A sorozat következő, huszonharmadik kötete augusztus 11-étől kapható a hírlapárusoknál és más terjesztőknél. Az eddig megjelent kötetek: I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII.
Varázslat Átkos örökség Örvényben N. Vágyakozás Halálos bűn Nincs menekülés Kísértetkastély A pribék leánya A magányos lovag Hóvihar Vérbosszú Nyugtalan szív A sátán lábnyoma Remény nélkül Keleti szél A bitófa virága A halál kertje Maszkabál XIX Sárkányfogvetemény Hollószárnyak suhogása Farkasok órája Démon és angyal
A további kötetek havonta jelennek meg. Az eddig megjelent kötetek megrendelhetők a kiadónál (a megrendelő lap a kötet végén található). A korábbi kötetek beszerezhetők a Budapest XIX., Csokonai u. 14. sz. alatti antikváriumban is. Az ezután megjelenő kötetek előfizetésére vonatkozó részletes tudnivalókat a kötet végén ismertetjük.
A svéd nyelvű eredeti mű címe: Demonen och jungfrun Copyright by Margit Sandemo, 1985 All rights reserved Hungarian translation (c) Kovács Ilona, 1995 Hungarian edition CESAM HUNGARY, 1995 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-24-1 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 280 Ft Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságnál (1846 Budapest), az ügyfélszolgálati irodákban, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlapelőfizetési Irodában (HELIR, XIII. ker. Budapest, Lehel út 10/a, levélcím: 1900 Budapest) és vidéken a postahivatalokban. (A részletes előfizetési feltételek és a megrendelőlap a kötet végén találhatók).
A „JÉGHEGYEK NÉPE‖ könyvsorozat huszonkettedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Démon és angyal Heike Lind, a Jéghegyek Népe nemzetségének leszármazottja hazatér Norvégiába, hogy visszaszerezze jogos örökségét. Rokonait nem találja, a nemzetség ősi birtokait gátlástalan csalók kaparintották meg. Tanácstalan egészen addig, amíg rá nem talál egy fiatal lányra, aki az erdőbe menekült az emberi gonoszság elől…
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Igy szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébreszsze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta
jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol DélEurópában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.
1. fejezet ISMERETLENKÉNT érkezik ősei birtokára. Több mint húsz év telt el azóta, hogy apja, Sölve nyomtalanul eltűnt. Már ő is betöltötte huszadik életévét. Egész életében ide vágyott. A birtokra, mely apjáé volt, s melyet most ő örökölt. Graastensholm. Mintha a földből bújt volna elő hirtelen. Délről érkezett, Svédországon keresztül. Svéd rokonai csak ámultak-bámultak, amikor meglátták, hiszen nem is tudtak a létezéséről. Gyűlöletben fogant, kétségbeeséssel fogadták a születését. Világrajöttével anyja halálát okozta. Apja gyűlölte és kínozta, szégyenteljes halála neki menekülést hozott. Nemtörődöm apja révén a keresztségben olyan nevet kapott, amely akár lányé is lehetne. De ő a férfiasság és az erő jelképévé tette ezt a nevet. Heike örök magányra ítéltetett. Kitaszította az emberi közösség. Amikor megérkezett norvégiai otthonába, majd' hanyatt esett az elé terülő látványtól. Nem is lehet igaz, hogy ez a gyönyörű és hatalmas uradalom, rajta a kastéllyal, az övé! Tekintetével tovább pásztázta a vidéket. Heike ijesztően csúnya volt. Hosszú, loboncos, sötétbarna haj keretezte csontos, szögletes, ördögien rút arcát. Óriási fülei az ég felé meredtek. Szeme sárgás fényben égett. Nagy, hófehér fogai előviláglottak napbarnított arcából. Széles, érzéki orrcimpája körül keserű vonás rajzolódott ki. Hegyes álla erősen előreug-
rott. No és hatalmas vállai! Ezek a vállak a halált hozták a Jéghegyek Népének asszonyaira, akik ilyen szörnyetegeknek adtak életet. A nemzetség átokverte tagja, egyik legcsúnyább kitaszítottja volt Heike. Ám akik megismerték, megbizonyosodhattak róla, hogy a szíve tele van szomorúsággal, és végtelen gyöngédséget érez minden szenvedő iránt. A sárgás fényben úszó ragadozószemek még mindig a távolba meredtek. Utat látott, mely egy kisebb uradalomhoz vezetett a nagy birtok közelében. Óriási, ősrégi fák övezték. Majorságok és kisebb tanyák körvonalai rajzolódtak ki szerte a völgyben… A völgy közepén állt a templom. Kicsit távolabb egy takaros kis major feküdt a tónál. Elistrand volna? Valószínűleg. A kisebb meg a Hársfaliget lesz. De hát akkor… Heike lázasan gondolkozott. Akkor a legnagyobb lesz az övé! Graastensholm. Még mindig lóháton ült, és megpróbálta elhitetni magával, hogy ő, a nincstelen Heike az ura ennek a birtoknak. A szántóföldek és mezők a járásnak több mint a felét kitették. Nem is beszélve a házakról és magtárakról. No és maga a birtok, a pompás kastélylyal! Ide-oda csapongtak a gondolatai. A ház mélyén rejtőzik a kincs. A Jéghegyek Népének páratlan, csodás gyógynövénykészlete és varázs-
tudománya. De mind között a legértékesebb a Shira által megszerzett hegyikristály üveg, benne a Négy Szél Hegyének tiszta forrásvizével. Ezt kell elvinnie a Jéghegyek Népének völgyébe, hogy véget vessen Gonosz Tengel hatalmának. Meg kell találnia a gonoszság sötét vizének korsóját, melynek hatalmát csak a tiszta forrásvízzel lehet feloldani. Ez a küldetésem – gondolta Heike. Valójában nem tudta, tényleg így van-e. De meg akarta próbálni, hátha szerencsével jár. Tekintete elkomorodott. Mozgást látott a tanyán. A mozgó lények messziről olyan kicsinek látszottak, mint a hangyák. Nem akart hinni a szemének! A Jéghegyek Népe nemzetségéből nincs egy teremtett lélek sem, aki beköltözhetne a birtokra. Hacsak nem Vemund kislánya…? Nincs mit tenni, várnia kell, hogy megtudja, mi folyik itt. A graastensholmi uradalom… Végre otthon van! A hosszú utazás véget ért. HEIKE SOKÁIG FENT MARADT a hegygerincen, nem tudta mi tévő legyen. Nagyon nem volt ínyére, hogy újra idegenekkel társalogjon. Előre irtózott riadt tekintetüktől, melyet a külseje váltott ki belőlük. Soha nem lesz képes beletörődni ebbe. Az volt a baj, hogy sehol nem maradt hosszabb ideig. Amikor az emberek jobban megismerték, elszállt minden félelmük, azután már hamar befogadták. Heike azonban arra ítéltetett, hogy mindig úton legyen. Az egészen délen fekvő Krajnából indult. Az
úton a babonás emberek nem viselkedtek vele túl barátságosan, ő pedig halálosan belefáradt, hogy folyton a jószándékáról próbálja meggyőzni őket. Mindig elmagyarázta, ki is ő valójában, és miért ilyen az ábrázata. Annyira ijesztően nézett ki, hogy igyekezett elkerülni a falvakat. Inkább az erdőket, kietlen területeket választotta. Most végre célba ért. Lassan, elgondolkozva lovagolt lefelé. Még nem tudta, mihez kezdjen. Nem sokra rá találkozott egy férfival, aki szekéren jött vele szemben az úton. Heike lefékezte a lovat, arra gondolt, hogy bemenekül az erdőbe, de aztán feladta. Nem térhet ki mindig az efféle találkozások elől. Jobb, ha idejében hozzászoknak az itt élő emberek. Valamikor el kell kezdenie. Az öreg az idegent kémlelte, majd bizonytalan mozdulattal megállította a szekeret. No, kezdődik – gondolta Heike. – Adjon isten – köszöntötte az öreget. Most az egyszer nem a megszokott rend szerint történtek a dolgok. Az öreg fogatlan ajka megremegett. Reszkető hangon így szólt: – Adj isten… Te jó ég, ez nem maga…? Nem! Nem, az nem lehet, csak képzelődöm. Heike már épp válaszolni akart, hogy „nem a Sátánnal áll szemben, öregapám‖ de torkán akadt a szó. Észrevette, hogy remény csillog az öreg szemében, és a hangja is reményteli. – Miről beszélsz? – kérdezte. – Nem, nem. Egy pillanatra azt hittem, hogy az
öreg Paladinnal találkoztam. De tévedtem. – Paladinnal? – Igen, Ulvhedinnel. Hanem ő biztosan nem jár vissza kísérteni, rendes uraság volt. Heike elmosolyodott és leszállt a lóról. – Nem Ulvhedin vagyok, hanem egy rokona. Heikének hívnak. Daniel, Ingrid és Dan Lind fiának unokája vagyok, a Jéghegyek Népe nemzetségéből. Az öreg arca még jobban megremegett. Szeme megtelt könnyel, előrelépett és megszorította Heike kezét. – Daniel unokája? Daniel uraságé? Ez csakugyan igaz? Ó, milyen kár, hogy Ingrid asszony nincs már köztünk, milyen szomorú is ez! – Igen, én is sajnálom. – Újra az uradalmon üdvözölhetjük a Jéghegyek Népe nemzetségének egyik tagját. Amikor már azt hittük, hogy sosem lesz részünk ebben! Jaj, kedves fiam, Isten hozott itthon! Látom, te is hordozod a bélyeget. – Igen, de a nemzetségnek nem a gonosz, átokverte tagjai közé tartozom. – Paladin sem volt az. Talán csak kezdetben, de aztán jó útra tért. Most látom, hogy más vagy, mint ő, nem is hasonlítotok olyan nagyon egymásra. – Csak annyiban, hogy neki is elég ijesztő volt a külseje – mosolygott Heike. – No meg a vállunk. – Így igaz. – Ki vagy te, öregapám? – Eiriknek hívnak, Elistrandon szolgáltam. Akkor még Jon uraság volt ott a gazda. Ulf uraság alatt is dolgoztam, de felesége, Tora asszony urizáló asszony-
ság volt, így nem jöttünk ki igazán. Öreg napjaimra inkább önállósítottam magam. Innen nem messze éldegélek a bérleményemen. – Értem. No és ki lakik most Elistrandon? Az öreg nagyon elkomorodott. – Hajaj, uraság! Semmi sincs már úgy a majorban, ahogy rég! Miután Ingrid asszonyság meghalt, majd Tark úr és felesége, a szép Elisabet is, minden megváltozott. Elistrandot most egy állami intéző irányítja. Köztiszteletnek kellene, hogy örvendjen, de erről szó sincs! Úgy viselkedik, mintha övé lenne a birtok. Graastensholmon pedig… – Eirik suttogóra fogta a hangját. – A jelenlegi tulajdonos maga a megtestesült gonoszság! Mindenki arról sutyorog a faluban, hogy jogtalanul kaparintotta meg a birtokot. De nem volt senki a nemzetségből, aki örökölhette volna. – Hanem most már itt vagyok én – mondta Heike, és sötét pillantást küldött Graastensholm felé. – A Jéghegyek Népe nemzetségéből senki nem él már Norvégiában? Az öreg előrehajolva suttogta: – Nem lehet tudni. Tarknak született egy lánya, és eltűnt. – Hogy érted ezt? – Úgy hírlik, látták fent a hegytetőn. Egy évvel ezelőtt. Óvatosan arrafelé mutatott, mintha attól tartana, megpillantanak ott valakit. Heike a Graastensholm mögött magasodó hegyoldal felé nézett. – Mindent tudni akarok – jelentette ki. – Veled tarthatok a tanyádra? Egyelőre nem akarom felfedni kilétemet a graastensholmi és elistrandi betolakodók
előtt. Először hallani szeretném az egész történetet. – Szívesen látlak szerény otthonomban – mondta Eirik ünnepélyesen, – Csak attól tartok, túl szegényesnek fogod találni. Heike melegen rámosolygott. – Hidd el, tudom, mi a szegénység. Mielőtt visszaszerzem az uradalmat, a végére akarok járni, hogy Elisabet és Vemund lánya életben van-e. – Látom ám, hogy a Jéghegyek Népének igazi leszármazottja vagy – ragyogott fel Eirik arca. – Neked az emberek mindennél fontosabbak, még a birtoknál is. Ha nyomára bukkannál Tark kisasszonynak, mindannyiunkat megörvendeztetnéd a faluban. Hiszen nem tűnhet el valaki csak úgy nyomtalanul. – Bizony – mondta emlékeibe merülve Heike –, nincs annál rettenetesebb. VINGA TARKNAK hívják. A Jéghegyek Népe nemzetségének egyik legnagyszerűbb leszármazottja, Villemo után kapta a nevét. Elistrand az otthona, de onnan elűzték. Senki nem tudta, hol húzta meg magát. Fent a hegygerincen, egy elhagyatott tanyán. A tanyát még Klaus és Rosa kapta Tengeltől és Siljétől kétszáz évvel ezelőtt. Amióta ükunokájuk, Elisa férjhez ment Ulvhedinhez és beköltözött Elistrandra, senki nem lakott ebben a majorban. Elég elhanyagolt állapotban volt. Vingának sikerült az egyetlen helyiséget lakhatóvá tennie. Nagy nehezen kirámolta a sok limlomot, a beszakadt korhadt gerendákat, a régi bútorokat. A tetőt nyírfatörzsekkel támasztotta alá. Maga vágta ki a fákat az udvaron ta-
lált a csorba fejszével. Sajnos a lakható rész egyre kisebb lett, mivel a tető jó párszor beszakadt. A háznak több mint a fele lakhatatlanná vált. Az élelem beszerzése is gondot okozott. Két nagy sonkát elhozott Elistrandról. A padláson lógtak, már alig volt belőlük. Betekerte a maradékot, nehogy a legyek és az egerek megdézsmálják. Egy kecskét is ellopott az uradalomról azon az éjjel, amikor elszökött. Otthon az ő gidácskája volt. Most vele lakott a szobában, tejet és sajtot adott, amit Vinga télire a padláson tárolt. Ha kiállt a hegy szélére, ellátott egészen a majorságokig. Az ő Elistrandja… Azóta biztosan beköltözött a birtokra valaki. Nem a nemzetségből, hiszen hol is vannak a Jéghegyek népének sarjai… A szülei meghaltak. Felfoghatatlan! A szigorú, de meleg szívű Vemund, és a mindig kedves Elisabet. Miért kellett meghalniuk? Kérdőn nézett fel az égre. Miféle bűnt követhettek el, hogy az ismeretlen járvány elvitte őket? A temetéskor egy jóindulatú hölgy így szólt hozzá: „Ne légy elkeseredve, Vinga! Hidd el, olyan jó emberek voltak, az Úr annyira szereti őket, hogy biztosan a mennybe jutnak.‖ No de miért kellett ilyen korán meghalniuk? És miért kellett ilyen korán árvaságra jutnia? A jóisten nyilván nem szereti, ha ilyen mostoha sorsot szánt neki. A temetés után felkereste az uradalmon az a szigo-
rú arcú férfi… „El kell árverezni az uradalmat, Vinga. Jelzálog van rajta, és te nem tudod kifizetni.‖ „Nem… De majd eladom az árpát.‖ „Szűkös időket élünk, leányom. Nincs eladnivaló árpád. A sok ínséges esztendőnek az lett az eredménye, hogy apád kölcsönt vett fel a házra. De ez már nem mehet tovább!‖ Snivel úrnak hívták a férfit, és valamilyen állami tisztséget töltött be. Még most is végigfut a hátán a hideg, ha visszagondol arra a hűvös, mohó tekintetre. A vén disznó! „Én és a zsellérfiú dolgozhatnánk tovább.‖ „A fiú azóta nem kapott bért, amióta meghaltak a szüleid. Másnak a szolgálatába szegődött.‖ Az enyémbe, tehette volna hozzá a nagy tekintélyű uraság, de nem tette. „Most egész Elistrand kalapács alá kerül.‖ Elistrand! Villemo és az egész nemzetség kedves Elistrandja! „Akkor Graastensholmra költözöm.‖ A férfi megvető mosolyt küldött felé. „Vinga, amióta Ingrid asszonyság elhunyt, senki nem tartott igényt a majorra. A koronának más tervei vannak vele.‖ Snivel úr így folytathatta volna: nekem ígérték Graastensholmot, most hogy nincs az élők sorában egyetlen jogos tulajdonos sem. Elistrandot a fivérem fiának fogják odaítélni, az árverés csak megrendezett formaság lesz. Persze bölcsen elhallgatta az igazságot. Vingán kétségbeesés lett úrrá:
„Addig rendben tarthatnám Graastensholmot, amíg fel nem bukkan valamelyik rokonom.‖ „Utánanéztünk. Graastensholmnak nincs örököse. És te, lány, hogyan tudnál rendben tartani akkora uradalmat, amikor még Elistrandon sem voltál képes gazdálkodni.‖ „A munkát el tudtam látni minden további nélkül, csak az uradalom üzleti dolgaiban nem tudtam eligazodni, mivel nem avatott be senki.‖ Ez volt a szerencsém – gondolta Snivel, és gonoszul a lányra mosolygott. „Akkor beköltözöm Hársfaligetbe. Ez nemzetségünk legrégebbi birtoka.‖ „Bérbe adtuk, hiszen tudod. Minden okunk megvan rá.‖ Közelebb hajolt és így folytatta: „Lásd be végre, te lány! Egyedül vagy! Olyan egyedül, mint az ujjad!‖ Egyedül… Egészen egyedül, mint az ujjad! Ezek a szavak még sokáig visszhangoztak a fülében az elkövetkezendő évek során. Snivel csak nem fogyott ki a szóból: „Igaz is, Vinga! Gondoskodtunk rólad! Nem vagyunk szívtelenek. Christiánián túl, Fleden asszony intézetében jó dolgod lesz. Ott lesz az otthonod a jövőben.‖ Vinga megborzongott. Fleden asszony híres volt zsarnoki elveiről. Azoknak, akik az intézetébe kerültek, rosszabb sors jutott osztályrészül, mint a raboknak. Úgy éltek, mint az apácák, kicsi, túlzsúfolt cellákban örökös imádság, munka, éhezés és verés közepette. Azon az éjszakán szökött el Vinga. Egy kis sze-
kérre rakta mindazt, amiről úgy gondolta, hasznát veheti ő és a kecskéje. Szívesen magával vitt volna még néhány csirkét, de nem tudta, hogyan szállítsa őket. Tehenet nem mert magával vinni. Nem hitte, hogy a hegyi tanya egy tehén számára is otthonul szolgálhatna. De mindennek már több éve… Sikerült leküzdenie a kezdeti nehézségeket. A kecskével két kemény telet vészelt át fent a hegytetőn. Ősszel bogyót gyűjtögetett az erdőben. Betakarítás idején éjszaka lemerészkedett a földekre, összeszedte az ottfelejtett kalászokat, hogy kenyeret tudjon sütni. Az is előfordult, hogy már korábban elcsent néhány kalászt, mivel hosszú volt a tél, és a kecske csak eléggé egyoldalú táplálékot tudott adni. Vinga nem érintkezett emberekkel. Már szinte el is felejtette, hogy közéjük tartozik. Egybeolvadt az erdővel. A favágók többször meséltek egy tündérről, egy erdei nimfáról, aki hirtelen felbukkant a szemük előtt, majd eltűnt. Kicsi, törékeny alak, rongyos ruhában, félénk tekintettel, lobogó szőke hajjal. Egyikükmásikuk Tarkék Vingáját vélte felfedezni az erdei tündérben, de a többiek csak nevettek ezen a feltételezésen. Biztosak voltak benne, hogy képzelet szüleménye az egész. Persze előfordult, hogy emberek tévedtek a tanya közelébe. Bogyót vagy effélét gyűjtögettek. De kívülről olyan elhagyatottnak tűnt a ház, hogy nem is gondolták, lakhat benne valaki. A kerítés és a kapu olyan korhadt volt, hogy be se jutottak volna a házba. Senki nem gondolta, hogy a pillekönnyű Vinga könnyedén átugrik a kerítésen, amelyet szándékosan hagyott ilyen rossz állapotban, hogy senki ne merészkedjen be a
házba. Vad lett, mint a farkas, és ijedt, mint az őz. Hozzászokott az éhezéshez és a hideghez. Gyorsan, idegesen mozgott, mint az állatok. Tekintete mindig riadtan kémlelt, teste mindig megfeszült, menekülésre készen. Alvás közben a legapróbb neszre is felriadt. Nappal az idegen hangokat meg tudta különböztetni az ismerős zajoktól. Beszélni nem felejtett el. A kecskének mondta el minden búját-baját. Sírni azonban elfelejtett. Az első magányos évben sokat sírt. De az már a múlté. A legkedvesebb időtöltése az volt, hogy kiült a hegytetőre és lenézett az uradalomra. Graastensholm. Kietlennek és elhagyatottnak látszott. A szél befütyült a torony üres ablakain. A falakról mállott a vakolat. Az őszi avart ide-oda kavarta a szél. Senki nem volt, aki összegereblyézte volna. A földeket felszántották, nyilván a Hársfaliget bérlője utasítására. De a major üresen állt. Hanem az utóbbi időben mozgást észlelt az uradalmon. Létrákat támasztottak, és sötétbarna kátránynyal kenték be a falakat. Jószággal népesítették be az istállókat. A látvány örömmel, de ugyanakkor félelemmel töltötte el. Hátha a rokonai jöttek vissza Svédországból? Lemerészkedjen? Egy nap aztán hintó gördült a ház elé, és egy kövér férfi kászálódott ki belőle. Úgy viselkedett, mint egy császár. Ő volt az, aki Fleden asszony intézetét ajánlotta neki. A puszta látásától kirázta a hideg.
Snivel úr. Semmi keresnivalója Graastensholmon! Vingát elöntötte a méreg, de tehetetlen volt. Elistrand túl messze esett ahhoz, hogy láthassa, élnek-e ott emberek vagy sem. A Jéghegyek Népének ideje lejárt a graastensholmi uradalomban. Már csak ő maradt meg itt. Svédországban élő családjáról szinte semmit sem tudott. Egyiküket Ingelának hívták, a fiát pedig Olának. Ott volt még Arv Grip is, ő egyedül élt. Ez volt az egész rokonság, de Vinga még azt sem tudta, hol laknak. Szinte teljesen megfeledkezett róluk. 1794 tavaszán a környéken bóklászott, hogy gyógyfüvekből levest főzzön magának. Szerette a tavaszt, több okból is. Már nem kellett a kecskével együtt aludnia a hideg miatt, miközben a fal repedésein és a lyukas tetőn át behullt a hó. Nem kellett a támasztógerendának használt nyárfatörzsek kérgét lehántania és porrá őrölnie, hogy kenyeret süssön belőle. A kecske fejadagját sem kellett csökkentenie, és elviselnie panaszos mekegését. Tavasszal nem érezte, hogy zörögnek szegény állat csontjai, amikor simogatja. Tavasszal jókat futkároztak örömükben. Életet adó zöld füvet keresgéltek a barnás avar alatt pirkadatkor az erdőben. A kecske alig tudott betelni a fiatal nyárfák rügyeivel. Vinga a kis fenyők csúcsát csipkedte le, és erőre kapott. Tisztában volt vele, hogy élete nem egyéb, mint folyamatos küzdelem az életben maradásért. Más, al-
kotó tevékenységre nem jutott ideje. Szunnyadó tudata mélyen azonban kicsírázott egy gondolat. Célt tűzött ki maga elé, bár ez a cél az évek múlásával egyre inkább elhalványult: Vissza akarta szerezni, amit elloptak tőle! A tavasz beköszöntével feléledt az erdő. Mindenhonnan erőteljes, vidám hangokat lehetett hallani. Vinga feszülten figyelt, éber tekintettel kémlelt körbe. Látta, hogy a kecske legelészik. Gazella-fürgeséggel búvóhelyet talált magának és elrejtőzött. Miután várt egy kicsit, közelebb merészkedett a hangokhoz. Ijedten, de kíváncsian, mint az erdei vad. Leguggolt néhány kidöntött fenyő mögé. Ekkor pillantotta meg őket. Egy fiatal pár közeledett kéz a kézben, csacsogva. Tekintetüket a földre szegezték, hogy el ne vétsék az utat. Vinga szíve belesajdult a látványba. Végtelen hiányérzet töltötte el. Ketten voltak. Együtt! Az nem kavarta fel, hogy két különböző nemhez tartoznak. Ezen a téren még számos titok felfedezése várt rá. Ám ahogy megpillantotta őket, belehasított a szívébe, hogy nincsenek egyedül. A párocska megállt, egymásba fűzték ujjaikat, és egymás szemébe néztek. Pillantásukban az az érzés tükröződött, melyet Vinga szinte már elfelejtett. Álmában még olykor-olykor visszatért ez az érzés. Szülei tekintete, melyből melegség és gyöngédség áradt. Az iránta érzett végtelen szeretetük. Hirtelen elszorult a torka. Szeme megtelt könnyel. Anya… apa! Azt kívánta, bárcsak elmennének ezek a fiatalok, hogy egyedül maradhasson bánatával. Szerencsére nem sokáig kellett búslakodnia. A pár
lassan elballagott. Ha észleltek is valami szőkés csillogást a kivágott fenyők mögött, úgy gondolták, az csak a napfény lehet. Az élénk, figyelmes szempár pedig biztosan egy csodálkozó mókusé, aki nem szereti az erdei betolakodókat. Amint eltűntek, Vinga hanyatt-homlok visszarohant a tanyára. A kecskét a hazafelé vezető úton szedte fel. Hangja szokatlanul keményen csengett. – Gyorsan! Gyerünk haza! A kecske természete nem éppen olyan, mint a kutyáé, de ez a jószág nagyon hozzánőtt Vingához. Ezért ahogy szólította, azon nyomban nekiiramodott. Hiszen a lány jelentett számára mindent. Vinga etette-itatta, szeretgette, becézgette, védelmezte a vadállatok ellen. Igaz, Graastensholm hegyeiben nem nyüzsögtek a vadállatok, de soha nem lehet tudni… Miután hazatértek, megint útra keltek. Átszelték a mezőt, hogy ennivaló után nézzenek. Vinga végigbeszélte az utat: – Hallottad, hogy károgtak ma a varjúk? Persze nem csoda, hisz fészket építenek. Hallottad a seregélyt ma reggel? Azt hiszem, abban a ládikóban akar fészket rakni, amit még tavaly raktunk ki. Láttam, amint alaposan szemügyre vette. Hé, hallod-e, ezek az én leveleim! Nem tudnál máshol legelészni? Többféle bogyót és levelet meg tudsz enni, mint én. Egyél bogáncsot vagy farkasboroszlánt, hagyd meg nekem a finom falatokat! Jaj ne haragudj, csak bolondoztam, itt van, tessék! Dehogy akarom, hogy farkasboroszlánt egyél, hiszen csak te vagy nekem. Térdre esett, és homlokát kis barátjához dörzsölte. A kecskét teljesen beborították a szőke hajfürtök. Újra
beléhasított a fájdalmas gondolat, hogy egy napon elveszítheti gidácskáját. Hiszen a kecskék nem olyan hosszú életűek. Vingát gyakran elfogta a félelem. Hirtelen felkapta a fejét, mint egy éber ragadozó. – Pszt! Mi volt ez? Befelé, gyorsan! Visszarohantak a mezőn át. Vinga átugrott a romhalmaznak álcázott kerítésen, a kecske utána. Már ismerte a hazafelé vezető utat, kikerülte a korhadt részeket. Vinga kikémlelt a falban lévő repedésen át. Lassacskán megnyugodott. – Csak a szarvas! Jó barát. Tudod, számunkra az ember jelent veszélyt. Ha megtalálnak, elkapnak. Bedugnak egy szörnyű helyre, téged pedig elragadnak tőlem. Márpedig ez nem fog nekik sikerülni. Egymáshoz bújtak. Vinga belefúrta orrát a kecske szőrébe. A lány addig nem tette fel a levest, amíg nem volt egészen biztos benne, hogy az ifjú pár elhagyta a hegytetőt. Akkor meggyújtotta a tüzet, elővette a lábost, melyet még Elistrandról hozott magával. Kásás pépet készített benne, aminek a szagától még a legszegényebbek is elfintorították volna az orrukat. De kettőjük számára ez pompás lakoma volt, a tavasz első csemegéje. Másnap Vinga változást észlelt kis világában. Valaki megzavarta magányát, és csendben belopódzott az erdőbe. Valószínűleg idegen, mert nyomaival a lány még nem találkozott. Vinga ismerte az erdő minden zegét-zugát, de most riadtan kémlelt körbe. Az idegen is kiválóan értett a rejtőzködéshez.
Tudta, hogy van a közelében valaki. De, hogy kinyomozza, kicsoda az, fel kellett volna fednie kilétét. Ismeretlen félelem költözött szívébe.
2. fejezet AMIKOR ELŐSZÖR észlelte, hogy valami nincs rendjén, éppen egy kék kökörcsin borította lankás hegyoldalban gyönyörködött. A szép, friss virágok teljesen elterelték a figyelmét. Nem bírta megállni, hogy ne szedjen egy csokorral. Hogy megszépíti majd barátságtalan szobáját! Visszaemlékezett, hogy édesanyját minden tavasszal egy csokor kökörcsin köszöntötte. A kecske nem fogadta olyan nagy lelkesedéssel a virágokat, mint korábban az édesanyja. Rögtön meg akarta kóstolni. Miközben virágot szedett, egy másik lény közelségét érezte. Hirtelen felegyenesedett és óvatosan körülnézett. Senkit sem látott, csend honolt az erdőben. Mégsem tudott megszabadulni a kellemetlen érzéstől. Vinga nem rendelkezett a nemzetség kiválasztottjainak különleges képességeivel. Rendkívül érzékenyen reagált az őt ért benyomásokra, de ezt magányos erdei életében sajátította el. Most sem ő figyelt fel az idegen lény ottlétére, hanem az hívta fel szándékosan magára a figyelmet. Az erdő állataitól idegen ez a viselkedés. Az állatok mindent elkövetnek, hogy eltüntessék jelenlétük árulkodó bizonyítékát. Vinga óvatosan felemelkedett, megragadta a kecske szarvait és csendben elrejtőzött. Senki nem támadt rá, senkit nem látott.
Még aznap, kicsit később, amikor borókaágakat gyűjtött, hogy begyújtsa a tűzhelyet, újra különös élményben volt része. A megszokott helyen, ahol fát szokott aprítani, ágakat talált szépen összekötözve egy kövön – kétségtelenül neki készítették ki. Nem ismert senkit, aki ilyen mélyen bemerészkedne az erdőbe növényeket gyűjteni. – Nem tetszik ez nekem – mondta a kecskének. De azért a hóna alá csapta az összekötözött aprófát és hazament. Ott érte az igazi meglepetés. A pad, amit asztalnak használt, mindenféle finomságtól roskadozott. Ilyen sok ínyencfalatot azóta sem látott, hogy elhagyta Elistrandot. Hús, hal, tojás, kenyér, mindenféle sajt, házi sör, sütemény és gyümölcs – ráadásul egy nagy zsák, amelyet teleraktak füvekkel a kecske számára. – Nem és nem! – jelentette ki Vinga határozottan. – Nem csaltok kelepcébe! Megtaláltátok a rejtekhelyemet, le akartok venni a lábamról, hogy aztán beleessek a csapdába. Onnan pedig már rövid út vezet Fleden asszony intézetébe. Ha csak addig nem tüntettek el örökre a föld színéről! Sötét ábrázattal bámult a terülj-terülj asztalkámra. Talán még sohasem mardosta ennyire az éhség. Aztán a kecskére bámult és elmosolyodott. – No de nézzük, miből élünk, nem igaz? Itt ez a zsák, nesze, a tied! Láss hozzá! Leült, és mind a ketten jól belakmároztak. – Csak azt nem értem, hogy jutottak be. Jól kell ismerniük a járást ahhoz, hogy ne szakadjanak be a
korhadt deszkák. A süteményt is megették az utolsó falatig. Miután jól belaktak, lefeküdtek. Úgy jóllaktak, mint még soha. Aznap éjjel Vinga az ágy mellé rakta a fejszét. ETTŐL FOGVA macska-egér játék alakult ki Vinga és láthatatlan ellensége között. A lány nem értette, mi történik körülötte. Eddig minden szokatlan hangot, mozgást észlelt az erdőben. Most viszont nem volt ura az eseményeknek. Így történt akkor is, amikor az erdei tóhoz sietett, hogy kimossa nyári ruháját, egy régi ruhát, amit már majdnem kinőtt, és mellben is szűk volt. Lent a tónál két egymásnak támasztott botról lógott le a mosófazék. Még ő szúrta le a botokat a földbe. A mosófazekat a tanyán találta. Kopott volt és rozsdás, de szerencsére nem lyukas. Ahogy közeledett a tóhoz, már messziről füstszagot érzett. A mosófazékban pedig már forrt a víz. – Azt is tudják, hol mosom a ruháimat! – suttogta. – Pontosan tudják, mit akarok tenni. Kitalálják a gondolataimat. Ez a felismerés félelemmel töltötte el. Komolyan fontolóra vette, hogy elhagyja rejtekhelyét, és új táborhelyet keres. Többes számban emlegette láthatatlan ellenségeit, de legbelül sejtette, hogy csak egyvalakiről van szó. Két vagy több ember nem rejtőzhetett volna el ilyen ügyesen gyakorlott, éber tekintete elől. Csak egyetlenegyszer sikerült megpillantania egy
hatalmas árnyat az ágak között a hegyoldalban, de a következő pillanatban már el is tűnt. Így azt hitte, csak képzelete szüleménye volt. Az ismeretlen lény eddig nem bántotta. Sőt! Bár a magányos erdei élet gyanakvóvá tette, be kellett vallania, hogy rendkívül sok segítséget kapott. Egy reggel kis földecskéjét gondosan felásták és kigyomlálták. A vizesvödröt teletöltötték friss forrásvízzel. Amit neki kellett volna elvégeznie, más megcsinálta helyette. Ezt egy cseppet sem bánta. Izgalommal töltötte el ez a játék. Hanem egy nap igazán ijesztő dolog történt. Néhány fiatal fiú vágott át az erdőn. A fiúk szeretnek úttalan utakon kóborolni. Rábukkantak a kecskére. Megpróbálták megfogni. A kecske persze megijedt és kétségbeesetten menekült. Mielőtt a rejtekhelyén lapuló Vingának bármit is sikerült volna tennie, a kecske felbukott és legurult a hegyoldalon. A fiúk megunták a játékot és hazamentek. Vinga siránkozva állt a meredek lejtő szélén, és lentről hallotta a kétségbeesett állat mekegését. Hazafutott, hogy elhozza a fűzfavesszőből font kötelet. Közben egész idő alatt az állatért aggódott. Majd szétvetette a düh, ha a gondatlan fiúkra gondolt. Amikor visszafutott a meredek hegyoldalhoz; félúton találkozott a kecskével. Néhány horzsolás volt rajta, és a bundája tele volt mohával és száraz avarral. Különben kutya baja. Egyedül képtelen lett volna felküzdeni magát a lejtőn. Vinga enyhe hálát érzett láthatatlan ellensége
iránt. Egy ártatlan állat megsegítése nemes tettnek számított a szemében. – Ezzel próbálnak hízelegni – mormogta kijózanodva. – A bizalmamba akarnak férkőzni, aztán lecsapnak ránk. A MACSKA – EGÉR JÁTÉK folytatódott. Vinga nem tudta elszánni magát, hogy szedje a sátorfáját, és más búvóhely után nézzen. Őszintén szólva furdalta a kíváncsiság. Egyhangú élete új színt kapott. És különben is jól ment a sora… De egy délután történt valami, ami véget vetett a játéknak. Már alkonyodott, hazafelé tartott az erdőből, ahol füvet keresgélt a kecskével. Az erdő szélén hirtelen megtorpant és elrejtőzött a borókabokrok mögött. Néhány embert látott ólálkodni a háza körül. Egyikük, egy kövérkés asszony alaposan szemügyre vette a házat. – Nem, a fiúk tévednek! Nem tudom elképzelni, hogy bárki is lakjék ebben a házban – jelentette ki éles hangon. – Á, az lehetetlen! A kerítés romjai alól kiabálás és nyöszörgés hallatszott. Vinga egy nőt és egy férfit látott, amint egy fiút próbáltak kihúzni. – Mit kerestél te ott? – kiáltotta az asszony, aki alighanem az anyja lehetett. – Hiszen a deszkák teljesen korhadtak! A fiúcska egyre csak nyöszörgött, az apja pedig üvöltözött. Távolabbról két férfi figyelte a jelenetet. Az egyik különösen magasnövésű volt. Ő lenne a lát-
hatatlan lény? Még egy fiúcska került elő. Neki szemlátomást sikerült bejutnia a házba. Vinga felismerte benne azt a fiút, aki szintén a kecskére vadászott. – A saját szememmel láttam, hogy lakik a házban valaki – jelentette a szenzációt. – Elhiszitek végre? Sikerült kiemelniük a szerencsétlenül járt fiút a lyukból. – Ezt Snivel úr tudomására kell hoznunk – szólt az éles hangú asszony. Vinga reszketett a félelemtől. Még az éjjel el kell menekülnie innen! Annyira kétségbeesett, hogy még a kecskéről is megfeledkezett. Az állat mit sem sejtve előrelépett mellőle. – Jaj ne! Gyere vissza! – suttogta a lány. – Ott van megint a kecske! – kiabálták a fiúk. Nem volt mit tenni, nem áldozhatta fel egyetlen társát. A kecske után iramodott, és a nyakára kötötte a szalagot, amit mindig magánál hordott. Aztán behúzta maga után az erdőbe. Futott, ahogy a lába bírta. Az állat először ellenkezett, de aztán engedelmesen követte gazdáját. Az emberek észrevették, felkiáltottak és valamennyien utánavetették magukat. – Ő az! – kiáltotta egy asszony. – Megesküdnék rá, hogy ez a Tarkék Vingája. Gyere vissza, kislány, nem akarunk neked semmi rosszat! Vinga nem volt képes megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. Számára mindenki Snivel úr, illetve Fleden asszony világába tartozott.
Nem érdekelte, hogy ezek az emberek a pártján állnak-e vagy sem. Mint minden ember, veszélybe sodorhatják. Könnyedén elfutott volna előlük, ha nem kellett volna magával cipelnie a kecskét – de nem akarta cserbenhagyni egyetlen társát. A végén még levágják és megsütik. Ennek nem szabad megtörténnie. A világ minden kincséért sem mondana le róla! A szíve a torkában dobogott – nem a fáradtságtól, hanem a félelemtől –, futott, ahogy a lába bírta, az erdőn át, mindkettőjük életéért. A kecske megmakacsolta magát, nem akart tovább futni. Az sem tetszett neki, hogy kötél van a nyakán. Vinga nem adta fel, már nyöszörgött kétségbeesésében. Sok rejtekhelyet ismert, de a kecskével együtt egyiken sem húzódhatott meg. Még mindig nagy előnye volt a többiekkel szemben, de már hallotta a fiúk és az egyik férfi hangját. Hátul az asszonyok kiáltoztak, hogy várják meg őket. Persze senki nem hallgatott rájuk. Közben beesteledett. Ez Vingának kedvezett. Ebben az évszakban későn ment le a nap, de az erdőben olyan sötét volt, hogy csak az emberek körvonalait lehetett látni. A kecske viszont nem bizonyult valami csendes menekülőtársnak. Panaszosan mekegett a viszontagságok miatt. Vinga megállt, és kétségbeesetten törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg üldözőitől. Egyre közelebb értek! Ahogy ott állt ugrásra készen, a másik oldalról hirtelen egy alak bukkant elő. Felkapta a kecskét, s még mielőtt bármit mondhatott volna, odasúgta neki:
„Gyere!‖ – és eltűnt. Vinga csak egy másodpercig habozott, majd utána eredt. Most már könnyebb volt á menekülés. Nem látta segítőjét, csak gyors lépteit hallotta. Felfelé futottak a hegyoldalon, egy kőkerítés mellett. Pontosan tudta, hol járnak. Megállt. Az üldözői is megálltak. Feszülten hallgatózott. Az egyik fiú valószínűleg elesett és megütötte magát. Az izgatott kiáltozásból arra következtetett, hogy üldözői is ki vannak fáradva. Teljesen elvesztették tájékozódási képességüket, nagyon dühösek voltak. – Már nem bírom tovább – lihegte sípoló hangon az asszony. Az egyik férfi megszólalt: – A fiú vérzik. Úgysem találjuk meg őket a sötétben. Menjünk haza! Egy másik hozzátette: – Már majdnem a kezünkben voltak, aztán hirtelen nyomuk veszett. Áh, hagyjuk! A hangok távolodni kezdtek. Vinga megfordult, hogy szemügyre vegye segítőjét. Vajon bízhat-e benne? De csak a kecskét látta maga mellett. Hirtelen szörnyű fáradtságot és szomorúságot érzett. Évek óta először kedve lett volna sírva fakadni. Hová menjen? A rejtekhelyét felfedezték. Holnap nyilván emberek lepik el a tanyát. Későre járt. Máskor ilyenkor már rég nyugovóra tért. Még az éjjel össze kellene pakolnia a holmiját, az edényeket meg a szer-
számokat. Hogy fogja megtalálni őket a sötétben? Hová meneküljön kis barátjával…? Úgy érezte, hatalmas akadályt kell leküzdenie. Képtelen volt gondolkozni. Elcsigázottan, reményvesztetten és kedvetlenül vágott neki a hazafelé vezető útnak. Soha többé nem aludhat már eddigi otthonában. Hangtalanul, befelé sírt. Elistrandot és Graastensholmot sem látja többé. Eddig sikerült meghúzódnia ezen a helyen. Görcsösen ragaszkodott gyermekkora színteréhez. Itt tartotta a vak remény. Magányos éjszakáin arról álmodozott, hogy szülei még élnek, és élénk nyüzsgés folyik az uradalomban, mint egykor. Dolgoznak a földeken és az erdőben. A cselédek barátságosan köszöntik a kis gazdasszonyt. Apja a magasba emeli, és megkérdezi, akar-e elé ülni a nyeregben? Felidézte édesanyja simogató kezét, amikor jó éjszakát kívánt. A lámpa fényét, amely az ajtó alatti résen át szűrődött ki szülei szobájából. A fény biztonsággal töltötte el. Mindez a múlté. Ulf nagyapa. Őt még ismerte. Ingrid nénit is, aki Graastensholmon lakott. Szerencsére még találkozott velük, mielőtt meghaltak. Emlékezett Ingrid néni nagyszabású temetésére. Az egész járás ott volt. A Jéghegyek Népének leszármazottja, Graastensholm utolsó lakója. A rosszindulatú parasztasszonyok azt híresztelték, hogy Ingrid néni ekkor volt életében először templomban. Tovább kutatott emlékeiben. Gondolatban a tanyán járt, az első nehéz évben. Az uradalmon nevelkedett elkényeztetett lánynak nem kis erőfeszítésébe
került, hogy egyedül boldoguljon. Milyen tehetetlen volt kezdetben! Szerencsére nyár volt. Hihetetlenül sok dolgot kellett megtanulnia. Ügyetlennek, elveszettnek, szerencsétlennek érezte magát. Szinte elviselhetetlen fájdalom ült a szívében. És a magány! Mennyire félt a sötétben, amíg nem ismerte az erdő hangjait. Órákig ült összekuporodva az ágyában, és tágra nyílt szemmel egyre csak az ajtót bámulta. Eszébe jutott az összes kísértethistória. A kecske eleinte nem sokat aludt éjszakánként. Vinga félelmében maga mellé vette az ágyba, és olyan erősen szorította magához, amennyire csak bírta. Rettegése Fleden asszony intézetétől segített abban, hogy kibírja ezt a szörnyű időszakot. Kicsírázott benne az emberektől való félelem. Hiszen hirtelen mindenki szembefordult vele. Egyik cseléd a másik után mondott fel a szülei halála után. Végül már csak egy szolgáló maradt meg, de ő is cserbenhagyta épp akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Amikor Snivel úr és bandája megérkezett. A gondolatok szünet nélkül kavarogtak a fejében. Nem hagyták nyugodni. Úgy érezte, minden erő elszállt belőle most, hogy elvesztette biztonságot adó otthonát, a tanyát. Belehasított a keserű igazság: az éjszaka közepén nem mer visszamenni egykori otthonába. Hirtelen lerogyott, és kezébe temette arcát. Márpedig holnap biztosan eljönnek, és elvisznek tőle mindent. A finom ételmaradékot. Meg a többi holmit, amit saját kezével készített, hogy életben maradjon. Bár lelke mélyén tele volt szomorúsággal, az az
időszak jutott eszébe, amikor elhatározta, hogy küzdeni fog. Megelégelte a tehetetlenségét, a könnyeit, a félelmét. Egyszerre erősnek és keménynek érezte magát. Igy lett belőle igazi erdőlakó. Megtanult úgy élni, mint az erdei állatok. Olyan életet élt, amit az emberek „ziláltnak‖ titulálnának. Ez volt az egyetlen lehetősége, hogy ne veszítse el lélekjelenlétét és józan eszét. Ha továbbra is rettegett volna az ismeretlen természeti jelenségektől és a vadállatoktól, és elmúlt életén kesergett volna, nem lett volna benne elég lelki erő, hogy életben maradjon. Úgyis hiába vágyakozott vissza… Ezért inkább végleg szakított az emberi élettel, és inkább „zilált‖ lett. Most azonban lerombolták azt a védőfalat, melyet sérülékeny világa köré emelt. Napvilágra került az igazság: ijedt, védtelen, magányos lélek ő az ellenséges világban. Sokáig ücsörgött. A kecskéje ledőlt mellé, félig nyitott szemmel kérődzött. Vinga végül belátta, hogy nem várhat tétlenül. Még virradat előtt el kell tűnnie innen. Felnézett, felocsúdott komor gondolataiból. Mintha égő borókaágak szaga csapta volna meg az orrát. Egy ugrással talpon termett. Ég az erdő? A gazemberek felgyújtották az erdejét? Vékony csíkban szállt fel a füst. Ha erdőtűz volna, talán még el tudná oltani. – Gyere! – suttogta. A kecske kinyújtózott és felugrott. Úgy ugrálták át a bokrokat, mint két kecske.
Vinga nem értette a dolgot, hiszen látta üldözőit, amint elindultak lefelé, de soha nem lehet tudni… A távolból hirtelen megpillantotta a tűz sárgásvörös fényét. Megtorpant. Még nem szokott hozzá, hogy mezítláb közlekedjen. Egész télen át cipőt viselt, így nem győzte kiszedegetni a borókabokor tüskéit a lábából. Nyáron meg sem érezte az ilyesmit, bőre akkorra már úgy megvastagodott, mint az állatoké. De most még rendkívül érzékeny volt. Ennek ellenére élvezte, hogy már nem kell cipőt hordania. Már rég kinőtte a régit, a talpa is elkopott. A jövő telet hogy fogja átvészelni cipő nélkül? Jövő telet…? Hol van az még? Újra elindult, egyelőre nem akart a jövőre gondolni. Amikor közelebb értek ahhoz a helyhez, ahonnan a füstöt látták felszállni, lelassították lépteiket, és óvatosan lopództak előre. Meredek hegyoldal magasodott előttük. Jól ismerte a hegyoldalban lévő rejtekhelyet. Onnan látta felszállni a füstöt. Hirtelen földbe gyökerezett a lába. Szíve úgy vert, mint egy riadt erdei madáré. Szarvánál megragadva visszafogta a kecskét. A füst egy tűzrakásból gomolygott felfelé. A tűznél egy hatalmas férfi ült a hegyoldal előtt. Lobogó, torz árnyéka a sziklafalon ijesztő látványt nyújtott. Válla olyan széles volt, hogy a lány alig akart hinni a szemének. Egy farönkön ült, arcát eltakarta a tűz. Csak néha villant ki arcának egy-egy szöglete a lángok mögül.
Vinga nem volt biztos benne, hogy többet is akar látni… Nagyon lassan, óvatosan leguggolt, hogy a férfi ne lássa meg. Elbűvölte a látvány. Mi ez? Úgy gondolt a lényre, mint egy tárgyra. Nagyon elütött az emberi fajtól. Nem hasonlított sem emberre, sem állatra. Vinga mintegy kilépett a térből és az időből. Ennek a hihetetlen lénynek a közelében még a félelméről is megfeledkezett. Aki pedig megfeledkezik magáról, megszabadul az olyan nyomasztó érzésektől is mint a szorongás, keserűség és az önhittség. Olyan csendben ült ott, mint egy kisegér. Visszahőkölt, amikor a lény felegyenesedett, és a tűz fénye megvilágította az arcát. Miközben azon töprengett, hogy mozdulatlan maradjon vagy elfusson, hirtelen meghallotta a lény hangját: – Isten hozott, Vinga! Nem akarsz idejönni és leülni a tűz mellé? Olyan mély és rekedtes volt a hangja, mintha a föld alól szólna hozzá. A hegyikirály – gondolta, és tovább tanulmányozta a hihetetlenül furcsa arcot. Vagy maga a gonosz óriásmanó? Nem lehet, hiszen hányszor, de hányszor segített rajta! A kecskét is a hóna alá csapta, és megmentette a szakadéktól. Soha nem bántotta. Valójában nem félt, még ha a hegyikirály csapdájába került is. De mi keresnivalója van az emberek között? Óvatosan felállt. Bosszantotta, hogy a különös lény felfedezte, hol bujkál. Korábban ez senkinek sem
sikerült. Rámosolygott. Hogyan képes ez az ördögi szempár és a félelmetes arc egy mosolytól így megváltozni? Vinga nem szaladt el! Először fordul elő, hogy nem rohan el. Talán azért, mert a lény egy cseppet sem hasonlít emberre. Micsoda arc! Milyen fantasztikus tekintet! Vingára olyan hatással volt ez az arc, mint az éjjeli pillangóra a fénysugár. Nem tudott ellenállni neki. Csúnyasága ellenére elbűvölte. Újra hallotta a megbabonázó mély hangot: – Régóta várok erre a pillanatra – szólalt meg gyengéden. – Időt akartam hagyni neked, hogy megértsd, nem akarlak bántani. Olyan félénk és bizalmatlan voltál, mint az állatok, akik már megtapasztalták az emberi gonoszságot. Itt egy kis szünetet tartott, majd bemutatkozott: – Heike Lindnek hívnak, a Jéghegyek Népe nemzetségének leszármazottja vagyok. Ekkor Vinga hosszan fellélegzett. Végtelen nyugalom szállta meg. Megértette, hogy vége a nehéz magányos éveknek!
3. fejezet OLYAN VARÁZSLATOS volt ez a pillanat, hogy örökre emlékezetükbe vésődött. A gyönyörű éjszaka, a tavaszi kék égbolt, a mellettük lobogó tűz, az erdő végtelen csendje… Heike először találkozott Elisabet és Vemund lányával. A tűz fénye megvilágította a hosszú, aranyszőke fürtöket. A nagy sötétkék szempár akár egy ártatlan erdei állatkáé is lehetett volna. Érzéki száj, finoman metszett arcvonások… Nem lepte meg a látvány. Hallott róla, hogy mind Elisabet, mind Vemund szép volt. A lány ruhája viszont rongyos volt, rövid és szűk. – Drága gyermekem – szólalt meg a férfi. – Eddig hiába törtem a fejem, nem tudtam kitalálni, hány éves lehetsz. Most, hogy közelebbről látlak, különösen nehéz a dolgom. Vagy koraérett gyermek vagy, vagy pedig gyerekes felnőtt. Hány éves vagy tulajdonképpen? – Nem tudom – válaszolta Vinga. – 1777 őszén születtem. – Akkor tizenhat éves, nemsokára betöltöd a tizenhetet. – Vagy úgy – felelte a lány egykedvűen. – No és te ki vagy? – Sölve fia vagyok. A Graastensholmon lakó Ingrid a nagyapám édesanyja volt. – Ó! – hangzott a megint meglehetősen szűkszavú felelet. Még nem felejtett el beszélni. Úgy beszélgettek,
mint más emberek. Vinga meglepődött, hogy nem esik nehezére bizalommal fordulni a férfihez. – Ülj le ide – szólt rá Heike. – Így jobban beszélgethetünk. Vinga engedelmeskedett. Ünnepélyes pillanat volt ez! A nemzetség egyik tagja visszatért a birtokra. – Hallottam az átokról – szólalt meg a lány. – Látom, te is átokverte vagy. Azt hittem, mindnyájan gonoszok vagytok. Heike beszélhetett volna arról a szörnyű hatalomról, mely a lelke mélyén lakozik, és amit örökre el kell fojtania. Soha, de soha nem kerülhet felszínre. De nem akar ráijeszteni a lányra. – Az ükapád, Ulvhedin sem a gonoszságáról volt híres, épp ellenkezőleg! Ingridről nem is beszélve! – Igen, de Ingrid néném gyönyörű asszony volt! Heike elmosolyodott: – Nem hiszem, hogy a külsőnek köze lenne a jellemhez. – Nem, persze, igazad van – mondta a lány, és elpirult saját ostobaságán. Nem szabad így viselkednie. Szeretne jó benyomást tenni Heikére. Szüleitől jó nevelést kapott. A lány észrevette, hogy valami aggasztja a férfit. Amaz így szólt: – Már tényleg majdnem tizenhét éves vagy? Nem gondoltam volna! – Nem nézek ki annyinak? – kérdezte kicsit csalódottan. – Nem. Azt hittem, legfeljebb tizenhárom vagy. Közelebbről azért látni, hogy érettebb vagy. – Hogyhogy?
A férfi bizonytalan mozdulatot tett. – Az alakod. És idősebb benyomást keltesz. – Hogyhogy? – ismételte a lány. – Nem is tudom… – Heike kényes témát érintett – Úgy gondolom, érezni, hogy nem vagy már gyerek. Egy sóhajtással még hozzátette. – Ez még bonyolultabbá teszi a dolgunkat. A lány harmadszor is megkérdezte: – Hogyhogy? – Terveim voltak arról, hogy a védőszárnyaim alá veszlek, de ez most már lehetetlen. Sietve hozzáfűzte: – Nem lakhatsz tovább itt a hegytetőn. Megtalálták a búvóhelyed, és én sem szeretném. Berendeztem egy kis házat az uradalom határában mindkettőnk számára. Egy öreg béres segített megszerezni. Eiriknek hívják. De most, hogy láttalak, rájöttem, hogy nem lakhatunk együtt. Az emberek rögtön a szájukra vennének. Tudod, nagy különbség gondoskodni egy gyermekről, vagy együtt lakni egy félig felnőtt nővel. – Nem értem. A férfi ránézett, hogy vajon bolondját járatja-e vele. A lány még mindig kérdőn nézett rá. Heike felsóhajtott: – Idehallgass: te és én nagyon jól meglennénk egymással anélkül, hogy bármi illetlen dolgot művelnénk. Isten őrizz! De az emberek nem így gondolkoznak. Azt fogják híresztelni, hogy a szörnyeteg, az a sátán, becstelenségbe taszította a szegény kis ártatlan teremtést. Börtönbe vetnének mindkettőnket! Téged talán nem zárnának be, de én nem menekülhetnék.
Vinga elgondolkozott azon, amit hallott, de nem értette, mit akar mondani a férfi. – Elég butaság, amit mondasz – jelentette ki gyerekesen, de nem ellenkezett. – Megpróbálom másképp intézni a dolgot – folytatta a férfi. – Egy ideig kerülnünk kell egymást, amíg többet meg nem tudok Graastensholmról. – Most más lakik az uradalmon. Idén tavasszal költözött be. – Hallottam róla, Snivelnek hívják. Szándékomban áll visszaszerezni a birtokot. Tudod, az enyém. A lány arca felragyogott: – Nagyon helyes! Szerezd vissza! No és Elistrand? Lakik ott valaki? – Igen, Snivel uraság unokaöccse és a cselédség. – Ezt a csúfságot! Mi keresnivalójuk ott? Az az én otthonom! Nem szerezhetjük vissza? Kérlek! Heike gondterhelt arcot vágott. – Ez kemény dió lesz. Eirik szerint elárverezték a birtokot, mert teljesen eladósodott. Azt is mondta ugyan, hogy szerinte csalás van a dologban. Az árverés szervezőjének unokaöccse szerezte meg. Így könynyű! Úgy hírlik, bagóért odaítélték neki, pedig a tisztességes parasztok sokkal többet kínáltak érte. – Tényleg vissza tudnád szerezni a birtokokat? Bátran tegezte – egyrészt hiszen egyetlen élő rokona, másrészt mert fiatal. Aztán meg… Elszégyellte magát a gondolatra, de olyan csúf volt az ábrázata, hogy úgy gondolta, senki ügyet sem vet rá, senki nem veszi emberszámba. A férfi válaszolt a kérdésére: – Nem tudok mindennek rögtön a végére járni.
Azt akarom, hogy először megismerjenek az emberek. Akkor majd bizalommal lesznek irántam. Előbb vagy utóbb mindig bíznak bennem. Hanem Snivel uraság Eirik szerint igen ravasz. Ha a tudomására jut, miben mesterkedem, akkor ellentámadásba indul, megerősíti állását… – Nem tudnál… Nem tudnál egyszerűbb kifejezéseket használni, kérlek? – Ó, dehogynem! Bocsáss meg! Egyszerűbb szavakkal újra elmagyarázott mindent. Vinga bőszen bólogatott. – Ezért kell elrejtőznünk előle? – Igen, kezdetben. No, de ne menjünk a házikódhoz, hogy összecsomagoljuk a holmidat? Máris világosabb lett. Azt hiszem, korán útnak indulnak, hogy elkapjanak. – Igazad van. Felálltak, eltüntették a nyomokat a táborhelyükön. Aztán útnak indultak a kecskével együtt. – Vinga, úgy vélem, ezek rendes emberek. Nem akarnak tőrbe csalni. Vissza akarnak vinni a civilizált életbe. Újra otthont akarnak teremteni számodra. Meg akarják tanítani Vingát, a kis vadócot arra, hogyan kell viselkednie. – Igen, de ez lehetetlen. – Úgy van, ez lehetetlen. Snivel uraság és unokaöccse nem néznék jó szemmel, hogy a Jéghegyek Népének egyik leszármazottja visszatér az uradalomra. Ahhoz túl könnyedén jutottak hozzá a birtokaikhoz. – Így igaz – bólintott Vinga komolyan. Megfogta a férfi kezét. Hagyta, hadd vezesse át az erdőn, ame-
lyet pedig úgy ismert, mint a tenyerét! Ő, aki olyan önálló volt! Maga sem értette, miért viselkedik így. Kis keze szinte eltűnt a férfiéban. A kéz melege, erős szorítása biztonságot adott neki. Évek óta nem érzett ehhez hasonlót. – Vinga, szeretném, ha elmesélnéd, milyen volt az életed otthon és később itt fent a hegyekben. – Nem igazán akarok erről mesélni. Félek, hogy elfog a sírás. – És mi rossz van abban? Néha ki kell sírnia magát az embernek. A lány azon tanakodott, hogy a férfi vajon szokott- e sírni. Mindenesetre minden oka megvolt rá. Az élete nem lehetett fenékig tejfel. – Van valami, amit nem tudok megérteni – kezdte a lány, miközben utána bukdácsolt. – Honnan tudtad mindig, hol járok és mit akarok? – Nem tudtam – mosolygott Heike. – De igen, mindig tudtad! – Igen, de nem magamtól. Segítséget kaptam. Vinga megtorpant, csak a kecske folytatta békésen útját – Segítséget kaptál? – kérdezte a lány suttogva. – Igen. Az őseinktől. Ők súgták meg nekem, mit kell tennem. – Az őseink? Úgy érted, anya és apa? – Nem, nem. Ők nem kiválasztottak. Tudod, nekünk kiválasztottaknak vannak bizonyos képességeink. Engem például remekül lehet használni közvetítőként az őseink és az élők között. Az őseink soha sem tudtak volna segíteni rajtad nélkülem, mert nem
tudtak kapcsolatot teremteni veled. Érted már? Ezért már alig várták, hogy hazaérjek és segítsenek rajtad. Rajtam keresztül. Most pedig azt szeretnék, ha te és én együtt visszaszereznénk a nemzetség birtokait. – Ó, már értem – sóhajtotta a lány. – Képzeld, milyen boldog lenne Ingrid néni, ha tudná, hogy élsz és visszatértél a birtokra. Hiszen senki nem tudott a létezésedről. Mennyit szomorkodott, hogy Graastensholmnak nincs örököse! Heike felnevetett. – Ingrid mindent tud. Képzelheted, hogy el van ragadtatva! Ő volt az egyik erdei segítőm. – Ó! – kiáltott fel Vinga tágra nyílt szemmel. – Ingrid néném itt van velünk? Isten hozott, Ingrid néném! – kiáltotta. Heike elnevette magát – Kik a többiek? Heike már menet közben válaszolt. – Ükapád, Ulvhedin! – Hát ő is itt van? Mindig úgy sajnáltam, hogy nem találkozhattam vele. Mások is vannak velük? – Igen, vannak még néhányan, de őket nem ismered. – Azért csak mondd el! – Az egyiket Trondnak hívják. – Tudom, kicsoda. Hétköznapi fiatalember volt, mígnem egy nap teljesen megőrült. Szemei besárgultak, és meg akarta ölni fivérét, Tarjeit. A harmincéves háború idején. – Úgy van – helyeselt Heike csendesen. – Épp ez történt Sölvével is. Ő szintén szokványos embernek indult, míg egy napon lesújtott rá az átok. – Sölve az apád? De hisz…
– Egy napon majd elmesélem, Vinga. Tudod, ez az emlék még nagyon fáj. – Igen, értem. No de azt mondtad, vannak még egy páran. Ki a negyedik? – Egy asszony a régmúltból. A Jó Tengelnél is öregebb és rendkívüli képességei vannak. Gyakran siet utódai segítségére. – Hogy hívják? – Dida. Azt hiszem, már Gonosz Tengel idején is élt. Legalábbis nagyon sokat tud róla. Szívesen meghallgatnám egyszer élete történetét. – Beszélgetsz vele? – Hát persze! Számomra olyan, mintha még most is élnének. Sokukkal már korábban is találkoztam. Sollal többször. A Jó Tengellel és Marral is… – Tudom, aki a messzi keletről származik. – Pontosan. Találkoztam még valakivel az ősi időkből. Csak én találkoztam vele. A „Sötétség Vándorának‖ nevezik. Többször megmentette az életemet. Nem itt északon él. – Rengeteg mesélnivalód lehet – állapította meg a lány elgondolkozva. Heike nem tudta megállni, hogy ne kápráztassa el új, kis barátját. – Ó igen, sok titkom van! A legnagyobbat mindig magamon hordom! Újra megálltak. Nem jártak messze a tanyától. – Rajtad van? – kérdezte Vinga csodálkozva – Megnézhetem? – Hát persze! A mandragóragyökér – jelentette be ünnepélyesen a férfi, és felgyűrte az ingét. – Hallottál már róla, nem?
– Iiiiigen – suttogta Vinga remegve. – Rajtad van? Mindenki azt hitte, örökre elveszett. A tavaszi hajnal fényében megbabonázva meredt a talizmánra. Kis kora óta hallott róla, de azt hitte, az egész csak mese. Milyen nagy… mintha élne! Persze nem él, de azt hinné az ember, minden pillanatban megmozdulhat. Felemelte a kezét és habozva megsimogatta. Heike érezte, hogy a mandragóra nem veszi rossz néven a simogató kezet, így hagyta, hadd simogassa tovább. Ujjai közé fogta és mutatóujjával végigsimította. Nem szólt egy szót sem. Hirtelen érezte, hogy kezével hozzáér Heike melléhez. Érezte bőre melegét, a csiklandozó szőrszálakat. Rögtön elkapta a kezét. A férfi kérdőn nézett rá. A lány nem szólt semmit. Képtelen volt szavakba önteni, milyen titokzatos tűz áradt szét benne a férfi testének érintésére. Bár nem értette, mi ez, érezte, hogy ilyesmiről nem illik beszélni. Meg kell hagyni, szédítően kellemes és egyben félelmetes érzés! Heike leengedte az ingét és folytatták útjukat. Keleten már erősen fénylett az ég. Nemsokára felkel a nap. Márpedig akkor el kell tűnniük. – El kell tűnnünk pirkadat előtt, mint az erdei manóknak – nevetett a lány. – Ezt hogy érted? – nézett rá a férfi értetlenül. Erre a lány elmagyarázta, hogy az erdő manóinak, gonosz szellemeinek kerülniük kell a napot, mert csak az árnyékban van hatalmuk. A napon megszűnik a varázserejük.
– Igen, pontosan így vagyunk mi is – nevetett a férfi. A lány lopva rápillantott. Őrült gondolat fészkelte be magát a fejébe. Hátha tényleg hegyi szellem, és a nap elől el kell rejtőznie a hegyekbe? Még bolondabb gondolat ragadta el: nem bánná, gondolkodás nélkül követné. Eszébe jutottak gyermekkora meséi. Azoknak, akiket elragadott az erdei manó, rengeteg gyereke született. Akkoriban sokat törte a fejét, hogyan lehetséges ez? Heike segített neki kiválasztani és összepakolni a holmiját. A kis kocsi még mindig megvolt. A kecskét fogták be elé – persze nem volt nehéz a rakomány. Készen álltak. Vinga még utoljára körülnézett. – Nem állítom, hogy hiányozni fog ez a hely – dünnyögte. – Nem tudom elképzelni, hogyan élhettél itt teljesen egyedül – mondta Heike. – Ráadásul egész lakályossá tetted. Ha hozzáérnék a támasztógerendákhoz, az egész a fejünkre dőlne. No de gyerünk, nincs vesztegetnivaló időnk! Mindjárt itt vannak a többiek. Kicsit később már a Graastensholmot övező úton jártak. A hegy felőli oldalon haladtak, nehogy meglássák őket. – Mit akarsz tenni, hogy visszakapjuk Graastensholmot? – Jó, hogy csak Graastensholmot említed. Először azt kell visszaszerezni. Nem azért, mert engem illet és ilyen önző vagyok, hanem mert ezt a birtokot nem olyan egyszerű lefoglalni. Azt gondoltam, beszélek
egy megbízható, jogban jártas személlyel. Ha egyáltalán létezik ilyen. – Egy járásbíróval? – Az lenne a legjobb. Tudod, hogy az őseink között is volt egy? Dag Meidennek hívták. De ennek már jó ideje. Így sajnos nem számíthatunk a segítségére. A most hatalmon lévők bizonyára még csak nem is hallottak róla. A legbosszantóbb az, hogy Snivel uraság magas pozícióban lévő hivatalnok. Eirik szerint igen befolyásos ember. Ez megnehezítheti a dolgunkat! – Nem valami biztató kilátások! – No de azért nem adjuk fel a reményt, hiszen még el se kezdtük! Vingának nagyon tetszett, hogy végig többes számban beszélt. Tehát számít a segítségére! Az erdő szélén vezető úton két asszony haladt. Amikor Vinga megpillantotta őket, ösztönösen a földre vetette magát és begurult a bokrok alá. Heike emelte ki onnan. – Nem láthatnak meg minket itt bent az erdőben – mosolygott. – Felejtsd el, hogy úgy élj; mint egy erdei állat. Most már újra ember vagy. – Csak melletted érzem biztonságban magam – felelte a lány. – Mert én is olyan vagyok, mint egy állat? – Talán igen. De ezt nem sértésnek szántam. Épp ellenkezőleg! – Nem sértődtem meg. Tudod, mióta lakik Snivel úr a birtokon? Vinga elgondolkozott. – Nem emlékszem pontosan. Úgy néhány hete. Akkor láttam először mozgást a birtokon.
Heike bólintott. – Akkor még van esélyünk. – Mire gondolsz? – A kincsre. Ki kell hoznunk a házból, mielőtt még megkaparintja és megsemmisíti, vagy valami őrültséget követ el vele. – Tudod, hol van? – Igen. Ingela néném elmagyarázta – mosolygott a férfi. – Ingrid nénénk is tudja. Alig várja, hogy megmentsük. – Közölte veled? – kérdezte tisztelettel vegyes csodálattal Vinga. – Nem szavakkal, de érzem, amit közölni akar. – Jó érzés kiválasztottnak lenni? – kérdezte a lány ártatlanul. Erre a férfi elkomorodott. – Vannak előnyei. De bármit megadnék érte, hogy szokványos halandó ember legyek. – Azért, mert akkor nem lennél ilyen csúnya? – Nagyon őszinte vagy – jelentette ki a férfi szárazon. – De igazad van, erre gondoltam. Vinga ijedten próbálta helyrehozní baklövését: – Azért úgy gondolom, biztosan kellemes állapot. Még akkor, is ha nem túl szép az ember. – No igen. Kezdett kicsit kellemetlenné válni a csend. – Mire gondoltál? Hogyan tudnánk megszerezni a kincset? – kérdezte a lány elkeseredve. A világért sem akarta megsérteni újdonsült barátját, most mégis attól tartott, éppen ez történt. A férfi barátságosan válaszolt: – Arra gondoltam, belopódzom a birtokra az éj-
szaka leple alatt. Aztán… – Belopódzunk! – Nem, ne bolondozz! Nem jöhetsz velem. – Kinek van nagyobb gyakorlata abban, hogy eltűnjön az emberek szeme elől? – Vinga, én… Ne is vitatkozzunk ezen! Mindenesetre úgy tervezem, hogy a pincén keresztül próbálkozom. – Ott a kincs? – Nem. Tudod, hogy sok orvos volt a nemzetségünkben. Van egy egész szoba, amit úgy rendeztek be mint egy… mondjuk laboratóriumot. Sok szekrényt állítottak fel a szobában. Az egyikben van egy titkos ajtó. Amögött rejtették el a kincset. Shira üvege is ott van! Ha Snivel kitalálja, hogy másképp rendezi be a házat és lecseréli a szekrényeket, fennáll a veszély, hogy rábukkan a féltve őrzött kincsre. Márpedig ennek soha nem szabad megtörténnie! – Különös, hogy a Jéghegyek Népe nem gondolt arra, hogy megmentse a kincseket Ingrid halála után! – A Jéghegyek Népe, kislány, a te szüleid voltak akkoriban. Úgy tudták, nemsokára jön valaki Svédországból és átveszi a birtokot. Ezenkívül nem sejthették, hogy a járvány végez velük. Ezek után már csak te maradtál. – Igen – mondta Vinga elhaló hangon. – De akkor én még gyermek voltam. Csak tizenhárom éves. Nem értettem semmit! – Nem is lehetett tőled elvárni. Épp elég bajod volt akkoriban. Iszonyú gyász borult rád. Ráadásul Elistrandon is elkezdődtek a bajok. A lány gondterhelten bólintott.
– Hogy akarsz bejutni a pincébe?- kérdezte. – Nem tudom – felelte a férfi őszintén. Vinga nem tudta, elő merjen-e állni javaslatával. – Heike… Talán én segíthetnék neked. – Hogyan? – Kiskoromban gyakran voltam Ingrid nénémnél Graastensholmon. Egyszer szörnyen megszidtak, mert majdnem kitörtem a nyakam. – Mi történt? Megállt. A fák között látni lehetett Graastensholm sötétbarna falait. – Látod azt a tornyot? Tudod, meg akartam lepni Ingrid nénémet. A tornyon át másztam be a házba. Heike megállt, és kérdőn nézett a lányra. Vinga hozzátette: – Igen, kívülről másztam fel a toronyba. Heike a lányra nézett, majd Graastensholmra. – Létrán? – Nem dehogy! A falon másztam fel. A kövek között találtam egy felfelé vezető utat. Aztán a kiálló fagerendákba kapaszkodtam. Graastensholm falait nagy fagerendákból ácsolták össze. De akkor is! Heike nem tudta elképzelni, hogyan sikerülhetett Vingának ez a vállalkozás. Hiszen a ház olyan magas! – Nem szédültél fent a magasban? – Csak akkor néztem le, amikor már fent voltam. Heike a toronymászás puszta gondolatára elszédült. – Mutasd meg a felfelé vezető utat! – Egyedül akartam felmenni. – Ne butáskodj!
– Nem tudom elmagyarázni az utat ilyen messziről! Heike sokáig gondolkodott, majd bólintott. – Nyertél. Együtt megyünk. Soha nem látott még ilyen ragyogó szempárt! Hanem amikor Heike a kis házról kezdett beszélni, amit Eiriktől és a fiától vett bérbe, Vinga nem akart tovább menni. – Nincs a ház túl közel a tanyájukhoz? – Nem rossz emberek. Gyűlölik Snivel uraságot és nagyon szerették a Jéghegyek Népét. Nagyanyádtól, Tora asszonytól eltekintve. De ő nem a nemzetségünk leszármazottja. Gyakran emlegetnek. Aggódnak érted. Nem tudják, életben vagy-e még. Semmi okod a félelemre. – Nem, szó sem lehet róla – szögezte le Vinga, és kikapta kezét a férfiéból. – Téged elfogadlak, mert a véremből való vagy. De senki más nem férkőzhet a közelembe. Jól elvagyok az erdőben. – Nem élhetsz ott tovább. Velem sem lehetsz együtt. Beszélek Eirikkel, megkérdezem, nem lakhatnál-e az unokájával egy szobában? – Neeem! – jajveszékelte Vinga. Lecövekelt. A férfi úgy húzta maga után. – Képtelen vagyok rá, nem merem! – Jó, de ne viselkedj úgy, mint egy kisgyerek! – szólt rá Heike türelmetlenül. Mindjárt meg is bánta, és lecsillapodott. Arra gondolt, min mehetett keresztül a lány. A magány menynyire megváltoztatta és eltorzította a szemléletét. Mindent más színben látott. Végül így szólt:
– Akkor hát lakhatsz nálam, de csak egy napig! Nem játszhatjuk el a jó híredet a faluban. Arra gondolt, ha a lány megismeri Eirik családját, lassan elmúlik majd a félelme. Amint engedett a férfi, újra felragyogott a lány arca. Szelíden követte Heikét, mint a bárány. Sokkal szelídebben, mint a kecske, aki ahányszor csak megszaporázták lépteiket, nekikment a szarvacskáival. Ráadásul megrágcsálta a taligában az ízletes téli gúnyákat. – Ez az otthonom – szólalt meg Heike hirtelen. Vinga megtorpant. – De hisz ez az öreg Simen háza! Nem lakhatsz itt! – Miért? Elvitte valami járvány? – Nem. De visszajár kísérteni. – Ostoba beszéd! Több napja itt lakom, és semmi gyanúsat nem észleltem. Márpedig én, drága Vinga, rögtön érzékelem a titokzatos dolgokat. No de elég, a kecske most már a téli cipődet is megkóstolta! Vinga elhessegette onnét. – Hogy hívják? – Hogy hívják? – kérdezte a lány meglepetten. – Csak nem akarod azt mondani, hogy több mint két évig együtt laktál egy kecskével, és nem adtál neki nevet? – Nem én… Nem is tudom. Csak úgy szólítom, hogy gyere kis butám, és ehhez hasonlókat mondok neki. – Nos, akkor Butácska lesz a neve. Most pedig, Butácska, hagyd békén a taligát. Találsz elég ennivalót a mezőn tavasszal.
– De az nem olyan izgalmas – nevetett Vinga. Heike megpróbálta Vinga félelmét kihasználni. Így talán hajlandó lesz Eirikéknél lakni. – Ha nem akarsz itt lakni, akkor… – Dehogynem – vágta rá gyorsan a lány. – Itt fogok lakni. A fenébe, ez nem jött be. Így történt, hogy Vinga beköltözött Simen házába. A kecske nem értette, mi keresnivalója lenne az istállóban. Neki Vinga mellett a helye, és kész! Természetesen győzött. Vinga egy kicsit félt. Nem is kicsit! A ház túl közel állt Eirikék tanyájához. Ezenkívül nem bízott túlzottan Heike szellemérzékelő képességeiben. Az egész parókián az a hír járta, hogy Simen, aki huszonöt éve halott, időnként megjelenik a kapunál. Ezért Vinga első dolga az volt, hogy másik lyukat vágott a léckerítésen. Nem akarta megkockáztatni, hogy találkozzon valakivel a kapuban! Heike erre csak a fejét csóválta. Nem kis fejtörésébe került, míg alvóhelyet talált a lány, jobban mondva a maga számára. Az egyetlen fekvőhelyet átengedte Vingának. Simen háza sokkal jobb állapotban volt, mint a hegyi tanya, Vinga mégsem szeretett itt lakni. Szerinte furcsa hangulat uralkodott a házban. – Idehallgass, Vinga – szólt rá Heike szigorúan. – Engem ért az a szerencsétlenség, hogy különleges képességekkel rendelkezem, nem téged! Ebben a házban csupán annyi történt, hogy egy szerencsétlen öreg flótás kilehelte itt a lelkét. Természetes halállal halt meg. A lány megborzongott a nem túl szerencsés válasz
hallatán. – Most menj és feküdj le egy kicsit, Vinga – folytatta Heike gyengéd, gondoskodó hangon. – Amióta megjöttünk, állandóan a sarkamban vagy, mint egy kislány, aki a saját árnyékától is megijed. Egész éjjel le sem hunytad a szemed. Talán a tegnapi élmények hatására. Márpedig ma este kincsvadászatra indulunk! – Ó igen! – suttogta Vinga lelkesen. – Igazad van, némileg elcsigázott vagyok. Nem tagadom. És te? Nem dőlsz le egy kicsit? Heike is talpon volt huszonnégy órán keresztül. Vigyázott a lány biztonságára. – De, kifekszem a napra. A lány egy ugrással ott termett előtte. – Veled megyek. Heike ahogy belenézett a lány határozott tekintetébe, alig tudta megőrizni komolyságát. – Nem – jelentette ki magára erőltetett nyugalommal. – Itt leszek a ház előtt, ha szükséged lenne rám. Vinga szinte biztos volt benne, hogy igénybe fogja venni segítségét. Ösztönei rendkívül kifinomultak a magányos évek alatt. Meg volt győződve róla, hogy ebben a házban életveszélyben van.
4. fejezet AMIKOR VINGA aggodalmai ellenére két másodperc múlva mély álomba zuhant, Heike elballagott Eirik szerény otthonához. Nagy karikák éktelenkedtek a szeme alatt, arca eltorzult a fáradtságtól. – Nos? – kérdezte Eirik. – Hazahoztad szegény kislányt? – Igen. De csak most kezdődnek igazán a gondok. – Miért? – Már nem gyerek, Eirik! Nem lakhatunk együtt, mert szájára vesz a falu. Eirik fogatlan ínye kilátszott vigyorgása közben. – Csak a szóbeszédtől félsz? – Én tudok uralkodni magamon – válaszolta Heike röviden. – De nem tudom, mit tegyünk. – Ellakhat az unokámmal. – Szörnyen fél más emberektől. – Akkor költözz te hozzám, ő pedig majd egyedül lakik a házban. – Egyedül nem mer ottmaradni. Azt állítja, kísértetek járnak a házban. – Mondják. De én még nem tapasztaltam. – Tudom, hogy nincsenek a házban kísértetek, de nem hisz nekem. – Szegény gyermek! Nem lehetett valami rózsás élete. De hát ennyire félsz a pletykától? Senki nem fogja megtudni, hogy itt lakik. Snivel sem. Hallgatunk, mint a sír. Rólad sem mondtunk senkinek semmit! – Igen, tudom. Köszönet érte! De tanácstalan va-
gyok… Eirik újra elvigyorodott. – Azt hiszem, saját magadtól félsz! Heike elpirult. – Nem úgy van az. Csak ő teljesen tapasztalatlan, én meg… egyáltalán nem vagyok asszonynéphez szokva. Nem tudom, hogy bánjak vele. És ha azt akarja, hogy egy ágyban aludjunk? – Én nem mondanék nemet – nyerített fel Eirik. – De hát tudom, hogy te milyen lovagias vagy. Ezt rögtön láttam rajtad. Nincs más hátra, beszélj komolyan vele! Mondd meg neki, hogy szűzfaló szörnyeteg válik belőled, ha közelébe kerülsz. – Ugyan már – felelte Heike. – Csak ez a helyzet nem túl kellemes egy férfiember számára. Persze ezen lehet segíteni. Van egy másik baj is: Vingának új ruhára van szüksége. Kinőtte a régi ruháját, jön szét a varrásnál… főleg fent. – Nem kell pirulnod emiatt, fiú. Ez természetes dolog – okoskodott Eirik. – Majd utánanézek, van-e az asszonyainknak felesleges ruhájuk. Bár igaz ami igaz, más a méretük, mint az elistrandi kis hajasbabának. De majd csak találunk valamit! – Köszönöm, Eirik. Nem is tudom, hogy háláljam meg. – Hiszen jó árat fizetsz a házért – dünnyögte az öreg. – Ha pedig megszabadítasz Snivel úrtól, egyáltalán nem tartozol hálával. Nem sokkal később Heike kezében kis batyuval tért vissza a Simen házba. Besurrant, hogy megnézze, Vinga alszik-e. Úgy tűnt, a lányban nyoma sem maradt kifinomult éberségének – olyan mélyen aludt,
mint egy kisgyermek, aki tudja, hogy szülei a közelében vannak. „Az elistrandi hajasbaba‖ – jutottak eszébe Eirik szavai, miközben a lányt nézte. Elképzelte, milyen lehetett kiskorában. A kifejezés remekül illett rá. Hosszú szempillája árnyékot vetett formás arcocskájára. A szája ijedten lefelé görbült, mint egy kisgyermeké, aki szidást kapott, és nem érti, miért. Orra kicsi, finom metszésű. Szőke haja ráborult a szőnyegre. A kis, göndör aranyfürtök csak elvétve fordultak elő a nemzetség többnyire sötéthajú nőtagjai mellett. Már régen kinőtte a kis hajasbaba szerepét. Nemsokára felnőtt nő lesz! Heike egy pillantást vetett a ruhára, amit kapott. Egyszerű lenvászonruha volt, háziszövésű. Elég kemény és szúrós anyagból készült. Látszott rajta, hogy használt. Fogta a mosófazekat, a víz még langyos volt benne, és átmosta a ruhát. Aztán kitette száradni a napra a nyárfák közé. – Ezt nem fogod felzabálni – szólt szigorúan a békésen kérődző kecskére. A biztonság kedvéért egy magasabb ágra akasztotta a ruhát. Rossz tapasztalatai voltak Butácska étkezési szokásait illetően. Miután elvégezte dolgát, leterített egy bőrdarabot az árnyékba, és leheveredett. Nem sokra rá mély álomba zuhant. NEHEZEN ÉBREDT. Amikor felnyitotta a szemét, azt hitte, egy angyal van mellette glóriával a feje fölött. Az angyal a vállát rázta és ezt suttogta: – Heike, kérsz enni? Készítettem ennivalót. Vinga volt az angyal. Ahogy a nap átvilágította
hajkoszorúját, úgy látszott, mintha glóriát viselne. Heike zavarban volt, hogy alváson kapták. Gyorsan felpattant és megpróbált frissességet erőltetni magára. Nem nagy sikerrel. Alacsonyan járt már a nap. Esteledett. – Ennivalót említettél? Még a hangja is cserbenhagyta. Rekedtes suttogás volt csupán. Megreszelte a torkát. – Igen. Főztem abból, amit találtam. Hol tettél szert ennyi finomságra? Gyanakvás érződött a hangjában. – Eirik szerezte – felelte. – Jól megfizettem érte. Tudod, elég sok pénzem van. Ingela néném ügyesen forgatta Sölve tőkéjét. És mindent én örököltem. Nálam van az egész örökség. Furcsa érzés gazdagnak lenni. Világéletemben szegény voltam, mint a templom egere. A lány bólintott. Félénk, bizalmatlan pillantásokkal méregetett valamit a férfi háta mögött. – Más asszony is lakik a házban? – kérdezte. A férfi követte pillantását. A száradó ruháról van szó! – Erre gondolsz! A tied. Eiriktől kaptam. A menye már kihízta. Úgy tervezte, átalakítja a lánya számára, de inkább neked adta. Jól látta a megkönnyebbült mosolyt a tekintetében, vagy csak képzelődött? A lány felugrott, hogy közelebbről szemügyre vegye a ruhát. – Magam mostam ki. Vinga elégedetten bólintott. – Felpróbálom! – jelentette ki. Még mielőtt Heike megakadályozhatta volna, a
lány lekapta magáról a ruhát, és ott állt egy szál pendelyben, ami épp hogy elfedte testét. Heike gyorsan elfordult, hogy ne hozza zavarba a lányt. De annak máson járt az esze: egy örökkévalóság óta nem próbált fel új ruhát, micsoda izgalmas pillanat ez! Heike testét elöntötte a forróság, bár csak egy másodpercig látta Vinga formás karját és kecses lábát. Ahogy a nap átvilágította az alsó ruhát, jól látszottak testének körvonalai… Heikének eszébe jutott az a gyógyfű, amelyet még Soltól kapott egyszer, hogy lehűtse izzó szenvedélyét. Talán ideje lenne újra bevenni a gyógyfüvet? Ugyan, botorság. Nem szabad rögtön a falra festeni az ördögöt! Hiszen alig ismeri a lányt. Ráadásul Vinga még szinte gyerek. Eszébe sem jutna elcsábítani! Úgy érezte magát mintha az apja lenne. Bár az apaszerep nem túl találó megfogalmazás. Inkább mintha a bátyja lenne! Igen. – Nos, hogy nézek ki? Nagyon nagy rám? Újra Vingára nézett és elmosolyodott. Eirik menyének nagyobb méretei voltak. Vinga mellett még valaki elfért volna a ruhában. Megpróbálta derékban összefogni, és aggódva nézett Heikére. – Várj, majd segítek! Keresek valamit, ami derékban megtartja. – Lehet, hogy van valami pánt belül, amivel szorosabbra lehet kötni – mondta Vinga és gondolkodás nélkül felhúzta a ruhát, hogy megnézze. Az alsószoknyát is felrántotta, Heikének ideje sem volt, hogy elfordítsa a fejét. – Vinga! – kiáltotta Heike, és egy rántással lehúzta
a ruhát. A kifejlett szép női test látványát azonban nem tudta feledni. – Nem hordasz soha bugyogót? – rivallt rá, miközben egy szalagot kötött a derekára, és dühében jó erősen meghúzta. Vinga lesütötte a szemét. – Mindet elhordtam – suttogta riadtan. – Azóta el is felejtettem, hogy ilyesmi létezik. Heike már bánta, hogy így ráförmedt. Hiszen egy árva gyermekkel áll szemben, akit elűztek Elistrandból. Csak egy kecskét és egy taligát tudott magával vinni. Elisabetnek nem maradt ideje, hogy beavassa a női fortélyokba. Erre meg ő ilyen keményen rápirít az ártatlan teremtésre. Nagyon csúnyán viselkedett. Határozatlan mozdulattal végigsimított a lány puha arcocskáján. – Bocsáss meg, Vinga! Nagyon ostoba voltam! Kérlek, felejtsd el! A lány boldog megkönnyebbüléssel ölelte át, arcát a mellére szorította. – Soha többé ne szidj meg! Nem tudnám elviselni! Heikének nem volt szíve ellökni magától. Kínjában nagyokat nyelt és erősen szorította, hogy ne remegjen a keze. Nem volt könnyű nem gondolnia arra, amit egy perccel ezelőtt látott. Végül így szólt: – Azt mondtad, kész az ennivaló? – Igen, gyere, megmutatom! Ahogy sietve elindult, megbotlott hosszú ruhájában. A férfi segítette talpra. – Nem lesz ez így jó. Ne félj, majd megcsinálom –
ígérte, bár sejtelme sem volt róla hogyan. Olló nem volt a házban. Csendben megették Vinga ízletes, bár elég eredeti főztjét. Heike tapintatosabb volt annál, hogy bírálja a tiszta vajban megforgatott karfioldarabkákat, és a vízben megpuhított kenyeret pálinkával meglocsolva. Közben azon tanakodott, min élhetett Vinga a hosszú magányos teleken, és összeszorult a szíve. Nem akarta megbántani a bírálattal, mintha nagy mesterszakács lenne. Majd jó példával jár elől. Ő fog főzni mindkettőjüknek, s remélhetőleg Vinga közben majd megtanulja a főzés csínját-bínját. Amikor befejezték az evést, megköszönte a vacsorát. A lány arca felragyogott. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én kipihentem magam – jelentette ki Heike. Ó, ő is nagyon jól aludt. – Alig várom, hogy megmentsük a nemzetség féltve őrzött kincsét, még mielőtt megtörténik a tragédia. Mit szólnál hozzá, ha ma éjszaka vágnánk neki a kalandnak? – kérdezte Heike. – Rendben! – kiáltotta Vinga lelkesen, és összecsapta a tenyerét. – Tervet kell készítenünk. Nem szabad hibáznunk. Elkészítették a tervet. A lány melléült a padra, és buzgón segédkezett. De még nem indulhattak útnak, túl világos volt. Addig is úgy határoztak, hogy elmesélik életük történetét. Vinga kezdett hozzá elsőnek. Heike végre többet hallott Elistrandról, a boldog, békés időkről. Utólag Vinga megértette, hogy apjának nem volt könnyű ve-
zetni a birtokot. Nehéz idők jártak. Egyik ínséges esztendő követte a másikat. Az állam pedig egyre többet követelt a gazdálkodóktól: Vinga a szűkösebb éveket akkoriban meg sem érezte. Felhőtlen gyermekkora volt. – No igen, ahogy így visszagondolok, nem mindig voltam szófogadó… – tartott rövid önvizsgálatot. – El is hiszem – mondta Heike. Kínos volt számára, hogy Vinga olyan közel ül hozzá. De nem akarta éreztetni a lánnyal. Vinga arról az időről mesélt, amikor a szülei meghaltak és minden rosszra fordult. A cselédek elpárologtak. Vinga nem tudta, hogy terményben és készpénzben szokták kifizetni őket. Erről senki sem világosította fel. Igy egymás után szállingóztak el a birtokról. Aztán megérkezett Snivel úr… Heike minél többet akart tudni róla. Vinga pedig csak mondta, mondta. Mindketten mélységes gyűlölettel beszéltek Snivelről és unokaöccséről. Ezután Heike következett. Hosszasan mesélt. Történetét gyakran félbeszakította Vinga egy-egy csodálkozó megjegyzése: Tényleg? Csakugyan? A lány érdeklődését különösen felkeltették Heike titokzatos kalandjai, például Stregesti. Bár Heike erősen megszűrte mondandóját, a lány egyre többet akart hallani a félelmetes Anciol boszorkányról. Miután a lány megígérte, hogy amit hall, senkinek sem fogja továbbadni, Heike elmesélte Sölve szomorú halálának történetét. Vinga könnyekre fakadt és a férfi ingébe törölte orrát. Sajnálkozott, hogy Heikének sokkal mostohább sorsa volt, mint neki. – Nono – szólt rá Heike. – Azért ne essünk túlzás-
ba és ne versengjünk, hogy kinek volt nyomorúságosabb élete. Nagyon sok jóban is részem volt. Például Elenánál és Milánnál. A körülmények nem voltak rózsásak, de szeretet vett körül. Vinga felemelte a fejét és könnyes szemmel nézett rá. – Azt mondod, sok jóban is volt részed. És most? Most boldog vagy? – Erőszakkal semmit nem húzol ki belőlem – mosolygott a férfi. – Tudod, két nagy feladat áll előttem Ha visszanyerném Graastensholmot, te pedig Elistrandot, ez mindkettőnk számára nagy boldogságot jelentene. Nem igaz? A lány álmodozó tekintettel nézet rá. – De a két birtok olyan messze van egymástól! – mondta elgondolkozva. – Bolondság – ellenkezett Heike és felállt. – Hiszen lóháton csak pár perc köztünk az út! Hanem besötétedett. Látogassunk el Graastensholmra! IDEGESSÉGÜK egyre nőtt, ahogy közeledtek a birtokhoz. Heike hirtelen megállt, az utána lopakodó Vinga hátának ütközött. – Milyen szép uradalom – suttogta. Alig tudott betelni a látvánnyal. – És az enyém! Még mindig nem tudom felfogni. – Nem vághatunk keresztül a szántóföldön, még meglát valaki – tűnődött Heike. – Körbe kell mennünk. Jobb, ha az erdő felől közelítjük meg. – Rendben. Folytatták útjukat.
– Tudod, mi történt? Amikor felébredtem és nem láttalak, szörnyű félelem fogott el… – Az öreg Simen szellemétől féltél? – gúnyolódott Heike. – Nem, dehogy. Úgy megijedtem, azt hittem, örökre eltűntél. – Hm – dörmögte Heike. – Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el! – Nem szoktam csak úgy eltűnni hirtelen. Heike megértette a lány aggodalmát. Ő volt az egyetlen ember, akivel hosszú évek óta először kapcsolatot teremtett. Ráadásul a Jéghegyek Népe nemzetségének leszármazottja. Tudta, megbízhat benne. – Ha tudnád, milyen boldog vagyok – sóhajtott Vinga. – Majdnem sírva fakadtam, amikor magányos erdei életemről meséltem! Zokogni szerettem volna a megkönnyebbüléstől, hogy ennek a szörnyű időszaknak most már vége. De uralkodtam magamon. Nem jól tettem? – Azt hiszem, nem – felelte Heike – Jobb lett volna, ha jól kisírod magad. Így könnyíthettél volna a lelkeden. Csendben folytatták útjukat. Vinga hirtelen felnyögött. – Mi történt? – Itt minden csupa bogáncs! Alattomos, kis bogáncsok, a tüskéiket soha nem fogom tudni kipiszkálni. Nem mehetnénk másfelé? Heike körülnézett. – Olyan sűrű itt az erdő. Várj, majd segítek… – Nem kell, sikerült kiszedni. – De hisz az előbb azt mondtad, soha nem fogod
tudni kipiszkálni őket. – Azt csak úgy mondtam. Tett néhány lépést, és újra megszúrta magát. – Cipőt kellett volna felvenned – mondta Heike. – De hisz nincs cipőm! Kinőttem mindegyiket, és a talpuk is elkopott. Heike habozott egy kicsit, majd így szólt. – Gyere, mássz a hátamra! – Jó – vágta rá Vinga rögtön. Felhúzta a szoknyáját és felmászott. Heike megpróbálta elfelejteni, hogy a szoknya alatt semmit nem visel. Vinga hízelegve a nyakához simult. – Milyen szép sűrű a hajad. Pont olyan, mint a kecském szőre. Jaj mennyire szeretlek! – Ülj nyugodtan – nyögött Heike, és összeszorította a fogát. Vinga kis kezével simogatni kezdte a tarkóját. – Milyen széles a vállad! Megfoghatom? – Ne most, kérlek! Kinyújtózott, mint egy lustálkodó macska. A lábát himbálta. Fenekét a férfi hátának feszítette, úgy, hogy Heike érezte a lány testének minden ízét. – Légy szíves, ülj rendesen! Vinga halkan felnevetett. Játszadozni kezdett Heike hajával, és a fülébe harapott. – Gyí te, lovacskám! – Nem vagyok a lovacskád! – De igen! Hasonlítasz apám csődörére… Elhallgatott, mert eszébe jutott mit művelt a csődör egyszer a kancával. – Különben mit gondolsz, szép a lábam? Újra meglóbálta a lábát Heike előtt.
Heike halkan felnyögött. Tisztában volt vele, hogy a jövőben nem csak a kis Vingát kell megvédenie, hanem neki is védekeznie kell ellene. Túl közvetlen viselkedése veszélyes lehet, ha így megy tovább.
5. fejezet A HOLDVILÁGOS ÉJSZAKA sokat segített volna a két merész kincsvadásznak. De a május éji derengéssel nem sokra mentek. Heike később úgy gondolta, nem baj, hogy nem volt túl világos. Így jobban el tudtak rejtőzni. Graastensholm ódon falaihoz érkeztek. Heike kinyújtotta a kezét és megérintette a köveket. Ez az enyém – gondolta meghatódva. Az én jussom, és vissza is szerzem az örökösödés jogán. A baj csak ott kezdődik, hogy Snivel úr soha nem fog önként lemondani róla. Ezenkívül jól ismeri a törvényt, amiben én nem vagyok jártas. Most nagyon jól jönne Arv Grip felettesének, Arvid E. Posse bírának segítsége. Maga Arv Grip is igen tájékozott volt a jogtudományban. Csakhogy ők mindketten svédek, így egyáltalán nincs hatalmuk Norvégiában. Nem ártana, ha ismernének valakit, aki csak úgy fújja a norvég törvényeket, és befolyásos ember. Mint… mint például Snivel uraság. Az, hogy épp ő az ellenfelük, a legszerencsétlenebb dolog, ami megeshetett velük. No de ezen ráérnek később elmélkedni. Most a nemzetség varázs- és gyógyfűkészletét kell megmenteniük. A Jéghegyek Népének legendás kincsét. Vinga a távolba mutatott. Ott, a gazzal benőtt kert szélén mászott fel a toronyba. Heike felpillantott. Szédítő vállalkozásnak néznek
elébe. Először a magas, kőből épített alapfalat kell megmászniuk – innen kapta Graastensholm a nevét: „szürke kőhalom‖ – majd a szálfákból összeácsolt falrészt. Frissen kátrányozták. Milyenek lesznek utána! – Úgy nézel ki, mint egy igazi ördög, Heike! Látnod kéne, milyen sárgán villog a szemed – kuncogott Vinga. – A birtoklási vágy fénye csillog benne – suttogta nevetve a férfi válaszul – Hiszen ez az én, birtokom! De a látszat csal. Egyáltalán nem vagyok ördögi jelenség. – Kár – dünnyögte a lány. – No és te? Úgy festesz, mint a megtestesült ártatlanság, de azt hiszem, ez csak káprázat! – Mire gondolsz? – kérdezte Vinga ártatlan szemekkel. – Az ördög tudja – mondta Heike és elfordult. Be kellett vallania, hogy élete nagyon megváltozott, amióta találkozott a lánnyal. Minden olyan egyszerűnek tűnt. A napjai megszépültek. Mindenről tudtak tréfálkozni. Olyan bizalmas viszony alakult ki közöttük, amiről a férfi korábban azt hitte, nem is létezik. Pedig ez nagyon veszélyes! Hiszen Vinga lélekben még annyira gyerek. Erről nem szabad megfeledkeznie. Arról sem, hogy ő komoly társként szóba se jöhet a lány számára. Amikor eljön az idő, majd szerez neki egy jóravaló, jóképű férfit, akivel Vinga büszkélkedhet. No jó! Nem kell feltétlenül szépnek lennie. Az felszínességre vallana, márpedig Vinga távolról sem felszínes. Csak rendes, emberi ábrázatú
férfira gondolt. – Ki megy előre? – suttogta. – Várj meg itt lent. Egyedül megyek. Vingát elöntötte a düh. – Azt hiszed, megtalálod az utat egyedül a sötétben? Nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Én megyek előre. Máris fent volt a falon. Villámgyorsan haladt felfelé, mint egy zerge. Heike nem látta értelmét, hogy leparancsolja. Inkább követte. Rögtön látta, hogy a lány az egyetlen járható utat választotta. Egyszer nagyon régen az alapfal enyhén megdőlhetett, így keskeny bemélyedés képződött, amelyen fel lehetett mászni. A járat nem egyenesen, hanem cikcakkban vezetett felfelé. Vingának igaza volt. Jól kellett ismerni az utat, hogy ne tévedjen el az ember. Különösen éjszaka. Heike sokkal nehezebb és nagyobb volt, mint Vinga, így nem tudott olyan könnyedén mászni. Vékony talpú bőrcipője nagyon csúszott a köveken, ezért inkább ledobta. Vinga a falnak már azon a részén járt, ahol a szálfákból épített falrész kezdődött. Bevárta a férfit. Szótlanul mutatta Heikének, merre folytassa az utat. Megfogta a kezét, és az egyik gerendára tette. Heike enyhe félelmet érzett. Vajon sikerrel járnak? Vinga egyáltalán nem kételkedett ebben. Folytatta útját. Így Heikének sem maradt más választása. Ne nézz le – bátorította magát többször a nyaktörő mutatvány közben. Csak szép lassan, ne siess! Ne gondolj arra, mennyi van még hátra.
És volt azért előnye is ennek az akrobatamutatványnak. A félelem legalább elterelte a figyelmét Vingáról, aki bugyi nélkül, pucér fenékkel ugrándozott felette egyik gerendáról a másikra. Még csak el sem fordíthatta a tekintetét. Hiszen hogy jól meg tudjon kapaszkodni, felfelé kellett néznie. Hál istennek sötét volt… Vinga már a tetőgerendán járt. Heike nem tudta elképzelni, hogy fognak innen felmászni a tetőre. De végül sikerült. A gerenda vége ugyanis annyira kiállt, hogy onnan viszonylag könynyen felugorhattak. Fent megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem akarta elárulni a kis mászóbajnoknak, mennyire félt. Innen már gyerekjáték volt az egész. Nem nagyon lejtett a tető, így nemsokára fent voltak a toronyban. Csak arra kellett vigyázniuk, hogy ne csapjanak zajt, nehogy felébresszék a házban alvókat. Bár a padláson most valószínűleg nem lakott senki: Amikor fent voltak a magasban a szabad ég alatt, diadalmas pillantást vetettek egymásra. Sikeresen teljesítették a vállalkozás első szakaszát. Heike megpróbálta belökni a padlásablakot. Nyitva volt. Ezek szerint nem kell attól tartaniuk, hogy valaki nyakoncsípi őket a toronyban. Bemásztak az ablakon és elindultak lefelé. Nem is sejtették, hogy kétszáz évvel ezelőtt Dag és Liv gyerekként imádott itt fent ülni, és a kémlelőlyukon keresztül lenézni Graastensholmra. Vinga mutatta tovább az utat. Heike kicsit szorongva követte. Furcsán érezte magát, hogy úgy kell belopóznia saját házába.
A padlás sokkal nagyobb volt, mint képzelte. Enyhe fény szűrődött be a kis ablakokon. Különös hangulatot árasztott a helyiség! De… mi lehet ez? Vinga odalépett hozzá. Lábujjhegyre állt és a fülébe súgta: – Miért állsz ott, mint egy sóbálvány? Mi történt? Heike habozott a válasszal. Óvatosan megfogta a lány karját. – Valami furcsaságot észlelek – suttogta. – Rezgéseket… – Ellenségesek? – Nem, nem. Van valami a padláson, ami a Jéghegyek Népéhez kötődik. – Mi lehet ez? – Sejtelmem sincs. – Hol van ez a valami? Heike nem mozdult. De a lány érezte, mennyire összpontosít, hogy felismerje a rezgések eredetét. Nem sokat értett az egészből. Eszébe jutott, mit mesélt Heike. Skaanéban, ahogy az úton mendegélt, a halál rezgéseit észlelte. A Jéghegyek Népének egyik tagja volt eltemetve a közelben. Vinga újra a füléhez hajolt: – A halál közelségét érzed? – Nem. Ezek erőteljes rezgések. Semmi közük az emberi élethez. Amott… most tisztábban érzem. Elindult a padlás egyik sarka felé. Hirtelen megállt. – Ingrid – dörmögte. – Micsoda? Mit akarsz ezzel? – Nem látod Ingridet? Ostoba kérdés, persze hogy nem látod. Itt áll előttünk, és nem akarja, hogy to-
vábbmenjünk. Vinga szörnyen izgalmasnak találta az egész jelenetet. Mélyen meghajolt. – Adjon isten, Ingrid néném! Most egyenesen magára nézek? Távolról gyöngyöző nevetés hallatszott. – Milyen fiatal a hangja! – suttogta Vinga és megragadta Heike kezét. Azért egy kicsit félelmetes ez az egész! A férfi bátorítóan megszorította a kis kezet. – Igy igaz! Ingrid nagyon szép és fiatal. Újra incselkedő nevetést hallottak. – De hisz Ingrid néném szörnyen öreg! – Már nem. Hiszen az ember életében több állomáson megy keresztül. Miért pont a hervadás állapotában kelne új életre? – Igazad van. Milyen igazságtalan és szomorú lenne! Én is fiatalon akarok újjászületni. Heike nem akarta felvilágosítani, hogy ő nem kiválasztott. Nem akart a halálról beszélni. – Mit akar Ingrid néném? – Nem akarja, hogy odamenjünk. Azt mondja, nincs ott semmi keresnivalónk. – Ajaj, ez úgy hangzik mintha egy hulla lenne ott, vagy valami ilyesmi. – Nem, nem. Nem élőlényről van szó. Azt mondja, nagyon fontos feladat áll előttünk. Ezt tartsuk szem előtt. – Vissza kell szereznünk a két birtokot. Vagy csak a kincs megmentésére gondol? – Mindkettőre. De ne kotyogj annyit! Miért beszélsz bele a nagyok dolgába!
A szeme sarkából huncut mosolyt küldött a lány felé, hogy élét vegye a szavainak. Félhomály volt a padláson. Ennek ellenére ha valaki ott lett volna még rajtuk kívül, Vinga biztosan látta volna. Most azonban nem látott senkit. Heikét hallotta csak kérdezni és válaszolni. De az olyan halkan dünnyögött, hogy nem hallotta tisztán. Gyakran felnevetett. Vinga kezdett türelmetlenkedni. Kívülállónak érezte magát. Ez nem volt túlságosan mulattató érzés. Maga is csodálkozott, hogy nem fél. Ő, aki annyira rettegett a kísértetektől! Heike, saját elbeszélése alapján, a Jéghegyek Népének őseit nem tekintette kísérteteknek. Inkább védőszellemeknek. Közben véget ért a beszélgetés. Heike kézen fogta a lányt és magához vonta. Vinga kicsit elfordult és így szólt. – Viszontlátásra, Ingrid néném! Újra hallotta a nevetést. – Tudod, hogy nagyon szeretett téged? – kérdezte Heike. – Elkényeztetett, önfejű gyermek voltál, de… – Egyáltalán nem voltam elkényeztetve. – Nem. De úgy viselkedtél. – Igen, lehet. Most, hogy így visszagondolok… – Még most is így viselkedsz néha. Ez persze nem mindig baj. Gyakran az erős akarat jele. Nehezen tudod alárendelni magad más akaratának. – Jó, jó – vágta rá a lány gyorsan, majd témát váltott. – Én miért nem láthattam Ingrid nénit? – Mert olyan vagy, mint a többi ember. Egyszerű halandó.
Egyáltalán nem vagyok olyan, mint a többiek, csúszott ki majdnem Vinga száján, de inkább bölcsen hallgatott.- Az egyszerű embereknek nem jelennek meg? – De igen. Előfordulhat. Peter látta őket Stregestiben, mert ez elkerülhetetlen volt. De az ilyesmire nem szívesen vállalkoznak. – Olyan sokáig beszélgettetek. Mit mondott Ingrid néném? Heike elvigyorodott. – Azt mondta, hogy még sok bajom lesz veled. – Na neee – mondta Vinga csalódottan. – De igen. Szó szerint ezt mondta. Az igaz, hogy jót mulatott ezen, így nem tudom, mire gondolt. Azt is mondta, hogy nagyon vigyázzak rád. – Ez kedves tőle. – Egyébként legtöbbet a kincsről és Graastensholmról beszélgettünk. – Elistrandról nem? – Nem sokat. Na gyere! – Csak még egy kérdést! Miért nem akarta, hogy odamenjünk a sarokba? Mi van ott? – Ez meghaladja a képességeimet. – Nem értem. – Nem emlékszel, kinek az eljövetelére vár az egész nemzetség? Arra, aki több természetfeletti képességgel van megáldva, mint akármelyikünk. – Ó, hát nem te vagy ez a kiválasztott? – Hogy képzeled? Ő az egyetlen, aki szembe tud szállni azzal az erővel a sarokban. – Hogyhogy? Olyan veszélyes? – Önmagában nem, de összeköttetésben áll Go-
nosz Tengellel. – Hűha! – Bizony ám. Ezt tudtam meg Ingridtől. Kezdetben a Jéghegyek Népe nem tudta, milyen veszélyes ez a dolog. Amikor két ősünk megtalálta, az életükbe került. – Kinek az életébe? – Kolgrim és Tarjei életébe. – Már emlékszem. Mikael ír arról a könyvében, hogy ők ketten találtak valamit a padláson. – Igaz is, a könyvek! Nyomuk veszett! – Nyomuk veszett? Nagy tévedés! Nálam vannak! Heike elképedve bámult a lányra. Vinga belefogott a magyarázatba: – Gondolhatod, hogy nem akartam a könyveket Elistrandon hagyni. Magammal vittem őket. – Fel a tanyára? És most Simen házában vannak? De hol? Hiszen iszonyú nehezek! – Te magad cipelted őket. A sajtos dobozban vannak. Heike egyre csak bámult. Majd kitört belőle a nevetés. – Gondoltam is, hogy szokatlanul súlyosak a sajtjaid, pedig csak egyetlen kecskéd van! Kezébe fogta a lány fejét és homlokon csókolta. Vinga odavolt a gyönyörűségtől. – Anyám nem ott szokott megcsókolni. – De én nem vagyok az anyád – jelentette ki Heike határozottan. – Heike, mi az a dolog ott a sarokban? – Addig jó, amíg nem tudjuk. – Nem vagy kíváncsi?
– Dehogynem – mosolygott a férfi. – No és mit mondott Ingrid néném a kincsről? – Azt, hogy épp ideje elvinni. Ezenkívül sok értékes dolgot tudtam meg Snivel úrról és a többiekről a házban. Kutyáik is vannak. – De hát akkor nem bírunk… – Ne nyugtalankodj! Dida, akiről már beszéltem, ért az állatok nyelvén. Hipnotizálja őket, míg mi a házban vagyunk. Mar is ért a ráolvasáshoz. Stregestiben hasznosította is ezt a tudományát. – Igen, tudom. Mar, Shira és a többiek Tarangajból. Heike… Összezavarodtam. Nem Hanna mondta, tudod, a boszorkány a Jéghegyek Népéből, hogy Tenged és Silje leszármazottai alkotják az egész nemzetséget? Erre távolabb, keleten egy egész törzsre bukkantak! A Taran-gajiakra. Heike mosolygott. – Tudod, Hanna is tévedhet. – Ez igaz. De most gyerünk, sietnünk kell. – Így van. Ne fecséreljük tovább az időt. Heike megtalálta a lépcsőkhöz vezető ajtót. Lelopóztak, még a cipőjüket is levették. Lent jártak az első emeleten. Vinga jól ismerte a járást Graastensholmon. De Heike is sok segítséget kapott Ingridtől. Óvatosan tapogatózva folytatták az utat lefelé. Snivel és a cselédség az első emeleten aludt. Lent már szabadabban mozoghattak. Könnyen megtalálták azt a szobát, melyet réges-régen még Mattias rendezett be, hogy fogadja a betegeket. A szoba most nem ezt a célt szolgálta, de a szekrények még megvoltak.
Heike kinyitotta balról a harmadik szekrényt. Tele volt papírtekerccsel, pénztárkönyvvel és az isten tudja még mivel. Nem volt idejük utánanézni. Gyorsan és csendben hozzáláttak a szekrény kiürítéséhez. Heike Vingának adta a papírtekercseket, a lány pedig a földre szórta őket. A szekrény kiürült. Továbbra sem lehetett hallani semmi neszt a házban. Ezután Heike kinyitotta a rejtekajtót. Nem volt nehéz dolga, miután felvilágosították, hogyan kell. A szekrény hátsó fala halk csattanással, könnyedén kinyílt. Mögötte állt egy zöld polcos szekrény. A csattanásra mindketten megmerevedtek, és vártak egy kicsit. De a házban továbbra is csend honolt. Mélyen alszanak – gondolta Vinga. Még suttogni sem mert. Heike kinyitotta a magával hozott zsák száját, és elkezdtek bepakolni mindent, ami a szekrényben volt. Olyan óvatosan rakosgatták a szekrény tartalmát, mintha aranyból lett volna. Főleg kis tégelyeket találtak. Vingát furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy a nemzetség értékes kincsét pakolta Heikével. Olyan régóta nem volt emberek között, és annyira kiéhezett az emberi melegségre. Heikét hirtelen nagyon közel érezte magához. Senki másnak a jelenlétében nem fogta volna el az az izgalom, mint most, és a világon senki más mellett nem érezte volna magát ilyen biztonságban! Ha valaki mással találkozott volna annyi magányos év után, annak adott volna annyit magából,
mint Heikének. Senki más iránt nem viseltetett volna bizalommal, és nem győzte volna le félénkségét. Ez Heike torz külseje miatt van, hallott egy vékony hangot mélyen belülről. Ilyen külsővel bizonyára nem könnyen szerez barátokat. A lányok rá se néznek. Az enyém, csak az enyém – gondolta. Ezek nem voltak hozzá méltó gondolatok, de nem ö volt az első, aki ebben tetszelgett. Ki ne szeretne teljesen kisajátítani egy barátot? Vinga legalább őszinte volt! Egy kicsit azért tartott Heikétől. Ez csak fokozta az izgalmat. Maga is beleborzongott néha a látványba. Hiszen Heike inkább hasonlított ördögre, mint emberre. Ez pedig rendkívüli módon felajzotta a tapasztalatlan fiatal leányt. Hirtelen meghallotta Heike elfogódott sóhaját. Valami nagyobb tárgyat tartott rendkívül óvatosan a kezében. Egy ládikó volt. Vinga belenézhetett. Gyönyörű hegyikristályból metszett üveg feküdt benne. A tiszta forrás vize volt benne, amit Shira hozott el a nemzetség számára. – Tessék, fogd! De vigyázz, el ne ejtsd! A lány mélységes tisztelettel ruhája zsebébe csúsztatta az üveget. Heike még egyszer végigtapogatta a polcokat, hogy ellenőrizze, nem felejtenek-e el valamit. Majd bezárta a titkos ajtót, és szép csendben visszarakta a nagy könyveket. Vinga nem állta meg, hogy ne súgja oda neki: – Ne hagyjunk hátra valamiféle üzenetet, hogy itt jártunk? Csak hogy bosszantsuk őket.
– Megőrültél? Minél kevesebbet tud rólunk, annál jobb! Összehúzta a zsák száját, és a vállára dobta. – Gyerünk! Vinga csak most érezte, hogy remeg az idegességtől. Nagyot sóhajtott. Egyelőre semmi okuk a megkönnyebbülésre, hisz még nem jutottak ki. Ugyanazon az úton kell visszamenniük. Túl nagy kockázat lett volna a bejárati ajtón távozni. Csendben fellopakodtak újra. Minden simán ment. Csak egyszer kellett megállniuk egy nyikorgó lépcső miatt. Már fent is voltak a toronyban. Kezdődhetett a lemászás. Nem voltak irigylésre méltó helyzetben. Heike a nehéz zsákot cipelte a vállán, Vinga pedig az üveget, melyre úgy vigyázott mint a szeme világára. Most jön java – gondolta a lány. Ebben teljesen igaza volt… Mindig könnyebb felfelé mászni, mint lefelé. Nyilván, mert szédítőbb lefelé nézni, mint felfelé. Heike ment előre, hogy testével felfogja Vingát, ha leesne. De mivel nagyobb és súlyosabb volt, mint a lány, ráadásul még nehéz terhet is cipelt, nehezen tudott megkapaszkodni. A zsákot zsinórral a vállára erősítette, de többször beleakadt a gerendák egyenetlen végeibe. Végtelen türelemmel mászott lefelé. Vinga annál türelmetlenebbnek bizonyult. Gyakran felsóhajtott, ahogy várakozott ég és föld között lebegve, hogy folytatni tudja az útját. Mi lenne, ha valaki kijönne a házból vagy a föld-
munkások lakrészéből? Ott lógnak a falon mindenki szeme láttára. Heikét lassan már csak néhány rőf választotta el a kőfaltól. Ekkor újra megakadt a zsák, méghozzá olyan erősen, hogy alig tudta kiszabadítani. Jól megrántotta a zsákot, de ebben a pillanatban elvesztette egyensúlyát. Vinga döbbenten nézte, ahogy Heike a föld felé zuhan. Becsületére legyen mondva, hogy meg se mukkant. Pedig szörnyű fájdalmat érezhetett, ahogy többször nekiütközött a kőfalnak. Vinga gyorsan abbahagyta a siránkozást, és olyan gyorsan lemászott, amilyen gyorsan csak tudott. Heike már lent feküdt a földön. Halkan nyögve feltámaszkodott, ahogy Vinga lehuppant mellé. A lány segített neki támaszkodni. – Hogy érzed magad? – suttogta a fülébe. Heike felé fordította a fejét és visszasúgta: – Sikerült megmentenem a zsákot. Vigyáztam, hogy ne essek rá. – Jó, jó. De te hogy vagy? – Túlélem. Segíts feltápászkodnom. El kell mennünk innen. Nagy nehezen feltápászkodott és a falnak dőlt. Vinga megtalálta a cipőjét és felsegítette. A zsákot is felvette és cipelte, miközben a férfi rátámaszkodott. Mikor távolabbra értek, megálltak pihenni. Vingát mérhetetlen boldogság és diadalérzés öntötte el. Fontos Heike számára, sőt, nélkülözhetetlen! – Kétbalkezes, ügyefogyott fickó vagyok – jelen-
tette ki zavartan a férfi. Úgy érezte, nevetségessé tette magát a lány előtt. Nem is sejtette, milyen boldoggá tette Vingát azzal, hogy teljesen ki volt neki szolgáltatva. Gyermekkorában arra nevelték, hogy a férfi a nő támasza, mivel ő az erősebb. – Egyáltalán nem vagy ügyetlen – nyugtatta meg Vinga. – De hogy érzed magad? Őszinte választ kérek! – Hogy őszinte legyek, úgy érzem, hogy felhorzsoltam az egész jobb felem. A tenyerem, a karom, de a bordáim és a combom külső fele is fáj. Éget, mint a tűz. Zuhanás közben egy pillanatra azt hittem, elájulok. Elég őszinte voltam? Meg vagy elégedve a válasszal? – Igen. A lábad nem ficamodott ki? – A könyököm enyhén sajog. De nem vészes. Hanem láttad, amit én láttam a házban a földszinten? – Nem. Mit? – Persze, nem is láthattad. Te nem látsz olyan jól a sötétben, mint én – jelentette ki, hogy visszanyerje fölényét. – Hozzákezdtek a szobák átrendezéséhez. Gondolj csak bele! Az utolsó pillanatban érkeztünk! Ünnepélyesen a lány felé fordult: – Megszereztük a kincset, Vinga! Megmentettük az egészet. Hát nem fantasztikus? Örömében hirtelen átfogta a lány derekát. Vinga átkulcsolta a férfi nyakát és felsóhajtott: – Olyan boldog vagyok! Erre a mozdulatra a zsák nekivágódott Heike fájós oldalához. A férfi tompán felnyögött. Vinga rögtön elengedte.
– Szörnyű, mennyire vérzel – mondta ijedten. – Egészen átvérzett az inged! A birtokon Snivel kutyái fülsiketítő ugatásba kezdtek. Dida bizonyára abbahagyta a ráolvasást. De most már ugathattak, amennyit csak akartak. A behatolók már messze jártak. Heike megpróbált egy másik úton hazamenni, hogy Vinga lába ne sérüljön meg nagyon. De az erdő sajnos tele volt bogánccsal. Megint cipelnie kellett a lányt. – De most nem a hátamon foglak vinni, hanem a karomban – mondta röviden. Nem a sebei miatt jutott erre a gondolatra. – Elbírsz ilyen állapotban? – Hát persze – hangzott a válasz. Karjába vette a lányt. Vinga Heike vállára hajtotta a fejét, karját a nyaka köré fonta. Heike megpróbálta leküzdeni a fájdalmat. Pedig ahányszor a zsák fájós oldalához csapódott, lehorzsolódott karja és keze nagyon sajgott a fájdalomtól. – Milyen jó így a karodban! Tudod, Heike, ha arra gondolok, mi lett volna velem, ha nem találkozom veled, és tovább kellett volna tengetnem magányos erdei életemet, még a hideg is kiráz, úgy elborzadok. Heike meg tudta érteni. Hozzá volt szokva, hogy az emberek megszeretik egy idő után, bár kezdetben mindig visszariadnak tőle. De senki nem ragaszkodott eddig hozzá úgy, mint Vinga. Mintha szerelmes lenne belé. Pedig ez semmi jóra nem vezet. Nemsokára eljön az ideje, hogy egy rendes fiatalemberrel megismerkedjen. Akkor úgyis rájön a különbségre.
Ámíthatná magát, és viszonozhatná a lány érzelmeit. Annál nagyobbat csalódna, amikor Vinga ráébred; hogy nála sokkal szebb férfiak is vannak. Hiszen Vinga még gyerek. Mit tudhat a szerelemről? Nem volt olyan könnyű cipelni. Finom haja állandóan Heike arcába hullott és úgy csiklandozta, hogy majdnem eltüsszentette magát. Ahogy karját a nyaka köré fonta, ujjaival cirógatta a férfi arcát. Szeme huncutul csillogott, mint egy gyereké, ha csínyt követ el. Heike leküzdötte büszkeségét és így szólt a lányhoz: – Vinga, eszedbe sem jut, hogy taszító a külsőm? A lány oldalra hajtotta fejét és vizsgálódva nézett rá. A szürkés fényben jól lehetett látni minden arcvonását. – Ha valaki az ördögi külsejű férfiakat szereti… akkor kimondottan szép vagy! Heike nem merte megkérdezni, hogy ő milyen férfiakat szeret. Lehet, hogy gyáva, de inkább nem akarta hallani a választ. Keményebben tette le a lányt a földre, mint akarta. – Most már mehetsz magad. Itt már nincsenek bogáncsok. Vinga csalódottan nézett rá. – Most haragszol? Pedig bóknak szántam! Heike összeszorította a fogát. Épp ettől félt! Rá jellemző módon Vinga hirtelen témát váltott: – Hát nem gyönyörű a birtok? – De igen – felelte Heike vágyakozva. Heikére nem lehetett ráfogni, hogy anyagias. Soha nem hajszolta magát, hogy megszerezzen valamit.
Soha nem volt benne birtoklási vágy. Ez azonban kivételes alkalom. Talán mert tudta, hogy Graastensholmnak ő az egyetlen jogos örököse!
6. fejezet AMIKOR MEGÉRKEZTEK Simen házába, Heike sebei úgy sajogtak, és annyi vért vesztett, hogy beletörődve átadta Vingának az irányítást. – Azt hiszed, soha nem kezeltem még ilyen sebet? – kérdezte nem leplezett dicsekvéssel a hangjában a lány. – Látnod kellett volna, hogy nézett ki a térdem, mikor belevágtam a fejszével… Heike felült az ágyon: – Mit csináltál? – Jól hallottad. Három hétig feküdtem. Szerencsére nyár volt, így lándzsás útifüvet raktam a sebre. A kecske mindig odajött az ágyhoz, hogy megfejjem. Nagyon magas láz gyötört, mégis meggyógyultam. Heike hitetlenkedve bámult rá: – De hisz nem is sántítasz! – Nem bizony. Mindjárt megmutatom a heget. Képzelheted, mekkora! – Ne, inkább ne! Elhiszem – mondta Heike és elfordult. Azoknak a csupasz comboknak a látványa! – Különben is, most hogy mondod, láttam a sebet – fűzte hozzá gyorsan. Elképzelte a magányos kislányt fent a tanyán, halálos sebbel a lábán, és elszorult a torka. – Most majd meglátod – mondta nagyképűen a lány és felhajtotta a ruhaujját – Ajaj, a ruhád teljesen megkeményedett, úgy átitatta a vér. Vedd le az inged! – Ne, nem akarom… – Tedd amit mondok! Értek a sebek gyógyításához.
– Azt elhiszem, hisz a Jéghegyek Népének nemzetségéhez tartozol. No de most menj inkább és rejtsd el a kincset. A tető alá, a gerendák közé! Közben leveszem az ingem. – Ne segítsek? – Nem, nem. Miért szorulnék a segítségedre? Hát nem én cipeltelek félúton? – Félúton? – mosolyodott el a lány, de azért engedelmesen fogta a zsákot és kiment. Mindenképpen egyedül akarta levenni az ingét! Kerül amibe kerül. Be akarta magát takarni, hogy a lány csak a sebét lássa. Mindenáron el akarta kerülni, hogy a lány lássa torz vállát és szőrös felsőtestét. Szó sem lehet róla! Vingának nem szabad látnia. De nem ismerte még Vingát. Mire visszajött, Heike az ingével szépen eltakarta magát, csak a jobb oldala látszott ki. A vér még mindig szivárgott innen – onnan. – Nos, akkor fogjunk hozzá – látott a művelethez Vinga összeráncolt szemöldökkel. Miközben sebészprofesszorhoz méltó arckifejezéssel tanulmányozta a sebeket, félrehajtotta az inget. Heike gyorsan visszarántotta, de már késő volt. Vinga megfeledkezett a sebeiről. Óvatosan félrehúzta a mandragóragyökeret. Meleg, ártatlan tekintettel nézett a férfira. – Isten bocsássa meg a szókimondásomat, de hozzád hasonló fickóval még életemben nem találkoztam – Olyan sokkal találkoztál már? – kérdezte Heike mogorván. – Igen. Láttam apámat és a cselédeket. Kaszáláskor, amikor nagy volt a hőség, levették az ingüket.
Egyszer láttam egy kisfiút is pucéran futkározni. Vagyis tudom, milyenek a férfiak! De te sokkal szőrösebb vagy, mint az átlag. A válladról nem is beszélve. Megérinthetem? Vinga éppen a sebéhez nyúlt. Heike eddig észre sem vette, hogy a jobb válla is megsérült. Éles fájdalom hasított belé. – Milyen hegyesek a vállaid – álmélkodott a lány Heikét simogatva. – Furcsa érzés ilyen közel ülni a nemzetség egyik kiválasztott tagjához. Eddig nem is mint hús-vér emberekre gondoltam rájuk. – Kicsit tapintatosabb is lehetnél. – Miért? – kérdezte Vinga gyermeki ártatlansággal. – Csak nem szégyelled magad? Szerintem fantasztikusan nézel ki. Ráadásul kellemes bizsergést érzek, amikor megérintelek. – Vinga, a sebeimmel kéne törődnöd! – szólt rá szigorúan Heike. – De hisz azt csinálom! A lány ügyesen végezte a dolgát. Jobban értett a gyógyításhoz, mint Heike gondolta. Gondosan kezelte és bekötözte a sebeit. – Így ni – mondta végül. – Most már csak a… – Azt majd én elintézem – kiáltotta Heike. – Szó sem lehet róla! Vedd le a nadrágodat! – Hagyj békén! – sziszegte a férfi a fogai között. – Különben is rongyosra szakadt útközben – mondta Vinga és lerántotta róla a nadrágot – Nézd, a csípőd is csupa seb! Majd hirtelen elhallgatott. Heike hiába próbált rongyos nadrágjából megmenteni egy darabot. – Hűha – sóhajtotta Vinga, és érezte, hogy elpirul.
Be kell ismernie, most meggondolatlanul viselkedett. Felfoghatatlan volt számára, hogy itt ül Heike mellett, háttal hihetetlenül nagy férfiasságának. Gyengéden nézett a férfira. – Nem akartam. Olyan buta vagyok. De ne légy zavarban, még mindig szépnek tartalak. – Vinga, légy oly kedves, add vissza a nadrágomnak azt a darabját, amelyik a földre esett! A lány Heike szőrös mellét kezdte simogatni. – Vinga, hagyd abba! – De én olyan szépnek tartalak! Te vagy a legszebb férfi, akivel valaha találkoztam. A cselédek elbújhatnak melletted. Egyiknek sem volt szőrös a melle. – Kérlek, ne érj hozzám! – Miért ne? – Mert… bizonyos következményei lehetnek. – Milyen következményei? – Te jó ég, Vinga! – kiabálta Heike. – Hagyd abba, ne csináld! – Jó, jó. Igazad van, ellátom a sebedet. Mielőtt a férfi megakadályozhatta volna Vinga ráhajolt és csókolgatni kezdte. Heike felnyögött. – Annyira tetszel nekem. Olyan jó a közeledben lenni… De most már nekilátok. Felült és a férfi sebesült csípőjére nézett. Ahogy odanézett, eltátotta száját és felsikoltott. – Ez következménye annak, hogy simogattalak? Jaj, Heike, olyan furcsán érzem magam. A férfinek végre sikerült felkapnia egy rongydarabot, amivel betakarhatta magát. – Lennél szíves magamra hagyni? – nyögte. –
Majd befejezem. Vinga riadt pillantást vetett felé és kiviharzott a házból. Összekuporodva leült a csűr lépcsőjére. Kapkodva szedte a levegőt. Megpróbált megnyugodni és nem gondolni arra, amit az előbb látott. A látvány eddig ismeretlen érzéseket ébresztett benne. Egész testét izzó vágyakozás fűtötte. Alig tudott uralkodni magán. Istenem – gondolta, mi történt velem? Visszaemlékezett gyermekkorára, amikor a felnőttek titkolózva sutyorogtak, még bele is pirultak. A csődör. Látta a csődört és a kancát… Heike is olyan felajzott állapotban volt, mint az a csődör! Szédülés fogta el. Egyszer meglátott egy zsellérfiút, amint letolta a nadrágját. De az a látvány semmi volt ahhoz képest, amit Heike feltárt előtte. Megérezte, hogy a világon csak egyetlen férfi tudná kielégíteni: Heike! Lassan megértette, hogy az erdő kis vadóca nemsokára igazi nő lesz. Vágytól izzó teste lassan lecsillapodott. Még mindig ott ült a csűr lépcsőjén, Úgy érezte, soha nem mer Heike szeme elé kerülni. Ekkor Heike megjelent az ajtóban. A lány lesütötte a szemét. A férfi odaült mellé és a vállára tette a kezét. – Elfelejtjük, ami történt. Jó, Vinga? A lány most sem tudta levetkőzni büszkeségét. Hevesen megrázta a fejét. Heike kicsit hallgatott, majd újra megszólalt: – Téged is elragadott a vágy? – Igen – suttogta Vinga.
– Ennek örülök. Csalódott lettem volna, ha csak én érzek így. Tudnod kell, hogy nem kell tartanod tőlem. Sosem fogok hozzád nyúlni még egy ujjal sem. Amikor visszakaptuk, ami a miénk, több fiatalembert fogok bemutatni neked. Találunk majd számodra egy hozzád méltót. De neked kell majd választanod! Bizonyára sok férfiba leszel még szerelmes. De én téged akarlak – gondolta Vinga keserűen. Nekidőlt a férfi vállának és keserves sírásra fakadt. Heike félreértette a könnyeit. – Megértem, hogy megijedtél. De tudhatnád, hogy soha nem okoznék neked fájdalmat, drága gyermekem! Annyira szeretlek. Szeretem, hogy olyan természetes vagy, meg azt is, hogy néha elviselhetetlenül dicsekvő és hirtelen haragú. Olyan sok jó tulajdonságod is van. Annyira szeretlek, csak a javadat akarom! A lányt még hevesebben rázta a sírás. – Valami lezárult most közöttünk, ugye, Heike? – Igen. Nem lehetünk annyira közvetlenek egymással, mint két testvér. Óvatosabbnak kell lennünk. Heike bátorítóan beletúrt a lány hajába. – Tudod, ha majd nem kell ilyen kis viskóban élnünk összezárva, minden rendbe jön. Vinga szája újra sírásra görbült. EGÉSZ NAP azon tüsténkedtek, hogy lakhatóvá tegyék Simen házát. Heike úgy döntött, a csűrben fog aludni. Vinga erre azt felelte, ha előnyben részesíti az egerek társaságát, akkor csak tessék! Átvizsgálták a Jéghegyek Népének kincsét kint a fűben. Heike először éppoly ellenállhatatlan vonzerőt érzett a kincs közelében, mint a nemzetség többi átok-
verte tagja. Megértette, milyen veszélyt jelent a kincs azok számára, akik megkívánják – illetve azok számára, akik megpróbálják megakadályozni a nemzetség átokkal sújtott tagját, hogy megszerezze. Heike szinte bizsergést érzett az ujjaiban. Szerette volna kézben tartani az egészet, és világgá kürtölni, hogy ez mind az övé! Az örökölt rossz tulajdonság erősödött fel benne. De nem akarta, hogy eluralkodjon rajta ez az érzés. Mennyit harcolt azért, hogy rendes ember váljon belőle! Mennyit gyakorolta a könyörületességet. Hányszor tett tanúbizonyságot felebaráti szeretetről! Heike nem tudhatta, hogy az úgymond átlagemberek között sokan jóval hitványabban, jellemtelenebbül élnek, mint ő. Azt hitte, ő a leggonoszabb a világon. Úgy érezte, az átok súlyos keresztjét egész életében cipelnie kell. Vinga iránta érzett csodálata édes nedű volt szomjúsághoz szokott lelkének. – Rejtsük el ezt a sok kacatot – szólalt meg végül. Ezzel próbálta leplezni, milyen sokat jelent számára a kincs. A tetőgerendák alatt megfelelő rejtekhelyet találtak. Újra kiültek a napra. – Nézd csak, ott jön Eirik – mondta Heike boldogan. – Kíváncsi vagyok, talált-e már valakit, aki jártas a jogi ügyekben, és segíteni tud nekünk, hogy méltó ellenfelei legyünk Snivelnek. Barátságosan üdvözölte a férfit. – Adjon isten, Eirik! Gyere, bemutatom a… Heike Vinga felé fordult, de a lánynak hűlt helyét
találta. – Mi a fene…? – Kit kéne üdvözölnöm? A leányzót? Hol rejtegeted? – Vinga! Gyere ki. Eiriktől nem kell tartanod! – Ne is törődj vele Heike! Hagyj neki időt! Igaz is, óvatosan kérdezősködtem, és Tarknak, tudod… – Vemund Tark, igen, tudom. – Igen. Neki dolgozott olyan… ügyvéd vagy minek hívják. Sörensen a neve, Christianiában lakik. Heike megkapta a címet és megköszönte a segítséget. Leültek a csűr lépcsőjére. – Senki nem tud még rólunk? – Senki. Efelől biztosíthatlak. – Rendben! Ma éjszaka egyébként nagy kalandban volt részünk. – Nem lehetett veszélytelen, amint látom, hisz mindenütt be vagy kötözve. Erre Heike elmesélte kirándulásukat Graastensholmra. – Ha Snivel ezt tudná! Még szerencse, hogy nem volt otthon – rikácsolta Eirik. – Micsoda? Senki sincs a házban? – Nincs, csak a zsellérek. Heikét először elfogta a méreg, majd kitört belőle a nevetés. Titkos beosonásuk a birtokra feleslegesnek bizonyult. Amikor Eirik elment, Heike elkomorodott. – Vinga! – kiáltotta szigorúan. – Gyere elő, bárhol is vagy! Vinga rettentő óvatosan előmászott. A csűr alá
bújt be. Mivel cölöpökön állt, alatta el tudott bújni. Heike vasmarokkal szorította meg a vállát. – Rettentő kínos volt számomra, hogy nem jöttél elő – jelentette ki felhős ábrázattal. – Pont Eirikkel szemben viselkedsz így, aki csak segít nekünk! – Nem tehetek róla. Megbénít a félelem. – Lassan meg kellene próbálnod leküzdened. – Tudom – mondta bűnbánó képpel Vinga, majd megvonaglott a szája. – Gondold csak el. Nem volt senki Graastensholmon! Erre mindkettőjükből kitört a nevetés. AMIKOR LESZÁLLT AZ ESTE és az egész falu nyugovóra tért, Heike megkérte a lányt, hogy kísérje el a temetőbe. Meg akarta nézni, hol nyugosznak a rokonai. Vingának tetszett az ötlet, csak azt kérte, hadd szedhessen egy kis virágot a sírokra. Azután elindultak. Vinga egész úton arról beszélt, milyen jó érzés kint lenni a temetőben. – Anyám azt mesélte, hogy a nemzetség tagjai egytől-egyig szerettek sétálni a sírok között. Érezni lehet a halottakat, szinte beszélgetni lehet velük. – Értem, mit akarsz mondani – mosolygott Heike és lenézett a kis teremtésre. – Vinga, holnap el kell mennünk ahhoz az ügyvédhez. Emlékszel rá? A lány elgondolkozott. – Sörensenre? Igen, azt hiszem. Nem volt túl szívderítő jelenség. – Nem is kell, hogy az legyen. Csak értse a dolgát. Hanem Vinga, én nem mehetek be hozzá. Olyan soká-
ig tart, amíg ezzel az ábrázattal jó szándékomról meg tudom győzni az embereket. Neked kell beszélned vele! Vinga visszahőkölt. – Nekem? Soha! – De hiszen ismer, tisztában van a körülményekkel is. Apád ügyeit intézte. – Jaj, Heike, ne kérd ezt tőlem! Nem tudom megtenni! Még nem! El fognak kapni, és bedugnak abba a szörnyű intézetbe. – Ostobaság! A gyámod vagyok, nem érted? Mint legöregebb rokonodnak, jogom van a gondodat viselni. Isten irgalmazzon annak, aki csak egy ujjal is hozzád mer nyúlni! Vinga hozzábújt, mint egy hízelgő macska. – Ó, Heike, milyen bátor vagy! – Ne hízelegj! Erről még holnap beszélünk. – Mindenesetre nagyon kedves volt tőled, hogy arra kértél, kísérjelek el a temetőbe. Olyan régóta vágyom már oda. – Kedves volt tőlem? Nem tudok olvasni. – Micsoda? Nem tudsz olvasni? A te korodban? – Nem volt lehetőségem, hogy megtanuljak. Ne felejtsd el, hogy szegénységben nőttem fel, kedves, de tanulatlan emberek között. Vinga újra hozzábújt. – Vagy úgy, tehát most szükséged van rám? – Igen, így van. – Milyen csodálatos! Heike, minden egyes sírkövet megmutatok neked. Pontosan tudom, kit hol temettek el. És ügyesen olvasok. – Csak ne vidd túlzásba megint a segítséget –
mondta a férfi nevetve, és átölelte Vinga vállát. Néhány madár rebbent fel riadtan, amikor felcsattant a nevetés. – Tulajdonképpen halálos fáradtnak kéne lennem – közölte Vinga. – Hiszen múlt éjszaka le se feküdtünk. De annyira izgatott vagyok, hogy úgy érzem, nincs többé szükségem alvásra. Heike, el sem bírod képzelni, milyen érzés itt lent járkálni a faluban egy jóbarát társaságában. – Én is hasonlót érzek. – Mivel te is magányos voltál? – Igen! A lány megfogta a kezét. – Akkor hát szükségünk van egymásra, nem igaz? – Így van – helyeselt Heike. Ám elszorult a torka, amikor érezte, hogy milyen könnyen bele tudna habarodni ebbe a kis teremtésbe. De ezt nem engedheti meg magának. Nem viselne el több csapást az életben, mint amennyiben eddig volt része. Tisztában volt vele, ha Vinga hozzá illő férfiakkal találkozna, rögtön elfelejtené őt. Tovarepülne, mint a pillangó. Miért is gondol annyit a jövőre? A TEMETŐ KAPUJA nagy csikorgással nyílt ki. – Pszt – suttogta Heike. – Gondolj a falu lakóira, mit szólnak, ha meghallják ezt a zajt! „Ki az, aki az éjszaka közepén kint járkál a temetőben? Gyerünk, nézzünk utána!‖ Vinga nem értett egyet vele. – Először is nincs még éjszaka. Másodszor, itt a faluban az emberek szorgalmasan dolgoznak, így mindegyikük korán ágyba bújik. Harmadszor, az em-
berek szörnyen babonásak. Egyikük se merészkedne ide. – De Snivel emberei nem szakadnak meg a munkában. Igaz, szerencsére jó messze vannak innen. – Az unokaöccséről azonban semmit sem tudunk. Arról a gazfickóról, aki Elistrandra fészkelte be magát – jelentette ki Vinga. – Á, ő túl lusta ahhoz, hogy idejöjjön – közölte Heike. Így biztonságban érezték magukat. – Ráadásul a holtaktól sem félünk – mosolygott a férfi. – Nem, nem félünk – vágta rá Vinga merészen, de a hangja igencsak megremegett. Heikének eszébe jutott a stregesti temető, ahol bezárták a halottasházba. Pedig nem bírja elviselni, ha bezárják valahova. Elmesélte a kalandját Vingának, majd az egész szörnyű történetet a hollószárnyakról. A lány együttérzéssel hallgatta a férfi vallomását, hogy fél, ha bezárják. Megértette. Ezt a félelmét még gyermekkorából hozta magával, amikor apja ketrecbe zárta. Vinga elvitte Heikét a temető régi sírjai közé. – Itt van a legfontosabb sírkő – jelentette ki elfogódottan. Meglehetősen nagy volt, de nem hivalkodó. – Olvasd el, mi áll rajta kérlek! – kérte Heike. Vinga hozzákezdett az olvasáshoz. Alig látott a sötétben, és a betűk is megkoptak az évek során. – Át kell festetnünk az írást – dünnyögte Vinga. Aztán fennhangon olvasta: – „A JÉGHEGYEK NÉPÉBŐL SZÁRMAZÓ JÓ
TENGEL 1548 – 1621. HITVESE, SILJE ARNGRIMSDATTER 1564 – 1621. Életük a szeretet jegyében telt el.‖ Heike megilletődve állt egy darabig. Érezte a pillanat ünnepélyességét. Találkozott már Jó Tengellel, s most itt áll a sírjánál. – Mi áll ott kicsit lejjebb? – kérdezte. – „A JÉGHEGYEK NÉPÉBŐL SZÁRMAZÓ SOL ANGELICA 1579-1602 emlékének‖ – Emlékének? – Igen. Őt nem ide temették. A hatóságok rendelkeztek a holtteste felett. Te találkoztál vele, ugye? – kérdezte a lány félénken. – Igen. Többször is. A legszebb nő, akit életemben láttam – felelte Heike mosolyogva. Vinga bólintott. Nem érzett irigységet vagy féltékenységet. Kivett egy szál virágot a csokorból, és a sírra tette. – Mély tiszteletet érzek mindhármuk iránt – jelentette ki Heike halkan. – Siljét is beleértve! – Igen. Silje éppolyan fontos szerepet töltött be a nemzetségben, bár nem a Jéghegyek Népéből származott. – Nélkülözhetetlen volt Tengel számára, s emiatt mindannyiunk számára is. – Szinte ősanyánknak tekinthetjük. Heike bólintott. Többekkel találkozott a nemzetség halottai közül. Például Didával vagy a Sötétség Vándorával. De most a nemzetség legjelentősebb tagjainak sírja előtt állt, gondolataiba merülve, szótlanul. A lány egyszerre hosszabb magyarázatba kezdett:
– Sok sír van, amit szívesen megmutatnék, de nem lehet. A Meiden család sírjai. Charlotte Meiden. Dag és Liv. Tarald, Sunniva és Yrja. Mattias és Hilde – tudom a nevüket kívülről. Gyakran jártam itt gyerekkoromban. Saját sírkamrájuk van a templomban. Tudod, a Meiden család előkelő család volt. Övék volt Graastensholm, és ők emelték ki a Jéghegyek Népét a szegénységből. Nagyban hozzájárultak a jó hírünkhöz. Irmelin volt a nemesi család utolsó leszármazottja. – Igen, de ne feledkezzünk meg a Paladin nemzetségről sem. Ők még előkelőbbek, nem igaz? – Hát persze! Benősültek a Meiden családba, így került kapcsolatba velük a Jéghegyek Népe. Rajtuk keresztül került nemesi, fejedelmi vér a családba, Cecilie Meiden és Alexander Paladin házassága révén. De a legtöbb Paladin Dániában van eltemetve. Itt csak… várj, mindjárt odaérünk! Néhány új, tetszetős sírkőhöz sietett. – Ebben a sírban nyugszik Tristan és felesége, Marina. Itt meg Ulvhedin és Elisa. – Várj! Ulvhedinnel már találkoztam. Letennél a sírjára egy szál virágot? – Persze, szívesen! Vinga kivett egy szálat a csokorból, és tisztelettel letette a sírra. Továbbmentek. – Itt alussza örök álmát Jon Paladin és Bronja. Itt pedig a nagyszüleim: Ulf és Tora Paladin. Megállt a következő sír előtt, és megbicsaklott a hangja. Némán letette a virágokkal teli korsót a sír elé. Heike felvette, és megtöltötte vízzel a temetőkapunál. Vinga olyan szépen elrendezte benne a virágokat, am-
ennyire csak tudta. Aztán elindultak. Heike nem kérdezte, mi áll a síron. Itt nyugodott Vemund Tark és felesége, Elisabet Paladin, a Jéghegyek Népének leszármazottai. El is felejtette, hogy Vinga ereiben anyai ágon fejedelmi vér csörgedezik. Azon gondolkozott, hogy ez néha eszébe jut-e Vingának. Mindenesetre a lány soha nem említette. Vinga megköszörülte a torkát és így szólt: – És most, Heike, megmutatom neked Liv sírját. – Hangja még mindig szomorúan csengett. A családom – gondolta Heike, míg a sírhoz értek. – „A JÉGHEGYEK NÉPÉBŐL SZÁRMAZÓ ARE 1586 – 1660. Felesége, META 1587 – 1635.‖ Szédítő az idő múlása – gondolta Heike ijedten. Vinga folytatta az olvasást: – Még egy név van bevésve a sírkőbe: „A JÉGHEGYEK NÉPÉBŐL SZÁRMAZÓ TROND 1608 – 1625.‖ Nem élt túl sokáig. – Igen, tudom. Elesett a harmincéves háborúban. Már találkoztam vele. Vinga elmosolyodott. Olyan hihetetlenül hangzott, hogy Heike képes kapcsolatot teremteni több évszázada elhunyt őseivel. Ráadásul mindezt természetes egyszerűséggel közölte. – Tudod, tulajdonképpen a nemzetségünk átokkal sújtott tagjai közé tartozik. Nem azok közé, akik védelmezik az utódokat. De mivel még fiatal volt, a gonosz még nem kerítette teljesen hatalmába. Fiatal élete során a gonosznak csak egyszer sikerült érvényesítenie a hatalmát fölötte. Amikor szembeszegült a bátyjával, és a halálát okozta.
– Igen, így van – helyeselt Vinga – Itt fekszik a bátyja. „A JÉGHEGYEK NÉPÉBŐL SZÁRMAZÓ TARJEI LIND. Elvesztése pótolhatatlan.‖ Ezen a sírkőn olvasta a lány először a Lind nevet. Heikének hevesen dobogni kezdett a szíve. Az ősapám. Tarjei volt az én… Kim is? A nagyapám nagyapja nagyapjának az apja. Vinga nem vette észre a férfi elfogódottságát Tarjei sírjánál. A következő sírhoz lépett. – Itt nyugszik Brand és felesége, Matilda. Továbbmentek. Heike némán követte a sírok között. – „A JÉGHEGYEK NÉPÉBŐL SZÁRMAZÓ ANDREAS LIND. Felesége, ELI. A JÉGHEGYEK NÉPÉBŐL SZÁRMAZÓ NIKLAS LIND 1655 – 1713. Felesége…‖ Irmelin Meiden volt a felesége, és ugyanabban az évben halt meg. Én is az ő példájukat fogom követni, ha férjhez megyek. Így nem fogok szenvedni a magánytól. Nem volt mindig könnyű követni Vinga csapongó gondolatmenetét. Egy másik sírkövön ezt olvasta: – „A JÉGHEGYEK NÉPÉBŐL SZÁRMAZÓ ALV LIND. Felesége, BERIT.‖ És itt pedig… Gyere gyorsan, Heike! „A JÉGHEGYEK NÉPÉBŐL SZÁRMAZÓ INGRID LIND.‖ – Ó, és nem hoztam egy szál virágot sem. – Majd pótoljuk máskor. Íme, az utolsó sírkő: „KALEB ELISTRAND 1618 – 1695.‖ Tudod, nem volt utóneve, így felvette az uradalom nevét. „Felesége, GABRIELLA PALADIN. 1628 – 1712.‖
– Villemo szülei – dünnyögte Heike. – A család két ága kivándorolt Norvégiából. Az ő sírjuk nem itt fekszik. Lene Paladin Skånéban telepedett le, Mikael Lind Stockholm közelében. Tudod, amikor arra gondolok, régen mennyire elágazott a nemzetségünk és most milyen kevesen vagyunk, elfog a szomorúság! Hányan is maradtunk? Arv Grip és leánya Smålandban, Ingela és fia, Ola, Södermanlandban. No és mi ketten. Az összesen hat! – Ne hagyd ki a sorból Christert, Arv fiát, akinek nyoma veszett. – Azt hiszem, róla sajnos letehetünk. Soha nem bukkanunk a nyomára. Ebba semmit sem tudott arról a gazdag emberről, aki magával vitte. Csak bizakodhatunk benne, hogy jól megy a sora. – Igen, mivel a férfi gazdag, valószínűleg nem szenved hiányt semmiben. De a pénz nem minden. – Ebben igazad van. Közhely, de találó. – Nos, nem tudom, van-e még valami, amit látni szeretnél? – Nem, nincs. Mára elég volt. Hálás köszönet, hogy elkísértél. Most legalább tudom, hol vannak a sírok, és később vissza tudok jönni egyedül. Olyan sok megbeszélnivalóm van… No de Vinga, csak nem fogsz megsértődni ezért! A lány elfordult. – Gyere csak vissza egyedül. Ez a sok sír! Rengeteg beszélnivalód lesz. Én teljesen hétköznapi ember vagyok. – Egyáltalán nem – mondta Heike gyöngéden, és megsimogatta az arcát. – Te vagy a legszebb teremtés, akivel valaha találkoztam!
– Olyan irigylésre méltóan meleg szavakkal illetted a smålandi Gunillát. – Gunilla édes kis teremtés, de nincs olyan jó humora, mint neked. Különben sem érzek iránta semmit azon túl, hogy a rokonom. Ezt nyugodt lelkiismerettel kijelenthette. Miután ivott Sol varázsfőzetéből, Gunilla nem volt rá semmilyen hatással. Különben sem korbácsolta fel szenvedélyeit a lány jelenléte annyira, mint az érzéki Vinga. De Heike nem bánt elég óvatosan a szavakkal. Újfent bonyodalmat okozott. – Úgy érted, én többet jelentek neked, mint egy rokon? – Vinga… Egyáltalán nem erről van szó! Te jó ég, legalább érjünk ki a temetőből! A hazafelé vezető úton dühösen felgyorsította lépteit, tekintet nélkül arra, hogy Vinga követni tudja-e vagy sem. Dühös volt magára. Részben mert nem figyelt oda eléggé, mit mond, részben pedig azért, mert furcsa gondolatok jártak a fejében. Ha látta volna a lány arckifejezését, még jobban elkeseredik. Vinga könnyű léptekkel futott utána. Mint egy gyerek, akinek szép ajándékot ígértek, és most várakozástelien dudorászgat magában.
7. fejezet VINGÁNAK MICSODA ÉJSZAKÁBAN volt része! Először is szörnyen félt, hogy egyedül kell aludnia Simen házában. Mi lesz, ha Simen mégis hazajár kísérteni? Vinga azok közé az emberek közé tartozott, akik nem félnek a rablóktól vagy a gyilkosoktól – de ijedtükben majd meghalnak, ha váratlanul egy árnyékot látnak vagy egy sóhajtást hallanak. Vinga most úgy érezte magát, mint fent a tanyán az első évben, amikor fél éjszaka virrasztott a kecskéhez bújva attól tartva, hogy váratlan betolakodók csapnak le rá az éjszaka közepén. Most még nyomorultabbul érezte magát, mivel a kecske nem bizonyult elegendő védelmezőnek. Egy férfi erős ölelésére vágyott. Hányszor, de hányszor indult ki Heikéhez a csűrbe! De mindannyiszor megtorpant, meggondolta magát. Az jutott eszébe, milyen dühös lenne a férfi, ha kimenne hozzá. Amikor elaludt, akkor sem volt nyugodtabb lelkiállapotban. Akkor az álmai kínozták. Álmában a temetőben futott a sírok között és egy ronda kísértet, egy visszataszító öregember üldözte, nyilván Simen. Várakozóan, kéjes örömmel lesett rá a sírok között. Hihetetlenül sokáig tartott ez a rémálom. Már azt hitte, soha nem ér véget – de az álom helyszíne hirtelen megváltozott. Egy hatalmas mezőn találta magát. Csak az eget és a földet látta, semmi nem volt, ami megtörte volna a táj egyhangúságát. Futott, egyre csak futott valami elől. Hirtelen egy óriási csődör bukkant
fel mögötte távolabb, de egyre közeledett. Éjfekete volt, és Vinga nagyon jól tudta, mit akar. Noha megrémült, furcsa módon azt kívánta, bárcsak utolérné, hogy megadhassa magát sorsának. A csődörnek ugyanolyan kéjsóvár tekintete volt, mint a temetőbeli undorító kísértetnek. Néha már úgy tűnt, hogy nem is két különböző lényről van szó. Erre beléhasított a félelem. Hirtelen már csak a lovat látta, aztán az is eltűnt, és egy nagy, erős férfit pillantott meg, aki gyengéden átölelte. A férfi biztosította arról, hogy nincs mitől félnie, ő majd megvédelmezi. Vinga érezte, amint teste elgyengül, és arra gondolt, hogy átadhatja magát vágyainak, hiszen ez csak álom… De ebben a pillanatban jött az ébredés kiábrándító pillanata. Vinga rettentő csalódott volt. Mégsem mert kimenni a csűrbe. Közben kint megvirradt, és Vinga úgy gondolta, alszik még egy kicsit. Mély, sötét álomba merült. ARRA ÉBREDT, hogy teljes csend veszi körül. Nyomasztóan hatott rá az érzés, hogy teljesen egyedül van. Még a kecskéje sem volt a közelben. Ez azt jelenti, hogy Heike közben felébredt, bejött szobába és kivezette a kecskét. Itt volt és látott alvás közben. Milyen kínos! Az ember ritkán szép, amikor alszik. Ki is mondta, hogy akivel össze akarunk házasodni, előbb nézzük meg evés és alvás közben? No de azt is mondják, hogy a szerelem mindent megszépít. Vinga szépen felöltözött, megfésülte a haját. Fésű-
je igen kezdetleges volt. A fogai mindig kitörtek, így A nem győzött új fésűket faragni. Amikor úgy gondolta, hogy már szalonképes, kiment az udvarra. Pontosabban kilibbent, hogy még hatásosabb legyen a jelenet. A kecskét nem sikerült elkápráztatnia. Hohó – gondolta Vinga, Heike újra lefeküdt aludni. Most majd megkapja! Meglepem az ágyban a hétalvót! Feltépte a csűr ajtaját, de korai volt az öröme. Heikének hűlt helyét találta. Az ágyneműjét szépen összehajtogatta – erről a lánynak eszébe jutott, hogy az övét elfelejtette összerakni. Vinga elkezdte keresgélni az udvaron. Először bizakodva, majd egyre riadtabban. Végül ott állt az udvar közepén csendesen szipogva. Csalódottságában legszívesebben üvöltött volna. Most már csak egy lehetőség maradt: hogy Eirik tanyájára ment. Vingának csupán elmosódott emlékei voltak Eirikről és családjáról. Szüleivel elmentek néhányszor a háza előtt a vasárnapi séta alkalmával. Édesanyja, Elisabet udvarias viselkedésre tanította Vingát. Arra, hogy udvariasan köszönjön a parasztoknak, és ha szükséges, még szóba is elegyedhet velük. Arra azonban vigyáznia kellett, hogy ne legyen bizalmaskodó. A Jéghegyek Népe sosem hordta fent az orrát. A faluban mindenki jó véleménnyel volt a Jéghegyek Népéről. Vinga azonban mégsem merte felkeresni Eirikéket. Az emberektől való félelmét még mindig nem tudta leküzdeni.
Talán elbújhatna az erdő szélén, és ott várhatna, amíg felbukkan Heike alakja. Habozva vágott neki a fűvel benőtt szekérútnak. A kecske régi jó szokása szerint böködte az úton. Azt hitte, portyázni mennek, mint hajdan. Vinga beletúrt az állat szürkésfehér gyapjába, és közben ezt suttogta: „te vagy az egyetlen hű barátom.‖ Nagyon elesettnek érezte magát, és rettentően félt. HEIKE A LOVÁT HOZTA EL Eiriktől. – Vinga fogja először felkeresni Sörensen ügyvédet – mondta neki. – Én majd később beszélek vele, miután felkészültek a látogatásomra. Csak azt nem tudom, hogyan öntsek bátorságot a lányba. Nem mer elmenni. – Hát igen. Nem könnyű. Rögtön elillan, amint embert szimatol a közelben – okoskodott Eirik. – Megpróbálom rábeszélni, hogy jöjjön el velem hozzátok, amint felébred. Ha sikerül megbarátkoznia veletek, a többi magától megy majd. Remélem, nemsokára visszajövünk. Majd hazalovagolt. Amikor már úgy félúton lehetett, egy villámgyorsan mozgó alakot pillantott meg maga előtt. Mintha egy róka rejtőzött volna el az erdőben. Viszont egy kecskét hagyott maga mögött. Ez rögtön megmagyarázta a róka kilétét. Heike megfékezte a lovát. – Gyere vissza, Vinga! Csak én vagyok. A lány előmászott, és futva közeledett felé. Aztán kicsit távolabb megállt. – Ez csak a lovam – nyugtatta meg Heike – Eirik
istállójában volt eddig. A lány lassan megmozdult. Most látta csak, hogy könnyes a szeme. – No de Vinga… A lány odarohant hozzá, és öklével vadul ütni kezdte a térdét, miközben hangosan szipogott. — Azt hittem, elmentél – kiabálta. – Azt hittem, elmenekültél, mert olyan ostobán viselkedtem. Azt hittem, soha nem látlak többé! Heike megpróbált leszállni a lóról. — De kedves, drága Vinga, nem akartam rád ijeszteni! Azt hittem, alszol. Vinga nem hagyta abba a sírást, és egyre csak ütötte a férfit. Nem akart ránézni, nem akarta azt sem, hogy megvigasztalja. Néha olyan jól esik szenvedni… Majd elcsukló hangon ezt mondta: — Nem szabad így viselkedned. Nem bírok egyedül maradni. Heike igyekezett megnyugtatni. — Mit értettél azon, hogy ostobán viselkedtél? Ez nem igaz! — De igen. Olyan mérges voltál tegnap hazafelé menet. Nem is értettem, miért. Aztán veled álmodtam, de nem történt semmi. Az álom legkellemesebb részénél felébredtem. Ezért olyan dühös lettem rád. Pedig te nem is tehettél az egészről… – No most már elég! Ne vonj felelősségre az álmaidért! Jó, bevallom, dühös voltam tegnap este, de magamra, és nem rád. Hát nem érted, te ostoba liba? Heike elhallgatott. Vinga is lecsillapodott kicsit. A férfinek eszébe jutottak a lány szavai: „Veled álmodtam, de nem történt semmi.‖ Mit értett ezen?
„Dühös lettem.‖ Heike elpirult, amikor megértette, miről álmodhatott a lány. Nem volt nehéz kitalálni. Őt rögtön elnyomta az álom, annyira ki volt fáradva. Ám ébredéskor kellemesen bizsergető érzés áradt szét benne. Úgy érezte, valami jó dolog történt vele. Vinga! Vinga volt a kellemes érzés forrása. De amint ébredés után teljesen magához tért, kijózanodott. Eltűnt az iménti érzés, és eszébe jutott, hogy felelősséggel tartozik Vingáért. A józan eszére hallgatott: Hagyd békén a lányt, nem hozzád való! Be kellett, hogy menjen hozzá, mert a kecske nagyon bánatosan mekegett. Először kopogott, de mivel senki nem válaszolt, belépett. A kecske rögtön kisurrant. Heike csalódottan állt. Nem gondolta volna, hogy egy ilyen riadt kis erdei madár ilyen mélyen tud aludni. Vagy szörnyen fáradt, vagy mivel tudja, hogy Heike kint alszik és őrködik, biztonságban érzi magát. Valószínűleg mindkettő. Természetes, hogy ki volt fáradva, hiszen hosszú hónapokig éberen aludt. Idegei pattanásig feszültek. Kellemes érzés, hogy valaki teljesen megbízik benne! Ugyanakkor nyomasztó is – gondolta, ahogy nézte az alvó lányt. Nem látott túl sokat belőle. Az oldalán feküdt. Füléig húzta a takarót, így csak a homloka és a szeme látszott ki. A szépívű szemöldöke… Gunilla és Vinga. Körülbelül egyidősek, mégis mennyire más a két lány! Nem is a külsőre gondolt, bár kinézetre is nagyon különböztek egymástól.
Eszébe jutott Gunilla természetellenes félelme a férfiak közelségétől. Ezzel szemben Vingát alighanem nehéz lesz megfékezni. Közvetlen és annyira kíváncsi, hogy készen áll szinte bármire. És ami a legrosszabb: teljesen ki van éhezve az emberi melegségre. Egy kicsi, hízelgő gyereklány, akinek két éven át nem volt kihez bújnia! Veszélyes, igen veszélyes! Lassan a testtel, Heike! Nehogy gyógyíthatatlan lelki sebeket szerezz! Hol van az megírva, hogy minden egyes nőbe bele kell szeretnie, aki az útjába akad? Persze, ez azért nem törvényszerű. Heike sok nővel találkozott. Krajnában Mirával, nem is beszélve a gonosz Anciolról Stregestiben. Úton észak felé a fogadókban és a parasztudvarokban is szép számmal akadtak nők. Kicsit szemügyre vette őket, de nem keltették fel érdeklődését. Ő sem a nőkét. Először Gunilla váltotta ki belőle azokat az érzéseket, melyek képesek teljesen megváltoztatni az embert. Akkor szándékosan vetett véget ennek az érzésnek. Mert Gunillának rengeteg kérője akadt. Ráadásul nem mutatott különösebb érdeklődést Heike iránt. Ezért Vinga sokkal veszélyesebb rá nézve. Mivel csak ő létezik számára, nincs összehasonlítási alapja. De amikor majd kikerül az életbe, az a nap végzetes lehet Heike számára. Ezért szóba se jöhet másként, csak barátként. Meg kell mutatnia neki, hogy a világon más fiatal férfiak is vannak, nemcsak ő a torz, démoni külsejével! Igen. Heike nagyon szigorú véleménnyel volt ma-
gáról. Miután mindezt végiggondolta, higgadtan így szólt: – Beszélgethetünk? Megnyugodtál végre? Vissza akarjuk szerezni az otthonunkat, nemde? A lány bólintott. – Akkor újra meg kell tanulnod emberekkel érintkezni. Különben nem szerezheted vissza Elistrandot! A lány nem válaszolt. Gyanakvóan és sértődötten nézett a férfira. Arca csupa maszat volt a könnyeitől. – Ma túl sokáig aludtunk – folytatta Heike. – Ma már nem érünk be Christianiába. Nem is baj, nyersz egy napot. Elmegyünk Eirikhez. Már várnak… – Nem! A férfi nem engedte el, erősen szorította a karját. – Előbb-utóbb rá kell szánnod magad. Velem minden nagyon simán ment. – Igen, de te a Jéghegyek Népének leszármazottja vagy. – Vinga – szólt rá szigorúan. – Nem szabad ilyen szűklátókörűnek lenned! Nehogy azt hidd, hogy nemzetségünk tagjai különbek, mint a többi ember. Nemzetségünkben is voltak alávaló emberek. Nem az átokverte kitaszítottakra gondolok. Rajtuk születésüktől fogva ül az átok. Ha megismernéd Eiriket és családját… – De elkapnak és elvisznek Fleden asszony intézetébe. Heike jól megrázta. – Megőrültél? – kiáltotta. Ez már sok volt Vingának. – Nem őrültem meg, de…
Hirtelen megnyugodott. – Legyen ahogy akarod – mondta végül fáradtan. – Veled megyek. De köss a kecske köteléhez, különben attól félek, útközben bemenekülök az erdőbe. Heike elmosolyodott. Gyalog folytatta az utat, a ló gyeplőjét tartotta az egyik kezében, Vinga kezét a másikban. A lány alig vonszolta magát. Ide-oda kapkodta a fejét ijedtében, de azért vele tartott. Hogy elterelje a figyelmét, beszélgetésbe elegyedett vele: – Tegnap nem akartam szóba hozni a sírnál, nem volt alkalmas a pillanat. De van valami, ami régóta foglalkoztat. A szüleidet járvány vitte el. Miféle járvány volt? Mik voltak a tünetek? – Ó, szörnyű volt, Heike! Valamiféle torokgyulladás. Nem akarok beszélni róla. – Ismerősen hangzik – mondta Heike gondolataiba merülve – Egész Európában pusztított… Amiről Vinga és Heike beszélgetett, nem volt más, mint a diftéria. Ez a betegség északon először a XVIII. század közepén ütötte fel a fejét. Nem indokolatlanul féltek tőle az emberek. A betegségnek sok megjelenési formája volt. Nagyon kellemetlen lefolyású, és a legtöbbször halállal végződött. – Nem kell beszélned róla. Hanem van itt valami, amit nem egészen értek. Az apádat elvitte, hiszen súlyos, halálos betegség. De az édesanyád, Elisabet a Jéghegyek Népe leszármazottja! Mi nem szoktunk ilyen járványok áldozatául esni. Persze előfordul, de nagyon ritkán. Hacsak nem gyengélkedett már előtte is. – Nem, anyám mindig makkegészséges volt. De a
járvány rendkívül sok embert elvitt. – Viszont te életben maradtál- mosolygott Heike. – Igen. Hiszen ismered a mondást: csalánba nem üt a menykő. Hanem most aztán tarts erősen, Heike, különben elfutok messzire! Heike kikötötte a lovat az istállóban, és átölelte a lányt. – Senki nem veheti el tőlem az én kis Vingámat. A lány olyan áhítattal nézett fel rá, hogy Heike rögtön megbánta szavait. Ó, hogy soha nem tud vigyázni a szájára! VINGA MEGENYHÜLT, amikor látta, hogy Eirik családja éppoly zavarban van, mint ő. Az asszonyok pukedliztek, ahogy az illem megkívánta, a férfiak pedig hajadonfőtt meghajtották magukat előtte. Eirik menye megkérdezte, nem enne-e egy kis tejfölt frissen sült árpakaláccsal. Vinga Heikére nézett. A fiú bátorítóan intett neki. – Köszönöm, szívesen megkóstolom – mondta Vinga. Hangja remegett az ijedtségtől. De senki nem nevette ki, mindenki igyekezett illően vendégül látni a vendégeket. Heike korábban gyakran megfordult náluk, otthon érezte magát. Vinga azonban sok év óta először lépte át idegen emberek házának küszöbét. Sápadt volt és nagyokat nyelt ijedtében. Négy-öt gyerek is volt a családban, akik mélységes tisztelettel bámulták Vingát, ahogy asztalhoz ült. A lányok egyike körülbelül annyi idős lehetett, mint ő. Nyilván vele lakott volna egy szobában, ha akkor nem riad vissza ettől a lehetőségtől. Vinga Eirik menye felé fordult, összeszedte magát
és így szólt: – Köszönöm, hogy kölcsönadtad a ruhádat! Erre egy sor bocsánatkérés következett az anyag rossz minőségét és a varrást illetően. Leültek a szegényes asztalhoz. Eirik és fia velük falatozott. Az asszonyoknak és a gyerekeknek nem volt helyük az asztalnál. Ez volt a szokás. Heike nem akart beleszólni, bár nem tetszett neki. Mégsem szólt. Majd legközelebb. Heike gondterhelten nézett Vingára. A lánynak úgy remegett a keze, hogy nem tudta megtartani a vékony, kerek, kis süteményeket. Tekintetével pánikszerűen Heikét kereste. Minden percben készen állt a menekülésre. Heike nem merte szóba hozni a christianiai utazást. Még túl korai lett volna. Észrevette, hogy Vinga a gyerekeket figyeli, akik szépen felsorakoztak a fal mellett. A fiatal lány barátságosan rámosolygott Vingára, zavarában elpirult és kezével eltakarta az arcát. Vinga nagyon óvatosan, de visszamosolygott rá! Ebben a pillanatban szörnyű hangzavart hallottak kintről. Az állatok riadtan rikoltoztak. – A kecském! – kiáltotta Vinga és kirohant. A többiek utána. Vinga kecskéje összeütközésbe került a tanya többi állatával. Nem volt különösebben veszélyben, de Vinga azért élesen rákiáltott: – Jössz ide rögtön! A kecske azonnal szót fogadott. Elrejtőzött Vinga háta mögött, majd kidugta mögüle a fejecskéjét, és egy hangos ―meee‖-vel tovább mérgesítette a többi
állatot. Az összesereglett nézősereg értetlenül nézett Vingára. – Meg lehet szelídíteni egy kecskét? – kérdezte Eirik menye. Heike adta meg a választ: – Ha az ember együtt él vele két évig, akkor minden további nélkül. A gyerekek odaléptek Vingához. A legkisebb, akinek még fogalma sem volt az illemről, egyszerűen megkérdezte Vingától: – Meg akarod a nézni a kiscicámat? – Nekem pedig van egy borjúm – mondta a másik fiú. – Persze nem az enyém, csak megengedik, hogy ezt mondjam. Vinga habozott egy darabig. Most már nem is fordult Heike felé egy kis bátorításért. – Igen, szívesen megnézem. Elindult az istálló felé. Vingának az ajtóban jutott eszébe, hogy valójában félnie kellene. Kérdőn Heikére nézett. A férfi bátorítóan bólintott. Vinga észrevette a férfi tekintetében a büszkeséget. Mint az édesapja, amikor büszkén mutogatta lányát a vendégeknek. Egyszerre melegség és szomorúság öntötte el a szívét. – Nem lesz semmi baj – szólt Eirik, és a gyerekek felé bólintott. – Igen, ha így folytatódik, holnap Christianiába is elutazhatunk – örvendezett Heike. – Kölcsönadom a szekeremet. – Köszönöm. Hasznát vennénk. Egész úton még-
sem lovagolhatok Vingával egy lovon. Ellátták néhány jó tanáccsal, hogy juthat el legegyszerűbben a városba. Kint beszélgettek az ajtóban amikor egyszerre örömujjongást hallottak az istálló felől. Aztán az egész gyereksereg elviharzott előttük és felment a padlásra. Vinga arcán nyoma sem látszott a félelemnek. Tekintete ragyogott a boldogságtól. – Hála az égnek – nevetett Heike boldogan. Eirik menye így szólt: – Először azt hittem, kész nő. De most, hogy így elnézem, nem vagyok biztos benne… – Én sem – mosolygott Heike – Nemsokára tizenhét éves – de néha úgy viselkedik, mintha csak tízéves lenne, néha, mintha húsz. Nem egyszerű eset. Soha nem lehet tudni, hányadán áll vele az ember. – El tudom képzelni – mondta Eirik és huncutul csillogott a szeme. Kis idő múlva a gyerekek újra megjelentek az udvaron. Vinga és a fiatal lány jött leghátul. Szorosan egymáshoz simultak. Úgy tűnt, komoly dolgokról beszélgetnek. – Vinga, haza kellene mennünk – mondta Heike. A lány ránézett. – Tényleg. Majdnem elfelejtettem. Ma még a kecskét sem fejtem meg. – De én igen – nyugtatta meg Heike – Olyan mélyen aludtál, hogy nem akartalak felébreszteni. De még sok dolgunk van otthon. Boldogan búcsúzott a gyerekektől, és kipirult arccal követte Heikét. A mai nap nagyban hozzájárult Vinga gyógyulásához.
HEIKE CSENDBEN HALLGATTA Vinga élménybeszámolóját hazafelé. A lány arról beszélt, milyen jól megértik egymást Karival. Mindenről tudtak beszélgetni! – Tudod, még soha nem volt barátnőm. Nemsokára újra meglátogatom. – Vinga – kezdett hozzá Heike kényszeredetten a mondandójához. – Nagyon jó, hogy valakivel megoszthatod a gondolataidat. Nemsokára bizalmas dolgokról is fogtok beszélgetni, ahogy minden fiatal lány… Vinga megállt és fürkésző tekintettel nézte a férfit. A következő szavai olyan érettségről tettek tanúbizonyságot, amit Heike korábban még csak fel sem tételezett róla. – Neked és nekem megvannak a titkaink. És ez nem tartozik másokra – szólt halkan, és kezével óvatosan végigsimított a férfi arcán. – A Jéghegyek Népének nemzetségéhez tartozunk. Ez különböztet meg minket a többi embertől. De ezt csak mi tudjuk. Heike átölelte és óvatosan magához húzta. Vinga rögtön hozzábújt. – Köszönöm; Vinga – suttogta a férfi. Így álltak mozdulatlanul egy darabig. Élvezték ezt a szép, nyugodt pillanatot. Majd újra elindultak lassan, kéz a kézben, gondolataikba merülve. Vinga felemelte a tekintetét és felnézett a hegygerincre. Megborzongott. – Gondold csak el, hogy ott éltem fent egyedül! Hány sötét téli éjszakán át! Számomra is hihetetlen, hogy kibírtam! – Melletted volt a kecskéd – mondta Heike.
– Igen, igaz. A lány megfordult, hogy hálás pillantást vessen kis barátjára. De az valami finomságot talált az út menti árokban, így csak a hátsó fertályát látták a kis, bojtos farkacskájával.
8. fejezet HEIKE ALIG AKARTA ELHINNI, hogy másnap felkerekedtek Christianiába. Igaz, hogy megígérte a lánynak, ha vele tart a fővárosba, tetőtől-talpig felöltözteti. Persze a faluban is volt szabó, de erről mélyen hallgatott. Mit meg nem tesz néha az ember, hogy elérje célját! – Van elég pénzed? – kérdezte Vinga. – Pénzem az van – felelte Heike. – De akkor ne költsd rám! – Hát kire költsem? Erre Vinga megvillantotta kiscica-mosolyát, amelyet kivételes alkalmakra tartogatott. VINGA MAGÁVAL AKARTA VINNI Karit is a városba, de Heike szigorúan megtiltotta. Eiriket és családját nem szabad belekeverni a dologba. Heike nem szerette volna, hogy Snivel emberei rátaláljanak, még mielőtt készen állna a visszavágásra. Felmerült egy másik probléma is… Heike lovát nem lehetett bekötni a szekér elé. Egy lipicai mén mégsem végezheti egy igásló munkáját, méltatlankodtak az ártatlan lószemek. Kölcsönkérték hát Eirik öreg gebéjét, és felmásztak a szekérre. Ha nem látszott volna az arcuk, azt hihették volna, hogy egyszerű parasztok. De Vinga finoman metszett arcéle nemesi származásról tanúskodott és Heike… Ezzel a külsővel nem nézték egyszerű földművesnek, az biztos.
Ahogy közeledtek a városhoz, Vinga lelkesen csacsogott. Minden új volt a számára – Vinga – szakította félbe Heike. – Nem lesz könnyű dolgunk. – Snivel uraságra gondolsz? – Nem, nem. Az emberek, tudod… nincsenek hozzászokva a külsőmhöz. Ezért mindig is kerültem a városokat. Ha akarod, mehetek gyalog a szekér mögött, mintha nem ismernénk egymást. A lány hirtelen ránézett: – Nem vagy magadnál? Tagadjalak le? – Nem, nem erről van szó, csak hogy elkerüljük a kellemetlenségeket. Vinga újra előrenézett, és ezt sziszegte: – Meg se hallottam a javaslatodat. – De hát… – Egy szót se! Nem értelek én téged, Heike. Jó félóra múlva kezdte érteni, mire gondolt a férfi. Addig csak ült és azon siránkozott, hogy nemsokára emberekkel kell érintkeznie a városban. De hamar felhagyott az önsajnálattal, és el is felejtette az emberektől való félelmét. Minden képzeletet felülmúlt ugyanis az a bánásmód, amellyel Heikét illették. Nemsokára olyan kétségbeesettnek és tehetetlennek érezte magát, hogy sírva fakadt. Mennyire ostobák az emberek! Hát nincs bennük egy csöpp könyörületesség? Ezt kiabálta néhány fiúnak, akik kövekkel dobálták őket: – Sokkal jobb keresztény, mint bármelyikőtök! – Ne is törődj velük, Vinga – kérte Heike –
Egyébként nem vagyok keresztény. – Nincs jelentősége – mondta a lány felháborodva. – Azt hiszik, ha valaki keresztény, az már jó ember is. Ha pedig nem az, csak a gonoszság megtestesítője lehet. Heike elmosolyodott ezen a szűklátókörű nézeten, bár Vinga csak mások gondolatait továbbította. Christiania nagyon megváltozott az idők folyamán. A kis, kátránnyal bekent faházak helyén magas, kőből épült házak és valóságos kis paloták emelkedtek. Az árusok bódéi helyett takaros üzletek várták a vásárlókat. Annak ellenére, hogy a legtöbb utcát csatornázták, szinte mindegyiket ugyanolyan mocsok borította, mint régen. Vingának nem volt ideje megcsodálni a szép épületeket. Még mindig fel volt háborodva. – Utánad köpnek! Felnőtt nők, akiknek több eszük is lehetne, keresztet vetnek és kiáltozva elszaladnak, ha meglátnak. A férfiak a gallérjukba rejtik arcukat. A gyerekek kővel dobálnak, megijesztik a lovat! El kell tűrnünk mindezt? – Már megszoktam – felelte Heike, de a hangja nagyon fáradtan csengett. – Nyáron a legrosszabb, mert akkor nem tudom elrejteni az arcomat kalap vagy sál mögé. – Jó, hogy elfogadod magad olyannak, amilyen vagy. Értelmetlen dolog, ha az ember máshogy szeretne kinézni, mint amilyennek megszületett. Erről jut eszembe, soha nem szerettél volna más külsőt magadnak? – Dehogynem – felelte Heike halkan. – Különösen most…
Vinga ezt már nem hallotta, mert éppen három emberrel viaskodott, akik vészesen közel kerültek a szekérhez. Feléjük vágott az ostorral, így elkotródtak. – Soha nem kaptak el? – De igen. Tudod, amikor elindultam észak felé, legtöbbször kikerültem a városokat és falvakat. Ez azonban nem mindig volt lehetséges. Csehországban és Poroszországban börtönbe vetettek. Még a papot is a nyakamra küldték, hogy visszakergessen a pokolba. De miután váltottunk egy-két szót a fogvatartóimmal, mindig elengedtek. Tudod, beszélek németül. – Mennyi mindent tudsz! Heike elmosolyodott, nem volt ellenére az elismerés. – Egyáltalán nem tudok sok mindent. Hanem egyszer igen megjártam. Egy kis faluba kerültem, isten tudja hol. Rám támadtak, miközben aludtam, és máglyán el akartak égetni. Akkor a mandragóra mentette meg az életemet. Varázserővel ruházott fel. Sikerült megbabonáznom a támadóimat és rávenni őket, hogy vegyék le láncaimat. Vinga némán nézte a férfit: – Soha nem féltél? – Csak a lovat féltettem. Nem akartam elveszíteni. – Meg tudom érteni. Mondd, messze vagyunk még Sörensentől? – Eirik leírása szerint ott, abban az utcában lakik. Most már belátod, hogy jobb, ha egyedül beszélsz vele első alkalommal? – Igen, nem tehetek mást, mivel az emberek olyan ostobák, hogy a külsőből ítélnek. – Tudod, mit kell mondanod?
– Igen, persze. Jól megtanultam a leckét. – Nem félsz már az idegenektől? Nem fogsz viszszafutni az erdőbe? – Nem. Miután tanúja voltam, hogyan bánnak veled, emellett eltörpül az én félelmem. Befordultak az utcába. Könnyen megtalálták Sörensen házát. A ház jólétről tanúskodott. Bejárata csak úgy roskadozott a díszes cikornyáktól. – Mit csinálsz, mialatt én bent vagyok? – kérdezte a lány. – Az nem egy béristálló a közelben? – De, úgy néz ki. – Akkor ott várlak a lóval. Ott talán békén hagynak. Vinga bólintott. Kezével idegesen gyűrögette a ruháját. Száját harapdálta izgalmában, és igen sápadt volt. – Majd érted megyek utána. Heike nem tehetett érte semmit ebben a percben. Bátorítóan ránézett, de ez sovány vigaszt jelentett a lány számára. – Bemehetek ilyen ruhában? – kérdezte Vinga. Aggódva nézett végig magán. Ruháját derékban meg kellett hogy kösse egy madzaggal, különben a földet söpörte volna. Így is nagy buggyokat vetett karcsú derekán. Ujját feltűrte. Heike megindultan nézett végig nyomorúságos külsején. – Milyen ostoba vagyok! Egy varrónőhöz kellene először mennünk! Van is rá időnk, még korán van. Tudok egyet ebben az utcában, aki jól dolgozik. Eirik menye hallott róla még az anyádtól. Nem csodálkoz-
nék, ha ő lett volna anyád varrónője. Két házzal arrébb lakik. Rávesszük, hogy igazítsa meg egy kicsit a ruhát, aztán egy egész ruhatárat rendelsz majd nála. Tetőtől talpig felöltöztetlek! Mondd, hogy a ruháid odavesztek egy tűzvészben, vagy találj ki, amit akarsz. Kezébe vett egy bugyellárist, ami már a lány számára volt kikészítve, és így szólt. – Ez elég lesz néhány ruhára és mindarra, amire egy fiatal hölgynek szüksége van. – Hölgynek – vigyorodott el Vinga. – Igen, hölgynek. Soha ne feledd a származásodat, Vinga! Légy természetes és barátságos mindig mindenkivel, de soha ne feledd, milyen előkelő ősöktől származol! – Ugyan már! A Jéghegyek Népének nemzetsége a szívében és gondolataiban nemes. – Nem a nemzetségre gondoltam most, hanem a Paladinokra. No és a Tark név se megvetendő. Nem beszélve a Meiden családról. – De a Jéghegyek Népe a legkülönb mind közül. – Emberileg feltétlenül. Ebben egyetértek veled. De mi most a származásról beszéltünk. Nos, készen vagy? Ha nem tévedek, ez lesz a varrónő háza. Vinga nagy levegőt vett, majd kikászálódott a kocsiból és a kapuhoz ment. Heike látta, amint kinyitják a kaput és betessékelik. Ezután elhajtott. Egy kicsit görcsbe rándult a gyomra, mert egy jóképű fiatal fiú nyitott ajtót Vingának, és szemmel láthatólag el volt ragadtatva a lány szépségétől. Hiába, a világ tele van csinos fiatalemberrel – sóhajtotta Heike.
VINGÁT BEVEZETTÉK egy kopár és sivár hátsóudvarba. Soha nem tudnék városban élni! – gondolta. Soha! Hanem a fiú, aki buzgón lépkedett mellette és a bejáratig kísérte, igazán kedves volt! Észrevette, hogy amíg ő remeteéletet élt az erdőben, a világ nagyot változott. Vagy nem is a világ, hanem ő? Már nem úgy tekintett a fiúkra, mint hangoskodó csirkefogókra. Nem tért ki az útjukból. Izgalmasnak találta a fiúkkal való érintkezést. Mennyi pótolnivalója van! Titokzatos és barátságos mosolyt küldött a fiatalember felé. Vinga semmit nem sejtett a flörtölés fortélyairól. Teljesen természetesen jutalmazta a fiú csodálatát egy sokat ígérő mosollyal. Nem gondolt ő semmi rosszra! Csodálatos érzés volt, hogy eddig csak barátságos emberekkel találkozott. Ez percről percre növelte az önbizalmát. Heike, Eirik és családja, Kari, most meg ez a fiatalember… Persze van csürhe népség is. Például azok, akik kővel dobálták őket. De azok sem őt akarták bántani, hanem imádott Heikéjét. Neki kellett megvédenie. Ez csak növelte bátorságát. A varrónő is nagyon kedves volt. Jól emlékezett Tark tekintetes asszonyra. Persze, az a barátságos, szép nő! Milyen kár, hogy meg kellett halnia. Egyik legjobb vevője volt! Igen, gyakran járt Elistrandon. De most már be nem teszi oda a lábát! Most csupa barátságtalan népség lakik ott. Más varrónőkkel dolgoztatnak. Nem takarodsz ki fiam? Nem állhatsz itt, miközben kuncsaftjaim vannak. A fiam, jóravaló gye-
rek, csak kicsit semmirekellő. Mit szeretne a kisaszszony? Vinga elmagyarázta, hogy minden ruhája odaveszett egy szerencsétlenségben. Ezt a ruhát kölcsönkérte valakitől. De most szépen kellene megjelennie valahol. Át kellene alakítani a ruhát. És ez még nem minden. Varrna neki Sebastiansdatter asszony egy egész ruhatárat? Alsóneműt a legfinomabb anyagból, cipőre is szüksége lenne, ha ezt el tudná intézni a cipésznél. Tudna neki varrni egy kabátkát, ezenkívül egy hétköznapra való és egy ünneplő ruhát? Pénze van elég. Vinga megcsörgette a pénzeszacskót. Gazdagnak érezte magát. Eddig nem volt pénze. Szülei halála után rá kellett döbbennie, hogy az Elistrandot terhelő adósság háromszor akkora, mint a vagyonuk. – Ó micsoda megrendelés! – kiáltotta a varrónő elragadtatva. – Minden meglesz, Vinga kisasszony. De várjon csak… Tudja, édes kisasszonykám, egy előkelő hölgy régebben rendelt nálam egy ruhát. Ő hétköznapinak nevezte, de nekem soha nem lenne pénzem arra, hogy akár ünneplő ruhának is megvegyem magamnak. Nos, ez a hölgy meghalt, Vinga kisasszony. Nem betegség vitte el, féltékenységi drámának esett áldozatul. Azóta itt lóg ez a ruha, senki nem veszi meg. Egyrészt túl drága, másrészt a gazdag dámák mind igen gömbölydedek. De azt hiszem, kegyedre illene. Csak igen drága… Vinga nem tudta, mitévő legyen. – Megnézhetem? A ruha olyan csodaszép volt, hogy amikor Vinga meglátta, alig kapott levegőt. Hétköznapi viselet? Miféle dáma rendelhetett ilyen ruhát? Talán jobb nem
firtatni! Vinga most sem tagadta meg természetességét. Gyorsan lehúzta magáról a régi ruháját. Alsószoknyáját már rég kidobta, mivel túlságosan rongyos volt. – Jujj! – kiáltotta a varróné, és a szája elé kapta a kezét. Az ajtóhoz ugrott és gyorsan bezárta. – Amint látom, a kisasszony tényleg elvesztette minden ruháját! Fogja! Siessen, vegye fel gyorsan az újat, arra az esetre, ha a fiam be találna kukucskálni az ablakon! Vinga összeráncolta a szemöldökét, miközben magára húzta a ruhakölteményt. Másodszor esik meg vele, hogy ijedten felkiáltanak, amikor leveszi magáról minden ruháját. Nem értette a dolgot. A varrónő összecsapta a kezét. – No de ilyet! Vinga kisasszonyon ezerszer jobban áll mint azon a vén… akarom mondani, mint a másik hölgyön. Hátralépett egy kicsit, úgy is megcsodálta. – Milyen tündéri! Vinga arca ragyogott a boldogságtól. – Rajtam maradhat? Mennyibe kerül? – Persze, de valamit alá kellene vennie! – Minek? – kérdezte a lány, miközben ide-oda ringatózott a pompás selyemben. A ruha színe halvány tengerészkék volt. Rózsaszín tüllfátyol borította, így egyszerre rózsaszín, lila és kék színben váltakozott. A kar- és nyakrészen a legfinomabb csipkével díszítették. És hogy ringatózott a szoknyája! A varrónő erősködött, hadd fésülje meg és tűzze fel Vinga haját. A paróka már nem volt kötelező viselet. A hölgyek szabadon hordhatták a hajukat. Egy pár cipőt is kölcsönadott Vingának, majd kiválasztották az
anyagokat és megegyeztek az árban. A varrónő akkora fizetséget kapott, hogy a legtöbb férfi felháborodott volna rajta. Heike azonban biztosan csak megmosolyogná Vinga ügyetlenségét. Nemigen értett a pénzhez. A varrónőtől egyenesen az ügyvédhez kellett volna mennie, de úgy gondolta, először megmutatja magát Heikének. Különösen azért, mert a varrónő fiatal fia úgy bámulta, hogy majd kiugrott a szeme. Azt sem tudta, hogy iparkodjon, mikor kikísérte a gyönyörű ruhába öltözött hölgyet. Vinga egy csábos mosollyal jutalmazta igyekezetét. Végigfutott az istállóhoz vezető úton. Felemelte a szoknyáját, hogy ne érjen a mocsokba. Alig várta, hogy odaérjen. Könnyen megtalálta Eirik lovát. Heike éppen akkor tápászkodott fel egy szénabáláról. Senki más nem volt az istállóban rajtuk kívül. – Heike, idenézz! Hát nem csodálatos? A varrónőtől nem vitte el egyik megrendelője ezt a ruhát. Milyen szerencse! Mintha rám öntötték volna! Cipőt is adott kölcsön. Megperdült Heike előtt. Heike szóhoz se tudott jutni. Vinga hirtelen elhallgatott. – Nagyon drága volt. Itt a megmaradt pénz. Megrendeltem mindent, amire szükségem van. Nem sok maradt a bugyellárisban – mondta egyre vékonyodó hangon. – A tiéd, fogd! – mondta Heike. Többször megköszörülte a torkát, hogy meg tudjon szólalni. Vinga újra csicseregni kezdett:
– A varrónő azt mondta, tündéri vagyok! A fia meg olyan sóváran bámult rám! Tényleg az vagyok? Már évek óta nem néztem tükörbe. Szinte elfelejtettem, hogy nézek ki. Heike még mindig némán hallgatott. Egy gondolat járt a fejében, és ez megbénította: Egy szörnyeteg nem álmodozhat egy szépségről! A szörnyeteg senkiről sem álmodozhat. Legkevésbé róla. Heike érezte, eljött újra az idő, hogy megigya Sol keserű varázsfőzetét, amely kiöli belőle a szenvedélyt. A szenvedély szó nem is fedte a valóságot. Az, amit Vinga iránt érez, sokkal mélyebb, és napról napra erősödik benne. – Mondd meg az igazat, Heike, tényleg olyan vagyok? – kérdezte a lány bizonytalanul. – Milyen? – tért magához a férfi. – Hát olyan, amilyennek a varrónő titulált. Nem akarom megismételni, mert olyan nagyképűen hangzik. Mit is mondott a varrónő? Azt mondta, hogy tündéri? Sokkal több. – Nem, nem vagy tündéri – szólt, mire a lány szeméből eltűnt a ragyogás – Sokkal több vagy, Vinga. Te… Azt akarta mondani, hogy te vagy a leggyönyörűbb a világon, de hirtelen kezébe temette arcát. – Ne faggass! Szerzek neked egy tükröt, majd magad eldöntheted, milyen vagy. – Nem, én a te véleményedre vagyok kíváncsi! – Azt úgysem árulom el – mondta a férfi, és hátat fordított neki.
– Legalább annyit mondj, elmehetek-e így Sörensenhez? – kérdezte kétségbeesetten. Heike feléje fordult, hangja fáradtan csengett: – Persze, hogy elmehetsz. Úgy nézel ki, mint egy fiatal hölgy az udvari körökből. Erre újra felragyogott a lány arca. Heike kikísérte az ajtóig. Vinga végig csacsogott. – Tudod, Heike, olyan kellemes érzés volt, amikor a varrónő fia majd elnyelt a pillantásával. Nagyon jóképű fiú. Gyerekkoromban nem törődtem a fiúkkal. Nem érdekelt, hogy néznek ki. De most felkeltik az érdeklődésemet. Ez olyan érdekes. Amikor azok az ocsmány fiúk kővel dobálták a szekeret, jól megnéztem az öregebb fiúkat, pedig nem tetszettek, gondolhatod. De annyira furcsa, hogy nem olyanok, mint én. Olyanok, mint te… – Hát nem egészen – dünnyögte Heike. – Nem is hiszem, hogy akkora mutogatnivalójuk lenne, mint neked – nevetett csintalanul a lány. – De olyan izgalmas ez a felfedezés! A varrónő fia pedig egyáltalán nem volt visszataszító. Ahogy rám nézett, kellemesen megborzongtam… Persze nem ugyanazt éreztem, mint amikor az ágyad szélén ültem, de nagyon kellemes volt. Heike felnevetett. – Vinga, azt hiszem, ha hazaérünk, beszélnünk kell egy s másról, amiről az édesanyádnak nem volt ideje mesélni. Azért is, mert annyira szabad és ártatlan vagy. Ez veszélyes. Az első jöttment romlásba vihet. Odaértek az istálló ajtajához. Heike kinyitotta előtte az ajtót. – Miről akarsz velem beszélgetni? – kérdezte
Vinga kíváncsian. – Majd később megbeszéljük. Legfőbb ideje, hogy felkeresd az ügyvédet. – Kívánj nekem szerencsét, Heike! A férfi nem merte nyíltan kimutatni vonzalmát. – Nem. Úgyis megállod a helyed – mondta mereven. Vinga kicsit csalódottnak tűnt, de Heike képtelen volt többet mondani. A lány sarkon fordult és elment. Olyan kicsinek és magányosnak tűnt a kietlen utcán. Heike addig nézte, amíg el nem tűnt a szeme elöl. Hogyan menthetnélek meg a világ összes férfija elől? – gondolta kedvetlenül. Egyenesen besétálsz majd egyik vagy másik ragadozó hálójába, odadobod neki szépségedet, fiatalságodat, szüzességedet. Ezt nem engedhetem! De hogyan védjelek meg magamtól? Semmi kedve nem volt a varázsfőzethez, mely kiöli belőle a szerelmet. Nem akarta elszánni magát erre a lépésre. Még nem! Még egy kicsit élvezni akarta ezt az édes, mámorító állapotot, mely csak a szerelmeseknek adatik meg. Akkor oltja ki magában a szenvedély tüzét, amikor a lány majd kiválaszt magának egy férfit.
9. fejezet SÖRENSEN ÜGYVÉD alig akart hinni a szemének, amikor megpillantotta a lányt az ajtóban. Meglepődve emelkedett fel székéről. Honnan pottyant ide ez az előkelő kis cukorfalat? Azt hitte, ismeri Christiania minden előkelő hölgyét – meg a kevésbé előkelőeket is –, de nem tudta, hová tegye Vingát. Ennek ellenére mintha már látta volna valahol. Hol is látta ezt a szempárt… Olyan tiszta és gyermekien ábrándozó. Élénk kíváncsiság sütött ezekből a szemekből, de nagyon tapasztalatlannak látszott. Biztosan szűz még! Ó istenem, találni még ilyen ártatlan teremtést ezekben a romlott időkben? Sörensennek összefutott a nyál a szájában. Hol találkozott már vele korábban? Vagy kire hasonlít ennyire? Hiába erőlködött, nem jött rá. Vinga vegyes érzésekkel lépett be az ügyvéd mértéktartó, de előkelő házába. Úgy látta, minden tökéletesen van elrendezve a házban. Még a legkisebb részlet is a helyén van. Éppoly szép ez a ház, mint Elistrand, csak sokkal merevebb. Szinte még a berendezés is hasonló. Igen. Hát nem ugyanolyan porcelán készlet áll az ügyvéd vitrinjében az előkelő szalonban! És ugyanaz az ezüst kávéskanna, tejtartó és cukorkatartó! Pont olyan! Vinga hirtelen visszaemlékezett az ügyvédre. Az is eszébe jutott, hogy soha nem szerette. Rendkívül szép férfi. Túl szép. Azok a bársonyos barna szemek, a nőiesen ívelt szemöldök, a puha, gyöngéden ívelő
száj… (A többi nő nem így vélekedett. Más asszonyok elragadtatva összesúgtak a háta mögött. Képzeld csak el, milyen izgató ez az érzéki száj a kellő pillanatban. Biztosan szenvedélyes szerető! De idővel rá kellett jönniük ennek ellenkezőjére.) Sörensen nem volt falánk, ami a nőket illeti. Inkább ínyenc volt, mint mohó. Betöltötte a negyvenet, de megőrizte vonzerejét. Jól öltözött volt, ápolt. Bársonyból készült frakkot hordott, fodros inget, szűk nadrágot, mely jól kiemelte testének középpontját. Jól tudta, hogy a hölgyek tekintete gyakran siklik oda, és a látvány feltüzeli őket. A térd alatti harisnyakötője gyémántokkal és selyemrózsákkal volt kirakva. Ezüstből készült tubákos szelencéje is volt, hogy még jobban imponáljon a hölgyeknek. De a kis báránykát szemmel láthatóan nem kápráztatta el a látvány. Szinte undorral méregette az ügyvédet. Sörensen nem ehhez volt szokva. – Nos, kihez van szerencsém? – kérdezte nagy kegyesen. – Nem csodálom, hogy nem ismert meg azonnal, ügyvéd úr. Vinga Tark vagyok. Ön az apám ügyvédje volt Elistrandon. E szavak hallatán Sörensent majd megütötte a guta. A vér az arcába tódult, el kellett fordítania a fejét, nehogy a lány észrevegyen valamit. Az ördögbe! Az átkozott! Nem lehet, hogy a kis féreg még mindig életben van! Pedig ez Vinga! Most már megismeri. Honnan is sejthette volna, hogy a kislányból ilyen szépség cseperedik fel? Hol a fenében rejtőzött eddig? – Kedves gyermekem – szólalt meg, miután ösz-
szeszedte magát. – Már azt hittük, nem élsz! Vinga Tark! Ez hihetetlen! Hol bujkáltál eddig? Vinga kibújt az atyai ölelésre nyújtott karok elől. – Egy éjszaka hirtelen eltűntél. Az egész járás kétségbe volt esve, beleértve engem is. Ó, mennyire aggódtam érted! Mesélj el mindent! Gyere, ülj ide a kanapéra! Átfogta a vállát, és erővel lenyomta a kanapéra. Sörensen keresztbe tette a lábát úgy, hogy néha hozzáért Vinga térdéhez. A beszélgetés közben Vinga mindig azon fáradozott, hogyan húzhatná észrevétlenül arrébb a lábát. – Nincs sok mesélnivalóm az elmúlt esztendőkről – jelentette ki kurtán. – Legyen elég annyi, hogy sikerült életben maradnom. – Látom, jól megy a sorod – mondta az ügyvéd és sokatmondó pillantással a drága ruhára nézett. – Ó, ezt a ruhát ma kaptam a rokonomtól – magyarázta a lány. – A … rokonodtól? – Igen Heike Lindtől, a Jéghegyek Népe nemzetségéből. Ezért is jöttem el magához. Megkérnénk, segítsen nekünk visszaszerezni a birtokainkat. Az apámnak dolgozott korábban. Segítene nekünk is? Sörensennek kiszáradt a szája izgalmában. Alig tudta forgatni a nyelvét – Várj csak! Ki ez a Lind a nemzetségből, és miért nincs itt veled? – Ő Daniel Lind unokája. Ingrid néném unokájának a fia Graastensholm jogos tulajdonosa, amit szintén elloptak tőlünk. Ő az egyetlen jogos örökös. Sokáig külföldön élt. Most hazatért, hogy itt telepedjen le,
és kezébe vegye a birtok ügyeit. Megkért, hogy először én keressem fel magát egyedül. Fel kell készítenem, hogy nem egészen szokványos külsővel áldotta meg a sors. Nem úgy néz ki, mint a legtöbb ember. Ő a nemzetségünk egyik átokkal sújtott tagja. Sörensen megfontoltan összekulcsolta a kezét. Eszébe jutott, hogy nézett ki Ulvhedin Paladin, aki szintén a nemzetség kitaszított leszármazottai közé tartozott kezdetben. Jól meg kell gondolnia, mit mond, mielőtt szóra nyitja a száját. – Az átokverte leszármazottak… veszélyesek! Nem képesek átvenni egy egész birtok vezetését. – Ingrid néném és az öreg Ulvhedin is kitaszítottak voltak, mégsem vonta senki kétségbe a jogaikat. – De ők rendes, jóravaló emberek voltak. Nem gonoszok. Vinga tekintete ellágyult. – Heikénél jámborabb embert nehezen találni a földön. Hozzá képest a már említett másik kettő ördögi teremtmény volt. Átkozott lány! Hogyan lehet ilyen édes kis teremtésnek ilyen éles nyelve? Sörensen felfedezett még valamit a tekintetében, amit nem vett rögtön észre, amikor a lány belépett hozzá. Tekintete megtelt rémülettel, mintha bármelyik pillanatban kész lenne felállni és elmenekülni innen minél messzebbre. Mit takar ez a riadt tekintet? A szexualitástól való félelmet? Másra az ügyvéd nőkkel kapcsolatban nem gondolt. Nem tételezett fel róluk többet. Igazán izgalmas kalandnak ígérkezik a kicsike – gondolta. Más, mint az eddigi megszokott hódításaim.
– Nos, mit kívánsz tőlem? – kérdezte. – Hogy segítsen visszaszerezni nekünk Elistrandot és Graastensholmot. Jól megfizetjük. Az ügyvéd összeráncolta szemöldökét. – Heikének van elég pénze – mondta gyorsan Vinga. Kezdett elege lenni ebből a bájgúnárból. Ahányszor arrébb húzódott, a férfi közelebb ült hozzá, és továbbra is a térdéhez szorította a lábát. Kezdte újra elveszíteni az emberekbe vetett bizalmát. De miért? Hisz oly régóta ismeri Sörensen ügyvédet! – Talán tudja, hogy Snivel úr elárverezte Graastensholmot, és maga költözött be. Márpedig ehhez nincs joga. Sörensen változtatott a helyzetén. Most a karját nyújtotta ki, és a kanapé háttámlájára fektette. – Akkor hát miért nem keresi fel ez a Heike, és miért nem szerzi vissza az uradalmat? – Mert Snivel ravasz, mint a róka. Milyen tisztségben is van? – Bíró. Különösen a tulajdonjogi vitákra specializálta magát. – Nos, hát akkor beláthatja, hogy Heike nem sokra menne egyedül. Hiszen még norvégül se tud rendesen. A Snivelhez hasonlók mindig találnak valamit, ami a javukra billentheti a mérleg nyelvét, hiszen jól ismerik a törvényt. De nekünk is van egy ütőkártyánk, amit megjátszhatnánk a maga segítségével. Snivel úr, aki az árverést rendezte, teljesen törvénytelenül az unokaöccsének adta el bagóért Elistrandot, az otthonomat. Ezt beszélik az egész járásban. – Kapcsolatban álltok a parasztokkal? Sörensen olyan villámgyorsan tette fel a kérdést,
hogy felkeltette Vinga gyanakvását. – Nem, csak hallottuk innen-onnan. Az ügyvéd előrehajolt és Vingára vetette csábító tekintetét. – És ti hol laktok a rokonoddal, gyermekem? Vingába beléhasított a felismerés: nem szabad elárulnia senkinek a rejtekhelyüket! – Nem lakunk sehol. Azazhogy nincs állandó lakóhelyünk. Fogadókban szállunk meg. Soha nem tudjuk, hol hajtjuk álomra a fejünket másnap. – Nem erkölcstelen ez egy kissé? – Erkölcstelen? Miért? – Úgy értem, egy szobában alszotok. – Nem! A világért sem! A férfi átható tekintettel méregette a lányt. Vinga nem szerette ezt a pillantást. – A rokonod, Heike nagyon vagyonos lehet, ha minden éjjel máshol szálltok meg. – Igen, megkapta atyai örökségét. Nem tudom, mennyit örökölhetett, csak azt, hogy jelentős vagyonnal rendelkezik. Nos? Hajlandó segíteni nekünk? Az ügyvéd nem kapkodta el a választ. Rosszkedvűnek látszott. – Meg kell mondanom, Vinga, hogy Snivel úrral nem ajánlatos ujjat húzni. Ráadásul így, hogy nincs elég erős ütőkártya a kezünkben. Könnyen pórul járhatok én magam is. Elveheti az engedélyemet és tönkretehet. De hadd nézzek előbb körül a birtokon néhány napig, aztán te és a rokonod felkereshetnétek, mondjuk csütörtökön. Aztán majd meglátjuk, mit tehetünk. Ez túl simán ment. Nem tetszik ez nekem – gon-
dolta Vinga. Gyanakvását még inkább felkeltette az ügyvéd következő kérdése. – Igazán kellemes volt viszontlátni Vemund Tark leányát! Nem lenne kedved velem vacsorázni ma este? Ismerek egy remek helyet, ahol sikert aratnál. – Miért aratnék sikert? – A frissességed páratlan, te kis virágszál. Te lennél az éjszaka királynője! Kellemetlen érzés és félelem hasított Vingába. Hogy ezzel az alakkal mutatkozzon? Pfuj! Undorító! Sikerült uralkodnia magán, és udvarias válasszal vágta ki magát: – Köszönöm a meghívást, de nem érek rá ma este. Visszatérhetünk a kérdésre csütörtökön. Sörensen nekidőlt az ajtófélfának úgy, hogy a világosszürke selyemnadrágban kellőképpen kidudorodjon a férfiassága. De a lány tekintetében továbbra is csak megvetés ült. Mintha valakivel összehasonlítaná, és jót mulatna rajta. Badarság. Hogy juthat eszébe ilyesmi? – Akkor csütörtökön – mondta végül könnyedén. De egy pillanatra úgy érezte, hogy vesztesen fog kikerülni ebből a játszmából. Ostobaság! Ilyen ártatlan kis teremtést nem nehéz csőbe húzni! – És hozd el a szerencsétlen… unokafivéredet! Vagy ki is ő neked. – Nem az unokafivérem! Arra a gondolatra, hogy Heike nagyon távoli rokona, egészen felvidult. – Megértem, hogy nem szívesen számítasz egy átokkal sújtott családtagot a közeli rokonaid közé. Félreérted, barátocskám! De meghagylak ebben a
tévhitben. Nem rád tartozik, mennyire ragaszkodunk egymáshoz Heikével. Vén bakkecske! Szerencsére Sörensen nem volt gondolatolvasó. – Nos, akkor hát hozd el őt csütörtökön. Majd meglátom, mit tehetek. Nem merem megígérni, hogy elvállalom az ügyet. Veszélybe sodorhat. Újra megcsillant a lány szemében az enyhe megvetés. – Ha nem vállalná el, tudna ajánlani egy másik ügyvédet? Majdnem hozzátette: akibe nagyobb bátorság szorult. Egy másik ügyvédet? Isten őrizz! – gondolta Sörensen. – Majd gondolkozom rajta. És hol fogtok megszállni ma éjszaka? – Sejtelmem sincs. – Bátorkodom figyelmetekbe ajánlani a „Kék kehely‖ fogadót. Kiváló szobáik vannak, és remekül főznek. – Köszönöm az ajánlatát, majd fontolóra vesszük – felelte Vinga. Sörensen ügyvéd úr ellenállhatatlan kedvet érzett, hogy megcsókolja ezeket a formás, rózsás ajkakat. Mint a család régi barátja, megpróbálkozhatna egy atyai csókkal. De elállt ettől a tervétől. Két okból. Részben megijesztette a lány közönyös tekintete. Részben pedig nem volt benne biztos, hogy ő maga megelégedne-e egy pusztán atyai csókkal. Nagy kéjenc volt, és a lány túl édes ahhoz, hogy ellen tudjon állni neki.
Meg kell kaparintania! Le kell szakítania a rózsaszálat! Nem gyakran akad az útjába ilyen tiszta szüzecske manapság. Ráadásul ilyen csábos! Amikor a lány elment, leült és fontolóra vette a dolgot. Graastensholm és Elistrand jogos örököse visszatért. Mitévő legyen? Elistrand egyszerű ügynek látszott. Elárverezték. De ha a lány akadékoskodni kezd… No és ez a szörnyeteg, aki szintén visszaköveteli a jussát! Snivel bíró tekintélyes hatalom… Sörensen egész testében megborzongott. Itt tenni kell valamit, még hozzá gyorsan. – NOS? – KÉRDEZTE HEIKE, amikor Vinga visszatért az istállóba. – Hogy ment? – Hazamegyünk – mormolta a lány. A férfi látta, hogy feldúlt állapotban van. – Jó, de nem utazhatsz ebben a ruhában. Vinga egyetértett. Bepiszkítaná a ruhát és nagy feltűnést keltene. Udvari dáma egy kopott szekéren! – Hol a másik ruhám? Heike odaadta neki. A lány villámgyorsan átöltözött. – Te jó ég – nyögött fel Heike. – Jól van, no! Nincs itt senki rajtunk kívül! Én itt vagyok – csúszott ki majdnem Heike száján, de csak állt félrefordított fejjel, és azt morogta: – Siess már! Nem kérdezett semmit, csak miután elhagyták a várost.
– Tekintetedben újra látom a félelmet – állapította meg Heike. – Jól látod. Nem bízom meg benne. Undorító alak. Heike gondterhelt képet vágott. – Csak nem volt túl tolakodó? – Tolakodó? Közvetlenül nem. De úgy bámult, mint egy… Ezt nem csodálom – gondolta Heike. Alig tudta levenni szemét a lányról, ahogy ott ült mellette a bakon. – Mondd el, miről beszéltetek! Segít nekünk? Vinga sóhajtott és elmesélte a beszélgetést olyan hűen, amennyire csak tudta. A beszámolóját megfűszerezte néhány csípős megjegyzéssel az ügyvédet illetően. Heikére sem tett jó benyomást a fickó, de ehhez Vinga is nagyban hozzájárult. – Jó, hogy nem árultad el, hol lakunk. – Nincs kedvem visszamenni hozzá csütörtökön. – Talán addig szerez majd valakit, aki segíthet rajtunk. Vissza kell mennünk. Kedvem van közelebbről szemügyre venni ezt az alakot. A lány hirtelen megragadta a kezét. – Csak ha te is velem tartasz! Heike, olyan éhes vagyok, hogy korog a gyomrom. Megetted az egész uzsonnánkat, mialatt rám vártál? – Nem, dehogy – nevetett a férfi. – Vedd csak elő, ott van mögötted. Heike miatt nem térhettek be egy útszéli fogadóba enni. Ezért hát kenyeret falatoztak és tejet ittak rá. Heike megtörölte a száját, és így szólt: – Vinga, emlékszel, hogy említettem, komolyan beszélni akarok veled?
– Igen. Izgalmasnak ígérkezik ez a beszélgetés. – Izgalmasnak? – kérdezte a férfi fintorogva. – A beszélgetést most is megejthetjük, úton hazafelé. Ó, ha sejtette volna, hogyan fog végződni, nem' kezdeményez! A lány kérdőn és várakozón nézett rá. Elhagyták a várost, ahol az emberek durva fogadtatásban részesítették őket. Felüdülés volt viszontlátni a vidéket. A szántóföldek, a ligetek, az erdők, a hullámzó rétek, a muzsikáló tücskök boldogsággal töltötték el szívüket. Embereket alig láttak. Vagy a határban dolgoztak, vagy behúzódtak otthonaikba. Heike és Vinga itt érezték otthon magukat. A visszaút békésebben telt, mint az odamenet. Nem találkoztak annyi emberrel, mint odafelé, mivel délután volt, és a vásár is befejeződött. – Tudod – kezdte Heike kényszeredetten –, ha így folytatod tovább, a természetességed a romlásba visz. – Miért? – Emlékszel, mikor elhagytuk a várost, mit kiáltottál annak a fiatalembernek, aki szembejött a szekéren? Utánafordultál és ezt kiáltottad: „Ó, milyen csinos fiatalember! De szeretnék találkozni vele!‖ – Jó, igaz. De te sem tagadhatod, milyen jóképű volt. – Nem is tagadom. Hanem most nem arról van szó, hogy hogy nézett ki, hanem arról, hogyan viselkedtél. Tudod… Korábban nem akartam mondani, mert azt hittem, fejedbe száll a megjegyzésem, de most kénytelen vagyok kimondani. Nagyon vonzó nő vagy. A férfiak és fiatalemberek isteníteni, ostromolni
fognak. Te pedig, amennyire ki vagy éhezve emberi melegségre, és amilyen meggondolatlan vagy, pórul járhatsz. – Hogyan? Nem értem. Heike felsóhajtott. Izzadt a tenyere. – Nagyon értékes kincs van a birtokodban, Vinga. A szüzességed. Meg kell őrizned, amíg férjhez nem mész. – Nem akarok férjhez menni. – Nevelőanyám, Elena szerint minden lány ezt mondja. Azt hiszem, ez így is van. Legalábbis amíg olyan fiatalok, mint te most. De tudod, én mint a gyámod… – Te vagy a gyámom? Ez jól hangzik! – Igen, mivel én vagyok az egyetlen rokonod Norvégiában. És sokkal idősebb is vagyok nálad. – Négy évvel! Gondolod, ez olyan nagy korkülönbség? – Elegendő. A tapasztalat már barázdát szántott az arcomra… Vinga elkomorodott. – A nőkkel való tapasztalat? – Nem! – vágta rá gyorsan Heike – Ezen a téren egyáltalán nincs tapasztalatom. Épp ez teszi nehézzé ezt a beszélgetést! Mindenesetre mint gyámodnak, az én feladatom jól férjhez adni téged. És egy tiszta menyecskét kell átadnom a jövendőbelidnek. – Azt hiszem, butaságokat beszélsz – jelentette ki a lány. – Nem igaz. Ez nem butaság! Rettentő nagy botrány lenne, ha kiderülne, már nem vagy ártatlan. Vinga nem hagyta magát:
– Badarság! Semmi kedvem ahhoz, hogy tálcán átnyújtsanak valakinek. Egy szót sem értek abból, amit itt összehordasz. Miféle ártatlanságról beszélsz? – Az isten szerelmére, Vinga! Na jó, kimondom. Néha annyira ledér vagy! Ráadásul szándékosan! Tudnod kell, miről beszélek! A lány elkomorodott. – Tudok egyet s mást – jelentette ki a lány lassan, miközben a szekér csendben tovább döcögött az esőáztatta úton. – De még senki nem magyarázta el ezt a dolgot rendesen. Heike szenvedett. – Miért pont nekem kell elmagyarázni, amikor még nekem sincsenek tapasztalataim! Vingának kikerekedett a szeme, és kíváncsian rákérdezett: – Miben? – Abban, amit most kéne elmagyaráznom. De hogyan kezdjek hozzá? Vingát kezdte szórakoztatni ez a beszélgetés. Heikének mintha a fogát húzták volna. – Jaj nekem. Nem elég, ha azt mondom, tartsd távol magad a férfiaktól? – Nem. Ez nem elég – jelentette ki a lány könyörtelenül. – De hadd mondjam el, mit tudok én! – Fogj hozzá – bátorította Heike megkönnyebbülten. – Nos, van valami, amiről tilos beszélni… – Igen. De ugyanakkor ez a valami a legszebb, ami megeshet egy férfi és egy nő között. – Egyszer láttam, amint a csődör szörnyen furcsa dogot művelt a kancával. Nem sokáig nézhettem, mert
elzavartak. Akkor még gyerek voltam, nem értettem, mi történik. De valami hasonló esik meg két emberrel is, igaz? – Igen – ismerte be Heike. – De az emberek nem ugyanúgy csinálják, mint a lovak. Egymás karjaiban fekszenek. – Aha! – Eszedbe jutott valami? – Nem igazán. Egyszer láttam egy cselédlányt és egy béresfiút kint a kertben. Nem értettem, mit műveinek. A lány hangosan sikongatott, aztán elkezdtek… – Köszönöm, ennyi elég – szakította gyorsan félbe Heike – Most már tudod, miről van szó, és mire kell vigyáznod. – Jó, jó. De szemmel láthatóan nagyon élvezték a dolgot! Nem vettek észre. – Persze, hogy élvezték! Az a vágya minden embernek, hogy része legyen ebben az örömben. – Akkor hát miért nem szabad róla beszélni? Miért tartják csúnya dolognak? – Nem az. Csak az emberek kerülik ezt a témát. Ezenkívül kell, hogy legyenek törvények, házasság meg ilyesmi. – De a cseléd meg a béres egyáltalán nem volt összeházasodva! – Hm, igen. Az asszonynak nem lesz könnyű dolga, ha a férje megtudja, mit művelt. – Nem volt férjnél. – Vinga, ne nehezítsd meg a dolgomat! A lány némán üldögélt egy darabig, majd jelentőségteljes pillantást vetve rá így szólt: – Mindenestre azt gondolom, hogy nagyon kelle-
mes lehet. Jólesik még csak gondolni is rá. Heike nem válaszolt. – Nem próbáljuk ki? – kérdezte a lány. A férfi levegő után kapkodott. – De Vinga! – Kedvem szottyant! Heikének elakadt a szava. – Pont velem akarod? Elment az eszed? Ígérem, nemsokára találok neked egy férjet, aki illik hozzád. – Nem akarok férjet. Téged akarlak! Közelebb húzódott hozzá és végigsimított a férfi combján. Heike eltaszította a kezét. – El akarsz csábítani? – kérdezte kétségbeesetten. – És mi lesz azután? Tönkreteszem a jövődet! Mi lesz velünk azután? A lány szomorúan nézte. – Majd én megmondom, mi lesz – kiáltotta Heike hevesen. – Tovaszállsz majd, mint egy pillangó, és más férfiak után nézel, akik szépek, csábítóak. Engem pedig elhagysz, miután összetörted a szívemet. Ezt akarod? – Én csak ki akartam próbálni. Tudni akartam, milyen érzés – mondta Vinga és sírás fojtogatta a torkát. – Nem akartalak bántani. Heike összeszedte magát. – Hát nem értesz semmit? Minden fiatal férfi, közöttük én is, ég a vágytól, hogy megismerje ezt az érzést. A férfiak nyugodtan kipróbálhatják, mert ők nem viselik a következményeket. De a nők örökre elveszítenek valamit. – Mit? – Te jóságos ég! – nyögött fel Heike. – Először is
egy nőnek nem valami jó először. Ha viszont élvezi, akkor világos, hogy nem először csinálja. Érted már? – A férfiak tehát csak érintetlen nőt vesznek el feleségül, míg ők annyiszor csinálhatják, ahányszor csak akarják. Megronthatják a fiatal lányokat… A szüzességet értetted előbb az ártatlanságon? – Igen! Végre kezded érteni. Ezért kell vigyáznod magadra, annyi a romlott férfi… – Azt hiszem, Sörensen ügyvéd is közéjük tartozik – jelentette ki Vinga gondolataiba mélyedve. – Lehetséges. – De azt mondtad az előbb, „először is‖. Mire gondoltál még? – A másik dolog egyértelmű. Teherbe eshetsz. – Micsoda? – Igen, igen, így születnek a gyerekek – mondta Heike kurtán. – Jaj! Ezt nem tudtam! Azt hittem… – Mit hittél? – Nem is tudom. Hogy Isten keze van a dologban. – Istennek ehhez nem sok köze van. – Eszembe jutott valami. A faluban egyszer elűztek egy fiatal lányt otthonról. Gyermeke született. Saját magát és a gyermekét is vízbe fojtotta. Tehát akkor ő is ezt csinálta előtte egy férfival? – Igen. – No és a férfiak? Ők sosem bűnhődnek? – Ritkán. Érted most már, miért féltelek annyira? Olyan sok az önző férfi. Vinga gyöngéden ránézett: – De te nem tartozol közéjük. – Igyekszem.
A lány szeme ismét huncutul csillogott. – De lenne kedved? – No most már aztán elég! – sziszegte a foga között. – Megmondhatod! Légy szíves, Heike, áruld el! – Miért kínzol? – Mert én annyira kívánlak. – Engem? Nem szabad! – Csak téged kívánlak. Heikének már a száján volt, hogy kimondja: de hiszen én szörnyen nézek ki! A büszkesége azonban beléfojtotta szót. Nincs más férfi a közelében – gondolta izgatottan. A szíve azért erősen kalapált. – Tudom, hogy nem szabad megtennünk – mondta gyorsan Vinga – Nem is azért kérdezem. Csak annyira szeretném tudni, hogy te is kívánsz-e engem. Ennyit már csak elárulhatsz? Heike kínjában elfordult. Nem volt képes válaszolni. Vinga is elfordult, úgy érezte, becsapták. Megsértették önérzetében. – Ne haragudj – suttogta – Nem úgy gondoltam. Nincs is kedvem hozzá. A lány hangja olyan szomorúan csengett, hogy Heike szíve meglágyult. Kezébe fogta a lány kezét. Vinga felé fordult, a lány szemében megcsillant a halvány remény. Heike ekkor már mosolygott: – Én is kívánlak – suttogta – Jobban, mint gondolnád. Vinga enyhén elmosolyodott. Kezét közelebb csúsztatta, kérdő tekintettel, mintegy arra várva, hogy
a férfi megakadályozza-e. De Heike odatette a kezét, hogy a lány érezze, igazat mondott. – Óóóóó – sóhajtott a lány. – Ó, Heike! Nehezére esett nyugodtan ülni, miközben a lány simogatta. Zihálva lélegzett és halkan felnyögött. – Ó Heike – suttogta Vinga, és összeszorította a térdét. – Teljesen átnedvesedtem. Nem akarsz megsimogatni? – Vinga, nem lehet! Hagyd abba! De a kezét máris felfelé csúsztatta a lány combján. Ujjaival görcsösen belemarkolt a ruhájába. Vinga felhúzta a ruháját. – Itt! Érints meg! Heike egyre erősebben zihált és remegett. – Nem lehet! – Miért nem? Akarom! Gyerünk! Mégsem árulhatta el a lánynak, hogy ha elkezdi simogatni, akkor nem tud gátat szabni visszafojtott vágyának. De érezte, nem utasíthatja vissza. Nem sértheti meg. Így nem volt mit tenni, el kellett mesélnie, mi történne, ha nagyon belemelegedne a simogatásba. – Ó, milyen izgalmas! – kiáltott fel a lány ragyogó szemmel. – Láthatnám? – Ne, kérlek, hagyd abba! – Segíthetnék valahogy? – Épp azt teszed. Minden szégyenérzet nélkül belecsúsztatta kezét Heike nadrágjába. – Így jól csinálom? Ó, Heike, te is csináld nekem, kérlek! Heike nem tudott tovább ellenállni a kísértésnek.
– Aaaah! – nyögött fel Vinga – Rád ülhetek? – Ne, az isten szerelmére, ne most! Segítek neked, azt hiszem, sejtem, hogyan kell. Csak mondd meg, hol jó, ha csinálom. Vinga kapva kapott a férfi kérésén, és ügyesen vezette a kezét. Így mindketten átélték első erotikus kalandjukat. A szekér kietlen erdőn haladt át, s ők közben egymás karjaiban örvendeztek. Amikor kipihenték magukat, Heike így szólt: – Ennek soha nem szabad megismétlődnie. Túl veszélyes. Nem biztos, hogy következő alkalommal uralkodni tudunk magunkon. Vinga bólintott. Nem teljesen értett egyet Heikével, de nem szólt semmit. – Már nagy szükségünk volt erre, nem igaz? – kérdezte zihálva. – Igen! Hálás vagyok neked, Vinga! – Én tartozom köszönettel. A lány mosolygott és Heike vállára hajtotta fejét. Heike átölelte. Vinga gyorsan közelebb húzódott hozzá. Heike szíve izgatottan vert. Egyre csak arra gondolt, hogy a lány őt kívánta meg. És nem mást! Milyen természetesen csinálta, amit kell! Eddig mindig félt, hogy szégyenteljes és kínos lesz számára az egész. Ezért is tartotta magát távol a nőktől. Ráadásul meg volt győződve arról, hogy senki sem kívánja meg. De Vinga megkívánta! Még akkor is, ha nemsokára elveszíti, jólesik az a tudat, hogy mennyire akarta ő is. Ez álomszép. A lány felé fordult és homlokon csókolta.
– Mmmm – sóhajtott Vinga. – Még egy csókot! De rendeset! – Nem – suttogta Heike – Majd máskor. – Rendben, benne vagyok – lelkendezett Vinga, és már a következő pásztoróráról álmodozott. Heike gondolatai sokkal visszafogottabbak voltak. Nemsokára találkozik majd az igazival. – Most van egy közös titkunk – dünnyögte a lány. Heike csak bólintott, nem tudott válaszolni, annyira meg volt hatva. Az ég felé nézett és így fohászkodott: ó, istenem, ha tényleg létezel, mondd meg nekem, mivel érdemeltem ki ezt a sorsot? Annyira megsértettelek azzal, hogy gyűlölet és bűn gyümölcseként jöttem a világra? Bűnhődnöm kell apám bűneiért? Mit tegyek még, hogy megszabaduljak ettől a súlyos kereszttől? Nem tettem még jóvá a „bűnömet‖? Hidd el, többször megpróbáltam. Most csak egyet kérek tőled: soha ne tudja meg ez a drága kis teremtés, mennyire szeretem. Soha ne hozzam kínos helyzetbe azzal, hogy lelepleződnek az érzelmeim iránta. Gondolatban még hozzáfűzte: és bocsásd meg, hogy nem igazán hiszek benned! Lehajtotta fejét és belecsókolt a lány hajába. Szerencsére még birtokomban van a varázsfőzet. Segítségével bármikor megszabadulhatok az iránta érzett szenvedélytől. De nincs kedvem! Még nincs. Egy kicsit még jót is tesz szenvedni a viszonzatlan szerelemtől.
10. fejezet SÖRENSEN ÜGYVÉD, miután jól fontolóra vette, mitévő legyen, elsietett abba a divatos vendéglőbe, ahol törvényhozók, jogászok szoktak ebédelni. Idejártak az úgynevezett zugügyvédek is, akik inkább szégyent, mint dicsőséget hoztak a szakmára. Szívesen elüldögéltek itt. Dicsekedtek és azt képzelték, hogy ők is a társadalom krémjéhez tartoznak. A rátermett, jóhírű ügyvédek azonban megvetették és a pokolba kívánták őket. Sörensen az utóbbiak csoportjába tartozott. Nem mintha valóban tehetséges ügyvéd lett volna, ám ügyesebben tudott blöffölni, mint a többiek. Barátai már a törzsasztalnál ültek, amikor megérkezett. Sörensen emelt fejjel, ajkán méltóságteljes és magabiztos mosollyal bevitorlázott a terembe. Jobbra-balra biccentgetve köszöntötte a magas rangú hivatalnokokat. A jelentékteleneket észre sem vette. Ezen a napon szép arca pirosabbnak és feldúltnak látszott. – Hajszoltnak tetszel – jegyezte meg egyik barátja az asztalnál. Sörensen, miközben leült, végigjáratta tekintetét a félhomályos kis vendéglőn. Intett a pincérnőnek, megrendelte a szokásos kancsó bort, majd társai felé fordult: – Hát igen. Most aztán tényleg kutyaszorítóba kerültem! – mondta. – Ne mondd! – vágta rá másik társa nem kevés iróniával a hangjában. Hadd halljuk Egyik kis barátnéd nemkívánatos állapotba került?
– Á, ha csak erről lenne szó! Nem, ez sokkal komolyabb ügy. Láttátok Snivelt az utóbbi időben? A mögötte levő asztalnál egy idősebb úr felfigyelt szavaira, és most hátrább hajolt, hogy jobban hallja a beszélgetést. Sörensen egyik barátja válaszolt: – Jelenleg Mossban van, az ottani vasmű ügyében jár el. De miért kérded? – Mert elszabadult a pokol! Sürgősen írnom kell neki. Vagy talán jobb, ha futárt küldök hozzá még ma. Így már holnap megkapom tőle a választ. Mert veszélyben van! – De hát az isten szerelmére, miről van szó? Sörensen várt egy kicsit a hatás kedvéért: – Felbukkant Graastensholm jogos örököse! – Úgy tudtam, nincs örökös! – Mi is azt hittük, de egyszerre itt termett, mintha a földből bújt volna ki. Társai hátradőltek a széken. Egyikük halkan megkérdezte: – És mi lesz a takaros kis Elistrandoddal? – Pszt! – csitította Sörensen ijedten, mintha Vinga ott lenne a közelben. – Az eltűnt Tark lány is megkerült. Ő keresett fel tegnap, és arra kért, hogy mint ügyvéd, legyek a segítségükre. Pont engem szemelt ki! Nagy ég! Hiszen a lány nem gondolta, hogy én kaptam meg a birtokát. Tudjátok, senki nem gondolná, hogy Snivel a nagybátyám, mivel a családnevünk nem azonos… – Igaz is, honnan ered a neve? – Egy uradalomról. Fiatal korában került oda. Ott élt egy ideig. De mivel a birtok elég értéktelen volt,
hamar eladta. Természetesen magasabb áron – mesélte Sörensen elégedetten. – Hát igen, Graastensholm kétségtelenül csinos kis birtok – szólalt meg egyikük jelentőségteljesen. – Vajon mit tesz most Snivel? – Biztosan talál valami megoldást. – Törvényeset? Sörensen megvonta a vállát. – Azt mondtam, biztosan talál megoldást. Alig hinném, hogy bíróság elé viszi az ügyet – bár természetesen megnyerné. De nem akar magának kellemetlenséget. – No és Elistrand? – kérdezték Sörensen barátai. – Megtartom. Beleszerettem abba a birtokba, amióta először jártam ott Tark megbízásából. Már akkor elhatároztam, hogy megszerzem. Pompás hely! Látszik rajta, hogy egy fejedelmi sarj rendezte be: Alexander Paladin! – Igen, láttuk. Hiszen voltunk a házavató ünnepségen. Tényleg varázslatos hely. Méltó egy ígéretes jövő elé néző ügyvédhez. Nehezebb onnan kitúrni, mint Snivelt Graastensholmról, igaz? – Persze! – Amíg valaki szóba nem hozza az atyafiságot – mondta egyik barátja a plafont nézve. – Mármint hogy előnyben részesíti saját rokonát? A lány szerint már most erről beszélnek a faluban. – Nem jó hír. A bor hatására Sörensennek még jobban megoldódott a nyelve. – A parasztok beszélik. Ki törődik velük? Hanem nekem egy más megoldás jár az eszemben. A lány
valóságos gyöngyszem. Nem láttam még hozzá hasonlót Christianiában. Ráadásul ártatlan, mint a bárány, uraim, olyan hamvas, olyan tiszta… mmmm! – mondta átszellemülten, és cuppantott egyet. – Ha nehézségek merülnének fel, elveszem feleségül. Nem lesz áldozat a részemről, efelől biztosíthatom magukat. Azon töröm a fejem, hogyan foszthatnám meg erényétől. Minél hamarabb, annál jobb! – Hogy hívják a kis cukorfalatot? – Vinga Tark, a Jéghegyek Népe nemzetségéből. Rokonát pedig, aki azt képzeli, hogy Graastensholm jogos birtokosa, Heike Lindnek, szintén a nemzetségből. Ő egyfajta szörnyeteg, amikben a nemzetség különben bővelkedik. – Á, ez csak szóbeszéd! – Nem, nem! Már találkoztam eggyel. Ulvhedin Paladinnak hívták. Graastensholm utolsó tulajdonosa, Ingrid Lind is közéjük tartozott. A vén boszorkány még öregkorára is megőrizte szépségét. – Nem félsz, hogy magad is ilyen szörnyeteget nemzel majd? – Bolond vagy? Nem akarok én gyereket! Vigyázok, a gyerek csak teher. – Hogy néz ki a lány? – Gyönyörű! Egyszerűen csodálatos! Aranyszínű szőke fürtjei a vállát verdesik. Tökéletes arcvonásai vannak. Nincs még ilyen tiszta, ártatlan szempár a földön. Lefogadom, el lehetne csábítani anélkül, hogy tudná, miről van szó! A ruhái nem megvetendő vagyonról tanúskodtak. Halványkék ruhát viselt rózsaszín fátyollal. Istenem, soha nem találkoztam még ilyen szép kis teremtéssel! – Sörensen megvetően fel-
nevetett. – Attól a Heikétől kapta a ruhát. Ez olyan, mint amikor a csúf szörnyeteg mindenféle kinccsel halmozza el a gyönyörű hercegnőt! – Hol laknak? – A lány szerint mindig fogadókban szállnak meg. A „Kék kehely‖ fogadót ajánlottam nekik. Nem árt, ha tudom, hol tartózkodnak… Különben csütörtökön újra felkeresnek. Nem engedem ki őket a markomból, de először beszélni akarok a nagybátyámmal. – Tényleg el akarod vállalni az ügyüket? – Nem őrültem meg! Nem képviselhetem a lányt saját magammal szemben! A lány különben megkért, hogy találjak nekik egy másik ügyvédet, aki elvállalná az ügyet – jól megfizetnék. Megígértem, hogy utánanézek. Nos hát megértitek, hogy sürgős a dolog? – Igen, igen. De én amondó vagyok, senki nem szegül szembe önként Snivellel. Az, aki ilyesmire vállalkozik, eleve vesztes. Azért kíváncsi vagyok, hogyan alakul az ügy. – Snivellel szemben semmi esélyük – mondta a másik is. – Velem szemben sem. Mihelyt letöröm a szüzességét, nyert ügyem van. A másikkal szemben pedig nem leszek könyörületes. – Hát nem azt mondtad, hogy elveszed feleségül? – Csak végső esetben. De odáig nem fajul a dolog. Még bírósági ügy sem lesz belőle. A barátok kínos hallgatásba burkolóztak. Ők is gátlástalanul bevetettek minden eszközt, hogy megnyerjenek egy ügyet. De e szavak hallatára végigfutott hátukon a hideg. A mögöttük lévő asztalnál ülő férfi is megborzon-
gott. MÁSRA TERELŐDÖTT A SZÓ, a mögöttük ülő idősebb férfi csendben felállt, és észrevétlenül távozott a vendéglőből. Kint az utcán megállt egy percre, hogy elgondolkozzon. Rózsaszín fátyollal borított világoskék ruhaanyag? Felismerte ezt a leírást. Visszaemlékezett arra a fiatal dán hölgyre, aki unokahúga ajtaján kopogtatott egy nap… Meglehetősen könnyű életű nőcske, kétes udvari körökből. A szenvedélyek drámája. Kegyetlen halál egy kocsi kerekei alatt végezni. Csak találgatni lehet, hogy egy megcsalt feleség lökte a kocsi alá, vagy baleset történt. De ennek most nincs is jelentősége. Ennél fontosabb, hogy már látta ezt az anyagot az unokahúga asztalán. A könnyűvérű dán nőcske mutatta nekik. Még meg is dicsérték, milyen jó ízlése van. El akart menni egy varrónőhöz az anyaggal. Említette a varrónő nevét is. Vinga Tark a rokonától kapta ma a ruhát? Ez azt jelenti, hogy kész ruhaként vették, ami manapság meglehetősen szokatlan. A dán asszony nem tudta már elhozni. Tehát ugyanarról a ruháról lehet szó! Hogy is hívták a varrónőt? Sypriansdatter? Sörensen? Nem, ez a korrupt ügyvéd neve. Salvesen? Seb… Sebastiansen… Megvan! Sebastiansdatter! Ki kell nyomoznia, hol lakik.
Unokahúga nem lakott messze, így egy fél óra múlva már Sebastiansdatter asszony vendégszobájában volt. Kellemetlenül meglepődött, amikor megtudta, hogy Sörensen is ebben az utcában lakik. Vigyáznia kell, nehogy meglássák. – Igen, így van. Egy fiatal kis hölgy járt nálam ma délelőtt. Ó vitte el a ruhát. Nem, férfi kísérő nem volt vele. Tündéri kis teremtés, milyen jól állt neki az a ruha! Pénzben nem szűkölködik, az biztos! Nagy megrendelést kaptam tőle. Hibát követtem el? Az úr akarta elvinni a ruhát? – kérdezte az asszony, miután egy szuszra elmesélte a történetet. – Nem, nem! Csak gyorsan meg kell találnom a lányt. Elfelejtettem közölni vele valami fontosat. – Vagy úgy! Várjon, mindjárt megkeresem a könyvemet… – Meg is van. Vinga Tarknak hívják. Még az édesanyjának dolgoztam Elistrandon. Finom hölgy, előkelő családból. – Igen, igen. De hol lakik? Az asszony leengedte a könyvet. – Nem adta meg a címét. – Fogadóban szállt meg? – Nem. A rokona miatt nem ott szálltak meg. A jószívű teremtés nem akarta, hogy gúnyt űzzenek belőle a külseje miatt. Akkor hát becsapta Sörensent! A varrónő tovább beszélt. – Azt hiszem, a birtok közelében laknak. Amenynyire a szavaiból ki tudtam venni, rejtőzködnek. Mondott valamit… hogy is volt csak? – Igen?
– Hogy kölcsönvették… Mit is? Tudja, nagyon barátságos és cserfes volt, egyáltalán nem beképzelt. Hogy kölcsönvették Eirik lovát! – Eirikét? – Igen. Többet nem mondott. Két hét múlva viszszajön, ha uraságod gondolja… – Köszönöm, de azt hiszem, tudom, kicsoda Eirik. Persze nem tudta, de legalább van egy nyom, amin elindulhat. MÉG AZNAP DÉLUTÁN a hintóján kikocsizott Graastensholmra. Tisztában volt vele, hogy sürget az idő. Tehát kilétüket titokban tartják, még az ügyvédjük előtt is. Nagyon bölcsen teszik! Nem utánuk fog kérdezősködni, hanem Eirik után. A kocsisra hagyta a dolgot. Nem Elistrandon vagy Graastensholmon érdeklődtek, hanem a közeli tanyákon. Á, igen, Eirik! Az erdő szélén él, egy kis házikóban. Arrafelé menjenek… A parasztok hosszan a hintó után néztek. Mit akarhat ilyen előkelő uraság az öreg Eiriktől? Hanem Eiriknél az idegen uraság kemény akadályokba ütközött. Az öregből nem tudott kiszedni semmit. A család többi tagjának pedig hirtelen rengeteg dolga akadt. Nem, nem, az uraság téved. Itt nem lakik semmiféle Vinga Tark vagy Heike Lind! Honnan veszi? Nem volt mit tenni, az idős úr elmesélte az egész történetet. Az öreg figyelmesen hallgatta. Miután az ismeret-
len úr befejezte mondókáját, Eirik előrukkolt az igazsággal. Vinga és Heike egy elhagyott tanyán húzták meg magukat, bent az erdőben. Jobb, ha Eirik elkíséri, mert láttára biztosan nem bújnak el az idegen elől. A ház mögötti, gazzal benőtt út vezet oda. Az idős úr Eirik őszinteségét pénzzel jutalmazta. Eirik képe felragyogott. Milyen jó üzletet kötött! Családjának egész jól megy a sora azóta, amióta Heike visszatért. Bárcsak kitehetnék a szűrét a graastensholmi és elistrandi betolakodóknak! Az egész parókia üdvrivalgásban törne ki. VINGA KIPUCOLTA a kecskeólat és gondoskodott róla, hogy kis barátja semmiben ne szenvedjen hiányt. Sokkal több tejet adott, amióta Simen házában éltek. Amikor visszament a házba, Heikét azon a helyen találta, ahová a kincset rejtették. A Shira által megszerzett kis üveget tartotta a kezében. Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem hallotta bejönni a lányt. A hegyikristályból készült üveget a fény felé tartotta, és megforgatta, hogy csillámlott a fényben. Ahogy a fény ráesett az üvegre, látni lehetett a tartalmát. Még mindig teli volt. A benne lévő víz nem párolgott el. Bár már több mint fél évszázada, hogy Shira elhozta a tiszta forrásvizet a Négy Szél Hegyének szigetéről. – Mire gondolsz? – kérdezte Vinga. Heike összerezzent. – Vinga, nem szabad így rám ijesztened! Még öszszetöröm az üveget!
– Sajnálom! Mire gondoltál? – Bűnös gondolatok járnak a fejemben. Ha egy kortyot innék a vízből, akkor talán olyanná válnék, mint a többi ember. – Ezt akarod? – A külsőmet illetően igen. Hallottál már valaha arról, hogy valaki új lelket akart volna magának? – Nem – mosolyodott el a lány. Odalépett Heikéhez és elvette tőle az üveget. – Azt hiszem, ki kell verned a fejedből ezt a buta gondolatot. – De hát miért? Vinga visszatette helyére az üveget. – Mert tudod, milyen vagy most, de nem tudhatod, milyen lennél akkor, ha innál belőle. – Ez egy kissé zavaros válasz. – Shira elvesztette varázserejét, amikor hétköznapi ember vált belőle – nézett szigorúan Heike szemébe a lány. – Márpedig ezt nem engedheted meg magadnak! A Jéghegyek Népe otthonának sorsa van a kezedben! – Itt a mandragóragyökér. – Lehet, hogy nem fog segíteni többé, ha olyan leszel, mint a többiek. Az is lehet, hogy még az őseink is pácban hagynának. Soha nem tudnál velük kapcsolatot teremteni. Végül nekem sem kellenél már. De ennek számodra nincs jelentősége. – De igen, nagyon is! Csak annyira szeretnék megszabadulni ettől a szörnyű külsőmtől. – Énszerintem nagyon szép vagy – jelentette ki Vinga –, bár lehet, hogy különös az ízlésem. – Hát az már igaz – mondta Heike. De nem említette többé az üveget. Vinga ijesztő felfedezést tett: Heike tekintete,
amikor elővette a nemzetség kincsét, és a mozdulat, ahogy kezét végigsimította a holmikon, beteges birtoklási vágyról árulkodott! Vingának eszébe jutott, mit híreszteltek: a nemzetség átokkal sújtott tagjaiban beteges vágy él, hogy megszerezzék a kincset. Még ölni is képesek lennének érte. – Ez itt mind a tiéd, Heike – mondta olyan közönyös hangon, amennyire tellett tőle. Heike felkapta a fejét, mintha rossz álomból ébredne: – Igazán? Ó, hát persze… Igazad van. Sölve gyakran említette, hogy őt illetné meg a kincs, mivel ő is nemzetségünk átokverte tagja, de nem mert a környéken mutatkozni. Vinga bólintott. Heike folytatta: – Hogyan lehetséges, hogy Graastensholmon volt eddig? Nem úgy volt, hogy édesanyádnak, Elisabetnek kellett volna örökölnie Ingrid nénénk után? Sölve rettentő dühös volt, mert úgy vélte, hogy nem Elisabetet illeti meg. De édesanyád nagyon értett az orvosláshoz, ezen kívül Sölvéről senki nem tudott semmit. Rólam nem is beszélve! – Tudod, amikor Ingrid néném meghalt, a szüleim úgy gondolták, hogy legjobb, ha a kincs Graastensholmon marad. Anyám soha nem volt igazán oda érte. – Idehallgass, Vinga, nem tetszik, hogy olyan sandán nézel rám. Mégis, mit gondolsz? Hogy veszélyessé válok, ha nem kapom meg a kincset? Vinga nem erre a kérdésre válaszolt.
– A szüleim azt hitték, hogy Sölve eljön az örökségéért. Persze említették, hogy el kellene hozni, de soha nem lett belőle semmi. Aztán meghaltak… Heike végigsimított a lány arcán. – Te pedig még kicsi voltál ahhoz, hogy tudd, milyen fontos lenne biztonságba helyezni a kincset. De a könyveket megmentetted! – Igen – jelentette ki a lány, nem kis büszkeséggel a hangjában. – Nem akarsz egyszer felolvasni nekem belőlük? Vinga el volt ragadtatva. – Már hogyne akarnék? Mikor kezdjük? Holnap? – Ha lesz rá időnk – mosolygott a férfi. – Sok a dolgunk. – Igen. Hanem Heike, eszembe jutott valami: amint tudjuk, a cselédségen kívül nincs senki Graastensholmon. Mi lenne, ha beköltöznél, amíg Snivel távol van? Akkor nem foglalhatná el a birtokot. – Azt hiszed, nem gondoltam erre a lehetőségre? De mit gondolsz, mi történne? Snivel bíró! Magával hozhatja az embereit, és börtönbe vethet birtokháborításért, mielőtt még ügyvédet szereznék. Nem szállhatok szembe ilyen magas állású jogásszal egy szál magam! Megteheti, hogy tárgyalás nélkül börtönbe vet. Márpedig azt nem bírnám ki, Vinga. Mindent kibírok, csak a börtönt nem! – kiáltotta, és kezével eltakarta az arcát. Nem volt rá jellemző, hogy így elveszítse az önuralmát. – Nem tudnám elviselni, ha bezárnának egy cellába. Akkor inkább végeznék magammal. Vinga elképzelte Heikét, amikor még egészen kis gyerekként bezárták egy szűk ketrecbe. Saját apja, az átokverte Sölve csúfolódott vele és botokkal szurkálta.
Közelebb húzódott Heikéhez, megpróbálta megvigasztalni a remegő fiút. – Tudom, tudom. Megértelek – nyugtatgatta az arcát cirógatva. – Ez nem fog megismétlődni. Soha, soha többé! A férfi átölelte és belefúrta arcát a lány hajába. Vinga érezte, hogy Heikének szüksége van a vigasztaló szóra. A férfi szemmel láthatóan küzdött, hogy legyőzze félelmét. Vinga megpróbálta másra terelni a szót. – Éjszaka kinn alszol a csűrben. Ott is elég kis zárt helyen vagy. Tudsz aludni? Heike nagyot sóhajtott és felült. – Igen, mert tudom, hogy bármikor kinyithatom az ajtót. – Igaz. Milyen buta vagyok, hogy erre nem gondoltam! Heike, milyen jó, hogy a karomban tartalak, és mégsem érzek kedvet, hogy… Tudod, mire gondolok. Heike a lányra mosolygott. Az esti sötétben torz arca szinte megszépült. Vinga tudta, hogy a lelki szépség ült ki az arcára. – Igen, tudom, mire gondolsz. Én sem éreztem kedvet. Mert a kapcsolatunk nemcsak a testiségre épül. Sokkal több annál. És ez a csodálatos. – Igen, de ha ez így van… Miért utasítasz mindig vissza? Miért nem alszol mellettem? – Mert csak tizenhat éves vagy, Vinga! – Nemsokára tizenhét leszek. – Az nem nagy különbség. Majd akkor beszélünk erről, ha betöltötted a huszadik életévedet. – Ne tréfálj!
– No jó, tizenkilenc éves korodban. – Tizennyolc. Nem hiszem, hogy addigra megváltozik a véleményem. Heike hátravetette a fejét és felnevetett. – Neked, aki minden fiú után megfordulsz? Vinga, annak, ami ma köztünk a szekéren történt, nincs jelentősége. Nem mondom, jólesett, de utoljára fordult elő! Ne feledd! – Majd folytatjuk, ha tizennyolc éves leszek. – Tizennyolc éves korodban, meglátod, másképp fogsz gondolkozni. „Az ott Heike? Hogy a fenébe voltam képes közeledni hozzá, mikor minden ujjamra tíz fiú akadna!‖ Így fogsz beszélni, a nyakamat rá! – Nagyon keményen bánsz önmagaddal, Heike. Nem lenne szabad. – Nem fogod fel, hogy nem tehetek mást? Mi értelme van, ha most szépen eljátszadozom a gondolattal, hogy van közös jövőnk, és a végén hoppon maradok? – Pfuj! Olyan vagy, mint egy vénember! Mindig ugyanazt szajkózod. De pszt! Várj csak! Hallgatóztak. – Egy hintó közeledik – suttogta Vinga, és kikerekedett szemmel nézett a férfira. – A kecske az óljában van? – Igen. – Bent van minden holmink a házban? Fehérnemű sem szárad odakint? – Semmi. Heike, úgy félek! Segíts! – Rejtőzz el! Megpróbálok óvatosan kikémlelni. Vinga összekuporodott az ablakpárkány alatt. – Nagyon előkelő fogat – dünnyögte Heike. – A
kocsis mellett Eirik ül a bakon! Eirik, hogy tehetted ezt? Miben mesterkedsz? Heike is lekuporodott a lány mellé. – Megálltak. Az ördögbe is! Azt hittem, megbízhatunk Eirikben. – Mitévők legyünk? – Maradjunk csendben, és tegyünk úgy, mintha itt se lennénk. Karjával átkarolta a lányt. Vinga reszketett, mint a nyárfalevél. – Heike! – hangzott fel Eirik kiáltása. Heike szorosabban átölelte a lányt. Kopogtak. – Heike, ez az úr jóbarát. Ügyvéd. Felajánlotta nektek a segítségét. Szó nélkül egymásra meredtek. – Mengernek hívják, és van egy kis elszámolnivalója Snivellel! – Kinyissuk az ajtót? – kérdezte Vinga halkan. Heike habozott. Mielőtt határozhatott volna, Eirik újra megszólalt. – Azt mondja, hogy Vinga nehogy még egyszer felkeresse Sörensen ügyvédet, mert csapdába kerülhet. Azt állítja, Sörensen Snivel unokaöccse, és ő rendezkedett be Elistrandon! – Ez mindent megmagyaráz – mondta Heike. – Bújj elő, Vinga! Kinyitották az ajtót. Beengedték Eiriket és az idősebb urat. Az idősebb férfi úgy nézett ki, mint akivel bármelyik percben végezhet a tüdőbaj. Heike láttára egy kicsit visszahőkölt. Meglehetősen nehezen szedte a levegőt, kezet
fogni sem akart velük. – Jó napot – mondta zihálva. – Menger ügyvéd vagyok. Beszélhetnénk egy percet? Heike bólintott. Bemutatta Vingát, és ő is bemutatkozott. Felajánlotta az úrnak az egyetlen ülőhelyet a szobában. Eirik ácsorgott egy darabig az ajtóban, furdalta a kíváncsiság. Majd közölte, hogy kint várakozik, vált egy-két szót a kocsissal. – Elmondanám, miért kerestem fel magukat – kezdett mondandójába Menger. – Ma tanúja voltam egy beszélgetésnek egy christianiai vendéglőben. A vendéglőből egyenesen idesiettem. – Hogy talált ránk ilyen gyorsan? Sörensen tudja, hol lakunk? – kérdezte Heike. – Nem, azt hitte, a „Kék kehely‖ fogadóban szálltak meg. Véletlenek sorozata vezetett a nyomukra. Elmesélte sorjában, hogyan talált rájuk. – Várjon csak egy pillanatra – mondta Vinga. – Azt állítja, hogy Sörensen ügyvéd lakik most Elistrandon. Hogyan lehetséges az, hogy itt a környéken senkinek nincs erről tudomása? Eirik sem említette nekünk! – Nagyon egyszerű a magyarázat. A csirkefogót valójában Sigurd Sörensen Hvitbekknek hívják. Errefelé csak ezt a nevet használja, mivel a kisasszony édesapjának ügyvédje volt korábban. Leplezni akarja kilétét. – Most már értem. Önnek miért érdeke leszámolni ezekkel a gazfickókkal? – Nagyon egyszerű. Nekem kellett volna megkapnom a bírói állást tulajdonügyekben. Én voltam a rangidős, a leghozzáértőbb. Egész életemben ez a cél
lebegett a szemem előtt. De Snivelnek sikerült a legaljasabb eszközökkel megkaparintja az állást az orrom elől. Pletykák, megvesztegetés, korrupció révén… Minden eszközt felhasznált. Teljesen tönkretett. Mint ügyvéd végem van. Azt terjesztette rólam, hogy zugügyvéd vagyok, ami persze nem igaz. Így most olyan ügyeket kapok csak, amiket a többiek nem vállalnak. Maguk, barátaim, segíthetnek abban, hogy újra nagyra becsült ügyvéd váljon belőlem. Egyetlen célom az életben, hogy leszámoljak Snivellel. S akkor már szörnyeteg unokaöccsével is. Sörensentől hallottam a vendéglőben, hogy Ön, Vinga kisasszony arra kérte, kerítsen egy másik ügyvédet, ha ő nem vállalná el az ügyet. Így bátorkodom felajánlani szolgálataimat. Elfogadják? – Örömmel – felelte Heike.
11. fejezet A JÓKÉPŰ SÖRENSEN ÜGYVÉD futárt küldött Moss városába, és győzelemittasan átsétált a „Kék kehely‖ fogadóba, hogy meggyőződjön arról, megérkezett-e már a vendége. Csalódnia kellett. Jól utánanézett, fogadós? Nincs egy másik néven bejegyezve? Igaz is, nem egy, hanem két vendéget keres. Nem, nincs bejegyezve senki. Sörensennek megnyúlt az ábrázata. Persze az nem jutott eszébe, hogy az a fruska túl is járhatott az eszén. Pedig olyan sokáig készülődött, elegánsan felöltözött. Egy izgalmas estére vagy inkább éjszakára számított. Egy újfajta hódításra. Egy szűzlány, teljesen tapasztalatlan, nem sejt semmit. Ha pedig a szörnyeteg rokonával együtt lett volna, akkor a markában lenne mindkettő, amíg Snivel válasza megérkezik. De most hoppon maradt! No mindegy, csütörtökön úgyis eljönnek… De az még három nap! Nem volt mit tenni, hazament. Majd szétvetette a méreg. Otthon aztán inasát szalajtotta a városba, hogy Vinga után kérdezősködjön a fogadókban Christianiában és a környékén. Az inas késő éjszaka tért haza. Sörensen még fent volt, hozzászokott az éjszakai élethez. Nem, Vingát sehol nem találta. Az ördög vigye! Nagyon bosszús volt, amikor pirkadatkor nyugovóra tért. Arra gondolt, hogy elveri az inast, ily módon
próbál enyhíteni csalódásán; de már ehhez is túl fáradt volt. Ráadásul az inas nagy és erős ember, és rajtuk kívül senki sincs házban. Mit szól majd ehhez a bácsikám? NEMSOKÁRA megtudta. Snivel nagybácsi félbeszakította tárgyalásait, és mint egy dühösen fújtató bika, másnap felkereste Sörensent az irodájában. Sörensen reszketett, mint a nyárfalevél. De Snivel valójában nem haragudott rá. Az arcátlan gazfickókkal akart leszámolni, akik szembe mertek szállni vele. El akarják venni tőle a saját birtokát, és Sörensentől is az övét! – Találd meg őket, mielőtt még bajt okoznának – mondta dörgő hangon. Olyan kövér volt, hogy szinte ráfolyt a rokokó íróasztalra, tokája pedig az inggallérjára. A duzzadt arcban hideg, szürke hüllőszem hunyorgott. – Csütörtökön felkeresnek. – Az talán már túl késő – vágott a szavába Snivel. – Hogy engedhetted el a lányt, ha már a kezedben volt? – Olyan hiszékenynek látszott. Udvariasan megköszönte, amikor a „Kék kehely‖ fogadót ajánlottam neki. El akartam vinni vacsorázni, de azt mondta, majd csütörtökön visszatérünk rá. Egyáltalán nem ellenkezett. – Csütörtökön. Holnapután – dünnyögte Snivel félig behunyt szemmel. – Nem várhatunk addig. Képzeld csak el, ha addig találnak maguknak egy másik ügyvédet? – Megígértem, hogy segítek nekik másik ügyvédet
keríteni. A lány senkit nem ismer itt. – Hm… – Mit javasol nagybácsikám? – Javaslok? – horkant fel Snivel – Csak egy megoldás van. Számunkra túl veszélyes törvény elé vinni a dolgot. Nemsokára rájönnek, hogy te laksz Elistrandon. A család egykori ügyvédje. Az árverés szervezőjének unokaöccse. Mit gondolsz, mi lesz, ha ez kiderül? Találd meg őket, Sigurd! És végezz velük! MENGER ÜGYVÉD sokáig beszélgetett Heikével és Vingával akkor este, amikor felkereste őket. Részletesen el kellett mesélniük egész életüket, a nemzetség és a két uradalom történetét. Ez aznap este történt, amikor Snivel fejvesztve tért vissza Christianiába, és amikor Sörensen rájött, hogy nem szálltak meg a fogadóban. Erősen besötétedett. Heike egy bőrdarabot akasztott az ablakra, és gyertyát gyújtott. Menger ügyvéd nagyon csúnyán köhögött. Heike felfigyelt a köhögésre. Kicsit habozott, de aztán tapintatosan így szólt: – Ha jól hallom, az ügyvéd úr súlyos tüdőbeteg. Tudja, nemzetségünk átokverte, illetve kiválasztott tagjai értenek a gyógyításhoz. Benne van a vérükben. Módszereink persze meglehetősen eltérnek a hagyományos gyógymódoktól. Nekem személy szerint nem volt lehetőségem, hogy a gyógyításnak szenteljem magam, s még kevésbé időm, hogy a gyógyfüves készletünket áttanulmányozzam, mivel nemrég hoztuk el Graastensholmról. De a kis Vinga elég sok mindent megtanult édesanyjától, Elisabettől, és el is tudja ol-
vasni a recepteket és a különböző gyógymódokat. Ha akarja, a legközelebbi találkozásunkig majd keresünk valamit, ami enyhítené a kínjait. Menger hálásan mosolygott. A gyertyafényben arca egy halottéhoz hasonlított. – Bárcsak meg tudnának szabadítani ettől a kíntól! Rengeteg orvost felkerestem, de mindegyik azt mondja, gyógyíthatatlan vagyok. Megpróbálok kitartani, hogy befejezhessük a Snivel elleni pert, mivel életem nagy álma, hogy leszámoljak vele. De többre nem számíthatok. – Ha kicsit belenéztem volna a gyógy- és varázsfű-készletünkbe, többet foglalkoztam volna a különböző gyógymódokkal, már most tudnék segíteni magán – sóhajtott Heike. – Tudom, hogy van ehhez tehetségem. – Sajnos nekem sem sikerült még alaposan átvizsgálni a készletet – sajnálkozott Vinga. – Nem is rendelkezem különös képességekkel, de szívesen segítek. – Köszönöm – mosolygott Menger. – Maguk ketten nagyon derék fiatalok. – Köszönjük a bókot – mondta Vinga, és tekintete úgy felragyogott, hogy Menger azt kívánta, bárcsak negyven évvel fiatalabb lenne és egészséges. Észrevették, hogy Heike hirtelen megfeszül. – Mi történt? – kérdezte Vinga. – Azt hiszem, nem kell várnunk a gyógyítással a következő találkozásig. Gyorsan előkereste a kincset és fölé hajolt. Menger kérdőn nézett Vingára. – Segítséget kap – suttogta a lány. – Segítséget?
– Igen. Látom az arcán. Az őseink segítenek neki. Jelen vannak. Nagyon szeretnék, hogy visszakapjuk Graastensholmot. Ugyanis van ott valami a padláson, aminek nagyon nagy jelentőséget tulajdonítanak. Erős védelmezőkre akadt, ügyvéd úr. Minden reményük magában van. Azt szeretnék, hogy jó erőben legyen, és fel tudja venni a harcot Snivellel szemben. Menger összehúzta a szemöldökét és kicsit hitetlenül hallgatta a lány szavait. – Látja őket? – kérdezte. – Nem. – Csendben maradnál egy kicsit? – kérte Heike türelmetlenül. – Hát persze! Bocsáss meg! Kik segítenek nekünk? – Ulvhedin és Ingrid. – Isten hozott benneteket – köszöntötte őket Vinga könnyes szemmel. Olyan sok jót hallott már róluk. – Érthető, hogy segítenek nekünk, hiszen legfőképp az ő érdekük, hogy visszaszerezzük, ami a miénk. Ingrid nénémnek, Graastensholm utolsó birtokosának, végig kellett néznie, hogyan jut ebek harmincadjára az uradalom. Heike felsóhajtott. – Menger úr, megtenné, hogy befogja ennek a cserfesnek a száját? Az ügyvéd úr továbbra is kételkedve nézte, mi folyik itt. – Hinnie kell benne – jelentette ki Vinga. Senki sem tudta elhallgattatni. – Ulvhedin nagyapa, tégy valamit, hogy higgyen nekünk! A gyertyatartó az asztal egyik széléről a másikra
csúszott. Menger bólintott és nagyot nyelt. Meglehetősen sápadtan nézett Heikére. Heike a kincs fölé hajolt és követte az utasításokat. Olykor kivett egy tégelyt és félrerakta. Végül négy különböző gyógyszer volt a birtokában. Aztán betette a maradékot a helyére. – Köszönöm – szólt végül feléjük fordulva. – Most már egyedül vagyunk. Menger ügyvéd visszafojtott lélegzettel figyelte, mi történik. – Vinga, töltsd meg félig vízzel a kis fazekat! – kérte Heike a lányt határozottan. Vinga gyorsan teljesítette az utasítást. Heike a mind a három tégelyből beleöntött egy kicsit a melegedő vízbe. Erős illat áradt szét a szobában. A negyedik tégely tartalmát elvegyítette olajjal és darával, majd péppé keverte. – Lefeküdne az ágyra egy kicsit? – kérte Heike. Menger bólintott. Meglehetősen felkavarta mindaz, amit látott. Óvatosan az ágyra ült. Lehet, hogy szeretett volna, de nem mert ellenkezni? Heike félrehúzta a nyakkendőjét, csupasszá tette beesett, fehér mellkasát, és bekente a péppel. Az ügyvéd úr ijedten nézett rá. Érkezésekor Heikének csak a puszta megjelenésétől földbe gyökerezett a lába. Aztán ez a zöldfülű szellemekkel társalog, akik gyertyatartókat mozgatnak ide-oda. Most pedig az ő beteg testébe próbál életet lehelni. Hát csoda, hogy szíve majd kiugrik az izgalomtól? Közben Vinga a főzetet egy korsóba öntötte, és Heikének nyújtotta.
– Addig igya meg, amíg meleg – mondta az ügyvédnek. – A maradékot beletesszük egy üvegbe. – Már elég későre jár – szólt közbe Vinga. – Menger ügyvéd úrnak ideje lenne hazatérnie. – Nem. A hűvös éjszakai levegő nem tenne most jót. Meghányták-vetették a dolgot, és arra a következtetésre jutottak, hogy az ügyvéd úr Simen házában fogja tölteni az éjszakát. Heike kint a csűrben, mint mindig, Vinga Kari szobájában, a kocsis pedig Eirik szobájában. Mindenki elégedett volt a döntéssel. Az ügyvéd beletörődve hallgatta őket. – Holnap folytatjuk a beszélgetést, most feküdjünk le – határozott Heike. Menger készülődött és közben Heikéhez fordult: – Ha ilyen jó kapcsolatban vannak a szellemekkel, miért nem használják fel őket Snivel ellen? – Igaza van! – kiáltotta Vinga lelkesen. – A szürke emberkék! – Kicsodák? – Anyám látta őket időnként Graastensholmon, pedig ő nem volt átokverte vagy kiválasztott. No jó, valójában nem látta, hanem érezte őket. Ingrid néném kis árnyaknak hívta őket. Anyám mesélte, hogy korántsem voltak olyan kicsik, amikor gyorsan behúzódtak a sarkokba, szögletekbe. Rengeteg történetet meséltek róluk még Ingrid néném és Ulvhedin idejéből. Úgy hírlik, hogy szolgálóknak használták őket, a segítségükre voltak. Ingrid néném nem tudná újra megidézni őket? – Ne, hagyd abba. Badarságot beszélsz – szólt rá Heike. – Először is egyik ősünk sem képes kapcsola-
tot teremteni az élők világával egyedül. Csak nemzetségünk valamelyik átokverte vagy kiválasztott tagja révén. Rajtam keresztül például. Hiszen rajtad sem tudtak segíteni az érkezésem előtt. Másrészt én még nem hallottam ezekről a szürke emberkékről. Így persze nem is tudom megidézni őket. Utoljára pedig, ehhez először be kellene jutnom Graastensholmra. Nem olyan egyszerű. – Várjon csak – kezdte Menger zavartan. – A szürke emberkék… ők az őseik? – Nem, nem – mondta gyorsan Vinga. – Hát kicsodák? – Sejtelmem sincs. – Hm – dünnyögte Menger. Úgy tűnt, mintha kezdené megbánni, hogy elvállalta ennek a bolondos népségnek az ügyét. De mégsem! Ez az egyetlen esélye, hogy legyőzze Snivelt és leleplezze disznóságait. Ez a két fiatalember szemmel láthatóan olyan ártatlan, hogy biztos nekik adnának igazat a törvény előtt. Feltéve, ha sikerül Snivelt bíróság elé állítani! Ebben azonban erősen kételkedett. Snivel bíró nyilván minden eszközzel megpróbálja megakadályozni. Eszközeiben soha nem válogatott. Menger féltette a fiatalokat. A saját életéért nem kár, hiszen neki már úgyis vége! Hanem milyen könnyen vette a levegőt! Biztosan annak a kenőcsnek köszönhető, amivel bekenték a mellét. Kint az udvarban Vinga kicsit habozott, hogy Eirikékhez menjen-e. Heike épp a csűr felé tartott. Kövesse…?
Nem, nem lehet. Heike ebben a pillanatban félig tréfás, félig intő pillantást küldött felé. No de ilyet! Mindig kitalálja gondolatait. Pillantásával a lányba fojtotta a szót. Vinga meg se merte kérdezni, vele töltheti-e az éjszakát a csűrben. Bosszantó. Nem volt mit tennie, felugrott a szekérre. Heike visszanézett az ajtóból. Hosszan nézett a kocsi után, ahogy eltűnt a fák között. Senki nem sejtette, milyen nehezére esett visszautasítania a lányt. Mennyire vágyott ölelő karjai után! MÁSNAP EGÉSZ NAP azt taglalták, hogyan tudnák tőrbe csalni Snivelt és unokaöccsét. Nem is sejtették, hogy a bíró és unokaöccse kémeket küldött a környékre, hogy a nyomukra bukkanjanak. Menger ügyvéd meglepődött, milyen sokáig bírja a munkát. Szófogadóan ivott a gyógyfőzetből, amit Heikétől kapott. A két fiatal megígérte, hogy szednek még ugyanilyen gyógyfüveket, hogy folytatni tudja a kúrát. Gőzölt is Heike utasítására. Egy mosóteknő felett különféle gyógyfű illatát lélegezte be a törölköző alatt. Aztán meleg gyapjúba tekerték, amit átitattak mindenféle gyógynövény-kivonattal, és mellét bekenték a kásás péppel. Menger nem ellenkezett. Érezte, használ a kezelés. Sokkal könnyebben vette a levegőt, és a köhögés sem kínozta annyira. Egyiküknek sem volt illúziója. A betegség nagyon elhatalmasodott rajta. Azon fáradoztak, hogy legyen ereje befejezni az utolsó ügyét. Amikor Vinga visszatért Eirikéktől, nagyon jókedvű volt. Nem hagyta békén Heikét. Egyfolytában
arról csacsogott, milyen sokat beszélgettek Karival, és hogy most már sokkal többet tud az életről. Heike azon töprengett, miről beszélgethettek valójában. Bízott benne, hogy nem őt tárgyalták ki. Vinga minden gyerekessége ellenére meglepően becsületes volt. A lány buzgón hozzálátott a főzéshez. Heike barátságosan, de határozottan eltolta a konyhaasztaltól. Átvette a főzőkanalat és közölte: Menger ügyvéd úrnak már eddig is sok megrázó élményben volt része, legalább Vinga főztjétől kellene megkímélni. Vinga nem sértődött meg a megjegyzésén, inkább csak nevetett, hogy ilyen rossz szakács. Heike éppen ezt szerette benne. Kellő öniróniával tudta szemlélni a hibáit. Evés után, amikor újra az ügyön dolgoztak, Heike így fordult Mengerhez: – Nem értem, hogy sikerült Snivelnek ilyen könynyen megkaparintania Graastensholmot? Hogy juthatott hozzá? – Hát nem tudják? Nála volt Ingrid egyik levele. – Micsoda? – kiáltotta Vinga – Nem is tudunk a levél létezéséről. Menger így folytatta: – A levélben az áll, ha három éven belül nem jelentkezik Graastensholmon örökös, akkor Snivel azt tehet a birtokkal, amit akar. Eladhatja vagy megtarthatja azzal a feltétellel, hogy megőrzi eddigi állapotát, és továbbra is karbantartja. Heike és Vinga egymásra nézett. A két férfi Vingától várta a választ. – De ilyet! Ez nem lehet! – jelentette ki határozottan. – Ingrid néném soha nem írt volna ilyen levelet.
Soha, soha! Nálánál jobban senki sem viselte a szívén a nemzetség ügyét. Soha nem adta volna idegen kézre Graastensholmot. Szüleimmel is gyakran beszélt arról, hogy halála után gondozzák a birtokot addig, amíg Svédországból felbukkan a jogos örökös. A legroszszabb esetben, ha nem lenne örökös, a birtok rám száll. Hányszor, de hányszor hallottam ezt. Azt a levelet Snivel biztosan… – Jó jó, csak ne hamarkodd el a kijelentésed – mondta Heike. Vinga így folytatta: – Nehogy azzal hozakodj elő, hogy Ingrid nénémnek utolsó napjaira megzavarodott az elméje. Olyan élénk volt az észjárása, hogy sokan megirigyelhetnék. – Arra gondol, hogy Snivel hamisított egy levelet az ő aláírásával? – kérdezte Menger. – Egy percig sem kételkedem ebben! – Remek. Akkor van egy ütőkártya a kezünkben. Ismerte Ingrid nénje kézírását? – Igen, van tőle egy levelem. Születésnapi üdvözlet. – De biztos Elistrandon hagyta, és már nyoma veszett. – Nem, nem. Megőriztem. Tudja, kicsit szentimentális természetű vagyok – mondta Vinga, és felállt, hogy megmutassa a levelet. Menger áhítattal vette kézbe: – Istenem, micsoda bizonyíték! Hanem gyermekeim, jobb, ha nem maradnak ebben a házban. Miután az egész járásban érdeklődtem Eirik után, hamar a nyomukra bukkannak Snivel és Sörensen emberei. – Igaza van. Eirik családjának érdeke is azt kíván-
ja, hogy elmenjünk. Könnyen meggyűlhet a bajuk, ha kiderül, hogy minket rejtegettek – mondta Vinga. – Igaz – bólintott Heike is. – De hova mehetnénk? – Egész éjszaka ezen gondolkoztam – felelte Menger – Egyik távoli rokonomnak van egy háza Christianiától keletre. A ház üresen áll. Beszélek vele, hogy adja ki egy időre. Mondanom sem kell, sokkal kényelmesebb, mint ez a ház – mosolygott. Délután Menger visszaindult a városba. A többiek holnapig várnak, és beszélnek Eirikkel. Menger a lelkükre kötötte, hogy legyenek nagyon óvatosak. – Meg kell mondanom, hogy Snivel még a gyilkosságtól sem riad vissza – figyelmeztette őket. – Ez nem puszta ijesztgetés. Ha megtudja, hol rejtőznek, lecsap. Így elejét veszi egy számára igen kellemetlen pernek. Vinga és Heike az udvaron állt. Megilletődve bólogattak. Mielőtt beszállt volna a hintóba, Menger hangosan így töprengett: – Szívesebben indítottam volna először Snivel ellen pert. De nem lehet. Vele szemben csak biztosra mehetek, mivel ismeri a törvénykezés minden csínjátbínját. Sörensennel és Elistranddal kezdjük… – Nem túl kockázatos? – kérdezte Heike. – Nem hagyunk túl sok időt Snivelnek, hogy megszervezze a védelmét? Amikor az ügyvéd ránézett Heikére, a félelmetes arcra, azon csodálkozott mitől ijedt meg, amikor először látta. Gonoszságnak nyoma sem volt a sárga szempárban. – Igen, ebben igaza van. De remélem, hogy uno-
kaöccsén keresztül sikerül rá is lesújtani. Hiszen Elistrandot tisztességtelenül szerezték meg. Ebben jócskán benne volt Snivel keze is, és ez nem maradhat büntetlenül. Majd intett, és hintaja kigördült a tanyáról. Újra egyedül maradtak. Nem volt könnyű megbirkózni ezzel az érzéssel. Kerülték egymás tekintetét. A közös munka még közelebb hozta őket egymáshoz. Szorosabban összetartoztak, mint bármikor. Aznap este alig szóltak egymáshoz. Érezték a szavakban rejlő kockázatot. Még Vinga is csendes és visszahúzódó volt. Szó nélkül megvacsoráztak. Mindegyikük végezte a dolgát. Megetették és megfejték a kecskét. Aztán nyugovóra tértek. Halkan jó éjszakát kívántak egymásnak. Nagyon megnehezítette számukra az életet, hogy nem mutathatták ki, mit éreznek egymás iránt. Csak azért, mert Vinga még gyerek, nincs elég élettapasztalata, és még nem találkozott elég férfival az életben. És mert Heike nem akar életre szóló lelki sérülést szenvedni. Hiszen Vinga mindenkinél többet jelentett számára az életben. Felelősséggel tartozik iránta. Egy óvatlan mozdulat vagy szó oda vezethet, hogy hirtelen egymás karjaiban találják magukat. Ezzel Vinga is tisztában volt. Úgy elkeseredett ettől a gondolattól, hogy sírni tudott volna. Miért nem akarja Heike elhinni, hogy elég érett már ahhoz, hogy különbséget tegyen az első fellángolás és az igaz szerelem között. Hát nem érti, hogy el se tudja képzelni az életét más férfi mellett? Miért vonzódott Silje Jó Tengelhez, Elisa
Ulvhedinhez? Vinga tisztában volt vele, hogy nem tudtak ellenállni a démoni külső és az angyali szív különös keverékének. Miért nem szeretheti ő is Heikét, mint ahogy Silje ás Elisa szerették a férjüket? Ő is a Jéghegyek Népének nemzetségéből való! Miért gondolja Heike, hogy rosszabb, mint a többi asszony? Ó, de mire jó mindig ezen siránkozni. Nem segít! Az a csökönyös szamár úgysem akarja megérteni. Dühösen ledobta magáról a takarót, és behozta a kecskét. Az utolsó éjszakát vele tölti, mint fent a hegyekben. Azután Eirikékhez kerül, hisz nem vihetik magukkal mindenhová. A kecske hangosan tiltakozott, amiért felébresztették. Zavarta a fény is. De Vinga bedobta az ágyba, és bocsánatkérőn így szólt hozzá: – Egy időre elválnak útjaink, kis barátom. Nemsokára újra együtt leszünk Elistrandon, mint a régi szép időkben. Tényleg hitte is, amit mondott? Aztán nyugovóra tértek. Gondolatai még mindig Heike körül forogtak.
12. fejezet ELJÖTT A CSÜTÖRTÖK. Vingának és Heikének már két órája meg kellett volna érkeznie Sörensen ügyvédhez. Snivel bíró, aki egy belső szobában várakozott, már rég előbújt rejtekhelyéről. – Nem értem, nem értem – mondta Sörensen legalább huszadszor, és kiverte a hideg verejték. – Fel nem foghatom, mi történhetett. Biztosan történt vele valami útközben. Snivel gyilkos pillantást lövellt felé. Sörensen nem értette, miért nem jött el a lány. Mégsem lehet megbízni benne? Itt vesztegeti az idejét egy ilyen senkire! Ráadásul nagybátyja jelenlétében. Mindjárt elsüllyed szégyenében, hiszen azzal dicsekedett, mennyire elkápráztatta a lányt. Pedig hogy készült a találkára. Egyik legszebb ruháját vette fel, gondosan bepúderezte a haját. S a lány másodszor is csalódást okozott neki. – Biztos közbejött valami, vagy elnézték az időt – nyugtatta bácsikáját. – Vagy elnyelte őket a föld – gúnyolódott Snivel – Pszt! Jön valaki. Nagy nehezen felállt, és behúzódott rejtekhelyére. Sörensen is felállt, megigazította nyakkendőjét. Kipirult az izgalomtól. Hát mégis eljött! Most beveti minden csábító erejét. De csak a komornyik volt, a postát hozta. Átnézte a leveleket. A szokásos levelek voltak, egy kivételével. Kíváncsian felnyitotta.
Lassan elsápadt, és erőtlenül a székre rogyott. – Nem! Ez nem lehet igaz! – suttogta. Snivel előcsörtetett. – Mi történik itt? Sörensen minden erejét összeszedve beszámolt a levél tartalmáról. – MICSODA??? – ordította Snivel. Elvörösödött a feje, pattanásig feszültek az erei. Unokaöccse íróasztala fölé hajolt. – Pedig igaz, itt áll fehéren és feketén. Vinga Tark kisasszony a Jéghegyek Népe nemzetségéből beperel, amiért törvénytelenül birtoklom Elistrandot. Snivel magához ragadta a levelet. – Olvasd! – rivallt rá unokaöccsére. – Vagy inkább ne. Csak azt áruld el, ki segített a lánynak. A sárba tiprom! – Fridtjof Menger ügyvéd. A válaszra Snivel torkán akadt a szó. – Micsoda? – nevetett rekedten, miután szóhoz tudott jutni. – Az a vén kecske? Az már fél lábbal a sírban van! Hogy merészelt… Ilyet még nem hallottam. Sigurd, nyert ügyünk van. – Engedjük, hogy bepereljen? – kérdezte unokaöccse óvatosan. Snivel arca újra elborult. – Nem. – Nem vesztegeti az idejét – sandított Sörensen a levélre – Már hétfőn elkezdődik a tárgyalás. Nincs időnk felkészülni se. – Beszélek a bírósággal – mondta Snivel keményen – Senki nem utasított még vissza, amikor szívességet kértem. De hogy biztosra menjünk: az embere-
idnek minél hamarabb meg kell találniuk ezt a két jómadarat! – Igen, tudom, de mintha a föld nyelte volna el őket. A maga emberei sem bukkantak a nyomukra? – kérdezte Sörensen ravaszul, hogy elhárítsa magáról a felelősséget. – Nem. Mengerrel én akarok leszámolni személyesen. Illetve az embereim. Sörensen nem tudta, előrukkoljon-e a hírrel: – Azt hallottam, hogy napok óta nem látták a törzsvendéglőben. Furcsa. Ő is nyomtalanul eltűnt. Snivelt elfutotta a méreg, és magánkívül ordította: – Találd meg! Találd meg mind a hármat! Végezz velük, mielőtt újabb szamársággal állnának elő. Sörensen nem mert előhozakodni azzal, hogy ezen fáradoznak már néhány napja sikertelenül. Inkább nem szólt egy szót sem. AZ ÚJ REJTEKHELY olyan pompás körülményeket biztosított számukra, melyeket Vinga két évig nélkülözött, Heikének pedig ilyesmiben csak Svédországban volt része. Vinga éjszaka betekerte magát a finom selyemlepedőkbe. Napközben pedig többször elment az illemhelyre, csak hogy élvezze a kényelmet. Végre látta magát a tükörben! – Heike, már kész nő vagyok! – kiáltotta, amikor meglátta magát. – No igen – mosolygott a férfi. – Tulajdonképpen nem nézek ki rosszul. Roszszabbra számítottam. De milyen furcsa az orrom! – Tökéletes az orrod.
Mint mindened – gondolta Heike, de nem mondott többet. Vinga tovább nézegette magát a tükörben, alaposan megvizsgálta minden porcikáját. Mivel eddig erre nem volt módja, Heike elnézte ezt az újabb hóbortját. A legtöbb időt azonban Menger ügyvéddel töltötték, aki náluk éjszakázott. Kidolgoztak egy tervet, amiben Vingának igen csekély szerepet szántak. Attól féltek ugyanis, hogy heves vérmérsékletével a lány a tárgyaláson mindent elronthat. Heike és Vinga megpróbáltak udvariasan érintkezni egymással, mintha semmiféle intim kapcsolat nem létezne közöttük. Többnyire így zajlott köztük a beszélgetés: „Sokáig akarsz holnap aludni?‖ „Nem, köszönöm. Hálás lennék, ha felkeltenél.‖ Néha még Mengernek is feltűnt a köztük lévő feszültség. Csak a fejét rázta, és fiatalkori bohóságnak tudta be. Ő maga remekül érezte magát. Már régóta nem volt ilyen remek formában. Mindennap dolgozott az ügyön, vizsgálódott, intézett, szimatolt. A Heike és Vinga között lévő feszült hangulat ellenére minden remekül ment egészen hétfőig, a tárgyalás napjáig. Menger már jó előre elindult, hogy felkészüljön. Koldusnak öltözött. Vinga és Heike sajnos nem voltak ilyen elővigyázatosak. Sörensen és Snivel emberei szemmel tartották a bíróság épületét. Ezenkívül lesben álltak a Christianiába vezető utak mentén. Természetesen a nyugati irányból, a graastensholmi járásból érkezőket
jobban szemmel tartották. A keleti kapunál csak három őrszemet állítottak fel. Az, hogy Menger átcsúszott, annak volt köszönhető, hogy késő éjszaka ért a kapuhoz, amikor az őrök mind elbóbiskoltak, miután jól berúgtak. A két fiatal azonban egyenesen besétált a kelepcébe. Az emberek azt a parancsot kapták, hogy gondolkodás nélkül végezzenek velük. Heike és Vinga gyalogosan érkeztek. Féltek ugyanis, hogy amíg ők a tárgyalóteremben vannak, elkötik a lovukat. Ráadásul nem volt messze a város. Hátba támadták őket. Az út, ahol Sörensen emberei őrködtek, elég forgalmas volt, így nem mertek fegyvert használni. Hátulról, késsel támadtak. Így akarták örökre elnémítani őket. Nem számítottak a mandragórára. Heike hirtelen megérezte, hogy a gyökér megrándul. Anélkül, hogy gondolkozni kezdett volna azon, hogy miért, a földre vetette magát, magával rántva Vingát is. Az orgyilkosok elvétették az ugrást, de így is sikerült megsebezniük Vingát. A lány felkiáltott fájdalmában. Amikor Heike feléfordult, hogy segítsen rajta, valaki tarkón vágta. Elsötétült előtte a világ. Mégiscsak hárman voltak, így nem sok esélye volt ellenük. Már beléjük döfték volna a kést, amikor az egyikük figyelmeztette a társait: – Jönnek! Gyerünk, tegyük fel őket a szekérre! Sietve feldobták az eszméletlen Heikét és a fájdalomtól bénultan heverő Vingát az út szélén álló szekérre. A tettesek is felkapaszkodtak és elindultak. Katonák jöttek velük szembe.
Vinga épp segítségért akart kiáltani, amikor valaki hirtelen befogta a száját. Heike kezdte visszanyerni az eszméletét, de még nem tudott mozdulni. A katonák ellovagoltak mellettük. – Mitévők legyünk velük? – kérdezte az egyik férfi. – A szakadékhoz megyünk, megöljük őket és beledobjuk a tengerbe. A többiek jónak találták az ötletet. Nem jártak messze a szakadéktól Heike óvatosan felnyitotta a szemét. Körülnézett és megpróbálta öszszeszedni a gondolatait. Megvolt a terve, de gyorsan kellett cselekednie, mert minden másodperc számított. A mandragóragyökér! A mandragóra segített rajta gyermekkorában. Danielnek is segített… Vingán is segítenie kell. Reméli, hogy hajlandó lesz. Vagy csak a gazdáján segít? Nem lehet. Kérésére Mirán is segített Stregestiben. Hanem a támadói hárman vannak. Sikerülni fog? Heike minden erejével a mandragórához fohászkodott hangtalanul. Az a férfi volt a legveszélyesebb, aki befogta Vinga száját. Úristen, milyen kicsinek és tehetetlennek tűnt, ahogy ott feküdt szép ruhájában! Heikének elszorult a torka. Mennyit bír ki vajon? Komolyan megsérült? Könyörgök! – fohászkodott a mandragóragyökérhez. – Már korábban is a segítségemre voltál! Már majdnem odaértek. Vinga fogvatartója ekkor hirtelen felordított. A torkához kapott, arca kivörösödött, szeme kigúvadt,
levegő után kapkodott. – Vegyétek le rólam! Vegyétek le! – hörögte elhaló hangon. – Mi van? Mi történt veled? Most a másik kezdett hörögni, és ugyanúgy a torkához kapott. Valamit próbált letépni a torkáról, ami nem is volt ott. Heike látta, amint az első megszabadult a fojtogató szorítástól. De nemsokára a harmadik kapott a torkához, aztán újra az első. A mandragóra egyszerre csak eggyel tudott elbánni, de olyan gyorsan fojtogatta hol az egyiket, hol a másikat,, hogy nem volt idejük magukhoz térni. – Most gyorsan! Gyerünk! – kiáltotta Heike Vingának, és magával húzta a lányt. A földre huppantak és rögtön bevetették magukat az erdőbe. Hallották, amint az egyik gonosztevő felkiált: – Ez egy óriási pók, vagy valami ördöngösség. Segítség… Majd újra elszorult a hangja. Meredeken felfelé vezetett az út. Vinga súlyosan megsérült. Heike húzta maga után, távol akart kerülni üldözőiktől. Már egészen messze jártak, amikor meghallották az egyik gonosztevőt: – Gonosz varázslat volt – bődült el. – Szerintem is. Láttátok azt az ördögi pofát? Maga volt a Sátán! Vele vegyük fel a harcot? – Lépjünk le! Intézzék el őket az átkozott ügyvéd urak, ha annyira akarják. Ostorukkal rácsördítettek a lóra, és elhajtottak a szekérrel. Heike nem állt meg. Maga után húzta a sebesült
Vingát. A város felé futottak. Nem akarták cserbenhagyni Mengert. Úttalan utakon vergődtek keresztül. – Várj… Nem bírom tovább… Álljunk meg pihenni – nyögött fel Vinga. Heike megállt. Az erdő sötét sűrűjében jártak. A sziklafalakat benőtte a moha, számos barlang volt a közelben. Az egész olyan volt, mint egy elvarázsolt táj. Itt jól elrejtőzhetnek a világ szeme elől. Heike látta, hogy a lány nagyon kimerült. Leült mellé. Vinga alig kapott levegőt. – Hogy van a sebed? – Nem tudom. Rettentően fáj. De nem hiszem, hogy mély seb. Tönkrement a ruhám? Ó, a nők! Heike fölébe hajolt, hogy válaszoljon a kérdésre. – A szakadás jelentéktelen. De az anyag teljesen átvérzett. – Ó, hogy jön majd ki? Ez a gyönyörű ruha! – Majd kimossuk út közben. A vér legjobban hideg vízzel jön ki, tudtad? Vinga bólintott, de nem nyugodott meg. – Hadd lássam a sebed! – szólt Heike. Vinga felemelkedett. Már kezdte volna lehúzni a ruhát a válláról, olyan gyors mozdulattal, ahogy szokta, amikor hirtelen megállt és kérdőn nézett a férfire. Heike elszomorodott. Oda a természetessége – gondolta. És ebben én vagyok a hibás. Soha nem gondolta volna, hogy ez így fogja bántani. – Jaj, Vinga – szólt gyöngéden, és tekintetében szomorúság tükröződött. – Bocsáss meg! Légy olyan, amilyen voltál. Ne tagadd meg önmagad! Gyere, segí-
tek levenni a ruhát! A lány értetlenül bámult rá, de engedte, hogy Heike kioldozza derékban. Elég lett válna csak derékig leengedni a ruhát, de Vinga szaván fogta Heikét és teljesen leengedte. Heike nem kiáltott fel, mint máskor. Megértette, hogy nem érdemes kiölni a lányból az ártatlan természetességet. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna, csak az arcát öntötte el a pír. Olyan vonzó volt, ahogy ott állt anyaszült meztelenül. Heike közelebb hajolt, majd így szólt: – Le kell mosnom a sebet. Így nem látni, milyen nagy… – Hosszú vágás, úgy érzem – mondta Vinga. – Igen, sokkal hosszabb, mint a ruhán a hasadás. A ruha derekán, a vastag szegélyben megakadt a kés, de a bőrödön tovább csúszott. – De nem mély, ugye? – Nem hiszem. Azért egy percig sem kétlem, hogy fájt – tette hozzá gyorsan. – Igen – sóhajtott Vinga remegve. – Szinte megbénított a fájdalom. – Ez gyakran megesik heves fájdalom hatására. Én is megszédültem. Szégyen, de így van. – Ó, Heike, hogy érzed magad? Súlyosan megsérült a fejed? – Lassan elmúlik a fájdalom. De, hogy őszinte legyek, ahogy futottam, fájt. A lány mély, együttérző pillantást vetett rá. Heike gyorsan elfordult, és elindult vizet keresni. Vinga engedelmesen várakozott, amíg visszatért. Olyan volt, mint egy tündérkirálynő, mint egy
bimbózó virág. Heike nem is tudta, mihez hasonlítsa a lány szépségét. Teste már nőies formát öltött. Mellei nem voltak nagyok, de szépek és formásak. Hasa lapos volt. Teste megizmosodott az erdei munkában. Csípője gömbölyded, lába hosszú, formás. Széles válla, keskeny dereka kissé fiús külsőt kölcsönzött neki, de így is nagyon nőiesnek hatott. Heike alig tudta figyelmét a sebre összpontosítani. Szedett néhány falevelet, benedvesítette őket, és megpróbálta megtisztítani a sebet. Vinga bátran tűrte a kezelést, csak néha szisszent fel. Nehogy Heike azt gondolja, hogy nincsenek fájdalmai! Heike kerülte a lány pillantását. Vinga kíváncsian méregette… Nem bújhatott mindig a háta mögé. – Gyönyörűek a szemeid – suttogta Vinga. – Ne mondd! – De igen, szépek. Nem tudok ellenállni a pillantásodnak. Megigéz. A régmúlt és a varázslat titokzatossága fénylik benne. A vadonra emlékeztet. Ha belenézek, mintha a távoli múltba tekintenék vissza. – Gonosz Tengel idejébe – dünnyögte a férfi. – Nem, nem. Sokkal régebbi múltba vezet vissza a tekinteted. A Jéghegyek Népének gyökereihez. Ezekről a kezdeti időkről Mikael ír a könyvében. – Fel kell olvasnod belőlük, Vinga, ne feledd! – Hogy felejteném el? – mosolygott a lány. – Amikor csak ebben az egyben vagyok fölényben veled szemben. – Sok mindenben felettem állsz, kislány – mondta, és gyengéden megsimogatta. – Ha tudnád, mennyivel
különb vagy mint én, úgy bánnál velem, mint a rabszolgáddal. – Ne mondd! – ragyogott fel Vinga arca. – Mesélj erről bővebben! – Nem. Készen vagyunk. Megtisztítottam a sebed. Egyáltalán nem volt mély a seb. Hosszú karcolás, melyből még mindig szivárgott a vér. – Fájt – mondta Vinga halkan. – Hát persze – cirógatta meg Heike az arcát. – Ebben nem is kételkedem. Vinga észrevette, milyen zavarban van a férfi. Ezt elégedetten nyugtázta. – Megengedem, hogy gyengéden megsimogass – közölte, miközben Heike kezét a csípőjére tette. – Vinga, tudod, hogy nem teszek kárt benned. Te vagy a legdrágább nekem a világon. Megengeded, hogy kezemmel hozzáérjek finom bőrödhöz, hogy végigsimogassam a tested? – Hát persze! Hiszen te is mindennél fontosabb vagy nekem a világon. – Most így érzed. Ezért kérlek meg erre, amíg nem késő. – Bárcsak jobban bíznál bennem! – sóhajtott a lány. – Vinga – suttogta a férfi, de nem szólt többet. Kezével finoman hozzáért a lány bőréhez. Kezét végigsimította a vállán, a mellén, a nyakán, a tarkóján. Beletúrt a hajába, majd továbbhaladt a hátán, egészen a csípőjéig. Hirtelen óvatosan magához szorította a lány testét. Vinga érezte, hogy Heike megkívánta, de tudta, hogy a világért sem akar neki fájdalmat okozni. Aztán lefektette, és égő arcát a lány testéhez érin-
tette. Nyelvével végigkalandozott a hasán. Vingán kellemes borzongás futott végig, még fel is sikoltott örömében. Ekkor a férfi felemelkedett, megkereste Vinga ruháját és felöltöztette. Aztán szó nélkül, kéz a kézben elindultak. Vinga nem kérdezte, miért hagyta abba a férfi. Magától is tudta. Heike megérezte, hogy felkeltette Vingában a vágyat. Érezte, hogy nem fog tudni uralkodni magán. Így inkább abbahagyta, nehogy megsértse. Hát igen – gondolkozott el Vinga. A Jéghegyek Népének asszonyai soha nem tudták illendően elutasítani egy férfi közeledését, illetve kimutatni az érzelmeiket iránta. Ha nem tetszett nekik a férfi, akkor még egy ökölcsapástól sem riadtak vissza – ha viszont valakibe beleszerettek, mindent, de mindent odaadtak volna érte! Vinga sejtette, hogy ez nem hölgyekhez illő viselkedés. De nem tudott és nem is akart megváltozni. Heike ükapjának édesanyja, Villemo sem rejtette soha véka alá Dominic iránt érzett szerelmét. A fejébe vette, hogy megszerzi a férfit, és ezért mindent el is követett. Nem ismert határt. Nem volt benne egy csöpp szemérem sem. Vingában sem, ha Heikéről volt szó. De Vinga tudott várni. Még izgalmas volt ez a várakozás: vajon mennyi idő múlva omlik majd a karjaiba a férfi szabad akaratából anélkül, hogy erőltetné. Heikét mardosta a lelkiismeret, ahogy kézen fogva vezette Vingát az erdőn át. Szegény ártatlan kis teremtés. Hogy viselkedhettem ilyen cudarul vele szemben? Önző voltam, enged-
tem vágyaimnak! Azok után, hogy megígértük egymásnak, hogy többé nem kerülünk bizalmas kapcsolatba egymással. Miért ébresztettem fel benne újra a vágyat? Istenem, még szerencse, hogy nem tudja, mennyire megkívántam. Testem olyan volt, mint a kitörni készülő vulkán. Hogy tehettem ki ilyen veszélynek? A legközelebbi erdei tónál Heike kimosta a vért a lány ruhájából. Vinga csuromvizes lett az egyik oldalon. Szerencsére elég meleg nyári nap volt, így hamarosan megszáradt a ruhája. – Gondolod, hogy szerencsésen bejutunk a városba? – kérdezte a lány. – Azt hiszem a „barátainkat‖ épp eléggé megleckéztettük ahhoz, hogy felhagyjanak üldözésünkkel – felelte Heike. – Legalábbis remélem. Ott már látom az első házakat.
13. fejezet MENGER ÜGYVÉDNEK választania kellett: vagy alaposan felkészül a Sörensen elleni perre, vagy pedig nagyon gyorsan cselekszik. Az utóbbit választotta, Vinga és Heike érdekében. A fiatalok veszélyben voltak. Isten őrizz, hogy Snivel embereinek kezébe kerüljenek! Ezért nem tudott úgy felkészülni, ahogy szeretett volna. Ennek a kapkodásnak megvolt az az előnye, hogy Sörensennek szintén nagyon kevés ideje maradt, és a nagybátyját is teljesen váratlanul érte a dolog. A rövid idő ellenére Mengernek sikerült bizonyítékokat gyűjtenie. Volt néhány ütőkártya a kezében. Erre szüksége is lesz két ilyen gátlástalan csirkefogóval szemben! Mindenki arra számított, hogy az ügyet még aznap lezárják. Senki nem adott esélyt Mengernek a győzelemre. Sok kolléga eljött a tárgyalásra, Sörensen barátai és ellenségei is. A legtöbben arra számítottak, hogy Mengert sarokba szorítják, ismervén befolyásos ellenfelét. De Sörensen ellenségei, sőt még barátai is titokban abban reménykedtek, hogy az unokaöcs ez alkalommal azért megégeti magát. Hiába, legszebb öröm a káröröm. Természetesen Snivel is megjelent. Bíró lévén a tárgyalóterem minden zegét-zugát ismerte. Talált egy félreeső sarkot fent a galérián. A teremből így senki nem vehette észre, ő viszont látta a legbefolyásosabb személyeket. Azok még csak nem is sejtették, kié az a sötét árnyék ott fent a sarokban. Egy ajtó mellett ült.
Nem véletlenül. Menekülésre készen. Csak az unokaöccse tudta, hogy hol van. Snivel alapos munkát végzett ez alatt a rövid idő alatt. A bíróság az elnökből, egy községi és egy városi bírából állt. Mindegyiket alaposan megdolgozta. Az elnök és a városi bíró régi barátai voltak. Velük könynyen szót értett. Hanem a községi bíró nehéz esetnek bizonyult. Sehogysem akarta megérteni Snivel pénzjutalomra való célozgatásait. Átkozott fickó – gondolta Snivel. Egyik embere belopózott a házába, és valami erős szert kevert az ételébe, hogy ne tudjon megjelenni a tárgyaláson. Ám ezen a hétvégén éppen egy meghívásnak tett eleget, és nem étkezett otthon. Most pedig ott ül az átkozott, és keresztülhúzhatja Snivel számításait! Mindenki azt hitte, hogy Sörensen még aznap tisztára mossa magát az ismeretlen fiatal lány vádja alól. A lány nem akar beletörődni, hogy megfosztották otthonától, de a birtokot terhelő adósságot nem fizette ki. Egyszerű eset. Vagy csak annak látszik? A tárgyalás elhúzódott. Minden nap új, meglepő fordulatot hozott az ügyben. Már az első nap mindenki meglepetésére a felperes nem jelent meg a tárgyaláson. Azt mondták, a rokonát is magával hozza, de egyikük sem jött el. Ahogy telt-múlt az idő, Sörensen egyre türelmetlenebb lett. Snivel diadalmasan mosolygott fent a helyén. Lenézett az esküdtszékre, mind a tizenkét tagja türelmetlenül mocorogott. Nyolcat közülük megvásárolt. A többi négy új ember volt, de az újak mindig a többiek után mennek. Ennyit már megtanult bírói gyakorlata alatt. Ezért cseppet sem nyugtalankodott.
Hol késnek ezek a magabiztos fiatalok? Az emberei biztosan jó munkát végeztek. Menger már nagyon ideges volt. Egyre csak az járt a fejében, hogy nem kellett volna magára hagynia a gyerekeket. Így hívta őket, bár ez a szó egyáltalán nem illett Heikére. Ez nem jó jel! Snivelnek és Sörensennek sikerült elkapni őket? Ha ez így van, akkor mindennek vége. Nem indíthat pert nélkülük. Vinga a legfontosabb tanúja. Ugyanis végül azt sütötték ki, hogy szabadszájúsága ellenére Vingának mégis tanúskodnia kell. Nem állhat a bíróság elé kis védence nélkül! Az elnök türelmetlenkedni kezdett. A hallgatóság Mengert kezdte gúnyolni, mivel Snivelnek sikerült elterjesztenie róla, hogy zugügyvéd. Egyébként miért nem jelent meg Snivel a tárgyaláson? Nem az unokaöccse ellen emeltek vádat? Nem mindennapos eset, hogy egy ügyvédet vonnak felelősségre. Mengert zugügyvédnek nevezni nagyon nagy sértés volt. Azokat hívták így, akik nem tettek le minden vizsgát, és mégis űzték a szakmát. Mengernek azonban ragyogó vizsgái voltak. Azokat illették még ezzel a csúfnévvel, akik kétes ügyeket vállaltak el, és a legalattomosabb jogi praktikákhoz folyamodtak. Menger azonban ezek közé sem tartozott. Snivel nem szívesen látta vetélytársként a bírói székben, amire mindketten pályáztak. Ezért a legaljasabb eszközökhöz folyamadott, hogy megfossza tőle. A három bíró éppen összehajolt, hogy megvitassák, mikorra halasszák a tárgyalást, amikor kinyílt az ajtó és Vinga lépett be rajta.
Sörensen megmerevedett. Ijedt pillantást küldött Snivel sötét árnyéka felé. Az azonban nem látta az ajtót, mivel pont alatta volt. Vinga habozva megállt. A sok ember látványa félelemmel töltötte el. Megpillantotta Sörensen ügyvédet. Csapdába esett? Bezárják majd abba a szörnyű intézetbe? Heike azonban azt mondta, már túl idős ahhoz, hogy bezárhassák oda. Heike… Ó istenem! Magához tért, elfelejtette régi félelmét. Határozott léptekkel Menger ügyvédhez sietett. Minden szem rászegeződött. Tompa morajlás hallatszott a teremben. Később azt híresztelték, hogy úgy libbent be, mint egy tündér. Vinga lábujjhegyre emelkedett és Menger fülébe súgott valamit. – Nos? – kérdezte az elnök kissé idegesen. Nem számított arra, hogy barátja, Snivel unokaöccsének ellenfele ilyen szép, ártatlan kis teremtés. Neki kell majd felette pálcát törnie. Senki nem készítette fel erre. – Tisztelt bíróság – kezdte Menger. – Védencem, Vinga Tark a Jéghegyek Népe nemzetségéből, bocsánatot kér a késésért, de rokonával együtt erőszakkal feltartóztatták útközben. Amikor elhangzottak ezek a szavak, Vinga bizonyítékként megmutatta felhasított ruháját. A bíró urak a ruha hasadékán keresztül láthatták fehér bő-én a késsel ejtett sebet. Ha Heike a teremben lett volna, biztosan megkönnyebbül, hogy Vinga buzgalmában nem vette le az egész ruhát, hogy bebizonyítsa igazát. – Védencem egyben arra kéri a tisztelt bíróságot,
engedjék be rokonát a terembe. – Meg is kell jelennie a bíróság előtt. – Így igaz, de fel szeretném készíteni a tisztelt bíróságot és a hallgatóságot – mondta Menger –, hogy a Jéghegyek Népéből származó Heike Lindnek nagyon szokatlan a külseje. Becsületes, jószándékú embernek ismerem, de a babonás emberek általában szörnyen megrémülnek tőle. Ez a torz külső örökletes a nemzetségen belül. A bíró arra gondolt, hogy ennek a betegségnek a jelei Vingán nem mutatkoznak. Épp ellenkezőleg. Nála szemet gyönyörködtetőbbet aligha látott. Parancsot adott a teremőrnek, hogy kísérjék be Heikét. Vinga most bekerült Snivel látókörébe. Snivel összeráncolta a homlokát. Ez az a kislány, akivel két évvel ezelőtt Elistrandon találkozott? Hiszen gyönyörű hölgy áll előtte! Snivelt majd szétvetette a méreg. Szépsége befolyásolhatja a bíróságot. Ennek nem szabad megtörténnie! Mitévő legyen? Több pénzzel keni meg majd barátait. Ez eddig mindig bevált. Amikor Heike belépett, a szokásos megdöbbenést váltotta ki külseje a hallgatóságból, annak ellenére; hogy mindenkit felkészítettek a látványra. Heike Vinga mögött foglalt helyet. Snivel hiába nyújtogatta a nyakát, mint egy teknős, nem látott semmit. Végre kezdődhetett a tárgyalás. Abban az időben nem egészen úgy folyt le egy tárgyalás, mint manapság. Nem voltak olyan szigorúrendszabályok. De a törvénynek ugyanúgy megadták a tiszteletet. Nagyon szokatlan üggyel álltak szemben. Egy ügyvéd ült a vádlottak padján. Most még csak Menger
és ifjú barátai sejtették, hogy nemsokára egy bíró is követi példáját, ha Mengernek sikerül megnyerni ezt az ügyet. Az ügyvéd tele volt aggodalommal. Vajon nem hagyja cserben beteg tüdeje? Ha itt a teremben elkapná a köhögőroham, igencsak megsínylené a hírneve. Senki nem bízna meg a jövőben egy ilyen beteg embert. De a gyógymódok, melyekkel Heike kezelte, és a gyógyfőzetek megtették hatásukat – vagy csak úgy képzeli. Már régóta nem érezte magát ilyen jó formában. Menger mély lélegzetet vett és felállt. A JÓKÉPŰ, DIVATOS ügyvéd, Sigurd Sörensen Hvitbekk, ügyesen kisiklott az első keresztkérdések alól. Igen, igaz, hogy Vemund Tark ügyvédje volt. Segített neki eligazodni Elistrand üzleti ügyeiben. Nagyképűen előadta, hogy ez korántsem volt könnyű feladat, mert Tark nagyon pazarlóan bánt a pénzzel. Olyan kiadásai voltak, amikről az ügyvéd nem is tudott. – Ez nem igaz – cáfolta meg Vinga felháborodva és felugrott – Apám nagyon gondos ember volt. Főleg anyám intézte a pénzügyeket. Az elnök a kalapáccsal csendre intette. – Ön majd később következik, Tark kisasszony. Nem szakíthatja félbe a tárgyalást. – Bocsánat – mondta Vinga és leült. Vállán érezte Heike meleg, megnyugtató kézszorítását. Mohón utána kapott. Sörensen azután arról beszélt, mi mindent elköve-
tett azért, hogy Elistrandot megmentse a csődtől. De ez reménytelen vállalkozásnak bizonyult – állította. Menger arra kérte, mutassa meg a számlakönyveket. – Nincsenek – jelentette ki Sörensen. Ezt Menger igen különösnek találta. Utána Vingához fordult, hogy nála vannak-e. Nem, nem látta őket a szülei halála óta. Majd Menger a hallgatósághoz fordult és feltette a nagy kérdést: – Nem különös, hogy a család ügyvédje és jóbarátja vásárolta meg a tönkrement, elárverezett Elistrandot? Sörensen gyorsan kivágta magát, hogy ekkor ő már rég nem dolgozott a birtokon, mint ügyvéd. Még jóval Tark halála előtt felmondott. Elistrand most újra virágzó uradalom? Igen, példamutató! – Figyelemreméltó! Hiszen csupán két év telt el azóta, hogy Sörensen úr átvette a birtokot, amely akkor teljesen csődbe ment. Behívta az első tanút. Anne Persdatter asszonyt. – Anne! – kiáltotta Vinga lelkesen, amikor megpillantotta. – Istenem, Vinga kisasszony! Olyan szép, mint egy angyal! – suttogta az asszony meghatottan. Menger hozzáfogott a tanú kikérdezéséhez. Igen, Elistrandon dolgozott jó néhány évig. Tark uraság alatt. Azok voltak az arany idők. Micsoda finom emberek! Igen, hallotta, amikor Vemund úr felemelte a hangját. Sörensen ügyvéd úrral vitatkoztak. Ez rövid-
del az uraság halála előtt történt. – Mennyivel? – Hát úgy… Azon a héten járt ott, amikor Tark úr meghalt. – Sörensen ügyvéd úr előbb kijelentette, hogy jóval Tark úr halála előtt abbahagyta a munkát az uradalmon. – Nem úgy van az, uram! Sörensen ügyvéd az utolsó percig Vemund úr alkalmazásában állt. Sörensen nyugtalanul izgett-mozgott a helyén. – Anne Persdatter, mesélje el, mi is történt azon a napon, amikor Vemund Tark felemelte a hangját. – Igenis. Nem hallgatóztam, tisztelt urak, de azt lehetetlen volt nem hallani. Vemund úr azt kiabálta, hogy az ügyvéd úr mindent tönkretett, amihez hozzányúlt. Tark úrnak az a gyanúja támadt, hogy magának akarja Elistrandot. „Ezt meg is mondtad egyszer, Sigurd‖ kiabálta Tark uraság. „De most már nincs itt több keresnivalód. A régi barátságunkra való tekintettel nem jelentelek fel. De készíts egy rendes könyvelést! Ezt nem fogadom el!‖ Sörensen kissé elsápadt. Honnan bukkant elő ez a némber? Miért nem mondta senki, hogy volt tanúja az akkori beszélgetésnek? Menger tovább kérdezett: – Sörensen ügyvéd volt Tark könyvelője? – Nem, nem hiszem, illetve soha nem láttam könyvelni. Az uraság végezte az ilyesmit. No meg Elisabet asszony. Ő különösen értett ehhez. Sörensen csak néhány üzletet intézett, a részvényeket különböző vállalatoknál. – Maga házvezetőként dolgozott Tarkéknál sok
éven át. Mikor járt le a szolgálata? – Az uraság temetése után mondtak fel nekem. – Ki mondott fel? Vinga kisasszony? – Nem, dehogy. A szegény kisasszonykát teljesen összetörte a bánat. Észre sem vette, mi történik körülötte. Sörensen ügyvéd mondott fel. – De hiszen akkor már nem volt alkalmazásban? – Azt állította, hogy ő felel a birtok ügyeiért. Segíteni akar barátja családján. Mit tehettem volna ezek után? – Ez á kijelentés ellentmond Sörensen azon állításának, hogy régen nem állt alkalmazásban az uradalmon. Csak magának mondott fel? – Nem, a legtöbb alkalmazottnak. Valaki új helyet kapott, de volt, akit egyszerűen csak kirúgott. Szegény kis Vinga kisasszonyt mindannyian annyira sajnáltuk! Teljesen egyedül maradt, miután el kellett mennünk Elistrandról. Menger megköszönte a tanúvallomását, majd felszólította Sörensent. Neki nem volt védője. Úgy gondolta, egymaga is boldogul. Sörensen kijelentette, hogy mindaz, amit Persdatter asszony elmondott, rágalom. Szemenszedett hazugság! Hogy ő szembeszállt volna régi jó barátjával, Vemund Tarkkal, és az kidobta volna? Ki hallott már ilyet? Ő maga mondott fel. Jóval később, a Tark házaspár halála után, az árva iránti könyörületességből megpróbálta rendezni az uradalom ügyeit. Ez azonban reménytelen próbálkozásnak bizonyult. – Felvette a kapcsolatot Vingával, miután a lány teljesen egyedül maradt? – kérdezte Menger. Nem, a háttérben maradt. Hiszen a lány olyan két-
ségbeesett állapotban volt. Szegény kicsike. Milyen meggondolásból használta Sörensen úr a Hvitbekk nevet, amikor az árverésen önnek ítélték oda Elistrandot? – hangzott a provokatív kérdés. Sörensen nagyon idegesnek látszott. – Természetesen azért, mert így hívnak! – De miért használja a Hvitbekk nevet Graastensholm járásban? – A Sörensen név sokkal személytelenebb, mint a Hvitbekk – hangzott a kitérő válasz. – Akkor hát miért nem használja a Hvitbekk nevet Christianiában is? A vádlott mindenre tudott felelni. – Mert a Sörensen név már ismerősen cseng ügyvédi körökben. Menger habozott egy kicsit a következő kérdéssel: – Nem azért használja a Hvitbekk nevet Graastensholm járásban, mert titokban akarja tartani, hogy maga volt Elistrand ügyvédje? – Persze hogy nem! Különben is, mióta tilos egy ügyvéd számára, hogy megvegyen egy majorságot? – Nem tilos, csak ebben az esetben nem túl erkölcsös. De nem volt valami más oka annak, hogy ezt a nevet használta? – Nem értem, miért erőszakoskodik annyit. – Nos, majd visszatérünk még erre a kérdésre. Leülhet. Érezhetően sarokba szorította Sörensent ezzel a kérdéssel. Ha tiszta lett volna a lelkiismerete, akkor hevesen tiltakozott volna a vád ellen. De csak csendben visszaült a helyére, gondolataiba merülve. Menger most Vinga Tarkot szólította tanúvallo-
másra. Fent a galérián Snivel egyre többet fészkelődött. Sejtette, hova akar Menger kilyukadni, ezért még egyszer utánanézett, nyitva van-e az ajtó, ha odáig fajulna a helyzet, hogy menekülnie kell. Először azonban látni akarta, hogyan szedi ízekre unokaöccse ezt a szemtelen fruskát. Ugyanis, mint önmaga védőügyvédjének, jogában állt kihallgatnia. A riadt fiatal lánynak a látványa még a kőszívűeket is meghatotta volna. Csak egy gondolat járt Vinga fejében: el akarta kerülni az intézetet. Tisztában volt vele ugyan, hogy őrült gondolat, mégsem tudott szabadulni tőle. Üdítő látvány volt a sötét, szigorú tárgyalóteremben a szőke, törékeny szépség. Snivel éppen ettől tartott. Vinga Heike tekintetét kereste, hogy erőt és vigaszt merítsen belőle. Heike bátorítóan intett felé. Belül szinte remegett az idegességtől, hogy Vinga vajon mit talál mondani. Menger hozzákezdett: – Hány éves? – Nemsokára tizenhét. – Vagyis tizenhat. – Tizenhat és háromnegyed. – igazította ki Vinga. – Hány éves volt, mikor elvesztette a szüleit? – Úgy tizenkét, tizenhárom éves. Nem, betöltöttem a tizenhármat. Menger a bírák, majd a hallgatóság felé fordult. – Tizenhárom éves, uraim. Tizenhárom évesen szakadt rá ez az irtózatos gyász, és az egész uradalom felelőssége. És úgy kell ennek a kihívásnak eleget
tennie, hogy a család ügyvédje gondosan eltávolított mellőle minden cselédet. Újra Vinga felé fordult: – Egy évig még a birtokon maradt. Hogyan boldogult? Vinga zavarban volt. Szomorúság ült a tekintetében. – Nem is tudom. Megtettem minden tőlem telhetőt. Sok mindent nem értettem. Az volt az érzésem, mintha valaki ellenem dolgozna. – Tiltakozom! – tört ki Sörensen – Ez csak feltételezés. Ezenkívül durva sértés. Tiltakozását jóváhagyták. – Akkor, hogy a konkrétumoknál maradjunk… – folytatta Menger –, szívesen hallanék bővebben arról, kik támadták meg magukat előre megfontolt szándékkal útban idefelé? – Bíró úr – kiáltotta Sörensen és felállt. – Tiltakozom az előre megfontolt szándékkal kifejezés ellen. Ez azt sugallja, hogy valaki szándékosan meg akarta akadályozni, hogy ideérjenek. A bíró Vinga felé fordult: – Megmagyarázná bővebben, mit ért ezen? – Szívesen. Hátulról támadt ránk három férfi. Egyértelmű volt, hogy meg akartak ölni bennünket. Engem késsel megsebesítettek, Heikét pedig leütötték. Amikor hirtelen katonák bukkantak fel az úton, feldobtak egy szekérre, majd azon tanakodtak, hogy. megölnek és a tengerbe dobnak. – Ebből még semmi nem mutat arra, hogy valaki erővel meg akarta volna akadályozni, hogy megjelenjenek a tárgyaláson. Ez csupán rablótámadás – jelen-
tette ki szigorúan a bíró. Vinga dühös lett. – Neeem. Nem az volt! Amikor sikerült kiszabadítani magunkat; hallottuk, amint egyikük azt mondja: Gyerünk, lépjünk le! Intézzék el őket az ügyvéd urak, azok az ördögfajzatok! Morajlás futott végig a termen. Menger gyorsan felismerte a helyzetet, és Heikét szólította tanúnak: – Heike Lind! Vinga a helyére, Heike pedig az emelvényre lépett. A hallgatóság észrevette, hogy Menger nem a Bibliára esküdteti fel. Ehelyett becsületszavát kellett adnia, hogy az igazat, a színtiszta igazat mondja. A bíróság nem tiltakozott, mert Menger már előre felvilágosította őket, hogy „Heike Lind más vallásnak hódol‖. – Heike Lind, igaz, amit Vinga Tark elmondott? – Nem teljesen. A támadó azt mondta: ―Intézzék el őket az átkozott ügyvéd urak, ha annyira akarják!‖ Újabb morajlás a teremben. Heike azzal, hogy kiigazította a lány szavait, szavahihetőségéről tett tanúbizonyságot. A bíró éppen kérdezni akart valamit, amikor észrevett egy nagy sötét árnyat fent a galérián. Snivel volt. Kicsit előrébb húzódott, és elhárító kézmozdulatot tett. A megvesztegetett bírónak elment a kedve a kérdezősködéstől. Gyorsan kijelentette: – Az ügy jobban elhúzódott, mint gondoltuk. Kint az előtérben már a következő tárgyalásra várnak. Ezért a bíróság holnap délelőtt kilenc óráig berekeszti
a tárgyalást. Menger csalódott képet vágott. Már majdnem a markában volt mind a kettő, Snivel és Sörensen is. Most még több idejük lesz felkészülni. Felemelte a karját pont akkor, amikor már mindenki készült volna felállni. – Csak egy pillanat! Szeretném kijelenteni, ha Vinga Tarknak vagy rokonának, Heike Lindnek holnap reggelig akár csak a haja szála meggörbül, azt úgy veszem, hogy valaki szándékosan elejét akarja venni a tárgyalásnak! Ez helyes bejelentés volt! Sörensen felháborodva tiltakozott. – Akkor gondoskodjon arról, hogy ne kerüljenek útonállók hálójába! Az ilyen vádaskodásokat kikérem magamnak! Számítson rá, Menger ügyvéd úr, hogy a tárgyalás után beperelem becsületsértésért! Menger vállat vont. Vinga Heikéhez sietett, és görcsösen belekapaszkodott. Hozzásimult. – Ügyes voltál, Vinga – mondta a férfi halkan. Olyan megnyugtató volt Heike tekintetét látni az embertömegben. Sörensen szinte belebetegedett a tárgyalásba. Majdnem lebukott! Követte a bíró tekintetét. Tisztában volt vele, hogy nagybátyja vetett véget a kínos jelenetnek. De mit fog szólni mindehhez? Sörensennek igen rosszul állt a szénája. A tárgyalás nem ment olyan simán, mint gondolták. Anne Persdatter asszony tanúvallomása úgy érte, mint a kobracsípés. Sörensen most jött rá, mennyire nem volt elővigyázatos három éve. Még el tudna menekülni?
Legfőképpen nagybátyja elől akart elbújni. Sörensent még a barátai is elég rosszindulatúan méregették, ahogy elhagyták a termet. Nem áll jól a szénája! Bizony hogy nem!
14. fejezet MENGERNEK HÁLA, másnap reggelig biztonságban érezhették magukat. Az ügyvéd maga is a városban maradt, hogy jobban felkészüljön holnapra. Heike és Vinga átvágott az erdőn, hogy visszahúzódjanak Christianiától keletre fekvő rejtekhelyükre. Vingát borzasztó fáradtság gyötörte. Annyira elgyengült, hogy a végén Heikének kellett vinni a karjaiban. Heike tudta, hogy kimerültsége lelki eredetű. Felkavarta a szomorú múlt felelevenítése. Félelmét az ügyvédtől nem tudta leküzdeni, hiszen igen rossz tapasztalatai voltak. Félt a másnaptól is, vajon akkor is megállja-e a helyét a tárgyalóteremben? A lány selymes haja az ajkát csiklandozta, ahogy fújt a szél. Úgy érezte, elaludt a vállán. Heikét büszkeséggel töltötte el, hogy védelmezheti a lányt, és hogy Vinga ennyire ragaszkodik hozzá. Ha egy másik férfi gondoskodna róla, ugyanúgy ragaszkodna ahhoz is? Keserű gondolatok! Vinga nem aludt. Elengedte magát a férfi, karjaiban, és élvezte Heike közelségét. Milyen csodálatos érzés a közeledben lenni, Heike – gondolta. Mindig veled akarok maradni. Újra látni akarom a tested, érezni a bőröd. Érezni akarom magamon erős kezeidet Mindig hallani akarom mély hangodat, idegenszerű kiejtésedet. Ahogy a norvég nyelvvel birkózol… Hirtelen megértette, miért olyan rettentő fáradt.
Nem a tárgyalás fárasztotta ki. Hanem mert csak az járt az eszében, azon fáradozott az utóbbi napokban, hogyan nyerhetné el Heike szerelmét. Fáradozása azonban viszonzatlan maradt. Most értette meg, hogy értelmetlenül tékozolta az idejét. Miközben Heike megpróbálta szemérmességre, visszafogottságra tanítani, Vinga azon töprengett, hogyan sikerülne a férfit becserkésznie. Heike mindezt nem vette volna észre? Dehogynem. Vinga figyelmét az sem kerülte el, hogy még tetszett is neki. De ő túl mohón, túl hevesen próbálta ostromolni. Legjobb, ha nem is gondol rá. Ha elfojt magában minden vágyat. Hiszen Heike maga mondta, hogy legalább egy évig várniuk kell, amíg ő betölti a tizennyolcat. Minek gyötörje hát magát egy elérhetetlen célért? Inkább a jövőre gondolj, Vinga – bátorította magát. Gondolj Elistrandra és az érte vívott küzdelemre! Kellemes megkönnyebbülés áradt szét benne. Úgy érezte, fölösleges tehertől szabadult meg. Megérkeztek. Heike felvitte a szobájába és levetkőztette. Vinga felnyitotta szemét. Heike már várta szokásos csábító fortélyait. Ez alkalommal azonban ezek elmaradtak. – Köszönöm, Heike! Jó éjszakát! Megkönnyebbülést kellett volna éreznie, de inkább úgy érezte, becsapták. – Nos? – kezdte a férfi bátortalan mosollyal. – Nem próbálsz meg behálózni, térdre kényszeríteni? A lány feléfordult, és nagy, őszinte szemeivel ránézett: – Nem – mondta röviden – Nincs kedvem. Végre
megértettelek. Azzal a falnak fordult és elaludt. Heike ilyen ürességet még sosem érzett a szívében! SÖRENSENEN VOLT A SOR, hogy kihallgassa Vingát. – Tehát durván tizenkét éves volt akkor – mondta behízelgő hangján. Tizenkettőt mondott tizenhárom helyett, mert ez még gyerekesebben hangzott. – Igen, körülbelül – felelte Vinga. – Anne Persdatter asszonyra emlékszik? – Hát persze! – Mióta szolgált Elistrandon? – Amióta az eszemet tudom. – Vagyis nagyon régóta? – Igen. – No és jól érezte magát? – Valószínűleg – felelte Vinga. Nagyon butának érezte az ügyvéd kérdését. – Hűséges volt a családhoz? – Igen, kétségtelenül. – Bármit megtenne a családért? – Bizonyára. – Köszönöm, nincs több kérdésem. A fenébe – gondolta Heike és Menger ügyvéd. Vinga nem vette észre, hogy csapdába esett. Amilyen őszinte teremtés volt, csak szépet akart mondani Elistrand hűséges házvezetőnőjéről. Csak akkor értette meg, mibe keveredett, amikor Sörensen rámutatott, hogy Anne Persdatter házvezetőnő kijelentése Vemund Tark és a közte folyó vitáról
igen kevéssé hihető. Legjobb lenne, ha törölnék a jegyzőkönyvből. Az esküdtek nagy része ezzel egyet is értett. Miután sikerült elhárítania a legsúlyosabb vádat, Sörensen nem kívánt több kérdést feltenni Vingának. Mengernek azonban még volt egy ütőkártya a kezében. Behívta a következő tanút, Juliussen doktort. Fent a galérián Snivel nyugtalanul fészkelődni kezdett. Ma még inkább titokban tartotta kilétét, mint tegnap. Kint várakozott egy hintó, attól függően, hogyan alakul a tárgyalás menete. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy ma is eljöjjön, de szemmel akarta tartani az eseményeket. Ha szükséges, ugyanúgy felfüggeszti majd a tárgyalást, mint tegnap. Mialatt unokaöccse Vingának tett fel kérdéseket, arcára kiült a diadalmas mosoly. De most újra gondterhelten ráncolta össze homlokát. Ki ez a Juliussen doktor? Ha minden igaz, ez az orvos ápolta Vinga szüleit a halálukig. Az orvos elmondta, hogy Vemund Tark halt meg előbb. Torokgyík támadta meg. A betegség szerencsére gyors lefolyású volt. – Nem emlékszik, az ügyvéd úr Elistrandon járt azon a héten, amikor Tarkék meghaltak? Az orvos Sörensenre nézett. Az ügyvéden látszott, azt se bánná, ha elnyelné a föld. Egy nagy zsebkendőbe temette az arcát. Az orvos várt, amíg megtörli az orrát. Jó sokáig tartott a művelet. – Láttam ezt az embert – jelentette ki az orvos. – Könnyen meg lehet jegyezni az arcát. Ott járt az ura-
dalmon részvétet nyilvánítani. – Micsoda? Tark halála után? – Igen. Megmagyarázná, Sörensen ügyvéd úr, mit keresett azon a héten a birtokon? – Természetes, hogy részvétet kívántam az özvegynek – felelte Sörensen kissé idegesen. – Nem említette korábban ezt a látogatást. – Mert elfelejtettem. De ott jártam, amikor Tarkot felravatalozták. Hiszen barátok voltunk. – Köszönöm – mondta Menger, majd így folytatta: – Juliussen doktor, sokan haltak meg a járványban? – Graastensholm járásban igen. De Elistrandon csak három szolgáló és ezek családtagjai. – No és Elisabet Tark? – Nem, őt nem a járvány vitte el. – Nem? – Hadd magyarázzam meg! Elisabet Tark asszony a Jéghegyek Népe nemzetségének leszármazottja. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a nemzetség tagjai járványnak esnek áldozatul. Volt már erre példa, de kivételes esetnek számít. – Miben halt meg hát Tarkné? – Akkor csak az tűnt fel, hogy a torokgyíknak egy nagyon különös fajtáját kapta el. Azóta sokat gondolkoztam, de sehogy sem akart összeállni a kép. Nem olyan tünetei voltak a betegségének. Néhány hónapja oldódott meg a rejtély. A páciens, akit kezeltem, ugyanolyan tünetekben szenvedett, mint Tarkné. Ő is meghalt. Megmérgezték. A mérget, amelyet gyantásfenyő kérgéből készítettek, a karalábélevesébe keverték. – Vagyis meg van győződve arról, hogy Tarknét
megmérgezték? – Igen, ez a meggyőződésem! Akkoriban csak azért nem állítottam biztosan, mert ennek a méregnek a hatására is légzészavarok lépnek fel, mint a torokgyík esetében. – Mikor halt meg Tarkné? – Két nappal a férje halála után. Gyors, de nagyon fájdalmas halállal. Vinga halkan felsikoltott. Heike előrehajolt és átölelte. A lány fejét a karjába hajtotta, hogy érezze egy együttérző ember melegét. Tudta, Heike teljesen átérzi a fájdalmát. Menger folytatta a kérdezősködést: – Mikor járt ott Sörensen ügyvéd? – Tiltakozom! Miféle vádaskodások ezek? Az elnök habozott. Felnézett a galériára, már éppen szóra akarta nyitni a száját, de nem jutott rá ideje. A községi bíró nem adott helyt a tiltakozásnak. Az elnök nem mert újra felnézni. – Mikor járt ott Sörensen ügyvéd? – ismételte meg a kérdést Menger. – A Vemund halála utáni és Tarkné halálát megelőző napon. – Nem lehet, hogy Vemund Tarkot is megmérgezték? – Nem, nem. Halálának oka a torokgyík volt. A nyelvén és torkán látható volt a félelmetes lepedék. – Tarknénál nem találtak lepedéket? – Nem, egyáltalán nem. Sörensen kért szót: – Ezeket az alig leplezett, képtelen vádakat hallván, mint saját magam védője szeretnék rámutatni,
hogy ez a fiatal hölgy, Vinga Tark gyakran szembeszegült az anyjával. Számos alkalommal hallottam, ahogy az anyjával ordított, kikelve magából. Fültanúja voltam, hogy néha anyja halálát kívánta. – Nem igaz! – kiáltotta Vinga könnyes szemmel. – Persze vitatkoztam olykor, ha valamivel nem értettem egyet. De melyik tizenhároméves nem tiltakozik, ha korán kell lefeküdnie? Az elnök rendre intette. Vinga üljön le és uralkodjon magán! Menger folytatta: – Így van, ahogy Vinga mondja. Egy tizenhároméves nem mérlegeli mindig a szavait, sőt előfordul, hogy túloz. – De ez a lány a Jéghegyek Népének leszármazottja – jelentette ki Sörensen sokatmondóan – Mindenre képes. Snivel úgy gondolta, legjobb, ha itt félbeszakíttatja a tárgyalást. Igen heves volt a hangulat. A pillanat kedvező volt a tárgyalás berekesztésére, mert éppen Vinga szavahihetősége kérdőjeleződött meg. Az elnök nem tehetett mást, tehetetlenül engedelmeskedett. Menger ügyvéd azonban kijelentette, ha legközelebb is kihallgatás közben rekeszti be a tárgyalást, kénytelen lesz panaszt emelni magasabb hatóságoknál. Az elnök csak bólintott. CSAK A HARMADIK NAPON került szóba Snivel neve a tárgyaláson. Sörensen több tanút vonultatott fel, akiknek a tanúvallomásával próbálta kétségbevonni Vinga szava-
hihetőségét. Lepénzelt tanúk voltak, Vinga szinte egyiket sem ismerte. Egy cselédlány, aki akkoriban Elistrandon szolgált. Igen, Vingának eszébe jutott, hogy egyszer egy hétig szolgált náluk egy cselédlány. Lopásért elbocsátották. Aztán még egy istállófiút szólítottak, akire viszont egyáltalán nem emlékezett. Azt állította, hogy Vinga káromkodott és nagyon csúnyán bánt a lovakkal. Vinga szót kért Mengeren keresztül. Megadták neki a szót. Először is tagadta, hogy állatokat bántalmazott volna. A Jéghegyek Népe szemében ez megbocsáthatatlan bűnnek számít. Erre százával szerez tanúkat, ha szükséges. Majd elmesélte, miért járt le Elistrandon olyan hamar a cselédlány ideje. Hogy édesanyját életveszélyesen megfenyegette volna? Erre Menger több tanút is felvonultatott, akik ezt cáfolták. Ezen a napon Heikét is a tanúk emelvényére kérték. Mindent el kellett mesélnie elejétől a végéig, attól fogva, hogy visszatért Graastensholmra, visszaszerezni örökségét. Nyugodt hangon elmesélte, hol talált rá az elvadult Vingára, és hogy rejtőzködni kényszerültek. Sörensen erre felugrott, teljesen elvesztette a fejét. Tudni akarta, hol húzták meg magukat. Heike nem akarta elárulni. Aztán elmondta, hogy Vinga felkereste Sörensent, a család régi ügyvédjét, hogy segítséget kérjen tőle. Sörensen egy szóval sem említette, hogy ő Elistrand jelenlegi birtokosa. Továbbá elmesélte, hogy Menger felkereste őket, és felajánlotta segítségét. Vallomása közben Sörensen felugrott és megkérdőjelezte szavahihetőségét. Inkább ne tette volna. Heike végül elmondta, hogyan támadtak rájuk idefelé jövet.
A teremben mindenkinek nagyon rokonszenves volt. Ahelyett, hogy keresztet vetettek volna külseje láttán, inkább szánalmat éreztek iránta, sőt egyeseket egészen elbűvölt az arca. Végül maga Menger kért szót, hogy elmesélhesse, honnan tudott az ügyről. Ezzel betelt a pohár. Menger elmesélte a Sörensen és barátai közti beszélgetést a vendéglőben. Ez volt a kegyelemdöfés. Először került szóba nagybátyjának, Snivelnek a neve. Az esküdtek kellemetlenül feszengtek a székükön, az elnök is meghúzta magát. Menger ebbe most nem ment bele jobban. Összegezte a tanúvallomások eredményét. Sörensen ügyvédről meglehetősen negatív képet festett. – Egy jellemtelen emberrel állunk szemben – zárta a szavait Menger. – Ez az ember mocskos eszközöktől sem riad vissza. Mindenáron megpróbálja megakadályozni, hogy ez a két fiatal teremtés törvényes keretek között rendezze ügyét. Még életveszélyes támadásnak is kiteszi őket… – Hazugság! – kiáltotta Sörensen. – Szerencsére sikerült megmenekülniük. – Varázslat segítségével! – kiáltotta Sörensen diadalmasan. – Az az ember, Heike Lind, maga az ördög! Menger lassan Sörensen felé fordult. – Honnan tudja? Honnan tudja, hogy varázslat révén sikerült kiszabadulniuk? – Ő… ő maga mondta. – Hallotta valaki itt a teremben, hogy Heike vagy Vinga egy szóval is említette volna?
Halk nem és fejrázás volt a válasz. – Ennek úgysincs jelentősége – kapott észbe Sörensen. Menger szinte barátságosan ránézett: – Tény, hogy varázslat volt a dologban, de nem Heike keze volt benne. No mármost a három gonosztevő elmenekült. Elképzelhető, hogy erről később megbízójuknak is beszámoltak. – Badarság! Csak feltételezés volt a részemről… Heike Lind külseje miatt. – Meglehetősen sértő megjegyzés, nem gondolja, ügyvéd úr? De elég ebből! Foglaljuk össze, amit eddig hallottunk. Először is Vemund Tark vádolja ügyvédjét, Sörensen urat azzal, hogy tönkretette a birtok pénzügyeit. Azt is megemlíti, hogy hallotta, amint az ügyvéd úr szívesen elfogadna egy ilyen uradalmat. Sörensennek felmondanak. Még ezen, a héten meghal Vemund Tark. Torokgyík végez vele. Másnap Sörensen ellátogat a birtokra, hogy kinyilvánítsa részvétét az özvegynek. Másnap az özvegy is meghal, nem torokgyíkban, de valamiben, aminek a tünetei hasonlítanak erre a halálos betegségre. Hadd emlékeztessem a tisztelt egybegyűlteket, hogy Sörensen nem is sejtette, hogy elbocsátásának fültanúja is akadt… Egy tizenhároméves kislány marad a birtok egyedüli örököse. Hogyan képes eligazgatni egy ilyen nagy uradalmat, amit egy lelkiismeretlen ügyvéd a csődbe sodort? – Tiltakozom! – A tiltakozásnak helyt adok. Válogassa meg a szavait, ügyvéd úr! Menger bólintott, majd így folytatta:
– Az ügyvéd önálló akcióba kezd. Sorra felmond a szolgálóknak, cselédeknek Elistrandon. Néhánynak jó állást biztosít, a többieket csak úgy szélnek ereszti. Egy év elteltével a birtokot elárverezik. Mi más lehetne a sorsa? Sörensen felállt. – Az árverés teljesen törvényes volt. Tark kisaszszony nem követelhet vissza egy birtokot, amit már elárvereztek! Menger úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. Heike aggódva figyelte a sápadt, szürke arcot. Nem volt valami jó formában. Be tudja fejezni az ügyet? – Ki kapja meg a birtokot? Igen, igen, Sigurd Hvitbekk ügyvéd. Hadd ajánljam figyelmükbe, hogy mindenki Sörensen néven ismeri. Más kérdés, hogy egy ügyvéd hogyan képes megvásárolni egy akkora uradalmat? Felmerül a gyanú, hogy előbb elsikkasztotta az uradalom vagyonát, hogy később megvásárolhassa. – Tiltakozom! – Helyt adok. Figyelmeztetem, Menger ügyvéd úr! Menger meghajtotta magát. De nagyon jól tudta, mit csinál. Elhintette a kételyt a bírákban és a hallgatóság körében. Kénytelen volt, hiszen tisztában volt vele, hogy korrupt elnökkel van dolga. – Arra akarok kilyukadni, hogy Sörensen ügyvéd igen gyenge jellem… – Micsoda? – kiáltotta Sörensen vérig sértve. – Nem látom, mi köze Sörensen ügyvéd személyiségének az ügyhöz – közölte az elnök, miután csendre intette a termet.
– Nagyon egyszerű, bíró úr. Folytathatom a megkezdett gondolatmenetet? A községi bíró az elnökre bólintott, akinek nem volt más választása, szót adott. – Sörensen középszerű ember. Középszerű a szakmájában is. Kicsapongó életet él. Nem veti meg az alkoholt és a szerencsejátékot. A nőket játékszernek tekinti. Meghódítja, majd eldobja őket. Ezt bizonyítandó számos tanút beidézhetek. – Csak nem az irigység beszél magából? – kérdezte Sörensen szemtelenül. – Oda akarok kilyukadni, hogy nemcsak Sörensen ügyvéd egyedül a felelős az ügyben. Egy sokkal tekintélyesebb személy áll mögötte. Menger hatásos szünetet tartott. A bíróság és a hallgatóság visszafojtott lélegzettel figyeltek. Menger folytatta. Hát senki nem tudja megállítani? – Sörensen mögött a saját nagybátyja áll. Snivel úr, a tulajdonjogi ügyek bírája. Ő vezette az árverést is, amin Elistrand a kalapács alá került. Ezért nem használhatta az ügyvéd úr a Sörensen nevet. Senki előtt nem kétséges, hogy ez az egyik legsúlyosabb visszaélés a hatalommal. Ketten jól kifundálták a dolgot. Továbbá azt is, hogyan szerezhetne meg Snivel egy még szebb és még nagyobb birtokot, mint Elistrand. Graastensholmot! Miután minden akadályt eltávolítottak, utolsó akadálynak a kis Vinga bizonyult. Azt gondolták, bezárják egy gyermekotthonba, de Vinga még időben elmenekült. Ebben a pillanatban Sörensen mit nem adott volna azért, ha felkiabálhat a galériára nagybátyjának: bá-
csikám, gyere, segíts! Bizonyítsd be, hogy mindez szemenszedett hazugság! De nem merte megtenni. Megtette helyette Menger: – Ezennel a tanúk emelvényére szólítom Snivel bíró urat. Itt van a teremben. Heikétől tudom, hogy fent rejtőzik a galérián. – Snivel lefelé tart a lépcsőn – mondta ebben a percben egy teremőr. – Kapják el! Gyorsan! Minden szem az ajtóra szegeződött. Snivel lefizetett emberei tehetetlenül figyelték az eseményeket, nem tudták, mitévők legyenek. Sörensen érezte, hogy egyre inkább egyedül marad. Méltatlankodó üvöltést hallottak kívülről, három teremőr egy igen kövér embert tuszkolt befelé a terembe. – Ezért még drágán megfizetnek – rázta öklét a bírák és az esküdtek felé. – Hallatlan! Egyszerűen hallatlan! – üvöltötte Snivel. – De kérem szépen. Nincs takargatnivalóm! – Snivel bíró, magával szemben ül Graastensholm jogos örököse, Heike Lind a Jéghegyek Népe nemzetségéből. Elmondaná, hogyan jutott hozzá a birtokhoz? – Tulajdonomban van egy levél – kezdte Snivel pökhendien. – Graastensholm utolsó tulajdonosa írta, Ingrid Lind a Jéghegyek Népének nemzetségéből. A levélben arról ír, ha három éven belül nem jelentkezik Graastensholm jogos örököse, azt tehetek a birtokkal, amit akarok. Feltéve ha rendesen kézbe veszem az uradalom ügyeit. Márpedig erre nem lehet panasz. Erről mindenki saját szemével meggyőződhet.
– Láthatná a bíróság ezt a levelet? – Bármikor. Az irodámban van. De tartózkodom attól, hogy bemutassam. Szégyen lenne a norvég törvényhozásra, ha erre felszólítanának. Ha már egy bírónak sem hisznek! – Továbbra is ragaszkodom hozzá, hogy holnap bemutassa ezt a levelet. – Kételkedik a szavamban? – kérdezte Snivel elborult ábrázattal. – Van egy másik, Ingrid által írt levél a birtokomban. Szeretném összehasonlítani a két kézírást. Snivel megvásárolt emberei felé fordult. – Követelem, hogy a bíróság ne kérdőjelezze meg, hanem tisztelje egy bíró szavát! – Helyt adok, helyt adok – nyögte az elnök – Menger ügyvéd úr kérését elutasítjuk. Most már a hallgatóságnak is szemet szúrt, hogy a bíróságot lefizették. Az egyetlen becsületes bíró és az esküdtszék négy tagja azt mérlegelte, hogy nem, vesznek részt egy ilyen tárgyaláson. Aztán mégis maradtak. Legalább ők elfogulatlanok az ügyben. Menger hagyta futni Snivelt. Hiszen nem ellene indított vádat. Ráadásul olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán. Snivel, aki tisztában volt vele, hogy unokaöccsének vége, felemelkedett a helyéről és így szólt: – Ez hát a köszönet, ha az ember megpróbál fiatalabb rokonán segíteni. Hátba támad a saját unokaöcsém! Mindent egyedül fundált ki, és most engem is be akar mártani. Megkapta Elistrandot, de egy közvetítőt küldött az árverésre maga helyett. Így én csak egy év múlva tudtam meg, hogy ő a tulajdonos.
Graastensholm már az enyém. Miután a jogos örökös nem került elő idejében. Nem mondok le róla. Minden másért, többek között a két fiatál elleni merényletért Sörensen ügyvéd a felelős. Viszontlátásra, uraim! Ezzel nagy nehezen kikászálódott a helyéről. Menger azzal zárta a tárgyalást, hogy vádat emelt Sörensen ügyvéd ellen, aki kijátszotta munkaadóját, Vemund Tarkot, és jogtalanul megkaparintotta Elistrandot. Közeli rokona jóhiszeműségét kihasználva, aki az árverést maga vezette. Bár ebben persze Menger maga sem hitt. Majd azzal folytatta, hogy vádat emel ellene Vinga Tark és Heike Lind elleni gyilkossági kísérlet alapos gyanúja miatt. Továbbá vádolja Elisabet Tark meggyilkolásáért. Menger elhallgatta, hogy mindezeket a bűnöket Snivel bíróval együtt követte el. Ezzel most nem hozakodott elő. Kéri, hogy Sörensen ügyvédet mentsék fel tisztségéből, és a törvény teljes szigorával sújtson le rá. Beszéde után kihirdette, hogy legközelebb Heike Lind, Graastensholm jogos tulajdonosa kíván vádat emelni. De szerencsére ezt Snivel bíró már nem hallotta. Ezek után Menger teljesen összeomlott. Heike és Vinga hazavitték, és gondos ápolásban részesítették. Felváltva őrködtek felette, amíg enyhült a láza. Tudták, hogy Sörensen nem úszhatja meg az ítéletet. Senki nem fog rajta segíteni. Őt fogják nagybátyja bűneiért is felelősségre vonni. Erősen kételkedtek benne, hogy Menger kibír még egy tárgyalást a sokkal veszélyesebb Snivel bíró ellen. Az is kétséges, hogy ezek után Vinga visszakapja-e Elistrandot. De azért reménykedtek. Ha sikerül bebizonyítani, hogy Sörensen juttatta csődbe a birtokot,
akkor Vingának jó esélyei vannak, hogy visszakapja. Ha azonban őt teszik felelőssé a birtok tönkretételéért, rosszul áll a szénájuk. Az éjszaka folyamán Heike átadta egy időre Vingának a betegápolást, és kiment a nappaliba. Az ablakon bevilágított a hold, és kékes fénybe burkolta a szobát. Kezét a mandragóragyökérre tette, és így suttogott a sötétben: – Törvényes úton nem fog sikerülni Snivelt kifüstölni Graastensholmról, amíg ilyen könnyű lefizetni a bíróságot. Ingrid néném, a segítségedet kérem! Szeretném, ha a szürke emberkék a segítségünkre sietnének. A szobára nehezedő kékes sötétségből négy árnyék vált ki, négy emberi alak. Ingrid, Ulvhedin, Dida és a fiatal Trond. – Valóban ez a szándékod Heike? – kérdezte Ingrid. – Tudsz bánni velük? – Te és Ulvhedin értetek a nyelvükön! Ulvhedin huncutul mosolygott: – Igen, de mi már öreg rókák vagyunk. No és jártasak a varázslás tudományában. Te még zöldfülű vagy. – A szürke emberkékkel, ahogy te nevezed őket, nem lehet tréfálni – figyelmeztette Ingrid. – Érteni kell a nyelvükön, különben nem engedelmeskednek. Nem ismernek el semmilyen emberi törvényt. – Akkor hát ti négyen nem tudnátok segíteni, hogy elkergessük Snivelt Graastensholmról? – Mi egyedül nem tehetünk semmit. Neked kell közvetítened. Te viszont addig nem teheted be a lábad
Graastensholmra, amíg az Snivelé. – És ha pert indítunk ellene? – Nem fog sikerülni. Az az ember, ott bent a szobában képtelen még egy tárgyalásra. Márpedig rajta kívül senki nem meri vállalni az ügyet. Heike lehajtotta a fejét. – Akkor hát minden hiábavaló volt? A kis Vinga sem kapja vissza Elistrandot? – Vinga visszakapja Elistrandot – jelentette ki Ulvhedin. – Jó munkát végeztetek. – Mellesleg a szürke emberkékkel kapcsolatos ötleted nem is butaság – szólt közbe Dida. – Segíthetnénk, hogyan teremts kapcsolatot velük. – Ez azért nem olyan egyszerű – aggodalmaskodott Ingrid – Ha Heike erre mégsem képes, akkor veszélybe sodorjuk mindkettőjüket. Olyan erők szabadulhatnak fel, amelyek nemcsak rájuk, de másokra is veszélyt hozhatnak… – Megértem Heikét – mondta Trond. – Én magam nem vagyok jártas a varázslás tudományában. Hozzáteszem, szerencsére. Amint tudod, én is nemzetségünk átokverte tagjainak gonoszságát örököltem. Jesper golyója, mely véget vetett fiatal életemnek, mentett meg attól, hogy valódi gonosz szörnyeteggé váljak. – Mint Sölve – dünnyögte Heike. – Igen, pontosan. Neki volt ideje, hogy teljesen átadja magát a gonoszságnak. Nos, én azt javaslom, támogassuk Heike tervét. – Én is emellett vagyok – jelentette ki a szép és titokzatos Dida. – Én is – mondta Ulvhedin is. – A terv jó. Nincs más lehetőség.
Ingrid felsóhajtott. – Nektek nem az ükunokátok. No jó, belátom. Olyan vagyok, mint egy tyúkanyó. Akkor hát, Heike, egyelőre nem ígérhetünk semmit. Összedugjuk a fejünket és meglátjuk, mit tehetünk. Addig is vigyázz nagyon Vingára, nemsokára találkozunk! Ezzel elenyésztek a kéken csillogó holdfényben. Heike még ácsorgott egy kicsit. Nem tagadta, félt. Mibe keveredett? Kik azok a szürke emberkék? Azzal a szédítő érzéssel ment vissza Vingához, hogy ember által fel nem fogható területre merészkedett. Visszatért a lányhoz, aki iránt mély gyengédséget érzett. Vinga jelentette számára az életet. Ám tisztában volt vele, hogy egy napon át kell adnia őt egy másik férfinak…
A „Jéghegyek Népe‖ köteteit már a következőkben felsorolt könyvkereskedő cégek boltjaiban, illetve pultjain is árusítják: BIBLIOFIL KFT. 1061 Budapest, Andrássy út 21. (28 vidéki könyvesbolt) EZÜST BAGOLY KÖNYVTÁRI ALAPÍTVÁNY 1052 Budapest, Nádor u. 32. KANDÓ KÁLMÁN KÖNYVESBOLT 1051 Budapest, Bajcsy Zsilinszky út 20. KÖNYVESHÁZ KFT. 1134 Budapest, Váci út 19. (1 budapesti és 11 vidéki bolt) PULT KFT. 1081 Budapest, Népszínház u. 29. (1 bolt és utcai árushelyek) A fentieken kívül viszonteladók számára a sorozatot árusítja az AGORA KFT. 1138 Budapest,
Váci
a SZELLE ÉS TÁRSAI KFT. 1062 Budapest, Váci út 1-3.
út
168/G.
és
