21-22. A Szarvasi Református Egyházközség gyülekezeti újságja VII. évf. 21-22. szám – 2006. június 4. pünkösd napja – az újság megjelenik 300 példányban Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. (Apcsel 2,1-4.) Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által. (Efezus 2,20-22.)
Imaterem – templom – szószék. A második világháború végéig még imaházunk sem volt. Miután az Árvaházban hadikórházat rendeztek be, és emiatt nem lehetett ott istentiszteletet tartani, szükségszerűen alakítottuk ki a régi imatermet a már elbontott parasztházban. A szarvasi reformátusok számára addigra már templommá vált a díszterem, a torna- és rajzterem, vagy a munkahelyi tanácsterem is. Bizonyára ez is előkészítette azt, hogy az 1954-ben kialakított újabb imaterembe mi csak dolgozni, megbeszélésre vagy gyűlésre mentünk, de amikor igei, istentiszteleti alkalomról volt szó, akkor mindig a „templomunkba” tértünk be, pedig „csak” a három szobából kialakított különös alakú imaterembe érkeztünk meg, de számunkra az volt a „templom”, az Istennel való találkozás megszentelt helye. Amikor már templomépítésre készültünk, és a terveket a hirdetőtáblán elhelyeztük, egy Igét is választottunk feliratként: „A templomnál nagyobb van itt.”. (Máté 12,6.) Jézus szavát figyelmeztetésül szántunk önmagunk számára: miközben annyira szeretnénk a templomot, és olyan sokat teszünk érte, nehogy elfeledkezzünk Arról, Aki a fő, Aki a vele való találkozás alkalmaival templommá szentelte számunkra a legprofánabb helyszíneket is. Hiszen a templom épülete „csak” eszköz, lehetőség az Isten teljesebb megismerésére, Jézus követésére. Az engedelmesség útját keresve Isten lehetőséget adott megszentelt életre imaterem nélkül is, majd készített évtizedekre imaházat, és idővel jónak látta, hogy templommal is megajándékozzon bennünket. A mai napra pedig egy szószéket kaptunk ajándékba – reméljük, hogy az engedelmesség, az imádságok, az áldozathozatalok gyümölcseként. Pünkösd ünnepén először léphet lelkész templomunk szószékére. Nem csak megható, hanem felelősséggel teljes alkalom is. Amint elkészülte után megpillantottam, úgy éreztem, felfelé emelte tekintetemet. „Levetett sarukkal” léptem fel hálát adva Isten szeretetéért az előttünk járt nemzedékek életében, a ma református gyülekezetéért, a körülöttünk élő emberekért, akik felé vihetjük az örömhírt és az Isten által formálódó jövendő közösségért. A szószéket meglátva valaki azt mondta: „erről öröm IGÉ-t hirdetni!”. Ugyanakkor vágyat is ébresztett a látványa: „lelkész leszek, és szarvasra jövök lelkésznek, hogy erről a szószékről hirdethessem az Igét.” Más csupán csak annyit mondott: „Huuu…”. Miközben hálás a szívünk, ne feledjük, hogy a szószék is „csak” eszköz, és ne váljék Nehústánná számunkra (2 Királyok 18,4). Jézus olyan kifejezőnek tartotta saját küldetése lényegére nézve a pusztai vándorlás során a mérges kígyók által megmart, halálán levő nép megmenekülésének a módját, hogy messiási küldetését ezzel a képpel fejezte ki: „… ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,14-16.) Egykor Isten szabadításának eszközét, a pusztában készíttet rézkígyót kezdték imádni – amit Nehustának neveztek -, a szabadító Isten helyett. Miközben hálásak vagyunk a templomért, nagyon örülünk a szószéknek, nem akarjuk elfelejteni, hogy „nagyobb van közöttünk” ezeknél, maga a Szentháromság Isten, Akit kérünk, hogy cselekedjék akarata szerint velünk, rendelkezzék az életünkkel, minden testi-lelki javainkkal, és áldjon meg Trianon szomorú évfordulója kapcsán határon belül és kívül azzal, „hogy mindenkit megtérít a maga gonoszságából.”. (Apcsel 3,26.) …folytatás a 2. oldalon … http://aldasbekesseg.atw.hu
1
Egy szószékre fellépni nem csak megtiszteltetés, hanem felelősség is, hogy mindaz, amit Jézusról mondunk igaznak bizonyuljon (János 10,41.), hogy Isten nevét ne mondjuk ki hiába, ne éljünk vissza a nevével (2 Mózes 20,7.), hanem beszédünk mindenkor az „élet beszédének” bizonyuljon. (Filippi 2,16)
Szólószék
Fél évszázada, augusztus elején írta a „Papok” című versét nagytiszteletű lelkészünk, Ürögdi Ferenc, mely az önvallomás mellett a református lelkészekkel szemben támasztott örök elvárásról szól. Kérjük áldja meg így Isten Szentlelkével a gyülekezetünkben szolgálókat, a szószékünkről szólószékünkről - Igét hirdetőket.
- Hát akkor azt nehéz lenne kitalálni. Talán nem is sikerül, de azért megpróbálom – mondta. Néhány pillanat alatt megszületett a válasz: - „Oltár!” Majdnem eltaláltad, jóra gondolsz, de nem oltárnak nevezzük. Elmosolyodott: - Most már tudom: Szólószék!
Egy hete hittanórára jöttünk Marcival. Előző napokban készült el a szószék, így beharangoztam, hogy olyat lát majd a templomban, amit még soha nem láthatott…
Papok - részlet – …
Egyenruhám nincs, csak palástom. Ez is kopottas, rojtos már, Az ember tőlem Igét vár. Az én szememben is lobognak A Lélek ősi lángjai, Biztatnak mindenkit repülni, A földről égbe szállni. Énbennem is sokan megférnek: Kálvin, Luther és Dévai, A hugenották hős csapatjai, Szegedi Kis s Ozorai. A szószéken nem én beszélek, De Kálvin sem, vagy társai, Mert ajkaim szólásra mindig Isten Szentlelke tárja ki. Varázsom, titkom ebben rejlik, Ha győzök, akkor ez az ok, De ez a nyitja annak is, ha Kiálthatnék, - de hallgatok.
Találó elnevezést adott Marci a szószékünknek: szólószék. Hiszen mind erre vágyunk, hogy ezen a szószéken a SZÓ, az IGE, Isten szava hangozzék. Kérjük ezért minden alkalom előtt Istentől, hogy a mi szószékünk szólószékké lehessen, melyről sohasem emberi gondolatból, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaljanak meg az Istentől küldött emberek. (2 Péter 1,21.)
Szarvas, 1956. augusztus 1.
Ürögdi Ferenc
Online gyülekezeti újság ! Figyelmükbe ajánljuk gyülekezeti újságunk honlapját, melyet a http://aldasbekesseg.atw.hu internet címen érhetnek el.
2
Két hete D. Péter is itt lehetett közöttünk, azóta már visszatért Afganisztánba. Imádkozzunk érte és társaiért, hogy keresztyén béke-követekké lehessenek.
„Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.” (1 Péter 5,7.)
A református diakónia történetéből A téma nagysága, az erre fordítható idő korlátai, hiányos ismereteim nem teszik lehetővé, hogy részletesen foglalkozzam a református diakónia történetével, de néhány kiragadott eseményről, indítékáról, megvalósulásáról, következményeiről érdemes beszélni. Isten parancsolta, hogy „Ha majd megkérdezi fiad, … akkor mondd el neki.” (2 Mózes l3,14.) Ezt a parancsot követte Dizseri Eszter is, akinek elbeszélése nyomán most a felvidéki árvaházakról (Kiskoszmály, Léva, Komárom) és a dunántúli Neszmélyi Árvaházról ismerhetünk meg számunkra is példaértékű, követésre méltó és alkalmas történeteket. „Ahol a Bibliával komolyan foglalkoznak, ott Isten is mindig jelen van, és nem lehet tudni, mikor jön létre valami nagy és rendkívüli dolog minden különösebb előkészület nélkül. Így történt ez Marcelházán is 1928. március 25én. A komáromi egyházmegye egyik legszegényebb gyülekezete ez. Lassanként kialakult az a szokás, hogy a tagok közül többen, főleg fiatalok a lelkészlakban gyülekeztek össze vasárnap az istentisztelet után. Szép napos idő volt. Vígan telepedett le a társaság a folyosón, rendes szokás szerint most is elmondta mindenki az aznapi aranymondását. Elmondta a lelkész is (Nehézy Károly). Beszélgetni kezdtek a tartalmukról, így történt ez máskor is. Semmi feltűnő nem volt benne. Sorra került a lelkész aranymondása: - „Hol van a zsidók királya, aki megszületett?” (Máté 2,2) Hol van, hol található? – hangzik a sürgető kérdés. – Jézus a zsidók királya, és Ő a mennyben van test szerint is – mondja egy jelenlévő leányka. A felelet nem elégíti ki az aranymondás tulajdonosát. – Itt a Földön is meg kell Őt találnunk test szerint is! Hol van, ha megszületett! ? Hirtelen abbamarad az ezirányú kérdezősködés, és nagyon komoly hangon hangzik a kérdés: - Ha Jézus csakugyan itt járna a földön test szerint is, a jelenlevők közül ki volna hajlandó Neki élelmet és szállást adni?A kérdést mindenki komolyan veszi, és csaknem kivétel nélkül mindenki hajlandó élelmet adni Jézusnak … De mi lesz a szállással? Mi lesz akkor, ha Jézus nemcsak egy napig, hanem hosszú éveken át itt marad? Fordul a beszélgetés
iránya. – Mégis csak meg kell találnunk itt e Földön test szerinti Jézust! … Egy mosolygós arcú leányka szólal meg: Mégis csak igaz! Jézus test szerint is megtalálható a Földön, mert így van megírva a Bibliában: - Aki a gyermekek közül egyet befogad az én nevemben, engem fogad be. (Márk. 9,37) Tehát megtalálható Jézus a zsidók királya. Valahányszor elhagyott kisgyermeket látunk, ezeknek alakjában maga Jézus jár test szerint itt a Földön. Nem is nehéz megtalálni… Halálos csend után hangzik a kérdés: - Ezek után ki adna szállást, ki adna élelmet Jézusnak, és ki gondozná őt? - Gyötrelmes pillanatok. A lelkész felesége szólal meg: - Én adok neki szállást is, élelmet is. – Én gondozom őt – mondja az a felnőtt árva leány, aki már évek óta a lelkészcsaládnál él. És ezzel megszületett az árvaház.” (Idézet: Tóth Kálmán református lelkipásztor „Kősziklára épített ház” c. könyvéből.)
Abban a gyülekezetben, ahol az árvaház megalakult, már elő voltak készítve a lelkek az áldozatos szolgálatra. „Az egyház lényegéhez és feladatköréhez a szeretettevékenység éppúgy hozzátartozik, mint az igehirdetés.” Írja Kiss Ferenc, amikor 1931. május 7-én megalakul az Országos Református Szeretetszövetség. Az árvaház nem kiindulás, nem is cél, hanem gyümölcs, amely magától érik meg, és nem lehet siettetni. A marcelházi gyülekezetben az árvaház megindulását 12 évi bibliaköri munka előzte meg. Igazi szeretetmunkát csak az tud végezni, aki önmagát adta először az Úrnak. Az ő esetükben: 1) komolyan vett biblia-tanulmányozás, 2) egyértelművé váló Isteni akarat, majd az 3) engedelmes indulás, és Isten milyen gazdagon megáldotta őket… Két kisgyermekkel kezdték, de a gondozásra szorulók száma egyre gyarapodott, házra volt szükségük. Isten kirendelte nekik - a Léva melletti Kiskoszmályon… 1932-ben az árvaház ünnepélyes felavatásakor az összes lakó száma 48 volt, ezek közül 34 árva, 1 idős nő, 5 gondozó, 1 utazó titkár, 3 kisgyermek, 1 férfi, 1 idős házaspár és 1 állandóan ágyban fekvő beteg. A polgári iskolába kívánkozó kisdiákok továbbtanulását szolgálta a Léván létrehozott otthon, ahol azután a diakonisszák képzése is történt. A háború idején pedig menekülteket, rettegő embereket fogadtak be. Közeli kapcsolatba kerültek a komáromi Timóteus mozgalommal, akikkel közös konferenciákat rendeztek, segítettek egymásnak. Ezek tehát a 3
felvidéki szeretetházak – Kiskoszmály, Léva, Komárom. De bizonyára sokunk előtt ismert Müller György neve, aki Bristolban létesített árvaházat kizárólag hitből, imádságból, vagy Molnár Mária, aki a pápuák között teljesített külmissziót. Mindkettőjük szolgálatát gazdagon megáldotta Isten. Megemlítem még a Neszmélyi Árvaházat, amely Hatvani Margit és szolgatársai hitének, odaszánt életének gyümölcse. A történelem viharait túlélve, a rászorulókat segítve, ma is, mint a Budapest Pasaréti Egyházközség missziói telepe az evangélium szolgálatában áll. Az itt felsorolt árvaházak, szeretetintézmények létrejöttében, működésében közös, hogy teljesen és kizárólagosan Isten ígéretére támaszkodtak, emberektől soha, semmi adományt nem kértek. Isten mindig kirendelte nekik azt, amire éppen szükségük volt. „ Az igaz hit abban mutatkozik meg, hogy ha hittel kezdjük el a dolgot és hittel folytatjuk, könyörgésünk meghallgattatik.” (Müller György: Bízzál az Úrban.) Velünk van az élő Isten, akinek ereje sohasem mond csődöt, akinek karja soha nem fárad el, akinek bölcsessége végtelen és hatalma változhatatlan. E a gondolat mentén írja Hatvani Margit: „Barátainkra egy pillanatig sem tekintettünk úgy, mint akik a szükség napjaiban erőnk és támaszunk lehetnének. Hálásak vagyunk Istennek, hogy adott megértő, lelkesedő embereket, de tudjuk, hogy már holnap elveszíthetjük őket.” „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni.” (Zsoltár 103,15-16.) Így csalódások nem érhetnek bennünket, mert nem számítunk emberi megoldásokra. Akié az árvaház, azé az egész Földnek kereksége. Ő még a kövekből is támaszt fiakat és angyaltáborral vesz körül, ha a szükség úgy kívánja. Az említett felvidéki árvaházakat (1950), a neszmélyit 1958-ban megszüntették, a diakonissza rendeket feloszlatták, de a szolgálatuk nem szűnt meg, csak más keretek között folytatódott. Az ő tevékenységüket a szeretet motiválja, és Isten szeretete kiapadhatatlan forrás. A szeretetszolgálat az egyházzal egyidős. Amibe most betekinthettünk, a múlt század kicsinyke szelete. Jézus mondja: „…a szegények mindig veletek lesznek…” (Máté 26,11) Ismereteink szerint egyházunk szeretetszolgálata jelenleg elsősorban a 4
betegek, idősek, szenvedélybetegek felé fordul. De tudunk erdélyi árvaházakról is. Szeretetszolgálatra ma is nagy szükség van. Kereshetjük benne a helyünket mi is. Hogyan? A marcelházi gyülekezet példája alapján: - komolyan vett biblia-tanulmányozás, - Isten akaratának felismerése, - engedelmes indulással. Az engedelmességhez komoly ígéret fűződik: „Mert akik jól szolgálnak, azok szép tisztességet szereznek maguknak, és nagy bátorságot nyernek a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetésére.” (1 Tim. 3,13.) A szeretet gyakorlásához a szeretet elfogadása is hozzátartozik. Befejezésül a sokunk által ismert Simon András gondolatát idézem:
Kapni néha nehezebb. Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni, – és ami annál sokkal nehezebb: képes a szeretetet elfogadni is. Van, amikor a szeretet apró kis gesztusainak elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül adni. Amikor szeretetet adunk, akkor – mint kezdeményezők – az erő pozíciójában érezzük magunkat, s gyakran nem teszünk mást, mint szolid öntudatossággal demonstráljuk lelki nagyságunkat. Akkor viszont, amikor a telítettségnek ebben az állapotában valaki hangtalanul hozzánk simul, és rongyos kis tarisznyájából szeretetmorzsákkal kínál, meghökkenünk. Hirtelen kiesünk a nagyság szerepéből, és zavartan szembesülünk az új helyzettel: nem tündökölhetünk egyedül a szeretet ingyenkonyhájának konyhafőnöki szerepében. Most minket is étellel kínálnak. De hát erre nekünk semmi szükségünk sincsen! – zsörtölődünk a valaki morzsáit lefitymálva. Hiszen mi praktikusan, megszervezetten, hatékony nagyüzemi módon osztjuk a szeretetet a rászorulóknak. S lám, most a sor megakad, a sorban állók türelmetlenkednek. De a valaki nem tágít. Csak áll, és már-már könyörögve kínálja felénk elfogadásra apró kis szeretetetmorzsáit. S akkor meg kell látnunk, hogy szeretete nem elsősorban nekünk szól. Az életben maradáshoz neki van szüksége arra, hogy adjon, mert léte ebben az elfogadottságban nyeri el értelmét. Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelent, mint megerősíteni őt élete értelmében. Diakónia vasárnapra összeállította és elmondta Melis Pálné
Újabb híreket kaptunk Csépe Andreáról Kedves Testvérem, Barátom és Családom! Tavaly júliusban jelentkeztem utoljára körlevelemmel. Azóta nemcsak otthoni szolgálatom ideje telt le, de annak is két hónapja már, hogy visszatértem Dél-Ázsiába. Először néhány szót az otthonlétről. Természetesen nagyon vártam ezt az időt, bár a várakozásba egy kis szorongás is vegyült. De aztán minden kérdés megoldódott: a beszámolók összeállítása és megszervezése, a pesti szálláshely és az országjáráshoz szükséges autó kérdése is. Attól is tartottam, hogy megy-e majd a vezetés nyolc év kihagyás után. Isten azonban kegyelmesen megőrzött az utakon: a több mint 11 ezer kilométeren mindössze egy kisebb koccanásom volt. Sőt, a kölcsön kapott öreg Wartburg is csak szerelő közeli helyeken robbant le. Vidéken és Budapesten csaknem ötven előadást tartottam. A beszámolókat talán jobban is megszervezhettem volna, mert a végén kiderült, hogy túl sokat vállaltam. Így is legalább húsz helyre nem jutottam el, ahová hívtak. A nagy érdeklődésért hálás vagyok, mégis több időt kellett volna hagynom személyes dolgaimra. Több orvosi beavatkozás - különböző vizsgálatok és két kisebb műtét - decemberre maradt. Szervezetem ezt a hajtást már nem viselte jól, és a végén majdnem kórházban töltöttem a karácsonyt. Ekkor elhatároztam, hogy a teljes felépülés érdekében öt héttel meghosszabbítom otthonlétemet. Az az igazság, hogy bármennyire is várja a misszionárius a hosszú távollét utáni hazaérkezést, az otthoni szolgálatnak is megvannak a maga nehézségei. (Azért merek általánosítani, mert a legtöbb szolgatársam hasonlóan nyilatkozik ezekről.) Ezt az időt semmiképpen nem lehet szabadságnak nevezni - még ha van olyan része is, amit pihenéssel kellene tölteni. A legtöbbször azonban „porondon” van az ember: ha nem is tart beszámolót, csak épp szóba
elegyedik valakivel, akkor is záporoznak rá a kérdések. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire fárasztó lehet. A sok kérdés persze érthető - az én tűrőképességem véges volta pedig azt mutatja, hogy a misszionárius is csak közönséges ember. A másik zavarba ejtő körülmény, hogy sokan ezt nem hiszik. Pedig az Úr tudja, hogy egyáltalán nem vagyok hős, és azt is, hogy hányszor fog el az alkalmatlanság és méltatlanság érzése. Különös áldást jelentett azoknak a testvéreknek a barátsága, akikkel őszintén oszthattuk meg egymással örömeinket és harcainkat, és örülhettünk egymás társaságának. Az otthoni idő drága ajándékának tekintem, hogy néhány testvérrel még szorosabb baráti kapcsolatom alakult ki. Azért pedig külön hálát adhatok, hogy van családom, akik hazavárnak. Lassan már hagyomány nálunk a repülőtéri családi találkozó. A viszontlátás mindig örömteli, csak az újabb hosszú időre szóló búcsúzás nehéz. Február 24-én indultam vissza, és 26-án érkeztem meg Dél-Ázsiába. Először a fővárosban vettem fel a kapcsolatot munkatársaimmal és barátaimmal, néhány nap múlva pedig továbbutaztam lakóhelyemre, Pk.-ba. Nem sejtettem, hogy itt még ki sem pakolok a bőröndömből, és máris a Himalája megmászásának fogok nekivágni. Pedig ez történt. Egyik munkatársamnak sürgősen szüksége volt egy hét kikapcsolódásra, és hívott, hogy menjek el vele a hegyekbe. Némi habozás után úgy láttam jónak, hogy elkísérjem Marikát. Így esett, hogy először merészkedtem közelebb az eddig csak távolról csodált hegyóriásokhoz. Kalandos túránk során 4130 méter magasságig jutottunk. Az ezen a ponton készült fénykép itt látható. Ami a szolgálatot illeti, sajnos semmi jóról nem tudok beszámolni. Tavalyi utolsó körlevelem tele volt örvendezéssel és bizakodással. Hazautazásom előtt több más anyaggal együtt elkészült a magar ábécéskönyv, PB pedig készen állt, hogy szeptemberben elkezdje tanítani falujában a próbaosztályt. Közben Pásztor testvérékkel* azt terveztük, hogy N.-ba visszatérve, 2006. elején hozzáfogunk az ÚSz átdolgozásához: Feri magar testvérekkel a szöveget javítaná, én pedig az írásmódot. 5
Amilyen egyértelműnek látszottak tavaly a dolgok, olyan zavaros most minden. Először is, PB nem tudta beindítani távollétemben a próbaosztályt. A falu vezetői nem segítették, és tanítótársa is csak lebeszélte (mondván: jobb lesz, ha megvárnak engem). Ráadásul nyakába szakadt a gyülekezet vezetése, így kevesebb ideje maradt a tanításra. (Péter, az eddigi gyülekezetvezető egy idő óta inkább saját üzleti vállalkozásában foglalatoskodik.) Így természetesen az írásmód tesztelése sem történt meg. De még ha meg is történt volna, az ÚSz átdolgozását elnapoltuk, mert Pásztor testvérék különböző testi-lelki bajokkal küszködnek, és nem tudják, mikor jönnek ismét Dél-Ázsiába. Mindezekről elektronikus és postai levelek útján többé-kevésbé már otthonlétem alatt értesültem. „Hogyan tovább? Uram, látod, milyen kevés vagyok ehhez a feladathoz egyedül!” Ilyen gondolatokkal indultam vissza N.-ba, és az elmúlt két hónapban is gyakran megfordultak fejemben ezek a gondolatok. Érdekes, hogy visszautazásom napján hogyan bátorított mennyei Atyám: „Az előttünk álló akadályok hatalmasnak tűnnek. Nézzünk hát vissza, és emlékezzünk arra, amit Isten már eddig is elvégzett értünk és általunk! Ez a visszapillantás erőt és bizalmat adhat a továbbiakra nézve.” (Mindennapi kenyerünk) Ahogy másokkal beszélgettem, töprengtem és imádkoztam, kezdett körvonalazódni a következő lépés. Először is, el kellene mennem a faluba, hogy felmérjem a helyzetet. Ha PB szabaddá tudja tenni magát, esetleg még ottlétem alatt elkezdhetnénk a próbaosztályt. Ha a falu vezetői nem akarnak felelősséget vállalni az írásolvasás-tanítás programjáért, akkor a tanulásért lelkesedő asszonyokból választhatnánk meg az ügyvezető bizottságot. Azután jó volna szervezni a faluban egy író-tanfolyamot. Erre bárki jöhetne, aki szeretne magarul leírni valamit: a saját, vagy közössége történetét, szájhagyomány útján őrzött népköltészetet, ismeretterjesztő anyagot, stb. Így születnének olvasnivalók azok számára, akik megtanulnak olvasni, nőne az anyanyelv tekintélye, és tesztelhetnénk az új írásmódot. Azon is gondolkozom, hogy egy külön műhely keretében a keresztényekkel bibliai történeteket írhatnánk le egyszerű, néhány mondatos formában. Ezeket talán azok is kézbe vennék, akik azért nem forgatják a Bibliát, mert nehezen megy nekik az olvasás. Amikor végre sikerült útitársat találnom a faluba, és hozzáláttam a felkészülésnek, újabb akadályok kezdtek tornyosulni. Eddig sem mehettem a hegyekbe bármikor, mert a lázadók miatt nem volt mindig lehetséges, vagy biztonságos az utazás. 6
Most harmadik hete azonban valóságos népfelkelés tört ki az országban. Az uralkodó ellen lázadtak fel az emberek, és a küzdelem jelenleg is tart. Utazásról szó sem lehet - gyakran még a házból sem léphetünk ki, amikor kijárási tilalmat vezetnek be. Közvetlen veszélynek nem vagyok kitéve, de a körülöttem zajló eseményektől nem tudom függetleníteni magam. Akármennyi is a feladat, ebben a helyzetben nem mindig sikerül a szellemi munkára koncentrálni. De mi lesz így a magar „sokasággal”, az írásolvasás-tanítással, a Szentírás használatával? János evangéliumában olvashatjuk, hogy Jézus azért kérdezte meg Fülöptől, hogyan etessék meg az ötezer embert, „hogy próbára tegye, mert Ő már tudta, mit fog tenni” (János 6,6). A magar sokasággal kapcsolatban is abban bízom, hogy az Úr már tudja, mit fog tenni. Hogy ebben nekem milyen szerepet szán, abban nem vagyok biztos, de szeretném, ha terveinek megvalósításában nem akadály, hanem az Ő eszköze lehetnék. Ezzel egy köszöntelek:
időre
elbúcsúzom. Szeretettel Andrea (Adi)
Andrea az alábbiakban kéri imádságos segítségüket szolgálatához: Hálát adok… 1. Isten gondoskodásáért, amit olyan sok téren tapasztaltam otthonlétem alatt; 2. a gyülekezetek részéről megnyilvánult érdeklődésért, a sok-sok meghívásért; 3. Isten megőrző kegyelméért az utazások során; 4. azért, hogy februárban egészségesen térhettem vissza Dél-Ázsiába; 5. a hegyi túra lehetőségéért; 6. az Úr közelségéért, amit különösen a csüggedés óráiban élhetek át. Kérlek, Te is imádkozz… 1. hogy tartós megoldás szülessen országunkban, és eljöjjön a béke időszaka; 2. hogy kaphassak szolgatársat; 3. hogy világosan lássam Isten vezetését a következő lépésekkel kapcsolatban; 4. hogy elháruljanak az akadályok a falusi próbaosztály beindítása elől; 5. Pásztor testvérék testi-lelki megerősödéséért és Dél-Ázsiába való visszatéréséért; 6. saját testi-lelki-szellemi erőnlétemért, állóképességemért.
Andrea szolgálatát anyagiakkal a K&H Bank 10201006-50070046 számú számlájára történő befizetéssel lehet támogatni, de fontos beírni a közlemény rovatba, hogy Csépe Andrea szolgálatára.
Nemes bátorítás Szeretettel hívjuk Önt is
Trianon 86. évfordulóján, 2006. pünkösdének napján
június 4-én 1600 órakor a Történelmi Országközép - „Magyarország Közepe” – Emlékműnél tartandó megemlékezésre, a határon túl élő magyarságért való könyörgésre.
Remény, emlékezet Éltünk rögös határain Két Géniusz vezet, S felleg borúlván útain, Nyújt mindegyik kezet; De bár tekint bíztatva rád, Vigasztalást egyik sem ád: Remény s Emlékezet. Emlékezet lebegteti Szárnyát a múlt felett, S bús képzetekben rengeti Borongó kebeled. Múlt kedv után titkon epeszt, Múlt kín között ismét senyveszt, S lelkedre hoz telet.
Szűnj meg az olyakkal magad is gondolni, barátom, Kiknek az érdem elég a szidalomnak okúl. Nem méltók, hidd el, nemes ellenségre az ollyak, Kikbe paraszt szívvel nemtelen elme szorúlt. Meg sok ezer kutya van, ki az áldott holdat ugatja, És ki az ártatlant szóba keverni meri. Ámde szamár bőgtét a mennyországba ki hallja? Amint a magyarok példabeszédje tanít. Légy te bolond, mint ők, vagy bírjál oly kutya-szívvel, Mindjárt társ-parolát fognak örökre veled. Ők az okost, jámbort valahol tűndökleni látják, Űldözik, és pöffedt kedveket abba lelik, Hogy nyomorúlt sorsok vinnyóit az égig emeljék A más érdeminek dűlt palotája felett. Tarts velek és kőlcsön segedelmet nékik ajánljál, Mindjárt megszűnnek lenni csatába veled. Én pedig azt mondom, hitvány pletykákra ne hajtsál, Légy ember s iszonyú szíveket óva kerűld. Légy te az, aki valál: mind megpukkannak irígyid, Minthogy igaz, mindég győzni fog a te ügyed. Nagy lélekre szokás alacsony lelkeknek ugatni, Mert ki mivel nem bír, becsteleníti kivűl, Benn maga mérgétől rongáltatik: én pedig inkább Szánom az íly embert, mintsem irígye legyek, Mert ki az égre pököd, maga képét szokja beköpni, És ki szelíd virtust bánt, maga hírit öli. Benned az elme serény, a szív jó, rajta, barátom! Mért szomorodnál meg holmi goromba miatt. Vágd ketté szavait mintegy tréfával azoknak. Csokonai Vitéz Mihály
Sápad az arany...
Kéklő lepelben messze jár Előtted a Remény; Magához int, de meg nem vár Tovább tovább lengvén. S míg lepkeszárnyát kergeted, Lezúg hiában életed, S állasz pályád szélén.
Nem látjátok, hogy sápad az arany, A lelkünk aranya? Égető, bontó, maró folyadék, Gyilkos szer fogta meg. A kéz, mely rácsöppenti, nem remeg, S vajjon mi marad még, Ha lelkünk aranya is elveszett?
Rosszat ne félj, s ne kívánj jót Múlt és jövő közűl; Öleld meg a jelenvalót, Mely játszik és örűl. S bár ködbe néha burkozik, De színe gyorsan változik, Ajkán mosolygás űl.
Ezt mentettük mi át: A lelkünk kibányászott aranyát A nagy viharból a szegényes révbe. Ezt, s a hivatást: még mélyebbre ásni. A lélekre ma nagyon kell vigyázni. Csak az Isten, s a lelkünk van velünk. Nem maradt egyebünk.
Kölcsey Ferenc (Cseke, 1824. február)
Reményik Sándor (1922) 7
„Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. Mivel tehát ilyen reménységünk van, teljes nyíltsággal szólunk…” (2 Korintus 3,6.12.)
Imádkozzon velünk együtt:
Hirdetések: -
-
-
Mai istentiszteletünkön részesül a keresztségben Hajdu Dániel Ferenc. Konfirmációs fogadalmat tesz: Rubinstein Lívia, Hajdu Sándor, Szabados Tóth Bálint, Kósa Endre. Isten áldja meg az életüket! Szeretettel hívunk mindenkit Trianon 86. évfordulóján június 4-én a Magyarország Közepénél 16 órakor kezdődő megemlékezésre. Pünkösd vasárnapi istentiszteletünket felveszi a KÖRÖS TV, és felvételről fogja közvetíteni. Ungor Balázsné Nagy Sára 97 éves testvérünktől május 23-án vettünk búcsút az Ótemetőben. Isten segítse a vigasztalás útján szeretteit. Megérkeztek a ProChrist evangélizációról készült stúdió felvételek. Kérjük jelezzék, akik még kérnének belőle. Figyelmükbe ajánljuk online gyülekezeti újságunkat a http://aldasbekesseg.atw.hu oldalon. Pünkösd hétfőn 14 órakor Csabacsüdön is tartunk úrvacsorás istentiszteletet az evangélikus templomban.
-
Imádkozzunk a keresztségben részesülő Dánikáért, a konfirmáló gyermekekért, és a felnőtt konfirmációra és házasságkötésekre készülőkért. Imádkozzunk a mesterséges országhatárok által szétszabdalt magyarság lelki egységéért. Imádkozzunk Dula Péterért, és a vele együtt Afganisztánban szolgáló katonák biztonságáért. Adjunk hálát az elkészült szószékért, és gyülekezeti újságunk online honlapjáért. Imádkozzunk a gyülekezetünkkel az interneten keresztül találkozókért. Adjunk hálát az angol nyelvű bibliai gyermektáborba jelentkezett gyermekekért, és kérjünk áldást a szolgálók munkájára. Imádkozzunk a Körös-napok alkalmával gyülekezetünk által végzendő szolgálatokért. Kérjünk áldást gyülekezeti életünk segítő, támogató és az értünk imádkozó testvérek életére. Imádkozzunk az ünnepi istentiszteletekért, és az istentiszteletet a KÖRÖS TV-n keresztül nézőkért. Imádkozzunk esperes úr gyógyulásáért.
Ha vágyakozó szeretettel fordulunk Isten felé, akkor szívünkön is túlcsorduló mértékkel ajándékozza nekünk Lelkét, és megújítja életünket. Isten iránti vágyakozás nélkül keresztyénségünk szürke hagyománytiszteletté silányul. (Simon András)
Rendszeres gyülekezeti alkalmaink: Istentisztelet: vasárnap 10.30. Úrvacsora: minden hónap utolsó vasárnapján Következő úrvacsorás istentiszteletek: június 4 / június 25 / július 30 / augusztus 20 v. 27 vasárnap 10.30. Gyermek-istentisztelet: Istentisztelet
5540 Szarvas, Vasút u. 66. Telefon: 66 / 216–209 Internet: ! új !
http://szarvas.reformatus.hu http://aldasbekesseg.atw.hu ! új !
E-mail:
[email protected]
(a Szociális Otthonban):
szerda 14.00
Lelkész: Pentaller Attila
Imaóra és Bibliaóra:
szerda 17.00.
Gondnok: Gelencsér Istvánné Telefon: 20/243-56-43
Kérdéseink órája:
csütörtök 17.30.
Bankszámla: 11733058 - 20013035 - 00000000 EUR; USD utaláshoz SWIFT KÓD: OTPVHUHB
Csengő a Hoffmann utcai hirdetőtáblán található! 8
Gyülekezetünk címe:
Telefon: 66 / 216 - 209
