fejemet. Hatalmasat estem – tette még hozzá – a következő dolog amire emlékszem, hogy a Monsignore hajolt fölém. Azt hitte, a hőségtől ájultam el. − Jóságos ég, meg is ölhetett volna! − Nagyobbat is kaptam már a focipályán. Laurant látni akarta, hol sérült meg Tommy. Amikor megérintette a jókora púpot, a férfi összerándult: − Még mindig sajog – sziszegte fájdalmasan. − Meg kéne nézetned egy orvossal. − Én rendben vagyok, de a fenébe is, bárcsak láttam volna az arcát! − Szeretném meghallgatni a felvételt. Felismerted a hangját? − Nem. − Lehet, hogy én felismerem. − Többnyire suttogott. Tommy rettenetesen félt. Laurant látta a szemén és hallotta a hangján, amikor újra megszólalt. − Semmi bajod nem történhet, Laurant. Mindent megteszünk, hogy biztonságban légy – fogadkozott Tommy Nick, felé intve fejével. A lány hosszú ideig egy szót sem szólt, csak bámulta a mosogató csöpögő csapját a konyha másik végében. Úgy érezte, forog vele a világ. − Nem szabad félvállról venned ezt a dolgot – figyelmeztette Tommy. − Nem fogom. − Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? Laurant az asztalra könyökölt, tenyerébe hajtotta a fejét, és ujjaival nyomkodni kezdte a homlokát. Nyugodt? Tudta magáról, hogy mesterien ért ahhoz, hogyan rejtse el érzéseit mások elöl, hiszen évekig gyakorolta, de az meglepte, hogy még a bátyja sem veszi észre, mennyire megrázta, ami történt. Úgy érezte, mintha gránát robbant volna a fejében. Csendes és békés világa épp most hullott darabokra. Minden volt, csak nyugodt nem. − Tommy, mit akarsz, mit tegyek? − Megmondom, mit nem tehetsz. Nem kockáztathatsz, amíg ez az egész véget nem ér, és el nem kapják azt a gazembert! Nem maradhatsz Holy Oaksban!

29

30

− Hogy mehetnék el? A legjobb barátnőm férjhez megy, és én vagyok a nyoszolyólánya. És tudod, hogy két héten belül nyit a boltom, és még nincs minden kész. Aztán ott a nyilvános meghallgatás a tér ügyében. Az emberek számítanak rám. Nem, Tommy, nem tudok csak úgy összepakolni és csapot-papot otthagyni. − Nem örökre kell elmenned, csak amíg elfogják. Laurant hátralökte a székét és felállt. Képtelen volt tovább ülve maradni. − Hová mész? – kérdezte Tommy. − Készítek egy forró teát magamnak. − Teát? 35 fok van árnyékban és te forró teát akarsz? – Húga dühösen pillantott rá és Tommy meghátrált. – Oké. Megmutatom, hol találod a hozzávalókat. A két férfi figyelte, ahogy Laurant megtölti a teáskannát vízzel, és felteszi a tűzhelyre. Miután elővett egy tasakot a dobozból és a csészéjébe tette, nekitámaszkodott a szekrénynek és újra bátyjához fordult. – Át kell gondolnom a dolgot. − Itt nincs min gondolkodni, Laurant. El kell menned! Nincs más választásod. Nem engedem, hogy… − Tommy, fel kell hívnod Lloyd serifet – figyelmeztette halkan Nick. − Aha, igazad van – Tommy teljesen elfeledkezett a serifről, amíg Nick nem emlékeztette rá. – Amíg én odavagyok, próbálj valami értelmet verni bele – küldött egy fintor Laurant felé. – Nem akadékosodhat. Meg kell értenie, hogy ez most komoly. − Én nem akadékoskodom, − vitatkozott a lány −, csak adj egy percet, jó? Tommy kelletlenül felállt és elindult telefonálni. Nick a mobilján beszólt a rendőrségre, hogy Laurant velük van, semmi baja. Aztán a főnökét hívta. Amíg Morgansternnel beszélt, Laurant elkészült a teával és leült az asztalhoz. − Kellene neked is egy ilyen – mondta Nick, miközben visszatette a telefont a mellényzsebébe. – Tudtuk volna, hogy merre vagy, és elérhettünk volna az országúton is. − Holy Oaksban mindenki tudja a másikról, hogy merre van. Mintha egy akváriumban élnél. − A serif nem tudta, hol vagy. − Bizonyára nem vette a fáradtságot, hogy megkérdezze valakitől. Túl lusta hozzá. A szomszédaim tudták, hogy hová indultam, és tudta az a két férfi is, aki a boltra felügyel, amíg ott dolgoznak a munkások. Felvette a jegyzőkönyvet, amit a rendőrség rögzített, olvasni kezdte majd letette. − Most szeretném meghallgatni a szalagot. Bátyjától eltérően Nick nagyon szerette volna, ha ezt mielőbb megteszi. Kiment a konyhából a magnóért, és amikor visszajött, letette az asztal közepére. − Készen vagy? – kérdezte. A lány abbahagyta a tea kavargatását. Letette a kanalat, vett egy mély lélegzetet, aztán bólintott. A férfi lenyomta a lejátszó gombot és hátradőlt. Laurant a forgó szalagot bámulta mereven, miközben a gyóntatószékben felvett beszélgetést hallgatta. Az idegen hangját hallva még valóságosabbá vált a dolog szörnyűsége, és mire véget ért a kazetta, gyomra felkavarodott a rosszulléttől. − Istenem. − Felismerted a hangját? Laurant megrázta a fejét. – Annyira halkan suttogott, hogy nem is értettem mindent abból, amit mondott. Nem hiszem, hogy hallottam volna azelőtt. Meghallgatom újra, de nem most. Nem hiszem, hogy még egyszer… − Egy-két dolog, amit mondott, szándékos volt… előre kitervelt. Legalábbis úgy gondolom. Rá akart ijeszteni Tommyra.

30

31

− És sikerült is neki. Szeretném, ha Tommy nem aggódna annyira, de nem tudom, hogy érjem ezt el. Nem tesz jót neki… a stressz. − Próbáld meg józanul nézni, Laurant. Egy férfi közli vele, hogy meg fogja ölni a húgát, aztán leüti, és te még azt várod tőle, hogy ne aggódjon?! Laurant mind a tíz ujjával a hajába túrt: − Igen, persze… csak épp… − Mi? − Árt az egészségének. Nick már akkor észrevette a lány enyhe francia akcentusát, amikor először megszólalt, de most ez az akcentus erősebbé vált. Lehet, hogy kívülről nyugodtnak és összeszedettnek tűnik, de ez a leheletvékony, törékeny jégburok már repedezett. − Miért én? – hangjából most őszinte rémület csengett ki. – Olyan unalmas… mindennapi életet élek. Ennek semmi értelme nincs. − A legtöbb különcségnek nincs semmi értelme. Néhány évvel ezelőtt volt egy esetünk. Hat nőt ölt meg, mire sikerült elkapnunk. Tudod mit mondott, amikor arról kérdeztük, hogyan és hol választotta ki áldozatait? Laurant megrázta a fejét. − A zöldségesnél. Ott ált elöl, rámosolygott a mellette elhaladó nőkre, és az első, aki visszamosolygott, azt akarta. Hétköznapi életet élő hétköznapi nőket. Nem érdemes okokat keresni az ilyen fickóknál, vagy időt vesztegetni arra, hogy megpróbáld kitalálni az észjárását. Hagyd ezt a profikra. − Gondolod, hogy az a férfi a gyóntatószékből egy sorozatgyilkos? − Lehetséges. De az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy csak most kezdi. A fiúk többet tudnak majd mondani, ha meghallgatták a kazettát. Ők jobban belelátnak a lényébe. − De te mit gondolsz? − Pokolian sok ellentmondás van itt. − Például? A férfi megvonta a vállát: − Csak egy dolog például, hogy azt mondta, egy évvel ezelőtt ölte meg a nőt, de én azt hiszem, hazudott. − Miért? − Mert azt is mondta, hogy megérezte az igazi ízét – emlékeztette a lányt. – Egyik állítása üti a másikat. − Nem értem. − Ha valóban megtette – megkínozta és megölte azt a nőt –, akkor ezt nemrégiben tette, semmiképpen nem egy évvel ezelőtt. Nem bírt volna ilyen sokáig várni a következőre. − Nick, mi van azzal levéllel, amiről azt állította, hogy elküldte a rendőrségnek? − Ha megírta, és ha feladta, akkor holnap vagy holnapután megkapják. Már várják – tette hozzá, - és át fogják vizsgálni, hogy van-e rajta ujjlenyomat. De én kétlem, hogy lesz. − Gondolom, a kazettán sem találtak ujjlenyomatokat. − Sajnos nem. Voltál már ilyen boltban? Hihetetlen forgalmat bonyolít le, és csak pénztár működött a pultnál, úgyhogy nem maradt csekk vagy hitelkártya igazolás, amin elindulhattunk volna. − Na és a gyóntatószék? Ott találtak ujjlenyomatot? − Több százat is. − De te nem hiszed, hogy az övé is közte van, ugye? − Nem, nem hiszem. − Nagyon okos, igaz? − Soha nem annyira okosak, mint amennyire képzelik. Meg aztán… − Igen?

31

32

− Mi okosabbak leszünk.

6 fejezet Nickből áradt az önbizalom, és Laurant-ban felötlött, hogy valószínűleg a nyugodt viselkedés is a kiképzés része, nehogy a tanúk vagy áldozatok pánikba essenek. − Van olyan dolog, ami téged kihoz a sodrodból? − Hát persze. − De te biztos vagy benne, hogy ez az ember nem viccel. Így van? − Laurant, akárhányszor kérdezed is, a válasz mindig ugyanaz marad. Igen, szerintem komolyan beszél – ismételte Nick türelmesen. – Gondolj bele, mennyi időt és energiát szánt arra, hogy mindent kiderítsen rólad és Tommyról. Ahogy az előbb is mondtam, az volt a szándéka, hogy megijessze a bátyádat, és el is érte a célját. Tommy biztosra veszi, hogy a fickó őrült, de nekem van egy olyan érzésem, hogy egy gondosan előkészített próbát hallottunk. Nincs más dolgunk, hogy kitaláljuk, mikor lesz az előadás. Laurant érezte, hogy fogytán az önuralma, ezért összekulcsolta a kezeit, mintha abból akarna erőt meríteni. – Nem tudom elhinni, ami történik – suttogta remegő hangon. – Hallottad, hogy mit tett azzal a nővel? Hogyan kínozta meg? Hallottad… Nick megfogta a lány kezét és megszorította. – Laurant, vegyél egy mély levegőt! Rendben? Laurant követte az utasítást, de nem segített. A hallottak hatása teljes súlyával ránehezedett, és úgy érezte, összeroppan a súly alatt. Kilelte a hideg. Elhúzta a kezét, és karjait kezdte dörzsölni. Csupa libabőr volt, szemmel láthatóan reszketett. Nick fogta a dzsekijét és a lány vállára terítette. – Jobb így? − Igen, köszönöm. A férfi hirtelen erős késztetést érzett, hogy átkarolja, megvigasztalja, és bátorságot öntsön belé, ahogy húgait szokta, amikor meg voltak rémülve, de nem tudta, hogyan reagálna Laurant, ezért inkább nem mozdult, várt valami jelre. A lány görcsösen markolta a dzsekit, szorosan összehúzva magán. − Mióta vagy itt? − Kb. egy órája. Mindketten hallgattak, néhány percig csak a mosogató feletti óra halk ketyegését lehetett hallani és Tommy fojtott hangját a nappaliból. Nick észrevette, hogy a lány hozzá sem nyúlt a teájához. Aztán Laurant felnézett, és Nick látta, hogy könnyben úszik a szeme. − Jól vagy? – kérdezte a férfi gyengéden. A lány letörölt egy könnycseppet. – Arra a lányra gondoltam… Millie-re… meg hogy mit tett vele… A tea kihűlt, és Laurant elhatározta, hogy csinál még egy csészével. Aztán úgy döntött, hogy Nicknek is készít egyet. A megszokott, mindennapi mozdulatok lefoglalták, és adtak néhány percet, hogy úrrá legyen érzelmein. Nick figyelte ahogy dolgozik, majd megköszönte a teát, amit a lány kérés nélkül tett elé. Megvárta, míg újra leül. – Azon tűnődtem, hogyan tudsz állva maradni − Abban reménykedsz, hogy erősebb vagyok, mint amilyennek kinézek? − Valahogy úgy. − Pontosan mi is a munkád az FBI-nál? − Az eltűntek és megtaláltak osztályán dolgozom. − És mi az, amit megtalálsz? − Úgy érted, amikor szerencsém van? − Igen, amikor szerencsés vagy.

32

33

Nick előrehajolt, lenyomta a visszatekercselés gombját, aztán újra a lányra pillantott. − Gyerekek. Gyerekeket találok meg. Szemének kékje mintha elmélyült volna, ahogy fürkészően, egyenesen a lány szemébe nézett, és Laurant úgy érezte, agya legrejtettebb zugaiba hatol ez a metsző pillantás. Azon gondolkodott, hogy vajon a férfi minden mozdulatát kielemzi-e, mintha sakkbábú volna egy játszmában. Talán a sebezhető pontjait kutatja? − Ez különleges munka – fűzte még hozzá, remélve, hogy ezzel sikerül végét vetni a foglalkozásáról szóló beszélgetésnek. − Igazán sajnálom, hogy így kellett találkoznunk… ilyen körülmények között. − Nos, igen… − Nézd, hogy remegek – nyújtotta előre kezeit, hogy a férfi is láthassa. – Olyan dühös vagyok, hogy sikítani tudnék. − Hát akkor sikíts! − Tessék? – döbbent meg a lány a javaslaton. − Sikíts! – ismételte meg a férfi. Laurant elmosolyodott, olyan képtelennek találta az ötletet. – Monsignore valószínűleg szívrohamot kapna, és a bátyám is. − Adj magadnak pár percet, és próbálj meg kiengedni egy kicsit. − És mégis hogy gondolod? − Beszéljünk valami másról, csak egy kis ideig… mondjuk, amíg Tommy visszajön. − Egyszerűen képtelen vagyok most másra gondolni. − De igenis képes vagy – győzködte. – Próbáld csak meg, Laurant. Segítene, hogy megnyugodj. A lány vonakodva bár, de beleegyezett. – Miről beszélgessünk? − Rólad – javasolta a férfi. Laurant tiltakozva rázta a fejét, de Nick nem törődött vele és máris folytatta: - Nem tartod furcsának, hogy mi még soha nem találkoztunk? − Valóban furcsa – bólintott a lány. – Kisfiú korotok óta te vagy a bátyám legjobb barátja, annyi éven át veletek élt, és mégis olyan keveset tudok rólad. Amikor Tommy hazajött a nyári szünidőre, téged is mindig hívott, de te sosem jöttél. Valami mindig közbejött. − A szüleim egyszer eljöttek – jegyezte meg a férfi. − Igen, emlékszem. Édesanyád magával hozta a családi fotókat… és volt ott egy… tulajdonképpen rajta volt az egész család… meg Tommy is. Karácsony volt, és ott álltatok valamennyien a kandalló előtt. Szeretnéd látni? − Itt van nálad? Laurant maga sem tudta volna megmondani, hogy miért hordja magánál a képet. Nick figyelte, amint előbányássza pénztárcáját a retikülből. A kép az egyik műanyag tasakba volt becsúsztatva, és mikor a lány átnyújtotta, Nick észrevette, hogy már nem remeg a keze. Ránézett a fotóra. A nyolc Buchanan gyerek ott csoportosult a büszke szülők körül. Tommy sem maradt le, bebújt Nick két bátyja, Alec és Mike közé. Dylan szeme körül monokli éktelenkedett. Nicknek eszébe jutott, hogy valószínűleg neki köszönheti a legutóbbi családi focimeccs során. − Anyukád segített megtanulni a neveket – szólalt meg Laurant. – Te egy kicsit homályos vagy rajta, és ráadásul Theo könyöke félig eltakarja az arcod. Nem csoda, hogy ma nem ismertelek fel. Nick visszaadta a képet. – Én viszont sokat tudok rólad. Tommy mindig kirakta képeidet a falra, amiket az apácák küldtek, amikor még kislány voltál. − Elég csúnyácska voltam.

33

34

− Igen – ugratta Nick. – Igazi nyakigláb. Tommy egy-két leveledet is felolvasta. Néha a könnyekig elkeseredett, hogy nem tud magához venni. Bűnösnek érezte magát. Neki volt családja, neked meg nem. − Nekem is volt. A nyári szünidőt mindig nagyapával töltöttem, és az intézet igazán jó hely volt. − Nem ismertél másféle életet. − Boldog voltam – erősködött. − De nem érezted magányosnak magad? − Egy kicsit – vonta meg a vállát. – Nagyapa halála után. − Jól érzed magad velem? A kérdés meghökkentette. – Igen. Miért? − Nagyon sok időt fogunk együtt tölteni a közeljövőben, és rendkívül fontos, hogy nyugodtnak érezd magad mellettem. − Mennyi időt fogunk együtt tölteni? − Minden egyes percet éjjel és nappal, amíg ez az ügy véget nem ér. Ez az egyetlen lehetőség, Laurant – időt sem hagyva a lánynak, hogy közbevágjon, Nick máris folytatta. – A bátyád kis híján beleőrült, mikor megtudta, hogy modellként dolgozol. Sikerült újra mosolyt csalni a lány ajkaira. – Igen, egy kicsit dühös lett. Ez az esemény megért egy távolsági hívást a Főnökasszonynak. Nem akartam elhinni, hogy a tulajdon bátyám árult el. − Főnökasszony…Madelyne anyának hívták, nem? Laurant-nak remek memóriája volt. – Igen. Miután Tommy beárult, az Anya felhívta a családot, ahol a nyári szünetet töltöttem volna. Nagyon gazdag emberek voltak, és rajtuk keresztül ismerkedtem meg az olasz divattervezővel. − Csak rád nézett, és azonnal tudta, hogy téged akar. Így volt? − Azt szerette volna, hogy én mutassam be a tavaszi kollekcióját – javította ki a lány. – Szerepeltem is néhány bemutatón. − Egészen addig, amíg Madelyne anya vissza nem vitt a kolostorba. − Megalázó volt – ismerte be Laurant. – Hat hónapig próbaidőn voltam, ami konyhaszolgálatot jelentett. A csillogásból a mosogatódézsa mellé jutottam, és mosogatólében pancsolva tölthettem az éjszakákat. Minden percet együtt töltünk, Nick? A férfi nem esett ki a ritmusból. – Amikor fogat mosol, én nyomom a fogkrémet a fogkefédre. Aztán újra visszatért a múltra. – Tizenegy hónappal később az egyik divatújság borítólapján te voltál a sztárfotó, és amikor Tommy megmutatta nekem, nem akartam elhinni, hogy ez ugyanaz a csontos térdű, csenevész kislány. Nick ezt bóknak szánta, de a lány nem tudta hogyan értelmezze, ezért inkább nem szólt rá semmit. − Te és én elválaszthatatlanok leszünk – jegyezte meg Nick. − Úgy érted, hogy reggel már a küszöbömön fogsz toporogni, mielőtt még felöltözhetnék? − Nem így értettem. Veled együtt fogok felöltözni. Az ágy melyik oldalán szeretsz aludni? − Bocs, hogy mondtad? Nick megismételte a kérdést. − A jobb oldalon. − Akkor enyém a baloldal. − Viccelsz? − Az ágyról? Igen. De ami a többit illeti, bármit megteszek, csakhogy biztonságban tudjalak. Durván be fogok tolakodni a magánéletedbe, és te hagyni fogod. − Mennyi ideig? − Ameddig tart ez az ügy. 34

35

− És mi van, ha zuhanyozni akarok? − Odaadom neked a szappant. − Most már biztos vagyok benne, hogy csak viccelsz. − Laurant, olyan közel leszek hozzád, hogy meg tudom mosni a hátadat. Csak így működik a dolog. Meg kell értened, én leszek az első, akit reggel meglátsz, és az utolsó is, mielőtt lehunyod a szemed. Te és én együtt vagyunk ebben az ügyben. − De ha minden idődet velem töltöd, hogyan fogod el a gyilkost? − Ne felejtsd el, hogy hatalmas és erős szervezetnek dolgozom. Már elkezdték a nyomozást. Bízd csak ránk, hogy elkapjuk a fickót. Erre vagyunk kiképezve. Laurant a tenyerébe fektette állát. Egy hosszú percig nem szólt semmit, aztán felegyenesedett és egyenesen Nick szemébe nézett. − Nem engedem, hogy rám ijesszen. Segíteni akarok. Megígérem, nem fogok ostobaságot csinálni – sietett hozzátenni. – Nem, egyáltalán nem félek. Csak dühös vagyok. Nagyon dühös vagyok, de nem félek. − Félned kellene. A félelem segít, hogy éber maradj, hogy kitarts. − De a félelem meg is bénít, és én nem engedem, hogy bármi is megbénítson − biztosította Nicket. – Ez a férfi… ez a szörnyeteg – javította ki saját magát – elmesélte, hogy mennyi örömet okozott neki annak a szegény, ártatlan nőnek a megkínzása, meg azt is mondta, hogy a vágya visszatért, és én leszek a következő, akivel szórakozni akar. Okos, mert tudta, hogy Tommy látni akarja az arcát, ezért kint várt rá és hátulról leütötte. Meg is ölhette volna. − Nem akarta megölni. Ha meg akarta volna ölni, meg is teszi – mondta Nick csendesen. – Hírnöknek használja. – Észrevette a lány arcán átfutó árnyékot, és sietett megnyugtatni. – Ne aggódj a bátyád miatt. Őt is megvédjük. − Éjjel-nappal legyen mellette valaki – követelte. − Rendben – egyezett bele Nick. A lány bólintott. – Nem gondolod, hogy ez az ember ellövi az összes puskaporát? Szól Tommynak, hogy téged értesítsen, és azt sugallja, ha te elviszel innen, akkor lehetséges, hogy nem fog követni. És a bátyám pont ezt akarja tenni. Elrejteni. − Természetesen el akar rejteni. Szeret téged és nem akarja, hogy bármi bajod essék. Laurant megdörzsölte homlokát. – Tudom. Valószínűleg én is ugyanígy reagálnék. − De? − Ismerem a bátyámat, és tudom, hogy most őrületesen aggódik egy másik dolog miatt is, amit ez az ember mondott, noha nekem nem szólt róla. − Mire gondolsz? − Azt mondta Tommynak, hogy megpróbál mást találni, akivel elszórakozhat. – A lány hangja megremegett, amint folytatta. – Valami oknál fogva engem figyelmeztet, hogy elbújhassak, de az a másik nő teljesen gyanútlan. − Igen, valószínűleg így van – ismerte el Nick, – de neked most… A lány félbeszakította. – Az nem megoldás, ha elfutok. Senkinek nem adom meg azt az elégtételt, hogy ekkora hatalma legyen fölöttem. Nem ijedek meg. − Szerintem ezt ráérünk később is megvitatni azután, ha majd Pete megvizsgálta a kazettát. Nick megpróbált felkelni az asztaltól, de Laurant elkapta a kezét. Ő nem akart várni. – Tudom, hogy van néhány elképzelésed. Hallani akarom őket. Nick, szükségem van információkra. Nem akarom tehetetlenül érezni magam, márpedig ebben a pillanatban pont ezt érzem. Tekintetét belefúrta a lány szemébe néhány pillanatra, mielőtt döntött volna. Aztán bólintott. – Rendben, elmondom, mit tudunk. Hogy az elején kezdjem, a főnököm, Dr. Peter Morganstern már meghallgatta a kazettát. Peter pszichiáter, ő vezeti az osztályt, ahol dolgozom, és ő a

35

36

legjobb. Ha van valaki, aki be tud hatolni ennek a féregnek a gondolatvilágába, akkor ő az. Azt tudnod kell, hogy még nem volt ideje leülni és minden egyes szót elemezni. − Értem. − Jó. Először is beszéljünk a tényekről. A legfontosabb, hogy ez nem véletlenül történt. Szándékosan téged választott ki. − Tudjátok már, hogy miért? − Azt tudjuk, hogy valamilyen módon … rád… hangolja magát – keresgélte a megfelelő szót Nick. − Ez meg mit jelent? – kérdezte türelmetlenül Laurant. − Ez azt jelenti, hogy van egy rajongód. Így hívjuk őket… rajongó. − Ennek semmi értelme. Nem vagyok én mozisztár vagy valami ünnepelt híresség. Csak egy átlagos nő vagyok − Nézz a tükörbe, Laurant. Rád aztán mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy átlagos. Gyönyörű vagy. Ő úgy látja, hogy gyönyörű vagy – sietett hozzátenni, mielőtt a lány félbeszakíthatta volna. – A legtöbb áldozat, akiket ezek a fickók kiválasztanak, nem kiemelkedő figurák. − Gyerünk tovább – sóhajtott Laurant. – Pontosan tudnom kell, mivel állok szemben. Nem fogsz megijeszteni – tette még hozzá, hogy a férfinak ne kelljen olyan gondosan megválogatnia szavait. – Mindent tudni akarok, hogy harcolhassak. És Istenemre mondom, harcolni is fogok! − Rendben, a következőket üzeni nekünk. Már jó ideje figyel téged. Mindent tud rólad. Mindent! Tudja, hogy milyen parfümöt használsz, mi a kedvenc ételed, milyen mosóporral mosol, milyen könyveket olvasol, milyen a szerelmi életed, mit csinálsz a nap minden egyes percében. Azt akarja, hogy mi is tudjuk, bent járt a lakásodban, valószínűleg többször is. Ült a székedben, evett az ételedből, és végigkutatta a fiókjaidat. Ez is egy módja, hogy megismerjen – magyarázta Nick. – Valószínűleg elvitt valamit a fehérneműs szekrényedből, ami rád emlékeztet. Valamit, amit nem hiányolsz. Gondold csak végig, és biztos eszedbe jut valami régi hálóing vagy póló, amit az utóbbi időben nem találtál. Valami olyan ruhadarab, ami a bőrödhöz ér. − Miért? – kérdezte megrendülten a képtől, amit Nick rajzolt a férfiról, akit rajongónak nevezett. Nem akarta elhinni, hogy valaki hívatlanul járt a lakásában, feltúrta a holmiját. A gondolattól, hogy figyelték, kirázta a hideg. − Mert rajta van a te egyéni illatod – magyarázta. – Ez olyan érzést ad neki, mintha a közeledben lenne. Bármi is az, vele alszik – tette hozzá, mert eszébe jutott, hogy a férfi azt mondta, beburkolja magát a lány illatába. − Még valami? – kérdezte Laurant, s maga is csodálkozott, mennyire normális a hangja. − Igen. Meglesett alvás közben. − Nem! – sikoltott fel. – Arról tudnom kéne. Nick megkocogtatta a magnót. – Itt van minden. − Mi lett volna, ha kinyitom a szemem… ha felébredek és meglátom? − Ez az, amit akar – de nem most. Nagyon kikészülne, ha arra kényszerülne, hogy most bántson. − Miért? − Felborítaná a terveit. − Folytasd. Nem félek – ismételte meg. - Amit eddig elmondtam…az, amiről azt akarja, hogy mi is tudjuk. Ami most jön, csak feltételezés. Holy Oaksban lakik, és olyan ember, akivel gyakran kapcsolatba kerülsz, akár naponta. Barátságosan viselkedsz vele, de ahogy már az előbb is mondtam, ő többet vél felfedezni a viselkedésedben. Pete azt állítja, hogy a fickó csodál téged. Ez azt jelenti, hogy az

36

37

ő szemében átkozottul tökéletes vagy, és meg akar védelmezni. A fickó megszállott, és nagy harcban áll önmagával. Velünk legalábbis ezt akarja elhitetni. Lehet, hogy őszintén szeret téged Laurant, és ez esetben nem akar neked ártani, de azt is tudja, hogy kénytelen lesz, mert bármit csinálsz, csalódást fogsz neki okozni. Az ő logikája szerint nincs arra mód, hogy megfelelj az elvárásainak – ebben egészen biztos –, és esélyed sincs, hogy te győzz. − Azt mondtad, most csodál, de ez meg fog változni. Lehet tudni, hogy mikor? − Az érdekel, hogy ez milyen hamar következik be? Fogalmam sincs – ismerte el. – De nem hinném, hogy túl sokat kell várnunk. Lehet, hogy már fényét vesztette a rólad élő ragyogó kép az elméjében. Találnia kell benned valami rosszat, hogy úgy érezze, elárulták. Lehet, hogy ez a mosolyod lesz. Egyszer csak úgy gondolja, gúnyolódsz rajta, kineveted, vagy úgy hiszi, összejöttél egy másik férfival. Ez biztosan feldühítené. Azt szeretné, ha azt hinnénk róla, hogy kínlódik. Emlékezz, Tommynak azt mondta, ha elfutsz előle, lehet hogy nem fog üldözni. De ugyanakkor azzal hencegett, hogy milyen okos, és hogy több kihívásra vágyik. − Lehet, hogy belefárad ebbe a… megszállottságba. − Nem fogja abbahagyni – a férfi hangja most különösen élesen csengett. – Már a fantáziája vezérli. Nem tud megállni. Ez egy macska-egér játék a számára, és te vagy az egér. Szeret vadászni. Minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb az élvezet. A játék addig nem ér véget, amíg kegyelemért nem könyörögsz. Nick előrehajolt, és egészen közelről tanulmányozta a lány arcát. – Nos, Laurant? Még mindig nem félsz?

7. fejezet Micsoda remek időtöltés volt, amíg a pappal szórakozott. Igazán remek. Nem is számított rá, hogy ennyire élvezetes lesz, hisz rég megtanulta már múltbeli tapasztalataiból, hogy maga az ötlet – a tervezési szakasz, ahogy magában hívta – sokkal több örömet okoz, mint a megvalósult esemény. Így történt ez kisfiú korában is, amikor a hátsó udvaron erődöt épített. Az élvezet a várokozás izgalmában rejlett, a tettben, amire biztonságos kis kuckójában készült a kíváncsi világtól elzártan. Ó igen, hosszú órákat töltött el, míg mindennel elkészült; mint egy szorgos kicsi hód, élesítette a késeket és ollókat, amiket anyja fiókjából lopott ki, aprólékos gonddal készítve elő a csapdába csalt és ketrecbe zárt állatok temetési ceremóniáját. A gyilkosság maga többnyire közönségesnek és unalmasnak bizonyult. Az állatok sohasem visítoztak annyira, hogy élvezetet leljen benne. De most ez a Tommy fiú igazán jól elszórakoztatta. Nem, a pap egyáltalán nem okozott csalódást. Ahogy az országúton hajtott, fejében újra meg újra lejátszódott a pappal folytatott beszélgetés, míg a nevetéstől a könnyei is kicsordultak. A környéken egy lélek sem volt, így olyan hangos és harsány lehetett, amennyire csak akart. Aztán átgondolva a dolgot arra a következtetésre jutott, hogy bárhol és bármikor azt tesz, amit csak akar, feltéve, hogy elég óvatosan és okosan viselkedik. Elég csak megkérdezni a csinos kis Millicentet. Ja, őt már nem lehet megkérdezni. De nem ám! Tom atya kis híján sírva fakadt, amikor rájött, hogy a következő áldozat nem más, mint az ő drága húgocskája. Szinte újra hallotta a hangját: „Az én Laurant-om?” − Az én Laurant-om? – ismételte gúnyosan. Hát ez mulatságos. Hallatlanul mulatságos. Milyen kár, hogy olyan gyorsan el kellett jönnie. Még szívesen kínozta volna egy kicsit tovább Tommyt, de sajnos lehetetlen volt tovább maradnia. Így is sok időt elvesztegetett azzal, hogy nem tudta meggyőzni a papot, hogy elmondja, ami a gyóntatószékben elhangzott, hiába adott rá engedélyt. Az Isten szerelmére, hiszen egyenesen megparancsolta neki. Na de nem számít. Tényleg nem. Ismerte ő jól az egyházi regulákat, amelyekkel a szentségeiket védelmezik – ő mindig jól felkészült a feladatára – de Tom atyát rosszul ítélte meg. Nem számított rá, hogy Tommy ilyen mereven ragaszkodni fog a szabályokhoz. Ki gondolta volna,

37

38

hogy a pap ennyire makacs lesz, mikor a saját húgát menthetné meg, ha kifecsegné, amit hallott. Ki gondolta volna? Egy pap, aki nem erkölcsi nulla. A kutyafáját, micsoda dilemma elé állította. Ha hétköznapi ember lenne, az összes tervét felboríthatta volna. Csakhogy ő nem holmi hétköznapi ember, de nem ám! Ő egy zseni. Épp ezért jó előre felkészült erre az eshetőségre is. Már majdnem kikotyogta, hogy magnóra veszi az egész beszélgetést, de aztán úgy döntött, szerez egy kis meglepetést Tommynak. Persze azt remélte, hogy nem kell megválnia a kazettától, legalábbis egyelőre nem. Beleteszi majd lenyűgöző és igazán hatásos kis gyűjteményébe. Millie kazettája már kezdett elhasználódni. Néhány álmatlanságban szenvedő ember a tenger zúgását vagy egy vízesés lágy hangjait szokta hallgatni, amikor lefekszik; ő Millie édes hangjára alszik el. A pap megkötözte a kezeit azzal az ostoba hallgatási fogadalommal, és az egyetlen kiutat az jelentette, ha ő maga szegi meg a szabályt, és átenged egy másolatot a rendőrségnek. Gondolkodj mindig előre, ez volt a jelszava. Egy gyors út a Super Sid áruházba, egy háromdarabos kazettacsomag meg néhány barna boríték, és a probléma megoldódott. Semmi és senki nem változtathatta meg a terveit. Mindig volt kéznél egy második választási lehetőség is. Várható reakció és válaszreakció. Ez volt a kulcs. Nagyot ásított. Még rengeteg tennivalója volt, s mivel megszokta, hogy minden apróságra gondosan ügyeljen, az elkövetkező hetekben minden percre szüksége lesz, hogy felkészüljön a maga különleges július 4.-i ünnepségére. Bombasztikusnak ígérkezett. Most St. Louisba igyekezett, hála segítőkész barátjának, az Internetnek. Micsoda isteni találmány! A tökéletes bűntárs! Sohasem nyafog, panaszkodik, sír vagy követel. És nem kell a drága idejét arra pazarolni, hogy kiképezze. Olyan, mint egy jól megfizetett szajha. Azt kapja tőle, amit kér, és amikor kéri. Soha egy kérdés. Ki gondolta volna, hogy ennyire könnyű elsajátítani a bombakészítés módját három lépésben. Még egy gyerek is képes rá, hogy kövesse a színes rajzokkal illusztrált magyarázatot. Ha van az embernek pénze – neki pedig van – megrendelheti a legbonyolultabb elsütő szerkezeteket és helyes „erősítőket”, amelyek a fülcsengést okozó kis pukkanásból akár dobhártyarepesztő erejű robbanást varázsolnak. Garantáltan romba dönt egy háztömböt, vagy visszafizetjük a pénzét. Bár legkevésbé sem vágyott arra, hogy ismerje az atombomba összetevőit, volt egy olyan érzése, ha jóban van azokkal az ostoba, megszállott anarchistákkal, bármit megkaphat, tán még plutóniumot is. A fegyver sem gond, ha tudod, hova kell kattintani. És ő persze tudta. De még milyen jól tudta! Noha sok érdekes szerkezetet rendelt már Interneten keresztül, robbanószert mégsem akart így beszerezni, mert tudta, hogy az ökrök figyelhetik az oldalt. Így is megtalálta a megfelelő embert, egyik haverja összehozta egy illegális kereskedővel, aki a Mississippitől nyugatra tevékenykedett. Ezért hajtott most az I-70-es úton, zsebében a bevásárló listával. Felmérte az előtte elterülő vidéket, és arra gondolt, hogy megáll és előkeresi a furgon hátuljából a kazettát. Újra hallani akarta a pap hangját, de ekkor meglátott egy parkoló rendőrkocsit, és azonnal megváltoztatta a véleményét. Az ökrök minden bizonnyal meghallgatták már a kazettát, rengeteg jegyzetet is készítettek, de nem juthattak semmire. Ők közel sem olyan okosak, mint ő. Semmit nem fog nekik elárulni a hangja, legfeljebb a vidéket, ahonnan származik, azzal meg ki törődik? Soha nem fognak rájönni, hogy micsoda játékot űz egészen addig, amíg győztesen be nem fejezi. Tudta, hogy fogják az ökrök nevezni. ISZ. Szerette a hangzását, és úgy érezte az Ismeretlen Személy a legjobb becenév, amelyet valaha is kapott. Egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége, gondolta. Az „ismeretlen” szó használatával az ökrök – ökröknek nevezte az FBI ügynökeit – beismerik, hogy mennyire alkalmatlanok, ostobák és tehetségtelenek, de volt

38

39

valami tiszta és becsületes az ostobaságukban és tudatlanságukban. Az ökrök valójában tudják, hogy ők ökrök. Milyen nagyszerű! − Jól szórakozunk? – rikkantotta, miközben gázt adva nekiiramodott az országútnak. Újra felnevetett. – Hát persze, hogy jól szórakozunk – tette hozzá kuncogva. – De még mennyire, hogy jól!

8. fejezet A Kansas City-i rendőrség két nyomozója, Maria Rodrigues és Frances McCann valamivel kettő után érkezett a parókiára. Amíg a megbeszélés tartott, Nick Laurant mellett maradt. Nem szólt közbe, nem zavarta meg a kérdéseket, nem erőltette rá saját elméleteit a nyomozókra, hagyta, hogy ők vezessék a nyomozást. Amikor felállt, hogy kimenjen, Laurant szerette volna visszatartani. Úgy kellett visszafognia magát, hogy ne kapaszkodjon bele. Ott akarta tudni maga mellett, még ha csak erkölcsi támaszként is, de a férfinak telefonja volt. George Walker nevű kollegája hívta, az egyik személyiségelemző szakember, akit az ügyre állítottak. Tommy csatlakozott hozzájuk, és ez meghatározta az első perceket. A legtöbb nőhöz hasonlóan akik a bátyjával találkoztak, a nyomozónők is el voltak bűvölve, és komoly erőfeszítésükbe telt, hogy levegyék szemüket Tommyról. − Ön egy kész pap? – érdeklődött McCann. – Már úgy értem, hogy felszentelték meg ilyesmi? Tommy megajándékozta a nőt legszebb mosolyainak egyikével, nem is sejtve, hogy ettől a mosolytól a legtöbb nőnek hevesebben kezd dobogni a szíve. – Igen, felszentelt pap vagyok. − Talán maradjunk a témánál – javasolta szárazon Rodrigues a társának. McCann nagy csattanással kinyitotta jegyzetfüzetét, majd Laurant-ra nézett. – Elmondta a bátyja, hogyan jutottunk a kazettához? – választ sem várva, azonnal folytatta. – Az a gazember csak besétált a rendőrségre, elpottyantotta a csomagját, és mint aki jól végezte dolgát, kisétált. Ami azt illeti, a legjobb időpontot választotta ki. Úgy értem, hogy kész őrültek háza volt. Épp akkor hoztak be két drogos csajt, és több mint egy óráig csinálták ott a cirkuszt. Az őr azt mondta, nem is vette észre a csomagot, amíg el nem csitult a lárma. Végül is azt sütöttük ki, hogy minden bizonnyal kékben volt, mint a zsaruk, vagy lehet, hogy ügyvédnek adta ki magát, aki az egyik ügyfeléért jött óvadékot letenni. Senki nem emlékszik, hogy látott volna bárkit is barna borítékkal a kezében – tette még hozzá. – Abban volt ugyanis a kazetta, és hogy őszinte legyek, olyan rumlis napunk volt, hogy kétlem, észrevettük volna a borítékot, ha az a szemét nem telefonál. − Egy nyilvános fülkéből felhívta a 911-et – vetette közbe Rodrigues. – Nem messze innen, a Városi Fő térről. − Tökös legény, azt meg kell hagyni – jegyezte meg McCann. Aztán elvörösödve mentegetőzött. – Elnézést, atyám. Túl régóta dolgozom együtt Rodrigues-zel. − Szóval, mit tud nekünk mondani? – fordult Rodrigues Laurant-hoz. Laurant tanácstalanul tárta szét a kezét. Halvány fogalma sem volt róla, miben segíthetne a nyomozóknak, sőt még egy használható ötlete sem akadt, hogy miért pont ő a célpont. A nyomozók eddig még nem bukkantak nyomra, de nem azért, mintha nem próbálkoztak volna. Már végigjárták a szomszédságot tanúk után kutatva, akik esetleg láthatták az ismeretlent vagy a kocsiját a környéken. De nem láttak senkit és nem hallottak semmit, amin a nyomozók nem is lepődtek meg túlságosan. − A helybeliek nagyon gyanakvóak a rendőrökkel szemben – magyarázta Rodrigues. – Abban reménykedünk, ha valaki mégis látott valami furcsát, az Monsignore-nak vagy esetleg Tom atyának elárulja. A hívők általában bíznak a papjukban.

39

40

Sem Rodrigues, sem McCann nem bízott túlságosan abban, hogy elkapják az ismeretlent. Ki kell várniuk, hogyan alakulnak az események. Lehet, hogy a levél, amiről a férfi Tommynak beszélt, talán ad valamilyen támpontot. De lehet, hogy nem. − Tom atya megtámadásán kívül semmiféle bűnügy nem történt – jegyezte meg McCann. – Legalábbis eddig még nem. − Azt akarja mondani, ha majd megöltek, akkor elkezd nyomozni? – Laurant hangja élesebben csengett, mint akarta. McCann, a két nyomozó közül a nyersebb, válaszolt: − Mit szeretne, szépítsem a dolgot, vagy beszéljek őszintén? − Beszéljen őszintén. − Rendben. Mi itt helyhez vagyunk kötve, mint a nagymacskák, és azon múlik minden, hová rakta a hullát. Ha a mi városunk az, akkor ráállunk az ügyre. − Egy bűnt már elkövetett – emlékeztette őket Tommy. − Igen – ismerte le Rodrigues. – Önt megtámadták, de… − Nem arra gondoltam – szakította félbe Tommy. – Beismerte, hogy megölt egy másik nőt. − Na igen, azt állítja, hogy megölte. De hazudhatott is. McCann azon véleményének adott hangot, hogy a gyóntatószékben bekövetkezett incidens nem volt más, mint egy dühös férfi bosszúja, aki valami régebbi ügy miatt neheztelt Tom atyára. Ezért volt az, hogy annyi időt és kérdést szentelt az esetleges ellenségek felderítésére, amikor először beszéltek telefonon. − Nézze, nem fogunk tétlenül üldögélni – biztosította Rodrigues Laurant-t. – De még nincs bizonyíték a kezünkben. − És nem is tartozik a mi hatáskörünkbe. − És ezt hogy derítette ki, McCann nyomozó? Nick volt az, aki a kérdést feltette. Az ajtófélfának támaszkodva állt, és a nyomozókat nézte. A nő ellenséges hangon válaszolt. – Az ismeretlen itt, Kansas Cityben jelentette ugyan a bűnesetet, de a kazettán világossá tette, hogy Holy Oaksba, vagy annak környékére való, tehát iowai. Átadjuk az információkat az ottani rendőrségnek, és természetesen nem zárjuk le az aktát… arra az esetre, ha visszatérne. − Ha jól látjuk, az FBI is benne van az ügyben. Igaz? Biztos van valami a tarsolyotokban – csatlakozott Rodrigues társához. McCann bólintott. – Nem akarunk beleavatkozni az FBI nyomozásába. − Mióta? – érdeklődött Nick. McCann mosolygott. – Mi itt mindent megteszünk, hogy előrejussunk. Nem látom be, miért ne dolgozhatnánk együtt. Átadjátok nekünk amitek van, és ha megtudunk valamit, mi is boldogan megosztjuk veletek az infót. Nem jutottak semmire. A nyomozók odaadták Laurant-nak a névkártyájukat, majd távoztak. Laurant nagyon elkeseredett, mert úgy érezte, nem történt semmi. Igaz, ismerte be magának, az ő elvárásai is túlzottak voltak. Válaszokat akart és eredményt, sőt ha lehet, egy kis csodát is, hogy ez a rémálom érjen véget, de amikor a nyomozók elmentek, csak reménytelenséget érzett. A bátyja azonban olyan megkönnyebbültnek tűnt, hogy végre történt valami – megérkezett a felmentő sereg –, hogy Laurant inkább nem szólt semmi saját érzéseiről. A tény az, hogy hozzá sem jutott, hogy Tommyval szót váltson, mert bátyja figyelmét más események foglalták le a délután hátralevő részében. A bekövetkezett események annyira felizgatták Tommyt, hogy el is felejtette, vasárnap délután van. De akkor véletlenül kinézett az ablakon, és meglátta a rá váró gyerekeket. A meleg vasárnap délutánoknak, amikor Tommy is itt tartózkodott, hagyománya volt a Mercyben, és Tommy nem hagyta, hogy ezt a rituálét, amely fontos a környékbeli gyerekeknek, bármi is megzavarja. Pontosan háromnegyed háromkor megállt az élet – a

40

41

kötelességek és feladatok átmenetileg szüneteltek –, a templom parkolójában összegyűlt gyerekek pedig lármázni kezdtek követelve, hogy Tom atya jöjjön ki. Tommy rövidnadrágot és pólót húzott, lerúgta cipőjét, levette zokniját és törölköző után nyúlt. Laurant-nak nem engedte, hogy kimenjen. Bent biztonságosabb, mondta, de ha akarja, végignézheti a mulatságot a parókia ablakából. Szokás szerint háromkor érkezett meg a tűzoltókocsi – hacsak nem jött közbe valami váratlan esemény, − és a két jószívű, szolgálaton kívüli tűzoltó megnyitotta a tűzcsapot. A gyerekek, óvodáskorúaktól a középiskolás kamaszokig türelmetlenül várták, hogy a tűzoltók beállítsák a súlyos szórófejet, rácsokhoz erősítsék, hogy a tömlő ne tudjon ide-oda csapódni. Aztán megnyitották a vizet. A kölykök többnyire levágott szárú farmerben vagy rövidgatyában voltak. Fürdőruhája egyiknek sem akadt, ez már nem fért be a családi költségvetésbe, de ez cseppet sem csökkentette az izgatott várakozást. Miután szép rendben felhalmozták a törölközőket és cipőket a parókia lépcsőin, addig játszottak a vízben, amíg teljesen át nem ázott a ruhájuk, lelkesen fröcsköltek, pancsoltak és kiabáltak. Igaz, a Mercynek nem volt flancos, vese-alakú medencéje, sem trambulinja vagy vízicsúszdája, de beérték azzal, ami volt, és amíg a tűzoltók meg néhány szülő, ölükben kicsinyükkel Monsignore-ral üldögélt a parókia tornácán, és hideg limonádét iszogatott, a parkolóban teljes káosz uralkodott. Amikor Tommy nem azzal volt elfoglalva, hogy a kisebbekre vigyázzon, nehogy az erős vízsugár besodorja őket a bokrok közé, akkor elővette az elsősegély ládát, és Neosporint osztogatott, no meg fényvisszaverős tapaszokat a levert térdekre és könyökökre. Miután a tűzoltók elzárták a vizet és induláshoz készültek, Monsignore jégkrémet osztott szét. Nem számított, milyen szűkösek az anyagi források, milyen kevés bevételt hozott a gyűjtögetés, erre a vendéglátásra mindig volt egy kevés pénz félretéve. Miután a ricsaj elhalt, és az agyonázott, kimerült gyerekek hazamentek, Monsignore McKindry meghívta Nicket és Laurant-t vacsorára. Nick sütötte a csirkét, míg Tommy elkészítette a salátát és zöldbabot, ami frissen került ki Monsignore kertjéből. Vacsora közben a beszélgetés főleg Monsignore utazása körül forgott, és az atya mesélt nekik a szemináriumi időkről, meg egy történetet arról, hogy egyszer mekkora galibát okozott a barátaival. Mintha csak összebeszéltek volna, egyikük sem beszélt vacsora alatt a „zavaró eseményekről”, ahogy az idős pap nevezte a történteket, de később, mikor McKindry és Laurant a konyhában mosogattak, az atya megkérdezte a lányt, hogyan viseli a dolgot. Laurant azt felelte, hogy természetesen fél, de borzasztóan dühös is, és dobálózni lenne kedve. Monsignore komolyan vette a szavait, és azonnal kikapta Laurant kezéből a tányért, amit éppen törölgetett. − Amikor a bátyád rájött, hogy rákja van, elkeseredettnek, erőtlennek és dühösnek érezte magát, de elhatározta, hogy felveszi a betegséggel a harcot. Mindent elolvasott, amit csak talált a ráknak erről a fajtájáról, és ez nem kis kihívás volt, hiszen ez egy rendkívül ritka fajta rák. Végigtanulmányozta az összes orvosi lapot, rengeteg specialistával tárgyalt, amíg megtalálta azt az embert, akire rábízta a gyógykezelését. − Dr. Cowant. − Igen. Tom úgy érezte, Dr. Cowan tud segíteni rajta. Csodát nem várt természetesen, de megbízik Dr. Cowanben, és a doki úgy tűnik, tudja mit csinál. A bátyád is részt vállal ebben a küzdelemben. Amikor a dokit áthelyezték a Kansasi Kórházba, a bátyád követte. Azt javaslom, Laurant, te is vállald fel, amit a sors kimért rád. Találd ki, mit tehetnél te az ügyben, és akkor nem érzel reménytelenséget vagy félelmet. Miután befejezték a konyha rendbetételét, Monsignore készített egy kis pálmabort, a specialitását, amely garantáltan megnyugtatja a felzaklatott idegeket. Aztán jó éjszakát kívánt és elment lefeküdni. Az ital keserű volt, de Laurant kötelességtudóan megitta, mert úgy érezte, Monsignore sokat tett érte. Pokoli nap volt. Este tíz felé járt az idő, és az egész napos izgalom teljesen kimerítette. Leült a bátyja mellé a szófára a paplak nappalijában, és megpróbált odafigyelni, milyen terveket

41

42

szőnek. De képtelen volt összpontosítani, gondolatai minduntalan elkalandoztak. Még arra sem volt képes, hogy kizárja a háttérzajokat. Egy öreg, ablakba épített légkondicionáló kavarta a fülledt levegőt fel-felzúgva, mint valami dühös méhraj, de a hőségen alig enyhített valamit. Néha megrázkódott az egész szerkezet, mintha ki akarna ugrani az ablakból, aztán visszatért az egyhangú zümmögés. Jeges cseppek hullottak a földre tett lábasba, amit Tommy tett oda, hogy védje a padlót, de a cseppek koppanásának monoton hangja majd megőrjítette. Nick tele volt energiával. Fel-alá járkált a szobában, lehajtott fejjel hallgatva Tommyt. Bátyja most csendesebb volt, levette a teniszcipőt, lábát felrakta egy puffra. Zokniján hatalmas lyuk éktelenkedett, de vagy nem vette észre, vagy nem törődött vele, hogy a nagylábujja kikandikál. Percenként ásított egyet. Laurant erőtlennek és fáradtnak érezte magát, mint egy rongybaba. Letette a porceláncsészét az asztalra, hátradőlt a puha párnák közé. Vett néhány mély lélegzetet és lehunyta a szemét. Talán majd holnap, egy kiadós alvás után tisztább fejjel tud gondolkodni. Annyira elmerült gondolataiban, hogy ijedten összerezzent, amikor Tommy megbökte a térdével. − Csak nem elalszol mellettünk? − De, éppen azon voltam. − Azt hiszem, legjobb lesz, ha te meg Nick itt maradtok éjszakára. Van két szabad hálószobánk. Egyszerűek ugyan, de a célnak megfelelnek. − Csak egy szabad szobád van – jegyezte meg Nick. – Noah ugyanis bármelyik pillanatban megérkezhet. − Ki az a Noah? – kíváncsiskodott Laurant. − Egy barátom – válaszolta Nick. – A fővárosból jön. − Nick úgy véli, bébiszitterre van szükségem. − Testőrre – javította ki Nick. – Noah nagyon jó abban, amit csinál. Úgy rád fog ragadni, mint a rágógumi a cipőtalpra. Nincs vita. Nem tudok egyszerre két helyen lenni, és mivel azt akarod, hogy Laurant-nal legyek, melléd adom Noah-t. − Gondolod, hogy Tommy veszélyben van? – kérdezte Laurant. − Nem vállalom a kockázatot. − Noah is az FBI-nál van? − Nem egészen. Nem ment bele részletekbe, de a lány túl kíváncsi volt ahhoz, hogy ejtse a témát. – Akkor honnan ismered? − Dolgoztunk együtt egyszer-kétszer. Noah… specialista… és Pete alkalmazza hébe-hóba. Nagy szívesség, hogy eljön. Mostanában teli van munkával. − Testőrködik? − Így is mondhatjuk. − De nem árulod el, mi a specialitása, igaz? − Nem. Nem árulom el – vágott egy fintort Nick. − Akkor mindent elrendeztünk? – ásított egy óriásit Tommy. − Mit rendeztetek el? – értetlenkedett Laurant. − Hová figyeltél eddig? Az elmúlt negyedórában másról sem beszéltünk. − Tényleg nem figyeltem – ismerte el a lány, de mivel a bátyjáról volt szó, nem érezte szükségét a bocsánatkérésnek. – Mit rendeztetek el? − Elmész Nickkel – barátjára nézett és hozzátette. – Én mindenesetre így döntöttem, Nicknek még kétségei vannak. − Aha, és hová megyünk? − Nathan’s Baybe. Ott maradsz a családnál. Örülni fognak neked, mivel többször is kérték már, hogy látogasd meg őket. Nagyszerű hely az, és teljesen elszigetelt. Csak egy út vezet ki 42

43

és be – egy hídon keresztül. Én mondom, nagyon fog neked tetszeni. Az udvar akkora, mint egy futballpálya és a végében ott hullámzik a tenger. Lehet, hogy Theo elvisz vitorlázni. Találkoztál már Nick bátyjával, emlékszel? − Persze, hogy emlékszem. Velünk töltött egy hetet a nagyapánál, amikor befejezte a jogi egyetemet. − És még mindig levelezel Jordannel, nem? – utalt Nick egyik húgára. − Igen, és nagyon szeretnék vele újra találkozni, meg a Bíróval és Mrs. Buchanannel is, de… Tommy azonban elvágta a tiltakozás fonalát. – Végre találkozhatsz a többiekkel is – győzködte húgát. – Biztos vagyok benne, hogy mind hazamennek, csakhogy veled találkozhassanak. − Ez nagyszerű lenne, Tommy, de nem ez a megfelelő idő. − Ez a legmegfelelőbb idő, ami csak létezik. Biztonságban leszel, és most csak erre szabad gondolnod. − Miből gondolod, hogy az a holdkóros nem fog utánam jönni? Gondoltál Nick családjára? Lehet, hogy veszedelmet hozok rájuk. − Biztonságossá tesszük – Nick szólalt meg. Leült egy székre a puff másik oldalán, barátja térdére támaszkodva előrehajolt. – De szerintem egy napot még itt maradunk, esetleg kettőt. − Arra a levélre várunk, amit a férfi említett, hogy postára adott a rendőrségnek? − Nem kell megvárnunk. − Azt akarom, hogy vidd el innen a húgomat! – erősködött Tommy. − Tudom, hogy azt akarod. − De akkor miért akarsz még itt lebzselni? Veszélyes lehet. − Kétlem, hogy az emberünk még Kansasban lenne. Amiért jött, azt elvégezte. Valószínűleg hazament. Azért maradunk, mert Pete idejön. Személyesen akarja felügyelni a nyomozást, és veled is akar beszélni. − Miről? – kérdezte Laurant. – Mit tud még neki Tommy mondani, amit Pete nem tudna? − Rengeteget – mosolygott Nick. − Mikor érkezik? − Holnap. − Magamon kívül voltam, amikor beszéltem vele – mondta Tommy. – Bármi áron meg akartalak találni. Biztos voltam benne, hogy te tudni fogod, mi a teendő. − És még mindig biztos vagy benne? − Persze. − Akkor hagyd, hogy végezzem a munkámat. Laurant-nal megvárjuk Pete-et, beszélünk vele, aztán elviszem innen a húgodat. Meg fogom őt védeni, neked pedig hinned kell bennem. − Próbálok nem útban lenni – bólintott lassan Tommy. – Ez így megfelel? Megszólalt a csengő, véget vetve a beszélgetésnek. Nick odaszólt Tommynak, hogy maradjon, és ő ment ajtót nyitni. Laurant észrevette, hogy menet közben kikapcsolja a pisztolytáska zárját. − Szerintem Nick barátja, Noah lesz az. − Gondolod, hogy vele alszik? – kérdezte suttogva bátyját. − Mivel? − Hát a pisztolyával. − Dehogyis – nevetett Tommy. – Nem kedveled, mi? − Nem szeretem a fegyvereket. − Nicket szereted? A lány vállat vont. – Szerettem már azelőtt is, mielőtt találkoztunk, mert olyan jó barátod, és most hogy találkoztunk, kedvesnek találom.

43

44

− Igazán? – Tommy megint elnevette magát. – Nicknek nagyon fog tetszeni, ha ezt meghallja. De ha döntésre kerül a sor, és a dolgok rosszra fordulnak, egyáltalán nem kedves. Ez a legfőbb erénye. Mielőtt Laurant tovább nyaggathatta volna bátyját, hogy további részleteket meséljen, belépett Nick, nyomában Noah barátjával. Tommy testőre igazán lenyűgöző hatást gyakorolt mindenkire. Laurant gyanította, ha ez a férfi verekedésbe keveredik, csak győztesen kerül ki belőle, s miközben egymáshoz csapkodna néhány fejet, remekül elszórakozna. Kifakult farmernadrágot és világosszürke pólót viselt, homokszínű hajára viszont nagyon ráfért volna egy hajvágás. Egy deka súlyfölösleg sem volt rajta, felső karja izmai szinte szétfeszítették a póló ujját. Szemöldöke feletti sebhely és az ördögi mosoly csibészes külsőt kölcsönzött neki, és Laurant tudta, még mielőtt a férfi megszólalt volna, hogy a szavak és flört mestere, a nők bálványa. Fürkésző pillantást vetett a lányra, miközben odasétált Tommyhoz, hogy kezet rázzon vele, és Laurant észrevette, hogy pillantása a szükségesnél kissé hosszabban időzött a lábain. − Igazán szép tőled, hogy tudtál rám időt szakítani. Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy – üdvözölte Tommy Noah-t. − Nos, hogy őszinte legyek, nemigen volt más választásom. Nick megkért rá. − Az adósom – magyarázta Nick. − Így igaz – bólintott Noah, és tekintete még mindig Laurant-t fürkészte. – És vigyáz rá, hogy el ne felejthessem. Amikor Tommy bemutatta a húgának, Noah kezet fogott vele de aztán el sem engedte. – A fenébe is, te sokkal csinosabb vagy, mint a bátyád – aztán Nickre pillantva hozzátette –, hé ember, remek ötletem támadt. − Felejtsd el – mondta szárazon Nick. − Miért nem vihetem el én a lányt, és tiéd a bátyja – javasolta, mintha meg sem hallotta volna Nick szavait. − Tiltott területre tévedtél, Noah! − Hogy-hogy? – szeme fogva tartotta Laurant szemét. – Férjnél vagy? − Nem – mosolygott a lány a férfi rámenős stílusán. − Akkor nincs itt semmi probléma. Őt akarom, Nick. − Ne is álmodj róla, barátocskám! – csattant fel Nick. Noah mosolya tovább szélesedett. Láthatóan pont ezt a reakciót várta, elégedetten Laurant-ra kacsintott, mintha társa lett volna Nick bosszantásában. Végre elengedte a lány kezét, és újra Tommyhoz fordult. – Szóval, hogy is hívjalak? Tomnak, vagy Tommynak, netán egyszerűen csak papnak? − Szólíthatod atyámnak – vetette oda Nick. − Nem is vagyok katolikus. − A Tom vagy a Tommy megteszi – szólt közbe Tommy. − Pete azt mondta, van egy példányotok a kazettából – mondta Noah. Mosolya eltűnt. – Azt hiszem az lesz a legjobb, ha most meghallgatom. − A konyhában van. − Nagyszerű, úgyis éhes vagyok. Van valami ennivalód? − Akarod, hogy készítsek neked valamit? – ajánlotta Laurant. Amikor a lányra nézett, Noah arcára visszatért csibészes mosolya. – Igen, azt nagyon szeretném. Nicknek ez egyáltalán nem tetszett. – Te magad is összeüthetsz magadnak valamit – rázta meg a fejét. – Most hogy itt vagy, Laurant és én elmegyünk. Laurant nagyon kimerült. − Holnapra mi a menetrend? – érdeklődött Noah. 44

45

− Vissza kell mennem a kórházba még néhány vizsgálatra. Csak a szokásos rutinvizsgálatok – sietett megnyugtatni húgát Tommy. − A fenébe, utálom a kórházakat. − Pedig biztos elárasztanak köszönőkártyákkal – jegyezte meg szárazon Tommy. – Annak alapján, amit Nicktől hallottam, meglehetősen sok ügyfelet küldhetsz nekik. − Csak a dolgomat végzem. Egyenesen a hullaházba küldöm őket. Pénz- és időmegtakarítás – Noah a barátjára nézett. – Mit mondtál a papnak rólam? − Csak annyit, hogy azért lősz, hogy ölj. − Végül is, ez az igazság – vonta meg a vállát a férfi. – Te is ezt teszed. Csak én jobban célzok, ez minden. − Nem igaz – vetette ellen Nick. Laurant élvezettel hallgatta a beszélgetést, de nem volt biztos benne, hogy Noah komolyan beszél-e vagy csak tréfál. – Sok embert megöltél már? − Igazán Laurant, jobban ismerhetnél már, semhogy ilyesmit kérdezz. Nem lehet ölni, aztán meg elmesélni. Különben is a dicsekvés bűn, igaz Tommy? − A dicsekvés csak a legutolsó a bűneid sorában, Noah – nevetett Nick. − Hé, én jó ember vagyok. Szeretek úgy gondolni magamra mint környezetvédőre. − Hogy érted ezt? − Én is megteszem a magamét, hogy a világ jobb hely legyen. – Újra Tommyhoz fordult. – Holnap egész nap a kórházban leszünk? − Nem, a radiológiára van beutalóm elég korai időpontra. Nyolcra vagy kilencre vissza is érünk. − Áá, egy újabb röntgenvizsgálat – kérdezte huncut csillogással a szemében Nick. – Ha ez így van, igazán szeretnék ott lenni veled. − Mi olyan különleges egy röntgenvizsgálaton? – érdeklődött Noah. Nick csak a fejét rázta, Tommy pedig elpirult, ahogy válaszolt. – Ami azt illeti, tényleg röntgenre kell mennem, de Nick nem tud velem jönni. Ugyanis kitiltották a radiológiáról. Noah szerette volna tudni a részleteket, és Laurant-nak nem telt sok időbe rájönnie, miatta nem mesél Tommy és Nick többet. Csak kerülgették a témát, mint macska a forró kását. − Ha nem haragszotok, megyek és megkeresem a táskám. Még a konyháig sem jutott, amikor felcsattan háta mögött a nevetés. Tommy elmesélte a történetet, de sajnos olyan halkan, hogy csak egy-két szót tudott elkapni belőle. Bármi is történt Nickkel a radiológián, azt nagyon mulatságosnak találta a három férfi. Laurant az ajtó melletti széken rátalált a táskájára, vállára kanyarította és az asztalra támaszkodva várta, hogy odabent elcsituljon a nevetés. Nick kijött utána. – Kész vagy? Bólintott és követte a férfit a bejárati ajtóhoz. Tommy lehajolt, hogy Laurant arcon tudja csókolni, és Noah azonnal követte a példáját. Laurant nevetve lökte el magától. – Rettenetes egy ember vagy. − Ez igaz – értett egyet Noah. – Te pedig pokolian gyönyörű nő vagy. Laurant elengedte a füle mellett a bókot. – Vigyázz a bátyámra! – figyelmeztette. − Ne aggódj! A véremben van. Olyan családból származom, ahol a férfiak nemzedékek hosszú során át igaz ügyet szolgáltak, tehát én született védelmező vagyok. A génjeimben van – aztán még hozzátette, – aludj jól, Laurant. A lány bólintott. Nick kinyitotta az ajtót, de Laurant megállt a küszöbön. – Noah, mi a vezetékneved? − Clayborne – felelte a férfi. – Noah Clayborne.

9. fejezet 45

46

Laurant kocsija egy rakás ócskavas volt. A porlasztó eldugult, a gyertyák megértek egy cserére, a kuplung csúszott. Nick csak azon csodálkozott, hogy egyáltalán eljutottak a város másik végében levő szállodáig. Még a paplakból foglalta a szobát Mr. és Mrs. John Hudson névre. Csak annyi időre álltak meg a recepciónál, amíg felvették kulcsaikat, és már indultak is felfelé. A liftben Nick elmondta a lánynak, hogy a ruháit átküldette. − Nagyon ügyes. − Mert én egy ügyes fickó vagyok. Nick lépett ki előbb a liftből, ellenőrizte, hogy üres-e az előtér, majd végigsétáltak a vörös szőnyeggel borított folyosón, ahol síri csend honolt. Szobájuk a folyosó végén volt. Nick a zárba csúsztatta a műanyag lapocskát, és szélesre tárta az ajtót. − Említettem már, hogy a nászutas lakosztályt kaptuk? Nem volt másik üres szobájuk. Ne nézz így rám! – tette hozzá sietve, a lány arckifejezése láttán. – Úgy nézel ki, mint aki el akar futni. A lány mosolyt erőltetett az arcára. Az egész olyan furcsa volt, de szilárdan elhatározta, hogy végigcsinálja. – Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy futkározzak. − Akarod, hogy átvigyelek a küszöbön? Laurant nem válaszolt. Nick meglökte egy kicsit, hogy mozgásra bírja. A lány tétovázva lépett a szobába. Halotta, ahogy az ajtó halk kattanással becsukódik mögötte, és hirtelen idegesség fogta el. Ez nem a zavar vagy szégyenlősség ideje, emlékeztette magát. Nick közvetlenül mögötte állt, érezte a teste melegét. Gyorsan odébbsétált és körülnézett a nappaliban. Lágy, megnyugtató, a halványszürke legkülönbözőbb árnyalataiból komponált színek tették barátságossá a helyiséget. Két csokoládébarna szófa egy feketemárvány dohányzó asztalkát fogott közre. Az asztal közepén hatalmas kristályváza állt, benne friss tavaszi virágok illatoztak. A háromszárnyas ablak egy térre nyílt, amely az esti lámpák fényében fürdött. Az ablak előtti pohárszéken ezüsttálcán gyümölcs, sajt és keksz kínálta magát, mellette fekete óniksz jegesvödörbe süllyesztett pezsgő várta, hogy kibontsák. Nick valami érdekeset csinált az ajtóval. Vékony drótot tartott a kezében, amit gondosan körülhurkolt az ajtó zárján. A drót végén egy kis doboz fityegett, nem nagyobb egy 9 voltos elemnél. Miután az ajtókilincs köré tekerte a drótot, elfordította a dobozt, és hirtelen kis piros fény kezdett villogni. − Mi az? − Ez az én személyes biztonsági rendszerem – magyarázta a lánynak. – Jordan tervezte nekem. Ha valaki megpróbál bejutni mialatt zuhanyozom vagy alszom, akkor tudni fogok róla. Felegyenesedett, megmozgatta vállait, majd közölte, hogy ideje volna lefeküdni. − Én ezt a fürdőszobát használom, a hálószobához tartozó a tied lehet. Laurant bólintott, odasétált a nappalit a hálószobától elválasztó ajtóhoz, és megtorpant a küszöbön. A szoba közepén hatalmas ágy terpeszkedett, a takaró visszahajtva, előkészítve lefekvéshez. Pontosan az ágy közepén gyönyörű, hosszúszárú vörös rózsa feküdt, a párnára pedig valaki csillogó aranypapírba burkolt Cherry csokiszívet rakott. − Mi történt? – kérdezte Nick, amikor a lány nem mozdult az ajtóból. − Egy rózsa van az ágyon. A férfi átvágott a szobán, hogy megnézze. – Kedves ötlet – jegyezte meg. Alig egy lépésnyire volt a lánytól, kényelmesen az ajtófélfának dőlve. Laurant elkapta a tekintetét. – Ez tényleg nászutas lakosztály. − No igen – mondta a férfi. – Kényelmetlenül érzed magad? − Nem, egyáltalán nem – hazudta a lány. − Tied lehet az ágy, én majd idekint alszom a szófán.

46

47

Hangos reccsenés hallatszott. Nick hatalmasat harapott egy almába. Az alma leve lefolyt az állán, hanyagul letörölte kézfejével, majd odanyújtotta az almát Laurant-nak. A lány előrehajolt, ő is harapott egyet, igaz sokkal kisebbet. A feszültség tovatűnt, és megint bátyjának legjobb barátja állt mellette. Elindult a fürdőszoba felé, s miközben hálóing után kutatott a táskájában, szeme sarkából látta, ahogy Nick a távirányító után nyúl és ráveti magát az ágyra. Sokáig állt a zuhany alatt, hagyva, hogy a forró víz addig csapkodja fáradt testét, míg a nap összes feszültsége fel nem oldódik. Mire hosszú haját sikerült megszárítania, teljesen megnyugodott. XL-es hálóinget húzott magára, krémet kent az arcára, majd fogta Chanel testápolóját és visszament a hálószobába. Nick közben kényelembe helyezte magát, mintha csak otthon lenne. Kényelmesen elnyúlt az ágyon fejét a háttámlának döntve, hosszú, izmos lábait kinyújtva, egyiket a másikon átvetve. Átöltözött. Most egy kopott farmer és fehér ing volt rajta. Haja még nedvesen csillogott, lábán nem volt semmi. Ölében egy kis notesz és golyóstoll hevert, kezében a távirányító. Úgy tűnt, remekül érzi magát. A szekrényben voltak ugyan köntösök, de Laurant elfelejtett magával vinni egyet a fürdőszobába. Nick csak egy futó pillantást vetett rá, és máris visszafordult a tévéhez. A lány megnyugodott, nem foglalkozott tovább azzal, hogy illendően viselkedik-e. Végül is egyáltalán nem nevezhető hiányosnak az öltözéke. Hálóinge a nyakától egészen a térdéig eltakarta a testét. Nick le nem vette tekintetét a tévéről. Kívülről szemlélve mozdulatlannak látszott, mint aki minden figyelmével a képernyőre tapad, de a fejében tótágast álltak a gondolatok. Látta Laurant kilépni a hálószobából, és egyetlen pillantással felmérte. Azok a hihetetlenül hosszú lábak, mellének lágy domborulata a vékony kelme alatt, gyönyörű nyaka, kipirult arca és szájának tökéletes vonala – akkor sem lehetne izgatóbb, ha azokból a pici, csipkés fehérneműkből vett volna fel egyet, amiket a katalógusokban lehet látni. Ó igen, mindezt alig három másodperc alatt sikerült felmérnie, és minden csepp önuralmára és akaraterejére szüksége volt, hogy el tudja szakítani tekintetét a lányról. Ha most megkérdezné valaki, hogy mi megy a tévében, biz’ Isten, nem tudná rá a választ. Megdöbbentette, ugyanakkor fel is háborította saját reakciója. − Mintha csak a bátyámat látnám – jelentette ki Laurant, lehúzkodva hálóingét kinyújtott lábain. Két párnát a háta mögé dobva kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, s a férfit utánozva ő is keresztbe tette a lábát, aztán elkezdte lecsavarni a testápoló kupakját. Igaz, rengeteg hely volt a hatalmas ágyon, de mégis csak ágy volt. Légy észnél, intette magát Nick, hiszen ő csak Tommy kishúga! − Mit mondtál? – kérdezte a lányt. − Mondom, mintha csak a bátyámat látnám – kente el a rózsaszínű krémet Laurant a karján. – Tommy is mindig a távkapcsolót szorongatja. − Azért, mert ő tudja a titkot – vágott egy grimaszt Nick. − Milyen titkot? − Aki uralja a távirányítót, az uralja a világot. Laurant elnevette magát, és ez felbátorította a férfit. – Nem figyelted még meg, hogy az Elnök mindig a mellényzsebét ütögeti? Azért csinálja, mert biztos akar lenni, hogy ott van még a távirányító. A lány a szemeit forgatta. – Én meg azt hittem, hogy csak egy ideges szokás. − De most már tudod az igazságot. Letette a krémet az éjjeliszekrényre és becsusszant a takaró alá. Egy percig vakon a képernyőre meredt, de aztán a gondolatai száguldani kezdtek. − Noah jó abban amit csinál, ugye? Tudom, mondtad, de csak ma, amikor találkoztam vele éreztem azt, hogy tényleg nem kell aggódnom Tommy miatt ezentúl. Noah meggyőzött, hogy 47

48

vigyázni fog a bátyámra. Tudom, hogy csak ugratott, mikor a gyilkosságról beszélt, meg az erről-nem-lehet-beszélni dologról… ugye csak viccelt? − Igen, csak viccelt – nevetett Nick. − Azt mondtad, hogy Pete alkalmazza hébe-hóba Noah-t, de nem dolgozik az FBI-nak? − Igen is meg nem is. Olyan ez, mint ahogy egy kicsit terhes valaki. − De hát az nem létezik. − Pontosan. Noah szereti azt hinni magáról, hogy független ügynök. - De nem? − Nem. Pete irányítja. Laurant nem volt benne biztos, hogy helyesen értelmezi a férfi szavait. – És mivel Pete az FBI-nak dolgozik és Noah meg neki… − Ő is az FBI-nak dolgozik. Csak el ne áruld neki. − Sose tudom, mikor vagy komoly és mikor tréfálsz – mosolygott a lány. – Olyan kábultnak érzem magam. De remélhetőleg reggelre kitisztul a fejem. Holnap, határozta el Laurant, amikor a gondolatai már nem kavarognak a fejében, rendezi a dolgokat. De most túl kimerült ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Úgy aludt el, hogy Nicket figyelte, ahogy a hokimeccset nézi.

10. fejezet Amikor Laurant felébredt, a nappaliból Nick motozását hallotta. Táskája után nyúlt és besietett a fürdőszobába, hogy felöltözzön. Ruhatára meglehetősen szegényes volt. Olyan sietve hagyta el Holy Oaksot, hogy nem volt ideje a ruhákkal törődni. Mikor bepakolt, arra gondolt, hogy csak egy éjszakát tölt Kansas Cityben, de azért bedobott a táskába egy fekete szoknyát és egy fehér blúzt arra az esetre, ha Tommyt bent tartanák a kórházban. Elég volt csak egyszer leülnie, s a fekete szoknya úgy nézett ki, mintha aludtak volna benne, de hát az is volt a szándéka eredetileg. Éppen felvette egyik cipőjét és nyúlt a másikért, amikor Nick kopogott a fürdőszoba ajtaján. − Itt a reggeli – hívta a lányt. – Mihelyt elkészültél, vár ránk a munka. Laurant előjött, egyik kezében a cipőt tartva. – Miféle munka? Nick az asztalon fekvő jegyzetfüzet felé intett. – Gondoltam, írunk egy listát. Segít, hogy elinduljunk valamerre, de figyelmeztetlek, jó néhányszor átvesszük még a leckét. − Nem bánom. De pontosan mire gondolsz? A férfi kihúzta a széket és megvárta, míg Laurant leül. – Először is listát készítünk azokról, akik haragszanak rád. Tudod… az ellenségeidről. Olyanokról, akik boldogok lennének, ha eltűnnél. − Biztos vagyok benne, hogy akadnak emberek, akik nem kedvelnek, de őszintén szólva nem hinném, hogy akad olyan, aki ártani akarna. Naivan hangzik? – Lehajolt, hogy felvegye cipőjét. Amikor felegyenesedett, Nick éppen kiflit rakott a tányérjára. − Meglehetősen – felelt Nick. – Kérsz kávét? – nyúlt a vizeskancsó felé. − Nem iszom kávét, de azért köszönöm. − Én sem iszom. Hát nem furcsa? Valószínűleg mi vagyunk az egyedüliek a világon, akik nem támogatják az amerikai kávéipart. Nick lovagló ülésbe ereszkedett a szemközti széken és lecsavarta tolláról a kupakot. − Azt mondtad, először az ellenségeimről készítünk listát. Aztán mi következik? − Tudni akarok a barátaidról, akik esetleg túl figyelmesek hozzád. De haladjunk sorjában. Milyen régóta laksz Holy Oaksban? − Majdnem egy éve.

48

49

− Azért költöztél oda, hogy a bátyád közelében légy, és hamarosan nyitsz ott egy boltot. Így van? − Igen. Megvettem egy öreg, lerobbant épületet a város főterén és most tatarozzák. − Miféle üzlet az? − Mindenki sarki patikának hívja, mert évekkel ezelőtt gyógyszertár volt, de én nem fogok gyógyszert árulni, még egy árva aszpirint sem. Olyan helyet szeretnék, ahol a fiatalok jól érzik magukat, de a családok is betérnek gyerekeikkel egy fagyira. Szép márványpultot terveztem, zenegép is lesz, és alkoholmentes hűsítőket lehet majd inni. − Ötvenes-hatvanas évek nosztalgiája? − Valami olyasmi. Rengeteg munkát végeztem az egyházközösségnek, igeidézeteket, címereket terveztem ingekre, zászlókra, és remélem, hogy további megrendeléseket is kapok. A felső szinten van egy raktárhelyiség, gyönyörű nagy ablakokkal. Úgy terveztem, hogy az lesz a dolgozószobám. Az üzlet nem nagy, de terasza is van. A meleg hónapokban ki lehet rakni asztalokat és székeket. − Nem sok pénzt fogsz keresni jégkrém és póló eladásból, de feltételezem, a te vagyonoddal ez nem aggaszt különösebben. A lány nem szólt semmit se mellette, se ellene. Aztán újra megszólalt. – A helyi üzleteknek is sok tervet készítettem, ősztől pedig lesz egy tanfolyamom. − Tudom, hogy Párizsban művészetet tanultál. Festesz is? − Igen. De csak kedvtelésből. − Tommy mondta, hogy még neki sem engeded meg, hogy megnézze a munkáidat. − Majd, ha már jobb leszek, akkor megengedem. Ha jobb leszek. − Van olyan ember, aki nem örülne, ha megnyitnád a boltot? − Steve Brenner örülne, ha elbuknék, de nem hiszem, hogy képes lenne bántani engem vagy a bátyámat csak azért, hogy elmenjek a városból. Egyszer még randira is hívott. Igazán kellemetlen figura. Nem szereti, ha nemet mondanak neki. − Ha jól értem, nem mentél el vele. − Nem. Egyáltalán nem kedvelem. Neki csak a pénz számít. Ő vezeti a Holy Oaks-i Fejlesztési Bizottságot. Becsszóra így hívják őket, pedig csak ketten vannak. – Gondolkozott, aztán hozzátette. – Steve Brenner ingatlanügynök. − Na és ki a Bizottság másik tagja? – kérdezte Nick, miközben felírta Brenner nevét a listára. − Lloyd MacGovern serif. − Szóval, mit akar tenni ez a kettő Holy Oaks fejlesztése érdekében? − Fel akarják vásárolni a tér körüli épületeket valami befektető számára. Steve az agya a vállalkozásnak, ő próbálja összerakni a dolgokat. Ha valamelyik tulajdonos közvetlenül a befektetőnek is adná el az üzletét, Steve és a serif akkor is kap jutalékot. Steve rendezte így a dolgokat, vagy legalábbis nekem így mondták. − És mi akarnak a befektetők a telkekkel? − Le akarják rombolni azokat a gyönyörű épületeket, és házakat akarnak építeni. Hatalmas, ronda bérházakat nős egyetemistáknak. − Nem tudnának valahol máshol építkezni? − De tudnának, csak egy hatalmas áruházat is terveznek rögtön a városon kívül – magyarázta Laurant. – Ha megszabadulnak a tér kis üzleteitől… − Akkor egyeduralkodók a piacon. − Úgy van. − Kik a befektetők? - A Griffen Rt. Még sohasem találkoztam senkivel a cégtől. Atlantában van a központjuk. Steve a képviselőjük. Sok pénzt kínálnak a tulajdonosoknak… nagyon sokat.

49

50

− Van még rajtad kívül valaki, aki kitart? − Nagyon sokan vannak a városban, akik azt szeretnék, ha ezeket a házakat rendbe hoznák és nem rombolnák le. − Igen, de hánynak van üzlete a téren? − A múlt pénteken még négyen álltak mellettem – sóhajtott a lány. − A többiek beadták a derekukat? − Igen. − Szeretném, ha rajzolnál egy térképet a térről, és beírnád a tulajdonosok nevét. Később is megcsinálhatod – tette hozzá. − Rendben – egyezett bele a lány. – A térnek valójában csak három oldala lakott, a negyedik oldal egy kis parkba nyílik. Egy tündéri, öreg szökőkút is van benne. Lehet már vagy hatvanhetven éves, de még mindig működik… és van egy zenepavilon is. A nyári hónapokban minden szombat délután összegyűlnek a helyi muzsikusok és koncertet adnak. Igazán elbűvölő. Lehunyta a szemét és kezdte felidézni a neveket, akik már aláírták a szerződést a Griffennel, kezdve a vaskereskedés tulajdonosával. − Margaret Stampnek péksége van a központi épületben – magyarázta – Conrad Kelloggé a gyógyszertár. Az ő üzlete pont szemben van az enyémmel. Életbevágó, hogy ők kitartsanak, mert ha csak egyikük beadja a derekát, akkor az egész tömböt le tudják rombolni, és ha egyszer az egyik épület ledőlt, az egész tér elveszett. − Mi történik, ha Tommyt áthelyezik, és el kell hagynia Holy Oaksot? Akkor eladod a boltot és vele mész? − Nem, Holy Oaksban maradok. Szeretem ezt a kisvárost. Kellemes hely. Gazdag múltja van, és az emberek odafigyelnek egymásra. − El sem tudnám képzelni, hogy egy kisvárosban lakjak. Az idegeimre menne. − Én szeretek itt élni. Olyan biztonságos… volt, amíg ez nem történt. Azt hittem, egy kisvárosban az ember tudja, ki az ellensége. Attól tartok, tévedtem. − Úgy tudom, akkor költöztél oda, amikor Tommy beteg lett. − Majdnem meghalt. − De meggyógyult. Kivehettél volna szabadságot a chicagói galériában, aztán visszamehettél volna, miután Tommy jobban lett. De te kiléptél. Miért? Laurant a tányérjára nézett és idegesen igazgatta az evőeszközöket az asztalon. – Nem annyira Tommyhoz futottam, mint inkább egy rendkívül kellemetlen helyzet elől menekültem… személyes természetű ügy. − Laurant, figyelmeztettelek, hogy beavatkozom a magánéletedbe, emlékszel? Sajnálom, ha zavarba hoz, hogy a magánügyeidről kell beszélned, de ezt nem kerülheted ki. Ne aggódj – tette még hozzá – nem mondom el a bátyádnak. − Amiatt nem aggódom. Csak az egész olyan…ostoba helyzet volt. − Mi történt? − Chicagóban találkoztam ezzel a férfival. A helyzet az, hogy neki dolgoztam. Randevúzgattunk egy ideig, és kezdtem úgy érezni, hogy szeretem. Ostoba helyzet. Kiderült, hogy ő egy… Nagy kínnal keresgélte a megfelelő szót, amivel kifejezheti, hogy a férfi elárulta őt. − Szemét? Tahó? Bunkó? – segített Nick. − Szemét – döntötte el Laurant. – Igen, nagyon szemét volt. Nick lapozott egyet a jegyzetfüzetében, és megkérdezte a férfi nevét. − Joel Patterson. Ő volt az osztályvezető. − És…? Mi történt? − Ágyban találtam egy másik nővel, ami azt illeti, egy barátommal. 50

51

− Juj! − Ez nem mulatságos. Akkoriban legalábbis nem találtam annak. − Gondolom, hogy nem. Ne haragudj. Nem voltam túl megértő, igaz? Ki volt a nő? − Csak az egyik nő, aki a galériában dolgozott. Nem sokáig tartott a viszonyuk. A nő most valaki mással jár. − Mondd a nevét! − Ellenőriztetni akarod? − Még szép. − Christine Winters. Nick leírta a nevet, aztán Laurant-ra nézett. – Térjünk vissza erre a Pattersonra egy kicsit. − Nem akarok róla beszélni. − Még mindig fáj? − Nem, csak olyan ostobának érzem magam. El tudod képzelni, hogy utána még volt pofája az egészért engem hibáztatni? − Viccelsz? – nézett fel elképedve Nick a papírjaiból. Arckifejezése mosolyra késztette a lányt. – Komolyan. Azt mondta, az én hibám volt, hogy lefeküdt Christine-nel. „A férfiaknak vannak bizonyos szükségleteik” – idézte. − És te nem elégítetted ki ezeket? − Így is lehet mondani. − Miért? − Tessék? − Azt hitted, szeretted. Miért nem feküdtél le vele? − Neki adsz igazat? − Nem, természetesen nem. Ez a hapsi egy barom. Csak kíváncsi vagyok. Azt mondtad, szeretted… − Nem. Azt mondtam, kezdtem azt hinni, hogy szeretem – javította ki a férfit. A kiflit félretolva a lekvár után nyúlt. – Joelnek és nekem hasonló volt az érdeklődési körünk, és úgy tűnt, sok mindenben egyezik a véleményünk az élet dolgairól. Ebben tévedtem. − De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Miért nem feküdtél le vele? Laurant nem tudott kibújni a válasz alól. – Azt akartam… Vártam egy… − Mire? − Valami varázsra. Egy kis szikrára legalább. Mert lennie kell… ugye, lennie kell valaminek? − A fenébe is, hát persze. − Én megpróbáltam, de egyszerűen képtelen voltam rá, hogy… − Laurant, ezt vagy érzed, vagy nem. Mesterségesen nem lehet előállítani. A lány a tányérra rakta a lekváros kést, ölébe ejtette a kezét, és hátát nekifeszítette a szék támlájának. – Nem vagyok túl jó a párkapcsolatokban – jelentette ki. − Ezt az a Patterson mondta neked? – Nick nem is várta meg a választ. – Jól összezavarta a fejedet, mi? Mi mindent mondott még neked a jó öreg Joel, miközben azzal volt elfoglalva, hogy téged hibáztasson, amiért egy másik nő ágyába bújt? A lány érezte, hogy a férfi egyre dühösebb lesz, s az a tény, hogy az ő pártját fogja, jó érzéssel töltötte el. – Azt mondta, jégből van a szívem. − De remélem, nem hiszed el ezt a képtelenséget. − Természetesen nem, de… − De micsoda? − Mindig egy kicsit visszafogott vagyok. Lehet, hogy tényleg hideg vagyok egy kicsit. − Nem vagy az.

51

52

Nick olyan határozottan utasította vissza a feltevést, mintha ő tudna valamit, amit a lány még nem. Laurant szerette volna megkérni, hogy mondja el, de beszélgetésüket telefoncsörgés szakította félbe. Nick felkelt, hogy felvegye a kagylót. − Noah volt – mondta, amikor visszajött. – Pete gépe most szállt le. Menjünk.

11. fejezet Negyedórával később, Noah hívása után, Nick és Laurant úton voltak a parókia felé. − Csúszik a kuplungod – jegyezte meg Nick, ahogy a Southwesten felfelé haladtak. – Már tegnap este is észrevettem, de reméltem, hogy tévedek. − Azt hiszem, újra meg kell nézetnem. Újabb fülledt, párás napra virradtak. A légkondicionáló nem birkózott meg a hőséggel, ezért Nick lehúzva tartotta az ablakokat. − A porlasztóra is ráférne egy szerviz. Több mint kilencvenezer mérföld van a kocsidban, Laurant, épp itt az ideje, hogy lecseréld. − Lecseréljem? – ismételte a lány mosolyogva. – Ez kocsi, Nick, nem egy lány. − A férfiaknak bensőséges viszonyuk van a kocsijukkal – magyarázta Nick. – Kényeztetik, becézgetik, mint egy asszonyt. − Ez is olyan titok, ami a fiúk kiváltsága? − Nem fiút mondtam. Férfit. Igazi férfit. Laurant nevetett. – Mr. Morganstern tudja már, hogy micsoda hibbant pasas dolgozik vele? − Miből gondolod, hogy ő nem hibbant? − Komolyan? – hökkent meg, majd elkomolyodott. – Képzelem, mennyi szörnyű dolgot tapasztalt már életében. − Igen, volt egy-kettő. − És te is, igaz? − Igen, de ez végül is a munkával jár. − Tommy aggódik érted. Épp nekiindultak egy újabb meredek emelkedőnek, és Nick hallgatta, hogy csikorognak a fogaskerekek, ahogy váltani próbál. A fülsértő hang az idegeire ment, és elhatározta, hogy sürgősen szerelőhöz viszi a kocsit, mielőtt Laurant újra a volánhoz ülne. Így is átkozottul szerencsés volt, hogy nem robbant le az országúton. Napszemüvege fölött Laurant-ra pillantott. – Tommy azt szeretné, ha családot alapítanék és letelepednék. Azt hiszi, a család majd normálisabb életet biztosít. De ez nem történik meg. A én munkám mellett szóba sem jöhet család meg gyerekek…nem, ez teljesen lehetetlen. − Szereted a gyerekeket? − Persze, de csak tönkretenném őket. Ha lenne saját gyerekem, soha egy pillanatra sem téveszteném szem elől. Igen, biztosan tönkretenném. − Azért, mert félnél, hogy történik vele valami, mert annyi mindent láttál? − Valami ilyesmi – szakította félbe a férfi. – Na és te? Szeretnél férjhez menni és gyerekeket szülni? − Igen…majd egyszer. De nem akarok egykét. Azt akarom, hogy tele legyen velük a ház, és nem érdekel, hogy ez divatos vagy sem. − Mégis szerinted mennyivel lenne tele a ház? Hányat akarsz? − Négyet vagy ötöt esetleg hatot is. Dr. Morgansternek vannak gyerekei? − Nincsenek. Neki és Katie-nek nem lehetett gyerekük, de rengeteg unokahúguk és unokaöccsük van, és valamelyik mindig ott táborozik az udvarukban. A lány egy percig csendben figyelte. – Miért nézegetsz folyton a visszapillantó tükörbe? − Óvatos sofőr vagyok. 52

53

− Azt ellenőrzöd, hogy nem követ-e valaki? − Azt is. − Hol van a pisztolyod? Baljával felemelte az ajtó és az ülés közé szorult pisztolytáskát. – Soha nem lépek ki nélküle a házból. Fel kell tennem, ha elértük a paplakot. Szabály – magyarázta. Laurant az ablakra könyökölve nézte az elsuhanó öreg épületeket. Dr. Morgansternre gondolt, hogy milyen lehet, és hogyan fogadja majd, amit tenni készül. Azt már elhatározta, hogy megkerüli Tommyt és Nicket – mindkettő nagyon is érintve van érzelmileg ahhoz, hogy gyakorlatiasan tudjanak gondolkodni – de remélte, hogy a doktor megérti és segíteni fog, a bátyja beleegyezésével vagy akár anélkül is. − Laurant, majd később befejezzük azt a listát – rezzentette fel gondolataiból Nick a lányt. – Valószínűleg már tegnap este el kellett volna kezdenünk, de nagyon kimerült voltál. − Ami a tegnap estét illeti…azon gondolkodtam… − Igen? – bátorította Nick a habozó lányt. − Elaludtam, mialatt te valami meccset néztél. − Nem valami, hanem a meccset néztem. A Stanley Kupa újrajátszását – magyarázta. − Végignézted? − Egészen a keserű befejezésig. − És aztán mit csináltál? Nick tudta, merre tapogatózik, de valami arra kényszerítette, hagyja, hogy a lány megkérdezze. – Aludtam. − Hol? – kérdezte egy hosszú perc múlva. − Veled – mosolygott a férfi szélesen. Nick hangja magabiztosan csengett. Kétségtelen, az volt a célja, hogy a lány elpiruljon, de Laurant elhatározta, itt az ideje, hogy visszavágjon. Általában illendően viselkedett, de most belebújt a kisördög. – Na és neked jó volt? A férfi elnevette magát. – Nagyon jó. Aludtam, mint egy csecsemő. De azért aggódom egy kicsit. Mit fog Tommy szólni, ha megtudja, hogy a húgával aludtam? - Én nem árulom el, ha te sem. - Megegyeztünk. Megérkeztek a Mercyhez. Nick a templom előtt állította le a kocsit, hogy ne zavarja a parkolóban zajló kosármeccset. Azonnal észrevették Noah-t és Tommyt. Szemtől szembe álltak egy seregnyi kamasz között, arcuk szinte összeért. Tommyn khakiszínű sort és fehér póló volt, Noah-n kopott farmer, fekete póló és vállára szíjazva barna tokjában a pisztolya. Arcán fenyegető kifejezés ült. Laurant-nak nem telt sok időbe rájönnie, miért. Tommy a szájához tartotta a sípot, Noah pedig az arcába hajolva vitatkozott vele az ítéleten. Tudta, hogy a bátyja makacs, soha nem hátrálna meg, most pedig a legjobb formáját hozta. Céklavörös arccal, legalább olyan elszántan, mint Noah, bizonygatta a maga igazát. A fiúk, mint egy kis légió, szoros gyűrűt vontak köré készen arra, hogy egyetlen szavára harcba szálljanak. Laurant kiszállt a kocsiból, mielőtt Nick ki tudta volna nyitni neki az ajtót. Szeme sarkából látta, ahogy a férfi felcsatolja a pisztolyt, és próbált oda se figyelni rá. − Azt hittem, Tommynak ma kórházba kellett mennie néhány vizsgálatra – jegyezte meg. − Tíz óra múlt. Valószínűleg már megjárták a kórházat. − Nem tudnál tenni valamit? – intett fejével a vitatkozók felé. Noah éppen mellbe lökte bátyját, Tommy válaszul a képébe vágta a sípot. Nick elnevette magát. – Nézd a fiúk arcát! − Nem tetszik nekik, hogy Noah az ő papjukkal kiabál. − Ó, csak szórakozik egy kicsit.

53

54

− Gondolod, hogy a fiúk is így látják? Noah erőfölényben van. − Úgy találod? − Te talán nem? − Vissza tudja fogni magát. − Bemegyek – jelentette ki Laurant. Odaintett bátyjának, ahogy áthaladt a parkolón. Látta, hogy Monsignore vár a nyitott ajtóban, és sietett hozzá. Noah észrevette a szeme sarkából. Hirtelen abbahagyta az üvöltözést, és hátat fordított Tommynak, hogy jobban lássa a lányt. − Mit bámulsz? – kérdezte Tommy, még mindig lihegve a ki-tud-hangosabban-kiabálni meccstől. − Laurant-t – felelte Noah. – Remek teste van. − A húgáról beszélsz – lökte meg hátulról a vállát Nick. − Igen, tudom. Nehéz elhinni, hogy rokonok. Laurant átkozottul csinos és kedves, ez meg itt egy seggfej. Mellesleg a barátod olyan vaksi, hogy az orráig se lát – tette hozzá. – Akkor sem veszi észre, hogy kinn a labda, ha ott áll a vonaltól kétlépésnyire. A meccs, hogy ki győzi jobban szuflával a kiabálást, újra kezdődött. Tíz perc múlva a három férfi lassan beballagott az épületbe. Tommy pólója sarkával törölgette verejtékes arcát, de Nick és Noah még csak meg sem izzadt. Hangosan nevetgélve a konyhába mentek, hogy igyanak valamit. Laurant visszalépett a napaliba, hogy utat engedjen nekik, közben felemelt egy nehéz ruháskosarat. − Nem tudom elhinni, hogy sörrel kínáltad azokat a gyerekeket – dorgálta Tommy Noah-t. − Olyan meleg van odakint – védekezett az. – Gondoltam, jól esne nekik egy. − Kiskorúak – mondta Tommy ingerülten. – Különben még dél sincs. Nick Laurant-ra kacsintott, amikor kifelé menet újra elment mellette, kezében hat kólás dobozzal. Noah bent tartotta Tommyt, amíg Nick a fiúkkal a tornácon beszélgetett. − Mi történt? – kérdezte bátyját. − Az egyik fiú szólt Monsignore-nak, mert lehet hogy látta a kocsit szombaton, amit az a fickó vezetett, ezért Nick beszél vele. − Elmondta a rendőrségnek is? − Nem, ezek a fiúk nem beszélnek a rendőrökkel – magyarázta. – De hallották mi történt, és Frankie, ő a csapat vezetője, határozottan kijelentette: „Senki sem jöhet be a mi ’kib…ott’ templomunkba, hogy molesztálja az egyik ’kib…ott’ papunkat!” Laurant szemei elkerekedtek. Tommy bólintott. – Frankie jó fiú, de adni kell a látszatra az ő pozíciójában. Fontos, hogy kemény legénynek látszódjék. Mindenestre beszéltek a dologról a barátaikkal. Többnyire az utcán lógnak éjjel-nappal, és az egyikük emlékezett rá, hogy látott egy idegen furgont álldogálni a Tizenharmadik utcánál, annál az üres teleknél. Nick abban reménykedik, hogy használható leírást kap a sráctól. Szóval drukkolj! – tette még hozzá. Aztán témát váltott. – Mit csinálsz a szennyes-kosárral? − Nem tudok ölbe tett kézzel várni. Valamit tennem kell, és megkérdeztem Monsignore-t, hogy tudok-e valamiben segíteni. Tommy kinyitotta az alagsorba vezető ajtót, felkapcsolta a villanyt, és figyelte, ahogy lemegy a falépcsőn. Dr. Morganstern öt perc múlva megérkezett. Hallotta a hangját, ahogy feljött a lépcsőn. A férfiak mind ott álltak az előszobában. Az emberei egy fejjel magasabbak voltak nála, Tommy is, és valamennyien nagy tisztelettel „urazták”. Laurant ideges és félénk volt a találkozás miatt, de remélte, nem látszódik rajta, amikor Nick bemutatta.

54

55

A doktor kezet fogott vele, megkérte, szólítsa csak Pete-nek. – Miért nem megyünk be és ülünk le, hogy együtt kitaláljuk, mi a teendő? – javasolta. Laurant ösztönösen Nickre nézett. Az bólintott, mire ő követte bátyját a nappaliba. Morganstern hátra maradt, hogy embereivel beszéljen. Először Nickkel beszélt, de olyan halkan, hogy Laurant semmit nem hallott belőle. Aztán Noah-hoz fordult, de bármit is mondott neki, annyira meghökkentette az ügynököt, hogy hangos nevetésben tört ki. − Az Úr haragja lesújt rám, uram. − Hogy elveszítse egyik leghűségesebb katonáját? Nem hiszem – felelte Pete, és belépett a két férfival a nappaliba. – Mellesleg, szent meggyőződésem, hogy az Úrnak van humorérzéke. Pete az asztalra rakta aktatáskáját és felnyitotta. Nick ledobta magát a szófára Laurant mellé, Noah főnöke mögé állt karba tett kézzel, mint egy testőr. − Azon gondolkoztam uram, hogy jutott-e valamire a szakértő a kazettával – mondta Noah. – Hogy is hívták, Nick? A doktor válaszolt a kérdésre. – George Walker, és jó pár használható ötletet adott, ami segíthet. Sajnos, semmi konkrétumot. − Úgy hallottam, hogy a szakértők leginkább a bűnügy helyszínét elemzik, és így jutnak információkhoz – jegyezte meg Tommy. − Igen, többnyire, de vannak más lehetőségek is. − Mint a kazetta? − Igen. − Tommy abbahagynád ezt a járkálást és leülnél végre? – kérte Laurant. Tommy kicsit megbökte, hogy húzódjon közelebb Nickhez, majd leült a másik oldalára. Nem tudta, hogyan tegye fel a kérdést ami izgatta, végül minden cifrázás nélkül belevágott. − Egész pontosan miért vagy itt, Pete? − Nagyon örülünk, hogy itt vagy – szólt közbe gyorsan Laurant, nehogy a doktor az hihesse, hogy a bátyja olyan durva, mint amilyennek hangzott. – Nem így van, Tommy? – lökte oldalba testvérét. − De igen, természetesen. Pete tudja, hogy nagyra értékelem a segítségét. Mint a régi szép időkben, igaz? – kérdezte a pszichiátert. Pete bólintott. Tommy húgához fordult, hogy megmagyarázza. – Néhány évvel ezelőtt felhívtam Pete-et egy problémás gyerek ügyében, akin segíteni akartam. Az ügy meghaladta lehetőségeimet, és Pete segítet a fiút bejuttatni egy gyógyközpontba. Ez volt az első eset, hogy felhasználtam a Nickhez fűződő kapcsolatomat, de azóta Pete már három nehéz ügyet segített megoldani. Nekem soha nem mondasz nemet, igaz Pete? − Legalábbis megpróbálom. Azért jöttem ma, hogy leüljek veled Tom, és megtudjam, pontosan mi is történt a gyóntatószékben. − Meghallgattad a kazettát – emlékeztette Tommy. − Igen, és sokat segített a nyomozásban. Mégis, a kazetta nem mondta el nekem, hogy te mit gondoltál, miközben az ismeretlen beszélt. Szeretném az egészet újra átvenni veled. − Nicknek már elmondtam mindent, amire emlékszem. Már legalább tízszer átrágtuk magunkat rajta. − Igen, de Pete más dolgokat fog kérdezni – szólt közbe Nick. − Rendben, ha úgy gondoljátok, hogy az segít, vegyük végig újra az egészet. − Noah – mosolygott Pete, – miért nem mentek át addig Laurant-nal a másik szobába? Nick? − Szeretnék itt maradni. Laurant Noah után indult, de mikor az ajtóhoz ért, visszafordult. – Pete, amikor befejeztétek, válthatnék veled pár szót négyszemközt? − Természetesen.

55

56

Noah behúzta maguk mögött az ajtót. Monsignore az emeletről jött, kezében a kosár tele volt szennyes ruhával. Laurant szó nélkül elvette tőle a kosarat, és elindult az alagsori mosókonyhába. A szobából kihallatszott bátyja nevetése, és a lány feltételezte, hogy a kihallgatás még nem kezdődött el. Pete úgy tett, mintha időmilliomos lenne. Arról faggatta Tommyt, hogy nem hiányzik-e neki a foci. Tommy láthatóan feszülten és idegesen ült a helyén. Pete úgy irányította a beszélgetést, hogy Tommy megnyugodjon, s mire befejezték, két újabb részlettel lettek gazdagabbak, ami esetleg hasznos lehetett. Az ismeretlen Calvin Klein Szenvedély kölnijét használta. Erről Tommy megfeledkezett. És egészen mostanáig azt a kattanást is elfelejtette, amit hallott. Feltételezte, hogy a férfi csettintett, hogy magára vonja a figyelmét. Pete szerint a kattanás valójában a magnó bekapcsolásának a hangja volt. Pete felállt és ezzel befejezettnek nyilvánította a beszélgetést. – Ha visszatérsz Holy Oaksba, szeretném ha egy ideig nem hallgatnál gyónást. − Mégis meddig? − Amíg fel nem állítjuk a csapdát, hogy elkapjuk. Tommy először Nickre nézett, aztán vissza Pete-re. – Ugye nem hiszitek, hogy visszajön gyónni? − Én biztos vagyok benne, hogy megpróbálja – mondta Pete. − Nem hinném, hogy megteszi – csóválta a fejét Tommy. – Túl kockázatos. Nick, aki eddig szokatlanul csendben ült, most megszólalt. – Kihívásnak tekinti. Azt hiszi, hogy ő magasan felettünk áll, emlékszel? Be akarja majd bizonyítani. − Tom, tetszik vagy sem, kapcsolatba került veled, és továbbra is tájékoztatni akar a fejleményekről – mondta Pete. – Egy dologban biztos vagyok – folytatta. – A fickó mindent meg fog próbálni, hogy beszélhessen veled. A csodálatodra pályázik, de látni akarja a rettegésedet is. − Úgy véli, hogy minden tekintetben tökéletes társa vagy ebben a tervben. − Ezt meg hogy sütötted ki? − Olyasvalakit akar, aki elismeri az okosságát. − Tudom, hogy makacs vagyok, mégis azt mondom, tévedtek. Nem látom értelmét, miért lépne velem újra kapcsolatba. Meghallgattam az érveiteket, tudom hogy szakemberek vagytok… − De? – nógatta Nick. − De elfelejtitek, hogy miért jött eredetileg a férfi. Feloldozást akart és nem kapta meg. Emlékeztek? − Nem, azért ment hozzád, mert Laurant bátyja vagy – nézett rá együttérzően Pete. – Soha nem akart igazán megbocsátást – tette hozzá halkan. – Kigúnyolta az egyházat, a szentséget, és legfőképpen téged, Tom. Tom nyomorultul érezte magát. – Gondoljatok bele, majdnem Monsignore-t találta ott. Én csak szívességből helyettesítettem, és az utolsó pillanatban vettem át a gyóntatást. − Ó, McKindryhez nem ment volna be – nyugtatta meg Pete. – Tudta, hogy te vagy odabent, tudta, még mielőtt besétált volna a templomba. − Valószínűleg kifigyelte, ahogy átmész a parkolón és bemész a templomba – mondta Nick. – Ha Monsignore végezte volna a gyóntatást, akkor türelmesen várt volna egy másik alkalomra. − Nicknek igaza van – csatlakozott Pete embere véleményéhez. – Ez az ember jó szervező és nagyon türelmes. Nem sajnálta az időt és energiát, hogy mindent megtudjon rólad és a húgodról. Tommyt nem hagyta nyugodni Pete-nek egy korábbi kijelentése, ezért most megkérdezte. – Mit érettél azon, hogy vegyes üzeneteket hagy nekünk?

56

57

− Úgy értettem, hogy céltudatosan úgy irányít minket, hogy százfelé fussunk – magyarázta Pete. − A kazettán azt állítja, hogy ő egy lehetséges sorozatgyilkos. Azt mondja, éppen csak elkezdte, de arra is utal, hogy már régóta benne van. Bevallja, hogy megölt egy nőt, de ugyanakkor célozgat, hogy esetleget többet is. Ha emlékszel rá nevetett, amikor arról beszélt, hogy Millicent előtt csak bántotta a nőket, de nem ölte meg. A mi dolgunk pedig az, hogy kiderítsük, mi ebből az igaz, és mi a porhintés. − Más szóval, ez az egész lehet hogy igaz, de ugyanúgy lehet hazugság is. − Tommy, próbáld megérteni, hogy ezek a férgek mindig fantáziavilágban élnek. Mindig – ismételte nyomatékosan Nick. – Ezt a fickót is a fantáziája vezérli. Lehet, hogy mindez csak a fejében létezik, de nekünk abból kell kiindulnunk, hogy Millicent tényleg létezett, ez az alak megkínozta és megölte. − És most ki akar lépni a fantázia világából, és Laurant-nal akarja ugyanezt tenni? Pete bólintott. – Az idő sürget. Kell neki valami ürügy, hogy újra beszélhessen veled. − Mit akarsz ezzel mondani? Észrevette, hogy Pete szemében szomorúság ül. – Ha igaz, amit mondott, akkor biztos vagyok benne, hogy most egy másik nőre vadászik valahol. − Azt mondta, hogy keres Laurant helyett valakit…egy ideiglenes helyettest. Tommy lehajtotta a fejét. – Uram Isten – suttogta. – És aztán meg akarja gyónni a bűneit, igaz? − Nem. El akar velük hencegni.

12. fejezet Tiffany Tara Tyler kurva volt, és igen büszke a foglalkozására. Már régen megtanulta, ha boldogulni akar ebben a kegyetlen és durva világban, félre kell tennie erkölcsi gátlásait. Amúgy sem az a szemérmes fajta – csak rá kell nézni az öltözékére –, de pont ennek köszönheti, hogy messze maga mögött hagyta a Sugar Creek-i lakókocsi tábort. És semmi, még egy defektes kerék sem tudja elvenni a kedvét. Eddig minden jól ment, pompásan érezte magát. Valami azt súgta neki, hogy az élete hamarosan gyökeres fordulatot vesz. Na igen, az anyja szemében persze örökre Jezabel marad – ő már azon a napon eldöntötte, hogy lánya örök kárhozatra van ítélve és ítéletnapig a pokol tüzén fog égni, amikor rajtakapta a fürdőszobában Kenny Martinnal – de Tiffany fütyült rá, mit gondol róla az őrült öregasszony. Tudta, hol rejtőzik az ő igazi tehetsége, és szilárdan hitt benne, ha keményen dolgozik, egy napon sikeres lesz. Ki tudja? Talán harmincévesen, tizenkét hosszú év múlva milliomos lesz, mint Heidi Fleiss, a példaképe, aki annyi filmsztárral volt már együtt. Tiffany esküdni mert volna rá, hogy azok is úgy bántak Heidivel, mint egy sztárral, és lehet, hogy az együttlétek után még azokba a flancos, elegáns éttermekbe is elvitték egy vacsorára. Tiffany pontosan emlékezett a pillanatra, amikor megvilágosodott, miért is él. Suzi fodrászszalonjában daueroltatta éppen szőke, amúgy is bodros hosszú haját, amikor felkapott egy magazint és olvasni kezdte az egyik cikket csak azért, hogy elvonja figyelmét fájdalmasan égő fejbőréről. „Ismerd fel adottságaidat!” – a cikk mintha egyenesen neki szólt volna, és üzenete a napnál is világosabb volt. Csináld azt, amiben jó vagy! Változtasd meg, amit nem szeretsz magadban! És használd fel adottságaidat, hogy megszerezd, amit akarsz! De legfőképpen, harcolj meg érte! Tiffany minden szavát megszívlelte, és attól kezdve mindenhová magával vitte az ellopott magazint. Ott volt ős-öreg szakadt táskájában, közvetlenül a vadonatúj mobiltelefon mellett, amit kemény kétszáz dollárért vett, hogy jogosult legyen a három hónapos ingyen szolgáltatásra mindaddig, amíg az Amerikai Egyesült Államok területén tartózkodik. Tiffany szerette azt hinni magáról, hogy természetfölötti érzékkel van megáldva, és miután elolvasta a cikket, világosan látta, hogy nagy dolgokra hivatott. Két nappal ezelőtt kezdődtek 57

58

az események, amikor bejelentkezett a Holidome-ba. A motel árai ugyan húzósak voltak, de megérte, mert az orvos rendelője szemben volt, az út másik oldalán, így a vizsgálat után nem kellett messzire mennie. Mivel megvette a mobiltelefont – látott egy képet Heidi Fleisről kezében mobiltelefonnal, és úgy döntött, hogy ez rendkívül fontos eszköz, amely nélkülözhetetlen egy lánynak az ő helyzetében –hiányzott kétszáz dollár abból a kétezer-négyszázból, ami az új melleihez kellett volna. Mind a kétezer-kétszáz dollár nála volt. Nem kockáztatta, hogy elrejtse a pénzt a lakókocsiban, ahol a mostohaapja mint valami jól idomított vadászkutya, kiszimatolhatja. Egy újabb görbe éjszakát csapna a pénzből, ezek a murik pedig legtöbbször fogdában végződnek. De ha ő nem találja meg, az anyja biztos rábukkan. Állandóan Tiffany holmija körül szaglászott, újabb és újabb bizonyítékot keresve arra, hogy a lánya egy közönséges szajha. Ha megtalálná a pénzt úgy érezné, ebből kötelessége támogatni azt a papot a tévében, aki mindig a megváltásról szónokol, anyja pedig sohasem mulasztja el megnézni a prédikációit. Nem, Tiffany nem vállalta a kockázatot. Ezt a pénzt ő kereste kemény munkával, és arra szolgál, hogy megváltoztassa a jövőjét. Mindig magával hordta. Kettéosztotta, és egyenlően elosztva a melltartójába tömködte. Sajnos ez sem tette szebbé az alakját, mivel deszkamellű volt, de ez hamarosan megváltozik, ebben halálosan biztos volt. Harcolj érte, és változtasd meg, amit meg tudsz változtatni – ez a siker titka. Akárcsak a többi tizennyolc éves lánynak, neki is nagy álmai voltak. Mindig is célratörő volt, és a nagy didi jövendő terveinek szerves részét képezte. Senkinek sem árulta el, még legjobb barátnőjének Louann-nek sem, hogy legnagyobb álma, hogy címlapfotó lehessen a Playboy magazinban. A Penthause vagy a Hustler színvonalban elmaradt ugyan az előbbitől, de ott is kiegyezett volna egy címlapfotóval. Az összes férfi Sugar Creekben ezeket a magazinokat olvasta, na jó, nem annyira olvasta, mint inkább…Magukkal vitték a fürdőszobába, ahol aztán kedvükre élvezkedtek, míg a meztelen nőket bámulták. Szinte maga előtt látta, hogy a szemük is kiugrik, ha meglátják őt a címlapon anyaszült meztelenül, gyönyörű nagy didkóival, csábosan mosolyogva. Fogalma sem volt, mibe kerülhet címlapon szerepelni, de biztos sokkal többe, mint amennyit az utcasarkon keres. Soha nem őt vitték elsőnek a kuncsaftok, mert deszkamellű volt. Vera, az egyik lány legalább három fuvart csinált, mire Tiffany akár egyet is, de Vera jól párnázott volt mindenhol, és a férfiak szerették arcukat hatalmas mellei közé temetni. Tiffanynak lejjebb kellett adnia, ha egy kis mellékeshez akart jutni. Csodákat tudott művelni a szájával – akárkit meg lehet kérdezni a Sugar Creek-i fiúk közül, vagy akár a dokit is, akitől az új didkókat kapja. Tiffany sejtette, hogy újabb gyönyörben kell majd részesítenie a dokit, hogy megkapja a kétszáz dollár engedményt, de még ha vonakodna is, akkor sincs gond. Csak meg kell fenyegetni, hogy elbeszélget egy kicsit az aranyos kis feleségével, aki ott ül pár lépésnyire az íróasztal mögött, és a telefonokat intézi, mialatt Tiffany a jó doki intim szerveit kényezteti az öltözőfülkében. Így vagy úgy, de két napon belül új, csodálatos didkói lesznek. A lapos kerék csak kis időre tudja feltartóztatni. Ahogy ott állt az út szélén kezében a gumiabronccsal, észrevett egy közelgő furgont. Úgy döntött, hogy mégsem használja új telefonját, és nem hív vontatókocsit. Lesimította élénk rózsaszín szoknyáját, csípőre tette kezét, csábosan egyensúlyozott rózsaszín cipője tűsarkain, amitől ugyan kikészült a lábfeje, de jobban kiemelte lábának vonalát, és megpróbált szerencsétlen nőnek látszani, akinek nagy szüksége van a segítségre. Remélte, hogy férfi vezeti a furgont, mert a férfiaktól bármit megkapott, mihelyt felismerték a tehetségét. A napfénytől hunyorogva megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor látta, hogy a furgon fékez, lehúzódik a padkára, hogy mellé álljon, és az ablakból egy jóképű férfi mosolyog rá. Tiffany Tara Tyler kiegyenesedett, felöltötte legcsábosabb arckifejezését, és megkerülte a furgont.

58

59

És úgy ahogy megjósolta, az élete gyökeres fordulatot vett. Örökre.

13. fejezet Az egész olyan volt, mintha terápiás kezelésre készülne egy pszichiáterrel. Holy Oaksban ugyan egy sem volt belőlük, de azért tudna pár embert, aki igencsak hasznát venné néhány beszélgetésnek egy agydokival. Emma May Brieas, a sajtos jutott azonnal eszébe. Tökéletes alanya egy pszichiátriai elemzésnek. Az aranyos, de furcsa asszony bárhová is ment, akár esett akár sütött a nap, mindig kék zuhanyozó sapkát hordott, amit fehér százszorszépekkel díszített. Csak kedd délelőttönként vette le egy órára, amikor beült a ’Magda Varázsába’ a haját megcsináltatni. ’Magda Varázsa’ a helyi szépségszalon volt, és minden vendégének garantált minőséget kínált. Emma May sem volt kivétel a szabály alól. Amikor kilépett a szalon ajtaján, ritkuló őszes haja kétszer annyit mutatott, mint eredetileg egészen addig, amíg fel nem rakta sapkáját, és le nem nyomta vele az egész frizurát. Más lakók is hasznát tudták volna venni egy jó pszichiáternek, de a valóság az, hogy ha Dr. Morganstern hirtelen elhatározná, hogy visszavonul és magánrendelőt nyit a Fő utcán, soha senki nem nyitna be hozzá. Ez egyszerűen nem történhet meg. Holy Oaks lakosai a problémákat soha nem vitatják meg kívülállókkal, és ha valaki furcsán viselkedne, annak kitérnének az útjából, mint mikor éppen rajta van a bolondóra. Mi tart Pete-nek ilyen sokáig? Megkérte, hogy várjon rá az ebédlőben, de annak már vagy tíz perce, és Laurant olyan ideges volt, hogy képtelen volt egy helyben maradni. Éppen elhatározta, hogy visszamegy a mosókonyhába a szennyes ruhához, amikor nyílt a szárnyas ajtó. − Sajnálom, hogy megvárakoztattalak – kezdte Pete, ahogy belépett – de beszédbe elegyedtem Monsignore-ral, és nem akartam udvariatlanul félbeszakítani. Becsukta az előtérbe vezető ajtót, hogy senki ne zavarja őket. Bár Laurant kérte ezt a találkozót, most hirtelen megrémült, mert tudta, mit akar kérni a férfitől, és rettegett, hogy az beleegyezik. − Vágjunk bele – ült Pete az asztal mellé. Laurant nem tudott nyugodtan ülni, és olyan hevesen rugdosta a padlót, hogy térde mozgásától az asztal is mozogni kezdett. Amikor észrevette, hogy viselkedése szinte kiabálva árulkodik lelkiállapotáról, erőt vett magán. Képtelen volt megnyugodni, ezért egyenes derékkal, mereven, mint aki karót nyelt ült a kényelmetlen széken, mely minden mozdulatára tiltakozó nyikorgással reagált. Az ódivatú csipkefüggönyökön beszűrődő napfény sejtelmes fénybe burkolta az ebédlőt, a levegőben túlérett almák illata érződött. Az asztal közepén egy kínai tálban gyümölcsök kellették magukat. Úgy tűnt, Pete-nek egyáltalán nem sietős. Bevezetésként megkérdezte, hogy érzi magát Laurant. − Jól vagyok. – Vajon észreveszi, hogy hazudott? A választ rövid csend követte. A férfi türelmesen várta, hogy a lány összeszedje gondolatait és elmondja, mit is akar tőle. Laurant ostobának érezte magát, bosszantotta, hogy olyan nehezen találja a szavakat. Ami félórája még tökéletes tervnek látszott, most összezavarodott. − Síeltél már valaha? Ha Pete meg is lepődött a kérdésen, nem mutatta. – Nem, ami azt illeti még soha. Bár mindig szerettem volna kipróbálni. Na és te? − Igen, én rengeteget síeltem. Az iskolát, ahová jártam, hegyek vették körül. − Svájcban tanultál egy bentlakásos intézetben. Jól tudom?

59

60

− Igen, és minden lehetőséget kihasználtam, hogy felmenjek a hegyekbe. Szeretek síelni, és meglehetősen jól is megy. Mióta Amerikában vagyok, felmentem néhányszor Coloradóba síelni egy kicsit. Mindig emlékezni fogok az első alkalomra. Lifttel mentem fel a fekete lejtőre… tudod, osztályozzák a pályákat nehézség szerint. Zöld a kezdők színe, kék a haladóké, és a feketét a profiknak tartják fenn, akik szeretik a kihívást. Vannak másféle jelölések is, mint pl. gyémánt meg dupla gyémánt – a lány összevissza csapongott. – Mindenesetre ott álltam a lejtő szélén, ami leginkább szakadéknak tűnt. Soha még annyi időmbe nem került, hogy összeszedjem magam és nekiinduljak. Úgy éreztem, mintha Dover szikláin állnék. Olyan meredeknek láttam. Féltem… de elszánt voltam. − És most újra ott érzed magad a meredély szélén? − Igen… – bólintott Laurant –, mert tisztában vagyok vele, hogy ez is olyan, mint a hegycsúcs. Ha egyszer elindulok, nincs visszaút. Kényelmetlen csönd következett, aztán Laurant újra kezdte. – Gondolom, a legtisztább, ha teljesen őszinte leszek. Különben csak az idődet vesztegetem. Igaz? Azt mondtam, jól vagyok, de ez nem igaz. Teljesen meg vagyok zavarodva, és úgy érzem, ezernyi súly húz le. − Ez teljesen érthető. − Minden bizonnyal – egyezett bele a lány. – Nem tudok másra gondolni, csak arra a férfira. A figyelmem állandóan elkalandozik. Mialatt a mosást készítettem elő Monsignore-nak, végig azon töprengtem, mit fogok neked mondani, és véletlenül egy egész üveg fehérítőt öntöttem a lepedőkre, mielőtt észrevettem volna, hogy mit is tettem. Egy nagyon nagy üveg fehérítőt – hangsúlyozta. − Gondolkodj pozitívan! – mosolygott Pete. – Gondolj arra, hogy milyen szép fehérek lesznek. − Igen, de amikor beraktam őket, akkor zöld és kék csíkosak voltak. Pete jót nevetett. − Újat kell majd vennem neki – mondta Laurant. – De amint látod, van egy kis problémám azzal, hogy… − Koncentrálni tudj? − Igen. A gondolataim ide-oda száguldanak és… bűnösnek érzem magam. Monsignore bekopogott, és bedugta fejét az ajtón. − Laurant, a kórházba kell mennem a betegeimhez. Nem sokáig maradok, és Mrs. Krowski is hamarosan megérkezik. Megkérhetlek, hogy vedd fel a telefont, amíg meg nem jön? Tom atya megbirkózik a sürgős esetekkel. − Természetesen, Monsignore. − Csak egy pillanatra, Monsignore – állt fel Pete. Elnézést kérve kiment az előtérbe és Noah-t szólította. Laurant hallotta a lépteket a lépcsőn, aztán újra Pete szólalt meg. – Szólj Seaton ügynöknek, hogy vigye Monsignore-t a kórházba és maradjon is vele. Az idős pap ellenkezett mondván, hogy semmi szüksége kíséretre, és maga is el tudja vezetni a saját kocsiját, de Pete gyengéden félbeszakította, és szilárdan kitartott amellett, hogy egy ügynök kísérje el. Monsignore felismerte, hogy céltalan vitatkoznia, és vonakodva bár, de beleegyezett. Pete visszatért Laurant-hoz. Nick követte, becsukta maga mögött az ajtót és nekitámaszkodott. Karjait összefonta a mellén, rákacsintott a lányra, és egész testtartása azt fejezte ki, hogy esze ágában sincs a közeljövőben távozni a szobából. − Pete-tel akarsz beszélni? − Nick azt kérte, hogy ő is jelen lehessen – magyarázta Pete. – Mondtam neki, hogy ez tőled függ.

60

61

Laurant habozott egy pillanatig. – Rendben. De Nick, nagyra értékelném, ha nem szakítanál félbe és nem vitatkoznál, amikor meghallod, amit mondani készülök. Ígérd meg! – követelte, egyenesen a szemébe nézve. − Nem. − Bocs, mit mondtál? − Azt mondtam nem. Pete magához ragadta a beszélgetés irányítását. – Valami olyasmit mondtál az imént, hogy bűnösnek érzed magad. Miért? Laurant elhatározta, hogy oda se figyel Nickre. A kínai tál szépséges rózsáját bámulva válaszolt. – Szeretnék elszökni és elbújni valahol, amíg el nem kapjátok, és szégyellem, hogy így érzek. − Egyáltalán nincs okod szégyenkezni, és az, hogy elszaladj, teljesen természetes – mondta Pete. – A helyedben én magam is így éreznék. De Laurant nem volt vevő. – Nem hiszem. A hozzáállásom gyáva és önző. Nyugtalanul felállt, odasétált az ablakhoz. Felemelte a csipkefüggönyt és látta, amint Monsignore éppen beszáll egy fekete szedán utasülésére. − Túl kemény vagy magadhoz. A félelem nem fogyatékosság, Laurant, hanem védekező mechanizmus. − Az a férfi… most ott kint… egy másik nőt keres, igaz? Egyik férfi sem válaszolt. − Gyere el az ablaktól! – parancsolta Nick. Laurant azonnal hátralépett, és elengedte a görcsösen szorongatott függönyt. − Attól félsz, hogy figyeli a paplakot? – lépett Nick felé. – Azt mondtad, szerinted elvégezte amiért idejött, és most úton van hazafelé. − Nem. Azt mondtam, valószínűleg elment – helyesbített Nick. – Nem kockáztathatunk. − Ezért kapott ma Monsignore kíséretet? Hát persze hogy ezért. − Amíg Tommy és te itt tartózkodtok, Monsignore mellett állandóan lesz egy ügynök. − Bajba sodorhatjuk? − Ez csak biztonsági óvintézkedés. − Az a férfi… hamarosan megöl egy másik nőt. Igaz? Pete gondosan megválogatta a szavait. – Amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, azt kell feltételeznünk, hogy igazat mondott Tommynak. Ezért a válaszom igen, hamarosan megöl egy másik nőt. − Megkínozza és megöli. – Úgy érezte az egész szoba rászakad. Vett egy mély lélegzetet, hogy összeszedje magát. – És nem fog megállni egynél, ugye? Újra meg újra gyilkolni fog? − Gyere, ülj le Laurant – kérte Pete. Laurant leült a székre úgy, hogy szembekerüljön vele. Kezét a térdén nyugtatta. – Van egy tervem. Pete bólintott. – Kész vagy rá, hogy nekivágj a lejtőnek, igaz? − Így is lehet mondani – hagyta helyben a lány. – Még mindig szeretnék elszökni. De nem fogok. – Szeme sarkából látta, hogy Nick kiegyenesedik. – Azt akarom, hogy elkapjátok. − El fogjuk kapni – biztosította Pete. − De én tudok nektek segíteni – folytatta Laurant. – És segítenem is kell. Több okból is. Elsősorban azok miatt a nők miatt, akik gyanútlanul sétálnak odakint nem is sejtve, hogy ez a szörnyeteg a következő áldozatára les. Ez a legfontosabb oka, hogy nem fogok elrejtőzni. Pete várakozón előrehajolt. Csóválni kezdte a fejét, mintha megsejtette volna, hogy mit akar Laurant mondani, de a lány gyorsan folytatta, nehogy félbeszakíthassa. − Nagyon makacs és önfejű vagyok, és ha egyszer eldöntöttem valamit, attól nem lehet eltántorítani. Egész életem azzal telt, hogy mások próbálták megmondani, mit és hogyan

61

62

tegyek. Miután az édesanyám meghalt, az ügyvédek, akik a vagyont kezelték, hoztak helyettem döntéseket. Ez érthető volt, amíg fiatal voltam. De ahogy idősebb lettem, kezdett elegem lenni a diktatórikus módszereikből. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mit érzek, szerettem volna legalább egy kicsit beleszólni a döntésekbe, de nem volt szabad. Ők döntötték el, melyik iskolába járjak, hol lakjak, mennyit költhetek. Szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – Sok időmbe telt, amíg elértem, hogy kikerüljek az ellenőrzésük alól, de végül sikerült, és találtam egy helyet, ahová tartozhatok… ahová valóban tartozom. És most ez a szörnyeteg el akarja venni tőlem. Nem engedem, hogy megtegye. Nem hagyom! − Mi szeretnél, ha mit tennék? − Használj engem. Állíts fel csapdát, és használj fel engem, hogy elkapd. − Megőrültél?! – robbant ki Nick. Hallotta Nick hangjában a haragot, de próbált nem odafigyelni rá. Szemét nem vette le Peteről. – Segíts meggyőzni a bátyámat, hogy vissza kell mennem Holy Oaksba. Ez az első lépés. Fogalmad sincs róla mennyire félek, de ahogy én látom a dolgokat… nincs más választásom. − Az ördögbe is, hogyne lenne! – vitatkozott Nick. A lány ránézett. – Az egyetlen út, hogy visszakapjam az életemet, ha átveszem az irányítást. − Szó sem lehet róla – erősködött Nick. − De igen – a lány maga is csodálkozott, milyen nyugodtan cseng a hangja. – Pete, ha én most hazamegyek annak ellenére, hogy ő azt mondta a bátyámnak, bújtasson el, nem fogja ezt kihívásnak tekinteni? − Biztos vagyok benne, hogy kihívásnak veszi. Ez neki játék. Különben minek említette volna Nicket? Tudja, hogy Nick az FBI-nak dolgozik, és be akarja bizonyítani, hogy mennyivel intelligensebb, mint bármelyikünk. − Tehát ha visszamegyek Holy Oaksba, azt úgy fogja tekinteni, hogy a kezére játszom. Így van? − Igen. − A fenébe, ne is gondolj ara, hogy visszamész Holy Oaksba, amíg ezt a szemetet ki nem nyírjuk vagy rács mögé nem dugjuk! – heveskedett Nick. − Megvárnád amíg befejezem, aztán majd vitatkozhatsz. Figyelmesen nézte a férfit. Az úgy nézett rá, mint aki szeretné kitépni székéből a lányt, kirángatni az előtérbe és addig rázni, amíg meg nem jön az esze. Laurant ilyen reakcióra számított. − Ti beleláttok a gondolataiba. Ki tudjátok találni, hogy melyik gombot kell megnyomni, hogy utánam jöjjön, és ha eléggé feldühítem… akkor békén hagyja a többi nőt. Legalábbis ezt remélem. Te és Nick felállíthatjátok a csapdát. Hiszen ez a munkátok, nem? És Holy Oaks kisváros. Egyetlen ki- és bevezető főutcája van. Szükség esetén, nem lesz nehéz lezárni. − Laurant, végiggondoltad… - kezdte Pete. − Igen, tudom mi minden történhet, és biztosíthatlak, nem fogok fölöslegesen kockáztatni. Azt teszem, amit mondtok. Megígérem. Csak engedjétek meg, hogy segítsek, mielőtt újra gyilkolna. − Te lennél a csali? − Igen – mondta halkan. Aztán elszántan megismételte. – Igen. − Elvesztetted a maradék józan eszedet is. Ugye tudod? – horkantott Nick. − A tervnek van értelme. − Tervnek? Ugyan milyen tervnek? − Nicholas, higgadj le! − Pete arról beszélgetünk, hogy a legjobb barátom kishúgát bedobjuk a mélyvízbe!

62

63

− Talán ha megfeledkeznél arról, hogy Tommy húga vagyok, és kezdenél végre úgy gondolkozni, mint egy ügynök – javasolta Laurant. – Ez remek lehetőség lenne. − Hogy téged használjunk csalinak – ismételte meg Pete kijelentését Nick. Csakhogy főnökével ellentétben, az ő hangja egyáltalán nem volt nyugodt. Sőt, szinte már üvöltött. − Légy szíves, halkabban. Nem akarom, hogy Tommy meghallja, miről beszélgetünk, mielőtt döntésre jutnánk. Nick rámeredt, aztán fel-alá kezdett járkálni a szobában. Laurant most már csak Pete-ben bízhatott, hogy mellé áll. Sejtette, ha Nick ilyen rosszul fogadta a tervét, akkor bátyja reakciója tízszer ilyen borzasztó lesz. Tudta, hogy meg kell győznie Pete-et. – Nem akarok egész hátralévő életemben bujkálni. Mindketten tudjuk, hogy nem lennél itt, ha nem Nickről és Tommyról lenne szó. Bizonyára van épp elég munkád, és nem lesz alkalmad minden színre-szóra hozzám futkosni, amikor veszélyről hallasz. Nincs igazam? − Sajnos, valóban nem vagyunk elegen az osztályon, hogy minden feladattal megbirkózzunk – ismerte el Pete. − Értékes az időd, és arra gondoltam, felgyorsíthatnánk az eseményeket. Észrevette, hogy a doktor szemében megcsillan az érdeklődés szikrája. − Mire gondolsz egész pontosan? − Őrjítsük meg a palit. Nick abbahagyta a járkálást, és hitetlenkedő arckifejezéssel meredt rá. – Az az ember már őrült – mondta –, és ha azt hiszed, hogy Tommy és én hagyjuk, hogy belekeveredj ebbe a játékba, hát nagyon tévedsz. Ez nem történhet meg. Laurant újra Pete-hez fordult. – Te mit tennél? Mi az, amitől elvesztené a fejét? Hogy tudnánk annyira feldühíteni, hogy óvatlanná váljon? − A kazetta alapján azt mondhatom, hogy a fickónak hatalmas egoja van. Fontos neki, hogy mindenki azt higgye, mennyire intelligens. Bármilyen kritika feldühíti. Ha nyíltan kitárgyalnád a városban, hogy micsoda ostoba alak, ha ezt mindenkinek elmondanád, az alaposan felpörgetné a dolgokat. Gyorsan a kezébe akarna kaparintani, csakhogy elhallgattasson. Gúnyold ki, azzal felingerled. − Mit tehetek még? − Tedd féltékennyé. Ha azt hiszi, hogy romantikus kapcsolatba keveredtél, vagy intim viszonyt folytatsz egy másik férfival, azt árulásnak tekintené. − Féltékennyé tudom tenni – bólintott a lány. – Tudom, hogy képes vagyok rá. Emlékszel, mit mondott a kazettán? Hogyan flörtölt Millicent más férfiakkal, és neki meg kellett büntetnie ezért? Akár az összes férfival flörtölhetek a városban. Pete megrázta a fejét. – Szerintem hatásosabb, ha csak egy férfival, hogy a fickó azt higgye, szereted. Laurant várta, hogy Pete folytassa. Az ujjaival az asztalon dobolt, míg számbavette a lehetőségeket. − Nicket név szerint említette. Bátorította Tommyt, hogy vonja be az FBI-t. Nyilvánvaló, hogy játszadozni akar velünk. – Pete megdörzsölte az állát. – Játsszunk a kezére, és nézzük hová vezet. − Ez mit jelent? − Hagyjuk, hogy azt higgye, ő tartja kezében az összes lapot – magyarázta Pete. – Kíváncsi vagyok, mit fog érezni, ha rájön, hogy az ő gyónása hozott össze benneteket Nickkel. A gondosan kitervelt kis játéka visszaüt, és ő ott áll, mint egy bolond. Érdekes ötlet. – Bólintott és hozzáfűzte. – Neked és Nicknek úgy kell viselkednetek, mint egy szerelmespár. Ez teljesen meg fogja őrjíteni a fickót. Feltéve, hogy az, akinek mondja magát. − Nick… - kezdte Laurant.

63

64

− Ezt semmi esetre sem fogja bevenni – jelentette ki Nick. – Ő hoz össze minket, és mi egy éjszaka alatt szerelembe esünk. Én mondom neked Pete, ez nem fog működni. − Minket nem érdekel, hogy elhiszi-e vagy sem – Pete hangja türelmes volt. – A mi célunk, hogy kigúnyoljuk őt meg a tervét. Ha te meg Laurant úgy viselkedtek, mint a szerelmesek, azt fogja hinni, hogy rajta csúfolódtok, és ez cseppet sem fog neki tetszeni, erre akár meg is esküszöm. − Nem – rázta a fejét Nick. – Ez túl kockázatos. − Nem viselkedsz értelmesen – tiltakozott Laurant. − Én nem viselkedem értelmesen?! Neked fogalmad sincs, hogy ezek a férgek mire képesek…el sem tudod képzelni. − De te tudod, hogy mire képesek – mutatott rá a lány. – Te biztonságossá tehetnéd nekem. Nick az asztalra támaszkodott, előrehajolt és fejét csóválva mondta. – Nem tudsz megalapozott döntést hozni, mert nem tudod, mivel állsz szemben. Nincs olyan, hogy biztonságos terv. Igazam van, Pete? Emlékszel a Haynes ügyre? Miért nem mesélsz neki arról a tuti biztos tervről? Pete hallgatott egy percig gondosan mérlegelve, hogy mi az, amit elmondhat Laurant-nak. − Mielőtt az FBI-nál kezdtem dolgozni, az olyan embereket mint Haynes, pszichopatáknak hívták, és ő valóban az is volt. Ma Haynest előre megfontolt szándékkal gyilkolónak neveznék – mintegy ellentéteként a hirtelen felindulásból gyilkolónak. Mindent aprólékosan megtervezett, előkészített, és nagyon intelligens volt. A célpontját hónapokig figyelte, amíg minden szokását alaposan ki nem ismerte. De ő sohasem lépett kapcsolatba az áldozataival, nem is figyelmeztette őket, ahogy téged ez a fickó. Amikor mindennel elkészült, elcsalta a nőt egy elzárt területre, ahol senki sem hallotta a sikoltozását. Mint a legtöbb ilyen gyilkos, Haynes is élvezetét lelte abban, hogy minél jobban meghosszabbítsa áldozata szenvedését, aztán miután megölte, elrejtette a testet. Ez az egyik legfontosabb különbség az előre megfontolt szándékkal gyilkoló és a hirtelen felindulásból ölő ember között – magyarázta. – Az utóbbi otthagyja áldozatát a tett színhelyén, és gyakran a fegyvert is. − Haynes apró emlékeket őrzött meg az áldozatoktól… mellesleg a legtöbben ezt teszik, hogy segítségükkel felidézhessék a történteket, de ezek a szuvenírok bizonyítékként is szolgálnak, hogy sikerült becsapniuk a világot, legfőképpen a hatóságokat. Ha a felesége nem lépett volna kapcsolatba velünk, biztos vagyok benne, hogy Haynes még hosszú-hosszú évekig gyilkolt volna, mielőtt elkapják, Nagyon okos volt. − Csapdát állítottak neki, hogy elfogják. A felesége megtalálta az emléktárgyakat egy öreg bőröndben, és segíteni akart. Rettegett a férjétől és jó okkal, de elszánt volt és határozott. Rács mögött akarta látni. Clay hét közben utazgatott, egy gyógyszercég képviselője volt, de péntek délután mindig hazament. Azt hitték van idejük, úgyhogy megengedték Mrs. Haynesnek, hogy összepakoljon, mielőtt biztonságos helyre viszik. Egy ügynök vele maradt, néhány pedig a ház előtt őrködött. − Clay mindenkit meglepett azzal, hogy korábban érkezett haza. A kihallgatáson azt mondta, az alagsoron keresztül jött, és azonnal látta, hogy valaki hozzányúlt a trófeáihoz. Az ügynök mögé lopakodott a nappaliban, őt megölte, aztán minden dühét a felesége ellen fordította. Amikor az ügynök nem válaszolt a telefonra, a többiek berohantak, de már késő volt. Clay alapos munkát végzett. − Lemészárolta – szólalt meg Nick. – És halálbiztos, hogy a szerencsétlen nő nem halt meg azonnal. Laurant iszonyodva hunyta le a szemét. Nem akart több részletet hallani. − A te ügyed volt?

64

65

Pete felelt a kérdésre. – Nick újonc volt. Éppen akkor fejezte be a kiképzést, hogy az én egységembe kerüljön, de akkor még a gyilkossági csoportnak dolgozott, amit egy Wolcott nevű nagyon tehetséges ember vezetett. Wolcott magával vitte Nicket a helyszínre. Laurant látta Nick szemében a zord kifejezést, és valami fojtogató érzés szorította össze a torkát. − Láttam, hogy az a pszichopata mit művelt a feleségével és az ügynökkel – mondta Nick. – Mialatt ő odabent megölte a férfit és szétszabdalta a feleségét, az ügynökök kint vártak rá. El tudod képzelni, mit érezhetett a nő, tudva, hogy a segítség ott van karnyújtásnyira? Még mindig gondolok rá – ismerte be. – Ez az eset túl sok volt Wolcottnak. Másnap benyújtotta a lemondását. − Haynes elmenekült, de a következő héten letartóztatták – vetette közbe Pete. − Egy hét és egy nap múlva, túl későn. A feleségén már senki sem segíthetett – mondta Nick keserűen. – A dolgok rosszra fordulhatnak, és a legjobban kidolgozott terv is… − Felfogtam, hogy kockázatos – szakította félbe Laurant. – Ez az ember, aki rám hajt, ez is előre megfontolt szándékkal öl, igaz? − Igen. − De ha ennyire okos és előrelátó, nem lehet, hogy akár évekig is gyilkolni fog? − De, valószínű. − Akkor nem értem, miből gondoljátok, hogy van más választásunk? A nő, akire most vadászik… valakinek a lánya, vagy az anyja, vagy a testvére. Lépnünk kell. − A pokolba – mormolta Nick. – Gondoltál már rá, Tommy hogyan fog reagálni? Mit fog szólni, ha előadod neki ezt a szörnyű tervet? − Valójában úgy képzeltem, hogy te fogod elmondani neki. Te sokkal jobban meg tudnád magyarázni, mint én. − Nem, ne is reménykedj. Pete jól megnézte magának Nicket. – Érdekes – jegyezte meg csendesen. Nick félreértette a megjegyzést. – Nem gondolhatod komolyan, hogy Laurant ötletével érdemes foglalkozni. Őrültség. − Ó nem, én arra gondoltam, hogy a te hozzáállásod érdekes. Már mondtam neked Nick, hogyan vélekedem arról, hogy téged is bevonjunk az ügybe. Túlságosan is érintve vagy. − Nos, végül is szabadságon vagyok. Azt teszek, amit akarok. Pete a szemeit forgatta, aztán megpróbálta rávenni ügynökét, hogy mérlegelje a helyzetet józanul. – Laurant-nak egy dologban igaza van. Elkezdhetnél végre ügynökként gondolkozni. Ez olyan lehetőség, amit nem szabad kihagyni. Laurant tudta, hogy Pete a szövetségese. – Beszélsz a bátyámmal? − Először Nick beleegyezését kell megszerezned. − Az teljesen kizárt, hogy sikerüljön – biztosította Nick a lányt. A telefon csörgésére Laurant összerezzent, aztán megkönnyebbülten sietett felvenni a kagylót. − Három csengetés, Laurant – figyelmeztette Pete. – Hagyd csörögni, és csak a harmadik után vedd fel. Nem értette ugyan, hogy Pete mit akar, de bólintott és kiment az előszobába. A lépcsővel szemben egy kis beugróban Anna királynő korabeli asztalka állt, rajta néhány telefonkönyvön a telefon, mellette toll és jegyzettömb. Nick akkor lépett az előszobába, amikor Laurant felvette a kagylót. − Miasszonyunk kegyelme templom – nyúlt a tollért. – Segíthetek valamiben? Kuncogást hallott, aztán egy gyerekhang kérdezte: − Megy a hűtőjük? Azonnal tudta, hogy tréfáról van szó, de belement. – Igen persze, miért? Újabb kacagást hallott a kagylóból, és másik gyerekhang kiabálta. – Akkor gyorsan menjen utána, hogy elkapja.

65

66

A nevetés kihallatszott a kagylóból, ahogy Laurant a helyére akasztotta. − A gyerekek telefonbetyárkodnak – magyarázta Nicknek. A telefon újra csengett. Amíg várta a három csengetést, Nickhez fordult. – Gondolom, nem kéne bátorítanom őket, most szigorúbb leszek. − Miasszonyunk kegyelme templom. Segíthetek valamiben? − Laurant. – A halk hang az ő nevét suttogta. − Igen? A hang a vonal túlsó végén a ’Buffaloi lány’ eltorzított változatát kezdte énekelni. − Zöldszemű lányka, jössz-e velem játszani? Zöldszemű lányka, jössz-e velem játszani?… Tetszik az énekem, Laurant? − Ki beszél? – kérdezte Laurant, közben megfordult és Nickre nézett. − Egy szívtipró – gúnyolódott a hang. – Attól tartok, hogy össze kell törnöm a kicsi szívedet. Nem félsz? − Nem – hazudta a lány. Megborzongott, amikor meghallotta a nevetést. Aztán amilyen hirtelen elkezdődött, olyan gyorsan abba is maradt. – Szeretnél hallani egy másik dalt? Laurant nem válaszolt. Nick sietett felé; az emeletről hangokat hallott, és szeme sarkából Pete-et is látta, amint őt figyeli az ebédlő ajtajából, ahogy dermedten áll. Olyan erővel szorította a kagylót, hogy Nicknek erőszakkal kellett elhúznia a fülétől, hogy ő is hallhasson valamit. Hirtelen rájött, hogy megpróbálják lenyomozni a hívást, azért mondta Pete, várjon ki három csöngést. Beszéltetnie kell a férfit ameddig csak tudja, de a hang hallatán inkább szerette volna eldobni a kagylót. − Ez a dal is olyan ostoba, mint amit az előbb énekelt? − Ó nem, biztosíthatlak, hogy ez tetszeni fog. Olyan egyszerű és… eredeti. Csak figyelj. Egy kattanás hallatszott, aztán egy nő velőtrázó sikolya. Ez volt a legszörnyűbb hang, amit Laurant valaha is hallott. Ha Nick nem tartotta volna szorosan, összecsuklott volna amikor a megkínzott nő üvöltése a fülébe hasított. Szinte már nem is emberi hang volt, és úgy tűnt, sohase lesz vége. Aztán egy újabb kattanás, és a sikoly félbeszakadt. − Ugye azt szeretnéd mondani, hogy hagyjam békén? Már megtettem. Egy sírban hagytam, még követ is tettem rá, hogy emlékezzem rá, hol hagytam, ha ki akarnám ásni. Tudod, néha ki szoktam őket ásni. Csak hogy lássam, mivé lesznek. Ez csak egy gyenge pótlék volt, Laurant. Készen állsz már a játékra? − Milyen játékra? – szerette volna, ha a hangjából unalom csendülne ki. − Bújócskára. Te elbújsz, és én megkereslek. Így játsszák ezt a játékot. − Semmilyen játékot nem fogok magával játszani. − Dehogynem fogsz. − Nem – mondta a lány kemény, határozott hangon. – Hazamegyek. A férfi felkiáltott, de Laurant nem tudta volna megmondani, hogy dühében vagy örömében. Kiragadva a kagylót Nick kezéből felegyenesedett, és belekiabálta: - Gyere és kapj el!

14. fejezet Néhány dolog az életben egyszerűen túl jó ahhoz, hogy kihagyjuk. Mint például egy pohár jéghideg limonádé egy tikkasztóan forró nyári napon. Vagy egy bajba jutott hölgy az országúton, aki csak figyelmet akar koldulni. Csakhogy ez az utolsó nem volt hölgy, és mire befejezte, szinte sajnálta, hogy ennyit fecsérelt értékes idejéből. De a magnónak azért jó hasznát vette. Talán értékes idejét mégsem fecsérelte el teljesen. Istenemre, az üzenet magáért beszélt. A szívtipró olyan ember, aki megtartja a szavát.

66

67

Kíváncsi volt, mennyi időbe kerül nekik megtalálni a lány testét. Az ördögbe is, ő aztán mindent megtett, épp csak az irányt nem adta meg! Szegény kicsi Tiffany! Felnevetett, egyszerűen nem tudta visszafogni magát. Az a szuka sohasem jutott hozzá, hogy használja az új telefont, amivel ott hencegett az orra előtt. Ő persze használta a telefont, felhívta a kedvesét, és elég sokáig vonalban maradt, hogy az ökrök ki tudják nyomozni, kinek a nevén van a készülék. Illő temetést is rendezett a nőnek. Ott hagyta egy sekély sírgödörben az országút mellett. A bozótos, ami körülvette a mélyedést, el is zárta a kilátást. Végül azért az ökrök meg fogják találni, és első látásra tudni fogják, miféle nő volt. Összetörte a szívét, aztán ellopta. A spontán akció nyugtalansággal töltötte el, de megvizsgálva a dolgot belátta, hogy rendkívül elővigyázatosan járt el, és a furgonban egyetlen árulkodó vércsepp sem maradt. Azok a csodálatos, cipzárral ellátott kis neszesszerek tényleg jó szolgálatot tesznek, ahogy a reklámok is hirdetik. Csak el ne felejtsen írni a gyártó cégnek néhány dicsérő sort az okos kis termékről. Erkölcstelen. Az a nő maga volt az erkölcstelenség. Ezért is nem tartott meg semmit emlékbe. Nem akart emlékezni rá. Általában, ha összeakadt egy ígéretes alannyal, hosszan eljátszott a gondolattal, hogy megtartja és beidomítja, de erről már az első pillantásra lerítt, hogy használt áru, ezért rögtön elvette a lehetőséget. A helyettesnek tisztának, ártatlannak kell lennie, akire hódolattal és imádattal néz fel az ember. Ó igen, csodálatra méltó legyen, különben szóba se jöhet egy tartós kapcsolat. De nem ám. Egyszer már megcsinálta, és most is sikerülni fog. Öntudatlan, nyers düh vett rajta erőt. Amikor észrevette, hogy görcsösen szorongatja a kormánykereket, kényszerítette magát, hogy ellazuljon. Minden ideje és erőfeszítése pocsékba ment. Elpocsékolta! Tökéletes társat alkotott magának, és amikor meghalt, meggyászolta. Nem igen élvezte a nehéz és fáradságos munkát, amit a helyettes keresése és betanítása jelentett, de nem odázhatta már sokáig. Nem, hamarosan meg kell kezdeni, ami gondos és minden részletre kiterjedő alapos, sok-sok órányi tervezőmunkát jelentett. Minden apró kis részletet tisztán kell látnia. És a kutatás. Mennyit kell majd kutatnia. Mindent tudnia kell róla. Mindent! Kik a barátai és rokonai, kinek fog hiányozni, és ki az, akit cseppet sem érdekel. Aztán el kell szigetelni, elidegeníteni, és ha végre a kezébe kaparintotta, akkor kezdődhet az igazi munka. Lakat alatt kell tartani. A lassú gyötrő idomítási folyamat megkezdődik, tart éjjel-nappal, véget nem érőn. Durva lesz és könyörtelen, amíg a lány olyanná nem válik, amilyennek ő akarja. Fájdalmas lesz, igen, rengeteg fájdalommal jár majd, de a lány meg fogja érteni és meg is bocsátja, ha sikerül megtörnie, és tökéletes társává idomul. Hogy miért? Mert csodálni fogja a férfit. A düh nem hagyta nyugodni. Alattomosan terjedt szét a testében, rátelepedett mint valami vérszívó pióca, és rágta belülről. Nem engedhette meg, hogy elveszítse az önuralmát. Most nem! Mély levegőt vett, és magára parancsolt, hogy valami kellemesebbre gondoljon. A kis Tiffany könnyű zsákmány volt. Semmi kihívás. Még csak beédesgetnie sem kellett a kocsiba. Odalibegett az ajtóhoz, és egyből bemászott az ülésre feszes, apró szoknyájában, ami persze felcsúszott a combján és látni engedte, hogy nincs rajta bugyi. Semmi szemérem. Csak a jó ég tudja, hogy milyen bajai lehettek. Háromszor is mosakodott, hogy megszabaduljon a szagától. Gondolatban feljegyezte, hogy meg kell írnia Internetes haverjainak, megölni egy szajhát nem is olyan egetverően jó, mint ahogy az ember gondolná. A nő nem tudott kimenekülni abból a helyzetből, amibe került. De nem ám. Az hogy megölte, erővel töltötte el, de nem adta meg neki azt a kielégülést, mire az utóbbi időben sóvárgott. Természetesen tudta, hogy miért nem. A lány már nem volt ártatlan. - Zöldszemű lányka, jössz-e velem játszani…

67

68

Ó hogy gyűlölte, hogy újra kell kezdenie az egészet! Az a rengeteg idő! És mennyi munka! - Nyugi, higgadj le – súgta magának. – Egyszer már megcsináltad, most is meg tudod tenni. Még nem készült fel, hogy belevágjon a munkába. Ha van valami, amit megtanult az elmúlt évek alatt, az volt, hogy mielőtt az ember belekezd egy új munkába, fejezze be a régit. A Holy Oaks-i leágazáshoz érkezett. Példamutató sofőr lévén az irányjelzőhöz nyúlt és lelassított. − Zöldszemű lányka, eljövök érted, eljövök érted, eljövök érted… Volt egy titkos elnevezése Holy Oaksra. „Befejezetlen ügy”-nek hívta.

15. fejezet A játék elkezdődött. Egy csapat FBI ügynök szállta meg Holy Oaksot, hogy felállítsa a csapdát. Jules Wesson, a vezetőjük főhadiszállását az apátság tulajdonában levő tágas és jól felszerelt víkendházban rendezte be, amely mintegy nyolc háztömbnyire volt az Árnyékos tó déli csücskén. Wesson Princetonban végzett pszichológia szakon, szakterülete a szellemi fogyatékosok lélektana volt. Pletykálták, hogy ha ledoktorál, és ha Morganstern nyugdíjba vonul, akkor ő fogja átvenni a helyét, de többen gyanították, hogy ezek a pletykák magától Wessontól származnak. Mereven ragaszkodott az előírásokhoz, kemény akaratú, igazi rámenős főnök volt, aki erőszakosan viselkedett beosztottaival tekintet nélkül arra, hogy a neki dolgozó ügynökök jóval több tapasztalattal rendelkeztek, mint ő. Két ügynököt előreküldtek a városba, hogy felderítsék a szomszédságot és biztonságossá tegyék a helyszínt. Joe Farley, területi ügynök a nebraskai Omahaból, Matt Feinberg, az elektromos berendezések szakértője pedig Quanticoból érkezett. Azt a parancsot kapták, hogy úgy kezeljék a házat és környékét, mint egy bűncselekmény helyszínét. Tudták, hogy nem lesz könnyű elvegyülni. Egy olyan kisvárosban, mint Holy Oaks, mindenki ismer mindenkit, a két ügynök pedig nem akart kiríni a környezetből. Azt mondták nekik, hogy a városban idegenek dolgoznak az apátság helyreállításán, ezért mind a két ügynök munkásruhát vett föl. Farley fején baseball sapka, hátán fekete vászon hátizsák, Feinbergnél szerszámosláda. Senki sem vette észre őket. Senki, csak Bessie Jean Vanderman. Mialatt Feinberg ügynök lassan körbejárta a kétszintes deszkaburkolatos házat, megfelelő búvóhelyet keresve, Farley ügynök felcipelte táskáját a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn. Az ajtóhoz lépett, egy pillanatra megállt, hogy kesztyűt húzzon. Mestere volt annak, hogy be- és kijusson valahová anélkül, hogy nyomot hagyna. Az ajtó kinyitásához egyszerűen az American Express kártyáját használta, amit sohasem felejtett otthon. Az egész művelet kevesebb mint öt másodpercet vett igénybe. Öt perccel később megjelent Lloyd serif és rátört Farleyre. Bessie Jean, Laurant szomszédja és nem hivatalos „őrkutyája” most, hogy Papa kimúlt, hívta a serifet, amikor látta, hogy egy széles vállú, tagbaszakadt férfi megy be Laurant házába. Farleyt jobban izgatta, hogy a serif feldúlja a bűnügy helyszínét, mint a kezében tartott pisztoly. Lloyd fejét vakargatva hadonászott pisztolyával, amit – Farley jól látta – elfelejtett kibiztosítani. – Kezeket fel! – kiáltott rá az ügynökre. – Holy Oaksban én képviselem a törvényt, és jobb lesz, ha azt teszed, amit mondok. Feinberg hang nélkül jött be az ajtón. A serif mögé sétált és megbökte hátulról, hogy felhívja magára a figyelmet. A serif azt hitte, fegyver van nála. Eldobta a saját pisztolyát és felemelte a kezét. − Oké, meg sem moccanok – dadogta, hangjából elfojtott düh csendült ki. – Csak fogjátok, amit akartok, fiúk, és hagyjatok engem békén.

68

69

Feinberg a szemét forgatva oldalt lépett, és meglengette tenyerét a serif orra előtt. Az észrevéve, hogy fegyvertelen, lehajolt, hogy felvegye pisztolyát a padlóról. − Rendben – kezdte újra hivatalos hangon –, mit csináltok itt, fiúk? Elég ostobák vagytok, ha azt hiszitek, hogy itt bármi értékes holmit találtok. Nézzetek körül, és magatok is láthatjátok, hogy Laurennek nincs olyan cucca, amit érdemes lenne elvinni. Történetesen tudom, hogy nincs videója, a tévéje pedig legalább tízéves. Nem érhet többet negyven dollárnál, és biztos vagyok benne, hogy nem éri meg miatta börtönbe kerülni. Amennyire én tudom szegény, mint a templom egere. A bankbetétje olyan sovány, hogy kölcsönt kellett felvennie a boltjához. − Honnan tudja, hogy milyen öreg a tévéje? – kérdezte kíváncsian Farley. − Harry mondta. Harry Evans a másod-unokatestvérem – magyarázta. – Nemrégiben megpróbált eladni neki egy vadonatúj, klassz tévét. Tudjátok, olyan kép a képben típusút. De neki nem kellett. Inkább azt kérte, hogy javítsa meg azt az öreg tévét, amit a kiárusításon vett. Szerintem ablakon kidobott pénz volt. Hát innen tudom, hogy mennyi idős a tévéje. − És van egy ismerőse a bankban is? – érdeklődött Feinberg. – Onnét tudja, hogy kölcsönt vett fel? − Valahogy úgy – válaszolta Lloyd. – Hadd emlékeztesselek benneteket, fiúk, hogy én vagyok itt az, akinél fegyver van, úgyhogy kezdjetek válaszolni a kérdéseimre. Ki akarjátok rabolni Laurent? − Nem. − Akkor mit csináltok a házában? Rokonok vagytok Franciaországból? Farley Bronxban született, ott is nőtt fel, és mind a mai napig nem tudott megszabadulni az utcán felszedett akcentustól. Olyan hangja volt, mint a maffiafőnöknek egy rossz gengszterfilmben. − Így van – mondta holt komoly arccal. – Franciák vagyunk. A serif szerette, ha igaza van. Büszkén kidüllesztette a mellét. Pisztolyát eltéve bólintott. – Mindjárt gondoltam, hogy azok vagytok. Olyan furán beszéltek fiúk, hogy csak külföldiek lehettek. − Valójában, serif, a keleti partról jöttünk, azért van akcentusunk. A barátom az előbb csak viccelt. Laurant bátyjának a barátai vagyunk – magyarázta Feinberg. – Az apátságnál dolgozunk, és Tom atya megkért, hogy ugorjunk be és javítsuk meg a mosogatóját. − Eldugult – egészítette ki a hazugságot Farley. A serif észrevette a táskát az ajtó mellett. – Itt töltitek az éjszakát is, fiúk? − Lehetséges. Attól függ, mennyi idő alatt tudjuk megjavítani a mosogatót. − Nem az övé a ház, csak bérli. Hol van Lauren? − Hamarosan megjön. − És úgy gondoljátok fiúk, hogy itt fogtok egy házban aludni vele, mikor nem is vagytok rokonok? Feinberg türelme végére ért. – Ne hívjon engem fiúnak. Harminckét éves vagyok. − Harminckettő, mi? Akkor erre válaszoljon. Egy felnőtt ember miért visel fogszabályzót? Soha nem hallottam még ilyesmit. A fogszabályzó utolsó lépése volt egy összetört állkapocs helyrehozásának négy évvel ezelőtt, amikor Feinberg egy balul sikerült akcióban súlyosan megsérült. De az ügynöknek esze ágában sem volt megosztani ezt az információt egy komplett idiótával. Különben is, senki nem tudhatott róla, hogy ők FBI ügynökök. − Nálunk keleten másként mennek a dolgok. − Azt meghiszem – hagyta jóvá a serif. – De akkor sem kellene itt maradniuk. − Miért? Laurant jó híre miatt aggódik? − Nem, mindenki tudja, hogy Lauren jó kislány – felelte a serif, miközben hatalmas hátsó felével a szófa karfájára ereszkedett.

69

70

− Akkor mi a probléma? Miért zavarja, ha itt alszunk néhány napig? − Ó, engem egy cseppet sem zavar. De tudják fiúk, lehet hogy valaki mást nagyon is zavarna, akivel jobb, ha nem rúgják össze a port. Higgyék el, jobb lesz, ha valami más szállás után néznek, mert az illető nem fog örülni, ha megtudja, hogy Lauren két férfival él együtt, még ha csak néhány napig is. Nem, egyáltalán nem fog tetszeni neki. − Kiről beszél? − Aha, kinek nem fog tetszeni? – Farley becsukta az ajtót. A serif addig nem fog elmenni, míg nem válaszolt a kérdésre. − Sose törődjenek vele, de a’szem el kell mondanom neki. Miért nem mennek fel az apátsághoz? Ott vannak szobák, ingyen is használhatják, ha azt mondják, hogy lelki gyakorlaton vannak itt. Tudják mi az, nem? Amikor egész nap csak imádkoznak meg elmélkednek. Farley nem tágított. – Azt akarom tudni, hogy ki lesz felháborodva, ha megtudja, hogy mi itt lakunk Laurant-nal, és azt is tudni akarom, miért kellene elmondania neki. − Mert ha rájön, hogy tudtam és nem szóltam neki, akkor… − Akkor mi lesz? − Igazán utálatos tud lenni – mondta a serif –, és én nem akarom feldühíteni. − Kit, serif? Lloyd piszkos zsebkendőt vett elő hátsó zsebéből és törölgetni kezdte a homlokát – Meleg van itt, nem igaz? Lauren beépíttetett egy légkondicionálót, és szerintem nem fog megharagudni, ha bekapcsolják, fiúk. A nappali kellemesen hűvös lesz, mire megjön. Még ma megjön, ugye? − Nem tudjuk biztosan. De Farley nem adta fel. – Még mindig kíváncsian várjuk a nevet, serif. − Nem mondom meg, és elég makacs tudok lenni, ha akarok, és most nagyon úgy érzem, hogy akarok. Én nem izgatnám magam fiúk, ha a helyükben lennék, mert úgyis hamarosan találkoznak a barátommal, hamarabb, mint szeretnék. Szélsebesen ide fog jönni, ha meghallja, hogy itt vannak. Ezt garantálom. Errefelé ő az úr, és ha jót akarnak maguknak, fiúk, akkor beszéljenek vele tisztelettel. Én nem dühíteném fel, az egyszer biztos. A törvény is mellette áll. − Ez azt jelenti, hogy magunkra vagyunk utalva? – érdeklődött Farley. A serif lesütötte a szemét. – Valahogy úgy. – Aztán vállat vonva hozzá tette. – Errefelé így mennek a dolgok. A haladásnak ára van. − És ez azt jelenti…? − Ne is foglalkozzon vele. − Megmondhatja a barátjának, hogy tőlünk nem kell félnie – szólalt meg Feinberg. – Egyikünknek sincs romantikus kapcsolata Laurant-nal. Farley kitalálta, mire gondol Feinberg, és azonnal csatlakozott hozzá. – Így van – bólintott rá. − Nos, ez nagyon jó hír, mert a barátom hamarosan szeretné elvenni Laurent. Ezt ne tévesszék szem elől. − Házasságról beszél, mi? − Nem csak beszél róla. Csak idő kérdése, mikor jön rá a lány, hogy nincs más választása. − Ez úgy hangzik, mintha a barátja azt hinné, hogy Laurant az ő tulajdona – jegyezte meg Farley. − Igen, az övé. Feinberg felnevetett. − Mi a fene olyan mulatságos? − A barátja – magyarázta Feinberg. – Igazán nagyot fog csalódni. − Hogy-hogy? − Amikor rájön, hogy… - Farley szándékosan nem fejezte be a mondatot. 70

71

− Rájön mire? − Laurant találkozott valakivel Kansas Cityben. − Szerelem volt első látásra – vetette közbe Feinberg. − Ez így nem teljesen igaz. – A két ügynök tovább játszotta a szerepét. Farley most Feinberghez beszélt további, információkat adva a serifnek. – Egész életében ismerte Nicket. − Nem, hallott róla, de soha nem találkoztak egészen a múlt hétig. − Kiről beszélnek? − Nickről. − Milyen Nickről? – követelte a serif elkeseredetten. − Nicholas Buchananről. − A férfiról, aki szerelmes Laurant-ba – magyarázta Farley. − Az a furcsa… - kezdte Feinberg. − Mi? − Ez a pasas… Nick… − Mi van vele? − Tom atya legjobb barátja. Sejti, mit jelent ez? − És ez a Nick Kansas Cityben él? Nem lesz ebből tartós kapcsolat. − Ó nem. A keleti parton él. − Akkor nem hinném, hogy Brennernek aggódnia kellene. A távkapcsolatok ritkán tartanak sokáig. A serif észre sem vette, hogy kiadta barátja nevét, de sem Feinberg sem Farley nem figyelmeztette rá. − Erre Nick is rájött – mondta Feinberg. − Éppen ezért költözik Nick Holy Oaksba, hogy Laurant mellett legyen – tette hozzá Farley. A serif felvonta szemöldökét. – Idejön… vele? − Igen. Gondolom, nem akarta megkockáztatni, hogy elveszíti a lányt. − És ez szerelem volt első látásra – emlékeztette Feinberg. − Hol fog lakni a pasas? − Hát itt, Laurant-nál, amíg össze nem házasodnak. Aztán már nem tudom, hol akarnak lakni. − Összeházasodnak? Kitől hallotta? − Laurant mondta. − Az emberek pletykálni fognak. − Azt el tudom képzelni. − Most mennem kell – állt fel sietősen a serif, zsebkendőjét visszadugta a zsebébe és az ajtó felé indult. Terjedelmes külseje ellenére a törvény embere tudott gyorsan mozogni, ha akart. Farley és Feinberg az ablaknál állva nézték, amint a kocsijához rohan. − Micsoda alak… − mormolta Farley. – Meg se kérdezte a nevünket, el sem kérte a papírjainkat. − Sürgősen el kellett mennie valahová, találkoznia kell valakivel… − Egy Brenner nevű barátjával, akinek el kell mondani, amit megtudott – vonta le a következtetést Farley, majd telefonját előhúzva tárcsázott. A telefont az első csörgésre felvették. – Vették? – kérdezte, aztán figyelmesen hallgatott egy percig, majd így szólt: − Igen, uram – és letette a telefont. Feinberg leguggolt a fekete táska mellé. – Kezdjünk neki – mondta átnyújtva egy pár kesztyűt a másik ügynöknek. – Ez akár egész éjszaka eltarthat. Farley egy örök optimista volt. – Lehet, hogy szerencsénk lesz.

71

72

Egy órával később kiderült, hogy tényleg szerencsések. Megtalálták a videokamerát, Laurant hálószobájához tartozó öltöző felett, magasan a falban. A felvevő egy falban lévő lyukon keresztül éppen Laurant ágyára irányult. Valaki figyelte a lány álmát.

16. fejezet Nick nem szólt hozzá. Laurant gyanította, a férfi még mindig dühös, hogy mindenáron vissza akart jönni Holy Oaksba. Amikor Laurant gúnyosan felszólította a telefonálót, hogy jöjjön és kapja el, Nick enyhén szólva megőrült. Tommy meghallva a nagy hangzavart, rohanvást érkezett, sarkában Noah-val. Amikor Nick elmondta, hogy mit tett Laurant, Tommy is üvöltözni kezdett, de Laurant nem hagyta magát. Pete és Noah a védelmére kelt, támogatták tervét, így végre egy órai kemény csata után bátyja megadta magát. A telefonhívás meggyőzte, hogy a férfi nem fog megfeledkezni Laurant-ról, és ha az FBI nem tudja csapdába csalni azt az állatot, akkor a lány bujkálással töltheti egész hátralevő életét. És amíg az ismeretlen vele bújócskázik, kétségtelen, hogy ezalatt újabb nőkre fog lecsapni. Nem volt más választásuk. Sajnos Nick nem így látta a dolgot, és eddig Laurant minden kísérlete hiábavalónak bizonyult, hogy dühét lecsillapítsa. Pete újra csak azt javasolta, hogy Nick lépjen vissza, érvként megismételve korábbi kijelentését, mely szerint Nick túlságosan is érintve van a dologban, ezért nem tud objektív lenni. Nick oda sem figyelt rá, de amikor Morganstern megfenyegette, hogy elveszi tőle az ügyet és másra bízza, Nick Tommy sebzett tekintetét látva beadta a derekát. Pete felhívta Frank O’Learyt és elindította az ügyet. Most végre hazafelé tartott, Nick mellett ülve a Kansas Cityből Des Moinesbe tartó gépen. Des Moinesből kocsival mennek tovább. Pete mondta, hogy a reptéren kocsi várja őket. Az ő kocsija Kansas Cityben maradt a szerelőnél, és ha befejezték a javítását, Tommy és Noah fogja hazahozni Holy Oaksba. Nem is akart arra gondolni, hogy mi lesz, ha hazaér. Idegesen lapozta a Time magazint, még egy cikket is megpróbált elolvasni az inflációról, de képtelen volt odafigyelni, és miután háromszor is elolvasta ugyanazt a bekezdést, feladta. Meddig akar még Nick hallgatásba burkolózni? Azóta nem szólt egy szót sem, amióta beléptek a reptérre. − Gyerekesen viselkedsz. A férfi nem válaszolt. Laurant ránézett és észrevette, hogy milyen szürke az arca. − Rosszul vagy? Csak egy kurta fejrázás volt minden válasz. Feltűnt az is, hogy Nick görcsösen szorongatja a karfát. – Nick, mi a baj? − Semmi. − Akkor miért nem beszélsz velem? − Majd beszélgetünk később, ha már leszálltunk… hacsak… − Hacsak mi? − Hacsak le nem zuhanunk és el nem pusztulunk a tűzben. − Viccelsz? − Nem. A lány nem akarta elhinni. Egy Macho man, aki fél a repüléstől. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt hányni fog. A férfi félelme valós volt, és függetlenül attól, hogy Laurant ezt mulatságosnak találta, igyekezett együttérzőnek mutatkozni. − Nem igen szeretsz repülni, tévedek? − Nem – válaszolta kurtán, mielőtt visszafordult volna az ablakhoz. − Akarod, hogy fogjam a kezed? 72

73

− Ez egyáltalán nem mulatságos, Laurant. Laurant elvonta Nick kezét a karfáról és megszorította. – Nem tréfáltam. Sok ember fél a repüléstől. − Tényleg? Fogása erős és határozott volt, Laurant érezte a bőrkeményedéseket a tenyerén. Egy munkásember keze, de ma Nick elegáns öltönyében jobban hasonlított a Wall Street pénzembereire. Egy újabb ellentmondás, gondolta a lány, személyiségének újabb rejtélyes és lenyűgöző vonása. Nick és Tommy annyira különbözött egymástól, teljesen más utat választottak. – Testvére elkötelezte magát az egyháznak. Mindig a jót kereste az emberekben, és élete legfőbb céljának a lelkek megmentését tekintette. Nick a gonosszal való harcnak szentelte életét. Munkája lehangoló és soha véget nem érő volt, de Laurant kételkedett benne, hogy megéri-e az árat, amit fizetnie kell érte. A férfi cinikusnak tűnt. Mintha csak azt látná, hogy az emberek rosszak, és be is igazolódnak elvárásai. Laurant maga is meglepődött, milyen hevesen szeretné megnyugtatni a férfit. Egészen közel hajolt hozzá és a fülébe suttogta: - Már majdnem ott vagyunk. − Addig nem vagyunk ott, amíg a gép le nem szállt. Nem hagyta magát egykönnyen megnyugtatni. − A leszállás nem veszélyes… − Nem, amíg a pilóta tudja, hogy mi a fenét csinál – horkantott Nick. − Biztos vagyok benne, hogy tudja. A pilótákat megtanítják, hogyan kell letenni egy gépet. − Lehetséges. − Már csak néhány perc van hátra. Megkezdtük a leszállást. A férfi szorítása erősödött. – Honnan tudod? − A kapitány épp az imént szólt a személyzetnek, hogy üljenek le. − Hallottad, hogy kiengedte a kerekeket? Én nem hallottam, és ez olyan biztos, mint a halál. − Én hallottam. − Biztos? − Biztos. Nick mély lélegzetet vett, és próbált megnyugodni. – Tudtad, hogy leszálláskor történik a legtöbb baleset? A pilóták eltévesztik a kifutót. − Ezt olvastad valahol? − Nem, magamtól jöttem rá. Egyszerű fizika. A dolgok tönkremennek…emberi tévedés. Gondold csak el. Az ember megpróbálja lelassítani ezt a több mint másfél tonnányi acélt, és ehhez mindössze két kicsi gumikerék áll rendelkezésére. Én mondom, minden egyes leszállás maga a csoda. Laurant igyekezett megőrizni komolyságát. – Értem. Ezek szerint te is azokhoz tartozol, akik úgy vélik, ha Isten azt akarta volna, hogy repüljünk, szárnyakat adott volna. − Valahogy úgy. − Nick? − Igen? – hangja most határozottan nyers volt. − A munkád során…nem kell golyók elől félreugranod… vagy nem kerülsz életveszélybe? Az Isten szerelmére, végül is FBI ügynök vagy! Az állomány krémje. És mégis félsz egy kis repüléstől? − Ironikus, nem? Laurant oda se figyelt a hangjából kicsengő szarkazmusra. − Azt hiszem, beszélned kellene erről Pete-tel. Ő tudna segíteni. Pszichiáter, biztos ki tudna gyógyítani ebből a… szorongásból. A férfi nem árulta el, hogy Pete legalább annyira mulatságosnak tartja ezt a félelmét, mint Laurant. – Lehetséges – vont vállat. 73

74

Mivel a lányt nézte, Nick észre sem vette, hogy egyre közelebb kerültek a földhöz. A landolás sima és eseménytelen volt, és mire odagurultak a kiszálló kapuhoz, Nick arcszíne újra egészséges lett. − Nem akarsz térdre borulni, és megcsókolni az anyaföldet? − Kegyetlen dolog tréfát űzni a másik félelméből, Laurant. − Én nem tréfáltam. − De igenis, tréfáltál. – Felállt, kinyitotta a csomagtartót és kivette a táskákat. – Van benned egy jó adag gonoszág. Hátrébb lépett, így a lány meg tudott állni előtte. − Úgy gondolod? − Igen. De tetszik. A lány nevetett. – Milyen magabiztos vagy most, hogy újra a földön vagyunk. − Én mindig magabiztos vagyok – hencegett Nick, miközben a kijárat felé haladtak. A reptér meglepően zsúfolt volt. Ahogy a csomagkiváltó felé közeledtek, Nick észrevette, hogy sok férfi megcsodálja Laurant-t. Az egyik nem is próbálta leplezni. Megkerülte őket és követni kezdte a lányt. Nick válaszul átkarolta, Laurant-t közelebb vonva magához. − Mit csinálsz? − Biztos akarok lenni abban, hogy a közelemben maradsz – válaszolta. Ellenséges pillantást vetett kéretlen kísérőjükre, mire az megfordult és elsietett az ellenkező irányba. − Túl rövid a szoknyád. − Ez nem rövid. − Rendben, akkor a lábad túl hosszú. − Most mi bajod van? − Semmi. Mozogj. Továbbra is az arcokat fürkészte, ahogy átvágtak a tömegen. Csak akkor engedte el, amikor a mozgólépcsőhöz értek. A lány haragosan nézett rá, de már késő volt visszaszívni, amit a szoknyájáról mondott. Odakint már várt rájuk egy ügynök. A kocsi, egy 1999-es Explorer, a Parkolni tilos területen állt. Az ügynök egy papírokkal tömött irattartót és a kocsi kulcsait adta át Nicknek, majd berakták csomagjaikat a kocsi hátuljába. Két reptéri biztonsági őr álldogált a járdán, és fejüket csóválva morogtak, hogy semmit sem tehetnek az illegálisan parkoló járművel. Laurant arra figyelt fel, hogy az ügynök kinyitotta a csomagtartó egyik sarkában megbúvó nagy fekete táskát. Amikor meglátta a fegyverarzenált, önkéntelenül is hátralépett. Nick észrevette. – Még nincs késő, hogy meggondold magad. Laurant kihúzta magát. – De igen. Az ügynök kinyitotta az ajtót, jó vadászatot kívánt, és eltűnt az épületben. Nick a hátsó ülésre dobta zakóját, kigombolta ingének legfelső gombját, majd beült a kormány mögé az ülést hátratolva addig, míg hosszú lábai kényelmesen el nem fértek. Egy műanyag állvány volt kettejük között, benne Iowa térképe. Laurant természetesen ismerte az utat hazafelé, de Nick még egyszer ellenőrizte a térképen az útvonalat, amit valaki sárga színkiemelővel bejelölt. − Hallottad, mit mondott a barátod nekem? − Hogy mit? – nézett fel Nick a kezében tartott papírból. − Jó vadászatot. Nick bólintott. – Igen, mindig ezt mondjuk – aztán magyarázólag tette hozzá –, babonából. − Olyan ez, mint a „kéz és lábtörést”, mielőtt színpadra lépsz? − Igen. Laurant hagyta, hogy Nick végigolvassa az iratokat, csak azután kérdezte meg. – Volt bennük valami fontos?

74

75

− Semmi különös, csak néhány friss információ. − Jobb lenne, ha elindulnánk. − Sietsz valahová? − Nem, de azok a biztonsági őrök mindjárt sírva fakadnak, hogy nem bírságolhatnak meg minket. Nick intett az őröknek, majd besorolt a forgalomba. – Éhes vagy? − Nem – mondta Laurant. – És te? − Tudok várni. − Volt valami a dossziéban a levélről, amiről az a férfi beszélt Tommynak? − Nem, a rendőrség még nem kapta meg. − Akkor miért mondta Tommynak, hogy postára adta, mikor nyilvánvalóan nem adta fel. − Nem tudom. Lehet, hogy szórakozott vele. Pete-re hagyom, hogy kitalálja. Laurant hallgatott, amíg Nick a zsúfolt forgalomban manőverezett. Mikor kiértek az autópályára, a férfi feltűrte ingujját, és hátradőlt az ülésen. Volt két órája, hogy felkészítse a lányt. Már legalább tízszer végigment a listán, mit nem szabad Laurant-nak csinálnia, és mindig ugyanazzal a figyelmeztetéssel fejezte be: − Ne higgy el senkinek semmit, bármit is mond, és sehová ne menj nélkülem! Érted? − Igen, értem. − Még a női mosdóba se az étteremben! − Tudom. A mosdóba se. Nick megnyugodva bólintott. De a lányt nem csapta be. Tudta, hogy a férfi egy óra múlva újrakezdi az egészet. − Menjünk végig újra a napirenden. − Ennyi idő alatt már megjegyezhetted volna. − Rendben. Lássuk, sikerült-e. Minden reggel hét óra körül kelünk, aztán jönnek a bemelegítő gyakorlatok− Hogy ellazuljunk. − Igen, aztán futni megyünk…Jézusom…három és fél mérföld! Körbefutjuk a tavat a nyugati végétől indulva, és mindig ugyanazon az útvonalon futunk végig. − Igen. − Gyűlölök futni. Árt a térdeknek, tudtad? − Én felfrissülök tőle. Lehet, hogy te is. Úgy tűnik, jó formában vagy – nézett rá a lány. – Le tudsz futni három és fél mérföldet, ugye? − Persze, hogy le tudok, de egész idő alatt nyafogni fogok. Laurant elnevette magát. – Na, azt megnézem. − Oké, aztán hazamegyünk és… Amikor elhallgatott, Laurant kitalálta, hogy azt várja, ő folytassa. – És lezuhanyozunk, átöltözünk, és elsétálunk a város főterére. Én a legtöbb időmet azzal fogom tölteni, hogy rendbe hozzam a tetőteret, és kipakoljam a dobozokat, amíg a munkások odalent dolgoznak. Egy kis szerencsével hamarosan befejezik. Július 4-én szeretnék nyitni. − Nincs túl sok időd. − Te addigra már valószínűleg újra Bostonban leszel. − Nagyon optimista vagy. Lehet hogy egy hónapig itt leszek Holy Oaksban, vagy még tovább. − Megengedheted magadnak, hogy ilyen sokáig itt légy? − Megígértem a bátyádnak. Nem megyek el, amíg el nem kapjuk… vagy… − Vagy mi? − Vagy amíg vissza nem bújik a vackába. Ha mégis el kell mennem valamiért, viszlek magammal. Ne is próbálj vitatkozni! – figyelmeztette.

75

76

− Nem fogok, de tudod, mit gondolok? − Mit? − Azt hiszem, hamarosan történni fog valami. Nem kell sokáig várnunk. − Én is így érzem – bólintott a férfi. – A hangja a telefonban…igen, rövid időn belül a nyomodba veti magát. Pete is így gondolja. − Remek. Gyorsan túl akarok lenni ezen az ügyön, amilyen hamar csak lehet. − Nos, ha Isten is úgy karja, így lesz. Tudod, mire elmegyek, torkig leszel velem. − Ellenkezőleg, te leszel torkig velem. − Kétlem. De figyelmeztetlek, nem foglak hosszú pórázra engedni, mindig a nyakadon leszek. – Mielőtt folytatta volna, gyors oldalpillantást vetett a lányra. – A cél az, hogy őrülten féltékennyé tegyük a fickót. Igaz? És annyira feldühítsük, hogy elkövessen valami kis hibát… − És akkor elkapjátok. − Ez a terv. De valószínűleg nem én fogom elkapni. Ami azt illeti, nem is Noah. − Miből gondolod? − Noah el lesz foglalva, hogy Tommyt dajkálja, én meg azzal, hogy téged… bosszantsalak. Legalábbis valami ilyesmit tervezek. Árulj el nekem valamit. Hogyan tudsz csókolni? Laurant vontatottan szólalt meg, megpróbálva a lassú déli tájszólást utánozni. – Nagyon… nagyon… jó vagyok. Nick felnevetett. – Honnan tudod, hogy jó vagy? − Andre Percellitől. Ő mondta, amikor megcsókolt, hogy jó vagyok. − Ki a fene az a Percelli. Még sose említetted. − Negyedikes voltam, amikor találkoztunk. De sajna, a viszonyunk ahogy elkezdődött, olyan gyorsan véget is ért. Az önkiszolgáló étteremben álltunk sorba, amikor megcsókolt, és akkor ott vége is lett. − Hogyan lehetséges? – mosolygott Nick. − Ő nem csókolt jól. − De te igen. − Andre azt mondta, mielőtt behúztam neki egyet. Nick újra nevetett. – Igazi kis csirkefogó voltál, ugye? − Meg tudtam védeni magam. És most is meg tudom – kérkedett Laurant. − Aha, és mi történt végül Andréval? − Semmi különös. Utoljára azt hallottam róla, hogy megnősült és két kisgyereke van. Nick visszatért a napirendhez. – Soha nem beszéltünk az estékről. Mit fogunk csinálni esténként? Laurant a táskájába túrt, hajcsatját keresve. – De igenis beszéltünk róla – emlékeztette a férfit. – És azt is elmondtam, hogy minden estére van programom az elkövetkező két hétben. − Az esküvő miatt? − Részben. De az apátnak is megígértem, hogy segítek neki kitakarítani a padlást. Tavaszi nagytakarítás az évforduló megünneplése előtt. − Amire szintén július 4-én kerül sor. Rossz az időzítés – tette hozzá. − Az esküvő az előtte levő szombaton lesz – mondta a lány. Végre megtalálta csatjait a táska alján. − Ez az évforduló dolog… nagy felfordulás lesz. Remélem, addigra befejezzük ezt az ügyet. Tommy mesélte, hogy rengeteg idegen fog érkezni a városba az Államok minden részéből. Laurant hátrafésülte a haját, és megtűzte a csattal. – Valójában még Európából is jönnek. A Mária Mennybemenetele Apátság száz évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit. Lehet, hogy egy bíboros is eljön az ünnepségre.

76

77

− Remek – mormolta Nick. – Biztonsági szempontból egy rémálom lesz. Ha nem kapjuk el gyorsan azt a férget, akkor az ünnepség idejére elviszlek innen. − Rendben – egyezett bele Laurant. – Emlékszel, Pete is mondta, hogy záros határidőn belül el kell kapni. − Július elseje. Aztán elmegyünk. Laurant felemelte a kezét. – Nem vitatkozom, de így nem lesz túl sok időnk. − Hacsak gyorsan nem lép a fickó. Figyelj, nagyon fontos, hogy egy percre se… lazíts! Érted? Ha egy pillanatra is lankad a figyelmed, az életveszélyes lehet. − Tudom, és nem lazítok. Kérdezhetek valamit? − Mit? − Ha nem rólam lenne szó… arra gondolok, hogy… ha nem a legjobb barátod húga lennék, hanem egy idegen, tökéletes idegenként találkoztunk volna, akkor is elleneznéd a csapda felállítását? − Arra gondolsz, hogy téged használunk csalinak? − Igen. − A gond az, hogy a legjobb barátom húga vagy. Nem tudom elkülöníteni. − De mi van, ha…? Nick első gondolata az volt, hogy megmondja neki, akkor is ellene lett volna, mert ő aztán tudja, hogy a jól kidolgozott tervek is a visszájukra fordulhatnak. Végiggondolva a kérdést, be kellett ismernie, hogy ez valóban olyan lehetőség volt, amit nem lehetett kihagyni. − Is-is. − Hogy érted? − Összevetném a veszélyt azzal a lehetőséggel, hogy elkapjuk, mielőtt újra gyilkol. Aztán… − Igen? Nick felsóhajtott. – A csapda felállítására szavaznék. − Féltél már valaha? − A fenébe is, igen. Láttam, mi minden történhet. Nem mindig kapjuk el a rossz fiúkat, Laurant, még ha a tévében így is látod. Van úgy, hogy hosszú évekig szabadon garázdálkodnak. A körözöttek top listáján első helyen álló gazember, Emett Haskell több mint egy évvel ezelőtt tört ki egy jól őrzött elmeosztályról, és még mindig nem fogtuk el. − Mit követett el? − Megölt egy csomó embert. Eddig hét halottról tudunk, de lehet, hogy van több is. Haskell azt mondta a pszichiátereknek, hogy a gyilkolás szerencsét hoz neki. Szeretett lovakra fogadni, és minden hónap első szombatján kiment a lovira. Ezért minden hónap első péntekjén meg kellett ölnie valakit. Mindegy, hogy kit, bárki megtette – férfi, nő, gyerek. Bár a nőket előnyben részesítette. Minél csinosabb, annál jobb… a szerencse miatt, tudod. − Tommy mesélte, hogy… − Mit mesélt? − Nem bizalmasan közölted vele, különben nem beszélt volna róla, de én megkérdeztem, hogy miért aggódik érted, és megemlítette, hogy… Nick tudta, merre tapogatózik a lány – a Stark-ügy felé. Erről az egy ügyről beszélt Tommynak, remélve, hogy ez segít felejteni. De nem segített. − Elmondta, hogy megöltem egy nőt, igaz? − Igen. − Azt tettem, amit tennem kellett. − Előttem nem kell megvédened magad, Nick. − Tényleg nem volt más választásom. Talán ha ügyesebb, fürgébb vagyok, meg tudtam volna bilincselni… de kimentem a házból, és ez időt adott neki, hogy előkészítse a gyereket.

77

78

Laurant-t kirázta a hideg. – Előkészítse? Mire? − Rám. Tudta, hogy visszamegyek, és azt akarta, hogy lássam, ahogy megöli a kisfiút. A lány látta a fájdalmat Nick szemében. – Hogy tudsz megszabadulni tőle? Kitörlöd az emlékezetedből? − Nem, nem törlök ki semmit. Megbirkózom vele. − De hogyan? − Elfoglalom magam – vont vállat Nick. − Az, hogy elfoglalod magad, nem jelenti azt, hogy meg is birkózol vele. − Ne mondd el Noah-nak, de néha szeretnék olyan lenni, mint ő. Ő egyszerűen lerázza magáról az ilyen dolgokat. Laurant nem értett vele egyet. – Ő is megfizeti az árát, akárcsak te. Csak neki szilárdabb védőpajzsa van. − Lehet, hogy igazad van. De amíg az olyan vadállatok, mint Haskell vagy Stark szabadon járkálnak, nem pihenhetek. El akarom kapni őket. − De mindig jön egy újabb, nem? Nick, kell hogy legyen egy hétköznapi életed is a munkán kívül. − Mintha csak Pete-et hallanám. Elegem van már ebből a beszélgetésből. Felemelte a telefont, beütött egy számot, aztán beleszólt. – A következő kijárónál letérünk, és keresünk valami helyet, ahol enni lehet. Mellesleg, túl közel vagytok. Miután lerakta a kagylót, Laurant megfordult, hogy kinézzen a hátsó ablakon. – A kék kocsi, igaz? − Nem, a szürke Honda a kék mögött. − Milyen régen követnek? − A reptér óta. A kocsi ötven mérföldes hatósugarú nyomkövetővel van felszerelve, és ha Holy Oaksban leszünk, Jules Wesson, az akcióért felelős vezető, mindig tudni fogja, merre járunk. − Nem túl szerencsés ötlet. Ez egy kisváros. Többet fogunk sétálni, mint vezetni. − Rajtad is lesz egy nyomkövető szerkentyű, feltehetően egy tű vagy egy karperec, még nem tudom, hogy mi Megnyugtató volt, hogy az FBI tudni fog minden lépéséről. − Elhiszem, hogy Jules Wesson nagyon rátermett, de azért jobban szeretném, ha Pete itt lenne. − Nem sok haszna lenne. Soha nem volt tényleges ügynök. Wesson, Noah és én ellátjuk őt információkkal, és remélhetőleg Pete kisüti, hogy hol, mikor és hogyan. Gondolod, hogy van valami rendes étterem Sweetwaterben? Az a következő kijárat. − Van egy étkezde a város központjában. Nagyon jól főznek. − Mihez lenne kedved? − Egy óriási, szaftos hamburgerhez, salátával. És sült krumplihoz. Rengeteg sült krumplihoz. − Jól hangzik. Laurant-nak nem kellett irányítania. Sweetwaternek egyetlen fő utcája volt, ami a találó Fő utca nevet viselte, és az étkezde pontosan az utca közepén volt. Laurant becsusszant egy ablak melletti bokszba, Nick leült mellé. Igencsak szűkösen fértek el. − Nem akarsz átülni szembe? – kérdezte a lány. − Nem – nyúlt az étlap felé Nick. – Kezdhetjük gyakorolni a turbékoló szerelmespár szerepét. Nick két dupla hamburgert rendelt dupla adag sült krumplival, és két pohár tejet. Laurant azt mondta, hogy úgy eszik, mint egy béres. Erről Nicknek eszébe jutott egy történet Tommyról, amibe belekeverte az ebédlőben sorban állókat is. Mire Nick befejezte az esemény felidézését, Laurant-nak a könnyei is potyogtak, úgy nevetett. Nem is gondolta volna, hogy bátyja ilyen nagy kópé. 78

79

− Ő kezdte a kajacsatát? − Tommy sem volt mindig pap – emlékeztette Nick. Aztán elmesélt még egy esetet, majd még egyet. Az ebédlőben többen is odafordultak harsány nevetésükre. Egy fiatal szerelmespárt láttak, akik teljesen elmerültek egymásban. Mire visszamentek a kocsihoz, Laurant teljesen megnyugodott. Továbbindultak. − Talán lassítanod kéne. Nem látom a szürke kocsit – jegyezte meg Laurant. − Ez a munkájuk lényege. Az a jó, ha nem látod őket. − Egész végig követni fognak? − Igen. − Hány ügynök vár ott ránk? − Elég. − Nem kerül ez túl sokba? − Laurant, el akarjuk kapni. Nem számít, mibe kerül. − Igen, de mi van akkor, ha sokkal tovább tart, mint gondoltuk? − Akkor tovább tart. Laurant kivette a csatokat a hajából, hagyta hogy fürtjei a vállára hulljanak, majd hátradöntötte az ülést. Épp lehunyta a szemét, amikor Nick megszólalt. – Nem értem. − Mit nem értesz? − Téged, hogy egy ilyen kisvárosban élsz. − Én szeretem. − Nem hiszem el. A szívedben nagyvárosi lány vagy. − Egyáltalán nem. Egy kis faluban nőttem fel. − Az a falu véletlenül épp a nagyapádé volt – mutatott rá Nick. – A birtokon éltél. Akár egy kisvárosnak is nevezheted, ha akarod. − És az iskola is kisvárosban volt. Majdnem teljesen elszigetelve. Igazán szeretem Holy Oaksot, Nick. Az emberek jók és tisztességesek. És a város gyönyörű… és békés, eddig legalábbis az volt. − Értem. De ha annyira szereted, akkor miért nem vetted meg a házat? Miért csak bérled? − Először az üzletre koncentráltam – magyarázta. – És Mrs. Talbot még nem akarja eladni a házat. Ott élte le az életét, ott nevelte fel a gyerekeit, és ha most az öregek otthonában él is, még nem készült fel, hogy megváljon tőle. Azt tervezem, hogy a tó mellett veszek egy víkendházat, de rengeteg munka lesz vele. − Hogy lehet, hogy még nem vetted meg? − Steve Brenner. − A Holy Oaks-i Fejlesztési Társaság feje? − Övé a ház. − Szerintem a fickó azt szeretné, ha te lennél az övé. − Micsoda? − Amikor Farley és Feinberg ügynök bement a házadba, a szomszéd hölgy értesítette a serifet, és az futva érkezett oda. − HF nem szokott sehová futni. − HF-nek hívják a serifet? − Hájfej – magyarázta mosolyogva Laurant. – Mindenki csak így nevezi, és nincsenek valami nagy véleménnyel róla a városban. − El tudom képzeli. − Nem akartalak félbeszakítani. Mi történt, amikor megjelent a serif? Tudta, hogy FBI ügynökök? El kellett, hogy mondják.

79

80

− Nem mondták el, és nem is akarták elmondani. De ami furcsa, hogy nem is kérdezte. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy elmesélje Steve Brenner terveit veled kapcsolatban. Úgy tűnik, Steve Brenner mindenkinek elmondta, hogy el fog venni téged feleségül. − Micsoda tökfej. − Úgy hangzik. Az egyik ügynök megemlítette a serifnek a mi forró szerelmi kapcsolatunkat, és alig bírta kivárni, hogy meglóghasson. − Kétségtelenül Steve-hez ment a hírrel. − Kétségtelenül. − Steve olyan fajta ember, aki képtelen megérteni, hogy nem lehet minden az övé, amit megkíván. − Majd én segítek vele megértetni. Laurant nem volt benne biztos, hogy a férfi hogyan gondolja, de hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy meg fogja tenni. Úgy tűnt, az idő gyorsabban szalad, mint a megtett mérföldek. Jól érezték magukat egymás társaságában. Kiderítették, hogy mindketten a klasszikus és a country zenét szeretik. Politizáltak egy kicsit – Laurant elkötelezett liberális volt, Nick pedig vaskalapos konzervatív. A férfi nem fogyott ki a vidám történetekből, hogy milyen is egy nagycsaládban felnőni. Laurant észre sem vette, és már a Holy Oaks-i leágazáshoz értek. − Sötétedés előtt hazaérünk – jegyezte meg. Nick elkomolyodott. – Laurant, van néhány dolog, amit el kell mondanom. − Igen? − Farley és Feinberg… tudod, az ügynökök, akikről nemrég beszéltem. − Igen? − Amikor átkutatták a házad, találtak egy videokamerát. − Hol találták? − A fehérneműs szekrényed felett. Egészen kicsike fúrt lyukat találtak, nem nagyobbat, mint egy fél aszpirin. A kamera az ágyadra irányult. Soha nem vetted volna észre. A tapétád virágmintájának a közepén van. Laurant-nal megfordult a világ. Egy pillanatig levegőt sem kapott. Odafordult a férfihoz, önkéntelenül is megragadva a karját. – És csak most mondod? − Gondoltam, nem árt, ha nem foglalkozol egy ideig ezzel a rémálommal. Ha rögtön megmondtam volna, amikor beültünk a kocsiba, egész úton ezen idegeskedtél volna. Nem így van? − Mióta van ott? − Egy ideje biztos. Poros volt, tehát legalább egy vagy két hete, de nem tudom pontosan megmondani, hogy hány nap és éjszaka. A sorozatszámot eltávolították. − Soha többé ne titkolj el előlem semmit! Rendben? Ha valami új dolgot tudsz meg, azonnal mondd el nekem is. − Együtt fogunk élni. Mindent elmondok. − Amíg a halál el nem választ? – kérdezte gúnyosan, de hangjából félelem csendült ki. − Nem. Csak amíg el nem kapjuk. − Sajnálom, hogy rád támadtam – engedte el a karját. – Végül is, figyelmeztettél. Mondtad, hogy járt a házamban és figyelte, ahogy alszom. Látta, hogy… Nem folytatta. Az ablak felé fordult és mereven bámult kifelé, hogy a férfi ne lássa, mennyire megrázta a dolog. Elképzelte, ahogy öltözött és vetkőzött. Azokon az éjszakákon, amikor a légkondicionáló sem enyhítette a hőséget, meztelenül aludt. És most mindez szalagon van. Lenézett a kezeire és látta, hogy összetörte a hajcsatot. – Úgy érzem magam, mintha csináltam volna valamit, amit szégyellnem kellene. Voltak éjszakák, amikor nem volt kedvem hálóinget húzni. Túl meleg volt – magyarázta védekezőn. 80

81

− Amit a hálószobádban csinálsz… − Hát éppen ez az – kiáltott elkeseredetten. – Nem csináltam semmit. Aludtam és kész. Nem volt nálam férfi, de lehetett volna, és akkor mi van? Istenem, ez olyan beteges! − Laurant− Ne merészeld kimondani! − Mit? − Hogy még nincs késő meggondolni magam. Nick lehúzódott az útról, leállt, és egy útjelző tábla felé intett a fejével. A Holy Oaks-i lakott terület kezdetét jelölő tábla volt. − Egy utolsó lehetőséget akarsz adni, hogy meggondoljam magam? − Nem. − Akkor miért álltál meg? − Hogy figyelmeztesselek Nem borulhatsz ki minden alkalommal, ha valami… kellemetlenségről hallasz. Lesznek még meglepetések, és én mindent megpróbálok, hogy megelőzzem őket, de neked kell… megbirkózni velük. Érted? Nem aggódhatok állandóan amiatt, hogyan fogsz reagálni, vagy hogyan tegyelek helyre valahányszor… Laurant gyengéden megfogta a férfi karját. – Megígérem. Nem fogok kiborulni. Legalábbis megpróbálom. Nick hallotta az elszántságot a hangjában, és látta a szemében. – Bátor lány vagy. – A sebváltó után nyúlt, és visszakormányozta a kocsit az útra. Laurant-t hirtelen kirázta a hideg. Kikapcsolta a légkondicionálót, és megdörzsölte karjait. – Megtalálták a szalagot? Benne volt a kamerában? Azok a szalagok nem valami hosszúak, ugye? Csak néhány órásak. Hogyan cserélte őket? Ki-be járkált a házamba… a hálószobámba? Ha igen, akkor nagy kockázatot vállalt, hisz akárki megláthatta volna. − A videó távirányítóval működött, ami azt jelenti, hogy egy monitoron figyelte a hálószobádat. Majd megmutatom, ha megérkezünk. Elég egyszerű, mozgásérzékelő szerkezet – tette hozzá homlokát ráncolva. – Akármelyik középiskolás tud ilyet csinálni, és ez az, ami zavar. Akárki is tette oda a szerkezetet, nem volt profi, de végigcsinálta. − Miért zavar ez téged? − Nem elég okos a mi fickónkhoz. Ahogy mondtam, nem csúcstechnika, márpedig a mi ismeretlenünk akár a világ végére is elmenne, hogy … tökéletes legyen. Az a célja, hogy lenyűgözzön minket. − És te nem voltál lenyűgözve. − Pontosan. Laurant bólintott és visszafordult az ablak felé. – Mindjárt otthon leszünk. Nick ráfordult az Assumption Roadra. Valaki lefestette az útjelző táblán a betűket, úgy hogy csak az első három maradt látható: A-s-s. Nick szája megrándult, amikor meglátta. − A középiskolás srácok évente legalább egyszer lefestik – magyarázta Laurant. – Azt hiszik, vicces. − Szerintem is vicces. − Ezek szerint szoktad nézni a Simpson családot a tévében, igaz? − Soha nem hagyom ki. − Nos, ami azt illeti, én sem – ismerte be a lány. – De az apát nagyon dühös a tábla miatt. Tiszteletlenség, meg minden. Hazamegyünk először, vagy Jules Wessonnal akarsz találkozni? Tommy mondta, hogy az apát víkendházát használja a tónál. − Menjünk először Wessonhoz. Az Oak Streeten, ugye? − Igen. Balra kéne kanyarodnod, ha hozzám mennénk, a tóhoz pedig jobbra kell menned. A távolban feltűnt az apátság ikertornya. A gótikus építmény a hegy tetejéről tekintett le a kisvárosra. Gyönyörű látvány volt. Az évszázados szürke kövek fenségességét pompás, festett 81

82

üvegablakok tarkasága varázsolta igéző látvánnyá. Hosszú, kanyargós ösvény vezetett fel a bejárathoz. Nick lassított, ahogy áthajtott a birtokot védő kovácsoltvas kerítésen. Mindenfelé hatalmas tölgyfák nőttek, melyek a déli és északi oldalon természetes védelmet képezve erősítették a külső falat. − Olyan, mint egy székesegyház – jegyezte meg halkan Nick, mintha már bent lennének a templomban. − Már régóta tart a renoválás. Projectet dolgoztak ki, hogy megteremtsék a felújítás anyagi feltételeit. Már majdnem kész… a főtemplom legalábbis – tette hozzá. – A kápolnán még akad munka. Fel kell majd ide sétálnunk, a kert egyszerűen gyönyörű az évnek ebben az időszakában. − Mi volt előbb? A tyúk vagy a tojás? A lány értette a kérdést. – Az apátságot egy belga papi rend tagjai alapították jóval a város megjelenése előtt. A lakosság meglehetősen változatos. A II. világháború után nagyarányú bevándorlás indult meg. − Ugyan miért tették meg azt a hosszú utat az iowai Holy Oaksba? − Tommy nem mesélt még neked a város történelméről? − Nem. − A bevándorlók Henri VanKirk atyát követték. Ő tavaly halt meg. Bárcsak ismerhettem volna. Fantasztikus ember volt. A háború alatt családok százainak segített elmenekülni a németek elől, de a nácik végül elfogták és megkínozták. Amikor kiszabadult, Amerikába jött, és feljebbvalói ideküldték gyógyítani. Jó néhány család, akiken segített, elvesztette mindenét. Ők követték az atyát, itt kezdtek új életet, és Holy Oaksot otthonukká tették. Miután VanKirk atya meghalt, az apát megtalálta az újságjait. Úgy gondolta, ezek az írások lelki ösztönzést adhatnak az embereknek, ezért elhatározta, hogy angolra fordíttatja őket. Most mindenki el van foglalva az előkészületekkel, így nem maradt rá idő, de mihelyt ennek vége lesz, elkezdem a fordítást, és mindjárt számítógépre is viszem. − Itt van eltemetve az atya? − Igen. A temető az apátság másik végén van. Tölgyfák veszik körül. Hatalmasabbak, mint amilyeneket valaha is láttál. − És ezért hívják a helyet Holy Oaksnak, igaz? − Igen – mosolygott Laurant. – Szent tölgyek védik a helyet, ahol az angyalok alszanak. − Ahol az angyalok alszanak – ismételte Nick. – Ez tetszik. − Na és hogy tetszik a város? Szép, ugye? Fehér házak sora húzódott a kövezett utcák mentén. Az utcai lámpák a régi idők gázlámpáit idézték. Nick tudta, hogy elektromos világítás, de mégis különös hangulatot kölcsönzött a kisvárosnak, ezzel is kiemelve eredetiségét. − Holy Oaks egy Új-Anglia-i városra emlékeztet, az is elbűvölő hely. Fehér deszkakerítésed van? − Nem, de a szomszédé olyan. Elérték a stoptáblát. Nick jobbra fordult, egy másik, fákkal övezett útra. Az ágak lombsátort alkottak az úttest felett. – Úgy érzem magam, mint aki időalagútba került. Szinte látom, ahogy Richie Cunningham szembejön egy 57-es Chevy Cabrioletben. − Itt lakik, alig két háznyira – ugratta a lány. Ahogy közeledtek a tóhoz, a házak egyszerűbbek lettek. A század második felében épültek, több modern vonással rendelkeztek, mint például a téglahomlokzat, vagy osztott szintű lakások, de akárcsak régi társaikat, őket is gondosan rendben tartották. Az itt lakó családok láthatóan büszkék voltak otthonukra és városukra.

82

83

Elhajtottak egy üres baseball pálya mellett. Nyugatnak folytatták útjukat, elhagytak egy benzinkutat, majd egy durván ácsolt fakapun keresztül a parkba jutottak. − Tavasszal és ősszel csak úgy nyüzsögnek itt a koleszos srácok. Nyáron a helyi középiskolásoké a terep. Nick lehúzta az ablakot. A lehullott tűlevelek, tölgy és nyírfalevelek humusszá alakult friss földillata töltötte be a levegőt. Az út elágazott, és előttük ott csillogott a tó kristálytiszta vize. A tó fölé hajló fák árnyai a legkisebb szellő érintésére hullámzó mozgásba kezdtek az aranyló vízfelületen. A házikó a fák közé rejtve állt. Nick rákanyarodott a kavicsos kocsifeljáróra és leállította a motort. − Úgy tűnik, senki sincs itthon. Laurant még be sem fejezte a mondatot, amikor kinyílt az ajtó, és egy vastag fekete szemüvegkeretes férfi nézett ki rajta. Nick nem engedte, hogy a lány kiszálljon, amíg körbe nem ment, és ki nem nyitotta neki a kocsiajtót. Szeme állandóan a környezetet fürkészte, ahogy szinte oda sem figyelve nyújtotta a kezét. − Az a férfi Jules Wesson? – kíváncsiskodott Laurant. − Nem, ő Matt Feinberg. Ő a mi műszaki zsenink. Aranyos fickó, szeretni fogod. Az ügynök, akiről a beszélgettek, megvárta amíg elérik a tornácot, majd szélesre tárta az ajtót és hátralépett. Külseje átlagos volt, középmagas, barna haj és szem, fogszabályzót hordott. Mosolya őszinte, szívből jövő volt. Mindkét kezében drótkötegeket tartott, de ledobta őket az előtérben álló kisasztalra, hogy kezet tudjon nyújtani. − Nick elmondta, hogy Farley és én átkutattuk a házát? – kérdezte a férfi a bemutatkozások után. − Igen – felelte Laurant. – Maga az, aki megtalálta a kamerát. − Így van. Amíg bent voltunk, a szomszédja hívta a serifet, aki jött is futva. Furcsa egy alak – jegyezte meg, aztán beszámolt arról, hogy a serif úgy tudja, egy kis javítást végeznek a házon. Utána Nickhez fordult. – Mihelyt Seaton beköti a másik vonalat, mehetünk is. Most dolgozik rajta. − Hány ügynök van itt? Feinberg felnézett az erkélyre, mielőtt válaszolt. – Wesson nem árulja el. Becsületszavamra nem tudom, hányan vagyunk itt, és azt sem, hányan jönnek még. − Hol van Wesson? − A hálószobában a papírokkal bajlódik. Hanem szép ez a hely, nem igaz? Más körülmények között szívesen sátoroznék a környéken. A tó a Walden tóra emlékeztet. Nick bólintott. – Ezt a házat kellene megvenned, Laurant – fordulta lányhoz. Az egyetértett vele. A fény gyönyörű volt. A hatalmas panorámaablakok a tóra néztek. A nappalit és az ebédlőt egyetlen nagy helyiséggé kombinálták. Rusztikus hangulat járta át a tágas, szellős helyiséget. Most viszont nagy rendetlenség uralkodott benne. Compurter dobozok és más felszerelések hevertek szanaszét. Az ebédlőasztalokat a hátsó falhoz tolták, rajtuk két számítógép, de úgy tűnt, egyik sincs bekapcsolva a hálózatba. Laurant hallotta, hogy odafent nyílik az ajtó. Felnézett, és Jules Weesont látta kilépni az erkélyre. Éppen mobiltelefonján beszélt valakivel, kezében iratköteg. Wesson magas, sovány, kopaszodó ember volt, szeme szúrós. Nickre és Laurant-ra éppen csak egy pillantást vetett, aztán nem foglalkozott velük tovább, folytatta a megkezdett telefonbeszélgetést. Laurant figyelte, ahogy lejön a lépcsőn és az asztalra teszi a papírokat, majd Feinberg vonta magára a figyelmét. - Szeretnénk, ha ezt hordaná – adott át neki egy aranyórát. – Mindig legyen magán, még a zuhany alatt se vegye le. Természetesen vízálló, még úszni is mehet vele. Van benne egy

83

84

nyomkövető, és én minden mozdulatát figyelni fogom a képernyőn. Minden pillanatban tudni akarjuk, hogy hol van. Laurant lecsatolta óráját, és az újat vette fel. Táskáját a kocsiban hagyta, zsebe nem volt, így Nicknek adta az órát, ő meg az ingzsebébe dugta. Wesson befejezte a telefonálást. Kurtán bólintott Laurant-nak mikor Nick bemutatta, de nem vesztegette az időt udvariaskodásra. – Készen állok – jelentette ki pattogó hangon. – De nem szeretem a meglepetéseket. Nem hagyhatja el Holy Oaksot az engedélyem nélkül. Megértette? − Igen. Wesson végre méltóztatott észrevenni Nicket. A parancsnok kétséget sem hagyott afelől, hogy ki a főnök. Lehet bár vészhelyzet, a játékok végig kell játszani. Micsoda baromság, gondolta Nick. Tudta, hogy Wesson vetélytársának tekinti őt, és hiába volt minden beszélgetés, nem tudta meggyőzni, hogy eszébe sincs Wesson csúcsra vezető útját keresztezni. Nick, cseppet sem kedvelte Wessont, de miután vele kellett együtt dolgoznia, igyekezett a legjobbat kihozni magából. Wessonnak akkora öntudata volt, hogy akár az egész államnak elegendő lett volna, de Nick úgy gondolta, amíg ez nem zavarja az akciót, jól kijönnek egymással. − Morganstern azt akarja, hogy hívd fel – közölte Wesson. − Megtudtak valamit a telefonhívásról? Feinberg válaszolt. – Azonosították a hívást, ami a paplakba futott be. A telefon egy Tiffany Tyler nevű nő nevén van, és közvetlen St. Louis határából jött a hívás. – Feinberg előrelépett. – Az országúti járőr talált egy kocsit a 70-es út mellett. A bal hátsó kereke kilyukadt, és a csomagtartóban nem volt pótkerék. Szerintünk önszántából szállt be az ismeretlen kocsijába, de ez csak feltételezés. Valószínűleg a fickó hozzá sem ért a nő kocsijához, de azért a technikusok milliméterről milliméterre átvizsgálták a kocsit. Hemzsegtek rajta az ujjlenyomatok, a fiúk most ellenőrzik. − De nem valószínű, hogy bármelyik is az ismeretlené lenne – magyarázta Wesson egyenesen Laurant-nak. – Óvatos a fickó, rendkívül óvatos. Feinberg bólintott. – És módszeres – tette hozzá, miközben lekapta szemüvegét, és zsebkendőjével tisztogatni kezdte. – Egy árva folt vagy árulkodó jel sem volt a kazettán, sem a borítékon, amit a rendőrségen hagyott. − Azt akarjuk, hogy kezdje el bosszantani – vette vissza a szót Wesson. – Remélhetőleg elveszti az önuralmát, és elkövet valami hibát, mi pedig lekapcsoljuk. − Tiffany az a nő, akinek a sikolyát hallottam a telefonban, ugye? − Igen. Az ismeretlen a lány telefonját használta. − Megtalálták már? − Még nem – vetette oda kurtán, száját összeszorította, mintha a lány személy szerint őt kritizálta volna. − Lehet, hogy még él. Nem gondolja, hogy− Természetesen nem – szakította félbe türelmetlenül. – Kétség sem fér hozzá, hogy halott. A férfi szenvtelen hozzáállása megdöbbentette. – De miért csípné föl az első, útjába kerülő nőt? Ha olyan óvatos, és ha igaz, amivel dicsekedett, hogy gondosan nyomoz áldozata után mielőtt elkapná, akkor miért ragadtatná magát ilyen spontán cselekedetre? Feinberg válaszolt a kérdésére. – Holtbiztosak vagyunk abban, hogy a mi figyelmünket akarta felkelteni. Azt akarja, hogy tudjuk, ő halálosan komolyan gondolja. Nick megfogta a kezét. – És Tiffany… megfelelő áldozat volt. Gyámoltalan és kapóra jött. Feinberg feltette szemüvegét. – Elfelejtettem mondani, hogy Farley és én átnéztük a postáját. Az előszobában van a kisasztalon. Laurant könnyedén fogadta a magánéletébe való újabb beavatkozást. Noha eszébe sem jutott, hogy az FBI ügynökök a leveleit is fel fogják bontani, a tény, hogy megtették, cseppet sem zavarta. Alapos munkát végeztek, és ezt nagyra értékelte. 84

85

Wesson közelebb lépett Nickhez. – Csak hogy megértsd! Te pusztán azért vagy itt, hogy Laurant testőre légy. A te dolgod az, hogy minden pillanatban vigyázz rá. Wesson hangja ellenségesen csengett, Nické békítően. – Tudom, mi a dolgom. − A terv az, hogy feldühítsük az ismeretlent, ezért mindkettőtöknek úgy kell játszania, hogy a városban mindenki elhiggye. Nick bólintott, de Wesson még nem fejezte be Helyre akarta tenni Nicket. – Az én csapatom fogja végezni az igazi munkát, és mi kapjuk el a fickót. − Az igazi munkát – ismételte Nick gúnyosan. – Együtt dolgozunk ezen az ügyön, akár tetszik, akár nem. − Nem lennél itt, ha Morganstern nem állna mögötted. − De mivel itt vagyok, barátkozz meg a gondolattal. A hangulat feszültté vált. Úgy álltak, mint két bika, készen arra, hogy egymásnak feszüljenek. Laurant megragadta Nick kezét. – Indulnunk kéne, nem gondolod? Nick nem szólt többet. Az ajtót nyitotta, hogy Laurant-nal kimenjenek, amikor megszólalt a telefon. Visszafordult, ahogy meghallotta Wesson kiáltását. – A fene egye meg! Nick megvárta, amíg a másik befejezi a beszélgetést, csak azután kérdezte meg. – A fene egyen meg mit? Wesson önelégülten mosolygott. – Megvan a holttest.

17. fejezet Wesson egy barom volt. Ezenkívül ostoba, utálatos, durva és erőszakos, az emberei pedig balekok. Ami még rosszabb, hiányzott belőle minden jóérzés vagy szánalom. Amikor meghallotta, hogy egy farmer véletlenül rábukkant a tizennyolc éves Tiffany Tara Tyler megcsonkított holttestére, viselkedése abszolút felháborító volt. Wesson szinte ujjongott a hír fölött. Diadalmasan kiabált, éppen csak dalra nem fakadt, és ami vad lelkesedését még visszataszítóbbá tette, hogy ott volt Laurant és látta az egészet. Nick szerette volna kivinni a lányt, mielőtt az többet lát vagy hall, – Wessonnal ráér később foglalkozni – de mikor megfogta Laurant karját, hogy kivezesse, az elhúzódott. Következő lépése nemcsak meglepte Nicket, de csodálatát is kivívta. Sikerült Wessonra ráijesztenie. Szorosan a férfi elé állt, és kemény szavakkal bírálta viselkedését. Emlékeztette rá, hogy meggyilkoltak egy fiatal lányt, és ha nem érez szánalmat szegény Tiffany iránt, talán fontolóra kéne vennie, hogy másik munka után nézzen. Wesson vitatkozni kezdett, ekkor Nick átvette a szót Laurant-tól, de az ő stílusa jóval durvább volt, mint a lányé. − Ez belekerül a jelentésembe – fenyegetőzött Wesson. − A helyedben meggondolnám. Wesson elhatározta, hogy véget vet a beszélgetésnek. Megsértődött, hogy egy kívülálló véleményt mer mondani a viselkedéséről, és nem volt hajlandó értékes idejét a lány kibékítésére vesztegetni. Ez Nick hatáskörébe tartozik. − Csak tegye, amit mondunk, és majd mi elkapjuk az ismeretlent. De Laurant nem tágított. – És tartsam meg magamnak a véleményem? Wesson nem látta szükségét, hogy válaszra méltassa. Visszafordult a számítógéphez, és a továbbiakban tudomást sem vett róla. Laurant hátrafordult. – Nick, használhatnám a telefonodat? Megmondanád Morganstern számát? – kérdezte, amikor a férfi átnyújtotta a telefont. Wesson megpördült a széken és talpra ugrott. – Ha valami gondja van, hozzám kell fordulnia. − Nem hiszem. − Hogyan? − Mondom, nem hiszem. 85

86

Wesson segélykérően Nickre nézett, de az közönyösen bámult vissza rá, miközben diktálta Morganstern számát. – Csak üsd be a harminckettőt. Az meggyorsítja a tárcsázást. − Nézze hölgyem. Tudom, hogy amit mondtam az… Laurant abbahagyta a tárcsázást. – Szívtelen volt, Mr. Wesson. Amit mondott, az érzéketlen, durva és szívtelen volt. Wesson szemöldökét összevonva préselte ki magából a szavakat. – Nézze, egyikünknek sem használ, ha érzelmileg is belebonyolódunk. El akarjuk fogni ezt a perverz alakot, hogy ne legyen több holttest. − Tiffanynak hívták – emlékeztette Nick. − Szeretném, ha kimondaná a nevét – mondta Laurant. Megadó fejcsóválással, mint aki bármit hajlandó kimondani vagy megtenni, csakhogy megszabaduljon a nőtől, ejtette ki Wesson a nevet: - Tiffany. A neve Tiffany Tara Tyler volt. Laurant visszaadta a telefont Nicknek és kivonult a házból. Beült a kocsiba, mielőtt Nick odaérhetett volna kinyitni neki az ajtót. − Micsoda visszataszító alak! − Igen – bólintott Nick egyetértően. – Megizzasztottad. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges. − Nem értem, Pete hogyan bízhatta rá az ügyet. − Nem ő volt. Pete csak konzultáns ebben az ügyben. O’Leary a felelős, és Wesson neki dolgozik. Nick visszaindult a városba. A nap lenyugodni készült a fák fölött, csillogó víztükörré varázsolva a tó felszínét. Laurant gondolati Tiffany körül forogtak. – Wesson valósággal örvendezett, mikor meghallotta a hírt szegény lányról. Nick jónak látta helyre tenni a dolgot. – Nem annak örült, hogy a lány meghalt. Izgatott volt, mert megvan a tetthely, és ez remélhetőleg mozgásba hozza a dolgokat. Nem Wesson viselkedését védem – tette hozzá –, csak próbálom megmagyarázni. Azt mondják, jól végzi a munkáját. Én csak egyszer dolgoztam vele, de nagyon régen. Mindketten újoncok voltunk és tapasztalatlanok. Pete szerint jó ügynök, de ami engem illet, ezt még bizonyítania kell. − Azt mondtad, most hogy megvan a tetthely, a dolgok mozgásba lendülnek. Hogyan? − Minden gyilkos hagy valami nyomot a helyszínen, ami csak rá jellemző. A szakemberek aláírásnak hívják. Ez többnyire beteges fantáziájának valamilyen jele, és rengeteget elárul róla. − De a fickó óvatos, te magad mondtad. Mi van, ha semmi nyomot nem hagyott a helyszínen? − Mindig hagynak – biztosította. – Ha egy ember kapcsolatba kerül egy másikkal, akármilyen óvatos is, mindig hagy maga után valami nyomot. Hajszálat, bőrfoszlányt, körömdarabkát, cipőnyomot, vagy valami szálat a ruhájából… mindig marad valami nyom. Bizonyítékot találni nem nehéz, de azt elemezni, rájönni a motivációra, kitalálni, hogy mi lesz a következő lépés, rengeteg időt és igen alapos munkát igényel. És amíg a kriminológusok végzik a munkát, a fényképeket a személyiségelemző szakember kapja meg, aki le tudja olvasni a képekről, milyen fantáziaképek vezérlik az ismeretlent. A lányra nézett, mielőtt folytatta. – A „gyilkos aláírása” tulajdonképpen egy lelki névjegykártya. Megváltoztathatja a módszereit, a helyszínt, az időpontot, az elkövetés módját, de az aláírás soha nem változik. − Úgy érted, mindig van valami sablon? − Pontosan. Ez lehet a testen hagyott jel, vagy a holttest helyzete. Az elemző megnézi ezeket a jegyeket, és kitalálja, hogy valójában mit is akart a fickó. A mi emberünknél minden a hatalomról szól.

86

87

Nick megállt az Oak és a Main sarkán. Egy fiatalasszony babakocsit tolt előttük az úton. Egy pillanatra megállt, hogy megnézze magának Nicket, intett Laurant-nak, majd továbbment. − A következő utcában van a házam, második a saroktól. De semmi kedvem hazamenni. Bárcsak motelbe mehetnék! − Haza kell menned, és úgy tenned, mintha minden rendben lenne, emlékszel? − Tudom, de akkor sem akaródzik. Soha többé nem akarok visszamenni abba a házba. − Megértelek. Évszázados fák árnyékában hajtottak végig az utcán. A lombokon átszűrődő alkonyi fény homályos foltokkal szórta be az udvarokat, de a látóhatáron fenyegető viharfelhők gyülekeztek. A házhoz érve Laurant-nak eszébe jutott, amikor először pillantotta meg a régi, megkopott épületet. Elbűvölőnek találta. Miután beköltözött, először egy hintaágyat vett a tornácra. Minden reggel itt fogyasztotta el teáját, miközben a napilapokat olvasta. Esténként a szomszédaival beszélgetett az udvar rendezgetése közben. De a nyugalom, a hovatartozás érzése elveszett, és talán soha vissza se kaphatja. − A kamera ott van még, vagy elvitték? − Ott van. − Be van kapcsolva? − Igen. Nem akarjuk, hogy rájöjjön, megtaláltuk. − Nem látta meg az ügynököket, amikor bementek a hálószobámba? − Nem. Az előszobai szekrényben találták – emlékeztette. – Nem mentek a kamera látóterébe. Nick felhajtott a kocsifeljáróra és leállította a motort. A lány egy ideig a házat bámulta, majd megkérdezte. – Hol tudta beszerezni? Azt üzletekben árulnak ilyet? Majd mielőtt Nick válaszolhatott volna, kitört. – Valahányszor bemegyek a hálószobába, lehet hogy engem fog nézni. A férfi a térdére tette kezét. – Azt akarjuk, hogy nézzen. Ez jó lehetőség, hogy kiugrassuk a kuckójából. Te meg én majd forró szenvedéllyel viselkedünk a kamera előtt. − Tudom, hogy mi a terv. Nem szállt inába a bátorsága, de érezte, hogy elszántsága lassan tovatűnik. Élete különös fordulatot vett, mintha maga is szereplőjévé vált volna azoknak az ostoba mozifilmeknek, ahol semmi nem az, aminek látszik, ahol a kedvesség és jóság csak a gonosz álcája. A bájos ház hívogató volt, de az a férfi bent járt, és egy kamera az ő ágyára irányul. − Készen állsz? A lány gyorsan bólintott. Nick látta, hogy milyen ideges, és próbálta elterelni figyelmét a kínos pillanatról. Az ajtót kinyitva így szólt. – Holy Oaks gyönyörű kisváros, de megbolondulnék, ha itt kéne élnem. Hol a forgalom? Hol a zaj? Laurant tudta, mit akar a férfi. Neki próbál segíteni. Megérzi, mikor csordul túl a pohár, és olyankor vidámabb vizekre evez. Kinyitotta a kocsiajtót és kiszállt. – Szereted a zajt és forgalmat? − Hozzászoktam már –felelte. A kocsi fölött összetalálkozott a tekintetük. – Itt nemigen szabadulnak el az indulatok, nem igaz? − Dehogynem. Amikor a serif fia, Lonnie a barátaival kocsikázni megy, sokan szeretnék, ha a csatornában kötne ki. Veszélyes alak, és az apja semmit sem tesz ellene. − A helyi gengszter, mi? − Igen. Laurant a csomagtartóhoz indult, hogy kivegye táskáját, Nick ezalatt a szomszédságot vette szemügyre. Az előudvarban hatalmas tölgyfa állt, méretében versenyezve a szomszéd udvarban álló tölggyel. A ház másik oldalán lévő telek üres volt. A hosszú kocsibeálló végén a garázs szabadon állt, ami azt jelentette, hogy a hátsó ajtón is be tud menni a házba, miután

87

88

leparkolta a kocsit. A két épület közel volt egymáshoz, oldalt azonban fák és bokrok nőttek sűrűn – tucatnyi hely, ahol el lehet bújni. Nick azt is észrevette, hogy sem a házon, sem a garázson nincs külső világítás. − Betörők paradicsoma – jegyezte meg. – Túl sok a rejtőzködésre alkalmas hely. − A tornácon van világítás. − Az kevés. − A legtöbb ember nem is zárja az ajtaját, még éjszakára sem. Ez egy kisváros, és mindenki biztonságban érzi magát. − Igen, de te zárd az ajtódat! − Hahó Laurant! Megjöttél? Nick megfordult, amint az ősz hajú idős hölgy fehér csipkegalléros, élénk lila ruhában kinyitotta az ajtót és kilépett a tornácra. Kezében fehér csipkekendőt szorongatott. Legalább nyolcvan évesnek látszott, és sovány volt, minta a piszkafa. − Volt egy kis izgalom, amíg nem voltál itthon. − Valóban? – kiáltott vissza Laurant. Odasétált a kerítéshez, és türelmesen várta, hogy megtudja, mi történt. − Ne akard, hogy kiabáljak, kedvesem – dorgálta gyengéden. – Inkább gyere át, és hozd magaddal a fiatalembert is. − Igen, asszonyom. − Tudni akarja, hogy ki vagy – súgta oda Nicknek. Nick megfogta Laurant kezét és visszasuttogta. – Színpadra! − Turbékoló szerelmespár? − Pontosan, baby. – Azzal Nick lehajolt és könnyedén megcsókolta. Bessie Jean Vanderman a tornácon állt, és mindent látott. Szemei csészealj nagyságúra tágultak, amint a mosolygó párt nézte. A kerítés körülfogta az előudvart. Nick elengedte Laurant kezét, hogy ki tudja nyitni a kiskaput. Ahogy a lány után sétált a tornácra vezető járdán és fel a lépcsőn, észrevett egy másik idős hölgyet, aki az ajtón kukucskált ki. A házban sötét volt, így a hölgy arca árnyékban maradt. − Milyen izgalom? – érdeklődött Laurant. − Valami huligán betört a házadba. – Bessie Jean előrehajolt, lehalkította a hangját, mintha titkot osztana meg. – Hívtam a serifet, hogy azonnal csináljon valamit. De nem hiszem, hogy bármi is történt odaát. A serif otthagyta a betörőt a házban, és sietve a kocsijához rohant. Nem akármilyen látványt nyújtott! Annyi jó modor sem szorult belé, hogy idejöjjön, és elmondja, mi történt. Jobb lesz, ha körülnézel, nem hiányzik-e valami. – Ezzel kiegyenesedett, majd hátralépett, hogy jobban szemügyre vegye Nicket. – Na és ki ez a jóképű fiatalember melletted? Nem hiszem, hogy láttam volna már Holy Oaksban. Laurant gyorsan bemutatta Nicket, de Bessie Jean ráérősen méregette a fiatalembert. Ennek aztán semmi sem kerüli el a figyelmét, gondolta Nick az okosan csillogó zöld szemekbe nézve. − És mi a foglalkozása, Mr. Buchanan? − Az FBI-nál dolgozom. Bessie Jean a torkához kapott. Egy-két másodpercre mintha megdermedt volna, aztán gyorsan magához tért. – Miért nem ezzel kezdte? Megnézhetem a jelvényét, fiatalember? Nick elővette a jelvényt és odaadta a nőnek. Az csak futó pillantást vetett rá, mielőtt visszaadta. − Hát, nem kapkodta el! − Hogyan? − A testvérem és én nem szeretjük, ha megvárakoztatnak – hangjából éles kritika csendült ki. 88

89

Nicknek halvány fogalma sem volt, hogy miről beszél az idős hölgy, és Laurant csodálkozó arckifejezéséből láthatta, hogy neki sincs ötlete. Bessie Jean határozottan kinyitotta a bejárati ajtót. – Nem látom értelmét a további időpocsékolásnak. Jöjjön be, és kezdje meg a nyomozást! − Pontosan miben szeretné, ha nyomoznék? – kérdezte Nick, miközben követte Laurant-t a házba. Bessie Jean húga már várta őket. Laurant bemutatta őket egymásnak. Viola levette szemüvegét, köténye zsebébe dugta, és előrejött, hogy kezet fogjon Nickkel. Alacsonyabb, teltebb és lágyabb volt nővérénél. − Csak vártunk és vártunk. – Gyengéden megveregette Nick kezét, mielőtt elengedte volna. – Én már majdnem feladtam, de Bessie Jean soha nem veszti el a reményt. Biztosra vette, hogy eltévedt a levél, ezért is írt még egyet. − Az FBI-ra nem jellemző, hogy csak lóbálná a lábát – mondta Bessie Jean. – Ezért vettem biztosra, hogy a postán elkeverték a levelet. Akkor írtam egy másodikat, és amikor még mindig nem… − Magának az igazgatónak írt – magyarázta Viola. Bessie Jean a nappaliba vezette őket. Hűvös és hideg volt odabenn, a levegőben fahéj és vanília illat terjengett. Valamelyik hölgy éppen süteményt sütött, és Nick gyomra megkordult. Éhesebb volt, mint gondolta, de a vacsora még várhat. Szeme pár másodperc alatt hozzászokott a homályhoz, aztán Viola elhúzta a függönyt és Nick hunyorogni kezdett. A szoba zsúfolva volt régiségekkel. A kandallópárkányon gyertyák álltak, s a falon hatalmas olajfestmény függött, amely egy szürke kutyust ábrázolt. Az állat kancsalnak látszott. Bessie Jean a szófához vezette Nicket és Laurant-t, majd levett egy hímzett párnát a fonott hintaszékről és leült. Bokáját keresztbe rakta, ahogy édesanyja tanította. Egyenes háttal, mereven ült. − Vegye elő a jegyzettömbjét – utasította Nicket. A férfi alig hallotta. Figyelmét a falakon és az asztalon levő fotók kötötték le. Valamennyi képen egy kutya volt látható – egy snauzer, vagy valami keverék. Laurant megérintette a karját, hogy magára vonja a figyelmét. – Bessie Jean és Viola levelet írtak az FBI-nak, hogy segítsen nekik megoldani egy rejtélyt. − Nem rejtélyt, kedvesem – javította ki Viola. – Pontosan tudjuk, mit történt. – Egy virágmintás székben ült, és buzgón javítgatta egyik ruhaujjának csipkéjét. − Igen, tudjuk, mit történt – csatlakozott húgához Bessie Jean erélyes biccentéssel. − Miért nem mondod el a részleteket, nővérkém? − Még nem vette elő a jegyzettömbjét és a tollát. Viola felállt és kiment az ebédlőbe, mialatt Nick zsebét tapogatta jegyzettömb után kutatva, amiről tudta, hogy nincs nála. Kint hagyta a kocsiban az iratok között. Amikor Viola visszajött, parányi rózsaszín jegyzetfüzet és egy rózsaszín toll volt nála. − Használhatja ezt. − Köszönöm. Most pedig mondják el, miről van szó. − Úgy küldte ide az igazgató, hogy nem mondta el, mi lesz a dolga? Egy gyilkosságot kell kinyomoznia. − Tessék? Bessie Jean megismételte kijelentését. Viola bólintott. – Valaki megölte Papát. − Papa a család kedvence volt – intett Laurant az olajfestmény felé. − Papát az édesapánk, az ezredes után neveztük el – tette hozzá Viola. Nick javára legyen mondva, nem mosolygott. – Értem. − Igazságot követelünk – mondta Viola. Bessie Jean szigorúan nézett Nickre. – Fiatalember, nem akarom kritizálni, de…

89

90

− Igen, asszonyom? − Még soha nem hallottam olyat, hogy a törvény emberének ne lenne tolla és jegyzetfüzete. A pisztolya töltve van? − Igen, asszonyom. Bessie Jean elégedett volt. Fontos volt számára a pisztoly, mert ha egyszer elkapják a gyilkost, lehet hogy le kell lőni. − A helyi hatóságok utánanéztek a problémának? − Nem probléma, kedvesem. Gyilkosság – javította ki Viola. − Azonnal kihívtuk HF serifet, de ő nem fog segíteni, hogy megtaláljuk a tettest – magyarázta Bessie Jean. Viola segítőkészen közbeszólt. – HF az Hájfej, írja csak le nyugodtan. Nick nemigen tudta eldönteni, melyik zavaróbb: egy kutya, amit Papának hívnak, vagy egy elbűvölő idős hölgy, aki a „hájfej” szót használja. − Talán mondják el, mi történt pontosan. Bessie Jean megkönnyebbülten húgára pillantott, majd belekezdett. – Azt hisszük, Papát megmérgezték, de nem vagyunk benne biztosak. A nagy tölgyfához szoktuk kikötni nappalra, és néha este is, amikor bingózni mentünk, hogy friss levegőn legyen. − Van ugyan kerítésünk, de Papa át tudta ugrani, úgyhogy szükség volt a láncra – magyarázta Viola. – Írja amit mondok, kedvesem? − Igen, asszonyom. − Papa a legjobb egészségnek örvendett – mondta Bessie Jean. − Még csak tíz éves volt, és ereje teljében – egészítette ki Viola. − A vizes tálját felborították – folytatta Bessie Jean a székben hintázva, s közben zsebkendőjével legyezte magát. − Papa soha nem lett volna képes felborítani a tálat, mert nehezékkel a földhöz rögzítettük. − Így van – bólintott Bessie Jean. – Papa okos volt, de nem tudta volna az orrát a tál alá dugni. − Valaki tehát felborította a tálat – hangsúlyozta Viola nyomatékosan. − Szerintünk valaki mérget tett a vizébe, majd amikor szegény Papa ivott egy nagyot, a tettes megszabadult a bizonyítéktól. − Azt is tudjuk, hogy szabadult meg tőle – jelentette ki Viola. – Kiöntötte a nebáncsvirágokra. Megölte az én gyönyörű virágaimat. Az egyik nap még nyíltak, másnapra összefonnyadtak és megbarnultak. Úgy néztek ki, mintha valaki savat öntött volna rájuk. Valahol a házban megszólalt egy csengő. Viola igyekezett kikászálódni a székéből. – Ugye megbocsátanak, de ki kell vennem a kifliket a sütőből. Kérnek valamit? − Nem kérek semmit, köszönöm – mondta Laurant. Nick buzgón jegyzetelt. – Én kérek egy pohár vizet – nézett fel. − Esténként gyakran iszunk egy kis gint tonikkal. Nagyon üdítő a forró napokon. Ne hozzak egyet magának? − Köszönöm, a víz elég lesz. − Szolgálatban van, húgom. Nem ihat. Nick nem mondott ellent. Befejezte a jegyzetelést és megkérdezte. – Meg szokta ugatni a kutya az idegeneket? − Ó igen – mondta Bessie Jean. – Remek őrzőkutya volt. Éberen vigyázott arra, hogy idegenek ne kerülhessenek a ház közelébe. Mindenkit megugatott. Zokon vette, ha valaki az utcán sétált. A kutyáról való beszélgetés láthatóan elkeserítette Bessie Jeant. Ahogy beszélt róla, egyre gyorsabban hintáztatta a széket, és Nick szinte várta, hogy mikor röpül ki belőle.

90

91

Van néhány idegen most a városban, akik az apátságon dolgoznak. Hárman kibérelték a Morrison házat szemben, az utca túloldalán, arra az időre, amíg itt vannak. Ketten pedig Nicholsonékhoz költöztek az utca másik végén – folytatta Bessie Jean. − Papa nem kedvelte őket – vetette közbe Viola az ebédlőből jövet. Egy pohár jeges vizet hozott, és letette a dohányzó asztalon egy szalvétára, amit a zsebéből húzott elő. Nick hamar eldöntötte magában, hogy a kutya valószínűleg senkit sem kedvelt. − A katolikusok mindig sietnek valahová – jelentette ki Bessie Jean. Nyilvánvalóan megfeledkezett arról, hogy Laurant is katolikus, a bátyja pedig pap. – Szerintem nagyon türelmetlenek. Mielőbb be akarják fejezni az apátság felújítását, hogy elkészüljön július 4-re. − Akkor ünnepli az apátság fennállásának századik évfordulóját is – tette hozzá Viola. Bessie Jeannek feltűnt, hogy eltértek a témától. – Megkértük a doktort, hogy tegye Papát a fagyasztóba, hogy maga is ott lehessen a boncolásnál. Ugye írja fiatalember, amit mondok? − Természetesen, asszonyom – biztosította Nick. – Kérem, folytassa! − Tegnap kaptam meg a számlát a dokitól, hogy mennyit kell fizetni a hamvasztásért. Mintha villám sújtott volna belém. Persze azonnal felhívtam. Biztos voltam benne, hogy valami tévedés történt. − Elégették a kutyát? Bessie Jean megtörölgette szeme sarkát zsebkendőjével, aztán újra hintázni kezdett. – Igen. A doktor azt mondta, hogy az unokaöcsém felhívta, hogy meggondoltam magam, és hamvasszák el szegény Papát. A szék most igazán gyorsan mozgott, csakúgy recsegett a padló. − A doki elégette anélkül, hogy magával beszélt volna? − Igen, eszébe se jutott, hogy ellenőrizze. − Az unokaöccsük… − De hiszen épp ez az – kiáltott fel Bessie Jean. – Nincs is unokaöcsénk. − Ha engem kérdez kedvesem, a gyilkos meg akart szabadulni a bizonyítéktól – jelentette ki Viola. – Igazam van? − Nagyon úgy néz ki – helyeselt Nick. – Szeretném látni a virágokat. − Ó, az sajnos lehetetlen, kedvesem – mondta Viola. – Justin segített kiásni a töveket és elültetni az új virágokat. Látta a kertben, hogy mennyire szenvedek, és a nehéz nap után, amit végigdolgozott, mégis volt olyan kedves és átjött segíteni. Nem győzöm már egyedül. − És ki az a Justin? − Justin Brady – felelte türelmetlenül Bessie Jean. – Azt hiszem, már említettem. − Nem – szólt Viola –, csak annyit mondtál Nicholasnak, hogy három munkás beköltözött a Morrison házba, kettő meg Nicholsonékhoz. De nem mondtál neveket. Kristálytisztán hallottam minden szavadat. − Nos hát, akartam. Én csak azzal a hárommal találkoztam az utca túloldalán. Az egyikük Justin Brady. Ő az egyetlen, akit kedvelünk. − Mert ő segített – vette át a szót Viola. – Aztán ott van még Mark Hanover és Willie Lakeman. Mind ott ültek a tornác lépcsőjén, sört ittak, és mindegyik látta, hogy mennyire szenvedek, de csak Justin jött át segíteni. A másik kettő tovább ivott. − Nos fiatalember, mit gondol? Papát megölték, vagy csak két öreg, hóbortos hölgy fecsegése az egész? − Annak alapján, amit elmondtak és feltételezve, hogy pontos a leírásuk, azt hiszem, hogy a kutyájukat csakugyan megölték. − Tényleg azt hiszed? – döbbent meg Laurant. − Igen. Bessie Jean összecsapta a tenyerét lelkesedésében. – Tudtam, hogy az FBI nem hagy cserben. És most, Nicholas árulja el, hogy mit akar tenni ez ügyben? 91

92

− Magam nézek utána. Egy kis talajminta onnan, ahol azok a virágok nőttek, sokat segítene. És a vizes tál… megvan még, ugye? − Igen. A garázsban van, Papa kedvenc játékaival együtt. − Tájékoztatni fog a fejleményekről? − Természetesen. Ugye nem mosták ki a tálat? − Nem hinném. Annyira megviselt bennünket a dolog, hogy csak eltettük… hogy ne is emlékeztessen rá. − Viola le akarta venni a festményt, és a képeket is el akarta tenni. De én nem hagytam. Olyan megnyugtató, hogy Papa mosolyog ránk. Mint valami jelre, valamennyien felnéztek a képre. Míg Nick azon gondolkodott, honnan tudja a hölgy, hogy a kutya mosolyog, Laurant azon csodálkozott, hogy tudnak a nővérek ekkora vonzalmat érezni a rossztermészetű állat iránt, aki mindenkibe belekapott, aki csak belépett az udvarra. Rengeteg embert megharapott, az állatorvos ki is függesztette a váróban a listát. − Abban reménykedünk, hogy a tettes nem idevalósi. Szörnyű még csak elgondolni is, hogy valaki a mieink közül ilyen borzasztó tettre képes – mondta Viola. − Azért a serif fiától kitelik ilyen kegyetlenség. Lonnie mindig is problémás gyerek volt. Az a fiú igazán gonosz, az apja természetét örökölte. − Igen, az tényleg egy csúszómászó. Az anyja meghalt pár éve. Nem akarok rosszat mondani egy halottról, de csendes, félénk asszony volt. Nem volt akarata már lánykorában sem, mindig csak siránkozott. Nem igaz Bessie Jean? − De bizony, mindig panaszkodott valamiért. − Azt mondták, sok idegen tartózkodik a városban – szólt közbe Nick. – Észrevették esetleg, hogy valaki ólálkodik a ház körül, vagy Laurant háza körül? − Elég sokat üldögélek a tornácon, és néha éjszaka is kinézek az ablakon, csakhogy lássam, minden rendben van-e. Azt a férfit kivéve, aki tegnap bement Laurant házába, nem láttam senkit. Ahogy már mondtam, a legtöbb idegen az apátságnál dolgozik. Van köztük olyan is, aki Nebraskából meg Kansasból jött. Lábát lerakva a padlóra, megállította a hintaszéket. Közelebb hajolt Nickhez és Laurant-hoz, majd várakozóan megkérdezte. – Itt maradnak vacsorára? − Ma este makaróni lesz – jelentette be Viola felemelkedve a székről, és a konyha felé indult. – Makaróni és marhaszegy, házi sütésű fahéjas kifli, és készítek vendégváró salátát. − Nem akarunk alkalmatlankodni – tiltakozott Laurant. − Szívesen itt maradunk – mondta ugyanakkor Nick. − Laurant, segíts a húgomnak, én addig társalgok Nickkel – javasolta Bessie Jean. − Gyere kedvesem, terítsük meg az asztalt – mondta Viola. – A konyhában eszünk, de a porcelán étkészlettel terítünk. Bessie Jean nem vesztegette az időt. Alig tűnt el Laurant, még jobban előrehajolt a székben, és azonnal tudni akarta, hogyan ismerkedtek meg. Nick már várta az alkalmat. Részletesen elmesélte barátságát Tommyval, majd azt is elmondta, miért hívta Tommy segítségül őt, amikor az a férfi bement a gyóntatószékbe és megfenyegette Laurant-t. − Ez a szerencsétlen incidens hozott össze minket – magyarázta. – A szakértőink mind megegyeznek abban, hogy a férfi csak hencegett, mert ez örömet okoz neki. Biztosan ismer ilyen alakot. Ijesztgeti az embereket, balhét akar, bajt kever. Fel akarja hívni magára a figyelmet. A szakértők szerint nem lehet valami okos fickó. Valószínűleg alacsony az intelligenciaszintje – tette hozzá –, és lehet hogy impotens is. − Impotens? – pirult el Bessie Jean. − Igen, asszonyom. A szakértők azt mondják. 92

93

− Ezek szerint nem azért jött, hogy Papa meggyilkolása ügyében nyomozzon. Nick kíváncsi volt, mennyi idő alatt jön rá. – Nem, de azért utánanézek az ügynek – ígérte. Bessie Jean hátradőlt. – Meséljen egy kicsit magáról, Nicholas. Nem engedte, hogy Nick gyorsan túl legyen a mondókáján. Egy vizsgálótiszt alaposságával kérdezte ki. A családjáról is mindent tudni akart. Nicket Laurant mentette meg, aki megjelent az ajtóban és vacsorázni hívta őket. Nick követte Laurant-t a konyhába. Az asztal makulátlan fehér abroszán finom, virágmintás porcelán edények hívogatták. Nick elbűvölte az idős hölgyeket, hogy kihúzta a széket előttük, mint egy igazi úriember. Ragyogtak örömükben. A vendégváró salátáról kiderült, hogy nem más, mint gyümölcszselé egy jégcsapsalátalevélen, tetején majonéz. Nick utálta a gyümölcszselét, de megette, nehogy megbántsa a hölgyeket. Mialatt legyűrte a torkán, Bessie Jean mindent elmesélt húgának a Kansas Cityben történt incidensről. − Hogy mit meg nem tesznek az emberek, hogy felfigyeljenek rájuk! Borzasztó, egyszerűen borzasztó! Tom atya bizonyára nagyon fel volt háborodva. − Igen – mondta Laurant. – Nem tudta mit csináljon, ezért telefonált Nicknek. − Azért valami jó is történt – mondta Nick és rákacsintott Laurant-ra. – Végre megismertem Tommy húgát. − És azonnal meghódította, így van? – Bessie Jean bólintott, mintha előre eldöntött tényt jelentene be. − Hát persze, hogy meghódította – szólt közbe Viola is. – Laurant a legcsinosabb lány Holy Oaksban. − Szerelem volt első látásra – vetett egy csodáló pillantást a lányra Nick. – Eddig nem hittem benne, mégis megtörtént. − Na és neked, Laurant, neked is szerelem volt első látásra? − Igen – felelte elpirulva. − Milyen romantikus! Nem gondolod, Bessie Jean, hogy ez nagyon romantikus? − Hát persze, hogy romantikus. De néha a gyorsan fellobbant tűz hamar el is lobban. Nem akarom, hogy a mi Laurant-unknak bárki is összetörje a szívét. Ugye érti Nicholas, hogy miről beszélek? − Igen asszonyom, de nem kell semmitől tartania. − Elmondaná, hogy mik a szándékai? − Feleségül veszem Laurant-t. Viola és Bessie Jean egymásra néztek, majd nevetésbe törtek ki. − Arra gondolsz, amire én, húgom? – kuncogott Bessie Jean. − De még mennyire – nézett nővérére mindent tudó mosollyal Viola. − Ez aztán az örvendetes hír – jelentette ki Bessie Jean. – Gondolom, Tom atya áldását adta a frigyre. − Igen – mondta Laurant –, és nagyon boldog, hogy egymásra találtunk. Laurant és Nick kérdőn nézett egymásra. Nem értették a két hölgy vidámságát. − Ne értsen félre Nicholas, nem a nagyszerű hír miatt nevetünk. Csak… - kezdte Viola. − Steve Brenner miatt – folytatta Bessie Jean. – Gutaütést fog kapni, ha meghallja. Igen, biztosan megüti a guta, és úgy szeretnék ott lenni, amikor ez bekövetkezik. Mr. Brennernek nagy tervei voltak veled Laurant. − Nem értem, hiszen még csak nem is randevúztunk, és nem hiszem, hogy valaha is okot adtam volna, hogy terveket szőjön velem kapcsolatban. − Rajong érted, kedves – magyarázta Viola. − Nem, inkább megszállott – javította ki húgát Bessie Jean. – Te vagy a legszebb lány Holy Oaksban, ezért akar megszerezni. Azt hiszi, ha mindenből a legjobbat birtokolja, akkor ő lesz 93

94

a legjobb ember a városban. Ezért vette meg azt a nagy házat is a Platánsoron. Ha engem kérdezel, Mr. Brenner nem más, mint egy vén kappan, aki peckesen járkál fel-alá a városban. Azt hiszi, hogy itt minden az övé, beleértve Laurant-t is – fordult Nickhez. − Akkor most jó kis meglepetésben lesz része, nem igaz? – kérdezte Nick. − De még mekkorában – mosolygott Bessie Jean. – Bizonyára észrevette, hogy nem vagyunk valami nagy véleménnyel a fickóról. − Igen, észrevettem – nevetett Nick. − A városban mindenki szereti, és azt is tudom, miért. Gyakran támogatja pénzzel a helyi segélyszervezeteket, és ezt értékelik az emberek. Külsőre sem csúnya legény, sőt határozottan jóképű. Bessie Jean megvetően húzta el a száját. – Engem nem olyan könnyű levenni a lábamról. Nem dőlök be az olyan embereknek, mint Mr Brenner, aki úgy szórja a pénzét, mint más a fűmagot. Az étvágyam is elmegy, ha tovább beszélünk róla. Térjünk vissza inkább hozzád, Laurant. Hivatalosan is eljegyeztétek egymást, vagy még hallgatni akarsz róla? Mi tudunk titkot tartani, ha szükséges – biztosította a lányt. − Nyugodtan elmondhatja akárkinek. Nick és én holnap vagy holnapután megvesszük az eljegyzési gyűrűt – Laurant hangja elcsuklott az izgalomtól, ahogy kezét az asztalra téve ujjait mozgatta. – Nem akarok túl nagyot. − El ne felejtsd betenni az újságba a hírt. Ebben tudok segíteni, ha akarod – javasolta Bessie Jean. Hangja és szeme csillogása elárulta Laurant-nak, hogy Bessie Jean majd meghal azért, hogy ő mondhassa el az újságot barátnője lányának, Lorna Hamburgnak, aki nem volt más, mint a társasági oldal szerkesztője. − Felhívhatnám Lornát rögtön vacsora után. − Az sokat segítene, köszönöm – egyezett bele Laurant. − Megemlítsem neki azt a kis problémát, ami Kansas Cityben történt? Laurant nem volt ebben biztos, ezért segélykérően Nickre pillantott, aki gyorsan válaszolt. – Természetesen mondja el. A szerkesztőt bizonyára minden apró részlet érdekli a találkozásunkkal kapcsolatban. Így van, drágám? A kedveskedés nem volt betervezve. A szavak csak előbuktak, és Nick maga jobban meg volt lepve, mint a lány. − Igen, szívem. Azt hiszem, azt is el kellene mondani Lornának, hogy az FBI szakértői biztosak benne, hogy elbánnak a férfival, aki nyilvánvalóan beteg… és ostoba is. − Biztos lehetsz benne, hogy mindent el fog mondani a kicsi Lornának – nyugtatta meg Viola. Nick felé kínálta a húsos tálat, hogy vegyen még. De Nick hátratolta székét, megveregette teli pocakját és kijelentette, hogy egy falatot sem bír lenyelni. − Olyan sok a beteg ember manapság – csóválta fejét Bessie Jean. – Megnyugtató tudni, hogy egy FBI ügynök van a közelben. − Hol fog megszállni – érdeklődött Viola. − Laurant-nál – felelte Nick. – Igaz, hogy erős lány, aki tud magára vigyázni, de ott akarok lenni a közelében, hogy az ilyen Steve Brenner-féle alakok ne zaklathassák. A nővérek felhúzott szemöldökkel néztek egymásra, és Nick nem tudta megfejteni, mit fejez ki a tekintetük. Mondott valamit, ami a hölgyeknek nem tetszett, de nem tudta, mi lehetett az. Bessie Jean letette villáját, székét hátratolta, és ujjait összefonva hallgatott egy percig, míg összeszedte gondolatait. Majd egyenesen Laurant-hoz fordult. − Kevesem, őszinte leszek hozzád. Tudok egy-két dolgot a hormonokról, amelyek most a szervezetedben munkálnak. Lehet, hogy öreg vagyok és bizonyos dolgokban makacs, de nézem a tévét is, tudom, hogy változnak az idők. Neked nincsenek szüleid, akik utat mutatnának, hogy mi a jó és mi a rossz. Ó igen, tudom, már felnőtt vagy, de akkor is jól jön

94

95

egy idős, bölcs és tapasztalt ember tanácsa néhanapján. Minden fiatal lánynak szüksége van segítőre. A húgom és én meglehetősen megkedveltünk, és a szeretettel együtt jár az aggodalom is. És most hadd kérdezzem meg egyenesen, amíg Nicholas el lesz foglalva azzal, hogy téged megvédjen, te hogyan akarod megvédeni magad tőle? − Az erkölcsi tisztaságodról van szó, kedvesem – tette hozzá Viola. − Kötelezettséget vállaltunk egymásnak – kezdte Nick. – Én nem teszek semmi… erkölcstelent… és Laurant sem. − Az emberek pletykálni fognak a hátatok mögött – figyelmeztette Viola. − Az emberek mindenképpen pletykálnak – legyintett Bessie Jean. – A legjobb szándék is háttérbe szorul a pillanat hevében. – Értitek, mire gondolok? Laurant kinyitotta száját, hogy feleljen, de egy hang se jött ki rajta. Könyörögve nézett Nickre. − Térj a tárgyra, Bessie Jean – sürgette Viola, gondosan összehajtogatva szalvétáját, és felállt az asztaltól. − Rendben, nem kertelek tovább – mondta Bessie Jean, gondosan megtörölgetve száját szalvétájával. – Biztonságos szex, Nicholas. − Így van, kedvesem – csatlakozott Viola is, leszedve a tányérokat. – Azt szeretnénk, ha biztonságos szexet alkalmaznátok… kér valaki desszertet?

18. fejezet Steve Brenner dühöngött. Az a szuka ez alkalommal túl messzire ment. Senki, se nő se férfi nem csinálhat bolondot belőle! Itt az ideje, hogy valaki megleckéztesse Laurant-t, és ez a valaki ő lesz. Mi a fenét képzel az a nő, hogy így megalázza üzlettársai és barátai előtt azzal, hogy másik férfit hoz a házhoz. Ugyan, hogy eshet valaki szerelembe egyetlen röpke hétvégén? Feldühödve a hírtől, amit Lloyd serif hozott neki, Brenner felkapott egy széket és keresztülhajította a szobán, leverve az íróasztal lámpáját. Dühtől reszketve nézte, aztán még mindig őrjöngve, ököllel a falra csapott. Friss vakolat freccsent szét, fehér porral vonva be frissen mosott vérvörös pólóingét. A vakolat szétmállott ökle alatt, és ujjpercei kisebesedtek, amint a puszta cementbe öklözött. A fájdalommal és rendetlenséggel nem törődve, visszakapta a kezét és megrázta magát, mint a kutya. Nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen dühös, de tudta, le kell higgadnia, ha józan fejjel akar dönteni a továbbiakról. Végül is ő a játékmester. Ha az a szuka még nem értette meg, hamarosan megtanulja, ki irányít. De meg ám! Lloyd serif egy üres íróasztal mögött terpeszkedett a széken. Kívülről nézve nyugodt volt, de belseje reszketett az idegességtől és félelemtől, mert tudta, hogy mire képes Steve, ha egyszer kijön a sodrából. Isten legyen hozzá irgalmas, soha többé nem akarta megtapasztalni azt még egyszer. Lloyd vadonatúj, ezüst övcsatja fájdalmasan mélyedt túlméretezett pocakjába, de félt megmozdulni. Nem akarta felhívni magára a figyelmet, amíg Steve vissza nem nyeri nyugalmát. Kövér, vörös vércseppek hullottak Steve frissen vasalt khakiszínű nadrágjára, és hosszú sötét sávokká barnultak. Lloyd arra gondolt, szól neki – ő csak tudta, milyen fontos Steve-nek a megjelenés –, de aztán úgy döntött, jobb lesz, ha hallgat és úgy tett, mintha nem venné észre. A legtöbb nő szerint Steve jóképű férfi volt, és Lloyd is úgy gondolta, hogy hullámos barna hajával, remek alakjával igazán hódító jelenség. Az arca kissé hosszúkás, de amikor mosolygott, a nők nem láttak mást, csak a belőle áradó bűverőt. De most egyáltalán nem mosolygott, és ha látnák azok a nők a jéghidegen csillogó szemeket, egyáltalán nem tartanák jóképűnek. Még tán félnének is tőle, mint Lloyd serif. 95

96

Steve ökölbe szorította, majd kinyitotta a kezét, amint az ablaknál állt háttal a serifnek, és a teret fürkészte. Három kamasz gördeszkázott végig a járdán, semmibe véve a biciklizni és gördeszkázni tilos jelzést. Conrad Kellogg, a patikus öklét rázva rohant ki, amikor az egyik narancssárgára festett hosszú borzas hajú süvölvény véletlenül nekirohant a kirakatüvegnek. Átellenben a téren kinyílt Laurant üzletének az ajtaja, és a Winston ikrek léptek ki rajta kék overallban. Késő estig dolgoztak. Az utcai lámpák már világítottak, ami azt jelentette, hogy elmúlt hét óra. A gyógyszertár kivételével az üzletek hatkor zártak. Az ikrek túlóráztak, hogy időben befejezzék a munkát. Steve figyelte, ahogy a két férfi rögzíti az imént helyére illesztett kirakatüveget. − Micsoda pénzpocsékolás – mormolta maga elé. − Mit mondtál, Steve? A férfi nem válaszolt. Lloyd látva, hogy Steve elmerül komor gondolataiban, és nem figyel rá, úgy döntött, itt az ideje, hogy kényelembe helyezze magát. Meglazította derékszíját, kigombolta a nadrágját, hogy terjedelmes pocakja jobban elférjen, majd elővette zsebéből a bicskáját, és a rozsdás pengét kipattintva tisztogatni kezdte koszos körmeit. − Kiveszek pár napot, hogy horgásszak egy kicsit, és erre mi történik? Beleszeret egy másik pasiba. A rohadék! Ha adott volna egy esélyt…, ha jobban megismert volna, biztosan belém szeret. Ez nem is kérdés. Átkozottul elbűvölő tudok lenni, ha akarok. Lloyd nem tudta eldönteni, hogy próbálja-e meg kibékíteni Steve-et, vagy vele együtt sajnálkozzon a dolgok alakulásán. Ha valami rosszat mond, az szörnyűbb következményekkel járhat, mintha nem mond semmit. Végül morgott valamit, Steve-re bízva, hogyan értelmezi. − De még csak időt sem hagyott – panaszkodott tovább. – Csak egy lehetőséget akartam. Gondoltam, adok neki időt, hogy hozzászokjon a gondolathoz, esetleg küldök neki virágot, aztán randizni hívom. Láttad, hogy semmibe vett a múlt hónapban a gyorsbüfénél? Nem is törődött azzal, hogy mit csináltam, egyszerűen nem engedett a közelébe. Úgy tett, mintha csak egy kellemetlen légy lennék. Hát ennyire figyelt rám. Mások is észrevették. Láttam a szemükön, ahogy rám néztek. − Nem Steve, ez nincs így. Mindenki tudja Holy Oaksban, hogy feleségül veszed Laurant-t. Neki is tudnia kell. Lehet, hogy csak kitombolja magát, mielőtt letelepedne. − A férfiak szokták kitombolni magukat, nem a nők! − Akkor lehet, hogy csak játszik veled. – Lloyd felszisszent, ahogy a penge érzékeny húshoz ért a hüvelykujja alatt. – Te leszel itt a leggazdagabb férfi, és ő is tudja ezt. Igen, biztos csak játszik veled, kéreti magát. − Azt hittem ő… jobb annál. − Minél? − Ha az a férfi nála fog lakni, akkor biztos megengedi neki, hogy hozzányúljon. Hangja újra dühös lett, és Lloyd megpróbálta elterelni a figyelmét. – Azt hiszem, csak próbára tesz. A nők szeretik, ha egy férfi jár utánuk. Ezt mindenki tudja. − Kik voltak azok a férfiak a házánál? – fordult meg, és ellenségesen figyelte a serifet válaszra várva. Válasz helyett csak mentegetőzést kapott. − Siettem hozzád, hogy elmondjam, Laurant egy másik férfit hoz haza. Nem is gondoltam rá, hogy megkérdezzem a nevüket. Azt mondták, hogy barátok, és a mosogatót jöttek megjavítani. Volt náluk szerszám és arra gondoltam, biztos az apátságnál dolgoznak. − De nem foglalkoztál azzal, hogy megkérdezd a nevüket, vagy elkérd az igazolványukat. − Siettem – ismételte Lloyd siránkozva. – Nem is gondolkoztam. − Az Isten szerelmére, te vagy a serif ebben a koszos kisvárosban. Nem tudod, mi a dolgod? Lloyd lerakta a bicskát és békítően tárta szét a karját. – Hé, ne rajtam töltsd ki a dühödet! Én csak a hírnök vagyok. Ha akarod, visszamegyek és megkérdezem őket.

96

97

− Felejtsd el – morogta Steve, újra hátat fordítva a serifnek. – Lehet, hogy a vén spinének a szomszédban igaza volt, és tényleg kirabolták Laurant házát. − Ugyan Steve, te is tudod, hogy nincs ott semmi ellopnivaló. Én mondom neked, csak barátok voltak. Steve képtelen volt uralkodni a dühén. Laurant, amint megosztja ágyát egy másik férfival. Ez megbocsáthatatlan! Lehet, hogy csak a függetlenségét akarja hangsúlyozni… csak játszik vele. Igen, mindenképpen meg kell leckéztetni. A múltban elnézte neki a viselkedését, nem csoda, ha idáig fajultak a dolgok. Csak magának köszönheti. Már az első alkalommal, mikor a lány lekezelően bánt vele, meg kellett volna mutatnia, hogy vele nem lehet kukoricázni. Néhány nőnek kemény kézre van szüksége, hogy megtanulják, hol a helyük. Az első felesége is ilyen volt, de remélte, hogy Laurant más. Olyan finomnak tűnt, majdnem tökéletesnek, de most már látja, hogy tévedett, rosszul közelítette meg. Túl udvarias volt és kedves, de ez most meg fog változni. − Senki a világon nem lesz szerelmes egyetlen hétvége alatt. − A barátai szerint teljesen belezúgott ebbe a Nick Buchananbe – jegyezte meg Lloyd. Fejét lehajtva koncentrált, hogy ki tudja piszkálni a koszt rózsaszínű körme alól. – Ezek a barátok… azt mondták, hogy Nick és Laurant összeházasodnak. Miután elmondta a hírt, feltekintett, hogy lássa hogyan reagál Steve. − Lószart – morogta Steve. – Ez egyszerűen nem történhet meg! Lloyd bólintott. – De tudod…, ha összeházasodnak, valószínűleg el fognak költözni…a munkája miatt, meg minden…nem kérdeztem ugyan, hogy ez a Nick gyerek mit csinál, de… hát nem érted? A lánynak el kell adnia az üzletet. Steve jéghideg tekintettel meredt Lloydra. A kövér ember leginkább egy állatkerti majomra emlékeztette, amint tetvészkedik a nézőközönség előtt, a világgal mit sem törődve. Gusztustalan volt ugyan, de hasznos, ezért Steve elviselte. Lloyd elrakta a zsebkést. A hófehér asztalon hagyott piszkot egy mozdulattal a földre söpörte. − Úgy tűnik, Laurant üzlete nagyon hamar megnyílik – jegyezte meg kitekintve az ablakon. − Ez sem történhet meg – mondta Steve. Arcát eltorzította a düh, fenyegetően lépett a serif elé. – Fel tudod fogni azzal a tyúkeszeddel, hogy mennyi pénzt vesztünk el, ha sikerül a terve, és a többi tulajdonost is meggyőzi, hogy ne adják el az üzletüket? Senkinek nem hagyom, hogy keresztülhúzza a számításaimat! − Mit akarsz tenni? − Bármit, ami szükséges! − Arról beszélsz, hogy megszeged a törvényt? − Le van szarva a törvény – üvöltötte. – Már nyakig benne vagy te is! – tette hozzá vicsorogva. – Legfeljebb egy kicsit mélyebbre süllyedsz. − Én nem szegtem meg a törvényt. − Igazán? Mondd ezt a jó öreg Broadmore néninek. Te hamisítottad alá a nevét az okiraton. Lloyd izzadni kezdett. – De a te ötleted volt, és kinek ártottam vele? Az idős hölgy már halott volt, és a rokonai meg fogják kapni a pénzt, úgyhogy őket ez nem érdekli. A francba, úgyis eladták volna az üzletet, de te mondtad, hogy még több pénzt csikarnának ki belőlünk, ha ismernék megállapodásunkat a befektető céggel. Én nem tekintem bűntettnek, amit csináltunk. Steve nevetése olyan volt, mintha egy szöget húznának végig a táblán. – Lehet hogy az én ötletem volt, de te írtad alá a nevét, és úgy láttam, egy percet sem tudtál várni, és a pénzen már vettél is egy új kocsit. − Én csak azt tettem, amit mondtál. − Így van, és ezentúl is csak azt teszed, amit mondok. Gazdag emberként akarsz visszavonulni, igaz?

97

98

− Igen. Itt akarom hagyni ezt a várost… el akarok menni… − Lonnie-tól? − Azt nem mondtam – fordította el a fejét Lloyd. − Félsz a saját fiadtól, nem igaz serif? Hiába vagy te magad is gazember, mégis félsz tőle. − A francba! Nem, nem félek – tört ki. Steve gúnyos kacaja most még hátborzongatóbb volt, mint az imént. Lloyd serifnek kényszerítenie kellett magát, hogy ne remegjen. − Beszari alak vagy. Félsz a tulajdon fiadtól. Lloydot jobban megrémítette, hogy Steve átlát rajta, mint a fiától való félelem. – Lonnie tizenkilenc lesz az idén, és állítom, hogy valami hibádzik a fejében. Már kicsinek sem volt teljesen normális. Igazán komisz természete van, nagyon utálatos tud lenni. Elismerem, meg akarok szabadulni tőle, de nem azért, mert félek. Még mindig ki tudom belőle verni a szart is. Egyszerűen arról van szó, hogy elegem van a zűrjeiből. Össze sem tudom számolni, hányszor kellett kihúznom a slamasztikából. Előbb vagy utóbb meg fog ölni valakit. Nagyon közel volt hozzá annál az Edmond lánynál. A lányt végül kórházba kellett vinni, és nem kis erőfeszítésembe került meggyőzni a doktort, hogy hallgasson az esetről. Sikerült elhitetnem vele, hogy Mary Jo megölné magát, ha az emberek megtudnák, hogy hagyta magát megerőszakolni. Soha többé nem mehetne emelt fővel végig az utcán. − Megfenyegetted, mi? – hunyorított Steve. – Fogadjunk, azt mondtad neki, hogy ráuszítod Lonnie-t, rá vagy a feleségére, ha csak egy szót is szól. Így volt? − Azt tettem, amit tennem kellett, hogy megmentsem a fiamat a börtöntől. − Tudod hogy hívnak a városban? Hájfej serif. A hátad mögött kinevetnek. Ha azt akarod, hogy másként legyen, tartsd a szád és csináld amit mondok. Akkor egy nap elhagyhatod Holy Oaksot és Lonnie-t is. Lloyd papírcsíkokat tépett le a jegyzettömbről. Nem nézett Steve-re, ahogy megkérdezte. – Ugye nem árulod el Lonnie-nak, hogy mire készülök? A srác azt hiszi, nagy pénzt hasíthat ki magának a haszonból, én pedig szeretnék árkon-bokron túl lenni, mire rájön, hogy egy árva petákot sem kap. − Addig egy szót sem szólok, amíg együttműködsz velem. Értjük egymást? Most pedig, ami ezt a Buchanant illeti… − Kicsodát? – kapta fel a fejét a serif. Brenner keze ökölbe szorult, legszívesebben behúzott volna egyet Lloydnak, de felsértett keze fájdalmasan emlékeztette iménti bokszmeccsére. Észrevette a vérfoltokat a nadrágján. A francba! Most öltözhet át újra. A jó megjelenés rendkívül fontos számára, és nem tudta elviselni a legkisebb hibát sem. − Mindegy – morogta az iroda végében levő fürdőszoba felé tartva. Lloydnak végül eszébe jutott, ki is az a Buchanan. – Még mindig úgy gondolom, hogy visszaengedhetnél Lauren házába, hogy beszéljek azokkal a fickókkal. Lehet hogy még ott vannak. Lloyd orrhangú nyavalygása Steve idegeire ment. Nem volt türelme az ostoba emberekhez, és ha nem lett volna szüksége nagyszabású terveihez a serifre, igazán nagy élvezettel fojtotta volna belé a szuszt. Egyelőre jobban teszi, ha Lonnie-ra bízza a dolgot. A srác mindent megtesz, amit Steve mond neki, mert akárcsak az apját, őt is az irigység és a gyűlölet vezérli. Befejezte a mosakodást, megtörölte a kezét egy papírtörölközőben, aztán gondosan összehajtogatta, mielőtt a szemetesbe dobta volna. Hátsó zsebéből előhúzta fésűjét, hogy a tükör előtt rendbe hozza a haját. – Hol van most Lonnie? – kiáltott ki. − Nem tudom. Soha nem mondja meg, hová megy. Ha felemelte egyáltalán a lusta seggét az ágyból, akkor valószínűleg a tónál halászik. Miért érdekel? Eljött a lecke ideje. Laurant-nak meg kell tanulnia, hogy nem játszhat vele büntetlenül.

98

99

− Ne törődj vele. Csak menj és kerítsd elő. Ha megvan, küldd hozzám! − Előbb az új kocsimat kell átvennem. − Először azt csináld, amit mondtam, a nyamvadt kocsid ráér. Azt mondtam, kerítsd elő Lonnie-t! A serif hátralökte székét és felállt, − De mit mondjak neki, miért keresed? Steve visszajött az irodába. Mosolyogva válaszolt. – Mondd meg neki, hogy van egy feladatom a számára.

19. fejezet Laurant szándékosan húzta az időt. Szüksége volt rá, hogy lelkileg felkészüljön a rá váró megpróbáltatásokra. Egyetlen szemvillanás alatt minden megváltozott. Mindeddig biztonságos menedéknek, mi több, szentélynek hitte otthonát, ahol békét és nyugalmat talál az egész napi nehéz munka után. Ezt vette el tőle az ismeretlen férfi, apró cafatokra szaggatva elméjét. Vajon mióta figyeli? Ott fog ülni ma este is egy kényelmes székben, hogy őt figyelje? Laurant elsápadt a gondolattól. Hamarosan bemegy a hálószobába, hogy megágyazzon, miközben egy kamera irányul az ágyára, követve minden mozdulatát. Hirtelen erős kényszert érzett, hogy felvegye edzőcipőjét, és futni menjen. Ezt persze nem teheti meg. Sötétedik, és nincs benne a Wesson által jóváhagyott napirendben sem. De azért nagyon szerette volna. Azután kezdett el futni, hogy megtudta, bátyjának rákja van. Egyfajta levezetés volt ez, segített megbirkózni a félelemmel. Szeretett mozogni, elmenni a végsőkig, egyre gyorsabban, míg csak elméje ki nem tisztult, és semmi másra nem tudott figyelni, mint kalapáló szívére, az ágak ropogására a talpa alatt, és a szabályos légzésre, amint a tó körüli ösvényen futott. Csak hajszolta magát előre, környezetéről megfeledkezve, egyre keményebben, míg végre az áldott endorfin feltöltötte energiával. Egy rövid időre eltűnt a pánik, csodálatosan szabadnak és életerősnek érezte magát. Sóvárgott az érzés után. Ó Istenem, hogy szeretné újra a saját kezébe venni az életét! Utált félni. Düh és rettegés között ingadozva úgy érezte, megőrül. − Kedvesem, vigyázz azzal a bögrével! Ugye nem akarod eltörni? Viola figyelmeztetése visszarántotta a jelenbe. Viola tovább traktálta a legfrissebb pletykákkal, amiket a bridzsklubban szedett fel. Laurant megpróbált odafigyelni, miközben befejezte a törölgetést. Amikor a konyha rendben volt, követte az idős hölgyet a tornácra. Ezalatt Bessie Jean karját Nick karjába öltve, körbevezette a férfit a telken, megmutatva neki a petúniákat és a veteményest. Az utcai lámpák fénye már alig ért a hátsó udvarig. Nicket a kertnél jobban érdekelte a Laurant háza mögött elterülő fákkal szegélyzett, sötét és üres telek. A bokrokkal sűrűn benőtt terület valóságos paradicsom volt az ismeretlen számára, ahol könnyedén elrejtőzhetett vagy megközelíthette Laurant házát anélkül, hogy bárki észrevette volna. − Szoktak gyerekek játszani ezen a telken? – kérdezte Nick, miután kellőképpen megdicsérte a kertet. − Régebben előfordult, de már nem járnak ide azóta, hogy Billy Clearynek az a komoly esete volt a mérges szömörcével. Rövidnadrágban volt és beleült. Abból ítélve, amit az édesanyja mesélt, nagyon fájdalmas tapasztalat lehetett. A fiú két hétig nem tudott ülni. Amikor végre jobban lett, inkább a tóhoz ment játszani a barátaival. Megkerülték a házat. − Éppen most meséltem Nicholasnak Billy Clearyről – mondta Bessie Jean húgának – és arról, hogy az üres telken szoktak játszani, míg Billy bele nem ült a mérges szömörcébe. – Bessie Jean felment a lépcsőn és leült a hintaszékbe. Viola Laurant-hoz hajolt. – Tele volt kiütéssel a fütyije – suttogta. 99

100

− Azt mondtam Nicholasnak, hogy azóta senki sem megy a telek közelébe – magyarázta Bessie Jean. − Ez nem igaz – tiltakozott Viola. – Nem emlékszel, nővérkém? Pár hete gyerekek játszottak a telken. Papa két lábra állt a hátsó kerítésnél, és csak ugatott vég nélkül. Be kellett zárnunk, hogy megnyugodjon. Bessie Jean bólintott. – Nem hiszem, hogy gyerekek voltak – mondta. – Már sötétedett. Inkább egy mosómedve vagy oposszum lehetett. Most hogy visszagondolok, biztos vagyok benne, hogy valami vadállat rakott fészket magának, mert Papa többször is őrjöngött azon a héten. − Igen, így volt – bólintott Viola beleegyezően. Nick a korlátnak támaszkodott. – Mennyi ideje történt ez? − Nem vagyok benne biztos – hezitált Bessie Jean. − Én emlékszem – jelentette ki Viola. – Akkor vetettem el a Nagy Fiúkat. − Nagy Fiúkat? − A paradicsomot – magyarázta. − És az mikor volt? – kérdezte türelmesen Nick. − Egy hónapja. Bessie Jean nem értett vele egyet. Szerinte Viola tévedett, és nem olyan régen történt a dolog. A nővérek vitatkoztak pár percet, végül Laurant felállt, magára vonva a figyelmet és véget vetve a vitának. − Nicknek és nekem haza kell mennünk. − Hát persze kedvesem, még ki kell pakolnotok, és be kell rendezkednetek, igaz? − Nézz rá, húgom, Laurant teljesen ki van merülve – jegyezte meg Bessie Jean. Nick egyetértett vele. Laurant valóban fáradtnak tűnt. Sötét karikák húzódtak a szeme alatt. Egészen másként nézett most ki, mint amikor először látta a parókián. Amikor megtudta, hogy Tommyval nincs baj, megnyugodott és úgy tűnt, a világon semmi gondja. De ez még azelőtt volt, hogy Tommy mesélt volna arról a beteg fantáziájú tetűről, aki meg akarja ölni. Becsületére legyen mondva, nem roppant össze, és hisztériás rohamot sem kapott, mint jó páran tették volna az ő helyében. Nick arra is emlékezett, milyen határozottan állt ki és vitte végig a tervet, hogy Peter állítson fel csapdát, és őt használja csalinak. Mennyi erő és kitartás rejtezik benne? Nick remélte, elegendő ahhoz, hogy végigcsinálja ezt a rémálmot. − Köszönjük szépen a vacsorát, nagyon finom volt – mondta Laurant. − Majd odaadom a makaróni receptjét – ígérte Viola. − Milyen receptet? – csipkelődött Bessie Jean. - A doboz hátulján levő utasításokat követted. Csak venned kell neki egy másik doboz sajtos makarónit a boltban. Nick is kifejezte köszönetét, aztán átkarolta Laurant-t. Bessie Jean elkísérte őket a kapuig. − Egy pillanatra sem pihen a szeme, igaz Nicholas? – Nehogy a fiatalember támadásnak vegye a szavait, rögtön meg is magyarázta. – Észreveszem az apró dolgokat, és amióta csak a tornácomra lépett, egyfolytában a környezetet fürkészi. Ezt nem kritikának szántam – tette hozzá –, csak egyszerűen feltűnt. Mindig szolgálatban van, ugye? Gondolom, az FBI-nál erre képezték ki. Nick megrázta a fejét. – Az igazság az, hogy kíváncsi természetű vagyok. Bessie Jean rámosolygott, zöld szeme huncutul csillogott. Nick biztos volt benne, hogy fiatal korában sok férfiszívet összetört. Bessie Jean Laurant-hoz hajolt és jól hallhatóan suttogta. – Tetszik nekem ez a fiatalember. Ezt ne űzd el, kedvesem. Laurant felnevetett. – Megpróbálom – ígérte. – Ő nekem is tetszik. − A húgom és én mindent tudunk a nők biológiai órájáról. A legtöbb nőnek a te korodban már két-három gyereke van. Épp ideje, hogy te is családot alapíts.

100

101

− Igen, asszonyom – válaszolta Laurant jobb híján. Tudta, hogy fölösleges Bessie Jeannel vitatkozni. Hiába is mondaná neki, hogy sok nő harminc éves koráig is vár, mire rászánja magát a gyermekvállalásra, neki pedig még van pár éve a bűvös harmincadik születésnapig. Bessie Jean szókimondó volt és makacs, mint egy öszvér, de Laurant így is szerette. Ha tévedett is néha, a maga módján kedves és becsületes volt. − Nézd csak, ott van Justin Brady és Willie Lakeman. A szomszédok egy hatalmas létrát cipeltek elő a hátsó udvarból. Nekitámasztották a ház oldalának, és egyikük elkezdett felmászni, míg a másik tartotta. Bessie Jean átkiabált a túloldalra, köszöntve a két férfit, és mosolygott, amikor azok visszaintegettek. − Egy kicsit késő van a festéshez – jegyezte meg Nick. Alig mondta ki, amikor erős fényű lámpák gyúltak fel a házban. − A létrán álló fiatalember Justin – mondta Viola. – Róla meséltem. Amikor látta, hogy a virágoskertben dolgozom, átjött segíteni. Eddig úgy gondoltam, nemigen érdemes velük foglalkozni, de azóta megváltozott a véleményem. Miből gondolta, hogy nem érdemes velük foglalkozni? – kérdezte Nick a magas, izmos férfit fürkészve a létrán, aki egy spaklit húzott elő a hátsó zsebéből. − Azt hittem, valamennyien semmirekellők, de rájöttem, hogy rendesek, egyáltalán nem lusták. Megtartják az ígéreteiket – tette hozzá bólintva. Megegyeztek Mr. Morrisonnal, a tulajdonossal, hogy cserébe amiért itt lakhatnak, kifestik a házat. Ő most a napos Floridában múlatja az időt, és csak az ünnepségek után tér vissza. − Ez az első alkalom, hogy dolgozni látom őket – jegyezte meg Bessie Jean. – Elmondom, eddig mit láttam. Az elmúlt hetekben majdnem minden áldott este elmentek a Második utca sarkán levő bárba, és záróráig ott ittak. Nem törődtek azzal, hogy a szomszédok aludni szeretnének. Hangosan énekeltek, nevetgéltek, és hatalmas ricsajt csaptak hazafelé jövet. Az ablakból figyeltem őket. Két héttel ezelőtt az egyikük, azt hiszem Mark Hanover volt, elterült az udvarban, ott is aludt egész éjjel. Szégyen, hogy valaki így éljen, és igyon , mint a gödény. A nővéreknek szemmel láthatóan különbözött a véleményük a bérlőkről. − De betartják a szavukat – emlékeztette Viola. – És Justin mondta nekem, hogy amint végeznek az apátságnál, rendbe hozzák a házat, még akkor is, ha látástól vakulásig kell dolgozniuk. Biztos vagyok benne, hogy meg is csinálják. Nick megpróbálta jobban szemügyre venni Willie Lakemant, de a férfi háttal állt az utcának, és baseball sapka is volt a fején. Még ha megfordult volna, akkor se biztos, hogy tisztán látta volna az arcát. A két férfi körülbelül egyforma magasnak tűnt. Nick úgy döntött, hogy átsétál az utca túloldalára és köszön nekik. Talán sikerülne a harmadik bérlőt is kicsalnia, szemügyre vennie, de meghallva Laurant ásítását, meggondolta magát. Úgy tűnt, a lány ott helyben elalszik. − Gyerünk, drágám, ideje ágyba bújni. Laurant követte a kocsihoz, és segített bevinni a csomagokat. A ház sötét volt, csak a kis asztali lámpa világított a telefon mellett, az összes sötétítő be volt húzva. Éppen felfelé indult az egyik táskával, amikor megszólalt a telefon. A táskát a földre dobva a villanykapcsoló után nyúlt, majd a telefonhoz sietett. Nick jó előre figyelmeztette, hogy a házban mindig lesz legalább egy FBI ügynök, ezért nem lepődött meg, amikor a konyha lengőajtaja kinyílt, és egy fekete nadrágot és fehér feltűrt ujjú inget viselő férfi sietett felé. Övére pisztoly volt csatolva, kezében szendvics. A férfi megelőzte a telefonnál, ellenőrizte a hívó személyét, majd felvett egy fejhallgatót, ami a készülékhez csatlakozott, majd intett, hogy vegye fel a kagylót. A kijelzőn levő számból Laurant tudta, hogy legjobb barátnője, Michelle Brockman hívta, aki nemsokára férjhez megy. − Szia. Honnan tudtad, hogy visszajöttem? 101

102

− Holy Oaksban vagyunk, emlékszel? Szóval gyorsan mondd, tényleg igaz? Az a férfi Kansas Cityben valóban megfenyegetett? Soha többé nem engedem, hogy elhagyd a várost, ha ez igaz! − Ne aggódj – nyugtatta meg barátnőjét. – Csak egy idétlen pali volt, aki azt hitte, valami jó viccet csinál. A rendőrség utánajárt, és azt mondták, semmi ok az aggodalomra. − Hű, de megkönnyebbültem – sóhajtott Michelle. – Jó, akkor azt áruld el, ki az a faszi! − Bocs, hogy mondtad? Michelle hangosan felkacagott. Az örömteli és csintalanságra hajlamos nevetés hangja mindig mosolyt csalt Laurant ajkára. Az egyik, havonta rendezett pikniken találkoztak először. Laurant alig egy hete volt csak a városban, ki sem csomagolt, mikor Tommy megkérte, hogy segítsen egy a jótékonysági rendezvényen. Michelle is a segítők között volt. Azonnal barátság alakult ki köztük, pedig tökéletes ellentétei voltak egymásnak. Laurant tartózkodó és hallgatag, Michelle szabadszájú és lobbanékony. Ugyanakkor figyelmesen, sőt tapintatosan viselkedett. Lorna Hamburg rászállt Laurant-ra, és a lehető legtöbb személyes információt akarta kicsikarni a most érkezett új lakóból, a chicagói idegenből, ahogy ő nevezte Laurant-t. Michelle mentette ki Laurant-t a túlbuzgó riporter karmaiból, és végig ügyelt arra, hogy Lorna a közelébe se férkőzhessen. Attól a pillanattól barátnők lettek. − Azt kérdeztem, ki ő. − Nem tudom, kiről beszélsz – felelte Laurant, szándékosan gyötörve barátnőjét. − Ugyan, ne szórakozz már! Majd meghalok a kíváncsiságtól. Tudni akarom! Ki az a faszi, akit magaddal hoztál? − Nicholas Buchanan a neve. Emlékszel, meséltem neked, hogy a bátyám a Buchanan családnál nőtt fel. − Igen, emlékszem. − Nick Tommy legjobb barátja. Soha nem találkoztam vele azelőtt, csak a hétvégén ismertem meg személyesen. − És? − És mi? − Lefeküdtél már vele? Laurant elvörösödött. – Várj egy kicsit, kérlek! Laurant eltakarta a kagylót és odasúgta az ügynöknek. – Tényleg végig kell hallgatni a magánbeszélgetésemet? Az ügynök igyekezett leplezni mosolyát. Letette a fejhallgatót és elsétált. Laurant kihúzta a széket, és kényelembe helyezte magát. − Rendben, itt vagyok – szólt bele a kagylóba, közben felemelt egy golyóstollat és csattogtatni kezdte. − Na, megtetted? − Mit? − Légy szíves, ne kertelj! Lefeküdtél vele? Azt hallottam, fantasztikusan néz ki. − Michelle, nem kéne ilyen kérdéseket feltenned – nevetett Laurant. − Miért? Nem én vagyok a legkedvesebb barátnőd? − Igen, de… − És nagyon aggódom érted. Szexre van szükséged, Laurant. Jót tesz a bőrödnek. Laurant firkálni kezdett a jegyzettömbre. – Mi baja a bőrömnek? − Semmi olyan, amin a szex ne tudna változtatni. Egy kis színt adna az arcodnak. − Majd pirosítót használok. Michelle hatalmasat sóhajtott. – Ugye, nem árulod el? − Nem. − Tényleg csak a bátyád barátja? 102

103

Laurant lehajtotta a fejét. Szörnyen érezte magát, hogy hazudnia kell a legjobb barátnőjének, de tudta, ha vége az ügynek és megmagyarázhatja Michelle-nek, barátnője meg fog neki bocsátani. − Nem, nem csak egy barát. – Megfordult a székkel és Nickre nézett. A férfi a bejáratnál állt a másik ügynökkel, és éppen rábólintott valamire. Arckifejezése komor volt, amíg észre nem vette, hogy Laurant figyeli, Akkor rámosolygott a lányra. Laurant visszafordult. – Valami egészen különös dolog történt velem, Michelle – suttogta. − Micsoda? − Szerelmes lettem. Michelle hangja azonnal kétkedővé vált. – Nem igaz. Tényleg hagytad, hogy szerelmes légy? Nem hiszem! - Pedig igaz. − Becsszóra? Ez nagyon gyorsan jött. − Tudom – felelte Laurant. Újra felvette a tollat és rajzolni kezdett. − Különleges férfinak kell lennie, ha át tudta törni a védelmi falakat. Alig várom, hogy találkozzak vele. − Nemsokára fogsz, és biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog neked. − Egyszerűen nem hiszem el. Fel kellet löknie, hogy egyáltalán észrevedd őt. Jó nagyot estél, mi? − Azt hiszem, igen. − Ez észvesztő! – kiáltott fel Michelle − Azért annyira nem megrázó – védekezett Laurant. − Ugyan kérlek! Laurant nevetett. Michelle mindig fel tudta vidítani. Annyira drámai és nyílt volt, míg Laurant inkább magába zárta érzéseit. A középiskola óta Michelle volt az egyetlen barátnője, akivel megosztotta titkait. − Tudom ám, mi megy végbe abban a kőkemény fejedben. Mindig valami rosszat keresel a férfiakban. Csak azért, mert egyszer megégetted magad… − Kétszer – javította ki Laurant. − Az a főiskolás srác nem számít. Főiskolás korában legalább egyszer mindenki csalódik. Csak azt a chicagói szemétládát számolom. − Ő valóban szemétláda volt – hagyta jóvá Laurant. − És azért, mert őt félreismerted, azt hiszed, hogy minden férfi szemét. Kivéve persze az én Christopheremet. Róla sose hitted, hogy szemét. − Persze hogy nem. Szeretem Christophert. − Én is – sóhajtott Michelle. – Olyan édes és csodálatos. − Nick is. − Nehogy elfuseráld, Laurant! Hagyd, hogy az érzéseid vezessenek. − Hogy érted azt, hogy nehogy elfuseráljam? − A te előéleteddel… − Milyen előéletemmel? − Ne légy rám dühös! Csak a tényeket mondom. Nincs valami jó híred a környékbeli férfiaknál. Akarod, hogy felsoroljam, ki mindenkit utasítottál vissza? − Egyiket sem szerettem. − Soha nem hagytál magadnak annyi időt, hogy jobban megismerd őket, és eldöntsd, van-e jövője a dolognak vagy nincs. − Mert nem érdekeltek.

103

104

− Nyilvánvaló. A városban mindenki biztos abban, hogy Steve Brennernek sikerül áttörnie a páncélodat. Hallottam, hogy mindenkinek arról beszél, feleségül akar venni téged. − Én is hallottam. Ki nem állhatom azt az embert, és soha a legkisebb mértékben sem bátorítottam. Rosszul vagyok tőle. − Én kedvelem és Christopher is. Steve elbűvölő, mókás és okos is. Mindenki szereti, csak te nem. − Bessie Jean Vanderman és a húga sem szereti. − Ugyan kérlek. Azok senkit sem szeretnek. − Ez nem igaz – nevetett Laurant. − De igen. Nem szeretik a katolikusokat, mert olyan törtetők, és nemrég hallottam, hogy Viola szerint Spears rabbi csal a bingó játékban. − Viccelsz? − Gondolod, hogy kitaláltam? − Árulj el valamit. Honnan tudtad meg ilyen gyorsan, hogy Nick velem van? − Forró drót. Amíg Bessie Jean elől tartotta a frontot, Viola besurrant, felhívta anyut és elmesélte. Tudod, hogy Viola mennyire szeret túlozni. Azt mondta, eljegyeztétek egymást, de anyu meg én nem hisszük. Gondolod, hogy egy nap majd hozzámész Nicholashoz, vagy túl korai még a kérdés? − Alig pár perce kérdezted, hogy együtt aludtunk-e – emlékeztette barátnőjét Laurant. − Nem, én azt kérdeztem, hogy lefeküdtél-e vele. − Viola most kivételesen nem túlzott. Valóban feleségül megyek hozzá. Michelle újra sikított egyet. – Miért nem mondtad rögtön? Komolyan beszélsz? Igazán… nem tudom elhinni! Olyan gyorsan történt, hogy a kis agyam fel sem fogja. Kitűztétek már a napot? − Még nem – ismerte be Laurant. – De Nick minél előbb szeretné. − Ó Istenem, ez olyan romantikus! Várj, amíg elmondom Christophernek. Te vagy a nyoszolyólányom – mondta aztán. – Szóval? A célzás egyértelmű volt. – Leszel az én nyoszolyólányom? − Igen, leszek. Nagyon megtisztelő, hogy megkértél. Jaj, erről jut eszembe. Azért hívtalak, mert elkészült a ruha. Holnap érte mehetsz. Próbáld fel még egyszer, rendben? Nem akarok gikszert az esküvőm napján. − Rendben. Még valami? − A piknik. Remélem, hogy ott találkozom Nickkel. − Milyen piknikről beszélsz? − Hogy-hogy milyen piknikről? Az apát hatalmas köszönöm-partit rendez a tónál mindenkinek, aki az apátság helyrehozásán dolgozott. − Ezt mikor találták ki? − Ja persze. Te nem volt a városban. Vasárnap hirdette ki, de Kansas Cityben voltál. Jaj Istenem, el is felejtettem megkérdezni. A hírek Nickről meg rólad kész idiótát csináltak belőlem. Ez annyira… nem jellemző rád, és csak erre tudtam gondolni. Elfelejtettem megkérdezni. Jól van a bátyád? − Igen, jól van. Ez alkalommal tiszta lapot kapott. − Akkor nem kell a kemoterápia. − Nem, szerencsére. − Hála Istennek – Michelle hangja megkönnyebbülten csengett. – Ő is visszajött veled? − Nem, ő és a barátja a kocsimmal jönnek vissza, ha majd megjavították. Csúszott a kuplung. − Új kocsit kéne venned. − Veszek egyet nemsokára.

104

105

− Amikor megengedheted magadnak, igaz? − Igaz. Laurant hirtelen ledobta a tollat. Eddig nem figyelt rá, de most észrevette, hogy mit is rajzolt. Az egész oldal tele volt törött szívekkel. Letépte a papírt a tömbről, és apró darabokra tépte. − Tom atya még mindig nem tudja, hogy oda az összes pénz, ugye? Laurant hátrapillantott, hogy Nick és a másik ügynök ott állnak-e még a bejáratnál, de már elmentek. De hiába volt egyedül a szobában, halkabbra fogta a hangját. – Nem, Tommy nem tudja, hogy nincs meg a pénz. Csak neked és Christophernek mondtam el. − Az ég legyen hozzád irgalmas, ha Tommy rájön. Képzeld magad a helyébe. Amikor elment a papneveldébe, minden tőkéjét átadta neked megőrzésre, bízva abban, hogy a nagyapád birtoka elég biztosíték, és hogy egész életedben nem lesz gondod. Mit fog érezni, ha rájön, hogy azok a nyálas ügyvédek minden centet elloptak holmi illeték címén. – Michelle hangja egyre ingerültebb lett. – Dollármilliók illetékre – emlékeztette Laurant-t. – Börtönben kéne rohadniuk. Amit csináltak veled, az bűntény. − Nem velem, hanem nagyapával – javította ki Laurant. – Elárulták őt, ezért is nem hagytam annyiban a dolgot. Egy évébe került, mire talált egy ügyvédet, aki hajlandó volt beperelni Párizs legnagyobb és legerősebb ügyvédi irodáját. Először ő is visszautasította az ügyet, csak miután végigolvasta a papírokat és látta, hogy mit tett a cég, akkor vállalta el. Ez radikálisan megváltoztatta a helyzetét. Ki akarta vonni őket az üzletből. Az ügyet hamarosan tárgyalják a bíróságon. − Ne add fel a reményt! Harcolj, amíg vissza nem szerzed, ami jogosan a tied! – Michelle sóhajtott egyet. – Az ügyvédek mind szemétládák. − Szégyelld magad! Te is ügyvédhez mész feleségül, emlékszel? − Még nem volt ügyvéd, amikor találkoztam vele. − Michelle, imádkozz, hogy gyorsan rendeződjenek a dolgok! Már majdnem minden pénzem elköltöttem az ügyvédre meg a bolt helyrehozatalára. A banktól hitelt kellett felvennem. Csak a Jóisten tudja, hogy fizetem vissza. − Az ügyvédek, akikkel harcolsz, abban bíznak, hogy feladod és megfutamodsz. Emlékszel, mit mondott Christopher? Ezért húzzák-halasztják az ügyet, és megtesznek mindent, hogy késleltessék a tárgyalást, de ha nem adod fel, győzni fogsz és nem lesz más választásuk, mint fizetni. − És tíz napon belül. − Tarts ki! Közel a cél! − Tudom. − Anyu kiabál utánam. Be kell fejeznem. Találkozunk a pikniken ötkor. El ne késs! − Nem értem, hogy az apát miért ilyen közeli időpontra szervezte ezt a pikniket. A renoválás még be sem fejeződött, és lefogadom, hogy az állványok is még állnak a templomban − Olyan sűrű a programja, hogy más időpontot nem talált – magyarázta Michelle. – Egyébként az apát megígérte, hogy az esküvő napjára eltűnnek az állványok. Képzeld, kevesebb mint egy hét, és férjes asszony leszek. Jaj, tartsd egy kicsit! Laurant hallotta, ahogy Michelle lekiabál az anyjának, hogy rögtön jön, aztán újra a telefonba beszélt. – Anyám tiszta idegroncs az előkészületek miatt. − Menj csak. − Fáradt a hangod. − Fáradt is vagyok – ismerte be. Laurant gondolatai közben máshol jártak. Wesson ügynök az apát víkendházában rendezte be az irányító központot, és senki sem tud róla, hogy ő és az emberei ott vannak. − Hol lesz a piknik? Az apát víkendházában? 105

106

− Nem. Néhány rokona vagy barátja szállt ott meg. A tó túloldalán. Csak menj a többiek után. − Rendben. Holnap beszélünk. − Nem leszek itthon. A szoknya abroncsáért megyünk Des Moinesbe. Csak a pikniken találkozunk. − Ki visz el? − Az apu, de ha megint nem lesz jó, nagy patáliát fog csapni. A késlekedésük miatt egy hetem sincs, hogy megtanuljak benne járni. − Ha valaki, akkor te meg tudod csinálni. Tehetek érted valamit, amíg nem vagy itthon? Michelle kuncogott. – Szerezz egy kis színt az arcodra…

20. fejezet Laurant elköszönt Michelle-től és felakasztotta a kagylót. Ekkor vette észre, hogy Nick ott áll az ajtókeretnek dőlve és őt nézi. Haja kócosan hullott a homlokába, és Laurant megint csak megdöbbent azon, hogy a férfi milyen vonzó, Lehet, hogy Michelle-nek igaza van és egy kis pírt kellene szerezni az arcára. Vajon milyen lehet vele az ágyban? Úristen, el sem hitte, hogy ilyesmire gondol ilyen helyzetben. Gyorsan félresöpörte a csábító fantáziaképeket. Végtére is nem tizenéves kis csitri, akit hormonjai állandó izgalomban tartanak. Felnőtt nő, és semmi kivetnivaló nincs abban, hogy vár, amíg rá nem talál a megfelelő férfire. Nick nem felelt meg az elvárásainak. Nem, nem ő az igazi. − Bocs, hogy ilyen sokáig telefonáltam. − Nem baj. Joe azt mondja, a rögzítőn tucatnyi üzenet vár rád. Nyugodtan hallgasd meg őket. Nick felvitte táskáját az emeletre, amíg Laurant lejátszotta szalagot. Csak egyetlen kellemetlen hír volt az üzenetek között. Margaret Stamp, a helyi pékség tulajdonosa hívta, hogy Steve Brenner húsz százalékkal megemelte a felkínált összeget, és egy hét gondolkodási időt adott. Az üzenet egy kérdéssel fejeződött be. Tudja-e Laurant, hogy Steve azoknak sem fizeti ki a pénzt, akik már eladták a boltjukat, amíg az összes tulajdonos alá nem írja az eladási szerződést? Távolról mennydörgés robaja hallatszott. Laurant kényelmesen hátradőlt, és a magnó surrogó hangját figyelte, ahogy visszatekerte a szalagot. Az újabb csapás ellenére szilárdan eltökélte, hogy összeszedi minden erejét és megbirkózik ezzel a feladattal is. Szegény Margaret. Laurant tudta, hogy nem akarja eladni a boltját, de a pékség mostanában rosszul ment, és a Steve által kínált pénz elegendő volt, hogy biztosítsa Margaret nyugdíjas éveit. Hogyan is tudná Laurant nyugodt lelkiismerettel arra bíztatni, hogy tartson ki, amikor ezzel mindent elveszíthetne? Felugrott, amikor Nick megérintette a vállát. − Laurant, szeretném, ha megismernéd Joe Farleyt. Itt fog lakni velünk. Az ügynök odalépett hozzá, hogy kezet fogjanak. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, hölgyem. − Kérlek, szólíts csak Laurant-nak. − Rendben, ha te is Joe-nak hívsz. Joe zömök ember volt, dús, vörös hajjal. Kerek képe valósággal fénylett, amikor mosolygott. Egyik foga kissé csorba volt, és ez szelídebbé tette arcvonásait. Noha ő is fegyvert viselt, mégsem tűnt olyan fölényesnek vagy ridegnek, mint Wesson. − Nickkel szokták dolgozni? − Igen, dolgoztunk már együtt néhányszor. Általában irodai munkát kapok, úgyhogy ez most izgalmas változás számomra. Remélem nem haragszol, de Feinberg és én változtattunk egy kicsit a biztonsági rendszeren. Nem nagy szám, de a célnak megfelel.

106

107

Laurant Nickre nézett. – Nincs is biztonsági rendszerem. − Most már van. − Bedrótoztuk az ablakokat és az ajtókat – magyarázta Joe – és ha valaki bejön, tudni fogunk róla. Piros fény fog villogni, de a riasztó nem szólal meg. Nem akarjuk elijeszteni az ismeretlent. Azt akarjuk, hogy besétáljon a csapdába és ártalmatlanná tehessük. Remélhetőleg nem veszi észre, hogy beindította a rendszert. Természetesen bárki idegen jön a ház közelébe, azt a kinti ügynökök is észreveszik. − Figyelik a házat? − Igen. − Meddig leszel itt? − Július elsejéig…hacsak előbb el nem kapjuk a fickót. Akkor megyek el, amikor ti. Laurant szédülni kezdett. Ahogy a problémák sokasodtak, egyre nehezebb volt félresöpörni az egyiket, amíg a másikra figyelt. Megfordult és a konyhába indult. A két férfi követte. − Szükségem van egy teára – mondta fáradtan. − Laurant, ugye nem akarsz most arról vitatkozni, hogy elmegyünk? Megbeszéltük, emlékszel? − Rendben, tudom – felelte gyenge hangon. - Komolyan beszélek. Elviszlek innen… A lány ingerülten szakította félbe. – Azt mondtam, rendben! Megmondanád hová megyek? − Ahová én. − Abbahagynád? – tört ki hangosan. A hirtelen indulat erőssége meglepte Nicket. Kérdőn húzta fel a szemöldökét, miközben nekidőlt az asztalnak és karjait összefonta a mellén. – Mit kéne abbahagynom? − Hogy ostoba válaszokkal traktálj – morogta Laurant. Felkapta a fehér teáskannát és a mosogatóhoz ment, hogy megtöltse vízzel. Nem kellett hozzá nagy szakértőnek lenni, hogy bárki észrevegye, kezd kiborulni. De az időzítés akarva sem lehetett rosszabb, mert Nick is úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Most, hogy itt voltak Holy Oaksban, megkezdődött a türelemjáték, és csak a jó ég a megmondhatója, mennyire utálja a munkának ezt a részét. Bármi jobb, mint ölbetett kézzel ülni és várni, hogy történjék valami. Már az is probléma, hogy pont Wessonnal kell együtt dolgoznia. Nick tíz percet töltött azzal, hogy kicsikarjon valami információt Wessonból, sikertelenül. Valahányszor kérdezett valamit, Wesson mindig kibújt a válaszadás alól. Sejtette, hogy őt akarja félreállítani az útból. Joe kihúzott egy széket, és leült, de Nick követte a lányt a mosogatóhoz. – Mi a fenét jelent ez? Milyen ostoba válaszokról beszélsz? Laurant nekiütközött, amikor megfordult. A kanna csőréből víz fröccsent a férfi ingére. − Soha nem adsz egyenes választ! − Igen? Például mikor nem? − Például ez a legutóbbi is remek példa. Megkérdeztem, hogy hová megyek és te azt mondtad, hogy− Ahová én – szakította félbe. − Ez nem válasz, Nick. Laurant anélkül, hogy meggondolta volna, mit csinál, törlőruha után nyúlt és elkezdte szárogatni a férfi ingét. Az kikapta kezéből a rongyot, és a pultra dobta. − Magam sem tudom, hogy hová megyünk. Ha megtudom, elmondom neked is. Rendben? És mellesleg – hajolt le hozzá, hogy az arcuk szinte összeért –, ez volt az egyetlen átkozott alkalom, hogy nem adtam egyenes választ. − Nem igaz – tiltakozott Laurant. – Megkérdeztem, hány ügynök van Holy Oaksban, és emlékszel, hogy mit feleltél? Elég. Szerinted ez milyen válasz?

107

108

Nick arcán megfeszült egy izom. Egyértelműen látszódott, hogyan próbálja visszafogni magát. – Ha tudnám a pontos számot, akkor sem mondanám meg. Nem akarom, hogy lásd őket, vagy folyton azt kutasd, ki az ügynök és ki nem. − Miért nem? – a lány félretolta az útból, a tűzhelyhez lépett és feltette a teavizet forrni. − Mert ha őket bámulod, vagy keresed, amikor az utcán járkálunk, és az ismeretlen figyel téged, amiben egyébként holtbiztos lehetsz, akkor ő is észreveszi az ügynököket. − Úgy veszekedtek, mint egy öreg házaspár – szólalt meg Joe. Laurant és Nick egyszerre fordultak meg, és szúrósan meredtek Joe-ra. − Nem veszekedtünk – mondta Nick. − Csak éppen különbözött a véleményünk – tette hozzá Laurant. – Ennyi. Joe fintorgott. – Nem vagyok a gyereketek, hogy magyarázkodnotok kelljen. Engem nem érdekel, hogy veszekedtek-e vagy sem. A helyzet az, hogy mindkettőtöknek ki kéne engedni a gőzt, hogy megnyugodjatok. Laurant egy halom piszkos edényt vett észre a mosogatóban. Joe nyilván otthon érezte magát és készített magának valami ennivalót, de azzal már nem foglalkozott, hogy el is mosogasson. Mogorván ránézett, aztán elővette a Palmolive mosogatót a szekrényből, és feltöltötte a mosogatót vízzel. Joe észrevette, hogy mit csinál. – Hagyd, majd elmosom őket. Be akartam rakni az edényeket a mosogatógépbe, de neked nincs olyanod. − Ez egy régi ház. Nick fogott egy törlőruhát, és kezdte eltörölgetni a tányérokat, amiket Laurant a kezébe adott. Joe újra hátradőlt a széken, kényelembe helyezve magát. − Nick, a július elsejével kapcsolatban… − kezdte Joe. − Igen? − Wesson azt akarja, hogy Laurant maradjon. − Szó sem lehet róla. Elmegyünk elsején. − A rangjára fog hivatkozni. − Megteheti. − Miért ragaszkodsz ilyen mereven a dátumhoz? − Azért, mert Tommy becslése szerint másodikán és harmadikán több ezer ember fog idejönni. Valami nagy egyetemi találkozó lesz itt, miközben a város az évforduló ünnepli. Szeretném már előbb elvinni, de az esküvőn ott akar lenni, és kijelentette, hogy nem megy el. − Mondom, Wesson nagyon elszánt. Mindenképpen itt akarja tartani, amíg az ügy le nem zárul. − Én meg azt mondom, hogy elmegy innen. Nincs olyan isten, hogy hagyjam, hogy akkora tömegben itt maradjon. Hogyan védeném meg? – Fejét csóválva tette hozzá. – Ez nem történhet meg. Joe megadón tárta szét a kezét. – Nekem jó, bárhogy is döntesz. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy milyen küzdelem vár rád. Laurant újabb tányért adott Nicknek, miközben megkérdezte. – És mi lesz Tommyval? Ő is elmegy elsején? − Tudod, hogy milyen makacs tud lenni a bátyád. Azt hiszi fontos, hogy segítsen az apátnak. − De te ráveszed, hogy elmenjen, ugye? – könyörgött. – Rám nem hallgat, de rád igen. − Igen? Mióta? − Rá kell beszélned, hogy velünk együtt ő is elmenjen. Ha ő marad, akkor én se megyek sehová. Mondd meg neki. Lehet, hogy akkor nem fog vitatkozni. − Nyugodj meg – csitította, mikor látta a pánikot a lány szemében. – Noah megígérte, hogy így vagy úgy, de elviszi innen Tommyt. Lehet, hogy le kell ütnie és úgy kell elvonszolnia

108

109

innen – tette hozzá –, de Noah nem az az ember, akit zavarba hozna, hogy leüt egy papot. A szavát adta nekem, úgyhogy ne aggódj. Higgy neki! − Nem éhes valaki? – kérdezte Joe reménykedve. Korgó gyomra adta meg a választ. − Nekem úgy tűnik, te vagy éhes – jegyezte meg Nick. − Az nem kifejezés. Menten éhen pusztulok. Úgy volt, hogy Feinberg kisurran, és visszafelé hoz valami kaját, de az a két öreg hölgy állandóan figyel az ablakból. Feinberg képtelen volt észrevétlenül elosonni mellettük. Az FBI-nak kéne dolgozniuk. − Nem tudják, hogy még itt vagy, különben szóltak volna Nicknek vagy nekem. − Mióta megjöttem, nem mentem ki egyszer sem – magyarázta Joe. – Délután a hölgyek elmentek otthonról, és gondolom, azt hiszik, hogy közben én is távoztam. Nagyon óvatos voltam a világítással is az éjszaka – tette még hozzá. − Nem tudott Feinberg a másik oldalról becsempészni valami élelmet? − Arról az oldalról nem tudta megközelíteni az ajtót, az ablakon át meg túl kockázatos lett volna beadni a kaját. Laurant leengedte a mosogatóból a vizet, megtörölte a kezét, majd kutatni kezdett a hűtőben, hátha talál Joe-nak valami ennivalót. − Gondolod, hogy találsz ott bármit is? Én nem hinném. Az imént ettem meg az utolsó szelet felvágottat, mindössze egy kis zabpehely maradt. − Szóval a konyhaszekrény is tök üres, mi? – kérdezte Nick. Laurant becsukta a hűtő ajtaját. – Holnap elmegyek az élelmiszer boltba – ígérte. − Reméltem, hogy felajánlod. Írtam egy listát…, ha nem bánod. − Ha annyira éhes vagy, kimegyünk és veszünk valamit – javasolta Nick. Laurant megrázta a fejét. – Ilyenkor már minden zárva van. − Még tíz óra sincs! Semmi sincs nyitva? – hökkent meg Nick. − Sajnálom. Hatkor minden bezár. − Becsszóra mondom, el sem tudom képzelni, hogy lehet itt boldogulni – mondta Joe-nak. Fogott egy széket és leült rá, szemben az ügynökkel. – Még egy bagel boltot sem találsz 50 mérföldön belül. Így van, Laurant? A lány közben végzett az éléskamra átkutatásával, de üres kézzel csukta be maga mögött az ajtót. – Igen, igazad van, de én remekül elvagyok friss bagel nélkül. − Feltételezem, hogy Krispy Kreme fánküzletet sem lehet találni a városban – siránkozott Joe. − Valóban nincs. Laurant kinyitotta a hűtő tetején levő fagyasztót, és ott folytatta a kutatást. − Találtál valamit? − Egy kis fagyasztott brokkolit. − Passz. A teáskanna sípolni kezdett. Nick csészét és csészealjat szedett elő. – Kérsz te is, Joe? − Inkább egy kis jeges teát innék. − Öregem, nem azért vagyunk itt, hogy kiszolgáljunk. Ha jeges teát akarsz, készíts egyet magadnak. Nick leültette Laurant-t és maga szolgálta fel a teát. − Nincs jogotok kritizálni a várost, amíg el nem töltöttetek itt legalább egy hetet. Bele kell zökkenni a rendes kerékvágásba. Ez más tempó – jelentette ki Laurant. − Na ne viccelj – ugratta Nick. Laurant nem törődött a gúnnyal. – Ha megtanuljátok, hogyan kell lassítani, élvezni fogjátok. − Ezt erősen kétlem. Laurant kezdett dühbe jönni. – Nyitottabbnak kéne lenned! Mellesleg, ha bagelt akarok enni, veszek a boltban és kiolvasztom.

109

110

− De az nem friss – panaszolta Nick. – Laurant, mindenki bagelt eszik. Ez a legfőbb nemzeti eledel. Nézd csak meg, hogy mit csinálnak a kölykök! A bagel egészséges, a fenébe is. A kölykök is tudják! − Jaj, hagyd már abba a nyavalygást! Olyan vagy, mint azok az amerikaiak, akik megteszik a hosszú utat Párizsba, aztán meg beülnek egy McDonald’s-ba. − Én nem nyavalyogtam! − De igen! − Mi történt azzal a tündérlánnyal, akivel Kansas Cityben találkoztam? − Ott maradt Kansasban. Joe felállt az asztaltól, kézbe kapta a zabpelyhest dobozt, tejet vett ki a hűtőből, a szekrényből kanalat és a legnagyobb tálat, amit csak talált. – Ez a Brenner megemelte húsz százalékkal ajánlatát a pékség tulajdonosának, igaz? Laurant meglepetten nézett rá. − Meghallgattam az üzeneteidet. Úgy tűnik, Margaret hajlik rá, hogy elfogadja az ajánlatot. Túl jól hangzik ahhoz, hogy csak úgy ki lehessen hagyni, pláne ha olyan öreg, mint a telefonban hangzott. − Nem igazán öreg, de igazad van. Ez a pénz valóban nyugdíj lesz neki. − Megpróbálod megmenteni a várost. Így van? − Nem – rázta meg a fejét. – Csak a városi főteret. Nem értem, miből gondolják az emberek, hogy az a fejlődés, ha gyönyörű, régi épületeket eltörölnek a föld színéről, és elegáns új házakat építenek a helyükbe. Számomra ennek semmi értelme. A város jó lesz térrel vagy nélküle, de a varázsa… a történelme… elvész. Nick figyelte, ahogy a teát keveri. Már néhány perce kavargatta az italt, de még egy kortyot sem ivott belőle. Mozdulatlanul ült, elgondolkozva bámulta a csészében kavargó folyadékot. Az üres tálhoz ütődő kanál csilingelő hangja végül magára vonta a figyelmét. Laurant észrevette, hogy Joe az óráját figyeli, amint a tányért a mosogatóhoz viszi. − Joe, miért nézed állandóan az órádat – kérdezte. − Mert be van drótozva – felelte. – Ha a vendégszobában felszerelt panelen kigyullad a piros lámpa, az kioldja a riasztót az órámon. A villám egészen közel csapott be és eleredt az eső. Joe megörült a mennydörgésnek. – Természet édesanyánk a segítségünkre siet ma éjszaka. Reménykedjünk, hogy szörnyű vihar lesz. − Te szörnyű vihart szeretnél? − Igen, mert Nick üzemen kívül akarja helyezni a kamerát, miután eljátszottatok egy kis jelenetet az ismeretlennek. Először csak pislákolni fog a lámpa néhányszor, aztán az egészet kikapcsolom. Megérintem a főkapcsolót, a fények visszajönnek, de a kamera már nem fog működni. − Arra gondoltam, hogy nem leszel képes nyugodtan aludni abban a tudatban, hogy egy kamera figyel – jegyezte meg Nick. − Eltaláltad. Köszönöm szépen. − A kamera a padláson levő kivezető aljzatba van csatlakoztatva – vette át a szót Joe. – Abban reménykedünk, hogy a fickó bemerészkedik, hogy visszakapcsolja. − És ti vártok rá – bólintott Laurant. Könyökét az asztalra támasztva, állát tenyerén pihentetve bámulta a sötét ablakot. Vajon most is kint van és csak a megfelelő alkalomra vár? Hogy akarja elkapni? Álmában? Vagy megvárja, amíg kimerészkedik, és akkor próbálja elrabolni? Esőcseppek koppantak az ablakon. − Készen álltok – kérdezte Joe. – A vihar bármikor lecsendesedhet. Ki akarom használni a lehetőséget, amíg tart. Lemegyek az alagsorba és megbuherálom az áramot. Várjatok itt addig, amíg előbb kikapcsolom a villanyt, aztán vissza. Akkor menjetek fel, és tegyétek a

110

111

dolgotokat. Adok nektek öt percet, aztán újra lekapcsolok mindent. Nick, te leszereled a kamerát, és ha kész vagy, lekiabálsz nekem, én meg visszakapcsolom az áramot. − Értem – bólintott Nick. − Van egy jelzőfény a szekrényben, úgyhogy látni fogod, hogy mit csinálsz. – Joe hátralökte székét és felállt. – Rendben, csak üljetek nyugodtan, amíg a villany vissza nem jön. Előbb pislákolni fog, aztán felkiabálok, ha indulhattok. Kisietett a hátsó folyosóra, le a pincébe. Nick az ajtóban várakozott. − Egy korty teát sem ittál. Kitaláltam, hogy miért csináltad. − Mi van itt kitalálnivaló? – nézett rá Laurant. A villany pislákolt kettőt, majd teljesen kihunyt. Hirtelen koromsötét lett a konyhában. − Ne ijedj meg – suttogta lágyan Nick. − Nem fogok – biztosította a lány. Villám cikázott át az égen egy pillanatra megvilágítva a konyhát, és Laurant azt várta, hogy megpillantson egy homályos arcot a szürke fényben. Igenis félni kezdett a kis helyiségben, ahol az ismeretlen úgy viselkedett, mintha otthon lenne. Istenem, hogy szeretett volna beugrani a kocsijába és elfutni innen messzire! Miért, jaj miért is jött vissza? Nick hangja csitította a kezdődő pánikot. – A teafőzés pótcselekvés, amely arra szolgál, hogy megbirkózz a dolgokkal, igaz? Laurant a hang irányába fordult, és szemét erőltetve próbálta kivenni a férfi alakját a sötétben. – Mit mondtál? − Amikor ideges vagy, abbahagysz mindent és nekilátsz teát főzni magadnak. Ezt néhányszor eljátszottad Kansas Cityben, a parókián is. De soha nem ittál egyetlen kortyot sem. Mielőtt Laurant felelhetett volna, a villany kigyulladt és Joe hangja hallatszott. – Rajta! Nick megfogta a lány kezét, és gyengéden felhúzta a székről. Nem engedte el akkor sem, amikor végigmentek a házon, fel a lépcsőn. Minden egyes lépéssel, mely közelebb vitte a hálószobához, egyre hevesebben dobogott a szíve, és a végén Laurant úgy érezte, hogy a blúzán keresztül is látható heves szívverése. A fehérneműs szekrény ajtaja nyitva volt, de Laurant nem látta a kamerát. Nick megállt, kezét a kilincsen nyugtatva. – Valódinak kell látszódnia. Érted mire gondolok? Provokálni akarjuk, emlékszel? Ez azt jelenti, hogy forró, szerelmes jelenetet kell előadnunk, és úgy kell tenned, mintha nagyon élveznéd. − Neked is úgy kell tenned, mintha élveznéd – figyelmeztette Laurant. Istenem, hirtelen olyan ideges lett, hogy elcsuklott a hangja. − Ne aggódj, ez nem okoz problémát. Már úgyis régóta szeretném rád tenni a kezem. Kész vagy? − Csak próbálj lépést tartani velem. A férfi egy csábítóra vár, és Istenemre, meg is fogja kapni. Laurant el volt szánva, hogy élete legjobb alakítását nyújtja. Mindkettőnek ugyanaz a cél lebegett a szeme előtt, féltékennyé tenni az ismeretlent annyira, hogy megfeledkezzen az óvatosságról, és a lány után vesse magát. Abban reménykedtek, hogy a férfit dühe valami meggondolatlanságra készteti. Túl késő volt már visszakozni. − Hé – suttogta Nick –, mosolyogj! – Aztán egy könnyű grimasszal hozzátette: - Lehet, hogy gyakorolnunk kéne egy kicsit. Mikor döntöttek le utoljára a lábadról, hogy egy jót henteregj? − Pár napja. Na és téged? − Valamivel régebben. Vár rám valami meglepetés odabent? − Mire gondolsz? − Ó, nem is tudom. Csak a szokásos eszközök, amik a hölgyek szobájának berendezését képezik. Láncok és korbács a falon. Alapfelszerelés, amely anyáról lányára száll. A lánynak arcizma sem rándult. – Milyen lányokkal volt eddig dolgod?

111

112

− Jó lányokkal – biztosította Nick. – Igazi jó lányokkal. Laurant tudta, hogy Nick próbálja megnevettetni, hogy ellazuljon egy kissé, és ne legyen lámpalázas. Enyhén megtaszította, ahogy elment mellette. – Sajnálom, nincsenek meglepetések. Minden lánynál tükör van a plafonon, nem tudtad? Nick nevetett, ahogy Laurant ajtót nyitott. A lány lépett be először, felkapcsolta a villanyt és az ágy felé indult. Könnyebben ment, mint várta. Egyszerűen úgy tett, mintha újra modell lenne. Hosszú, göndör fürtjeit provokáló mozdulattal dobta hátra a vállára, amint forró, szenvedélyes gyere-és-kapjel pillantással nézett vissza Nickre. Amikor elérte az ágyat, megfordult és behajlított ujjal csalogatta a férfit. Nicknek emlékeztetnie kellett magát, hogy ez csak színjáték. A lány tekintete perzselő volt, akár egy házat is elégetett volna, ha szemmel égetni lehetne. A férfi lassan sétált csábítója felé, de a lány még tartogatott meglepetéseket. Amikor elérte, Laurant megrázta a fejét, hátralépett és lassú mozdulattal kezdte kigombolni a blúzát. Egy pillanatra sem vette le szemét Nickről, egyenesen a szemébe nézve hívta, csábította, csalogatta. Nick hagyta, hogy kigombolja a blúzát, de amikor lecsúszott válláról a könnyű anyag, és meglátta a csipkés melltartó pántját, keblének lágy vonalát, határozott mozdulattal magához húzta, türelmetlenül és mohón magához ölelte. Kezével gyengéden végigsimította a nyakát egészen a tarkóig, beletúrt az illatos fürtökbe, miközben másik kezével egyre szorosabban ölelete. A lány feje hátracsuklott, ő pedig ráhajolt és hosszan, erősen megcsókolta. Mintha áram rázta volna meg! A lány szája lágy, finom és kívánatos volt, és fantasztikusan csókolt. Biztatóan nyíltak szét ajkai, és ez volt az a pillanat, amikor Nick megadta magát a kíváncsiságnak és vágynak. Nyelve követelőzve hatolt a puha melegségbe, hogy megízlelje annak édes mézét. Laurant megmerevedett, de csak egy pillanatra, kezét máris Nick nyaka köré fonva szorosan hozzásimult, és hevesen viszonozta a csókot. A csók egy örökkévalóságig tartott. A férfi agya tudta, hogy ez csak színjáték a kamera kedvéért, de a teste nem törődött vele. Úgy reagált, mint minden normális férfitest, amikor egy gyönyörű nőt tart a karjaiban. Száját elszakítva, most a lány fülcimpáját kezdte gyengéden harapdálni. – Lassíts! – suttogta zihálva. − Nem – súgta vissza Laurant. Beletúrt a férfi hajába, kényszerítve, hogy újra ránézzen, és csókra kínálta a száját. Amikor nyelve a nyelvéhez ért, a férfi torkából különös, hörgő hang tört elő. Laurant önelégülten mosolygott, újra hevesen megcsókolta, és megpróbálta átvenni a kezdeményező szerepét, de Nick nem engedte, hogy ő kerekedjen felül. Kigombolta a lány farmerét, és keze bekíváncsiskodott az anyag alá. Fenekét megragadva hozzányomta a lányt saját ágaskodó férfiasságához. Laurant szeme riadtan felpattant, megpróbált visszahúzódni, de Nick nem engedte. Szája teljesen birtokba vette a lány testét, és Laurant újra lehunyta a szemét, teljesen átadva magát az erős, férfias ölelésnek. Teste tökéletesen simult Nick testéhez. A mód, ahogy a férfi simogatta és becézte kezével és nyelvével, feledtette vele, hogy tulajdonképpen szerepet kéne játszania. Szorosan belekapaszkodott a vállába nehogy összeessen, és igazi vággyal csókolta meg újra. A város túlsó végén, egy elsötétített szobában a kukkoló nézte őket. Dühödt ordítása visszhangzott a házban. A dühtől reszketve felkapott egy lámpát, kitépte a konnektorból és a falhoz vágta. Kézenfekvő volt a megtorlás.

21. fejezet

112

113

Másnap reggel Laurant nem tudott a férfi szemébe nézni. Alighogy kialudt a fény az éjszaka, Nick azonnal kiszakította magát az ölelésből, és kiment a folyosóra, hogy leszerelje a kamerát. Laurant hálásan gondolt a sötétségre, mert tudta, mennyire szédült és zavart. Kényszeríteni kellett a lábait, hogy újra járni tudjanak. Szeretett volna elrejtőzni a fürdőszobában, amíg visszanyeri józanságát, de ez szóba se jöhetett. Ehelyett hanyatt vetette magát az ágyon, és addig feküdt ott, amíg szívverése le nem csillapodott, és légzése is normális lett. Nick és Joe bejöttek a sötét szobába. Mondták, hogy nyugodtan pihenjen le, ők addig felváltva őrködnek. Nem tudta, hogy Nick pihent-e valamit, vagy aludt-e akár szemhunyásnyit. Az egyetlen dolog, amire emlékezett, hogy a fáradság erőt vett rajta, és mély, ájult álomba zuhan. Hajnalban ébredt. Felvette futóruháját, egy kék-fehér csíkos spandex felsőrészt, ami a köldökéig sem ért, kék spandex sortot, zoknit és kényelmes, de viseletes fehér Reebok futócipőjét. Haját copfba fonta, majd visszament a szobába bemelegíteni. Nick akkor lépett a szobába, amikor ő kijött a fürdőszobából. Egy pillantással felmérte a lány külsejét, és szíve egyszerre hevesebben kezdett dobogni. Laurant testének egyetlen porcikája sem maradt rejtve. – Jézus, Laurant! Tudja a bátyád, hogy ilyen cuccokban rohangálsz? A lány csípőkörzésbe kezdett, és nem nézett rá, amikor válaszolt. – Semmi baj sincs a ruhámmal. Nem templomba megyek, hanem futni. − Talán egy nagyobb pólót kéne felvenned, hogy eltakarja a… − Mit? − A melled. Igen ám, de a póló nem takarná el azokat a csodálatos, hosszú lábakat. Nicknek nem kis erőfeszítésébe került, hogy elszakítsa róla tekintetét. – És hosszú nadrágot – morogta. – Ez egy kisváros. Meg fogod botránkoztatni az embereket. − Nem hiszem. Gyakran láttak már futni, és hozzászoktak a látványhoz. Nicknek ez nem tetszett. Egyáltalán nem tetszett, de ki volt ő, hogy panaszkodjon. Ha úgy akart öltözni, mint egy… futó…, ó a pokolba!, mi a fene baja van? Nem az ő dolga, hogy megmondja, mit vegyen fel a lány. Még ha viszonyuk lenne is – mint ahogy nincs, döntötte el gyorsan –, akkor sem lenne joga beleszólnia az öltözködésébe. Nick is felvette már a futócuccát, egy kifakult kék pólóinget, rövidnadrágot, fehér zoknit és kopott, valaha fehér sportcipőt. Mialatt a lábnyújtó gyakorlatokat végezte, pisztolyát becsúsztatta tokjába, csípőjére csatolta, és ráhúzta pólóját, hogy eltakarja. Aztán egy apró fülhallgatót dugaszolt fülébe, gallérjára pedig, közvetlenül a kulcscsont felett, kis korongot tűzött. Laurant a cipőfűzőjét kötötte újra. Kíváncsian kérdezte: − Minek a tű? − Ez egy mikrofon – magyarázta Nick. – Úgyhogy semmi csúnya beszéd. Wesson mindent hallani fog, amit mondok, és csak a felvétel kedvéért Jules, még mindig úgy gondolom, hogy ez egy rohadt rossz ötlet. A fülében egy hang hallatszott. – Rendben, vettem Buchanan ügynök, de neked én úr vagyok, nem pedig Jules. Nick hang nélkül maga elé tátogta, hogy „seggfej”, aztán Laurant-hoz fordult. – Kész vagy? − Igen – felelte a lány, és most először nézett a férfi szemébe, mióta az bejött a szobába. − Kíváncsi voltam, mennyid időbe kerül, hogy rászánd magad. Laurant nem tett úgy, mintha nem értené. – Észrevetted? − Most elpirultál. − Nem igaz – tiltakozott, és vállát vonogatva próbálta leplezni zavarát. Majd suttogóra fogta hangját, remélve, hogy Wesson nem hallja meg. – Nem hiszem, hogy beszélnünk kéne arról, ami történt…

113

114

− Nem, valóban nem kell beszélnünk róla – értett egyet Nick, majd félszeg fintorral hozzátette: − De esküszöm, mindketten sokáig fogunk még gondolni rá. Nick a lány száját bámulta, Laurant a padlót nézte kitartóan. − Induljunk! – határozta el magát Nick. Laurant bólintott, és Nicket súrolva kiment a szobából. A lépcsőn lefelé a férfi további utasításokkal látta el Laurant-t. – Azt akarom, hogy maradj mindig közvetlenül előttem, és ne aggódj, lassítok, hogy lépést tartsak veled. Laurant nevetett. – Te fogsz lassítani? Nem hiszem. − Minden reggel futok, mióta az FBI-nál dolgozom. Tudod, nekünk ügynököknek formában kell tartanunk magunkat. − De akkor miért mondtad, hogy nem szoktál futni? − Én ilyet nem mondtam. Azt mondtam, hogy gyűlölök futni. − Azt mondtad, hogy árt a térdeidnek, és egész idő alatt panaszkodni fogsz. − Igenis árt a térdeknek, és tényleg panaszkodni fogok. − És hány mérföldet szoktál futni reggelente? − Megközelítőleg százat, akár hiszed akár sem. − És ez igaz? – nevetett Laurant. Joe a nappali ablakánál állt, és a behúzott sötétítő egyik résén kukucskált kifelé. − Nick, jó lenne, ha vetnél erre egy pillantást. Van egy kis gond. Lehet, hogy újra át kell gondolni a mai futást. Laurant hozzányomta orrát az ablakhoz, amint kikémlelt, majd azt mondta. – Minden rendben. Ezek a fiúk rám várnak. Velem szoktak futni minden reggel. Nick kinézett a lány feje felett, és vagy hét fiatalembert látott a járdán, a ház előtt. Az utca közepén még kettő igyekezett futva a csoport felé. − Kik ők? − Középiskolás srácok. − És minden nap veled futnak? Miért nem mondtad ezt eddig? – hangja hitetlenkedő és egyben dühös is volt. − Ne dühöngj! Nem nagy ügy. Sajnálom, hogy elfelejtettem szólni róla. A fiúk a Holy Oaks-i középiskola futócsapatának tagjai… legalábbis néhány – magyarázta. – És nem is futnak igazán velem, legalábbis nem a tó körül. Általában kifogynak a szuszból, mire elérem az ösvényt. Aztán megvárják, amíg visszaérek és… − És mi? – követelte Nick, majd mielőtt a lány válaszolhatott volna, belemorgott a mikrofonba: - Wesson, veszitek? − Igen, tisztán és hangosan hallani mindent – jött a nyugodt válasz. − És mi? – kérdezte Laurant-t újra. – Megvárják, amíg megkerülöd a tavat, aztán mi történik? − Aztán hazakocognak velem. Ennyi. Nem akarnak kiesni a gyakorlatból a nyári szünidő alatt, hogy mire kezd a suli, csúcsformában legyenek. Nick újra kinézett az ablakon, és észrevett még egy fiút, aki rohanva érkezett, hogy társaihoz csatlakozzon. − Na igen, csupa profi futó, ez látszik rajtuk – jegyezte meg gúnyosan. – Különösen az a kölyök, amelyik fánkot zabál. Őt nyílván az olimpiai csapat várja a tagjai közé. Joe az előszobai tükörben nézegette magát. Minden szál haja az égnek állt. Nem fárasztotta magát fésülködéssel mióta felkelt az ágyból, de még valószínűbb, hogy mióta feltápászkodott a szófáról. Most zavartan próbálta tincseit megregulázni, miközben odaszólt a lánynak. – Hm… nem hinném, hogy azok a srácok azért kászálódtak ki az ágyból és vánszorogtak idáig, hogy fussanak. Holtbiztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem a futás jár a fejükben. − Akkor ugyan mi kergette ki őket az ágyból ilyen korán reggel? – kérdezte Laurant bosszankodva. 114

115

− A hormonjaik. A tomboló hormonok. − Ó, az Isten szerelmére! A napnak ebben a szakában? Ezeket a fiúkat ezernyi más dolog foglalkoztatja a szexen kívül. − Tévedsz! Csak a szex érdekli őket. Laurant Joe-ra nézett, aki szégyenlősen bólintott. – Nicknek igaza van. Nick az ablak felé intett. – Ennyi idős koromban semmi másra nem tudtam gondolni, csak a szexre. − Megint csak Nicknek kell igazat adnom – bólintott újra Joe. – Ez az egyetlen dolog, amire valaha is gondolni tudtam. A legtöbb gondolatom akörül forgott, hogyan jutnék hozzá, és ha már megkaptam, akkor azon töprengtem, hogy juthatnék hozzá újra. Laurant nem tudta, hogy nevessen vagy haragudjon. Az egész beszélgetés nevetséges volt. – Azt állítjátok, hogy kamaszkorotokban, amikor éppen nem aludtatok, minden egyes percben csakis az járt a fejetekben.? − Pontosan – mondta Nick. – Szóval tudjuk, hogy miért jöttek ezek a srácok. Talán ki kéne mennem elbeszélgetni velük egy kicsit. − Ne merészeld! Nicknek jobb ötlete támadt. Megijeszti őket. Pólóingét felhúzta, a fegyver mögé tűrte be, így a pisztoly jól látszódott. − Ez biztosan elbátortalanítja őket – nézett rá Joe. Ahogy Nick ajtót nyitott, mosolyogva jegyezte meg. – Lehet, hogy párat le kéne lőnöm közülük. Laurant szemét forgatva ment el mellette, tudomást sem véve a férfi bosszúságáról. Körbeintegetett, átkocogott az utcán, és bemutatta Nicket a fiúknak hozzátéve, hogy a férfi a vőlegénye. A fiúk észrevették a pisztolyt, de egy gyors, unott pillantás után teljes figyelmükkel ismét Laurant felé fordultak. Az is hidegen hagyta őket, hogy Nick az FBI-nál dolgozik. A spandex szerkó és a töltött fegyver csatájából a spandex került ki győztesen. Nick közvetlenül Laurant mögött futott. A fiúk körülöttük szaporázták lépteiket, és felváltva próbálták bevonni Laurant-t a beszélgetésbe. Elsőnek a fánkos fiú dőlt ki. Hamarosan három másik követte. Laurant fokozatosan vette fel az iramot, hosszú lábai nyelték a métereket, amint kecsesen suhant előre. Ami hódolói kitartását illeti, nem tévedett. Mire elérték a park bejáratát, az utolsó két fiú is levegő után kapkodva kétrét görnyedt, ziháló nyögdécselésük nem kis örömet okozott Nicknek. Laurant imádta ezt a napszakot. Minden csendes, békés és gyönyörű volt. Kényszerítette magát, hogy erre az órára minden gondjáról elfeledkezzen és csak az előtte futó ösvényre koncentráljon. A levelek nedvesen csillogtak a tegnapi viharnak köszönhetően, de tudta, mire a nap delelőre ér, újra felszáradnak az esőcseppek. A forró, száraz nyár megviselte a növényzetet, fű és bokor egyaránt barnán kornyadozott. Ahogy megkerülte a kék vizű tavat, tőle jobbra terült el a természetvédelmi terület. Mintegy négyhektárnyi, magas barnás fű hullámzott lágyan a hajnali szélben. Elfutott az apát háza mellett. Érezte, hogy Wesson figyeli, de ő nem láthatta az ügynököt, mert a sötétítők be voltak húzva. A ház jobb oldalán hátrafutó stég magasan kiemelkedett a vízből, újabb bizonyítékaként az eső hiányának. Mire megkerülték a tavat, izzadságban úszott a teste. Lassított, megállt, és előrehajolva mélyeket lélegzett. Nick zihálását hallotta maga mögött. Ahol álltak, mindketten kitűnő célpontot nyújtottak. Nick gyors tekintettel felmérte a környező fákat, bokrokat, és közelebb lépett a lányhoz. Pólóinge lucskos volt az izzadságtól. Kézfejével megtörölte homlokát. Ráérnek légző gyakorlatokat folytatni, ha épségben hazaérnek. – Menjünk innen! Futunk vagy sétálunk hazafelé? − Kocogunk. 115

116

A fiúk a park bejáratánál vártak rájuk. Idióta vigyorral arcukon szegődtek Nick és Laurant nyomába. − Pancserek – morogta Nick, miközben Laurant búcsút intett a fiúknak és beindult a házba. Mikor végre bezárult az ajtó, Nick megnyugodott. – A fenébe, milyen fullasztó a levegő odakint. − Na, mit szólsz a tavunkhoz? Ugye gyönyörű? − Már tegnap is láttam – emlékeztette Nick. – Amikor Wessonhoz mentünk. − De nem gyönyörű? Igazi horgászparadicsom. Tisztán lehet látni a halakat a kristálytiszta vízben. − Igen? Észre sem vettem. Laurant csípőre tett kézzel még mindig kissé lihegve állt. – Hogy tudtad nem észrevenni? Mire figyeltél akkor? − Azokra a helyekre, ahol az a disznó elrejtőzhet. Szemmel tarthatott attól a pillanattól, amikor a parkba léptünk egészen addig, míg el nem hagytuk. Nekem pedig esélyem sincs, hogy felfedezzem. Nem engedem, hogy újra fuss. Hallod, Wesson? Az ismeretlen akárhol rejtőzhet. Túl nagy a terület ahhoz, hogy ellenőrizni tudjuk. A lány szája kiszáradt, ahogy próbált szóhoz jutni. – Gondolod, hogy puskát fog használni, hogy… − Az a fajta, aki szereti személyesen, testközelben intézni az ügyeit – mondta Nick. – De nincs kizárva, hogy megsebesít, csak hogy lelassítson. − Több ügynök is szemmel tartott benneteket, amíg a parkban voltatok – szólalt meg Joe. Laurant elment mellette, a konyhába tartott ásványvízért. Joe követte. – Biztonságban voltatok mind a ketten. Laurant visszatért a nappaliba, odadobott Nicknek egy Eviant, magának is kinyitott egyet. Hatalmasat kortyolt az üvegből, majd a lépcső felé indult. − Lezuhanyozom. − Várj – szólt utána Nick. A lány előtt ment fel a lépcsőn, benézett a fürdőszobába, ellenőrizte, hogy nem vár-e rájuk valami meglepetés. Szinte túlzásba vitte az elővigyázatosságot, de Laurant végtelenül hálás volt érte. − Rendben, mehetsz. − A lenti fürdőszobában te is lezuhanyozhatsz – javasolta a lány. − Megvárlak. Nick az ágyon ült és telefonált, amikor negyedórával később Laurant kijött a fürdőszobából. Haja nedvesen hullott vállára, alakját jobb napokat látott rövid pamutköntös fedte. Nick csak egy pillantást vetett rá, és fejében azonnal tótágast álltak a gondolatok. Tudta, hogy a köntös alatt a lány meztelen. Hatalmas erőfeszítéssel sikerült elfordulnia. – Figyelj Theo – szólt a telefonba –, megbeszéljük a dolgot, ha visszamentem Bostonba. Rendben? Lerakta a telefont és lassan oldalra fordult, hogy a szeme sarkából vethessen egy pillantást Laurant-ra. Figyelte, ahogy kihúzza szekrény fiókját és elővesz két leheletfinom csipkeholmit. Lelki szemei előtt megjelent a lány a parányi fehérneműben. Uralkodj magadon, mondta magának. Tiltott területre tévedtél, nincs jogod róla fantáziálni. Milyen barát vagy te, hogy éppen Tommy kishúgát kívántad meg? De az önostorozás nem segített. Akarta a lányt. Ilyen egyszerű. Végre beismerte önmagának is. Akkor most mit tegyen? Semmit, határozta el. Egy megveszekedett lépést sem. Még ha nem is a legjobb barátjának húga volna, akkor sem kerülhetne vele közelebbi viszonyba. Lehetetlen. Kettejük kapcsolata sehová sem vezetne, és a végén Laurant meggyűlölné. A lány családot és gyerekeket akar, sok-sok gyereket, és ez az, amit Nick egyáltalán nem akart. Túl sok mindent látott már ahhoz, hogy ne hagyja magát sebezhetővé válni. Annak ellenére, hogy nyolcgyerekes családból származott, magányos farkas maradt, és így érezte jól magát.

116

117

Soha nem lett volna szabad megcsókolnia, rossz ötlet volt. Nem volt felkészülve, és nem is sejtette, hogy ilyen jó lesz. Istenem, túl rámenős volt. Azt hitte, hogy hűvös és távolságtartó marad, akár egy profi, de amikor átkarolta és megérezte finom puha ajkát, a józan gondolatok huss, kirepültek az ablakon, és ő is olyan lett, mint azok a sóvár kamaszok odakint. Nem tudott másra gondolni, csak hogy a hátára fektesse. Lehet, hogy Morgansternnek mégiscsak igaza volt. Lehet, hogy tényleg túlzottan érintve van ebben az ügyben. Igaz, főnöke a Tommyval való barátságára utalt. Vajon mit gondolna most Pete, ha tudná, hogy ügynöke a barátja húga után epekedik? Nick tudta a választ erre a kérdésre. Pete kifordítaná a bőréből. A telefon újra csengett. Nick felvette, hallgatta egy percig, majd azt mondta. – Igen, Monsignore, feltétlenül megmondom neki. Köszönöm, hogy hívott. Mikor letette a telefont, Laurant megkérdezte. – McKindry atya volt? − Mi? Ja igen, ő volt. Tommy ott hagyta a noteszét a konyhában, és Monsignore azt mondta, hogy elküldi neki postán. − Tommy és Noah eljött már? − Igen. Pirkadatkor indultak. Laurant, az Isten szerelmére, vegyél föl valami ruhát! A lány a ruhák között válogatva válaszolt. – Amint magamra hagysz pár percre, boldogan felöltözöm. Nick hallotta a hangján, hogy zavarban van. – Rendben, bocs. – Úgy érezte magát, mint egy idióta. A fürdőszoba felé indulva még visszaszólt. – Ne hagyd el a hálószobát, amíg fel nem öltözöm, és az ajtót tartsd zárva! − Joe odalent van. − Igen, de akkor is azt akarom, hogy várj meg. – Nick hangja ellentmondást nem tűrőn csengett. A lány utána szaladt. Nick épp a pólóját hámozta le magáról, amikor beérte, és a mosdón lévő hajszárító és hajkefe után kapott. Keze véletlenül hozzáért Nick hátához, mire a férfi úgy összerándult, mintha megégette volna a hajsütővassal. − Sajnálom – hebegte Laurant. Nick sóhajtva dobta pólóját a mosdóba. – Megint kényelmetlenül érzed magad, igaz? Szorosan egymással szemben álltak. Laurant egyik kezével köntösét szorította melléhez, másik kezével megragadta a hajszárítót és a hajkefét. − Mr. Wesson most hall minket? – suttogta. − Nem – rázta a fejét Nick. – A tűt és fülhallgatót a komódon hagytam. − Nem akarom bonyolítani a helyzetet, mivel hogy csókolóztunk. Tudom, hogy benne volt a tervben, de én… − Igen? A lány vállat vont. – Most minden olyan kínos lett. Ennyi. − Mindketten egy kicsit… − Igen? – suttogta Laurant. − Tűzbe jöttünk. A lány kitartóan a férfi lábujjait bámulta. Mikor az kimondta a bűvös szót, feltekintett rá. − Igen, így történt. De most mit csináljunk? − Lépjünk túl rajta – javasolta Nick. – Tudok egy jó módszert. Szeme kajánul csillogott. − Mi legyen az? − Zuhanyozz velem! Attól majd elmúlik a szégyenlősséged. Laurant meghökkent, felnevetett, és Nick pontosan ezt akarta elérni. A feszültség elmúlt. A férfi fintora komikus volt. – Töröld le azt az önelégült vigyort a képedről! – mondta Laurant, majd megfordult és kiment a fürdőszobából.

117

118

Mivel a tükör még mindig homályos volt a gőztől, és a levegő is fullasztó volt a fürdőszobában, Nick megkérte a lányt, hogy hagyja nyitva az ajtót. Laurant megvárta, hogy meghallja a zuhany hangját, majd sietett felöltözni, és hajat szárítani. Mivel úgy tervezték, hogy elmennek jegygyűrűt venni, elhatározta, hogy valami elegánsabbat vesz fel. Végül egy könnyű, fehér nyári nadrág és egy barackszínű selyem blúz mellett döntött. Fehér vászonszandáljára a szekrény legalján bukkant rá. Miközben a haját szárította, Nick beágyazott. A takaró ugyan hepehupásan hullámzott, mikor befejezte, de Laurant értékelte erőfeszítését és nem kritizálta a férfi munkáját. Nick farmert és fehér inget viselt, pisztolytáskáját az övére csatolta fel. Aztán visszatűzte a mikrofont, a fülhallgatót újra fülébe dugta, tárcáját pedig hátsó zsebébe rakta. − Rendben. Mi a program? – kérdezte gyors oldalpillantást vetve a lányra. − Először reggelizünk, mert mindjárt éhen halok, aztán irány a bolt. Valami kaját kell venni Joe-nak. Ha végeztünk a vásárlással, ellenőrizni akarom, hogy a munkások elkezdték-e már a padlót az üzletben. Ha nem, akkor egész délután ott fogok dolgozni. − Ne feledkezz meg az ékszerészről – figyelmeztette Nick cipőjébe bújva. − Még a koszorúslány ruhát is el kell hoznom – jutott eszébe Laurant-nak. – És az apátságban is el kell töltenem egy-két órát. Neki kell kezdenem a padlásnak. A reggel a szokásos tennivalókkal telt el, mindennapi aprócseprő ügyekkel, amit a házaspárok együtt szoktak intézni, de ez a helyzet mégis szokatlan volt. Laurant folyton-folyvást hátranézegetett még az élelmiszerboltban is, miközben Joe-nak vásároltak ennivalót. Szinte percenként állította meg őket egy-egy barát vagy szomszéd, és ilyenkor mindig vőlegényeként mutatta be Nicket. A férfi tökéletesen játszotta a szerepét. Gyengéd volt, figyelmes, és tette mindezt olyan természetességgel, hogy a lánynak figyelmeztetnie kellett magát, hogy ez az egész csak színjáték. Laurant csak akkor engedte el magát, amikor beültek a kocsiba. Ott biztonságban érezte magát. Nick a McDonald’s felé vette az irányt, hogy maguknak is vegyenek reggelit, majd hazahajtottak. A férfi bekapcsolta a rádiót, és Garth Brooks édes-bús dalát hallgatta az elveszett, majd megtalált szerelemről. Laurant égett a vágytól, hogy megmutassa Nicknek a készülő üzletet. Segített becipelni a vásárolt élelmiszert, amit otthagytak Joe-nak az előszobában, hogy rakja el, aztán visszaültek a kocsiba. Úgy tervezték, hogy az apátsághoz az eljegyzési gyűrű megvétele után mennek, így Nick előbb a tér felé vette az útját. A szökőkútnál állt meg, hogy jól lássa az épületeket. Egyikük sem volt értékes történelmi műemlék, mégis elbűvölték a férfit. Szinte mindegyiken akadt valami javítanivaló, de semmi komolyabb. − Látod, hogy milyen lehetett? − Igen – bólintott Nick. – Ugyan miért akarná ezt bárki lerombolni? − Erről van szó – lelkesült a lány. – Évekkel ezelőtt ez volt a város központja, mindenki itt vásárolt, megvitatták a helyi ügyeket, pezsgett az élet. Azt akarom, hogy újra ilyen legyen. − Kevés, ha csak kicsinosítjátok a boltokat. Kell még valami, ami idevonzza az embereket. − A főiskola igazgatója szeretné átköltöztetni a könyvesboltot abba a saroképületbe, a jobb oldaladon. Elég nagy lenne, nekik meg kevés a helyük. A srácok meg idejárnának majd a térre megvenni a könyveiket. − Az sokat lendítene az üzleten. − Igen, akár el is sétálhatnak ide, a főiskola mindössze pár utcányira van. Gyere – sürgette –, meg akarom mutatni az üzletem. Nick mosolyogott a lány lelkesedésén. A központi épületnél parkolt le, az ékszerbolt előtt. Átkarolta Laurant vállát, ahogy végigmentek az utcán.

118

119

Végül mégsem sikerült megnézniük az üzletet. A padlóra éppen csak felhordták az első réteg poliuretánt, és mivel az ablakokat is sötétítő fedte, Nick be se tudott pillantani, hogy megnézze a csodás márványpultot. Legalább négy napot kell várnia, míg felkerül a második és harmadik réteg a padlóra, és meg is szárad. Visszasétáltak Russel ékszerboltjához. Nicknek sikerült Miriam Russelt teljesen elbűvölnie, amikor kiemelt egy kétkarátos gyémántgyűrűt, a legnagyobbat a bolt készletéből. De Laurant nem kérte. Neki inkább egy másfél karátos, csúcsos, ovális foglalatú gyémántköves gyűrű tetszett meg. Mivel pont illett az ujjára, Nick kijelentette, hogy ezt kérik. Laurant maga elé tartotta a kezét, mozgatta az ujjait, hogy a kő csillogjon, ahogy a fény éri, és közben elragadtatott hangon lelkendezett, ahogy ez egy szerelmes lánytól elvárható. Aggódott ugyan, hogy kissé túljátssza a szerepét, de úgy tűnt, Miriam elhiszi a dolgot. Összecsapta tenyerét és elégedettségtől sugárzott az arca. Amikor Nick átnyújtotta American Express kártyáját, hogy fizessen, Miriam elkomolyodott. Megkérdezte Laurant-t, hogy beszélhet-e vele négyszemközt, mielőtt véglegesítené a vásárlást. A bolt hátsó részébe vezette, miközben Nick a pultnál várakozott. Nem tudta, mi lehet a beszélgetés tárgya, de bármi is volt, zavarba hozta Laurant-t. A lány arca lángvörösre gyúlt, és egyre csak a fejét rázta. Pár perccel később Nick aláírta a számlát, aztán fogta a gyűrűt, Laurant ujjára húzta, majd előrehajolt és megcsókolta. Gyengéd, kéretlen csók volt, alaposan megrázta a lányt. Nicknek úgy kellett gyengéden meglöknie, hogy elinduljanak végre. Ahogy kifelé mentek a boltból, Miriam utánuk szólt. – Ne felejtsd el Laurant, amit mondtam. Drukkolok neked! Laurant szemmel láthatóan megbántva sietett kifelé. Nick utolérte. – Mi volt ez az egész? − Semmi különös. − Miért drukkol neked? − Tényleg semmi fontos. − Gyerünk Laurant, mondd el! A lány feladta a küzdelmet, hogy elszaladjon a férfi elől. – Rendben, elmondom. Az a kis megbeszélés a boltban Russel pénz-visszafizetési politikájáról szólt. Úgy gondolja, hogy ezt is el fogom szúrni. Ezek az ő szavai, nem az enyémek. Remélem tudod, ha vége lesz ennek az ügynek és elmész, mindenki azt fogja hinni, hogy miattam ment tönkre a kapcsolatunk. Ez egyáltalán nem mulatságos, Nick. Légy szíves, ne vigyorogj! A férfi semmi együttérzést nem mutatott. Nevetve mondta. – Szép kis híred van errefelé, mondhatom. Mégis, mit szoktál azokkal a fiúkkal tenni, akik közeledni akarnak hozzád? − Semmit – kiabálta. – Az égvilágon semmit. Csak… osztályozom őket. Van a városban néhány nő, akinek semmi más dolga sincs, mint pletykálni, és ha véletlenül valamelyikük meglát egy partiképes férfival beszélgetni, mindenféle dolgokat képzel, aminek a fele sem igaz. Mielőtt tudomást szerezhetnék a dologról, az a minden lében kanál szerkesztőnő, Lorna Hamburg már bele is tette a helyi lapba. Nevetséges – fűzte hozzá. – Ha legközelebb nem ugyanazzal a férfival látnak, akkor persze mindenki azt hiszi, hogy csakis én szúrtam el valamit. − Az a nő tényleg ilyeneket közöl a lapjában? − Övé a társasági oldal – magyarázta Laurant. – Csupa pletyka és hazugság. Nincs valami nagy élet errefelé, ezért aztán… − Szépít egy kicsit a dolgokon? − Jaj Istenem, kár volt az ördögöt a falra festeni – suttogta. – Menjünk innen gyorsan! Gyerünk, Nick! Észrevett! Lorna valóban észrevette őket, és futva sietett feléjük. Hosszú, göndör platinaszőke haja még apróbbá tette amúgy is jelentéktelen figuráját, és hatalmas lelógó fülbevalói minden lépésnél őrülten himbálóztak. Bőröndméretű leopárdmintás vászontáskát cipelt a bal vállán, és ahogy 119

120

futott, a táska súlya balra húzta. Ettől olyan lett a mozgása, mintha részeg lenne. Cipőjének sarka csattogott a járdán, amint rohant, hogy utolérje őket. Olyan hangja volt, mintha egy fogsor csattogna. − Ez aztán tud mozogni – jegyezte meg elismerően Nick. Ahogy a nő rájuk vetette magát, Nicknek azonnal feltűnt a szemöldöke, illetve annak hiánya. Lorna az utolsó szálig kiszedte a szemöldökét, és szemceruzával rajzolt egyenes vonalat mélyen ülő szemei fölé. Mivel Nick nem volt hajlandó együtt menekülni Laurant-nal, a lány is feladta. – Azt hittem, az FBI ügynökök gyorsabban tudnak futni – morogta halkan, miközben türelmesen várta, hogy bemutathassa Nicket a nőnek, akit magában csak a Gazette gorillájának nevezett. − Csak a célt tartsd szem előtt. Ez remek lehetőség. Hagyd abba a fintorgást és tégy úgy, mintha szerelmes lennél belém. Nick gusztustalanul kedves volt, ami csak felbátorította Lornát, és még a szokásosnál is tolakodóbban viselkedett. Azt akarta, hogy ott azonnal riportot készíthessen velük. Jegyzetfüzetét előkapva az iránt érdeklődött, hogyan ismerkedtek meg. Minden apró kis részletre kíváncsi volt. Nick negyedórán belül két dolgot tudott meg a nőről. Az egyik, hogy utálja Laurant-t, a másik, hogy őt akarja. Ez nem valami öntelt képzelődés volt, sem valami éles szemre valló megfigyelés. A fenébe is, ahogy ez a nő rábámult, miközben újra és újra megnedvesítette ajkait, nyelvét izgatóan ki-kidugva, eléggé nyilvánvalóvá tette szándékát. Visszataszítóan nyilvánvalóvá. A görcs Laurant gyomrában egyre fokozódott, ahogy Lorna kérdései személyesebbé váltak, de csak akkor ért türelmének a végére, mikor a nő tudni akarta, hogy együtt él-e Nickkel mint férj és feleség. − Ehhez végképp semmi közöd, Lorna. Nick átkarolta a vállát, úgy mondta. – Drágám, mutasd meg Lornának az gyűrűdet! Laurant még mindig füstölgött a dühtől, de azért megmutatta gyémántgyűrűs ujját Lornának. − Ez biztos egy vagyonba került. A városban mindenki tudja, hogy az FBI-nál dolgozik – folytatta. – Már legalább hat telefonhívást kaptam ez ügyben. Tényleg – tette hozzá, látva, hogy a férfi kételkedik. – Tudja, a pisztoly. Az emberek kérdezősködnek. Persze, túl udvariasak ahhoz, hogy egyenesen magához forduljanak. − Szóval a háta mögött suttognak – vetette közbe Lurant. Lorna oda sem figyelt. – Ugye, az FBI ügynökök nem keresnek valami túl sokat? − Arra kíváncsi, hogy megengedhetem-e magamnak ezt a gyűrűt? – érdeklődött Nick. − Nem akartam ennyire durva lenni. Nick megszorította Laurant kezét. – Kényelmes életet élek. Családi vagyon – tette még hozzá. − Szóval gazdag? − Az Isten szerelmére, Lorna. Ez nem a te… Nick másik kezét Laurant vállára tette és kedvesen mondta. – De drágám, nem kell ennyire háborognod. Lorna csak kíváncsi. − Így van – helyeselt a nő. – Csak kíváncsi vagyok. Hova valósi, Nick? Ugye nem bánja, ha Nicknek szólítom? − Természetesen nem. Bostonban élek. Nathan Bayen nevelkedtem. − Magával viszi Laurant-t Bostonba, miután összeházasodtak? − Nem. Úgy tervezzük, hogy itt fogunk élni. A munkám ugyan sok utazással jár, de szinte mindegy, hol telepszem le, és Laurant szereti ezt a várost. Nekem is egyre jobban tetszik. − De Laurant-nak nem kell majd dolgoznia esküvő után, ugye? − Nem adom el a boltot, Lorna, ne is erőlködj – csattan fel Laurant. − De most nagy előrelépés történik az életedben, Laura.

120

121

− Akkor sem. – Ez nem volt ugyan szellemes visszavágás, de az adott pillanatban semmi okosabb nem jutott eszébe. – Mellesleg dolgozni szeretnék. − Ez csak természetes – mondta Lorna leereszkedő hangon. − Ha Laurant dolgozni szeretne, én nem ellenzem – vetette közbe Nick. – Modern, független nő, és én mindenben támogatom. Lorna becsukta a jegyzetfüzetet és elsüllyesztette a táskájában. Aztán leereszkedő modorban, teljes figyelmével Laurant felé fordult. − Szeretném azt hinni, hogy ez a mostani dolog komoly, bár hogy őszinte legyek, kétségeim vannak. Gondolom érthető, nem szeretnék arra kényszerülni, hogy újabb helyreigazítást kelljen közölnöm. Egyszerűen gyűlölöm az ilyesmit. Azt emberek bíznak abban, hogy amit írok, az igaz. Remélem megérted az álláspontomat. Nick újra Laurant válla köré fonta karját és magához húzta. − Helyreigazítást kellett közölnie Laurant-nal kapcsolatban? − Kétszer is. − Ez nem fontos – tört ki Laurant-ból. – Igazán mennünk kell. Rengeteg elintéznivalóm van még délután. − Bizonyára észrevette, hogy Holy Oaks egy kisváros – kezdte Lorna. – De én fontos személy vagyok itt, a helyi újság társasági rovatának a szerkesztője. Az emberek számítanak rám. Elvárják, hogy lépést tartsak a legfrissebb eseményekkel, és erről őket is tájékoztassam az újság oldalain. Azt is igénylik, hogy a híreim pontosak, hitelesek legyenek. Sajnos az Ön menyasszonya megnehezíti a dolgomat. Eljutottam addig a pontig, hogy egyszerűen gyűlölök róla írni. Nem túlzás. − Akkor ne írj! – javasolta Laurant. Lorna Nickhez fordulva folytatta. – Ahogy már mondtam, mielőtt durván félbeszakítottak volna, Laura rendszeresen meggondolja magát. Az egyik cikkemben megemlítettem, hogy Steve Brenner és Laura kapcsolata komolyra fordult, házasság van a láthatáron, de arra kényszerültem, hogy helyreigazítást tegyek. Egy pillanatra megállt, álságosan Laurant-ra mosolygott, mielőtt folytatta volna. – Ő kényszerített rá. El tudja képzelni? A hitelességem forog kockán, de ő nem törődik vele. Kényszerített rá, hogy megjelentessem a cáfolatot. - Mert nem volt igaz, ami írtál – mutatott rá Laurant idegesen. – Soha nem randevúztam Steve Brennerrel, ezt te is tudod, csak nem törődtél azzal Lorna, hogy hazugságot írsz le. Vagy tévedek? Laurant francia akcentusa erősebbé vált, nyilvánvaló jeleként annak, hogy egyre idegesebb. − Muszáj sértegetned? Nem hazudtam. Csak leírtam azt, amit hallottam. − Ha nem csal az emlékezetem, az esküvői terveimről írtál. Laurant kezdte sarokba szorítani, ami egyáltalán nem tetszett Lornának. – Nem emlékszem a pontos részletekre, de biztosan tudom, hogy első kézből származó értesülés volt, különben nem nyomtattam volna ki – mormolta, miközben ajkai elkeskenyedtek dühében. − Ez az első kéz Steve Brenner volt? – érdeklődött Nick. − Beismerem, hogy esetleg… túloztam egy kicsit, hogy érdekesebbé tegyem a cikket – magyarázta. – De biztos lehet benne, hogy nem én találtam ki az, bármit is mondott magának Laura. Vigyáznom kell a hírnevemre. − Mit szólt Steve a cikkhez? Lorna vállat vont. – Semmit. Találkozott már vele? − Még nem. − Kedvelni fogja – jósolta Lorna. – Mindenki szereti őt. Mindenki, kivéve Laurát – intett kezével Laurant felé. – Steve szeretné fellendíteni a gazdasági életet, rengeteget segít a városon. Gondolom, rendkívül kínos lehetett számára a cáfolat, mégsem szólt egy szót sem.

121

122

És nem is fog. Mert ő igazi úriember. Én egyáltalán nem jelentettem volna meg azt a cáfolatot, de Laura megfenyegetett, hogy megteszi helyttem. Ő annyira… nehéz eset . − De most már igazán mennünk kell – próbálkozott újra Laurant. Nagyon elege volt már a kicsi Lornából. Nick nem zavartatta magát. – Csak a pontosság kedvéért… mivel maga hiteles akar lenni és… − Igen? – Lorna tolla ismét készenlétben állt. − A neve Laurant. Ismétlem, Laurant és nem Laura, sem pedig Lauren. Szeretjük egymást – tette még hozzá –, úgyhogy nem kell aggódnia. Nem lesz újabb helyreigazítás. Így van, édesem? Mivel nem válaszolt azonnal, Nick megszorította a lány vállát. − Persze. Nick szeret engem, és én is szeretem őt. Lorna megint felöltötte álságos mosolyát. Nyilvánvaló, hogy nem hitt Laurant-nak, de a lány most fontosnak érezte, hogy meggyőzze ezt az utálatos nőszemélyt. − Egyszerűen csak megtörtént, így ni – csettintett az ujjával Lorna arca előtt. – Soha nem hittem volna, hogy létezik szerelem első látásra, de találkoztam Nickkel. Először azt hittem, hogy ez sem több, mint a szokásos flört, igaz drágám? Végül aztán rá kellett jönnöm, hogy ez már komoly. Őrülten szeretem Nicket! Lorna szeme ide-oda járt Nick önelégült vigyora és Laurant őszinte arckifejezése között. − Ezt szó szerint idézni fogom. – Szavai inkább fenyegetésnek hangzottak, mint ígéretnek. − Nagyszerű lesz – jelentette ki Nick, majd a kocsi felé indult, még mindig magához szorítva Laurant-t. Szerencsére a kocsi a közelben parkolt, Nick kinyitotta az ajtót a lánynak, majd körbesétált, hogy ő is beüljön. Lorna a járdán állt és rosszindulatú tekintettel bámulta őket. − Van egy olyan érzésem, hogy a kicsi Lorna nem kedvel túlzottan téged – jegyezte meg Nick, a visszapillantó tükörből figyelve a társasági oldal szerkesztőjét. − Értem már, miért akart téged munkatársának az FBI. Remek megfigyelő vagy. − A vasárnapi újságban jelenik meg a cikkem – kiáltott utánuk Lorna. – Próbáljatok meg legalább addig szerelmesnek maradni! Dühében, hogy nem tudta meggyőzni, Laurant az ablak gombjához kapott. A legördülő ablakon kihajolva visszaszólt. – Most mondom neked utoljára, Lorna. Ez igazi szerelem! Olyan, ami örökké tart! Lorna lelépett a járdáról. – Valóban? − Valóban – ismételte Laurant. − Kitűztétek már az esküvő napját? Ez nyílt kihívás volt, és nem maradhatott válasz nélkül. – Ami azt illeti, igen. Október második szombatján esküszünk, hét órakor. − Van valami oka a sietségnek? – kíváncsiskodott a nő. − Nem akarunk hosszú jegyességet. Különben is, már minden meg van tervezve. Becsületszavamra Lorna, már mindenki tud róla. Neked is tudnod kéne, hiszen lépést kell tartanod az eseményekkel. Végül is te vagy a társasági rovat vezetője. Lorna válaszul csak horkantott egyet. – Mégis… esküvő ilyen rövid időn belül? Ugye nem kell sürgősen összeházasodnotok? Van valami oka, hogy ennyire sürgős? − Most már elég legyen! – csattant fel Laurant és a kilincs után nyúlt. Nick megragadta a karját és bezárta az ajtót. Igyekezett megállni, hogy ne nevessen, miközben majd meghalt a vágytól, hogy megkérdezze, mit csinált volna a nővel, ha engedi kiszállni a kocsiból. Kiütötte volna a kicsi Lornát? Laurant-nak hirtelen feltűnt, hogy még mindig úgy viselkedik, mint valami holdkóros. Hátravetette magát az ülésen és felhúzta az ablakot. − Beindítanád a kocsit, kérlek? Minél előbb el akarok tűnni innen.

122

123

Egyikük sem szólalt meg, mialatt elhajtottak a térről és az apátság felé indultak. Végül Laurant kirobbant. – Lorna Hamburg a legnagyképűbb, legpletykásabb, legrosszindulatúbb fontoskodó nő egész Holy Oaksban! Ki nem állhatom! Hitvány és kegyetlen, és imád szart keverni! Hogy merészelte kétségbe vonni a szavamat? – kiáltotta. – Soha az életben nem hazudtam neki! Soha! Mégsem hitt nekem. Láttad az arcát? Rá volt írva, hogy szerinte hazudok! Egy percre csend támadt, majd Nick ránézett. – Laurant? − Mi van? – Hazudtál neki – mondta ki Nick a nyilvánvaló tényt. − De ő ezt nem tudhatta. − Mégis tudta, ez nyilvánvaló volt. − Te csak vezess, Nick. Csak vezess! Nick felnevetett, egyszerűen nem tudta megállni. A lány oda sem figyelt rá, csak bámult ki az ablakon, közben megpróbálta visszanyerni hidegvérét. − Nem túl logikus, amit csinálsz – jegyezte meg Nick. – Mi történik, ha befejezzük az ügyet, és én visszamegyek Bostonba? Rákényszeríted Lornát, hogy megjelentessen egy cáfolatot, vagy egyszerűen beismered, hogy hazudtál? − Soha nem fogom beismerni, hogy hazudtam. Soha! Nem adom meg ennek a hitvány senkinek azt az elégtételt, hogy elismerjem, neki volt igaza. Már így is szörnyű hírem van a férfiak körében az ő hazugságai miatt. Összefonta karjait és mereven bámult előre. Tudta, hogy nem viselkedik értelmesen, de túl dühös volt ahhoz, hogy törődjön vele. − Lornának nincs semmi erkölcsi érzéke. Egy csepp sem! Esküszöm, elmegyek a legvégsőkig, de nem ismerem be, hogy hazudtam. Még akár hozzád is megyek, pedig te teljesen alkalmatlan vagy! Nick lassított. – Hogy érted azt, hogy teljesen alkalmatlan vagyok? Mi a baj velem? − Nem vagy biztonságos. Ez a baj veled. Az Isten szerelmére, hiszen fegyvert viselsz! − Már mondtam, a foglalkozásomhoz tartozik. − Tudom. − Az életben nincsenek garanciák, és nem létezik teljes biztonság, legalábbis olyan értelemben, ahogyan te gondolod, nincs. Egy buszsofőr is meghalhat munka közben. − Ó igazán? Mégis hány buszsofőrről tudsz, aki tűzharcba keveredett? A férfi a fogát csikorgatta. – Nem ismerem valamennyi FBI ügynököt, aki tűzharcba keveredett, ahogy az előbb találóan kifejezeted - morogta. – Nem viselkedsz logikusan, ugye tudod? − Mi van, ha nem is akarok logikus lenni? – kérdezte mereven. – Mi a baj vele? − Tisutázzuk a dolgokat. Még ha tudod is, hogy nem viselkedsz logikusan, akkor is hajlandó vagy feleségül jönni hozzám, csakhogy Lornát bosszantsd? Laurant persze nem tett volna ilyesmit. És természetesen esze ágában sem volt ezt beismerni Mr. Mindig-Mindent-Tudónak. − Te hogy gondolod? − Sehogy. Ha te nem látsz benne semmi rosszat, én nem bánom. − Helyes – vetett a férfira egy harcias pillantást. – Október hatodika…este hét óra… Írd fel!

22. fejezet Ami az egyik embernek szemét, a másiknak értékes lehet. Legalábbis Laurant ebben reménykedett, miközben átválogatta azt a tucatnyi penészes dobozt, melyekben molyrágta

123

124

szövetek vagy haszontalan, többségében törött kacatok, mütyürök kallódtak. Több mint ötven éve hevertek már itt a dobozok, amiket valaki elraktározott, s azóta feléjük sem nézett. Mire Laurant úgy döntött, befejezi aznapra a munkát, testét vastag porréteg fedte, fehér nadrágja szürkében játszott, és szinte percenként tüsszentett a belélegzett portól és a szekrényből áradó dohos, penészes levegőtől. Sajnos, egyetlen szemét közé rejtett van Gogh vagy Degas képre sem sikerült rábukkania. Sőt a tény az, hogy az égvilágon semmi használhatót nem talált, de nem adta fel. Végtére is épp csak belekezdett a padlás rendezésébe, és több mint hatvan doboz átvizsgálása várt még rá. Nick segített lecipelni a lépcsőn a szemetet, ahogy a kocsi felé indultak. − Van még időnk megállni a varrónőnél, hogy elhozzam a koszorúslány ruhát? – kérdezte Laurant. − Persze, ha sietünk. Egy óránk van Tommy és Noah érkezéséig. Elég időd lesz lezuhanyozni és átöltözni. Alighogy hazaértek, Laurant már rohant is az emeletre, kis híján fellökve a lefelé tartó Joe-t. − Épp most jártam körbe, minden a legnagyobb rendben, ajtó-ablak zárva – biztosította a lányt. Nick óvatosan leterítette a ruhát az ebédlőasztalra, és a konyhába indult valami hideg italért. Laurant sietett, hogy minél gyorsabban elkészüljön. Nem akarta ugyanazt a hibát kétszer elkövetni, ezért mindent, amire szüksége lehet, beleértve a könnyű nyári cipőt is, összeszedett, mielőtt a fürdőszobába vonult. Huszonöt perccel később úgy döntött, hogy tökéletesen néz ki, éppen úgy, ahogy eltervezte. A legjobb formáját akarta hozni aznap este, ezért nem akármit vett fel, hanem a ruhát. Rövid volt, fekete és eléggé rugalmas ahhoz, hogy épp a megfelelő helyeken simuljon szorosan viselője testére, kiemelve ezzel alakját. A négyszögletes nyakkivágás alig-alig emlékeztetett a dekoltázsra. Eddig csak egyszer viselte mióta Holy Oaksba költözött, amikor meghívta Michelle-t és Christophert az eljegyzésüket megünneplendő. Barátnője „gyilkos”-nak nevezte el a ruhát, mely szerinte már szinte illetlenül illedelmes viselet, és biztosította arról, hogy ruhatárának ez a legszexisebb darabja. Christopher tökéletesen egyetértett menyasszonyával. Laurant a tükör előtt állt, roppant elegáns tükörképét bámulva. Még a haját is besütötte, de mivel már kijött a gyakorlatból, sikerült a fülét is megégetnie. Hosszú, hangos sóhajjal engedte ki a lélegzetet. Ugyan miért foglalkozik annyit azzal, hogy jól nézzen ki? Nem volt már az első szerelem lázában égő tinilány, mégis teljesen úgy viselkedett. Uramisten, lehet hogy beleszeretett Nickbe? A lehetőségtől végigfutott a hideg a hátán. Ha lezárják az ügyet, a férfi elmegy. „Micsoda őrültség!” suttogta maga elé, ledobva a hajkefét a pultra. Ostobán beleszeretett bátyja legjobb barátjába. Csak ennyi, semmi több. Nick belépett a szobába, és Laurant önbizalma súlyos csapást szenvedett. A férfi rá se nézett, épp csak egy gyors pillantásra méltatta, talán hogy meggyőződjön, jól vette-e fel a cipőjét, aztán el is fordította a fejét, miközben közölte, hogy Pete van a vonalban, és ha befejezi a beszélgetést Joe-val, szeretne Laurant-nal is szót váltani. Nick hangja feszült volt és gondterheltnek tűnt. Laurant kíváncsi volt, mi történt. − Semmi különös – nézett el a lány feje felett Nick. – Pete csak érdeklődni akar, hogy vagy. Ahogy Nick elhaladt Laurant mellett, megérezte a parfüm illatát, de úgy tett, mintha nem is érezné, vagy mintha észre sem venné, hogy milyen lélegzetelállítóan csinos, testhezálló fekete ruhájában. Egészen addig, amíg be nem csukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Odabent aztán nekidőlt az ajtónak, és fejét lehajtva suttogta maga elé: „A francba, most aztán jól benne vagyok!” Negyedórával késték le Noah-t és Tommyt. Nick az apátság hátsó bejáratához hajtott és egészen a lépcsőig gurult. Laurant-nal éppen kikászálódtak az autóból, amikor Tommy megjelent az ajtóban és rohant le a lépcsőn. Noah sehol sem volt látható.

124

125

− Jól vagy? – ölelte át húgát Tommy. − Nagyszerűen – nyugtatta meg bátyját Laurant. − Szállj vissza a kocsiba! – engedte el, kinyitotta a kocsiajtót és szemmel látható idegességgel megpróbálta betuszkolni. – Nick, ez rossz ötlet. − Hol van Noah? - kérdezte Nick. Megvárta, amíg Tommy beül hátra, csak aztán csusszant be ő is a kormány mögé. − Jön ő is – felelte Tommy. – Miért nem rendelünk valamit, hazavisszük és otthon megesszük. Nem tetszik nekem, hogy nyilvános helyen mutogatjuk magunkat. Veszélyes lehet. Laurant hátrafordult, hogy láthassa az arcát. – Tommy, nem tarthatsz a házban bezárva! − Ugyan miért nem? − A terv az, hogy lássanak minket. Emlékszel? − Tudom, mi a terv – horkantott. – Felingerelni azt az őrültet annyira, hogy utánad vesse magát. − Mindenképp utána veti magát – jegyezte meg Nick csendesen. – De mi azt szeretnénk, ha minél előbb tenné. Felkészülten fogjuk várni. − Már mondtam, hogy ez rossz terv. Akármi közbejöhet… − Tudtad, hogy ebben a pillanatban is ügynökök figyelnek minket – szakította félbe Laurant. Igaz, nem volt biztos benne, hogy valóban így van-e. Bátyját próbálta megnyugtatni. − Hol vannak? – forgatta fejét Tommy. − Nem szabad meglátnod őket – oktatta ki felsőbbrendűen Laurant. Úgy tűnt, ez kissé megnyugtatta Tommyt. – Na jó, akkor rendben. A francba! Benn felejtettem a pénztárcám. − Ezt akkor kell mondani, amikor a postás jön a csekkel – ugratta Nick. − Egy pillanat, rögtön visszajövök. Laurant figyelte, ahogy bátyja felrohan a lépcsőn és visszamegy a házba. – Sokkal idegesebbnek látszik, mint Kansas Cityben. − Ez érthető. Tommy egy perc múlva már jött is vissza, kettesével véve a lépcsőfokokat. Noah ott loholt szorosan a nyomában. Ekkor Nick és Laurant meglátta, hogy mit is visel a férfi. Először Nick kezdett el nevetni, de Laurant is csatlakozott hozzá. Noah fekete ruhában, fekete papi ingben volt, nyaka körül fehér papi gallér. − Ezért egyenesen a pokolra jut – mondta Nick. Laurant-nak félre kellett néznie, hogy abba tudja hagyni a nevetést. – Gondolod, hogy van nála pisztoly? – kérdezte kíváncsian. − Kötelező hordania. − Állandóan? − Állandóan. Noah nem zavartatta magát köszönéssel. Eltökélten azon munkálkodott, hogy meggyőzze Tommyt valamiről, amiről még nyilvánvalóan odabent kezdtek el vitatkozni. − Én mondom neked, ez nem normális dolog. − Neked lehet, hogy nem – felelte Tommy. − Egyetlen férfinek sem – horkantott Noah. − A papi nőtlenség. Igaz? – találta ki Nick a vita tárgyát. − Igen – mondta Noah. – Egy pap soha nem szexelhet… ez így nem helyes. Nick nevetett. Tommy a fejét csóválta és megpróbált témát váltani. – Hová megyünk vacsorázni?

125

126

Noah azonban nem hagyta annyiban. Úgy tűnt, nem tud napirendre térni a cölibátus intézménye felett. – Ez egyszerűen nem egészséges – győzködte. – Még csak észre sem veszed a szembejövő nőket? Tommy türelme végére ért. – Igenis észreveszem őket. De nem foglalkozom velük. − Éppen erről beszélek. Ez egyszerűen nem… − Igen tudom – vágott közbe Tommy. – Ez nem normális. Hagyjuk ezt most, Noah! Noah elhatározta, hogy kibékíti. – Az ördögbe is, de jó illatod van, Laurant. Vagy inkább neked, Nick? – tréfálkozott. Mielőtt válaszolhattak volna, Noah újra megszólalt. – Észrevetted már, milyen istentelenül sok furgon rohangál ebben a városban. A fenébe, akárhová nézek, mindenütt csak furgont látok. Gondolom, Wesson ellenőrzi őket. Vagy nem? A kérdés véget vetett a vidám hangulatnak, a beszélgetés komollyá vált. − Nemrég felhívtam, hogy van-e valami újság. Gondolom, azoknak a kocsiját már ellenőrizte, akik Laurant utcájában dolgoznak, de Wesson semmit sem árult el. − Mit mondott? − Idézem: Végzem a munkámat. − Szóval mi csak amolyan béresek vagyunk a számára, mi? Távol akar tartani minket a tűztől. − Nagyon úgy néz ki a dolog. − A pokolba vele! Márpedig én nem vagyok hajlandó vakon dolgozni! Noah kérdésekkel és ötletekkel kezdte bombázni Nicket, és mire a Vadrózsa étterem elé értek, Laurant-nak teljesen elment az étvágya. Amikor Tommy ki akart szállni, Noah megragadta a karját. – Idefigyelj, te pap! Maradj mellettem! Ha még egyszer elszaladsz tőlem, esküszöm, magam lőlek agyon. − Igen, rendben. Nem fog többször előfordulni. Noah elmosolyodott, jókedve visszatért. Tommy kiszállt a kocsiból és kinyitotta húgának az ajtót. Laurant előbb kinyújtotta a lábát, majd talpra állt, öntudatosan simítva le szoknyáját. − Gyönyörű húgod van, Tommy – füttyentett elismerően Noah. − Egy pap nem fütyül, ha szép nőt lát. − Amióta felvettem a gallért, egyfolytában csak kritizál – nézett Noah Nickre. – Én igazán megpróbálok türelmes és segítőkész lenni, de nagyon megnehezíti a dolgomat. Tommy előresétált Laurant-nal, fejét lehajtotta, ahogy húgával beszélgetett. Nick és Noah követték őket. − Hogy érted azt, hogy segítőkész? – érdeklődött Nick. Noah vállalt vont. – Felajánlottam, hogy hajlandó vagyok meghallgatni a gyónásokat egy-két pap helyett, de Tommy teljesen kikelt magából, és nem engedte meg. Tommy meghallotta a megjegyzést és visszanézett. – Persze hogy nem engedtem meg. − A barátod nagyon komolyan veszi ezt a pap dolgot. − Feltehetően minden pap nagyon komolyan veszi a dolgát – mondta Nick. – Figyelmeztetnem kellett volna Tommyt az idétlen humorodra. − Könnyű felidegesíteni. − Mert tudod, hogy melyik gombot kell megnyomni. − Na és mi van Laurant-nal? − Hogy-hogy mi van vele? Noah kacsintott. – Megnyomtad valamelyik gombot? Láttam, hogy néztél rá. − Ő tiltott gyümölcs. Tommy, várj meg – szólt barátja után. – Hagyd, hogy egyikünk előre menjen. − Neked vagy nekem tiltott? − Mindkettőnknek! Nem az a fajta lány, akivel csak úgy szórakozhatsz, hacsak el nem kötelezed magad. 126

127

A macskaköves járda körbefogta az épületet. Noah Tommy és Laurant elé vágott, míg Nick mögöttük lépett az étterembe. Mindkét ügynök buzgón fürkészte a környezetet. Az ajtóhoz vezető utat piros és fehér muskátlis terrakotta cserepek szegélyezték. A Vadrózsa régi, Viktoriánus stílusban épült ház volt, amit étteremmé alakítottak át. Az ebédlő makulátlan fehér abrosszal borított asztalain kristályvázák álltak, illatos tavaszi virágokkal. A porcelán étkészlet réginek és rendkívül drágának tűnt. A terem, ahová vezették őket, a ház hátsó részében volt, és egy tavacskára nézett, ahol kacsák úszkáltak. A tó mögött erdő húzódott. Egy ablak előtti kerek asztalhoz irányították őket, hogy élvezhessék a kilátást, de Noah egy sarokasztal felé intett a fejével és kérte, hadd üljenek inkább ott. A terem szinte zsúfolásig megtelt. A halk zsongásba néha egy-egy kacaj vegyült. Jó néhány család vacsorázott itt gyerekekkel. Ahogy a sarok felé vonultak, minden fej Laurant után fordult. Még a gyerekek is megcsodálták. Úgy tűnt, Laurant észre sem vette a férfiak csodáló tekintetét. A pincér kijjebb húzta az asztalt, hogy Laurant beülhessen a sarokba. Nick azonnal leült mellé. Tommy és Noah velük szemben foglaltak helyet, de Noahnak nem tetszett, hogy háttal ül az embereknek, ezért úgy fordította székét, hogy lássa a többi vacsorázót. Kezdte levenni a zakóját, de közben rájött, hogy így láthatóvá válik a fegyvere, ezért visszahúzta. Tommy képtelen volt nyugodtan ülni. Minden másodpercben megfordult és körbenézett a teremben. Valahányszor nevetést hallott, odakapta a fejét. − Ülj már nyugodtan, próbálj lazítani! – szólt rá Noah. – Csak felhívod magadra a figyelmet ezzel az állandó forgolódással. És ne bámuld úgy az embereket! A legtöbbjüket ismered, nem így van? − Nem – rázta a fejét Tommy. – Éppen ezért figyelem őket. − Hagyd, hogy mi figyeljük őket – javasolta Nick. – Most pedig térjünk rá a programra, rendben? − Azt hiszem, mosolyognod kellene, Tommy – suttogta Laurant. – Végtére is, ma este ünneplünk. − Rendelek pezsgőt – mondta Nick. − Mit ünneplünk? – érdeklődött Noah. − Nick és én hivatalosan is eljegyeztük egymást – csillogtatta meg Laurant a gyűrűt az ujján. Tommy végre elmosolyodott. – Szóval ezért csípted így ki magad. − Egyáltalán nem csíptem ki magam. − Még ki is sminkelted magad, ugye? Pedig nem szoktál festéket használni. Laurant tudta, hogy bátyja szándékosan nem hozná őt zavarba, de azért szívesen megrúgta volna az asztal alatt, hogy hagyja már abba. − A hajad is más. − Mert besütöttem. Most jó? Becsszóra, nem nagy ügy. Különben ha bárki kérdezi, el vagy ragadtatva, hogy feleségül megyek a legjobb barátodhoz. − Rendben. − Ami azt illeti, lehet hogy a végén tényleg el kell vennem a húgodat – vágott egy fintort Nick. − Hogy-hogy? − Összefutott egy barátjával… − Lorna nem a barátom! Nick csak bólintott. – És Laurant mindent el fog követni, hogy Lorna ne mondhassa, „Ugye megmondtam!”. Tommy jót nevetett. – Lorna mindig kihozza a sodrából a húgomat. Én is azt hiszem, hogy a végén el kell venned.

127

128

Hátradőlt a széken, tekintete Laurant-ról Nickre ugrott, majd vissza, végül kijelentette. – Tudjátok, nem is lenne rossz. Nagyon összeillő pár vagytok. − Nem akar hozzám jönni. Nem vagyok elég biztonságos a számára. − Az esküvő október második szombatján lesz este hétkor, és te fogsz minket összeadni – jelentette ki Laurant. – Biztos vagyok benne, hogy Lorna beszélni fog veled, tehát próbálj nagyon boldognak látszani, és ne felejtsd el az időpontot! − Igen-igen – bólogatott beleegyezően. – Október második szombatja. Nem felejtem el. De ha ennek az egésznek vége, meg kell mondanod Lornának az igazat. Laurant hevesen megrázta a fejét. – Előbb elköltözöm. − Azt hittem, hozzám jössz feleségül, csak hogy mentsd a becsületet. − Gondolom, meg tudnám tenni – vont vállat Laurant. − A házasság szentség – figyelmeztette Tommy komolyan. − Fel a fejjel, Tommy – javasolta a lány. – Ússz az árral! − Más szóval, szemérmetlenül hazudjak, igaz? − Igen – mosolygott Laurant. − Rendben. Hadd kérdezzek még egy dolgot. Ha én foglak összeadni Nickkel, ki fog az oltár elé vezetni? − Erre nem is gondoltam – ismerte el. − Van egy ötletem, Tom – szólalt meg Noah. – Majd én összeadom Nicket és Laurant-t, és akkor te vezetheted oltár elé a menyasszonyt. − Ez aztán a terv – ismerte el Nick. Tommy dühösnek látszott. – Rendben Noah, menjünk végig még egyszer a szabályokon. Te nem vagy igazi pap. Csak úgy teszel, mintha az lennél, és ez azt jelenti, hogy nem adhatsz össze senkit, nem fogadhatsz gyónást és nem is randevúzhatsz. Noah akkorát nevetett, hogy több vendég figyelmét is magára vonta. – A francba, téged aztán könnyű felhergelni. Úgy teszünk, mintha Nick és Laurant összeházasodna, így van? Én meg úgy teszek, mintha összeadnám őket. − Húzz ki a pácból, kérlek – nézett Tommy Nickre. – Az apát nagy kockázatot vállalt Noah miatt. Pete beszélt vele és meggyőzte, hogy segítsen a terv megvalósításában. Beleegyezett, hogy mindenkinek azt mondja, Wesson az unokatestvére és az ő hétvégi házában szállt meg. De nem kedveljük az olyan embereket, akik papnak adják ki magukat, és Noah megígérte, hogy nem hoz szégyent a papi gallérra. Erre öt perccel azután, hogy elhagytuk az apát irodáját, Noah rákacsint Suzie Johnsonra és kedvesemnek szólítja. − Mert barátságos papot alakítok – magyarázta Noah. – Még mindig azt állítom, hogy a papoknak járna egy kimenőnap, hogy… − Tudom – szakította félbe Tommy. – Egy szabadnap, hogy szexeljenek. De a dolog nem így működik. Nick telefonja csengett. Hallgatta egy fél percig, aztán azt mondta: − Igen, uram – és eltette a telefont. − A serif épp most szállt ki egy vadonatúj piros Ford Explorerből. Errefelé tart. − Egyedül? – kérdezte Noah. − Úgy néz ki. − A helyi klub itt szokott hetenként ülésezni – magyarázta Laurant. A többiek már valószínűleg fent vannak a kisebbik teremben. − Brenner is tagja a klubnak? − Azt hiszem igen. − Lehet, hogy vacsora után felmegyek köszönni – mondta Nick. – Igencsak szeretném megismerni a jó öreg Steve Brennert.

128

129

Egy perccel később a serif jelent meg az ajtóban. Szürke egyenruhát, cowboy csizmát viselt, és nem zavartatta magát azzal, hogy levegye a kalapját, amikor a helyiségbe lépett. Nick figyelte, ahogy a pincérnő felvette a rendelést és felkísérte a lépcsőn. − Brenner a helyi hatalmasság, igaz? – érdeklődött Noah. − Nagyon úgy néz ki – felelte Nick. − Hogy érted ezt? – kérdezte Tommy. − Olyan fickó, aki irányítani akarja a várost. Zsarnok – magyarázta Noah. – Minden ekkora kisvárosban van belőle legalább egy. − Igen, Brenner valóban az – bólintott Tommy. – Ő próbálja irányítani a várost, és a húgom az egyetlen ember, aki merészen szembeszáll vele. – Észrevette, hogy Laurant a gyűrűjét csodálja és elmosolyodott. – Én a helyedben nem nagyon élném bele magam, Laurant. − Csak komédiázom, Tommy – suttogta. – De a gyűrű csodálatos, nem igaz? Nem is gondoltam volna, hogy Russel ilyen gyönyörű dolgokat tart. – Elmerengett azon, hogy milyen lenne Nick feleségének lenni. Tudni, hogy ott van mellette reggelente, mikor felkel. Szerelmeskedni vele… − Milyen pénz-visszafizetési feltételei vannak Russelnek? – kérdezte a csontja velejéig gyakorlatias Tommy. Laurant leengedte a kezét. – Általában tíz nap, de Mrs. Russel kivételt tett velem. Harminc napot adott. Tudod, mit mondott? „Mivel olyan szerencsétlen vagy, ha férfiakról van szó, harminc napot adok neked, ha esetleg meggondolnád magad.” − A húgomnak nem akármilyen híre van a városban. Minden férfit elijeszt maga mellől – nevetett Tommy. − Köszönhetően annak a sok hazugságnak, amit Lorna leír az újságjában. − Légy őszinte, Laurant. Tényleg elijeszted a férfiakat, de őszintén szólva, nem is bánom, hiszen így távol tartod magadtól a gazembereket is. A háta mögött felhangzó hangos beszédre Tommy újra hátra pillantott a válla fölött. Aztán elmosolyodott. − Frank Hamilton az, a gimnázium fociedzője, és a másik kettő a segédje. Majd meghalnak a vágytól, hogy megismerhessenek, Nick. Gyerünk, köszönjünk nekik, mielőtt felmennek. − Honnan ismerik Nicket? – kérdezte Laurant. − A sportcsatorna évente egyszer-kétszer lejátssza azt a felvételt a meccsről. − A pokolba – morogta Nick. Az asztalra hajította szalvétát és követte Tommyt. − Soha nem fognak megfeledkezni arról a meccsről, és Nick utálja ezt a nagy felhajtást. − Mi történt azon a meccsen? − Soha nem láttad a felvételt? − Nem – rázta fejét a lány. – Tommy sem említette soha. − Nick szerezte a győztes gólt. − Ügyes. − Annál azért egy kicsit több – nevetett Noah. - Nick elkapta az indítást, aztán átvágta magát a védelmen, ebben igazán nagy. Akár egy zsebkendőnyi helyen is meg tud fordulni, ezért is kapta a Cutter becenevet – magyarázta. – Szóval, a fejét elfordította és valahová felfelé nézett a cementfalra. Ha majd megnézed a felvételt, hallani fogod, ahogy a riporter megkérdezi: „Mit bámul a 82-es?” Ez volt Nick száma. Aztán amíg az egyik kamera Nicket vette, a másik kamera elkezdte keresni a lelátón, hogy mi keltette fel Nick érdeklődését. Aztán amikor a meccsnek vége lett, a két felvételt összevágták. Mielőtt folytatta volna, ivott egy korty vizet. – Ott volt egy fickó a fal tetején mélyen kihajolva. Szemmel láthatóan részeg volt, ugyanúgy ordibált, mint a többi szurkoló, az egyik kezében sör, a másikban egy kisgyerek. A csöppség a fal peremén ült. El tudod képzelni ezt a látványt? De ahogy mondtam, az ürge részeg volt. 129

130

− És lejtette a kicsit? − Naná, hogy leejtette, de Nick résen volt. Később elmesélte, hogy futás közben látta, ahogy a férfi egyszer elkapja a gyereket, de nem húzta vissza. A kicsi félig ült, félig lógott a falon. Nick úgy futott, mint a villám, a nyomába se ért senki. Belőtte a gólt, de futott tovább. Arra gondolt, hogy addig fog a falnál állni, amíg valaki rá nem szól az apára, de alig volt háromméternyire a faltól, amikor a fickónak kicsúszott a markából a kisfiú és zuhanni kezdett. Az esés megölhette volna a kicsit. Nick elkapta a fiút. Istenemre mondom, gyönyörű jelenet volt. A történet lenyűgözte a lányt. Ezernyi kérdés tolakodott a fejében, de Noah egyetlen mondatával újra magára vonta a figyelmét. – A meccs után Nicket felfüggesztették. − Tessék? − Tényleg – erősködött Noah. – A játék után a férfi bejött az öltözőbe a fotóriporterrel. Még mindig részeg volt, és nagyon élvezte a körülötte kialakult érdeklődést. Szóval, köszönetet akart mondani Nicknek, amiért megmentette a fiát, de Nick elvesztette a fejét. Amikor meglátta, felpattant és bemosott neki. Szabályosan kiütötte a fickót. − Ezért függesztették fel. − Igen, de nem tartott sokáig. Az emberek az edző fejét követelték, aki valószínűleg nem is igazán akarta felfüggeszteni Nicket. Én tudtam, miért tette ezt Nick. Nem akart semmiféle mentegetőzést hallani a részegtől. Megjelent a pincér, és zsemlékkel teli kosárkát tett eléjük. Noah elvette az egyiket. – Rendben – mondta –, akkor most te jössz. Mondj el nekem valamit. − Mit akarsz tudni? − Hogy lehet az, hogy Tommy Nick családjánál nőtt fel? − Apám egy irodát akart nyitni Bostonban. Átrepült, hogy berendezzen egy házat, és vitte magával Tommyt is, hogy beiratkozhasson az iskolába és ott kezdje az új félévet. Akkor én még kisbaba voltam. Úgy volt, hogy anyám összepakol és velem együtt utánuk megy. De aztán minden megváltozott. Apám meghalt autóbalesetben, és Tommyra egy ideig a házvezetőnő vigyázott. Anya nem tudott megbirkózni a veszteséggel. Úgy volt, hogy Tommy csak év végéig marad Bostonban, anya pedig utána utazik és vele marad. De anya nem volt elég erős az utazáshoz. Nagyapa mesélte, hogy erősen ivott és gyógyszereket is szedett. A gyógyszerek egy része altató volt, a többi pedig élénkítő. Gyógyszer túladagolásban halt meg. − Öngyilkos lett? − Azt hiszem, igen. Nagyapa azt mondta, hogy alkohol és altató hatására történt. Szerette volna azt hinni, hogy baleset volt. − Halálos párosítás. Laurant egyetértően bólintott. – Miután anya meghalt, nagyapa itt maradt két kisgyerekkel. Helyesen akart cselekedni, és tudta, hogy Tommy milyen jól érzi magát Bostonban. Akkor tűnt elő a semmiből Buchanan bíró, aki felajánlotta, hogy Tommy lakjon velük, amíg a dolgok elrendeződnek. Nick és Tommy jó barátok voltak, és Tommy idejének nagy részét amúgy is a családdal töltötte. A bíró meggyőzte nagyapát, aki azt hitte, hogy csak rövid időről van szó. De aztán nagyapa váratlanul meghalt. − És Tommy maradt, ahol volt. − Igen. − És veled mi történt? − Bentlakásos iskolába kerültem. Az egyetem befejezése után egy évre Párizsba mentem művészettörténetet tanulni, majd átjöttem az Államokba és Chicagóban kezdtem dolgozni. Kilenc hónapig éltem ott, utána Holy Oaksba költöztem. Ennyi, semmi említésre méltó nincs a múltamban.

130

131

− Teljesen magadra maradtál, így van? Tommy egy kedves családban nőtt fel, amit a sajátnak érezhetett, de neked nem volt senkid. − Boldog voltam. − Nem lehettél boldog. − Itt jönnek a fiúk – nézett föl Laurant. – Nem akarok erről többet beszélni. − Rendben. Nick kuncogva ült le az asztalhoz. − Mi olyan mulatságos? – kíváncsiskodott Noah. Nick a lányra nézett, mielőtt válaszolt volna. – A férfiak a városban gúnynevet adtak Laurantnak. − Igazán? És hogy hívják? – kérdezte Noah. − Jégcsap kisasszonynak, vagy röviden csak Jégcsapnak – felelte Tommy. A három férfi felnevetett, de Laurant nem volt elragadtatva. – Nagy a szád, Tommy! − De hiszen ő kérdezte. Laurant vasvilla szemekkel nézett a bátyjára, aki a tekintetéből kiolvashatta, hogy később jól megkapja a magáét. De Nick a lányhoz hajolt és a fülébe súgta: - A csókod egyáltalán nem volt jeges. A pincér az asztalhoz lépett, hogy felvegye a rendelést, de alighogy elment, a férfiak folytatták a tréfálkozást Laurant rovására. Végül, amikor a lány megelégelte a dolgot, kezébe vette a beszélgetés irányítását. − Azt hallottam, hogy a Penn State kemény fociidénynek néz elébe, mert elvesztette a legjobb hátvédjét. Természetesen semmi ilyet nem hallott, de ez most nem számított. Alighogy a bűvös ’foci’ szót kiejtette a száján, a férfiak agya azonnal átállt sport üzemmódba. Laurant önelégült mosollyal dőlt hátra a székén. Nick és Tommy játszott a Penn State csapatában, és mint kiderült, Noah is focizott a Michigan State-ben, ezért mindhárman szakértőnek hitték magukat. Vacsora alatt az esélyeket latolgatták, és tudomást sem vettek Laurant-ról. Ennek a lány örült a legjobban. Kifelé menet egy hattagú család az asztalához invitálta Tommyt. Noah vele maradt, míg Nick és Laurant kimentek az étteremből. Lonnie odakint már várt rájuk. Amikor Nick és Laurant a kocsijuk felé sétáltak, a Chevy valósággal berobbant a parkolóba. Csikorgó gumikkal állt meg a parkoló közepén, alig pár méterre tőlük. Nick belökte Laurant-t két kocsi közé, majd eléállva várta, hogy mi fog következni. Lonnie nem jött egyedül. Három barátját is magával hozta Nugentből, akik fiatal koruk ellenére már kilométeres priusszal rendelkeztek. Valahányszor Steve megbízta valami fontos munkával, Lonnie gondoskodott róla, hogy a barátai is vele legyenek. Csak morzsákat adott nekik a Steve-től kapott pénzből, de azok túl ostobák voltak ahhoz, hogy kitalálják, Lonnie átveri őket az osztozkodásnál. Különben is, a szórakozás kedvéért jöttek, nem a pénz miatt. Lonnie-nak pedig jó oka volt arra, hogy őket is bevonja. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy tervezte, vigyék el ők a balhét. Az a semmirekellő apja őt úgyis elengedné. Hogy is venné ki magát, ha a serif fia börtönbe kerülne? Apjának mindennél fontosabb volt, hogy fejes a városban. Lonnie rájött, ha elég óvatos, akár egy gyilkosságot is megúszhat. Steve azt mondta Lonnie-nak, hogy Laurant barátjának egy Explorerje van, és a párocska épp egy vadonatúj, piros Ford Explorer mellett állt. Steve semmit nem mondott neki Nickről azonkívül, hogy azt állítja magáról, ő Laurant vőlegénye. Mivel Steve azt tervezte, hogy feleségül veszi a lányt, Lonnie-nak kellett ráijesztenie Nickre. „Kergesd el a városból!”, parancsolta neki, amit Lonnie meg is ígért, látva a bankóköteget, amit Steve meglengetett az orra előtt. − Ez a serif fia, Lonnie – suttogta Laurant. – Vajon mit akarhat? 131

132

− Úgy néz ki, mindjárt megtudjuk. Hamarabb, mint szeretnénk – súgta vissza Nick, aztán felemelte a hangját. – Hé kölyök, menj odébb a kocsiddal! Lonnie nem állította le a motort, amint kinyitotta az ajtót és kiugrott. Magas volt és sovány, arcát elvakart pattanások nyomai csúfították el. Vékony ajka szinte eltűnt, ahogy gúnyosan összeszorította a száját, hosszú zsíros haja csimbókokban lógott az arcába. Nick tizennyolctizenkilenc évesnek saccolta. Már a szemén látta, hogy nincs menekvés. − Kezdjük a kocsival – mondta Lonnie a barátainak. – Törjétek össze! – Hátsó zsebéből előhúzta rugós kését, és dicsekedve fordult barátaihoz. – Úgy ráijesztek erre a nagyvárosi ficsúrra, hogy összeszarja magát. Ti csak figyeljetek és tanuljatok! – Kipattintotta a kés pengéjét és lassan araszolt előre. – Laura, te velünk jössz haza, mert a barátod kocsijából egy rakás ócskavas lesz, mire végzek vele. Nick felnevetett. Lonnie nem ilyen válaszra számított. – Mi olyan átkozottul mulatságos? − Te – felelte Nick. Észrevette, hogy Noah maga mögé tuszkolja Tommyt, amint rohanva siet le a lépcsőn és feléjük indul. Odakiáltott neki. – Hé Noah, ez a helyi gengszter össze akarja törni az új kocsit. − De hiszen az… - kezdte Tommy, de Nick közbevágott. − Pontosan. − Lonnie, mégis mit képzelsz, mit csinálsz? Azonnal tedd le azt a kést! – parancsolta Tommy. − Van egy kis elintéznivalóm Laurával – mondta Lonnie. – Maga és a másik pap menjenek be az étterembe! − Ostoba ez a fickó, vagy mi? – kérdezte Noah hitetlenkedve. − Szerintem feltétlenül – tódította Nick, miközben benyúlt a zakójába és felpattintotta a pisztolytáska zárját. Feldühödve, hogy a barátai előtt kigúnyolták, Lonnie előre ugrott és kését a bal első kerékbe döfte. Aztán újra szúrt, és elégedett vigyorral hallgatta a kiáramló levegő sivítását. − Még mindig azt hiszed, hogy ostoba vagyok? − Hála Istennek, van pótkerekünk – mondta Noah, aki eléggé el volt foglalva azzal, hogy Tommyt maga mögött tudja és ugyanakkor szemmel tartsa a huligánokat is. Lonnie pontosan úgy reagált, ahogy Noah remélte. A másik kerékre vetette magát. Barátai hujjogása és nevetése csak felbátorította, és a kerék szétszabdalása után a karosszériát célozta meg mély árkokat vésve késével a kocsi falán. Aztán hátralépett, hogy megszemlélje művét. – Na, és most hogy mentek haza? – kérdezte gúnyosan. − Gondolom a kocsinkkal – vont vállat Nick. − Két lapos kerékkel? − Ez nem az én kocsim – mosolygott Nick. Lonnie meglepetten pislogott. Nick közelebb lépett hozzá, közben odaszólt a barátjának. – Noah, be kellene menni a serifért az étterembe. Talán érdekelné, hogy a fiacskája mit csinált a kocsijával. − Ó, a büdös francba! – kiáltott fel Lonnie. − Dobd el a kést! Azonnal – utasította Nick. – Ne rontsd tovább a helyzetedet! Megrongáltál egy magántulajdonban lévő kocsit, megfenyegettél egy szövetségi… Nick el akarta mondani, hogy FBI ügynök, de nem volt rá alkalma. − Senki nem csinálhat belőlem bolondot – sziszegte Lonnie. − Te magad csináltál magadból bolondot – jegyezte meg Nick. – Most pedig dobd el a késedet! Többször nem figyelmeztetlek. Lonnie üvöltve rávetette magát. – Apró darabokra váglak, te seggfej!

132

133

De az csak üres fenyegetőzés volt. – Na igen, persze – mondta Nick, miközben egy térdrúgással földre küldte Lonnie-t, majd kicsavarta kezéből a kést és a földre dobta. Nekicsapta a fiút a kocsinak, beindítva ezzel a riasztót. Az egész olyan gyorsan történt, hogy Laurant-nak még pislogni sem volt ideje. Lonnie a fájdalomtól üvöltve kétrét görnyedt. Aztán a lány meglátta a kést, hátralépett egyet, hogy berúghassa a kocsi alá a veszedelmes szerszámot. Abban a pillanatban, amikor a riasztó megszólalt, Lonnie társai egymást taposva rohantak vissza a kocsijukhoz és gyorsan beszálltak. Nick elengedte Lonnie-t és figyelte, ahogy összecsuklik. − Te rohadt seggfej! Ki foglak… − Nicsak, itt jön apuci – szakította félbe Nick vidáman. A serif futva jött le a lépcsőn, terjedelmes pocakja csak úgy rengett a nagy igyekezettől. Közben a három fiú a kocsiban kétségbeesetten kereste a slusszkulcsot. Noah a volán felöli oldalra sétált. – Csak nem ezeket keresitek? – érdeklődött. − Mi semmit sem csináltunk. Lonnie ötlete volt az egész. − Fogd be, Ricky! – szólt rá a hátul ülő fiú. − Kifelé a kocsiból – parancsolta Noah. – Szépen, gyorsan. Fel a kezekkel! – Nem akarta felfedni a kilétét, de azért kezét a zakójába csúsztatta és megmarkolta pisztolya agyát, arra az esetre, ha netalán valamelyik fickó megpróbálna fegyvert rántani. A serif majdnem sírva fakadt, amikor meglátta a kocsiját. – Az új kocsim! Nézzék az új kocsimat! Ezt te csináltad, fiam? Te voltál? Lonnie nagy nehezen talpra küzdötte magát. – Nem – morogta gúnyosan –, az a seggfej volt – mutatott Nickre. – Ráadásul még térden is rúgott. − El akartam mondani neked, hogy új kocsit vettem magamnak – folytatta a serif, mintha meg sem hallotta volna Lonnie szavait. – El akartam mondani. Megengedtem volna azt is, hogy vezesd. – Ujjait végighúzta a mély karcolásokon, szeme elhomályosult. – Még egy napos sem volt. Épp csak elhoztam a telepről. − Mondtam neked, hogy az a seggfej volt az. − Csiszolni kéne egy kicsit a srác szókincsén – jegyezte meg Noah. − Hiszel nekem vagy sem? – üvöltötte Lonnie. – Utoljára mondom, hogy az a fickó vágta szét a kerekeket és karistolta meg a kocsit. Laurant dühös lett. Félretolta Nicket és a serif elé lépett. – Tudom, hogy a fiáról van szó és ezért most nagyon nehéz magának, de maga a serif, és el kell végeznie a feladatát. Lonnie hazudik. Ő okozta a kárt. Azt hitte, hogy a kocsi a vőlegényemé. Tetszik vagy nem tetszik, le kell tartóztatnia. − Egy kicsit lassabban, Laura – emelte fel Lloyd a kezeit. – Nem kell elsietni a dolgokat. Ez az én kocsim, és biztos lehetsz benne, hogy a fiam megfizet érte, ha ő okozta a kárt, de ő azt mondja, hogy a barátod… Laurant dühösen vágott közbe. – Hazudik – ismételte. – Négy tanú is van. A bátyám, Noah, Nick és én. Le kell tartóztatnia. − Nos, ahogy én látom a dolgokat, négyen vagytok négy ellen, mert bizonyos vagyok benne, hogy Lonnie barátai alátámasztják a vallomását, és semmi okom sincs arra, hogy ne nekik higgyek. − Lonnie késsel fenyegetett minket. A serif most Nickre nézve követelte. – Jobb lesz, ha visszafogja a barátnőjét. Nem tűröm el, hogy így kiabáljon velem. Most pedig, Laura, állj hátrébb és fogd be a szád! Laurant nem akarta elhinni, hogy a serif úgy beszél vele, mint egy csintalan gyerekkel. – Fogjam be szám? Nem hiszem, hogy megteszem. Követelem, hogy csináljon valamit!

133

134

A serif rámeredt. – Rendben, csinálok valamit – jelentette ki. – Maga ott – mutatott Nickre. – Kérem a papírjait. Igazolja magát most rögtön! Laurant-nak elfogyott a türelme. Tommyhoz fordult és franciául hadarva kezdte mondani, hogy véleménye szerint a serif egy hozzá nem értő, ostoba balfácán. Nick szintén franciául szólt rá, hogy próbáljon lehiggadni. A serif ökölbeszorult kezekkel nézte a fiát. Szeretett volna egy kis értelmet verni belé, és nem kis erőfeszítésébe került, hogy féken tartsa dühét. Különben is, ha engedne haragjának és megütné, jó esélye volna rá, hogy Lonnie visszaüt, és még a szart is kiveri belőle. Volt már rá példa, hogy megtette, és Lloyd serif biztos volt benne, hogy újra megtenné, ha úgy hozza a sors. − Azt mondtam, látni akarom a papírjait! − Nem gond – húzta elő jelvényét Nick és odatartotta a serif elé. – Nicholas Buchanan. FBI. − A francba – nyögött fel a serif. − Kénytelen lesz lecsukni a srácot. Holnap beugrom magához és kitöltöm a papírokat. − Milyen papírokat, FBI ügynök úr? Az én kocsim az, amelyen a kár keletkezett Lonnie hagyd abba ezt a vihogást, mert esküszöm szájon váglak! Noah a serif mögé lépett. – Pap lévén nem igazán ismerem a törvényt, de nekem úgy tűnik, hogy a fia bűncselekményt követett el. Késsel fenyegetett egy FBI ügynököt, ez pedig bűncselekmény, vagy tévedek? − Nos, lehet hogy az, lehet hogy nem – kertelt a serif. – Nem látok kést sehol, tehát lehet, hogy ez az egész csak kitaláció. Érti, hogy miért vagyok gondban? − A kés a kocsi alatt van – közölte Nick. A serif megpróbált időt nyerni, amíg kitalálja, hogy mi legyen a következő lépés. – Igen? És hogy került oda? − Én rúgtam oda – mondta Laurant. − És mit csináltál azzal a késsel? − Ó, az Isten szerelmére… - kezdte Laurant. A serif levette a kalapját és megvakarta a fejét. – Nos, a következőt fogom tenni. Maguk most mindannyian hazamennek és hagyják, hogy elintézzem ezt az ügyet. Holnap bejöhet az irodámba – fordult Nickhez –, de telefonáljon előtte. Addig mindent elrendezek. Most menjenek haza! Laurant remegett a dühtől. Egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és a serifet otthagyva Nick kocsijához sétált. Cipősarka úgy kopogott a járdán, mint valami géppisztoly. Nick hallotta, hogy magában morog. Ahogy kinyitotta előtte az ajtót, gyengéden megfogta a kezét. – Jól vagy? Reszketsz. Nem ijedtél meg, ugye? Nem engedem, hogy valami bajod legyen. Ugye tudod ezt? − Igen, tudom. Egyszerűen csak dühös vagyok. A serif semmit nem fog tenni Lonnie-val. Biztos, hogy nem tartóztatja le. Csak figyeld meg. − Dühös vagy. − Kés volt nála – kiáltotta Laurant. – Megsérülhettél volna! − Aggódtál miattam? – lepődött meg Nick. Tommy és Noah éppen akkor kászálódtak be a hátsó ülésre, és Laurant nem akarta, hogy meghallják. – Persze hogy aggódtam érted. Most pedig hagyd abba ezt az ostoba vigyorgást és szállj be a kocsiba. Haza akarok menni. Nick legszívesebben megcsókolta volna, de beérte azzal, hogy megszorította a kezét. Ugyancsak sovány pótlék volt ez. − Serif – szólt oda Lloydnak, miközben megkerülte a kocsit. – Holnap beszélni akarok a fiával.

134

135

Tommy még kíváncsian hátranézett, ahogy Nick kifordult a parkolóból. Látta, hogy a serif Lonnie-val vitatkozik. − Gondolom, nem hiszed, hogy Lonnie az a fickó, aki Laurant-ra vadászik. − Ellenőrizni fogjuk, de valóban nem hiszem, hogy őt keressük. Lonnie nem tűnik túl intelligensnek. − A srác gengszter – mondta Noah. − Ami azt illeti, te is megéred a pénzed – jegyezte meg Nick. − Ugyan mit tettem? – kérdezte ártatlan képpel Noah. − Szerencse, hogy van pótkerekünk. Nem ezt mondtad, amikor Lonnie szétvágta az első kereket? − Nos, meglehet – engedett Noah. – Azt akartam, hogy elfoglalja magát, és leszálljon rólad meg Laurant-ról. − Valóban? Nekem inkább úgy tűnt, látni akarod, milyen messzire képes elmenni. Noah csak vállat vont, miközben gallérját rángatta. A gallér dörzsölte a nyakát. – Olyan ez a holmi, mint a hóhér kötele – fordult Tommyhoz. − Nick, voltak az étteremben ügynökök? És ha voltak, valaki miért nem sietett a segítségünkre? − Uraltuk a helyzetet. − Wesson azt mondta, hogy engedjem Tommyt a gyóntatószékbe – mondta Noah Nicknek. − Pete ellenzi a dolgot. Rossz ötlet – felelte Nick. − Én is ezt mondtam neki. Noah hangsúlyából Laurant arra a következtetésre jutott, hogy ő sem szereti Wesson jobban, mint Nick. Megfordult az ülésen, hogy megkérdezze, miért. Nick a mikrofonra szorította hüvelykujját, hogy Wesson ne hallja őket. Noah észrevette, hogy mit csinál. − Nem kell befognod a mikrofont. Azt akarom, hogy Wesson hallja, amit mondok. A felvétel kedvéért, szerintem Wesson egy dicsőséghajhász és hatalomra éhes akarnok. Nem törődik vele, hogy kin gázol át ahhoz, hogy a csúcsra jusson, legyen akár szó Morgansternről. Noah úgy belejött, hogy addig abba sem hagyta, amíg fel nem sorolta az valamennyi sérelmét és elégedetlenségét, ami az akcióval kapcsolatban felmerült. – Egyáltalán nem csapatmunkás – tette még hozzá. – De én sem vagyok az. Mégis, én kerülöm a nyilvánosságot, akárcsak te Nick, de Wesson valósággal élvezi. Emlékszel a Stark ügyre? – kérdezte, majd mielőtt még Nick megszólalhatott volna, válaszolt is. – Hogyne emlékeznél. Meg kellett ölnöd valakit… ezt nem felejtheted el. Soha. − Mi van a Stark üggyel? – nézett Noah-ra Nick a visszapillantó tükörből. − Lefogadom, hogy meglepődtél, amikor kinyitottad az újságot pár nappal később, és elolvastad azt a cikket a gyerek megmentéséről. Nem gondoltál rá, hogy milyen átkozottul különös, hogy a riporter mindent tudott rólad, a családodról, a legjobb barátodról, Tommyról? − Azt mondod, hogy Wesson adta ki a sztorit? – kérdezte Nick. Még a lehetőségtől is feltámadt benne a düh. − A pokolba is, igen, azt mondom. Nem vetted észre, hogy Wesson neve hányszor bukkant fel a cikkben? Ha sikerül elcsípned a riportert, ő is biztosan megerősíti. − Miért tenne Wesson ilyent? Mi haszna belőle? – kérdezte Laurant. − Az irigység beszél belőle. Ráadásul ő akarja vezetni az apostolokat – válaszolta Noah. – Mindig is ez volt a célja. Szerintem azt hiszi, hogy minél nagyobb nyilvánosságot kap, annál több az esélye. Én mondom neked Nick, mihelyt Morganstern visszavonul vagy elfogad egy előléptetést, Wesson ráveti magát a koncra. Ha az a nap elérkezik, akinek esze van, az kilép. Nick behajtott az apátság parkolójába és leállította a kocsit. − Egyelőre koncentráljunk a mostani feladatunkra. Pihenj le, Tommy. Fáradtnak látszol. 135

136

− Holnap találkozunk a pikniken – mondta Tommy. Kinyújtotta a kezét, és megérintette Laurant vállát. – Jól vagy? − Igen. Jó éjt, Tommy. Noah keresztülmászott az ülésen és Tommy oldalán szállt ki. Aztán visszahajolt a kocsiba. – Jó éjszakát, Jégcsap!

23. fejezet Már javában állt a bál a pikniken, mire Nick és Laurant megérkezett. Nick már messziről hallotta a zenét, amint Laurant-nal kéz a kézben sétált a tömeg felé, amely a színpadot és az asztalokat körülvette. A domb mint valami hatalmas patchwork, tarkállott a leterített pokrócoktól. A gyerekek vadult rohangáltak a zene ütemére önfeledten táncoló párok között. A levegőt betöltötte a roston sült hús illata. Tommy és Noah a hamburgerek körül szorgoskodtak, de Tommy észrevette őket és üdvözlőn intett a kezével. Laurant pokrócot cipelt a karján. Észrevett egy üres helyet az egyik fa alatt és leterítette a pokrócot. Nicknek egyáltalán nem tetszett a hatalmas tömeg. Úgy tűnt, az egész város kivonult az eseményre. Már alkonyodott, és valaki bekapcsolta a karácsonyi égőket, amelyek füzérként csüngtek alá a színpadot körülvevő fákról. − Hát nem nagyszerűen játszik a banda? − Ühüm – mormolta Nick, tovább fürkészve a tömeget. − Herman és Harley Winston alapították a zenekart. Herman szaxofonozik, Harley meg dobol. Ők az ikrek, akikről meséltem neked. Ők segítenek a boltom felújításában. Olyan aranyosak. Meg kell ismerned őket. Nick felnézett a színpadra és elmosolyodott. A hattagú zenekar mindegyik tagja legalább hetvenéves volt. Az ikrek úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, ruhájuk is teljesen egyforma volt, piros kockás ing és fehér nadrág. − Öregek már – jegyezte meg Nick. − De a szívükben fiatalok. És igazi ezermesterek. Itt Holy Oaksban megbecsüljük az időseket. Az ő tudásuk és tapasztalatuk rendkívül értékes a városnak. Majd ha meglátod a boltomat, te is belátod, hogy milyen tehetségesek. − Álljon meg a menet. Nem kritizáltam, csak épp megjegyeztem. A banda vezetője, egy kopasz, vidám mosolyú úriember csillogó szemekkel és rettenetesen görnyedt vállakkal, megkocogtatta a mikrofont, hogy felhívja magára a figyelmet. − Hölgyeim és uraim, mint mindannyian tudjuk, ezt a pikniket az apát úr szervezte azzal a céllal, hogy így mondjon köszönetet mindenkinek, aki keményen dolgozott azért, hogy a templom felújítása befejeződjön az ünnepségek kezdetére. Az apát úr reméli, hogy ma este mindenki nagyszerűen fogja érezni magát – tette még hozzá. – Most pedig, amint azt önök is tudják, mi csupa régi slágert játszunk. De szívesen teljesítünk bármilyen kívánságot. Szóval uraim, ha szeretnének hölgyismerősük kedvében járni, csak írják fel a nevét és a dal címét, és dobják be abba a kalapba az asztalon. Rengeteg papír és ceruza áll rendelkezésükre. Most, az első dalunk Cindy Mitchellnek és férjének, Dannek szól. Cindy ma mozdult ki először otthonról az epehólyag műtétje óta, és valamennyien örülünk, hogy újra láthatjuk körünkben. Gyerünk Dan, vezesd ide az asszonykát a táncparkettre. A dal mellesleg az egyik kedvencem – tette még hozzá, majd hátralépett és karjait felemelte, mint egy szimfonikus zenekar karmestere. Lábával verve az ütemet számolt. – Egy-két-há. Csapjunk a húrok közé, fiúk. Nagy csend következett. A vezető hátrafordult megnézni, hogy mi történt, aztán elnevette magát. A mikrofonba beszélve zavartan magyarázkodott. – A’szem, meg kellett volna mondanom a dal címét is, amit játsszunk. A rózsakert. Na, próbáljuk meg újra. Nicknek nagyon nem tetszett, hogy Laurant-t ekkora tömeg vette körül. Tudta, hogy a piknik alkalmas hely arra, hogy együtt lássák őket, és ő is megfigyelhesse a körülötte lévő 136

137

embereket, de mégis gondban volt. A tömeg bármikor beszippanthatta a lányt, ő pedig egy pillanatra sem akarta szem elől téveszteni. Laurant barátai nagyon megnehezítették a dolgát. Abban a pillanatban, ahogy észrevették a lányt, magukkal akarták vinni. Mondani sem kell, hogy roppant kíváncsiak voltak Nickre is. Néhány férfi odajött hozzá, kezet fogott vele és bemutatkozott. Barátságosak voltak, és megpróbálták elcsábítani egy korsó sörre, míg Laurant-t a másik irányba húzták barátnői. Hogy maga mellett tartsa, Nick átkarolta a lány derekát és szorosan magához ölelte. Nem engedi, hogy megszökjön. De Laurant nem sokáig tűrte ezt a bánásmódot. Lábujjhegyre állva Nick fülébe súgta. – El kell engedned, hogy beszélgetni tudjak a barátaimmal és szomszédaimmal. − El ne tűnj nekem – súgta Nick, és mivel tudta, hogy mindenki őket nézi, gyengéden megcsókolta a lány ajkát. – Próbálj meg Noah és köztem maradni. − Rendben – ígérte a lány, és visszacsókolt. – Most pedig kérlek, mosolyogj. Ez egy piknik, nem temetés. Valaki a nevén szólította és Nick vonakodva engedte el. Még pár lépést sem jutott, máris nők gyűrűje vette körül. Mind egyszerre beszélt, és Nick mérget vehetett rá, hogy mi a téma, mivel a nők egyfolytában őt nézték. Zsebre dugta a kezét és Laurant-t figyelte. A lány mosolya hihetetlenül csábító volt. Az egyik asszony hirtelen felsikoltott, erre Nick gyorsan közelebb lépett, de észrevette, hogy Laurant csak a gyűrűjét mutatta meg, ennek szólt az izgatott sikoly. Hátralépett és újra szemügyre vette a tömeget. Amikor újra a lány felé fordult, az éppen a színpad felé sétált. Figyelte, ahogy elvegyül az ifjak és idősek között, és rájött, hogy milyen fontos szerepet tölt be a közösségben. Úgy tűnt, mindenki szereti, mindenkihez volt egy jó szava. Az emberek viszonozták a kedvességét, és igyekeztek legalább egy-két szót váltani vele. Látható volt, hogy mindenkire odafigyel, és valóban érdekli is az emberek mondandója. Mindenki jól érezte magát a közelében, és ez különleges adottság volt. Nick mosolyogva figyelte, de mosolya azonnal eltűnt, mikor két, vele egykorú férfi állította meg a lányt. Ahogy egymással társalogtak, egyértelmű volt, hogy egyiket sem riasztotta Laurant hírneve. Meglepetésszerűen tört rá a féltékenység. Az egyik férfi a lány karjára tette a kezét, és Nick szeretett volna behúzni neki egyet. Tudta, hogy reakciója teljesen elfogadhatatlan és érthetetlen. Nem volt az a birtokló típus. Képtelen volt rájönni, hogy mi lehet a baja. Az nyilvánvaló, hogy nem folytathat viszonyt a lánnyal. Tudta és elfogadta. De akkor miért kerül ekkora erőfeszítésébe, hogy távol tartsa magát tőle? Mert fülig szerelmes, ismerte be magának. Ez nem csupán vágy volt. Elég tapasztalt volt már, és sok mindent megélt ahhoz, hogy tudja, mi a különbség a kettő között. A vágyat uralni tudta, csak egy hideg zuhany és minden rendben, de ez egészen más érzés volt. És ez a tudat rettenetesen aggasztotta. − Nick Buchanan? Nick megfordult. – Igen? − Christopher Benson vagyok – mutatkozott be a férfi és kezet rázott Nickkel. – Laurant a menyasszonyom legjobb barátnője. Meg az enyém is – tette hozzá kis fintorral. – Szerettelek volna megismerni és üdvözölni. Christopher szeretetreméltó, jó természetű embernek látszott, és leginkább egy szekrényre emlékeztetett. Körülbelül olyan magas volt, mint Nick, de vagy harminc kilóval többet nyomott. Rövid beszélgetés után zavartan ismerte be. – Tulajdonképpen Michelle küldött, hogy húzzak ki belőled annyi információt, amennyit csak tudok. Mivel épp most fejeztem be a jogi egyetemet, azt hiszi, bárkit ki tudok vallatni. − Na és mit akar tudni? – nevetett Nick.

137

138

− Ó, csak a szokásos dolgokat. Mennyit keresel? Hol akartok lakni Laurant-nal, miután összeházasodtatok? És a legfontosabb, ugye sosem fogod elhagyni? Lehet, hogy úgy gondolod, Michelle túl kíváncsi, de nem így van. Csak törődik Laurant-nal. Mindketten megfordultak, pillantásuk a lányt kereste. A férfiak sorban álltak, hogy vele táncolhassanak. Laurant éppen a fánkos fiúval ropta a táncot. Nick megválaszolta Christopher kérdéseit, néhányat azonban ügyesen elkerült. Amikor végre sikerült kielégítenie kíváncsiságát, Chris folytatta. – Laurant fontos tagja a városnak, az emberek számítanak rá. Ő és Michelle mintha testvérek lennének. A legjobbat hozzák ki egymásból, és ahogy nevetni tudnak… Azt hallanod kéne. Nick azon gondolkodott, vajon mikor jut hozzá, hogy ő is táncoljon egyet Laurant-nal. Abban biztos volt, ha a fene fenét eszik, akkor sem áll be a sorba. Elvégre a vőlegénye, és mint ilyen, vannak bizonyos előjogai. Még akkor is, ha csak úgy tesznek, mintha... Úgy tűnt, Christopher olvas a gondolataiban. – Miért nem kapod el Laurant-t? Mindjárt elfogy a kaja. Nick vállával utat tört a tömegben, megkopogtatta a fánkos fiú vállát, majd magához ölelte Laurant-t. – Most én következem, kölyök. A lány enyhíteni próbálta a fiú elkeseredését. Odahajolt hozzá és megkérte, hogy tartson fenn neki egy táncot vacsora után. − Ezzel csak felbátorítod – jegyezte meg Nick. − Aranyos fiú – védte Laurant. De a férfi nem akart a kölyökről beszélgetni. Közelebb húzta magához és tovább táncolt vele. − Tégy úgy, mintha szeretnél, édesem – utasította. − De hiszen szeretlek, drágám – nevetett a lány. − Tetszik ez a holmi, ami rajtad van. − Ezt a holmit történetesen ruhának hívják. Kötényruhának, hogy pontos legyek. Örülök, hogy tetszik. − Csak egyet mondj meg nekem. Ha az összes férfi a városban retteg tőled, hogy lehetséges, hogy mégis sorban állnak, hogy veled táncolhassanak? − Fogalmam sincs. Talán azért, mert tudják, hogy nem mondok nemet. De randevúra például nem hívnak. Lehet, hogy Tommynak mégis igaza van. Elijesztem őket. − Ez remek – Nick le sem tagadhatta elégedettségét. − Miért? Nick nem válaszolt a kérdésre. – Menjünk enni – javasolta. − Viola és Bessie Jane nekünk integetnek. Szerintem azt szeretnék, ha az ő asztalukhoz ülnénk. − A rohadt életbe! – sziszegte Nick. A férfi válasza megdöbbentette. – Azt hittem, kedveled őket. − Nem nekik szólt – válaszolta Nick türelmetlenül. – Éppen most fedeztem fel Lonnie-t. Mi az ördögöt keres ez itt? − Most mondjam, hogy én előre megjósoltam? – kérdezte Laurant. Ő is észrevette Lonnie-t a tömegben, pökhendi arckifejezéssel ült az egyik asztal tetején. Senki nem ült mellette. Laurant látta, hogy többen is idegesen pislognak a fiatal huligán felé, gondosan ügyelve, hogy véletlenül se nézzenek egyenesen a szemébe. Nick tekintete a tömeget pásztázta, a serifet keresve. – Nem látom a jó öreg apucit – mondta végül. − Kétlem, hogy idetolná a képét. Egész nap nem vette fel a telefont, a börtön meg zárva volt. Szerintem előled bujkál, FBI ügynök úr. − Valamit tennem kell ez ügyben – csóválta a fejét Nick. − Először is meg kell találnod.

138

139

− Nem a serifről beszélek, hanem Lonnie-ról. Csak fölösleges bonyodalom, amire most semmi szükségünk. − Mit tudsz csinálni? Nick átkarolta a lány vállát, és a színpad mögött felállított büfé felé indultak. − Noah. − Noah az, amit csinálni fogsz? − Ühüm. − Oké. Mit tud Noah csinálni? Nick csak egy fintort vágott. – Rengetet. − Előbb menj és szállítsd le arról az asztalról – javasolta Laurant. – Aztán együnk valamit. Az emberek szeretnének leülni. − Rendben – egyezett bele Nick, de ahogy az asztalok felé fordult, látta Tommyt közeledni Lonnie-hoz az ellenkező irányból. Kezében hússütő lapát, arckifejezése pedig kétséget sem hagyott afelől, hogy semmiféle erőszakos viselkedést nem fog eltűrni Lonnie-tól. Noah szorgalmasan fordítgatta a hamburgereket egyik oldalról a másikra, de szemét közben Tommyn tartotta. Ez lehetett a magyarázata, hogy két húspogácsa végül a földön kötött ki. Lonnie barátai hirtelen bukkantak elő, és mire Tommy odaért, már körbeállták az asztalt. − Nem kéne a bátyám segítségére sietned? – kérdezte leplezetlen aggodalommal a hangjában Laurant. − Egyedül is elboldogul – nyugtatta meg Nick. Lonnie szájában cigaretta lógott. Tommy mondott neki valamit, de Lonnie csak a fejét rázta és felé pöckölte a cigit. Akkor Tommy egy szemvillantás alatt megragadta a fiút a gallérjánál fogva és lerántotta az asztalról. Lonnie keze a zsebébe csusszant, erre Noah futva indult feléjük, de így tett még jó pár jelenlevő férfi is. Ez a látvány felbosszantotta Lonnie-t, arca ellilult a dühtől. Noah-nak sikerült utat törnie a tömegben, és éppen akkor ért oda, amikor Lonnie előhúzta zsebéből a kését. A hússütő lapáttal keményen ráütött a fiú csuklójára, és rögtön el is gáncsolta. Lonnie felüvöltött kínjában és elejtette a kést. Tommy felkapta, odadobta Noah-nak, aztán felrántotta Lonnie-t a földről, majd felszólította, hogy barátaival együtt tűnjön el. Laurant megkönnyebbülten felsóhajtott. Noah és Tommy visszamentek a büféhez. Útközben többen is megállították őket, hogy kezet rázzanak velük. Az egyik lelkes férfi még hátba is veregette őket. − Na, most már ehetünk? – érdeklődött Nick, elvéve két tányért az asztalról. Az egyiket a lánynak nyújtotta és elindult a hamburgerek felé. Miután telerakták tányérjukat salátával és sült krumplival, csatlakoztak Vandermanékhoz. A nővérek azzal a három férfivel ültek, akik átmenetileg a szemközti házban laktak. Bessie Jean közelebb csusszant Violához, így Laurant és Nick is le tudott ülni melléjük a padra. Viola bemutatta a férfiakat, kiegészítve némi információval, amit a fáradtnak tűnő munkásoktól tudott meg. Kettejüknek, Mark Hannovernek és Willie Lakemannek volt egy kis farmja Észak-Iowában, és asztalosmunkával egészítették ki szerény keresetüket. Justin Brady nemrég vette meg nagybátyja farmját Nebraskában, és azért vállalt pluszmunkát, hogy minél előbb törleszthesse a kölcsönt, amit felvett. Mindhárom férfi harmincas évei elején járt, és mindegyiknek az ujján karikagyűrű csillogott. A kezükön lévő bőrkeményedések bizonyították, hogy keményen dolgoznak, az előttük sorakozó poharak pedig azt, hogy keményen isznak is. Nick könyökére támaszkodva hallgatta, ahogy a férfiak az apátságbeli munkáról beszélnek, miközben igyekezett felmérni őket. Mark a félliteres műanyagpoharat két húzásra kiitta. Nick akkor értette meg, miért iszik ennyit, amikor Bessie Jean megkérdezte tőle, vannak-e gyerekei. Mark lehajtotta a fejét és mereven bámulta a kezében tartott poharat. – A feleségem tavaly halt meg. Nem volt gyerekünk. Előbb a tartozásokat akartuk kifizetni. 139

140

Viola átnyúlt az asztalon és gyengéden megveregette a férfi kezét. – Valamennyien nagyon sajnáljuk, hogy ekkora veszteség érte, de az élet megy tovább. El kell felejteni a múltat, és a jövővel kell foglalkozni. Biztos vagyok benne, hogy a felesége is ezt akarná. − Tudom, asszonyom – felelte a férfi. – Élnek a szüleim, és róluk gondoskodnom kell. Willienek és Justinnak pedig családjuk van, akik számítanak rájuk. Willie fényképet húzott elő tárcájából, a képről egy vörös hajú nő és három, szintén vörös hajú lányka mosolygott rájuk. Justin sem akart kimaradni, féltő gonddal vett elő egy fényképet és adta oda Bessie Jeannek. − A neve Kathy – mondta nem kis büszkeséggel a hangjában. – Augusztusra várjuk az első kisbabánkat. − Fiút vagy lányt? – érdeklődött Laurant. − Kathy és én úgy döntöttünk, nem akarjuk előre tudni – mosolygott Justin. – Hadd legyen meglepetés. – Aztán a háta fölött a zenekarra pillantva hozzátette. – Kathy imád táncolni. Bárcsak itt lehetne! − Tizennégy órát dolgozunk naponta – jegyezte meg Mark. − De jól fizet, így egyikünk sem bánja – vetette közbe Justin. − Justin, még meg sem köszöntük, hogy segített nekünk a kertben – szólalt meg Viola. – Igazán szép, hogy ennyi munka mellett még ránk is tudott időt szakítani. Sütök magának egy finom csokitortát. Az a specialitásom. − Ez igazán kedves magától, asszonyom, de mindig sokáig dolgozunk az apátságban, csak sötétedés után érünk haza. Pedig nagyon szeretem a csokitortát. − Akkor is megsütöm. Ott hagyom a küszöbön, vagy beteszem a konyhába. Mark arról kezdett beszélni, mennyi munkájuk van még az apátságban az ünnepségek kezdete előtt. Willie Justint ugratta, hogy mennyivel könnyebb dolga van az énekkari erkélyen, míg nekik állandóan mászkálniuk kell az állványokon a festékesvödröt cipelve. − Hé, én is elvégzem a magamét. Az erkélyen levő lakkmennyiségtől állandóan szédülök, ezért is kell nekem több pihenő, mint nektek, srácok. − De te legalább két lábbal a földön állsz, míg mi az idő nagyobb részét az állványokon lógva töltjük. − Mit csinál az erkélyen? – kérdezte Laurant. − A régi korhadt farészeket cserélem ki. Az orgonát súlyos károsodás érte. Kimerítő munka, de ha elkészül, igazán jól fog kinézni. − Hogy tetszik az élet a Morrison házban? – akarta tudni Bessie Jean. − Nem rossz – vont vállat Mark. – Justin szerint egyformán ki kell vennünk a részünket a házimunkából, így aztán mindegyikünknek jutott egy helyiség, amit rendben kell tartani. Így könnyebben mennek a dolgok. Nick két hamburgert is befalt, amíg hallgatta a beszélgetést. Feinberg mondta, hogy Wesson ellenőrizte és kizárta a három férfit a gyanúsítottak közül. Farmerek voltak, akik most ácsmunkát végeztek és versenyt futottak az idővel, hogy határidőre befejezzék a felújítást, de ami Nicket illeti, ő továbbra is gyanúsítottként kezelte őket. Egyelőre senkit sem szándékozott kihúzni a listáról Holy Oaks lakosai közül. Az egyik gimis fiú megkocogtatta Laurant vállát és táncra kérte. A lány nagylelkűen igent mondott, mielőtt Nick közbeavatkozhatott volna. Így aztán követte őket a táncparkett széléig és ott állt karba tett kézzel figyelve a táncoló párt. A banda egy régi Elvis Presley számot játszott. Laurant a zene ütemére mozgott, míg lelkes partnere vadul forgott körülötte. A lánynak néhányszor félre kellett löknie a fiú könyökét, mert az ifjú lovag karja és lába a szélrózsa minden irányába kalimpált. Nicket leginkább egy rossz karate filmre emlékeztette és tudta, hogy Laurant-nak is nehezére esik megőrizni

140

141

komolyságát. A többi táncos jó nagy helyet hagyott a fiúnak, feltehetően nem örültek volna, ha a srác megrúgja őket. A következő órában Laurant-t újra és újra táncba vitték, ahogy a banda vezetője egymás után sorolta a kéréseket, és felhangzottak a kért zeneszámok. Amikor éppen nem táncolt, segített a rendrakásban, miközben egyre-másra állították meg férfiak, nők és gyerekek, hogy köszöntsék, és pár szót válthassanak vele. Olyan könnyedén és természetesen mozgott a tömegben, hogy Nick irigyelte őt. Laurant azt állította, hogy Holy Oaksban az emberek mennyire törődnek egymással, és most Nick saját szemével láthatta, hogy így van. Eddig ezt zavarónak tartotta, de most másként látta a dolgot. Lehet, hogy mégsem olyan rossz. Ő például egyik szomszédját sem ismerte Bostonban. Amikor esténként hazaért, egyenesen a garázsba hajtott, bement a házba és ott is maradt, amíg újra el nem ment otthonról. Soha nem volt rá ideje, de nem is igényelte, hogy kapcsolatba kerüljön a szomszédokkal. Még azt sem tudta, vannak-e gyerekek az utcában. Laurant most Justinnal táncolt és nagyokat kacagott a férfi szavain. Mikor a dal véget ért, Nick felfedezett egy vele hasonló korú férfit, aki Laurant felé tartott. Erre Nick úgy döntött, hogy mára elég volt a táncból. Ő ért oda előbb a lányhoz, karjába kapta és megcsókolta. − Ezt meg miért kaptam? − Mert szerelmesek vagyunk egymásba – emlékeztette Nick – Elmesélted az embereknek, hogyan találkoztunk? − Ó igen, már vagy húszszor. − És azt is elmondtad, hogy a szakértők hogyan vélekednek a fickóról? A lány csak bólintott, aztán fejét Nick vállára ejtette, szemét lehunyta és táncolt tovább, hogy bárki láthassa, milyen szorosan kötődik a vőlegényéhez. − Már olyan sokféleképpen mondtam, hogy kifogytam a jelzőkből. Hívtam ostobának és fafejűnek, elmondtam, hogy az FBI szerint nagyon alacsony az intelligencia hányadosa, hogy szánalomra méltó, mert zavart az agya. Te mondtad Nick, én csak továbbadtam. − Belevaló lány vagy! − Na és te? Elmondtad valakinek? − Igen, ahányszor csak alkalmam volt rá. Ja, és találkoztam Christopherrel is – tette hozzá. – Tetszik nekem a srác. − Én még nem találkoztam Michelle-lel. Ajaj, itt jön Steve Brenner. − Nem fogsz vele táncolni. − Nem is akarok. A dal véget ért. Ahogy Nick és Laurant lesétáltak a parkettről, Brenner eléjük lépett. Nick egy gyors pillantással felmérte Brennert. A közeledő férfi minden szempontból rendezett volt. Ahogy mozgott, ahogy öltözött, minden erről árulkodott. Szemmel láthatóan rendkívül fontos volt számára a külseje. Ralph Lauren márkájú inge és nadrágja frissen vasalva feszült alakjára, minden hajtincse gondosan a helyére fésülve. Az egyetlen engedmény, amelyet a piknik kedvéért tett, hogy nem viselt zoknit, vadonatúj Gucchi szandálját mezítlábra vette fel. Ahogy Nick kezet rázott vele észrevette, hogy csuklóján Rolex óra csillog. Brenner részvevőn érintette meg Laurant vállát. – Azt akarom, hogy tudd, mennyire sajnálom azt a cikket. Én magam is nagy zavarban voltam, amikor elolvastam azt a képtelenséget kettőnkről. Fogalmam sincs, honnan vette Lorna a sztorit, de remélem, nem okozott neked kellemetlenséget. − Egyáltalán nem. A férfi rámosolygott. – Lorna mesélte, hogy te és Nick eljegyeztétek egymást. Vagy ez csak újabb kacsa? − Nem, most véletlenül igazat írt. Nick és én összeházasodunk.

141

142

− Jaj, szegény szívemnek. Mindkettőtöknek gratulálok. Nagyszerű asszonyt kapsz – fordult Nickhez. – Kitűztétek már az esküvő napját? − Október második szombatja – mondta Laurant. − És hol fogtok lakni? − Holy Oaksban, és tovább harcolok a főtérért. A mosoly azonnal eltűnt a férfi szeméből. – Gondoltam, hogy nem adod fel, de olyan ajánlatom van a számodra, amit nem utasíthatsz vissza. Holnap beugranék hozzád munka után. Otthon leszel? Leülhetnénk megbeszélni a dolgot. − Sajnálom, de nem leszek otthon. Nick és én esküvői próbára megyünk az apátságba – magyarázta. – Éjfél előtt nem érünk haza. − Értem – bólintott Brenner. – Mi lenne, ha hétfőn felhívnálak? Akkor lenne időd kipihenni Michelle esküvőjét. − Remek ötlet. − Eljegyezted magad, és már az esküvő is ki van tűzve… hm, ez elég gyorsan ment. Nick válaszolt a kérdésre. – Már régóta ismerem Laurant-t, egészen kislány kora óta. − És amikor megláttuk egymást Kansas Cityben, rögtön tudtuk, hogy… igaz, drágám? – folytatta Laurant. − Pontosan – mosolygott Nick. − Hát, újra csak gratulálok – mondta kényszeredetten a férfi. – Azt hiszem, jobb lesz ha szerzek magamnak egy hamburgert, mielőtt az összes elfogyna. Nick figyelte, ahogy a férfi tovább megy. − Na, mit gondolsz felőle? – kérdezte Laurant. − Rengeteg gyűlölet munkál benne. − Honnan veszed? − Amikor gratulált nekünk, ökölbe szorította a kezét. − Meglehetősen megnehezítem mostanában az életét. Valószínűleg azért szorította ökölbe a kezét, nehogy megfojtson. − Egyedül te gátolod a terveiben. − Szerinted gyanúsított? − Mindenki az. Gyerünk, üljünk le a pokrócra és tegyünk úgy, mintha tinédzserek lennénk. Az ötlet megnevettette a lányt. Néhányan feléjük fordultak és rámosolyogtak a boldog párra. − Ez úgy hangzik, mint valami terv, de nem hiszem, hogy az apát örülne neki. − Ó, hát itt vagy. Már mindenfelé kerestelek. Michelle sietett feléjük a füvön át. Vőlegénye, Christopher a kezét fogta, és szája a füléig ért a nagy vigyorgásban. Michelle gyönyörű lány volt. Kicsi, törékeny alkatú, bájos szív-alakú arcát hosszú aranyló haj keretezte. Elbűvölő mosolya figyelmet követelt. Jobb lábán fém járókeretet hordott, és amikor le akart ülni a fűre, a fájdalomtól megrándult az arca. Christopher ölébe kapta menyasszonyát és vele együtt ült le, közben elmesélt egy viccet Nicknek, amit pár perccel azelőtt hallott. − Még mindig bicegek – mondta Michelle Laurant-nak. − De már alig – győzködte barátnője. − Gondolod? − Hát persze. Azonnal észrevettem a különbséget. − Eltörtem a lábam egy autóbalesetben – magyarázta Nicknek a lány. – Igazság szerint nem is szabadna járnom, de most nem érdekelnek a számok. − Michelle mindent tud a százalékokról – magyarázta Christopher. – Matematika és könyvelő szakot végzett, az esküvő után kapja meg a diplomáját. − Én végzem Laurant boltjának a könyvelését is.

142

143

A zenekar vezetője figyelmet kért, ujjával megkocogtatta a mikrofont, majd bejelentette, hogy a következő szám lesz az utolsó. − Menjünk táncolni, édesem – kérte Christopher. − Mi is csatlakozunk – jelentette ki Nick, Laurant-t a táncparkett felé húzva. – Tetszenek a barátaid – tette hozzá halkan. − Te is tetszel nekik. A zenekar vezetője széthajtogatta az utolsó papírt és elmosolyodott. – Nos emberek, utolsónak egy lassú szám következik, az egyik kedvencem. Akárcsak a lány, akinek a dal szól, és aki nem más, mint a mi kedves Laurant Maddenünk. Neki küldi a dalt a Szívtipró. Nick éppen átölelte Laurant, amikor a bejelentés elhangzott. Érezte, hogy a lánynak elakad a lélegzete és megmerevedik a karjaiban. Önkéntelenül is közelebb húzta magához, mintegy védelmezve a megújult veszélytől. Látta, hogy Tommy és Noah sebesen igyekeznek a színpad felé. A másik irányból is kivált egy férfi a tömegtől, és feléjük igyekezett. Nick azonnal rájött, hogy a férfi az egyik ügynökük. A pokolba is, egyikük sem tudta, hogy kit is keresnek, a tömeg pedig őket bámulta, körülvette és gratulált, mert a dal Laurant-nak szólt. − A rohadt életbe! – morogta maga elé. − Nick, most mit csinálunk? – suttogta a lány reszketeg hangon. − Táncolunk. Laurant úgy érezte, az egész világ rászakad. Nem kapott levegőt, nem tudott gondolkozni. Fejét Nick mellkasára hajtotta és behunyta a szemét. „Azt akarja, hogy tudjam, itt van és figyel. Jaj Istenem, add, hogy békén hagyjon! Kérlek Uram…” − Most pedig emberek, kérjétek fel a párotokat, mert mint mondtam, ez az utolsó dal ma este. A címe: Csak téged látlak.

24. fejezet A férfi a tömegben állt és figyelt. Részeg mámora valami lázas extázisba csapott át. Laurant, az ő édes Laurant-ja. A lány teljesen megbabonázta. Olyan csodálatos és érinthetetlen. Egyelőre. Hamarosan, szerelmem. Hamarosan az enyém leszel. A szeme sarkából látta, hogy az ökör felé sétál. Elmosolyodott. Csak csettintenie kell, és már jönnek is. Ő a pók, aki elkapja őket a hálójával. Nem tudta a szemét levenni az ökörről. Figyelte, ahogy keresztülvág a füvön és átölelve tartja Laurant-t. Csak játék az egész. Ó igen, pontosan tudta, hogy mit csinálnak. Megpróbálják feldühíteni, mint valami ostoba fajankót. És mégsem tudott elfordulni. Táncoltak, de nem tetszett neki, ahogy az ökör tartja Laurant-t. Túl szorosan ölelte magához… túl intim helyzet volt. Aztán Nick megcsókolta. Olyan düh fogta el, hogy megcsuklott a térde, le kellett ülnie. Ez csak játék, ismételgette magának. Csak játszanak vele, kínozzák, hogy elveszítse a fejét. Igen, tudja miért csinálják, de mégis szörnyen dühös volt. Hogy merészelik kínozni őt! De a meglepetések még nem értek véget. Most már le sem vette róluk a szemét, tanulmányozta őket, és megfigyelhette, hogyan néz a lány az ökörre. Megrándult, hátát a padtámlának feszítette. A lány szereti az ökröt! Világos, mint a nap. Egy olyan okos és ravasz fickót, mint ő, nem lehet becsapni. Laurant nem tudta elrejteni az érzéseit, előle végképp nem. A zöldszemű szerelmes lett az ökörbe. Te jószagú úristen, most mit tegyen? Tönkretette a napját. Amikor bejelentették az utolsó dalt, és az Laurant-nak szólt, olyan diadalmas érzés kerítette hatalmába, hogy beleszédült. Az élvezet és düh szinte elviselhetetlen volt. És ahogy ott állt, figyelve a gondtalanságot és vidámságot tettető, táncoló és nevető áldozatait, tudta, hogy a tömegben most ökrök rohangálnak fejvesztetten, és őt keresik. A 143

144

bolondok. Azt sem tudják, hogy néz ki, vagy kicsoda. Akkor meg hogy akarják megtalálni? Csak nem képzelik, hogy előhúz egy pisztoly és magára mutat vele? Nevetnie kellett, ha erre gondolt. Felülmúlhatatlan. Az ostobaságuk igazán felülmúlhatatlan. Észrevette, hogy a jó öreg Tom atya a lány felé rohan egy másik pappal a nyomában. Szemeiben határtalan rémület volt. Felsóhajtott az élvezettől. Ugyan, mit képzelnek azok az ostoba papok, mi a fenét tudnak vele csinálni? Addig imádkoznak, amíg fel nem adja magát? A bosszú az enyém, mondá az Úr. Vajon Tom atya gondol most a bosszúra? A lehetőség elragadtatott mosolyt csalt az ajkára. Talán, ha legközelebb gyónni megy, megkérdezi tőle. Egy papnak meg kell értenie. Elvégre ez a foglalkozása, nem igaz? Megérteni és megbocsátani. Lehet, hogy a megértés csak a halállal jön el. Elgondolkozott a filozófiai problémán, majd vállat vont. Mit foglakozik ő azzal, hogy Tommy megérti-e vagy sem? Ó édes Istenem, milyen hosszú ideje nem volt része ekkora élvezetben! És ez csak egyre jobb lesz mindaddig, amíg meg tudja zabolázni dühét, uralni tudja, meg tudja szelídíteni a benne élő vadállatot a hamarosan bekövetkező pusztítás ígéretével. Hogy merészelik azt hinni, hogy okosabbak nála? Tudomást sem vesz róluk ezentúl, egyikről sem. Mégis óvatosnak kell lennie. Ki kell várni a megfelelő alkalmat. Nem félt az ökröktől, nem is aggódott miattuk. Végtére is ő maga hívta ide az FBI-os fiúkat, nem igaz? De szeretett volna gondos házigazda lenni, ezért meg kell tudnia, hogy pontosan hány ökröt is kell majd elszórakoztatnia. Elegendő üdítőt kell beszereznie. Vajon elég robbanóanyagot hozott magával? Egy kicsit gondolkodott, aztán elmosolyodott. Igen, ami azt illeti, elég lesz. A Szívtipró mindig mindenre jól felkészül. A célja az volt, hogy annyi ügynöktől szabaduljon meg, amennyitől csak lehetséges mindaddig, amíg ez nem zavarja az elsődleges célt. A célpontot. Kapd el a prédát és szórakozz egy jót, miközben bebizonyítod az egész világnak, hogy Felsőbbrendű Lény vagy. Egyik FBI-os fiú sem versenyezhet vele. És erre hamarosan ők is rájönnek. Hamarabb, mint szeretnék. De akkor már késő lesz elfutni vagy elbújni. Lezárja befejezetlen ügyét és elintézi, hogy az egész világ az FBI-on gúnyolódjon. A tévé is közvetíteni fogja. Fő műsoridőben, minden csatornán. Az lesz csak a szenzáció. BUMM! Este tizenegykor.

25. fejezet Eltelt egy újabb nap, a feszültség szinte elviselhetetlenné vált. Egy újabb tömeggyűlésnek még a gondolata is beteggé tette Laurant, de nem akarta barátnőjét elkeseríteni élete egyik legfontosabb napján. Aznap tartották az esküvői próbát, és utána nagy vacsora következett, melyre őt is meghívták Nickkel együtt. Az első fogás után Michelle-nek feltűnt, hogy Laurant hozzá sem nyúlt az ételhez. Az asztalon áthajolva odasúgta neki. – Nem túl jól nézel ki, kedvesem. − Pedig jól vagyok – erőltetett mosolyt az arcára Laurant. De Michelle tisztában volt a helyzettel, Nickhez fordult segítségért. – Miért nem viszed haza Laurant-t és dugod ágyba? – javasolta. Amikor Laurant tiltakozni akart, Michelle megelőzte. – Nem akarom, hogy megbetegedj. Nem megyek nélküled az oltár elé! Laurant és Nick tehát korán elbúcsúzott és hazaindultak. A tornácon egy csokor piros rózsa várt rájuk. Nick befelé menet felemelte a vázát és magával vitte a házba. − Rögtön azután hozták, hogy elmentetek – mondta Joe. Nick felolvasta a kártyát. – Kérlek, bocsáss meg és gyere vissza! Szeretlek, Joel. Laurant fogta a vázát és berakta az ebédlőasztalra. Nick és Joe követte. A két férfi egymás mellett állt és a rózsákat bámulta.

144

145

− Sajnálom őket kidobni, de többnyire ez a sorsuk. Nem akarom, hogy Joel Patterson jusson eszembe, valahányszor bejövök az ebédlőbe. − Milyen gyakran küld neked virágot az a féreg? – kérdezte Nick és próbálta bosszúságát palástolni. − Általában hetente. Nem adja fel. − Igen? Na, majd meglátjuk – Nick felkapta a vázát, a konyhába vonult vele, a vizet a mosogatóba öntötte, majd a rózsákat bedobta a szemetesbe. – Kitartó a fickó, igaz? − Patterson az a chicagói fickó, aki dugta a titkárnőjét, miközben rád hajtott? – kérdezte Joe. Az őszinte megállapítás nem hozta zavarba a lányt. – Igen, ő az. − Szerintem a pasinak gondot jelent, hogy elengedjen – vélekedett Joe. – De ne aggódj! Majd Nick elintézi a fickót. − Nick nem fog elintézni senkit – jelentette ki határozottan Laurant, és hangja élesebben csengett, mint szerette volna. – Joel Patterson az én problémám, nekem kell megoldanom az ügyet. − Rendben – visszakozott Joe, meglepődve a heves kitöréstől. – Bárhogy is határozol, nekem megfelel. − Egyszerűen figyelemre sem méltatom. − Úgy tűnik, ez nem túl sikeres politika – mutatott rá Joe. − Hadd költse a pénzét virágokra. Nem törődöm vele. Most pedig beszélhetnénk valami másról? − Hát persze. Laurant a halántékára szorította a kezét. – Ne haragudj! Sajnálom, hogy úgy rád támadtam. Én csak… azok után, ami a pikniken történt… ő ott volt, Joe. És azt akarta, hogy én is tudjam, hogy ott van és figyel. „Csak téged látlak”. Ezt a dalt kérte nekem. Hát nem aranyos? − Hallottam róla – mondta Joe, ahogy követte a lányt a konyhába. Kitalálta, hogy mit fog Laurant csinálni. Teát. Joe látta, hogy milyen feszült. Az éles konyhai világításban olyan sápadtnak tűnt, mintha napok óta nem aludt volna. − Erősnek kell maradnod! – mondta ki az első gondolatot Joe, ami eszébe jutott. Laurant szembefordult vele, kezét csípőre tette. – Miattam nem kell aggódnod! Könnyű azt mondani, gondolta Joe. – Miért nem mész be a nappaliba és tévézel egy kicsit? − Előbb csinálok egy forró teát. Kérsz te is? − Persze – felelte a férfi. A pokolban sem lehetett melegebb, mint a konyhában, de ha teát akar neki csinálni, hadd csináljon. Ő megissza. Leült az asztalhoz és figyelte, ahogy dolgozik a lány. Nick kinn volt a folyosón és halk hangon, fejét lehajtva beszélgetett valakivel telefonon. Joe úgy tippelte, hogy vagy Morgansternnel vagy Wessonnal. Laurant a mosogatóhoz ment és a teáskannát a csap alá tartotta. A fehér csempére festett liliomot bámulta a falvédő felett, miközben a piknikre gondolt. Nick befejezte a telefonálást és visszajött a konyhába, éppen időben ahhoz, hogy meghallja, mit mond Laurant. − Lonnie ott volt a mulatságon. Korán elment ugyan, de azért volt ideje beletenni a papírt a kalapba. Tommy elzavarta. Nick elővett egy diétás Colát a hűtőből és lepattintotta a tetejét. Nagyot kortyolt belőle, mielőtt megszólalt. – Igen, Lonnie is tehette, de arra ő sem képes, hogy egyszerre két helyen legyen. Márpedig biztosan tudjuk, hogy nem hagyta el Holy Oaksot az elmúlt hónapban. A városban volt, amikor az ismeretlen Tommyval beszélt a templomban. − Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Laurant. − Feinbergtől kaptam pár infót ma reggel. A lány visszafordult a mosogatóhoz. – Akkor ki nem volt itt?

145

146

A teáskanna közben megtelt, és a víz már az oldalán folyt lefelé. Nick kivette kezéből a kannát, kiöntötte a víz felét, és feltette a tűzhelyre. − A serif városon kívül volt – válaszolt Joe a kérdésre. – Akárcsak Steve Brenner. A barátainak azt mondta, horgászni megy. Laurant teás zacskókat és bögréket szedett elő a konyhaszekrényből és az asztalra rakta őket. Úgy tűnt, észre sem veszi, hogy Nick Colát iszik. Neki is készíteni akart egy csésze teát. Nick mosolyogva nézte, ahogy dolgozik. Különös szokásai tetszettek neki. A lány is leült, hogy megvárja, amíg felforr a víz. Mivel nem tudott mit kezdeni magával, felemelte a kártyacsomagot, amit Joe felejtett az asztalon és keverni kezdte. − És mi van a gyilkossági helyszínnel, ami Wessont olyan izgalomba hozta? Nem kellett volna már hallanunk az eredményekről? − A laborosok még dolgoznak a begyűjtött bizonyítékokkal – felelte Joe. – Úgy tudom, a helyszínt beszennyezték. − Beszennyezték? Kik? − Tehenek. Laurant nem tudott szabadulni a Joe által hallott képtől. – Édes jó Istenem! – suttogta. − Inkább ossz! – javasolta Joe, remélve hogy sikerül elterelni a figyelmét. – Römizzünk! − Rendben – suttogta Laurant, de továbbra is mozdulatlanul ült a kártyát keverve. Végül Joe kivette kezéből a paklit és ő maga osztott. − Tudom, hogy úgy tűnik, sok idő telt el… - kezdte Nick. A lány nem engedte, hogy befejezze a mondatot. – Nem fognak ujjlenyomatot találni. Semmit nem fognak találni, ami elvezetne hozzá. Nick megfordította a székét és lovagló ülésben helyezkedett el. – Ne csinálj belőle szuperhőst! Ugyanúgy vérzik, mint akármelyikünk. Össze fog zavarodni, elszúr valamit és mi elkapjuk. Laurant felemelte a lapjait. – Minél előbb, annál jobb, igaz? − Igen. − Rendben, de akkor miért nem teszünk valamit, hogy ez minél előbb bekövetkezzen? Azt hiszem Wessonnak igaza van. Lehet, hogy holnap egyedül kellene futni mennem, és lehet, hogy nap közben is egyedül kéne intéznem a dolgaimat. Ne rázd itt nekem a fejed. A fickó csak az alkalomra vár, mi pedig biztosítjuk neki. Meggyőződhettél róla, hogy biztonságban vagyok. − Nem! – Nick hangja ellentmondást nem tűrő volt. − Nem gondolod, hogy meg kéne beszélnünk, mielőtt… − Nem! Laurant igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Komolyan azt hiszem… Nick félbeszakította. – Megígértem a bátyádnak, hogy nem tévesztelek szem elől, és úgy is lesz. − Hé Nick, higgadj le! – javasolta Joe. − Igen, persze. – Nick haragja gyorsan lecsillapodott. Mindketten túl feszültek voltak. Laurant tudta, hogy ő miért érzi magát ilyen szörnyen. Minden mozdulatát szemmel tartotta egy őrült. Igen, pontosan ez történt, és csak a jó Isten tudja, hogy mennyire gyűlöli azt a fickót. De vajon Nick mitől vesztette el a fejét? Neki már meg kellett volna szoknia a feszültséget, ami a munkájával jár. Egészen ma estig rendíthetetlen volt, mint egy kőszikla. Az Isten szerelmére, hogy képes ezt csinálni nap mint nap? A különleges egységnek dolgozott, amely eltűnt, elrabolt gyerekeket kutatott fel és mentett meg. Laurant számára semmi sem lehetett borzasztóbb, mint egy veszélyben lévő gyermek. Hallatlanul nagy nyomás nehezedhet rá.

146

147

− Ti vagytok a szakértők. Rátok bízom, hogy mi a teendő. Ha nem akarod, hogy egyedül fussak, akkor nem fogok. A lány hangulata egyetlen pillanat alatt 180 fokos fordulatot vett, és Nick képtelen volt rájönni, mi okozhatta a változást, mitől gondolkozik megint reálisan. – Mi ütött beléd? – kérdezte gyanakodva. − Nem akarom még nehezebbé tenni a munkátokat, amúgy is van elég gondotok. − Most, hogy mind a ketten lehiggadtatok, hadd mondjak egy kellemetlen dolgot – kezdte Joe. Eldobott egy kártyát és felvett egy újat. – Úgyis tudom, hogy Nick megint felhúzza magát, de… − Nem fogom felhúzni magam. Miről van szó? − Ha az ismeretlen nem bukkan fel az elkövetkező egy-két napban, akkor engem visszarendelnek. Nick arcán megfeszültek az izmok. − Honnan tudod, hogy visszarendelnek? – kérdezte Laurant. Nick válaszolt. – Wesson. Igazam van? Joe bólintott. – Azt hiszi, hogy az ismeretlen sejti, hogy itt vagyok. Ha nagy hűhóval elmegyek, akkor talán… − Várj, adj egy kis időt – horkant fel Nick. − Feltételezem, ha az ismeretlen nem próbálja meg hamarosan elkapni Laurant-t, Wesson a többi ügynököt is visszarendeli, hogy a fickó nagyobb biztonságban érezze magát. Van egy ötletem. Miért nem pakolunk fel mindannyian és megyünk a búsba? Laurant nyitva hagyhatná a bejárati ajtót, hogy a fickó könnyebben bejusson. Ez végül Wesson játéka, így van Joe? Akármibe lefogadom, hogy ő itt marad Holy Oaksban. Joe a mikrofonra mutatott Nick gallérján, figyelmeztetve rá, hogy Wesson esetleg hallgatja őket. De Nicket ez a legcsekélyebb mértékben sem izgatta. Azt akarta, hogy Wesson megtudja, mit gondol a módszereiről. Nick kihúzta a tűcskét a gallérjából és a kezébe fogta, hogy egyenesen mikrofonba tudjon beszélni. – Te akarsz lenni a nagyfiú, aki elkapja az ismeretlent, igaz Jules? Bármi áron. Ez a terved, ugye? Jól fog mutatni a személyi lapodon, és a karriered sokkal fontosabb, mint Laurant biztonsága. Feinberg hangja válaszolt. – Sajnálom, hogy elkeserítelek Nick, de én figyelem a vonalat, nem Wesson, és amennyire emlékszem, az utóbbi félórában az időjárásról beszélgettetek, srácok. Az ügynök mindent elkövetett, hogy megvédje Nicket, de erőfeszítését nem értékelték. Wesson nem árthatott Nicknek, és még ha árthatott volna is, Nicket ez nem érdekelte. Mit érzett volna, ha elbocsátják? Talán megkönnyebbülést. Rossz a hozzáállása, döntötte el, de most ezzel sem akart foglalkozni. Morgansternnek igaza volt. Nicknek szabadságra volt szüksége és szexre. Rengeteg szexre, de nem akármilyen nővel. Ő Laurant-t akarta. − Győztem – mosolygott Laurant Joe-ra és megmutatta a lapjait. A férfi felsóhajtott. A teáskanna sípolni kezdett. Laurant felkelt, hogy elkészítse a teát. Kiöntötte a vizet a három bögrébe, visszatette a teáskannát a tűzhelyre, majd megfordult és kisétált a konyhából. − És mi lesz a te teáddal? - Most felmegyek. Azt hiszem itt az ideje, hogy vegyek egy jó forró fürdőt. Nick foga megcsikordult. Mi a fenéből gondolja ez a nő, hogy ezt neki tudnia kell? A francba! Úgy érezte megőrül, és másra se tudott gondolni, mint a lány buja testére, amint a habokba merül. Szeretett volna utána menni és bebújni mellé a kádba. Helyette a vendégszoba felé indult, hogy hideg zuhanyt vegyen. Joe valami filmet nézett odalent, ezért Nick felvette kedvenc farmerját és pólóját, majd bement Laurant szobájába, hogy megnézze a sportösszefoglalót. 147

148

Theo hívta. Bostonban már késő éjszaka volt, de a bátyja sohasem alszik. A legutóbbi bizarr ügyről beszélt, amelyben nyomozott. Nick megpróbált odafigyelni, de szemei egyre a fürdőszoba ajtót bámulták, és közben képzeletében izgalmasabbnál izgalmasabb képek villantak fel. − Mit is mondtál? – kérdezte Theot. − Veled minden rendben? A francba, dehogyis! – Hát persze – felelte. – Tudod, hogy van ez? A várakozás az, mi kikészíti az idegeimet. − Hogy-hogy nem említed Laurant-t? Évek óta nem láttam. Lefogadom, hogy nagyon megváltozott. Hogy néz ki? − Ő Tommy testvére. Hát így néz ki. – Nagy hibát követett el. Erre Nick rögtön rájött, amint kimondta. Mintha védekezett volna, Theo pedig nem hiába hírneves ügyész. Azonnal a torkára szegezte a kést. − Szóval, hogy is van ez? − Nem tudom, miről beszélsz. − Ühüm. − Semmi sincs köztünk. − Tommy tudja már? − Mit? – kertelt Nick. − Hogy szerelmes vagy a húgába. Mielőtt Nick válaszolhatott volna, Theo felnevetett. – El kell mondanod neki. Nick elképzelte, hogy kezével belenyúl a telefonba, keresztülnyomul a vezetéken és a túlsó oldalon torkon ragadja a bátyját. – Theo, ha jót akarsz magadnak, akkor ezt most abbahagyod. Nincs mit elmondanom Tommynak. Laurant nagyszerűen érzi magát. Hallod? Nagyszerűen. Érted? − Értem. Csak egy dolgot árulj el. − Mit? − Még megvannak a gyönyörű hosszú lábai? − Theo? − Igen? − Menj a pokolba!

26. fejezet A hátsó ajtón jött be. Megpróbálta használni a kulcsot, amit már korábban lemásolt, de az a szuka nyilvánvalóan kicserélte a zárat. Vajon miért tette? Lehet hogy megtalálta a kamerát? A legfelső lépcsőfokon állt, ideges dobálgatva a kulcsot latolgatta a lehetőséget, de végül úgy döntött, hogy nem találhatta meg. Nagyon jól elrejtette. Aztán eszébe jutott, hogy zár régi volt és rozsdás, és egyszerűen csak tönkrement. Szerencsére fekete bőrdzsekijét viselte, ami megvédte kezét az ablak betörésénél. Eredetileg azért vette fel a dzsekit, hogy jól beleolvadjon az éjszakába, és ne lássa meg a két aszott boszorka, akik Laurant szomszédságában laknak. Állandóan az ablakban csücsültek, mint valami macska és kifelé kémleltek. A kocsiját a szomszéd utcában állította le – újabb óvintézkedés, hogy elkerülje a kíváncsi szomszédokat –, és gyalog sétált a házig a bokrok árnyékában, gondosan kikerülve az utcai lámpák fényét. Kétszer is úgy érezte, hogy valaki követi, és annyira megijedt, hogy komolyan fontolóra vette, ne forduljon-e vissza, de a benne tomboló harag továbbvitte a lány háza felé. A vad kényszer, hogy visszaüssön, olyan erővel rágta belülről, hogy némi kockázatot is hajlandó volt vállalni.

148

149

Úgy vágyott fájdalmat okozni neki, mint ahogy az alkoholista reszket egy pohár ital után. A kínzó vágy nem hagyta nyugodni, bármilyen kockázatot vállalt volna, hogy bosszút állhasson. Óvatosan levette a dzsekijét, gondosan kettéhajtotta és bebugyolálta vele a kezét, aztán – elképzelve, hogy az üveg nem más, mint Laurant arca – öklével az üvegbe vágott sokkal nagyobb erővel, mint az szükséges lett volna. Az üveg berobbant, szilánkokkal terítve be a hátsó folyosót. Adrenalin szintje a magasba szökkent és olyan szexuális gyönyör járta át, hogy kis híján hangosan felkiáltott. Hatalmasnak és legyőzhetetlennek érezte magát. Senki nem nyúlhat hozzá. Senki! Bizonyos volt benne, hogy senki sem hallotta meg, mivel úgy tudta, hogy üres a ház. Nicket és Laurant-t elvitte a bátyja meg az a másik pap az esküvői próbára, utána pedig vacsora következett. Figyelte, ahogy elmennek otthonról, mielőtt ő maga is hazament volna, hogy felkészüljön. Még csak tizenegy múlt, és valamikor éjfél után érnek haza. Még rengeteg ideje van, hogy megtegye amiért jött. Benyúlt az ablakon, elhúzta a tolózárat, kinyitotta az ajtót és besétált. Vissza kellett fognia magát, nehogy fütyörészni kezdjen. A néma riasztófény villogni kezdett abban a pillanatban, amint belépett. Nick rögtön tudta, hogy valaki van a házban. A vártnál korábban tértek haza Laurant-nal, és magához vette az órát, hogy Joe is tudjon aludni egy kicsit. Nick az emeleten volt, és éppen indult lefelé, amikor meghallotta az üveg csörömpölését. A hang ugyan távoli volt, de eltéveszthetetlen. Egy pillanatig sem habozott. Pisztolyát előhúzva kibiztosította, és elindult a vendégszoba felé, hogy felébressze Joe-t. Nyúlt a kilincs után, amikor az ajtó hirtelen kinyílt és megjelent Joe. Fegyvere neki is a kezében volt. Nick felé bólintott jelezve, hogy készen áll, aztán visszahúzódott a szoba sötétjébe az ajtót nyitva hagyva. Nick rámutatott a villogó fényre, mire Joe gyorsan kikapcsolta. Nick hang nélkül sarkon fordult és Laurant szobájába sietett. Halkan becsukta az ajtót maga mögött. A lány mélyen aludt, mellén egy nyitott könyv feküdt. Odament az ágyhoz, leguggolt mellé és kezét a szájára tette, hogy ne csapjon zajt, amikor felébred. − Laurant, ébredj! Társaságunk érkezett – súgta halk, nyugodt hangon. Ahogy a lány felébredt, sikítani akart. Szeme tágra nyílt, a támadót kereste, miközben megpróbálta ellökni a kezét. Aztán rájött, hogy Nick az. A szavak abban a pillanatban jutottak el a tudatáig, amikor meglátta a pisztolyt is. − Szeretném, ha néma csendben maradnál – suttogta. Laurant bólintott. Megértette. Nick visszahúzta a kezét, Laurant a takarót félredobva felült. Az elfelejtett könyv röpülni kezdett és koppanva érkezett volna a padlóra, ha Nick el nem kapja a levegőben. Letette a könyvet az ágyra, lekapcsolta az olvasólámpát, aztán megfogta a lány kezét és gyengéden talpra húzta. Laurant szíve hevesen dobogott, és alig kapott levegőt. A szoba olyan sötét volt, hogy tapogatózva tudtak csak haladni a fal mentén. Nick a fürdőszobába vezette. Laurant már nyúlt volna a villanykapcsoló után, de a férfi megfogta a kezét. − Ne kapcsold fel a villanyt – súgta. Visszalépett a szobába és halkan behúzta maga mögött az ajtót. − Vigyázz magadra! – súgta Laurant. Szeretett volna könyörögni a férfinak, hogy maradjon vele, de tudta, hogy nem maradhat. Koromsötét volt a fürdőszobában és Laurant moccanni sem mert, nehogy véletlenül leverjen valamit és ezzel figyelmeztesse a betolakodót, hogy a házbeliek ébren vannak. Fejét lehajtva karját összefonta, gondolatai vadul száguldoztak. Hogyan tudna segíteni? Mit tehetne, ami nem akadályozná a fiúkat?

149

150

Rettegett Nickért. Egy váratlan helyzet még a legtapasztaltabb szakembert is megzavarhatja. Mindenkinek van gyenge pontja, ez alól Nick sem kivétel. Ha valami történne vele, nem is tudja, mit csinálna. Kérlek Istenem, vigyázz rá! Halálos csend honolt a házban. Fülét az ajtónak szorította és feszülten figyelt, hátha hall valami kis neszt. Egy örökkévalóságnak tűnő percig állt így, de semmit sem hallott, csak a szíve zakatolt, mintha ki akarna ugrani a helyéből. Aztán meghallotta. Egy karmolászó hangot, mint amikor az ágak hozzáérnek az ablakhoz a szélben, de a hang nem a házból jött, hanem felülről. A tető. Uramisten, az ismeretlen a tetőn van? Nem, nem, már bent van a házban, lent a földszinten. Próbálta meggyőzni magát, hogy a hang, amit hallott nem volt más, mint a szélben suhogó falomb zaja, amint az ágak a tetőhöz érnek. Feszülten figyelt. Újra hallotta a hangot. De most közelebbről jött, és már nem hasonlított az ág karcoló hangjára. Most leginkább egy állatra – egy mosómedvére vagy mókusra emlékeztetett, ahogy végigfut az ablak alatti ereszen. Vajon az ablak zárva van? Hát persze hogy zárva van. Nick észrevette volna. Csak nyugi. Ne hagyd, hogy a képzeleted játsszon veled. A fürdőkád feletti ablakra meredt, de a sötétség miatt nem látta, hogy a zár nyelve a helyén van-e. Ellenőriznie kell. Ha lassan és elég óvatosan mozog, akkor nem csap zajt. Alig volt pár centire az ajtótól, amikor meglátta a piros ceruzahegynyi fénypontot az ablaküvegen. A fésülködő tükrön táncolt … mintha célpontot keresne. Gyorsan letérdelt, aztán hasra feküdt és a fürdőkádhoz kúszott. Egész testével nekidőlt a hűvös porcelánnak, szeme a vörös pontra tapadt. Túl késő. Addig kellett volna kimenekülnie a fürdőszobából, amíg volt lehetősége. Ha most megmozdul, a fény, amely most a padlót pásztázta, biztos elcsípi. Istenem, ha most Nick benyitna és megpróbálna bejönni, bárki is van a tetőn, tisztán látná. Nyugodj meg! Gondolkozz! Hogy kerülhetett valaki a tetőre, anélkül hogy észrevennék? Nick azt mondta, hogy FBI ügynökök figyelik a házat éjjel-nappal, de a fürdőszoba felőli oldalon egy fákkal, bokrokkal benőtt telek feküdt, a hátsó udvar mögött is üres telek volt. Nem túl nehéz felmászni az egyik százéves fára és átmászni róla a tetőre. Igazán egyszerű, gondolta. De úgy, hogy senki se vegye észre? Merész, ügyes embert igényel, de végső soron meg lehet csinálni. Ne ess pánikba! Várjunk csak. Lehet, hogy pont az egyik FBI ügynök van a tetőn. Igen, az könnyen lehet. A fürdőszoba ablakot figyeli, hogy az őrült ne tudjon arra elmenekülni. Valószínűleg valamennyi ablakot ügynökök vigyázzák. Bármilyen kétségbeesetten is reménykedett, hogy igaza van, mégsem állt fel, hogy ellenőrizze. A vörös fény újra megmozdult és a tükör felé araszolt. Laurant hálát rebegett az Úrnak, hogy nincs telihold. A sötétség áldásos volt. Az ajtóhoz kúszott, feltérdelt, hogy ki tudja nyitni és átmászott a hálószobába. Térdét felsértette a fémküszöb. Egy pillanatra sem vette le a szemét a táncoló fénypontról. Még látta, ahogy körülötte vibrál, aztán gyorsan becsukta az ajtót. A halk kattanás hallatán fintorgott egyet, majd nekidőlt a falnak és próbált nyugodtan lélegezni. Hallani fogja, ha kinyitják az ablakot. Öreg már, rozsdás, nyikorogni fog. Leült és várakozott. Egész teste megfeszült, kész volt bármely pillanatban felugrani. Nick hallotta a halk súrlódó neszt, ahogy Laurant kikúszott a fürdőszobából. Mi a fenét csinál ez a lány? Miért nem maradt odabent? Felállt, nekitámaszkodott az ajtó mellett a falnak és halkan résnyire nyitotta. Az éjszakai világítás halvány fényében látta a szekrényt a széles lépcsőfeljáró túlsó végében. Várta, hogy a betolakodó vagy elhaladjon Laurant szobája előtt, vagy bejöjjön. Hallotta, ahogy a lépcső nyikorog a léptei alatt. Tudta, hogy mikor lépett az ötödik fokra. A lépcsőfok megreccsent. Ha többször is volt már a házban, ahogy Nick gyanította,

150

151

emlékezhetett volna rá és átléphette volna. Talán többet feltételezett róla, mint amennyi? Nick nem hitte. Ez a férfi óvatos volt. Minden rendelkezésre álló információjuk szerint igazi szervező zseni. És rendkívül összeszedett. Módszeres. Mégis, amikor betörte az ablakot, nem ügyelt a csendre, a módszere is durva volt, egyáltalán nem előre megfontolt és átgondolt. Az ember nem bújhat ki a bőréből. Volt már rá példa, hogy egy addig mindent gondosan megtervező gyilkos hirtelen megváltozott, szétszórt lett, mint például Bundy és Donner, de ez mindig hosszabb folyamat eredménye volt. Ez a fickó itt radikális változást mutat. A hátsó ajtó kinyílt, majd rögtön becsapódott. Akárki is jött fel a lépcsőn, rohanva indult lefelé. Nick hallotta gyors lépteit a földszinten, aztán durva, suttogó hangok hallatszottak. Mi az ördög? Minden kis részlet magányos elkövetőre utalt. Eddig. De most mindez tévedésnek bizonyult. A két betolakodó vitatkozott, de hangjuk suttogó maradt, így Nick egy árva szót sem tudott elkapni a beszélgetésből. A bejárati ajtónál álltak, de csak az egyikük indult fel a lépcsőn. A másik lent a földszinten motozott. Aztán összetört valami, talán a váza, gondolta Nick, aztán olyan hang hallatszott, mintha valaki szövetet szabdalna szét. A ördögfattya vagy keresett valamit, vagy csak szórakozásból törtzúzott. Az ereiben dolgozott az adrenalin, és egyszerűen nem tudott addig várni, amíg mindkettőt elkaphatja. Az egyik betolakodó már felért a lépcsőn. Ceruza vékonyságú lámpát tartott a kezében. Először a fénysugár, aztán egy árnyék esett a küszöbre. A férfi az előtérben lévő ruhásszekrény felé tartott. Nick rájött, hogy a kamera miatt jött. Vagy el akarta távolítani, vagy vissza akarta kapcsolni. Joe felkapcsolta a villanyt, amint Nick az előtérbe lépett, hogy megakadályozza a férfi szökését. − Ne moccanj! – parancsolta Joe, fegyverét a gyanúsítottra szegezve. Steve Brenner elkapta kezét a ruhásszekrénytől és szeme elé emelte, hogy védekezzen az erős fény ellen. − Mi a… − kiáltott fel megfordulva, és megpróbált elrohanni Nick mellett. Nick fegyvere agyával fejbe kólintotta. Az ütéstől kissé megtorpant, hátratántorodott, aztán ökleivel támadott úgy hadonászva, mint egy fuldokló. Nick könnyedén kivédte a támadást, öklével a férfi arcába sújtott. Hallotta a csont reccsenését, ahogy eltört az orra. Vér fröccsent. Brenner megtántorodott és térdre zuhant. Két kezét az orrára szorította és dühösen szitkozódni kezdett. − Elkaptad? – kérdezte Nick. Megfordult és a lépcső felé iramodott. − Rajta vagyok – kiáltott vissza Joe. A földre lökte Brennert, hasra fektette és a térdeivel a padlónak szegezte. – Joga van csendben maradni… Nick kettesével vette a lépcsőfokokat. Átlendült a korlát felett, leugrott a földszintre és felfedezőútra indult. Maró szag töltötte be a levegőt. Benzin. Még félúton sem volt a nappali felé, Nicknek már könnyben úsztak a szemei. A konyhaasztal mellett felfordult benzines kanna hevert, mellette egy kupacban Laurant koszorúslány ruhája, gyűrötten és teljesen átitatva benzinnel. Nick halk szitkot morzsolt el a fogai közt, ahogy továbbfutott. Ahogy a sarkon befordult a konyha felé, Lonnie elsuhanó árnyát látta meg egy pillanatra. Lonnie meggyújtott egy gyufát a hátsó folyosón, aztán a többit is lángra lobbantotta, és az egészet maga mögé hajította a konyhába. A kilincs felé kapott, hogy el tudjon menekülni, de keze csúszós volt a benzintől. Végül s harmadik próbálkozás sikerrel járt. Kinyílt az ajtó, kirohant, de megbotlott a lépcsőn és kirepült az udvarra. Feltápászkodott és rohant tovább a hátsó üres telek felé magában kacagva, mert tudta, hogy Nick bennragadt a házban, és szabad az út a menekülés felé. A padló csúszott a benzintől. Amint az égő gyufa a padlóra hullt, a tűz azonnal lángra lobbant és villámgyorsan tovaterjedt. A hátsó ajtón beáramló friss levegő felkorbácsolta a lángokat, és

151

152

a konyha egy pillanat alatt pokollá változott. Nick megbotlott és az ebédlőbe támolygott. Kifordított kezével próbálta szemét védeni a tűztől, miközben igyekezett visszanyerni egyensúlyát. A hőség olyan erős volt, hogy nem tudott továbbmenni. A tűz hangja szinte megsüketítette. Pattogott, köpködött, sziszegett. A konyha padlója folyékony tűzzé változott, és a bősz lángtenger az ebédlő felé tartott felzabálva mindent, ami az útjába került. − Laurant! – kiáltotta Nick és rohanni kezdett a nappalin keresztül vissza. Mintha gumikerekek sivítását hallotta volna kintről. Egy pillanatra megtorpant, hogy elhúzza a reteszt, de nem nyitotta ki az ajtót, mert tudta, hogy a levegő csak a tüzet táplálná. Joe megbilincselte Brennert és megpróbálta talpra állítani, de a fogoly minden lehetséges módon ellenállt. − A bejárati ajtón vidd ki, de siess, mert a tűz elszabadult. − Te rohadék! – üvöltötte Brenner. – Átkozott szarcsimbók! Megöllek! Joe talpra rántotta Brennert és a lépcső felé lökte. Nick berohant Laurant szobájába. A lány felvette farmerját és szandálját, és éppen pólóját a húzta fel. Be is pakolt. Nick nem akarta elhinni. A víkendtáska, amit üresen hagyott a ruhásszekrény előtt, most az ágyon feküdt és tele volt. A fürdőszoba ajtaja szélesre tárva, és Nick látta, hogy a piperepolc tisztára lett söpörve. − Gyerünk! – üvölteni kellett, hogy túlkiabálja Brennert. – Hagyd a fenébe! – parancsolta, amikor látta, hogy a lány a táskáért indul. – Ki kell jutnunk innen! Azonnal! Laurant oda sem figyelt, megragadta a táskát és a vállára vetette. Észrevette, hogy Nick mezítláb van. Felkapta a férfi szandálját és behajította a táska tetejére. Nick tokjába lökte fegyverét. Ez további két másodpercet adott a lánynak arra, hogy felkapja Nick irattárcáját, kocsikulcsait és pénztárcáját az asztalról. Sikerült bedugni őket a táska oldalzsebébe, amikor Nick megragadta. Szorosan magához szorította és félig-meddig fölemelve cipelte magával ki a szobából, le a lépcsőn. Laurant szorosan markolta a táska fülét, miközben hallotta, a tűz ropogó hangját a háta mögött. Fekete füst gomolygott előttük a lépcsőn. Nick a lány fejét mellkasára vonta, úgy folytatta útját kifelé. Laurant ijesztő hangot hallott maga mögött, mintha sárkány lihegne a nyomában, majd rettentő dördülés hallatszott. Az ablakba épített ventilátor a padlóra zuhant és felrobbant. A robbanás olyan erejű volt, hogy a falak beleremegtek, és a keményfa megremegett a talpa alatt. Aztán a nappali ablaka robbant ki, hentesbárd nagyságú üvegdarabokat köpve a tornácra. A tűz sziszegett, majd egy széllökéstől új erőre kapva száguldott a nyitott ajtó felé. Az utolsó pillanatban értek ki a házból. Még pár másodperc, és csak az egyik hálószoba ablakán juthattak volna ki. A tűz üldözte őket, a sarkukban lihegett. Lebukdácsoltak a lépcsőn, fuldokolva köhögtek a belélegzett füsttől. Laurant szorosan lehunyta a szemét, így próbált szabadulni a csípős érzéstől. Nick sokkal gyorsabban tért magához. Észrevette Wessont, ahogy kiugrott a kocsijából, és Joe meg Brenner felé szalad. Az ügynök és foglya a ház melletti üres telken álltak. Feinberg a kocsiban maradt, a motort járatta. Nick kíváncsi volt, hogyan jutottak ide Feinbergék ilyen gyorsan. De csak haladjunk sorjában, gondolta. Megszorította Laurant karját. – Jól vagy? – hangja rekedt volt a köhögéstől. A lány nekidőlt, áldva a férfi erejét. – Igen. És te jól vagy? − Elég jól ahhoz, hogy induljunk. Laurant kábultan nézett körül. Az egész szomszédság talpon volt. Az emberek minden irányból a ház felé gyűltek, és a tüzet bámulták. Távolról sziréna hangját hozta a szél. Látta Bessie Jeant és Violát, amint a nagy tölgyfa mellett álltak, amihez régen Papa volt kikötve. Nagy bolyhos köntös volt rajtuk –fehér és rózsaszín –, és messziről úgy néztek ki, mint két óriási húsvéti nyuszi. Bessie Jean, hajában hajcsavarókkal régimódi hajhálót viselt, melynek

152

153

megkötött szárnyai homloka előtt libegtek. Viola csipkés zsebkendőjével törölgette szemét, miközben egyre csak fejét rázta a tüzet nézve. Laurant visszafordult a ház felé, és látta, hogy a lángok átcsapnak a tetőn a nappali felett. Egy hajszálon múlt, ismerte fel. De Nick jól van, és ő is, hajuk szála sem görbült. A tüzet nézve hálát adott az Úrnak, hogy senki sem sérült meg. Agya hirtelen kitisztult, minden világossá vált. Remegni kezdett. − Laurant, mi történt? − Elkaptátok. Vége van, Nick. Vége a rémálomnak. Ledobta a táskát és a férfi nyakába vetette magát. Nick szorosan magához ölelte. Hallotta a suttogását. – Köszönöm. − Még nincs itt az ideje az ünneplésnek. Egyszerre csak egy lépést. Laurant felnézett rá. – Még mindig nem tudom elhinni. Amikor hallottam, hogy veled kiabált az előtérben, megismertem a hangját és tudtam, hogy Steve az, de egyszerűen képtelen voltam összerakni a részleteket. Teljesen megdöbbentem. – Mély lélegzetet vett és megpróbált összeszedettebben beszélni. – Mondtad, hogy ő a gyanúsított, és igazad volt. Nem bírta abbahagyni a reszketést. Türelmetlenül törölte le könnyeit a kézfejével, aztán estébe jutott a férfi a tetőn. – Ketten voltak – suttogta –, igen, ketten. - A másik Lonnie volt. Ő kezdte a tüzet. - Lonnie? – Nem tudta volna megmagyarázni, miért lepődött meg azon, hogy a serif fia is benne van. Nyilvánvalóan Brenner volt az agy kettejük közül. Biztos, hogy ő tervelte ki ezt a rémálmot az elejétől végéig. Nick körülnézett, hátha rábukkan Lonnie-ra. Hova a pokolba tűnhetett? Valamelyik ügynöknek már el kellett volna kapnia. Willie és Justin futva jöttek a szomszédból, hogy segítsenek. Justin egyenesen Bessie Jean udvarára sietett, megragadta a slagot, és próbálta megfékezni a tüzet. Szánalmas próbálkozás volt. Nick Wesson felé húzta Laurant-t. Az ügynök telefonált. − Elkaptam, uram. Igen uram, valóban elkaptam, és amint kezemben a végzés, biztos találok bizonyítékot is ellene. − Elkaptam? – ismételte Nicknek hitetlenkedve Laurant Wesson dicsekvő kijelentését. − Igen, én is hallottam. Úgy tűnt, Joe is hallotta. Mereven, ellenszenvét nem is titkolva bámulta Wessont. De az ügynök tudomást sem vett róla, és továbbra is mobiltelefonjába beszélt. Wesson alig tudta visszafogni lelkesedését. − Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, uram. Pontosan úgy történt. És csak a hitelesség kedvéért uram, az ösztön mit sem ér az értelemmel szemben. Gondosan megterveztem az akciót, és terv szerint haladtam. Nem uram, ez nem az ön módszereinek bírálata, csak arra utaltam, hogy kemény munka volt, semmi egyébre. A tűzoltókocsi szirénázva fordult be az utcába. Feinberg elvitte az útból a kocsit, leparkolt Bessie Jean háza előtt, majd kiszállt és Joe-hoz rohant. Akárcsak mindenki, ő is a lángokat bámulta. A sárga köpenyt és kalapot viselő tűzoltók kiugráltak a kocsiból és a vízpumpához siettek. A vezető kikapcsolta a szirénát és kikiabált. – Mindenki kijött a házból? − Igen – kiabált vissza Joe. Nick egész belseje remegett a visszafojtott dühtől. Megesküdött, ha Wesson nem száll le arról az átkozott telefonról öt másodpercen belül, kitépi a kezéből, aztán addig üti, amíg valami értelmes választ nem ver ki belőle. Hol van Lonnie? És hol vannak az ügynökök, akiknek figyelni kellett volna a házat? − Laurant, azt akarom, hogy szállj be a kocsiba és maradj is ott. Mindjárt kihozom az utcára – ragadta meg a karját, és maga után húzta. 153

154

A lány kihallotta hangjából a dühöt. Még mindig úgy viselkedett, mintha meg kéne védenie, és Laurant nem értette, hogy miért. Elfogták Brennert, és azt is tudták, hogy ki a társa. − Nick, vége van. – Lehet, hogy még nem jutott el a tudatáig. Igen, csak erről lehet szó. – Megcsináltad. Te és Joe fogtátok el. − Később megbeszéljük – jelentette ki kurtán. Lehajolt a táskáért. Amikor a kocsihoz értek, bosszúsan dörmögte. – Az ördögbe is, a kulcsok. − Nálam vannak. Nick tartotta a táskát, amíg Laurant előásta a kocsi kulcsait. Keze annyira remegett, hogy nem tudta bedugni a kulcsot a zárba. Nick elvette tőle, kinyitotta a kocsit, a táskát behajította a hátsó ülésre. − Laurant, miért van megbilincselve az a fickó? – kíváncsiskodott Willie. Justin is otthagyta Vandermanék udvarát. Túl kíváncsi volt ahhoz, semhogy a legkisebb részletet is elszalassza. − Nem Steve Brenner az? – kérdezte Justin. – A helyi nagyágyú. − De miért van megbilincselve? Mit követett el? − Betört a házamba. − Szállj be a kocsiba, Laurant! – mondta Nick. Megfogta a könyökét, hogy mozgásra bírja, de a lány visszafordult, amikor Brenner üvöltözni kezdett. − Azonnal vegyék le rólam ezeket a bilincseket! Nem tarthatnak fogva! Semmi törvénybe ütközőt nem tettem. Ez a ház az enyém, és ha kamerát akarok felszerelni benne, akkor nem tilthatják meg. Két hete írtam alá a papírokat. Ez az én házam, és jogom van tudni, hogy mi folyik benne. Joe-nak elfogyott a türelme. – Itt csak ahhoz van joga, hogy csendben maradjon. Most pedig, a fene vigye, fogja már be a száját! Justinnal leesett az álla. – Kamerát szerelt a házába? − Hová rakta? – kérdezte Willie. Laurant nem válaszolt. Nick oldalához simult, szemét Brennerre szegezte. A férfi megérezte, hogy figyeli. Megfordult, szája gúnyosan lebiggyedt. Tökéletes fogsorát alvadt vér mocskolta össze, ajkait is vér borította. Olyan volt, mint egy vámpír. Brenner nem volt képes dühét fékezni. Mindenkit hibáztatott, amiért elkapták, csak magát nem. Ha az a szuka nem hozta volna magával az FBI-os fiúját, akkor most nem lenne ilyen kínos helyzetben. Leginkább Laurant-t okolta. Joe elkapta, amikor a lány felé lódult. Brenner megpróbálta kiszabadítani magát, közben trágár szavakat kiabált Laurant felé. Minden terve összeomlott. Legyen átkozott! − Te ringyó! – kiabálta. – Ez most már az én házam. Egy vagyont fizettem az öreglánynak, és tudod mit? Francot sem tehetsz már! És ha már mindenkit fellógattam, megveszem az FBI-t is. Nekem jogaim vannak – tette hozzá üvöltve. Aztán, remélve, hogy porig alázza, folytatta. – Majdnem minden este láttalak ruhátlanul. Mindent láttam, amit ajánlani tudsz. Laurant látta az ördögi csillogást a szemében, és egyetlen percig sem kételkedett, hogy megölte azokat a nőket. Brenner szemmel láthatóan megszállott volt. − Joe, tömd be a száját! – kiáltotta Nick. − Vidd el innen a lányt! – parancsolta Wesson. Brenner gyalázkodása lepergett Laurant-ról, de néhány asszony nem volt ilyen közömbös. Az egyik anya mindkét kezével befogta kisfia fülét. A szomszédai valószínűleg meg vannak döbbenve Brenner viselkedésén, de ha megtudják az igazságot, hogy egy Dr Jekyll és Mr Hyde élt a körükben, minden bizonnyal el is ájulnak. Nick beültette a kocsiba, kifarolt az útra és leparkolt Feinberg kocsija mögött. – Figyelj ide. Azt akarom, hogy maradj a kocsiban és zárd magadra az ajtókat. – Bekapcsolta a légkondicionálót, hogy ne legyen olyan melege.

154

155

− Szeretnék eltűnni innen. Elmehetnénk valahová? – hangján érződött, hogy rögtön sírva fakad. − Csak egy perc – ígérte. – Rendben? Wessonnal kell beszélnem. Laurant figyelte, ahogy átsiet az udvaron, aztán tekintete a házra esett. Úgy látszott, a tüzet megfékezték. Arra gondolt, milyen furcsa, hogy nem kelt különösebb érzelmeket benne a leégett ház látványa. Valaha az otthona volt, de most, hogy Brenner tulajdona, soha többé nem akar belépni ide. A lángok táncoló fénye, a tömeg moraja, Brenner üvöltözése – ez túl sok volt neki. Arcát tenyerébe temette, előregörnyedt az ülésen. Aztán siratni kezdte a két nőt, akit Brenner meggyilkolt. Most már békében nyugodhatnak. A szörnyeteg többé nem tud ártani senkinek.

27. fejezet A serif utoljára érkezett a helyszínre. A Ford két keréken fordult be a sarkon. Hatalmasat fékezett, hogy el ne üsse a Kicsi Lornát. Lloyd az utca közepén hagyta kocsiját. Nyögve szabadította ki hatalmas testét a kormánykerék mögül, aztán csípőre tett kézzel állva szemlélte a tömeget. Megpróbált fontosnak látszódni. Homlokát ráncolta, hogy bárki láthassa rajta, rendkívül komolyan veszi a helyzetet. Megigazította nadrágját, kiegyenesítette vállait és bevonult Laurant udvarába. − Mi folyik itt? – kiáltotta. − Mégis mit gondol? – érdeklődött Joe. – Ég a ház. Lloyd komor pillantást vetett Joe-ra, így adva tudtára, hogy egyáltalán nem értékeli humorát. Észrevette, hogy Brenner kezei a háta mögött vannak, és az arca is csupa vér. Hozzálépve látta, hogy meg van bilincselve. − Miért bilincselték meg Steve-et? − Megszegte a törvényt – világosította fel Joe. − Lószart – mordult fel Brenner. – Lloyd, semmi törvénybe ütközőt nem tettem. Szedd le rólam ezeket az átkozott bilincseket! Vágják a csuklómat. − Mindjárt elrendezem – biztosította Lloyd. Fürkésző tekintete Joe-n állapodott meg, és szemét összevonva tett egy fenyegető lépést felé. – Maga az a fickó, aki Laurant mosogatóját javította? Mit keres itt? Megütötte ezt a polgárt? Úgy tűnik, eltört az orra. Egyenes kérdésre egyenes választ várok. Maga ütötte meg? − Én voltam – szólt közbe Nick. – Le kellett volna lőnöm. − Csak ne legyen olyan nagylegény, fiacskám! Ez itt komoly dolog. − Így van – helyeselt Nick. – És ha még egyszer fiacskámnak szólít, magát is megbilincselem. Megértette, Lloyd? A serif idegesen hátralépett, hogy biztonságos távolságra kerüljön Nicktől, és úgy tett, mint aki a helyzetet fontolgatja. Valójában azonban érezte, hogy a dolgok túlnőnek rajta, de azt is tudta, hogy Brenner megöli, ha nem húzza ki a szarból. Óvatosan Nickre pillantott. Az FBI ügynök egy oroszlánra emlékeztette, amelyik az egyik pillanatban még nyugodtan fekszik, a következő pillanatban már áldozatába mélyeszti fogait. − Lloyd, csinálj valamit – követelte Brenner. – Eltörte az orromat. Azt akarom, hogy letartóztasd! Lloyd bólintott és kényszerítette magát, hogy Nick szemébe nézzen. Az ügynök jeges tekintetétől kirázta a hideg. Büszke volt magára, mert sikerült ellenállnia a sürgető késztetésnek, hogy másfelé nézzen. – Megütni egy polgárt, ez tettlegességek számít. Gondolja, hogy nem merek letartóztatni egy FBI ügynököt? Nick válasza gyors volt. – Igen, pontosan ezt gondolom. − A francba – morogta Brenner

155

156

− Azt mindjárt meglátjuk – tombolt Lloyd. – Steve-et kórházba kell vinni, hogy ellássák a sérülést. Magam gondoskodom róla, mert itt én képviselem a törvényt. Joe Nickre nézett mielőtt válaszolt volna. – Ez itt az én foglyom, és maga nem nyúlhat hozzá! Nick közelebb lépett Joe-hoz, hogy támogassa a serif ellen, ugyanakkor szerette volna Laurant-t is szemmel tartani. − Azt mondja meg inkább, miért van magánál fegyver – kérdezte Lloyd, aki csak most vette észre Joe derékszíján a fegyvertokot és benne a pisztolyt. – Van rá engedélye? − Biztos lehet benne, hogy van – mosolygott Joe. – Jelvényem is van. Akarja látni? Lefogadom, hogy nagyobb, mint a magáé. − Maga is valami kibaszott nagyfiú, mi? − Ő is FBI ügynök – jegyezte meg Nick. A serif kezdte elveszíteni a lába alól a talajt. Muszáj volt legalább egy területet találnia, ahol ő van fölül. − Maga felelős a tűzért? – fordult Nickhez. Nick válaszra sem méltatta. Kezét zsebre dugta, nehogy puszta kézzel essen neki a serifnek. Lorna ott állt pár lépésre és szorgalmasan jegyzetelt. Próbaképpen Nick felé lépett, de tekintete láttán azonnal visszakozott. Joe intett Wessonnak, hogy csatlakozzon hozzájuk. − Mégis milyen indokkal akarja letartóztatni Steve-et? – követelte a serif. – Hogy felgyújtotta a saját házát? − Már le van tartóztatva – közölte Joe. − Milyen vád alapján? − Valami gond van? – Wesson futva érkezett. − Maga meg ki az ördög? − Az ügy irányításával megbízott rangidős tiszt. − Szintén FBI – vigyorgott Joe. − Hányan vannak Holy Oaksban? És mégis mit csinálnak itt? Ez az én városom – hangsúlyozta. – Egyenesen hozzám kellett volna jönniük, ha valami a tudomásukra jutott. Heves vita következett. Lloyd mindenáron magával akarata vinni Brennert, de nyilvánvaló volt, hogy Wesson ezt semmilyen körülmények között nem teszi lehetővé. Azt sem volt hajlandó elárulni, hogy milyen vádak alapján tartóztatták le, annak ellenére, hogy a serif egyfolytában bizonygatta eljárásuk alkotmányellenes voltát. − Ez egy folyamatban lévő nyomozás. − Mi után nyomoznak? Nick forrt a dühtől, de minden haragja Wessonra irányult. Nem akart tovább várni, hogy kérdéseire választ kapjon, és ha ez azt jelenti, hogy a nyilvánosság előtt kell kérdőre vonnia, akkor ezt fogja tenni. − Én ezt el sem hiszem – suttogta Joe. – Ezek itt azon versenyeznek, hogy melyikük tud messzebbre pisálni. − Na igen, de azt hiszem, később is ráérnek eldönteni, hogy melyikük a nagyobb legény. Hé serif, hol van a fia? A kérdés megzavarta Lloydot. – Miért akarja tudni? − Le akarom tartóztatni. Lloyd szemöldöke magasba szökkent. – A pokolba magával! A fiam nem csinált semmit. Láthatja, nincs is itt – tett széles mozdulatot a kezével. − De itt volt. − Lószart. Állítom, hogy nem volt itt, és nem hagyom, hogy ezt ráverje a fiamra. Egész este otthon volt velem. Együtt néztük a tévét. − Láttam őt – jelentette ki Nick. 156

157

− Nem láthatta, hiszen ahogy az imént mondtam, egész este otthon volt velem. Nick Wessonhoz fordult. – Négyszemközt szeretnék veled beszélni. Most, azonnal. Látta, hogy Lorna feléjük indul, ezért elfordult és az üres telek felé indult, hogy távol kerüljön a kíváncsi fülektől. Wesson nyugtalanul ugyan, de utánament. − Na, mi van? Nick hangja remegett a dühtől. – Hol a pokolban vannak az ügynökök, akiket a ház figyelésével bíztál meg? Ha itt voltak, hogy tudott Lonnie elmenni mellettük? A kölyök a hátsó kijáraton keresztül lépett meg. Wesson helytelenítően szorította össze a száját. Nem tűri, hogy akárki ilyen hangon beszéljen vele, és megkérdőjelezze a tetteit. − Tegnap elmentek. − Hogy mit csináltak? − Új feladatot kaptak. Nick arcán megfeszültek az izmok. – Ki adta a parancsot? − Én. Úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy elég, ha Feinberget és Farleyt hagyom az ügyön. − És nem gondolod, hogy tájékoztatnod kellett volna bennünket Noah-val? − Nem – válaszolta Wesson rendkívül magabiztosan. – Te vállalkoztál arra, hogy Laurant testőre légy, és te voltál az, aki magával hozta Noah-t, hogy a lány bátyjára vigyázzon. Őszintén szólva, ha nincs Morganstern, te még csak benne sem lennél az ügyben. Én biztos nem engedélyeztem volna. Túlságosan is érintve vagy, de Morganstern szemet hunyt és engedte, hogy itt légy. Én azonban nem szegem meg a szabályokat – tette hozzá –, és nincs rád szükségem. Elég világos voltam? − Te tényleg egy rohadt seggfej vagy. Tudtad ezt, Wesson? − Ez függelemsértés, ügynök, és biztos lehet benne, hogy belekerül a jelentésembe. A fenyegetés nem ijesztette meg Nicket. – Csak vigyázz, hogy helyesen írd le. − Ki vagy zárva az ügyből! Nick kirobbant. – Ezzel az egyszemélyes mutatvánnyal értelmetlen kockázatnak tetted ki Laurant-t. Ez meg az én jelentésemben lesz benne. Wesson elhatározta, hogy nem mutatja ki Nick előtt a dühét. – Semmi ilyet nem tettem – jelentette ki hűvösen. – Ha megnyugodtál egy kicsit, magad is látni fogod, semmi szükség nem volt arra, hogy egy tucat ügynök szaladgáljon a városban, mint a mérgezett egér. Csak az utolsó akció számít. Elfogtam az ismeretlen, és a főnökséget csak ez érdekli. − Nincs elég bizonyítékod arra, hogy Brenner az ismeretlen. − De van. Nézzük a tényeket. Nem kell mindent túlbonyolítani. Brenner nem volt a városban a kritikus időszakban, és nem tud alibit igazolni. Épp elég ideje volt, hogy Kansas Citybe menjen, megfenyegesse a papot, és utána visszajöjjön Holy Oaksba. Elég óvatos volt ahhoz, hogy eltüntesse a kamera sorozatszámát, és ő maga ismerte be, hogy ő szerelte fel a kamerát. Az egyetlen ok, amiért ma ment oda, hogy azt hitte, Laurant-nal együtt a vacsorán vagytok. Óvatos volt, de hibát követett el. Mindegyik követ el hibát – bölcselkedett. – Azt is tudjuk a tanúktól, hogy Laurant megszállottja volt és el akarta venni feleségül. Jó erős vádat tudunk kovácsolni abból, hogy elvesztette a fejét, mikor Laurant kikosarazta. − Milyen tanúkról beszélsz? − Néhány emberrel már beszéltem a városból. Mindig is Brenner volt az első számú gyanúsított. Te is tudod. Az egyik ügynök már úton van a házkutatási paranccsal, és ha kezemben van a papír, személyesen kutatom át Brenner házát. Biztos vagyok benne, hogy további bizonyítékok kerülnek majd elő. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva – tette hozzá önelégülten. − Ez így kevés, Wesson.

157

158

− Nem értek veled egyet. Ez alapos nyomozómunka volt, melynek köszönhetően elkaptuk Brennert. − Hagyod, hogy az önzésed a józan ész fölé kerekedjen. Nem gondolod, hogy rendkívül furcsa az a tény, hogy egy másik embert is bevont az ügyeibe? − Ha Lonnie-ra gondolsz, akkor a válasz nem. Nem hiszem hogy különös, vagy nem felelne meg az emberünk jellemének. Brenner egyszerűen csak kihasznált egy lehetőséget. Szerintem arra gondolt, hogy Lonnie elviszi helyette a balhét. − Mit akarsz tenni Lonnie ügyében? − Meghagyom a helyi hatóságoknak. Nick foga megcsikordult. – A helyi hatóság történetesen az apja. Wessont nem zavarta ez a körülmény. A szálak elvarrása már a beosztottak dolga. – Ha minden rendben megy, akkor Feinberg és én legkésőbb holnap estére elhagyjuk a várost. Farley máris indul, és semmi okát nem látom, hogy te és Noah továbbra is itt lebzseljetek. Komolyan gondoltam, hogy le vagy véve az ügyről. Nick szó nélkül sarkon fordult, és anélkül hogy hátranézett volna, elsétált ettől az önelégült baromtól. Wesson diadalmaskodott, és Nick tudta, hogy bármit is mondjon, Wesson oda sem figyelne. Brenner az ismeretlen, az ügy le van zárva. Amikor Nick beszállt a kocsiba, Laurant csak ránézett az arcára. – Mi történt? – kérdezte. − Hivatalosan elvették tőlem az ügyet. Nem mintha valaha is az enyém lett volna – tette hozzá gúnyosan. – Wesson biztos abban, hogy Brenner a mi fickónk. Csak a házkutatási parancsra vár. − De ez jó, nem? Nick nem válaszolt. Wesson integetve próbálta magára vonni a figyelmét, de Nick tudomást sem vett róla. Beindította a kocsit. − Nick, válaszolj! − Ez az egész valahogy nem stimmel. − Te nem hiszed, hogy Brenner volt az. − Nem hiszem. Nincs semmi konkrét okom rá, de az ösztöneim azt súgják, hogy nem Brenner az ismeretlen. Ez így túl egyszerű. Lehet, hogy Wessonnak igaza van. Lehet, hogy túlbonyolítom a dolgokat. Semmit nem mondott el nekünk, és nem tudom, milyen bizonyítékai vannak Brenner ellen. A fenébe! Menjünk innen. Kell egy kis távolság, hogy gondolkodni tudjak. − Vandermanék felajánlották a vendégszobájukat, Justin és Willie is azt mondta, hogy alhatunk náluk. Azt mondtam nekik, hogy az apátságban alszunk. − Oda akarsz menni? − Nem. − Rendben. Akkor menjünk innen a pokolba!

28. fejezet Észak felé indultak. Mihelyt elhagyták a várost, Nick felhívta Noah-t és elmondta neki, mi történt. Azt tanácsolta, hogy Tommynak ne szóljon reggelig. − Ne felejtsd el hangsúlyozni, hogy Laurant jól van. Alighogy befejezte a hívást, Laurant megkérdezte. – Mi van a házzal? Láttam, hogy beszéltél a tűzoltó parancsnokkal. Minden elpusztult? − Nem. A ház déli része teljesen leégett, de az emelet az északi oldalon érintetlen. − Mit gondolsz, a ruhásszekrénynek nincs baja? − Te a ruháid miatt aggódsz? − Volt néhány festményem a vendégszoba szekrényében. De nem gond – sietett hozzátenni. – Nem voltak túl jók. 158

159

− Honnan tudod? Látta őket egyáltalán valaki? − Mondtam már, hogy a festés számomra csak hobby. Hangja annyira védekező volt, hogy Nick úgy döntött, ejti a témát. A ruhájuk füstszagú volt, ezért Nick letekerte az ablakokat, hadd jöjjön be egy kis friss levegő. Vagy egy órát utaztak az autópályán. Szállást találni nem volt probléma. Szinte minden kereszteződésnél hirdetőtáblák tucatjai kínálták a kedvezményes szálláslehetőségeket. Nick végül ráfordult egy nyugat felé vezető mellékútra, és egy kis motelt választott a Henry tótól alig kétmérföldnyire. A neonreklám vakító lila és narancssárga fényei kiadó szobát kínáltak, de az iroda már sötét volt. Nick felkeltette az igazgatót, készpénzben fizetett, és az idős tulajdonos legnagyobb örömére vett két nagyméretű piros pólót a motel nevével a hátán és egy hatalmas fehér kürttel az elején. Tizenkét szoba állt üresen. Nick a legtávolabbit választotta, a kocsit pedig a motel mögött állította le, hogy az útról senki ne láthassa. A szoba sivár volt, de tiszta. A padló szürke és fehér linóleum, a cementfalat szürkére mázolták. A két szemközti falnál egy-egy kétszemélyes heverő, a kettő között pedig egy roskatag, háromlábú asztal állt. A csorba porcelán lámpa védőernyője elszakadt, szigetelő szalaggal ragasztották össze. De hajnali kettőkor ez sem számított, annyira kimerültek voltak. Laurant kiborította a táska tartalmát az ágyra, kiválogatta piperecuccait és bevitte a fürdőszoba polcra. Ő zuhanyozott először, és amikor elkészült, kimosta fehérneműjét, és a szárítózsinórra terítette a bugyit és melltartót. Fogalma sem volt azonban, hogy mit kezdjen a farmerjával és a pólóval. Ha megpróbálná szappannal kimosni, egy örökkévalóságig tartana, ráadásul meg sem száradnának reggelig. Kénytelen másnap is ezeket felvenni, de talán útközben hazafelé találnak egy áruházat, ahol tud valami tisztát venni, amibe átöltözhet. Végül úgy döntött, hogy nem foglalkozik tovább a problémával. Nekilátott hajat szárítani a fürdőszobában talált hajszárítóval, amit a tulajdonos elővigyázatosan a falhoz láncolt. Mikor kilépett a fürdőszobából új pólójában, melyen a kürt az egész mellét eltakarta, Nick elmosolyodott. Ez volt az első érzelemnyilvánítása, mióta elhagyták a várost. − Jól nézel ki, bébi. − Ugyan, nevetségesen áll – húzkodta le a lány a pólót. Nick szélesebb mosolyra húzta a száját. – Valóban – ismerte el a fürdőszoba felé indulva. – El sem hiszem, hogy elhoztad a telefon töltőjét is. Borzasztóan örülök neki. − Ott volt az éjjeli szekrényen a szemüvegem mellett. Egyszerűen csak felkaptam mindent, ami a kezem ügyébe került. Rettegtem visszamenni a fürdőszobába, és csak bedobáltam a cuccokat a táskába. Lehúzta az ágyról a védőhuzatot és lefeküdt. Nick nyitva hagyta az ajtót, amíg zuhanyozott. A vékony műanyag függöny nem sokat rejtett el, de Laurant próbált nem oda nézni. Csak azért tette fel a szemüvegét, hogy megírja a bevásárló listát. Az pedig, hogy szeme pillanatonként a fürdőszoba felé tévedt, csak természetes kíváncsiság volt részéről. Micsoda hazugság! Ha lett volna rajta bugyi, biztos lángot fogott volna. Mintha egy görög isten lenne. Nick elfordult, így csak deltás hátát, combja és karja gondosan kimunkált izmait láthatta. A férfi teste tökéletes volt. Amikor Laurant rájött, hogy úgy viselkedik, mint egy kukkoló, szégyenkezve tette le a szemüvegét, hogy semmit se lásson, ha újra kísértésbe esne. Elvégre a férfi is megérdemel egy kis magánéletet, nem igaz? A távirányítóért nyúlt és önkéntelenül elmosolyodott, amikor látta, hogy az is a falhoz van láncolva. Bekapcsolta a tévét és a képernyőre figyelt. Úgy viselkedtek, mintha évek óta házasok lennének. Nick legalábbis úgy tett. Teljesen nyugodtnak tűnt, még a kétszemélyes heverő is hidegen hagyta. Ráadásul úgy látszott, hogy teljesen természetesnek veszi a helyzetüket. 159

160

De Laurant számára egyáltalán nem volt természetes a dolog. Belülről merő ideg volt, rendkívül feszült – ahogy Tommy mondaná, de szilárdan eltökélte, hogy nem mutatja ki érzéseit. Ha Nick mégis rájönne, hogy valami nem stimmel, készen állt a hazugságra, hogy mitől borult ki. Nem mondhatja el neki az igazat, mert rettenetes teher lenne számára, de azért kíváncsi volt, hogy Nick mit szólna hozzá, ha tudná, mi játszódik a fejében. Vajon sejti-e, hogyan érez iránta? Mit szólna, ha egyenesen megmondaná, hogy őt akarja, és pokolba a következményekkel? Ha csak egyetlen csodálatos éjszakát eltölthetne vele, aminek az emléke örökké élne a lelkében. Nem valami futó kaland. Nick ezt nem tudná kezelni, és ő sem. De egyetlen éjszaka, és semmi sajnálkozás vagy megbánás. Soha. Jaj, mennyire vágyott rá, hogy a férfi karjai átöleljék! Hogy dédelgesse, cirógassa! De ez nem történhetett meg. Nick őszinte volt vele kezdettől fogva. Nem akart feleséget vagy gyerekeket, és mivel tudta, hogy a lány nagy családot szeretne, soha nem fog egy ujjal sem hozzáérni. Még ha tudta is, hogy szó sem lehet tartós kapcsolatról, Laurant fájón vágyott rá, hogy megérintse. Szerette a férfit. Az Isten szerelmére, hogy engedhette, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Hogy lehet ennyire sebezhető? Látnia kellett volna, hogy ez bekövetkezik, és tenni kellett volna valamit – bármit –, hogy megvédje magát. De most már túl késő! Ha Nick elmegy, azzal összetöri a szívét, de ez ellen semmit nem tehet. Bár tisztában volt vele, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, mégsem változtak az érzései Nick iránt. Egyetlen éjszaka, mondogatta magának. Csak ennyire van szüksége, de tudta, hogy Nick másként látja a dolgokat. Ő úgy érezné, hogy elárulta a bátyját, mégis számba vette az érveket, amikkel meggyőzhetné a férfit. Mindketten felnőtt emberek, nem tartoznak elszámolással tetteikről. Ami kettejük között történik, csak rájuk tartozik és senki másra. Laurant előre tudta, hogy Nick milyen válasszal hozakodna elő erre az érvre. Ő Tommy kishúga, és itt a vége. Nick kijött a fürdőszobából. Csupán egy skótmintás bokszeralsó volt rajta. Törülközővel szárogatta a haját, de abbahagyta, amikor meglátta a lány gondterhelt arckifejezését. – Valami baj van? − Semmi. Csak elgondolkodtam… Székre dobta a törölközőt, a másik ágyhoz ment és a felhajtotta a takarót. – A ma estéről? − Nem egészen. − Akkor miről gondolkodtál? − Hidd el nekem, hogy nem akarod te azt tudni. − Dehogynem, megöl a kíváncsiság. Szóval, mire gondoltál? – erősködött Nick, miközben a párnákat eligazította, aztán a villanykapcsolóért nyúlt. − Rendben. Éppen azt próbáltam kitalálni, hogyan erőszakoljalak meg. Nick keze félúton a lámpa felé megdermedt. Laurant maga sem hitte, hogy képes lesz így kimondani az igazságot. De biztos, hogy sikerült magára vonnia a férfi figyelmét. Nick egy pillanatig mereven ült, majd lassan kiegyenesedett és felé fordult. Leírhatatlan kifejezéssel meredt Laurant-ra. Ha nem lett volna maga is mélyen megdöbbenve, jót nevetett volna. Valósággal sóbálvánnyá vált. Nyilvánvalóan valami cáfolatra vagy magyarázatra várt, de a lánynak egyszerűen fogalma sem volt róla, mit is mondhatna ezután. Sóhajtva vállat vont, mintegy jelezve, ez van, hiszed vagy sem, vedd el, amit kínálok, vagy hagyj békén. − Viccelsz? – A férfi hangja rekedt volt. Laurant megrázta a fejét. – Megdöbbentettelek? Nick fejét csóválva lépett hátra. Szemmel láthatóan nem hitt neki. − Te kérted, hogy mondjam el, mire gondolok. − Nos igen… 160

161

− Én nem vagyok zavarban. A lány arca vetekedett a póló vörös színével. − Nincs is okod rá – biztosította Nick. − Nick? − Igen? − Mi a véleményed arról, amit az imént mondtam? A férfi nem válaszolt. Laurant félrelökte a takarót és felkelt az ágyból. Nick elhátrált tőle. − Ne félj, nem támadlak meg. − Még jó hogy nem. − Nick… - lépett felé Laurant. − Maradj ott, ahol vagy – szakította félbe Nick szinte kiáltva. Tovább hátrált egészen addig, amíg bele nem ütközött a tévébe, ami összetört volna, ha nincs odaerősítve a falhoz. Laurant meghökkent. Nick úgy viselkedett, mintha félne tőle. Igazán nem számított ilyen reakcióra. Hitetlenkedésre esetleg, sőt haragra is. De félelemre? Egészen eddig azt hitte, Nick nem fél semmitől. − Mi bajod van? – suttogta. − Szó sem lehet róla. Ez a bajom. Most pedig hagyd abba, Laurant. Azonnal fejezd be! − Mit fejezzek be? − Ezt az őrültséget. Túlságosan is zavarban volt ahhoz, hogy a férfi szemébe nézzen, ezért inkább fejét lehajtva a padló mintáit bámulta. Késő volt már a szavakat visszaszívni, vagy úgy tenni, mintha el sem hangzottak volna, ezért úgy döntött, hogy rátesz még egy lapáttal, és mindent elmond. − Van más is – szólalt meg lágy, suttogó hangon. − Nem akarok többet hallani. Laurant tudomást sem vett róla. – Amikor megcsókolsz, furcsa, bizsergő érzés tölt el, és nem akarom, hogy abbahagyd. Eddig még sohasem éreztem így. Arra gondoltam, hogy ezt tudnod kell. – Hallotta, hogy a férfi felnyög, de nem mert felnézni. – És tudod, mi az igazán különös? − Nem akarom…. Laurant közbevágott. Elszánta magát, hogy mindent elmond gyorsan, mielőtt elveszti a bátorságát. – Azt hiszem, beléd fogok szeretni. Megkockáztatott egy gyors pillantást, hogyan fogadja Nick a vallomását. Javára legyen mondva, már egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki fél tőle. Nem, most éppen úgy nézett ki, mint aki meg akarja ölni. Nem egészen így gondolta a helyes irányba terelést. Felkészült rá, hogy tovább rontson a helyzetén. – Tévedtem, nem fogok beléd szeretni, mert már beléd szerettem – mondta makacsul. − De a fenébe is, mikor történt? – Dühös hangja ostorcsapásként érte a lányt. Összerándult, szeme megtelt könnyel. − Nem tudom – motyogta megzavarodva. – Egyszer csak megtörtént. Igazán nem így terveztem. Nagyon tévedsz velem kapcsolatban. Futó kapcsolat nálam szóba sem jöhet. Én mindent akarok, házasságot, míg csak a halál el nem választ, és gyerekeket. Sok-sok gyereket. Te egyiket sem akarod. Megértettem, hogy nekünk nincs közös jövőnk, de arra gondoltam, ha meg tudnálak győzni, hogy egyetlen éjszakát velem tölts, az elég lenne. Az mindent megváltoztatna. − Az ördög vigye el! Semmi sem változna! − Az ég szerelmére, hagyd már abba a fejcsóválást. Felejtsd el, hogy egyáltalán szóba hoztam. Mellesleg, a reakciód igazán sértő. Azt hittem, hogy te is érzel… mert hogy annyira törődtél velem, mintha én… jaj, felejtsd el. Egy egyszerű „köszönöm, nem” is megtette volna. Igazán nem kell éreztetned, mennyire visszataszítónak találod az ötletet, hogy velem aludj. − A fenébe Laurant, próbálj megérteni! 161

162

− Értelek én. Elég világossá tetted a véleményed. Nem akarsz engem. − Csak nem sírsz? Laurant inkább meghalt volna, semmint hogy beismerje. – Természetesen nem sírok. – Letörölte könnyeit, de visszatartani nem tudta őket. – Csak úgy néz ki. − Jaj Laurant, ne sírj! – könyörgött. − Csak az allergiám – hüppögte. – Kellene egy zsebkendő. Megpróbált elsétálni Nick mellett a fürdőszoba felé, de a férfi elkapta, és magához húzta. Laurant a mellkasának dőlt, és szabad folyást engedett könnyeinek. Nick átkarolta, megcsókolta a feje búbját, aztán a homlokát. − Figyelj rám, Laurant – hangja mint a fuldoklóé. – Nem tudod, hogy mit beszélsz. Te nem szeretsz engem. Megjártad a poklot, meg vagy rettenve és ez megzavarta az érzéseidet. Nick tudta, mi megy végbe benne. Összekeveri a hálát a szerelemmel. Az adott körülmények között ez kézenfekvő. Igen, csakis ez történhetett. A lány nem szeretheti őt. Túl jó hozzá, túl édes, túl tökéletes. Nem érdemli meg őt. Most kell megállni, mielőtt túl késő. − Tudom, hogy mit érzek, Nick. Szeretlek. − Hagyd ezt abba! A hangja dühös volt, ugyanakkor szenvedélyesen csókolgatta, és rendkívül gyengéd volt. Laurant nem tudta, hogyan értelmezze az ellentmondásos jeleket. Szorosan átölelte, simogatta a férfit. − Drágám, kérlek ne sírj! − Csak az allergiám újult ki – zokogta bele a férfi ingébe. − Nem is vagy allergiás – suttogta Nick, a lány nyakát csókolgatva. Szerette az illatát. Virág-, szappan- és női illata volt. Érezte, hogy elveszett. Két kezébe fogta a lány arcát és lecsókolta a könnyeket. – Csodálatos vagy – suttogta. Szája a lány ajkára tapadt követelőzőn sürgetve, nyelve finoman kóstolgatta a másik nyelvét. Reszketni kezdett, mint valami zöldfülű kamasz, aki első szerelmi kalandjára készül. Csakhogy ebben nem volt semmi különös. Ez így volt tökéletes. Uramisten, mennyire kívánta őt! De egy kis hang még mindig azt súgta, hogy csak azért csinálja az egészet, hogy megnyugtassa a lányt. De csak addig, amíg keze be nem siklott a póló alá, és simogatni nem kezdte a selymes bőrt. A pokolba a nyugalommal! Olyan vad szenvedéllyel kívánta őt, hogy lelke mélyéig megrázta, ugyanakkor meg is ijesztette ez az érzés. Nick nem tudott ellenállni, egyre csak simogatta. Jó volt hozzásimulni, olyan puha és tökéletes volt. Gyengéden lehúzta a lány pólóját, meg is csókolta, még ha azt is suttogta közben, hogy semmi olyasmit nem csinálhatnak, amit később mindketten megbánnának. Laurant beleegyezőn sóhajtott, keze a bokszeralsó patentját keeste, majd lehúzta a nadrágot. Keze felcsúszott a férfi combján, simogatni kezdte. Mintha valami varázserő költözött volna ujjaiba, pillekönnyű érintése az őrületig fokozta a férfi vágyát. Férfiassága keményen lüktetett, és mikor érezte, hogy nem bírja tovább, a lány karjait nyaka köré fonva megemelte és magához szorította. Telt, puha kebleinek érintésébe szinte belehalt. A bársonyos bőr izgatóan simult hozzá, ahogy csókjaival szinte felfalta. Nick hátralépett. – Várj, meg kell hogy védjelek – suttogta, és a fürdőszobába sietve magához vette, amire szüksége volt. A következő pillanatban már vissza is tért. Tétovázva megállt. – Laurant, én… - de minden épkézláb gondolat kiröppent a fejéből, amikor a lány átölelte és megcsókolta. Együtt estek az ágyra, kezük lábuk összegabalyodva. Nick felülre került, gyengéden széttárta a lány combjait, hogy közéjük fekhessen. Felemelte a fejét, tekintete a duzzadt ajkakra esett, és hirtelen elkápráztatta a lány szépsége. Kezébe vette a lány puha mellét, ujjai lassan köröztek a megkeményedő mellbimbón. Laurant kéjesen sóhajtott és lehunyta szemét, ezzel is

162

163

kifejezve, mennyire élvezi az érintést. A férfi nem hagyta abba, figyelte a mozdulatai nyomán támadt felizgatott test rezdüléseit. Elhatározta, hogy lassítja az iramot, hogy minél több örömet adjon neki, mielőtt magáévá teszi. − Időtlen idők óta kívánlak – suttogta. – Abban a pillanatban, mikor megláttalak, szerettem volna, ha hosszú lábad testem köré fonod. Semmi másra nem tudtam gondolni. Arca sötét volt a szenvedélytől, szemei veszélyesen csillogtak. Laurant végigsimította kemény, makacs állát, ujjait lefuttatta a nyakon keresztül a mellkasára. − Tudod, még mit akartam? És Nick megmutatta neki szájával és kezével, hogy mire gondolt. Tudta, hol kell megérinteni, milyen erővel, és mikor vonuljon vissza. A lány fáradhatatlanul mozgott, becéző simogatása egyre követelőzőbb lett, míg végül körmei türelmetlenül a férfi hátába vájtak, könyörögve, hogy fejezze be végre, ne kínozza tovább. A férfi szája őrületbe kergette, mialatt kezei lassan kúsztak lefelé a testén. Ujjai combjai között felfelé vándoroltak. Érezte, ahogy a lány teste megfeszül alatta és hallotta, ahogy felnyög, mikor ujjbegyével végigsimította a szeméremdomb lágy fekete fürtjeit. Tetszett neki a lány tokából feltörő szexi hang, amit az intim érintés kiváltott. Szenvedélyesen, de gyengéden szerette, szavak nélkül mondta el, mennyire rajong érte. Laurant még soha nem élt át ilyen gyönyört. Teste sürgetően feszült újra Nick testéhez. − Most, Nick… kérlek. Ó Istenem, most… Nick erőteljes lökéssel beléhatolt. Nem tudta elfojtani elégedett nyögését, ahogy testének része lett, és amikor a lány lábait csípője köré fonta, újra felnyögött. A valóság még szebb volt, mint az ezerszer elképzelt álom. A lány jobb volt, mint amit valaha is el tudott képzelni. Teljesen betöltve őt, fejét vállára ejtve, mély, nyugtató lélegzetet vett, és megpróbált lassítani. Szilárdan eltökélte, hogy szeretkezésüket felejthetetlenné teszi. Lassan mozogni kezdett benne. – Jó ez neked? − Igen – kiáltotta Laurant. − Na és ez? – suttogta, és keze lesiklott oda, ahol testül egyesült, és simogatni kezdte. A lány elragadtatott sikolyai tökéletesen elégedetté tették. Laurant átfogta a nyakát, és magához húzta egy hosszú, forró csókra. – Abba ne hagyd! – suttogta. Újra alámerült a gyönyörben. Laurant csípőjét felemelve újra nekifeszült a férfitestnek, megpróbálva minél többet befogadni férfias keménységéből. Örömet akart szerezni a férfinak, de a szenvedély hálójában nem volt helye félelemnek vagy aggodalomnak, hogy nem lesz képes kielégíteni őt. Egyikük sem tudott lassítani az iramon, mindketten mohón törtek a csúcsra, hogy kielégüljenek és megkönnyebbüljenek. A lány előbb jutott fel, és a csodálatos élménytől és a férfi iránti szerelemtől eltelve halkan sírni kezdett. Nick érezte a lány remegését, ahogy forró testének minden kis porcikája szorosan hozzásimul, és a gyönyörtől szinte kiáltva merült el a kéjben. Soha nem tapasztalt még ehhez fogható, elsöprő gyönyört. Nem firtatta és nem is értette a különbséget. Elfogadta, hogy ez olyan egyedi és különleges élmény volt, amelynél alább soha nem adja a jövőben. Hosszú ideig nem tudott elszakadni tőle, amikor végül egy sóhajtással az oldalára fordult, gyengéden átkarolta a lányt, hogy közel vonja magához. Laurant bizalommal simult hozzá. Laurant túl elragadtatott volt, semhogy szólni tudjon. Egyetlen értelmes gondolat sem jutott eszébe. Amikor újra lélegzethez jutott, felemelkedett, hogy a férfi arcába nézzen. Sokáig nézett a mély kék szemekbe, amelyekben most az éppen átélt szenvedély lusta elégedettsége csillogott, és a férfi ajkán mosoly suhant át, ahogy jóllakott cica módjára dorombolva hozzá bújt. Élvezte az érzést, ahogy teste a kemény férfitestnek feszül. Lábujjait csiklandozta a férfi lábszőrzete, de Laurant-nak ez is tetszett.

163

164

Szerette. Most és mindörökké. Aztán észrevette a férfi szemében megcsillanó aggodalmat, és megpróbálta kitalálni, hogyan akadályozza meg a megbánást, amit a férfi hamarosan érezni fog. Megcsókolta és újra rámosolygott. – Tudod, mit gondolok? − Na mit? – ásított nagyot Nick, még mindig túl kimerülten és lustán ahhoz, hogy megmozduljon. − Egy kis gyakorlással ebben igazán jó tudnék lenni. Nick felnyögött, különös hang tört elő a torkából, végül harsány nevetésbe tört ki. – Te jó ég, Laurant, megölsz, ha még ennél is jobb leszel. − Te is élvezted? − Hogy kérdezhetsz ilyet? Laurant ujjával a férfi izmos vállát cirógatta, észrevett egy halvány heget a felkarján és lehajolt, hogy megcsókolja. − Hogy szerezted? − Fociztam. − És ezt? – érintett meg egy másik sebhelyet a csípőjén. – Ez golyónyom? − Ez is foci. – Úgy tűnt, a lány nem hisz neki. – Esküszöm. − Lőttek már le? – a lány hangja megremegett, ahogy megkérdezte. − Nem. Szúrás, vágás, rúgás, horzsolás, nyárs mind volt már, de lövés nem. – Még nem, gondolta. Egy késszúrás, pontosabban egy jégcsákány nyoma volt a hátán, lenn a vese tájékán. Ha csak pár centivel odébb találja el, már nem élne. Talán Laurant nem veszi észre, de ha mégis, akkor hazudni fog. − A legtöbb sérülésemet a focinak köszönhetem. − Kivéve azokat, amik belül vannak – túrt a hajába a lány. Nick elhúzta Laurant kezét. – Ne légy szentimentális. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Megpróbálta átölelni, hogy eltérítse a témától, de a lány nem hagyta magát. Amikor Nick a hátára fordult, és közölte, hogy ideje lenne aludni, Laurant mintha meg sem hallotta volna. Hozzágurult és ráült. Kezét állára hajtva hosszan a szemébe nézett. A férfi keze már a csípőjén volt. Szerette volna leemelni magáról a lányt, mielőtt újra feltámad benne a vágy és újra szeretkeznének, de képtelen volt elengedni. − Ígérj meg nekem valamit, és akkor hagylak aludni. − Mit? – kérdezte Nick gyanakodva. − Függetlenül attól, hogy mi fog történni… − Igen? − Semmi sajnálkozás vagy megbánás. Rendben? Nick bólintott. – És te? − Semmi sajnálkozás vagy megbánás – fogadkozott Laurant. − Rendben. − Mondd ki! A férfi felsóhajtott. – Semmi sajnálkozás vagy megbánás. Pedig mindketten hazudtak.

29. fejezet A Szívtipró nem szerette a meglepetéseket, kivéve persze, ha ő maga volt ezeknek az értelmi szerzője. Az éjszaka tele volt meglepetésekkel. Azt már hallotta, hogy az ökör kigúnyolta, de természetesnek vette. Mivel tudta, hogy az ökrök ostobák, nem zavarta különösebben, hogy különböző gúnyneveket ragasztottak rá. A puszta szavak nem sértették. Egészen ma estig, amikor azt kellett hallania, hogy Laurant is mindenféle alávaló hazugságot terjeszt róla.

164

165

Impotensnek nevezte. Alig bírta elviselni a gondolatot, hogy azok az ajkak ezt a szót kiejtették. Hogyan merészelte elárulni őt? Hogyan merészelte? Bosszút kell állnia, és gyorsan kell cselekednie. A kényszer, hogy megbüntesse, feledtette vele az óvatosságot. Mennyi ideig állt vajon a ház mögötti üres telken a lány ablakát bámulva? Legalább egy órát, de lehet, hogy kettőt. Nem tudta. Amikor elfogta a vágy, nem számított az idő. Aztán meglátta Lonnie-t. Az ostoba kölyök éppen egy fára mászott. Pont arra a fára, amit a Szívtipró is számtalanszor használt, hogy a házba jusson és a lány álmát bámulja. Figyelte, ahogy Lonnie keresztülmászik a tetőn, egészen a fürdőszoba ablak ereszéig. Pont úgy, ahogy ő szokta. Okos fiú, gondolta akkor. A nyomdokaimba lép. Mialatt arra várt, hogy Lonnie mit fog tenni, figyelmét egy másik férfi vonta magára. A jó öreg Steve Brenner kúszott Laurant hátsó ajtajához. Ő meg mit keres itt? A szomszéd kutyája nem árulhatta el. A Szívtipró megölte az állatot, hogy gond nélkül tudjon közlekedni az udvaron éjszakánként. Ő intézte el a csaholó kutyát, és most ez a Lonnie fiú meg Steve Brenner élvezi munkája gyümölcsét. És a meglepetések nem értek véget, míg végül mindennek betetőzéseként a ház lángokban állt, és Brennert körbevették az ökrök. Most akár el is sétálhatna, ez lenne a legbölcsebb. Azt hiszik, elkapták az emberüket. Miután tett egy rövid sétát Holy Oaks utcáin és megtalálta, amit keresett, adott egy kis előleget és boldogan mehetne tovább. A lehetőség egyenesen az ölébe pottyant. Igen, most elsétálhatna, de vajon megteszi-e? Micsoda slamasztikába került. Megteheti? Vajon megteszi-e? Megszállottsága lassan hidegvérű gyilkost farag belőle. Ez nem igaz, ismerte be magának. Ő már gyilkos. Tökéletes gyilkosnak minősítette magát. Az énje követelte, hogy adja meg magának, ami kijár. Értelme utolsó szikrájával felismerte, hogy mi játszódik le benne, de nem tudott búslakodni a veszteség felett, amit mások csak józan észnek neveznének. Ő nem őrült. Hát persze, hogy nem. Bosszúra vágyott. Efelől semmi kétsége nem volt. Szent kötelessége volt visszaadni azt, amit kapott. Tervezgetve járt fel-alá a kis szobában, a düh fortyogott benne. Az a ványadt Lonnie gyerek jól összezavarta a dolgokat. Nem engedheti, hogy megússza. Miatta összeomlott egy tökéletes terv. Az az ostoba kölyök felborította a terveit, át kell szerveznie a menetrendet. Micsoda fölösleges vesződség. Ezért igazán meg kell fizetnie Lonnie-nak. Ez így igazságos, és különben is észrevette, hogy Laurant nem kedveli a hitvány kis férget. De hát ki is kedvelné ezt a csúszómászót? Talán itt az ideje, hogy megmutassa a lánynak, mennyire szereti. Elhatározta, hogy megajándékozza valami különleges dologgal… Lonnie lépével vagy májával esetleg. Az biztos, hogy nem a szívével. Örömet akar szerezni neki, nem pedig megsérteni, és azt sem akarja, hogy Laurant azt higgye, Lonnie szívtipró volt. Ránézett az órára. Uramisten, hogy rohan az idő? Annyi tennivalója van még, és Lonnie-nak köszönhetően olyan kevés ideje maradt. Ó igen, ezért még megfizet a lépével, a májával, a veséjével, esetleg mind a kettővel. De csak sorjában, figyelmeztette magát. Előbb fejezzük be, amit elkezdtünk. A siker záloga a megfelelő előkészítés. A partinak tökéletesen kell sikerülnie.

30. fejezet Jó volt vele aludni, kényelmesen a karjai közé bújva, lábával fogva tartva a lábát. Előbb ébredt fel, mint a férfi, de túl jól érezte magát ahhoz, hogy megmozduljon. Nick arca békés volt. Nem akarta megzavarni a nyugalmát, ezért tökéletesen mozdulatlan maradt, miközben egy művész kritikus szemével figyelte az arcát. Övé volt a legcsodálatosabb profil, amit valaha is látott. Állának vonalát mintha márványból faragták volna, orra egyenes, szája

165

166

művészi, mintha egy szobrász vésője alól került volna ki. Szerette volna megfesteni, megragadni az erőt, amit a szemeiben látott. Kíváncsi volt, hogy a férfi tisztában van-e vele, hogy milyen gyönyörű, törődik-e vele. Annyira gyakorlatias ember, biztosan ideje sincs ilyen hiábavalóságokkal törődni. Szerette volna felkelteni, és újra szeretkezni vele, de tudta, ez úgysem történhet meg. Az éjszaka során újra és újra átölelte, de most reggel volt és minden más értelmet kapott. Csak egyetlen éjszakát kért tőle, és tudta, hogy drágán fog fizetni érte. Nem kérhetett tőle többet, és nem is kér. Hogyan fog visszatalálni a rendes kerékvágásba? Vissza fog-e valaha? Végül is ő erős nő. Mindent képes megtenni, amit elhatároz, és amúgy is mestere volt annak, hogy elrejtse érzelmeit. Úgy tesz, mintha nem történt volna egyéb, mint hogy együtt töltöttek egy fantasztikus éjszakát gyógyászati célú szeretkezéssel egybekötve, ami segített megszabadítani mindkettőjüket a felgyülemlett feszültségtől… de Uramisten, meg fog-e szabadulni valaha is tőle? Bárcsak jártasabb lenne a világ dolgaiban. Sok olyan barátnője volt Európában és Chicagóban is, akik számára teljesen természetesnek számított, hogy lefeküdjenek egy férfivel, akit alig valamivel korábban ismertek meg, hogy aztán reggel örökre elváljanak. A nőknek is vannak szükségleteik. Ugyan mi kivetnivaló van egy egyéjszakás kalandban? Minden, gondolta Laurant. Mert a szívnek is benne kell lennie. Soha nem adta volna oda magát Nicknek szerelem nélkül Emlékek… az emlékek megmaradnak számára, és ez elég. Szorosan lehunyta a szemét. Többet akart, mint emlékeket. Nick mellett akart felébredni reggelente egész hátralévő életében. Gyűlölte ezt a felkavaró érzést, és azt kívánta, bárcsak keményebb lenne. A takarót félrehajtva odébbtolta Nick lábát és felkelt az ágyból. Csak semmi sajnálkozás vagy megbánás. Mindketten igyekeztek minél előbb elhagyni a motelt. Nick sietett kifelé, mielőtt megragadná a lányt, és újra magáévá tenné. Laurant is ki akart jutni, amilyen gyorsan csak lehet, mielőtt újra sírva fakad… mint valami kisvárosi ostoba liba. Feszült csend uralkodott a kocsiban, ami szörnyen kellemetlen volt. Laurant kibámult az ablakon, amíg Nick vezetett. Kíváncsi volt, mire gondolhat a férfi, de nem kérdezte. Nick csendben átkozta magát, hogy micsoda gazember. Hát milyen férfi ő, hogy kihasználja a legjobb barátja kishúgát? Egy beteg, perverz állat. Ez ő, és Tommy ezt soha nem fogja neki megbocsátani. Megbánás? Igen, megbánást érzett, de azt is tudta, ha még öt percet maradt volna abban a motelszobában, újra szerelmeskedett volna a lánnyal. Megálltak egy áruháznál és gyorsan bevásároltak. Aztán egy benzinkútnál Laurant átöltözött, Nick ezalatt vett két diétás kólát az automatából. Amikor kijött, Laurant egy hétdolláros rózsaszín és fehér kockás blúzt viselt egy tizenöt dolláros kőmosott farmerbe tűrve, de az olcsó ruha úgy állt rajta, mintha a legelegánsabb párizsi divatszalonban tervezték volna. Az anyag lágyan simult fantasztikus testére, és Nicknek el kellett fordulnia, hogy megregulázza heves szívdobogását. Szemét alak vagyok, gondolta. A társadalom söpredéke. Aztán visszanézett és észrevette, hogy a lány haja rézvörösen csillog a napfényben. Emlékezett rá, milyen érzés volt, amikor a lágy göndör fürtök a testéhez értek, ahogy a lány fölé hajolt. Amikor rájött, hogy megint mire gondol, újra csak átkozta magát. Egy disznónak is magasabb erkölcsei vannak, mint neki. Laurant a kocsihoz sétált, járása kecses volt és szexi. Nick odaadta neki az egyik kólát, miközben homlokát ráncolta, mintha a lány valami megbocsáthatatlant tett volna. Aztán a volán mögé ült és újabb húsz percig némán autóztak. Akármennyire is próbált az útra figyelni és elterelni a gondolatait, nem tudta megállni, hogy ne tekintsen újra és újra a lányra. Neki volt a legédesebb szája, és ha arra gondolt, hogy mit csinálna vele, összeszorult a torka.

166

167

Nem volt képes elhessegetni a fantáziaképeket. – A pokolba! − Parancsolsz? − Ne is törődj vele. − Pete visszahívott már? − Tessék? A férfi morgott, mint egy vén medve. Laurant nyugodtan megismételte a kérdést. − Nem – válaszolta kurtán. – Mondtam már, hogy úton van Houstonba. A gépe csak egy óra múlva száll le. − Nem mondtad. − Azt hittem, hogy mondtam – vont vállat Nick. Az út északnak fordult, a nap vakított. Nick felvette a napszemüvegét, és nagyot kortyolt a dobozból. − Mindig ilyen mogorva vagy reggelente? − Már jó ideje együtt élünk ahhoz, hogy tudd a választ. Te mit gondolsz? − Szerintem raplis vagy. − Raplis? – Nick fenyegetően nézett rá. – Mi az ördögöt jelent ez? − Azt jelenti, hogy úgy viselkedsz, mint egy fajankó – magyarázta szárazon. – Mit gondolsz, mitől lehet? A franc tudja. Talán attól, hogy az éjszaka nagy részét azzal töltöttem, hogy megdugjam a legjobb barátom húgát. Úgy gondolta, okosabb lesz hallgatni. Kiitta a maradék kólát, a dobozt a csészetartóba ejtette. − Szomjas vagy még? – ajánlotta fel a lány saját italát. − Neked nem kell? − Nem, a tiéd lehet. A következő tíz percben megint nem beszéltek egymással. Laurant türelmesen várta, hogy Nick túljusson azon, ami bántja, bármi legyen is az. Amikor már nem bírta tovább a csendet, megszólalt. – Remélem, Noah elmondta már Tommynak. − Te jó Isten, remélem, hogy nem. Az én dolgom, hogy elmondjam a bátyádnak, nem Noah-é. − Tudni fogja – kezdte Laurant. − Én mondom el neki – erősködött Nick. Úgy tűnt, két különböző dologról beszélnek. – A tűz, Nick. Azt kérdeztem, hogy vajon Noah beszélt-e már Tommynak a tűzről – magyarázta. – És arról, hogy Steve Brennert letartóztatták. − Ó, igen, biztos, hogy már elmondta. Legalábbis remélem, hogy még azelőtt elmondta, mielőtt Tommy az újságban olvasta volna. − Te miről beszéltél? − Nem érdekes. − Tudni akarom. Mondd el! − Rólunk – felelte Nick, megszorítva a kormánykereket. – Azt hittem, azt kérdezed, hogy Noah beszélt-e Tommynak rólunk. − Erre mondtad, hogy a te dolgod, hogy elmondd? – kapta fel a fejét Laurant. Ezt mondtad, vagy nem? – A lány hangja hitetlenkedve csengett. − Igen, pontosan ezt mondtam. − Csak viccelsz, ugye? − Egyáltalán nem. − Nem fogod elmondani a bátyámnak a múlt éjszakát! – közölte hevesen. − Szerintem pedig el kéne mondani neki – vitatkozott Nick, és hangja hirtelen nyugodt és józan lett.

167

168

Laurant úgy gondolta, hogy a férfinek elment az esze. – Egyáltalán nem. Ami kettőnk között történt, az csak ránk tartozik. − Normális körülmények között ez így is van. De te… más vagy. El kell mondanom neki. − Nem vagyok más. − De igen, kedvesem. A bátyád a legjobb barátom, és történetesen pap. Igen, el kell mondanom. Ez így tisztességes. Mellesleg, úgyis rájön. Tudni fogja. − Tommy nem látnok. − Még sohasem sikerült eltitkolnom előle semmit. Még másodikos korunkban sem. Mindig tudja, mi jár a fejemben. Sok bajból kihúzott már. Egyidőben pedig, amikor a Penn State-en tanultunk, ő volt a lelkiismeretem. Nem, nem fogok neki hazudni. Laurant érezte, hogy hamarosan megfájdul a feje. – Nem kell hazudnod neki. Semmit nem kell mondanod. − Mondom, hogy tudni fogja. El kell mondanom. − Elment az eszed? − Nem. − Nem fogod elmondani. Tudom, hogy most úgy érzed, elárultad a bátyám, de… Nick nem engedte, hogy befejezze a mondatot. – Persze, hogy úgy érzem, hogy elárultam. Megbízott bennem, a fenébe is! Az út kihalt volt, Nick lehúzódott a padkára. − Tudom, hogy egy kicsit kellemetlen lesz neked, de majd túljutsz rajta. A lány nem akarta elhinni, hogy tényleg elhangzik közöttük ez a beszélgetés. – Nick, a bátyám bízott benne, hogy megvédesz. Ezt meg is tetted. Nem kell neki a múlt éjszakáról beszélni. A megdöbbenés lassan átadta helyét a dühnek és zavarnak, és Laurant annyira felháborodott, hogy könnyek szöktek a szemébe. Megesküdött, hogy inkább meghal, de nem fog újra sírni előtte. − Semmi olyat nem tettem, amit szégyellnem kellene – erősködött. – És te megígérted, hogy nem lesz semmiféle megbánás. − Nos hát, hazudtam. Laurant dühösen a vállára ütött. – Ha ennyire bűnösnek érzed magad, menj el gyónni! A lány nem vette le róla a tekintetét, és Nick semmi másra nem tudott gondolni, csak arra hogy milyen csinos, amikor dühös. Nem csodálkozott volna, ha szikrák pattannak ki a szeméből. − Gondoltam már rá – ismerte be. – De akkor elképzeltem, ahogy Tommy ökle áttör a rácson, és arra gondoltam, nincs ez így jól. Nem így kell elmondanom neki, hanem szemtől szembe. Laurant a homlokára szorította kezét abban a reményben, hogy megszünteti a lüktetést. – Nem azt mondtam, hogy Tommyhoz menj gyónni. Menj egy másik paphoz. − Ne kapd fel a vizet! − Nincs miért bűnösnek érezni magad! – kiabált a lány elkeseredetten. – Én erőszakoltam rád magam. − Nem így volt. − De igenis én voltam. − Rendben. Mondd el, hogy tetted volna. − Sajnáltattam magam. Sírtam. Nick a szemét forgatta. – Értem. Szóval én csak sajnálatból szeretkeztem veled? Így látod? Laurant komolyan elszánta magát, hogy kiszáll a kocsiból és gyalog megy vissza a városba. − Hadd kérdezzek valamit. – Elhatározta, hogy megpróbálja bebizonyítani a férfinek, mennyire megátalkodott, makacs öszvér. – Lefeküdtél már más nőkkel is, ugye? − Igen. Tudni akarod a számot is? 168

169

− Nem. Azt akarom tudni, hogy mi történt utána. Úgy érezted, hogy be kell számolnod az anyjuknak? A férfi felnevetett. – Nem. − Nos akkor? − Ahogy már mondtam, édesem. Te más vagy. A lány összefonta karjait a mellein és mereven előrebámult. – Nem beszélek erről többet. − Laurant, nézz rám! Mi lenne, ha megígérnék valamit? − Ugyan minek? Nem szoktad betartani az ígéreteidet. − Egyszerűen ostobaság volt megígértetned velem, hogy nem fogom megbánni, amit teszünk, úgyhogy az nem számít. Ezt az ígéretet meg fogom tartani – biztosította. – Ha Tommy nem kérdezi, én nem fogom elmondani. Egyetlen szót sem fogok szólni a bátyádnak pár napig. Ez elég időt ad neked, hogy lehiggadj. − Ez így nem elég. Mivel szeretsz fecsegni, meg kell ígérned, hogy hallgatsz, amíg vissza nem mész Bostonba. − Szemtől szembe kell elmondanom, ha be akar húzni egyet, meg tudja tenni. − Boston – szűrte a szót a fogai közt a lány. Nick végül engedett. Visszakormányozta a kocsit az útra, és újra a város felé vették az irányt. − Nick? − Igen? Hangja most egyenesen vidámnak hatott. Ő volt a legidegesítőbb embert, akit valaha ismert. − Van még valami tagló a tarsolyodban, mielőtt hazaérünk? − Ami azt illeti, van itt még valami, amin gondolkoznod kell. Igyekezett lelkileg felkészülni rá. – Mi az? Várj, hadd találjam ki. Be akarod tenni a lapokba. Nick elnevette magát. – Nem. − Akkor micsoda? – most a lány hangja volt morcos. − Amikor visszamegyek Bostonba… − Igen? − Velem jössz. − Miért? − Mert nem akarlak szem elől téveszteni, amíg meg nem győződöm róla, hogy valóban a megfelelő embert kaptuk el. − Mennyi időre? − Ameddig kell. Amíg meg nem nyugszom. − Ezt nem tehetem. − De igen. − Veled megyek Bostonba arra az időre, amíg itt az évforduló ünnepségek tartanak, de aztán vissza kell jönnöm. Találnom kell egy új lakást, meg kell nyitnom a boltomat, és döntést kell hoznom arról, hogy mit kezdjek az életemmel a továbbiakban. Egy kis időre szükségem lesz, amíg ezt kitalálom. − Valamit még meg kell beszélnem veled, amíg eszemben van. − Igen? − Nem vagy szerelmes belém. Laurant meglepetten pislogott. – Nem? − Nem – ismételte meggyőzően. – Csak azt hiszed. Össze vagy zavarva – magyarázta. – Pokoli sok stresszel kellett szembenézned az utóbbi időben, és össze voltunk kötve. Laurant tudta, hogy mire céloz a férfi. – Értem. − Érzelemátvitel. − Hogy mondtad?

169

170

− Érzelemátvitelnek nevezik. Kicsit arra hasonlít, amikor a beteg szerelmes lesz az orvosába. De ez nem igazi szerelem – hangsúlyozta. − Ettől szenvedek? − Nem szenvedsz, drágám. De azt hiszem, összetéveszted a szerelmet a hálával. A lány egy hosszú percig úgy tett, mintha mérlegelné a lehetőséget, majd azt mondta. – Azt hiszem, igazad lehet. Megesküdött, ha a legkisebb megkönnyebbülést is látja a férfin, hát ő megveri. − Komolyan? – hökkent meg Nick. − Komolyan – mondta határozottan. A férfi megerősítést akart. – Szóval úgy gondolod, hogy nem szeretsz engem? Nem, gondolta Laurant. Csak rájöttem, ha azt mondom neked, hogy szeretlek, attól megrémülsz, mert az már elkötelezettséget és kockázatot jelent. − Pontosan így gondolom – mondta ki hangosan. – Valóban arról az érzelemátvitelről lehet szó. Össze voltam zavarodva, de már tisztán látok. Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem. Villámgyors oldalpillantást vetett rá. – Ez aztán gyorsan ment, nem igaz? − Ha egyszer igazad van, akkor igazad van. − Ennyi? – Hirtelen nagyon dühös lett a lányra, és az sem izgatta, ha észreveszi rajta. A fenébe is! Azt mondta, hogy szereti, és alig egyperces vita meggyőzte az ellenkezőjéről. Hát milyen szerelem az ilyen? – Ez minden, amit mondani akarsz? − Nem, valójában van itt még egy dolog, amit szeretnék elmondani. − Igen? És mi az? − Az, hogy idióta vagy.

31. fejezet Laurant Nick telefonját használta, hogy felhívja Michelle-t és elmondja neki a rossz hírt a koszorúslány ruháról. Michelle az első csörgésre felvette a telefont. – Hol vagy? Jól vagy? Hallottam a tűzről, és Bessie Jean elmondta anyunak, hogy elmentetek Nickkel, de senki nem tudta, hogy hová. Édes Istenem, el tudod képzelni, hogy Steve Brenner egy perverz? Tudtad, hogy kamerát rejtett el a házadban? Laurant türelmesen válaszolgatott a kérdésekre, és beszámolt a koszorúslány ruháról. Michelle meglepően nyugodtan fogadta a hírt. – Bárcsak Rosemarynél hagytad volna a ruhát – mondta, a varrónőre utalva, aki az ő esküvői ruháját is varrta. − Te mondtad, hogy hozzam el tőle, emlékszel? − Igen, de mikor hallgattál te rám? − Michelle, most mit tegyünk? Lépjek vissza? − Azt már nem – kiáltott fel barátnője. – Felvehetnél valamit az én ruháim közül. − Viccelsz? Te kicsi vagy és vékony. Egyik ruhád sem jönne rám. − Figyelj, Laurant. Itt fog lógni a nyakamon Christopher két ostoba húga, de nem engedem, hogy akármelyikük is a koszorúslányom legyen. Te vagy a legjobb barátnőm, vagy nem? − Persze, hogy én, de… − Akkor találj ki valamit. Engem nem érdekel, hogy mit veszel fel. Tőlem akár meztelenül is jöhetsz. Nem, azt inkább mégse. Még a végén lázadás törne ki. Christopher meg elfelejtené az esküjét – tette hozzá nevetne. − Kitalálok valamit – ígérte Laurant, közben azon gondolkodott, hogy mikor lesz ideje vásárolni. − Azért itt leszel négyre? − Adj egy kis időt. Legalább ötig.

170

171

− A ruha elpusztult a tűzben? Lehet, hogy a tisztítóban tudnának rajta segíteni, ha nem égett el. − Nem. Teljesen elégett. − Az egész város Brennerről beszél – váltott témát. – Micsoda ostoba dolog volt felgyújtani a saját házát. Tudtad, hogy rákényszerítette szegény Mrs. Talbotot, hogy eladja neki a házat? Biztosítása sem volt. Tudtad? Az a perverz alak készpénzzel fizetett. − Honnan tudod te mindezt? − Anyu kíváncsi barátaitól. Kicsi Lorna háromszor is hívta anyut az elmúlt órában, hogy elmondja, amit megtudott. − Nem Steve csinálta a tüzet, hanem Lonnie. Gondolom, nem tudta, hogy Steve megvette a házat. − Nem volt írásban lefektetve. Szóval a serif fia is benne volt? – kiáltott fel Michelle. - Igen, és még sok minden van, amit nem tudsz, de ez most nem a megfelelő pillanat, hogy elmondjam. − Majd mindent elmesélsz öltözködés közben. Most le kell tennem. Itt a manikűrös. Találkozunk ötkor és kérlek, ne aggodalmaskodj. Minden rendben lesz. Ezt a napot semmi sem teheti tönkre, és tudod miért? − Mert hozzámész álmaid lovagjához? − Azért is. − Akkor mit akartál mondani? − Azt, hogy bármi is történjék, akkorát szerelmeskedem ma éjszaka, mint még soha. Hűha, az anyu hogy néz rám! Mennem kell. Laurant visszaadta a telefont Nicknek. – A házhoz menjünk előbb. Ha a tűz megkímélte az emeletet, lehet hogy találok valamit, amit felvehetek az esküvőre. − A ruháid bűzleni fognak a füsttől. De talán a mosodában ki tudják tisztítani öt óráig. Laurant gondolatban végigfutott ruhatára alkalmi darabjain. A gyönyörű ruhákat és kosztümöket még az egyik vezető európai divatügynökségtől kapta, amikor megpróbálták átcsábítani, hogy nekik dolgozzon. A kék Versace megteszi, vagy a barackszínű Armani. Mindkettő elegáns, elég hosszú és bármelyik magas sarkú szandáljával felveheti. Ha a ruhák elégtek, akkor igazán nem tudja, mit fog felvenni. A helyi nőiruha szaküzlet nem tartott alkalmi ruhákat. − Van még valami dolgod az esküvő előtt? − Valami szállást kell találnom ma éjszakára. Holnap majd ráérek összepakolni, amit meg lehet menteni a házból. Most túlságosan fárasztó a ma esti teendőkre gondolni. Szereznünk kell neked egy öltönyt az esküvőre. Vagy hoztál magaddal? − Csak egy tengerészkék zakóm van, meg néhány nadrág. − Az is megteszi. Azokat is beadjuk a tisztítóba. Laurant kimerültnek látszott. − Fel a fejjel, drágám. Jóra fordulnak a dolgok. A lány megpróbált valami biztatóra gondolni. – Gyönyörű idő van az esküvőhöz, ugye? − Nagyon megviselte a barátnődet a ruhadolog? − Nem. Michelle-t nem lehet kihozni a sodrából ilyenekkel – mosolyodott el. – Azt mondta, semmi sem teheti tönkre a mai napot. Megcsörrent a telefont, de nem Morganstern volt, ahogy Nick remélte. Noah telefonált, és szerette volna tudni, hogy mikor érnek az apátsághoz. − Tommy aggódik? − Nem, csak tudni akarja, hogy sokat kell-e még várni. − Egy órán belül ott vagyunk. Maradjon nyugton.

171

172

Laurant megéhezett, de nem akarta az időt evéssel tölteni. Annyi dolga volt még estig, és már majdnem dél volt. Beértek Holy Oaksba, és rákanyarodtak a házhoz vezető kihalt utra. − Tudod, mit mondott Michelle? Lonnie-ról nem is tud senki. Mindenki azt hiszi, hogy Steve gyújtotta fel a házat. − Farley azt mondta, hogy elcsípi és elviszi Nugentbe. Megoszthatná Steve-vel a celláját. − Szeretnél ott lenni, igaz? − Nem tagadom – ismerte el Nick a lányra pillantva. – Szeretnék ott ülni a kihallgatáson, és a szemébe nézni. Akkor legalább megbizonyosodhatnék. − Hogy ő az ismeretlen. − Hogy nem ő az. − Szeretném, ha tévednél. − Tudom – mondta együttérzően. − Soha nem hittem volna, hogy Steve kukkoló, egészen tegnap estéig. − Mert nem ismerted a jó öreg Steve sötét oldalát. − Nos, tegnap éjjel volt alkalmam megismerni. Az arca eltorzult a gyűlölettől, és annyi rosszindulat sütött a szeméből, hogy megdöbbentett. Szerintem bármire képes, akár gyilkosságra is. Tudod, mi a furcsa számomra? − Micsoda? − Steve mindig olyan megfontolt és udvarias volt, legalábbis velem szemben. Összeszedett, ahogy te mondanád. Mindig megtervezte a dolgait. Nagyon behízelgő stílusban manipulálta a tulajdonosokat, amikor arról volt szó, hogy adják el a boltjukat. Észre sem vette a város, és öt bolt már az ő tulajdonában volt. Ügyes volt, okos és ravasz. Nem gondolod? − Vagyis? − Tudnia kellett volna, ha máshonnan nem, hát a hírnevéből, hogy Lonnie kiszámíthatatlan és megbízhatatlan. Miért vonta be? − Talán bűnbaknak akarta használni. − Lehet. Hogy jutott be Steve a házba? − A hátsó ajtón jött be. Betörte az ablakot, benyúlt és elhúzta a reteszt. Könnyen járt, meg volt olajozva. − Azt hiszem Lonnie valamelyik ablakon akart bejönni. − Azt mondtad, a tetőn volt. − Hallottam, ahogy a fürdőszoba ablak közelében matat. − De nem láttad. − Nem. Talán csak meg akart győződni róla, hogy senki sincs otthon. Nem látott engem. Azonnal a földre vetettem magam, amikor megláttam a fényt. Nick megállt egy stoptáblánál és megvárta, amíg két nyolcéves forma kisfiú, átkerekezik az úton. Hogy engedhetik a szüleik, hogy így egyedül bicajozzanak? Az ördögbe is, akárki elkaphatja őket. Bármi történhet, és észre sem veszik, csak ha már túl késő. − Lonnie-nál zseblámpa volt? – fordult újra Laurant-hoz. − Nem, inkább olyan volt, mint a ceruza. Vékony, vörös fény. − Vékony, vörös fény… úgy érted, lézersugár? − Igen, pontosan. − Miért nem mondtad ezt tegnap este? – kérdezte türelmetlenül. − Mondtam neked, hogy Lonnie a tetőn volt. − Az a fattyú észrevehetett volna. – Nick arca megfeszült a dühtől. – Az Isten szerelmére, hogyan juthatott hozzá ilyen felszereléshez?

172

173

− Az apja dolgozószobájából. A serif rendkívül büszke a fegyvergyűjteményére, és Lonnie könnyen hozzáférhetett az apja dolgaihoz. Nick felkapta telefonját és tárcsázni kezdett. – Szóval ezért jöttél elő a fürdőszobából. − Igen. Kit hívsz? − Farleyt. Ő meg tudja mondani, hogy Lonnie volt-e a tetőn vagy sem. − Ugyan, ki más lehetett volna? Nick nem válaszolt. Farley ügynök Des Moinesben éppen fellépett a repülőgép lépcsőjére, mikor megszólalt a telefonja. Amikor meghallotta Nick hangját, félrevonult a tömegtől. − Épphogy csak elkaptál. Még egy perc, és kikapcsolom a telefont. − Elkaptátok Lonnie-t? − Nem. Visszahúzódott a vackába, engem meg visszarendeltek. Wesson a nugenti serifre meg az embereire bízta, hogy elkapják Lonnie-t. − Feinberg itt van még valahol, vagy Wesson csomagolni küldte? − Nem tudom biztosan. Mindketten Nugentbe mentek, és lehet hogy még ott vannak. Neked nem stimmel a dolog, igaz Nick? Nem hiszed, hogy Brenner lenne az emberünk. − Nem hiszem, de még nem tudom bizonyítani. − Ez könnyű esetnek tűnik, és neked még nem volt dolgod ilyennel. − Igen, lehetséges. − Holy Oaksban maradsz? − Igen. − Sajnálom, hogy magadra hagylak, de nincs más választásom. Alighogy Wesson írt a parancsnokságnak, hogy itt végeztem, azonnal lecsaptak rám. − Hová mész? − Detroitba. Zűrzavaros ott a helyzet. Adj hálát az Úrnak, hogy szabadságon vagy. − Vigyázz magadra. És Joe, köszönöm a segítséget. − Ugyan, jóformán semmit sem csináltam. Már többször dolgoztam együtt Wessonnal, és sose volt leányálom. De ennyire szörnyű még nem volt. Szerintem miattad van – fűzte hozzá. – A legrosszabbat hozod ki belőle. Most túl messzire ment. Soha többé nem akarok ezzel az egomániás barommal együtt dolgozni. Ez akkora seggfej, hogy a nagykönyvben meg van írva. Wessonnak fogalma sincs arról, mi a csapatmunka, és ezt bele fogom írni a jelentésembe is. – Joe hallgatott egy percig. – Nick, tudod mi aggaszt engem? − Az, hogy fel kell szállnod a repülőre. − Nem, az a te dilid, nem az enyém. A megérzéseid. − Mi van velük? − Ha igazad van, és nem Brenner az ismeretlen, akkor te és Noah ott álltok teljesen magatokra hagyva. Az Isten segítsen benneteket!

32. fejezet Laurant talált néhány ruhát, ami megfelelt az esküvőre. Beadták őket a tisztítóba és az apátsághoz hajtottak. Noah a konyhában volt és csirkét evett. Nick kihúzott egy széket Laurant-nak, miközben Noah épp egy csirkecombbal birkózott. − Valamit enned kell, kedvesem. Noah felhúzta szemöldökét, tekintete ide-oda ugrált Laurant kipirult arca és Nick szomorú arckifejezése között. Végül nevetésbe tört ki. – Ugyancsak sok időbe telt. − Ne kezdd! – figyelmeztette Nick. − Mit ne kezdjek? – kérdezte Noah ártatlanul. − Nick mindenkit kedvesemnek hív. – Laurant úgy érezte magát, mint valami sültbolond.

173

174

− Hát persze – egyezett bele Noah. – Tommyt és engem is mindig kedvesemnek szólít, valahányszor csak alkalma nyílik rá. − Hagyd abba – mondta nyomatékosan Nick. – Hol van Tommy? − Az egyik tárgyalóban azzal a szerkesztőnővel. − Mit akar? – kérdezte Laurant. Noah vállat vont. – Rejtély. Nick ajtócsukódást hallott maga mögött, ezért átsétált a konyhán és kinézett az ablakon. Látta Lornát, amint lesiet a lépcsőn. − Honnan jött ez a sok finomság? − Noah rajongóitól – Tommy állt az ajtóban. − A hölgyek kedvelnek engem – vigyorgott Noah. – Mit is mondhatnék? − Noah adott néhány jó tanácsot – rázta a fejét elkeseredetten Tommy. − Miért? Remekül csináltam, nem? Laurant kerülte bátyja tekintetét. Ez Nick hibája, mert ő ültette el a fejében azt a nevetséges gondolatot, hogy Tommy azonnal kitalál mindent az elmúlt éjszakáról, ha a szemébe néz. − Laurant, lenne egy-két szavam hozzád négyszemközt – mondta Tommy. Nick „ugye megmondtam” tekintetet vetett rá, aztán megfordult. – Tommy, beszélnünk kell. − Nem – állt fel sietve Laurant. – Miről akarsz beszélni velem? − Lorna volt itt. − Mit akart? Épp elég híre van az elkövetkező hónapokra, hála a tűznek meg Steve Brennernek. Vagy azt próbálta kitalálni, hogyan tehetne meg engem felelősnek az események alakulásáért? − Egy másik cikket készül írni rólad, de ennek semmi köze nincs a tűzhöz vagy Brennerhez. Megerősítést várt tőlem. Úgy tűnik, belefutott a bankár feleségébe, aki megemlítette neki, hogy kölcsönt vettél fel a boltra, aztán az egyik gondolat követi a másikat. A fenébe is Laurant, miért nem mondtad meg, hogy oda a vagyon? – Tommy hangja remegett a dühtől. – Egész idő alatt azt hittem, hogy minden rendben van, és legalább miattad nem kell aggódnom. Laurant megdöbbent Lorna arcátlanságán. – Ki kellett töltenem egy vagyon nyilatkozatot, hogy megkapjam a kölcsönt. De a bankárnak nem volt joga elmondani senkinek, még a feleségének sem. Ez bizalmas információ. És hogy merészeli Lorna beleütni az orrát az én ügyeimbe? – közelebb lépett bátyjához. – Tudod, hogy mit mondtál? Egész idő alatt azt hitted, hogy minden rendben van, és legalább miattam nem kell aggódnod. Nem vagyok már tízéves, Tommy, de ez úgy látszik, nem fér abba a kemény kobakodba. A pénz elveszett, mielőtt huszonegy éves lettem volna, és semmit sem tehettem. Elvitték az ügyvédek. Minden egyes fillért. Azért nem mondtam el neked, mert tudtam, hogy csak felizgatnád magad, és úgysem tehettél volna semmit. − Több millió dollár… nagyapa nehezen megkeresett pénze, és most mind odavan? Amikor aláírta, hogy az én részemet együtt kezeljék a tieddel, azt hittem… Bátyja arckifejezése láttán Laurant legszívesebben elsírta volna magát. Feldúlt volt, és látszódott rajta, hogy mélyen csalódott Laurant-ban. Olyan szemrehányóan nézett rá, mintha ő herdálta volna el az összes pénzt. − Nem a húgod hibája – szólalt meg csendesen Nick. − Tudom. − Nem úgy viselkedsz, mint aki tudja. − Mikor tudtad meg, hogy elveszett a pénz? – Arca vörös volt a visszafojtott dühtől. − A huszonegyedik születésnapomon. − El kellett volna mondanod a családnak. Talán lehetett volna valamit tenni.

174

175

Noah tudta, hogy semmi köze hozzá, mégsem állhatta meg, hogy bele ne szóljon. – Milyen családnak? – nézett mélyen Tommy szemébe. – Abból, amit eddig hallottam, úgy tűnik, hogy Laurant-nak nem volt ilyenje. Mégis kire gondolsz, kinek kellett volna elmondania? − Én vagyok a családja – mondta szemrehányóan Tommy. − Próbáld meg az ő szemszögéből nézni a dolgot – erősködött Noah. – Neked ott volt Nick családja, ha segítségre szorultál, és amikor pap lettél, az egyház lett az új családod. − A húgom mindig a családhoz fog tartozni. − Ő Európában volt, te meg itt. Nem tudod megváltoztatni a dolgokat. A bűntudat miatt vagy ilyen dühös, hogy magára hagytad. Tommy szemmel láthatóan gyötrődött. Laurant lassan ingatta a fejét és odament hozzá. – Ez nem igaz. Nem hagytál magamra. Mindig tudtam, hogy itt vagy nekem, ha szükségem van rád. Tudom, hogy mindent megtettél azért, hogy az Államokba hozass. Tommy, mindig tudtam, hogy szeretsz engem. Kérlek, ne légy dühös. − Csak olyan hirtelen jött ez az egész – ölelte át a vállát. – Ne titkolj előlem semmit, Laurant. Azért vannak a nagytestvérek, hogy vigyázzanak a kishúgukra. Függetlenül attól, hogy hány évesek. Figyelj csak, kössünk egyezséget, rendben? Ezentúl semmit sem titkolunk el egymás elől. Ha kemoterápiára kell mennem, elmondom neked, és ha valami gondod van, te is elmondod nekem. − Nem várom el tőled, hogy megoldd helyettem a gondjaimat. − Tudom, hogy nem, de legalább beszélned kell róluk. − Rendben van – bólintott a lány. − Mikor jelenik meg a cikk? – kérdezte Nick. Próbálta kitalálni, van-e még idő, hogy megakadályozzák. − Nem kerül bele a lapba. Elbeszélgettem egy kicsit Lornával. − Csak nem a pokol összes tüzével fenyegetted meg? – vigyorgott Noah. Tommy nem volt elragadtatva az ötlettől. – Nem. Viszont közöltem vele, hogy szerintem féltékeny Laurant-ra. Nem volt kíváncsi a véleményemre, de beleegyezett, hogy nem jelenteti meg a cikket. Fél, hogy az emberek azt hiszik majd, féltékenységből hajszolta annyiszor Laurant-t. − Szükségem van egy pohár tejre – mondta Laurant. Gyomra felfordult Lorna miatt, és abban reménykedett, hogy a tej majd megnyugtatja. − Majd én hozok neked. Menj és ülj le – javasolta Tommy. Noah elétolta a tányért. – Egyél! – tanácsolta. − Nem lehet valamit tenni az ügyvédek dolgában? – érdeklődött Nick. − Már intézkedtem. Tommy kidugta a fejét az éléskamrából. – Mit? − Perelem őket. Bátyja megragadott egy poharat és a konyhába sietett. – Pereled őket? − Igen. Amikor megtudtam, hogy mi történt, rögtön keresni kezdtem, és egy évembe került, mire találtam egy olyan ügyvédet, aki hajlandó volt megtámadni a hatalmasokat. − Dávid és Góliát, mi? – mondta Noah. − Tudod Noah, egyre inkább úgy beszélsz, mint egy pap. Talán érdemes lenne megfontolnod, hogy belépsz – ugratta Nick. − Arról szó sem lehet – fintorgott Noah. Tommy elővett a hűtőből tejet és öntött Laurant poharába. – De mi van a perrel? Történt valami? Laurant ivott egyet, mielőtt válaszolt. – Megnyertem az első pert, és utána a következőt is. Mindent elkövettek, hogy húzzák az időt, de az ügyvédem azt mondja, már nem húzhatják tovább, gyakorlatilag ez lesz az utolsó tárgyalás. Akár győzünk, akár vesztünk, nincs tovább.

175

176

− Szóval jó esélyed van rá, hogy visszakapd a pénzt? − Még bármi történhet. Én felkészültem mind a két lehetőségre. − Nem csoda, hogy egy öreg rozzant kocsit vezetsz. Meg kell fognod minden fillért. Rámosolygott, mintha a lány valami nagyszerű dolgot csinált volna. − Annyiból gazdálkodom, mint a legtöbb ember. A kocsimat pedig történetesen kedvelem. A beszélgetés félbeszakadt, amikor a serif rontott be a konyhába. − Hol a pokolban van a fiam? – követelte hörögve, közben félig előhúzta a pisztolyát. – Mit tettek vele? Nick háttal ült az ajtónak, de Noah szemben ült a berontó seriffel. Egy szemvillanás alatt keze a reverenda alá csúszott a pisztolyáért, és az asztal alatt megcélozta Lloydot. – Ha előhúzza a fegyverét, abban a pillanatban halott ember! Lloyd döbbenten torpant meg, hogy egy pap meg meri fenyegetni. Laurant-nak arra sem volt ideje, hogy megforduljon a széken, mire Nick megpördült és előhúzta fegyverét. Előtte állt, mintegy védelmezve őt, és a pisztoly csöve egyenesen a serif halántékára irányult. Tommy a serif mögé lépett és elvette a fegyverét. Aztán nyugodtan azt javasolta, hogy üljenek le és beszéljék meg a problémát értelmes emberek módjára. − Itt én vagyok a hatóság – bömbölte Lloyd. − Már nem – közölte vele Nick. Pisztolyát visszadugta a tokjába és felszólította a serifet, hogy üljön le, ahogy Tommy mondta. Lloyd a legtávolabbi széket választotta az asztal túlsó végén. – Adják vissza a pisztolyomat. Tommy odaadta Nicknek a fegyvert, aki gyorsan kiürítette a tárat, mielőtt visszaadta volna. − Mi a problémája? – érdeklődött Tommy. − Eltűnt a fiam – morogta a serif. – Ez a problémám. − Bujkál – mondta Nick. – Felgyújtotta a házat, és most bujkál. A serif a fejét rázta. – Most nem akarok belemenni ebbe a tűz dologba, mert másként látjuk a történteket. A fiam tudta, hogy számíthat rám, ha alibiről van szó. Ezért nem bujkálna. Az ágyában volt és mélyen aludt, amikor Nugentből hazaértem. Hullafáradt voltam – tette hozzá. – Majdnem egész éjjel talpon voltam, és már készültem lefeküdni, amikor az a rosszéletű nugenti serif kopogott az ajtómon. Azt mondta, beviszi Lonnie-t gyújtogatásért. Vitatkoztunk egy kicsit, de aztán arra gondoltam, ráhagyom az ügyvédekre, hogy elintézzék, és beengedtem a serifet. De Lonnie nem volt az ágyában, és az ablak is nyitva állt. Nick Noah-ra nézett, aki gyors fejrázással jelezte, hogy ő semmit sem csinált Lonnie-val. − Lehet, hogy Wesson begyűjtötte – találgatott Nick. − Biztos, hogy nem – szűkölt a serif. – Ő még mindig a kihallgató szobában van Brennerrel, és kérdésekkel bombázza. Nekem nem engedték meg, hogy jelen legyek, nem akarták, hogy tudjam, mi történik. Végül feladtam, és éppen kifelé tartottam, mikor meghallottam, hogy gyilkossággal vádolják. A serif egyik helyettese mondta, hogy vannak bizonyítékok ellene. – Levette a kalapját, és megdörzsölte homlokát. – Ez az egész egy nagy rakás szar. − Valóban érdekli, mi történik Lonnie-val? – szegezte neki a kérdést Nick nyíltan. A kérdés megzavarta a serifet. Látva a habozást a serif arcán, Tommy vette át a kezdeményezést. Megragadott egy széket és leült Lloyd mellé. − A fia elég sok fejfájást okozott magának az utóbbi években, nem igaz Lloyd? A serif suttogóra fogta a hangját. – Mindig is volt valami hiba a fejében. Mindig. Istentelenül rossz természete van. Tommy bíztatta, hogy mondja el bátran, ami a szívét nyomja, adja ki magából az elkeseredést és a dühöt, amit már régóta magába zár. Lloyd felbátorodott, és elkezdte mesélni a problémákat, amiket a fiának köszönhetett. A lista megdöbbentően hosszú volt.

176

177

− Szörnyű dolgokat csinált, tudom. De mégiscsak a fiam, és meg kell védenem. Hányingerem van tőle. Tudom, hogy elvárják tőlem, hogy gondoskodjam róla, de már képtelen vagyok rá. Mégis meg kell találnom, mert ha nem teszem és hazajön, nagyon… dühös lesz rám, és ezt nem akarom. Ha megfeledkezik magáról, nagyon durva tud lenni. – Szemét törölgetve ismerte be: − Szégyellem bevallani, de félek a saját fiamtól. Egy napon még meg fog ölni. Már így is elég közel járt hozzá egyszer-kétszer. − Lehet, hogy eljött az ideje annak, hogy Lonnie megtanulja, milyen következményekkel járnak a viselt dolgai – tanácsolta Noah. − Utánam fog jönni. Tudom. − Időre van szüksége, Lloyd, hogy átgondolja a lehetőségeket – mondta Tommy. – Miért nem ül be a kocsijába és megy el Holy Oaksból egy-két hétre? Csak addig, amíg nem tisztázódnak a dolgok, és Lonnie is rács mögé kerül. A serif kapva kapott az ötleten. – De mit fognak az emberek gondolni? Nem akarom, hogy azt higgyék, megszöktem. − Eszükbe sem fog jutni – nyugtatta meg Tommy. – Elvégre egy serifnek is joga van egy kis szabadságra, nem igaz? − De… pontosan – könnyebbült meg Lloyd. – És talán… hangsúlyozom, hogy talán nem is jövök vissza. Mindent itt hagyok, nem csomagolok össze, így a fiam nem fogja tudni, hogy örökre elmentem. Akkor talán nem kutat utánam. − A fiát elkapják, és börtönbe csukják – jelentette ki Noah. – Csak tudassa Tom atyával, hogy hol lehet elérni. A serifnek hirtelen sürgős mehetnékje támadt. Szeretett volna minél előbb kint lenni a városból. Az ajtó felé tartott, de megtorpant és Laurant-hoz fordult. − Egész idő alatt sikkasztott. − Kicsoda? Brenner? - Igen – bólintott Lloyd. – Azt mondta a társainak a Griffennél, hogy száz lepedőbe kerül egy bolt megvásárlása, aztán a tulajdonosnak csak a fele összeget ajánlotta fel, a többit meg zsebre tette. Van neki külön bankszámlája, de nem tudom, hogy hol. Lehet, hogy bele akar nézni, még a városi tanács ülése előtt. − Feltétlenül – mondta Laurant. A serif megfordult, hogy elmenjen, de most Nick állította meg. − Maga mennyire van ebben benne, serif? Lloyd visszafordult. – Segítettem egyszer-kétszer. Hajlandó vagyok tanúskodni ellene. Talán ha segítek tisztába tenni az ügyet, nem kell börtönbe mennem – reménykedő pillantást vetett Nickre, aztán Tommyhoz fordult. – Tudatni fogom, hogy hol vagyok. Visszajövök, mihelyt hív. – Megtört öregemberként csoszogott vissza, az asztalra tette a fegyverét és jelvényét, majd kiment az ajtón. Szótlanul figyelték, ahogy elmegy. − Tényleg hagyod, hogy elmenjen? – kérdezte Noah Nicket. − Persze. Nem fog messzire menni. Nick megpróbálta felhívni Wessont, de az nem vette fel a telefont. Aztán Feinberggel próbálkozott, de csak a hangposta fiók válaszolt. Elkeseredettsége egyre nőtt. Állandóan az óráját nézte. Morgansternnek már le kellett szállnia Houstonban. A fenébe, mikor fogja végre visszahívni? Tommy hátrament a kamrába egy kis sült krumpliért, Nick pedig követte. Laurant hallotta, amint azt mondja a bátyjának, hogy addig nem adja fel a testőrködést, amíg meg nem győződik róla, hogy valóban Brenner az ismeretlen. A két férfi az éléskamrában állt és beszélgetett. Úgy tűnt, hogy főleg Tommy viszi a szót. Laurant-t annyira lefoglalta, hogy rájuk figyeljen, hogy észre sem vette, Noah őt figyeli.

177

178

− Ne aggódj! – szólalt meg a férfi. A lány minden figyelmét a csirkére fordította. – Nem aggódom. − Dehogynem. Attól félsz, Nick elmondja Tommynak, hogy lefeküdtél vele. Laurant meg sem próbálta letagadni. Belenézett a férfi ördögien kék szemébe. – Te mindig ilyen brutálisan őszinte vagy? − Igen. − Honnan tudod? − Abból, ahogy mindketten kerülitek, hogy egymásra nézzetek. Ezer éve ismerem Nicket – tette hozzá. – De még sohasem láttam ennyire feszültnek. Rájöttem, hogy miattad ilyen. Laurant felemelt egy csirkeszárnyat, aztán visszaejtette a tányérra. – Lehet, hogy Nick elmondja Tommynak. − Azt hiszed? − Igen, és akkor Tommy nagyon fel lesz háborodva, merthogy pap meg ilyesmi. − Lehet – vont vállat Noah. – De nagylány vagy már, és ez egyáltalán nem tartozik rá. − De ő nem így fogja gondolni. − Szóval, mióta szereted Nicket? − Honnan veszed, hogy szeretem? − Ismerem a nőket – nevetett a férfi. − Ez mit jelent? − Ez azt jelenti, hogy te nem az a fajta lány vagy, aki csak úgy odaadja magát egy férfinek anélkül, hogy szeretné. Nick is tudja ezt. Valószínűleg halálra rémisztetted. − Így van. Semmire sem vágyik azok közül, amire én, de nem akar fájdalmat okozni nekem. A múlt éjszaka hiba volt – suttogta. – És már vége is – fűzte még hozzá. Próbált úgy tenni, mintha valóban túl lenne rajta, de tudta, hogy megbukott, amikor Noah gyengéden megpaskolta a kezét. − Tényleg úgy érzed, hogy hiba volt a múlt éjszaka? Laurant megrázta a fejét. – Nem, de ahogy te is mondtad, nagylány vagyok már. Magam is elboldogulok az életben. Nem olyan könnyű engem megtörni. − Valóban nem. − Csak szórakozol, ugye? − Ühüm. − Beszéljünk valami másról – javasolta. – Kérdezhetek valamit? − Persze. Mit akarsz tudni? − Hogy lehet az, hogy Wesson ennyire gyűlöli Nicket. − Régi történet ez már. − De hogy kezdődött? – vetett egy újabb gyors pillantást Nick felé. − Azt hiszem, azt mondhatnánk, hogy egy macska miatt kezdődött, de ha jobban átgondolom, Nick viselkedése is közrejátszott. Új ember volt a csapatban, és azt hitte, mindent tud. Morganstern épp akkor kapott zöld utat, és Nick volt a második embere. − Ki volt az első? − Én – vágott öntelt fintort Noah. – Pete személyesen választotta ki az embereit, aztán el kellett végeznünk egy speciális tréninget, amit ő maga talált ki. Wesson majd meghalt a vágytól, hogy ő is részt vegyen benne. Sőt, azt hiszem, hogy valójában ő akarta vezetni a programot már a kezdettől fogva, de erről szó sem lehetett. − Wesson is Morganstern embere lett? − Nem. Pete nem vette be őt, és ez mélységesen feldühítette. − Szóval ezért kezdődött az egész ellenségeskedés?

178

179

− Nem, egy macska miatt – ismételte türelmesen Noah. – Volt egy különleges eset. Eltűnt egy hároméves kislány, és az FBI segítségét kérték. Wesson volt ügyeletben, és semmi pénzért nem engedte volna, hogy Morganstern emberei beleavatkozzanak és átvegyék az ügyet. Ő akarta megoldani, mégpedig gyorsan. − És sikerült neki? − Nem, de Nicknek sikerült. A dolog a következőképpen történt. A kislány az édesanyjával egy áruházba ment. Nagyon öreg épületet képzelj el fapadlóval, amelyik minden lépésnél recseg-ropog, magas mennyezettel és nagy, régi szellőzőnyílásokkal a padló mentén. Huzatos és hideg volt. Az épület egy raktártelep és piac mellett terült el, közvetlenül a folyó szomszédságában. Nagyon szépen helyreállították és kicsinosították, de akadtak problémák, például hemzsegtek a patkányok, ezért a tulajdonos macskát tartott. − Mondd már tovább – sürgette Laurant, mert szerette volna, ha Noah befejezi, mielőtt Nick és Tommy visszajönnek. − Karácsony előtti szombaton történt. Dél körül járhatott az idő, és az üzlet tömve volt elkésett vásárlókkal. Hatalmas káosz uralkodott, a nyüzsgő tömeg zaja egybefolyt a karácsonyi dalok hangjaival, de az egyik alkalmazott történetesen meglátott egy harmincas férfit lődörögni. Bolti szarkának nézte. Kopott ruhát és hosszú, szürke esőkabátot viselt. Az alkalmazott azt mondta, hogy koszos volt és szakadt. Nem tudott részletes leírást adni, mindössze arra emlékezett, hogy a férfi sovány volt és szakállas. Már éppen hívni akarta a biztonságiakat, amikor látta, hogy a férfi a kijárat felé tart, és arra gondolt, hogy elmegy. Őt pedig húszfelé is rángatták a türelmetlen vásárlók. Az egyik vásárló emlékezett rá, hogy látta, amint a férfi a kislány mellé guggol és beszélget vele. A kislány anyja a pénztár felé tartott, közben a hitelkártyája után kutatott a pénztárcájában, és nem vette észre, hogy a lánya egy idegennel beszélget. Aztán a vásárló szerint a férfi felállt és elment. − Magával vitte a kislányt? Noah nem válaszolt. – Egy másik vásárló elmesélte, hogy majdnem felbukott a kislányban, amikor az kirohant elé. A macskát kergette a kicsi. Öt vagy tíz perccel később az anya észrevette, hogy eltűnt a kislány, és kétségbeesetten keresni kezdte. Természetesen mindenki segíteni akart, és akkor az alkalmazottnak eszébe jutott az esőkabátos ember, és a vevő is emlékezett rá, hogy a férfi a kislánnyal beszélt. A biztonsági őr kihívta a rendőrséget, mialatt a tulajdonos az FBI-nak telefonált. Javára legyen mondva, Wesson villámgyorsan odaért. Morgansternt felhívta Wesson főnöket, és Pete szerette volna, ha Nick és én szerzünk egy kis tapasztalatot, ezért minket küldött, de egyikünk sem ért oda, csak késő éjjel. Én Chicagóból jöttem, Nick pedig Dallasból. Alig tizenöt perccel előzött meg, bérelt egy kocsit, szerzett egy térképet és felvett engem. − Wesson nem örült nektek túlzottan, igaz? − Ez enyhe kifejezés. De minket nem izgatott. Nem volt hatalma felettünk. Morgansternhez tartoztunk, és senki másnak nem kellett elszámolnunk. Wesson csak vonakodva osztotta meg velünk az információit, és Nick igazán bepöccent tőle… úgy értem, nagyon dühös lett. Ha pedig feldühödik, még rosszabb a természete, mint enyém – mondta Noah csodálattal a hangjában. − Mit csinált? − Megmondta Wessonnak, hogy mit gondol róla. Nick lehetett volna diplomatikusabb, de akárhogy is, sarokba szorította Wessont, és ő elmondta, hogy van egy gyanúsítottja, és hogy kezében tartja az ügyet, ami persze nem fedte a valóságot. Wesson azt is hangoztatta, hogy szerinte Morganstern csoportja csak fölösleges idő- és pénzkidobás, és nekünk haza kéne mennünk netán új állás után kellene néznünk. − Más szóval nektek esett.

179

180

− Igen, de persze minket hidegen hagyott, hogy Wesson mit gondol, vagy mit akar. Volt egy feladatunk, és vele vagy nélküle, de a végére akartunk járni. Amíg körülnézett, én magam mellé vettem az egyik területi ügynököt, és átolvastam a jegyzeteit. − A kislány jól volt? Könyörgöm, csak ennyit mondj! Időben megtaláltátok? - Igen, Nicknek köszönhetően. Egyike volt a szerencsés kimenetelű ügyeknek, amelyekből sajnos túl kevés van. - Hogy találtátok meg? - Épp most akartam rátérni. Mindenki elhagyta az üzletet. Hajnali két óra volt és fagypont alatt a hőmérséklet az épületen belül is. Wesson néhány utcával odébb, a rendőrségen ütött tanyát, és minden elérhető embert mozgósított, hogy keressék az esőkabátos embert. Nick és én a járdán álltunk és próbáltunk kitalálni, hogy mi is tegyünk. A biztonsági őr már zárta az ajtókat, hogy hazamehessen végre, amikor Nick közölte, hogy újra be akar menni. Meggyőzte az idős embert, hogy kapcsolja ki a riasztót és adja ide nekünk a kulcsokat. Újra végigkutattuk az épületet a pincétől a padlásig. Semmit sem találtunk, így elmentünk. Én vezettem, de fogalmam sem volt, hogy hová-merre. Egyszerűen csak próbáltam megtisztítani az elmémet, ahogy Morganstern tanította nekünk. Emlékszem, éppen egy kórház mellett haladtunk el, amikor megkérdeztem Nicket, hogy szerinte mit kéne csinálnunk. Noah elhallgatott egy percre, elmosolyodott. – Nick nem válaszolt. Bekapott egy rágógumit, és rájöttem, hogy ő is ugyanazt csinálja, amit én próbálok. Tudod, próbálta megtisztítani az elméjét. Aztán hirtelen hozzám fordult és megkérdezte: „Na és hol van a macska?” Aztán egyfajta szabad képzettársításba kezdtünk, Pete legalábbis így nevezné. A legtöbb kisgyerek szereti az állatokat, és az egyik vásárló elmondta, hogy látott egy kislányt, amint a macskát kergette. Mindketten kitaláltuk, mi történhetett aztán. Mentem, mint a meszes, hogy minél előbb visszaérjünk az áruházhoz, de közben megláttam a kórházat, és odahajtottam. Nickkel együtt berohantunk, felvillantottuk a jelvényünket, elkaptuk az éppen pihenni készülő orvost. Nick mondta neki, hogy hozza magával a sztetoszkópját. - A kislány még az áruházban volt, ugye? - Naná hogy ott volt. Bemászott az egyik óriási szellőzőnyílásba a macska után. Senki nem vette észre a nagy tömegben, ahogy a fal mentén a padlón négykézláb mászkált. A szellőző nem tartotta meg, és két és fél emeletet zuhant. A pince feletti párkány fogta meg. Bele is halhatott volna a zuhanásba. Beverte a fejét és eszméletlen volt, amikor rátaláltunk. A macska vele maradt. A sztetoszkóppal hallottuk a gyenge nyávogást. - De a kislány jól volt. - Igen, teljesen rendben volt – mosolyodott el Noah. - Te és Nick diadalmaskodtatok. - Igen, diadalmaskodtunk, és ugyanakkor csalódtunk is magunkban. Mind a ketten elmentünk a nyilvánvaló mellett. Hagytuk, hogy az esőkabátos fickó elterelje a figyelmünket. Észre kellett volna vennünk, hogy a szellőző, amelyikbe a kislány bemászott, egy kicsit különbözik a többitől. De nekünk nem tűnt fel. És hamarabb észre kellett volna vennünk a macska hiányát is. - De hát néhány órával a megérkezésetek után megtaláltátok – mutatott rá Laurant. - Igen, de figyelmesebbnek kellett volna lennünk, felére csökkenthettük volna az időt. Átkozottul szerencsések voltunk, hogy még életben találtuk. El is vérezhetett volna odalent, és ha így történik, akkor késő lett volna. Laurant tudta, bármit is mond, nem tudja megváltoztatni a férfi álláspontját. - Rendes körülmények között Wessonnak ugyanúgy örülnie kellett volna, mint a többieknek. - És nem örült? - Végül is nem szörnyeteg, legalább is akkor nem volt az, de féltékenység rágta. Biztos örült annak, hogy a kislány épségben megkerült… - De?

180

181

- Nick szándékosan kihagyta őt. Meg kellett volna mondania Wessonnak, hogy mire gyanakszik, hagynia kellett volna, hogy ő kaparja ki a gesztenyét. – Noah elhallgatott egy pillanatra. – Igen, ezt kellett volna tennie, de én örülök, hogy nem így tett. Kölcsönkenyér visszajár, tisztára, mint a gyerekek. Mentségére legyen mondva, és az enyémre is, hiszen támogattam, fiatalok és ostobák voltunk akkoriban, és egyáltalán nem foglalkoztunk azzal, hogy karriert csináljunk. Igaz, az most sem érdekel bennünket. Nicknek meg kellett bizonyosodnia, hogy a gyerek ott van, és nekem is. Mindenesetre Wesson csak akkor értesült a történtekről, amikor mi már úton voltunk Nickkel a repülőtérre, Morganstern mondta el neki. Nick bizonyítani akart, de megalázta Wessont, és azóta is, ha csak megemlítik valamelyikünk nevét, az olaj a tűzre. Egyikünk sem dolgozott azóta Wessonnal egészen eddig az ügyig. Laurant az asztalra könyökölt, állát a tenyerébe támasztotta. Noah-ra meredt, de valójában nem látta. Az imént hallott történeten gondolkozott. Eddig a percig még élt benne valami halvány remény, hogy Nick otthagyja a munkáját. Ó Istenem, micsoda önző és téves gondolat volt ezt kívánni! - Az életben nincsenek garanciák, igaz? - Igaz. Meg kell ragadnod a lehetőséget, amíg előtted van. Nick nagyon jó abban, amit csinál, de kezd kiégni. Látom a szemén. Az állandó stressz meg fogja ölni, ha nem tud egyensúlyt teremteni az életében. Szüksége van valakire, egy olyan lányra, mint te, akihez hazamehet esténként. - De ő nem akarja. - Lehet, hogy nem akarja, de szüksége van rá. - Na és te? - Most nem rólam van szó. Te és Nick valami más vagytok. Kívülállóként igazán könnyű észrevenni, hogy mi zajlik itt. Akarod, hogy megvilágosítsalak? De előre figyelmeztetlek, nem fog tetszeni, amit hallani fogsz. - Rajta, világosíts meg. Ki fogom bírni. - Rendben. Én úgy látom, hogy te és Nick megpróbáljátok meghamisítani a valóságot. Mindketten igyekeztek elfutni az élettől. Ne vitatkozz, amíg be nem fejeztem – mondta, amikor látta, hogy Laurant közbe akar vágni. – Nick elzárja magát a külvilágtól, távolságot tart, még a saját családjával szemben is, és ez hatalmas hiba az ő munkájával. Fontos, hogy legyenek érzései, mert ez az egyetlen módja, hogy megőrizze a józan eszét, és tudjon a munkájára koncentrálni. Látom, hogy lassan eljut arra a pontra, amikor egyáltalán nem vállal fel semmilyen érzést, mert nem akar sebezhetővé válni. Ha így folytatja, kemény és cinikus ember válik belőle. És az biztos, hogy ez a munkájára is káros hatással lesz. Ami pedig téged illet… - Igen? – Laurant kihúzta magát ültében, és feszülten várta a férfi véleményét. - Te ugyanazt csinálod, csak épp ellenkező előjellel. Elrejtőzöl ebben a kisvárosban. Tudom, hogy te nem így látod, de ez az igazság. Te még jobban félsz a kockázattól, mint Nick. Ha nem adod ki magad, nem is sérülhetsz meg. Ez az életfelfogásod, igaz? Ha így folytatod, egy megkeseredett, kiszáradt vén szipirtyó lesz belőled, aki ráadásul gyáva is. A lány tudta, hogy Noah nem szándékosan fejezte ki magát ilyen kegyetlenül, de amit mondott, az gyilkos hatású volt. Tényleg ilyennek látja? Laurant hátradől és összefonta karjait a melle előtt. Gyáva? Honnan veszi, hogy valaha is gyávává válik. - Azt hiszem, nem érted, hogy… - Még nem fejeztem be. Van még más is. Akarod hallani? Laurant megerősítette magát. – Igen, mondd csak! - Láttam az egyik festményedet. Szeme a férfi szemébe kapcsolódott. – Hol? – kérdezte megdöbbenve. Miért érzi ezt a hirtelen szúró fájdalmat?

181

182

- Tommy hálószobájában. És az a kép egyik leghatásosabb festmény, amit valaha is láttam. Átkozottul büszkének kéne lenned rá. És nem vagyok az egyetlen, aki így gondolja. Az apát ki akarta akasztani a templomban. Tom mesélte, hogy úgy lopta el a képet tőled. Azt is elmondta, hogy összecsavarva tartod a képeidet a ruhásszekrény mélyén, hogy senki ne láthassa. Ez az egyetlen biztos módja, hogy elkerüld a visszautasítást, igaz? Biztonságos. Akárcsak az életmód, amit felépítesz magadnak itt. Nos, nem fogod elhinni, bébi. Nincs olyan, hogy biztonságos élet. Mindig akadnak rossz dolgok, mint például a bátyád rákja, és akármit csinálsz is, nem változtathatsz a dolgokon. Persze azért te megpróbálod, igaz? Lehet, hogy harminc év múlva sikerül meggyőznöd magad, hogy tökéletes az életed, és elégedett vagy vele, de higgy nekem, nagyon magányos élet lesz az. És addigra a csodálatos tehetséged semmivé foszlik. Laurant meggörnyedt az elé tárt jövő képétől. Noah kényszerítette, hogy kinyissa a szemét, és kemény pillantást vetett rá. - Nem tudod, mit beszélsz. - De tudom. Csak épp neked nincs füled rá. A lány lehajtotta a fejét, és gondolatban vitatkozott a sötét jövendöléssel. Amikor először Holy Oaksba jött, akkor talán valóban elfutott. De most más a helyzet. Megszerette a vársot és az embereket, és a közösség szerves részévé vált. Nem ült karba tett kézzel, tétlenül szemlélve, hogy rohan el mellette az élet. Ami a képeit illeti, Noah-nak igaza volt. Midig is túl személyesnek tartotta őket ahhoz, hogy bárkinek is megmutassa. A képek hozzá tartoztak, eggyé váltak vele, és az elutasítás olyan lett volna, mintha őt magát utasították volna el. Gyáva volt. És el fogja veszíteni azt a kis tehetségét is, ha továbbra is ezen az úton halad tovább. Ha nem tapasztalja meg az életet, ugyan hogy tudná rávarázsolni a vászonra? - Nem dobom el őket – ismerte el habozva. – Megtartom a képeket. Noah vigyorgott. – Akkor talán a napokban kicsomagolod és megengeded, hogy mások is megnézzék. - Lehet. – Aztán egy kis gondolkodás után elmosolyodva mondta. – Igen. Lehet, hogy ezt kellene tennem. Noah fogta tányérját, és a mosogatóhoz vitte. Ruhájának ujját feltűrve nekikészülődött, hogy elmosogasson. Közben egyre azt panaszolta, hogy az apát nem képes egy mosogatógépet venni. Laurant nem figyelt rá. Teljesen elmerült a gondolataiban. Noah épp most fújt neki ébresztőt. Kinyitotta neki az ajtót, és csak rajta múlik, hogy mit választ, kisétál-e rajta, vagy újra becsukja, bezárva ezzel magát is. Amikor Tommy visszajött a konyhába, Noah szólt neki. – Megmondtam Laurant-nak, hogy elvitted az egyik festményét. Tommy azonnal védekező állásba helyezkedett. – Elloptam, és egyáltalán nem sajnálom. Szeretnéd visszakapni, ugye? - Melyik kép volt? – kérdezte Laurant. Hirtelen érezte, hogy mennyire éhes. Beleharapott a csirkébe és a kétszersült után nyúlt. - Az egyetlen, amelyikre rá tudtam tenni a kezem. Ez volt legelöl a szekrényben. Nem is tudtam, hogy mit vittem el, amíg ki nem csomagoltam. És tudod, mi a rettenetes? Ez az egyetlen festményed, amit láttam, mert elrejted őket, mintha szégyellnéd. - De melyik volt az? - Ahol gyerekek játszanak a gabonaföldön a ragyogó napsütésben. Nagyon tetszik az a kép, és szeretném megtartani. Tudod miért? Mert csak úgy sugárzik róla az öröm és a remény. Valahányszor ránézek, mintha a mennyország tekintene vissza rám. Olyan mintha a fénysugár maga az Isten ujja lenne, amint kinyúl a felhőkből, hogy megérintse a gyerekeket.

182

183

Érzelmek kavarogtak benne. Laurant tudta, hogy bátyja minden szavát komolyan gondolja. Ennél szebb bókot nem kaphatott volna. – Rendben Tommy, megtarthatod. Tommy meghökkent. – Komolyan? - Igen. Annyira örülök, hogy tetszik neked. Nick sem akart kimaradni. – A fenébe! Én is látni akarom. - Rendben – egyezett bele a lány. Noah rákacsintott, és Laurant-nak hirtelen nevetni támadt kedve. – Igen, nem vicceltem. De figyelmeztetlek, nem a legjobb munkám. Tudok annál jobbat is. Nick telefonja szakította félbe a beszélgetést. A mosoly egy szemvillanás alatt eltűnt, feszültséggel teli várakozás töltötte be a konyhát. Nick az éléskamrába sétált a telefonnal, hogy senki ne hallja a beszélgetést. Pete volt a vonalban, és megdöbbentő hírekkel szolgált. Tiffany Tara Tyler mobilját megtalálták Steve Brenner fehér furgonjában, gondosan elrejtve az első ülés alá. Ez az új bizonyíték feltette az i-re a pontot. Steve az ő emberük. - Találtak ujjlenyomatot? - Letörölgette, de nem volt elég figyelmes, és a telefon alsó részén maradt egy ujjlenyomat töredék. A szakértő szerint elég ahhoz, hogy megállapítsák, azonos-e Steve ujjlenyomatával. Úgy tűnik, ezt az ügyet lezárhatjuk. Nick a fejét csóválta. – Valami itt nincs rendben. – Várt egy kicsit, aztán hozzátette. – Szóval ennyi. Az ügy lezárva. Igaz? - Igen. Természetesen vannak más bizonyítékok is. De ha jól értem, Wesson nem osztotta meg veled, amit Brenner ellen összeszedett. - Honnan tudod? - Beszéltem Farleyvel. - Szóval Wessonnak elég bizonyítéka van? - A nő telefonjával a kocsijában? Igen, meglehetősen. - Lehet, hogy csak elrendezték. - Mi nem hisszük, hogy erről lenne szó. Azt hittem, ha megtudod, hogy mi szól Brenner ellen, az meggyőz arról, hogy ő a mi emberünk. Teljesen kihagyott a nyomozásból, és hétfőn reggel az lesz az első dolgom, hogy beszélek erről Wesson főnökével. Ez még egyszer nem történhet meg. Ami pedig téged illet, menj el Tom atyával horgászni. Pihenj, lazíts! Istenemre, igazán kiérdemelted. Nick a tarkóját masszírozta, így próbálta enyhíteni a feszültséget. Fáradt volt és csalódott. – Nem tudom, Pete. Az ösztöneim azt súgják, hogy tévedünk. Attól tartok, kezdem elveszteni. - Az objektivitásod? - Aha, azt hiszem. Tényleg úgy gondolom, hogy tévedünk. Árulj el nekem valamit. Egyeztetik Brenner hangját a templomban felvett hanggal? - Természetesen. - Brenner beismerte már? - Még nem. Nick tele volt kételyekkel. Lehet, hogy csak nem akarja elhinni a nyilvánvaló tényeket, amik kiszúrják a szemét? Wesson olyan helyzetbe hozta, hogy a kezdet kezdetétől vaktában tapogatóztak. Tiffany telefonját megtalálták Brenner furgonjában. Ennek meg kellene győznie őt. És mégis. Nem volt meggyőzve. - Miért harcolsz még? Igazán jó eredményt értünk el. Nick felsóhajtott. – Igen, tudom. Azt hiszem, igazad van. Tényleg rám fér egy kis pihenés – ismerte el végül. – Túlságosan is érintve voltam. - Laurant? - Előre láttad? - Ó, hát persze.

183

184

- Hm, nos, majd csak megbirkózom vele. Ugye ideszólsz, ha megvannak a laboreredmények? - Persze – ígérte Pete. – Add át üdvözletemet Tom atyának és Laurant-nak. Nick megszakította a kapcsolatot, és aztán egy hosszú percig állt az éléskamrában a semmibe bámulva. Próbálta feldolgozni az agyában, próbálta elhitetni magával, hogy véget ért. Bizonygatta, hogy ő bonyolítja túl a dolgokat. Akadnak könnyű esetek is. Mint ez. Igen, vége. Az ügy lezárva. Elkapták az emberüket. És mégis, kétségek gyötörték.

33. fejezet A rémálom végre véget ért. Tommy és Laurant megdöbbentek, amikor megtudták, hogy Tiffany telefonját megtalálták Brenner kocsijában. Ennek ellenére mindketten boldogok voltak, hogy a gyilkos már rács mögött ül. De amikor Noah azt javasolta, hogy ünnepeljék meg a dolgot, Tommy elvetette az ötletet. Emlékeztetett rá, hogy két nő is meghalt, és kijelentette, hogy átmegy a templomba imádkozni szegény Tiffany Tyler és a Millicent nevű fiatal nő lelki üdvéért. - Az biztos, hogy jól elváltoztatta a hangját, amikor a gyóntatószékben nekem sugdosott – jegyezte meg Tommy. – Sikerült becsapnia – csóválta meg a fejét. - Mindannyiunkat becsapott – mondta Laurant. Szinte elgyengült a megkönnyebbüléstől. Elhatározta, hogy csatlakozik bátyjához és ő is átmegy a templomba egy imára. De csak állt és egyenesen Nickre nézve megkérdezte. – Szóval Noah és te hamarosan elmentek, igaz? - Igen – válaszolta Nick habozás nélkül. - Semmi okod itt maradni a környéken? – Noah is Nickre nézett, miközben feltette a kérdést. - Semmi – felelte kurtán. – Semmi okom. Laurant elfordult, hogy Nick ne láthassa, mennyire megsebezte. Tudta, hogy túlreagálja a dolgot. Kezdettől fogva tudta, hogy a férfi el fog menni, mihelyt vége az ügynek. Ő Bostonban volt otthon. Mindent félbehagyott, hogy segítsen a barátainak, de most természetesen haza kell mennie. - Az ügyeidet kell intézni, emberekkel találkozni… - mondta. - Pontosan – helyeselt a férfi. Tommy az ajtót fogta Laurant-nak. – Gyerünk hugi! Csipkedd magad! Laurant letette a szalvétát az asztalra és bátyja után sietett. Nick és Noah követték a testvéreket. Amikor beértek a templomba, Nick félrehúzta Noah-t, amíg Tommy és Laurant továbbmentek az egyik padhoz és egyszerre térdeltek le. Körülöttük vagy egy tucat munkás szorgoskodott, hogy rendbe hozza a templomot az esküvőre. Öten az állványt bontották el a főhajóban, míg mások a védővásznat hajtogatták össze és kicipelték a festékes dobozokat. A helyi virágüzlet emberei hatalmas, liliomokkal teli vázákkal a kezükben türelmetlenül várták, hogy Willie és Mark befejezze az oltár előtti márványlépcső felmosását. Nick és Noah az erkély alá húzódtak, hogy ne legyenek útban, amikor kinyílt a hátuk mögött levő dupla ajtó és két szállítómunkás egy rövid zongorát gurított be egy molnárkocsin. - Hová tegyük, atyám? – kérdezte az egyikük Noah-tól. - Nem tudom. - A mindenit, atyám. Nehéz ám ez a holmi. Kitalálná nekünk gyorsan, hogy hová tegyük? Justin sietett feléjük. Videokamera volt nála, vállán hosszú, vörös hosszabbító zsinór tekergett. Lassított és köszönt nekik. - Tudja, hogy hová kell tenni a zongorát? – kérdezte tőle Noah. - Hát persze. A templom nyugati oldalán, abban a kis beugróban lesz a kórus. – Hátrábblépett, hogy az emberek el tudjanak menni mellette a zongorával az oldalhajó felé. - Hogy-hogy nem az orgonát használják?

184

185

Justin visszafordult, hogy válaszoljon. – Előbb ki kell tisztítani a sípokat. Az apát azt mondja, hogy a levegőben szállongó por összezavarja az akkordokat, ha nem tisztítják meg, mielőtt újra használják. - Mit csinál azzal a kamerával? – érdeklődött Nick. - Rávettek, hogy én is filmezzem a szertartást az erkélyről – magyarázta. – Michelle apja kért meg. Megbízott egy hivatásost is, aki a földszinten fog filmezni, de gondolom azt akarja, hogy az angyalok is benne legyenek. Én mg nem bánom – vigyorgott. – Fizet érte egy százast. A pénz mindig jól jön. Ráadásul meghívott minket Markkal és Willie-vel együtt a szertartás utáni fogadásra is, ahol ingyen kaját és sört is kapunk. Jön maga is az esküvőre? – kérdezte Nicket. - Ki nem hagynám semmi pénzért. - Akkor viszlát később – indult tovább Justin. – Remélem elkészülünk hétig, még fene sok munka van addig. Újra félreléptek az útból, hogy Justin ki tudja nyitni az erkélyre vezető kovácsoltvas kaput. - Szóval mit akartál mondani? – kérdezte Noah, miközben követte Nicket a hátsó padba. - Nem tetszik nekem ez a dolog. - Brennerre gondolsz? Nick bólintott. – Talán majd a jelentések meg tudnak győzni. Van egy elég jó hüvelykujj lenyomatunk, igaz, csak töredék, de használható, és a szakértők most vetik össze Brenner hangját a gyóntatószékben felvett anyaggal. Ha az eredmények megerősítik, hogy Brenner az ismeretlen, akkor megnyugszom. De addig… - Szeretnéd, ha maradnék. - Igen. Tudom, hogy Pete hamarosan egy másik megbízatást ad… - Megpróbálom elhárítani. Mellesleg, még ma este, de legkésőbb holnapra megtudjuk, mire jutottak a technikusok. - Tudnod kell, hogy milyen nagyra értékelem a segítségedet, Noah. - Ugyan, ha azt mondod, hogy nem klappol a dolog, akkor maradok. Muszáj ebben a ruhában járkálnom? Nick mosolygott. – Szerintem addig magadon kell tartanod, amíg el nem hagyod Holy Oaksot. Túl sok ember ismert meg papként. Most már ne változtassunk. Tetőtől talpig végigmérte Noah-t. – Hová rejtetted a pisztolyt? A bokádhoz? – találgatta, ahogy lenézett Noah lábára. Fekete teniszcipő kandikált ki a hosszú reverenda alól. - Ott túl bonyolult lenne hozzáférni. – Noah felemelte a bal karját borító palástot. A pisztolytok oda volt szíjazva közvetlen a könyöke alá. – Istennek legyen hála a Velcroért. - Ügyes – ismerte el Nick. - Árulj el valamit. Nem gondolod, hogy szólnunk kéne Tomnak és Laurant-nak arról, hogy vannak fenntartásaink? - Ugyan mit mondhatnék nekik? A meglevő bizonyítékok meglehetősen egyértelműek, és csak a jó Isten tudja, hogy Wessonnak mi van a kezében Brenner ellen. Mellesleg, az utóbbi időben hatalmas nyomásnak voltak kitéve, Laurant pedig a legjobb barátnője esküvőjére készül. Azt akarom, hogy jól érezze magát ma este. Tartsd rajta a szemed Tommyn, én pedig Laurant-ra vigyázok. - Ez így nem lesz jó. Te tégy, amit akarsz, de én szólok Tommynak, hogy legyen résen. Nem akarom, hogy lazítson, amíg meg nem győződtél róla, hogy a megfelelő embert kaptuk el. - Rendben, ahogy gondolod – bólintott Nick. - Elmondtad Pete-nek az aggodalmad? - Igen. - És? Nick zsebre vágta a kezét. – Nem vagyok tárgyilagos, mert túlzottan érintve vagyok. - Lehet, hogy igaza van.

185

186

- Ha megjönnek a jelentések, abbahagyom az aggodalmaskodást. - És akkor hogyan tovább? - Hazamegyünk. Új nap, új ügy. - Egyszerűen itt akarod hagyni? – hitetlenkedett Noah. – Ő a legjobb dolog, ami történt az életedben, de te túl gyáva ahhoz, hogy megragadd. Te tisztára hülye vagy, ugye tudod? Nick összes válasza annyi volt, hogy hátat fordított barátjának és elsétált.

34. fejezet Michelle apja háromnegyed hatkor ért vissza az apátságból és jelentette, hogy az állványzatot elbontották, és leterítették a vörös szőnyeget az oltárhoz vezető folyosón. A virágos és a segédje buzgón dolgozott, hogy az összes padsor végére virágcsokrok kerüljenek. Kevés az idő, de biztos benne, mondta a feleségének, hogy a templom elkészül az esküvőre. Michelle anyja, egy kék sifonba burkolt látomás, tovább aggodalmaskodott, de a menyasszony a legnagyobb nyugalommal végezte az utolsó simításokat. Az ágyon ült, kényelmesen a párnáknak támaszkodva és figyelte, ahogy Laurant öltözködik, közben a legújabb pletykákkal traktálta. - Országos körözést rendeltek Lonnie ellen. Szándékos gyújtogatással vádolják, és remélhetőleg egész életére rács mögé dugják. Az utóbbi években elég sok van a rovásán, megérdemli, hogy börtönben rohadjon el. – Belekortyolt a limonádéjába. – És persze mindenki mélyen meg van döbbenve Steve miatt. Ne kösd fel a hajad, Laurant. Hagyd leengedve. - Rendben – egyezett bele Laurant. A szék támláján fekvő barackszínű ruháért nyúlt, és belebújt. Hátat fordított Michelle-nek, amíg felhúzta a cipzárt és eligazgatta az ingvállat. Aztán megpördült, a szoknyarész hullámzott a bokája körül. – Na, mit gondolsz? Megfelel? Felvehetném a kék ruhát is, de úgy gondoltam, hogy ennek a színe jobban illik a többi koszorúslány sötétrózsaszín ruhájához. Mrs. Brockman jött be, hogy újra megsürgesse lányát. Önkéntelenül is megtorpant, amikor meglátta Laurant-t. Anyának és lányának egyaránt elakadt a szava. Laurant-t zavarba hozta a két fürkésző tekintet. – Mondj már valamit, Michelle! – követelte. – Tetszik a ruha vagy sem? - Olyan vagy, mint a tündérkirálynő a mesében – suttogta Michelle. – Ugye, anya? - Igen – értett egyet lányával Mrs. Brockman. – Kedvesem, fantasztikusan nézel ki. Michelle kissé esetlenül felkelt az ágyról és megtámaszkodott az ajtófélfában. Az anyja észrevette a fájdalmas fintort az arcán. – Még mindig zavar az új járókeret? - Egy kicsit – ismerte el, miközben szeme egyre Laurant-ra tapadt. – Ó, ha úgy látnád magad… Fordulj meg és nézd meg magad a tükörben! Anya, Laurant-nak fogalma sincs róla, hogy milyen gyönyörű. Nem úgy látja magát, ahogy a többi ember. Egy krumpliszsákot kéne ráadnom, ha nem akarom, hogy mindenki a templomban őt bámulja. - Ugyan, mindenki a szépséges menyasszonyt fogja nézni – nevetett Laurant. – Szerintem, te leszel a gyönyörűbbnél is gyönyörűbb, ha kiszeded végre azokat a nevetséges csavarókat a hajadból, és felveszed a ruhád. Vagy talán ebben az ősöreg köntösben óhajtasz végigvonulni a templomban? - Helyes, Laurant, csak sietesd! Rám nem hallgat, és a végén lekési a saját esküvőjét. – Mrs. Brockman megfordította Michelle-t, és gyengéden meglökte, hogy mozgásra bírja. – Túl öreg vagyok én már ennyi izgalomhoz – sóhajtotta. – Már akkor öreg voltam, amikor Michelle-t szültem – emlékeztette a lányokat. - Igen, anya. Én voltam a nagy fordulópont, aki megváltoztatta az egész életedet. Édesanyja mosolygott. – Egy áldás vagy. Most pedig öltözz fel, különben beküldöm apádat! Michelle szorosabbra húzta az övet a derekán, és elkezdte kiszedni a hajcsavarókat. - Laurant, kilátszik a melltartód pántja.

186

187

Laurant megigazította a ruhát, de a vékony pántocskák továbbra is látszódtak. – Most mit csináljak? Nincs nálam másik melltartó. - Akkor gyere melltartó nélkül – javasolta barátnője. - Anyjának elakad a lélegzete. – Laurant nem fog melltartó nélkül belépni az Isten házába. - Anya, nem azt mondtam, hogy félmeztelenül jöjjön. Senki nem fogja tudni, hogy van-e rajta melltartó vagy sem. A ruha bélelt. - Az Isten tudni fogja – jelentette ki anyja. – Hozok neked biztosítótűt. Alighogy becsukódott az ajtó mögötte, Michelle megszólalt. – Tiszta idegroncs, és apa is. Reggel csupa könny volt a szeme. Azt mondta azért, mert elveszíti az ő kicsi lányát. Hát nem aranyos? Laurant kihúzta a széket Michelle-nek, hogy le tudjon ülni a pipere asztalhoz. – De igen, nagyon aranyos. Mondtad neki, hogy mindössze kétutcányira fogtok lakni Christopherrel? - Az nem ugyanaz. Biztos, hogy sírni fog, ahogy végigvezet a templomon, és én zokogni fogok, ha templom nem készül el. Laurant felvette a hajkefét és odaadta barátnőjének. – Tudod egyáltalán, hogy milyen szerencsés vagy? Csodálatos, szerető szüleid vannak, és éppen most készülsz férjhez menni a világ legnagyszerűbb férfijához. Irigyellek – tette hozzá halk sóhajjal. Michelle a tükörből komoly pillantást vetett rá. – Nemsokára én fogok segédkezni neked, hogy felkészülj az esküvődre. Laurant most elmondhatta volna az igazat, hogy ő és Nick egyáltalán nem fognak összeházasodni, de mégis hallgatott. Ez a nap Michelle nagy napja volt, és Laurant nem akarta, hogy bármi is elvonja a figyelmét. - Ne kezd el érzelegni, mert anya egyből talál neked valami munkát. Így birkózik meg a könnyekkel – magyarázta. – Szegény apuval bejáratta az egész várost. Már kétszer is megjáratta vele az apátságot. Először elzavarta, hogy nézze meg, elbontották-e az állványzatot. Aztán visszaküldte, hogy ellenőrizze, megérkezett-e az összes virág. És mielőtt elvinne minket a templomba, el kell mennie Vandermanékhoz, hogy felvegye Violát és Bessie Jeant. - Besie Jeannek van kocsija. - Láttad már valaha is vezetni? - Nem, de láttam a kocsit a garázsban. - Nem akar vezetni. Azt szeretné, ha valaki elvinné. Azt mondta anyunak, hogy manapság nagyon veszélyes autózni a nagy forgalom miatt. - Nagy forgalom? Holy Oaksban? Mindketten nevetni kezdtek. – Képzelheted. És ez mind semmi. Szerinte a katolikusok a hibásak, mert úgy mennek, mint az őrültek. Újra nevettek, de Michelle anyja véget vetett a beszélgetésnek, amikor berontott a hálószobába. – Michelle, könyörgöm. Öltözz fel! – Laurant-hoz fordult, kezében két óriási biztosítótűt lóbálva. – Csak ezeket találtam – mondta bocsánatkérően, miközben hozzátűzte a melltartó pántjait a ruhához. Alig húsz perccel hét előtt Michelle is készen állt, hogy elinduljon a templomba. Gyöngyökkel kivarrt esküvői ruhája pontos mása volt egy Vera Wang divatlapban látott modelljének, amibe annak idején azonnal beleszeretett. A ruha tökéletesen illet karcsú, vékony alakjára. Amikor végre édesanyja és Laurant felé fordult, mindketten papír zsebkendő után kutattak, hogy kitöröljék a könnyeket a szemükből és megtöröljék az orrukat. - Jaj Michelle, gyönyörű vagy – suttogta Laurant. – Egyszerűen tökéletesen nézel ki. - Apád sírni fog, ha meglát – jelentette ki Mrs. Brockman szipogva. Michelle megigazította fátylát, majd megszorította Laurant kezét. – Rendben, kész vagyok. Menjünk!

187

188

Ahogy az ajtó felé sétált, hátraszólt a válla fölött. – El ne felejtsd felvenni a láncot, amit tőlem kaptál. Laurant biztos elfelejtette volna, ha barátnője nem szól. A vékony aranylánc Michelle ajándéka volt a koszorúslányoknak, amit a próba utáni vacsorán adott oda. A láncot csak többszöri próbálkozásra sikerült bekapcsolnia. Aztán megállt a tükör előtt és berakta gyémántköves fülbevalóit. Más ékszert nem is viselt, csak az eljegyzési gyűrűt. Szeme elé emelte kezét, és egy hosszú percig a csillogó gyémántot nézte. Könnyek homályosították el a látását. Úgy érezte, megszakad a szíve. Arra gondolt, hogy leveszi a gyűrűt és visszaadja Nicknek, de aztán meggondolta magát. Megvárja, amíg vége lesz a fogadásnak. Aztán visszaadja a gyűrűt és elbúcsúzik. Édes jó Istenem, sikerül-e valaha is túltennie magát rajta? Jaj, hogy mennyire szereti! Betoppant az életébe és megváltoztatta azt örökre, mert rányitotta a szemét az őt körülvevő világra és az előtte álló lehetőségekre. Hogyan is tudná leélni az egész hátralevő életét nélküle? Laurant rámeredt tükörképére, aztán lassan kihúzta magát. A szíve összetört, igen, de túl fogja élni! Újra egyedül marad.

35. fejezet A templom zsúfolásig megtelt. Minden bizonnyal mindenkit meghívtak, aki Holy Oaksban lakik, gondolta Nick, amint a beáramló embertömeget figyelte. Néhány család megpróbált feljutni a karzatra, de a vaskapun lakat lógott és felirat hirdette, hogy „Belépni tilos!”. Volt aki kísérletképpen rángatta egy kicsit a lakatot, hátha lazul annyit a lánc, hogy kinyíljon a kapu, de hamar feladta, és elindult, hogy helyet találjon magának lent. Két vőfély igyekezett rábírni az embereket, hogy üljenek közelebb egymáshoz, hogy minél többen férjenek el a padokban, miközben az örömanyát előrekísérték az első sorba. Nick megpróbált félrehúzódni. Laurant a menyasszonnyal volt az erkély alatti teremben. Az ajtót nyitva hagyták, de a menyasszonyt nem lehetett látni. Nick figyelte, ahogy Laurant kinyitja a szekrény ajtaját és berakja a polcra az erszényét. A lány észrevette, hogy figyeli, bizonytalan mosolyt küldött felé, aztán kisétált a látóteréből. Michelle apja egy időre bezárta a templomba vezető dupla ajtót, hogy ne lehessen látni a felsorakozott esküvői menetet. Ott állt kezében az ajtógombbal azt lesve, hogy Tom atya mikor jön elő a sekrestyéből és foglalja el helyét az oltár előtt. Azon aggodva, hogy esetleg elfelejt valamit megcsinálni, vagy rálép a lánya ruhájára és az elbotlik, idegességében zihálni kezdett. Néhány perc múlva oltár elé vezeti egyetlen leányát. Remegő kézzel nyúlt kölcsön szmokingja zsebébe a zsebkendőért. Ahogy a homlokát törölgette, egyszerre csak eszébe jutottak a Vanderman nővérek. - Magasságos atyaúristen – suttogta félhangosan. A lánya meghallotta és látta apja arcán a pánikot. – Mi a baj, apu? Valaki elájult? - Megfeledkeztem Vandermanékról. - Apa, most már nem mehetsz értük. Kezdődik az esküvő. Az apja kétségbeesetten nézett körül segítség után kutatva. Észrevette Nicket, és megragadta a karját. – El tudna menni Bessie Jeanért és Violáért? Valószínűleg a járdán várnak már, és soha nem lesz tőlük nyugtom, ha nem látják az esküvőt. Nick nem akarta magára hagyni Laurant-t, de ő volt az egyetlen elérhető ember az előtérben, aki nem vett részt az esküvői ceremóniában. Tudta, hogy csak pár percet venne igénybe, hogy megjárja az utat, mégis nemet mondott. Laurant látta habozását. Gyorsan kilépett a sorból és hozzásietett. – Semmiről nem fogsz lemaradni – mondta hangosan, hogy Michelle apja is hallja, aztán közelebb hajolva hozzá a fülébe súgta. – Vége, emlékszel? Már nem kell aggódnod miattam.

188

189

- Igen, rendben – egyezett bele vonakodva – Megvárom, amíg az oltár elé értek, aztán megyek. - De ha sietsz… - Látni akarom, ahogy végigvonulsz a templomon – vágott közbe kissé nyersebben, mint szerette volna. Igazság szerint, biztos akart lenni benne, hogy Laurant Noah közelében van, mielőtt elhagyja a templomot. Bár a lány vitatkozni szeretett volna, Nick nem adott rá lehetőséget. Gyors léptekkel a templom belseje felé indult, végigsétált a sekrestyébe vezető fal mentén. Várta, hogy Tommy és Noah kijöjjön és remélte, hogy tud pár szót váltani Noah-val. Várakozással teli csend ereszkedett a gyülekezetre. Aztán kilépett Tommy és a vendégek hangos cipőcsattanással álltak talpra. Tommy arannyal díszített fehér ünnepi palástját viselte. Mosolyogva kerülte meg az oltárt, hogy elfoglalja helyét az oltárhoz vezető folyosó végén, a legfelső lépcsőfokon. Amikor a helyére ért, összekulcsolta kezét és bólintott a zongoristának. Abban a pillanatban, amikor a zene megszólalt, a tömeg nyakát kinyújtva, hogy jobban lássa a belépő menyasszonyt, egy emberként a dupla ajtó felé fordult. Noah követte Tommyt az oltárhoz, de a háttérben maradt, karjait mellén összefonva állt a sekrestyeajtó árnyékában. Kezeit csuhája ujjába rejtette, jobb keze fegyvere agyára tapadt, így fürkészte a hallgatóságot. Nick felemelte a kezét és odaintett neki. Az első koszorúslány akkor indult el Tommy felé, amikor lement az oldalsó lépcsőn és Nick felé tartott az oldalfolyosón. Mire a sarokra ért, ahol Nick várt rá, a második koszorúslány is elindult. - El kell mennem elintézni valamit. Megvárom, amíg Laurant az oltárhoz ér, csak akkor indulok. Pár perc az egész, de szeretném, ha addig odafigyelnél rá is és Tommyra is. - Nem gond – nyugtatta meg Noah. – Mindkettőn rajta tartom a szemem. Nicken látszott a megkönnyebbülés. – Tudom, hogy makacs vagyok, de… - Ne aggódj, az ösztöneidre kell hallgatnod. A te megérzésedben ezerszer jobban bízom, mint Wesson kőkemény bizonyítékában. - Ahogy mondtam, csak öt-tíz percre megyek el. Noah az ajtó felé intett a fejével. – Ott jön Laurant. A mindenit, de jó bőr! - Noah, templomban vagy! - Tudom, de Istenemre, olyan… jól néz ki! Nick szinte rá se nézett a lányra. Amíg Noah lassan visszasétált a helyére – meg-megállva, ahogy a csinos fiatal nők megfogták a kezét üdvözlésképpen –, Nick az arcokat fürkészte. Észrevette Willie-t és Markot a bejáratnál. Egyikük sem borotválkozott, de mindketten inget húztak, és nyakkendőt is kötöttek. Teljes figyelmüket ők is Laurant-ra fordították. Amikor Laurant Tommyhoz ért és csatlakozott a többi koszorúslányhoz, Nick megfordult és kisietett a templomból az egyik oldalajtón. A kocsihoz rohant, közben hangosan átkozódott, mikor látta, hogy a parkoló megtelt és a kocsik elállják a kijáratot. Beugrott a kocsiba, indított és a járdán át a gyepre hajtott, megpróbálva elkerülni a rózsákkal és nebáncsvirágokkal teleültetett virágágyásokat. Csigatempóban haladt a főútig, ott aztán padlóig nyomta a gázpedált és kilőtt. Minden erejével harcolt az érzés ellen, hogy megforduljon és visszamenjen a templomba. Próbálta elhessegetni fokozódó pánikérzetét. Laurant és Tommy biztonságban Noah-val. Nem fogja engedni, hogy bármi is történjen velük. Amíg a templomban vannak, addig nem lehet baj. A szertartás és a mise legalább egy órát fog tartani. Még ha Nicket feltartják is, minden rendben lesz. Nem lenne ennyire feszült, ha megkapta volna azokat az átkozott eredményeket. Mi a fene kerül annyi időbe? Arra gondolt, hogy felhívja Pete-et, hátha ő többet tud már, de aztán meggondolta magát. Tudta, Pete telefonált volna, ha lenne valami új fejlemény.

189

190

A sebességmutató a százas felé ugrált, mire befordult Vandermanék utcájába, és keményen a fékre kellett lépnie, hogy csikorgó gumikkal ugyan, de meg tudjon állni a nővérek feljárója előtt. A kocsi még mozgott, amikor Nick üresbe tette a sebváltót. Bessie Jean és Viola a járdán vártak. Járva hagyta a motort, ahogy kiugrott és megkerülte a kocsit, hogy kinyissa nekik a hátsó ajtót. Észrevette, hogy Viola egy nagy műanyag dobozt tart a kezében, de nem akarta arra vesztegetni az idejét, hogy megkérdezi, mi az. Ráadásul Bessie Jean egyfolytában szapulta, azon bosszankodva, hogy lemaradnak az esküvőről. - Egyszerűen gyűlölök elkésni. Nem szeretek késni, még akkor sem… - Sajnálom, ezen már nem lehet segíteni – szakította félbe türelmetlenül Nick a sirámot. – Menjünk, hölgyeim! - Most már minek kapkodni? – szólalt meg Viola. – A jegyespár bevonulását úgyis lekéstük, nem igaz? - Hát persze hogy lekéstük, húgom. Az esküvő hét órakor kezdődött, és az elmúlt. - Szálljanak be, hölgyeim! – sürgette őket Nick, megpróbálva féken tartani türelmetlenségét. Viola nem hagyta magát sürgetni. – Nicholas, lenne olyan kedves és átszaladna ezzel a torával az utca túloldalára? Tegye be a konyhába. A fiúk nincsenek otthon. - Az esküvőn vannak – tette hozzá Bessie Jean. – Bizonyára jóval előbb odaértek. - Justinnak sütöttem a tortát, mert segített a virágoskertben. - Nem tudná holnap átvinni neki? – Nick elkeseredettsége elérte a végső határt. - Nem kedvesem, mert addigra kiszárad – felelte Viola. – Magam is átvinném, de az új csatos bőrcipőm van rajtam, és nyomja a lábamat. Csak egy perc az egész – nyújtotta Nick felé a tortát. Mivel megtenni kevesebb időt vett el, mint ott állni és vitatkozni, Nick kikapta a dobozt Viola kezéből átrohant az úton. - Mondtam, hogy kényelmes cipőben gyere – fedte húgát Bessie Jean. –, de te sohasem hallgatsz rám. Nick keresztülvágott az udvaron és felsietett a lépcsőn. Legszívesebben a küszöbön hagyta volna a tortát, de tudta, hogy Viola figyeli, és ha nem azt teszi, amit mondott, még képes és visszaküldi. A franc essen bele, gondolta belökve az ajtót. Sötét és hideg volt odabent, egyedül a légkondicionáló monoton zaja törte meg a csendet. Átvágott a rendetlen nappalin, talpa alatt régi újságpapírok és üres pizzás dobozok zörögtek, a padlón sörösüvegek hevertek szanaszét. Szeme sarkából látta, hogy egy csótány surran az egyik pizzás dobozba. Az összes asztal roskadozott a sörös üvegek és dobozok alatt, de a dohányzó asztal melletti szőnyegre is jutott belőlük bőven, akárcsak az újságpapírból, mely magasra halmozva állt a padlón. Az egyik papírhegyen egy rózsaszín és sárga kagyló, mely eredetileg díszül szolgált, a lakók azonban hamutálcának használták. A kagylóból kibuggyantak a csikkek, és a levegőt áporodott füst- és ételszag keveréke töltötte be. A szoba leginkább disznóólra emlékeztetett. Az ebédlőasztalt egy öreg, szakadt és festékfoltos lepedő borította, rajta kibontatlan festékes dobozok és néhány műanyagüveg a helyi barkácsboltból, bennük festékoldó folyadék az ecsetek kimosására. Az ebédlőt a konyhával lengőajtó kötötte össze, akárcsak Laurant házában. Nick belökte az ajtót, és belépett a konyhába. Az első, ami megcsapta, az átható, csípős szag volt. Erős, fanyar… ismerős. Bármi volt is, a szeme könnybe lábadt tőle és a torkát is marta. A többi helyiségtől eltérően a konyha nem volt rendetlen. Nem, makulátlanul tisztaság uralkodott benne. A pult üres, sehol egy folt, csillog, mint… egy másik konyha, ahol már járt. Hirtelen beléhasított a felismerés. Emlékezett a szagra… ecet és ammónia… és arra is pontosan emlékezett, hol érezte korábban ezt a szagot. Pillantása idegesen pásztázta a konyhát. Az igazság főbe kólintotta, mintha kalapáccsal verték volna fejbe. Hirtelen minden a helyére ugrott. Leejtette a tortát és a pisztolya után kapva

190

191

megpördült. Mielőtt még megpillantotta az asztalt, tudta, hogy mit fog látni. Az asztal közepén, pontosan a só- és a sószóró közé helyezve egy hatalmas műanyag dobozt, benne savlekötő tabletták. Rózsaszínűek. Épp olyan rózsaszínűek, ahogy emlékezett rájuk. És rögtön mellette egy magas, hosszúnyakú üveg valami vörös szósszal. Egyedül a remegő cocker spániel hiányzott a sarokból. - Laurant! – Nick az ajtó felé lendült. Vissza kell érnie a templomba, mielőtt túl késő lenne! A nappalin átrohanva belebotlott a dohányzó asztalba és felborította. Átugrotta az asztal lábait, és feltépte a bejárati ajtót. A templom! A gazember akkor akarja elkapni, amikor kilép a templomból. Pisztolyát visszalökve a tokba rohant a kocsi felé, hogy telefonálni tudjon. Nem akarta az értékes időt arra vesztegetni, hogy a helyi hatóságokat értesítse. Pete majd megteszi a szükséges lépéseket, és segítséget küld, amíg Noah és ő megvédi Tommyt és Laurant-t – az ártatlan bábokat a Szívtipró halálos játszmájában. Az utcára kiérve odakiáltott Bessie Jeannek. – Menjen be és hívja a nugenti serifet! Mondja meg neki, hogy minden elérhető embert küldjön az apátsághoz! Beugrott a kocsiba. Az ajtót is nyitva hagyta, egyből a kesztyűtartóhoz kapott, türelmetlenül félrelökte a Glockot és egy másik magazint. Megragadta a telefont, közben tovább kiabált a dermedten álló nőknek. – Menjenek már! És mondják meg nekik, hogy felfegyverkezve jöjjenek. Sebességbe lökte a sebváltót, talpa a gázpedálra feszült. A kocsi kilőtt, az ajtó bevágódott a hirtelen mozdulattól. Beütötte Pete mobiljának a hívószámát. Tudta, hogy főnöke mindig magával hordja a készüléket, és csak akkor kapcsolja ki, ha repül, vagy ha otthon van. Az első próbálkozásra a hangposta válaszolt. Nick káromkodva szétkapcsolt, és beütötte Pete otthoni számát. Padlóig nyomva a gázpedált, százhússzal rohant fel a dombra, közben egyre csak azt ismételgette: - Gyerünk, vedd már fel, vedd már fel! Egy csengetés. Második csengetés. Végre a harmadik csengetésre Pete beleszólt a kagylóba. - Nem Brenner az, hanem Stark! – üvöltötte Nick. – Laurant használja arra, hogy engem elkapjon! A kezdettől fogva meg volt rendezve az egész! Megöli őt meg Tommyt! Keríts valami segítséget, Pete! Mindannyian célpontok vagyunk!

36. fejezet Donald Stark, akit Holy Oaks lakosai a kedves és udvarias Justin Bradyként ismertek, a kórus karzatán, a rács mögött guggolt a megfelelő alkalomra várva. Ó, mennyire készült erre a napra! Az ünnepi pillanat végre a küszöbön áll. Eljött az ő dicsőségének perce, és Nicholas Buchanan utolsó napja. Nicholas alaposan próbára tette a türelmét. Sőt, az ökör meglehetősen idegessé tette Starkot. Megpróbálta tönkretenni az ő csodálatos terveit, és ezért egy csomó időt elpazarolt aggodalmaskodással. Óvatosan felemelkedett, és kutatva fürkészte a tömeget. Érezte, ahogy a düh nő benne, és próbálta féken tartani. Mindent a megfelelő időben. Aztán újra körülnézett. Hová az ördögbe tűnhetett az ökör? A harmadik szemle után arra a következtetésre jutott, hogy az ökör nincs a templomban. Hová mehetett? Aztán eszébe jutott, hogy hátha az erkély alatt áll, ahol nem láthatja. Biztosra kellett mennie. Elhatározta, hogy kockáztat, és leoson a földszintre, hogy személyesen ellenőrizze. Biztosan kell tudnia. Kell, kell, kell! Feltétlenül szükséges volt, hogy az ökör ott legyen. Végtére is ő a díszvendég. Fejét lehajtva, Stark lassan hátramászott a padhoz, ahová a kulcsot elrejtette. Már kinyújtatta érte a kezét, amikor meghallotta a gumik sivítását. Az ablakhoz ugorva még épp látta, ahogy az ökör zöld Fordja száguldva közeledik az úton.

191

192

Stark elvigyorodott. – Türelem rózsát terem – suttogta maga elé. Aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. Minden visszakerült a rendes kerékvágásba. A díszvendég bármely pillanatban beléphet a templomba. Felemelte a fegyvert, megigazította a látcsövet, aztán térdre ereszkedve lövő állásba helyezkedett. A videokamera az oltárra volt irányítva, és Start odanyúlt, hogy bekapcsolja a felvevőt. Természetesen a megfelelő időzítés a legfontosabb. Ugyan mi értelme lenne megölni Tom atyát és Laurant-t, ha az ökör nincs ott, hogy lássa? Annak semmi értelme, gondolta Stark. Elhatározta, hogy mind a kér gyilkosságot filmre veszi. Hogyan is dicsekedhetne vele, hogy palira vette az FBI-t, ha nincs a kezében bizonyíték? Stark tisztában volt vele, hogy okosabb és ravaszabb, mint az összes ökör együttvéve, és most már hamarosan az egész világ tudni fogja. Ez a kazetta kigúnyolja őket, bebizonyítja a hozzá nem értésüket, megalázza őket ugyanúgy, ahogy Nicholas is megalázta őt. - Rossz emberrel kezdtél – suttogta gyűlölettel teli hangon. Ujjai ráfonódtak a puskaagyra. Érezte a növekvő erőt az ujjbegyeiben, ahogy minden érintéssel egyre hatalmasabb lesz. Még várt. Várta, hogy a szépfiú pap befejezze az esküvői szertartást, felmenjen a lépcsőn vissza az oltár mögé, és elkezdje a misét. Stark elkészítette a házi feladatát. Pontosan tudta, ki hol fog ülni. Úgy tett, mintha az erkélyen dolgozna, amikor a próba volt. Tudta, hogy a menyasszony és a vőlegény, a násznagy és a koszorúslányok követni fogják a papot, ahogy az oltárhoz megy, és leülnek az odakészített székekre, mint a királyi család, jobb oldalon, valamivel az oltár mögött, az északi fal mentén. A báty és a húg a színpad közepén lesznek, a legjobb helyen, hogy a kamera felvehesse az előadást. Egyszerűen tökéletes lesz. Először a Tommy fiút lövi le – egyetlen lövés a homloka közepébe remekül fog festeni a filmen. És amíg Nicholas megpróbál magához térni a sokkból – ugyan ki ne lenne sokkban, amikor a szeme láttára hal meg a legjobb barátja? – Stark jobbra fordítja a puska csövét és lelövi Laurant-t. A kamera fel fogja venni az arckifejezését, ahogy a bátyja halálára reagál. Stark elképzelte a szemébe kiülő borzalmat és rémületet, miközben a következő másodpercben már ő is halott. A gondolattól újra elmosolyodott. Fini. Bumm, bumm, köszönöm hölgyem. Megkapja a fivért és a húgot is, mielőtt az emberek magukhoz térnének. Stark számított rá, hogy a vendégek pánikba esnek, és egymást letaposva rohannak az ajtóhoz, mint valami megvadult csorda. Szüksége volt a felfordulásra, hogy legyen ideje lejutni a rejtekajtón keresztül, amit az orgona mögé épített. Az előtér szekrényében fog kikötni, kimászik az ablakon a szabadba és elvegyül a hisztérikus emberek között. Lehet, hogy a móka kedvéért egy kicsit sikoltozik is - Annyi a tennivaló és olyan kevés az idő – suttogta. Azért abban az értékes két-három, esetleg négy másodpercben, mielőtt a tömeg megindulna, megpróbálja megölni Willie-t és Markot. A hatodik sorban ültek a főfolyosó mellett. Stark tudta, hogy mohó, de nem törődött vele. Meg kell szabadulnia tőlük. Azóta fantáziált róla, amióta csak együtt kellett élnie velük. Lakótársai disznók voltak. Hitvány, büdös disznók. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy ezek az alakok tovább szennyezzék a világot. Ez nem is lehet kérdés. Meg kell halniuk. És ha nem tudja megölni őket ma, akkor visszajön és elkapja őket később. Persze az ő halálukat nem veszi filmre, mert akárcsak az a Tiffany nevű szajha, Willie és Mark sem ér annyit, hogy emlékezni kéne rájuk. Kislányosan kuncogott, ahogy a garázsajtó nyitójára gondolt, amit olyan ügyesen megszerelt. A szerkentyű a kocsi napellenzőjéhez van csíptetve. A kutya sem veszi észre, vagy ha mégis, akkor sem foglalkozik vele. Pedig ez egy garázsajtót sem nyit ki. De nem ám! Csak meg kell nyomni a gombot, és bumm! Hírek este tizenegykor. Hát nem nagyszerű móka? De bizony az! A fém járókeret miatt Michelle nem tudott letérdelni, ezért a hagyományoktól eltérően Tommy a szertartás elején összeeskette a párost. Nagy reményekkel nézett a házaspár jövője 192

193

elé. Christopher jó ember volt, okos és megfontolt. Hitt a házasság intézményében és az elkötelezettségben, és szerette a menyasszonyát. Mindketten kemény időket éltek át a múltban, mindezt tiszteletreméltó méltósággal, és Tommy tudta, hogy mindketten megtartják majd az esküjüket akkor is, amikor jönnek az elkerülhetetlen nehéz napok. Öröm volt összeesketni őket. Rámosolygott Christopherre, ahogy felhúzta menyasszonya ujjára a gyűrűt. A lány keze annyira remegett, hogy csak másodszori próbálkozásra sikerült a dolog. Tommy megáldotta őket, aztán megfordult, hogy felmenjen a lépcsőn. A kórus énekelni kezdte az „Ó, drága szeretet”-et. Amíg az esküvői menet tagjai helyet foglaltak az első sorokban, a menyasszony és a vőlegény, mögöttük pedig a vőfély és a nyoszolyólány követték Tommyt az oltárhoz. Mögötte átsétáltak a falnál álló székekhez és leültek. Laurant eligazgatta Michelle hosszú fátylát, aztán leült mellé. Egyikük sem fog már felállni az úrvacsoráig. A két ministráns fiú, Michelle rokonai, szemben velük ültek le a sekrestye ajtajánál. Noah mellettük állt. Ahogy Tommy az oltár felé tartott, észrevette, hogy Noah lomhán a falnak támaszkodik. Szigorúan rámeredt, két kezét oldalához szorítva mutatta neki, hogy álljon egyenesen. Noah azonnal engedelmeskedett. Tommy a gyülekezethez fordult. Fejét lehajtva, kezével a hűvös márványlapra támaszkodva térdet hajtott. És akkor észrevette a virágokat. Az oltár alatt egy gyönyörű kristályváza állt telis-teli hófehér liliomokkal. Sejtette, hogy a virágos tette oda, hogy ne legyen útban, amíg az oltárt előkészítik a ceremóniára. Bárki is terítette le a márványlapot a fehér vászonnal, nyilvánvalóan megfeledkezett a virágokról. Tommy lehajolt és a vázáért nyúlt, de amikor felemelte, meglátott egy icipici, gombostűfejnyi villogó fényt maga előtt a jobb sarokban. Megzavarodva hajolt előre, hogy jobban szemügyre vegye. Aztán észrevette a hosszúkás, téglalap alakú tárgyat, nem nagyobbat egy téglánál, ami valami szürke anyagba volt bugyolálva. Piros, fehér és kék kábelek kígyóztak elő az anyagból és a piros fény középen villogott. Pontosan tudta, mit lát. Egy bombát. És a méretéből ítélve Tommy úgy vélte, hogy képes akár az egész templomot a levegőbe röpíteni. A villogó piros fény azt mutatta, hogy a bombát aktiválták. - Istenem! – suttogta maga elé, és a döbbenettől egy pillanatig mozdulni sem tudott. Úgy érezte, megállt a szíve. Első gondolata az volt, hogy felugrik, és kiabálni kezd, hogy meneküljön, aki tud, de szerencsére időben visszafogta magát. Nyugi! Igen, nyugodtnak kell maradnia. A pánik volt az utolsó, amit szeretett volna. Elengedte a vázát, de az utolsó pillanatban sikerül elkapnia. Keze vadul remegett, és érezte, hogy patakokban folyik a verejték a homlokán. Az Isten szerelmére, most mit tegyen? Még mindig féltérdre ereszkedve Noah felé fordult, és intett neki, hogy jöjjön oda. Noah látta Tommy döbbent arckifejezését, és azonnal odasietett. Azt hitte, Tommy rosszul lett, mert arcszíne a márványéval vetekedett. Tommynak meg kellett kapaszkodnia az oltárban, hogy talpra tudjon állni. Csak arra tudott gondolni, hogy minél előbb el kell távolítani a tömeget a templomból. Egymást kergették fejében a gondolatok. Alig négy-öt másodpercet töltött térden állva, de ez elég volt ahhoz, hogy a gyülekezet csodálkozva összesúgjon, hogy vajon mit csinál. Egyik kezével az oltárra támaszkodott, másikkal megragadta a vázát és felállt, pont mire Noah hozzáért. Tommy mosolyt erőltetett az arcára, a virágokat az oltárra tette a mikrofon mellé, aztán hátralépett. Nem akarta, hogy a mikrofonban is hallatszódjon, amikor megmondja Noah-nak, hogy mit talált. Noah Tommy elé állt háttal a gyülekezetnek. – Mi a baj? – kérdezte suttogva. Tommy közelebb hajolt hozzá és a fülébe súgta. – Egy bomba van az oltár alatt.

193

194

Noah-nak arcizma sem rándult. Csak bólintott. – Hadd lássam! Aztán az emberek felé fordult, gyorsan keresztet vetett, ahogy Tommytól tanulta, és letérdelt. Azt akarta, hogy a gyülekezet azt higgye, ő is részt vesz a szertartáson. Fejét lehajtva lebukott és előrehajolt. – Istenem – suttogta. Szemügyre akarta venni, mivel is állnak szemben és remélte, hogy egy egyszerű, házi készítésű bomba, amit könnyedén hatástalanít. De nem volt ilyen szerencséje. Első pillantásra látta, hogy a szerkezet átkozottul bonyolult, túl bonyolult ahhoz, hogy elboldoguljon vele. Szakemberre van szükség, aki tudja, hogy melyik vezetéket kell elvágni, és az ég szerelmére, hol találnak most egy bombaszakértőt egy Holy Oaks méretű városkában? Noah visszahúzta a fejét és Tommyra nézett. – Nem tudom hatástalanítani. Ahogy talpra állt, Tommy odasúgta. – Rendben. Akkor ki kell menekítenünk innen az embereket. Christopher segíteni fog. Te foglalkozz a ministránsokkal. Tommy a vőlegény felé sietett, de félúton megállt és intett Christophernek, hogy jöjjön oda. Nem akarta, hogy Michelle is hallja, amit mondani fog. A lány zavartan nézett rá, aztán Laurant-hoz fordulva suttogni kezdett. Laurant megrázta a fejét jelezve, hogy ő sem tudja, mit akar Tommy. - Van egy problémánk, és szeretném, ha segítenél eltávolítani az embereket a templomból – suttogta sürgető gyorsasággal Tommy. – Egy bomba van az oltár alatt. Nem akarunk pánikot – tette hozzá gyorsan, hallva, hogy elakad a férfi lélegzete. – Meg tudjuk csinálni. Az emberek utánatok mennek. - A barlang – suttogta Christopher. – Mondd azt, hogy kövessenek minket a barlanghoz, mert van egy meglepetésem Michelle számára. - Ez jó – egyezett bele Tommy. Gyorsan megfordult és visszasietett az oltárhoz. A mikrofont megigazítva, mély lélegzetet vett és beszélni kezdett. – Hölgyeim és uraim, Christophernek van egy meglepetése Michelle számára. Kérem, kövessék az ifjú párt a barlanghoz a hegy lábánál. Christopher Michelle-hez ért, mielőtt Tommy bejelentése elhangzott. A lány meglepetten nézett rá, ahogy gyengéden talpra húzta és átkarolta. - Christopher, mit csinálsz? – kérdezte suttogva. - Csak mosolyogj, édesem. Ki kell jutnunk innen. Michelle átkarolta a vállát, az utasítás szerint mosolygott és tovább suttogott. – Tetszeni fog a meglepetés? Christopher nem válaszolt. Megkerülte az oltárt, le a lépcsőn, és kifelé a templomból. Lelkesedése mosolyt csalt Laurant ajkára. Christopher gyakorlatilag futott. Ő és David, a vőfély megvárták, amíg Tommy befejezi a mondandóját, aztán felálltak. Laurant belekarolt Davidbe, és nyugodt, lassú léptekkel követték az ifjú párt. Halk moraj hullámzott végig a tömegen, ami erősebb lett, ahogy a vendégek fogták holmijukat, halk csattanással felhajtották a térdeplőt és felálltak, hogy ők is kivonuljanak a templomból. Stark nem hitt a szemeinek. Elmennek. Nem, kiáltott gondolatban. Ez lehetetlen. Senki nem mehet el! Miféle meglepetésről hablatyolt a pap? A korai távozás nem volt része a próbának. A barlang? Miért mennek a barlanghoz? Mit hagyott ki? Agya nagyobb teljesítményre kapcsolt, gondolatai összegabalyodtak. Ez lehetetlen. Laurant. Ő is elmegy. Nem, nem, nem! Most megy el az oltár mellett. Először Tommyt, aztán Laurant-t. Ahogy tervezte. De az ökör. Az ökörnek látnia kell! A pap már megint a mikrofonba beszélt. – Azok, akik az oldalajtók közelében vannak, arra is kimehetnek. Ezzel időt takarítunk meg. Stark reszketett a dühtől. Érezte, hogy lassan elveszti az önuralmát, de akkor – éppen amikor fel akart ugrani, hogy lőjön – látta, hogy nyílik az oldalajtó, és ott van, az ökör maga, amint próbál utat törni a kifelé áramló tömegben. Nicholas végre megérkezett. – Ez az, most már

194

195

minden rendben lesz – suttogta maga elé. Örömében üvölteni szeretett volna. Olyan boldog volt, hogy látja az ökröt, hogy legszívesebben odaintegetett volna neki. Örülök, hogy látlak, Nicholas. De még mennyire, hogy örülök! Eljött az idő… kezdődjön hát a darab. Puskáját felemelve az első célpontra összpontosított. Csak ne nevess! Ne nevess! – intette magát, de az izgalom annyira magával ragadó volt, hogy nem tudta, képes lesz-e uralkodni magán. Belenézett a távcsőbe, ujját a ravaszra szorította. Csak gyengéden, óvatosan. Várd ki a megfelelő pillanatot. Noah-nak sikerült mozgásra bírni a ministráns fiúkat, és gyorsan visszafordult, hogy elcsípje Laurant-t, mielőtt elérné a főfolyosót. Nem akarta szem elől veszteni. Tommyval és vele együtt kell elhagynia a templomot. Alig három méterre volt Tommytól, amikor észrevette a vékony lézersugarat, ami a szemközti falon táncolt. Azonnal reagált. – Egy pisztoly! – kiáltotta, és fegyverét előhúzva Tommy felé iramodott. Figyelmét a karzatra irányította és lőtt a fény forrása felé. Nick abban a pillanatban látta meg a lézersugarat, amikor elhangzott Noah figyelmeztetése. – Le a földre! – üvöltötte torka szakadtából, miközben igyekezett utat törni a megriadt tömegben. Tommynak meglepődni sem maradt ideje. …………(?) hangot hallott, és az oltár egy darabja a levegőbe fröccsent. Az egyik pillanatban Noah és Nick kiabálását hallotta, a következőben Noah tüzelt és ugyanazzal a lendülettel rávetette magát, és földre döntötte. Noah feje nagyot koppant a márványoltáron zuhantában, aztán holt tömegként zuhant Tommyra. Tommy kiszabadította magát alóla, és fedezékbe rángatta az eszméletlen férfit. Miközben igyekezett hátrahúzni a tűzvonalból, látta hogy bal vállából ömlik a vér. A levegő megtelt rémült, ideges kiáltásokkal, ahogy a megrémült emberek pánikszerűen menekültek a templomból. A folyosókon összezsúfolódott a hisztérikus tömeg. Nick jobb kezében tartotta Sig Sauerjét, és ahogy rohant előre félrelökve az embereket az útból, másik kezével hátranyúl és farzsebéből előhúzott egy töltött Glockot. Beugrott az egyik sorba és lőni kezdett. A padok tetején rohanva folyamatosan tüzelt a karzatra, így próbálva a padlóhoz szegezni a gazembert. Stark lebukott a rács mögé. Mi folyik itt? A szőke pap fegyvert rántott és tüzelni kezdett, ezért alig egy-két lövést tudott leadni. Látta Tom atyát elesni, aztán a papot is, és biztosra vette, hogy mindkettőt eltalálta. Most Laurant van soron. Odébb araszolt a puskával, és megtalálta a lányt. Az oltárhoz vezető lépcsőn térdelt. Éppen fel akart állni, amikor Stark tüzelt. A lány újra leroskadt, de Stark nem tudta volna megmondani, hogy vajon eltalálta-e. Pergőtűz zúdult rá. Ledobta a puskát, és hasra vetette magát, hogy a rejtekajtóhoz kússzon. A videokazetta. Meg kell szereznie a kazettát. Körülötte a levegő szinte izzott a becsapódó golyóktól. Az egyik majdnem eltalálta a kezét, ahogy a kamera felé nyúlt. Nem érte el, de nem hagyhatta itt. Az orgona mellé kúszott a kijárathoz, és megrántotta a húrokat. Golyók pattogtak körülötte. A kamera összetörve zuhant a padlóra, és ő lassan maga felé húzta. Egy perccel később már a kezében volt a kazetta. Gyorsan széldzsekije zsebébe dugta, ráhúzta a cipzárt, aztán az orgona mögé vetette magát, és felemelte a rejtekajtót. Lábaival kalimpálva ereszkedett le a polcra, amit ő épített a mennyezetbe. Felnyúlt, és gondosan bezárta a rejtekajtót, rátolta a reteszt. Akkora zaj volt a templomban, hogy nem is aggasztotta magát, hogy esetleg meghallják, amint a plafondeszkát áttörve a szekrénybe érkezik. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és kikandikált. Senki nem volt a helyiségben, de látta, ahogy egy csapatnyi ember tolongva igyekszik a kijárat felé. Stark úgy döntött, hogy elvegyül a tömegben. Keresztülrohant az előtéren, és beverekedte magát a tömegbe. Egy idős nő megragadta a karját félve, hogy ellökik, és ő – mint egy igazi úriember – átkarolta a vállát és segített neki kijutni a szabadba. Visszanézett, és vissza kellett fognia magát, nehogy hangosan kacagni kezdjen. Nicholas valószínűleg még mindig a tömeggel harcol, hogy a vaskapuhoz jusson. Végül persze majd

195

196

feljut a lépcsőn, de vajon megtalálja-e a rejtekajtót? Stark úgy gondolta, hogy nem. Nagyon ügyesen lett megtervezve. Maga elé képzelte, ahogy az ökör ott áll, tanácstalanul. Ugyan hová tűnhetett az a Justin Brady? Igen, ő az, akit az ökör keres, de amikor legközelebb találkoznak, Nicholas nem fogja felismerni, Stark ebben bizonyos volt. Eltűnik a szakálla, haja hosszabb lesz, másként fésüli és be is festi. A szeme is más színű lesz, talán kék, vagy zöld. Végül is igazán szép kontaktlencse gyűjteménye van, a szivárvány minden színében. Stark meg volt győződve róla, hogy ő az álcázás mestere. Néhány apró változtatás, ez a kulcs. Semmi drámai, csak egy kicsi innen, meg egy kicsi onnan, és máris más színben látjuk a világot. Még a tulajdon anyja sem ismerné meg, ha most mögé sétálna és megkocogtatná a vállát. Persze Millicent mama manapság már nem lát semmit. Ott rohad a hátsó udvarban a petúniák alatt, amiket annyira szeretett. Mégis, ha most látná a fiát ebben az álöltözetben farmerként, bizonyára nagyon tetszene neki. Nem engedte el az idős nő karját, hanem magával vonszolta, ahogy befordult a sarkon. Végig szorosan a fal mellett maradt, ha az ökör feljut a karzatra és kinéz az ablakon, ne vehesse észre. A banya sírni kezdett. Ahogy Stark az oldalajtó felé indult, ahonnan még mindig áramlott kifelé a tömeg, a nő ellenkezni kezdett. – Engedjen! Meg kell találnom a férjemet! Segítsen megkeresni, kérem! Stark ellökte magától, és figyelte, ahogy a rózsabokrok közé zuhan. Aztán továbbsietett, könyökével törve utat és újra meg újra hátrafordulva, hogy ellenőrizze, nem követi az ökör. Halkan felsikoltott. Tom atya rontott ki a templomból, és a tömeg szétvált előtte, hogy utat nyisson neki. Karjában cipelte a másik papot. Fehér palástja lucskos volt a vértől, de nem úgy nézett ki, mint aki komolyan megsebesült. És Laurant! Magasságos ég, bátyjával együtt jött ki a templomból! Annyira megdöbbent, hogy még mindig élnek és virulnak, hogy kis híján rájuk kiáltott. Nekitámaszkodott a falnak, fejében egymást kergették a gondolatok. Mit tegyen? Jaj, mit is tegyen most? Arra nincs ideje, hogy új tervet dolgozzon ki, de tennie kell valamit, mielőtt kicsúszik a lehetőség a kezéből. A tömeg körülvette Tomot. Stark figyelte, ahogy lassan leereszti a fűre a másik papot, és lehajolva a haldokló fülébe sugdos. Imádkozik érte, semmi kétség, mintha valamit is használna. Csakhogy ez a pap, aki rálőtt, nem is pap, igaz? Fegyvere volt. Egy ökör, egy álpap. Hogy merészelték átejteni? Hogy mertek ilyet tenni? Igen, minden bizonnyal egy ökör volt. De most meghal. Stark kétségbeesetten vágyott rá, hogy megölje Tomot, noha tudta, hogy lehetetlen biztosra menni. Túl sok ember rohangál körülötte, mint a fejetlen csirke. Figyelme Laurant felé fordult. Könnyű zsákmány, gondolta. Az ajtónál állt, a fal mellett, félrehúzódva az útból, de szinte másodpercenként próbált bekukucskálni a templomba. Tíz méterre sem volt tőle. Stark lassan előre óvakodott. A lány kábultnak látszott, ez plusz előnyt biztosított a férfinak. Előhúzta zsebéből a pisztolyt, és dzsekijébe rejtette. - Laurant – kiáltotta a lány nevét, igyekezett szánalmasnak hangzani. Előregörnyedt, fejét lehajtotta, de azért felpillantott, ahogy újra szólította. – Laurant, eltaláltak. Kérlek, segíts! – Közelebb araszolt. – Kérlek! Laurant hallotta, ahogy Justin Brady a nevén szólítja, és tétovázás nélkül elindult felé. Stark úgy tett, mintha megbotlana. Aztán hangosan felnyögött. Oscar-díjas alakítás. Díjat kellene kapnia ezért a tökéletes alakításért. Laurant Justin felé lépett, de a jobb lábába éles, szúró fájdalom hasított. Minden bizonnyal megvágta magát, amikor az egyik koszorúslány a padlóra lökte nagy igyekezetében, hogy még előtte kijusson a templomból. Érezte, ahogy a vér a cipőjébe csorog.

196

197

Sántított, de olyan gyorsan mozgott, ahogy csak tudott. Öt méterre sem volt a férfitól, amikor hirtelen megtorpant. Valami nem stimmelt. Nick hangját hallotta a fülében. Senkinek ne higgy el semmit! Akkor lenézett, és meglátta, hogy mi nem stimmel. Justin figyelte, ahogy a lány visszalép, távolabb tőle. Egyik kezét a dzsekijében tartotta, ujjai a pisztolyra fonódtak. Tovább botladozott felé, félig előre görnyedve próbált úgy tenni, mintha rettenetes fájdalmai lennének. De Laurant nem vette be. Mit bámul rajta? A keze. A kezét bámulja. Lenézett, és ő is meglátta. A gumikesztyű. Elfelejtette levenni a gumikesztyűket. Átkozva magát feledékenységéért, a lány felé iramodott, mint egy sebzett bika. Laurant megfordult, hogy elmeneküljön, segítségért kiáltott Nicholasnak, de Stark már mellette termett és pisztolya csövét a tarkójára szorította, belefojtva ezzel a sikítást. Siess, utasította magát. Kapd el gyorsan, kapd el! Ájultan rogyott le, de Stark elkapta, mielőtt a földre zuhant volna, átkarolta és magával rángatta. Az emberek még mindig özönlöttek a templomból, férfiak és nők csoportosultak a parkolóban is, de senki sem próbálta őket megállítani. Látták vajon, hogy mit csinál? Észrevették, hogy pisztoly szorul Laurant melléhez? A cső most felfelé mutatott, egyenesen a lány állára. Ha bárki közbe merne avatkozni, Stark egész pontosan tudta, hogy mit fog tenni. Szétlövi azt a csinos kis pofikáját. De nem akarta, hogy meghaljon. Még nem. Még meg kellett volna változtatni pár dolgot, de így is nagy tervei vannak vele. Miután bezárja a kocsija csomagtartójába – a másik kocsiba, amiről egy ökör sem tudja, hogy az övé –, elviszi valami biztos helyre és megkötözi. Rengeteg elhagyatott faház állt az erdő felső részén. Biztos volt benne, hogy könnyedén megtalálja a megfelelő helyet. Betömi a lány száját és otthagyja megkötözve, mint egy kötözött sonkát, és elmegy vásárolni. Igen, pontosan ezt fogja tenni, vásárolni megy. Vesz egy másik kamerát – a legjobb minőségűt, persze, hiszen neki csakis a legjobb felel meg, és vagy egy tucat kazettát is beszerez. Sonyt, ha van nekik, mert annak sokkal jobb a képminősége. Aztán visszatér az ő édes Laurant-jához és filmre veszi a halálát. Olyan sokáig életben fogja tartani, ameddig csak tudja, de amikor bekövetkezik a vég, és a szemében kihuny a fény, csak visszatekeri a kazettát és újra átéli a pompás kivégzést. Stark előző tapasztalataiból tudta, hogy újra és újra le fogja vetíteni a kazettát mindaddig, amíg minden egyes vonaglás, sikoly és könyörgés a legapróbb részletekig az elméjébe nem ég. Akkor és csak akkor lesz teljesen elégedett és képes arra, hogy pihenjen. Ha megölte Laurant, akkor hazamegy. Másolatokat készít a felvételről. És elküldi mindazoknak, akiket el akar kápráztatni. Nicholas is kap egyet emlékeztetőnek, hogy sose felejtse el, mennyire alkalmatlan, és micsoda botorság volt tőle a mesterrel ujjat húzni. Egy másik kazettát az FBI vezetőjének küld. Az igazgató használhatja az ajándékot a jövendő ökrök kiképzésénél. Természetesen jó pár kazettát megtart a saját könyvtára számára – bár sajnos a legjobb minőségű kazetták is tönkremennek egyszer –, és az utolsót fellövi az Internetre. Bár nem hajszolta a mindenható dollárt, egy kis fészeknyi zöldhasú a szabadságot jelenti számára, és azt, hogy újabb tökéletes társ után nézhet. Ez a kazetta egy vagyont fog hozni neki. Rengeteg hasonló ízlésű kukkolóval találkozott szörfözés közben a hálón. Laurant rongycsomóként feküdt a furgon takarásában, míg Stark előhalászta kulcsait. Senki nem láthatta őket, mivel a furgon két másik kocsi mögé volt elbújva. Kinyitotta az ajtót, leengedte az ablaktáblát, aztán felemelte Laurant-t és behajította a csomagtérbe. Ahogy rácsapta az ajtót, bekapta a lány szoknyáját, de túlságosan sietett ahhoz, hogy újra kinyissa az ajtót. Tudta, hogy ez óvatlanság, de nem segíthetett rajta. Az események túl gyorsan követték egymást, aztán ez a feledékenység is a kesztyűvel. Előrerohant a vezetőüléshez, szeme sarkából látta, hogy mentő kanyarodik az apátság elé, és próbál átjutni az emberek és a kocsik között. Sziréna sivított. Nyilvánvaló volt, hogy nem juthat ki a kocsifelhajtóra, ami az egyetlen kijárat volt. – Ne aggódj! – mormolta maga elé. Beindította a motort, és lassan áthajtott a járdán. Aztán

197

198

felpörgette a motort, és bele a rózsabokrokba. Ösztönösen lekapta a fejét, ahogy a tüskés ágak a kocsi szélvédőjének ütődtek, mintha át tudnák szúrni az üveget. Teljes erejével a gázpedálra feszült, szinte ráállt, ahogy padlóig nyomta a pedált. A furgon ugrálva, csúszkálva startolt le a füves lejtőn. Stark úgy érezte, mintha repülne. A visszapillantó tükörbe nézve felkacagott. Senki sem követte. Olyan biztonságban volt, mint egy csecsemő az anyja ölében. Megtegye most? Küldje őket át Isten országába? A detonátor a feje fölött volt, a napellenzőhöz csíptetve, és pont úgy nézett ki, mint egy igazi távirányító, amivel ki lehet nyitni a garázsajtót. Nem. Azt akarta, hogy Laurant is lássa a tűzijátékot. Úgy döntött, hogy ragaszkodik az eredeti tervhez. A városból kifelé menet robbantja fel az apátságot. Már kiválasztotta a helyet. A színház legjobb helye, fent magasan a domb tetején, a városon kívül. Minden egyes tégladarab útját nyomon követheti. Ó Istenem, micsoda látvány lesz! Ezt is le kéne filmezni! És elküldeni az összes tévéállomásnak. Híradó este tizenegykor. - Zöldszemű lányka, ébredj fel és játssz velem. Ébredj fel és játssz velem… Laurant, ideje, hogy felébredj. Az órájára nézett, és meghökkent, hogy milyen kevés idő telt el. Aztán gumik csikorgását hallva, felkapta a fejét. A visszapillantó tükörben meglátta a zöld Fordot, ahogy szinte repülve száguld lefelé. Stark hitetlenkedve bámulta, dühe nem ismert határt. – Ez lehetetlen! – üvöltötte, öklével a kormánykerékre csapva. A furgon teljes sebességgel száguldott a főutcán, meghúzott egy parkoló kocsit, és besurrant az egyik mellékutcába. Stark teljes talpával a gázpedálra feszült, tovább gyorsított és bekanyarodott a következő sarkon. A sebességmutató a százat mutatott, ahogy a park felé haladt. Majdnem felborult a kocsival, amikor a következő kanyart két keréken vette be, de a kormány erőteljesen balra rántva sikerült egyenesbe hozni a furgont. Újabb kanyar és végre ott volt, a park hátsó bejárata. Az ökör most nem volt mögötte, és Stark biztosra vette, hogy sikerült leráznia. Elégedetten kuncogva lassított, és rátért a kocogók ösvényére. A kocsi ugrálva haladt a fekete kátrányos felületen, a bal kerék csúszkált a sima, agyagos talajon, a jobb kerék viszont az ösvény szélén levő kemény köveken egyensúlyozott. Mintha Laurant nyögését hallotta volna. Vissza kellett fognia magát, hogy ne hajoljon ár az ülésen, és ne tépje cafatokra puszta kézzel. A düh egyre erősödött, és a gondolatai olyan gyorsan követték egymást, hogy komoly gondot okozott koncentrálnia. Felnyúlt és megigazította a tükröt, hogy láthassa a lányt. Labdává gömbölyödve feküdt az oldalán, a hátát a férfi felé fordítva. Csak a képzelete játszik vele, győzködte magát, nem is nyögött fel a lány. Csak képzelődött. Olyan elmélyülten figyelte Laurant-t, hogy kis híján belehajtott a tóba. Visszakormányozta a kocsit az útra, megigazította a tükröt, hogy lásson hátrafelé. Az éles kanyar miatt lassítania kellett, de a gondolatait nem tudta lecsillapítani. Válla mögött újra hátrapillantott, de már nem Laurant-t látta, hanem a szajhát, Tiffanyt. Megrázta a fejét. És akkor megint Laurant feküdt ott összegömbölyödve. Szeretett volna megállni és lehunyni a szemét. Időre volt szüksége, hogy megtisztítsa az elméjét és összeszedje magát. Hiszen ő született tervező volt, gondos és alapos a legapróbb részletekig. Nem szerette a meglepetéseket. Csakis ez lehet az oka a zavarodottságának, határozta el magát. A meglepetés, hogy a szőke pap Tommy fiú elé ugrik. Egy pap pisztollyal a kezében, amint rálő. Egy pap, aki valójában nem is pap. Stark egyszerűen nem tudott napirendre térni afelett, hogy azok az ostoba ökrök át tudták verni. Soha egyetlen pillanatig sem gyanította, hogy Tommy barátja egy ökör álruhában.

198

199

Ó igen, ezért van ennyire összezavarodva. Sikerült megtéveszteniük, annyira, hogy hibát követett el. Felsóhajtott. Érezte, hogy lassan a helyére kerülnek a dolgok. Gondolatai már nem kavarogtak össze-vissza. Önuralom, ez a kulcsa mindennek. Sikerült újra összeszednie magát. - Mindjárt ott vagyunk – énekelte Laurant-nak. Lelassította, hogy átmanőverezzen a fenyők között a tó körül kanyargó műútra. Itt újra felgyorsított. A Buick már csak kétszáz méterre volt, egy elhagyatott kunyhó mögött, mélyen a fák között. Még nem látta, de tudta, hogy ott vár rá, ahol hagyta. - Mindjárt ott vagyunk – ismételte. Nem kell mást tennie, mint megkerülni a park bejáratát, aztán egy kanyar, és elrejteni a furgont a fák között. Alighogy elérte a faházhoz vezető utat, újra megpillantotta a zöld Fordot. A sportkocsi berobbant a park bejáratán, aztán lassított, hogy be tudja venni a kanyart. - Nem! – Stark a fékre taposott. Már nem volt ideje megfordulni a furgonnal, hogy megpróbálja legázolni az ökröt. De előre sem mehetett. Nicholas észrevenné, és feltartóztatná. Mit tegyen? Mit tegyen? – Nem, nem, nem, nem – kántálta. Üresbe tette a sebváltót, megragadta a pisztolyát és kiugrott a kocsiból. Mivel a belső kilincseket leszerelte, hogy barátnői ne tudjanak elmenekülni, mialatt ő a vezetéssel van elfoglalva, most hátra kellett szaladnia, hogy kívülről nyissa ki az ajtót. Pisztolyát a dzsekijébe dugta, mert mind a két kezére szüksége volt, hogy Laurant-t kiemelje a kocsiból. Egy új terv. Igen, egy új terv kell. Meg tudja csinálni. Beviszi a házba, ahol kellemes sötétség uralkodik, és ott fogja elintézni, zárt ajtók mögött. Az ökör kint lesz, megpróbál bejutni, és hallani fogja Laurant sikolyait. És akkor az ökör hibázni fog. Igen, biztosan hibázik. Ő pedig megöli. Laurant ébredése gyors volt. Az egyik pillanatba még ájultan hevert, a következőben elméje teljesen tiszta volt. Sikítani szeretett volna. Valami keserű marta a torkát. A furgon belsejében volt. Moccanni sem mert, félt hogy a férfi észreveszi a tükörben, vagy meghallja, ahogy a padlón valami fegyvernek használható tárgy után kutat. Megkockáztatott egy gyors, kutató pillantást, meglátta a szerszámosládát, de nem mozdult érte. A láda hátsó ajtónál volt. Vajon ott ki tud jutni? Egyetlen mozdulattal felrántani az ajtót és kiugrani? Erőltette a szemét, hogy jobban lásson a homályban, aztán észrevette a fekete lyukat a hátsó ajtón. Az őrült leszerelte a kilincseket. Vajon miért tette? Lábai az oldalajtót érték, és anélkül, hogy megmozdult volna is érezte, hogy ezen az ajtón sincs kilincs. Mindent elkövetett, hogy uralkodjon növekvő reszketésén, félve, hogy az őrült észreveszi, hogy magához tért. A furgon nekiütődött valaminek az úton. Laurant a hátsó ülésnek zuhant, majd újra visszaesett, amikor a kocsi előrelódult. Hideg fém érintését érezte a mellkasán. A biztosítótű belenyomódott a bőrébe. Esetlenül próbálta kinyitni. Keze annyira remegett, hogy majdnem elejtette, az utolsó pillanatban sikerül elfojtania kitörni készülő sírását. Kikapcsolta a tűt, és addig hajtogatta, amíg egyenes nem lett. Még fogalma sem volt, hogy mit kezd vele, de egyelőre ez volt az egyetlen fegyvere. Talán beleszúrhatná a férfi torkába. Könnyek gyülekeztek a szemében. A feje annyira fájt, hogy gondolkozni is nehezére esett. Vajon a férfi most is figyeli? Van-e fegyver a kezében? Esetleg felugorhatna, és meglephetné hátulról. Csigalassúsággal mozdította meg a lábát, arra gondolt, hogy megfordult, villámgyorsan felpattan, elkapja a nyakánál fogva és beleveri a fejét a kormányba. De valami feltartóztatta. A szoknyája beakadt valamibe. Nem merte odafordítani a fejét, hogy megnézze, mert félt, hogy a férfi észreveszi. A furgon hirtelen fékezéssel megállt. Leejtette a biztosítótűt, de sikerült felkapnia, mielőtt az ajtó kinyílt volna. Hová megy? Mit akar tenni? Ó Istenem, ez értem jön! Készen kell állnia. Amikor a férfi ki akarja venni a kocsiból, addigra készen kell állnia. Az idegességtől vadul remegő kézzel rejtette a tűt mutató és középső ujja közé. A fém a kezébe

199

200

szúrt, felszakította a bőrt, ahogy beleakadt, és befészkelte magát a két ujj közé úgy, hogy a tű előremeredt. Laurant másik kezével ernyőt formált fölé, így rejtve el. Jaj, csak fegyver ne legyen a kezében! Kérlek, Istenem, ne legyen fegyver a kezében! Ha fegyver van nála, akkor nem tud felugrani, hogy rávesse magát. A férfi megölné, még mielőtt hozzáérhetne. Ha van nála fegyver, akkor várni fogok. Hagyom, hogy cipeljen. Ahhoz, hogy cipeljen, le kell tennie a fegyvert. A furgon megmozdult, ahogy Stark kinyitotta az oldalajtót. Laurant szorosan lehunyta a szemét, és mindent elkövetett, hogy sírva ne fakadjon, miközben magában imádkozott. Segíts nekem Istenem, kérlek, segíts nekem… Hallotta a férfi ziháló lélegzetét. A hajánál fogva ragadta meg, és maga felé húzta. Amikor lehajolt, hogy kihúzza a kocsiból, Laurant kinyitotta a szemét és megpillantotta a pisztolyt. A férfi ujjai az oldalába mélyedtek, ahogy a vállára emelte. Erős volt, rettenetesen erős. Úgy futott vele, mintha ne nyomna többet, mint az inggallérján levő korpa. Laurant most tágra nyílt szemmel figyelt, de fejét nem merte felemelni, nehogy az őrült észrevegye a mozdulatot. Amíg a férfi azt hiszi, hogy eszméletlen, addig nem figyel rá. Felismerte az apát hétvégi házát. Egy kocsit hallott közeledni, mire az őrült káromkodni kezdett. Felrohant a lépcsőkön, aztán megtorpant. Laurant hallotta, ahogy a kilinccsel bajlódik, de az ajtó zárva volt. A következő pillanatban lövés dörrent közvetlenül a füle mellett. Összerezzent, és biztos volt benne, hogy ezt a férfi is megérezte. Stark annyira be akart jutni, hogy egyszerűen belerúgott az ajtóba, aztán kitépte a helyéből. Rácsapott a villanykapcsolóra, mire két lámpa – az egyik az ajtó melletti tálalóasztalon, a másik fenn az emeleten, az erkélyen levő asztalon állt – fénye öntötte el a szobát. Laurant-nal a vállán keresztülfutott a szobán, egyenesen a konyhába. A pultra tette a pisztolyt, és kirángatta majd a földre dobta a fiókokat. - Megvan! – kiáltott fel örömmel, amikor kihúzta a késes fiókot. Felkapta a legnagyobbat, egy henteskést. Úgy tűnt, a kés öreg és tompa, de Stark nem foglalkozott vele, hogy elég éles-e. A rá váró munkát most nem volt ideje aprólékos gonddal kidolgozni. Ez is megteszi. De meg ám! Felkapta a pisztolyát, visszarohant a nappaliba, félrerugdosva az útjába kerülő fiókokat és konyhai eszközöket. Amikor a szoba közepére ért, egyszerűen lerázta a lányt a válláról. Laurant előbb a dohányzóasztalra zuhant, onnan tovább a padlóra, baloldala belesajdult az ütés erejébe. A férfi megvárta, amíg földet ér, akkor megmarkolta a haját, és térdre rángatta. - Nyisd ki a szemed, te szuka! Azt akarom, hogy az ajtót nézd! Lásd az ökröt, ahogy rohanva a segítségedre jön. Miközben beszélt, Stark rájött, hogy ugyanabban a kezében fogja a kést és a pisztolyt. Elengedte Laurant-t, és a kést áttette a bal kezébe. – Így ni – mondta elégedetten. – Hogyan is gondoltam? Ugyan hogy lőhetnék is meg szúrhatnék is ugyanazzal a kezemmel, nem igaz? Nézz rám, Laurant! Nézd csak, mit tartogatok a számodra! A lány még mindig térdelt, és Stark mögé guggolt. Laurant teste majd megvédi Nicholas golyójától. Most az arca elé tartotta a kést. – Mit gondolsz, mit fogok ezzel csinálni? Noha nem várt választ, Stark mégis elkeseredett, hogy a lány nem kiáltott fel rémülten a kés láttán. Majd fog, ha elkezd dolgozni rajta. De még mennyire hogy fog. Ó igen, tudja ő, hogyan kell megkapni, amit akar. Még mindig ő a mester. Megvágta a bal karját a késsel, és kuncogni kezdett az élvezettől, amikor Laurant felsikoltott. A karján lecsorgó vér megriasztotta. Aztán a férfi újra megszúrta. – Ez az én kislányom. Csak sikoltozz, drága! – bátorította hátborzongatóan magas hangon, melyben őrület vibrált. – Azt akarjuk, hogy Nicholas meghalljon téged.

200

201

Ott guggolt és várt. Kezével átkarolva a vállát magához szorította, a fegyver csöve a nyitott ajtóra irányult. Vigyázott, hogy feje is a lány mögött maradjon, ahogy az ajtó felé kandikált a válla mögül. Újra megszúrta, csak a móka kedvéért, de ezúttal Laurant nem kiáltott fel. A kés hegyét a nyakának szegezte. - Játszod a bátor kislányt? Ha azt akarom, hogy sikoltozz, istenemre mondom, sikoltozni fogsz. Amikor meghallotta a lány szipogását, elmosolyodott. – Ne izgulj! Nem lövöm le rögtön az ökröt. Azt akarom, hogy lássa, amikor megöllek. Szemet szemért, fogat fogért – dúdolta. – Hol késlekedik Nicholas? Mit akar az a fiú? Lehet, hogy a konyhaajtón akar besurranni? Hopp, nincs is konyhaajtó, arra tehát nem jöhet. Ha nem beszélt volna folyamatosan, biztosan meghallja a halk nyikordulást maga felett. Nick a hálószoba ablakon mászott be. A fa ágát használta, hogy felkapaszkodjon az ablakpárkányra. Szerencsére a bentről kiszűrődő zaj elnyomta az ő neszezését. A hálószoba ajtó nyitva állt, és Nick óvatosan továbbaraszolt. Látta Starkot és Laurant-t a szoba közepén az ajtó felé fordulva. Nick kezében tartotta a pisztolyát, a Glockot pedig hátul az övébe tűzte. Nem lőhetett. Ha a golyó átmegy Stark testén, Laurant is megsérülhet. Ezt nem kockáztathatta. De le se mehetett, mert Stark biztosan meglátja. Mi a fenét csináljon? Laurant felnézett és észrevette az árnyékot a plafonon. Rendkívül lassan mozgott, és egyből tudta, hogy csakis Nicholas lehet az. Csak idő kérdése volt, hogy a mögötte guggoló férfi is észrevegye az árnyékot. - Miért csinálja ezt, Justin? - Pofa be! A kocsi hangjára kell figyelnem. Meg kell hallanom, ha megérkezik az ökör. - Sokkal gyorsabb volt, mint ő. Biztosan szem elől tévesztette, és dél helyett észak felé fordult. Szerintem, a tó másik oldalán van. Stark feszülten figyelte, hogy hall-e lépteket odakintről, de ugyanakkor elégedetten mosolygott. – Igen. Gyors voltam, ugye? Egy ökör nem tud túljárni az eszemen. - Az ökör az FBI megfelelője? - Igen. Te nagyon okos lány vagy. Tovább kell beszéltetnie. El kell érnie, hogy csak rá figyeljen, és ne nézzen fel. – Nem annyira okos, mint maga. Miért engem választott? Miért gyűlöl ennyire? Stark végighúzta hüvelykujját a lány arcán. A gumikesztyű érintése hideg volt. – Ne mondj ilyet! Egyáltalán nem gyűlöllek. Szeretlek – dudorászta. – De én egy szívtipró vagyok. Eltiprom a szíveket. - De miért én? – erősködött Laurant. Fejét lehajtotta, de szeme felfelé nézett, figyelte, ahogy az árnyék lassan araszol egyre közelebb. - Ez nem rólad szól. Az ökör meggyilkolta a feleségemet, aztán meg eldicsekedett vele az újságokban. Ó igen, képes volt ezt tenni. Az egész idő, amit az idomítására fordítottam, kárba veszett. Már majdnem kész volt. A tökéletességet kerestem, és ő már a közelében járt. Igen, majdnem tökéletes volt. És akkor Nicholas megölte őt. Mindenki hősnek hívta. Tönkretette az életemet, és mégis hősnek hívták. Azt mondták, hogy milyen okos volt. Ezt már nem fogadhattam el, ugye? Be kellett bizonyítanom a világnak, hogy én vagyok a mester. Laurant megrezzent a hangjából áradó gyűlölet hallatán. Nem kellett többet kérdeznie. Úgy tűnt, ő maga is el akarja magyarázni, hogy miért tette. A szavak gyorsan peregtek az ajkáról. Mindent el akart mondani, el akart dicsekedni a lánynak, hogyan tette lóvá az ökröket. - Amikor elolvastam az újságcikket és megtudtam, hogy ki ölte meg a feleségemet, meg kellett torolnom. Ugye érted? Kényszerhelyzetben voltam. A bátyádat is említették a cikkben, és én többet akartam tudni a jó öreg Tom atyáról. Olvastam, hogy Nicholas legjobb barátja már gyerekkoruk óta. Először arra gondoltam, hogy megölöm Tomot, aztán az ökör családja után vetem magam. De aztán eszembe jutott, hogy miért adjam meg Nicholasnak a hazai

201

202

pálya előnyét? Holy Oaks tökéletesen megfelelt a tervemnek. Kedves, elszigetelt városka. Kutattam, megtudtam mindent, amit csak lehetett Tommy fiúról, és elképzelni sem tudod az örömömet, amikor rólad hallottam. - Végig Nicholas nyomában voltam, egészen addig, amíg veled nem találkoztam. Akkor már téged akartalak. Amikor a feleségemmel találkoztam, volt valami benne, ami anyámra emlékeztetett. Te is rá emlékeztetsz. Megvan benned a tökéletesség szikrája, Laurant. Ha a körülmények másként alakultak volna, akkor betanítanálak. - Anyám már halott. Nem volt értelme életben tartani. Elérte a tökéletességet, és tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem. Amikor elhallgatott, Laurant gyorsan megkérdezte. – Ki volt Millicent? Létezett egyáltalán? - Á, szóval meghallgattad a kazettát? Laurant érezte, ahogy a férfi ráhajtja fejét. A Calvin Klein kölni édeskés illata összekeveredett a férfi savanyú leheletével. - Hogy létezett-e Millicent? – ismételte. – Lehetséges. - Hány embert ölt meg? - Egyet sem. Az anyák nem számítanak. Nem ölheted meg a tökéletest, és a kurvák sem számítanak. Hát persze, hogy nem. Látod? Te leszel az első. Ekkor meglátta az árnyékot. Megpördítette Laurant-t és felkiáltott. – Megölöm őt! Esküszöm, megölöm! Dobd el a pisztolyt, Nicholas! Dobd el most, most azonnal! Nick a galéria közepén járt. Feltette a kezét, de nem dobta el a fegyvert. Az ebédlőasztal ott volt pontosan alatta. Ha átugorhatna a korláton… Stark még mindig Laurant mögött bujkált, amikor megfordult, húzta magával a lányt is. Így most figyelni tudta a lépcsőt, ugyanakkor a mögötte levő fal a hátát is védte. - Dobd el a pisztolyt! – kiáltotta újra. – Gyere le és csatlakozz a társasághoz! - Ezt most nem viszed el szárazon – mondta Nick. Látta Laurant szemében a félelmet és a fájdalmat. Bárcsak rá tudná venni Starkot, hogy elmozduljon mellőle, akárcsak egy hajszálnyit, akkor lőhetne, mielőtt a férfi tüzelni tudna. - Dehogynem. Megölöm Laurant-t, aztán téged, és mégis megúszom. Azok az ostoba ökrök a faragatlan parasztot, Justin Bradyt fogják keresni. Elvágom a lány torkát, ha nem dobod el a pisztolyt. Nick elengedte a fegyvert. Puhán, szinte hang nélkül esett a szőnyegre a lába elé. - Rúgd távolabbra! – üvöltötte Stark, közben fenyegetően rázta felé saját pisztolyát. Nick engedelmeskedett, de közben lassan lejjebb engedte a kezét, egészen a válláig. Miden másodperc számíthat. Azt akarta, hogy kezei a korlát közelében legyenek, hogy ha eljön a megfelelő pillanat, csak ugornia kelljen. - Most aztán elkaptalak, nem igaz, ökör? – kiabálta önelégülten Stark. – Ki a mester? Ki a hős? Soha nem fognak megtalálni, de nem ám! – kérkedett. – Még azt sem tudják, ki vagyok. - Dehogynem tudják. Mindig is tudtuk. Daniel Stark vagy, és mindent tudunk rólad. Piti kis amatőr filmes vagy. Kurvákat használsz fel, hogy felvedd a gyenge kis haláljeleneteidet. Szado-mazo szemét, ráadásul egyáltalán nem hiteles. Házi gyártású limonádé. Alig fedezi a megélhetésedet, hogy az Interneten árulod ezt a mocskot, és csomó elégedetlen vevőd van. - Elégedetlen? – üvöltött fel Stark. Nick vállat vont. – Nem vagy túl jó, Stark. Valami más meló után kéne nézned. A sitten lesz alkalmad új szakmát tanulni. Stark most már teljes figyelmével a galéria felé fordult. Észre sem vette, hogy lazított a szorításon, vagy hogy a kés hegye már az ajtó felé mutat, nem Laurant torkára. - Nem, ez nem igaz! Hazudsz! Senki sem tudja, hogy ki vagyok. Hallottad, amit Laurant-nak mondtam, innen tudod…

202

203

- Nem, Stark. Mindig is tudtuk, hogy ki vagy. Mi tettük bele a lapokba azt a cikket, hogy előcsalogassunk vele. Mindenki benne volt, még Tommy is. Az egészet mi terveltük ki a legutolsó kis részletig. Nick azonnal látta, hogy blöffje bejött. A fickó arca vörös volt a dühtől, és a szeme majd kiugrott a helyéből. Remélte, hogy ez a düh valami ostobaságra készteti Starkot. Nicknek csak egy pillanatra volt szüksége. Gyerünk már. Gyere és kapj el. Felejtsd el a lányt. Engem kapj el. Laurant látta, ahogy a fegyver csöve a magasba emelkedik, érezte, ahogy az őrült nekifeszül. Próbálta felemelni őt is, miközben lelövi Nicholast. Aztán kerekek zaját hallotta odakintről. Tommy lenne az? Édes Istenem, csak azt ne! Akárki is jön be azon az ajtón, halott ember. - Nem! – sikoltott fel, ficánkolni kezdett, aztán hátravetette magát. Vállával meglökte a fegyvert tartó kezet. Stark dühében elsütötte a pisztolyt, a színes ablaktábla darabjaira hullott szét. A golyó olyan közel süvített el az arcához, hogy Laurant szinte érezte a perzselő hőséget. Tovább harcolt, de a férfi túl erős volt. Nem tud szabadulni a szorításából, és nem tudja kibillenteni a helyzetéből. Stark pisztolya újra felemelkedett, amikor az ajtóban Jules Wesson jelent meg. Leguggolva lövő állásba helyezkedett, a pisztolyt két kézre fogva várt a megfelelő pillanatot, hogy lőhessen. Laurant újra megmozdult, fészkelődött, teljes erejével küzdött, amíg sikerült szemtől szembe kerülnie Starkkal. Akkor támadott. Bal kezével megragadta a férfi csuklóját, körmei a húsába mélyesztette, hogy visszatartsa a lövéstől. Stark megpróbálta megszúrni a kezét késével, de akkor a lány felemelte a jobb kezét és a tűt teljes erejével a férfi szemébe döfte. Stark üvöltött kínjában. Elejtette a kést és hörögve, mint egy sebesült állat, a szeméhez kapott. Abban a pillanatban, amikor Laurant rátámadt Starkra, Nick elkapta a korlátot, és átlendült rajta. Rákiabált a lányra, hogy bukjon le, a férfi mögé került és a Glockot előkapva tüzelni kezdett. Stark talpra ugrott és vaktában lövöldözött. Wesson a földre vetette magát, épphogy elkerülve a golyót, aztán ő is tüzelt. Nick még a levegőben volt, amikor lőtt, aztán az asztalra érkezve újra lőtt. Az első lövés a mellkasán érte Starkot. Wesson kilőtte a pisztolyt Stark kezéből, Nick második golyója pedig a fején találta el, amikor megfordult, hogy elmeneküljön. A harmadik lövés a lábába fúródott. Stark a hátán feküdt, tágra nyílt szemekkel, egyik lába furcsa szögben a teste alá szorult. Nick megállt mellette, még mindig zihálva, próbálta dühét lecsillapítani. Szipogást hallott, és gyorsan megfordult. Laurant a padlón ült, arcát a tenyerébe rejtve. Ahogy Wesson odasietett, Nick térdre roskadt a lány mellett, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse. Aztán megállt. Félt, hogy még nagyobb fájdalmat okoz neki. - Úgy sajnálom – suttogta. – Édes Istenem, annyira sajnálom. Én hoztam rátok a bajt. Az egész az én hibám. Laurant a karjaiba vetette magát. – Meghalt? Vége? Nick átkarolta és magához szorította. Aztán lehunyta a szemét. – Igen, szerelmem. Vége.

37. fejezet Mire Nick Laurant-nal a kórházba ért, Noah már a műtőben volt. Tommy még mindig véres palástját viselte. Futva érkezett, amikor meghallotta, hogy a húgát is behozták a kórházba. Teljes pánikban volt, amíg meg nem pillantotta Laurant-t. Látszott rajta, hogy a poklokon ment keresztül, de élt és lélegzett, sőt egy halvány mosolyt is arcára erőltetett a kedvéért. Nick mellette ült a vizsgáló asztalon, karját a derekára fonva. Tommy arra gondolt, hogy barátja sokkal rosszabbul néz ki, mint a húga, ami meglehetősen különös volt. Nick arca szürkés színben játszott és szemében földöntúli kifejezés ült. - Mi van Noah-val? – kérdezte Nick. – Hogy van?

203

204

- Most műtik. Az orvos azt mondta, a golyó nem ért létfontosságú szervet, de rengeteg vért vesztett. Rendbe fog jönni – nyugtatta meg őket. – Csak egy kis időbe telik majd, amíg visszanyeri az erejét. - Mióta van a műtőben? - Körülbelül húsz perce. Rendbe jön – ismételte meg. – Ismered Noah-t. Szívós, mint egy ………………. (?). Laurant Nickhez simult, fejét a vállára ejtette. Keze a férfi ölében pihent, aki szorosan magához ölelte. Minden porcikája sajgott. Nem is tudta eldönteni, hogy melyik fáj jobban, a feje, a karja, vagy a lába. Testének minden egyes négyzet centimére lüktetett a fájdalomtól. Pihenni szeretett volna, de amikor lehunyta a szemét, a szoba forogni kezdett vele, és ettől hányingere támadt. - Hol a pokolban van az orvos? – követelte Nick. - Most telefonáltak neki. – Tommy a húgához ment, és gyengéden kisimította haját az arcából. – Meg fogsz gyógyulni. – Igyekezett magabiztosan beszélni, de inkább úgy hangzott, mintha kérdezte volna. - Igen, minden rendben lesz. Egyszerűen csak fáradt vagyok. - El tudnád mondani, mi történt? Közvetlen mögöttem jöttél, amikor Noah-t kicipeltem a temmplomból. - Ő is ott volt, és odahívott magához. Azt kérte, hogy segítsek neki. Azt hiszem, azt mondta, hogy meglőtték. - Ki hívott oda magához? - Justin Brady, de ő valójában nem Justin. – Nickre nézett. – Elindultam felé, de hirtelen mintha a te hangod hallottam volna a fülemben. - Na és mit mondtam? - Ne higgy el senkinek semmit. Éreztem, hogy nem stimmel valami, és akkor megláttam a kesztyűt a kezét. Gumikesztyű volt. – Tommyra nézve folytatta. – Megpróbáltam elfutni, de utánam jött, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy magamhoz térek a furgonban. Az összes kilincset leszerelte az autó belsejében, ezért nem tudtam kijutni. Tommy, nemrég mutatott nekem egy fényképet a feleségéről. A pikniken volt, ott mutatta a fényképet. Biztosan lopta valakitől. - Majd később megbeszéljük – javasolta Tommy, amikor látta, hogy mennyire feldúlja Laurant-t a dolog. – Most ne gondolj rá. - Tommy, sürgesd meg azt az átkozott doktort! – dörrent rá Nick. Az orvos, egy szeszélyes, középkorú férfi, akit Benchley-nek hívtak, éppen akkor húzta félre a függönyt, amikor Tommy indult volna, hogy megkeresse. Csak egy pillantást vetett Laurantra, aztán kiparancsolta Tommyt és Nicket a rendelőből. Modora leginkább egy dobermannra emlékeztetett. Nővér után kiáltott, közben szúrós pillantást vetett Nickre, ami továbbra sem mozdult Laurant mellől. Az orvos újra felszólította, hogy távozzon. Nick közölte, hogy nem hagyja magára Laurant-t. Ő sem diplomatikusan fogalmazta meg mondandóját. A félelem ellenségessé és barátságtalanná tette, de nem vette észre, hogy egy hasonlóan ellenséges emberrel áll szemben. Dr. Benchley Los Angelesben dolgozott több mint tizenkét évig egy belvárosi klinika felvételi osztályán. Mindent látott és megtapasztalt már. Senki nem tudta megfélemlíteni, még egy űzött tekintetű, felfegyverzett FBI ügynök sem. Tommy közbelépett és kirángatta Nicket a rendelőből, mielőtt teljesen elvesztené az eszét. - Engedd, hogy megvizsgálja – csitította barátját. – Jó orvos. Gyere, ülj le a váróban. Ha az ajtó mellé ülsz, onnan láthatod a függönyt.

204

205

- Jó, rendbe – mondta Nick, de képtelen volt ülve maradni. Fel-alá járkált helyette. – Miért nem mész fel és várakozol ott? – javasolta Nick. – Jó lenne, ha a nővér szólna, ha Noah-t kihozzák a műtőből. Beszélni akarok az orvossal. - Mindjárt felmegyek, csak meg akarom várni, amíg a doki megvizsgálja Laurant-t. Rendben lesz – tette hozzá, inkább Nick megnyugtatására. – Most rosszul néz ki, de rendbe jön. - És mi lesz, ha nem? Tommy, miattam majdnem meghalt. Stark elkapta. Az a szemét állat kést szegezett a torkának. Soha életemben nem rémültem még meg ennyire. Egyetlen pillant, és már át is vágta az ütőeret. És az egész az én hibám. - Mit? Nick nem válaszolt rögtön. Újra átélte azokat a rémséges perceket, amikor bejutott a házba és meglátta Laurant-t odalent. - Rá kellett volna jönnöm, hogy van lehetősége arra, hogy elkapja. Meg kellett volna előznöm. Az én tehetetlenségem miatt Laurant majdnem elvesztette az életét, és Noah-t meglőtték. Tommy még soha nem látta barátját ennyire megtörtnek. – Hagyd abba az önostorozást, és mondd el, mi történt! Mit kellett volna tudnod? Nick megdörzsölte homlokát, és a falnak támaszkodott. Tekintete a függönyre tapadt. Mindent elmondott Tommynak, és mire befejezte, Tommynak le kellett ülnie. - Istenem, mindketten meghalhattatok volna. – Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát, majd felállt. – Tudod, hogy megmondom, ha valamit elszúrsz. - Talán. - Nem hibáztál – győzködte barátját. – Pete sem jött rá. Te elvégezted a dolgod. Megvédted a húgomat, és megmentetted az életét. - Nem, sokkal inkább ő mentette meg a saját életét. Ott álltam talpig felfegyverkezve, erre ő felnyársalta a gazfickót egy biztosítótűvel. Egyenesen a szemébe döfte. Tommy arca megrándult. – Rémálmai lesznek. Egy nővér jött be. Nicknek telefonja volt Wessontól. Tommy a váróban maradt. Véletlenül lepillantott, és csak akkor vette észre, hogy még mindig fehér palástja van rajta Noah rászáradt vérével. - Wesson megtalálta a detonátort. A garázsnyitó szerkezet belsejében volt – mondta Nick, ahogy visszajött. - És mi van a bombával? - Lezárták az apátságot és környékét, és elindultak a tűzszerészek egy helikopterrel. - Tudod, Nick, szerintem nagyon szerencsések voltunk, hogy senki más nem sérült meg. – Próbálta szóval tartani barátját, mert tudta, hogy elege van a várakozásból. Nem akarta, hogy berontson a rendelőbe. - Mi tart ilyen sokáig a doktornak? - Alapos ember. - Átkozottul nyugodt vagy. - Legalább az egyikünk őrizze meg a hidegvérét. - A testvére vagy, és láttad, hogy néz ki. Ha a helyedben lennék, és az én húgom lenne odabent, hát én megőrülnék. - Laurant erős lány. - Ige, erős, de ez neki is sok volt. A függöny szétnyílt, és a nővér jött ki, aki segített az orvosnak. Az asztalhoz ment, és felemelte a telefont. Az orvos Laurant-nal maradt. Amint magára maradt betegével, modora sokat javult. Kedves volt, halk szavú és gyengéd. Érzéstelenítette a lány karját, aztán gondosan kitisztogatta a sebeket, majd ideiglenesen bekötözte, amíg a plasztikai sebész megérkezik, hogy összevarrja.

205

206

Utána megvizsgálta a bal szem körüli területet, de abbahagyta, amikor Laurant felszisszent. – Be fog kékülni. A doki azt is mondta, hogy elküldi a radiológiára. Aggasztotta a fején levő duzzanat, és biztos akart lenni abban, hogy nincs agyrázkódása. - Benntartjuk éjszakára megfigyelésre. – Újabb ragtapaszcsíkot ragasztott a gézre, hogy a helyén tartsa, aztán megjegyezte. – Hallottam, mi történt a templomban. Apró-cseprő ügyek. Szerencsés, hogy életben maradt. Laurant szétszórtnak és tompának érezte magát. Nehezére esett odafigyelni a dolgokra. Azt hitte, hogy az orvos kérdezett valamit, de nem volt benne biztos, ahhoz meg túl kimerült volt, hogy megkérje, ismételje meg. - A nővér segít belebújni a kórházi hálóingbe. Hol van Nick? Vajon kint van Tommyval, vagy elment? Szerette volna, ha átöleli és el sem engedi. Megmozdította a lábát, és rögtön az ajkába harapott, hogy fel ne kiáltson fájdalmában. Mintha lángolna. A doktor megfordult, hogy kimenjen, amikor meghallotta a suttogást. – Azt hiszem, újra vérzik. Tudna nekem egy tapaszt adni, kérem? Benchley visszafordult. – Össze kell varrni a karját. Emlékszik, mondtam, hogy a plasztikai sebész úton van. Úgy bánt vele, mint valami gyerekkel. Feltartotta két ujját, és megkérdezte, hogy hányat mutat. - Kettőt – felelte Laurant hunyorogva, ahogy a doki a szemébe világított. – A lábamról beszéltem – magyarázta. – Elestem, és most vérzik. A szúró fájdalom erősödött, és a hosszú, mély lélegzet úgy tűnt, hogy nem segít. Blenchley felemelte a szoknyát és megpillantotta a véres alsószoknyát. – Nocsak, mi van itt nekünk? – kérdezte, miközben gyengéden felhajtotta az anyagot térd fölé, és megemelte Laurant lábát. Megvizsgálta a véres sebet. A lány nem látta a sebet, útban volt a szoknya. – Csak egy ragtapaszra van szükségem – bizonygatta. - Hát persze – bólintott az orvos. – De előbb ki kell szednünk innen egy golyót. A sebésznek zsúfolt estéje volt. Sapkáját lehúzva fejéről, a váróba ment, hogy szóljon Nicknek, Noah-t kihozták a műtőből. Megnyugtatta őt és Tommyt, hogy nem volt semmiféle komplikáció vagy meglepetés, és az ügynök tökéletesen fel fog épülni. Aztán megfordult, hogy újra bemosakodjon, ezúttal Laurant műtétjéhez. Amíg ő lábon dolgozott, a plasztikai sebész összevarrta a karján a sebet. A nővér odaadta Tommynak Laurant óráját és eljegyzési gyűrűjét, amit az, anélkül, hogy meggondolta volna, továbbadta Nicknek. Laurant nem volt sokáig a műtőben, és nemsokára ő és Noah együtt feküdtek az intenzíven. Még akkor is eszméletlen volt, amikor begurították egy különszobába. Miután Noah-t megnézte, Nick Laurant szobájába ment és egész éjjel vele maradt. Amint Noah-t betolták az intenzívre, Tommy visszament az apátságba, hogy átöltözzön. Aztán visszatért a kórházba, és Noah mellett maradt. Pete Morganstern hajnali kettőkor érkezett. Először Noah-hoz ment. Tommy elaludt a széken ülve, de felébredt, miközben Pete a kórlapot olvasta. Kimentek az előtérbe beszélgetni, aztán Pete megtudakolta, hol találja Laurant-t és Nicket. Laurant rendületlenül aludt. Azokban a ritka pillanatokban, amikor magához tért, Nicket hívta. Az altató hatása csak lassan múlt el. Alig tudta kinyitni a szemét, de érezte, hogy a férfi kezébe fogja a kezét, és hangjától megnyugodva újra elaludt. - Nick? - Itt vagyok. - Azt hiszem, lehányom dr. Benchley-t.

206

207

- Ez a beszéd, kislány. Eltelt egy újabb óra. – Nick? - Még mindig itt vagyok. A lány érezte, hogy megszorítja a kezét. – Elmondtad Tommynak, hogy lefeküdtem veled? Halk köhintés hallott, aztán Nick válaszolt. – Nem, de te épp most árultad el, ugyanis Tomy itt áll mellettünk. Laurant elaludt, de álmát most nem kísértette semmilyen rémálom. Amikor Pete belépett, látta, hogy Nick Laurant fölé hajol. Csak állt és figyelte, ahogy a lány ujjára húzza az eljegyzési gyűrűt, majd felcsatolja csuklójára az órát. - Hogy van? – kérdezte halk hangon, hogy ne zavarja fel a lányt. - Jól. - Na és te? - Egy karcolás sincs rajtam. - Nem ezt kérdeztem. Kisétáltak a folyosóra beszélgetni. Pete azt javasolta, hogy menjenek le kávézni a földszintre, de Nick nem akarta otthagyni Laurant-t. Ott akart lenni, ha a lány felébred és hívja. Így aztán leültek a folyosón a székekre, amiket Pete hozott a nővérszobából. - Két ok miatt jöttem ide – kezdte Pete. – Először természetesen Noah miatt. - És a másik ok? Pete felsóhajtott. – Beszélni szerettem volna és veled, és bocsánatot kérni. - Én vagyok az, aki elszúrta a dolgot. - Ez nem igaz. Én tévedtem, nem te. Hallgatnom kellett volna rád. Amikor Brennert letartóztatták, te mondtad, hogy nem tetszik neked valami, és én mit válaszoltam? Semmibe vettem mindazt, amire tanítottalak. Biztos voltam benne, hogy nem látod a fától az erdőt, mert elvakítanak a személyes érzéseid. Lebecsültem az ösztöneidet, és ez a hiba, amit soha többé nem fogok elkövetni. Felfogtad, hogy milyen közel volt a szerencsétlenség ez alkalommal? Nick bólintott. Hátradőlt és kinyújtotta a lábát. – Rengeteg ember meghalt volna, ha az a bomba felrobban. Pete kérdezősködni kezdett, és addig abba sem hagyta, amíg meg nem ismert minden részletet és ki nem elégítette a kíváncsiságát. - Az újságcikk… igen, ettől indult be – mondta Pete. - Szerintem is. - A felesége majdnem tökéletes volt. Ugye ezt hallottad? Ezt mondta Laurant-nak? - Igen. Stark felesége sejthette, hogy mi következik. Ha Stark úgy döntött, hogy már nem lesz ennél jobb, merthogy már tökéletes, akkor meg fogja ölni, pont úgy ahogy az anyját is megölte. Az összes tény ismeretében azt hiszem, hogy elborult az elméje és ezért rabolta el a kisfiút. - Nos, most már sohasem tudjuk meg, mi volt a mozgatórugója. Ha tovább spekulálnék, azt is mondhatnám, hogy abban reménykedett, egy normális család megváltoztatná a dolgok menetét. - Úgy érted, hogy gondoskodó apa lenne belőle? - Valami ilyesmi. - Én azt hiszem, hogy inkább véget akart neki vetni… inkább min kapjuk el, mint a férje. Pete bólintott. – Lehet, hogy igazad van. Mi van Laurant-nal? – kérdezte aztán. - Az orvosok azt mondják, rendbe jön. - Itt maradsz vele? Nick értette, hogy mit akar Pete kérdezni. – Elég ideig maradok ahhoz, hogy megmondjam neki, mennyire sajnálom, hogy belerángattam ebbe. - És aztán? - Aztán elmegyek. – Nick már döntött.

207

208

- Értem. Nick Pete-re nézett. – A fenébe is! Hogy utálom, amikor ezt mondod. Úgy hangzik, mint aki ……………………. (?). - Nem zárhatd el a szívedet, Nick. Az, hogy elmenekülsz, nem oldja meg a problémáidat. - És te mondod meg nekem, hogy mik a problémáim, igaz? - Hát persze, hogy én – bólintott nyugodtan Pete. – A szerelem. Laurant emberivé varázsolt, és ettől te halálra ijedtél. Ilyen egyszerű. - Nem menekülök el. Visszamegyek dolgozni. Ugyan milyen életet ajánlhatnék fel neki? Megérdemli, hogy boldog legyen és biztonságban éljen, a fenébe is, én ezt nem tudom biztosítani neki. Stark őt és Tommyt használta fel ahhoz, hogy engem elkapjon. Ez bármikor újra megtörténhet. Csak az Isten tudja, hány ellenségem mászkál a világban, jó párra szert tettem, mióta neked dolgozom. Mi van, ha egy másik féreg a nyomába veti magát? Nem, ez nem történhet meg újra. Nem kockáztathatok. - Szóval ég jobban elszigeteled magad a világtól, így van? Nick vállat vont. - Már döntöttél? – erősködött Pete. - Átkozottul igazad van. Pete tudta, hogy nem nyerheti meg ezt a vitát, de valami kényszerítette, hogy ne hagyja annyiban. – A pszichiátereket arra képezték ki, hogy észrevegye az apró, jelentéktelennek tűnő dolgokat. Mi megfigyelünk. - És? - Amikor beléptem Laurant szobájába, azt láttam, hogy felhúzod az ujjára az eljegyzési gyűrűt. Nagyon különösnek találtam. Nick nem tudta megmagyarázni tettét. – Nem akartam, hogy amikor felébred, azt higgye, elhagyta. Visszaviheti a boltba, és visszakaphatja az árát. Csak ezért csináltam. És most hagyj békén! - Csak még egy icipici megjegyzés, és aztán nem gyötörlek tovább. Ígérem. Valójában ez egy kérdés. - Mi az? – kérdezte Nick. Hangja elkeseredetten csengett. - Honnan szedsz annyi erőt, hogy elhagyd?

38. fejezet Egy hét telt el azóta, hogy Noah-t lelőtték. Az ügynök az apátságban lábadozott, de nagyon kevés ideje maradt a pihenésre. Megkezdődtek az évforduló ünnepségei, ráadásul folyamatosan jöttek hozzá a látogatók – főleg nők, természetesen –, ajándékokkal felpakolva. Az apát el volt ragadtatva. Legalább egy hónapra elegendő élelem állt a kamrában. Tommy kikísérte az egyik látogatót, köszönetet mondva neki a raguért, aztán visszasétált Noah odújába. Noah a heverőn terpeszkedett. Tommy odahúzott egy széket, lábát egy puffra tette fel. A legfrissebb fejleményekkel traktálta Noah-t, de minduntalan félbeszakították. - Szóval, hol is tartottam? - Azt mesélted éppen, hogy mi történt a kórházban. - Igen, emlékszem már. Sem Nick sem pedig én nem tudtuk, hogy golyó van Laurant lábában. Kijön a doki és mondja, hogy meglőtték. Nick tisztára megőrült, mikor meghallotta. - A szerelem néha különös dolgokat művel egy férfival. - Szerintem is. Amúgy is ideges volt, de ez a hír teljesen kifordította magából. - Igazán? – vigyorgott Noah. – Bárcsak láthattam volna. Mindig olyan hűvös és nyugodt. Mit csinált? - Kiabálni kezdett: „Hogy a fenébe érti azt, hogy meglőtték? Hát miféle kórházat vezet itt maga?” Noah nevetett. – Kivel kiabált?

208

209

- Dr. Benchley-vel. Te is találkoztál vele, nem? - De igen. Igazán elbűvölő ember. - Ő meg visszakiabál: „Hé, apukám, nem én lőttem le!”, de Nickkel addigra már nem lehetett értelmesen beszélni. Én meg aggódni kezdtem, hogy képes és lelövi Benchley-t. - Aztán mi történt? - Nick egy percre sem tágított Laurant mellől. Egész éjszaka vele maradt, de azt mondta Petenek és nekem is, hogy csak addig marad, amíg Laurant fel nem ébred. Akkor elköszön és elmegy. Meg is tette. Kezet rázott vele. Noah felkacagott. – Mit szólt ehhez Laurant? - Idiótának nevezte, aztán újra elaludt. - Kedvelem a húgodat, Tommy. - Nick igazán elszántnak tűnt. Néhány napot még Nugentben töltött, hogy elvégezze a papírmunkát. Megtalálták Lonnie-t. Omaha környékén egy motelben húzta meg magát. Letartóztatták szándékos gyújtogatás vádjával. - Mi van Brennerrel? Megtalálták a bankszámlát, amiről a serig beszélt? - Igen. Brenner meghamisította a könyvelést, és rengeteget sikkasztott a Griffentől. Hosszú ideig nélkülözni fogjuk Steve társaságát. Mondtam már, mit csinált Christopher? - Az ifjú férj? Tommy bólintott. – Amikor Michelle-lel Hawaiion voltak nászúton, rengeteg időt töltött telefonálgatással. Meggyőzte a Griffent, hogy vegyen meg egy másik telket a városon kívül és hagyja békén a főteret. Már ki is dolgozták az új tervet. A haszon egy részét a rendbe hozására költik, és új üzleteket is nyitnak. Christopher igazán nagy szolgálatot tett a városnak. Mihelyt visszatérnek és berendezkednek, megnyitja a saját ügyvédi irodáját kétutcányira Laurant boltjától. Ha a bolt megnyílik, Michelle fogja vezetni. - És Laurant mit csinál? - Festeni fog. - Az jó – mosolygott Noah. - Itt az ideje, hogy bevedd a gyógyszered. - Jó, és leöblítem egy kis sörrel. - Még csak tíz óra van. Nem ihatsz sört! - Ti papok átkozottul szigorúak vagytok. Tommy hozott neki egy Pepsit, és újra leült. – Hallottad, hogy Wesson a visszavonulást fontolgatja? A mosoly eltűnt Noah szeméből. – Bátorítani kellene, hogy minél előbb kilépjen. - Lehetnél egy kicsit elnézőbb iránta. Nick mesélte, hogy célpontot csinált magából, hogy magára vonja Stark figyelmét, és Nicknek lehetősége legyen nyugodtan célozni. - Túl kevés és túl későn – mormolta Noah. – Nem akarok Wessonról beszélni. Pete már mindenről beszámolt. Inkább azt mondd meg, Nick tényleg elhagyta Lauarant-t? - Laurant hagyta el Nicket. - Viccelsz? Hová ment? - Párizsba. – Tommy valósággal sugárzott, ahogy folytatta. – Megnyerte a pert. Minden egyes fillért visszakap, ráadásul még jókora kártérítést is. Párizsba kellett repülnie, hogy aláírja a papírokat. - Minden jó, ha jó a vége. - Nem árultam el Nicknek, hogy miért ment el. Noah felhúzta a szemöldökét. – Mit mondtál neki? - Csak annyit, hogy Párizsba ment – vont vállat Tommy. - Olyan hangsúllyal, mintha végleges lenne? - Lehetséges.

209

210

- Nem létezik, hogy utánamenjen. Ha ezer évig él is, akkor sem ül fel tengerentúli járatra. Soha! Tommy az órájára nézett. – A gépe bármely pillanatban leszállhat Párizsban. Noah újra nevetett. – Micsoda egy tökfej! Az rendben volt, hogy elhagyja Laurant-t, de azt már nem vette be a gyomra, hogy Laurant hagyja el őt. - A helyzet az, hogy csak Des Moinesig jutott, onnan visszafordult. Amikor visszajött, meg kellett mondanom neki, hogy Laurant elment. - Úgy érted, hazudtál neki. - Igen. - Hm, el fogok kárhozni. Azt hiszem, bűnt követtél el. Akarod, hogy meghallgassam a gyónásodat? Laurant kimerült volt. Végigsírta az utat, és amikor éppen nem zokogott, akkor azon dühöngött, hogy pont egy idiótába kellett beleszeretnie. Szemhunyást sem aludt, és alighogy a gép leszállt, rögtön az ügyvédi irodába kellett sietnie, hogy aláírja a papírokat. Az ügyvédek ünnepelni akartak. Ő Bostonba akart menni, hogy megkeresse Nicket, de arról fogalma sem volt, hogy mit tegyen, ha megtalálja. Az egyik pillanatban arra gondolt, hogy megcsókolja, a következő pillanatban pedig úgy döntött, hogy jól megmondja neki a véleményét, de aztán rá kellett jönnie, hogy egyetlen épkézláb gondolata sem akad. Neki, aki mindig olyan józan és gyakorlatias volt, de Nick megváltoztatta. Nem tudott aludni, nem tudott enni, egyre csak sírt és sírt. Bejelentkezett a hotelbe és egy hosszú, forró zuhanyt vett. Csodaszép hálóinget pakolt be magának, mégis azt a piros pólót húzta fel a hatalmas trombitával az elején, amit Nicktől kapott. Hogyan volt képes elhagyni őt? A könnyek újra hullani kezdtek a szeméből. Emlékezett a férfi reakciójára, amikor megmondta neki, hogy szereti. Rémült volt. Akkor azt hitte azért, mert jelenléte csak komplikálná az életét, de mostanra felhagyott az önámítással. Bármilyen fájó is, el kell fogadnia az igazságot. Nick nem szereti őt. Ilyen egyszerű. Felkapta egy papírzsepit, ágyba bújt és Michelle-t hívta. Barátnője elsőre felvette a telefont. Hangja álmosan csengett. – Ha azért hívsz, hogy bocsánatot kérj az esküvő miatt, akkor megbocsátok, ahogy megbocsátottam már háromszor, amikor Hawaiion hívtál. Nem a te hibád volt. Rendben? Anyu is megbocsátott; apu is megbocsátott, akárcsak Christopher és én. - Elhagyott. Michelle azonnal éber lett. – Hogy érted azt, hogy elhagyott? Nick? Hol vagy most egyáltalán? - Párizsban – szipogta Laurant. - Jól hallom, hogy sírsz? Elvesztetted a pert? Jaj, Laurant, annyira sajnálom. - Nem veszítettem el. - Úgy érted, megint gazdag vagy? - Azt hiszem. - Nem úgy hallom, hogy túl boldog vagy. - Hallottad, amit mondtam? Nick elhagyott. Nem mondtam el, amikor legutóbb hívtalak, de rögtön az esküvő utáni napon elment. Megrázta a kezemet és elment. Nem szeret! - Megrázta a kezedet? – Michelle elnevette magát. - Ez egyáltalán nem mulatságos. Ez a hívás egy halom pénzembe kerül, úgyhogy kérlek, légy egy kicsit együttérzőbb. - Rendben. Ne aggódj! Minden jóra fordul. - Most meg gúnyolódsz. - Bocs. Mit akarsz most tenni? - Semmit. Nem szeret. 210

211

- Láttam, hogy nézett rád a pikniken, amikor táncoltatok. Pontosan úgy, ahogy Christopher szokott rám nézni, amikor… hiszen tudod. - Az csak vágy, nem szerelem. - Istenem, te aztán jól adod! Itt már csak egyet lehet tenni. – Menj utána – javasolta. – Vadászd le! Laurant felsóhajtott. – Ez nem túl nagy segítség. Szörnyen érzem magam. Gyűlölök szerelmesnek lenni. - Menj utána! – ismételte Michelle. - És aztán hogyan tovább? Nem kényszeríthetem, hogy belém szeressen. Utálom ezt az érzést. Ha erről szól a szerelem, én köszönöm szépen, de nem kérek belőle. Tudod, mit fogok tenni? Élem tovább az életem és elfelejtem Nicket. Igen, pontosan ezt fogom tenni. - Rendben – Michelle hangján hallatszott, hogy mosolyog. – Csak egy kérdésem van. Hogyan akarod elfelejteni? - Egyetlen éjszaka szerettem bele, tehát ez valószínűleg nem is szerelem. Ugye igazam van? - De kérlek, ha hallanád magad. Neked is érezned kell, hogy ez azért több holmi rajongásnál. Én az első randevúnk után szerettem bele Christopherbe. Egyszerűen tudtam, hogy vele akarom leélni az életem. Van ez így. Menj Nick után, Laurant! Ne hagyd, hogy a büszkeséged miatt elveszítsd őt! - Ennek semmi köze a büszkeséghez. Ha szeretne, nem hagyott volna el. Vége, és ezt el kell fogadnom. Laurant úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Michelle magyarázott valamit, de ő nem figyelt rá. Félbeszakította barátnőjét és elköszönt. Haza akart menni, de többé nem tudta, hogy merre van az otthona. Felhívta a szobaszervizt és teát rendelt. Pótcselekvés, ami segít, hogy megbirkózzon a dolgokkal. Ezt mondta Nick, amikor nekilátott teát főzni. Hirtelen sürgető kényszert érzett, hogy elhagyja Párizst. A gépen is aludhat, gondolta. Felkelt az ágyból és csomagolni kezdett. Éppen behúzta a cipzárt a táskán, amikor kopogtak. Megérkezett a tea. Fogta a papírzsebkendőt, átvágott a szobán és kinyitotta az ajtót. - Csak tegye a… Nick állt a folyosón és őt nézte. Laurant annyira meglepődött, hogy itt látja, hogy egy hang sem jött ki a torkán, moccanni sem tudott. A férfi szörnyen nézett ki. Haja kócosan lógott az arcába, ruhája gyűrött, mintha benne aludt volna, tekintete elgyötört. Laurant úgy gondolta, hogy gyönyörű férfi. - Még a lánc sincs beakasztva? Mit képzelsz, hogy csak úgy ajtót nyitsz akárkinek? Nem hallottam a kulcsot. Be volt egyáltalán zárva az ajtó? Laurant nem válaszolt. Csak állt és bámult rá, mint egy jelenésre. Nick látta a szemén, amely vörös volt és duzzadt, hogy sírt. Gyengéden beljebb tolta, hogy be tudja csukni az ajtót. - Így kell rendesen bezárni egy ajtót – mondta és ráfordította a kulcsot. Most már az övé volt. Az ajtónak támaszkodott, hogy a lány ne tudjon elmenni mellette. Mély lélegzetet vett, és a pánik, ami eddig fojtogatta, tovatűnt. Laurant alig pár centire állt tőle, és a világ hirtelen újra értelmet nyert. - Hogy találtál rám? - FBI. Ez a dolgunk. Megtaláljuk azokat, akik el akarnak szökni. A fenébe is, Laurant! Hogy tudtál így elhagyni? Egyetlen szó nélkül! Csak összepakolsz és elmész Párizsba! Mi ütött beléd? Tudod egyáltalán, hogy min mentem keresztül? Mit képzelsz? Nem mondhatod valakinek, hogy szereted, aztán meg elhagyod! Ez így átkozottul kegyetlen! Laurant megpróbált lépést tartani Nickkel, de az olyan gyorsan és dühösen beszélt, hogy nem sikerült utolérnie. Miből gondolta, hogy ő Párizsba költözött? És honnan vette, hogy előle szökött?

211

212

Kideríti majd a választ, mihelyt sikerül feldolgoznia azt a tényt, hogy Nick itt van és úgy viselkedik, mint egy elragadó, de komplett idióta. - Felmondok – jelentette ki Nick. Bólintott, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. – Ha ez az ára, hogy az enyém légy, akkor Istenemre, felmondok. - Micsoda? A férfi ekkor vette csak észre, hogy a lány azt a pólót viseli, amit ő vett neki. Elöntötte a forróság. Felvillantotta elbűvölő mosolyát és rámutatott. – Szeretsz engem. Próbálta megfogni a kezét, de a lány elhúzódott. – Nem mondhatsz fel! - Dehogynem. Bármit megteszek, hogy biztonságban érezd magad, de akkor többé nem szökhetsz el tőlem. Akárhová is mész, én követni foglak. A fenébe is, Laurant, soha többé nem engedlek el magam mellől! Laurant kinyújtott kézzel tartotta vissza, amikor újra meg akarta fogni. – Nem mondhatsz fel! Amit csinálsz, az nagyon fontos. És nem én szöktem el. Emlékszel? Te hagytál el engem. - Na igen, de visszamentem, és addigra te eltűntél. Egyetlen percet sem vesztegették, csakhogy minél távolabb kerülj tőlem. Tommy meg sem akarta mondani, hová mentél, de én kiszedtem belőle. Laurant kezdte végre érteni. Bátyja felcsapott házasságszerzőnek. – És mit mondott Tommy? - Azt, hogy Párizsba repültél. Majd megőrültem, amikor megtudtam, hogy messzire vagy tőlem – ismerte be. – Kellesz nekem! Hozzád akarok hazamenni minden este. Veled akarok megöregedni. Szükségem van rád, Laurant! A lány újra sírva fakadt. Nick nem engedi el többé maga mellől. Megfogta a karját és gyengéden magához húzta. Szorosan átölelte és megcsókolta a homlokát. – Hozzám jössz feleségül? – suttogta. - Nem mehetek hozzá valakihez, aki még az állását sem tudja megtartani. Meg kell ígérned, hogy nem mondasz fel. - Komolyan gondolod? - Szeretlek, Nicholas. - Nem mondok fel. Nick a lány álla alá nyúlt, felemelte, majd lehajolt hozzá. Szenvedélyesen megcsókolta, hogy megmutassa, mennyire szereti. - Gyere hozzám feleségül! Vess véget a szenvedéseimnek! A lány hátra hajtotta a fejét, arcán csodálkozás ült. – Hogy jöttél ide? De Nick nem engedte, hogy kikerülje a kérdést. – Gyere hozzám! – ismételte. - De én gyerekeket szeretnék – mosolygott a lány. - Én is. Veled mindent akarok. Leszek ideges apa, aki folyton aggódik értük, de egy olyan anyával, mint te, nem lehet semmi bajuk. Remekül kiegészítjük egymást. Amikor mellettem vagy, bármire képes vagyok. Szeretlek, kedves. - Tudom, hogy szeretsz – csókolta meg a nyakát Laurant. - Igazán? És mikor találtad ki? Laurant remélte, hogy gyermekeik Nick gyönyörű, kék szemeit öröklik majd. – Amikor megláttalak az ajtóban. Abban a pillanatban tudtam, hogy szeretsz. Felszálltál egy repülőgépre, és átrepülted értem az óceánt. Nick nevetett. – A gondolat, hogy elveszíthetlek, sokkal rémisztőbb volt. Mellesleg nem is volt olyan szörnyű. - Azt mondod, hogy elmúlt a repüléstől való félelmed? - Azt bizony – csuklott el a férfi hangja. A lány rámosolygott, gyengéden megcsókolta és a fülébe súgta. – Hajóval megyünk haza.

212