A sorozat következő, huszonnegyedik kötete szeptember 15-étől kapható a hírlapárusoknál és más terjesztőknél

A sorozat következő, huszonnegyedik kötete szeptember 15-étől kapható a hírlapárusoknál és más terjesztőknél. Az eddig megjelent kötetek: I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII. XXIII.

Varázslat Átkos örökség Örvényben Vágyakozás Halálos bűn Nincs menekülés Kísértetkastély A pribék leánya A magányos lovag Hóvihar Vérbosszú Nyugtalan szív A sátán lábnyoma Remény nélkül Keleti szél A bitófa virága A halál kertje Maszkabál Sárkányfogvetemény Hollószárnyak suhogósa Farkasok órája Démon és angyal Áldozat

A további kötetek havonta jelennek meg. Az eddig megjelent kötetek megrendelhetők a kiadónál (a megrendelő lap a kötet végén található). A korábbi kötetek beszerezhetők a Budapest XIX., Csokonai u. 14. sz. alatti antikváriumban is. Az ezután megjelenő kötetek előfizetésére vonatkozó részletes tudnivalókat a kötet végén ismertetjük.

A svéd nyelvű eredeti mű címe: Våroffer Copyright © by Margit Sandemo, 1985 All rights reserved Hungarian translation Szöllősi Adrienne, 1995 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1995 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György ti. 18. ISBN 963-8374-25-X HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 280 Ft Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságnál (1846 Budapest), az ügyfélszolgálati irodákban, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlapelőfizetési Irodában (HELIR, XIII. ker. Budapest, Lehel út 10/a, levélcím: 1900 Budapest) és vidéken a postahivatalokban. (A részletes előfizetési feltételek és a megrendelőlap a kötet végén találhatók).

A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat huszonharmadik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Áldozat A semmi gaztettől vissza nem rettenő Snivel bíró még mindig bitorolja Heike Lind örökségét, a Jéghegyek Népének ősi birtokát, Graastensholmot. Jogos tulajdonának visszaszerzésére Heike rokonával. Vinga Tarkkal együtt harcot kezd a bíró ellen, s ehhez – „átkos” örökségét felhasználva – természetfeletti erőket is segítségül hív. A siker érdekében egy szűz leányt kellene feláldozni…

GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébreszsze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól.

Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol DélEurópában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.

1. fejezet ELISTRANDON MÉG TÉL VOLT. Vastag hótakaró fedte a háztetőket, az utakat, a befagyott vizeket. Mennyivel jobb volt odabenn! Vinga és vendége, Heike csendben üldögélt a kékesszürke félhomályban. A kandalló tüzénél melengették a birtok bejárása során átfagyott tagjaikat. Elnyújtóztak a kényelmes karosszékekben, lábukat zsámolyon nyugtatták. Vinga megmozgatta lábujjait, élvezte a feléje áramló meleget. – El sem tudod képzelni, mennyire örülök neked – mondta csengő hangon, és Heike felé fordult. – Már olyan magányos voltam. Hiszen soha nem látogatsz meg! A férfi ránevetett. – Tudod jól, miért nem jövök. És azt is, miért nem lakhatom együtt veled. Hiszen egyetlen éjszakát sem bírnék ki úgy, hogy ne bújjak az ágyadba. – Te is akarnád? – kérdezte Vinga. – Vagy pedig azért, mert én annyira szeretném? – Mert én is akarnám. És ezzel te is tisztában vagy. De… a felelőtlenséged nem teszi könnyebbé a helyzetemet. – Akkor sem értem, hogy mi ketten miért nem… A férfi félbeszakította, félt, hogy a lány csábító érvei még jobban megnehezítenék a helyzetét. – Mert nem szokás, hogy a gyámapa a gyámleánya ágyába bújjék, különösen, ha az még csak tizenhét éves, ő maga pedig… – Elég! – kiáltott fel hevesen a lány. – Ha most

megint arról akarsz nekem szónokolni, hogy milyen groteszk, csúnya a külsőd, többé szóba sem állok veled! – Ezt vegyem fenyegetésnek? A lány hozzávágott egy párnát. Pedig a férfi tényleg ezzel akart ismét előhozakodni. Aznap reggel, amikor mégis úgy döntött, hogy meglátogatja Vingát, mert annyira vágyott már arra, hogy lássa, belenézett a tükörbe. Utána úgy érezte, jobb lenne, ha otthon maradna Christiania melletti házában. Nincs a földön még egy ennyire csúnya ember, mint ő. Magas ugyan, karcsú és izmos, ám a dolognak ez csak az egyik oldala. Nézte bozontos, fekete haját, amely úgy-ahogy elrejtette hegyes füleit. Hogy gyűlölte őket! Ferde vágású szeme sárgán csillogott, tág orrlyuka, széles szája, hegyes, rókaszerű álla vadállatiassá tette vonásait. Ezt a hatást csak fokozta kiálló arccsontja, erős válla, bozontos mellkasa. Ami a külsejét illeti, a Jéghegyek Népének elátkozottjai közé tartozott. A bolondos Vinga pedig éppen egy ilyen furcsa lényt talál vonzónak. Hányszor megismertette már a lányt más fiatalemberekkel, csak hogy lássa a különbséget. Tudta jól, hogy egy nap úgyis elveszíti, nem lehet másképp. Ám Vinga unatkozott a csinos fiatalemberek társaságában. „Még csak nem is szépek!” – mondogatta. „Te viszont szép vagy, Heike. Számomra nálad szebb férfi nincs a világon.” Ezek után nem csoda, ha vonakodott meglátogatni a lányt. Pedig mennyire szerette! Szerette minden porcikáját. Vállára omló dús szőke haját, elevenségét, neveté-

sét, vidám tekintetét. Szerette a lány már-már megdöbbentő őszinteségét is. – És hogy áll Graastensholm visszaszerzése? – kérdezte váratlanul a lány. Heike önkéntelenül is a távoli magaslaton álló udvarház irányába emelte tekintetét. Persze a sötéten és a vastag hófüggönyön keresztül semmit sem látott. – Bizony rosszul – felelte. – Snivel továbbra is úgy őrzi kincseimet, mint az a bizonyos kövér, mesebeli varangy. Az én kincseimet. Az az érzésem, hogy esze ágában sincs kiköltözni onnan. – Sajnos én is tudom, hogy milyen. – Csak nem bántott téged? – Méghogy bántott! Gyűlöl engem, Heike. Gyűlöl, mert a törvényszék úgy döntött, hogy vissza kell kapnom Elistrandot. Ráadásul azt a pénzt is vissza kellett adnia, amit unokaöccse, Sörensen ügyvéd az apámtól kicsalt. Egyébként jól érzem itt magam, a szolgáim hűségesek és a birtok irányítása is megfelelő. Vagy mondjuk inkább, elfogadható. Hiszen láthattad, egyelőre milyen állapotban van a birtok. Sikerült tönkretenni. Csakhogy Snivelt még a puszta jelenlétem is zavarja. – Hogyan próbált ártani neked? – Először a jóhíremet igyekezett kikezdeni. Azt hitte, így majd sikerül elűznie a környékről, de mindhiába. A Jéghegyek Népét mindig is kedvelték az emberek itt Graastensholmon. Snivelt viszont senki sem szereti. Utána a fűrésztelepen próbált kárt okozni, majd a csónakok és halászszerszámok között, végül az aratásnál és az erdőben. Hűséges embereimnek jár a köszönet azért, hogy sikerült helytállnom és kijavítani a sok kárt. Néha az volt az érzésem, hogy valamiféle

felsőbb hatalom is a segítségemre sietett. Amikor már megfordult a fejemben, hogy föladom, hirtelen váratlan segítség érkezett. Például pénzhez jutottam, vagy sikerült gabonát szereznem. Emberek, akik tartoztak apámnak, eljönnek és… A lány zavarodottnak látszott. Heike félrenézett, nehogy a lány kiolvassa tekintetéből, honnan is jön az a segítség… Vinga visszatért révedezéséből. – Ám Snivel soha nem fog lemondani Graastensholmról, Heike. Azt hiszem, nemsokára belefáradok a küzdelembe. – Ez nem mehet így tovább! – kiáltott feldúltan a fiú. – Túl sokat enged meg magának! – A legrosszabbat még el sem mondtam. Az egyik lovászom szerint Snivel emberei közül valaki itt ólálkodott a kocsiszín körül. Egy nappal azután, hogy a tengerparthoz vezető meredek lejtőn hajtottam, eltört a kocsi tengelye. Amikor közelebbről megvizsgáltuk, pontosan lehetett látni, hogy valaki elfűrészelte. Heike felállt és nyugtalanul járkálni kezdett a szobában. – El kell mennie innen – mondta fojtott hangon. – El kell mennie! Mégpedig azonnal. Hiszen az a ház az enyém, ő csak bitorolja. De mivel ő maga is bíró, azt hiszi, senki nem ítélkezhet fölötte. Pontosabban, hogy senki nem mer ítélkezni fölötte! – És Menger ügyvéd? – Igazán nem merem többre megkérni, Vinga. Már az is nagy dolog volt, hogy Elistrandot sikerült viszszanyernie a számodra. Nem várhatunk el többet egy halálosan beteg embertől. Snivel akkor semmisíti meg, amikor akarja.

– A törvényszéken? – Ott is, de én szó szerint értettem, amit mondtam. Próbálja csak Menger megidéztetni, Snivel darabokra szaggatja, még mielőtt elkezdődhetne a per. Snivel mindenre kapható, még gyilkosságra is. Talán nem felejtetted el még, hogy akkor is megvásárolta a bíróság tagjait, amikor Elistrandról volt szó. – Persze hogy nem. És te mit tettél, Heike? Gondolom, te sem tétlenkedtél. Hiszen háromnegyed év telt el azóta! Heike fölsóhajtott. – Minden elképzelhető utat végigjártam. Már a Legfelsőbb Bíróság segítségét is kértem, azért, hogy visszaszerezzem az otthonomat. Mondhatom, nem néztek jó szemmel, úgy látszik, Snivel keze odáig is elér. Sejtette, hogy ezt a lehetőséget sem fogom kihagyni. – Heike visszaült székébe. – Ingela nénénk és Arv Grip is válaszolt a leveleinkre, de ezt te is tudod, hiszen együtt fogalmaztuk meg azokat, és te magad olvastad fel a választ. Nagyon szívesen segítenének nekünk, de egyelőre nem jöhetnek el onnan, ahol most vannak, még sokáig nem. Már annyi emberrel beszéltem, Vinga! Hányszor kellett megalázkodnom és hányszor dobtak ki, mert azt gondolták, hogy maga az ördög vagyok, de legalábbis a fattya. Az emberek nem akarnak segíteni rajtam. Még Graastensholmra is elmentem, hogy beszéljek Snivellel. Hatni szerettem volna rá, hogy váljon meg önként Graastensholmtól. – Heike! Csak nem? – De bizony. Ilyen naiv voltam. Mondhatom, semmi kellemes emlékem nem maradt a látogatásról. A legenyhébb dolog, amit a fejemhez vágott, az volt, hogy nem adja egy ördögfattyúnak a jogos tulajdonát.

– Mondtak neked ilyesmit már azelőtt is? – Százszor is. De már említettem, hogy ez volt a legkevesebb. Amikor hazafelé tartottam, golyó süvített el a fülem mellett. A lövés a gazdasági épületek felől jött. – Erről nem szóltál egy szót sem – mondta a lány döbbenten. – Majd én… azaz mégsem. És az ispán, ő nem tehetne valamit? Hiszen meg akartak gyilkolni! Legalább kidobhatná Snivelt! – Egy bírót? Nem hiszem, hogy létezik olyan ispán, aki meg merné tenni! Különösen, ha azt a bírót Snivelnek hívják. Még mindig nagy a tekintélye, hiába tépázták meg az utóbbi időben. Csak egy szavába kerülne, és menesztenék az ispánt, sőt, le is fokoznák… Egyébként is, az a golyó odatévedhetett akár egy vadászatról is. – Miért nem fordulsz a királyhoz? Heike, Graastensholm a tiéd. Ellopták tőled egy hamis levél segítségével! – A királyhoz? A királyhoz, aki Dániában él, és egyébként is elege van ebből az országból? Mit törődik ő azzal, hogy mi történik Graastensholmmal vagy a Jéghegyek Népével! – Lehet, hogy a király kicsit bolond, de azt mondják, hogy szereti a népét. – Talán ez igaz is, de ne hidd, hogy ő bont fel minden neki címzett levelet. Egy sereg írnoka van arra, hogy saját belátása szerint válaszoljon az ehhez hasonló levelekre. No és ki írná meg a levelet? Talán én, aki még a saját nevemet sem tudom leírni? – Éppen itt lenne az ideje, hogy megtanuld – mondta kioktatóan a lány, és Heike egyetértett vele. Egy ideig csendben üldögéltek, és a tűzbe bámul-

tak. Azaz Heike csak egy kis ideig, mert szemét ismét a lányra emelte. Mintha megbabonázták volna. Észre sem véve mit tesz, hangosan kimondta, amit gondolt. Mély hangja betöltötte a szobát, ahogy előbuktak belőle a szinte mágikus szavak. – Ó Vinga, legszívesebben a karjaimba vennélek, és akár az isteneknek szánt ajándékkal, kilépnék veled az ablakon keresztül, ki a hóviharba. Egyenesen a világűrbe tartanék, aranyszínű hajad vízesésként hullana alá homlokodból. A csendes téli éjszakában nekivágnánk a hóviharnak, arra, amerre a csillagok világítanak. Felemelnélek feléjük, magasan a fejem fölé, és azt mondanám nekik: „Nézzétek, kit hoztam nektek! Egy erdei tündért, Vingát, aki csillagporból született. Közétek tartozik. Egy alvilági démon hozta el hozzátok, hogy áldjátok meg!” „Nem”, felelnék a csillagok. „Rád bízzuk, alvilági szellem. Vezesd végig az emberi élet útjain, légy támasza, tiszteld és szeresd őt, de soha ne érintsd meg, te hatalmas, csúnya rém.” – Heike – szólalt meg Vinga, de hangja elcsuklott. Letérdelt a férfi mellé, és ölébe rejtette arcát. – Magad is tudod, hogy nem vagy alvilági lény! Még hogy alvilági szellem! Egyébként éppen azért szeretem a hozzád hasonló démonokat, mert te ilyen vagy. A férfi elmosolyodott és gyengéden végigsimított a lány aranyló haján. – A démon és a szűz… mások is neveztek így bennünket! Vinga még mindig Heike ölében nyugtatta fejét. Elmosolyodott. – De ez nem igaz. Én egyáltalán nem vagyok angyal. – Az angyal és a szűz nem feltétlenül ugyanazt je-

lenti. – Lehetséges, csakhogy én nem vagyok már szűz. A szó valódi értelmében még igen, de ennek is te vagy az oka! – Inkább az én érdemem, nemde? – Értsd úgy, ahogy mondtam. Belőlem pedig légy szíves ne csinálj semmiféle természetfeletti lényt, legkevésbé istennőt, akit tisztelni kell! Mert gyakran kicsinyes, sőt éppenséggel gonosz vagyok. Egyébként… az utóbbi időben egyre inkább nőnek érzem magam. Észre sem vetted, mennyit változott az alakom? Elég nőies vagyok már ahhoz, hogy ne tarts többé gyereknek. – Úgy véled, ennyire vak lennék? – mosolyodott el a férfi. – Miért hiszed azt, hogy én ilyesmire nem figyelek fel? Vinga elégedetten kuncogott. Kezét egyre feljebb csúsztatta a férfi csípőjén. Heike megragadta a lány kezét. – Vinga, az ég szerelmére! A lány a férfira emelte tekintetét. – El sem tudod képzelni, mennyire szeretem érezni, ahogy a közelségem hat rád. Tudom, hogy van mivel dicsekedned, és azt is, hogy kevesen érnek a nyomodba! – Ugyan honnan tudhatsz te ilyesmit? – kérdezte szigorúan a férfi, és megszorította a lány egyre határozottabban feljebb csúszó kezét. – Ó, hát tudod, láttam már ilyen szobrokat és festményeket. Meséltem már arról, hogy gyermekkoromban megláttam az egyik szolgánkat. Úgyhogy tudom, hogy senki nem fogható hozzád! – Jó, legyen igazad – zárta le a vitát Heike.

– Légy szíves, ne légy ilyen rosszkedvű! Hiszen szeretlek! Ennyi nem elég neked? A férfi ránevetett és óvatosan felemelte. – A te szerelmednél többet nem is várok az élettől. De vajon meddig tart majd ez a szerelem? – Ó, néha kedvem lenne rá, hogy megpofozzalak! Miért hiszed, hogy képes lennék rajtad kívül bárki mást szeretni? – Mert olyan fiatal vagy! – Nem egészen egy évvel ezelőtt ugyanezt mondtad. Ha jól emlékszem, tizennyolc éves koromnál húztad meg a határt… – Tévedés. Te voltál az, aki ott húzta meg. Én azt mondtam, töltsd be előbb a húszat… – De utána tizennyolc évben egyeztünk meg – jelentette ki a lány. – Ígérem, hogy addig jól viselem magam. Talán sikerül. Vinga visszaült a székébe. – Te viszont hazudtál nekem. – Nem szoktam hazudni! – Persze! Ez volt a legnagyobb hazugságod! Ugyanis nem Vinga Tark az egyetlen, akire földi életedben áhítozol. Éppúgy szeretnéd visszakapni Graastensholmot is. – Igen, nem tagadom. De ez egészen más dolog. – Akkor kezdjük a másiknál. Hátha így jut majd időd arra, hogy rajtam is megkönyörülj egyszer. – De Vinga! – nevetett a férfi, majd felállt. Vingát mindig is lenyűgözte a belőle sugárzó erő. Felállt és odalépett hozzá. Félt, hogy Heike indulni készül. – Innál még egy pohár bort? – A te közeledben? Nem, köszönöm. Nem szeret-

ném elveszíteni a fejem. – Ez rosszul esett! Tudod, hogy soha nem csókoltál meg? – Nagyon jól tudom. Pedig másra sem gondolok. – Csakugyan? Akkor miért nem teszed meg? – kérdezte a lány hozzásimulva a férfihoz, és könyörgőn rápillantott. Heikének nehezére esett visszautasítani a kérést. – Ez a kezdet számunkra egyben a véget jelentené. – Miféle végről beszélsz? – kiáltott Vinga és öklével a férfi mellét verte. – Kit érdekelne az, hogy mi ketten egy kicsit jól érezzük magunkat? Heike megragadta a csuklóját és nem engedte el. Nem volt dühös, inkább szórakoztatta a lány hevessége. – Engem érdekelne – mondta nyugodtan. – Soha nem bocsátanám meg magamnak, hogy meggyaláztalak. – Már megint azt képzeled, hogy egy istennővel állsz szemben – mormogta a lány. – Heike – szólalt meg azután hízelegve. Ó, a férfi már jól ismerte a praktikáit! – Emlékszel, milyen jó volt, amikor a hintóban ültünk? Az volt az egyetlen alkalom, amikor hajlandó voltál „megszánni”. – Igen, Vinga, akkor nagyon boldog voltam. Olyan boldog, hogy egész életemre erőt meríthetek belőle. – Én is így érzek. Szerettük egymást, anélkül, hogy bármelyikünk is elveszítette volna a szüzességét. Már ha a férfiak esetében is így mondják. Tudod, hányszor álmodoztam erről? Mennyire vágytam újraélni azt a pillanatot! De be kell érnem az álmaimmal. Sajnos.

– De Vinga! – sóhajtott fel elképedve a férfi. – Hát nem értettél meg? Felnőtt nő vagyok már, szeretlek és kívánlak. Éjszakánként rólad álmodom, de gyakran napközben is, nagy magányomban. Ilyenkor mindenfélét elképzelek kettőnkről, és a végén meg kell szabadulnom a bennem tomboló vágytól. Veled talán másképpen van? Heike elvörösödött. – Veled másképpen van? – ismételte meg kérdését a lány. – Uramisten, Vinga! Olyasmiről beszélsz, amiről eddig azt hittem, hogy csak velem történik meg! – Ezek szerint veled sincs másképp! Vagy mégsem bízunk meg egymásban kölcsönösen? Hát nem csodálatos, hogy mi ketten mindent meg tudunk beszélni egymással? A lány hangjában fájdalom csengett, Heike is tisztában volt ezzel. – Dehogynem. Csak éppen soha nem hittem volna, hogy te is… Hiszen én is minden éjjel a karomban tartalak! Azt képzelem, hogy ott fekszel velem az ágyban, és ilyenkor… de jobb, ha nem játszunk a tűzzel, kedvesem! Vinga sugárzott a boldogságtól. Megelégedett annyival, amit a férfi elmondott. Tudta, hogy mindketten ugyanabban a cipőben járnak. Heike a lány vállára tette a kezét, lehajolt hozzá és megcsókolta a homlokát. – Csak ennyi? – turbékolta Vinga. – Egyelőre. – Azért ez bíztató. Nem ismételhetnénk meg a hintóban eltöltött kellemes perceket? Itt a szobában. Nos? – Most képtelen lennék rá.

– Csakugyan? – Vinga, kérlek, légy egy kicsit megértőbb! A lány elhúzódott tőle. Ismét csendben üldögéltek egymás mellett. – Tehát mi lesz Graastensholmmal? – kérdezte fáradt hangon a lány. Mintha szégyellte volna magát a makacsságáért. Heike érezte, milyen megalázó helyzetbe került a lány. Megfogta a kezét. – Kedves Vinga, megengeded, hogy mondjak valamit, még mielőtt a karjaimban tartanálak? – Mondd hát – sóhajtott megadóan Vinga. – Sokkal jobban szeretlek, hogysem szavakkal ki tudnám fejezni. Éppen ezért félek annyira tőled. Gondold csak meg, ha egyszer mégiscsak rátalálsz arra a férfira, akit igazán szeretsz és feleségül akarsz majd menni hozzá! Kérlek, ne szólj közbe, most én beszélek! Szeretnék adni neked még egy lehetőséget arra, hogy rátalálj az igazira. De készülj fel arra, hogy mielőtt éjfélt ütne a harang a tizennyolcadik születésnapodon, az ágyadban leszek. És akkor nem kéretem magam többé. Természetesen csak akkor, ha még mindig kívánsz engem. A lány szeme ragyogott a boldogságtól. Összecsókolta Heike kezét, ahol csak érte. Vinga mindig ilyen heves volt. – Istenem, ősszel végre boldogok leszünk! – énekelte tele torokból. Heike nem állta meg nevetés nélkül. Vinga összegömbölyödött a székben, úgy pillogott fel a férfira. – Most már megbeszélhetjük, mi legyen Graastensholmmal.

HEIKE TÖLTÖTT MAGANAK még egy pohár bort. Úgy érezte, megérdemli. Vinga még az első pohárnál tartott, a férfinak pedig esze ágában sem volt még többet adni neki. Ha már egyszer gyámságot vállalt érte! – Mint már említettem, minden lehetséges utat végigjártam. Snivel rászolgált arra, ami ezek után rá vár. Vinga suttogva kérdezte: – A szellemseregre gondolsz? – Igen. Már csak ők segíthetnek. – Van hozzá bátorságod? A férfi a vállát vonogatta. – Igen sokat beszélgettem… védelmezőinkkel. – Négy ősünkre gondolsz? Én miért nem láthatom őket soha? – Mert te hétköznapi ember vagy. – Én egyáltalán nem vagyok hétköznapi ember! – Ami azt illeti, valóban nem! De nem vagy sem megszállott, sem kiválasztott. – Igazságtalan vagy! Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, hogy veled mindig történik valami érdekes! Ki is az a négy ősünk? Ingrid néném, Ulvhedin dédapánk… a fiatal Trond… és… – Dida. Az az asszony, aki olyan hosszú életű volt. – És ők tanácsolták neked, hogy idézd meg a szellemsereget? – Nem. Sőt, óva intettek tőle. De megígérték, hogy a segítségemre lesznek, ha lesz annyi bátorságom, hogy megtegyem az első lépést az ismeretlen felé. – Mondd csak, Heike, mi az a szellemsereg? – Ne gondold, hogy egyszerű válaszolni a kérdé-

sedre. Amikor dédanyám, Ingrid még Graastensholmon lakott, a szolgálatába állította őket. Édesanyádnak, Elisabetnek is megjelent közülük olykorolykor valaki… Vinga álmodozva hallgatta. – Ingrid néni aprónépnek hívta őket. Anyám viszont azt mondta, hogy vannak közöttük olyanok is, akikről egyáltalán nem lehetne elmondani, hogy kicsik, sőt… – Igen. Amikor Ulvhedin Ingridhez költözött, mindkettőjüket szolgálták, hiszen Ulvhedin is az elátkozottak közé tartozott. Nekik sikerült kordában tartani a szellemsereget. Ingrid kétli, hogy én képes lennék erre. – Én egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek. Hiszen olyan sok mindent tudsz. Egyébként is a te birtokodban van a mandragóra. – Jólesik, hogy bízol bennem. Sol is kapcsolatban állt velük, hiszen ez volt az a világ, amelyben jól érezte magát. – Akkor mégis kicsodák lehetnek ezek a lények? Heike a távolba révedt. – Azok, akik a mi világunk mellett létező árnyékvilágban élnek. Nagyon sokan vannak, és igen sokfélék. Ott vannak a szobák sarkában, de ha odapillantasz, eltűnnek. Ott vannak a holdfényben, titokzatos házakban. Ott élnek a nép babonáiban. Lehetnek jók és rosszak, veszélyesek és segítőkészek, boldogtalanok és ügyetlenek. Vannak közöttük halott lelkek, akik fáradhatatlanul bolyonganak közöttünk, mert valamilyen oknál fogva nem kerülhettek megszentelt földbe, vagy mert nem sikerült valamilyen rendkívüli dolgot létrehozniuk. Vannak közöttük démonok, alvi-

lági szellemek, koboldok, bukott angyalok, lények, akik még nem haltak meg… Az utolsó szónál Heikét is kirázta a hideg. – Emlékszem, mesélted, hogy egyszer találkoztál egy ilyennel. Szóval olyasmivel is szembekerülhetsz, amire még csak nem is számítasz. Mondd csak, a Jéghegyek Népének elátkozottjai is köztük vannak? – Nem. Azok, akik a Jéghegyek Népének elátkozottjai és kiválasztottjai közül harcoltak Gonosz Tengel ellen, nem tartoznak közéjük. Ők külön csoportot alkotnak. Azokról, akik a Jéghegyek Népéből a gonosz oldalra álltak, nem tudjuk, hogy mi történt velük haláluk után. Heike elhúzta a lábát a kandallótól, amelyben egyre jobban fellángolt a tűz. – Ingrid egyszer elmesélte nekem, hogy neki csak azok az „aprónépek” jelentek meg, akik a környéken tanyáznak. Elbeszéléséből arra következtettem, hogy ugyancsak sokan lehetnek. – Mesélt valami különlegeset? – kérdezte könnyeden Vinga. Magának sem szívesen vallotta be, hogy már annak gondolatára is hideg futkos a hátán, hogy felfedezhet valamit a sarokban. – Én is megkérdeztem tőle egyszer ugyanezt, de kitérő választ adott. – És azt tudod, hogy… hogyan lehet kapcsolatba kerülni velük? Heike tétovázva adta meg a választ. – Igen, tudom. Ugyanis elmondták nekem. Elég hátborzongatóan hangzik. – Kérlek, mondd el! – Nem, azt hiszem, nem kellene… Egyébként szükségem van a Jéghegyek Népének titkos kincsére.

– Azt viszont én őrzöm, de nagyon szívesen odaadom neked. Ha kéred, felolvasom neked a varázsigéket. A lány éppoly heves volt, mint amennyire óvatos a férfi. – Jobb lenne, ha kimaradnál belőle… – Ahogy parancsolod – vágta rá a lány. – Úgyhogy olvasd csak el magadnak, amit akarsz. A férfi megfogta a lány kezét és ránevetett. Pillantása tele volt gyengédséggel. – Nincs senkim, akit megkérdezhetnék. És nem is akarok mást megkérdezni. – Igazán kedves tőled – mondta a lány elérzékenyülve. – Akár azonnal belevághatunk. – Nem. Előbb találkoznom kell négyükkel, hogy közelebbi magyarázatot adjanak. – Én is veled megyek. – Nem, Vinga, ez igazán… De nem tudott ellenállni a lány kérő tekintetének. – Legyen, ahogy akarod. – Hol és mikor? – Akkor jelennek meg, ha hívom őket. – Akár itt is? – Egész biztosan. – Ó, Heike! Milyen izgalmas! A férfi elmosolyodott. – Kérlek, hozd elő a titkos kincset! Mindegy, hogy most vagy később találkozunk velük. Előbb még úgy gondoltam, hogy hazamegyek már, dehát… – Ó, ne! Nem vághatsz neki a christianiai útnak ilyen sötétben. Még mindig tombol odakinn a hóvihar! – De nem is éjszakázhatom nálad. Eirik családja pedig rég nyugovóra tért már… – Ha végképp nem akarsz velem egy szobában éj-

szakázni, felajánlhatom a vendégszobánkat, a birtok egyik kis házában. Megfelel így neked? – Igen, köszönöm. Csak arra kérlek, hogy zárd be jól az ajtód. – Hát ez jár a fejedben? Megyek és hozom a ládát! Heike utánament, hogy segítsen. Bevitték az ebédlőbe, és mindent kiraktak az asztalra. Vinga odavitte a gyertyát, a nyitott ajtón át pedig beáramlott ide is a meleg. A lány rendkívül izgatott volt. – Hogy ez milyen izgalmas! Hogy vágunk bele? – Még nem tudom. Ezek a varázsigék? Óvatosan megérintette egyik-másik pergamentekercset és faháncsra írt feliratot. Vinga felemelt egyet és olvasni kezdte. – Fúj! Ez arról szól, hogyan lehet… figyelj csak: „Midőn az sugár reátsurog gyér tsepegésével az lábbelidre, fogjad…” – Tedd már félre – mormogta Heike. – Láthatod, hogy ez arról az öregkori nyavalyáról szól, hisz tudod. Keress olyat, ami hasznunkra lehet! Vinga tovább olvasott. – Húha! A kandisznónak valamilyen testrészéről írnak, amit… – Vinga! – sóhajtott fel reménytelenül Heike. – Hagyd már abba! Azt hiszem, jobb lesz, ha a többiek segítségét kérjük. Ők majd kiválasztják a megfelelő varázsigét. A lány elszégyellte magát és megkérdezte, nem lenne-e jobb, ha visszavonulna. De Heike kérte, hogy maradjon még, hiszen utána úgyis szükség lesz még rá az olvasásnál. Heike visszatartotta a lélegzetét, majd csendesen

megszólalt. – Ingrid! Dida, Ulvhedin, Trond! A segítségeteket kérem! Eldöntöttük, hogy harcolni fogunk Snivel ellen, de szükségünk lesz a szellemseregre is. Kérlek benneteket, legyetek tekintettel arra, hogy Vinga is velem van. Mi ketten elválaszthatatlanok vagyunk már. Gyertek és segítsetek megkeresni az „aprónépet”! Vinga Heike kezét kereste. A férfi hallotta a lány szaggatott légzését. Egyébként csend volt. Egyszer csak hideg szél fújt keresztül a szobán, és minden fényt kioltott.

2. fejezet VINGA SOHA NEM FELEDTE EL ezt az elistrandi éjszakát. A hó ütemesen verte az ablaktáblákat, egyébként mély csend mindenhol. Amikor a fények kialudtak, csak egy dologra tudott figyelni: nem engedte el Heike kezét. Ám a férfi óvatosan elengedte az övét. Most nem Vinga állt az események középpontjában. Csak mellékszereplő volt, akinek valójában semmi keresnivalója itt. A lány sebezhetőnek érezte magát. Hallotta saját szíve dobogását. Félt. Pedig egyszer már részt vett valami hasonlóban a graastensholmi padláson, amikor Heike megidézte egyik védőszellemét. De ez most más volt. Valahogy fontosabb. Nem látott valami sokat. A szomszédos szobában a kandallóban még égett a tűz, az asztalon pedig egy aprócska mécses világolt, melynek fénye alig ért el hozzájuk. Vinga már majdnem felkiáltott, hogy hagyják abba az egészet, amikor ez a fény is kialudt. Ezek után már nem mert megszólalni. Pedig egyébként szerette hallatni a hangját. Az egész olyan szörnyen érdekes volt. Ezek a szellemek az ő Heikéjével fognak beszélni. Vinga Heike iránt érzett csodálata ettől csak fokozódott. A lány arra eszmélt, hogy Heike már beszélget is a szellemekkel. A hangok nagyon távolról hangzottak, mintha a szél a fák kristálylevelei között neszezett volna. Az asztalon lévő tárgyak pedig elmozdultak. Vinga alig hallotta, hogy Heike felel-e a szellemeknek, vagy ő tesz fel kérdéseket. Képtelen volt követni

a beszélgetést. Még sokáig beszélgettek ezen az idegesítő, fojtott hangon. Vinga olykor elcsípett egy-egy mondatfoszlányt, csak éppen semmit sem értett belőle. Egyvalami azonban nem kerülte el a figyelmét. A szellemek hangjában aggodalom csengett. Vinga természetesen nem látta őket. Pontosabban semmit sem látott. Ám azt észrevette, hogy Heike merre fordul, amikor beszél velük, úgyhogy ő is abba az irányba fordult, és igyekezett tisztelettudónak és értelmesnek látszani. A hangok lassan elhaltak. Vinga egyszer csak úgy érezte, mintha egy kéz megsimogatná az arcát. Durva férfikéz volt. Talán Ulvhediné? Ükapjáé? Utána pedig egy gyengéd női kéz érintését érezte. Csakis Ingrid lehetett, akit Vinga még apró gyermekként ismert. A szép graastensholmi boszorkány. Ezek szerint mégiscsak tudomást vettek róla! Vinga boldog volt és büszke. Heike meggyújtotta a gyertyákat. A tágas szobában ismét világos lett. Ez volt az a szoba, melyet Alexander Paladin rendezett be leánya, Gabriella számára, éppen úgy, mint egész Graastensholmot. Azóta persze új és új generációk ízlése is meghatározta a ház arculatát, Villemoé, Tristané, Ulvhediné, Toráé és Elisabeté… Mostantól fogva azonban mintha minden megváltozott volna. Vinga már egyik tárgyat sem látta olyannak, mint a szeánsz előtt. A Jéghegyek Népének kiválasztottai megfelelőnek találták ezt a szobát arra, hogy ott megjelenjenek. A Jéghegyek Népének holt lelkei nagy gonddal őrködtek élő rokonaik sorsa fölött. Istenem, milyen kevesen maradtak már életben a

nemzetségükből! Egy tucatnál nemigen lehettek többen. Vinga szomorúan felsóhajtott. – Mi történt? – suttogta Heike felé. A férfi elmosolyodott. – Már semmi szükség arra, hogy suttogj. Elmentek. Vinga úgy látta, hogy Heikében nehezen oldódik a felgyülemlett feszültség. Ő is kicsinek érezte magát. Nyomorult emberi lény, aki egyszer csak szembetalálja magát a nagy titokkal. A férfi keze remegett, amikor az asztalon lévő tárgyakhoz nyúlt. – Minden a legnagyobb rendben – fordult ismét a lány felé. – Csakhogy… nem csekélység, amit tőlünk kérnek. – Tőlünk? – kérdezte felélénkülve Vinga. Remélte, hogy ezentúl ő is részt vehet mindenben. – Igen, rád is szükség van. Most pedig mondj köszönetet nekem, a teremtődnek, a körülményeknek, vagy aminek csak akarsz, azért, hogy érintetlen vagy. Ugyanis egy szűzleány segítségére van szükség. – Rendben. De mégis, hogy sikerült Ingridnek? Úgy értem, kapcsolatba kerülni a szellemsereggel? – kérdezte Vinga most már minden tapintat nélkül. – És Sol? Hiszen már ő sem volt érintetlen? – Hogy Solnak hogy sikerült, nem tudom – mosolyodott el Heike. Ám látszott, hogy legbelül mégis mennyire feszült. – Ingrid beavatása másképp történt, de erről nem akart beszélni nekem. Nem akar senkit, még egy szüzet sem beavatni a titokba. Azt mondták, szerencsés vagyok azért, hogy te mellettem állsz. Ez ugyanis rendkívül leegyszerűsíti a dolgot.

– Úgy érted, hogy nekem éppúgy kapcsolatba kell lépnem velük, mint neked? – Nem, neked nem. Csak segítened kell. – Sejthettem volna – dünnyögte a lány. – Örökre arra kényszerülök, hogy… – jegyezte meg mérgesen, majd felnézett. – Segítenem kell, jó. De miben? – Hogy átjussak az evilágot a másvilágtól elválasztó falon. Amely itt húzódik a közelünkben. – Ez azt jelenti, hogy elveszítelek? – kiáltott fel kétségbeesetten Vinga. – Nem. Én is rákérdeztem, mert mindez ugyancsak hátborzongatóan hangzott. Abban kell segítened, hogy meglássam őket, és kapcsolatba kerüljek velük. – Igen, de… igen, de… – dadogta zavarodottan a lány. – Anyámnak majdnem sikerült megpillantania őket. És nem említette, hogy bármiféle falon át kellett volna lépnie! – Arra bármelyikünk képes lehet, hogy árnyakat fedezzen fel. Számomra egyre érthetőbbé válik a dolog. Arról van szó, hogy meg tudjam szólítani őket, és ami még ennél is nehezebb, hogy engedelmeskedjenek nekem. Négy jóakarónk ettől fél a legjobban. Vinga tekintete elrévült. – Nem értem, hogy félhetnek ennyire, amikor már meghaltak? – Értem aggódnak. Muszáj neked mindig belekötni valamibe? – Nem muszáj, de olyan jó! Csak eljátszottam a gondolattal. – Tudom. Heike most már rátérhetett arra, mi is lesz a dolguk valójában. Bár mindent mégsem mondott el, nem akarta a lányt halálra rémiszteni.

Elgondolkodva nézte a lányt, amíg az a kijelölt varázsszövegeket tanulmányozta. Vinga egyike nemzetsége azon tagjainak, akik akár kiválasztottak is lehettek volna. Hisz éppen olyan eleven, mint Ingrid, Villemo vagy Sol. Éppoly féktelen, gátlásoktól mentes. Mégis hétköznapi halandó lett belőle. Várniuk kell még, mondták a szellemek. Várniuk kell teliholdig, amely a tavaszi napéjegyenlőség éjszakájára esik. Heike pontosan tudta, mikor lesz ez az éjszaka. Már csak három hét választotta el őket a kijelölt naptól, egy márciusi csütörtöktől… Addig el kell készíteniük az összes elixírt, amire szükségük lehet. Szerencsére itt van a pontos összetételük. Bár tél lévén bizonyára nehéz lesz beszerezniük minden alapanyagot. – Csak ne aggodalmaskodj – mondta Vinga a tőle megszokott magabiztossággal. – Inkább arról beszélj, mi lesz azután? Amikor elérkezik a nagy nap? Fel kell majd menniük a hegyoldalra, pontosan Graastensholmmal szemben, magyarázta Heike. A hegyoldal legtávolabb eső részén van egy kis magaslat, mélyen bent az erdőben. Sol jól ismerte azt a helyet, Kolgrim is. Ott történik meg. – Micsoda? – Majd meglátjuk – mondta Heike és megborzongott. – Van egy olyan érzésem, hogy egyáltalán nem lesz vidám dolog… Innom kell a bájitalból, amit együtt fogunk főzni. Utána kerül sor a szertartásra. Néhány ráolvasás. A férfi megint felsóhajtott. Vinga eltűnődött a hallottakon, majd váratlanul megkérdezte: – Biztos vagy benne, hogy a helyes varázsigéket

választottuk ki? Csak azért kérdezem, nehogy megidézzük Gonosz Tengelt… vagy pedig velünk is megtörténjen, ami Sollal, hogy megjelentek előtte nemzetségünk elátkozottai. – Négy oltalmazónk bizonyára tudja, hogy mit csinál – mosolyodott el Heike. – Hm – mormogta Vinga. – És mi lesz azután, hogy visszaszereztük Graastensholmot? – Ha egyáltalán sikerül visszaszereznünk. – Igen, igen. No de azután… Hogyan szabadulunk meg a szellemseregtől? Ezzel kapcsolatban is kioktattak? Heike mintha gondolatban nagyon messze járt volna. – Egyáltalán nem olyan biztos, hogy meg akarunk majd szabadulni tőlük – mondta révedező tekintettel. – No de Heike! Hogy mondhatsz ilyet? – Gondold csak meg, milyen előnyökre tehetnénk szert a segítségükkel! Ingrid és Ulvhedin haláluk órájáig megtartotta őket. Haláluk után azonban a szellemseregnek el kellett hagynia Graastensholmot. – Szóval megtudtad, hogyan szabadulhatunk meg tőlük? – Ingrid azt mondta, hogy annak idején nagyon jól érezték magukat Graastensholmon, és nagyon nem volt ínyükre, hogy el kellett jönniük onnan. – Heike! Ébredj fel és felelj végre arra, amit kérdeztem! Már kezdek félni tőled! A férfi végre ránézett. – Mit is kérdeztél? Ja, igen. Mondtak néhány dolgot, hogy mihez tartsam magam feltétlenül, amíg nem tudhatok meg többet. De a lényeg az, hogy… Ismét elgondolkodott valamin.

Vinga odament hozzá és megrázta. – Mi van veled, Heike? Felelj végre rendesen! Heike bizonytalanul elmosolyodott. – Tudod, az volt az érzésem, hogy Ingrid… nos, hogy szeretné végleg megtartani őket, hiszen neki hatalma volt fölöttük. Azt hiszem, egyszer ő is megpróbálta elkergetni őket, de hiába. – Miket beszélsz? Nem, Heike. Jobb, ha hagyjuk az egészet. Költözz ide hozzám, és irányítsuk együtt Elistrandot. Mihez is kezdenénk két gazdasággal? A férfi leült, megfogta a lány kezét, és komolyan ránézett. – Én is ugyanerre gondoltam. A különbség csak annyi lenne, hogy Graastenholmot tartanánk meg. Te és én. Már amennyiben akkor is engem szeretsz, ha betöltötted a tizennyolcat. A lány ajka megremegett. – Eladni Elistrandot? – Nem, dehogy! De ez a birtok túlságosan tönkrement ahhoz, hogy olyasvalaki irányítsa, akinek kevés a pénze. Arra gondoltam, hogy bérbe adhatnánk. És csak akkor vennénk vissza, ha már vannak gyermekeink, akik segíthetnek az igazgatásában. Vinga a férfi ölébe ült, és nyakához hajtotta fejét. – Most boldog álmokat mosol egybe a keserű jelennel, Heike! Már az is elég volt, amit eddig meg kellett emésztenem. Leánykérés, már ha annak szántad, és hiú remények. Arról nem is beszélve, hogy sok gyermek kellene ahhoz, hogy életet leheljünk Elistrandba. Örülhetünk, ha egy örökösünk születik! Hiszen tudod, hogy a Jéghegyek Népére nem jellemző a bőséges gyermekáldás. – Igaz. Egyébként is egyre rosszabb évek köszön-

tenek ránk, még a végén Graastensholmot is bérbe kell adnunk és átköltözhetünk a Hársfaligetbe. – Miért ne? Engem az sem érdekel, hogy ha egy kalyibában kell laknunk, csak hogy végre veled lehessek. Heike megcsókolta a lány selymes haját. – Egyelőre jobb, ha minden figyelmünket Graastensholmra összpontosítjuk. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy van valami a padláson, ami közelebb visz nemzetségünk titkának megoldásához. – De nem bennünket, sem engem, sem pedig téged. Talán valakit az utánunk jövők közül. Azt, akit a legjobb képességekkel áldott meg a sors. – Igen. Éppen ezért kell megtartanunk Graastensholmot. – És mindenekelőtt Snivelt kell kiűznünk onnan. Felálltak. – Azért engem aggaszt a szellemsereg, Heike! Mondd csak, semmilyen más lehetőségünk nincs arra, hogy megszabaduljunk Sniveltől? – Már mindent megpróbáltam. A gyilkosságot kivéve. És egyáltalán nem szeretnék ehhez a megoldáshoz folyamodni. – Nem, az Isten szerelmére! Viszont arra sem várhatunk, hogy jószántából menjen el onnan. Hiszen most van szükségünk a birtokra. Mielőtt tönkretenne mindent, ami csak a padláson van. Tehát nem marad más választásunk, csak a szellemsereg! Megpróbáljuk? – Ha te is segítesz nekem. – Tudod jól, hogy segítek. És azt hiszem, beleegyeznék abba, hogy ott lakjanak. Legalábbis egy ideig. Nos, olvasunk?

Nekiültek, hogy kisilabizálják a réges-régi írást. Heike tudta, milyen sorrendben kell majd felhasználni a növényeket, de Vinga a biztonság kedvéért mindent felírt. Némelyik összetevő hallatán önkéntelenül is megborzongott. Majdnem mindegyik leírásnak a mandragóra volt a legfontosabb alkotórésze. Heike már-már attól tartott, hogy túl sokat fognak felhasználni belőle. De a mandragóra gyökere elég hosszú, és neki volt még egy hosszú szár a birtokában, ha takarékosan bánnak vele, akkor esetleg… – Heike, azt a valamit, amit a temetőből kell megszerezni, jobb, ha te intézed! – Igen. Sokkal nehezebb lesz akasztófa mellől földet szerezni. Mostanában nem nagyon akasztanak fel senkit. – Szerintem borzalmasabb az a sok minden, amit sírokból kell előhúzkodni. Sírok, halál… engem ettől kiráz a hideg. – Ne feledkezz meg arról sem, hogy át kell ruccannom a másvilágra. – Megvan! Itt írnak valamit egy szűzről is. Ez rólam szól! Ó nem, hiszen ez undorító! Muszáj mindezt végigcsinálnom? Tisztátalan vérrel és… Nem, nézd csak! Heike, aki ugyan nem tudott olvasni, sejtette, mire gondol Vinga, hiszen négy oltalmazójától már korábban mindent pontosan megtudott. – Igen. Meztelenre kell vetkőznöd és el kell viselned mindazt, amit ott leírnak. Ingriddel nem volt egyetlen szűzlány sem, úgyhogy neki sokkal rosszabb dolga volt. De ha úgy érzed, hogy számodra mindez túlságosan nehéz, majd én vállalom egyedül.

– Tudod, hogy soha nem ijedek meg attól, hogy meztelenre vetkőzzek. – Igen, tudom. Folytatták az olvasást. Vinga szerint Heikének szörnyű dolgokon kell majd keresztülmennie, de ha már egyszer így döntöttek, akkor… Többé már nem hátrálhatnak meg. – Ugye van valami veszélyes a dologban – fordult Heikéhez a lány. – Hogy a hatalmukba keríthetnek. Ha nem vagy elég erős, elég állhatatos. Akkor… akkor örökre eltűnhetsz a világukban. – Igen, figyelmeztettek erre is. Emellett hatalmukba keríthetik Graastenholmot is, hogy kísértetkastéllyá tegyék, ahová emberi lény többé nem meri betenni a lábát. Sok minden megtörténhet az árnyak birodalmában, láthatod. Vinga ránézett és megrázta a fejét. Nem érdekelte, mi történik Graastensholmmal, pedig sok emlék fűzte oda. Számára egyetlen dolog volt a fontos, hogy Heike ne tűnjön el örökre az árnyak birodalmában. Képtelen lenne elviselni, akkor már nem is kívánna mást, csak a halált. HEIKE AKKOR akadt össze Nilsszel, amikor a varázsitalhoz szükséges alkotórészeket próbálta beszerezni. Arra gondolt, ha Vinga mégiscsak beleszeretne egy másik férfiba, akkor az csak a kócos, szőke, kék szemű, megnyerő mosolyú patikusinas lehetne. Külseje vonzó volt, egyébként Heikével egyidősnek látszott, ő is huszonegy éves lehetett. Úgy tűnt, éppoly jókedélyű, mint Vinga. Erre akkor jött rá, amikor jókat nevettek azon, hogy Nils mi minden mást javasolt

a télvíz idején nehezen beszerezhető harangvirág helyett. Összebarátkoztak. Bár a fiúnak fogalma sem volt róla, miféle italhoz keresnek alkotórészeket, segítőkésznek mutatkozott. Heike egy nap meghívta újdonsült barátját Elistrandra. Nils örült a meghívásnak, mivel kevés környékbelivel került közelebbi kapcsolatba. Egy kisvárosból származott, de úgy döntött, hogy a fővárosban fog letelepedni. Ő volt az egyetlen, aki nem hőkölt vissza Heike külsejétől, úgy fogadta, mintha teljesen szokványos ember lenne. Heike már csak emiatt is nagyon kedvelte. Heike furcsamód nehéz szívvel ült a kocsiban, ami Christianiából Elistrandra vitte őket, hogy bemutassa egymásnak Nilst és Vingát. Már korábban is próbálkozott néhány jó családból való fiatalemberrel, akikkel megismerkedett. Hiszen társadalmi helyzetük Vingáéval azonos volt. Az ifjak annak rendje s módja szerint udvaroltak neki, színházba, vacsorákra hívták Christianiába, de egyikük sem járt sikerrel. Vinga udvariasan, de határozottan közölte velük, hogy nincs ideje ilyesmire, és réget vetett a találkozásoknak. Egyszerűen egyik sem keltette fel az érdeklődését. Heike most Nilsszel próbálkozott, egy olyan fiatalemberrel, aki a lánynál szegényebb sorból való. Ám kedélye inkább Vingáéhoz hasonlított. Heike, mint a lány gyámja, kötelességének érezte, hogy olyasvalakivel házasítsa össze, akivel a lány boldog lehet. A lány iránta érzett lelkesedése múló szeszély csupán, hiszen túlságos éretlen még, és idáig

kevés fiatalemberrel találkozott. Jól emlékezett arra, amikor egyszer lelkesen kihajolt a kocsiból és integetni kezdett egy csinos fiatalembernek. Arról nem is beszélve, mennyire tetszett neki, amikor körberajongták. Hogy is bízhatna meg Heike egy ilyen csapongó pillangóban? Ám Nils igazán hozzávaló lenne. Új barátja útközben jövőjét illető terveiről beszélt. Heike hol odafigyelt, hol nem. Inkább a saját életén tűnődött. Magában lakott egy kis házban, ahol nyugodtan elbújhatott a kíváncsi tekintetek elől. Néha még így is előfordult, hogy valaki bekukucskált az ablaktábla repedésein. Fiúcskák, szívükben a boszorkánymestertől való félelemmel rohantak lélekszakadva az erdő menedékébe, ha észrevette őket. Néhány öregasszonyt pedig az érdekelt, miféle praktikákat űz a négy fal között, vagy pedig, hogy valóban ő-e maga a Gonosz. Mennyire gyűlölte a Christianiába tett utakat, melyekre csak azért szánta rá magát, hogy visszaszerezze Graastensholmot. No és a Vinga utáni vágy? Néha úgy tombolt benne, hogy már-már meglátogatta a lányt. Sok tennivalója akadt. Hogy ne kelljen állandóan más emberekkel kapcsolatba kerülnie, vett magának egy tehenet, néhány kecskét, és tyúkokat. Csak arra várt, hogy kitavaszodjék, és belefoghasson a föld művelésébe. És ott volt Graastensholm. Remélte, hogy a segítségére lesz valaki, de úgy tetszett, hiába reménykedett. Néha meglátogatta Mengert, de az ügyvéd már gyenge volt ahhoz, hogy felvegye a harcot Snivel ellen. Amikor Heikének több napig távol kellett marad-

nia otthonától, szomszédasszonya látta el kis állatait. Sokkal rosszabb volt, hogy egyre gyakrabban tört rá a búskomorság. Az egész akkor kezdődött, amikor két héttel ezelőtt, azon a bizonyos napon meglátogatta Vingát. Örömet, ám egyben fájdalmat is okozott a lány viszontlátása. Jó volt érezni, hogy összetartoznak, frissítőleg, sőt ösztönzően hatott rá. Szeretett volna örökre a lány mellett maradni, és félt, hogy vágya soha nem teljesedik be. Szerencsére még idejében észrevette, hogy Nils témát váltott, és Vingáról kezdett beszélni. Most már csak arra figyelt, amit a fiú mondott. – Mit szól majd ahhoz a rokonod, hogy engem is magaddal viszel? – Azt hiszem, meghatódik majd egy kissé – felelte Heike némi keserűséggel a hangjában. Mikor fogom már megtanulni, hogy Vinga semmit nem jelenthet nekem? – bosszankodott magában. Mit akarok tőle egyáltalán? És ő mit akar tőlem? Nekem inkább egy tenyeres-talpas parasztlányra lenne szükségem, aki gondolkodás nélkül tudomásul veszi, amit mondok és amilyen vagyok. Nem pedig egy ilyen légies, könnyed lényre, mint ő. Csakhogy a szerelem a saját útjait járja. És legkevésbé sem érdekli, mit súg az értelem. – Egyedül lakik? – kérdezte Nils. – Igen. De megbízható szolgák veszik körül, akik már Vinga szülei idejében is ott szolgáltak. Szinte valamennyien visszatértek Elistrandra. Imádják, akár egy istennőt. Mégis nagyon egyedül van. – Ugye azt mondtad, hogy te vagy a gyámja? – Igen. Nils eltöprengett ezen.

– Azt hittem, hogy valami idősödő nagynénit fogunk meglátogatni. – Ó nem. Azért örülök, hogy elkísértél, mert azt gondolom, hogy képes leszel felvidítani őt magányában. Tudod, Vinga egy kicsit furcsa szerzet. Nem érdekli a társasági élet. A maga útját járja, és vannak emberek, akiket ez rettenetesen bosszant. – Mintha büszkeség csengene a hangodban, amikor róla beszélsz. – Igen. Vinga igazán figyelemre méltó teremtés. Az én Vingám, jutott eszébe. Nincs is más hozzá fogható. – Figyelmeztetlek valamire, Vinga néha képtelen fékezni a nyelvét. És kiszámíthatatlan. Néha egészen elképesztő dolgokat tud művelni. – Amit elmondtál róla, igazán bíztatóan hangzik – mosolyodott el Nils. Igen, sejtettem, hogy egyformák. Vinga és ő. Ugyanabból az anyagból gyúrták mindkettőjüket. Heike egyre sötétebben látott mindent. Vége felé járt a tél. A levegő várakozással telt meg. Elmúlik a régi és hamarosan megérkezik valami új. A kitörni vágyó életerő egyelőre megláncolva szunnyadt a földben. A talaj még túlságosan kemény és hideg volt ahhoz, hogy bármi is elkezdődjék. A levegő tele volt feszültséggel, mintha a természet egy jelre várna. A dolgok lebegtek és remegtek, mintha valami elkerülhetetlenül erőszakot akarna tenni rajtuk. Heikének fogalma sem volt arról, honnan szedi mindezt. Bizonyára csak saját érzéseit vetíti ki környezetére. Még hó borította a vidéket, de halottszürke színe arról árulkodott, hogy hamarosan véget ér a tél. Alóla

itt-ott előbukkant az aranybarna, néhol fekete színű föld. Már nincs messze a tavaszi napéjegyenlőség éjszakája sem. Remélte, hogy otthon találják Vingát, de mivel a lány szinte soha nem ment el otthonról, nem kellett különösebben aggódnia. Magány… Milyen jól ismeri ezt az érzést! Ez az a pont, ahol nagyon hasonlítanak egymásra, ő és Vinga. Végtelen magányosságban éltek sokáig mind a ketten. Megérkeztek. A lány a kapuban várta őket. Heike érezte, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz számára viszontlátni a lányt. Hogy fájhat ennyire a boldogság? Vinga a parasztok egyszerű ruháját viselte, ugyanis soha nem idegenkedett attól, hogy ő is kivegye a részét a munkából a gazdaságban. Csak nem kötés van a bal kezén? – Heike! – lelkendezett, ahogy meglátta a férfit. – El sem hiszem, hogy te vagy az! Láttam, amikor a kocsi felhajtott a dombon, már azt hittem, hogy valamelyik hitelezőm érkezik megint. Mennyire örülök neked, már azt hittem, hogy azóta teljesen megfeledkeztél rólam! Gyere be kérlek! Beengedte vendégeit. – Elhoztad a barátodat is? – álmélkodott a lány, amikor Heike bemutatta neki Nilset. – Nahát! Milyen csinos fiatalember! Manapság igazán ritkaságszámba megy az ilyen külső. Igazán örvendek, de most egy pillanatra magukra hagynám az urakat, hogy felvegyek valami csábítóbb öltözéket. – Ön lenne Heike gyámleánya? – kérdezte Nils elképedve, és sokáig szorongatta a lány kezét. Nils anynyira meglepődött, hogy dadogni kezdett, pedig

egyébként magabiztos fiatalember volt. Ám gyorsan magához tért és átvette Vinga könnyed, szemtelen modorát. – Tudod, Heike, a helyedben én is jól elrejtettem volna az ifjú hölgyet. – Bizony, ezt teszi velem – felelte Vinga tréfálkozva. – Persze, ami azt illeti, ő sem látogat valami sűrűn engem. – Mi történt a kezeddel? – kérdezte Heike. – Majd később elmondom. Előbb hozatok magunknak valami harapnivalót. Valami igazán finomat. És bort! Heikének szörnyű gondolata támadt. – Mondd csak Vinga, nem iszogatsz te itt a nagy magányosságodban? Bort, vagy sört, esetleg valami mást… – Ráhibáztál, apácskám! Reggelire pálinkát, két üveg bort délelőtt és… Heike! Tudod jól, hogy nem teszem! Nem őrültem meg! Csak oktalan emberek rontják el ilyesmivel az életüket. – Csak azért kérdeztem, mert olyan féktelennek tűnsz. Bármit teszel, nem tartasz mértéket benne! – Nos, akkor én mértékkel vagyok mértéktelen. Menjetek be és helyezzétek kényelembe magatokat. Mindjárt utánatok megyek. Csak egy kicsit rendbehozom magam. A kandalló előtt üldögéltek, mint legutóbb is, csakhogy most hárman voltak. Ami persze nagy különbség. Vinga gyönyörű volt. Egyik fiatalember sem tudta levenni róla a szemét. A szolgálók bőséges ebédet szolgáltak fel nekik. – Ebben az időben legjobb a kandalló mellett üldögélni – szólalt meg Vinga. – Már előre félek a nap-

éjegyenlőség éjszakájától. Azt hiszem, jól tesszük, ha egy kis meleget gyűjtünk addig a testünkbe. Vingának eszébe jutott, hogy meztelenül kell majd állnia a magaslaton. Heikének egyáltalán nem volt ínyére, hogy a lány ilyen nyíltan szóba hozza közös ügyüket. Őszintén remélte, hogy nincs szándékában leleplezni, mire is készülnek valójában. A lány sugárzó mosolya megnyugtatta lelkét, de testét tökéletesen feldúlta. Sejtette, hogy Vinga és Nils könnyen összebarátkoznak majd. Heike csak ült ott búskomoran, és a másik kettő vidám fecsegését hallgatta. Butának, lehangolónak, unalmasnak érezte magát. Ám megszólalni képtelen lett volna. Valósággal elzáródott a torka. Vinga örömmel megmutatta volna Nilsnek az egész házat, sőt a birtokot is. Az utóbbira jut még idejük bőven, de az összes szobát végignézték. Nils nem győzött álmélkodni a gazdag berendezésen. Heike őszintén szólva nem nagyon tudta osztani Nils lelkesedését. Hiszen Alexander Paladin százötven évvel ezelőtt élt, és a kor barokk pompája valahogy nehezen illett a kis udvarházhoz, a norvég vidéki környezethez. Különösen mostanság, amikor egyre inkább a levegős, egyszerű, gyakorlatias vonalak kezdték jellemezni a lakberendezést. Lassan a rokokó ideje is lejárt, és átadta helyét a klasszicizmusnak. Heike persze mindezt nem tudta volna ilyen pontosan megfogalmazni, ő csak abban volt biztos, hogy a korízlés változáson megy keresztül. Vinga nem lett volna Vinga, ha elmulasztja bemutatni a hálószobáját. Ami persze óhatatlanul azzal járt, hogy a szemlélők bepillantást nyertek a lány intim életébe a szobában szanaszét heverő fehérneműk ré-

vén. A gyors átöltözés persze magyarázatot adott a rendetlenségre. – Húha – lepődött meg ő is, és gyorsan becsapta a nehéz barokk ajtót. – Minden jel arra utal, hogy ezt a szobát egy zaklatott egyén birtokolja. De tekintsünk el a megnevezésétől. Nils jóízűen felnevetett. Vinga teljesen a bűvkörébe vonta. – Azt hiszem, mindenkinek szüksége van egy helyre, ahol szabadjára engedheti önmagát! – Ó, mennyire szeretlek e szavakért! – lelkendezett Vinga, és egy pillanatra átölelte a fiút. – Ne higgy neki – figyelmeztette Heike –, csak úgy dőlnek belőle az efféle kedves szavak. Nils és Vinga jót nevetett ezen. Heike most először érezte, milyen szörnyű érzés a féltékenység. Amikor leértek, megkérte Nilset, várjon rá a kocsiban, mert valamit még meg kell beszélnie a gyámleányával. – Nem űzheted ki ilyen egyszerűen a vendégemet – ellenkezett Vinga. – Nyugodtan várjon itt a kandallónál, mi pedig átmegyünk az irodámba. Valójában egy könyvtár van ott – magyarázta Nils felé fordulva –, csak a hitelezőim előtt nevezem irodának. Gyere, Heike! – mondta a lány, majd Nils felé fordulva folytatta. – Tudod, nagyon szeret a gyámapa szerepében tetszelegni. A könyvtárszobában sötét volt. Heike gyertyát akart gyújtani, de Vinga nem akarta. Sokkal bizalmasabban tudtak beszélni egymással a sötétben. Heike persze éppen ettől tartott. Csendben beszéltek, hogy senki ne hallja őket. Heike végre megkérdezhette, mi is történt a kezével.

– Megtámadtak – mondta a lány, egyre közelebb lépve a férfihoz. – A temetőben voltam. Hazafelé menet leselkedett rám valaki a bozótból. Nyilván sejted, kinek az embere lehetett. Kés volt nála. Én viszont alaposan megrúgtam, ott ahol kell. Így sikerült megmenekülnöm. Heike megfogta a lány egészséges kezét. – Legfőbb ideje, hogy történjék valami. – Én is azt hiszem – suttogta a lány is. – Ne menj el hazulról! Csütörtökön érted jövök. – Heike, az egyik varázsitalhoz kecskebak vére is kell. Meg egy kakasé. Ezt kell majd elegyíteni egy szűzlány vérével. Heike, én igazán nem szeretném, ha ártatlan állatok vérét kellene ezért kioltani! – Nyugalom – mondta a férfi –, már mindent elrendeztem. Nem öltem meg a kecskebakot, csak megsebeztem. Azóta már be is hegedt a sebe. – De jó! És a kakas? – Az még egyszerűbb volt. Azóta vele is minden a legnagyobb rendben. – Volt azonban még valami! Egy másik bájitalban. Az elkészítéséhez szükséges egy fekete macska feje. Heike, kedvesem, képtelen lennék elviselni, ha… Annyira szeretem az állatokat! Azt hiszem, nem is a bájitalhoz kell, egyszerűen csak szükség lesz rá. – A fekete macska feje ott volt a hagyatékban. Igaz, teljesen kiszáradt, hiszen több száz éves lehet. Azért bizonyára szükségünk lesz még rá. Az az érzésem, hogy valamelyik ősünk már alkalmassá tette a varázslatra, így még értékesebb. Vinga, holmi hitelezőket is emlegettél. Gondjaid vannak? A lány arca egy pillanat alatt elkedvetlenedett. – Igen, de neked nem kell tudnod róla.

– Teljesen megbolondultál? Hiszen ezért vagyok itt? Hát nem érted? – Takarmányt kellett vásárolnom az állatok számára. A miénk már nem volt elegendő. Most pedig nem tudok fizetni. – Mennyiről van szó? Vinga elmondta neki, a férfi pedig megígérte, hogy segít majd rajta. – Köszönöm suttogta a lány. – Nem is tudom, mi lenne velem nélküled? Sikerült mindent beszerezned? Úgy értem, mindazt, amire csütörtök este szükségünk lehet? – Igen. Nils segítségével. – Tudja, hogy mihez kellettek? – Nem. Teljesen megőrültél? Ha bármi is kiderül, mindketten börtönben végezzük. Vagy még rosszabb is történhet velünk. Az emberek képesek és a maguk kezébe veszik az ítélkezést, és a végén megégetnek bennünket. Tetszik neked Nils? – kérdezte remegő hangon. – Hát persze! Megszakad a szívem, gondolta Heike. – Van nálam egy szer. – Miféle szer? – Ó, semmi különös. A lány megragadta Heike karját. – Az a szer, amit Soltól kaptál? Már említetted egyszer. Ez az, ami az emberben megöli a másik iránti vágyat? – kérdezte rekedten a lány. – Hát nem szeretsz már? Miért akarod megtenni? – Hogy szabad légy. – Kértelek én erre? Próbáld csak megtenni! Nem engedem, hogy megtedd, nem és nem!

Vinga sír! Patakokban folyik a könny az arcán! – Hiszen az enyém vagy, az enyém! – suttogta tehetetlenül. A férfi nem bírta tovább. – Megígérem, hogy nem veszem be. Akkor sem, ha boldogtalan leszek ezután. A lány letörölte könnyeit. Ismét a régi Vinga volt. Befejezték a beszélgetést és visszamentek Nilshez. – Örülnék, ha újra meglátogatnátok, mind a ketten – búgta Vinga, és kedvesen megölelte Nilset, ami Heikének nagyon rosszul esett. Heikét úgy csókolta arcon, mint egy kedves, idős nagybácsit szokás. A kocsi elindult Christiania felé. Vinga sérült kezével integetett utánuk. Sötétedett. A hó szürkébbnek tetszett az esti félhomályban. Az ég ólomszürkén nehezedett a földre. Eltűntek róla a tavaszt ígérő színek. Nils hazafelé egész úton Vingáról beszélt. Heike csendesen bólogatott és egyetértett a dicsérettel. – Ígérd meg, hogy magaddal viszel, ha legközelebb meglátogatod! – kérlelte barátját. Ha nem is a következő alkalommal, mert az csütörtökön lesz, gondolta Heike. De azért megígérte. – Tudod, van egy lány a városban, ahonnan származom. Írok is neki. De össze sem lehet hasonlítani Vingával. Heike megrémült. Érezte, hogy olyasmit indított el, amit nem kellett volna. Jobb lett volna, ha előbb kikérdezi a fiút. Hiszen nem akarta, hogy megromoljon Nils és egy ismeretlen lány kapcsolata. Esze ágában sem volt halálos sebeket ejteni azon a lányon. Most aztán elrontotta más emberek boldogságát!

3. fejezet MÁSNAPRA megváltozott az idő. A hó mindenütt olvadni kezdett, a nap olyan melegen sütött, hogy még néhány fagytól merev lábú legyet is előcsalogatott. Utána a még néhány napig tartó langyos eső véget vetett a télnek. A megolvadt hókupacok nagy robajjal omlottak össze. A nap felszárította és átmelegítette a földet. Feléledt a természet, a tavaszi napforduló éjszakája közeledett. Szerda este Heike tetőtől talpig megmosakodott egy fadézsában. Most különösen ügyelt arra, hogy senki ne pillanthasson be hozzá az ablakon át. Éjszakája nyugtalan volt, álom nélküli, tele aggodalommal és félelemmel. Csütörtök reggel tiszta ruhába bújt. Magában ismét végiggondolta az egész szertartást. Hányingere lett attól, amin aznap éjjel keresztül kell menniük. Sorra vette a szükséges eszközöket is, majd ellovagolt Elistrandra. Nem szerette volna, ha Snivel emberei követik, így egy erdei rejtekúton vágtatott keresztül, mely közvetlenül a tóparton, Vinga otthonától nem messze végződött. A lány titokzatos ábrázattal fogadta. Suttogva beszélt hozzá, meghatott izgalomban attól, ami velük ezután történni fog. A szolganép aznapra kimenőt kapott. El is mentek a fővárosba, csak annyian maradtak, amennyien az állatokat el tudták látni. Ők viszont nem a főépületben laktak. – Milyen szép vagy – suttogta a férfinak Vinga. – Én is a legszebb ruhámat veszem majd fel.

– Azt hiszem, mindennél fontosabb lenne, hogy melegen öltözz – jegyezte meg szárazon Heike. – Hogy legyen mit felvenned – azután. Közben sorban kirakta az ebédlőasztalra a felhasználandó eszközöket. Éppen úgy, mint legutóbb, amikor kiválasztotta, hogy mire is lesz szükségük. Vinga egy üvegcsét adott neki, a férfi megköszönte, majd tartalmát összekeverte a kecskebak és a kakas vérével. Hogy ezeken kívül még mi minden volt benne, Vinga igyekezett elfelejteni. Egész napjuk azzal telt, hogy összefőzzék a már meglévő alkotórészeket az újakkal, melyeket Heike szerezett be. – Legalább szép időnk van – jegyezte meg Vinga, amikor kipillantott az ablakon. – Ettől még hideg lehet éjszaka. – Igen, de hát ez természetes. Sütöttem kenyeret, olyat, amilyet kértél. Belesütöttem minden növényt, amit csak említettél. – Rendben. Jó lenne, ha ehetnénk valamit, mert szörnyen megéheztem ettől a munkától. Vinga megértette. Hiszen neki kell majd kiállnia a rá váró nehéz próbát. Ő is feszült volt egész nap, még a keze is remegett. Néha a foga is összekoccant nagy izgalmában, sőt a háta is megfájdult. Amikor Heike már elkészült – hiányzott ugyan néhány növény, de szerencsére mindegyiket sikerült valamivel helyettesíteni –, leültek és ettek valamit, aznap először és utoljára. Heike csak abból a kenyérből ehetett, amit Vinga sütött. A lánynak sem volt. kedve mást enni. Egyébként is finom volt. A lány csak ült és bámulta a vele szemben ülő hatalmas alakot. A férfi gondolataiba merült, így fel sem tűnt neki, hogy

a lány figyeli. Heike arcát sötétbarnára cserzette a szabad élet. Zöldessárga szeme ettől még világosabbnak tűnt. Vinga képtelen volt megérteni, miért látja Heike önmagát csúnyának. Azt sem értette, mások miért vélekednek ugyanígy. Ferdevágású szeme álmodozó volt, orra ugyan nem arisztokratikusan finom, mégis tökéletesen illett vad vonásaihoz. De hogy Heike valójában nem olyan vad, amilyennek látszik, ő tudta a legjobban. Boldogtalan és magányos. Most pedig olyan útra vállalkozik, amire ebben a korszakban már senki nem vállalkozna. Lehet, hogy örökre elveszíti? Nem! Minden erejével azon lesz, hogy ezt megakadályozza. Csak még nem tudta, miképp. – Sokat iszol – állapította meg a lány. A boroskancsó már majdnem üres volt. A férfi kezébe temette arcát. – Igen – felelte kurtán. – Szükségem van rá. Vinga sejtette, hogy miért. Egyébként is négy oltalmazójuk azt mondta, hogy nyugodtan ihat. – Csak nehogy elveszítsd a fejed. – Igazad van. Többet már nem iszom. – Találkoztál mostanában a barátoddal? – kérdezte óvatosan Vinga. Heike mintha álomból ébredt volna. Amikor rájött, mit is kérdezett a lány, rettenetesen dühös lett. – Miért kellett éppen most előhozakodnod ezzel a kérdéssel? – kiáltotta. Vinga megrémült. Még soha nem látta ilyen dühösnek a férfit. Vele még soha nem kiabált így. – Én csak… én csak témát akartam váltani. Szerettem volna lerázni magunkról ezt a nyomasztó hangulatot.

Heike felállt és lendületes lépésekkel elkezdett föl-alá járkálni a szobában. – Nem, nem láttam. De legközelebb magammal hozom – bökte ki indulatosan. – Most már elégedett vagy? Vinga is feszült volt egész nap. Fájdalmasan felsóhajtott. – Csak azt szeretném tudni, hogy miért vagy rám ennyire dühös? – kérdezte könyörgőn. A férfi hirtelen megállt és a lányra nézett. Nagyot fújt, majd odament a lányhoz és elébe térdelt. Arcát a lány térdéhez nyomta. – Nagyon fölbosszantottál vele – nyögte ki végül. – Most, amikor csak rád tudok támaszkodni, képtelen voltam elviselni. – De hiszen itt vagyok melletted – suttogta a lány. – Csak egy udvarias kérdés volt a részemről. Heike felállt és nagyot sóhajtott. – Valóban? Nem, nem feltétlenül kell válaszolnod. Talán nem is tudnám elviselni a választ. Kérlek, ne sírj. Ilyesmire most nincs időnk. Ne vedd úgy a szívedre… Azt hiszem, jobb, ha nem is beszélünk róla többet. Elkészültél? Ezek szerint indulhatunk is. A lány fogta a maga részét az előkészített csomagból, majd a férfihoz fordult. – Magammal viszem ezt a néhány takarót – jegyezte meg csendesen. – Esetleg ráülhetünk, vagy beleburkolózhatunk, ha már túl vagyunk rajta, vagy ha várni kell. – Nagyszerű – válaszolta Heike, és már nyitotta is a bejárati ajtót, hogy előreengedje a lányt. Miután gondosan bezárták az ajtót, nekivágtak az éjszakának. Vinga nagy gonddal, az alkalomhoz illően válasz-

totta ki ruháját. A ruha, amelyet Heike még soha azelőtt nem látott rajta, valamilyen vastag anyagból készült. Olyan brokátszerű, villant át Heike agyán, esetleg valóban az. Egyenes vonalban omlott alá a lány testén, alját vastag prém szegélyezte. Olyan volt, mint az orosz bojárok leányainak öltözéke. Akár egy köntös, méltón a pogány rítushoz, melyet el kell végezniük. Heike kétségbeesetten látta, hogy a lány mennyire megbántódott. Pedig ma éjszaka jobb, ha félreteszik egyéni hangulataikat. – Vinga, meg tudsz nekem bocsátani? Nem lett volna szabad éppen ma este ilyen dühösnek lennem. Igazságtalan voltam veled és önző. – Felbosszantottalak valamivel – mondta elkeseredetten a lány, miközben elhagyták Elistrandot. Gyalogszerrel voltak, mivel lovakat nem vihettek magukkal a szertartásra. – Csak azt nem tudom, mi rosszat mondhattam! A férfi megállt és letette málháját az útra. Átölelte a lányt, arcát az övéhez szorította. – Féltékeny voltam, Vinga – vallotta be szégyenkezve. – Féltékeny? Te? Hát ez igazán biztatóan hangzik, tudod-e? És miért? – Biztosíthatlak afelől, hogy szörnyű érzés. Nem akartam elmondani, de mert láttam, mennyire elkeseredtél, vállalkozom rá. Épp elég lesz elviselni azt, ami ma éjszaka vár ránk. Arról van szó, hogy szerintem te és Nils illetek egymáshoz. És én is akartam, hogy így legyen! Szóval, hogy találj valaki mást. Vagy legalábbis megadni számodra a választás lehetőségét. Most még, mielőtt túl késő lenne. De nagyon megvi-

selt, ami az utóbbi néhány napban történt. Ma nagyon szerettem volna megfeledkezni arról, hogy elveszíthetlek. Kérdésed ezért érintett olyan kellemetlenül. A Nils utáni vágyakozást hallottam ki belőle. Túlságosan feszült voltam, ezért törtem ki. A lány megsimogatta a férfi kócos haját. – Megértelek. Én is nagyon feszült voltam. Ezért kezdtem el sírni. Ha neked ilyen fájdalmat okoz, ne hívd meg többé Nilset Elistrandra. Nagyon kellemesen elcsevegtem vele, de ő nem olyan, mint te! Óriási a különbség köztetek. Heike felemelkedett. – Nils szívesen találkozna veled újra. De ezt később is megbeszélhetjük. Most már megnyugodtam. – Én is. Boldog vagyok. Heike kérdőn nézett rá. – Hát nem érted, miért? Mert féltékeny vagy rám! – mondta csillogó szemmel a lány. A férfi zavartan ránevetett és halántékánál megsimogatta Vinga haját. Mindezt olyan gyengéden tette, hogy Vingának örömében majd kiugrott helyéről a szíve. De kénytelenek voltak visszatérni a jelenbe. Heike felmálházta Vingát, majd megragadta saját batyuját. Elindultak. Néma árnynak tűntek a teliholdas éjszakában. Mintha tavaszi termékenység-áldozathoz öltözött volna, jutott eszébe Heikének, ahogy a lány alakja ellibbent előtte. Mintha a nap, a tavasz féktelen erejét akarnák előcsalogatni. Termékenység-áldozat… Áldozat? A szó hideg csengéssel visszhangzott benne. Mit is áldoztak ilyenkor a pogány időkben? Állatokat… embereket? Szüzeket?

– Hazamegyünk – közölte váratlanul a férfi. A lány értetlenül bámult rá. – Nem, csak egy kicsit megijedtem. De most már elmúlt. A lány nem kérdezett semmit. Talán ösztönösen megérezte, hogy jobb, ha nem tud többet a férfi szorongásáról. – Köszönöm, hogy elrendeztél helyettem mindent. Hogy sikerült? – Volt néhány dolog a készletedben, amit még nem fedeztél fel – felelte Heike szárazon. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy elmagyarázza, honnan is származik a pénz valójában. Saját anyagi helyzete is egyre több aggodalommal töltötte el. Gazdag volt, amikor Norvégiába érkezett. Csakhogy semmiféle vagyon sem tarthat örökké, különösen, ha az embernek van egy párfogoltja, akinek birtoka lyukas edényként nyeli a pénzt. És Graastensholm rendbehozatala is jelentős összegeket emészt fel majd. Menger segített biztos üzletekbe fektetni pénzét, de azok egyelőre nem hoztak hasznot. Már anyagi szempontból is épp ideje, hogy visszaszerezzék Graastensholmot. – Igazán örülhetünk, hogy ilyen időnk van – jegyezte meg Vinga, amikor beléptek a fák védelme alá. – Igen, az évszakhoz képest. De jobb lett volna várnunk nyárig. – De nem várhattunk. – Tényleg nem. Mindketten abba az irányba néztek, ahol Graastensholm tornya magasodott a kéklő holdfényben. Szél süvített az ódon kastély ablakain át. – Ott lakik a vén tolvaj – mondta keserű hangon

Heike. – És nem gyötri a lelkiismeret. – Már nem sokáig élvezheti a biztonságot – bizonygatta Vinga. – Talán nem. Meglátjuk, mi történik ma éjjel. Ez az utolsó lehetőségünk. – Ha utánaszámolok, nem is lehet olyan öreg. – Nem bizony. Olyan hatvan körüli? Kimerítette a lehetőségeit. Túlságosan sokat evett és ivott. – És jó néhány aljasságot elkövetett. Ettől is megöregedhet valaki. – Igazad lehet. A gonoszság, a szívtelenség könyörtelenül rányomja bélyegét az arcra. – Te viszont gyönyörű vagy! – Köszönöm – fordult felé a lány. – Most nagy szükségem volt erre a bókra. Még mindig ott álltak és a síkságot bámulták. – Csodálatos este van – sóhajtotta Vinga. – Igen. Amikor legutóbb erre jártunk, akkor is valami hasonlót éreztem. Mintha valami vibrálna a levegőben… – Pontosan – helyeselt a lány. – A földben. A levegőben. Bár sötét van körülöttünk, mégis mintha világosság szűrődne át rajta. – A tavasz az oka – bólintott Heike. Mély hangja mintha új csengést kapott volna aznap este. Bár ő sem figyelt fel rá, teste tele volt feszültséggel. Nem csupán az az ideges feszültség, melyet a feladat miatt érzett… inkább az, hogy végre beteljesíti örökségét, aminek a Jéghegyek Népének elátkozottjai és kiválasztottjai is birtokában voltak, s melyet eddig csak ritkán vett igénybe. Heikét nehéz lett volna a család elátkozottjai közé sorolni. Külsőleg ugyan hozzájuk hasonlított és tudott

mindent, amit elődei tudtak, de szégyenlős volt, és nem nagyon bízott önmagában. Szótlanul folytatták útjukat a mind meredekebb úton. A hold, áttörve a felhőrétegen az erdő fölött, egyre erősebben világított. Vinga ennek ellenére alig látott a sűrű levelű fenyők között. A tisztásokon viszont olyan világos volt, hogy mindent a legapróbb részletekig meg lehetett figyelni. Korán volt még. A telihold sápadt esti színt öltött, de még nem olyan vakítóan fehéret, mint éjszaka. A csillagok is előbújtak szép sorjában. Vinga felnézett a sűrű fenyőágak alól. Egyetlenegy csillag világított erőteljesen a hatalmas égbolt egy pontján. – Szervusz! – suttogta feléje a lány. – Maradj velünk ma éjszaka, kérlek! Őrült dolgot viszünk végbe ma éjjel, amit a hétköznapi emberek csak kinevetnének. De mi a Jéghegyek Népéből valók vagyunk, tudod? Nekünk eszünkbe sem jutna, hogy nevessünk ezen. Sokáig tartott az út, mivel sok mindent kellett magukkal cipelniük. Mire felértek a kaptatón, olyan melegük lett, hogy nem érezték az éjszakai hideget. Szokatlanul szép, világos éjszaka volt azon csodálatos tavaszi éjszakák egyike, melyek még ezen a vidéken is ritkaságszámba mennek. De szükségük is volt rá. Heikét néha elfogta a félelem amiatt, hogy magával hozta Vingát erre a veszélyes útra. Ő elég erős, megtermett férfi ahhoz, hogy kibírja az éjszakai hideget. No de Vinga… Persze ami azt illeti, Vinga sem volt olyan sebezhető és törékeny, mint amilyennek látszott. Igaza volt a lánynak abban, hogy már nem szorul gyámolításra. Felnőtté vált, érettebb lett és érzékibb.

Heike elnézte az előtte lépkedő lány ringó, nőies csípejét. Igen, Vinga nő már, nem pedig tehetetlen gyermek. Tehetetlen? Vinga? Aki két éven át a vadonban élt, teljesen magára hagyatva? Ugyan! Vinga azután elterelte Heike gondolatait arról, ami most várt rá. Nem is vette észre, és már fenn is voltak az emelkedő tetején. Valaha Ulvhedin is állt a domboldal peremén, tekintetét Graastensholmra szegezve. Szíve akkor tele volt gyűlölettel és vággyal, hogy megszerezze a Jéghegyek Népének titkos varázsszereit. Gyűlölete olyan erős volt, hogy Irmelin riadtan ébredt fel aznap éjjel, és szemével a domboldalt kutatta. Érezte, hogy abból az irányból érkezik a gonosz erejű sugárzás. Nem tudta mire vélni a dolgot. Kolgrim is járt idefenn. Gyermekként itt vitte végbe első varázslatát. Babát készített és tűt szurkált belé. Alakját úgy formázta meg, hogy ahhoz az emberhez legyen hasonlatos, akit gyűlölt, mert rábízták a titkos kincs őrzését. Sol is sokszor járt erre, de hogy mit művelt a tisztáson, senki sem tudta meg, mert soha senkivel nem osztotta meg gondolatait. Volt egy saját, titkos helye az erdőben, ahonnan remek kilátás nyílt az egész környékre. Sol varázsigéi még mindig itt szálldostak a bokrok között. Heike pontosan érezte mindezt. Megbabonázott helyen álltak. Ingrid, Ulvhedin, Dida és Trond választotta ki számára gondosan. A köd most már betakarta az egész völgyet, az egész síkságot. A templomtornyon, Graastensholm tornyán és Elistrand magas fáinak csúcsán kívül sem-

mit sem láttak. A Hársfaligetet vastag ködtakaró borította, a régi fasor eltűnt a tejszínű masszában. Nem látták a temetőt, a házakat összekötő utakat, a tengert, a szántóföldeket. Úgy tűnt, mintha a köd felfelé igyekezne az emelkedőn, fel a fenyők ágai között. A hold vakító fénye elhomályosított minden közelében álló csillagot. Közeledett az éjfél. – Jobban illett volna a mai hangulathoz, ha kicsit halványabban és titokzatosabban világít a hold – suttogta Vinga, mintha saját hangjától is félne. – Inkább örüljünk neki, hogy ilyen – mormogta Heike. – Remélem, hogy a köd nem ér el minket. Elkezdhetjük? – Hol van az a hely? Itt? – Kicsit beljebb. Pár perc múlva már ott álltak az erdei tisztáson, egy szikla felett. Nehezen lehetett volna eltéveszteni a helyet. A tisztást jobb oldalról egy sziklafal zárta el, többi oldalát erdő szegélyezte. A tisztás egyik részét fű, másikat aprókövek borították. Furcsa módon kör alakja volt, körötte a titkokat rejtő erdő. A hold, a boszorkányok szövetségese egyre fényesebben világított az égen. Heike megállt egy pillanatra, és érzékszerveivel felmérte a terepet. Vinga követte a férfi tekintetét, látta, amint a megfelelő helyet keresi, nézte hol kinyíló, hol összecsukódó öklét. Feszültségét ezen kívül semmi más nem árulta el. Végre elkészült. Mélyet lélegzett, majd óvatosan elővette a mandragóragyökeret. Odament a sziklafalhoz, és egy aprócska, a sziklából kinőtt boróka ágára akasztotta a Jéghegyek Népének legdrágább kincsét,

majd elkérte Vingától az egyik takarót, és kicsit lejjebb leterítette. Minden mozdulatából gondosság és szeretet áradt. – Itt leszel majd te, Vinga. Maradj itt, amíg én a szertartás végére nem érek. A mandragóra alatt biztonságban leszel. Heike levette ingét. Vinga felsóhajtott, amikor meglátta a férfi csupasz felsőtestét. – Ugye tudod, mi a dolgod – kérdezte a lánytól. – Igen. A mágikus jelekre gondolsz? A férfi bólintott. Készletéből elővett egy fatégelyt. Vinga felismerte és megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Nyugodj meg, nem iszom belőle. Heike a lány kezébe nyomott egy tűt, átadta neki a tégelyt, majd hátat fordított neki. – Túl magas vagy – suttogta a lány. – Akkor hasra fekszem. Arra pedig nincs szükség, hogy suttogj. Egyedül vagyunk az erdőben. Szívesen hozzátette volna még, hogy egyelőre, de nem tette. És Vinga örült, hogy férfi nem mondja ki. Heike kirakta a takaróra saját mandragóráját. Belekevert valamit a vérbe, amitől az nem alvadt meg. – Emlékszel még arra, hogy néztek ki a jelek? – kérdezte, amikor Vinga belefogott a rajzolásba. Megremegett, amikor a tű először érintette a testét. Vinga ebből megértette, mennyire feszült még mindig. – Igen. Rendben fog menni. Reszkető kézzel húzta végig a tűt a férfi testén. Körök, háromszögek, hullámvonalak, mágikus szavak, melyeknek értelmét fel sem fogta. Milyen nagy gonddal készítettek elő mindent, sorra vették ezeket a komor jeleket. Csak nehogy elrontsanak valamit!

Vinga oldalra hajtotta a fejét, hogy jobban megcsodálhassa művét. – Nos – szólalt meg elégedett hangon –, minden a helyére került. Ezzel meg is volnánk. Heike megfordult. – Van még a keverékből? – Rengeteg. – Akkor jó. Szükségünk is lesz rá. – De Heike! – kuncogott a lány. – Hogy a csudába fessem rád a jeleket, amikor olyan szőrös vagy itt elől? – Csináld, ahogy tudod. Ugyanis otthon felejtettem a borotvakésemet. A lány felsóhajtott, majd nekilátott a munkának. Heike érezte a lány kezének érintését, és sejtette, hogy ő is kellemesnek találja a feladatot. Amikor már majdnem elkészült, megszólalt: – Ennél jobban képtelenség megcsinálni. Azt hiszem, hogy egy kicsit… lejjebb is kell festenem néhány mágikus jelet? A férfi elvörösödött. – Igazad van. Tudod, kicsit várni akartam ezzel az élvezettel. – Számomra egyáltalán nem olyan kellemetlen – jegyezte meg a lány, és megoldotta a férfi nadrágszíját. – Elfelejtetted megtanítani nekem ezeket a jeleket, a szégyenlősséged miatt most aztán egy csomó időt elvesztegetünk majd. Miközben szidta a férfit, észrevétlenül a nadrágot is lehúzta róla. Heike ismét hasra fordult. – Milyen jeleket fessek ide? – kérdezte kicsit dühösen a lány. – Ne aggódj, ezek már sokkal egyszerűbbek.

Ugyanazt a jelet fesd mindenhová – mondta, és ujjával lerajzolta, hogy mire gondol. Amikor a lány ezzel is elkészült, megkérte a férfit, hogy forduljon meg. – Kérlek, ne akadékoskodj megint! Hiszen láttalak már egyszer így. Persze azt is tudod, hogy azóta folyton utánad vágyakozom. A férfi érezte, hogy megbántotta a lányt, ezért nem szemérmeskedett. – Hát itt van – suttogta Vinga. – Kedvesem, soha nem értettem, miért szégyenkezel emiatt? Persze, legyél csak szégyenlős – mások előtt. De ne előttem. A férfi most is elmagyarázta, mit, hogyan és hová kell majd festenie. Vinga mindenben pontosan engedelmeskedett neki. A férfi testének látványa egyre jobban izgalomba hozta. De Heikét is egyre jobban hatalmába kerítette a Vinga után érzett vad vágy. Amikor elkészült, könynyedén megcsókolta a férfi orrát. Gondosan ügyelve, nehogy elrontsa saját műremekét. – Hagyd most ezt – mormogta Heike. – Már így is alig férek a bőrömbe. Vinga jókedvűen felkacagott, de gyorsan abbahagyta, és ijedten körbetekintett. – Hogy alig férsz a bőrödbe? Vajon miért? Erre már Heike is elnevette magát, de gyorsan abbahagyta, akárcsak a lány. – Elkészültél? – Igen. Rádfestettem a szükséges harci színeket. A férfi gyorsan felöltözött, nadrágszíját tüntetőleg szorosra húzta. Felálltak. Vinga úgy érezte, mintha különösen hideg fény áradna a holdból.

– Most a szűz van soron… – figyelmeztette Heike. Vinga bólintott. – Szóval… szóval vetkőzzek le? Hangjában bizonytalanság csengett. – Igen! Vegyél le magadról mindent! Vinga kigombolta díszes brokátruháját. A ruha a földre hullott. Heike áhítattal felemelte és a mandragóra mellé, egy kiálló gyökérre akasztotta. Mire a férfi visszafordult, a lányon már nem volt semmi. Csak állt és várt, szemmel láthatólag nem gyötörte szégyenérzet. Heike egy pillanatra becsukta a szemét. Lassan sikerült összeszednie magát. – Feküdj a hátadra. A lány szó nélkül engedelmeskedett. – Kicsit jobban terpeszd szét a lábad és tárd szét a karod. – Mondd csak, Heike, mire készülsz? – Nem arra, amire gondolsz – mondta a férfi boszszúsan, hálát adva magának, hogy nadrágját már előbb felvette. – A karodat emeld még feljebb a fejed fölé! Hogy felülről olyannak látszódj, mint egy kereszt a domboldalban. A lány most sem ellenkezett. Tekintetével fogva tartotta a férfit. – Ha tudnád, milyen hideg, kemény és egyenetlen a föld! – panaszkodott. – Mégsem számíthattál bársonyszőnyegre! Ezzel vége a játéknak, Vinga! Jobb, ha ezentúl el sem neveted magad. Vinga bólintott. Egyébként nem esett nehezére, hogy komoly legyen. Csak akarnia kellett. Nem volt sok kedve tréfálkozni. Hirtelen minden olyan félelmetessé vált körülötte. Felnézett a hidegfényű, távoli

holdra, majd Heike ősi szimbólumokkal telefestett, titokzatos arcára. Ijesztő volt ő is. Szemében sötét tűz lobogott, pogányabbnak, vadabbnak tűnt, mint valaha. A férfi fogta a tégelyt és a lányra mázolta a titokzatos jeleket. Vinga rájött, hogy a jelek valami különösen erotikus cselekményre utalnak. Sejtette, hogy a szüzességével vannak kapcsolatban. Melle köré jókora kört rajzolt, majd a kör belsejét is telerajzolta. Hasára és combjára mágikus jeleket festett. Csak a combom belső részére ne, kérlelte magában a lány. Túlságosan izgató lenne. Mégsem szólt egy szót sem. Csak szemével követte a férfi minden egyes mozdulatát, melle erőteljesen hullámzott légzés közben. Amikor pillantásuk találkozott, megértették, hogy mindkettőjüket ugyanaz a vágy emészti. Hiába. – Az az érzésem, hogy erős vágyunk még a javunkra válhat – mondta csöndesen Heike. – Ezáltal a hely vonzereje növekszik. – Igen – felelte a lány. Tudta, hogy a férfi mennyire kívánja őt. Vágyát ruhája is alig leplezte. Igyekezett mozdulatlanul feküdni, nehogy véletlenül is megérintse a férfit. Utána keresztbe rajzolt a testén néhány csíkot, melyek a sziklafalon folytatódtak, és végül egy csillagot alkottak. A lány testén kívülre, de a csillag alkotta határokon belül is rajzolt néhány jelet. – Nos, ezzel megvolnánk. Maradj fekve addig, amíg ismét levetkőzöm. Igyekezz beleélni magad abba, hogy a földet jelképezed. A földet, amely a tavasz csodájára vár, arra, hogy megtermékenyítsék. – No de, Heike… – kiáltott elképedve a lány. –

Csak nem azt akarod mondani, hogy… – Csak egy jelkép vagy, Vinga! – És te is jelképezel majd valamit? Az eget, a tavaszt, a szeleket? – Nem, én nem. Ha elveszíted a szüzességed, veszve van minden. Ezzel fogta magát és ott hagyta a lányt. Vinga felnézett a holdra és úgy látta, mintha egy arc nézne vissza rá. Testén borzongás futott végig. Lehet, hogy… megérintette valami. Magáévá tette? Riadtan szedte a levegőt. De nem történt semmi. Heike visszatért. Anyaszült meztelenül. Felállította a lányt, majd egyre feljebb, feje fölé, az ég felé emelte. Vinga felemelte a karját, mintha át akarná ölelni az égboltot. Heike pedig lassan-lassan leengedte áldozati ajándékát. A lány teste a férfiéhoz simulva egyre lejjebb csúszott. Heike egy pillanatig még a karjában tartotta, majd a földre eresztette. – Feküdj most hasra, ugyanolyan alakot formálva, mint az előbb, ha lehet! A lány elhelyezkedett az előre kijelölt körben. Kinyújtózott. A kő hideg és kemény volt alatta. Heike most nagyon gyorsan végzett a festéssel, mivel csak egyetlenegy jelet rajzolt a lány hátára. Vinga úgy érezte, mintha a jel ördögarcot formázna, de az is lehet, hogy tévedett. A Jéghegyek Népének soha semmi köze nem volt a Sátánhoz, a szertartás, amin keresztülmentek, nem fekete mágia volt, hanem egyszerű varázslás. Heike felállt. – Maradj nyugton – szólt a lányra, amikor az is fel akart állni. – Most következik a legnehezebb feladat. Ujjhegyednek érintenie kell a mágikus kör szélét, ott ahol megrajzolom. Amikor a bal lábadnál bejelölöm

az utolsó pontot, amilyen gyorsan csak lehet, kerülj ki a körből. Gurulj ki, vagy csinálj amit akarsz, de gyorsan! Megértetted? – De miért? – Mert akkor majdnem beteljesedett a kör. Utána szörnyű dolgok következnek, ezért kell addigra a körön kívülre jutnod. Ha nem teszed, te is részese leszel a szertartás második felének. Nem hinném, hogy a kör befejezése előtt bármi történne veled, de nem akarom, hogy téged is belevonjanak a beavatásba. „Belevonjanak?” Mire célzott ezzel? Vinga úgy döntött, hogy most inkább nem hatol mélyebbre a misztériumban. – Úgy teszek, ahogy kívánod – ígérte meg. – Utána pedig menj a sziklafalhoz, a mandragóra védelmébe. Nem hinném, hogy tanácsos lenne egyedül hazaindulnod, ki tudja, miféle szerzetek mászkálnak ma éjjel mindenfelé. Burkolózz be a takaróba, és ha nem akarod látni, hogy mi történik, hát ne figyelj oda. – Hogy ne nézzek oda? Heike, azt hittem, jobban ismersz engem! A férfi elmosolyodott. Ám arcáról gyorsan eltűnt a mosoly. Vinga még soha nem látta ilyen feszültnek és riadtnak. Heike odalépett hozzá, és elkezdte körberajzolni a lány testét. Először a jobb lábához ért, majd a balhoz. Vinga érezte lábujjain a tű érintését. – Most! – suttogta a férfi. A lány átfordult a másik oldalára és gyorsan kigurult a körből. – Észrevettél valamit? – kérdezte Heike. – Olyan szippantásszerűt. De akár be is képzelhet-

tem magamnak. – Természetesen. A férfi arca riasztóan sápadtnak tűnt a holdfényben. Mindketten a körön kívül álltak. Vinga megsimogatta a férfit, aki örömmel viszonozta a lány kedvességét. Vinga ezek után fogta magát és leült a mandragóra alá. Még a foga is vacogott a hidegtől, úgyhogy gyorsan becsavarta magát az egyik takaróba. A sziklafal mellett kuporogva figyelte Heikét. A férfi előhúzott két jókora zsákot. Az egyikből elővette mindazt, amit még őseik varázsszerei között találtak. Előkerült a kiszáradt macskafej, a kitett csecsemő múmiája, meg más borzalmas dolgok, melyet akasztófa mellől kellett összegyűjteni, és még sok egyéb, a felismerhetetlenségig összeszáradt kellék. Heike a nagy körön belül sorba rakta a tárgyakat, hogy azok is kör formát alkossanak. A lány ujjainak nyomát is érintette. Elővette a másik zsákot. Vinga most már pontosan látta, hogy mit csinál. A temető legrégibb sírjából hozott földet húzta ki belőle. A vérrel rajzolt kör vonalát most teleszórta a földdel. Amikor elkészült, odafordult a lányhoz. – Bánni is történjék, érted, bármi, soha ne lépj a kör belsejébe! Soha! Vingának esze ágában sem volt a temetőből hozott föld közelébe kerülni. Nem, nem. Ő nem lépi át a halál kapuját.

4. fejezet A NAGY CSENDBEN Vinga jól hallotta a sziklafalon alácsöpögő víz hangját. Bizonyára az olvadás során felgyülemlett víz, mely most apránként, a Föld vonzerejének engedelmeskedve hull alá a kiálló ágakról. – Vigyázz magadra is, Heike! – kérlelte fojtott hangon barátját. – Légy óvatos! A férfi csak bólintott, most nem volt ideje a lánynak válaszolni. Mindent előkészített. Most már csak abban reménykedhetett, hogy eszébe jutnak a varázsigék, amikor itt lesz az ideje. Soha senki nem tanította neki. Egyszerűen a birtokában voltak. Míg ott állt és kört bámulta, magában jóindulatú őseihez fohászkodott, kérte, hogy ne hagyják cserben Pillantása a mandragórára tévedt. Légy velem te is! De mindenekelőtt Vinga lelkét bízom rád! Riadtan felpillantott az égre. A hold fénye már erős és átható volt. Mégiscsak felkapaszkodott idáig a völgyből a köd, és úgy hullámzott a fák törzse körül, mint az algák a vízben. Vinga figyelmét sem kerülte el a felfelé szivárgó köd. Megrémült. Félt, hogy eltakarja majd a szeme elől Heikét. Ám mégsem ülhetett közelebb. Heike valahogy átalakult. Furcsa vállai, ráomló kócos haja, kicsit durva arcvonásai, vadállatias szeme, magas alakja, mágikus jelekkel telemázolt teste, meztelensége tette ilyenné. A férfi nem szégyellte magát, most már fesztelenül mozgott a zsákok körül. A lány közelsége még mindig izgalomba hozta, de talán jobb is így, lehet, hogy éppen ez segíti majd át a rá váró

feladaton. Vinga is érezte a testét átjáró izgalmat. Úgy vélte, az ő lélekállapota is befolyásol hatja a rítus kimenetelét. Heike magába mélyedt, mintha ismét végiggondolná az előtte álló feladatot. Lehet, hogy fél valami ismeretlentől? Belépett a körbe. Vinga átérezte a férfi fájdalmát. Látta amint teste összerándul, és az ó testét is fájdalom járta át. Mivel benne minden csak visszatükröződött, el tudta képzelni, mit érezhet Heike. A férfi letérdelt, így próbálva leküzdeni a kellemetlen érzést. Lassan, felsőtestét kiegyenesítve felemelte karját az ég felé. Egyre sűrűbb lett a köd, hol eltakarta, hol látni engedte a körben térdeplő Heikét. A hold egyre sápadtabban világított, széles udvarba sűrűsödött a fény körülötte. A tisztás másik oldalából már semmit sem lehetett látni. Nagyon sokáig semmi nem történt a kör belsejében. Azután Vinga egyszer csak szavakra lett figyelmes. Lassú, elnyújtott mondatok törtek föl Heike torkából, először tétován, majd egyre nagyobb biztonsággal. Egy szót sem értett az egészből. Bizonyára őseink nyelvén mondja, gondolta magában, miközben hátán a hideg futkosott. A keletről érkezett varázslók tudásából nemzetségének elátkozottjaiban még mindig él valamicske. Ulvhedin és Mar is tudta a varázsszövegeket. Valamilyen belső, ismeretlen erő mondatta el velük, ha szükségük volt rá.

Heikével is ez történt. Gyermekkorának elfelejtett dalai voltak ezek! Még sokáig sorolta a varázsigéket, miközben a hold hangtalanul haladt pályáján. A köd nem sűrűsödött tovább, inkább egyre jobban szertefoszlott. Vinga végre egy percre sem téveszthette szem elől barátját. A lánynak feltűnt még valami, de gondolatára égnek állt minden hajaszála. Az volt az érzése, mintha valami, valaki várna, leselkedne az erdő sötétjében. Valami, amit a tisztáson végbemenő dolgok hívtak elő nyugalmából. Vinga érezte, hogy sem állatok, sem emberek nem lehetnek. Ezernyi szempár leste a sötét fák alól Heike és a lány minden mozdulatát. Vingának nem volt sok választása. Fuss innen! – súgta bensejében egy aggódó hang. Fuss, amilyen gyorsan csak lehet, ha kedves az életed! Heike befejezte a kántálást, kinyújtott karja leereszkedett. A lassan induló ceremónia csúcspontjához közeledett. Heike a körbe rakott titokzatos tárgyak mellé elhelyezett még hét kis korsót. Felemelte az elsőt. Vinga tudta, hogy mi van benne. Az egyik varázsital, amit még együtt kotyvasztottak. Ez még a jobbak közül való, gondolta a lány. A legkülönfélébb gyógyfüvek főzete, alkoholban oldva. Heike felemelte a korsót, és lassan, óvatosan, kiürítette tartalmát. Vinga látta a férfi arcán a fintort. Bizonyára nagyon keserű lehetett. Furcsa érzése támadt. Bár rejtekéből nem látta mi történik az erdőben, mégis úgy érezte, mintha az ismeretlen valami a fák sötétjéből kilépett volna a tisztásra. Egy apró lépéssel közelebb kerültek a körhöz. Őrült gondolat!

Heike felemelte a második korsót. Vinga ennek a tartalmát is ismerte, éppen ezért riadt meg annyira, amikor a férfi szájához emelte. Heike veszélyes, mérgező füveket kevert belé. Ó, Heike! Valóban végig kell járnunk ezt az utat? A korsó kiürült. Most már nincs visszaút. A fű némán zizzent a közelebb nyomuló ismeretlen súlya alatt. Heike levegő után kapkodott. Kezét torkához nyomta. Ó, nem, suttogta némán a lány. Nem lehetsz rosszul! Te nem, kedvesem! Te, aki mindenem vagy ebben az életben! Szerencsére a férfi kiegyenesedett. Feltérdelt, majd a harmadik korsót is a kezébe vette. Vinga most már biztos volt benne, hogy mind a hetet kiissza. Elszörnyedt. A két utolsó korsóban borzalmas dolgok elegyedtek egymással. Rossz volt még rágondolni is. Az utolsó előttiben sírokból összeszedett dolgok, az utolsóban halálos mérgek voltak. Nem voltak jobbak e tekintetben az előttük levők sem. Többségük tartalmát a Jéghegyek Népének varázsszerei közül keresték elő. Mindegyikben volt még ezenkívül egy csipetnyi mandragóra, ami önmagában is halálos méreg. Most az a korsó volt soron, amely kábító növények főzetét tartalmazta. Heike, ne hagyj egyedül, suttogta riadtan Vinga. Ha mindet megiszod, megfeledkezel a világról és rólam is. A tisztáson láthatatlan lények hada nyüzsgött. Csak a kör körülötti keskeny sávot nem lepték el. Heikének iszonyú fájdalmai voltak. Lehet, hogy

segítségre van szüksége? De nem szólalhatott meg, nem ragadhatta ki révületéből a férfit. A következő korsó afrodiziákumok főzete, azaz olyan növényeké; melyek a nemi vágyat serkentik, aminek Vinga nem látta túl sok értelmét. Heike már nincs magánál, szörnyülködött a lány. Amint kiürített egy korsót, gyorsan elmondott egy varázsigét is. Vagy ugyanazt minden esetben? Ó mindeneset-re nehezen különböztette meg egyik elnyújtott kiáltásszerű hangot a másiktól. Rossz volt hallgatni. Már megint hallucinál, vagy valóban hangok veszik körül? Mormogó, elfojtott hangok, Nem, nem. Csak a halálos csend miatt képzeli. Egyébként már semmin sem csodálkozott. Megéri Graastensholm e sok szenvedést? Mert áldozaton vesznek részt, valódi áldozaton, még ha nem kellett is szűz vérét ontani. Micsoda képtelenségek jutnak eszébe! Graastensholmot feltétlenül vissza kell szerezniük. Egyiküket sem a pénz, a gazdagság érdekelte. Sokkal inkább az, hogy családjuk titkának kulcsa rejlik a kastély falai között. Talán Heike és Vinga oldják fel a családot sújtó átkot? Ezért kellett akár a lehetetlenre is vállalkozniuk? Persze ez esetben inkább Heike volt az, aki szenvedett. Vinga jól látta, hogy a férfi bajban van. Egy ideig még pogány imákat mormolt, majd hirtelen… Nem lehet igaz! Uramisten, milyen hatással volt férfiasságára az előző üveg! Vinga figyelmét sem kerülhette el. Csak állt ott, a hold felé emelt kézzel; és nem akart hinni a szemének. Elképedésére Heike is felfigyelt. Nagyot sóhajtott,

már majdnem kiesett a varázslat ritmusából. Vinga érezte, hogy a férfi nem haragszik ezért, inkább a kettőjük között kialakult lelki közösség megerősödésének tekinti. A lányt meglepetésként érte, ami ezután következett. Heike ráfeküdt az ő testének földre rajzolt körvonalára, Kábultan látta, hogy a férfi úgy tesz, mintha magáévá tenne egy szűzlányt. Eszébe jutott, hogy akár ő is lehetne ott. Ezek után újabb különös dolog történt: ha enyhébben is, de mindent érzett, ami a rítus során a férfival történt. Most a szexuális misztika éreztette testén hatásait. Öntudatlanul a hátára feküdt, szemét becsukta, és magán érezte a férfit, Érezte ránehezedő testét. Fájdalmat nem érzett, csak örömet. A Heike italába kevert narkotikumok kétségtelenül rá is hatással voltak. Kábult volt és közönyös mindennel szemben, kivéve Heike testi közelségét. Öntudatlanul is érezte, hogy milyen érzékek feletti, ám egyben kézzelfogható dolog történik vele, majd elájult. A hold… sápadt, rámeredő arc, körülötte suttogó, izgatott hangok, kíváncsi, láthatatlan szemek. Nem lehet. Csak beképzeli magának az egészet. Hiszen senki nincs ott. A levegő, mintha vihar közeledne, megtelt feszültséggel, volt benne valami új, valami különös, amit képtelen lett volna elmagyarázni. Lehet hogy megerőszakolták? No de ki? Talán Heike? Inkább a férfi gondolatai. Egy dologban azonban bizonyos volt: hamarosan elérkeznek a végkifejlethez. Eszméletvesztése nem tarthatott sokáig. Heike a

kör közepén térdepelt, de most már kevésbé feszülten. Vinga felült, maga köré tekerte pokrócát. Jó lesz, ha ezután egy kicsit jobban figyel! Heike összeszedte magát és az utolsó előtti, a legborzalmasabb korsó után nyúlt. Könnyen életével fizethet, ha nem megfelelően állították össze a keveréket. Vinga nem bírt odanézni. Ez a korsó jelképezte a halált, tartalma csakis ehhez kapcsolódott. Tudta, hogy Heike régi és új sírokat egyaránt felkeresett, hogy hozzájusson az alkotórészekhez. Arról nem is beszélve, milyen úton-módon szerezhette be őket. Vinga egyre rosszabbul érezte magát. Nem is mert odanézni, amikor a férfi ezt a korsót is kiürítette. Mégis hatással volt rá. Az erdőn szél süvített végig, Heike felkiáltott. Vinga látta, amint barátjának tekintete elborzad, kezét kifelé nyújtja, mintha el akarna taszítani magától valamit. Vinga tudta, hogy „azok” most már átlépték a kör határvonalát. Heike is rosszul volt az italtól, arca holtsápadt, szinte zöld, teste kínoktól vonaglott. Négykézlábra kuporodott, a varázsigék nyögve, kínkeservesen törtek fel torkából. Vinga torkát is tépte, marta valami. Heike nehezen tért magához. Nagy nehezen felállt, leszegett fejjel, fájdalomtól reszkető testtel. Mennyire szeretett volna odamenni hozzá, átölelni, megvigasztalni! De tilos volt. És ott volt még az utolsó korsó. Az utolsó, amely talán átviszi öt a másik oldalra? Esetleg örökre? És ha soha többé nem tér vissza?

Vingát egyre jobban rázta a hideg. Ahogy elnézte a vérrel megrajzolt kör közepén álldogáló alakot, maga előtt látta az elhagyott gyermek Heikét, magányosan, egy ketrecbe zárva, amint értetlenül áll szemben apja gonoszságával. Arca pontosan olyan volt most, mint egy szerencsétlen kisfiúé. Vinga majdnem sírni kezdett, de erőt vett magán, hiszen tudta, hogy rosszkedve nem lenne jó hatással Heikére sem. Erejére, nem pedig együttérzésére volt szüksége. A férfi megragadta az utolsó korsót. Ne, Heike!, szerette volna kiáltani a lány, ne, inkább menjünk haza! De jól tudta, hogy túl messzire merészkedtek már ahhoz, semhogy visszakozzanak. Lehet, hogy a viszszavonulás még veszélyesebb lenne, sorsukat esetleg rossz irányba befolyásolná. Heike keze remegett a korsó súlya alatt. Végül mégis megitta a halálos mérget, melynek hatását némileg enyhítették a Jéghegyek Népének varázsszerei. Vingát most már nem a halálos méreg, inkább Heike sorsa érdekelte. A férfi kezéből kieső korsó nagyot koppant a földön. Látta, hogy levegő után kapkod, hallotta kétségbeesett jajgatását, végül saját testében is megérezte a fájdalmat. – Heike – suttogta kétségbeesetten, nem törődve a tilalommal. A férfi figyelmeztetőn csóválta meg a fejét. Szörnyű volt végignézni a férfi szenvedését, ráadásul úgy, hogy számára tilos volt közbelépni. Hirtelen furcsa dolgok történtek körülöttük. Hangot hallott, távoli dörgést, mintha egy sír mé-

lyéből jött volna. Megértette, hogy Heike erről beszélt, amikor azt mondta, hogy a „halál vibrálása a közelemben.” Vinga úgy érezte, mintha a föld is remegni kezdett volna. Mintha a tisztást borító száraz fű megmozdulna, a fenyők ágaikat ráznák, és a hold eltűnne a remegések közt. Ekkor hallotta meg a férfi halálsikolyát, akit mintha a fövenyhez szegezett volna egy ismeretlen valami. Heike kiáltásának visszhangjába ezernyi új hang vegyült, kiáltozó, izgatott, visító hangok. Árnyak leptek el mindent, fölébe hajoltak, de leginkább a vérrel rajzolt kört fogták közre. Egyszerre minden elcsendesedett. A kiáltások elhaltak, az árnyak eltűntek. Mozdulatlanságba dermedt a tisztáson minden. Fűszál nem rezgett, köd nem szállt fel többé. Csend honolt a tisztáson, lélektelen, szörnyű, riasztó csend. Heike még mindig ugyanott feküdt mozdulatlanul, teste fehér, akár az elefántcsont. Mellkasa nem mozgott, a férfi nem lélegzett többé. – Heike! – kiáltotta a lány. Hangja visszaverődött az egyenes sziklafalról. Hirtelen felugrott, és semmivel sem törődve átszaladt a tisztáson. Egyetlen célt látott csak maga előtt, megmenteni kedvesét a haláltól. – Heike, nem szabad! – kiáltotta, és belépett a körbe. Abban a pillanatban visszatért a mély, dübörgő hang. Vinga már-már azt hitte, megsüketül. Heike felkönyökölt. – Menj ki a körből! Menj ki, kérlek! Mentsd az életed! – kiáltotta még mindig kábultan, mintha a másvilágról tért volna vissza. Vinga remélte, hogy őrült vállalkozása nem volt sikertelen, és a férfi való-

ban visszatért az árnyak birodalmából. Micsoda őrület! Egy pillanatra ismét látni vélte az árnyakat. Szinte… szinte kézzelfoghatóak voltak. Szerencsére csak majdnem, gondolta, ahogy átvágta magát a szürke masszán és levetette magát a fűre. Abban a pillanatban formátlan kezek nyúltak utána, hogy menekülését megakadályozzák. Mentsd az életed, csak ez járt a fejében, mikor egy utolsó ugrással a mandragóránál termett. Én csak egy hétköznapi ember vagyok, soha, de soha nem lesz hatalmam „felettük”. És szűz vagyok. Most már ő is sejtette, mekkora jelentősége van ennek. El kell mennem innen, el, el! Annyira félt, hogy sikoltozva sírni kezdett. Kezek, átlátszó testek vetették rá magukat, megmarkolták, szerették volna megfogni. Még a szörnyű dübörgésen keresztül is hallotta lihegésüket, izgatott suttogásukat, panaszos sikolyukat. Egy hang vetett véget a lármának – Heike hangja. – Hagyjátok békén! – dörögte feléjük a férfi. – ő az enyém, megparancsolom nektek, hogy hagyjátok békén! A takaróján feküdt. Félholtan a sziklafalnak támaszkodva igyekezett megszabadulni a testébe markoló kezektől, karmoktól. Kezét a mandragóra felé nyújtva kiáltotta: – Ments meg! Ments meg engem! Egyik kezét a gyökér köré fonta és lerántotta az ágról, majd gyors mozdulattal a nyakába akasztotta. A mandragóra undorodva görbedt össze. Nem Vinga, hanem a kísérete miatt. Ugyanekkor az addig rákapaszkodó lények szorítása megszűnt. A matató kezek lecsúsztak testéről. Már csak csalódott morgolódásuk

hallatszott Vingának ennyi is bőven elég volt. Zúgott a feje, majd ájultan zuhant a takaróra, egyik kezével még mindig a mandragórát markolva. Jóindulatú sötétség vette körül, és Vinga boldogan beleburkolózott.

5. fejezet KINYITOTTA A SZEMÉT. Sötét éjszaka volt. A hold végigjárta pályáját és a ködfüggöny felé tartott. A tárgyak szürke színt öltöttek. Lidércnyomásos álma volt? Semmire nem emlékezett, csak a félelem maradt meg benne legyőzhetetlenül. Még mindig a pokrócon feküdt, a másikkal viszont betakarta valaki. Heike? Óvatosan felemelte a fejét. A sziklafalon csüngött valami és le nem vette róla a szemét. Vinga elszörnyedt. Rádöbbent, hogy nem álom, hanem valóság volt minden. Magas, sovány, rosszul öltözött férfi állt mellette. Körvonalait épphogy csak látta, annál feltűnőbb volt gúnyos, gyűlölködő mosolya. Még valami mást is látott. A férfi nyaka körül még mindig ott éktelenkedett egy félig elrohadt kötéldarab. Vinga felemelkedett. – Heike? Ő sem volt messze. Abban az átkozott körben ült, immár felöltözve, és azokat az utálatos tárgyakat rakosgatta vissza a zsákokba. A lány hangjára azonnal megfordult. Vinga megrázta a fejét, mert még mindig homályosan látott. Vajon ugyanaz a Heike jön felé, akit emlékeiben őriz? A szürkés éjszakában nehezen vette ki bárminek a valós formáját. Körbenézett és látta, hogy nincs egyedül. Az erdő szélén furcsa alakok

gyülekeztek. Heikét és őt is áttetsző testű lények vették körül. Elfojtott sírást hallott maga mellől. Két rongyos ruhába öltözött kislány állt ott. Már majdnem feléjük nyújtotta karját, hogy átölelje őket, amikor észrevette a homlokukon éktelenkedő mély sebet. Most már mindent értett. Jobb, ha nem ér hozzájuk, ha továbbra is az élők sorába óhajt tartozni! Felnézett. Pontosan a feje fölött egy karmos, leginkább madárhoz hasonlító lény kapaszkodott meg a sziklafalban. Vingának fogalma sem volt róla, mi lehet az. Hideg tekintettel meredt a lányra, aki önkéntelenül is szorosabbra fogta maga körül a takarót. Heike odament hozzá. Pár percig némán állt mellette, mintha azt kutatná, milyen a hangulata. Látszott rajta, mennyire fáradt. Csak óriási akaraterejének köszönhette, hogy képes volt továbbra is erősnek, ébernek látszani. – Köszönöm – fordult a lány felé. – Megmentetted az életem. Tudsz róla? – Tényleg? – kérdezte boldogan Vinga. – Nem nagyon bíztam benne. Inkább azt hittem, hogy elrontottam valamit. – Nem, egyáltalán nem – mondta elgondolkodva Heike. – Már kezdett rossz irányt venni a dolog, amikor beleavatkoztál. Nem voltam elég erős. Mármint varázslóként. A lány bólintott. Felállt és közelebb lépett a férfihoz. A takarót továbbra is szorosan teste köré fonta. Nem szívesen mutatkozott volna nélküle a másvilágról idecsődült seregnyi lény előtt. A férfi arca holtsápadt volt. Rossz volt ránézni. – Mélyen átléptem a másvilág határait – mesélte réveteg tekintettel. – És egyre mélyebbre hatoltam

benne. Már-már becsukódott mögöttem a kapu, amikor felébresztettél. – Ha nem tévedek, nekem is illene köszönetet mondanom az életemért. Ugye nem tévedek? – Nem. Most már van hatalmam felettük. Képes vagyok kordában tartani őket. Persze segítségemre volt a mandragóra is a megmentésedben. De sokba került neked a megmenekülés. Bár Vinga sejtette, mire gondol barátja, kérdő tekintettel nézett rá, szerette volna az ő szájából is hallani a bizonyosságot. Teste még mindig reszketett a félelemtől. – Neked, mint földi halandónak jobb lett volna, ha nem lépsz be a varázskörbe. Most viszont te is hozzájutottál a látás képességéhez, ugye? Látom a tekinteteden, ahogy körbenézel. – Igen, de azért nem látok tökéletesen. Csak bizonytalan körvonalakban jelennek meg előttem. Kivéve azt a szörnyeteget, amelyik még mindig itt kapaszkodik fölöttem és rám akarja vetni magát. Heike felnézett. – Csak egy lidérc – jegyezte meg nyugodtan. – Nem kell tartanod tőle. Az uralmam alatt áll, nem mer bántani. Vinga megborzongott. – Valamennyien meg akarnak szerezni, tudom! – Az bizony elképzelhető – vallotta be a férfi. – De a hatalmamban tartom őket. Heike kicsivel közelebb lépett a lányhoz. – Mondd csak, Vinga, mit gondolsz most rólam? – kérdezte bizonytalanul. – Te is közéjük tartozol már? – Ami téged illet, igen – tréfálkozott. – Azt hiszem, jobban szeretlek, mint ezelőtt bármikor, már ha

egyáltalán lehetséges. Egyébként, hogy közéjük tartozom-e? Nem tudom… Lehet, hogy… de nem vagyok biztos benne. De még nem válaszoltál a kérdésemre. – Úgy érzem, most sokkal jobban tisztellek. Mintha félnék is tőled! Más lettél. Viszont azt is érzem, mennyire kimerültél és gyengédségre, gondoskodásra vágysz. A férfi elmosolyodott. – Igen, fáradt vagyok. Kimerült. Menjünk el innen! Nem akarom többé látni ezt a helyet. A férfi szeme vörös volt a fáradtságtól. Sőt, mintha a hideg is rázta volna. Vinga nem tudta eldönteni, hogy a hideg vagy a feszültség okozza-e. Bizonyára mindkettő. Érezte, hogy Heike megváltozott, bár pontosan nem tudta volna megmondani, miben. Sugárzott róla a büszkeség, mert valami nagy dolgot sikerült végrehajtania. Ám továbbra is az a megfontolt, óvatos Heike maradt, aki volt. Vajon képesek lesznek véghezvinni a feladatot? És mi lesz a folytatás? – tűnődött Vinga, miközben remegve felöltözött. Mit fognak csinálni ezzel a rengeteg másvilágról szabadult lénnyel, ha nem sikerül bejutniuk Graastensholmra? Nem lett volna ínyére Elistrandon elszállásolnia őket! Istenem, olyan megfoghatatlan, olyan borzalmas az egész! Amikor felöltözött, szégyenlősen körbepillantott a tisztáson. Ott volt mindenütt a népes szellemsereg. Ugyancsak különbözőek voltak, lidércek, mindenféle földi és víziszellemek, holtak lelkei. Szinte hihetetlen, hogy ilyen számosan legyenek. Vinga eddig csak a mesék-

ből, balladákból ismerte őket. Most pedig itt vannak, türelmetlenül várakoznak a tisztáson, ördögien csábító gonosz tündérek, apró szürke kísértetek, manók, trollmacskának nevezett furcsa lények, melyek úgy néztek ki, mintha ide-oda szaladgáló pamutgombolyagok lennének. Őket lehetett néha látni, amint a domboldalakon szaladnak, őket szidta a gazda, ha elapadt a tehenek teje, vagy fölfordulás volt az istállóban. Vinga eddig ostoba babonának tartotta az egészet! Látott holtakat is. Olyan emberek voltak, akik szörnyű, erőszakos halállal haltak meg, vagy valamilyen oknál fogva nem kerülhettek megszentelt földbe. A két kislány is közéjük tartozott. Rég letűnt idők boszorkányai és varázslói is tagjai voltak a seregnek. Ám a Jéghegyek népének elátkozottjai nem voltak közöttük. Sokan voltak itt olyanok, akik önkezükkel vetettek véget életüknek. Rosszindulatú démonok, bolygó tengeri kísértetek is előmerészkedtek, sőt jóindulatúnak tűnő, szép külsejű tündérek is, akik éppen csalogató szépségük és jóindulatuk miatt voltak veszélyesek. Hány olyan történetet hallott már, amelyek tündérek által elcsalt és meggyilkolt emberekről szóltak. Vinga gondolataiba mélyedt. Felemelte batyuját, majd visszaejtette a földre. Még hogy babona? Kézzelfogható bizonyítékai vannak. Eszébe jutott, amit az egyik családjukról szóló könyvben olvasott. Shira és Sama találkozásáról. Sama érdekes nézeteket vallott a vallásról. Szerinte nem az istenek teremtették az embereket, hanem fordítva. Az istenek csakis azért kelhettek életre, mert az emberek hittek a létezésükben. Ám eltűntek, amint az emberek már nem hittek bennük.

Érvényes vajon mindez a babonára is? Vajon az összes itt látható lényt a nép képzelőereje hívta életre? Vajon ők is eltűnnek majd, ha az emberek többé már nem hisznek bennük? Vagy mindig is léteztek? Már azelőtt, hogy az emberek megjelentek volna, és csak fokozatosan szorultak vissza az árnyak birodalmába? Vingának eszébe jutottak a láplakók, akik több ezer évvel azelőtt népesítették be Dániát, és akiket Ulvhedinnek sikerült viszszavarázsolni a földbe. No és a mandragóra? Azt mondják, a mandragóra az ember első változata, melyet Ádám és Éva születése után vetettek el. Valahonnan messziről meghallotta Heike ideges hangját. – Menjünk innen, amilyen gyorsan csak lehet! – Igen, igazad van. Sikerült majdnem úgy beszélniük, viselkedniük, mint más, teljesen szokványos napokon. Pedig mindketten nehezen tudtak úrrá lenni végtelen kimerültségükön. Összeszedtek mindent, a batyukat is elosztották egymás között. Vinga nagyon szerette volna tudni, hogy mi lesz ezután a szellemsereggel. Nem volt túl nagy kedve még megkérdezni sem. – Látom milyen nehezedre esik egyenesen menni. Fájdalmaid vannak? – Igen, rettenetesek! – Hányingered van? – Egyfolytában. – Értelek. Én sem vagyok valami jól, de bennem csak visszatükröződnek a te érzéseid. Jobban aggaszt a sok méreg, amit megittál.

– Engem is. Az utóhatásai sem kellemesek. Vinga jól látta rajta. Mélyen ülő szemei lázasan csillogtak. Krétafehér arcába sötét ráncok mélyedtek, jó tíz évvel látszott idősebbnek. Ráadásul minden ízében remegett. Vinga olyan gyengéd volt vele, mint soha azelőtt. – Most hozzám megyünk és ott maradsz egészen addig, amíg teljesen fel nem épülsz. A férfi csak bólintott, képtelen volt ellenkezni. Heike megszédült, amikor elindultak. Szerencsére a lány azonnal mellette termett, hogy támogassa. – Köszönöm – fordult feléje a férfi, majd kiegyenesedett. – Nem szabad, hogy ez még egyszer megtörténjen. Erősnek kell mutatkoznom, legalábbis addig, amíg kettesben nem maradunk. Ezek szerint egyedül leszünk, gondolta megnyugodva Vinga. És nagyon remélte, hogy minél hamarabb. Mélyen bent jártak az erdőben. Egyre nehezebben látták az ösvényt, mivel a Hold is lefelé vette már az útját az égbolton. Heike megkérte, hogy ne forduljon hátra. Ám erre amúgy sem kellett volna felhívnia a figyelmét. Érezte, hogy a szellemsereg a nyomukban jár. Graastensholm járás rég letűnt idejének szellemei. Elképesztően sokan voltak! Egészen biztos, hogy csak álmodja az egészet. Egészen biztos! Vagy mégsem? Ezek után kénytelen volt Heikének feltenni a kérdést: – Mondd csak…hová mennek valójában? – Graastensholmra, hiszen tudod. – Igen. Csak azt nem tudom, hogyan jutunk a falakon belülre? Ha jól sejtem, erről neked kell majd

gondoskodnod! – Így van. Amint bejutottak, megszabadulok tőlük. Ugyanis otthonosan mozognak odabenn, és pontosan tudják, mi a dolguk. – Beszéltél nekik Snivelről? – Amíg ájultan feküdtél, szegény hősnőm, megbeszéltem velük mindent. – Kérlek, ne mondd ezt. Még hogy hősnő! Egyáltalán nem tekintem bóknak. – Igazad van, másképp kellett volna kifejeznem magam. Talán megfelelőbb lett volna, ha azt mondom, te hűséges lélek! Jobban tetszik? – Ha már lehet választanom, inkább ezt az utóbbit. Jaj, Heike! Kérlek, ne omolj össze! Heike, hallasz? Muszáj megállnod a saját lábadon! – suttogta kétségbeesetten, miközben minden erejével azon volt, hogy támogassa a férfit. – Légy erős! Hisz nem szabad, hogy gyengének lássanak! Képtelen lennék egyedül maradni velük az erdőben! Egész biztos, hogy abban a pillanatban rám vetnék magukat megint! – Én is ettől tartok. Ne aggódj, már összeszedtem magam. Csak hirtelen nagy fájdalmat éreztem a gyomromban. Ígérem, hogy nem engedek meg magamnak több gyengeséget. – Hogy lesz ezek után, Heike? – suttogta a lány, nehogy a mögöttük jövők meghallják. – Csak nem akarsz betörni Graastensholmra? Még ma éjjel? Képtelen lennél rá. – Nem, ma nem – vallotta be a férfi. – Semmi másra nem vágyom, csak egy ágyra. – És mi lesz velük, amíg nem jutnak be Graastensholmba? – kérdezte a lány most már türelmetlenül. – Semmi kedvem ahhoz, hogy Elistrandon

kísértsenek. – Már mindent megbeszéltem velük – mosolyodott el Heike, ám mosolya gyorsan arcára fagyott. – Megbeszélted? Hogy tudtad velük megbeszélni? Hát értik a beszédünket? – Igen. Egyébként van egy vezetőféléjük is. – No lám! Várj csak! Azt hiszem, tudom, hogy ki az! – Igen, ő. Az akasztott ember. – Igen. Nyomban észrevettem, hogy tekintélye van a többi szörnyeteg előtt. Sőt, értelmesnek tűnik. Bár nem valami barátságos a modora. Rossz útra tért ember lehetett. – Ne beszélj ilyen hangosan – kuncogott Heike. – Itt van a nyomodban. A lány egész testében megborzongott. – Nem hinném, hogy újdonságokat mondanék neki – jegyezte meg dacosan. – Egyébként is, ha értelmes, képes belátni saját korlátait. Heike egyre idegesebb lett a lány makacsságától. Ismét megkérte, hogy lehetőleg tartsa a száját. Vinga erre elvesztette minden humorérzékét. Agresszív indulatok törtek fel belőle, bizonyára a hátborzongató élmények hatására. – Azt hittem, a mi oldalunkon állnak! Akkor pedig tisztában kell lenniük azzal, hogy eszünk ágában sincs bántani őket. – Igazad van, de akkor sem kell fölöslegesen ingerelni őket. – Még mindig nem válaszoltál arra, hogy mit csinálunk velük. – Ha jól emlékszem, egyesek többször is megzavartak benne.

Vinga belátta, hogy nem viselkedhet így tovább. Bocsánatkérőn a férfi felé nyújtotta a kezét, aki örömmel elfogadta. – Szóval mindent megbeszéltél velük? – Igen. Az erdő szélén várnak holnap éjjelig. Megtudtam, hogy Snivel ma hajnalban elutazik. A főépület teljesen üresen áll majd. – És ez mennyiben segít rajtunk? Hogy akarsz bejutni? – Egyszer bejutottunk már, nem emlékszel? – Amikor a tetőn keresztül… Csak nem akarsz ezekkel itt felmászni és… Nekem ehhez semmi kedvem! – Eszembe sem jutott, hogy téged is magammal vigyelek. – Hát ez nagyszerű! – indulatoskodott megint a lány. – Én magam sem akarok felmászni velük. Csak megmutatnám az utat. – Ó, de bájos! Ha jól tudom ezek a… lények keresztül tudnak menni még a falon is. A kulcslyukakról nem is beszélve. Akkor pedig minek van szükségük a te segítségedre? – Vannak köztük olyanok, akik képesek erre, de olyanok is, akik nem. Nekik az én engedélyemre van szükségük ahhoz, hogy bejussanak. – Miért? – Azért, kedvesem, mert egyik ősünk egy varázslattal megtiltotta számukra, hogy Graastensholmra, a Hársfaligetbe vagy Elistrandra betegyék a lábukat. Éppen amiatt, nehogy örökre odaszokjanak. Azt mondják, hogy Ulvhedin volt az, még ifjúkorában. De később megingott és eltűrte, hogy Ingrid maga mellé

vegye őket. De ez csak addig volt így, amíg Ingrid nénénk életben volt. Szóval engedélyeznem kell nekik. Vinga eltűnődött. – Ezek szerint Elistrandra nem terjed ki a hatalmuk? – Nem. Oda egyikük sem tudna bejutni. A lány megkönnyebbülten fellélegzett. Nagyszerű! Végre egy hely, ahová nem követhetik őket! Ezzel Heike is egyetértett. Közben leértek a domb aljára. Néha már azt hitte, hogy eltévedtek és céltalanul körbe-körbe járnak a seregnyi szellemmel a nyomukban. Bár nehéz lett volna eltévedniük. Egyetlen dologra kellett figyelniük, hogy valahogy lejussanak a domb aljára, majd pedig az útra. Heike egyre rosszabbul volt. Vinga nem győzte támogatni. Most viszont kihúzta magát és tekintélyt parancsoló hangon megszólította az árnyakat. Vinga most először mert hátrapillantani. De mivel sötét volt, nem látott maga körül mást, csak árnyakat. Ennyi elég is volt neki. Sőt, hálás is volt érte. Ennél többet úgy sem tudott volna elviselni aznap éjjel. De az is lehet, hogy máskor sem. Halálosan fáradt volt, attól félt, hogy lelkét végleg hatalmába keríti a kétségbeesés. Heike azt parancsolta nekik, hogy maradjanak ott, pontosan azon a helyen, egészen aznap éjfélig. Hogy addig mit fognak csinálni, már nem érdekelte. Megígérte, hogy még aznap éjjel bevezeti őket Graastensholm falai mögé. Egyszer csak Vinga vállára tette a kezét. – Őt pedig nem bánthatjátok. A lány az enyém!

Értettétek? Láttam, hogy szívesen megkaparintottátok volna. Nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen! Hagyjátok békén! Ha szót fogadtok, nagyobb és zsírosabb áldozatot vetek elétek! Ehhez azonban mindenben engedelmeskednetek kell! Heike hangja fenyegetően csengett. Vinga elfordult, nehogy a szellemek észrevegyék, mit gondol. Heike búcsút intett a szellemeknek, és még egyszer megígérte nekik, hogy maradhatnak Graastensholmon. A társaság meglehetősen elégedettnek tűnt, s ez Vingát szerfelett megnyugtatta. Persze, hogy maradhatnak, morfondírozott magában Vinga, bár nem szerette volna, ha Graastensholm örökre kísértetkastély marad. Pedig az lesz, egészen a tulajdonos haláláig. De csak addig, legfeljebb. Vinga elkeseredett. Soha nem kívánná Heike halálát. Soha! Képtelen lenne nélküle élni, hisz számára magát az életet jelenti. Heike megfogta a kezét és elindultak haza, Elistrand felé. Szerette volna, ha ő lehet a lány támasza, ám most minden pontosan fordítva történt. Neki volt szüksége a lány segítő kezére. Vinga nem értette, hogy képes a férfi ilyen állapotban talpon maradni. Csakis elképesztő akaraterejének köszönhette. Vinga egyre hisztérikusabbá vált. Egyfolytában a szellemsereget szidta, nem tartva attól, hogy esetleg meghallhatják. Hiszen még ott toporogtak az erdőszélen. – Vinga! Mi van veled? – Tudod, Heike, nagyon nehéz volt visszafogni magam, amikor azt mondtad nekik, hogy hagyjanak békén engem, mert nagyobb és zsírosabb áldozatot

szánsz nekik, mint én. Alig tudtam a nevetésem viszszafojtani. – Tényleg ezt mondtam volna? – mondta Heike és elnevette magát. – De hát igazat mondtam nekik? Vagy nem? Ezek után már egyik sem tudta visszafojtani nevetését. Nevetésük ideges volt, feszült és riadt. Még jó ideig eltartott, amíg a sáros szántóföldeken keresztülküzdötték magukat és eljutottak egy járható ösvényig. Most már gyorsan haza kellett jutniuk. Amióta Heikének nem kellett a szellemsereg előtt hatalmát bizonygatni, szinte teljesen összeesett. Vinga is meglehetősen fáradt volt már, mégis kénytelen volt egész hazáig támogatni a teljes testsúlyával ránehezedő férfit. Szívesen tette, boldog volt, hogy a hasznára lehet. Megborzadt, ha eszébe jutott, mennyi mérget és más borzalmat kellett a férfinak aznap éjjel meginnia. Végre beosontak a birtok kapuján és tovább siettek a házig. A keleti égbolt már világosodni kezdett. Hamarosan a nap is felkel. A szolgaház ablaka sötét volt, még mindenki aludt. Egy szorgalmas kakas kukorékolni kezdett. Vinga mérgesen fordult a hang irányába: „Fogd már be a csőröd!”, gondolta idegesen. Szerencsére sikerült kinyitnia az ajtót. Betámolyogtak. A férfit felcipelte az emeleti hálószobába. Megkérte, hogy vetkőzzön le, amíg ő felteszi melegedni a vizet és ellenméregről gondoskodik. Heike nem felelt. Egyszerűen lezuhant Vemund és Elizabet ágyára. Ott is maradt összegörnyedve, ujjait teste fájó pontjaira helyezve. Vinga lázas sietséggel rohant le a konyhába. Begyújtotta a kályhát és egy kisebb üstben vizet melegített. Amikor a víz forrni kezdett, megmelegített még

egy kis tejet, majd visszarohant a szobába. Heike ugyanott feküdt, ahol hagyta. Éber volt a fájdalomtól. Megpróbálta levenni a cipőjét, de csak az egyiktől tudott megszabadulni. Vinga levette róla a maradékot. – Hoztam neked egy kis langyos tejet. Kérlek, idd meg. Nem, nem forraltam fel! Soha nem tudtam megérteni, hogy a férfiak miért nem szeretik a forralt tejet. Addig igyad, amíg meleg. Szüksége van rá a testednek. A férfi keze annyira remegett, hogy képtelen volt megtartani a korsót. Vinga segített neki ebben is. A könyörtelen nappali fényben látszott csak igazán, milyen borzalmasan néz ki. Mintha önmaga árnyéka lenne. – Fel tudsz állni? Le kell mosnunk a testedre tapadt vért. A jó Isten se tudja, mi történne, ha továbbra is ilyen harci színekben járkálnál. Még a végén ide csalogatod az összes alvilági lidércet! A férfi engedelmesen felállt és hagyta, hogy a lány lemossa a hátát. A többi festéktől már egyedül is képes volt megszabadulni. Közben Vinga begyújtott a vaskályhába. Heikének most nagy melegre lesz szüksége. Ami azt illeti, ő sem vetne meg egy kis meleget. Amikor már befejezte a férfiról való gondoskodást, akkor döbbent rá, hogy az ő teste is mennyire kimerült. Gyorsan lemosta magáról is a mágikus jeleket. Megkérte Heikét, hogy segítsen a hátát letisztítani. Vinga odavitte saját pokrócát és szétterítette a nagy ágyon. Megkérdezte Heikét, hogy felvenné-e édesapja valamelyik hálóingét, de a férfi a fejét rázta. Már csak annyi ereje maradt, hogy becsukja a szemét.

A lány elfújta a gyertyákat és bebújt melléje az ágyba. Vinga már előző nap kioktatta szolgáit, úgyhogy senki nem háborgatta őket. Odakuporodott a férfi mellé, hogy meleget adjon és kapjon. Most egyiküknek sem jutott eszébe, hogy szerelmeskedjenek. Egyetlen vágyuk az volt, hogy nyugodtan kipihenhessék magukat a meleg takarók alatt. Jó lett volna egy csapásra elfelejteni mindent, ami velük történt, de különösen Vinga számára tűnt nehéznek. Csak most döbbent rá, mit is éltek át valójában. Megtalálták azt a másik világot, melynek létezését a legtöbben tagadták, sőt jót nevettek rajta. Eszébe jutott, amikor Heike az ég felé emelte, mintha fel akarná áldozni őt a holdnak, a csillagoknak és a természet titokzatos erőinek. Legjobban az ragadt meg benne, amikor Heike után ugrott a mágikus kör belsejébe. Majd amikor meghallotta azt a szörnyű túlvilági üvöltést, és amikor az elszabaduló árnyak rávetették magukat… Annyira felzaklatták az emlékek, hogy egész testében remegni kezdett, mire Heike átölelte és simogatni kezdte, hogy nyugodjon meg. Ó, Heike! Kedves, Heike! Milyen jó, hogy élsz, hogy itt vagy mellettem. Nincs is ennél többre szükségem. Egyre melegebb volt az ágy. A lepedők sem tűntek többé olyan hidegnek. Heike gyomorgörcse is enyhült a meleg tejtől. Kis idő múlva már hallani lehetett a férfi egyenletes légzését. Mély álomba merült. Hála Istennek!, gondolta a lány. Legalább ő megbékélhetett egy kis időre. Ám ő, Vinga, soha többé nem tud majd aludni!

Képtelen lesz rá az átéltek után! A vaskályhából kellemes meleg áradt. Egyre jobban felengedett a feszültség az ő testében is. A nap első sugarai hiába próbáltak áthatolni a vastag bársonyfüggönyön. De addigra Vinga is aludt, karját Heike mellkasán nyugtatva. Pedig soha többé nem akart már aludni!

6. fejezet AZ EBÉDLŐBEN ötöt ütött az óra. Heike felébredt. A hátára fordult és kinyújtózott. Még a lélegzete is elállt a csodálkozástól. Hogy kerülhetett ide ez a díszes mennyezet? És… fekszik mellette valaki! Valaki a mellkasára tette a kezét, és egyik oldalán nagy meleget érzett. De szokatlan! Megfordult. Vinga! Uramisten, csak nem…? Nem, egész biztos, hogy nem egy szerelmes éjszaka van mögöttük. Emlékei lassan rendeződtek. Bár kissé szédült még, sokkal jobban érezte magát, mint éjjel. Még nem volt jól, csak érezhetően jobban. Hogy is lehet az, hogy most a ‚jól” jelenti a tökéleteset, és nem a „jobban”? Nagy szüksége volt az alvásra. Sikerült is kipihennie magát. Eszébe jutott a lány. Vinga… Feléje fordult. Nyakán még ott éktelenkedett egy kis sötétbarna folt. Gyorsan lekaparta a körmével. Uramisten! Milyen közel is volt hozzá a lány, hogy a rítus valódi áldozatává váljon! Akár a pogány idők szüzei, akiket a bő termést biztosítandó áldoztak fel az isteneknek. Remélte, hogy a lány nem volt túl sokáig a kör belsejében, és a gonosz hatalmak nem rabolták el lelkének egy kis darabját sem. A mandragóra… Ott függött fölötte, az egyik oszlopra akasztva.

Csakis Vinga tehette oda. Milyen kedves, hogy így ide bújt mellé, hogy felmelegítse és hogy vigyázzon rá. Levette a mandragórát, majd a kezébe fogta és kedvesen rámosolygott. – Köszönöm – suttogta –, köszönöm, hogy megmentetted a kedvesem. Megmentetted attól, hogy… Mitől is mentette meg? Hogy élőhalott legyen? Vagy csupán egy árny? Esetleg meg is ölhették volna? Halála után talán ő is a szellemsereg tagja lett volna? Heike el sem tudta képzelni, mi történt volna a lánynyal, ha valóban a hatalmukba kerül. Talán már így is maguk közé valónak tekintik? És még csak nem is tartozik az elátkozottak közé! Hétköznapi ember, akit nem védenek természetfeletti képességek. Rémület áramlott végig a testén, amikor rádöbbent, hogy neki viszont egész hadsereg alvilági lény áll a parancsnoksága alatt. Képtelen volt olyan természetességgel kormányozni őket, ahogy Ingrid és Ulvhedin. Az ő idejükben nem is volt más személyzet Graastensholmon. Heike ennek a puszta gondolatába is beleborzongott. Óvatosan kibújt az ágyból és felöltözött. Amikor már megmosakodott – csendben, nagyon elővigyázatosan, nehogy Vinga felébredjen –, sikerült az álmot is kidörzsölnie a szeméből, és többé-kevésbé rendbehoznia magát, lelopakodott a konyhába, hogy készítsen a lánynak valami ennivalót. Megérkezett a szakácsnő. Heike tétován állt az ajtóban, de szerencsére az asszony már látta itt néhányszor. Üdvözölték egymást, majd Heike elmondta, hogy mit szeretett volna. – Már készen van az étel, uram, Vinga kisasszony

és a vendége számára. Heike megköszönte és felajánlotta, hogy ő majd felviszi. Mielőtt kiment volna az ajtón még egyszer hátrafordult és azt mondta: – Bár egy szobában aludtunk, szeretném, ha senki nem gondolna rosszat Vinga kisasszonyról. Semmi szégyellnivaló nem történt köztünk. Túlságosan is tisztelem őt. – Természetesen, Heike úr. Senki nem feltételezné egyikükről sem. Hiszen magának köszönhetjük azt is, hogy a kisasszony visszatérhetett Elistrandra. És ezért soha nem lehetünk elég hálásak. Heike barátságosan elmosolyodott. – Boldog vagyok, hogy valamennyien mellette állnak. Hiszen ő a barátaiként tart számon benneteket. A szakácsnő lelkesen folytatta. – Jó, hogy említette ezt, Heike úr. Most már bizonyosak vagyunk benne, hogy Snivel úrnak sikerült megvásárolnia egyikünk becsületét. Hiszen mindig tudják, mikor hová megy a kisasszony, a gazdaságban történt dolgokról nem is beszélve. – Ez szörnyű – fordult vissza az ajtóból Heike és letette a tálcát az asztalra. – Van már valaki, akit ezzel gyanúsítanak? – Hát, nem olyan biztos. Igaz, van néhány egészen új ember a szolgák között. A régiek hűségesek, ebben biztos vagyok. Heike szerette volna tudni, hogy kik az újak. Kiderült, hogy a kertészfiú, akit Pernek hívnak, meg Ella, a szobalány. Per errefelé vetődött és munkát keresett. Ella Christianiából érkezett és jó ajánlólevelei voltak. Heike szívesen megnézte volna azokat az ajánló-

leveleket. Vinga kisasszony visszaadta őket Ellának. Ezek után számos kellemetlenség származott volna belőle, ha Heike netalán visszakéri valamennyit. Mindenesetre megkérte a szakácsnőt, hogy tartsa nyitva a szemét. Megígérte, hogy ő viszont alaposan körülnéz a gazdaságban. – Egyébként… Ma éjjel is itt alszom – mondta zavartan. – Szívesen maradok ugyanabban a szobában, mert már megszoktam. Vinga kisasszony bizonyára visszaköltözik a sajátjába. Annak, hogy ma nálam aludt, az az egyszerű oka volt, hogy beteg voltam. – Hát uram, bocsássa meg, de még most sincs valami jó színben. Egy jó kiadós ebéd bizonyára megteszi majd a hatását. Az agglegények hajlamosak arra, hogy elhanyagolják magukat. – Lehetséges – nevetett rá Heike, de nem adott bővebb magyarázatot. Amikor visszament a szobába, a lány még mindig aludt. Óvatosan az éjjeliszekrényre rakta a tálcát, majd a lány vállára tette a kezét. A lány ijedten felkiáltott és a tálcát is majdnem felborította. – Vinga! Csak én vagyok! – Ó! Már azt hittem, hogy az a… – Tudom, mire gondolsz. Nem lett volna szabad így rád ijesztenem. Van itt egy kis ennivaló. Én már nagyon éhes voltam, gondoltam, hogy te is az lehetsz. – Ami azt illeti… – jegyezte meg, amikor megérezte az ínycsiklandozó illatokat. – Félrehúznád a függönyöket? Hány óra lehet? Miután ettek és Vinga is felöltözött, kellemes nyugalomban töltötték el az estét. Vinga, aki már fel-

olvasta Heikének a Jéghegyek Népének történetét, szerette volna lejegyezni a velük történteket is. Közösen idézték fel emlékeiket, hogy mindent pontosan úgy írjon le, ahogy történt. A varázsigéket kihagyták. Jobbnak látták ugyanis, ha avatatlan emberek nem kerülnek a tudás birtokába. KÖZELEDETT AZ ÉJFÉL. Elistrand, és az egész járás lakói nyugovóra tértek már. Csak a kutyák ugattak egymásra a különböző majorokból. Aznap éjjel is erős fénnyel világított a hold. Természetesen Vinga is a férfival tartott, együtt vágtak át a szántóföldeken és keskeny erdei ösvényeken. Heike még mindig nem hitte el, hogy képes lesz egy egész seregnyi szellemnek parancsolni. A lány kérését mindenesetre nem tudta megtagadni. Bizonyára azért, mert mindig sikerül elbájolnia valamivel. Ha nem vigyáz magára, a végén még teljesen a kisujja köré csavarja! Szegény Heike! Nem tudta, hogy a lány ezt már réges-rég megtette! Nehezen találtak rá arra a helyre az erdőszélen, ahol búcsút mondtak az árnyaknak. Úgy látszik, túlzottan izgatottak és fáradtak voltak már tegnap éjjel. De amikor odaértek, biztosak voltak benne, hogy nem tévesztették el. Az árnyak vártak. Már messziről hallották várakozásteljes morajlásukat, furcsa motyogásukat. Amikor észrevették két vezetőjüket, mormogásuk izgatott, messzire elhangzó kiáltássá változott, majd lassan elhalt, hogy életre keljen ismét. Olyanok voltak, mint a régi görög drámák kórusa.

Heike maga sem vette észre, és megragadta a lány kezét. Valahogy neki is nehezére esett megszokni új ismerőseit. – Tényleg ennyire szeretnének bejutni Graastensholmra? – kérdezte hitetlenkedve Vinga. – El sem tudom képzelni, mi lehet nekik ott olyan érdekes! – Nem is erről van szó. Rokonságot éreznek a Jéghegyek Népével. Tiszteletet éreznek irántunk. Most pedig lehetővé tettük számukra, hogy egy halandót kiűzzenek abból a házból, melyet szinte már otthonuknak éreznek. Gondolhatod, milyen boldogok! Vinga nem akart hinni a fülének. Heike megállt a szellemsereg előtt. Elmagyarázta, hogy azok, akik nem tudnak a falakon keresztül bejutni, hogyan mehetnek be a kastélyba. Vingával már mindent jó előre megbeszéltek. Heikének is fel kellett másznia velük, hiszen valakinek fel kellett húznia néhány tetőcserepet. Sőt, tovább kellett kísérni őket, egészen a padlásig. Utána viszont már boldoguljanak, ahogyan tudnak. Heike nem lelkesedett a feladatért. Csakhogy nem tagadhatta meg, különösen azok után, hogy ő volt az, aki felszabadította a másvilág erőit. Vinga nem tudta eldönteni, hogy ki van kinek a hatalmában. Neki csak annyi volt a dolga, hogy észrevétlenül maradjon a kertben. Heike intett, a szellemek pedig követték. Most már Vingának is volt annyi bátorsága, hogy hátraforduljon. Ösvényeken, rejtett utakon jártak. Amikor hátrapillantott, csodálkozva vette észre, hogy a szellemek egyáltalán nincsenek olyan sokan, mint

előző alkalommal gondolta. Talán éppen az esemény valószerűtlensége okozta, hogy első alkalommal úgy tűnt neki, hogy szinte mindenütt ott nyüzsögnek. Anynyira érdekelte kíséretük száma, hogy hátrafelé kezdett lépegetni, hogy megszámolja őket. Miután egy göröngyben alaposan felbukott, Heike kézenfogta és megkérte, hogy legyen egy kicsit óvatosabb. Bár nem sikerült pontosan megszámolnia őket, úgy vélte, húsz és harmincöt között lehetnek. Ingrid „aprónépe”. Némelyikük olyan magas volt, akár az erdei fenyők. Furcsa volt arra gondolnia, hogy ha egy halandó látja most őket, rajta és Heikén kívül senki mást nem lát menetelni a földeken át. Pedig mennyire tévedne! Egy pillanatig még örült is annak, hogy betekintést nyert egy másik világba. De amikor esze felülkerekedett lelkesedésén, rádöbbent, hogy inkább félnie kellene. Furcsán kezdte érezni magát. Két közvetlen közelükben járó kísérőjük külseje ugyanis némi kívánni valót hagyott maga után. Egyikük természetesen az akasztott ember volt. Ajka körül továbbra is ott ült a mindentudó, ironikus mosoly. Az akasztott után pedig a legvisszataszítóbb külsejű szörnyeteg csúszott-mászott. Csúnyábbat nehéz lett volna elképzelni is. Kedves Heike!, tűnődött a lány. Ha végre sikerült elkergetned Snivelt, légy olyan kedves és kergesd el ezeket a borzalmakat is! Nekem mindegy, hogy mivel és hogyan, de tedd meg! Különben be nem teszem a lábam Graastensholmra. Micsoda alvilági lényeket szabadítottak rá a világ-

ra! Megérkeztek. Vinga szót fogadott és gondosan elrejtőzött. Elbújt néhány sűrű bokor mögé. A jellegzetes, kellemes illatból rájött, hogy csakis erdei málna lehet. A bokrok rejtekéből alaposan szemügyre vehette a házat és ami körülötte történik. Majdnem mindent. A többiek élükön Heikével hosszú; tömött sorban haladtak a ház felé. Vajon Jó Tengel mit szólna ehhez? Neki egész biztos tudomása van a dologról. Hát Charlotte Meiden? Vagy Liv és Dag, akik felvirágoztatták az udvarházat? No és Yrja meg Irmelin, a ház egykori gondos úrnői? Persze Ingrid és Ulvhedin már Heike előtt benépesítette velük a kastélyt. Tényleg ennyi lényt engedtek volna be ők is a falak közé? Vinga nem nagyon hitte. Úgy vélte, azóta sokan csatlakozhattak a szellemsereghez. A főbejárat előtt megálltak. Néhány visszataszító alak felment a lépcsőn, majd egyszerre eltűnt. Arrébb egy szörnyeteg kúszott felfelé a falon. Az udvaron kis csoport várakozott türelemmel. Magas, rémisztő alakokat látott, félig állati, félig emberi lényeket, fejükön szarvasaganccsal, lábukon patával. Némelyik leginkább farkashoz hasonlított, voltak olyanok, melyeknek hosszú, kecses volt a lába, akár a lovaké. Némelyiknek szárnya is volt… Vinga arra gondolt, hogy csakis ezek lehetnek azok a démonok, melyekről Silje álmodott egykor. De mintha Ingrid is látta volna őket látomásaiban. Valóban léteztek volna? Nem csak az emberi képzelet szülöttei? Még sokáig bámulta őket, azután egyszer csak el-

tűntek. Úgy látszik, sikerült bejutniuk, tűnődött Vinga. Már rengetegen lehetnek odabenn. Szerencsétlen Snivel! Nem lehet kellemes, ha ezek kísértenek valakinek a házában! Csak úgy sütött belőlük a gonoszság. Szemével megpróbált Heike után kutatni. Lassan kiürült az udvar. Látta, amint a férfi felfelé kapaszkodik a tetőn, pontosan abban az irányban, amerre ők ketten jártak legutóbb. Mögötte egy meghatározhatatlan külsejű rém haladt, nagy puffanásokkal. Biztos, hogy valamilyen víziszellem. Leginkább egy vízesésé lehetne. Vagy talán egy vízbefúlt szelleme? Nem, akkor magától is át tudna hatolni a falakon. A tetőn keresztül-kasul apró visszataszító lények nyargalásztak, hol megelőzve Heikét, hol lemaradva mögötte. Nem is baj, ha gyorsabban felérnek, gondolta a lány, tudta, hogy Heikének mennyire nincs ínyére a tetőre mászás. Némelyek már odafönn várakoztak rájuk, de olyan magasan voltak, hogy Vinga nehezen tudta volna meghatározni ilyen távolságból a kinézetüket. Elborzadva gondolt arra, hogy Heike akár le is eshet a magasból. Végre célhoz értek, ám ezzel el is tűntek a lány szeme elől. Snivel csak egy hét múlva érkezik haza, így legalább nem érheti Heikét a házban semmiféle meglepetés. Vinga gyanította, hogy Snivel emberei őrt állnak egész éjjel a házon belül és kívül is. Még sokáig kellett várnia. Lába elzsibbadt a hoszszú guggolástól. Megpróbált testhelyzetet váltani, de egy idő után attól is begörcsölt a lába. Hihetetlen volt számára, hogy a valóságban éli át mindezeket a szörnyűségeket, és nem rémálom az egész.

Végre felbukkant Heike feje a tető egyik fordulójában. Egyedül van! Végrehajtották a feladatot. Most már a szellemeken a sor! A férfi ügyesen lejutott a tetőről, nem úgy, mint előző alkalommal, amikor lecsúszott a falról. Kényelmesen gyalogoltak hazafelé. Inkább a rejtett ösvényeket választották megint, mert ilyen kései órán nem szívesen találkoztak volna senkivel. – Észrevetted? – fordult a férfi felé Vinga. – Eltűnt a levegőből a feszültség. Heike tudta, hogy a lány mire gondol. – Megérkezett a tavasz – bólintott a férfi. – Túlléptünk a napfordulón, a legveszélyesebb időszakon. – Olyan békésnek tűnik minden. – Igen, de ne feledd, hogy belőlünk is nyugalom sugárzik immár. Vége az idegfeszítő napoknak! – Igazad lehet. Azt hallottam, hogy tegnap gyönyörű tavaszias idő volt, persze ebből mi nem sokat tapasztalhattunk. – Kellemetlen, hogy alvással vesztegettünk el egy egész napot. De most már válaszolhatok Nilsszel kapcsolatos kérdésedre. Úgy terveztem, hogy legközelebb magammal hozom. Azonban valami jobb ötletem is támadt azóta. Beszélgettem ma reggel a szakácsnőddel és eszembe jutott, milyen kellemesek lehetnek a szokványos hétköznapok. Jólesett megszabadulni a feszültségtől, ami napok óta teljes súlyával rám nehezedett. Rádöbbentem, hogy te soha nem mozdulsz ki Elistrandról. Így arra gondoltam, hogy elmehetnénk Christianiába a tavaszi vásárra, hogy végre hétköznapi emberek között lehessünk, akiknek gondolatai, aggodalmai és örömei szokványosak és nincs bennünk

semmi természetfeletti. Nilset is magunkkal vihetnénk. – Nagyszerű! – kiáltotta Vinga a tőle megszokott, őszinte lelkesedéssel. – Akár azonnal indulhatunk! Heike szívébe markolt a lány öröme. Hát ennyire vágyik arra, hogy viszontlássa Nilset? Épp ideje lenne, ha véget vetne ennek a komédiának. Vingának minden joga megvan ahhoz, hogy úgy éljen, ahogy akar, és azt válassza, akit akar. Itt az ideje, hogy ezt tudomásul vegye. – Heike, ha visszaszereztük Graastensholmot… amiben biztos vagyok, ugyanazt kellene tennünk, amit Jó Tengel is tett egyszer a Hársfaligetben. Fát fogunk ültetni Graastensholmon. De nem kell varázslatot bocsátanunk rá, ahogy ő tette. Annak a napnak emlékéül ültetjük majd, amikor Heike Lindnek és Vinga Tarknak sikerült visszaszereznie örökségét, maguk és örököseik számára. – Igazán szép gondolat – jegyezte meg Heike. – Feltétlenül ültetünk fát. Már csak az a kérdés, hogy milyet szeretnél? – Természetesen hársfát! De a helyet neked kell majd kiválasztanod, hiszen a te birtokod, nem az enyém. Legjobb lenne az udvar közepére ültetni, hiszen olyan üresnek tűnik így. A férfi nem válaszolt. Pedig mennyire szerette volna megosztani a lánnyal Graastensholmot! Ám egyelőre nem szólt erről egy szót sem. – Ma éjjel is velem fogsz aludni? – kérdezte a lány. – Igazán olyan tisztességesen viselkedtünk. – Ma éjjel nem, Vinga. Kipihentem magam. Úgyhogy ezek után már nem akadályozhatnánk meg, hogy kitörjön a botrány.

– Heike, hogy milyen nagyszerű vagy! – kiáltotta lelkesen a lány. – Hát akkor mindenki a saját szobájában alszik majd. Amúgy tisztességesen. Azt persze nem akadályozhatod meg, hogy álmodjak rólad. Tudom, hogy merész és izgalmas álmaim lesznek! – Egyedül is maradsz velük – nevetett Heike, akinek furcsa módon nagyon jó kedve kerekedett. Csak most döbbent rá, milyen nyomasztó teher volt a vállán a szellemsereg. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy hagyja szabadon garázdálkodni őket Graastensholmon és vissza sem megy többé. De a kötelességtudó Heike képtelen lett volna erre. Megálltak. Elistrand határához érkeztek – Vinga! – mondta a férfi és két keze közé fogta a lány fejét. – Még nem is köszöntem meg neked a segítséget. Ezzel fölébe hajolt és megcsókolta a homlokát. Vingának ismét eszébe jutott, hogy úgy látszik, Heikének csak ennyire futja, amikor a férfi váratlanul megcsókolta előbb az egyik, majd a másik orcáját, végül ajkát könnyeden a lányéhoz érintette. Ám Heike mintha megrettent volna attól, amit elkövetett. Elengedte a lányt és bocsánatkérőn nézett rá. – Bocsáss meg… nem akartam… igazán… Vingának most nem volt kedve ahhoz, hogy gúnyolódjon vele. Unta már, hogy a férfi állandóan viszszautasítja. Ha annyira kívánja, akkor most már kezdeményezzen ő! Hányszor elmondta már, hogy túlságosan szemérmetlenül viselkedik! – Nem tesz semmit – mondta könnyedén. Heikét szíven ütötte ez a közöny. – Menjünk be, már nagyon álmos vagyok. Heike is úgy érezte, mintha valami minden erejét

kiszívta volna. A lány szinte levegőnek nézte. Pedig máskor mennyire örült volna annak, ha megcsókolja. Vajon mit vétett ellene? Csak nem Nils miatt van az egész? Szegény Heikét a pokol kínjai égették aznap éjjel. Nem is tudta kipihenni magát. Többször is felötlött benne, hogy be kellene mennie a lányhoz és megkérdezni tőle, hogy tényleg nincs már szüksége rá? Jól tudta azonban, hogyha bemenne hozzá, többé már nem lenne ereje kijönni onnan, és a szerelméért könyörögne. Most már biztos volt abban, hogy képtelen lenne a lány szerelme nélkül élni. Nem tudta, mit kezdjen a hirtelen rátörő érzésekkel. És Vinga, ez a gonosz tündér, észrevette az őt gyötrő vágyat. Most bezzeg elégedetten nevet magában. Hogy ő mekkora bolond volt!

7. fejezet A CHRISTIANIAI PIACTÉR leginkább nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlított a tavaszi vásár idején. A bódékban árusok kínálták különféle portékáikat. Lehetett kapni bőröket, nemes prémeket, halat, húst, szebbnél szebb kelméket és mindenfajta csecsebecsét. A piac odacsalogatta a vándorszínészeket, a mutatványosokat, és a zsebtolvajokat meg a csalókat is. Sokan jöttek olyanok is, akik itt árulták a hosszú téli estéken fából, vasból, gyapjúból készített portékáikat. Vinga határtalanul lelkes volt. Heike és Nils közrefogta a lányt, úgy haladtak a bódék között. Szíve szerint mindent megvett és mindent megkóstolt volna a palacsintától kezdve, az ostyán, karamellán, főtt kolbászon át a meleg levesig, frissen sült kenyérig és más csodákig. Gyermekek szaladgáltak a vásárlók között. Heike gondosan elrejtette erszényét, hiszen tudta, milyen ügyesek és gyorsak az ifjú és idősebb zsebtolvajok. És Vinga dolgaira is ügyelnie kellett. Sajnos a lányt teljesen magával ragadta a vásárlókedv. Szegény kislány, nem volt túl vidám az élete a szülei halála után. Persze azért még nem kellene annyit fecsegnie ezzel a Nilsszel. Gyönyörű idő volt. A nap fénye megvilágította a színpompás farsangi szalagokat. Élvezték a vásár forgatagát. Tréfás kedvükben voltak mind a hárman. A félelem néha mégis összeszorította a torkukat. Eszükbe jutott Graastensholm és a sok szörnyűség, ami azóta a kastély falai között történhetett. Feladatuk, melynek még nem jártak a végé-

re, sötét viharfelhőként tornyosult fölébük. Még riasztóbb volt arra gondolni, hogyan végződik majd a játék, amibe belekezdtek. Nem tudták feledni, hogy Ingrid megpróbálta visszaküldeni a szellemsereget a másvilágra, de hiába próbálkozott vele. Persze ebben nem voltak annyira biztosak. Ingrid ugyanis váltig állította, hogy szerette szellemeit, mert jó szolgái voltak. De ma, a christianiai vásár napján Heike és Vinga úgy döntött, hogy önfeledt és boldog lesz. És ehhez megpróbáltak ragaszkodni. Nils szerencsére semmi furcsát nem vett észre rajtuk. Ő is élvezte a napot. Éppen egy erőművész mellett haladtak el. – Igazán pompás férfi – sóhajtott Vinga. – Szerinted is, Heike? Heike, aki férfi lévén más szemmel nézte a férfiakat, mormogott valamit gyorsan válasz gyanánt. Vingát teljesen magával ragadta a látvány. Lelkesedése az erőművész figyelmét sem kerülte el. Rá is mosolygott a lányra. De ki ne tette volna meg egy ilyen bájos erdei tündér kedvéért, mint amilyen Vinga. A lány ettől teljesen elvesztette a fejét. – Észrevetted, Heike? Rám mosolygott! Hát nem káprázatos? A lány szavai nyílként fúrták át Heike szívét. Pár perccel később sem érezte magát jobban, amikor a lány szóba elegyedett néhány ifjúval, akik kést árultak. Nem mintha feltétlenül kést szeretett volna venni, de megtetszettek neki a fiúk és megállt mellettük. Nils is bekapcsolódott a tréfálkozásba, csak Heike kedve lett egyre sötétebb. Megpróbált nevetni, de vo-

násai nem engedtek fel. Vinga végre észrevette, hogy érzi magát barátja. Elnémult, arca elkomolyodott. – Nils, megvárnál minket itt? Pontosan itt. Van egy kis megbeszélnivalóm Heikével. Nils örömmel bólintott, Heike viszont semmit sem értett. Nem olyan ember volt, aki könnyen fölébe kerekedik hasonló problémáknak. Szerette volna megérteni az efféle emberi dolgokat, de szörnyű gyermekkora és a ránehezedő családi örökség lehetetlenné tette próbálkozásait. Le kellett küzdenie a lelkében lapuló gonosz ösztönöket. Ez óriási feladatként nehezedett rá, így nehezen érthetett meg egy olyan fiatal lányt, mint amilyen Vinga is volt. Becsapottnak és zavartnak érezte magát, ami nem a legmegfelelőbb hangulat a vásári mulatságokhoz. A lány maga után húzta a Megváltó templomához. Letelepedtek az egyik ablakmélyedésbe. Vinga határozott volt, hangjából és tekintetéből mégis gyengédség áradt, s ez enyhítette mondandója tartalmát. – Heike, nekem egyszer s mindenkorra elegem van ebből! Jogom van hozzá, hogy észrevegyem, ha egy férfi szép. Még akkor is, ha a szépség a férfiak esetében ritka adomány. Mert tudd meg, hogy a legtöbb férfi egyformán unalmas, színtelen és közömbös. Nem tilthatod meg nekem, hogy beszélgessek Nilsszel és más fiúkkal, ha kedvem úgy tartja. Még akkor sem, ha neked nincs ínyedre a dolog. Csak azért vagy olyan rosszkedvű és féltékeny, mert… – Egyáltalán nem voltam féltékeny! – Az lehet, de a magad módján mégis az voltál.

Olyan erős benned az önbírálat, annyira lebecsülöd önmagad, hogy azt már nem bírom elviselni. Nem vagyok hajlandó életem hátralévő részét azzal tölteni, hogy egyfolytában azt bizonygassam neked, milyen csodálatos vagy, és én mennyire szeretlek. Ez még a legerősebb szerelmet is képes lenne megölni. Hát még mindig nem értetted meg, mennyire szeretlek? Nem értetted meg, hogy bár szívesen fecsegek Nilsszel, téged szeretlek? Bár szeretem megcsodálni más férfiak szépségét, téged szeretlek? Rájuk nincs semmi szükségem, rád annál inkább. De ne akadályozd meg soha, hogy lélegzethez jussak! És azt sem, hogy bátran elmondhassam, ami a szívemet nyomja. Te egyfolytában másokat tukmálsz rám, hogy utána beleburkolózhass az önsajnálatba. Azzal vádolsz, hogy szemérmetlen vagyok, mert nem tudom letagadni a vágyam irántad. Eltaszítasz és megalázol és megpróbálsz mások karjába lökni! De amikor végre más társaságában is jól érzem magam, azonnal dühös leszel rám. Úgyhogy amíg meg nem szabadulsz oktalan féltékenységedtől és az önmagaddal szemben táplált lealacsonyító gondolatoktól, nincs beszélnivalónk egymással! Mielőtt Heike bármit is felhozhatott volna a védelmére, a lány már el is tűnt a forgatagban. Mivel is mentegetőzhetett volna? Azon kívül, hogy a lánynak igaza van, és hogy ő mekkora sültbolond, nemigen mondhatott volna bármit is. És ő még azt képzelte, hogy nemeslelkű. Azért, mert képes volt leküzdeni saját vágyát, pontosan a lány boldogsága érdekében. De úgy látszik, mégsincs elég bátorsága ehhez. Már-már betegesen vágyott rá, gyűlölt minden férfit, aki megbámulta. Mi ez, ha nem

féltékenység? Ő patetikusan inkább szerelmi bánatnak, boldogtalan szerelemnek nevezte. Micsoda bolondság! Miért lenne egy csöpp emelkedettség is az ő szerelmi nyavalygásaiban? Keserű önvádtól gyötörve vágott át a tömegen, hogy odaérjen a megbeszélt helyre. Nils hűségesen várta őket. – Hol van Vinga? – kérdezte barátját. – Vinga? Azt hittem, veled van! – Hát akkor merre lehet? Csak nem tévedt el, vagy talán… – Vagy talán? – Nem, nem. Az lehetetlen. Semmi kedve nem volt vitájukról beszélni. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a lány valóban beváltja fenyegetését: hogy addig látni sem akarja, amíg meg nem változik. Mennyire fájtak neki ezek a szavak! Remélte, hogy lány ezek után nem próbált meg egyedül hazajutni Elistrandra. Heike sejtette, miféle veszedelmek érhetik útközben. Hiszen a pénzét is rábízta, Snivel emberei pedig még mindig leselkednek rá. – Eltűnt – állapította meg hangosan. – Meg kell keresnünk, de gyorsan. – Természetesen. De nem lenne jobb, ha én itt várnám továbbra is? – kérdezte. – Ahogy megbeszéltük. – Azt hiszem, igazad van. Majd én időnként viszszajövök, hogy megkérdezzem, történt-e valami számunkra érdekes. Ha nem találjuk meg, akkor nem marad más választásunk, mint otthon keresni őt. Nem csodálkoznék, ha meg akarna tréfálni bennünket.

Keresztülvágtatott a tömegen. Szíve tele volt félelemmel. CSAKHOGY VINGÁNAK esze ágában sem volt hazaindulni. Még mindig forrt benne a düh. De legalább jól beolvasott Heikének. Olyan dühös volt, hogy szinte szédült. Talán egy kicsit túlzásba vitte, de annyi baj legyen. Legalább észhez tér ettől. Lesz ideje, hogy még egyszer végiggondolja kapcsolatukat. Mielőtt visszatérne találkozóhelyükre, körbesétálja a piacot. Heike pedig csak várjon rá! Néhány lépés után rájött, hogy eltévedt a bódék között. Tétován járt körbe-körbe, egyre jobban kétségbe esett. Tudta, hogy képes lesz úgy elmenni Nils mellett, hogy még csak észre sem veszi. Úgy érezte, mintha mindenki szántszándékkal kerülne az útjába. Jó néhányan szóltak is hozzá, többnyire félig, vagy már teljesen részeg férfiak. Még a köpenyét sem szégyellték megrángatni. Mások durva szavakat kiabáltak neki. Végre észrevette a fiatalembereket, akiktől a kést akarta megvásárolni. Megkönnyebbülten lélegzett fel. Akkor már nem lehet nagyon messze találkozóhelyüktől. – Adjonisten! – üdvözölték a legények, – Mégis, meggondoltad magad? Akkor megveszed a kést? – Nem. Arról van szó, hogy eltévedtem. Meg kell találnom a barátaimat. Egy kútnál várnak rám, egy mézeskalácsos bódéja mellett. – Hát az arra van, innen nem messze – mondta az egyik legény és kezével az egyik irányba mutatott. – Hanem hallod-e, megkaphatod a kést. Ingyen is.

Olyat, mint ez is itt. Elővett egy rövidnyelű, ám szépen faragott kést. Még a tokját is kidíszítették. – Hogy kaphatnám meg csak úgy? – Miért ne? Csak el kellene jönnöd velem oda, az istállók mögé… ott van ugyanis… – Most? – kérdezte Vinga tétován. – Nem hiszem… Köszönöm a kedvességeteket, de meg kell találnom a barátaimat. Már biztosan nagyon aggódnak értem. A fiú előrelépett a hosszú asztal mögül. Kezét kinyújtotta a lány után. Kellemetlen szag áradt belőle. És így közelről már egyáltalán nem festett olyan jól, mint a pult mögött. Arcának bedugult pórusai elárulták, hogy hónapok óta nem mosakodhatott. – Igazán kedves lenne tőled, ha egy késsel ajándékozhatnád meg a barátodat! Jó kis meglepetést szerezhetnél neki. Gyere csak, van időnk. Nem kell úgy sietni. Vinga habozva indult el vele. Igazán nem akart udvariatlannak tűnni, amikor ilyen értékes dologgal akarják megajándékozni… Vinga észrevette, hogy a fiú valamit intett barátai felé, és mintha azt mondta volna, hogy „utána a tiéd”, majd maga után húzta. Az istállók tényleg nem voltak messze. Amikor odaértek, a fiú gyorsan körülnézett és buta vigyorral az arcán magához rántotta a lányt. Meg akarta csókolni. Vinga nem is tudta, hogy érthette ennyire félre a fiú szándékait. Egyáltalán nem ijedt meg. Keveset tudott még a világról, ezért az efféle aljasság rendkívül feldühítette. Haragja mindig rendkívüli erővel töltötte el. A férfit meglepte Vinga támadása, úgyhogy még

magához sem bírt térni ámulatából, amikor a lány már kiszabadította magát a szorításából és szaladt vissza a vásár felé, ahogy csak a lába bírta. Dühös és riadt volt egyszerre. Szerencsétlenségére ismét egy férfi állta az útját. Sátra előtt üldögélt, és egy üvegből iszogatott valamit. A jóképű, izmos erőművész volt az. Vinga a sátrak másik oldalán próbált visszajutni. Most aztán közelről láthatta mindazt, amit az előbb a műsoruk során megcsodálhatott, artistákat, szakállas nőket és más csodabogarakat. De uramisten, milyen állapotban van némelyik! Remélte, hogy Heike nem téved erre, mert egyik-másik szerencsétlent ketrecben tartották. Hogyan segíthetne rajtuk? Miközben ezen töprengett, szabályosan belebotlott az erőművészbe. – Nocsak – jegyezte meg a férfi és megragadta a lány karját. – Csak nem te vagy az a csinos leányzó, aki olyan szépen mosolyogott? Tetszett a mutatvány, ugye? Na, ülj ide mellém egy kicsit, és beszélgessünk. Csak úgy áradt belőle az olcsó pálinka szaga. Egyik kezével lehúzta maga mellé, a másikkal meg durván csiklandozni kezdte. Várta, hogy Vinga is heherészni fog és aléltan néz majd rá, mint a többi lány, akikkel már dolga volt. Ám Vinga sírva fakadt, a kétségbeesés és csalódottság könnyei peregtek le arcán. Sejtette, hogy erővel itt nem megy semmire. Kiabálni kezdett. Olyan hangosan kiáltozott segítségért, hogy a férfi rémülten elengedte. – Mi van veled, te lány… mi a fenének kell így ordibálni? Hiszen én csak… Vinga addigra már messze járt. Már csak azt hallotta, hogy utánaszól valami olyasmit, hogy „te kis

ringyó”, vagy effélét. Mélységesen megalázták. Vinga képtelen volt néven nevezni azt a hatalmas vereséget, amit az imént rámértek. Ide-oda bukdácsolt, szédült, alig tudott megállni a lábán. Ott valahol távolabb a bódék között megy valaki… Heike magas, csuklyás alakja… Csak ő lehet, semmi kétség! – Heike! A férfi meg sem hallotta. Vagy valaki más lett volna? Nem, csak ő lehetett. Heike! Vingának zúgott a feje a zsivajgástól, a zenebonától, a vásárosok rikoltozásától… tovább bukdácsolt, majdnem feldöntötte egy rézárus edényeit, többször is bocsánatot kért, majd folytatta bolyongását. A férfi eltűnt. Uramisten… Nem, mégiscsak ott van. Egyre közelebb ért hozzá. Már harmadszor kiáltotta feléje a nevét. A férfi megfordult. Ő volt az. A férfi rohanni kezdett feléje. Amikor végre találkoztak, a lány a karjába vetette magát, fejét a férfi mellkasára hajtotta, és csendesen zokogott. Képtelen volt megszólalni. – Vinga, én már azt hittem, hogy elindultál hazafelé. Aggódtam érted. – Eltévedtem – szipogta a lány. Kétségbeesetten kapaszkodott a férfiba, aki szorosan magához ölelte, mert nem tudott betelni az érzéssel, hogy ismét mellette van. – Bocsáss meg, Vinga! – suttogta a fülébe Heike. – Bután viselkedtem. – Nem, nem! Nekem kell tőled bocsánatot kérnem! El tudod felejteni mindazt, amit neked mond-

tam? – Nem akarom. Tanulságos volt számomra. – De nem volt jogom ahhoz, hogy ilyeneket mondjak! Te vagy a legjobb ember, akivel valaha is találkoztam, Heike! A férfi sejteni kezdett valamit. – Történt valami, Vinga? – Majd később elmondom. – Most pedig menjünk oda Nilshez. Itt van a közelben. Kéz a kézben indultak barátjuk felé. Vinga megkönnyebbülten lélegzett fel. Végre ismét megtalálta az ő kedves Heikéjét. Tovább sétálgattak a piacon, Heike és Nils újraéledt érdeklődéssel, Vingának viszont már elment a kedve az egésztől. Gyűlölte a lármát, az embereket, a csecsebecséket, és egyfolytában attól rettegett, hogy visszavetődnek megaláztatásainak színhelyére. Többször is megrángatta Heike köpenyét, hogy megkérdezze, nem akarnak-e még hazamenni. Mire a férfi azt mondta, hogy nemsokára. Ám Nils olthatatlan lelkesedéssel ment előttük, ők pedig nem akarták kedvét szegni azzal, hogy elmennek. A fiút teljesen elvakította Vinga szépsége. Heike, aki megfogadta, hogy soha többé nem fog féltékenykedni, inkább Nils otthoni kedvesére gondolt, amikor barátjának szegezte a kérdést: – Nézd csak, Nils, milyen szép sál! Mi lenne, ha meglepnéd vele a kedvesed? Nils bűntudatosan elmosolyodott. – Hát van kedvesed, Nils? Milyen nagyszerű! – ujjongott Vinga. – Egyszer igazán meglátogathatnánk, kérlek, egyezz bele! Heike, ugye kisegítjük Nilset egy

kis pénzzel? Hogy valami egészen különlegeset választhasson! Nils ezek után belátta, hogy Vingánál nincsenek esélyei. Heike pedig rádöbbent, hogy valóban ok nélkül féltékenykedett. Végül is az árus legszebb portékáját vásárolták meg. Egy ideig elvitatkoztak azon, melyik a legszebb, de végül Nils ízlése döntött. Utána furcsa dolog történt velük. Már hazafelé indultak, amikor Nils felfigyelt egy jósnőre. Érdekes módon addig nem is ötlött szemükbe a bódé, amelynek belső függönye is volt. Odabenn pedig egy fiatal asszony ült, valószínűleg cigányaszszony. – Bemenjünk? – kérdezte Nils. – Hát persze – felelte Vinga. Heike nem szólt egy szót sem. A szokatlanul szép nő jól látta, hogy tétováznak, így magához intette őket. Bizonytalanul indultak felé, mert fogalmuk sem volt, mennyibe kerülhet a jóslás. Amikor megtudták, úgy döntöttek, hogy maradnak. Nils volt a legkíváncsibb, így a cigányasszony vele kezdte. A jósnő ráemelte csillogó, szénfekete szemét, öt gyermeket és boldog életet jósolt neki. Nem lesz gazdag, de éppen elég pénze lesz ahhoz, hogy boldoguljanak. Súlyos betegség támadja majd meg, de sikerül leküzdenie. Nem, nem a nagyvárosban, hanem vidéken vár rá a boldogság. Hazatér majd és feleségül veszi ifjúkori szerelmét és… véletlenül nem olyan a foglalkozása, ahol mérgekkel is akad dolga? Ebből rájöttek, hogy az asszony érti a mesterségét. Nem a szokásos közhelyeket hallották tőle, hogy sokáig él, feketehajú asszony hálózza majd be, és egy

csomó pénze lesz. – Most én következem – jegyezte meg Vinga, és engedelmesen előrenyújtotta a kezét. – Mi az ördögöt kerestél? Van itt egy árnyék, egy… – Talán nem mostam rendesen kezet – tréfálkozott a lány. Az asszony gyorsan rápillantott, majd ismét a kezére. – Veszélyben voltál. Az életed volt veszélyben. A halál birodalmának nyomait látom itt… – Ez bizony igaz lehet – mondta Vinga most már elkomolyodva. – Ugye nemrég történt? – Úgy bizony. – Jobb, ha ezt nem firtatjuk – hangzott fel a háttérből Heike dörgő hangja. – Már túl vagyunk ezen. Inkább a jövőjéről beszélj! A cigányasszony összeszedte magát. – Harcot látok. Elkeseredett harcot, amely egy gonosz emberrel szemben folyik. Nem tudom megmondani, hogyan végződik, de hosszú életű leszel, gyermekem, nagyon hosszú életű. Egyetlen gyermeked lesz, a házasságod pedig nagyon boldog. Akadnak gondjaid, de sok örömben lesz részed. Annyit mondhatok, hogy a kezed egészen különleges, még nem láttam ehhez foghatót. Sok mindent nem is értek. Ezzel elengedte Vinga kezét. A lány szívesen elhallgatta volna még, bár kissé megrémítette, amit az asszony mondott, úgyhogy inkább nem kérdezősködött. – Most pedig Heike következik – bíztatta barátját Nils. – Nem hinném, hogy nekem szükségem lenne er-

re. Az asszony ránézett. – Engedd meg, hogy jósoljak neked. Igazán érdekes lenne. Anélkül, hogy a kezedet látnám, megmondhatom, hogy a sorsod szorosan kapcsolódik ennek a lánynak a sorsához. Azok ketten egyetértően bólintottak. – Most pedig mutasd a kezed! Heike összeszorította a száját, majd az asszony felé nyújtotta a kezét. Az asszony megfogta. Arcáról fokozatosan eltűnt minden szín. Majd megfogta Heike ujjait és határozott mozdulattal becsukta a kezét. – Neked nem jósolok – mondta csendesen. – Nem. Tudom, hogy miért – felelte Heike. – Micsoda? – kérdezte félve Vinga. – Csak nem történik vele valami? – Nem a jövőjével van összefüggésben – felelte a lánynak a cigányasszony. – Annyit azonban elárulhatok, hogy az életvonala… végtelen! És ez csak töredéke annak, amit láttam. Heike fogva tartotta az asszony tekintetét. – Nehéz élet áll mögötted. Elvesztetted szerető férjed és a gyermeked. Fájdalmad szörnyű volt. Egyik helyről a másikra űzött a sors. – És a jövőm? – kérdezte az asszony még mindig feléje fordulva. Heike nem nézte meg az asszony tenyerét, még csak hozzá sem ért, de Vinga a pillantásukból megértette, hogy rokonlelkek, és ezért szükségtelen megérinteniük egymást. – Lesz új férjed. De nem lesz kedves hozzád, ezért elhagyod majd. Később találkozol azzal, akivel szíve-

sen megosztod majd az életed. Lesz új gyermeked is, de nem felejted el azokat, akiket elvesztettél. – És a boldogság? Heike jóságosan rámosolyodott. – Magad is jól tudod, hogy a boldogság nem olyasmi, amit egyszerűen zsebrevághat az ember, hogy elővegye, amikor szüksége van rá. Lesznek jobb és rosszabb napjaid is. A jósnő bólintott. – Nem kérdezem, hány éves leszek, mert azt tudom már. De, idegen… Remélem tudod, hogy veszélyes úton jársz? – Tudom. Nem volt más választásom. Ez a sorsom. Az asszony értette, miért mondja ezt. Pénzt nem volt hajlandó elfogadni tőlük. Még sokáig nézett utánuk, majd egyszerre eltűntek a forgatagban. Valamennyien elgondolkodtak a hallottakon. – Milyen gyönyörű asszony volt! – lelkesedett Nils. – Igen – felelte Heike álmodozó tekintettel. – A legszebb, akit életemben láttam. Óóóó! Ezek a szavak most Vinga szívét sebezték meg. Felpillantott a férfira, de látta, hogy az gondolataiban valahol máshol jár. Ajka körül gyengéd mosoly játszott, Vingának pedig eszébe jutott, milyen jól megértették egymást, még szavakra sem nagyon volt szükségük. Olthatatlan vágy ébredt benne, hogy viszszamenjen és összekarmolja a jósnő arcát. Gyomra remegett, dühös, megalázott kislánynak érezte magát, vézna, jelentéktelen és unalmas csitrinek. Bőgni tudott volna kétségbeesésében. Heike pedig semmit sem vesz észre az egészből.

Egész biztos, hogy gondolataiban még mindig a fekete szépségnél időzik. Vinga a fogát csikorgatta. Kedve lett volna letaszítani a férfit az útról, vagy belelökni egy pocsolyába! Nilset kíváncsivá tette, miért nem akart Heikének jósolni az asszony. Egész úton fecsegett, és ez Vingát rendkívül zavarta. Vinga fölött még soha nem borult be ennyire az ég. Minden olyan kilátástalannak tűnt számára. És akkor rádöbbent valamire: végül is mit tett Heike? Pontosan ugyanazt, amit ő is. Megcsodált egy gyönyörű arcot, és véleményét nem titkolta el. Nemrég még Vinga prédikált neki arról, hogy joga van ahhoz, hogy megcsodáljon egy szép férfiarcot. És azt követelte tőle, hogy emiatt ne legyen féltékeny. Most aztán megkapta! Legalább megismerte, mi is az a féltékenység. Milyen szörnyű, amikor hatalmába keríti az embert. Most már pontosan tudta. – Óóóó – suttogta. Végre Heike is észrevette, hogy valami nincs rendben. – Fáj valamid? – kérdezte. – Csak a bűnös lelkem! – Azt hiszem, nem jársz messze az igazságtól. Lám, közben meg is érkeztünk az istállónkhoz. Köszönjük, Nils, hogy elkísértél minket, viszontlátásra! Nils is köszönetet mondott nekik a szép napért. Megbeszélték, hogy hamarosan újabb útra indulnak hármasban. Vinga számára ritka nyomorúságos nap volt, ám élményeiről bölcsen hallgatott, amíg Heikével magukra nem maradtak a kocsiban. Amikor már kifelé mentek a városból, a lány arca

elé emelte kezét és zokogni kezdett. – No de Vinga! Most már igazán ne titkolózz tovább! Mi történt veled? A lány szipogott egyet-kettőt, majd kezével elmaszatolta arcán könnyeit. Lassan beesteledett, a levegő is lehűlt. Heike egyszerű kocsijában nem volt semmi, ami védelmet nyújtott volna a szél meg az eső ellen. Vinga reszketni kezdett. Rettenetesen érezte magát. – Csak az történt, hogy lehullott a hályog a szememről. Azóta magamat is más színben látom. – Velem is megtörtént ugyanez. – Mit mondasz, Heike? Muszáj, hogy az élet ilyen bonyolult legyen? – Azért mondd el, miért lett ennyire rossz a kedved! – Nem. Előbb mondd el te, hogy miért láttad magad olyan rossznak? Heike nagyot sóhajtott. – Azért, mert igazad volt mindenben, amit a fejemhez vágtál. Úgy éreztem, hogy nagylelkű vagyok, mert képes voltam a te érdekedben távoltartani magam. Ám rá kellett döbbennem, hogy mégiscsak képtelen vagyok erre. Következetlen voltam és féltékeny. Szóval fontos volt mindaz, amit elmondtál, csak hát nagyon fájt, nagyon. A lány zsebkendőjével felszárította a könnyeit. – Semmi jogom nem volt ahhoz, hogy így beszéljek veled. De ezt csak később értettem meg. Abból, ami később történt velem. – Most pedig könnyíts a szíveden. Mi történt? Vinga elmesélte visszataszító élményeit azokkal a férfiakkal, akiknek szépségét megcsodálta. Valójában durva volt a lelkük. Heikét is fölzaklatta, amit hallott,

mivel Vinga elmondott mindent, ami csak történt vele. – Végre megtanultam valamit – szipogta Vinga. – Rá kellett jönnöm, mennyire veszélyes természetesnek és őszintének lenni. Nem lehet csak úgy rámosolyogni akárkire, és azt remélni, hogy olyanok, mint a kedves Heike. – Hú, ne mondd azt, hogy kedves! Mintha egy megszelídített állatról beszélnél. – Tudod jól, mire gondolok. – Igen. Bizony keserű tapasztalat lehetett ez neked. Különösen azért, mert éppen őszinteséged tesz olyan varázslatossá. – De kaptam ma még egy leckét. És tanításában az sem volt kíméletesebb! – nyelt egy nagyot Vinga. – Nocsak? – Mondd… tényleg olyan szép volt az az asszony? – Kicsoda? – Te mondtad, hogy a legszebb nő, akit valaha láttál. Heike nem szólt egy szót sem. Csak a lovak patájának dobogása és a kocsikerék nyikorgása hallatszott. Néha a kerék nagyot ugrott egy kövön, Vinga pedig olykor elsírta magát. Heike végül átkarolta a lányt. – Ezek szerint féltékeny voltál? – Féktelenül! Meg tudtam volna ölni mindkettőtöket! – Mégsem tetted. Azt hiszem, értem ennek a másik tanításnak a lényegét. Nehéz úrrá lenni a féltékenységen. – Igaz. De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Nem hallottam, hogy kérdeztél volna tőlem

bármit is. – Vagy úgy. Szóval tényleg olyan gyönyörű volt az az asszony? Szerelmes lettél belé? Sorsközösséget éreztél vele, mint eddig még soha senkivel? – Jaj, jaj! Ez túl sok volt egyszerre. Én is feltehetnék hasonló kérdéseket az izmos adonisszal kapcsolatban. – Őt inkább felejtsük el, ha lehet! Felelj a kérdésemre! – Nagyon szép volt. Nem csodálod-e meg te is a jóképű férfiakat, éppen úgy, ahogy egy szép tájban, vagy festményben gyönyörködik az ember? Nem lettem szerelmes belé. Ugyanakkor igazad van, sorsközösséget éreztem vele. De csak úgy, ahogy az egyik látó érezhet a másik iránt. Most már elégedett vagy? – Úgy tűnt, mintha teljesen belehabarodtál volna. Utána még sokáig elkalandozott a tekinteted. – Egyáltalán nem habarodtam bele. Csak azon gondolkodtam, amit mondott nekem. – Akkor minden rendben. Szeretnék bocsánatot kérni mindazért, amit oktalanságomban mondtam neked… – El sem hiszed, milyen tanulságos volt. – Engem pedig arra tanított a mai nap, hogy másokra is tekintettel kell lennem. – Hogyhogy? – Nem kell mások orrára kötnöm az érzelmeimet irántuk. Meg, hogy előbb kell gondolkodni, és csak utána beszélni. – Sajnálnám, ha így kellene viselkedned ezentúl. – Pedig kénytelen leszek! Még valamire rá kellett jönnöm a keserű kalandból, amit azokkal a férfiakkal átéltem.

– Mire gondolsz? – Elment a kedvem az erotikától. – Igazán finoman fejezted ki magad. Rájöttél, hogy a férfiak durvák is lehetnek a szerelemben? – Igen, ha a vödörből iszol a teáscsésze helyett! – De Vinga! Ennek igazán nem kell megtörténnie! Mármint, hogy meggyűlöld az egészet. Miért nem gondolsz a mi kapcsolatunkra, arra, ami még előttünk áll? A lány elfordította a fejét. – Évszázadok eltelnek majd, mire köztünk történik valami. De azt hiszem, jobb is így. Mert most semmi ilyesmihez nem lenne kedvem. Azok a férfiak mindent elrontottak számomra. Heike megpróbált uralkodni magán. – Mi lenne, ha átjönnél hozzám aludni? Nem szívesen hagylak magadra Elistrandon, amíg Snivelt ki nem füstöltük a környékről. – De hát el kell látnom a gazdaságot! – nézett rá tágra nyílt szemmel a lány. – Akkor viszont én fogok Elistrandon lakni, amíg életveszélyben vagy. De ma éjjel már nem hajtunk el odáig. Mersz az én házamban tölteni egy éjszakát? Sajnos csak egy hálószobám van. – Számomra az a furcsa, hogy te mersz velem egy szobában aludni – kuncogott a lány. – Persze azok után, hogy már nem kell attól tartanod, hogy megerőszakollak.. – No de Vinga! A lány odakuporodott mellé fejét a férfi ölébe hajtotta. – Igen, szívesen eltöltök egy éjszakát a házadban! Nagyon szívesen! – mondta, majd egy jót nyújtózott.

– Heike, nem hittem volna, hogy ilyen tanulságokat rejt számomra ez a kirándulás! A férfi elmosolyodott és gyengéden végigsimított a lány arcán. – Igazad van. Azért megismételhetnénk még egyszer. Mit szólsz hozzá? – Hát… – jegyezte meg Vinga és nem szólt többet. Heike felsóhajtott. Néha elhamarkodottnak érezte, hogy a lány tizennyolcadik születésnapjánál húzta meg a határt maga számára. Mi lesz, ha Vinga undora a szerelemtől még tovább fog tartani? Őszintén remélte, hogy gyorsan elmúlik majd. A kocsi közben megérkezett a ház elé. Vinga betessékelte a lányt a kis szobába. A lány nyomban le is feküdt. Heike gondosan becsukta az ablaktáblákat és bezárta az ajtót. Utána ő is bebújt a lány mellé, mivel csak egy ágy volt a szobában. Szerencsére épp elég széles volt. Heike egy ideig ott könyökölt mellette, és a lány finom vonásait bámulta a sötétben. Uramisten, mennyire szeretem!, jutott eszébe többször is. És én még el akartam taszítani magamtól. Soha többé nem próbálom meg más férfiakkal összeboronálni. Hiszen képtelenek felismerni és megbecsülni lényének finomságát. Érezte, mennyire kívánja a lányt, különösen hogy ilyen közel van hozzá. Ám olyan emelkedett hangulatban volt, hogy eszébe sem jutott volna, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérjen. Vinga pedig éppen ezt a vonását nem szerette, hogy úgy imádta, akár egy istennőt. Most azonban nem volt ellenére Heike viselkedése. A férfi tudta, hogy várnia kell még türelemmel.

De talán már nem olyan sokáig.

8. fejezet SNIVEL BIRÓ egy hét múlva hazaérkezett Sarpsborgból. Egy kilót sem fogyott tavaly óta, amikor unokaöccse elvesztette a pert az elistrandi kis szajha ellen. És azóta sem tudott megszabadulni tőle. Egy szép napon azonban… elkapja majd és végez vele. Akkor végre egyedül uralkodhat Graastensholm járásban. Csak azt nem értette, hogy a helybeliek miért kedvelik annyira ezt a kis fattyút. Még vele is szembe mertek fordulni, annyira bíztak benne. De ő tudja, hogy valójában nem a lányban, hanem abban a szörnyetegben bíznak, aki a lány mögött áll. Csak tudná, hol rejtőzik! A bíró meglehetős nehezen préselte ki széles testét a kocsi ajtaján. Elege van a szűk postakocsikból! Nyűgös volt és rosszkedvű a hosszú utazás után. Hangulata attól sem javult, hogy a kertészfiú fogta ki a kocsiból a lovat, és nem az istállófiú. – Hol lustálkodik az az akasztófáravaló? – morgott. – Hát már azt is elfelejtette, hogy mi a dolga? – Elszökött, kegyelmes uram – mondta félve a legény, hogy az a kevés foga is összekoccant, ami még a szájában volt. – Megszökött? Hova? – sziszegte Snivel. A kertész óvatosan körülnézett. – Sajnos… nem tudom, kegyelmes uram. A bíró gyorsan átlátta, hogy nem mond igazat. De Snivelnek nem volt kedve vitába keveredni ezzel az anyámasszony katonájával. Ott is hagyta tüstént. Házvezetőnője sietett elébe.

– Hol van az udvarmesterem? – kérdezte az aszszonyt, akinek furcsamód vörös volt a szeme. – Nehogy azt mondja, hogy elszökött! – Pedig így van, kegyelmes uram! – szipogta az asszony. – És nem csak ő, még mások is. Snivel arca hol elkékült, hol meg elvörösödött. – Hát az ördög űz velem tréfát? Valamennyien megőrültetek? Vagy talán… Csak nem Elistrandra mentek, mert ott jobb pénzt kínáltak nekik? – Nem, uram. Furcsa dolgok történnek újabban Graastensholmon. Már senki nem érzi magát biztonságban. – Még hogy nem érzi magát biztonságban? Mire gondolsz, te, asszony? Beszélj! – Vannak, akik egészen különös dolgokat láttak. Az istállófiú volt az első. Egyik nap apró emberke üldögélt a lovak etetőjének szélén. Másnap pedig csak úgy nyüzsögtek a lába körül a kísértetek. Szegény asszony már attól félt, hogy a guta üti meg a gazdáját. A bíró arca egészen fekete lett, halántékán kidagadtak az erek, szeme pedig elképesztően kidülledt. – Ilyen butaságot még soha életemben nem hallottam! És ti ezt elhittétek? – Nemcsak róla van szó, uram. Az udvarmestert egy asszonyszemély zaklatta. Azt állította, hogy nem hagyott neki békét, ugye érti, uram? Az egyik konyhalányt pedig… – Nem, nem! – ordította Snivel. – Elég! Szólj be a konyhába, hogy készíthetik a vacsorát! Utána pedig hozz be egy kancsó bort az ebédlőbe és ne fecsegj több sületlenséget! Amikor a házvezetőnő elindult, hogy teljesítse ura

óhajait, a bíró még utána kiabált. – Ez nem mehet így tovább! Szükségem van egy udvarmesterre! Mondd meg Larsennek, hogy őt bízom meg a feladattal. Úgy tűnik, mintha neki nemcsak fűrészpor lenne a fejében, mint a legtöbb szolgámnak! Nehogy azt mondd, hogy ő is elment! – Nem, Larsen még itt van. Azonnal szólok neki. Larsen a bíró komornyikja és jobbkeze volt. Rábízta személyes iratai rendezését, és ő csomagolt be neki mindig, ha hosszabb útra indult. Szűkszavú, unalmas ember volt, de azért volt némi sütnivalója. Alacsony termetű, szőke, negyven körüli férfi lépett a szobába. – Szóval itt vagy, Larsen – mondta Snivel, és töltött magának egy pohár bort. – Gondolom, már tudod, mivel akarlak megbízni. Te leszel ezentúl az udvarmesterem. Ezentúl te felelsz mindenért, ami a házban történik. Az intézőre továbbra is a birtok igazgatása tartozik. – Az intéző elutazott, kegyelmes uram. Snivel szájához emelte a poharat, de keze félúton megállt. – Elutazott? – A családjával egyetemben. Azt állította, hogy egy kísértet kapaszkodott a tetőgerendába, és csapkodott farkával. Az volt a benyomásom, hogy túlságosan felönthetett a garatra, ha ilyen látomásai voltak. Kegyelmes uram, én viszont vettem a bátorságot és felvettem egy új intézőt. Holnap érkezik. – Ezt jól tetted. És mondd csak, neked is voltak efféle látomásaid? – Nem, kegyelmes uram – felelte a sápadt férfi komolyan. – Üres beszéd az ilyen. Csak arra jó, hogy

megrémisszék vele az embereket. – Én is így látom! Valaki rossz hírét akarja kelteni a házamnak, hogy ezzel is ártson nekem! Kiitta a poharat, majd rögtön tele is töltötte. – Most hogy kineveztelek udvarmesteremmé, a te dolgod az is, hogy régi helyedre találj valakit. – Képes leszek ellátni mindkét feladatot, kegyelmes uram – bizonygatta Larsen, aki nem szívesen vetélkedett volna senkivel ura kegyeiért. – Egyedül? Nem bánom, próbáljuk ki, hogy birkózol meg a feladattal. Hány bolond hagyta el az utóbbi időben a birtokot? – Az udvarmester, az intéző és családja, a lovász meg az egyik kocsis, két fiatal konyhalány és a kukta. A szakácsnő is el akart menni, de egyelőre sikerült lebeszélnem. – Ő mindenesetre maradjon. Senki nem tudja olyan jól átsütni az oldalast, mint ő. Mások? – Egy-két szobalány. De könnyen pótolhatjuk őket. – És az… embereim? – Közülük egy sem. Persze, ők nem itt laknak a házban. Snivel tartott maga mellett egy kisebb testőrséget. Őket küldte portyázni, ha éppen meg akart szabadulni valakitől. Ahogy Vingától is. – Ennek igazán örülök. Jó, hogy van aki megőrizte ép elméjét. – Azért idebenn, a házban nem valami jó a helyzet. A személyzet nem meri betenni a lábát a padlásra. Azt állítják, hogy tele van kísértetekkel – fejezte be beszámolóját Larsen. – Ez meg miféle beszéd megint! – csattant fel

Snivel, és mutatóujjával dobolni kezdett az asztalon. A pohárból kicsordult egy kis bor, ezt Larsen diszkréten feltörölte. – Graastensholmon soha nem voltak kísértetek. Ki a csuda ültethette be a bogarat az embereim fejébe? Larsen egy szót sem szólt, a bíró sem. Mindegyiküknek eszébe jutottak a környéken elterjedt mendemondák, hogy Ingrid és Ulvhedin idejében igazán furcsa dolgok történtek a kastélyban. Sokan persze csak legyintettek ennek hallatán, hiszen a babonás emberek képzelete kimeríthetetlen. Végül Larsen száraz, kimért hangja törte meg a csendet. – De néhány buta szolga szökésén kívül történt fontosabb dolog is. – Halljam. – Azt mondják, hogy Tark kisasszonynak társasága akadt Elistrandon. Az a… titokzatos Lind lakik most nála. Snivel felállt, és ujjain megtámaszkodva az asztalra nehezedett. – Végre előbújt a rejtekhelyéről! Hívasd az embereimet. Ezek a jó hírek, Larsen! Elkapjuk végre azt a vadembert! Hol vannak az embereim? Larsen eltűnt. Snivel leült és elgondolkodva kortyolgatni kezdte italát. Észre sem vette, hogy közben a vacsorát is feltálalták. Az asztal roskadozott a finomságoktól. Snivel elképesztő mennyiséget volt képes befalni. Meg is látszott formátlan alakján. Szóval Heike Lind végre megint felbukkant! A bíró mindig is tisztában volt azzal, hogy ő támogatta a háttérből azt a kis fruskát. Megmentette a birtokát a gazdasági összeomlástól és lelki támaszt nyújtott neki.

Hogy is bírhatta volna különben a lány a rá nehezedő nyomást? Az az átkozott ördögfajzat! Tudja ő jól, miféle. A Sátán fattya. De ő nem ijed meg tőle. Csak a külseje olyan ijesztő, egyébként teljesen ártalmatlan alak. Még a légynek is képtelen lenne ártani, hát még egy bírónak! Három férfi lépett be a szalonba. Egy darabig tétován álldogáltak. Külsejük gondozott volt, de arcuk elárulta, hogy nem tartoznak Isten ártatlan bárányai közé. Volt valami durva, csiszolatlan a mozdulataikban, a mosolyukban. Nehezen tagadhatták volna le, mi a dolguk Snivel szolgálatában: Megszabadulni a bíró ellenfeleitől. A bíró a bitófától mentette meg őket, hogy azután mindenben engedelmesen szolgálják. Megszökni sem tudtak volna, mivel a bírónak egész Norvégiában voltak összeköttetései. Gyorsan elfogták volna őket megint. – Gondolom, hallottatok az elistrandi vendégről? A férfiak bólogattak. – Lessétek meg, merre jár, mit csinál! Biztosan a lány szeretője, bár nem tudom, hogy képes elviselni az ábrázatát. Biztos, hogy olykor elhagyja a birtokot. – Kegyelmes uram, a férfi külön házban lakik. Egy kisebben, a főépület mögött. Van egy emberünk a birtokon, tőle tudjuk. Snivel kikerekedett szemmel meredt a férfira. – Hát akkor mire vártok! Égessétek fel a kisházat! Persze éjszaka, hogy el tudjatok tűnni. – Sajnos nem tehetjük, kegyelmes uram! Előző próbálkozásunk óta minden éjjel őrségben áll valaki a birtokon. Újabban a kutyákat is elengedik sötétedés-

kor. – Akkor pedig mondjátok meg az embereteknek, hogy tudja meg, mikor hagyja el az a Lind a birtokot. És idejében értesítsen benneteket. – Parancsára, bíró úr. És… gyorsan végezzünk vele? – A lehető leggyorsabban. A hullát pedig rejtsétek el! – Úgy lesz, uram! – Utána szabaduljatok meg a lánytól is. – Igenis. – Nagyszerű. Nem szeretem a járásomban a békétlenkedőket! A férfiak már indultak is volna, de a bíró utánuk szólt. – Várjatok! – kiáltotta, és az asztalt megkerülve odament hozzájuk. De nem túl közel. Mindig is szeretett távolságot tartani. Szigorúan a szemükbe nézett, mintha éreztetni akarta volna velük, hogy a hatalmában vannak. – Még valami. Arra kell hazajönnöm a fárasztó utazás után, hogy a szolgáim fele elszelelt, mert félnek a kísértetektől. Ti is észrevettetek valamit? – Badarság! – jegyezte meg egyikük utálkozva. Snivel legszívesebben számon kérte volna rajta ezt a hangot, de mégsem tette. Nem akarta fölöslegesen bosszantani őket. Bőségesen megfizette a szolgálataikat, meg is érdemelték, de egy pillanatra sem bízott meg bennük. Útjukra engedte őket. Odakinn fújt a szél. A bíró gondolataiba mélyedt. Ezek szerint Heike Lind kimerészkedett rejtekhelyéről. Snivel valami furcsát érzett ott, ahol valójában

a lelkiismeretének kellett volna lennie. De attól már régen megszabadult. Ez a furcsa érzés csak akkor jelentkezett, ha veszélyben érezte magát. Kijelenthette, ahányszor csak akarta – és meg is tette annyiszor, hogy már maga is kezdte elhinni –, hogy Graastensholm az övé, ami persze mit sem változtatott a tényen, hogy a valódi tulajdonos a Jéghegyek Népéből való Heike Lind. Ha a birtokjog szóba került, Snivel mindig egy bizonyos levélre utalt, melyet állítóig Heike dédanyja, Ingrid írt. A levél valójában nem létezett, és ezt mindenki tudta, aki egy kicsit is ismerte Ingridet. A levélben állítólag az állt, hogy ha három éven belül egyetlen örökös sem jelentkezne, úgy Graastensholm tulajdonjoga Snivelt illeti. Ő pedig ezek után úgy rendelkezik azzal, ahogyan akar. Ingrid persze soha nem írt ilyet. Heike, a valódi örökös négy és fél évvel Ingrid halála után bukkant fel, és jogos tulajdonát követelte. Snivel majd szétrobbant a méregtől. Heikét az első perctől fogva megvetette, föld alól előbukkant alvilági lénynek tartotta. És most úgy tűnik, még egyszer fel akarja venni a harcot vele, Őfelsége bírájával! Aztán csatlakozott hozzá az a pimasz leányzó Elistrandról. Egy pert már megnyertek vele szemben. Ha ezt tudja, át nem adja az ügyet annak a kétbalkezes unokaöccsének, Sörensen ügyvédnek. Szerencsére tőle már sikerült megszabadulnia. Kivégezték, úgyhogy többé már nincsen útban. Neki ugyan sikerült tisztáznia magát, de csak egy hajszálon múlott, hogy megúszta. Szerencsére a Jéghegyek Népének ügyvédje, Menger akkor már halálos beteg volt, és csavaros eszét már nem tudta Snivel ellen fordítani. De most vajon hol lehet Menger? Emberei átkutattak utána mindent, de mintha

a föld nyelte volna el. Lehet, hogy valóban az történt vele. A föld alá süllyedt volna? Nem lenne csoda, ha beteg tüdeje nem bírta volna már tovább! A hájas férfi megborzongott. A Sörensen ellen folytatott per ugyan nem tett jót a hírnevének, de azért nagy munkával sikerült helyreállítania. Sörensen sokat árthatott volna neki. Micsoda boldogság volt, amikor végre örökre megszabadult tőle! Tökéletes boldogság, mintha valami nagyon jót cselekedett volna az emberiséggel, amiről ő persze meg is volt győződve. A hatalom volt számára a tökéletes beteljesülés, különösen hogy törvényesen, segítőkész fogdmegjei révén tehette mindezt. Őfelsége bírájának szinte korlátlan volt a hatalma. Hiszen a király, az egyetlen ember, akinek elszámolással tartozott, szinte alig járt Norvégiában. Snivel szinte önkéntelenül kiment az előszobába, és féloldalt megállt a tükör előtt. Kihúzta magát. Micsoda derék ember! Nincs is hozzá fogható egész Norvégiában. Kemény, könyörtelen tekintetet. Előreugró áll, melyet egy kis mélyedés oszt ketté. Nem baj, gondolta Snivel, ez a jólét és a hatalom jele. A pórnép is felnéz az ilyen emberekre. És jó is, hogy így tesznek. Hiszen ki mérhetné össze magát rangban Snivel bíróval? Egy ostoba ezredes megpróbálta egyszer. Lenézően mert bánni vele. Csak egy kicsit kellett kutatnia a jóember múltjában, és máris rátalált valamire. Valamilyen sötét história egy olyan asszonyhoz fűződő kapcsolatáról, aki svéd tisztekkel is barátkozott. Az ezredest lefokozták. Csodálatos érzés volt.

Az asszonyok is szívesen keresték kegyeit, ha már nem is annyira, mint ifjúkorában. Egyébként soha semmit nem remélhettek. Snivel megvetette a nőket. Nincs józan ítélőképességük, képtelenek értelmesen beszélgetni. Más szempontból sem érdekelték. Ha Snivelre rátört a vágy, Larsen állt a szolgálatára. Néha az udvarmestere is. Snivel örült, hogy mindezt házon belül elintézheti, ha úgy hozza a szükség. Mostanság amúgy is ritkán fordult elő. Még néhány év és betölti a hatvanat. Addig még jó néhány embert halálra ítélhet, és elveheti tőlük minden birtokukat és vagyonukat. Mindig büszkeség töltötte el, ha arra gondolt, hogyan jutott a vagyonához. A birtokokat, melyeket megszerzett, nagy haszonnal adta el. De Graastensholmhoz fogható soha nem került a kezére. Graastensholmhoz Elistrandon keresztül vezetett az út. Unokaöccse, Sörensen segítette hozzá, aki viszont képtelen volt másodjára is győzni azzal a nyomorult lánnyal szemben. Amikor megszabadult az elistrandiaktól, már egyetlen örökös sem állt az útjában: Szabadon elfoglalhatta Graastensholmot. És akkor fölbukkan ez a Heike Lind! Csak úgy a semmiből, és a tulajdonát követeli. Ha végre tőle is sikerül majd megszabadulnia, hatalmas ünnepséget rendez! Összerezzent. Mintha valaki felsietett volna mögötte a lépcsőn. Még egy elsuhanó árnyat is látott a tükörben. – Larsen? Te vagy az? Semmi válasz. Snivel megfordult. Nem hinné, hogy a házvezetőnő lett volna, hiszen az ő munkája

mára már befejeződött. Jobb, ha nyomban lefekszik aludni. Hosszú volt az út, a bor pedig elálmosította. Moccanni is alig bírt már. Talán túlságosan sokat evett. De amikor egy héten át a vendégfogadók lehetetlen kosztján kellett élnie! Szüksége volt a testének némi kárpótlásra. – Larsen! Lefeküdni készülök! Saját szobája felől feltűnt az udvarmester szolgai alakja, majd bement a kegyelmes úr szobájába, hogy előkészítse az ágyát. – Vinga Tark – szuszogta nehézkesen Snivel, amikor végre felért az emeletre. – Az az átkozott leányzó! De neki személyesen fogom kitekerni a nyakát, akár egy csirkének! És ez a Heike Lind sem fog megöregedni itt a környéken! Mi lenne, ha arra kérném az embereimet, hogy vezessék ide? Elszórakoznék egy kicsit vele, hogy lassú kínhalállal haljon meg! Nem, nem éri meg a fáradságot. Az ilyen fickók még könnyen bajba sodorhatják. Legjobb, ha ott helyben végeznek vele. Snivel nem szívesen gondolt kudarcba fulladt vállalkozásukra, amikor Sörensennel együtt próbáltak megszabadulni mindkettőjüktől. Egy pillanatra megállt a legfelső lépcsőfokon. Kifújta magát. Olyan idegennek tűnik most a ház! Mintha valaki titokban őt lesné, és jókat nevetne rajta. Micsoda gondolat! Talán rossz volt a bor, amit felszolgáltak. Tovább vonszolta magát, egyenesen be a szobájába. Odabenn lehuppant az ágyára, és hagyta, hogy Larsen lehúzza a cipőjét, amit egyedül már régóta nem tudott levenni. Drága szövetből készült

útikabátját egyszerűen ledobta magáról. Reszketett a fáradtságtól. – Szüksége van a kegyelmes úrnak a szolgálataimra ma este? – kérdezte tapintatosan Larsen. – Esetleg megmasszírozhatnám, hiszen már jó ideje annak, hogy utoljára… – Nem – mormogta Snivel. – Aludni akarok. Amikor már az utolsó ruhadarabjától is sikerült megszabadulnia, a bíró végre-valahára elterülhetett az ágyon. Larsen elfújta a gyertyát, majd jó éjszakát kívánva visszavonult. Az újdonsült udvarmester egy pillanatra megállt az ajtóban, és az ágyon elterülő hatalmas testet bámulta. A bíró azon nyomban elaludt. A nagy kancsó bor leterítette. Súlyos teste mély nyomot hagyott a matracon. Nemrég alulról vassal erősítették meg az ágyat, nehogy a bíró kilyukassza és átzuhanjon rajta. Snivel a hátán feküdt, hortyogásától visszhangzott az egész ház. Larsen sápadt arca, amit most alulról világított meg a fény, továbbra is teljesen kiismerhetetlen volt. Ahogyan Snivelé is. Larsen persze elég közömbös volt ahhoz, hogysem undort érezzen az ágyon terpeszkedő hájtömeggel szemben. Feladatait kimérten, de tökéletesen teljesítette. Hagyta, hogy a bíró úgy bánjon vele, ahogy akar. Neki ez végképp nem jelentett semmit. Snivel néha úgy érezte, mintha Larsen gyengédséggel viseltetne iránta. Ez öncsalás volt. Larsen egyáltalán nem érzett semmit. Engedelmeskedett, bármit kért is tőle a bíró. Larsen egy dologgal tökéletesen tisztában volt:

Snivelnek nincs örököse. És már nem is fiatal. Bezzeg ő, Larsen. Ha sikerül nélkülözhetetlenné tennie magát, és a bíró még meg is kedveli, minden esélye megvan rá, hogy ő örökölje hatalmas vagyonát. És ez megért minden fáradságot, még akkor is, ha néha egészen különös dolgokban kellett engedelmeskednie. Megérte, hogy hallgasson mindarról a furcsaságról, aminek fül- és szemtanúja volt a bíró hálószobájában. Arra törekedett, hogy Snivel bizalommal legyen iránta. Különben semmit sem ér az egész, akkor aztán sütheti az örökséget. De ma feljebb került a ranglétrán. Udvarmesterré lépett elő, s ez jó jel. Igaz, Snivel új komornyikot akar felvenni. Ezt nem engedheti meg. A végén még kitúrja valaki az örökségből! Ha majd a bíró egyértelműen őt jelöli meg örökösének, akkor esetleg nem is kell túl sokáig váratnia az örököst… De Larsen elég ravasz volt ahhoz, hogysem elárulja szándékait. Larsent nem ijesztette meg Heike Lind visszatérése. El sem tudta volna képzelni, hogy bárki is legyőzzön egy olyan hatalmas embert, mint Snivel. Ám a szolganép kísértethistóriáival nem tudott mit kezdeni. A bíró egyre ütemesebben horkolt. A szaggatott staccatókat lassú, egyenletes szuszogás követte. Larsent ez sem érdekelte. Egyáltalán nem. Sőt, készségesen rendelkezésére állt, ha intim vágyait kívánta kielégíteni. Egyetlen hátrányát abban látta, hogy Snivel hatalmas súlya miatt néha ugyancsak kényelmetlen volt az egész. De Larsen könnyen együttműködött bármiben, és mindig jó javaslatai voltak. Néha

még a képzelőereje is mintha meglódult volna. A bíró rendkívül elégedett volt vele. Az pedig biztos, hogy nem fog örökké élni. Larsen még egyszer körbenézett a szobában, majd távozott. CSAKHOGY ÁRGUS TEKINTETE nem figyelt fel valamire… Snivel bíró hortyogásának nemcsak ő volt fültanúja. A szellemsereg remekül szórakozott, amióta bebocsáttatást nyert Graastensholmra. Az akasztott ember úgy tervezte, hogy lassanként mindenkit elijesztenek a kastélyból. Először persze a legjelentéktelenebbeket. Az udvarmester korai távozása egy félreértésnek volt köszönhető. Az egyik tündérlánynak megtetszett, ezért meglehetősen elővigyázatlanul viselkedett. Amiért persze megkapta büntetését az akasztott embertől. Nem szerette az engedetlenséget. Az intéző pedig olyasmit vett észre, amit neki még nem kellett volna. A tetőgerendán üldögélő, farkával csapkodó kísértet valójában az egyik öreg mosónőnek jelent meg. Sajnos az intéző érkezett hamarabb, és lelkiismeretes családapa lévén egész famíliáját felpakolta és távozott. A szellemsereg ettől felbolydult. Azt viszont nem tagadhatták, hogy pompásan érzik magukat. Közben ősi ellenségük, a bíró is megérkezett. Mindannyian azon voltak, hogy a Jéghegyek Népe visszaszerezze jogos tulajdonát. Soha nem volt olyan jó dolguk, mint Ingrid és Ulvhedin idejében! Nem csoda, ha ezek után Snivel ágya köré gyűltek

és érdeklődő figyelemmel kísérték alvását. Az akasztott ember végignézett rajtuk, hogy kiválassza a legmegfelelőbbet. – Óvatosnak kell lennünk – mondta nekik. – Lassan kell megkínoznunk a lelkét! Rajta nehéz lesz kifogni, mert nem hisz az alvilági lények létezésében. – Ajka körül gúnyos mosoly tűnt fel. – Nem feledkezhetünk meg a többiekről sem. El kell távolítanunk őket a közeléből, hogy magányosnak érezze magát az üres falak között. Elhagyják majd a szolgái, barátai, testőrei, és a végén rajtunk kívül nem marad senkije. Gonosz szemek villantak a sötétben, és elégedett mosollyal nyugtázták a hallottakat. Az akasztott ember felemelte püffedt kezét, és rámutatott egyikükre. – Te kezded! A választással valamennyien egyetértettek. A szellemsereg izgatottan sóhajtott fel.

9. fejezet HEIKE ÖRÖKRE ELHAGYTA Christiania határában álló házikóját. Minden vagyonát, állatait is magával vitte Elistrandra. Nem merte egyedül hagyni Vingát. Túl sok támadás érte a lányt az utóbbi időben. Bár jól tudta, hogy az ő élete nagyobb veszélyben van, de számára az volt a legfontosabb, hogy a lányt megvédje. Eddig egyiküknek sem jutott eszébe, hogy elmeneküljenek a környékről. Soha, semmilyen körülmények között. Heike már jó néhány napja Elistrandon lakott. Napközben együtt dolgoztak a gazdaságban, vagy rövidebb sétákra indultak a kutyák kíséretében. Tudták, hogy a birtoktól távolabb már orvlövészek leselkednek rájuk. Snivel emberei mindig tudták, merre járnak. Most már biztosak voltak benne, hogy van közöttük valaki, aki Snivelnek dolgozik. Vinga felkereste a rendőrbiztost és beszélt neki az ellene elkövetett támadásokról, meg a Heikét ért sérelmekről. A rendőrbiztos zavarában az íróasztalán lévő tárgyakat babrálta, tekintete pedig elkerülte Vingáét… A látogatásnak nem volt semmi értelme, s ezt már előre bárki megjósolhatta volna. A környékbeliek nem szerették a rendőrbiztost, annál inkább kedvelték és tisztelték Heikét és Vingát. Különösen azok, akik a Hársfaligetben és Eikebyben laktak. Ők nagyon szenvedtek Snivel zsarnokságától. Ám azok, akik már feljebb értek a ranglétrán, vagy nem avatkoztak be a vitába, vagy pedig a bírót támogatták.

Heike soha nem használta volna fel bérlőit a Snivel ellen folytatott küzdelemben. Jól tudta, hogy kegyetlenül megbüntetnék őket ezért. Esténként Heike saját kis házában tért nyugovóra, közel a főépülethez. Előtte gondosan ellenőrizte, hogy állítottak-e őrséget aznap éjszakára, és hogy nem ólálkodik-e valaki a környéken. Morgást hallott a közelből. – Nyugalom, nyugalom. Csak én vagyok az – suttogta kellemesen mély hangján. A két kutya odament hozzá, és megnyalta a kezét. Megvakargatta mindkettőt, majd valamit a fülükbe súgott, és visszaparancsolta őket őrhelyükre. Mielőtt távozott volna, odament még az egyik házhoz, és halkan beszólt az ablakon. – Mikkjel, csak én vagyok az, Heike! Sétálok egyet odakint. Hamarosan visszajövök. Az ablak másik oldalán valaki valami igen-szerűt brummogott. Heike rejtekutakon indult el. Soha nem lehet tudni, hátha Snivel emberei odakinn portyáznak az országúton. Mennyire gyűlölte, hogy saját hazájában bűnös módjára kelljen bujkálnia! Snivelnek mennie kell innen, különben ők lesznek képtelenek tovább létezni! Torkát félelem szorította össze, amikor eszébe jutott, mit tettek. De hát mi mást tehettek volna? Hiszen előtte már mindent megpróbáltak. Erőszakhoz pedig nem akartak folyamodni. Miért lenne az rossz, hogy valakit el akarnak ijeszteni onnan, ahol jogosan nekik kellene lakniuk? Érezte, hogy ez nem mehet így tovább. Napok óta

mást sem tesz, mint ugyanazt a kérdést járja körbekörbe. Már a kastély mögötti erdőben járt. Csak egy mély, szúrós növényekkel teli árkon kellett végigmennie, hogy a birtok határához jusson. Talán akkor észrevesz valamit. Talán megérzi, hogyha történt valami. Micsoda badarság! Miért lennének a kastélynak különféle hangulatai. Ám Heike képes volt arra, hogy megérezze a különféle hangulatváltozásokat, hogy legutóbbi látogatása óta történt-e ott valami szörnyű, tragikus esemény, vagy éppen nagy szerencse érte a ház lakóit. Érezte azt is, hogy jó- vagy rosszindulatú helyen jár. A ház sok mindent elárult a benne élőkről. Graastensholmon mindig is otthon érezte magát, bár csak néhányszor járt bent a kastélyban. Persze Snivel is változtatott az eredetileg kellemes hangulaton, de Heike biztos volt benne, hogy ez a nyomasztó hangulat Snivel távozásával elszáll majd. Ahogy a kastélyhoz közeledett, egyre erősödött a feszültség a levegőben. Akárcsak akkor éjjel! Mély rezgések, melyeket képtelen közelebbről meghatározni. A kastélyt elkerítő sövénynél megállt. A sűrűn egymás mellett nőtt fák gondosan eltakarták a kutató pillantások elől a főépületet. Heike itt álldogált egy darabig. A hatalmas udvarról egyetlen hang sem szűrődött ki. Heike egy ideig csendben várakozott, majd hangtalanul elkiáltotta magát. Szíve egyre hevesebben dobogott. Most majd kiderül, hogy a kastélyt benépesíti-e a szellemsereg,

vagy sem. Persze hozzájuk is eljutottak a Graastensholmról szóló hírek, miszerint a szolganép fejvesztve menekül a kastélyból. Az emberek furcsa dolgokról beszéltek. De Heike nem szívesen adott a pletykákra. Az emberek szeretnek rémtörténeteket mesélni. A saját szemével szeretett volna meggyőződni arról, hogy valóban igaz-e, amit mondanak. Összerezzent. Valaki közeledett a fák között. Már majdnem elrejtőzött, mert azt hitte, hogy egy eleven őr közeledik feléje. Szó sem volt őrről. Valaki válaszolt a kiáltására. A kastély falai viszszaverték a hangtalan, pokolbéli mélységekből érkező üvöltést. Heike felismerte a magas, imbolygó járású alakot. Az akasztott. Ezek szerint mégsem pusztán kábulat volt az egész. Az igazság szele arcul csapta Heikét. Többé már nem ringatózhatnak abban a tudatban, hogy csak rossz álom volt az egész. Egy kicsit hátralépett. Semmi kedve nem volt túl közel állni a kísértethez. Meg kell őriznie felettük a hatalmát. Ennél talán nincs is fontosabb! Különben elszabadulhat a pokol, és sem Vinga, sem a saját élete nem lesz már biztonságban. – Minden rendben? – kérdezte Heike. A teremtmény arcán megint megjelent a gunyoros, torz mosoly. Heikének a hideg futkosott a hátán. Ezt az embert egész biztosan nem a jósága miatt küldték a bitófára. – A legnagyobb rendben – felelte furcsa hangon a kísértet. Olyan volt, mintha térben és időben nagyon

messze lenne tőle. – Megérkezett. – Tudom. Emlékezz arra, amit mondtam! Semmi erőszak! Erre a férfi még visszataszítóbban kezdett nevetni. – Nem fogjuk elsietni. Maradjon csak ideje arra, hogy eltűnődjön a tapasztalatain! Heike fülének nem csengtek bíztatóan e szavak. Közben őszintén remélte, hogy a kísértet nem veszi észre, mennyire ideges. Persze maga is tudta, hogy ebben hiába reménykedik. Ingrid vagy Ulvhedin másképp viselkedett volna. Ők úrrá lettek volna a helyzeten. Csakhogy Heike nem tudott kibújni a saját bőréből. A férfi ismét beszélni kezdett. Hangjának fojtott, fenyegető csengése meglepte Heikét. – Emlékszel még, mit ígértél nekünk? Hát ígért is nekik valamit? Úgy látszik, megfeledkezett valamiről. Olyan zavaros volt az az éjszaka! Hát persze! – Arra gondolsz, hogy megengedem nektek, hogy egy ideig Graastensholmon maradjatok? – Jól tudod, hogy mire gondolok. Még valami ígért volna? És ígért nekik egyáltalán valamit? Már arra sem nagyon tudott visszaemlékezni, ami a kastéllyal kapcsolatban elhangzott. – Mégis… mire gondolsz? – kérdezte. Remélte, hogy hangja szigorúan és határozottan cseng. – Áldozatot ígértél nekünk! Valódi áldozatot! Végre eszébe jutott! Valóban megígérte nekik. Vinga helyett. – Mindenekelőtt arra szeretnélek figyelmeztetni, hogy Vingát hagyjátok békén! Arra a lányra gondolok, aki aznap éjjel velem volt. Ő akarja, hogy

Graastensholmon maradjatok. Tovább is, mint kellene. Vésd az eszedbe, hogy ő nagyon kedves nekem. Egyetlen ujjal sem érhettek hozzá, miután beköltöztünk Graastensholmra. – Ígérem, hogy nem zaklatjuk – bizonygatta az akasztott ember. – Ha a kisasszony valóban a kegyeibe fogad minket, örömmel fogjuk szolgálni. Akadályozd meg, Uram, mormogta magában Heike, ám hangosan mást mondott. – Köszönöm! Láttam, hogy akkor éjjel meg akartátok kaparintani, ami nekem nem nagyon tetszett. Ami pedig az áldozatot illeti, nos, úgy vélem, be kell érnetek azzal, hogy addig gyötritek Snivel lelkét, amíg önként át nem adja nekem Graastensholmot. Többről szó sem lehet! A férfi arcán újra feltűnt a gúnyos mosoly. Szeme gonoszan, megbízhatatlanul csillogott. – Csak ne aggódj! Majd mi gondoskodunk róla! – De semmi erőszak! Csak megfélemlíthetitek. – Bízd csak ránk – ismételte az akasztott ember. – És elfogadjuk az áldozatra tett javaslatodat. Mielőtt Heike bármit is mondhatott volna, a férfi ismét megszólalt. – Mint mondtam, nem sietjük el a dolgot. Egyik szolgája a másik után hagyja majd el tőlünk való félelmében. Végül teljesen magára marad. És senki nem lesz mellette rajtunk kívül. Ezzel a férfi visszavonult, eltűnt a fák között. Heike egy ideig még ott álldogált, majd azzal a kellemetlen érzéssel, hogy nem volt ura a helyzetnek, elindult hazafelé. Amikor már az erdő szélén járt, visszanézett Graastensholmra. A kastély hatalmas fekete árnyként állt a nála világosabb éjszakai égbolt alatt.

Egyik ablakából sem szűrődött ki fény. A távolból felhallatszott a pokolbéli ordítás, majd elhalt megint. Magára marad? Ezek szerint Snivel egyedül marad. És ezeken a szörnyeken kívül mindenki elhagyja majd. No és mi lesz velem, miután beköltöztem? Én is egyedül maradok. Ott járkálhatok majd a hatalmas, üres termekben és senki nem lesz mellettem, akihez legalább egy szót szólhatnék. Mindez pedig azért lesz így, mert megtagadom magamtól az örömet, hogy együtt legyek Vingával. Pedig mi összetartozunk, örökre és elválaszthatatlanul. Ő Elistrandon marad, én pedig itt, Graastensholmon. Késő este, ha már a szolganép is nyugovóra tért, majd ülhetünk magányosan, gondolatainkba mélyedve, ki-ki a saját birtokán. Nekem persze lesz társaságom. Az „övék”. Itt nyüzsögnek majd körülöttem, akár akarom, akár nem. A magányosnál is magányosabb leszek! Rohanni kezdett. Minél hamarabb Elistrandra akart érni. Nem ismerem-e már eléggé a magányt? Tudom, hogy bír elhatalmasodni az emberen. Most pedig félreértett nemeslelkűségből mindkettőnket örökös magányra akarom ítélni. Örökös magányra! Teljesen megbolondultam! Mindig is az voltam, vagy pedig csak most őrültem meg? Lassan képtelen leszek eldönteni, mi a helyes, mi a helytelen. Ezentúl nem fogok tűnődni semmin. Inkább az érzelmeimre hallgatva cselekszem. Kimerülten érkezett meg Elistrandra. Ruhájába száraz gallyak, tüskék akadtak. Halálosan fáradtnak érezte magát. Elistrand kapui a Paradicsomot jelentet-

ték számára, de most valahogy nem akartak kinyílni a kapuk. Már majdnem segítségért kiáltott. A kutyákat is alig volt ereje lecsillapítani. Volt kulcsa az épülethez, amelyben Vinga lakott. De azt is csak nagy nehézségek árán tudta kinyitni. Végre sikerült. A házban koromsötét volt. Óvatosan tapogatózott előre. Rájött, hogy az ebédlőben járhat. – Vinga! Hangja visszhangzott a csendben. – Te vagy az, Heike? A férfi elbotorkált a lépcső felé. Hallotta, hogy a lány már a lépcső tetejéhez ért. – Én vagyok. – Úgy törtetsz, akár egy egész hadsereg. Hiszen alig kapsz levegőt! Csak nem történt valami? – Sem… mi – lihegte a férfi. – Minden rendben van. Csak azt akartam… Vinga elébe sietett. Még akkor sem tudott volna segítség nélkül felmenni a lépcsőn, ha ettől függött volna az élete. Egész úton futott, s ez minden erejét felemésztette. Végre mellé ért a lány. Heike leroskadt a lépcsőre, karjával átfogva Vinga derekát. – Vinga, kérlek maradj mellettem! – könyörgött. – Maradj mellettem! Örökre! Nem bírom tovább egyedül! Nem értem, hogy lehettem ennyire vak mostanáig. A lány végigsimított a férfi bozontos haján. – De hát még nem múltam el tizennyolc éves. – Nem arra gondoltam, Vinga. Megígérem, hogy egy ujjal sem érek hozzád. Csak egy pillanatra bepillantást nyertem a magány feneketlen sírgödrébe. Ó,

Vinga… kérlek, segíts rajtam! ÁTKAROLOD A DEREKAM. Arcot a keblemen nyugszik. Amikor megszólalsz, leheleted átforrósítja vékony hálóingem, a testem is beleremeg. Nem szabad, hogy észrevegyed, mennyire vágyom rád. Különösen most nem, amikor szükséged van a tanácsomra, a megértésemre. Vinga csak ült szótlanul, és hallgatta a férfi akadozó magyarázkodását. Amikor a Graastensholmon tett látogatáshoz ért, Vinga félni kezdett. Megértette a férfi félelmét a magánytól, de olyan nehéz volt összeszedni a gondolatait, amikor csak egyetlen dolog érdekelte: hogy a férfié legyen. Heike karjában pihent, de a férfi egészen más dolgokról beszélt. És nem szakíthatja félbe a férfi nehézkesen felszakadó vallomását. Most neki kell erősebbnek, megértőbbnek lennie. Hallotta, amikor a férfi azt mondta, hogy a gyermek Vinga nincs többé, hogy tudja, az a teremtés, akit a karjaiban tart, érett nő immár, érzi testének minden porcikáján. Igen, igen! – szerette volna odakiáltani neki. Akkor pedig használd ki az alkalmat! Ne késlekedj tovább! Hiszen eddig mindig lehűtötted a bennem fellobbanó szerelmet! Mindig az eszedre hallgattál inkább, meddig kell várnom még? Megsimogatta a férfi arcát, izzadt homlokát. Kérte, hogy álljon fel, de hamarosan rá kellett jönnie, hogy Heike képtelen erre. Heike nem a megerőltető futástól fáradt el ennyire. Kimerítette az önmagával szemben folytatott küzdelem. Rá kellett jönnie, hogy nem akar harcolni már. Fejét a lány vállára hajtva kérdezte, hogy vajon

még mindig utálkozva fogadná-e egy férfi érintését. Vinga érezte, hogy most eszénél kell lennie. Nem szabad, hogy bármit is eláruljon abból, amit érez. De túlságosan elutasítónak sem szabad mutatkoznia. Felrémlettek benne a férfi erkölcsi prédikációi. Jobb, ha résnyire kinyitja az ajtót. Teste elviselhetetlenül lüktetett, nem tudta, meddig lesz még képes ellenállni. – Arra gondolsz, ami a vásáron történt? – kérdezte könnyedén. – Pár nap múlva már elmúlt a hatása. A mi kapcsolatunk szempontjából egyébként is érdektelen. Talán túl sokat árultam el magamról? Látta, hogy a férfi megkönnyebbülten felsóhajt. Mindkettőjük számára nehéz pillanat volt. De Vinga még egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ezzel végképp leomlott a Heike által kettőjük közé emelt fal. Semmi kedve nem volt ismét elutasító választ kapni. Hisz éppen az előbb ígérte meg, hogy egy ujjal sem fog hozzányúlni. Veszélyes, nagyon veszélyes! Abból, amit a férfi ezek után mondott, azt szűrte le, hogy bölcs volt hallgatnia. – Ne is törődj most ezzel, Vinga – suttogta. – Boldog vagyok, hogy a lelked nem sérült meg annyira, hogy undorral fordulnál el, amikor megérintelek. Nyugodj meg, egyáltalán nem jár ilyesmi a fejemben. Szívesen várok addig, amíg tizennyolc éves leszel… Miért kellett most ezt mondanod? Hát nem érzed, mennyire izzik a testem? A férfi a vállára tette a kezét. – Hozzám jössz feleségül, Vinga? El tudnád felejteni, hogy milyen a külsőm? Képes lennél örökre együtt élni velem? Szükségem van rád!

Vinga egyszerre felnőttnek érezte magát. Büszke volt arra, hogy a férfi megajándékozza bizalmával. Bárcsak ne lenne ennyire nehéz palástolnia a vágyát. – És most már nem rettegsz attól, hogy esetleg szerelmes lehetek másba? A férfi zavarában a lány hálóingét gyűrögette. – Azt hiszem, egy kicsit mindig tartani fogok ettől. De már félredobtam minden büszkeségem, hiszen másra sem tudok gondolni, mint hogy nem akarok élni nélküled. Ó, Heike! Mikor feledkezel már meg lelki zavaraidról! Hát nem érzed, hogyan ég, lüktet a testem a közeledben? Vinga szégyellte magát. Miért van az, hogy amikor ilyen tökéletes lelki közösség alakul ki kettejük között, ő csak a testi örömökre tud gondolni? Letérdelt a férfi elé, megfogta a kezét és ajkával könnyedén megérintette. Heike arcát nem láthatta a sötétben, de hallhatta sóhajtását, megérezte a férfi mérhetetlen magányát. – Nem fog megtörténni, Heike – mondta neki nyugodt hangon, mintha egy gyerekhez beszélt volna. – Nem foglak elhagyni. Miért is tenném, amikor te vagy a fény az életemben, te vagy az, akire számíthatok. Attól a perctől fogva, amikor megpillantottalak az erdőben, mint valami mesebeli óriást, szeretlek. Akkor megértettem, hogy soha többé nem fogok ilyen nagyszerű lénnyel találkozni, mint te. Igazad van, hogy azóta megváltoztam. Igazad van, hogy azóta felnőtté váltam, érettebb, komolyabb lettem. De ami az irántad érzett szerelmemet illeti, ugyanolyan lánggal ég – mondta Vinga, majd elhallgatott. – Igen, szívesen feleségül megyek hozzád. És ha gondolod, már ma

este beköltözhetsz Elistrandra. Nekem is szükségem van rád. Én is magányos vagyok, az éjszakák pedig félelemmel töltenek el. Túl sokáig tartott, a magányunk, igazad van. Mi ketten valóban kiismertük a magányt, jobban, mint bárki más. Nem is értem, miért beszélünk erről ennyit, amikor olyan egyszerű a válasz erre a kérdésre. Igen, kedves barátom, szükségem van rád. Szükségem van arra, hogy a közelemben legyél! Most a férfi kereste a sötétben a lány pillantását. – Valóban megváltoztál, Vinga. Úgy látom, az a kellemetlen kaland mély nyomokat hagyott benned. Sajnálom, hogy az emberek ilyen könnyen félreértik az őszinteséget. Korábban a nyakamba ugrottál volna és a legkülönfélébb fondorlatokkal próbáltál volna elcsábítani engem. Most viszont olyan visszahúzódó vagy. Ó Heike, nem látsz semmit! Nem látsz semmit! – gondolta panaszosan a lány. – Szerinted most inkább tréfálkoznom kellett volna? – kérdezte Vinga. – Abban viszont igazad van, hogy nem merek többé önmagam lenni. Sajnálom, hogy őszinteségemet és nyíltságomat mások kihívásnak tekintik. Megriasztottak és összezavarták a gondolataimat. A férfi felemelte a lány arcát. – Más lesz, ha már együtt vagyunk, Vinga. Én olyannak szeretlek, amilyen vagy. A lány nyugodt hangon felelt, bár bensejében szörnyű viharok dúltak. – Talán túl gyakran hallottam már, hogy szemérmetlen vagyok. Vagy azt, hogy „Hagyj békén, Vinga!”, vagy hogy „Túl fiatal vagy!”, no és hogy

„Így nem viselkedhetsz, Vinga!” Te is hibás vagy abban, hogy megváltoztam. Lehet, hogy túlságosan kíméletlen volt. De nem hazudott, mert a férfi valóban sok mindentől elvette a kedvét. Heike homlokát a lány nyakába rejtve, kétségbeesetten suttogta: – Bocsáss meg, bocsáss meg! Felejts el mindent, amit valaha is mondtam neked. Hiszen éppen azt szerettem benned, hogy őszintén lelkesedtél értem, elfogadtál olyannak, amilyen vagyok! Ilyennek kell lenned, Vinga! Én pedig mindent elrontottam. Mondd meg, hogy mit tegyek! Hát…, gondolta a lány. Például megcsókolhatnál, ha már úgyis egymással szemben térdelünk. Csak egy egészen kicsit kellene lehajolnod. Utána pedig meglátjuk, mi történik. Hiszen itt vagyok, Heike. Csak meg kellene érintened! Ám Vinga nem árulta el magát. Most Heikén a sor! De a fiú lovagias érzelmei azt diktálják, hogy várjon, amíg a lány tizennyolc éves nem lesz. Hát akkor meg várjon. Most nyelje le ő is a keserű pirulákat. Ő volt az, aki megtanította két szó, a szégyen és a szemérem értelmére. Azok a férfiak jó kis leckét adtak neki, de Heike sem volt hozzá sokkal jobb. Csak ne vágyakozna utána most is annyira! Bárcsak ne vágyna arra, hogy a férfi megölelje és kívánja őt! Nem tudja, meddig bírja még. Gyorsan felállt, és tréfásan rákiáltott a férfira: – Gyerünk már! – majd felviharzott a lépcsőn.

Heike sem késlekedett. De mivel ő nem ismerte olyan jól a járást Elistrandon, gyorsaságban alulmaradt. A lány berohant a szobájába és gyertyát gyújtott. Zihálva ült az ágyon, és mosolyogva várta, hogy Heike utolérje. – Most pedig keresünk neked egy szobát – mondta, mielőtt a férfi ismét vallomást tenne neki. Vingának elege volt az érzelgésből. Kicsit ugyan megijedt attól, hogy megértése csak idáig tartott, de nem sokat törődött vele. Átment a szobájával szomszédos helyiségbe, és ott is gyertyát gyújtott. Egy nagy szekrényből ágyneműt vett elő, a párnát pedig Heike felé dobta. – Fogd csak meg egy kicsit! Végre önfeledten nevetett megint. – Hideg van itt – didergett a férfi. – Igazán nem furcsa. Ki tudja, mikor volt utoljára vendégem, amióta itt vagyok megint. Viszont van egy ajtó a két szoba között, majd nyitva hagyjuk, hogy az én szobámból átjöjjön ide is egy kis meleg. Így legalább én is nagyobb biztonságban érzem magam. A férfi arca elkomorult. – Nem tudom, hogy bóknak tekintsem-e, amit mondtál. Vinga ezen igazán jól mulatott, érezte, hogy mégsem egészen ő a vesztese ennek a küzdelemnek. Amikor már saját ágyában feküdt és a férfi egyenletes légzését hallgatta, boldogan kuporodott össze. Végre nem kínozta annyira a vágy.

10. fejezet A SÁPADT FÉLHOLD FÉNYE alig világította meg a komor Graastensholmot. Odabenn csend honolt. Larsen is aludt már. Álmában alig láthatóan elmosolyodott. Talán udvarmesterré való kinevezése tette ilyen boldoggá? Snivel bíró aznap rosszul, mondhatni gyötrelmesen aludt addig kényelmesnek hitt ágya közepén. Dunnája félig lecsúszott terebélyes hasáról és félig már a padlón hevert, másik felét még tartotta az ágy vastag függönye. A bírót lidércnyomás gyötörte. Talán a legborzalmasabb eddigi életében. Egy asszonyszerű lény ült rajta, éppen teste legérzékenyebb pontján. És ő, aki pedig ki nem állhatta a nőket, ezeket a lelketlen lényeket, szótlanul tűrte mindezt. A lidérc valósággal megerőszakolta, ő meg hiába próbált szabadulni az álomból. Megkínzottnak érezte magát, még levegőt is alig kapott. A nőszerű szörnyeteg teste meglehetősen nagy volt, szabályosan beterítette a bírót. Nyomta a mellét, fojtogatta a torkát, kezét az ágyhoz tapasztotta szétfolyó, formátlan, ragacsos testével. Snivel, aki soha nem érintkezett nőkkel, döbbenten tapasztalta, hogy teste nem engedelmeskedik akaratának, és a beteljesülés felé közeledik. Szabadulni próbált, ide-oda dobálta magát, és ordított, kétségbeesetten, tehetetlenül, ahogy csak az alvók tudnak. A bíró kiabált. Félelem és undor töltötte el, de nem tagadhatta, hogy a szörnyetegnek a legtökéletesebben sikerült kielégítenie vágyait.

Végre sikerült kinyitnia a szemét, pontosan a beteljesülés pillanatában. Snivel azt hitte, hogy megszakad a szíve. Üvöltése betöltötte a szobát, az egész folyosót. Karjával ide-oda csapkodott, mintha küzdene valami ellen. Az álom ugyanis nem akart eltűnni. Az a förtelmes valami még mindig ott trónolt rajta. Formátlan, meghatározhatatlan állagú lény, amely teljes súlyával ránehezedett. A bíró felnézett. Pillantása találkozott a lény gonoszsággal és gyűlölettel teli pillantásával. Éles körmeit a bíró vállába mélyesztette, testéből az enyészet szaga áradt. Az ajtó mögül végre felhangzott Larsen kiáltása, mely áthatolt a bíró gurgulázó hörgésén. – Jövök már, kegyelmes uram, jövök! A lény egycsapásra eltűnt. A bíró mellkasát szorító nyomás felengedett.: Snivel egyedül volt. A lepedőt ragacsos mocsok borította, a beteljesülés félreérthetetlen jeleként. Gyorsan magára rántotta a dunnát, éppen az utolsó pillanatban, nehogy Larsen ilyen megalázó helyzetben találja. Az ajtó kinyílt, Larsen gyertyával a kezében belépett a szobába. – Mi történt? Snivel úgy szuszogott, akár egy fújtató. Szíve súlyosan vert, keze remegett a kimerültségtől. – Semmi…semmi említésre méltó. Csak egy lidércnyomásos álom. Igen! Pontosan az történt vele! Egy lidérc telepedett rá! Persze csak álmában. És ettől kellett neki ennyire megijednie? Hiszen álom volt az egész! És amikor azt képzelte, hogy felébredt, valójában még aludt. Hiszen

máskor is előfordult már ilyesmi. Mármint hogy álmában azt hitte, hogy felébredt, pedig tovább álmodott. – Túl sokat ehettem a gombásfelfújtból és a zsíros sültből. Nagyon megéheztem a hosszú utazás alatt. – A nehéz étel gyakran okoz az embernek kellemetlen álmokat! Az az átkozott szakácsnő! Holnap felmondok neki, gondolta Snivel, aki szívesen hibáztatott másokat maga helyett. Utána persze eszébe jutott, hogy nem engedheti meg magának, hogy csak úgy útilaput kössön a talpára. Persze azért nem marad el a büntetés! Lehet, hogy mérges gombát főzött az ételbe? Különben mitől lett volna ilyen lidércnyomásos álma? Hallucináció volt, hát persze, hogy az! Hiszen jó néhány gombának ilyen a hatása. Meg is halhatott volna! E gondolatnak átadva magát azon füstölgött, hogy lehetnek ennyire felelőtlenek az emberek! – Szüksége van még valamire kegyelmednek? Esetleg maradjak itt? Larsen… Igen, igen, maradj csak, gondolta Snivel, megborzongva a gondolatra, hogy egyedül kell maradnia a sötétben. De nem mutatkozhatott gyengének. – Nem, teljesen szükségtelen. Nem vagyok gyerek! A gyertyát azért égve hagyhatod, olvasok egy kicsit, míg meg nem nyugszik a gyomrom. Larsen nagy műgonddal megigazította a bíró dunnáját, nehogy ismét lecsússzon. Hagyd már abba, mormogta Snivel, attól tartva, hogy lelepleződik: De igyekezett közömbösnek mutatkozni, és oldalra fordult. Larsen még egyszer körbepillantott a szobában.

Mindent a legnagyobb rendben talált. A kegyelmes úr nyugodtan aludhat. – Ha kegyelmed esetleg mégis óhajtana valamit, csak csöngessen. – Persze, persze – egyezett bele Snivel, csak hogy Larsen tűnjön már el. Egyébként is közben belefogott az olvasásba. Ám akár egyetlen szót is képtelen volt elolvasni, a betűk szétfolytak a szeme előtt. Larsen óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Snivelre rászakadt az egyedüllét. Lehet, hogy itt kellett volna marasztania Larsent? Félretette a könyvet, de a gyertyát nem fújta el. Bebújt a dunna alá, még az orra is alig látszott ki. Nem akart megint hanyatt feküdni, biztos volt benne, hogy az volt a baj. A tele gyomor nem visel el efféle megpróbáltatásokat. Még mindig remegett a kimerültségtől. Micsoda nevetséges álom! Soha nem álmodott ehhez foghatót. Gonosz, rosszindulatú emberekkel persze megtörténhet ilyesmi, hiszen rossz lelkiismeretük álmukban győzedelmeskedik rajtuk, no de az ő esetében? Snivel erősen hitt abban, hogy a többi ember felett áll. Soha többé nem eszik ilyen sokat! Megfogadta, hogy ezután már óvatos lesz. Milyen csendes a ház! Snivel kidugta a fejét a dunna alól, körülnézett és fülelni kezdett. Az efféle öreg házakban mindig van valami apró zaj. Pattognak a bútorok, még a levegőnek is sajátos hangja van. Néha nem is lehet hallani semmit, csak érezni, hogy élet van a falak között. De most semmit nem hallott. Halálos csend borult… Mire is borult halálos

csend? Felnézett a kazettás mennyezetre. A padlásra? Mi a csuda lehet odafenn? Érdekes, hogy eddig soha nem jutott eszébe! Néha egerek kaparászását hallotta, vagy a tetőgerendák alá fészket rakó madarak motozását. Télen jeges északi szelek dúltak odafenn. Soha nem talált semmi furcsát ebben. De most valahogy… Ez a tökéletes csend! Mintha az egész házat magába zárta volna. Ám Snivelt elsősorban a padlás izgatta. Furcsa gondolata támadt. Mintha várakozna valami odafenn. Várakozna mozdulatlanul. Mintha nem is egyvalami, hanem sok apró lény várakozna. Sőt, Snivelnek az volt a benyomása, hogy azok is figyelnek, akárcsak ő. Hallgatóznak, szemmel tartják minden mozdulatát. Úgy látszik, még mindig lidércnyomás gyötri! Különben hogy jutna eszébe ilyesmi? Nem értette, miért fekszik némán fülelve. Hogy képzelhet be ilyen badarságokat? Larsen néhány szobával arrébb alszik, és a szolgálók szárnya is tele van emberekkel… Vagy mégsem? Mert elszökött a sok gazfickó! Gyáván megfutamodtak! Csak nem őrült meg ő is, mint azok a buta, babonás szolgák? Hiába minden. A csend nyomasztóan nehezedett rá. Még a madarak éjszakai matatását sem lehet hallani. Mintha hideg sírban feküdne. Már csak ez hiányzott! Halottnak hiszi magát! Dühösen felemelte a könyvet és olvasni kezdett, hangosan, hogy legalább a saját hangját hallja. Ez végre feloldotta a benne felgyülemlett feszültséget. Pár oldal után elálmosodott és letette a könyvet. A gyertyát azonban nem fújta el. Amikor a hajnal első sugarai áthatoltak a függö-

nyön, belépett Larsen és elfújta a gyertyát, de gazdáját nem ébresztette fel. Hagyta, hadd aludjon addig, amíg jólesik neki. KÖVETKEZŐKÉNT A KERTÉSZ lépett ki Snivel szolgálatából. Délelőtt kiment a kertbe, hogy megszemlélje, milyen károkat okozott a fagy a málnásban. Miközben a földön térdelt és az apró, elszáradt ágakat tördelte, észrevette, hogy nincs egyedül. Felnézett. Két szánalmas külsejű kislány állt mellette. Kedvesen rámosolyogtak a döbbent kertészre. – Hogy… hogy a pokolba kerültök ide? És kik vagytok egyáltalán? Hát nem tudjátok, hogy ez a bíró úr földje? Azt ajánlom, sürgősen tűnjetek el innen, mielőtt bárki is észrevenné, hogy itt vagytok. Mert azt nem teszitek zsebre, amit a kegyelmes úrtól kaptok ezért! Ki innen! De a kislányok maradtak. Láthatóan jól szórakoztak a kertész mérgén. A férfi nyugtalanul körbepillanott. – Hát nem értitek, hogy a kegyelmes úr nem örülne a jelenléteteknek? Utoljára mondom! Lóduljatok! Jobb, ha az anyátok szoknyája mögött kerestek menedéket! Ám a két gyermek mintha meg sem hallotta volna. – Kik vagytok? És mi a fenét akartok itt? – kérdezte egyre idegesebben. Most már alaposabban megnézte őket. A kislányok szokatlanul vékony, nem az évszaknak megfelelő ruhát viseltek. Felemelkedett, hogy kipenderítse a két kis betolakodót a birtokról. Félt, hogy még valami

baja származhat abból, ha ura meglátja. Még a végén elküldik, mert nem tudott vigyázni a kertre! Erőszakosan utánuk nyúlt, de keze csak az üres levegőt markolta. A kertész kábultan bámult rájuk. És akkor észrevette: a gyermekek fején mély, baltaütés okozta seb éktelenkedett. Ránézett kékes-sápadt arcukra, és üvölteni kezdett. Reszketve vágta át magát a málnáson. Mire kiért az udvarra, üvöltésére odasereglett mindenki, aki csak tehette a szolganép közül. Magánkívül berontott szobájába, összekotorta holmiját, a padlódeszka alól kivette szépen megmunkált kését… Csak ámultak, amikor becsapta maga után az ajtót és elrohant. Az emberek értetlenül tekintettek egymásra. – Lent dolgozott a málnásban – szólalt meg egyikük. – Mitől ijedhetett meg ennyire? Hiszen nincs ott semmi rémisztő! – álmélkodott a másik. Erre a ricsajra már Snivel is kinézett az ablakon. – Mi lelte a fickót, Larsen? – mormogta. – Úgy viselkedett; mint aki kísértetet lát, kegyelmes uram! Az idióta! – Az a benyomásom, kegyelmes uram, hogy új kertészre lesz szükségünk – jegyezte meg óvatosan az udvarmesterré előléptetett komornyik. – Az ördög vigye el valamennyit! Mi lelhette őket? Mondd csak meg nekik, hogy a következő bolondnak már velem gyűlik meg a baja! Larsen nem akarta megmondani urának, hogy nem biztos, hogy hatása lesz a fenyegetésnek. – Igenis, kegyelmes uram – felelte Larsen alázato-

san, majd távozott. MEGÉRKEZETT az új intéző. Larsen első pillantásra látta, hogy éppen ilyen emberre van most szükségük. Nagydarab, magabiztos férfi volt, Mörknek hívták. Ez az ember biztos nem ijed meg holmi kísértetektől! – Kísértetek? – kérdezte mély basszushangon. – Engem nem érdekelnek az efféle dolgok. Csak hadd fecsegjenek róla az öregasszonyok! Én mindennap olvasom a Bibliát, uram. Jó keresztényhez híven eljárok a templomba. Aki pedig maga mellett tudhatja az Urat, azt nem kísérti az ördög! Snivel elismerően mérte végig a férfit. – Maga kedvemre valóan gondolkodik, Mörk! Azonnal neki is láthat a munkának. És próbáljon némi istenhitet plántálni ezekbe a babonás birkákba, akik a szolgálatomban állnak. Mindenféle ostoba történettel riogatják egymást! – Meglesz, uram. – Családja van? – A feleségem. A gyerekeim már felnőttek. Az asszony pedig éppolyan derék keresztény, mint én. Egyetlen pokolbéli szellem sem merne megkísérteni bennünket! Snivel elgondolkodott a hallottakon. Mintha ez a férfi mégiscsak elhinné ezt a butaságot. Aznap este a bíró gondosan ügyelt arra, nehogy túl sokat, vagy esetleg romlott ételt egyen. Még sokáig ébren volt, újonnan felvett intézőjét és Larsent hallgatta. Snivel biztos volt benne, hogy a hatalom, a távolságtartás és a lekezelő hang az, amivel leginkább tiszteletet ébreszthet másokban önmaga iránt. Megpróbálkozott ezzel Mörknél is, de úgy tűnt, intézőjéről

mindez lepereg. Elnézte, ahogy elterpeszkedik a karosszékben, hüvelykujját mellényzsebébe akasztva. Előző állásáról fecsegett. És ugyan hol máshol szolgálhatott volna, ha nem egy papnál? Bár Snivel érezte, hogy ilyen emberre van most szüksége, mégis csökkent iránta érzett kezdeti lelkesedése. Mi mindent össze nem fecsegett az Úr gondviselő kezéről! Mörknek hívják, ami sötétet, feketét jelent. Jó kis előjel! Egyre rosszabbá vált a bíró hangulata. Vigasztalásul sűrűn töltögette poharába a drága pálinkát. De mit számított most ez! Remélte, hogy szép álmokat hoz majd a szemére. Hagyta, hogy Larsen föltámogassa a szobába, és ágyba dugja. A lidércnyomásos álom azóta elhalványult már, emlékezete is csak töredékeit őrizte meg. Aznap este megnyugodva fújta el a gyertyát. Mitől is félhetne egy megfontolt, felnőtt ember? Kellemesen forgott vele a világ, ahogy elterpeszkedett a széles ágyon. A szolgák száma nagyon megfogyatkozott az utóbbi időben… feltétlenül pótolni kell a hiányosságokat, mert már semmi nem olyan, mint régebben. Már nem szolgálják ki olyan gondoskodással, amit megérdemelne. A babonaságnak pedig véget kell vetni egyszer s mindenkorra! Mörk javasolta, hogy tartsanak misét a birtokon. Ördögűzés, fanyalgott Snivel. Az ördögűzés feltétele, hogy legyen mit elűzniük! Még jó, hogy ezt megmondta annak a Mörknek, gondolta zúgó fejjel. Mörk persze azonnal rávágta, hogy csakis azért, mert valahogy meg kell nyugtatni az embereket. Az

egyszerű embereket elcsitítja a színjáték a pappal, amint Isten szolgája szenteltvízzel hintené be a házat, hogy kiűzze onnan a kísérteteket. Snivel jónak találta az ötletet. Meg is egyeztek, hogy néhány nap múlva elhívják a papot. Snivelnek igazán mindegy volt. Jól ismerte a papot és gondosan ápolta is vele a kapcsolatot, ahogy egyenrangúak között szokás, de őszintén szólva unalmas szentfazéknak tartotta. Ez az, szentfazék! Akárcsak Mörk. Épp hogy csak beledugta a nyelvét abba a finom borpárlatba! És utána képes volt azt mondani, hogy jó kereszténynek nem szabad megkóstolnia a Sátánnak ezt a kotyvalékát. Képes volt elrontani az örömét! Mire ő persze tovább ivott, csak azért is! Már alig tudta nyitva tartani a szemét. Kerülgette az álom. Csend borul mindenre… Már megint az a furcsa érzés… csend, néma csend! Nehéz, szinte kézzelfogható csend, miközben ezernyi szempár lesi odafentről. Vihar előtti, nyomasztó csend. A padlás volt a legszörnyűbb. Még soha nem figyelt fel erre a nyomasztó mozdulatlanságra. Akárcsak előző éjjel. Ezt pedig igazán nem képzeli be magának! Snivel mozdulatlanul feküdt és figyelt. De az Isten szerelmére, csak kell, hogy leszűrődjön végre onnan valami hang! De nem. Semmi. Mintha teljesen megsüketült volna. Még a süketek is többet hallhatnak ennél. Leg-

alább valami zúgás a fülben. Ő viszont semmit sem hallott. Mintha valaki súlyos vánkost borított volna a kastélyra, az egész földre, hogy elfojtson minden hangot. A szoba imbolyogni kezdett. Sokat ivott, az kétségtelen. Az ágy lassan felemelkedett alatta, és mint a bölcső, ringani kezdett. Egészen kellemes érzés. Hirtelen zúgni kezdett valami a fülében, de nem valamilyen hang volt az. A bíró az ájulás határán járt. Már nem találta kellemesnek. A zúgás egyre jobban felerősödött. Megállni! Az ágy valóban imbolygott, egyre hevesebben, úgy, hogy kénytelen volt megkapaszkodni. Hallucinációk. A részegség lehet az oka. Ezentúl jobban vigyáz magára. A levegő vibrálni kezdett. Az ágy rázkódott. A némaságból lassacskán mély, fenyegető zúgás bontakozott elő, majd annyira felerősödött, hogy megrezegtette az ablaküvegeket. Snivel kétségbeesetten próbálta kezével betapasztani a fülét, de nem tudta elengedni az ágyat, mert az továbbra is vadul hullámzott, most már a félelmetes hang ritmusára. Ez a hang… szétfeszíti… szétfeszíti a belsejét! Snivel kikerekedett szemmel bámult a sötétbe. Kiabálni próbált, de torkában bennrekedt a levegő – az ágy pedig forgott, csak forgott vele. Larsen! Larsen egészen biztosan hallja ezt a szörnyű lármát. Alakja nemsokára feltűnik az ajtóban. Ám Larsen aludt, nem hallott semmit. Snivel tüdeje már képtelen volt elviselni a ránehezedő levegő nyomását. Arca egészen belekékült. Az ágy olyan erővel rázta, mintha meg akarna szabadulni

terhétől. Később, bár nem tudta volna megmondani, mikor, de mérséklődött a benne tomboló hang ereje, és a levegőben is megszűnt a vibrálás. A szoba sem forgott többé. Minden visszarendeződött eredeti helyére. Snivel fellélegzett. Jó időbe telt, mire ismét megnyugodott. Szíve és tüdeje majdnem belepusztult a megerőltetésbe. Keze remegett, mivel sokáig görcsösen kapaszkodott az ágy szélébe. Mi történt vele? Pedig igazán mértéktartó volt a vacsoránál. No és az ital? Hiszen egész nap iszogatott, majd vacsora előtt is ivott valamit, de utána sem sajnálta magától a bort, a puncsot és a pálinkát. De hát egy ilyen bivalyerős férfinak, mint Ő, ekkora mennyiség meg sem szokott kottyanni. Vagy mégis átlépte volna a határt? És ha… Valami szöget ütött Snivel fejébe. És, ha valaki mérget kevert az italába? Nem is történhetett másként! Környezetéből valaki összefogott az elistrandiakkal, hogy elemésszék őt. De Snivel nemhiába volt bíró. Tudta, hogy bármikor leleplezheti a gyilkost. Utána pedig már egyszerűen megy majd a dolog. Valamelyik nap elhívatja a papot is. Senkinek sem fog ártani egy kis ördögűzés!

11. fejezet AZ UTÓBBI NAPOKAT Vinga és Heike a birkák között töltötte. A birkatartás volt a gazdaság legfontosabb része, amióta Vinga átvette az irányítást. Sörensen ügyvéd úr különcségei addig csak rontottak rajta. Mivel szerette a kényelmet és a gazdagságot, valósággal kiszipolyozta a földet, csak hogy hirtelen nagy haszonhoz jusson. Eladta a learatott gabonát, eladta az állatokat, és hatalmas erdőket vágatott ki. Felelőtlenségének Vinga itta meg levét, ám a lánynak szerencsére jó tanácsadója akadt Heikében és hűséges szolgái személyében. Heike anyagilag is támogatta, de Vinga erről soha semmit nem tudott meg. A fiú nem is akarta másként. Ám neki így egyre kevesebb pénze maradt arra, hogy rendbe hozza Graastensholmot, ha egyszer majd visszakerül a tulajdonába. Ha visszakerül! Tulajdonképpen nem is kellett volna annyit foglalkozniuk a birkákkal, de mivel mind a ketten szerették az állatokat, szívesen tették. Bár a munka nehéz volt és esténként fáradtan roskadtak le az ebédlőben, mégis örömmel dolgoztak odakinn. Az utóbbi időben nem történt semmi különös, de azért továbbra is gondosan felállították éjszakára az őrséget. Heike szokás szerint a birkáknál időzött az egyik szolgalegény társaságában, amikor a kezében papírlapot lobogtatva beállított Vinga. – Levelünk érkezett! – kiabálta boldogan. – Arv Griptől. Heike felegyenesedett. – No és mit ír?

– Gunilla, vagyis Anna Maria időközben férjhez ment Erlandhoz. Gyermeket várnak karácsonyra. Hát nem csodálatos? – Valóban jó hírt hoztál. Úgy látom, túljutott a problémáin. Csak gratulálni tudok Erlandnak. – Ugye Gunilla volt az, aki képtelen volt… – fogott bele Vinga, majd a legényre nézett, és nem fejezte be a mondatot. – Szóval aki annyira félt a férfiaktól? – folytatta diszkréten. – Igen, Ő. Pedig csinos, fiatal lány volt. Csak boldogságot kívánhatok neki. Vinga mindig elkomorodott, ha Gunilla neve szóba került. Heike épp elég elővigyázatlan volt ahhoz, hogy elmesélje, amikor Gunilla érdekében be kellett vetnie Sol varázstudományát. Vinga úgy vélte, jobb, ha az ember nem hozza szóba egykori szerelmeit. Mintha semmi sem történt volna. Az őszinteség néha félreértésekhez vezet. Heike felnevetett. – Arv ezek szerint boldog nagyapa lesz. Mennyire örülhet neki! – A levelében is céloz erre. Mondd csak, Heike, veled még soha nem történt meg, hogy neked is kedved támadt volna arra, hogy gyermeked legyen? A legény valami olyasmit mormogott, hogy Heike úrnak most már megvan rá minden esélye. Heike pedig Vingára nézett, és arra gondolt, hogy ez egyelőre lehetetlen. Hiszen Vinga is gyermek még! Miközben Vinga és a legény az utolsó birkával foglalatoskodott, Heikének eszébe jutott valami. A lány szeszélyessége, őszintesége, váratlan ötletei nem magyarázhatók gyerekességével. Vinga egész egyszerűen ilyen. Ilyen lesz tíz év múlva is. Csak Ő

eddig nem volt hajlandó elismerni, hogy a lány időközben felnőtté érett. Lehet, hogy Vingából soha nem lesz felelősségteljes, komoly anya. De abban egészen biztos volt, hogy gyermekei jól fognak szórakozni a társaságában. Hogy is lett volna képes egyedül irányítani egy ekkora gazdaságot, ha nem tud felnőtt fejjel gondolkodni! Néha ugyan vitathatók a módszerei, de a szolganép imádja, ennél pedig nem kell nagyobb elismerés. Vinga nem fog megváltozni, és tetteivel elkápráztatja majd még néhányszor a környezetét. Heike abban is biztos volt, hogy a lányt számtalan csalódás is éri még. Ám épp ezért kell neki melléállnia, hogy enyhítse a sors csapásait. Heike kénytelen volt elfordulni, mert hirtelen úgy elérzékenyült, hogy könnyezni kezdett a szeme. Mennyire lebeszélte a lányt, amikor az a fejébe vette, hogy hirdessék ki őket a templomban! Vinga miatt tartotta még korainak az egészet. Jobbnak látta volna, ha várnak Vinga tizennyolcadik születésnapjáig. Milyen dühös, csalódott volt akkor szegény. Még azt is fejéhez vágta, hogy úgy ragaszkodik ahhoz az időponthoz, mintha csodát várna tőle. Miért reméli, hogy tizennyolcadik születésnapja után érett, unalmas asszony lesz, szürke ruhákban jár majd és haját szoros kontyba fogva hordja majd? Még mielőtt bármit is felelhetett volna erre, a lány fogta magát és rácsapta az ajtót. Amikor legközelebb találkoztak, Vinga boldog és kiegyensúlyozott volt megint, és egészen más dolgok kötötték le a figyelmét, úgyhogy az esküvőt fölösleges is lett volna szóba

hozni. Vingának és a legénynek segítségre volt szüksége. Heike letérdelt melléjük. A lány elnézte, amint a férfi erős, napbarnított keze végigsimít az állat remegő testén. A birka még nagyon fiatal volt. Ez volt az első vemhessége, és bizonyára nem érti szegény, mi is történik vele valójában. Heike igazi jó pásztor. Nem csak a fiatal állatokra volt jó hatással, még az öreg, makrancosabb állatok is megszelídültek a keze alatt. Szeretném, ha végre engem is megsimogatna ez a gyengéd kéz. Ha a szeretőjeként simogatna. Biztos vagyok benne, hogy egy kisgyermekkel éppen ilyen gyengéden bánna. Gyengéd lenne vele, hiszen az övé lenne és az enyém. Vinga felébredt álmodozásából. Látta, hogy a legény az ablakhoz megy és gúnyosan azt mondja: – Úgy látom, már megint elköltöztek néhányan Graastensholmról. A másik kettő rábólintott. Ők is odamentek az ablakhoz. – Valóban – mormogta Heike, akit megdöbbentett az elébe táruló kép. – Mindennapra jut egy menekülő – mondta a legény, majd visszament a birkához. – Úgy szedik a lábukat, mintha a Gonosz járna mindegyiknek a sarkában. Tegnap Viola is eljött onnan, a szobalány, mert azt állította, hogy apró lények táncolták körül. Kecskeszarvuk volt, patájuk és lófarkuk. És nem nagyon rejtegették a… a… Bocsánat, kisasszony, nem akartam, hogy… – Vinga nem sértődik meg ezen – jegyezte meg Heike szárazon. – Nagyon megijedt tőlük, úgyhogy fogta és össze-

pakolta a holmiját, és távozott. Valaki más pedig boszorkányt látott a kútban, amint rámosolygott a víz alól. Azt mondják, ördögi jelenség volt. És… – Honnan tudsz minderről? – kérdezte Heike. – A sógorom egyik rokona Graastensholmon dolgozik. Tőle értesülök az ottani eseményekről. Azok ketten egymásra néztek. Csak nem ez az ember az áruló? De gyanújuk gyorsan elillant. A legény eddig mindig megbízhatónak bizonyult. Akkor pedig végképp megbizonyosodtak felőle, amikor elmesélte, hogy sógora rokonát, aki Snivel szakácsnője volt, elbocsátották. A bíró ugyanis azzal vádolta meg, hogy mérget tesz az ételébe… AZNAP ESTE csendben költötték el vacsorájukat. Elistrandon mindenki jól érezte magát, miközben Graastensholmon elszabadult a pokol. Egyikük sem tudott önfeledten örülni. Egyáltalán nem volt ínyükre, hogy ártatlan emberek is szenvednek Snivel miatt. Csak a bírón akartak bosszút állni. Senki máson. Azért azt nem bánták volna, ha Snivel fogdmegjeit is megriasztják a kísértetek, hiszen épp eleget ártottak már nekik. Már többször előfordult, hogy egészen közel merészkedtek Elistrandhoz. Az volt az érzésük, hogy az akasztott ember és alvilági segédei nem nagyon törődnek a három orgyilkossal. Egyikük sem értette, miért. Feltételezték, hogy a szellemsereg bizonyára okkal cselekszik így. Azt viszont szerették volna megtudni, hogy Snivel hogyan érzi magát. SNIVEL DÜHÖS VOLT. Dühös, mert szolgái egy-

más után hagyták el. Hovatovább már ott tartottak, hogy a fejőnőnek kellett a konyhában segédkeznie, a kert pedig pusztulásra ítéltetett. Akikben még volt annyi bátorság, hogy mellette maradjanak, minden neszre riadtan kapták fel a fejüket. És bár nem láttak semmit, elképzelték, hogy esetleg mit láthattak volna. Snivel már egyetlen rémtörténetet sem volt hajlandó meghallgatni. Azokkal a szolgákkal sem volt túl nagy szerencséje, akiket a régi személyzet helyett vettek fel. Miután értesültek a mendemondákról, szolgálatba sem álltak. Még jó, hogy Larsent maga mellett tudhatta. No és a testőreit. Meg ott volt még az új intéző és a felesége is. Nagyszájú asszony volt, de égett a keze alatt a munka. Nélküle már siralmas állapotok uralkodtak volna a kastélyban. Éjszakái azóta is rosszul teltek. Képtelen volt felfogni, mi keríthette hatalmába. Nem is tudta, minek nevezze, fájdalomnak vagy betegségnek? Attól kezdve érzi, hogy azon az emlékezetes éjszakán meggyötörten, halálosan fáradtan ébredt, és szörnyű csend volt mindenütt. Éjfélt ütött az óra a szalonban. Snivelt nem ijesztette meg az óra mély, zengő hangja. Annál inkább ez a fölfoghatatlanul hangtalan csend. Ösztönösen megkapaszkodott az ágy szélében, várta, hogy az ágy ismét imbolyogni, ringani kezd alatta. Jobb, ha leszokik az italról. Mégsem kerítette hatalmába a furcsa szédelgés. Csak a lába fázott egyre jobban. A hideg egyre feljebb kúszott és minden tagját megbénította. Snivel moccanni sem tudott. Tényleg hideg van szobában. Magára teríti inkább a gyapjútakarót is. De nem bír felállni! A hideg egyre jobban hatalmába kerítette a

testét. A fejét még fel tudta emelni, hátha van valami különleges oka a hidegnek, de nem látott semmit. Addigra a karja is megbénult. Majd Larsen! Az udvarmester a mellette lévő szobába költözött, hogy segítségére siethessen, ha ismét történne valami. De mire kinyitotta volna a száját, a hideg a torkát is elérte. Egy szó nem sok, annyit sem bírt kinyögni. Snivel megijedt. Mintha egyik ismerőse is így halt volna meg: a hideg lassan-lassan végigkúszott a testén, végül a szívét is elérte. De hát akkor már neki is meg kellett volna halnia, hiszen jéghideg a mellkasa. Mire ezt végiggondolta, a hideg a fejét is elérte, és összetorlódott a feje tetején. Snivel csontmerev volt, egyetlen ujját is képtelen lett volna megmozdítani. Egyvalami azonban meglepte. Tudott lélegezni. És gondolkodni is. Sőt, a szemét is képes volt mozgatni. Vajon miért? Agya fáradhatatlanul zakatolt. Eszébe jutottak elevenen eltemetett emberek, akik egy sötét koporsóban ébrednek fel. Mintha csökkent volna a hideg szorítása! Az óra egyet ütött. Teljes egy órát feküdt a fagy karmaiban. Először a feje engedett fel ismét. Olyan volt, mint amikor a folyón visszavonul az ár. Amikor már lábujjain sem érezte a fagy szorítását, felszabadultan lélegzett fel. Hatalmas testét fokozatosan meleg árasztotta el. Az utóbbi néhány napban fogyott is valamennyit, nem mert többé annyit enni, mint korábban. Még mindig élt benne a lidérccel töltött éjszaka emléke. Képtelen volt elfelejteni, hogy magáévá tette, ráadásul ilyen undorító, megalázó módon. Pedig csak álom volt, bizonygatta maga előtt azóta is. Egyszer s mindenkorra elege volt a hasonló ál-

mokból! Inkább veszít egy kicsit tiszteletet ébresztő kövérségéből. Másnap éjjel is furcsa dolog történt vele, hasonló az előző éjjel átéltekhez, mégis egy kicsit más. Éjfélt ütött az óra. Snivel felébredt. Hát már ma éjjel sem tudok aludni?, morgott magában. Odakészített maga mellé egy vastag gyapjútakarót, arra az esetre, ha netalán megint meg akarna fagyni. Csak a kezét kell kinyújtania, hogy gyorsan magára teríthesse. De valami más várt rá. Olyasmi, amire nem tudott felkészülni. Hogy is tehette volna? Most is elfogta valami, belebújt a testébe. Mintha egy másik lélek kerítette volna hatalmába. Egy szerencsétlen ember lelke. Snivel életöröme odalett. Olyan erővel szállta meg a lélek fájdalma, hogy elviselhetetlennek érezte. Félelem, reszketés, halálvágy szaggatta bensejét. Úgy látszik, annak a másiknak szörnyű dolgokon kellett keresztül mennie. Snivel még soha nem érzett ilyet. Megpróbált visszatalálni saját hideg lelkéhez, de nem sikerült. Mintha énje teljesen eltűnt volna. Vagy éppen ő maga az, aki most más szemmel nézi a környező világot? Snivel tűnődni kezdett. Eltöprengett azon, mit is csinált egész életében. Egyre jobban magával ragadta a búskomorság. Sípolva, hörögve vette a levegőt. Egy pillanatra régi önmaga volt ismét, de már nem tudta úgy szemlélni a világot, mint korábban. Majd újra a másik lélek kerekedett felül benne. Snivel annyira elkeseredett, hogy már-már önkezével akart véget vetni életének. Legszívesebben ordított volna fájdalmában. Magában végigvette az öngyilkosság különböző for-

máit. Akassza fel magát a tetőgerendára? Nehezen találna olyan kötelet, amely kibírná a súlyát. Esetleg egy hajókötél. Méreg? De milyen? Talán késsel? Micsoda hátborzongató ötlet! És utána még sokáig szenvedne. Legjobb lenne, ha főbe lőné magát. Hová is tette a fegyverét? Valamelyik pisztolya itt kell hogy legyen a közelben. Nagyszerű érzés, hogy véget vethet nyomorúságos életének! Mi értelme volt egyáltalán a létezésének? Hiszen a világ olyan üres, semmitmondó. Amikor felkelt, hogy megkeresse a pisztolyát, ütni kezdett az óra a szalonban. Hajnali egy volt. Snivel megtorpant. Mi az ördög történt vele? Hihetetlen, hogy Norvégia legsikeresebb hivatalnokának ilyen gondolatai legyenek! Csak nem öngyilkos akart lenni? Ez aztán a képtelenség! No, nem. Nem szerzi meg nekik ezt az örömet! Előbb végez velük! Azzal a két fattyúval Elistrandon! Egyre elviselhetetlenebb ez a Graastensholm. Amióta a szolgáknak látomásai vannak, ki tudja, mi minden megtörténhet. Mi lenne, ha átköltözne Elistrandra? Igazán jó hírű birtoknak számít a környéken. Megtudta, hogy az a két elistrandi holnap reggel elmegy a paphoz. Hogy kihirdessék az eljegyzésüket. Ennél nagyszerűbb ötletük nem is támadhatott volna! Majd utánuk küldi az embereit! Micsoda szerencse, hogy ilyen hatásos testőrségről gondoskodott! Őket aztán az sem izgatná, ha valóban démonok és boszorkányok nyüzsögnének Graastensholmon. Még ha csak egyetlen kísértetről fecsegtek volna, amely minden egyes alkalommal

ugyanabban az alakban jelenik meg. Azt talán elhitte volna. Esetleg. No de ezt az őrültséget? Egyikük borzalmasabb históriával áll elő, mint a másik. Ezek után senki nem hiszi el nekik. Vele aztán furcsa dolgok történnek éjszakánként! Csakhogy semmi összefüggés nincs saját élményei meg a kísértethistóriák között. Magyarázata pedig van mindennek. Bárkit hatalmába keríthet a búskomorság. Hidegrázása, lidércnyomása is lehet bárkinek. No és a szédelgés, a ringatózás élménye nem a sok itallal magyarázható-e? De meg is mérgezhették. Neki aztán senki ne meséljen arról, hogy a kastélyt elözönlötték a kísértetek! Úgysem hiszi el. Egészen más dolog viszont, hogy szolgái éppen emiatt mondanak fel sorra. A végén tényleg nem lesz más választása, mint hogy elköltözzön innen. Nem kérdéses, hogy megérdemel egy másik birtokot. Elistrand nagyságban persze nem fogható Graastensholmhoz, de jó állapotban van és az élete is nyugalmasabb lenne ott. Itt az ideje, hogy öregkorára is gondoljon! Ezek után Snivel nyugodt lelkiismerettel hajtotta álomra a fejét. MÁSNAP szörnyű csapás érte. Kiváló szakácsnője és a konyha maradék személyzete egyszer s mindenkorra elhagyta a kastélyt. Az udvaron álldogáltak. Ők ugyan addig nem láttak semmiféle furcsa jelenséget, de azért felzaklatták őket az események. Biztosak voltak benne, hogy a többieket Isten büntetése érte utol elkövetett bűneikért. Mivel ők jó kereszténynek tartották magukat, nem kellett félniük.

Ködös, hideg reggel volt. Alig láttak el az udvar másik oldalára, a kastély parkjának tölgyfáit pedig teljesen eltakarta szemük elől a hajnali pára. A mögöttük álló épületek, a cselédlakások, kamrák és istállók lassan eltűntek a ködben. A kastély épülete hatalmas, homályos szürke tömbként magasodott előttük. Szólni is alig mertek egymáshoz. Rettenetesen fáztak a nedves hidegben. És akkor egészen különös dolog történt velük. A pázsiton egy helyütt a hóolvadáskor felgyülemlett a víz. Azóta ugyan magába szívta a föld, de a gyepnek ez a része még mindig tocsogós volt. Néhol tavalyról megmaradt száraz fűcsomók meredeztek felfelé. És pontosan ez a rész egyszerre csak mozogni kezdett előttük. Az egyik cselédlány, aki az ételeket szokta felszolgálni, megragadta a szakácsnő karját. A konyhalány ijedten felkiáltott, majd elbújt az öreg inas háta mögé, aki eddig ellátta őket vízzel meg tűzifával a konyhában, és minden nehezebb munkát elvégzett helyettük. A gyep, a föld tovább hullámzott Valami kiemelkedett a földből. Emberhaj? Nem, egy egész fej! Egy ember alakja kezdett előbukkanni, lassan, félelmetesen. Haja szürkés, ritkás csomókban ült a fején. Arca piszkos volt. Gonosz, ördögi tekintetével végigmérte őket, mintha arra készülne, hogy… Vajon mire készülhet? Bámulta a megbabonázott embereket. Lassan felszínre került az orra és a szája, mellyel gúnyosan rájuk vigyorgott. Miután feje már teljesen a lucskos fű fölé emelkedett, a válla volt soron. De a rémült emberek azt már nem várták meg. Egyikük felordított, mire valamennyien üvöltve, kia-

bálva rohantak vissza szobáikba. Kis idő múlva már senki nem volt a birtokon, aki a konyhai feladatokat elláthatta volna. Snivelen kívül már csak az egyik tehenészfiú, az intéző meg az intéző felesége maradt a birtokon, aki ezentúl egyedül volt kénytelen ellátni minden konyhai feladatot, no és Larsen. Ne feledkezzünk meg persze Snivel három testőréről sem. AZNAP SNIVELNEK látogatója akadt. Az idegen érkezése némi életet hozott a birtokra. Larsen vezette be urához Aasen gazdát. Snivel örömmel fogadta. Furcsállotta, hogy nem hallotta az érkező kocsi kerekeinek zörgését, de végül is nem is nagyon figyelt az udvari zajokra. Azt is alig hallotta meg, amikor a férfi belépett a szobába. Snivel ismerősnek találta, de nem foglalkozott azzal, hogy rájöjjön, honnan. Kényelmesen felállt. – Nem találkoztunk mi már valahol? – kérdezte, és összevonta szemöldökét. – Lehetséges – felelte Aasen. – Igen, valóban lehetséges. Sok évvel ezelőtt, talán? – Lehet – tétovázott Snivel, de nem volt biztos benne, mivel a férfi egyáltalán nem tűnt öregnek. Pedig jó ideje annak már, hogy találkozhattak. Hellyel kínálta vendégét. – Mi szél hozta erre? – Nem messze lakom innen – mondta az idegen, és kezével visszautasította a pohár bort, amit Snivel töltött neki. – Ezért jöttem gyalogszerrel. Tudja, sétáltam egyet és gondoltam, bejövök, ha már erre jártam. Már régóta szerettem volna kérdezni valamit.

Snivel várt, türelemmel. A férfi műveltnek és jómódúnak látszott, bár ruhái nem a legfrissebb divat szerint készültek. De hát ez az ő dolga. Jólesett neki, hogy végre egyenrangú emberrel beszélgethet. Már nagyon ráunt a buta szolgák fecsegéseire. Hiszen amióta hazaérkezett, csak velük érintkezett. – Látja ott azt a domboldalt? – kérdezte a férfi a megjelölt irányba mutatva. – Ott húzódik az ön birtokának a határa. Nem hinném, hogy nagy szüksége lenne egy ilyen meredek domboldalra, melyen csak fák nőnek. Snivel erre már hegyezni kezdte a fülét. Mit akar ez az ember? – Már régóta szeretném megkérdezni, hogy eladná-e nekem? Vajon mit akarhat ez a férfi azzal a sziklás domboldallal? – Megmagyarázná, hogy miért? – Szívesen. Tudja, értek a bányászathoz is. Az az érzésem, hogy az a domb gazdag érclelőhely. Aha! Micsoda alak! Őszintén elárulja neki, hogy miért akarja megvenni azt a darab hegyet! Igazán gyerekes naivitásra vall! Még hogy érclelőhely! És ez a fajankó ezek után azt reméli, hogy ő eladja neki? – Hm… mégis, mire gondol? – Többféle érc is lehet ott. De leginkább ezüst. – Szóval ezüst. Nagyon érdekes, nagyon érdekes! Fel kell küldenie valakit, aki ért az ércekhez! Mégpedig olyan gyorsan, ahogy csak lehet! Mi lenne, ha ő maga nézne utána? Nem, nem. Az bizony fárasztó lenne. Egyébként sem ért az ilyesmihez.

– No és mennyit érne meg magának? – kérdezte óvatosan. Aasen megnevezte az összeget, amely olyan tekintélyes volt, hogy Snivel elképedve hőkölt hátra. Ezek szerint rendkívül értékes lehet a lelet! Snivelen átvillant, hogy esetleg társak lehetnének. De gyorsan elhessegette magától a gondolatot. Nem az a fajta ember volt, aki szívesen osztozik másokkal. – Szükségem van egy kis időre, hogy végiggondoljam az ajánlatát – jegyezte meg Snivel. – Az ember nem szívesen válik meg attól a földtől, ami már a szívéhez nőtt. A hihetetlenül sápadt arcú férfi helyeslően bólintott. – Megértem. Térjünk vissza rá néhány nap múlva? – kérdezte udvariasan, miközben felállt. – Igen, igen. Snivel gondolatai már messze jártak. Ha szakértője azt mondja, hogy valóban értékes a lelet, akkor nem adja el a dombot a férfinak. De ha esetleg az derülne ki, hogy teljesen értéktelen… hát akkor meg eladja ennek az Aasennek. A kapzsi bíró nehezen tudott ellenállni ekkora összegnek. A vendég búcsút intett, majd távozott. Milyen pocsékul nézett ki, gondolta Snivel. Sápadt, és sötét karikák húzódnak a szeme körül… Biztosan rossz a tüdeje! Keveset lehet friss levegőn. És a járása is milyen könnyű volt! Csak arra nem tudott rájönni, hol találkozott már vele. Olyan ismerős volt számára ez a hát. Imbolygó járása emlékeztette valakire. Talán itt találkozott vele a járásban? Snivel többször is bejárta Graastensholm járást,

hiszen az ő bírói körzetéhez tartozott. Akkoriban fedezte fel a kastélyt is. Mennyire áhítozott utána, és most megszerezte! Aznap nyugalom volt Graastensholmon. Snivel az ágyában feküdt, és várta a nyomasztó csendet. De hiába várta. Minden olyan volt, mint egykor. A padlásról apró neszezés hallatszott, a szobában pattogott a bútor, odakinn kutyák ugattak. Snivel győzedelmesen elvigyorodott. Mégiscsak neki volt igaza. Semmi ok az aggodalomra! Azok a nyavalyás szolgák csak képzelték az egészet. Saját bajait pedig a rossz étellel, túl sok itallal magyarázta. Most már nyugodtan aludhat. Túl vannak a nehézségeken. Elégedetten terpeszkedett el az ágyon. Nem sejthette, hogy a testében szétáradó nyugalom csak vihar előtti csend.

12. fejezet ELISTRANDON VISZONT izgatott volt a hangulat. Heike és Vinga ugyanis ekkor határozta el, hogy mégis elmennek a paphoz. Snivel három testőre annak rendje s módja szerint értesült tervükről. Lesben állva vártak rájuk. Az Elistrand körüli sűrű fenyves eltakarta őket. Sokkal tovább kellett várniuk, mint tervezték. Vinga már gondosan felöltözött. A legszebb ruháját vette magára, amelyben sokkal de sokkal gyerekesebbnek tűnt, mint Heike szerette volna. Ekkor állított be hozzájuk egy idős asszony. A szomszéd birtokról jött, és Heike Linddel szeretett volna néhány szót váltani. Meghallgatták az asszonyt, aki elmondta, hogy hallotta, hogy Heike úrnak sikerült puszta kézrátétellel meggyógyítania a tehenészük köszvényét. Neki a kulcscsontja fáj elviselhetetlenül, ha Lind úr lenne olyan kedves és… Heike az asszonyra nézett. – Kedves öreganyám! A köszvény olyan betegség, amely mindig máshol támadja meg az embert. Hiába gyógyítom meg itt, lehet, hogy másnap újra kezdődik amott. Abban sem vagyok biztos, hogy azt a tehenészt sikerült meggyógyítanom! – Kedvesem, hát nem akarsz segíteni rajtam? Az emberek a faluban azt mondják, hogy olyan vagy, mint Jó Tengel. Tudod, az a boszorkánymester, aki nagyon régen a környékünkön élt. Az ő érintése is gyógyított. – Tengel sokkal többet tudott ennél. Ó orvos volt. Én viszont nem értek az orvosláshoz.

Azelőtt Krajnában gyakran kézrátétellel gyógyította családja tagjait. Néha később is. Ezért terjedhetett el, hogy tud gyógyítani. – Nos – mondta határozottan. – Megteszem. De ígérje meg, öreganyám, hogy ha mégsem sikerülne meggyógyítanom, akkor mindenkinek elmondja a környéken, hogy képtelen vagyok csodát tenni! Az asszony lelkesen bólogatott, de pillantása elárulta, hogy vakon hisz Heikében. – Vársz egy kicsit, Vinga? – Persze. Hiszen a pap nem is tudja, hogy hozzá készülünk. Heike bevitte az öregasszonyt az egyik szomszédos szobába. Hosszú időbe telt, mire kijöttek. Az asszony nem győzött hálálkodni és megígérte, hogy fizetség gyanánt hoz egy kosár tojást Heikének. – Rákos. A betegsége gyógyíthatatlan. Megtámadta az egész szervezetét! Nem tudom meggyógyítani! Vinga ránézett. Pillantása elárulta, hogy hisz a férfi gyógyító erejében. – Az összes fájó testrészére rátetted a kezed? – Amihez hozzáfértem. Kicsit ugyan szégyenlős volt, persze én is, de azért sikerült. – Helyesen cselekedtél – mondta Vinga nagy komolyan. – Kedvesem! – szólította meg Heike. – Fiatalabbnak látszol ebben a ruhában, mint valójában vagy. A pap még a végén nem engedi a házasságot, és azt fogja gondolni, hogy egy gyermeket akarok megrontani. – A pap pontosan tudja, hány éves vagyok! – És a lelkiismeretem is mintha azt mondaná, hogy fiatal vagy még a házasságra és a hitvesi ágyra! – Fogd már be a szád! – mondta fojtott, ám dühös

hangon Vinga, majd elindult a templomhoz vezető rövid úton az erdőn át. Heike elmosolyodott és követte. Útközben azon tűnődött, hogy valóban helyes-e, amit tesznek. Még mindig nem hitte el, hogy Vinga elég érett ahhoz, hogy feleségül vegye. Gyönyörű szőke haját szalaggal kötötte össze, ruhájában pedig úgy festett, mint egy iskolába készülő kislány. Így oldalról ráadásul olyan ártatlannak néz ki! A támadás váratlanul érte őket. Eddig mindig óvatosan közlekedtek, ha kívül merészkedtek a birtok határain. Boldogságuk elővigyázatlanná tette őket. A három férfi rájuk rontott. Még védekezni se nagyon tudtak. A pribékek nem mertek fegyverükhöz nyúlni, mivel uruk azt parancsolta, hogy a legnagyobb csendben hajtsák végre a feladatot. Heikére ketten támadtak, Vingára egy támadó jutott. Heike gyorsan kiszabadult egyikük szorításából, aki éppen azzal próbálkozott, hogy hátracsavarja a kezét. Látta, amint a másik kezében kés villan, és ösztönösen abba az irányba csapott. Heike elképesztően erős volt, és öklével sikerült éppen orron ütnie a férfit. Még az összetörő csont reccsenése is hallatszott. A férfi hanyatt vágódott, de a másik férfinak még ez sem vette el a bátorságát. Hátulról Heike arcába vájta körmeit, majd kést szegezett a torkának. Heikének sikerült földre teríteni ellenfelét. Gyorsan a mellkasára is térdelt. A pribék alig kapott levegőt. Heike végre kicsavarta kezéből a kést, majd a sűrű bozótba dobta. Közben egyfolytában Vingára gondolt, de nem láthatta, egyrészt mert a másik férfi messzire hurcolta onnan, másrészt mert szemét elhomályosította a homlokáról lecsöpögő vér. De hallotta

a kiáltásait, és ez legalább azt bizonyította, hogy a lány még él. Támadója még mindig vaskézzel szorongatta a torkát, arcán pedig fájdalmasan égtek a sebek. Nem feledkezett meg arról a férfiról sem, akit orrba vágott. Minden pillanatban várta, hogy feláll és ráveti magát. A harmadik támadó fölnyalábolta Vingát. Igyekezett minél messzebb cipelni a lányt, nehogy barátja még a végén a segítségére siessen. A férfi tévedett, amikor azt hitte, hogy Vinga beletörődéssel viseli majd sorsát. Vinga teljes erejéből beleharapott a férfi hátába. A férfi felordított, mert a lány éppen a nyaka és háta között húzódó vastag izomba vájta fogait. Vinga addig ügyeskedett, amíg sikerült megmarkolnia a férfi néhány hajtincsét, s hátrarántotta támadója fejét. A férfi felüvöltött, mivel így sokkal jobban fájt, mint ha a lány az egész üstökét húzta volna. Ám Vingának ez sem volt elég. Hegyes cipőjével vadul belerúgott a férfi lábába úgy, hogy kiserkedt belőle a vér. A lány pedig csak üvöltött, segítségért kiabált és őt csepülte. Bizony nem válogatta meg a szavakat, amiket a fejéhez vágott. A férfi ezt már nem bírta elviselni. Hallotta, hogy Elistrandról válasz érkezik a lány kiáltozására. Hátán a lánnyal ide-oda támolygott, végül fölbukott egy kőben. Hogy ezt a boszorkányt is éppen neki kellett kifognia! Vinga egy szempillantás alatt rávetette magát és beleharapott, most a kezébe. A férfi kétségbeesetten kiáltott barátja felé. – Menjünk már innen! Ám a férfi már Heike nyakát szorongatta, és nem szívesen engedte volna el. Vingával azonban ő sem számolt. A lány, látva harapásai hatását, büszkén ve-

tette rá magát a másik férfira. Minden teketóriázás nélkül a férfi lába közé nyúlt és alaposan megmarkolta, amit ott talált. Igazán hatásos fogás volt. A férfi felordított, szemét fájdalmában elborította a könny, és elengedte Heike nyakát. A fiú fölugrott, ám mielőtt bármit is tehetett volna, támadója már eliszkolt barátja után az ösvényen. A harmadik viszont nem moccant. Arcát elborította az orrából ömlő vér. Végre Elistrandról is megérkezett a segítség. Követni akarták a menekülőket, de Heike visszatartotta őket. Túl nagy előnyre tettek szert. Nem tudnák utolérni őket. Előrehajolt és végigtapogatta nyakán a lüktető ereket. – Köszönöm, Vinga – nyögte ki nagy nehezen. – Hogy te milyen nyomorúságosan nézel ki, Heike! – szólt kétségbeesetten a lány. – Vér borít mindenütt! Az egyik szolgalegény, aki eddig a földön fekvő támadót vizsgálta, felegyenesedett. – Meghalt. Heike sápadtan fordult feléje. – Meghalt? – Igen. Beverte a fejét ebbe a kőbe. Így történhetett. Heike rosszul érezte magát. Sikerült ugyan eljutnia Elistrandig, de odalett minden életöröme. Vinga kézenfogva vezette. A férfi valóban siralmas állapotban volt. A halottal a többiek foglalkoztak. – Felmegyünk a szobámba – mondta Vinga, amint átlépték a ház küszöbét. – Megpróbálom lemosni az arcodat.

– Mi lesz a… – A pap várhat egy kicsit. Most veled törődjünk inkább. Meglehetősen rossz állapotban vagy. – Én, én… A férfi eltakarta az arcát. Amikor a lány elment mellette, odarántotta magához. – Szoríts magadhoz, Vinga! Mondd, hogy van valami értékes is bennem! – Hát persze hogy van! – suttogta elérzékenyülten Vinga, és végigsimította a férfi bozontos haját. A férfi válla görcsösen rázkódott. Heike sírt. – Heike! Hiszen minden a legnagyobb rendben van! A férfi nemet intett a fejével. – Egyáltalán nem, egyáltalán nem! Nem akartam megölni, Vinga! Nem akartam megölni! De úgy látszik, halál szegélyezi az utamat, amerre csak járok. Mintha a férfi járni is elfelejtett volna, úgyhogy Vinga kénytelen volt átkarolni és odatámogatni az ágyhoz. Sokáig feküdt hanyatt, kezével eltakarva vérző arcát. – Születésem óta társam a halál és a balszerencse. Anyám miattam halt meg. Szegény anyám, akiről alig tudok valamit, mert Sölve semmit sem volt hajlandó elmesélni róla. Jelentéktelen alak volt, mondogatta, jobb, ha elfelejted, hogy valaha is létezett! De hát az életét adta azért, hogy én a világra jöhessek! Ezt nevezte Sölve semmiségnek? Attól kezdve a sarkamban jár a halál. Sölve… emberek, akik Svédországban haltak meg… – Igen, de ők valamennyien gonoszak voltak – tiltakozott Vinga. – Te a gonosz ellen harcolsz, Heike! Éppen ezért nem furcsa, hogy ilyen sokan halnak meg

körülötted! De a férfi csak a fejét rázta. A lány letelepedett mellé, egészen közel hozzá. Ujjaival tétován, aggódva simogatta a férfi sebes arcát. – Itt vagyok melletted, Heike! Ez semmit sem jelent neked? – Dehogynem, Vinga – zokogta a férfi. – Nekem ez jelenti a boldogságot. De félek az árnyaktól, melyeket előhívtam a föld mélyéből. Félek tőlük, mert nem tudom kordában tartani őket. Nem értem, nem értem, hogyan történhetett meg! Nem értem, hogy lehet, hogy azok a gonosz emberek ránk támadtak? Hogyan bánthattak egy olyan ártatlan lényt, mint amilyen te vagy? Olyan gyönyörű voltál, Vinga, gyönyörű voltál a ruhádban, az aranylóan fénylő hajaddal! És ezek most elrontottak mindent. Vajon a szellemsereg akarta úgy, hogy megöljem egyiküket, hogy a sorsom ezentúl örökre hozzájuk kössön? Miért akarnak boszszút állni rajtam, amikor én adtam vissza a szabadságukat? Miért? Vinga átölelte, ujjaival beletúrt a férfi hajába. Lassan csókolgatni kezdte arcán a fájó sebeket. – Nem így történt, Heike – vigasztalta. – Kérlek ne hidd, hogy így történt! Azt hiszem, fogalmuk sincs róla, mi történik Graastensholm határain kívül, és megjósolni sem tudták volna. Ami pedig a férfit illeti, önvédelemből történt. A férfi egyszerűen elesett és beleverte a fejét abba kőbe. Mivel velejéig gonosz ember volt, nem hinném, hogy bárkinek is hiányozna. Az óriás termetű Heike utolsó szalmaszálként kapaszkodott a lány szavaiba. – Mintha egy nagyon sötét birodalom lenne az

otthonom. Kérlek, Vinga, vigyél magaddal a fényre! Hadd felejtsem el, hogy mire születtem! Mondd azt, hogy olyan ember vagyok én is, akár a többiek! A lány ujjai gyengéden fogták át a fejét. Megértette a fájdalmát. – Heike! Jobb vagy mindenkinél, kedvesem! – suttogta könnyes szemmel. – Félek a körülöttem élő árnyaktól. Olyan hideg, kegyetlen a világuk! – Itt vagyok veled! És itt is maradok, örökre! A férfi átkarolta, hogy Vinga érezze, mennyire szereti. – Nem tudtunk elmenni a paphoz. – A pap várhat – csitította a lány. – Te fontosabb vagy. A férfi megcsókolta. Hogyan történt, egyikük sem tudta volna megmondani. Lehet, hogy Vinga húzódott hozzá annyira közel, hogy a férfi már nem tudott neki ellenállni, vagy pedig ő akarta, hogy így történjen. Hosszantartó, igazi csók volt, amire Vinga már hónapok óta várakozott. Mivel váratlanul érte, más volt, amint amilyennek álmodta. Gyengéd, bensőséges, szeretetteljes. Érezte, hogy a férfi gyengédsége határtalan kétségbeesést takar. Mindkettőjükben túlcsordult a szeretetvágy. Most döbbentek rá, milyen csodálatos érzés az egymás iránti bizalom. Amikor kiszabadult a férfi öleléséből, megkérdezte: – Eltűntek mellőled az árnyak? – Mindig is körülvettek. De nem a szellemseregre gondoltam. Egész eddigi életemet az árnyak között éltem. Engem is utolért a családi átok, pedig soha nem akartam a látók közé tartozni.

Vinga megdöbbenve vette észre, hogy Heike tétova ujjai a ruhájával matatnak. Mintha le akarná venni róla. Nem volt biztos benne, hogy a férfi tisztában van vele, mit csinál. Segített neki. Lassan és óvatosan, nehogy a férfi ráeszméljen, miben mesterkedik. Már csak az hiányozna, hogy eszébe jussanak lelkiismereti problémái, no meg a tisztesség. Bár úgy tűnt, gondolatait most sokkal inkább az köti le, hogy az árnyak sötét világából felkerüljön a fényre, a lány mellé. Mozdulataikban nem érződött türelmetlenség. Egyetlen dologra tudtak csak gondolni, hogy boldoggá tegyék a másikat. Bár lehet, hogy Heike egyáltalán semmire sem gondolt. Minden mozdulata érzelemmel volt tele, cselekedeteit kizárólag ösztönei irányították. És olyan gyengéd, olyan kedves volt Vingával! A lány pedig vigasztaló szavakat suttogott a fülébe. Vinga megremegett. Magasztosnak érezte együttlétük minden pillanatát. Egyszer csak testén érezte a férfi csupasz bőrének érintését, mellkasa az övére nehezedett, szája remegve az övét kereste. Érezte, hogy a férfinak rá, csakis rá van szüksége, nem bármilyen női testre. Vingát kereste, lelkének és testének másik felét. A lány átkarolta a férfi nyakát, combjait szorosan a teste köré kulcsolta, élvezte, amint hatalmába keríti az édes vágy, és… Nem! Testét égető fájdalom járta át. Istenem, miért fáj ez ennyire? Pedig azt hitte, felkészült rá. De úgy látszik, hogy erre mégsem lehet. Legszívesebben felugrott volna, hogy véget érjen

a szenvedés. Mégsem tette. Összeszorította a fogát és tűrt. Tekintettel kellett lennie Heikére. Hiszen minden nő átéli ezt a fájdalmat, természetes velejárója a testi kapcsolatnak. Remélte, hogy többé nem fogja érezni. HEIKÉBEN egészen más nyomokat hagyott első szerelmi élményük. Mintha koromsötét erdőben vándorolt volna eddig, céltalanul. Támadójának halála csak utolsó csepp volt a pohárban. Mintha az összes őt eddig ért keserűség összegyűlt volna, nem benne, hanem körülötte. Körbefogták. Árnyak vették körül, mindazok, akik gonoszul megakadályozták abban, hogy boldog legyen az életben, azoknak árnyai, akiket ő bántott meg, mert nem tehetett mást. De voltak ott miatta meghalt emberek fenyegető árnyai is… Kimondhatatlan aggodalom és fájdalom gyötörte. Annyira magával ragadta a sötétség, hogy a jelent álomnak látta már csak. Valahol mégis fölvillant a fény, egy tündér kezében, akit Vingának hívtak. Hangja sokkal gyengédebb, vigasztalóbb volt, mint előtte bármikor. Mintha ő is mondott volna neki valamit. Beszélt neki az árnyakról, és a tündér feléje nyújtotta segítőkész kezét, és az ölébe vonta. Ölelésére ismét megjelent a kék ég, szeretete, melegsége áttörte az őt páncélként szorító hideget. Fájdalmat érzett. De a tündér ajkai megérintették sebeit, enyhítették fájdalmát. Az élet szépségei után kutatva akadt ezekre az ajkakra, melyek őrá vártak. A boldogság hullámokban öntötte el a testét, és további kutatásra késztette. A sötétség nehezen engedte ki a markából, de ő már Vingánál járt. Számára ez volt minden. A lány jól sejtette, Heike nem volt teljesen magánál.

Vinga szerelme és gyengédsége volt egyetlen boldogsága. Rettenetesen vágyott már rá, nem volt benne semmi különös, hogy éppen most kívánja annyira. Testük és lelkük lassan összeforrott. A lány olyan gondosan elrejtette fájdalmát, hogy a férfi semmit sem vett észre belőle. A férfi ösztönösen megérezte, hogy a lánynak fájdalmat okoz majd, éppen ezért minden erejével azon volt, hogy megkönynyítse számára az elkerülhetetlent. Mindketten arra törekedtek, hogy első együttlétüket széppé és felejthetetlenné tegyék a másik számára. Amikor Heike átélte együttlétük leggyönyörűségesebb pillanatát, melyet Vinga a fájdalom miatt nem érzett olyan felhőtlennek, szertefoszlottak az árnyak, a sötétség megszűnt. Kimerülten, zihálva ébredt fel a lány oldalán. Csak most döbbent rá, mi is történt vele valójában. Akkor már tudta, hogy ez volt élete legboldogabb pillanata. Úgy érezte, megérdemelte ezt a tiszta örömet. Amikor kicsit kipihenték magukat, Heike megnedvesített egy gyolcsdarabot és nekilátott, hogy lemossa a lány testét. Vinga megremegett az óvatos érintésre. A férfi ekkor döbbent rá milyen fájdalmat okozott neki. Csak feküdt, karjával eltakarva arcát. Ám amikor a férfi föléhajolt, boldogan átkarolta és hagyta, hogy kedvese felemelje. – Már nyilván azon tűnődnek, mi történhetett velünk – jegyezte meg csendesen Heike. Vinga tudta, hogy olyan közel kerültek egymáshoz, hogy soha többé semmi nem választhatja el őket. – Csak az történt, aminek már régesrég meg kellett volna történnie – mondta rekedten. – Mire gondolsz? – kérdezte Heike, miközben se-

gített neki az öltözködésnél. – Végre nincs köztünk többé feszültség. A vágyunk beteljesedhetett. Végre nyugodtan beszélhetünk egymással. – Értelek. – A lelked is megnyugodott? Heike elgondolkodott. – Igen. Megnyugodtam. De azt hiszem, már azelőtt, hogy odáig jutottunk volna… A férfi magához vonta a lányt és megcsókolta. Vinga rettenetesen boldog volt. – Nagy fájdalmat okoztam neked? – Lassan elmúlik majd. De nem tudok rendesen járni. – Majd a támadásra fogjuk. – Végül is miért ne? Nem kért bocsánatot a lánytól. Tudta, hogy nem is értené a bocsánatkérését. Ez olyasmi volt, amin át kellett esnie. És ő maga is akarta, hogy megtörténjen. – Tudod, minden elismerésem azért, ahogy az erdőben helyt álltál. Nem hittem volna, hogy így tudsz verekedni! A lány arca elfintorodott, mire a férfi ismét hoszszan és szenvedélyesen megcsókolta. Képtelen volt ellenállni ennek a különc teremtésnek. Amikor Vinga lement a lépcsőn, látszott, hogy minden lépés fájdalmat okoz neki. – Majd holnap elmegyünk a paphoz – vigasztalta Heike. – Most azt hiszem, mással kell majd foglalkoznunk. – Lehetséges – mosolygott rá Vinga. – Ki tudja, mit indítottunk el megint. A szolgák odalenn vártak rájuk.

– Szerinted sejtik? – suttogta Vinga. – Ha igen, akkor nagyon tapintatosan viselkednek. – És vajon elnézik nekünk? – Igen. – Gondoskodtunk a halottról – közölte Vinga intézője. – Már nincs több gond vele. – Köszönöm – mondta Heike. Megállt a legalsó lépcsőn, és átkarolta Vingát. – Gördítsen bármilyen akadályt elénk a tisztelt bíró úr, én akkor is feleségül veszem ezt a lányt. Tudom, hogy ő is így szeretné! – Csak a pénze kell nekem! – csipkelődött Vinga. – De a szőke haja és a kék szeme se kutya! Őszinte nevetés és taps fogadta bejelentésüket. – Reméljük, hogy holnap már eljutunk a paphoz – folytatta Heike mély, bizalmat keltő hangján. – Sajnos kíséretre lesz szükségünk. Szeretném tudni, hogy ki lenne hajlandó elkísérni minket feltehetőleg veszélyes utunkra? Többen jelentkeztek, mint kellett volna. – Köszönöm! Akkor viszont meg kell beszélnünk valamit. Van valaki közöttünk, aki Snivel embereit tudósította. Mert pontosan tudták, hogy mikor indulunk útnak. – Már tudjuk, ki az, Heike úr – lépett elő egy férfi a szolgák közül. – Ella, a szobalány. Ő az egyik pribék babája – folytatta, majd rámutatott az egyik fiatal nőre. Vinga is abba az irányba fordult, és a nála idősebb, érettebb nő pillantását kereste. – Azonnal el vagy bocsátva. A kocsis majd viszszavisz Christianiába, ahonnan jöttél. Megkapod a megbeszélt fizetésedet is, de mától fogva egy vasat sem.

A többiek enyhe büntetésnek érezték, amit a kisasszony az árulóra mért. De Vinga tudta, hogy a szerelmes nők sok mindenre képesek. Még bűntettre is, ha túlságosan gyengék. Ella keserűen rápillantott és eltűnt. A többiek egymás után gratuláltak nekik. Heike annyira meghatódott, hogy majdnem elsírta magát. Teljesen mégsem sikerült elfojtania érzelmeit, de a szolgák éppen ezért szerették. A kisasszonynak igazán derék férje lesz. Ha nem is olyan szép, de ez a legkevesebb. Tarkék egyetlen leánya végre révbe ért. De Graastensholmról még nem sikerült kiűzniük a gonoszt…

13. fejezet GRAASTENSHOLMRÓL TÁVOZOTT AZ UTOLSÓ FEJŐNŐ IS. Amikor este bement az istállóba, rettenetes látvány fogadta. A gerendán egy akasztott ember himbálózott. A rendkívül hosszú hulla addig tekergett, addig forgolódott, amíg szemtől szembe nem került az aszszonnyal. Rettenetes vigyor ült ki az arcára. Szegény asszonynak több se kellett. Berohant az intézőhöz és közölte vele, hogy ezentúl viselje ő a tehenek gondját. Jobb, ha most rögtön utánuk néz, mert ő befejezte, ő többet be nem teszi a lábát arra az elátkozott helyre. Az intézőnek és feleségének nem volt más választása, másnap reggel már ők gondoskodtak az állatokról. Ám legnagyobb meglepetésükre addigra már valaki megfejte a teheneket, kitakarította az istállót és friss szénát tett az etetőkbe. Az állatok nyugodtnak és elégedettnek tűntek, az istálló pedig ragyogott a tisztaságtól. Ám ezután a tehenek teje elapadt. Varázslat alatt álltak. E perctől fogva az intéző és felesége nem volt hajlandó betenni a lábát az istállóba. Nem volt kedvük ujjat húzni az ördöggel. Fogták magukat és elküldtek valakit a papért. Most már bizonyosak voltak benne, hogy ördög űz tréfát velük. Meg voltak győződve arról, hogy néhány ima és egy kis szenteltvíz kiűzi a démonokat a kastélyból. Így történt, hogy amikor másnap reggel Vinga és Heike erős legényekből összeállt kíséretükkel beállí-

tott a paplakba, azzal a hírrel fogadták őket, hogy a tiszteletes Graastensholmon van, mert a kastélyt démonok szánták meg. Heike és Vinga egymásra nézett. – Akkor nem marad más választásunk, mint hogy kövessük – állapította meg nyugodtan Heike. GRAASTENSHOLMON nagy felfordulás fogadta őket. Már csak néhány ember maradt Snivel körül. Larsen, az intéző és felesége, valamint két hűséges testőre. Snivel a rendőrbiztost is odakérette. Snivelnek habzott a szája méregében, miközben előadta neki, miféle bűntetteket követett el ellene Heike Lind. Agyoncsapta még egyik hűséges emberét is. Snivel felszólította a rendőrbiztost, hogy fogja el azt az ördögfajzatot. Snivelt majd szétvetette a düh. Persze, persze, felelte a rendőrbiztos. Érezte, milyen kellemetlen helyzetbe keveredett. Tisztelte a bíró urat és örült, hogy azzal tüntette ki Graastensholm járást, hogy kegyeskedett itt letelepedni. Ugyanakkor hozzá más hírek is eljutottak Elistrandról. Ezek szerint Snivel bíró emberei már régóta figyelemmel kísérték Vinga Tark és Heike Lind minden lépését. Annak az embernek a halála pedig a véletlen műve csupán, hiszen Heike úr védekezni kényszerült vele szemben. Többen is tanúsíthatják. A rendőrbiztos végképp nem tudta, kinek higgyen. A legkönnyebb azt lett volna, ha Snivelnek, Norvégia leghatalmasabb és leggazdagabb bírájának hisz. Arról nem is beszélve, hogy a felettese…

Mielőtt az ügyben állást foglalhatott volna, megérkezett a pap. Snivel azonnal magyarázkodni kezdett. – Tudja, néhány idióta azt állítja, hogy kísértetek járnak a kastélyban. Én ugyan egyet sem láttam eddig, az embereim sem, de a szolgáim valamennyien itthagytak, s ez, be kell vallanom, meglehetősen kellemetlenül érint. Azt is le kell szögeznem, hogy külső nyomásnak engedve hívattam ide a tiszteletes urat, hogy kiűzze kastélyomból az ördögöt. Azt hiszem, ezzel legalábbis nem ártok senkinek. A kastély fogadótermében gyűltek össze. A pap és a rendőrbiztos udvariasan üdvözölte egymást. De ide érkezett az intéző és felesége, valamint Snivel két fogdmegje is. No és az elmaradhatatlan Larsen. – Hol tapasztalták leginkább a gonosz megjelenését? – kérdezte a pap, majd szemét végigjáratta a falakon, a mennyezeten és a tartógerendákon. Mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban feltűnhetnek az ide-oda cikázó kísértetek. – Mindenütt, az egész ház tele van velük – mormogta Snivel. – De szolgáim azt állítják, hogy leginkább a padlás. Szerintem babonaság az egész! Bocsásson meg, atyám, de engem borzasztóan felháborít az ilyen végtelen butaság! Az udvarmesterem, Larsen sem látott egyetlenegyet sem. Az intézőm és felesége, akik jó keresztények, ma hajnalban azt tapasztalták az istállóban, hogy valaki megbabonázta az állatokat. Én úgy vélem, ezt nyugodtan megtehette egy ember is. Tudja, az egyik szomszédom már régóta a birtokomra feni a fogát. De erről később is beszélhetünk. Az intézőm egyébként egyetlen démont sem látott, akárcsak a többi jelenlévő. Ám a birtoknak egyre rosszabb híre

kél. Gondolhatja, milyen kellemetlen ez egy ilyen sokak által elismert, magasrangú hivatalnoknak, mint amilyen én vagyok… Snivel szívesen hozzátette volna, hogy akinek ennyi hatalom van a kezében, de inkább elharapta. Majd csendesebb hangot megütve folytatta: – Szóval nem tesz jót a nevemnek az efféle skandalum… A pap megértően bólintott. Becsületes ember volt, nagy felelősséget érzett a rábízott nyáj iránt. Volt azonban egy hibája. Isten szolgájaként azt képzelte, hogy őt illeti meg az első hely a járásban. Lehet, hogy a bíró kicsit felette áll a ranglétrán, de akkor is csak egy világi ember, aki messze mögötte kulloghat majd az Ítélet napján. – Nem olyan bonyolult ez az eset – mondta a bíró felé fordulva. – Először felmegyek a padlásra, mert úgy tűnik, oda fészkelte be magát leginkább a gonosz. Elmondok majd odafenn egy imádságot, s az remélhetőleg kiugrasztja a helyéről. Amint látjátok, hoztam magammal néhány ördögűző szerszámot, amit sikerrel alkalmaztam már néhány veszekedős, megátalkodott asszonyszeméllyel szemben. Az effélékben bújik meg a szívesen a Sátán. Zsebéből előhúzott egy keresztet és egy vastag könyvet, ami nem a Biblia lehetett. De éppolyan tiszteletet keltőnek látszott. Az intéző és felesége áhítatosan nézte. – Ez a könyv tartalmazza a démonűző imákat – magyarázta a pap. – Eddig csalhatatlannak bizonyult, az ördög képtelen ellenállni erejének. Hasznáról már jó néhányszor meggyőződhettem magam is. Legutóbb egy eszeveszett fiatalasszonnyal szemben, aki nem

hagyta, hogy férje jól elverje őt és a gyerekeit, ha szükséges. Másik zsebéből egy üvegcsét húzott elő, mely csordultig tele volt szenteltvízzel. Az ördögűzés leendő közönsége elégedetten bámulta a kellékeket. Snivel már nem volt annyira lelkes. Felvont szemöldökkel figyelte a pap minden mozdulatát, emberei pedig többször is gúnyosan elmosolyodtak. Nemigen hittek sem a kísértetekben, sem a pap hókuszpókuszaiban. Isten szolgája készen állt a feladat végrehajtására. Ő és az intéző zsoltárokat énekelve vonult fel a padlásfeljáróhoz. A kastély az intéző reszelős hangjától visszhangzott. A nehezebb részeknél különösen szerette megrezegtetni a hangját. Egyik kezében ördögűző imakönyvét, a másikban a keresztet tartva vonult oda a padláslépcsőhöz. Odabiccentett a többieknek, ezzel is jelezve, hogy bízhatnak benne. Larsen a lehető legalázatosabban kinyitotta az ajtót. A padlásról hihetetlenül erős szél söpört le, úgyhogy alig bírtak megkapaszkodni a korlátban. – Csak a huzat – mondta Snivel öntudatos meggyőződéssel. – Valaki már megint elfelejtette becsukni a toronyablakot. A pap bólintott, majd egy latin szöveget mormolva, a keresztet maga előtt tartva elindult a lépcsőn. Az intéző és a felesége lelkes imádkozással segítette munkáját. Az intéző még a lépcsőre is utána merészkedett, hogy lelki támaszt nyújtson pásztorának. A pap csak a lépcső feléig jutott el. Ott egy láthatatlan falba ütközött. Egyszerűen lehetetlen volt feljebb lépni.

Hiába emelte fel hangját, hiába olvasta még erőteljesebben az imákat. A rendőrbiztos, aki nem nagyon tudta, mit szóljon az egész procedúrához, meg mert volna esküdni, hogy halk, gúnyos kacajt hallott a lépcső felől: A pap türelme fogyni kezdett. Végül norvégul kezdett kiabálni. – Távozz innen Sátán! De ekkor sem történt semmi. A két testőr türelmetlenkedni kezdett. – Engedjen csak oda minket a tiszteletes úr! – mondta az egyik. – Itt már a mi erőnkre van szükség! A pap elnézően mosolygott, de hagyta őket. Magában nevetett botorságukon. Hogyan is képzelhetik, hogy sikerül feljebb jutniuk, mint Isten szolgájának? Azt azonban el kellett ismernie, hogy még soha nem járt ehhez hasonló házban, amelyet ennyire hatalmukban tartottak volna a kísértetek. Abszurdum lenne, ha két világi embernek sikerülne leküzdenie a Sátánt! Úgy látszik, még nem találta meg a megfelelő imát. De várjanak csak! A rendőrbiztos zavartan hallgatott. Teljesen öszszekavarodott benne minden. Valójában soha nem állt hivatása magaslatán. Állását kizárólag apjának köszönhette. Addig amíg peckesen, övében a bilincsekkel parádézhatott a környéken, nem volt semmi baj. Ám a válságos helyzetekben mindig csődöt mondott. Most is nagyon szerette volna, ha más, egyszerűbb állást választ magának. Larsen elégedetlenül szemlélte az eseményeket. Ő soha semmi furcsát nem tapasztalt a házban. Eltekintve attól a hangtalan, furcsa csendtől, amit éjszakánként tapasztalhatott. Most is ezt hallotta, ezt a sűrű

csendet, mintha valami várakozna odafenn a padláson. Persze biztos volt benne, hogy csupán képzelgés, agyszülemény az egész. Snivel csak sóhajtozott a látottakon. Befejezhetnék már végre. Szeretett volna visszatérni délelőtti grogjához és szivarjához. Larsen odaadóan urára pillantott. Odaadóan? Ami azt illeti, Snivel csak eszköz számára céljai elérésében. Hogy végre felemelkedhessék, hogy végre gazdag legyen. Ezt nevezte Larsen odaadásnak. A két testőr hidegvérű gyilkos volt. Larsen tökéletesen tisztában volt ezzel, de szemet hányt felette, mert mindenben engedelmeskedni akart urának. Milyen öntudatosan masíroznak felfelé a lépcsőn! Nem úgy festenek, mint akiket holmi kísértethistóriákkal meg lehet ijeszteni! A pap döbbenten nézett körbe. Ahol sem az ima, sem a kereszt nem tudott utat törni, ott ez a két pogány fickó úgy sétál keresztül, mintha semmiféle fal nem lenne ott. Uram, miért hagytál el engem?, fohászkodott magában, és az égre emelte tekintetét. A két férfi megfordult és gúnyosan leszólt a többieknek: – Láthatja tiszteletes uram, nincs itt semmi, amitől tartanunk kellene! Snivel elismerően mordult egyet. A papot a bíró viselkedése még jobban felbosszantotta, mint legényeinek pimaszsága. Az intéző nem akart hinni a szemének, és ezt is az ördög művének tekintette. Larsen pedig még inkább összeszorította a száját. Eközben a két legény felért a lépcső tetejére és kinyitotta a padlásajtót.

– Hát itt bizony nincs semmilyen ördögi szerzet – kiáltotta az egyik. A pap levegő után kapkodott. – Jöjjön csak fel, atyám! Képzelődés volt az a fal, higgyen nekünk! Beljebb mentek. Abban a pillanatban megint viharos szél söpört végig a házon. A padlásajtó becsukódott a két férfi mögött. Ezzel a szél ismét elült. Hallották, amint a két férfi kétségbeesetten próbálja kinyitni az ajtót, de mindhiába. A többiek, Snivel kivételével, valamennyien utánuk indultak. Megdöbbenve tapasztalták, hogy a fal valóban eltűnt. De a padlásajtót sehogy sem sikerült kinyitniuk. Pedig még csak be sem volt zárva. Odafentről felhangzott a két férfi kiáltása. – Uramisten! Mi van idefenn! – Ugyan mi? – üvöltötte Snivel. – Nyissátok már ki azt az átkozott ajtót! Az egyik férfi kétségbeesetten, remegve hüppögött, akár egy gyermek. A pap tovább mormolta imáit, és szenteltvízzel hintette be az ajtót. Továbbra is minden eredmény nélkül. Odabentről rettenetes bömbölés hallatszott. – Menjetek innen! Menjetek innen! Segítség…! – hangzott a félelemtől reszkető hang. A testőr kiáltását csuszogó, surrogó hangok követték. Hallották, amint a férfiak ide-oda szaladgálnak. Nagyon félhettek valamitől. Hörgés, dulakodás zaja hallatszott a padlásról, majd egy utolsó kiáltás: – Gyorsan, fel a toronyba! A kiáltást sietős léptek zaja követte. Valóban a torony felé igyekeztek. Úgy tűnt, senki és semmi nem akadályozza őket ebben. Hallották, amint a két férfi

riadtan néhány szót vált egymással. A kintmaradtak sápadtan néztek egymásra. – Azt hiszem, sikerült nekik – szólalt meg kimerülten a pap. – Úgy értem, sikerült feljutniuk. HEIKE ÉS VINGA népes kíséretükkel éppen ekkor lépte át a birtok kapuját. Ekkora távolságból is jól hallották a padlásról kiszűrődő kiáltásokat. Megsarkantyúzták lovaikat. – Valami történik odafenn – mormogta Heike falfehéren. Embereiknek azt parancsolta, hogy ott várakozzanak. Nem akarta, hogy az elistrandiak is belekeveredjenek Snivel és az ő küzdelmébe. Sejtette, mi lehet az oka a nagy felfordulásnak. Felhívta emberei figyelmét, hogy mindenesetre álljanak készenlétben. Talán mégiscsak segítségre lesz szüksége. – Te maradj velük, Vinga! – Csak nem képzeled, hogy magadra hagylak! Heike nem szólt egy szót sem. Tudta már, ha Vinga ilyen hangon szól hozzá, fölösleges ellenkeznie vele. Egy pillanatra megtorpantak. A toronyban két férfi alakja tűnt fel. Szédelegtek, dülöngéltek, elestek, majd ismét felálltak. – Snivel testőrei – állapította meg Vinga. – Nincsenek egyedül. Nézd, kik vannak a nyomukban! Szinte földbe gyökerezett a lábuk. Látták, amint visszataszító lények serege nyomul a két férfi után, és a torony pereme felé szorítja őket. – Nem, nem! – suttogta Heike elkékült szájjal. – Nem szeretnék több… A férfiak segítségért üvöltöttek és kiálltak a torony

szélére. Felemelték lábukat, mintha menekülni akarnának. Egyikük elvesztette egyensúlyát és kezével, lábával kalimpálva a mélybe zuhant. Ráesett a tetőre, majd megállíthatatlanul csúszni kezdett lefelé. Halálsikolyát még akkor is visszaverték a környező dombok, amikor összezúzott testtel a földön feküdt. – Jaj, Heike! – suttogta Vinga és odabújt a fiúhoz. – Azt hiszem, el fogok ájulni. A másik férfi széttárt karokkal állt a torony peremén, mintha azon égi hatalmak segítségét kérné, akiktől egész eddigi életében elfordult. Szörnyű volt hallgatni hörgésszerű üvöltését. Mögötte ott tülekedett a szellemsereg. Hosszú karok, körmös ujjak nyúltak utána. Hirtelen a torkához kapott, még egy utolsó hörgés, és üldözői elé esett. – Nem bírta a szíve – mondta elborzadva Vinga. – Heike, miféle hatalmat segítettünk életre kelni? A férfi nem válaszolt, de arcáról könnyen le lehetett olvasni a választ. – Gyere! – szólalt meg hirtelen, és megragadta lány kezét. – Be kell mennünk. – Szerinted a kíséretünk is látta mindezt? – Nem tudom. Nem hiszem. A fák eltakarták a szemük elől. Egyébként is azt hiszem, hogy a szellemsereg csak azok előtt jelenik meg, akit éppen meg akar rémíteni. – De mi láttuk őket. – Mi igen. De mi benne voltunk abban az átkozott körben! Az az átkozott kör! Bár soha ne jutott volna eszébe! Hányszor megbánta azóta, amit akkor tett. A másik férfi teste is kizuhant a toronyból.

A padlásajtó nagy csattanással föltárult. Odafönn halálos csend honolt. Úgy tetszett, ezek után sem a papnak, sem a rendőrbiztosnak nincs kedve ahhoz, hogy utánanézzen, mi is történt valójában. Kábultan támolyogtak le a földszintre. – Ebben a házban csak úgy nyüzsögnek a kísértetek! – sóhajtott fel a pap. – Nem hiszem; atyám – hallatszott Heike hangja a fogadószoba felől. – A birtok megbosszulja magát bitorlóján. Csak akkor száll nyugalom megint e házra, ha jogos tulajdonosa kezébe kerül. Snivelt dühroham kerülgette. – Mit keresnek ezek itt? Tartóztassa le őket, rendőrbiztos! Megsértették házam nyugalmát! A boszorkányságról és hiszékeny emberek megtévesztéséről nem is beszélve! Hiszen ő is a Jéghegyek Népéből való, évszázadok óta boszorkányságért és eretnekségért üldözik őket! A rendőrbiztos azt sem tudta, hova legyen zavarában. Egyik lábáról a másikra állt, tétován hol előre, hol hátra lépett. Nem is olyan rossz ötlet, amivel a bíró megvádolta őket: „hiszékeny emberek megtévesztése”. Így könnyen magyarázatot találnának mindenre. No és a két eltűnt férfi? Azt ugyan mire fogják? Ráadásul Vinga kisasszony arca halottsápadt! Heike nem törődött a bíró vádjaival. A paphoz fordult. – Valójában magát keressük, tiszteletes uram. Már tegnap is szerettük volna felkeresni, de a bíró úr emberei orvul ránktámadtak. Akkor halt meg a harmadik testőre. Szerencsétlen baleset áldozata lett. Sajnálattal láttam, hogy azóta két másik embere is az életét vesztette. Az egyik a kertben fekszik szétzúzott tagokkal,

másikuk valószínűleg a toronyban halt meg. De talán ez már a rendőrbiztos úrra tartozik. Azt hiszem, uram, az ön feladata gondoskodni róluk. Esetleg Snivel bíró maradék személyzete a segítségére lehetne ebben. Heike az intézőre és Larsenre nézett. Egyikük sem sietett megkönnyíteni a rendőrbiztos munkáját. Ámulva nézték Heike összekarmolt arcát Heike még nem fejezte be. – A tiszteletes úrhoz pedig azért jöttünk, hogy hirdesse ki eljegyzésünket a templomban. Szeretném feleségül venni Vinga Tarkot. És szeretném visszakapni Graastensholmot, ami jogos örökségem, nem pedig Snivel bíró tulajdona. Mert ha jól tudom, egy fillért sem fizetett érte, amikor beköltözött. – Ezt most mire véljem? – kérdezte Snivel felháborodva. – Jól tudja, uram. Már beszéltünk róla. Bizonyítsa be végre, hogy valóban jogosan birtokolja Graastensholmot! – Természetesen van bizonyítékom, csakhogy én nem ereszkedem le egy ilyen… A rendőrbiztos közbeszólt. – Bíró úr, pedig igazán egyszerű lenne a dolog! Hiszen a birtokában van egy levél, melyet Ingrid aszszony írt önnek. Elég, ha bemutatja nekünk azt a levelet, és már vége is szakad a vádaskodásnak. Snivel gyilkos tekintettel mérte végig a rendőrbiztost. – Ezek szerint maga, kedves uram, nem hisz országa legmagasabb rangú bírájának? Vigyázzon, mert ez még sokba kerülhet magának! – T… t… természetesen én nnn… em kételkedem önben – dadogta halálra váltan a rendőrbiztos. – Én

csak azt akartam, hogy ezentúl nyugtot hagyjanak önnek… – Még hogy nyugtot… – Mutassa csak meg azt a levelet, bíró uram – mondta neki Heike nevetve. – Igazán érdekes lenne összehasonlítani azzal a levéllel, amit Vinga kapott Ingridtől. Legalább kiderül, melyik a hamis. Snivel ordítása megrengette a falakat. – Tartóztassa le azonnal ezt a nyomorékot! Mégpedig gyilkosságért! Egész idő alatt csak mellébeszél! A rendőrbiztos körbenézett. A pap kimerülten roskadt le az egyik karosszékbe, arcát kezével eltakarva. Az intéző és a felesége pedig egyfolytában imádkozott: „Uram Jézus, szabadítsd meg a gonosztól ezt a bűnös házat!” Larsen ugrásra készen állt, olykor a padlásfeljáró felé pillantott. – Hozza ki a levelet! – mondta Heike továbbra is nyugodt hangon. – Egy gyilkosnak mutassam meg? Soha! – Szeretném tudni, hogy ki közöttünk a gyilkos – szólt közbe Vinga, fejét büszkén felszegve. – Ugyancsak hosszú lenne mindannak a listája, amit a bíró úr a törvény mögé bújva követett el. – Tartsd a szád, te lány! – ordította elkékült arccal a bíró. – Lássuk a levelet! – ismételte meg kérését harmadszorra is Heike. – Menj a pokolba! – üvöltötte Snivel olyan hangon, hogy a pap ijedten kapta fel a fejét. – Idefigyeljen, rendőrbiztos! Ha nem fogatja el őket itt nyomban, megfosztom a rangjától! – Ezek szerint szó sincs semmiféle levélről – állapította meg rendíthetetlen nyugalommal Heike. –

Vagy pedig nem meri megmutatni a hamisítványt. Ez esetben megkérhetem, hogy hagyja el a házat? Magammal hoztam a Menger ügyvéd úr által már előkészített nyilatkozatot. Ebben írásba adja, hogy jogtalanul foglalta el Graastensholmot, és kötelezi magát arra, hogy két napon belül elhagyja a birtokot. – Micsoda arcátlanság! – fuldokolt Snivel. – És azt képzeli, hogy belemegyek? Képtelen vagyok tovább hallgatni a… – A ház nem nyeri vissza nyugalmát, amíg át nem adja jogos tulajdonosának. – Méghogy jogos tulajdonos… A bíró szeme hirtelen tágra nyílt. Halántéka egyre jobban lüktetett, arca vörös volt a dühtől. Óvatosan hátranézett. A többiek is követték pillantását, de semmit sem láttak. Valójában Snivel sem tudta, mi is az, amit látnia kellene. Mégis érezte, hogy valami szorosan mögötte áll, és nem hagyja, hogy távozzon. Valami, ami leginkább a felnyitott sírok szagára emlékeztette. Valaki a fülébe suttogott, úgy, hogy körülötte bárki meghallhatta. – Jobb lesz, ha aláírja! Jobb lesz, ha aláírja, mert jól tudja, bíró úr, hogy soha semmilyen levelet nem kapott Ingrid asszonytól. Graastensholm a Jéghegyek Népének tulajdona, és soha senki másé nem lehet. Írja alá, hogy végre mindenki nyugalomra leljen ebben a házban! Snivel nehezen lélegzett. – Micsoda szemfényvesztés! Hát nem látják, mire nem képes ez a boszorkánymester? Követelem, rendőrbiztos, hogy tartóztassa le!

A törvény szolgája Heikére nézett, de az legalább olyan értetlenül szemlélte az eseményeket, mint ő maga. A többiek szóhoz sem jutottak a rémülettől. – Rajtad már az sem segítene, bíró, ha börtönbe csukatnád a Jéghegyek Népének sarját – suttogta a kellemetlen hang. – Nem ismersz fel, Snivel? Engem is te ítéltél el. Felakasztattál, hogy megszerezd a vagyonomat. Régen történt. Egyike volt az első gyilkosságaidnak, Snivel bíró. A bíró képtelen volt bármire is visszaemlékezni. – Hazugság! Szemfényvesztés! Erős kéz tapadt a torkára. – Keresd meg a levelet, vagy írd alá! – hangzott fenyegetően. – Igen, igen! – siránkozott a bíró. Tényekhez szokott elméje képtelen volt áttekinteni a számára zavaros helyzetet. Rettenetesen félt. Le sem tagadhatta volna a jelenlévők előtt. – Ebben a házban senki élő nem maradhat meg. Csak legyen ezé a gyilkosé ez a kísértetlakta hely. Én nem tartok rá igényt! Hol van az az írás? Csak sipákoló hangja árulta el valódi lelkiállapotát. Szavaiból még most is megvetés és gyűlölet sugárzott. Vinga elébe tette a papírt az asztalra. A bíró kezében remegett a lúdtoll. – Két napja van, hogy kiköltözzön – mondta Heike. – Lesz két nyugodt napja a csomagolásra – tette hozzá fenyegető hangon. Remélte, hogy meghallotta az, akinek címezte. – Rendben van, elmegyek. De sokba lesz ez még magának! Gyűlölettel mérte végig Vingát, Heikét és a reszkető rendőrbiztost. És aláírta a nyilatkozatot.

Valamennyien érzékelték, hogy a rájuk nehezedő feszültség oldódni kezdett. Hirtelen minden olyan békés, derűs, kiegyensúlyozott lett. Ezek után senki nem kételkedett abban, hogy valóban az igazság győzedelmeskedett. A házból eltűntek a kísértetek. A bíró Heike és Vinga felé hajította a tollat. – Most már elégedettek? – Minden rendben – mondta Heike. Az intéző lépett elő. Hangjából a régi tiszteletteljes udvariasság csengett. – Kegyelmes uram, ezek szerint elvesztettem az állásomat. A feleségem és jómagam még ma elutazunk. – Először takarítsák el a hullákat, utána oda mennek, ahová akarnak! – És mi lesz az állatokkal? – kérdezte Heike. – Megbabonázták őket – mordult rá a bíró. – Valamennyit levágatom. – Nem. Majd én gondoskodom róluk. Természetesen megveszem mindet – jegyezte meg jóindulatúan Heike, majd a pap felé fordult. Snivelt sértette, hogy személyét ennyire semmibe veszik. – Talán válthatnánk végre néhány szót az esküvőnkről, atyám. – Persze, persze. Jöjjenek el hozzám egy óra múlva. Addigra talán magamhoz térek. Ugyancsak megviselt, amit itt láttam és tapasztaltam. Egyelőre semmit sem értek az egészből. Semmit! A kegyelmes bíró úr… és ez a sok istentelenség, ami ebben a házban történt… az imádság, a kereszt… mind hatástalannak bizonyult…

Larsen egy szót sem szólt. Lelkének új, eddig ismeretlen része szólalt meg benne, és távozásra buzdította. Lojalitása azonban győzedelmeskedett felette. Arról nem is beszélve, hogy a bíró vagyona Graastensholm nélkül is épp elég tetemes. Egy ilyen kísértetkastély egyébként sem kellene neki. A rendőrbiztosnak is megvolt a véleménye. Csekély értelmével is fel bírta fogni, hogy Heike Lind arra is képes lenne, hogy megfossza rangjától a bírót, sőt, akár bíróság elé juttassa. Ugyanakkor, érezte, hogy a nagydarab férfi valójában jóindulatú ember. Belátta, hogy el kellene fogatnia a bírót, de ehhez már nem volt elég bátorsága. Képtelenség is lenne, hogy egyszerű rendőrbiztos létére letartóztasson egy ilyen magasrangú embert. Snivel ott állt egykori háza fogadószobájában, és nézte, amint sorban mindenki elmegy. A rendőrbiztos, Heike, Vinga. Már most azon törte a fejét, hogyan állhatna bosszút rajtuk. A bosszú volt igazi éltető eleme. Higgyék csak azt, hogy sikerült megtörniük! Hiszen nem csak Graastensholmból áll birodalma! Heike Lind pedig lakolni fog a pimaszságáért. Csak várjanak! Megbánják még ezerszer, hogy ennyire megalázták. Ráadásul ennyi ember előtt! A Jéghegyek Népe még szenvedni fog ezért. De a rendőrbiztos sem ússza meg! Az a gyáva kutya! AZNAP ESTE Heike Vinga szobájában üldögélt. – Elégedett vagy? Vasárnap hirdetnek ki bennünket először. Remélem, nem bántad meg? – Ugyan, dehogy! – nevetett Vinga és megfogta a férfi kezét. – És miután a birtokon mindenki azt hiszi,

hogy ma éjjel nálam alszol, javaslom, tegyünk így a valóságban is. – Magam is így gondoltam – mondta határozottan Heike. – Te pedig légy nyugodt, tudom, milyen fájdalmaid vannak, ezért békén hagylak néhány napig. – Köszönöm! Azért ne feledkezz meg rólam túl sokáig! – Csak ne aggódj! Egy ideig csendben ültek. Heike mély hangja törte meg a csendet. – Lehet, hogy ma délutáni együttlétünkből gyermek születik. Remélem, hogy nem az elátkozottak közé tartozik majd! – Nem hiszem, hogy velünk megtörténhet! Mindkettőnk családja kivette már a részét ebből. Most Arv családján a sor. Eddig őket elkerülte ez a csapás. Ez pedig nem igazság! – Én is osztom a véleményedet. Ugyanis Shira nem számít. Ő a kiválasztottak közé tartozik. Azt mondják, álomszép volt. Bárhogyan is, reméljük, hogy a mi gyermekünknek más sors jut. – Reménykedjünk! – De mi lesz, ha születendő gyermekünk mégis elátkozott lesz? – Szeretni fogom, mert a tiéd – felelte lány. A férfi elégedett volt a válasszal. – Én is így gondolom. Én is szeretni fogom, de azért, mert a tiéd. Szemük szerelmesen csillogott. – Mire gondolsz, kedvesem? – kérdezte Heike, amikor elfújta a gyertyát. – Elistrandra. Tudom, hogy azok a lányok, akik férjhez mennek, elhagyják régi otthonukat és követik

férjüket. Én is örömmel teszem… – Csak nem félsz attól, hogy Graastensholmra kell költöznöd? A szellemsereg miatt? A lány megfogta a férfi kezét a takaró alatt. – Már egyáltalán nem félek tőlük! Gyakran eszembe jutottak már, de arra gondolok, hogy egész jól kijövök majd velük. Végül is a barátaink! – Igen – sóhajtott egyet Heike. – Eddig azonban meglehetősen szeszélyes barátnak bizonyultak! De még nem fejezted be, amit Elistrandról akartál mondani. – Igen – mondta kicsit szomorúan a lány. – Sokat tűnődtem azon, mi legyen Elistranddal, ha én már Graastensholmon lakom. Nehéz lenne megválni tőle, hiszen olyan sokat küzdöttem, harcoltam érte. Ez volt a szüleim otthona. Ulvhediné és Villemoé. No meg Tristané. Gabriella és Kaleb is itt lakott. És senki nincs, aki átvehetné tőlem! – És ha két gyermekünk születik? Bár azt hiszem, jobb, ha nem reménykedünk ebben. – Jusson eszedbe, hogy a jósnő szerint is csak egy gyermekünk születik majd! – A férfi elmosolyodott a sötétben. – Igen, a jósnő… Valóban értette a dolgát. Tudod, én sokat tűnődtem Elistrand sorsán. A Hársfaligetet is bérbe kellett adnia családunknak, mivel egyetlen örököse sem volt már annak az ágnak. Még ma is jelentős jövedelmünk származik onnan, mivel ügyes kezek irányítják. Nem kell eladnunk Elistrandot, erre akár meg is esküszöm neked. Elég, ha a Hársfaligethez hasonlóan bérbe adjuk. – Igen, de kinek? Nem adhatjuk csak úgy akárkinek!

Egy darabig csendben gondolkodtak. Vinga Heike mellén nyugtatta a kezét, és gyengéden simogatta. Heike persze jobban örült volna annak, ha a lány békén hagyja, mert minden érintésétől egyre izgatottabb lett. Vinga egyszercsak boldogan felkiáltott. – Tudom már! Hogy eddig miért nem jutott eszembe? – Mi? – Emlékszel, talán meséltem már neked, hogy apámnak, Vemund Tarknak volt egy nála sokkal idősebb nővére. Karin Ulriksby-nek hívták. Nagyon szerencsétlen volt az élete, amíg nem találkozott a szüleimmel. – Igen, már meséltél róla. A Jéghegyek Népének története is szentel neki egy fejezetet. – Akkor bizonyára azt sem felejtetted el, hogy örökbe fogadott egy leányt. – Sofie Magdalenének keresztelte. – Igen. Sofie Magdalene… nézzük csak… hét évvel idősebb nálam. Majdnem huszonöt éves. Hébehóba leveleztünk is egymással. Mindig is úgy éreztem, mintha az unokatestvérem lenne. Férjhez ment egy vidéki fiúhoz, és azóta nagyon sok gyerekük született. A fiúnak nem volt öröksége, hivatalnokként dolgozik Christianiában. Leveleit olvasva az volt a benyomásom, hogy nagy szegénységben tengődnek. Mi lenne, ha nekik adnánk bérbe Elistrandot? – Ha a férje vidékről származik, akkor ért a gazdálkodáshoz is – mondta elgondolkodva Heike. – És így legalább a birtok is a családban marad. Feltétlenül kérdezzük meg őket. A bért pedig alacsonyan szabjuk majd meg. Végül is az unokatestvéredről van szó,

Vinga. Téged pedig arra kérlek, hogy ne csiklandozz tovább, mert nem állok jót magamért! Vinga ezen jót kuncogott, de eszébe jutott, hogy még mindig fájdalmai vannak, ezért inkább visszavonult Megegyeztek, hogy nem beszélnek a Graastensholmon történtekről. De a félelem befészkelte magát a lelkükbe, hiába is próbáltak másról beszélni. Eszükbe jutott, hogy a három fogdmeg is ártatlan gyermek volt valaha. Úgy vélték, erről soha nem szabad megfeledkezniük.

14. fejezet MEGVIRRADT. A bíró fel-alá járkált a kastély nyugodt falai között. Nem maradt mellette senki más, csak hűséges szolgája, Larsen. Az udvarmester már reggel óta fáradhatatlanul teljesítette a bíró parancsait. – Csomagold be a porcelánkészletet is! – De kegyelmes uram, hiszen az a ház tartozéka! – No és? Miért bánt ez téged? Elviszünk magunkkal minden értéket. Fogadja csak üres ház azt a boszorkánymestert! Most már egészen biztos vagyok benne, hogy mindennek ő az oka. Sikerült elérnie, hogy beképzeljük azt a sok rémséget! Larsen majdnem mindig egyetértett vele, de most inkább hallgatott. – Majd megkapja a magáét! De az a kis cafka sem ússza meg szárazon! No és a gyáva kutya rendőrbiztos! Már ki is találtam valamit, valami egészen ravaszat… Valaki megzörgette a kopogtatót a kapun. A bíró elhallgatott. – Menj és nézd meg, ki van odakinn! Elég volt már a kellemetlenkedésből. Larsen térült-fordult, és már jött is vissza a hírrel, hogy Aasen az, aki a domboldalt szeretné megvenni. Erre már felragyogott a bíró arca. Hiszen ez a fickó még nem is sejtheti, hogy ő mindenét elvesztette! És most nyélbe ütik az üzletet. Eladja Heike Lind vagyonának egy részét! Pontosabban azt a köves domboldalt a kastéllyal szemben. Ha Aasen később mégis elégedetlen lenne a földdel, panaszkodjon csak annak

a Lindnek az idők végezetéig! – Bocsásd be! – utasította udvarmesterét gonoszul vigyorogva. A szobába belépett Aasen. Snivel most is azon tűnődött, honnan ismerheti a férfit. Pedig sok ideje lehet annak, hogy találkoztak. Aasen semmit nem öregedett azóta. Lehet, hogy annak az embernek a fiával áll szemben? Aasen…? Hol és mikor találkozhatott vele? Kedvesen fogadta. Olyan behízelgő kedvességgel, amilyenre csak Snivel bíró volt képes. – Nos? – kérdezte Aasen. – Végiggondolta a javaslatomat? – Igen – felelte Snivel. Remélte, hogy Aasen semmit nem vesz észre a lázas felfordulásból. Szerencsére a szalonban, ahol ültek, a helyén volt minden. – Nagyon szívesen eladom azt a darab földet. De vannak feltételeim. – Remélem, sikerül megegyeznünk. Nekem is lenne egy kívánságom. Mégpedig az, hogy kísérjen fel a dombra, amikor kimérjük az eladott területet. A testes Snivel meglepődött a kérésen. – Feltétlenül szükséges? Nem elég, ha az udvarmesterem…? – Aligha – mondta kurtán a férfi. Arcán halvány mosoly jelent meg. – Hiszen ez esetben az ön intelligenciájára és tájékozottságára van szükség. Snivel felsóhajtott. – Hát ha mennem kell, akkor elmegyek. De csak egy feltétellel: ha még ma megkötjük az üzletet. Holnap ugyanis el kell utaznom, és sokáig távol leszek… tudja, egy bonyolult jogi kérdésben kell eljárnom…

– Megértem. Még szerencse, hogy a szerződést már előkészítettem. – Nagyszerű! Larsen! Maga csak folytassa a munkát. És senkit ne engedjen be addig, amíg vissza nem érkezem! Kicsit bánatosan nézett fel a meredek domboldalra. Túlságosan magasnak és távolinak találta. Hajtsanak ki kocsival? Nem, a kocsi nem tud felkapaszkodni azon a köves ösvényen. De hát jobb, ha az ember nem fanyalog annyit, ha könnyen szerzett pénzről van szó… Mélyen bent jártak az erdőben. Az út egyre meredekebb lett. Úgy tetszett, Aasen valóban alapos bányászati ismeretekkel rendelkezik, gyorsan megegyeztek mindenben. Mivel hajlandó volt jókora összeget fizetni a földért, a bíró már nem sajnálta, hogy testét ekkora megerőltetésnek kénytelen kitenni. Snivel megállt, és kifújta az orrát. Egyfolytában valamilyen kellemetlen szag csapja meg. Már Graastensholmon is érezte. Mintha döglött patkányok szaga terjengene a levegőben. De az is lehet, hogy valamelyik bérlő földjén égetnek valamit. Kénytelen volt újra megállni. Alig kapott levegőt. Pedig nem is mentek gyorsan, éppen őmiatta. A fák sötéten borultak föléjük, a szántóföldek felől lassanlassan az erdő felé emelkedett a köd. – Most már biztos vagyok benne, hogy láttam már magát azelőtt, Aasen – jegyezte meg a bíró fulladozva. A férfi szeme fenyegetően megvillant. – Igaza van, bíró uram! Csak akkor még magát Sörensennek hívták. – Mégis mikor? – Graastensholm járásbeli vagyok magam is. Itt

találkoztunk jó néhány évvel ezelőtt. – Nem emlékszem… – Pedig halálra ítélt, bíró uram, és mindenemet elvette. Holott ártatlan voltam, és ezzel maga is tökéletesen tisztában volt. Snivel elképedve bámulta. Már megint mibe keveredett? – Aasen…? Nem emlékszem ilyen nevű emberre. A férfi felsóhajtott. – Nem is emlékezhet, mert valójában Lundennek hívnak. Csak az ügylet kedvéért változtattam meg a nevem. A bíró emlékezetében derengeni kezdett valami. Végül mindent tisztán látott maga előtt. Megborzongott. – De… de ugye nem vé…? – Hogy kivégeztek-e? Hát persze, hiszen ön gondoskodott róla. Azóta sem tudom elfelejteni kövér, vigyorgó arcát. Maga volt az, akit életemben utoljára láttam. A bíró levegő után kapkodott. Hát ezért nem emlékezett erre a férfira! Hiszen meg kellett volna halnia! Szakadt a hátáról a víz. Bizonyára csak egyik fia annak a férfinak, és most csúf tréfát űz vele. – Azt hiszem… azt hiszem… – Csak nem akar visszafordulni? Nem hinném, hogy helyesen tenné. Most már a végére járunk a dolognak. Hiszen el akarja adni nekem a birtokot, ugye? Bár nem a maga tulajdona, és soha nem is volt az. Maga a legbecstelenebb bíró, akit valaha is hátán hordott a föld, Snivel. Maga foglalkozásának a szégyene!

El sem tudom képzelni, hogy volt képes ilyen sokáig hivatalban maradni! Ez nem foglalkozás, hanem hivatás, szerette volna kijavítani a bíró, ám inkább tartotta a száját. De jó lenne visszafordulni… Bárcsak itt lenne vele Larsen! Hihetetlen. A végén még ő is bedől ennek a sok babonaságnak. Lunden csakis a fia lehet az egykori elítéltnek. Snivel jajgatni kezdett. A keskeny ösvényt furcsa, árnyszerű lények lepték el. Riasztóak voltak. Arcukon várakozásteljes mosoly jelent meg, amint megpillantották Snivelt. – Ne! – suttogta hisztérikusan a bíró. – Ne! Egy magas, imbolygó járású férfi lépett oda hozzá. Nyakán kötélmaradvány lógott. Az út két oldalán szebbnél szebb tündérek jelentek meg. Aztán megpillantott egy másik férfit, akit szintén ő ítélt el. Az is erről a környékről származott. Ő volt az, aki tegnap mindenki előtt megfenyegette. Mellette két kislány állt, fejükön balta ejtette mély seb éktelenkedett. Majd egy gyönyörű fiatal lány alakja tűnt fel a fák között. Snivelnek az volt az érzése, hogy a leány talán vízbe fulladt. Félig állat, félig embertestű démonok jelentek meg előtte, hihetetlenül ijesztő külsejű lények, démonok, manók… Egyszer csak feltűnt az az undorító lidérc, aki azt a megalázó álmot bocsátotta rá… Most egy vastag ágon függeszkedett. Teste formátlan, szétfolyó, és csillogó szemével fenyegetőn méregette Snivelt. Ahová csak lépett, a füvön mindenütt apró, meghatározhatatlan szürke lények nyüzsögtek… – Adjatok utat a kegyelmes bíró úrnak, Őfelsége hű szolgájának – mondta határozott hangon, de a kí-

sérteteket szemlátomást egyáltalán nem sikerült meghatnia. Az akasztott ember odalépett hozzá. – Ha jól emlékszem, Lund barátunkkal van némi elintéznivalója. Jobb, ha felmegy vele együtt a sziklához, hiszen így állapodtak meg. Snivel soha nem volt különösebben vallásos ember, de most annyira megrémült, hogy kétségbeesetten imádkozni kezdett. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kérem, engedjetek utamra! Sátánfajzatok! Úgy vélte, hangja eléggé tiszteletet parancsolóan csengett. Még csak el sem csuklott! Egyszer sem! Az akasztott nem állhatta meg, hogy rá ne szóljon. – Rosszul hiszi, hogy a szellemsereget ezzel el tudja ijeszteni. Engedelmeskedjen a megállapodásnak! Snivel belátta már, hogy nincs más választása. A rémek egyre fenyegetőbben nyomultak felé. Bárcsak segítségért tudna kiáltani! De semmi értelme, hiszen ilyen távolságról senki nem hallaná meg! Azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy elengedik majd, ha Lundennel nyélbe ütötték az üzletet. Nem ez az első rázós ügy, amibe belekeveredett. Majd csak megússza valahogy! Snivel még soha nem volt ilyen rettenetes állapotban, mint most, amikor a szellemsereggel a nyomában a szikla felé igyekezett. MÁSNAP VINGA ÉS HEIKE megérkezett Graastensholmra, hogy átvegyék örökségüket. A Snivel számára megjelölt határidő lejárt. Az ajtóban az izgatott Larsen fogadta őket. – Ó, kedves Heike úr, annyira nyugtalan vagyok!

A gazdám eltűnt, tegnap délután óta nem mutatkozott. – Hogyhogy? Mit mond? Mióta nem látta a gazdáját? – kérdezte Heike, aki attól tartott, hogy Snivel valami turpisságon töri a fejét. – Tegnap délután óta. Járt nála egy férfi, aki már korábban is felkereste egyszer. Larsen elmondta, hogyan ismerkedtek meg Aasennel, aki tegnap felvitte gazdáját a domboldalba, hogy kijelöljék a megvásárolandó földterületet. Heikét először nagyon fölbosszantotta, hogy Snivel anélkül, hogy joga lett volna hozzá, el akart adni egy darabot Graastensholm földjéből. De amikor Larsen megemlítette, hogy a domboldalra mentek, szörnyű gyanúja támadt. – Oda fel? – mutatott ki az ablakon. – Pontosan oda, uram. Ma reggel utánuk mentem, de nem találtam meg a nyomukat. Heike halálra váltan nézett Larsenre. – Az erdőbe is utánuk ment? – kérdezte csendesen. – Nem – folytatta szégyenkezve Larsen. – Csak ott álltam a szélén, a szikláknál, és a bíró úr nevét kiabáltam. Az erdő olyan… fenyegetőnek tűnt. Tudja, uram, én egyáltalán nem vagyok hozzászokva a vidéki élethez. – Ez az Aasen… magas volt és imbolygó járású? – Nem, nem uram. Alacsony volt és nagyon ápolt külsejű. Sőt, mi több, műveltnek látszott. Éppen ezért nagyon csodálkoztam azon, hogy… – Micsodán? – kérdezte Heike. Larsen szemmel láthatólag rosszul érezte magát. – Hát, hogy olyan rossz szaga volt. Alaposan ki kellett utána szellőztetnem. Első alkalommal is, ami-

kor itt járt. Mondja meg, uram, mitévő legyek? Nagyon aggódom a bíró úrért. – Teljes joggal – mondta Heike elkeseredetten. – Miért nem beszélt nekem senki erről az Aasenról? Persze, persze. Hiszen semmi okuk nem lett volna rá. Vinga, te most itt maradsz Larsen úrral. Nem, most nem vihetlek magammal. Egyedül kell utánajárnom a dolognak. – Egyébként készen állnak már az utazásra? – fordult az udvarmesterhez. – Már mindent becsomagoltam – mutatott körbe a szobában Larsen. – Hmm – tűnődött Vinga. – Olyan üresnek tűnik most a ház. Hol van például Irmelin Lind ezüst evőeszközkészlete? No és Ingrid néni porcelángyűjteménye? És Niklas Lind fegyverei? És a Charlotte Meiden idejéből származó felbecsülhetetlen értékű berendezés? – Majd… majd… majd kicsomagolok mindent. Ahogy a kegyelmes asszony parancsolja… – Jól teszed, ha igyekszel – mordult rá Heike. – Nem szeretném, ha bármi is hiányozna – tette még hozzá, majd távozott. Larsen Vinga szigorú felügyelete alatt elkezdte kipakolni az említett tárgyakat. Rettenetesen ideges volt. HEIKE SIETETT, ahogy csak a lába bírta. Balsejtelmek gyötörték a bíró sorsát illetően. Ki a csuda lehetett ez az Aasen? No és hova tűnhetett a bíró? Nem is nagyon mert sokat gondolkodni a kérdéseken. Abban biztos volt, hogy Snivel be akarta csapni őt

éppúgy, mint Aasent. De ennek most már semmi jelentősége. A lényeg az, hogy a bírónak tegnap délután nyoma veszett. Nyilván segítségre van szüksége. Heike nem szerette ezt a helyet. Miért éppen a domboldalt választották? Végre felért. A domb legkülső peremén járt. Minden olyan békés, csendes volt. – Snivel bíró! Semmi válasz. Úgy látszik, mégsem kerülheti el, hogy visszatérjen arra a helyre, ahová életében soha többé nem akart visszatérni. Milyen végtelen csend van idefenn! Heike mégis úgy érezte, hogy van valamiféle mozgás ebben a csendben. Érezte, hogy figyelik. Gonosz, várakozó tekintetek követik minden lépését. Kárörvendő, netán büszke tekintetek? Körülnézett, de nem látott semmit. Még soha nem volt ennyire néma az erdő. Az egyik fenyőről apró gally esett le. Zörgése valóságos robajnak tetszett most. Odaért. Odaért megpróbáltatásai szörnyű színhelyére. Ott van a sziklafal, ahol Vinga várakozott. Ahol kétségbeesetten markolta a mandragórát, kérve, hogy mentse meg az utána kapkodó kezektől. A kör… Istenem, mennyire gyűlölte! Nem is értette, miért láthatók még mindig a nyomai, amikor minden erejével azon volt, hogy eltüntesse őket.

Amikor közelebb ért, majdnem eláll a lélegzete. – Nem! Nem! Ehhez nem lett volna jogotok! – üvöltötte kétségbeesetten. Elborzadt az elébe táruló látványtól. Váratlanul megjelent mellette az akasztott ember, arcán most is a jól ismert gúnyos mosollyal. – Csak az általad felajánlott áldozatot fogadtuk el. A szűz helyett, akivel előcsalogattál bennünket az árnyékvilágból, urunk és mesterünk. Heike kezével eltakarta az arcát, mintha Snivel bíró földi maradványait akarná ilymódon eltüntetni. De még így sem feledhette, amit látott. A véres kör látványa betolakodott szemhéja mögé is. Hogyan is feledhette volna a kegyelmes bíró úr apró cafatokra tépett testének látványát! Korábban is hallott már ilyesmiről, még odalent Krajnában. Azt mesélték, hogy akit a holtak egyszer a karmaik közé kaparintanak, szétszaggatják. Ő persze nem hitte el, babonaságnak tartotta. Most viszont már nem voltak kétségei. Undorral fordult el a körtől. Uramisten! Úgy volt, ahogy négy ősöm előre megmondta: a szellemsereggel nem lehet játszani! Nem engedelmeskednek nekem! Most mit tegyek? Gondolatait félbeszakította az akasztott ember reszelős hangja. – Elfogadjuk Graastensholmra vonatkozó ajánlatodat is. Pontosabban az asszonyod ajánlatát. Heike szeme dühösen rávillant. – Igen. Szavamat adtam nektek, mert Vinga kérte. Nektek pedig azt ígérem meg, hacsak egy haja szála is görbülne, azonnal kidoblak benneteket! Akkor viszszamehettek oda, ahonnan jöttetek.

– Ott minden olyan unalmas és rideg – jegyezte meg a halott elmélázva. – Graastensholmon egészen más. Ne aggódj, megtartom a szavam, senki nem fogja bántani a lányt. – Rendben – mondta Heike indulatosan. – De nem mutatkozhattok sem a személyzet, sem a ház látogatói előtt. Jegyezd meg! Graastensholm nem válhat még egyszer kísértetkastéllyá a környékbeliek szemében. A férfi elmosolyodott. – Csak semmi izgalom! Tudjuk, hol a helyünk. – A tilalom vonatkozik a kastély néhány szobájára is. – Sejtettem, hogy ezt kikötöd majd – mondta az akasztott. – Soha nem tesszük be a lábunkat a hálószobátokba. – Vésd jól az eszedbe, amit most mondtál. A tilalom ugyanígy vonatkozik a lakószobákra és a szolgák lakhelyére. – Ha akarod, még egyszer megígérhetem – mondta közömbösen az akasztott. – Van még valami közlendőd? – Már csak egy dologra szeretném felhívni a figyelmed: csináljatok rendet ez után az… orgia után! Az áldozat minden egyes testrészét el kell temetni. Mégpedig a temetőben. Semmi kedvem ahhoz, hogy Snivel is bekerüljön a kíséretedbe. Majd kerítek valahonnan egy ládát vagy valami hasonlót. Ma éjjel leteszem az erdő szélén. Később érte jövök majd. Ha eddig megvoltatok a segítségem nélkül, a ládával is elboldogultok majd. Én majd gondoskodom arról, hogy a láda elkerüljön a paphoz. Igyekszem magyarázatot adni a bíró hirtelen eltűnésére is. Megegyeztünk? – Hogyne. Meghajlunk urunk akarata előtt.

Ebben kételkedem, gondolta Heike keserűen. Annak viszont örült, hogy Vinga megengedte nekik, hogy Graastensholmon maradjanak egy ideig. Most már tudta, mennyire veszélyesek lehetnek. Igaz lehet az is, hogy Ingrid hiába próbálta visszavarázsolni őket a föld alá. Pedig Ingrid valódi boszorkány volt, nem úgy, mint Heike. Jobbnak látta, ha inkább barátságot tart velük. Még mindig remegett belül. Soha nem lett volna szabad ehhez az eszközhöz folyamodnom, vádolta magát vagy századszor. Graastensholm nem ér meg ennyit. Hiszen letelepedhetett volna Elistrandon is. Ott is éppoly boldogok lehettek volna. Ám közben tudta, hogy nincs igaza. Tudta, mennyire fontos Graastensholm a nemzetsége számára. Van valami a kastély padlásán, aminek birtokában véget vethetnének a családon ülő átoknak. Emellett sem ő, sem pedig Vinga nem lelhetett volna nyugalomra, amíg Snivel élt. Vagy megszabadult volna tőlük, vagy elüldözte volna őket innen. Muszáj volt szembeszállni vele. De nem ilyen áron! Egy pillanatra még a szellemsereg vezéréről is megfeledkezett. A közömbös hang ismét ráébresztette, hol is van valójában. – No, uram és parancsolóm, még semmit sem mondtál arról, hogyan hajtottuk végre a feladatot. – Túlságosan is tökéletesen és hatásosan – dünynyögte Heike. – Nem éppen így akartam megszabadulni Sniveltől. – Nagyon erős volt. Megpróbáltuk elijeszteni, de egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy

létezünk. Az áldozatra pedig szükségünk volt. – Vingával is ezt tettétek volna? – förmedt rá Heike. – Egy szűzzel? – kérdezte gúnyosan a férfi. – Nem. Heike nem akarta firtatni, mit csináltak volna vele. Elindultak lefelé. Nem volt már kedve Snivelről beszélni. – Köszönöm, hogy gondoskodtatok az állatokról a kastélyban – mondta. Hangja most már nyugodtabban csengett. – Örömmel tettük. Örülnénk, ha senkit nem vennél fel az istállókba. – Az elég furcsa lenne, nem gondolod? – Akkor vegyél fel egy feledékeny öregembert. Mi majd dolgozunk helyette. Ismerek is egyet itt a járásban. Szívesen lennénk ilymódon is hasznodra. No és a feleségedére. – Közölnöm kell még valamit – fortyant fel Heike. – Vinga már nem szűz. Csak azért mondom, hogy tudjátok. Ha esetleg ősszel is áldozatra fájna a fogatok. A férfi elmosolyodott. A kötél, amellyel fölakasztották, továbbra is ott himbálózott a nyaka körül. – Ezek szerint őt nem érhetjük el. De nem is akarnánk, hiszen annyira megkedveltük. – Ennek igazán örülök. És mit gondoltok rólam? – Te, uram és parancsolóm, jóindulatú, de gyenge ember vagy. Gyenge? Ezzel semmi újat nem mondtak. Már amennyiben gyengeség, ha valaki átérzi embertársai szenvedését. – Ingrid, a dédanyád erősebb volt. Ulvhedin is. De tisztelünk téged. Asszonyoddal együtt földi támogató-

inknak tekintünk benneteket. Bármit szívesen megteszünk értetek. Köszönöm, gondolta Heike, majd még egy pillantást vetett a tisztás felé. Megborzongott. Voltaképpen nem volt furcsa számára, hogy egy kísértettel az oldalán vág át az erdőn. Gyermekkora óta hozzászokott már, hogy néha árnyak kísérik. Az akasztott szemlátomást szívesen beszélgetett vele, mindig ő kereste a társaságát. El is tűnhetett volna azután, hogy a parancsát teljesítette. – Mondj valamit magadról – kérte Heike. – Ki voltál? – Hogy ki vagyok? Emberi életemben loptam, csaltam. Szegénynek születtem, de mindig is megvolt a magamhoz való eszem. Lehetőségem azonban nem volt a tanulásra. Így aztán a gazdagsághoz vezető legegyszerűbb utat választottam. Elvettem más vagyonát. – Elfogtak? – Igen. De nem a törvény emberei. Önbíráskodás volt. A környékbeli parasztok végeztek velem. – Egyébként itt éltél Graastensholm környékén? – Igen, de nem itt… akasztottak fel. Kellemetlen halál, mondhatom. Ha teheted, kerüld el. Az egyik rokonod járt arrafelé. Persze sokkal, de sokkal később. Megjelenhettem volna neki, de nem akartam. Mi tiszteljük a Jéghegyek Népének minden tagját. – Ki volt az? – Villemonak hívták. Egy gazfickót keresett, Eldar Svartskogent, és… – Várj csak! Vinga ezt felolvasta már nekem a család történetéből. Ezek szerint te vagy a Zsinegelőláp kísértete! Ott van a völgy alján Moberg járásban. – Pontosan. Úgy látom, mindenről tudsz.

Az akasztott embernek szemmel láthatólag tetszett, hogy belekerült a Jéghegyek Népének családi krónikájába. Ez megint a mi javunkra billenti a mérleg nyelvét, gondolta Heike elégedetten. A férfi megállt egy pillanatra. – Villemo más szálon is kapcsolódik valakihez a szellemseregből. Egy fiatal lányhoz, Marthához. Heike összeráncolta a homlokát. – Martha? Mintha az ő neve is szerepelt volna a könyvekben. – Az a gazember Eldar Svartskogen teherbe ejtette, utána pedig belelökte a vízesésbe. Azt a helyet nevezték el az emberek később Martha-szurdoknak. Szerencsétlen lány csontjai még mindig ott hevernek az alján. – Igen, már emlékszem! Sejtem, ki lehet közületek Martha. Ugye az a kedves arcú lány, aki úgy néz ki, mintha napokon át vízben feküdt volna. – Így van. Martha megkedvelte Villemot, mert az képes volt átérezni fájdalmát. A te kis feleséged, Vinga, nagyon hasonlít Villemora. Nem küllemre, hanem a természete. Az elfogulatlan gondolkodás egyébként is jellemző a Jéghegyek Népének asszonyaira. És van még valami. Mindig is képesek voltak átérezni más emberek fájdalmát. Heike bólintott. Most már belátta, hogy a szellemsereg tagjai valóban családjuk barátai. Bár egy kicsit hátborzongató az ilyen barátság. Félelemmel vegyes örömmel tölti el az embert. Az erdő szélén elváltak egymástól, mert ahogy az akasztott mondta, neki van még egy kis elintéznivalója fönt az erdőben. Amikor Heike visszaért a kastélyba, közölte

Larsennel, hogy megtalálta Snivel bírót. Az udvarmester majdnem a nyakába ugrott örömében. Ám lelkesedése lehűlt, amikor Heike hozzátette, hogy földi maradványait még az este lehozza az erdőből. Larsen erre lázasan nekilátott megkeresni a bíró végrendeletét. És ha saját nevét nem találja majd a felsoroltak között… kénytelen lesz máshol elkezdeni a felkapaszkodást… SOFIE MAGDALENE megörült az Elistrand bérlésével kapcsolatos ajánlatnak. Férje, aki hivatalnokként nem számíthatott gyors előmenetelre, szívesen feladta addigi foglalkozását, és kiváló gazdának bizonyult. Elistrand végre megbízható kezekbe került. És végre megint voltak gyerekek is a birtokon. Az öt kis csibész egész nap kint szaladgált az udvaron. Sápadt arcuk hamarosan életteli pirossággal telt meg. Néhány nappal esküvőjük előtt Vinga levelet kapott Arvtól. Gunilla elvetélte gyermekét. – Ó, Heike! – zokogott Vinga. – Annyira bánt a dolog, hiszen én mondtam, hogy rajtuk van a sor, az ő családjukban kell megszületnie az átoksújtotta gyermeknek. Most pedig egyáltalán nem lesz már gyermekük! Hiszen a Jéghegyek Népének nemzetségére nem jellemző a bőséges gyermekáldás! – Ezt igazán nem tudjuk megjósolni. Még minden jóra fordulhat! No és ha a magzat átkozottként jött volna a világra? Ebben az esetben valamennyien, Gunilla és Erland, meg Ola és jövendő felesége is felszabadulnak az átok alól. – Semmit sem tehetünk értük? A férfi elnevette magát.

– Azt hiszem, jobb, ha ezt Erlandra bízzuk! Bizonyára megtesz majd minden tőle telhetőt! Vinga átköltözött Graastensholmra. Legnagyobb meglepetésére remekül érezte magát. Szolgái közül jó néhányan követték, mivel Heike biztosította őket afelől, hogy a kastélyban nincsenek többé kísértetek; csak Snivelt tisztelték meg a jelenlétükkel, de hogy miképp kerültek oda, senki nem tudná megmondani. A szolgákat ugyan meglepte, hogy milyen könnyű rendben tartani egy ekkora házat és egy ilyen hatalmas gazdaságot, de nem kerestek semmiféle természetfeletti magyarázatot. Végre elérkezett az esküvő napja. Mindenki hivatalos volt, aki Graastensholm vagy Elistrand körzetében lakott. Ott volt természetesen Sofie Magdalene és népes családja, Heike nagynénje, Ingela, és Ola a menyasszonyával, Sarával. Sara vonzó lány volt. Vőlegényénél ugyan idősebb valamivel, és nem különösebben szép, de nagyon rokonszenves. Arv Grip is elhozta magával új feleségét, Sirit, aki Kvernbekkenből származott. Gunilla és Erland nem vállalkozott a hosszú és megerőltető utazásra. Vingának így nem sikerült találkoznia „vetélytársával”. Bár jól tudta, hogy Gunilla valójában soha nem volt és nem is lesz ellenfele. De hát az ember néha ok nélkül is féltékeny. A családtagok néhány boldog napot tölthettek egymás társaságában. Az esküvő előtti napokat éjszakába nyúló beszélgetésekkel töltötték. Egyre jobban érződött, mennyire szorosan összetartoznak, szükségük van egymásra, így lelve védelmet a Gonosz Tengel által rájuk bocsátott átok elől. A környékbeliek megkönnyebbülten lélegeztek

fel, amikor értesültek Snivel bíró halálról. Annak pedig különösen megörültek, hogy a Jéghegyek Népének nemzetsége visszaszerezte Graastensholmot. Menger ügyvéd is ott ült a meghívottak között. A bíró halálának hírére ő is előmerészkedett rejtekhelyéről. Nem örvendett valami jó egészségnek, de azért még nem volt a halálán! Az öreg ügyvéd váltig állította, hogy Heike csodát művelt vele, de az ifjú férj hevesen tiltakozott ez ellen. Szerinte csak arról volt szó, hogy megtalálta Menger betegségére a megfelelő gyógymódot. Az ügyvédtől azt is megtudták, hogy a fővárosban is sokan fellélegeztek a bíró halálhírére. Úgy látszott, sokan tisztában voltak gaztetteivel, de senki nem mert fellépni vele szemben. Ha valaki mégis megpróbálta, csak vesztesen kerülhetett ki a küzdelemből. Nils is eljött az esküvőjükre. Írt is egy beszédet, amit szeretett volna késő este elmondani. A beszéd a csodálatos, mindenen győzedelmeskedő szerelemről szólt. Szegény Nils összevissza gyűrte a papírlapokat, annyira ideges volt. Heike tudta, hogy még négyen eljöttek az esküvőjükre. Most is ott álltak a küszöbön, és örömmel szemlélték a mulatozó embereket. Egyikük Ingrid volt, a kastély egykori tulajdonosa, a másik Ingrid öreg cimborája, Ulvhedin. Dida, a titokzatos ősanya is eljött, és Trond is, aki tizenhét évesen halt meg. Elismerően intettek Heike felé, jelezve, hogy hiába elégedetlen önmagával, ők négyen mégis elégedettek vele. Örültek, hogy ismét visszaköltözhetnek Graastensholm falai közé. Heike remélte, hogy legalább majd ők megzabolázzák a vad szellemsereget. Bár el kellett ismernie,

hogy a velük való együttélés egyszerűbbnek mutatkozott, mint várta. A vendégek odakinn gyülekeztek az udvaron megterített hosszú asztalok körül. Gyönyörű, nyárias délután volt. Eközben Vinga a szalonban rendezgette menyasszonyi ruháját. Végül fáradtan beleült kedvenc karosszékébe, de föl is pattant megint. – A mindenit! – fortyant fel, majd kezével lehessentett a padlóra néhány pamutgombolyagszerű lényt. – Hányszor megmondtam már nektek, hogy semmi keresnivalótok idebenn! Kifelé! Sicc! Gyerünk! A lények keresztülnyomakodtak az ajtórepedéseken. Abban a pillanatban toppant be a szalonba Ingela. – Vinga, már csak a menyasszonyra várnak. Kivel beszéltél az imént? – Ó, csak a macskát kergettem el. – De hát nincs is macskátok! – A szomszédé. Gyere, menjünk! – Boldog vagy? Vinga fülig érő mosolya mindent elárult. – Mit gondol, kedves néném? Holnap elültetünk az udvaron egy fát. Heike végre szert tett egy takaros kis hársra. – Csak nehogy ti is Tengel példáját kövessétek! Semmi szükség arra, hogy Heike varázslatot bocsásson rá. – Nem. Eszünk ágában sincs. De azért jó lesz majd nézni, mint nő-növekedik első gyermekünkkel együtt… Amikor kiértek az udvarra, mindenki éljenezni kezdett. Vacsora után egyszercsak szólásra emelkedett az

öreg Eirik. Mielőtt azonban bármit is mondott volna, megköszörülte a torkát. – Valamit a mai napig titokban tartottunk előttetek. És most következzen a meglepetésünk… nehogy valamilyen ajándékra gondoljatok, hiszen azt már megkaptátok. A fiatal házasok egymásra néztek. Vajon mit akarhat az öreg? Eirik intett az egyik öregasszonynak, aki e jelre fel is állt. Azonnal felismerték. Ő volt az, aki Heike segítségét kérte, pontosan azon a napon, amikor megtámadták őket. Az asztalterítőket könnyű, nyári szellő lebbentette meg. – Csak azt szeretném elmondani – folytatta öregemberes hangján Eirik –, hogy Borghild meggyógyult. Mit szólsz hozzá, Heike? Testéből eltűnt az összes csomó, nem fáj többé semmije. Úgy végzi a dolgát, mintha megfiatalodott volna. Igazat mondok, Borghild? – Így van – motyogta Borghild fogatlan szája. – Azt hiszem, nyugodt lélekkel mondhatom, hogy egy új Jó Tengel költözött Graastensholm falai közé. Heike azért nem volt annyira lelkes. Mosolyogva mondta, hogy boldog, hogy segíthetett valaki, de a nagy felelősség nyomasztotta egy kicsit. Emlékezett még azokra a történetekre, melyeket Jó Tengelről meséltek. Csak úgy áradtak hozzá az emberek, gyógyulást remélve tőle. De most inkább nem akart arra gondolni, milyen fárasztó napok várhatnak rá. Mindig boldogság töltötte el, ha másokon segíthetett. Vinga átölelte férjét, szemében büszkeség csillogott.

KEVÉS OLYAN BOLDOG házasság volt a Jéghegyek Népének nemzetségében, mint az övék. A kicsit búskomor, de komoly Heike és az életteli Vinga jól illett egymáshoz. Sokáig nem született gyermekük. Már-már minden reményüket elvesztették, amikor megtörtént a csoda. 1797-et írtak. Heike unokaöccsét akkor már megajándékozta egy gyermekkel Sara, a felesége. Anna Mariának keresztelték a kislányt. Gunilla iránti tiszteletből választották ezt a nevet, aki nemcsak keresztnevét, de gyermekét is elveszítette. Heike nem volt jelen gyermeke születésénél. Tulajdonképpen örült is, hogy így alakult. Nem szívesen lett volna szemtanúja Vinga szenvedésének. Fel-alá járkált a kastély termeiben és imádkozott. – Édes Istenem! Ne sújts bennünket újra átokkal! Apám és én magam is az elátkozottak közé tartozunk. Kérlek, legalább a gyermekem kíméld meg ettől a sorstól! Ne sújtsd őt is olyan sorssal, amilyen nekem jutott osztályrészül. Szeretném hinni, hogy Gunilla meg nem született gyermeke már megváltotta a családot! Soha senkinek nem kívánnám, hogy gyermeke az átok terhe alatt jöjjön világra! Amikor gondolatainak végére ért, az ajtóban megjelent a bába. Kezében kapálózó kis csomagocskát tartott. Az asszony arca sugárzott a boldogságtól. – Gyönyörű fia született, Heike úr! Nézze csak, milyen gyönyörű! És Heike megnézte. Ő persze nem látta olyan gyönyörűnek a csecsemőt, de mivel a bába már jó néhány újszülöttet látott, elhitte neki.

Szíve majd kiugrott örömében, amikor észrevette, hogy a gyermek nem viseli magán az elátkozottak egyetlen bélyegét sem. Átvette a bábától a gyermeket, és óvatosan az ég felé emelte. – Légy üdvözölve, Graastensholm, Hársfaliget és Elistrand kicsi gazdája! Majd lassan leengedte karját és szívéhez szorította kisfiát. – Soha, soha nem lesz olyan keserű sorsod, mint nekem! Mindent megkapsz majd, amire egy gyermeknek szüksége lehet, de legfőképpen szeretetet! Vinga édesanyja után az Eskil névre keresztelték. Három évvel később, az Úr 1800. esztendejében, Gunillának és Erlandnak született még egy gyermeke. Gunilla, akit rendkívül meghatott Ola gesztusa, hogy gyermeküket az Anna Maria névre keresztelték, Ola és Jó Tengel után a Tula névre kereszteltették leányukat. Heike története azonban itt még nem ér véget. E három gyermek, Anna Maria, Eskil és Tula nála keres majd menedéket. Ő lesz a rájuk váró válságos időkben a család egyetlen biztos pontja. A három gyermekre is mozgalmas élet vár. Kezdjük mindjárt a legidősebb gyermek, Anna Maria romantikus kalandjaival. Olyan leány története következik majd, aki feláldozza magát egy szerelemért, mely talán soha nem teljesülhet be.