A SZABAD KERESKEDELEM ÉS A KORLÁTOZOTT BEVÁNDORLÁS
I Gyakran úgy tartják, hogy a "szabad kereskedelem" éppen úgy együtt jár a "szabad bevándorlással", mint ahogy a "protekcionizmus" a "korlátozott bevándorlással." Más szóval azt mondják, hogy ugyan nem lehetetlen a protekcionizmust a szabad bevándorlással, a szabad kereskedelmet pedig a bevándorlás korlátozásával kombinálni, de az ilyen próbálkozások elméleti tévedésen alapulnak. Ezért, ha e hibákat el akarjuk kerülni, akkor ezeket a kombinációkat inkább kerülni kell, mint általánosan alkalmazni. A tények ezt látszólag alátámasztják. A legutóbbi republikánus elnökjelölés során például kiderült, hogy a szabad kereskedelem legelszántabb hívei egyben viszonylag szabad és diszkriminációtól mentes bevándorlási politikát támogatnak, míg a legtöbb protekcionista a bevándorlás legszigorúbb ellenırzését szorgalmazza. Bár a látszat ezzel ellentétes, azt állítom, hogy a fenti elmélet és az abból levezett állítás alapvetıen téves. Be fogom bizonyítani, hogy a szabad kereskedelem és a bevándorlás korlátozása nemcsak teljesen összeillı, hanem egymást kölcsönösen is erısítı politika. Nem a szabad kereskedelem és a korlátozott bevándorlás hívei tévednek, hanem a szabad kereskedelem és a szabad bevándorlás támogatói. Azzal, hogy eloszlatom a szabad kereskedelmet a bevándorlás korlátozásával együtt támogató elmélet "tévességérıl" alkotott nézeteket, remélem, hogy hozzájárulok a közvélemény és a politika megváltoztatásához.
II Ricardo óta a szabad kereskedelmet támogató érvek logikai alapon támadhatatlanok. Azonban, hogy teljes képet kapjunk, röviden mégis érdemes azokat összefoglalni. Az indirekt bizonyítás módszerének alkalmazásával a legutóbb Patrick Buchanan által felvetett protekcionista állítást fogjuk cáfolni. A protekcionizmus szószólói a hazai munkahelyek védelmére hivatkoznak. Az alkalmazottainak 10 dolláros órabért fizetı amerikai vállalat hogyan versenyezhetne az óránként 1 dollárt fizetı mexikói vállalattal? Sehogy, és amerikai munkahelyekbe kerül, ha nem alkalmazunk behozatali vámot, hogy az amerikai béreket elszigeteljük a mexikói versenytıl. Szabad kereskedelem csak azonos bérszínvonallal rendelkezı, és így "egyenlı feltételek mellett" versenyzı országok között lehetséges. Ha nem a helyzet ettıl eltérı, mint az Egyesült Államok és Mexikó esetében, a körülményeket a vámok segítségével egyenlıvé kell tenni. Buchanan és protekcionista társai azt állítják, hogy a hazai munkaerıpiac ilyen védelme révén az ország megerısödik és felvirágzik. Érvük támogatására olyan szabad kereskedelmet folytató országokat hoznak fel, mint a XIX. századi Anglia, amely elvesztette valaha volt gazdasági tekintélyét, valamint olyan protekcionista országokat, mint a XIX. századi Egyesült Államok, amely ilyen tekintélyt vívott ki magának. A protekcionista elmélet ilyen és hasonló "empirikus bizonyítékait" visszakézbıl el kell utasítanunk, mint a post hoc, ergo propter hoc ("ez után, tehát e miatt") téves elvének alkalmazását. A pusztán történelmi adatokból levont következtetések semmivel sem meggyızıbbek, mintha abból a megfigyelésbıl, miszerint a gazdag emberek többet fogyasztanak, mint a szegények, arra jutnánk, hogy a fogyasztás tesz valakit gazdaggá. A Buchananhoz hasonló protekcionisták rendre elsiklanak a fölött, hogy ha elméletüket
következetesen meg akarnák védeni, akkor milyen végkövetkeztetést kellene levonniuk abból. A nemzetközi protekcionizmust szorgalmazó bármely érv egyben a régiók és városok közötti protekcionizmusra is vonatkozik. Ahogy eltérı bérszínvonal jellemzı az Egyesült Államokra, és például Mexikóra, Haitire vagy Kínára, úgy e tekintetben különbséget találunk New York és Alabama, vagy Manhattan, valamint a Bronx és Harlem között. Tehát ha igaz volna, hogy a nemzetközi protekcionizmus gazdaggá és erıssé teszi a nemzeteket, akkor az is igaz lenne, hogy a területek, városok vagy városrészek között alkalmazott protekcionizmus ezeket a területeket, városokat vagy városrészeket is gazdaggá, erıssé teszi. Sıt, egy lépéssel tovább is mehetünk. Ha a protekcionista érvek helytállóak volnának, akkor akár teljesen felszámolhatnánk a kereskedelmet, hiszen úgy lehetne minden egyes ember a leggazdagabb és a legerısebb, ha soha senkivel nem kereskedne és önfenntartó magányban élne. Ebben az esetben senki nem veszthetné el az állását, és a "tisztességtelen" verseny miatti munkanélküliség nulla lenne. A protekcionista érvek végsı konklúzióját ilyen módon levonva annak teljes abszurditása nyilvánvalóvá válik, hiszen az ilyen "teljes foglalkoztatást biztosító társadalom" nem gazdag és erıs volna, hanem olyan emberekbıl állna, akik szegénységre és éhhalálra ítéltettek annak ellenére, hogy látástól vakulásig dolgoznak. A személyek vagy országrészek közötti protekcionizmusnál természetesen kevésbé romboló hatású nemzetközi protekcionizmusnak ugyanilyen eredménye lenne, és megalapozná Amerika gazdaságának további hanyatlását. Persze néhány amerikai munkahelyet és iparágat megmentene, de ennek ára volna. A külföldi javakat vásárló amerikai fogyasztók életszínvonalát és reáljövedelmét erıszakosan csökkentenék. A védett iparág termékeit felhasználó, az Egyesült Államokban tevékenykedı termelık költségei növekednének, és így az ı versenyképességük csökkenne a nemzetközi piacon. És mit tennének az Egyesült Államokba importált termékeiken keresett pénzzel a külföldiek? Vagy vehetnének rajta amerikai árut, vagy az Egyesült Államokban hagyhatnák és befektethetnék azt, és ha az importjuk megszőnne vagy csökkenne, akkor kevesebb amerikai cikket vásárolnának vagy kevesebbet fektetnének be. Így néhány rossz hatásfokú amerikai munkahely megmentéséért cserébe sokkal több hatékony munkahely szőnne meg vagy eleve nem is jönne létre. Ezért értelmetlen azt állítani, hogy Anglia a szabad kereskedelmet pártoló politikája miatt vesztette el elınyét. A veszteség a szabad kereskedelem támogatása ellenére történt, az Angliában a XIX. század utolsó harmadában tért hódított szocialista intézkedések miatt. Hasonlóképpen semmi értelme sincs az Egyesült Államok XIX. század során történt gazdasági felemelkedését a protekcionista politikájával magyarázni. A felemelkedés annak ellenére történt, az országon belül alkalmazott, a világon páratlan laissez-faire intézkedéseknek köszönhetıen. Amerika jelenlegi hanyatlása, melyet Buchanan meg akar állítani és vissza akar fordítani, nem az állítólagos szabad piaci politikai eredménye, hanem annak következménye, hogy az Egyesült Államok a XX. század során fokozatosan átvette ugyanazt a szocialista politikát, ami korábban tönkretette Angliát.
III Ez eddigiekben megindokoltuk a szabad kereskedelem szükségességét, most rátérünk a bevándorlás korlátozásának és a szabad kereskedelemnek a kombinálására. Pontosabban szólva, egyre erısebb érvekkel támasztjuk alá a bevándorlás korlátozásának szükségességét: kezdetben csak azt állítjuk, hogy az ilyen korlátozások és a szabad kereskedelem létezhetnek együtt, míg végül amellett fogunk érvelni, hogy a szabad kereskedelem szükségessé is teszi a korlátozásokat.
Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy még a bevándorlás legszigorúbb szabályozásának vagy a legnagyobb mértékő szegregációnak sincs semmi köze a szabad kereskedelem visszautasításához és a protekcionizmus elfogadásához. Abból a ténybıl, hogy valaki nem akar németek, haitiak, kínaiak, koreaiak, mexikóiak, muszlimok, hinduk, katolikusok, stb. közelében élni vagy velük közelebbi kapcsolatba kerülni nem következik, hogy megfelelı távolságból nem is akar velük kereskedni. Még ha a bevándorlás következtében nıne is valaki reáljövedelme, az nem jelenti azt, hogy a bevándorlást "jónak" kellene tekinteni, mivel nem csak az anyagi jólét számít. A "jólét" és a "vagyon" szubjektív fogalom, és elıfordulhat, hogy valaki inkább lemond az anyagi javak egy részérıl, ha távolabb élhet bizonyos emberektıl. Pontosan az emberek közötti társulás és elkülönülés teljes önkéntessége — bárminemő erıszakos integráció hiánya — az, ami lehetıvé teszi, hogy a származásilag, nyelvileg, vallásilag vagy kulturálisan különbözı népek békésen — szabad kereskedelmi — kapcsolatokat ápolhassanak egymással. A kereskedelem és a vándorlás szabadsága rugalmas mértékben kiegészítik (és nem mereven kizárják) egymást: minél több (kevesebb) van az egyikbıl, annál kevesebbre (többre) van szükségünk a másikból. Ha minden más változatlan, a vállalkozások az alacsony bérszínvonallal rendelkezı területek felé mozognak, a munkaerı pedig a jó kereseti lehetıségek felé, ami (egy adott fajta munka esetében) a bérek kiegyenlítıdésének és a tıke optimális földrajzi elhelyezkedésének folyamatát indítja be. Ha az eltérı bérszínvonallal rendelkezı területeket politikai határok választják el egymástól, valamint a kereskedelmet és a bevándorlást nemzeti szinten szabályozzák, e normális folyamatok — a vándorlás és a tıkekivitel — gyengülnek szabad kereskedelem, és erısödnek protekcionizmus esetén. Ha az alacsony bérszínvonalú Mexikóban elıállított termékek szabadon bejuthatnak egy olyan magas bérszínvonalú területre, mint az Egyesült Államok, akkor a mexikói emberek kisebb késztetést éreznek arra, hogy átköltözzenek az Egyesült Államokba. Ha ellenben a mexikói áruk nehezen jutnak be az Egyesült Államokba, akkor a mexikói munkások viszont szívesebben vándorolnak oda be. Hasonlóképpen, ha az amerikai termelık szabadon adhatnak el mexikói fogyasztóknak és szabadon vásárolhatnak mexikói termelıktıl, az Egyesült Államokból Mexikóba kivitt tıke mennyisége csökken, míg ha erre nincs lehetıség, egyre vonzóbbá válik Mexikóba telepíteni a termelést. Ahogy az Egyesült Államok külkereskedelmi politikája befolyásolja a bevándorlást, úgy a belföldi kereskedelemre vonatkozó intézkedések is. A belföldi szabad kereskedelmet általában laissez-faire kapitalizmusnak nevezik. Ha ez a helyzet, az állam nem avatkozik be az országban élık (a polgárok) közötti, az ı saját tulajdonukat érintı tranzakciókba. Az állam próbálja védeni polgárait és azok tulajdonát az erıszakkal, károkozással és csalással szemben (ahogy a külkereskedelemtıl és a kívülrıl érkezı támadással szemben is). Ha az Egyesült Államok belföldön szigorúan a szabad kereskedelmet támogatná, a Mexikóhoz hasonló alacsony bérszínvonalú helyekrıl való bevándorlás csökkenne, míg ha "társadalmi jóléti" politikát folytat, a bevándorlás egyre vonzóbbá válik.
IV Minél kevésbé korlátozza a kereskedelmet mind nemzetközi mind nemzeti szinten egy olyan magas bérszínvonalú ország, mint az Egyesült Államok, annál kisebb az alacsonyabb jövedelmő területekrıl való bevándorlási kedv, így a bevándorlás által okozott problémák sem kívánnak olyan égetıen megoldást. Ha viszont az Egyesült Államok védeni próbálja piacait az alacsony bérszínvonalú területekrıl származó árukkal szemben, a bevándorlási kedv fokozódhat is, és így fontos politikai kérdéssé válhat.
A világ magas bérszínvonalú területei — Észak-Amerika és Nyugat-Európa — ez utóbbi helyzetben vannak, és a bevándorlás egyre inkább foglalkoztatja a közvéleményt. A világ alacsonyabb jövedelmő területeirıl való bevándorlás egyre növekvı mértékének kezelésére három általános stratégiát javasolnak: a feltétel nélküli, szabad bevándorlás biztosítását, a feltételekhez kötött szabad bevándorlást vagy a korlátozott bevándorlást. Bár fıleg az utóbbi két lehetıséggel foglalkozunk, a feltétel nélküli szabad bevándorlásról is érdemes szót ejtenünk, hogy érzékeltethessük e nézet képtelenségét és felelıtlenségét. A feltétel nélküli szabad bevándorlás támogatói szerint az Egyesült Államok, mint magas bérszínvonalú ország csak jól járhat a szabad bevándorlással, így a jelenlegi helyzetre, azaz a protekcionista és jóléti gazdaságpolitikára való tekintet nélkül a nyitott határok elvét kell követnie. Egy ilyen javaslat minden értelmesen gondolkodó ember számára fantasztikusnak tőnhet. Tegyük fel, hogy az Egyesült Államok, sıt akár azt, hogy Svájc nyilatkozatot tenne közzé, miszerint felszámolják a határ ırizetét, hogy bárki, aki ki tudja fizetni az utazást, beléphet az ország területére, és attól fogva, mint lakos, jogosult lenne minden "szokásos" jóléti juttatásra. A mai világban egyáltalán kétséges egy ilyen kísérlet katasztrofális eredménye? A protekcionizmus és a jóléti állam terhei miatt már meggyengült Egyesült Államok vagy Svájc összeroppanna a harmadik világbeli bevándorlók millióinak rohama alatt. A jóléti kiadások az egekbe szöknének, a megfojtott gazdaság szétesne és összeomolna, ahogy a megélhetés alapját — a múltból (az apáktól és a nagyapáktól) örökölt tıkét — felélnék. A civilizáció éppen úgy eltőnne az Egyesült Államokból és Svájcból, ahogy annak idején Görögországból és Rómából. Mivel tehát a feltétel nélküli, szabad bevándorlást a társadalmi öngyilkosság receptjeként kell felfognunk, a szabad kereskedelem hívei általában ennek egy alternatívája mellett foglalnak állást. Nézetük szerint az Egyesült Államoknak és Svájcnak vissza kellene térniük a korlátlan szabad kereskedelemhez és fel kellene számolniuk az összes adóból fizetett jóléti programot, és csak akkor nyithatnák meg a határaikat mindenki elıtt, aki jönni akar. Idıközben, amíg még a jóléti intézmények mőködnek, a bevándorlók nem részesülhetnének azok juttatásaiból. Bár ez a módszer kevésbé tőnik tévesnek és kevésbé súlyosak a következményei, mint a feltétel nélküli bevándorlásnak, mégis hibás és káros. Az Egyesült Államokra és Svájcra a bevándorlás révén nehezedı nyomás így csökkenne, de nem tőnne el teljesen. Az országon belül és nemzetközi szinten is folytatott szabad kereskedelmi politika következményeként a bérszínvonal még tovább nıhetne az Egyesült Államokban és Svájcban a többi (kevésbé szabad kereskedelmet folytató) országhoz képest. Így e két ország még vonzóbbnak tőnhetne. Mindenesetre a bevándorlási szándék fennmaradna, így arra nézve valamilyen politikának léteznie kellene. A szabad kereskedelem elvébıl következik, hogy ennek feltételhez kötött "szabad bevándorlásnak" kellene lennie? Nem. Nincs párhuzam a szabad kereskedelem és a szabad bevándorlás, vagy a korlátozott kereskedelem és a korlátozott bevándorlás között. A kereskedelem és a bevándorlás egy bizonyos szempontból teljesen különbözı, és a két fogalommal együtt használva a "szabad" és a "korlátozott" szavak jelentése is alapvetıen más. Az emberek költözhetnek és vándorolhatnak, a javak maguktól erre nem képesek. Másképpen szólva, ha valaki egyik helyrıl a másikra akar költözni, akkor ezt megteheti anélkül, hogy bárki más azt akarná, de a javakat és a szolgáltatásokat csak akkor viszik egyik helyrıl a másikra, ha mind a küldı, mind a fogadó úgy kívánja. Akármennyire alapvetınek tőnik is e különbség, jelentıs következményei vannak. A szabad a kereskedelemmel kapcsolatban azt jelenti, hogy a kereskedésre csak a magán háztartások és cégek egyetértésével kerülhet sor, míg a korlátozott kereskedelem nem a háztartások és a cégek kéretlen javaktól és szolgáltatásoktól való védelmét jelenti, hanem a magán háztartások és
cégek azon jogának csorbítását, hogy azt engedjenek be birtokukra, akit vagy amit akarnak. Ezzel szemben a szabad bevándorlás nem az egyes háztartások és cégek meghívásán alapuló bevándorlást jelenti, hanem a nem kívánt megszállást és erıszakos integrációt; a korlátozott bevándorlás pedig arra utal, vagy legalábbis utalhat, hogy a háztartásokat és a cégeket megvédjük a nem kívánt behatolástól és az erıszakos integrációtól. Így ha valaki a szabad kereskedelmet és a korlátozott bevándorlást együtt támogatja, akkor ugyanazt az elvet követi: mind az emberek, mind a javak és a szolgáltatások csak meghívás, beleegyezés esetén vándorolhatnak. A szabad kereskedelem és piac támogatója következetlen, ha a feltételes szabad bevándorlást szorgalmazza. A szabad kereskedelem és a szabad piac azt jelenti, hogy a magántulajdonnal rendelkezık egymás között az állam beavatkozása nélkül cserélhetnek ki javakat. Az állam passzív marad a kül- és belkereskedelemmel kapcsolatban, mivel minden elküldött terméket és szolgáltatást egy fizetı vevı fogad, így minden, a küldı és a fogadó kölcsönös megállapodásából történı helyváltoztatást azok kölcsönösen elınyösnek tartanak. Az állam egyetlen feladata e kereskedelmi folyamat biztosítása a polgárok és tulajdonuk védelmével. Az emberek mozgásával kapcsolatban azonban az államnak többet kell tennie a védelmi funkciója ellátása érdekében, mint hogy egyszerően engedi az eseményeket a saját medrükben folyni, mivel az emberek a termékekkel ellentétben akarattal rendelkeznek és képesek vándorolni. Ezért az emberek vándorlása a termékek szállításával szemben nem feltétlenül kölcsönösen elınyös esemény, mivel nem mindig — szükségszerően és változatlanul — egy bizonyos küldı és egy bizonyos fogadó egyezségének eredménye. Lehetnek olyan "szállítmányok" (bevándorlók), akiket senki sem akar fogadni. Ebben az esetben a bevándorlók külföldi támadók és a bevándorlás megszállással egyenértékő cselekedet. Az állam védelmi szerepébe beletartozik a külföldi megszállással szembeni védelem és a megszállók kiebrudalása. Emiatt a bevándorlókkal szemben is ugyanolyan követelményeket kell támasztania, mint az importált árukkal szemben (azaz, hogy legyen olyan helyi lakos, aki meghívta ıket), így az állam nem engedheti a szabad kereskedelem legtöbb híve által szorgalmazott szabad bevándorlást. Képzeljük el megint, hogy az Egyesült Államok és Svájc kinyitja határait mindenki elıtt, de azzal a feltétellel, hogy a bevándorlókat kizárja a jóléti juttatásokból (amelyeket az ország polgárai számára tart fenn). Eltekintve attól a szociológiai problémától, hogy így a lakosok között két külön osztályt hoznának létre, ami komoly társadalmi feszültségekhez vezetne, a jelen körülmények között meglehetısen pontos elképzelésünk lehet egy ilyen kísérlet kimenetelérıl. Az eredmény kevésbé súlyos és kevésbé gyors volna, mint a feltétel nélküli szabad bevándorlás esetében, de így is erıs külföldi inváziót jelentene, amely végül az amerikai és a svájci civilizáció lerombolásához vezetne. Még ha a bevándorlóknak nem is járna segély, az nem jelentené azt, hogy dolgozniuk is kellene, hiszen az élet még az Egyesült Államok vagy Svájc utcáin is kényelmesebb, mint a "valódi" élet a világ sok más részén. Ezért, ha egy magas bérszínvonalú területen lévı állam eleget akar tenni polgárai és azok tulajdona védelmével járó kötelességének, nem folytathat szabad bevándorlási politikát, hanem korlátozásokat kell életbe léptetnie.
V Ha megértjük, hogy a szabad kereskedelem és a szabad piac támogatói nem pártolhatják a szabad bevándorlást anélkül, hogy önmagukkal ellentmondásba ne keverednének, és így tehát a bevándorlást logikusan korlátozni szükséges, akkor már közel járunk annak megállapításához, hogy hogyan kell a bevándorlást korlátozni. Az összes magas átlagjövedelmő ország valamilyen módon korlátoz e tekintetben. A bevándorlás sehol sem
"szabad" feltétel nélkül vagy feltételesen. Azonban például az Egyesült Államok és Svájc által alkalmazott korlátozások jelentısen eltérnek. Milyen korlátozásokra lenne szükség? Pontosabban, milyen korlátozásokat kell a szabad kereskedelem és a szabad piac hívének szorgalmaznia és alkalmaznia? Egy magas jövedelmi szintő terület bevándorlási politikáját annak kell vezérelnie, hogy a bevándorlást meghívásos alapon szabad engedni, hogy az ugyanolyan módon legyen szabad, mint a szabad kereskedelem. A részleteket a meghívás valamint a megszállás és az erıszakos integráció szembeállításából vezethetjük le. E célból fel kell tennünk, hogy létezik az a társadalmi rend, amit a politológusok magántulajdonra alapuló anarchiának, anarcho-kapitalizmusnak vagy rendezett anarchiának hívnak. Itt minden földterület magánkézben van, beleértve az utakat, a folyókat, a repülıtereket és a kikötıket. Egyes földterületek esetében azt a tulajdonosuk korlátlanul birtokolja, azaz azt tesz vele, amit akar, amennyiben más birtokában fizikai kárt nem okoz. Más területek esetében a tulajdonjog többé vagy kevésbé korlátozott lehet. Ahogy az ma is jellemzı egyes esetekben, a tulajdonost szerzıdés korlátozhatja abban, hogy mit tehet a birtokával. Például vagy csak lakás, vagy csak üzlet céljára használhatja, nem építhet négy emeletnél magasabb épületet rá, nem adhatja el vagy nem adhatja bérbe házasságot nem kötött pároknak, dohányzóknak vagy németeknek. Egy ilyen társadalomban nyilvánvalóan nem létezik a bevándorlás szabadsága, vagy a bevándorló joga az utakon való közlekedésre. Ehelyett a sok független birtokos szabadon dönthet arról, hogy a korlátlan vagy korlátozott tulajdonjoguk értelmében kit engednek be birtokukra vagy zárnak ki onnan. Elıfordulhat, hogy egyes területekre könnyő bejutni, míg máshová szinte lehetetlen. Továbbá, ha valakit beengednek egy bizonyos birtokra, akkor az még nem jár azzal, hogy "szabadon közlekedhet" a birtokok között, hacsak a tulajdonosok ehhez nem járultak hozzá. Olyan mértékő a bevándorlás, a birtokokra való bejutás és kizárás, a deszegregáció és a szegregáció, a diszkrimináció-mentesség és a diszkrimináció, amilyet a tulajdonosok vagy azok szövetségei kívánnak. Azért hivatkozunk az anarcho-kapitalista társadalom modelljére, mivel annak keretében nem létezik (tiltott) az erıszakos integráció (meghívás nélkül való bevándorlás). Nincs különbség az áruk fizikai mozgása és az emberek vándorlása között. Ahogy egy termék szállítása a küldı és a fogadó megállapodása alapján történik, úgy az anarcho-kapitalista társadalomba és azon belül történı vándorlás is a bevándorló, valamint egy vagy több földtulajdonos közötti megegyezésen alapul. Így, még ha el is vetjük az anarcho-kapitalista modellt — és az "életszerőség" kedvéért feltesszük az állam és a "köz"javak létét —, a példa nyilvánvaló teszi, hogy mi kellene legyen az állam bevándorlási politikája, amennyiben törvényességét a "nép"tıl származtatja és léte egy azzal kötött megállapodás, vagy "társadalmi szerzıdés" eredménye (ahogy az állítólag az összes modern, a monarchikus kort követı államra igaz). Egy ilyen "népi" államnak meg kellene ıriznie az erıszakos integrációtól való mentességet, ha elsıdleges feladatának az állampolgárok és azok tulajdonának védelmét (az országon belüli védelmi szolgáltatások elıállítását) tekinti. A fent leírtak következményeinek megértéséhez elıbb fel kell vázolnunk, hogy az állam megjelenése hogyan változtatja meg az anarcho-kapitalista társadalmat, és ez miként befolyásolja a bevándorlás problémáját. Mivel az anarcho-kapitalista társadalomban nincs állam, a belföldi lakosok (állampolgárok) és a külföldiek között nincs éles határ. Az elkülönülés csak az állammal együtt jelenik meg. Belföld lesz az a földterület, amelyre az állam hatalma kiterjed, aki pedig ezen a területen kívül lakik, az külföldivé válik. A
földbirtokok határai (és az azokra vonatkozó tulajdonjogok) mellett államhatárok (és útlevelek) jelennek meg, és a bevándorlás új értelmet nyer. A bevándorlás a külföldieknek az államhatáron keresztül való bejövetelét jelenti, és többé nem a földbirtokosok vagy azok szövetségei döntenek arról, hogy kit engednek be, hanem az állam, mint az országon belül a biztonsági szolgáltatások monopóliumának élvezıje. Ha tehát az állam megakadályozza azt, hogy valaki belépjen a határon, de közben legalább egy hazai lakos az illetıt beengedné a birtokára, az eredmény erıszakos kizárás, ha pedig az állam beenged valakit, akit senki sem akar fogadni a birtokán, akkor erıszakos integráció történik. Az állammal együtt jelenik meg a köztulajdon és a közjavak, tehát az összes hazai lakos által birtokolt és az állam által irányított és felügyelt birtokok és javak intézménye is. Minél nagyobb arányú az állami köztulajdon, annál nagyobb az erıszakos integráció problémája. Vegyünk például egy olyan szocialista társadalmat, mint a korábbi Szovjetunió vagy KeletNémetország. Az összes termelıeszköz (tıkejószág) köztulajdonban van, beleértve a földet és a természeti erıforrásokat. Ennek megfelelıen, ha az állam egy hívatlan vendéget enged az országba, akkor az bárhová eljuthat, mivel a föld esetében nincs magántulajdon, így csak az állam szabhat határokat az országon belüli vándorlásnak. Ezért a szocializmusban az erıszakos integráció mindenhova eljuthat és így rendkívül felerısödhet. (A Szovjetunióban vagy az NDK-ban az állam bárki idegent elszállásolhatott valaki más házában vagy lakásában. Ezt és az emiatt bekövetkezı rendkívül erıszakos integrációt azzal a "ténnyel" igazolták, hogy az összes magánház köztulajdonban lévı földterületen állt.) A szocialista országok persze nem minısülnek magas jövedelmő területnek. Vagy ha azok is, sokáig nem maradnak úgy. A problémájuk nem a bevándorlás, hanem a kivándorlás. A Szovjetunió és Kelet-Németország megtiltotta a kivándorlást és az azt mégis megpróbáló embereket megölték.
VI Ha a népbıl nép által választott állam meg akarja védeni állampolgárait és azok országon belüli tulajdonát az erıszakos integrációval és a külföldi megszállókkal szemben, két módszert választhat: az egyik utólagos, a másik megelızı. Az utólagos módszer az erıszakos integráció hatásait igyekszik csökkenteni, ha az esemény már megtörtént és a behatolók az országban tartózkodnak. Ahogy már jeleztük, e cél érdekében az államnak csökkentenie kell a közterületek arányát a magántulajdon javára amennyire csak lehet, és akármennyi legyen is a kettı aránya, inkább segítenie kell állampolgárait a saját birtokukkal kapcsolatos, az oda való bejutásra és az onnan való kizárásra vonatkozó döntésre való joguk gyakorlásában, semmint ıket ebben hátráltatni. Ha szinte minden földterület magántulajdonban van, és az állam segít a tulajdonjogok gyakorlásában, a meghívás nélkül érkezı bevándorlók nem jutnak túl messzire, még az államhatáron be is léphetnek. Minél teljesebb a fent leírt módszer megvalósítása (tehát minél nagyobb a magántulajdon aránya), annál kevésbé van szükség a megelızı módszerekre, mint a határ védelmére. Az Egyesült Államok és Mexikó határán azért viszonylag magas az illegális bevándorlók elleni védekezés költsége, mert hosszú szakaszokon nincs magánterület az amerikai oldalon. Még ha privatizáció révén csökkennének is a határvédelem kiadásai, addig nem szőnnének meg, amíg a területek közötti jövedelemkülönbségek számottevıek. Így az alapvetı védelmi funkció ellátása érdekében a magas jövedelmő területen mőködı államnak megelızı intézkedéseket is kell foganatosítania. Az államnak, mint polgárai megbízottjának, minden határátkelın ellenıriznie kell, hogy a belépni kívánók rendelkeznek-e jeggyel, azaz egy hazai
földtulajdonostól származó érvényes meghívóval, és akinek nincs ilyen jegye, azt saját költségén ki kell utasítani. A meghívó egy szerzıdés egy vagy több hazai fogadó személy vagy vállalat, valamint az érkezı között. A meghívó fél természetesen csak saját birtoka felett rendelkezhet. Ez, a feltételes szabad bevándorláshoz hasonlóan azzal is jár, hogy a bevándorlót kizárják az állami segélyek körébıl. Másrészrıl a fogadó fél törvényi felelısséggel tartozik a meghívott személy tetteiért annak ott tartózkodása idején. A fogadó a tulajdona teljes értékéig kötelezettséget kell, hogy vállaljon a meghívott személy által más vagy másnak a tulajdona ellen elkövetett bőntetteiért (ahogy a szülıket is felelısségre vonják a gyermekük bőncselekményeiért, amíg az a szülıi házban lakik). E kötelezettségbıl eredıen a fogadó személynek felelısségbiztosítást kell kötnie minden vendégére, amely megszőnik, ha az elhagyja az országot, vagy amint egy másik földtulajdonos felelısséget nem vállal a szóban forgó személyért azzal, hogy beengedi ıt a birtokára. A meghívás lehet magáncélú (személyes) vagy üzleti, ideiglenes vagy állandó, vonatkozhat csak a lakhatásra vagy amellett még a munkára is, de ha csak ez utóbbira vonatkozna, és a lakhatásra nem, akkor azt érvénytelennek kell tekinteni.17 Mindenesetre, mint szerzıdéses kapcsolat, a meghívást a fogadó bármikor visszavonhatja, amely esetben a meghívott — akár turista, akár látogatóba érkezett üzletember vagy letelepedett lakos — azonnal el kell, hogy hagyja az országot (hacsak egy másik állampolgár nem köt vele meghívási szerzıdést). A meghívott, akit egyfolytában fenyeget az azonnali kiutasítás veszélye, külföldi jogi státusát elvesztheti, ha állampolgárságra tesz szert. Megfelelve annak a célnak, miszerint a bevándorlás szerzıdésen kell, hogy alapuljon, az állampolgárság alapvetı követelménye földtulajdon, ingatlan megvétele kell legyen. Ezzel teljesen ellentmondó az a gyakorlat, amikor területi elven kaphat valaki állampolgárságot, mint az Egyesült Államokban, ahol az ország területén született személy automatikusan állampolgárságot kap, még ha anyja külföldi is. Ehelyett, amint azt a legtöbb más magas bérszínvonalú ország kormánya teszi, az ilyen gyermek a szülei állampolgárságát kellene, hogy kapja. Ha egy ilyen gyermek a fogadó ország állampolgárságát kapja, akkor az állam nem látja el alapvetı védelmi feladatát, és tulajdonképpen a saját polgárai ellen vét. Az állampolgárrá válás azt jelenti, hogy az illetı örökre az országban maradhat, de ilyen jogra normális esetben csak egy hazai földtulajdonostól való földvásárlás révén lehet szert tenni. Az állampolgár csak azzal fejezi ki egyetértését, hogy a külföldi örökre az országban maradhasson, ha eladja neki a tulajdonát. A külföldi pedig csak azáltal válik érdekeltté új országa jólétében és felvirágzásában, ha ott ingatlant vásárol. Ráadásul a külföldi személyre nem csak annak a terhe nehezedhet, hogy találjon valakit, aki eladja az ingatlanát és akinek azért fizetni is tud, hiába szükséges feltétel ez. Amennyiben a kérdéses birtok tulajdonjoga korlátozott, a reménybeli polgárnak komolyabb nehézségekkel is meg kellhet küzdenie.18 Svájcban például az állampolgárság feltétele lehet, hogy a lakóingatlan eladását a közvetlenül érintett helyi lakosok többsége vagy akár mindegyike megszavazza.
VII Ha a bevándorlási politikát annak fényében vizsgáljuk, hogy az állam mennyire tesz eleget abbeli kötelezettségének, hogy polgárait megvédje az erıszakos integrációtól és a külföldi megszállástól, és hogy milyen mértékben törekszik arra, hogy az országok közötti összes mozgás meghíváson és szerzıdésen alapuljon, a svájci állam sokkal jobb munkát végez, mint az Egyesült Államok. Nehezebb bejutni Svájcba meghívó nélkül és nehezebb ott is maradni
külföldiként. Sokkal nehezebb egy külföldi számára állampolgárságot szerezni, továbbá a helyi lakosok és az ott lakó külföldiek közötti törvényi különbség is élesebb. E különbségek ellenére, mind Svájc, mind az Egyesült Államok kormánya túl megengedı bevándorlási politikát folytat. A rendkívül megengedı bevándorlási politikai miatt a svájci és az amerikai lakosságot sújtó erıszakos integrációt súlyosbítja, hogy mindkét országban (és más hasonlóan magas jövedelmő területeken is) a köztulajdon aránya számottevı, az adóból fizetett jóléti juttatások magasak, egyre bıvülnek, és a külföldiek is kaphatnak belılük, és a hivatalos megnyilatkozások ellenére a szabad kereskedelemhez való ragaszkodás messze sem tökéletes. Ennek megfelelıen Svájcban, az Egyesült Államokban és a többi magas jövedelmi szintő országban a bevándorlási politikai elleni tiltakozások egyre hangosabbá válnak. E fejezet célja nem csupán a köztulajdon privatizálásának, valamint a hazai és a nemzetközi szabad kereskedelemnek, hanem elsısorban a korlátozott bevándorlási politikának a szorgalmazása. Bemutattuk, hogy a szabad kereskedelem valamint a feltételes és feltétel nélküli szabad bevándorlás összeegyeztethetetlen, és az elıbbibıl következik a bevándorlás korlátozásának szükségessége meghívás, szerzıdés meglétének esetére. Reméljük, hogy ezzel hozzájárulunk egy jövıbeni, felvilágosultabb politika kialakításához.
