A sorozat korábbi kötetei: A BOURNE-REJTÉLY BOURNE HATALMA BOURNE ULTIMÁTUMA BOURNE ÖRÖKSÉGE BOURNE-ÁTVERÉS BOURNE-SZANKCIÓ BOURNE-FORTÉLY

A sorozat korábbi kötetei: A BOURNE-REJTÉLY BOURNE HATALMA BOURNE ULTIMÁTUMA BOURNE ÖRÖKSÉGE BOURNE-ÁTVERÉS BOURNE-SZANKCIÓ BOURNE-FORTÉLY

A sorozat kötetei megvásárolhatók a Könyvtündér Internetes Könyváruházban: www.konyvtunder.hu

BOURNE – A LESZÁMOLÁS ROBERT LUDLUM Eric Van Lustbader

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Robert Ludlum's The Bourne Objective by Eric Van Lustbader Copyright © MYN PYN LLC 2010 All rights reserved.

Fordította: Szántó András

Borítóterv: Merész Adrienn

Hungarian edition © by I.EC. Könyvek Kft., 2011 Hungarian translation © by Szántó András, 2011

Jaime Levine-nak, akinek a szakmai hozzáértése és határtalan lelkesedése még élvezetesebbé tette a munkát

PROLÓGUS Bangalor, India Esteledett. Iszonyatos volt a zaj, miként a mosdatlan testek, az emberi ürülék, a rothadó étel és az oszladozó tetemek bűze is. Bangalor szemetének szaga kezdte belengeni a várost. Leonyid Danyilovics Arkagyin felforrósodott elektromos eszközöktől, állott dohányfüsttől és hűlő palacsintától bűzlő, besötétített szobában üldögélt. Krómozott öngyújtójával cigarettára gyújtott, s lenézett a Harmadik Fázis vázára, a folytonosan terjeszkedő Elektrováros legújabb, készülő épületére, mely kimagaslott a Bangalort körülvevő nyomortanyák közül. Az 1990-es években kiépült Elektrováros mára a világ technológiai alvállalkozásainak fővárosa lett; lényegében minden nagyobb, IT-csúcstechnológiával foglalkozó cégnek voltak itt irodái, ezek műszaki háttériparának központjává vált. Betonból arany, gondolta kábán Arkagyin. Alaposan áttanulmányozta az alkímia történetét, mert annak átalakító természete különösen felkeltette az érdeklődését. Ezen a kora esti órán - korai az alvállalkozók tömegének, akiknek az irodáival volt tele az épület – az előcsarnok és a folyosók ugyanolyan csöndesek, nyugodtak voltak, mintha csak délután három körül járt volna az idő, és New York Cityben lettek volna. Az alvállalkozók ugyanis az egyesült államokbeli munkarend szerint dolgoztak - csöndben ültek monitoraik előtt, fejükön vezeték nélküli fejhallgatóval. Az iráni fiaskó után, amikor igazán jólesően kicseszett Maszlovval, ide helyezte át székhelyét, távol azoktól, akik a szó szoros értelmében le akarták vadászni, vagy már vadásztak is rá: Dmitrij Iljinovics Maszlovtól és Jason Bourne-tól. Irodájából, mely olyan volt, mint egy lakosztály, tökéletes kilátás nyílt a munkaterületre, egy négyzet alakú, földbe vájt gödörre, ahol egy újabb irodatorony alapjait fektették le. A területet általában erős fényszórókkal világították meg, hogy a munkások éjszaka is tudjanak dolgozni, de két hete váratlanul leállt a munka, s azóta sem vették fel újra, így a gödröt koldusok, kurvák és bandába verődött fiatal srácok özönlötték el, akik igyekeztek minden arra járót alaposan megkopasztani. Olykor-olykor, ahogy orrlyukán eregette a füstöt, hallotta emberei neszezését az iroda külsőbb helyiségeiből, de a szobában kettesben volt Hasszánnal, egy tagbaszakadt, enyhe köményillatot árasztó számító-gépzsenivel. Arkagyin magával hozta az embereit ide is. Mindannyian hűséges muszlimok, ami eddig csak problémát okozott, hiszen a bennszülött hinduk gyűlölték a muszlimokat. Fontolóra vette, hogy alkalmaz egy osztag szikh zsoldost, de képtelen volt megbízni bennük. Hasszán különösen értékes munkaerőnek bizonyult. Ő volt annak a néhai és senki által nem siratott fegyverkereskedőnek, Nyikolaj Jevszennek a programozója, akinek az üzletét Arkagyin elhappolta Maszlov orra elől. Hasszán kimásolta Jevszen gépéről minden vásárló, beszállító és egyéb partner adatait, mielőtt mindent letörölt róla. Most Arkagyin dolgozott Jevszen listájából, és hihetetlen összegeket szakított vele, hogy hadianyagokat szállított a földgolyó minden helyi hadurának, diktátorának és terroristaszervezetének. Hasszán a számítógépe fölé görnyedve ült, és olyan, kódolt szoftverekkel dolgozott, amelyek az Arkagyin által biztonságos helyeken felállított, távoli szerverekkel voltak összekapcsolva. Az a fajta ember volt, akinek a munkája volt az élete. A Haszszán átpártolása és Jevszen kartúmi halála óta eltelt hetekben Arkagyin egyszer sem látta, hogy elhagyta volna az irodát. Egy könnyű ebéd elfogyasztása után aludt, pontosan egytől fél négyig, aztán visszatért a számítógéphez. De Arkagyin nem Hasszánt figyelte. Mellette egy állványon egy laptop feküdt, több cserélhető meghajtóval. Ebbe belehelyezte annak a laptopnak a merevlemezét, amelyet az emberei loptak el Gustavo Morenótól nem sokkal azelőtt, hogy a kolumbiai drogbárót agyonlőtték mexikóvárosi házában. A gép felé fordult, és bekapcsolta. Elnyomta a cigarettáját, és újra végigfutott a fájlokon, amelyeket már többször átnézett. Sok számítógépes hackert pénzelt, de egyiküknek sem engedte, - még Hasszánnak sem-, hogy ezt a merevlemezt átfésüljék. Visszatért ahhoz a rejtélyes képfájlhoz, amelyhez csak nagy nehezen fért hozzá, és csak a nagy teljesítményű vírusirtó program futtatásának idejére. Most látta, de egy olyan logaritmussal kódolták, amelyet kódfejtő szoftvere még nem tudott feltörni, noha már több mint huszonnégy órája futott. Moreno biztonságos helyen elrejtett laptopja ugyanolyan titokzatos kis holmi volt, mint amilyen ez a képfájl. Volt a gép oldalán egy nyílás, amelyből hiányzott az USB-csatlakozó fogadására alkalmas elem. Ahhoz túl nagy volt, hogy egy SD-kártyát tehessenek bele, ahhoz viszont túl kicsi, hogy ujjlenyomat-olvasó lehessen. Vajon mire való? Egyébként is, mi a fene van abban a fájlban? - tűnődött. És honnan szerzett egy drogbáró ilyen feltörhetetlen logaritmust? Annyi bizonyos, hogy nem a helyi hackerektől, Caliban vagy Mexikóvárosban. Bármennyire belefeledkezett is, Arkagyin gondolatai hirtelen kitisztultak, mintha megszimatolta, és nem meghallotta volna a zajt. Hegyezte a fülét, mint egy vadászkutya: - Hasszán, mi az a fény odalent, az építkezésen? Hasszán felpillantott. - Melyik, uram? Sok tűz ég odalent... - Ott - mutatta Arkagyin. - Nem, ott távolabb! - Állj fel, úgy jobban látod! Abban a pillanatban, ahogy Hasszán felállt és előrehajolt, egy félautomata fegyverből leadott sorozat zúzta szét az iroda ablakát, teleszórva Hasszánt, az íróasztalt és a szőnyeget üvegszilánkokkal. Hasszán elvágódott, a szőnyegen feküdt levegő után kapkodva, a szájából vér szivárgott. Arkagyin éppen kivette a merevlemezt, amikor újabb sorozat zúdult be a kitört ablakon, és csapódott a szemközti falba. Az íróasztal lábánál talált menedéket, felvett egy Škorpión vz. 61-es géppisztolyt, és szétlőtte vele a számítógépet, amelyen Hasszán dolgozott. Aztán már az irodán belül csattant fel egy félautomata staccatója. A falak visszhangozták a fegyverropogás zaját, melybe parancsszavak vegyültek, és a haldokló nyöszörgése. Az embereitől nem számíthat segítségre, ez világossá vált. De felismerte a nyelvet, amelyen valaki odakint parancsokat adott ki: orosz. Pontosabban: moszkvai orosz.

Arkagyin úgy hitte, Hasszán beszél, vagy legalábbis, hangokat ad ki, de bármit mondott is, nem értette. Az orosz támadók, semmi kétség, Jevszen felbecsülhetetlen értékű adatbázisa után kutatnak. Csapdába esett; egyszerre támadják a lakosztályon belülről, és kintről , az ablak felől. Gyorsan ki kell találnia valamit Odakúszott Hasszánhoz, aki véreres szemmel meredt rá. Segítsen... segítsen rajtam. - Hangját eltorzította a tüdejéből felbugyogó vér és a rettegés. Persze, barátom - mondta kedvesen Arkagyin -, természetesen. Szerencsére ellenségei összetévesztették Hasszánnal, így elég ideje lehet a menekülésre. De ha Hasszán kiabálni kezd, akkor nem fog sikerülni. A merevlemezt a zsebébe süllyesztette, cipője talpát pedig addig nyomta Hasszán torkára, míg a férfi teste ívben hátrafeszült, és a szeme csaknem kiugrott gödréből. Összezúzott légcsővel már nem tud hangot kiadni. Az ajtó túloldaláról hangok szűrődtek be. Tudta, hogy emberei az életük árán is megvédenék, de most váratlanul ütöttek rajtuk, és a támadók túlerőben vannak. Csak másodpercei maradtak a cselekvésre. Mint minden korszerű irodaépületben, a nagy ablakok nem voltak nyithatóak, valószínűleg azért, hogy ne adjanak esélyt az öngyilkosjelölteknek, bár kísérletek olykor-olykor még így is előfordultak. Arkagyin kinyitott egy kisebb oldalablakot, és kilépett az éjszakába. Hat emelettel alatta terült el a kiásott gödör, amelyből majd kinő az új épület. Hatalmas földmunkagépek tornyosultak az összetákolt lemezbódék és főzéshez gyújtott tüzek fölé, mintha hosszú nyakú, sárkányok szunyókálnának a félhomályban. A kívülről sima felületű, posztmodern épület ablakainak nem voltak párkányai, de az ablakok között függőlegesen hosszú beton- és acéldíszek húzódtak. Arkagyin kikapaszkodott az egyikre, éppen akkor, amikor irodája ajtaját egy újabb golyózápor lyuggatta át. Emberei hősies csatában, de vesztettek a betolakodókkal szemben. A bangalori éjszaka szaga - bivalytejből készült vaj, bételdió és háztartási hulladék szagának elegye - párolgott föl a hat emelet mélységben ásító gödörből, és csapta meg Arkagyin orrát, amint elkezdett leereszkedni a beton-acél oszlopon. E pillanatban vette észre az alatta cikázó fénypászmákat. Reflektorok. Miután rájöttek, hogy nem sikerült agyonlőniük az irodájában, kutatni kezdtek utána lent. Mivel tisztában volt vele, mennyire jól látható és mennyire sebezhető, ahogy pókként kapaszkodik az épület oldalán, megállt a negyedik emelet magasságában. Ezen a szinten volt a légkondicionáló rendszer, a víz-és elektromos hálózat és hasonlók központja. Belerúgott egy ablaktáblába, de hiába, az üveg ellenállt. Lejjebb ereszkedett, és átlendítette lábát az ablak alatti fémlapra. Az behorpadt, az egyik sarka felgyűrődött, de nem vált le, így lenyúlt, és amennyire ebben a bizonytalan helyzetében képes volt rá, ujjaival megpróbálta lefeszegetni a fémlemezt a falról. Mikor nagy nehezen sikerült, egy hosszúkás üreg tárult fel előtte, amely elég nagy volt ahhoz, hogy a teste beférjen rajta. Két kézzel az oszlopba kapaszkodva átlendítette a lábát a nyílásba, majd lendületet véve derékig belecsusszant. Csak utána engedte el az oszlopot. Feje és törzse egy pillanatig a levegőben himbálózott, ahhoz elég ideig, hogy meglássák fejjel lefelé lógva; a kutató reflektorok fényei felfelé kúsztak az épület homlokzatán. A fény elvakította. Az oroszok egyre hangosabban kiáltoztak. Arkagyin összeszedte magát, és teljes testét felhúzta a nyílásba. Közvetlen közelről lövések hangzottak, amikor a koromsötétbe fúrta magát. Mozdulatlanul feküdt, hogy visszanyerje lélekjelenlétét. Aztán térdével és lábával tolva magát, átfurakodott a résen, az egyik, majd a másik vállát nyomva előre. Ez a módszer három-négy lépésnyi távolságon be is vált, amíg el nem ért valami akadályszerűséghez. Hiába nyújtogatta hátrafelé a nyakát, csak egy elmosódott szürke foltot látott valahol maga előtt a feketeségben, ami azt jelentette, hogy mégsem akadályba ütközött, hanem a nyílás szűkült le váratlanul. Megállt, és várta, hogy szívverése lecsillapodjon, közben a szabadulás lehetőségeit latolgatta. Igyekezett nyugodtan, lassan lélegezni. Szuggerálta, hogy a testében nincsenek csontok, végtelenül képlékeny, és végül sikerült meggyőznie az agyát. Begörbítette a vállát, a melle felé húzta, ahogyan egyszer a moszkvai cirkuszban látta egy gumiembertől, és lassan, nagyon finoman tolni kezdte magát előre cipőtalpának külső élével. Átpréselte testét a szűk szakaszon, átjutott a túlsó oldalra, és továbbaraszolt. Nemsokára a feje egy rácsnak ütődött. Felhúzta a lábait, amennyire a szűkös hely engedte, és elképzelte, amint ezt az akadályt is leküzdi. Hirtelen előretolta magát, mire a rács kifordult, ő pedig egy gépolajtól bűzlő helyiségben találta magát. Amikor alaposabban megvizsgálta, látta, hogy a helyiség a lift elektromos vezérlőterme. A liftakna felé menekült. A liftkabin lefelé tartott a negyedik emeletre, már hallotta az orosz bérgyilkosok kiáltozásait; a kintiek nyilván tájékoztatták a bent kutatókat, hogy hol ment vissza az épületbe. Körülnézett, és szemben a falon egy odacsavarozott létrát pillantott meg. De mielőtt megmozdulhatott volna, kicsapódott a lift tetején lévő nyílás, és az egyik orosz dugta ki rajta a fejét és a törzsét. Arkagyint meglátva előhúzott egy géppisztolyt. Arkagyin lebukott. A golyók éppen ott vetettek szikrát a falon, ahol az imént még a feje volt. Leguggolva, a csípője mellől tüzelve beleeresztett egy sorozatot az orosz arcába. Amikor a liftkabin teteje csaknem egy szintbe ért vele, felugrott rá. Amint a csizmája leért, a nyíláson át rázúduló golyózápor csaknem leverte a lábáról. A kabintető széle felé lépett, majd átugrott a liftakna túloldalára, rá a létrára, és gyorsan mászni kezdett. Mögötte a lift tovább ereszkedett lefelé, de amikor jó két méterrel alatta volt már, hirtelen megállt. Arkagyin megtámaszkodott, és várt, a liftet figyelte. Amikor mozgást vett észre a kabintető nyílásánál, megeresztett három gyors lövést, majd tovább mászott lefelé, kettesével-hármasával véve a létrafokokat, hogy minél nehezebb célpont legyen. A tüzet viszonozták, a fém létrafokok szikrát szórtak körülötte. Amikor hirtelen abbamaradt a golyózápor, megkockáztatta, hogy felnézzen: az egyik életben maradt orosz kikapaszkodott a kabin tetejére, átugrott a létrára, és a nyomába eredt. Arkagyin csak annyi időre állt meg, hogy előhúzza a fegyverét, de mielőtt lőhetett volna, az orosz lezuhant, estében belé kapaszkodva, mintha tövestől akarná kiszakítani a karját. A súlyos test kiütötte a kezéből a fegyvert, mely nagy csattanással a liftakna aljába esett. A lift ismét nekiindult lefelé. Az orosz egyik kezével Arkagyin torkát szorította, a másikkal előhúzott hüvelyéből egy katonai tőrt, és az álla alá szorította. De alighogy megvillant a penge, Arkagyin védekezőn felrántotta az egyik térdét. A férfi összegörnyedt a fájdalomtól. Bármilyen erősen kapaszkodott, Arkagyint is kis híján elsodorta az érkező lift, mely az orosz testét eltépte mellőle. Egy pillanatig csak az egyik létrafokba beakasztott bokája tartotta, ahogy himbálódzott föl-le, aztán kinyúlt, erősen megragadta a létrát, és miközben kiszabadította a bokáját, lendületet vett, és függőleges helyzetbe húzta magát. Sajgó vállával nem törődve mászott tovább a létrán lefelé.

Látta, hogy a lift is a földszintre érkezett, de senki sem dugta ki a fejét a nyíláson. Arkagyin benézett, és két holttestet pillantott meg. Leugrott a fülkébe, és az egyik halott orosz kezéből kivette a fegyvert, aztán megnyomta az „Alagsor" gombot. A hatalmas, fénycsövekkel megvilágított parkoló szinte üres volt, mert az épületben dolgozók többsége nem engedhette meg magának, hogy autót vegyen, inkább taxit hívtak munkába vagy hazamenet. Saját BMW-jén, két csillogó Mercedesen, egy Toyota Qualison és egy Honda Cityn kívül a parkolóban nem állt jármű. Arkagyin ellenőrizte, egyikben sem ültek. Saját autóját otthagyva feltörte a Toyotát, és az elektronikát kis ideig babrálva sikerült kijátszania a gyújtást blokkoló berendezést. Elhelyezkedett a volán mögött, sebességbe tette az autót, és kihajtott az utcára vezető feljárón. Arkagyin az épület hátsó részén bukkant elő. A kocsi alváza szikrát vetett, ahogy kikanyarodott a durván kövezett utcára. Közvetlenül előtte terült el az építkezés gödre. Olyan sok tűz lobogott a kőhalmok és az óriási gépek között, hogy az egész terület úgy festett, mintha lángba akart volna borulni. Ekkor mindkét oldalról hatalmas motorkerékpárok dübörgését hallotta meg, ahogy két orosz gépszörnyeiken be akarta őt keríteni. Támadói az utca mindkét végén vártak rá, tehát akármerre vette volna az irányt, balra vagy jobbra, eltorlaszolhatták az útját. Padlógázzal robogott előre, átvágott az utcán, és nekihajtott az építési területet körülvevő kerítésnek. A Toyota orra előrebukott, ahogy az autó szinte függőlegesen robogott lefelé a gödörbe. A lengéscsillapítók megakadályozták a becsapódást, Arkagyin teste mégis fel-alá pattogott az ülésen, amint az autó csikorgó kerekekkel leérkezett a gödör aljára. Követve őt a gödörbe, mögötte a két motoros fölemelkedett fi levegőbe, és amikor leérkeztek, rövid bukdácsolás után utánaeredtek. Arkagyin egyenesen az egyik tűz felé tartott, szétrebbentve a csavargókat. A lángokon átszáguldva erőteljesen balra kanyarodott, átbújt két hatalmas gép között- éppen csak sikerült elkerülnie az egyik hulladékhalmot -, majd élesen jobbra fordult, egy másik tűz felé, ami körül szintén koldusok üldögéltek. A visszapillantó tükörben látta, hogy az egyik motoros még mindig a nyomában van. A másikat lerázta volna? A lángokhoz közeledve az utolsó pillanatig kivárt, majd rátaposott a fékre. Miközben az emberek mindenfelé szétrebbentek, a motor, rajta félig elvakított utasával, egyenesen belerohant a Toyota hátuljába. Az orosz lerepült az ülésről. Fejjel előre nekicsapódott a Toyota tetejének, és mint egy rongybaba, lecsúszott. Arkagyin kipattant az autóból. Hallotta a földről feltápászkodni próbáló motoros nyögéseit. Erősen belerúgott a halántékába. Már szállt volna vissza az autóba, amikor a közelében golyók csapódtak a motorháztetőbe. Alábukott; a fegyver, amelyet a liftben fekvő halottól vett el, a jobb első ülésen feküdt, nem érte el. Próbált a vezető felőli ajtóhoz araszolni, de mindannyiszor hátrahőkölt a Toyota oldalára leadott lövések elől. Lefeküdt, és bemászott az autó alá. A ragacsos bűzben átkúszott a túloldalra, és felrántotta a Toyota hátsó ajtaját - de kis híján ismét fejbe lövette magát. Bevetődött megint az autó alá, hogy összeszedje magát, és másodperceken belül rájött, hogy nincs más választása, mint eltávolodni a kocsitól. Megértette azt is, hogy ellenségei éppen ezt akarják, ezért arra törekedett, hogy semlegesítse, vagy legalább minimalizálja az oroszok hatalmas előnyét. Egy pillanatra becsukta a szemét, és maga elé képzelte, hogy a lövedékek iránya alapján merre lehetnek az oroszok. Majd derékszögben elfordult, és ujjait az első lökhárítóba akasztva kihúzódzkodott a Toyota alól. A szélvédő biztonsági üvege betört ugyan a lövedékektől, de egyben maradt, és olyan pókhálósan, hogy átlátszatlanná vált, így üldözői nem láthatták, hogy menekül. Arkagyin őrült cikcakkban vágott át a hajléktalanok, nyomorultak, számkivetettek sűrű, bűzlő tömegén. Hindi és urdu nyelvű kiáltozásukon át is meghallotta, ahogy felköhög a motorkerékpár motorja. Az istenverte csavargók hömpölyögő tengere szétnyílt, hogy utat engedjenek neki - az orosz ebből olyan pontosan tudta, merre halad, mintha csak egy radarral mérte volna be. A közelben észrevett egy fémrudakból álló támaszszerkezetet, amelyet egy mélyen fekvő betonalapzathoz erősítettek, arrafelé futott. A motor mély hörgéssel kiszabadult az emberek áradatából, utána robogott, de addigra ő beleveszett a rudak dzsungelébe. A szerkezethez közeledve az orosz lelassított. Tőle balra egy ideiglenes vaskerítés állt, amely már berozsdásodott a ragacsos indiai levegőtől, így jobbra fordult, és a fémrudak mentén haladt tovább. Lenézett a sötét gödör mélyére, és készenlétben tartotta AK-47-esét. Félúton járt, amikor Arkagyin, aki vadászó leopárdként meglapult egy felső rúdon, ráugrott. Ahogy az orosz teste elcsavarodott, keze reflexszerűen megmarkolta a gázkart, de elvesztette az egyensúlyát, amint a lendület kibillentette. A motor előreugrott, és felgyorsulva kilőtt alóluk. Mindketten nekicsapódtak a fémrudaknak. Az orosz feje egy rúd közepének ütődött, kezéből kirepült az AK-47-es. Arkagyin megpróbálta rávetni magát a férfira, de képtelen volt megmozdulni: combizmába hátul a csontig belefúródott egy fémszilánk. Fel volt nyársalva. Egy erős rántással, melytől egy pillanatra elakadt a lélegzete, kihúzta a lábából a szilánkot. Még csillagokat látott, tüdejét mintha gőz feszítette volna szét, amikor az orosz újra támadásba lendült. Ütések záporoztak a halántékára, a bordáira, a szegycsontjára. Arkagyin azonban hirtelen megfordult, és az orosz szívébe döfte a fémszilánkot. Az orosznak a meglepetéstől elnyílt a szája, értetlenül nézett Arkagyinra, majd szeme fennakadt, és a férfi a földre rogyott. Arkagyín megfordult, s elindult az utcára vezető rámpán, de úgy érezte magát, mintha valami bénító injekciót kapott volna. A lába merev volt, alig engedelmeskedett az eltompult agyából érkező parancsoknak. Fázott, a látása elhomályosult. Igyekezett egyenletesen lélegezni, de nem sikerült. Elesett. Körülötte, úgy látta, mindenütt tüzek égtek, lángolt a város, az éjszakai égbolt vérszínűvé vált, keményen dolgozó szívének ritmusára lüktetett. Látta azok szemét, akiket megölt; vörös szemek, mint a körülötte hemzsegő patkányoké. Nem akarok veletek osztozni a sötétségen, gondolta, amint érezte, hogy kezd alámerülni az eszméletlenségbe. Ezt nem hagyhatta. Felállt, mélyeket lélegzett, majd a nyugalom vagy a gyöngeség egy pillanatában talán vizet is elfogadott a köréje gyűltektől, akiket most már nem kísérteteknek, elveszett lelkek hordájának látott, nem az ismerős halottaknak, ha-

nem ismeretlen, eleven embereknek. A piszkos, rongyos és reménytelen alakok felismerték az elesettséget, és ösztönösen a segítségére siettek. Ahelyett, hogy keselyűig módjára lecsaptak és kifosztották volna, a szívükbe fogadták. Vajon nem a nyomorultak azok, akik, noha a legkevésbé engedhetik meg maguknak, hogy bár miről is lemondjanak, mégis a legkészségesebben osztják meg azt, amijük van, szemben a város túlsó felén álló palotákban élő milliomosokkal? Erre gondolt Arkagyin, amikor elfogadta a felkínált vizet, és viszonzásul zsebéből egy köteg rúpiát adott nekik. Nem sokkal később elég erősnek érezte magát, hogy telefonáljon a helyi kórházba. Aztán letépte inge egyik ujját, és a combja köré tekerte, hogy elállítsa a vérzést. Egy fiúcsapat vette körül, otthonról szökött gyerekek, vagy árvák, akiknek a szüleit a környéken időről időre kirobbant szektaközi csetepatékban ölték meg. Úgy néztek rá, mintha egy videojáték hőse, nem is valóságos lény lenne. Féltek tőle, de vonzódtak is hozzá. Intett nekik, amire előrenyomakodtak, és védelmezőleg körülállták az orosz motorkerékpárját. Nem veszem el tőletek a motort, a tiétek - mondta hindiül. - Segítsetek kijutni az utcára. Addigra szirénázást hallottak. A fiúk segítségével kievickélt a gödörből, egyenesen a mentősök karjaiba, akik egy mentőautóba tuszkolták, és lefektették. Az egyik mentős ellenőrizte a pulzusát, a többiek pedig nekifogtak a seb ellátásának. Tíz perccel később egy kerekes hordágyon begurították a kórház sürgősségi osztályára, és hasra fektették az egyik betegágyon. Miközben az ambulancia sürgés-forgását figyelte, kapott egy helyi érzéstelenítőt. A sebész kezet mosott egy oszlopra erősített adagolóból kinyomott fertőtlenítő géllel, kesztyűt húzott, és nekilátott kitisztítani, fertőtleníteni és összevarrni a sebet. A kezelés alatt Arkagyinnak volt ideje átgondolkodni a történteket. Tudta, hogy Dmitrij Iljinovics Maszlov adott parancsot a támadásra. Maszlov volt a Kazanszkaja, az oroszok által csak gruppirovka néven emlegetett moszkvai maffia feje. Ő volt egykor a munkaadója, tőle vette át Arkagyin az illegális fegyverszállítási üzletet. Ez a biznisz különösen fontos volt Maszlovnak, mert a Kreml keményen rászállt a gruppirovkára, és lassan, de biztosan elkezdte megfosztani a családokat a glasznoszty óta kiépített hatalmi bázisuktól. Azonban az évek során Dmitrij Maszlov bebizonyította, hogy különb a gruppirovka többi, hatalmát már elvesztett vagy már börtönben ülő vezetőjénél. Maszlovnak még ezekben a nehéz időkben is jól ment, mert még bírt elég politikai befolyással ahhoz, hogy dacoljon a hatóságokkal, de legalábbis sakkban tartsa őket. Veszedelmes ember és még veszedelmesebb ellenség volt. Igen, gondolta most Arkagyin, amikor a sebész elvágta a cérnát, amivel a sebét összevarrta, biztosan \ Maszlov rendelte el a rajtaütést, de nem tervezte meg eléggé. Túlzottan lefoglalta a hadakozás a politikai ellenfeleivel, ráadásul régen elmúlt már az az idő; amikor még az utcákat ráragad az emberre. Arkagyin azon töprengett, vajon kire bízhatta Maszlov az ő kiiktatását. Abban a pillanatban, mintha csak isteni közbenjárásra, megkapta a választ. A sürgősségi helyiség egy tőle távolabb eső részében, észrevétlenül a sürgő-forgó személyzet és a nyögdécselő betegek között, ott állt Vjacseszlav Germanovics Ozerov, Maszlov új alvezére. Arkagyin és Ozerov hosszú és véres közös történetének gyökerei Arkagyin szülővárosáig, Nyizsnyij Tagilig nyúltak vissza. Színtiszta gyűlöletet és haragot tápláltak egymás iránt. Arkagyin emlékezetében még élénken élt a legutóbbi találkozásuk - az a mocskos ügy az észak-azerbajdzsáni hegyekben. Éppen egy rablóbandát képzett ki Maszlovnak, és közben azt tervezgette, hogyan ejthetné át főnökét. Akkor kihívta a férfit, összecsaptak, és ő csaknem pépesre verte Ozerovot; ez volt az eddigi utolsó válasza a szemétségek sorára, amiket Ozerov Arkagyin szülővárosában sok éven át elkövetett. Természetesen Ozerov volt a tökéletes ember a rajtaütés megszervezésére, amelynek, Ozerov szándéka szerint - és ezt biztosra vette - az ő halálával kell végződnie, akár így rendelte Maszlov, akár nem. Ozerov karba font kézzel ácsorgott, és látszólag sehová sem nézett. Valójában úgy figyelte Arkagyint, mint a zsákmányára leső ragadozó. Az arcát sebhelyek borították, mint azoknak, akik rendszeres résztvevői gyilkosságoknak, utcai verekedéseknek, véres balhéknak; keskeny ajka, széles szája a jól ismert, gyűlöletes mosolyra húzódott, amely egyszerre volt leereszkedő és ocsmány. Arkagyin nem mozdulhatott a bokája köré gyűrődött nadrágjától. Levenni túl nehéz lett volna. A combjában nem érzett fájdalmat, de azt nem tudta, hogy a sebe mennyire akadályozza majd, a futásban. - Jól van - hallotta a sebész szavait. - Tartsa legalább egy hétig szárazon a sebet. Felírok antibiotikumot és fájdalomcsillapítót, kifelé menet megveheti őket a gyógyszertárban. Szerencséje van, a sebszéle tiszta volt, és még azelőtt ideért, hogy elfertőződhetett volna. - A sebész fölnevetett. - Viszont egy darabig szó sem lehet róla, benevezzen a maratonra! Egy ápolónő bekötötte a sebet, majd egy tapasszal leragasztotta. - Bő egy órán át még semmit nem fog érezni - közölte. - Ügyeljen rá, hogy még ezalatt bevegye mindkét gyógyszerét. Ozerov leeresztette összefont karját, és ellépett a faltól. Még mindig nem nézett egyenesen Arkagyinra. Jobb kezét nadrágja zsebébe dugta. Arkagyinnak fogalma sem volt róla, milyen fegyver van nála, de nem is vágyott rá, hogy megtudja. Megkérte a nővért, segítsen felhúzni a nadrágját. Amikor becsatolta rajta az övet, és felült, a nő elindult kifelé. Ozerov feszülten figyelt. Miközben Arkagyin feltápászkodott az ágyról, a nővér fülébe súgta: - Titkosrendőr vagyok. Azt a fickót bűnözők küldték ide, hogy engem megöljön. - Amikor a nővér szeme tágra nyílt, hozzátette: - Csak tegye, amit mondok, és minden rendben lesz. Arkagyin jobbra mozdult, ügyelve rá, hogy a nőt folyamatosan maga és Ozerov között tartsa. Ozerov lépésről lépésre velük mozdult. - Távolodik a kijárattól - súgta a nővér. Arkagyin ment tovább, közeledett az oszlophoz, amelyiknél az orvos egy adagolóból fertőtlenítette a kezét. Tudta, hogy a nővér egyre izgatottabbá válik. - Kérem - suttogta a nő -, hadd hívjam a biztonságiakat. Az oszlop mellett álltak. - Rendben - felelte, és hatalmasat taszított a nőn. Az nekiesett egy kézikocsinak, ami elsodort egy másik ápolónőt és egy orvost. A kavarodásban látta, hogy a folyosó felől egy biztonsági őr közeledik, Ozerov pedig feléje tart, kezében egy félelmetesen megvillanó tőrrel. Arkagyin megragadta a fertőtlenítős tartályt, és letépte a tartójáról. Keményen meglóbálta, és a biztonsági őr fejéhez vágta, aki estében megcsúszott a linóleumpadlón. Hóna alá csapva a fertőtlenítőt, átugrotta a földön fekvő őrt, és futott, ahogy a lába bírta.

Ozerov közvetlenül mögötte haladt, minden lépéssel közelebb került hozzá. Arkagyin ráébredt, hogy akaratlanul lassított a tempóján, mert attól félt, hogy felszakítja a varratot. A vállával átfurakodott néhány segédorvos között, és nagyobb sebességre kapcsolt. Az előtte nyíló folyosó üres volt. Zsebéből előkotorta az öngyújtóját, és felkattintotta, majd fertőtlenítőt pumpált ki a tartályból. Hallotta Ozerov cipőjének a kopogását, szinte a nyakában érezte a lihegését. Hirtelen megfordult, egy mozdulattal lángra lobbantotta és közeledő üldözőjéhez vágta a gyúlékony fertőtlenítőt tartalmazó tartályt. Igyekezett minél gyorsabban minél távolabbra kerülni, de a robbanás ereje így is majdnem a folyosó feléig röpítette a testét. A tűzjelző vijjogása túlharsogta a hangzavart, az üvöltözést, a rohanó lábak, a földön vonagló testek keltette zajt. Nekiindult újra, de egy sarkon befordulva sétatempóra fogta vissza magát. Két biztonsági őr és pár idősebb orvos rohant el mellette, hogy majdnem ledöntötték a lábáról. Ekkor észrevette, hogy vér csorog végig a lábán, forrón, erősen. Mindent kristálytisztán látott, éles vonalakkal, élénk színekben. Tartotta a nyitott ajtót egy tolókocsis nőnek, aki a karjában vitte a kisbabáját. A nő megköszönte, Arkagyin pedig olyan magával ragadóan kacagott fel, hogy a nő is visszanevetett rá. E pillanatban mögötte egy csapat komor tekintetű rendőr lépett be az ajtón, melyet még mindig tartott, és elfutottak mellette.

ELSŐ KÖNYV 1. - Igen - mondta Suparwita -, ez az a gyűrű, amit Holly Marie Moreau az apjától kapott. - A gyűrű. - Jason Bourne fölemelte a szóban forgó, egyszerű aranygyűrűt. A belső oldalán egy vésetet látott. - Nem tűnik ismerősnek. - Sok mindenre nem emlékszel a múltadból — jegyezte meg Suparwita. - Holly Marie Moreau-ra sem. Bourne és Suparwita törökülésben ült a Bali szigeti sámán házának padlóján, a Karangasem őserdejének mélyén, a sziget délkeleti részén. Bourne azért tért vissza Balira, hogy csapdába ejtse Noah Perlist, a kémet, aki évekkel korábban meggyilkolta Hollyt. Perlis markából szedte ki a gyűrűt, amikor nem egészen öt mérföldre onnan, ahol most ültek, megölte a férfit. - Holly Marie anyja és apja Marokkóból jött ide, Holly ötéves volt - mesélte Suparwita. - Menekülteknek néztek ki. - Mi elől menekültek? - Nem lehet biztosan tudni. Ha igaz, amit beszélnek vallásuk miatt üldözték őket, akkor megtalálták a legjobb búvóhelyet. Suparwitát úgy ismerték, mint mangkut, aki egyszerre főpap és sámán, de valami több is, amire Nyugaton nincsenek szavak. Védelmet kerestek. - Védelmet? - csodálkozott Bourne. - Mi elől? Suparwita meghatározhatatlan korú, jó kiállású férfi volt. Bőre mély dióbarna, mosolya széles és ellenállhatatlan, szabályos, vakítóan fehér fogsorral. A helyi bennszülöttekhez képest magas volt, és valami olyan, másvilági erőt sugárzott, ami elbűvölte Bourne-t. Háza, egy szentély, amelyet buja, napsütötte kert és magas, díszes falak öveztek, olyan mély árnyékban állt, hogy a ház belseje még délidőben is hűs volt. A döngölt agyagpadlót kenderszőnyeg borította; és meghatározhatatlan rendeltetésű tárgyak - gyógyfüvekkel, gyökerekkel teli tálak, legyező formájúra préselt virágok - sorakoztak a padlón, a falak mentén. - Holly nagybátyja elől - felelte Suparwita. - Tőle vették el a gyűrűt. - Tudta, hogy ellopták? - Azt hitte, hogy elveszett. - Suparwita fölkapta a fejét. - Valaki van odakint! Bourne bólintott. - Egy perc alatt elintézzük őket. - Nem aggódsz, hogy csőre töltött fegyverrel berontanak ide? - Addig veszteg maradnak, amíg ki nem megyünk innen. Engem akarnak, nem téged. - Bourne a mutatóujjával megérintette a gyűrűt. - Folytasd. Suparwita lehajtotta a fejét. - Holly nagybátyja elől bujkáltak. A férfi megfogadta, hogy visszaviszi őt az Atlasz hegységbe, a családi birtokra. - Berberek, Persze. A moreau azt jelenti, „mór" - mormogta Bourne. - Miért akarta a nagybátyja Hollyt visszavinni Marokkóba? Suparwita hosszasan nézte Bourne-t. - Azt hiszem, ezt tudtad - valamikor. - Végül Noah Perlisnél kötött ki a gyűrű, tehát nyilván meggyilkolta Hollyt, hogy megszerezze. - Bourne kézbe vette a gyűrűt. - Miért kellett neki? Miért lehet ilyen fontos egy karikagyűrű? - Ez része annak az ügynek, amit próbáltál felgöngyölíteni. - Annak már jó ideje. Már azt sem tudnám, hol kezdjem. - Perlis sok városban tartott fönn lakást - magyarázta Suparwita -, de a bázisa Londonban volt. Holly is elutazott oda, amikor Bálira való visszatérte előtt másfél évig utazgatott. Perlis nyilván odáig követte, hogy megölje, és megszerezze magának a gyűrűt. Te honnan tudod mindezt? - kérdezte Bourne. Suparwita arcára kiült jellegzetes, felszabadult mosolya. Úgy festett, mint a dzsinn, akit Aladdin csalt elő a lámpából. - Onnan - felelte -, hogy te mesélted el nekem. Soraya Moore-nak rögtön feltűnt a különbség a néhai Veronica Hart vezette, régi Központi Hírszerzés és az M. Errol Danziger vezette új CIA között, amint belépett a Washingtonban található központi épületbe. Egyfelől biztonsági őrt vettek fel, hogy a különbözőellenőrző pontokon átjutni olyan volt, mintha egy középkori erődbe szándékozna behatolni az ember. Másfelől a szolgálatban lévő biztonsági személyzet egyetlen tagját sem ismerte. Minden arcon az a szigorú kifejezés ült, amelyet csak az amerikai katonákon látni. Nem lepődött meg ezen. Végül is, mielőtt az elnök kinevezte a CIA igazgatójává, M. Errol Danziger a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) hírközlésért felelős igazgatóhelyettese volt, a fegyveres erőknél, majd a Védelmi Minisztériumban dolgozott. A kemény tökű gazember meglehetősen hosszú és sikeres pályát futott be. Ami Sorayát meglepte, az csupán a gyorsaság volt, amellyel a CIA új igazgatója elhelyezte saját embereit az intézmény addig szent és sérthetetlen falain belül. Attól kezdve, hogy a második világháborúban a Stratégiai Szolgálatok Hivatalaként (OSS) működött, az ügynökség mindig saját uradalom volt, teljesen független a Pentagontól vagy annak hírszerző ágától, az NSA-től. Most, hogy Bud Halliday védelmi miniszter még nagyobb hatalomra tett szert, a CIA-t összeolvasztják az NSA-vel, és felhígítják a DNA-t, a korrupcióellenes Bizottságot. A vezetést M. Errol Danziger vette át, Halliday miniszter kreatúrája. Soraya, a Typhon - a CIA égisze alatt tevékenykedő, sok muszlimot alkalmazó terroristaellenes ügynökség - igazgatója eltűnődött a Danziger által kezdeményezett változásokon, melyeket néhány hét alatt vezettek be, amíg ő Kairóban volt. Szerencsére a Typhon a CIA-től részben függetlenül tevékenykedett. Ő közvetlenül a CIA igazgatójának jelentett, kikerülve a különböző igazgatósá-

gok vezetőit. Soraya félig arab volt, ismerte valamennyi emberét, akiket az esetek többségében maga választott ki. A pokolba is követnék őt, ha azt kérné tőlük. De mi van a CIA-n belül másutt dolgozó barátaival és kollégáival? Maradnak vagy távoznak? Kiszállt a liftből az igazgatói iroda emeletén, amely a golyó- és bombabiztos üvegezésen átszűrődő furcsa, zöld fényben fürdött. Egy nádszálvékony, acélos tekintetű fiatalemberrel találta szemben magát, aki a tengerészgyalogosoknál megszokott rövid frizurát viselte. Egy íróasztal mögött ült, és a papírjait lapozgatta. Az asztalon, egy névtáblán ez állt: R. Simmons Reade hadnagy. - Jó napot, Soraya Moore vagyok - köszönt. - Megbeszélt találkozóm van az igazgatóval. K. Simmons Reade hadnagy felnézett, és ugyan közömbös pillantást vetett rá, így is sikerült kifejeznie nemtetszését. Kék öltönyt, keményített, fehér inget és piros-kék csíkos egyennyakkendőt viselt. Anélkül, hogy számítógépe monitorára nézett volna, megszólalt: Megbeszélt találkozója volt Danziger igazgató úrra. Két héttel ezelőtt. - Igen, tudom - felelte. - Terepen voltam, elvarrtam az észak-iráni küldetés szálait, amelynek... A halvány, zöldes árnyalattól Reade arca még hosszabbnak, a vonásai még élesebbnek tűntek. - Megszegett egy közvetlenül Danziger igazgató úrtól származó parancsot. -A CIA új igazgatóját éppen akkor nevezték ki –vetette közbe a nő. - Semmiképpen sem tudhatta... - Danziger igazgató úr mégis tudja mindazt, amit magáról tudnia kell, Ms. Moore. Soraya dühbe gurult. - Ez mi a fenét jelent? Egyébként pedig Moore igazgatónő. - Nem meglepő, hogy le van maradva, Ms. Moore - mondta nyájaskodva Reade. - Magát elbocsátották. - Micsoda? Ugye csak viccel? Én nem... - Soraya úgy érezte, hogy a lába alatt megnyílik a föld. - Azonnal találkozni akarok az igazgatóval! Reade arckifejezése még szigorúbb lett. - E pillanattól fogva vissza van vonva az engedélye. Kérem, adja át az igazolványát, a céges hitelkártyákat és a mobiltelefont. Soraya előrehajolt, öklével az íróasztalra támaszkodott. - Ki a franc maga, hogy nekem bármit is parancsba adjon? - Danziger igazgató urat képviselem. - Egy szavát se hiszem. - A kártyái nem fognak működni. Sehová sem mehet, csak kifelé. Soraya ismét felegyenesedett. - Mondja meg az igazgatónak, hogy az irodámban leszek, ha lesz ideje meghallgatni a jelentésemet. R. Simmons Reade lenyúlt az íróasztala mellé, felemelt egy kisebb, fedél nélküli kartondobozt, és a nő elé tolta. Soraya lenézett, és kis híján elharapta a nyelvét. Takaros rendbe rakva ott volt minden személyes holmija az irodájából. *** - Csak azt tudom megismételni, amit te magad meséltél nekem. - Suparwita felállt, és vele együtt Bourne is. - Tehát már akkor aggódtam Noah Perlis miatt. - Ez nem kérdés volt, és a Bali szigeti sámán nem is tekintette annak. - De miért? És milyen kapcsolatban állt Holly Marie Moreau-val? - Bármi is az igazság - jegyezte meg Suparwita -, az valószínűnek látszik, hogy Londonban találkoztak. - És mi ez a furcsa írás, amely a gyűrű belsejében fut körbe? - Egyszer mutattad nekem, remélve, hogy segíthetek neked. De sejtelmem sincs, mit jelent. - Ez nem valamilyen modern nyelv – mondta Bourne, még mindig részletek után kutatva sérült emlékezetében. Suparwita egy lépést tett feléje, és lehalkította a hangját, amely így alig volt hangosabb a suttogásnál. Ennek ellenére úgy hatolt be Bourne agyába, mint egy darázs fullánkja, - Mint mondtam, decemberben, Síva havában születtél. Azzal a tiszteletteljes hangsúllyal ejtette ki Siva istennő nevét, ahogy minden Bali szigeti. – Továbbá Síva napján születtél, a hónap utolsó napján, amely egyszerre a vég és a kezdet. Érted? Az a végzeted, hogy meghalj, és újra megszüless. - Azt már nyolc hónappal ezelőtt megtettem, amikor Arkagyin lelőtt. Suparwita komolyan bólintott. - Ha nem adtam volna előtte egy kortyot a feltámadás liliomából főzött italból, nagy valószínűséggel belehaltál volna abba a sebesülésbe. - Megmentettél - mondta Bourne. - Miért? Suparwita ismét rávillantotta ragyogó mosolyát. - Valahogy össze vagyunk kötve, te meg én. - Megvonta a vállát. - Ki tudja, hogyan vagy miért. Bourne kénytelen volt visszatérni a gyakorlati tényekhez. - Ketten vannak odakint. Ellenőriztem, mielőtt bejöttem. - És mégis idevezetted őket. Most Bourne-on volt a vigyorgás sora. Még jobban lehalkította a hangját. - Mindez része a tervnek, barátom. Suparwita fölemelte a kezét. - Mielőtt kivitelezed a tervedet, tudnod kell valamit, és meg kell tanítanom téged valamire. Elhallgatott, hogy Bourne eltűnődhessen rajta, mit forgat a fejében. Elég jól ismerte a sámánt ahhoz, hogy tudja, komoly dologról akar vele beszélni. Ezt az arckifejezést látta rajta, mielőtt Suparwita néhány hónapja ugyanebben a szobában megitatta a feltámadás liliomából készült főzettel. - Figyelj rám. - Suparwita arca elkomolyodott. Egy éven belül meg fogsz halni, muszáj meghalnod, hogy megmentsd a körülötted lévőket, mindenkit,

akit szeretsz, akivel törődsz. Kiképzése és minden fegyelmezettsége dacára Bourne-t elöntötte a hideg veríték. Azt megszokta, hogy állandó veszélynek teszi ki magát, újra meg újra rászedi a halált, és néha csak egy hajszálon múlik az élete, de már egészen más, ha egyértelműen közlik az emberrel, hogy alig egy éve maradt élni. Másfelől választhatta volna azt is, hogy jót nevet a jóslaton - annyiféle hiedelem van a világon, amiket a nyugati ember egyszerűen figyelmen kívül hagyhat. De Suparwita szemébe nézve azt látta, hogy igazat beszél. Mint korábban is, a sámán rendkívüli ereje lehetővé tette, hogy a jövőbe lásson, vagy legalábbis Bourne jövőjébe. „Valahogy össze vagyunk kötve, te meg én." Egyszer már megmentette Bourne életét, ostobaság lenne most kételkedni a szavaiban. - Tudod, hogy hogyan, vagy, hogy mikor? Suparwita megrázta a fejét. - Ez nem úgy működik. A jövő felvillanásai olyanok, mint amikor álomból ébredsz. Színeket és jeleket látsz, de nem állnak össze képekké, nem látod a részleteket, homályos az egész. - Egyszer azt mondtad nekem, hogy Síva majd gondoskodik rólam. - Valóban. - Suparwita arcára visszatért a mosoly, miközben Bourne-t átvezette egy árnyékokkal és pluméria illatával teli másik szobába. - És a következő pár óra bizonyság lesz erre. Valerie Zapolszkij, Rory Doll személyi asszisztense vitte meg az üzenetet M. Errol Danzigernek, a CIA igazgatójának, mert, mint mondta, a főnöke nem akarta a hírt a számítógépes rendszerre bízni, még ha olyan biztonságos is, mint a CIA-é. - Miért nem Doll maga jött? - Danziger fel sem pillantva ráncolta a homlokát. - A megbízott műveleti igazgató úrnak más dolga van - felelte Valerie. - Pillanatnyilag. Apró termetű, sötét bőrű nő volt, mélyen ülő szemekkel. Danzigernek nem tetszett, hogy Doll őt küldte. - „Jason Bourne életben van"?! Mi a fasz...?! – Úgy pattant fel székéből, mintha áramütés érte volna. Ahogy szeme végigfutott a tömör, minden fölösleges részletet mellőző jelentésen, arca egyre inkább vérvörös lett. A feje láthatóan remegett a dühtől. Valerie elkövette a hibát, hogy nagyon a segítségére akart lenni. - Igazgató úr, tehetek önért valamit? - Hogy tehet-e!? - A férfi felnézett, mintha önkívületi állapotból térne magához. - Hogyne, tessék! Mondja, hogy ez csak tréfa, Rory Doll beteges vicce! Mert ha nem az, akkor a francba is, szétrúgom a valagukat! - Ennyi volt, Val - szólalt meg a nő mögött az ajtóban felbukkanó Rory Doll. - Menjen vissza az irodájába. - A nő megkönynyebbült arckifejezése csak részben enyhítette a férfi bűntudatát, amiért asszisztensét küldte az oroszlán barlangjába. - A rohadt életbe! - fakadt ki Danziger. - Esküszöm, hogy ki fogom rúgni! Doll besétált az irodába, és megállt Danziger íróasztala előtt. - Ha megteszi, Stu Gold rászáll magára, mint legyek a szarra. - Gold? Ki a fasz az a Stu Gold, és mi a szarért kellene törődnöm vele? - Ő a CIA jogásza. - Őt is kirúgom. - Képtelenség, uram. A cégének kőbe vésett szerződése van a CIA-vel, és neki van egyedül engedélye... Az igazgató indulatosan csapott a levegőbe öklével. - Azt hiszi, nem tudok ürügyet találni rá, hogy elbocsássam? - Csettintett az ujjaival. - Ezt a nőt hogy hívják? - Zapolszkij. Valerie A. Zapolszkij. - Aha, szóval orosz. Azt akarom, hogy újra világítsák át, azt is tudni akarom, milyen körömlakkot használ. Megértette? Doll diplomatikusan bólintott. Karcsú volt, világos haja kiemelte acélkék szeme ragyogását. - Tökéletesen, uram. - És isten óvja tőle, hogy a legapróbb kétség vagy akár csak egyetlen kérdés is felmerüljön a jelentéssel kapcsolatban. Mióta Peter Marks a közelmúltban elpártolt tőlük, a CIA igazgatójának rosszkedve volt. Még nem nevezték ki az új műveleti igazgatót. Marks volt Doll főnöke, és Doll tudta, hogy ha képes bizonyítani Danziger iránti hűségét, jó esélye lesz megkapni Marks posztját. Néma dühvel csikorgatta a fogát, és témát váltott. - Muszáj beszélnünk erről az új értesülésről. - Ez a fotó ugye nem az aktájából származik? Ez valami tréfa? - Bár az volna. Doll megrázta a fejét. - De nem az uram. Jason Bourne-t akkor fényképezték le, amikor az indonéziai Bali Denpasar repülőterén ideiglenes vízumért folyamodott... - Azt se tudom, hol a pokolban van Bali...! - Engedje meg, hogy befejezzem, uram. Az igazgató, bár magában tovább füstölgött, semmit sem szólt. A kezében - ahogy szívesen mondogatta: „a kemény kezében" tartotta a jelentést, és a hozzá csatolt fekete-fehér fotót Bourne-ról. - Tehát, ahogy a jobb alsó sarokban láthatja a dátumot, a fényképet három napja készítették, helyi idő szerint két óra huszonkilenckor. A rejtjelező részlegünknek ennyi idejébe telt, hogy meggyőződjön róla, a fotó nem átverés. Danziger sóhajtott egyet. - De hát halott! Azt hittük, hogy Bourne halott! Biztosra vettem, hogy örökre lezártuk az ügyét. - - Összegyűrte a fényképet, és behajította az iratmegsemmisítőbe. - És még mindig ott van? Felteszem, ennyit még maguk is tudnak. - Igen, uram - bólintott Doll. - E pillanatban is Balin tartózkodik. - Megfigyelés alatt tartja? - Napi huszonnégy órában. Egyetlen mozdulatot sem tehet a tudtunk nélkül. Danziger egy pillanatra elgondolkozott, majd megszólalt: - Indonéziában ki a piszkos munkákat elvégző emberünk?

Doll számított erre a kérdésre. - Coven. De uram, ha szabad rámutatnom, Kairóból küldött legutóbbi jelentésében Soraya Moore azt állította, hogy Bourne jelentős szerepet játszott az északi-iráni katasztrófa megelőzésében, amely a Black River bukását okozta. - Bourne-nak az a képessége... veszedelmes. Hogy is mondjam? ...Túlzottan nagy hatással van a nőkre. Nyilván Moore-ra is, ezért is rúgtam ki. - A CIA igazgatója bólintott. - Vesse be Covent, Mr. Doll. - Megtehetem, uram, de időbe telik, amíg... - Ki van közelebb? - kérdezte türelmetlenül Danziger. Doll megnézte a jegyzeteit. - Van egy helyi csapatunk Jakartában. Egy órán belül katonai helikopterre ültethetem őket. - Csinálja, és Covent használja tartaléknak - utasította az igazgató. - Az a parancsuk, hogy hozzák be Bourne-t. Alá akarom vetni egy alapos.,, izé, kihallgatásnak, Turkálni akarok az agyában, meg akarom ismerni a titkait, tudni akarom, hogyan sikerült bennünket átejtenie, hogyan tudja minden alkalommal kijátszani a halált. - Danziger szemében rosszindulat csillogott. - Ha végeztünk vele, golyót eresztünk a fejében, és majd azt mondjuk, hogy az oroszok ölték meg.

2. Csaknem véget ért a hosszú bangalori éjszaka. A város egy újabb ugyanolyan, szennyvíz-, betegség és verejtékbűztől rettegéstől átitatott, a hajléktalanok nyomorával, beteljesületlen vágyaival és kétségbeesésével terhes napra virradt, mint a többi. Arkagyin egy sebészorvosi rendelőre bukkant. Betört, és magához vette, amire szüksége volt: varróeszközöket, jódot, steril vattát, kötszereket és antibiotikumokat, mindazt, amit nem sikerült a kórházban megszereznie. Ahogy végigsietett a nyüzsgő utcán, arra gondolt, hogy el kell állítania a vérzést a combján. Nem akart több vért veszíteni. És még nagyobb szüksége volt egy rejtekhelyre, ahol Ozerov nem liheg a nyakában, olyan helyre, ahol megpihenhet, és végiggondolhatja, mitévő legyen. Átkozta magát, amiért megengedte az ellenségének, hogy váratlanul rajtaüssön. De nagyon is tisztában volt vele, hogy a következő lépése sorsdöntő, az élete múlhat rajta. Mivel az itteni biztonsági rendszerét feltörték, többé nem bízhat meg a bangalori kapcsolataiban. Csak egy lehetősége maradt: az a hely, ahol abszolút hatalmat gyakorol. Menet közben beütött a mobiltelefonján egy titkos kóddal kiegészített számot. A szuperbiztonságos vonalon sorban tárcsázta Sztyepant, Lukat, Pávelt, Alikot és Iszmail béget, az általa irányított Keleti Testvériség névleges vezetőjét. - Megtámadott bennünket Maszlov és Ozerov, az egész Kazanszkaja - közölte nyersen mindegyikükkel; minden bevezetés nélkül - Kitört a háború. Jól kiképezte ókét, egyikük sem tett fel fölösleges kérdéseket, csupán rövid válaszokkal nyugtázták a parancsot. Miután letették, nekiláttak az előkészületeknek. Arkagyin már hónapokkal korábban felvázolta a teendőket. Mindegyik parancsnok nekifogott megvalósítani az egész földgolyót behálózó terv ráeső részét. Maszlov háborút akart, hát megkapja, és nem csupán egyetlen fronton. Arkagyin megrázta a fejét, és fölnevetett, bár inkább vakkantásnak hangzott. Hogy ez a pillanat valamikor eljön, az állandóan benne volt a levegőben. Most, hogy minden rajta múlott, megkönnyebbült. Nincs több vicsorgás, nincs több színlelt barátság az ellenséggel. Halott ember vagy, Dmitrij Iljinovics, gondolta Arkagyin. Csak még nem tudsz róla. Rózsaszínen derengett az égbolt, Arkagyin már Chaaya lakásának közelében járt. Ideje, hogy lebonyolítsa a telefont. Beütött egy tizenegy jegyű számot. Egy férfihang dörmögött bele oroszul: - Szövetségi Kábítószer-ellenes Ügynökség. – A mostanra hírhedtté vált FSZB-2 Viktor Cserkaszov vezetése alatt a leghatalmasabb és legrettegettebb ügynökséggé nőtte ki magát az orosz kormányon belül, felülmúlva a KGB utódját, az FSZB-t, a Szövetségi Biztonsági Szolgálatot. - Karpov ezredest adja, legyen szíves - mondta Arkagyin. - Hajnali négy óra van. Karpov ezredes nem ér rá - mondta a dörmögő olyan hangon, mint egy George Romero-film alakja. - Én sem érek rá - ironizált Arkagyin. - De szakítok rá időt, hogy beszéljek vele. - És mégis, ki volna maga? - hangzott a kérdés közönyös hangon. - Arkagyin a nevem, Leonyid Danyilovics Arkagyin. Menjen, és kerítse elő a főnökét. - Tartsa a vonalat. - Hatvan másodperc - felelte Arkagyin, és az órájára nézve megkezdte a visszaszámlálást -, nem több. Ötvennyolc másodperc múlva, hosszas kattogás után mély, barátságtalan hang szólt bele: - Itt Karpov ezredes. - Borisz Iljics, az évek során többször majdnem találkoztunk. - Ezt talán hagyjuk. Honnan tudhatom, hogy valóban Leonyid Danyilovics Arkagyinnal beszélek? - Még mindig borsot tör az orra alá Dmitrij Maszlov, ugye? Amikor Karpov nem válaszolt, Arkagyin folytatta. - Ezredes úr, ki más nyújthatja át önnek ezüsttálcán a Kazanszkaját? Karpov harsányan fölnevetett. - A valódi Arkagyin sosem fordulna a pártfogója ellen. Akárki is maga, csak az időmet pocsékolja. Viszonthallásra. Arkagyin bemondott neki egy címet Moszkva ipari külvárosából. Karpov egy pillanatra elhallgatott, de Arkagyin hallotta, hogy aprót sóhajt. Minden ezen a beszélgetésen múlott, azon, hogy Karpov elhiszi-e, hogy tényleg ő Leonyid Danyilovics Arkagyin, és az igazat mondja. - Mit kezdjek ezzel a címmel? - kérdezte kisvártatva az ezredes. - Ez egy raktár. Kívülről pontosan úgy fest, mint száz másik. Belül is. - Untat, goszpogyin akárki. - A hátsó traktusban balról a harmadik ajtó egy férfimosdóba vezet. Menjen túl a piszoárokon, jobbra az utolsó fülkéig. Nincs benne vécékagyló, hanem egy ajtó nyílik a hátsó falban. Karpov habozott. - És azután? - Alaposan fegyverkezzen fel. - Azt mondja, vigyek magammal egy osztagot...? - Nem! Egyedül menjen. És ne jelentkezzen ki a szolgálatnál, egy léleknek se árulja el, hová megy. Mondja azt, hogy fogorvoshoz vagy egy délutáni kefélésre, bármit, amit a társai elhisznek. A csönd fenyegető volt. - Ki a tégla az irodámban? - Ó, jaj, Borisz Iljics, ne legyen ilyen hálátlan. Ne akarja elrontani az örömömet, pláne egy ilyen ajándék után, amilyet most kapott tőlem. - Arkagyin felsóhajtott. Az ezredes bekapta a csalit, itt az ideje, hogy kissé megrángassa a horgászbotot. - De én

a maga helyében nem használnék egyes számot... A téglák helyesebb volna. - Micsoda...? Figyeljen ide... - Jobb lesz, ha belehúz, ezredes úr, különben a célszemélyeket már nem fogja ott találni. - Kajánul felnevetett. - Diktálom a számom. Tudom, hogy nem jelent meg a maguk telefonján. Hívjon fel, ha visszaér. Akkor beszélünk nevekről, és valószínűleg még sokkal, de sokkal többről is. Azzal, mielőtt még Karpov egy szót is szólhatott volna, letette. A munkanap a végéhez közeledett. Delia Trane az asztalánál ülve egy ördögien ravasz robbanóeszköz háromdimenziós számítógépes modelljét nézegette. Arra próbált rájönni, hogyan hatástalanítható, még mielőtt felrobbanna. A program szerint a bomba belsejében azonnal megszólal egy berregő, amint virtuális ollójával rossz kábelt vág el, vagy nem a megfelelő sorrendben nyúl hozzájuk. Ő maga írta a virtuális bomba programját, de ez nem jelentette azt, hogy ne töltött volna pokoli sok időt azzal, hogy megtalálja a módját a hatástalanításának. Delia egyszerű külsejű nő volt. A harmincas éveinek közepén járt, a szeme fakó színű, a haja rövidre nyírva, kolumbiai származású anyjától mélybarna bőrt örökölt. Viszonylagos fiatalsága és gyakran indulatos természete dacára ő volt az ATF1 egyik legkeresettebb robbantási szakértője. És ő volt Soraya Moore legjobb barátnője. Amikor a recepcióról feltelefonált az egyik őr, hogy Soraya az előcsarnokban várakozik, arra kérte a férfit, hogy rögtön küldje fel hozzá. A két nő a munkája kapcsán ismerkedett meg, összehozta őket hasonló, független szellemük. Elismerték és méltányolták egymást, ami ritkaság a washingtoni közszolgálatiak zárt világában. Mivel Soraya egyik titkos küldetése során találkoztak, nem kellett titkolózniuk egymás előtt a munkájukat illetően, és azt sem kellett letagadniuk, hogy az mit jelent számukra; holott a titkolózás a fővárosban sok kapcsolatot megmérgez. Ráadásul mindketten felismerték, hogy akár tetszik, akár nem, egész életük a szolgálatról szól, hogy alkalmatlanok minden egyébre a munkán kívül, amelyről viszont civilekkel nem beszélhettek. Mindez kölcsönösen értékesebbé tette Őket egymás szemében, felértékelte a függetlenségüket nőként a nemi előítéletek dacára, melyek itt ugyanúgy sújtották őket, mint Washingtonban mindenütt. Naponta együtt szálltak szembe a főváros bürokratáival, mint két amazon. Delia folytatta a modell vizsgálatát. Másodperceken belül teljesen belemerült a problémába, így bele se gondolt, hogy mit keres itt a barátnője ebben a napszakban. Amikor árnyék vetődött az asztalára, felnézett, meglátta Soraya arcát, és tudta, hogy valami borzalmasan rosszul alakult. - Az istenért, ülj le - mondta, s odahúzott egy üres széket -, mielőtt összeesel. Mi a fene történt, meghalt valaki? - Csak a munkám. Delia értetlenül nézett rá. - Nem értem. - Lapátra tettek, kirúgtak, kitették a szűröm - felelte Soraya. - Felmondtak, persze nem azért... valójában nyilvánvalóan azért - tette hozzá keserű humorral. - Mi a franc történt? - Egyiptomi vagyok, muszlim, nő. Az új igazgatónknak nincs szüksége indokra. - Ne aggódj. Ismerek egy jó ügyvédet, aki... - Felejtsd el. Delia felvonta a szemöldökét. - Csak nem hagyod, hogy megússzák szárazon? Ez diszkrimináció, Raya! Soraya legyintett. - Nem fogom a következő két évemet azzal tölteni, hogy a CIA igazgatójával és Halliday miniszterrel hadakozom. Delia hátradőlt. - Ilyen magas pozíciókban is érintettek? - Hogyan tehették ezt velem? - fakadt ki Soraya. Delia fölállt, és megkerülte az íróasztalt, hogy megölelje barátnőjét. - Tudom, ez olyan, mint amikor elhagy a szerelmed, valaki, akiről azt hitted, ismered, és kiderül, hogy kihasznált, és ami még rosszabb, mindvégig elárult. - Most már tudom, mit érzett Jason - jegyezte meg morcosan Soraya. - Mindig kihúzta az igazgatót a szarból, és mit kapott érte? Úgy vadásztak rá, mint egy kóbor kutyára. - Szép kis búcsú a CIA-től, nem mondom! - Delia megcsókolta barátnője feje búbját. - Ideje új életet kezdened. Soraya felnézett rá. - Tényleg? És pontosan mit csináljak? Csak ezt a világot ismerem, csak ezt akarom csinálni. És Danziger annyira berágott, amiért nem utaztam haza rögtön, amikor erre utasított, hogy feketelistára tett, nem dolgozhatok többé egyik kormányzati titkosszolgálatnál sem. Delia egy pillanatra elgondolkozott. - Tudod, mit? Elintézek még ezt-azt, telefonálok egyet, aztán elmegyünk egyet inni és vacsorázni. Aztán elviszlek egy különleges helyre. Na, hogy hangzik? - Jobban, mintha hazamennék, teletömném magam |fagylalttal, aztán bámulnám a tévét. - Delia felnevetett. Belevaló csaj vagy. Ne aggódj, annyit hülyéskedünk ma este, hogy el is felejted a bánatodat! Soraya szomorúan mosolygott rá. - Inkább keserűség ez. - Akkor is kikezeljük!

1

Alcohol Tobacco and Firearms. (Az amerikai kormány alkohol, és lőfegyver ellenőrzésével foglalkozó hivatala.)

*** Bourne kirohant Suparwita házából, nem nézve se jobbra, se balra. Gyanította, hogy követni fogják. Bevetette magát az erdőbe. Hallotta, hogy üldözői a nyomában csörtetnek. Azt tervezte, hogy egészen közel engedi őket magához, hogy izgalmukban kapkodni kezdjenek. Tudta, hogy az élete nem forog veszélyben, amíg ki nem hallgatták. Tudni akarják, mit tud a gyűrűről. Azzal tisztában voltak, hogy Bourne tud az ittlétükről, mert Bali szigetén semmi sem maradt titokban. Bourne hallott róla, hogy Manggisban, a faluban kérdezősködtek a gyűrű felől. Azt is megtudta, hogy oroszok, és nem volt kétsége afelől, hogy Leonyid Arkagyinnak dolgoznak. Legutóbb Észak-Irán harcoktól sújtott övezetében találkozott össze ellenségével, az emberrel, aki először csinálta végig a Treadstone tökéletes katonákat kiképző programját. Bourne bevetette magát a smaragdzöld őserdő sűrűjébe, majd élesen jobbra fordult, egy hatalmas berigin, azaz indiai fügefa felé, amit a Bali szigeten élők a halhatatlanság jelképének tekintenek. Beugrott az ágai közé, és felkúszott rajtuk, olyan magasra, ahonnan beláthatta az egész környéket. Egy pillanat múlva megpillantotta az egyik oroszt, ahogy óvatosan lopakodik utána, a sűrű lombozatú fákat kerülgetve. Bal karjával egy AK-47-es csövét támasztotta alá, jobb kezének mutatóujja a ravaszon, készen arra, hogy a legkisebb zajra is meghúzza. Lassan előreóvakodott a berigin irányába, amelyen Bourne kuporgott, miközben sűrűn tekingetett fölfelé. Bourne hangtalanul testhelyzetet változtatott az ágak között. Megvárta, amíg az orosz odaér pontosan alá - és ugrott. Két sarka az orosz vállaiba mélyedt, az egyiket kificamítva. Ledöntötte a lábáról. Bourne összegömbölyödve, az egyik lapockájával fogta fel az esést, és sérülés nélkül, egy bukfenccel ért földet. Felpattant, és az oroszra vetette magát, mielőtt az magához térhetett volna meglepetéséből. Az orosz azonban jól ki volt képezve, kirúgott, és a szegycsontján eltalálta. Bourne felnyögött. Az orosz a fájdalomtól összeszorított foggal igyekezett lábra állni. Az idő, mintha az őket körülvevő őserdő visszatartotta volna a lélegzetét, megállni látszott. Bourne jobb karjával előrecsapott, tenyerének éle eltörte az orosz kificamított vállcsontját. Az felnyögött, de közben fegyverével oldalba vágta Bourne-t. Az orosz AK-47-esére támaszkodva talpra állt, és odabotladozott, ahol Bourne az indákba gabalyodva feküdt. Előreszegezte a fegyver csövét, de Bourne egy célzott ollórúgással ledöntötte maga mellé. A rövid géppisztolysorozat végigkaszált az ég felé, faleveleket, fakérget, ágakat zúdítva mindkettőjükre. Az orosz meglóbálta az AK-47-est mint egy furkósbotot, és lesújtott vele, de már nem érte el Bourne-t, aki tenyere élének fürge csapásával eltörte az oroszkulcscsontját, másik kezének éle pedig olyan erővel csapott orrába, hogy az összetört porc- és csontdarabok az agyába fúródtak. Ahogy holtában oldalra dőlt, Bourne kikapta véres markából a géppisztolyt. A karján egy börtöntetoválását pillantott meg: egy tőr köré tekeredő kígyót. A férfi a gruppirovka tagja volt. Bourne az indákat fejtette le magáról, amikor egy férfi szólalt meg torokhangon a háta mögött. - Dobd el a fegyvered! - hangzott oroszul, moszkvai dialektusban. Bourne lassan megfordult. A másik orosz volt az, akit nyilván a lövések hangja vezetett ide. - Azt mondtam, dobd el! - förmedt rá az orosz. Neki is egy AK-47-es volt a kezében, amivel Bourne-ra célzott. - Mit akarsz? - kérdezte Bourne. - Nagyon jól tudod, mit akarok - felelte az orosz. - Na, dobd el a fegyvert, és add ide. - Mit adjak oda? Csak mondd meg, mit akarsz, akkor odaadom. - Most elveszem a gyűrűt. Amint eldobtad a társam fegyverét. - A fejével intett. - Gyerünk, faszfej. Különben szétlövöm az egyik lábad, aztán a másikat, és ha az sem jár eredménnyel... Tudod, mennyire tud fájni egy hasi seb, mennyi ideig agonizálsz, amíg vég re elvérzel? - A társad. Nagy kár érte - mondta Bourne, és hagyta, hogy kihulljon a kezéből az AK-47-es. Az orosz eddig megállta, hogy oda se pillantson elesett társára. De az AK-47-es mozgását követve lenézett. Bourne ebben a pillanatban lecsapott rá az indával, elkapta vele az orosz nyakát, és hatalmas rántással előrehúzta, egyenesen bele az öklébe. Az orosz kétrét görnyedt. Az indát elhajítva Bourne mindkét öklével lecsapott a tarkójára. A férfi összerogyott. Bourne föléje guggolt és a hátára fordította. Még kába volt, levegő után kapkodott, és tátogott, mint a partra vetett hal. Bourne eszméletre pofozta aztán az ágyékába nyomta a térdét, beleadva minden erejét. A férfi kék szemével rámeredt, az arca természetellenesen elvörösödött, és a szája sarkából egy vér-csepp buggyant ki. - Miért küldött benneteket Leonyid? – kérdezte Bourne oroszul. A férfi hunyorgott. - Kicsoda? - Ne csináld. - Bourne lenyomta, s a férfi felnyögött. - Nagyon jól tudod, kire gondolok. Leonyid Arkagyinra. Az orosz egy pillanatra némán nézett fel rá. Aztán - dacára helyzetének - felnevetett. - Tényleg ezt hiszed? - Könnyek csordultak ki a szeme sarkából. - Hogy annak a szarzsáknak dolgozom? Az orosz válasza túl spontán volt, túl önkéntelen ahhoz, hogy ne legyen igaz. Egyébként is, miért hazudna? Bourne egy pillanatig várt, újraértékelte a helyzetet. - Ha nem Arkagyinnak - szólalt meg lassan és óvatosan -, akkor kinek? A Kazanszkaja tagja vagyok. - Nem lehetett eltéveszteni a hangjából kicsendülő büszkeséget; hitelesnek hangzott. - Szóval Dmitrij Maszlov küldött benneteket. Bourne sokkal korábban Moszkvában, igen kellemetlen körülmények között találkozott a Kazanszkaja vezetőjével. - A szó bizonyos értelmében - folytatta az orosz - Vjacseszlav Germanovics Ozerovnak jelentek. - Ozerov? - Bourne sosem hallott róla. - Ő kicsoda? - Műveleti igazgató. Vjacseszlav Germanovics tervezi meg a Kazanszkaja tevékenységének minden fázisát, míg Maszlov foglalkozik a kormánnyal kapcsolatos ügyekkel. Bourne egy pillanatra elgondolkozott. - Rendben, tehát ennek az Ozerovnak jelentesz.

És miért találtad viccesnek, hogy azt hittem, Arkagyin küldött benneteket? Az orosz szeme felcsillant. - Hát semmit sem tudsz? Ozerov és Arkagyin zsigerből gyűlölik egymást. - Miért? - Régen kezdődött. - Némi vért köpött. - Vége kihallgatásnak? - Miért állnak szemben egymással? Az orosz, véres fogait kivillantva, felvigyorgott rá. - Vedd le ezt a faszságot a mellemről. - Kérésed parancs. - Bourne felállt, felkapta az orosz AK-47-esét, és a tussal halántékon vágta a férfit.

3. - Tudhattam volna - mondta Soraya. Delia csillogó szemmel fordult felé. - Mit? - Hogy egy olyan megrögzött zsugás, mint te, a kerület legjobb pókerpartijára fog elvinni. Delia nevetett, miközben Reese Williams végigvezette őket egy folyosón, amelynek falait festmények és Afrikában őshonos állatokat, főleg elefántokat ábrázoló fényképek díszítették. Hallottam már erről a helyről - mondta Soraya Williamsnek -, de Delia most először hozott el ide. - Nem fogod megbánni - vetette oda a válla fölött Williams -, annyit megígérhetek. A nő házában voltak, mely a Dupont Circle közelében lévő villanegyedben állt. Reese Williams volt a jobbkeze Lester Burrows rendőrparancsnoknak; sok tekintetben nélkülözhetetlen volt számára, nem utolsósorban éles körű kapcsolatai miatt a főváros politikacsinálóinak legfelsőbb köreiben. Williams kitárta a kétszárnyú, párnázott ajtót, és beléptek a játékbarlanggá átalakított könyvtárba. Középen zöld posztóval borított asztal és hat kényelmes szék állt. A helyiségben illatos füstfelhő gomolygott. Amikor beléptek, csak az egymásnak koccanó zsetonok és a profi kártyakeverés nesze hallatszott. Majd osztottak az asztal körül ülő négy férfinak. Burrows mellett Soraya felismert két szenátort, egy fiatalabbat és egy idősebbet, egy nagyhatalmú lobbistát ... majd kikerekedett a szeme. - Csak nem...? Peter? - szólalt meg hitetlenkedve. Peter Marks felnézett a zsetonok számlálgatásából. - Jóságos isten, Soraya! - Felállt. - Kiszállok! - mondta, majd megkerülte a zöld posztóval borított asztalt, hogy megölelhesse a nőt. - Delia, beszállnál helyettem? - Örömmel! - A barátnőjéhez fordult. - Peter törzsvendég itt, az irodából hívtam fel. Úgy gondoltam, örülsz, ha egy régi ismerőssel találkozhatsz. Soraya elmosolyodott, és arcon csókolta Deliát. - Köszönöm! Delia bólintott, majd otthagyta őket, és leült az asztalhoz. Megkapta a banktól a zsetonjait, és aláírt egy papírt az összegről. - Hogy vagy? - kérdezte Sorayát Marks. Soraya a férfi arcát fürkészte. - Mit gondolsz, hogy vagyok? - A CIA-es haverjaimtól hallottam, mit művelt veled Danziger. - A fejét csóválta. - Nem mondhatnám, hogy meg vagyok lepve. - Ezt hogy érted? Marks átkísérte a folyosón az üres nappali egyik csendes sarkába, ahol zavartalanul beszélgethettek. A franciaablak egy árnyékos kis kerti útra nézett. A falat szilvakék tapéta bontotta, és Soraya mindenütt fényképeket fedezett fel, melyeken Reese Williams pózolt egy afrikai törzs tagjaival. Némelyiken egy idősebb férfival, valószínűleg az apjával együtt volt látható. Bársonyheverők és számos kényelmes, párnázott, csíkos huzatú fotel állt a márványkandalló előtt. Egy alacsony, lakkozott faasztal és egy pohárszék tette teljessé a képet, amelyen két tálcán italok és metszett kristálypoharak sorakoztak. Nincs az a hatalmas fizetés vagy osztalék, amiért elcserélné ezt a varázslatos házat, - gondolta Soraya. Reese családja biztosan nagyon gazdag. Egymás mellé ültek le Marksszal a párnázott kanapéra, félig egymás felé fordulva. Danziger csak ürügyet keres, hogy megszabaduljon a CIA felsővezetőitől - jegyezte meg a férfi. A saját embereit - ezen Halliday miniszter embereit értem - akarja helyzetbe hozni, de tudja, hogy óvatosnak kell lennie, hogy elkerülje a látszatot, hogy a teljes régi gárdától meg akar szabadulni. Pedig régóta ez volt tervük. Ezért léptem le, amikor megtudtam, hogy ő lesz az igazgató. - Én Kairóban voltam, nem tudtam, hogy otthagytad a CIA-t. Hová mentél? - Egy magáncéghez. - Marks egy pillanatra elhallgatott. - Figyelj, Soraya, tudom, hogy tudsz titkot tartani, ezért vállalom a kockázatot, és elmondom neked. - Tekintete az ajtó felé villant, melyet gondosan becsukott maguk mögött. - Nos? Marks közelebb hajolt a nőhöz. - Beléptem a Treadstone-hoz. Egy pillanatnyi csönd után Soraya magához tért meglepetéséből. - Ugyan, a Treadstone-t felszámolták! - Azt a Treadstone-t igen. De van egy új. Frederick Willard feltámasztotta. Willard neve letörölte Soraya arcáról a mosolyt. Hallott Willardról, az Öreg Treadstone-jának NSA-n belüli alvóügynökéről. Közreműködött a korábbi igazgató törvénytelen kihallgatási technikáinak leleplezésében, de azóta senki nem tudott róla. Vagyis amit Peter mond, nagyon is hihető. Megrázta a fejét, arca gondterheltté vált. - Nem értem. A Treadstone tiltott művelet volt, még a CIA titkos szabályzata szerint is. Nagyon jó oka volt annak, hogy lezárták. Mi a csudáért szerződtél oda? - Egyszerű. Willard ugyanúgy gyűlöli Hallidayt mint te meg én. Azt ígérte, hogy a Treadstone-t Halliday hatalmának lerombolására fogja felhasználni. Ezért akarom, hogy csatlakozz hozzánk. Soraya meghökkent. - Micsoda? Csatlakozzam a Treadstone-hoz? A férfi bólintott.

Soraya gyanakvóan sandított rá. - Várj egy percet. Te tudtad, hogy kirúgnak abban a pillanatban, amint belépek a központ ajtaján? - Mindenki tudta, Soraya, kivéve téged. - Jóságos isten. - Felugrott, körbe-körbe járkált a szobában. Ujjait végigfuttatta a polcokon sorakozó könyvek tetején, a bronzelefántokon, a nehéz függönyökön, de észre sem vette. Peter jó érzékkel hallgatott. Soraya végül a szoba másik feléből fordult a férfi felé: - Mondj egyetlen jó okot, miért csatlakozzam hozzátok... és kérlek, ne gyere nekem közhelyekkel. - Rendben. Eltekintve a ténytől, hogy munkára van szükséged, gondolkozz egy percet. Amikor Willard beváltja az ígéretét, és Halliday eltűnik a süllyesztőben, mit gondolsz, meddig marad meg Danziger a posztján? - Felállt. - Nem tudom, te mit gondolsz, de én vissza akarom hozni a régi CIA-t, azt, amelyiket az Öreg irányított évtizedeken át, azt, amelyikre büszke lehetek. Úgy érted, azt, amelyik Jasont újra meg újra kihasználta, amikor az érdekei azt diktálták? A nő cinikus megjegyzése hallatán Marks fölnevetett. - Minden hírszerző ügynökség ezt csinálja, nem? - A nő felé lépett. - Gyerünk, mondd, hogy nem akarod vissza a régi CIAt. - Újra irányítani akarom a Typhont. - Tudni sem akarod, Danziger hogyan cseszte szét az általad kiépített Typhon-hálózatot? - Őszintén? Folyton a Typhon jövője jár a fejemben, amióta ma délután kisétáltam a központból. - Akkor csatlakozz hozzám. - Mi van, ha Willardnak nem sikerül a terve? - Sikerülni fog - jelentette ki Marks. - Az életben semmi sem biztos Peter, ezt mindenkinél jobban kellene tudnod. - Rendben, ez világos. Ha csődöt mond, akkor mindannyian vele bukunk. De legalább úgy fogjuk érezni, hogy megtettük, amit tudtunk, hogy visszahozzuk a CIA-t, nem egyszerűen behódoltunk Hallidaynek és az NSA-s hiénának, Soraya felsóhajtott, és visszasétált Markshoz. - Honnan a fenéből vette Willard a Treadstone feltámasztásához szükséges pénzt? Már amikor a kérdést feltette, tudta, hogy elfogadta a férfi ajánlatát, horogra akadt. De míg ezt mérlegelte, észrevette a Peter arcára kiülő komorságot. - Nem fog tetszeni a válasz, ugye? - Nekem sem tetszett, de... - Peter megvonta a vállát. - Mond neked bármit is Oliver Liss neve? - A Black River egyik vezetője? - Rámeredt a férfira. Aztán kitört belőle a nevetés. - Viccelsz, ugye? Jason és én közreműködtünk a Black River megbuktatásában. Azt hittem, mindhármuk ellen vádat emeltek. - Liss társai ellen valóban, de ő hónapokkal azelőtt megszakított minden kapcsolatot a Black Riverrel mielőtt te és Bourne beleköptetek a levesükbe. Senki sem talált semmilyen bizonyítékot arra nézve, hogy részt vett a törvénytelen tevékenységekben. - De tudott róluk. Peter vállat vont. - Lehet, hogy egyszerűen szerencséje volt. Soraya átható pillantást vetett rá. - Ezt nem hiszem el, és te sem. Marks bólintott. - Marhára igazad van. Ennyit Willard erkölcsi tartásáról... Mélyet sóhajtott, és lassan ki fújta a levegőt. - Amennyire tudom, Halliday mindenkinél piszkosabb játékot űz. Én azt mondom, ha van rá mód, hogy legyőzzük, ám legyen. - Még ha az ördöggel kell is lepaktálni? - Talán az egyik ördög elpusztítja a másikat. - Bármennyi igazság van is abban, amit mondasz, Peter, az ügy elég húzós. Marks mosolygott. - Mit gondolsz, miért akarom, hogy te is beszállj? Egy bizonyos ponton szükségem lesz majd valakire, aki kirángat a szarból, mielőtt összecsap a fejem fölött. És nem jut eszembe nálad megfelelőbb személy. Moira Trevor a combjára erősített tokban egy Lady Hawk pisztollyal állt, és szemügyre vette újonnan alapított, de máris rossz hírbe keveredett cége, a Heartland Kockázatkezelő Kft. üres irodáit. A helyet hamar megutálta, és nem fájt a szíve elhagyni, csak csalódott volt, mert egy évnél is kevesebbet töltött el itt! A kiürített helyiségben már csak port látott mindenütt, de egyetlen tárgyat sem, amelyet emlékül magával vihetne. Távozni készült, de a folyosóra nyíló ajtóban egy férfi állt. Drága, háromrészes öltönyt viselt, hozzá csillogóra bokszolt angol cipőt, és a jó idő ellenére egy összecsukott, fanyelű esernyő volt nála. - Gondolom, ön Ms. Trevor. Szigorú tekintettel nézett a férfira. Sörteszerű haja, fekete szeme és olyan akcentusa volt, amelyet nem tudott beazonosítani. Egyszerű, barna zacskót tartott a kezében, amelyet Moira gyanakodva méregetett. - És maga? - Binns. - Kezet nyújtott. - Lionel Binns. - Lionel? Maga viccel? Manapság senkit sem hívnak Lionelnek. - Bejöhetek, Ms. Trevor? - Miért akarna bejönni? - Van egy ajánlatom a maga számára. Moira egy pillanatig habozott, majd bólintott. A férfi belépett, körülnézett, majd megszólalt. - Ó, istenem. Mi történt itt?

- Desolation row2. Binns elmosolyodott. - Magam is megrögzött Dylan-rajongó vagyok. - Mit tehetek önért, Mr. Binns? Moira feszülten figyelte, ahogy a férfi fölemeli a barna papírzacskót, és belenyúl. De csak két hőtárolós poharat vett ki belök. - Hoztam magunknak egy kis kardamom teát. - Köszönöm - mondta Moira, és elfogadta a kínálást. Lepattintotta a műanyag tetőt, és belenézett a csészébe. Az italt világosra színezte a tej. Belekortyolt. Nagyon édesnek találta. - Ms. Trevor, ügyvéd vagyok. Az ügyfelem szeretné önt alkalmazni. - Kedves. - Körülnézett. Desolation row. – Jól jönne egy kis munka. - Az ügyfelem azt akarja, találja meg a notebookot, amit elloptak tőle. Moira kezében félúton megállt a pohár. Alaposan megnézte magának Binnst. Moirának kávészínű szeme és karakteres arca és személyisége volt. - Bizonyára összetévesztett egy magándetektívvel. Ebben a körzetben nincs belőlük hiány. Akármelyikük... - Az ügyfelem önt akarja, Ms. Trevor. Csakis önt. Moira vállat vont. - Eltévesztette a házszámot. Sajnálom. Nekem ez nem vág a profilomba. Jaj, dehogynem. - Binns arckifejezésében nem volt semmi vészjósló vagy akár csak nyugtalanító. - Lássuk, jól értem-e a helyzetet. Maga a Black Rivernél nagyon sikeres műveleti ügynök volt. Nyolc hónapja eljött onnan, beindította a Heartland vállalatot, elszipkázva korábbi munkaadójától a legjobb, legügyesebb embereket. Nem hátrált meg, amikor a Black River megpróbálta megfélemlíteni, hanem visszavágott, és szerepet vállalt a cég illegális ügyleteinek leleplezésében Ráadásul a régi főnöke, Noah Perlis halott, a Black Rivert feloszlatták, és a két alapító vezetője ellen vádat emeltek. Javítson ki, ha tévedek. Moira a meglepetéstől szólni sem tudott, Ügyfelem számára - folytatta a férfi -, maga tökéletes ember a feladatra, hogy megtalálja és visszaszerezze az ellopott laptopját. - És ki pontosan az ön ügyfele? Binns rámosolygott. - Érdekli? Egészen csinos összeget kereshetne. - Nem érdekel a pénz. - Annak ellenére, hogy szüksége van a munkára? - Binns felvetette a fejét. - Bár az egész szokásos díjazását egyszerre, előre kifizetjük, ne a pénzről beszéljünk most. Hanem valami olyanról, ami az magának fontosabb. - Körülnézett az üres helyiségben. - Amiért éppen kiköltözik innen. Moira megdermedt, a szíve szaporábban vert. - Nem tudom, mire gondol. - Egy besúgó épült be magukhoz - folytatta fesztelenül Binns. - Valaki, aki az NSA-től kapja a fizetését. Moira összevonta a szemöldökét. - És ki az ön ügyfele, Mr. Binns? - Nem hatalmazott fel rá, hogy felfedjem a kilétét. - Felteszem, arra sincs felhatalmazva, hogy megmondja, a megbízója honnan tud ilyen sokat rólam. Binns széttárta a karját. Moira bólintott. - Remek. Akkor magam találom meg azt a rohadt árulót. Ez a válasz, furcsa módon, ravaszkás mosolyt csalt Binns arcára. - Ügyfelem megjósolta, hogy ezt fogja válaszolni. Nem hittem neki, most vesztettem ezer dollárt. - Biztosra veszem, hogy majd behozza; a tiszteletdíjakon. - Ha majd megismer, látni fogja, hogy nem az a fajta ember vagyok. - Ön túlzottan derűlátó - felelte Moira. A férfi bólintott. - Lehet. - Az ajtó felé hátrált. - Ha lenne szíves elkísérni... - Amikor a nő nem mozdult, hogy utána induljon, hozzátette: Ez egyszer, kérem, tegyen eleget a kérésemnek. Csak egy negyedórát vesz el az idejéből, és mi vesztenivalója van? Moirának semmi sem jutott eszébe, így hagyta, Chaaya Bangalor egyik csillogó toronyházának penthouse lakásában lakott, távol a város hatalmas nyomornegyedeitől, egy minivárosban, ahol éjjel-nappali portaszolgálat őrizte a lakók nyugalmát. De az csupán nézőpont kérdése, gondolta Arkagyin, hogy az óvintézkedésekkel a várost rekesztik-e ki, vagy az ottlakókat tartják-e az erődítmény börtönében. Kopogtatására Chaaya nyitott ajtót. Ahogy máskor sem, most sem zavarta a férfi váratlan felbukkanása. Hiába is zavarta volna. Gazdag családból származott, luxusban élt, de mindent elvesztene, ha a titka kitudódna. Chaaya hindunak született, és egy muszlim férfit szeretett. Apja és három fivére szemében ez halálos bűn. Noha Arkagyin sosem találkozott a nő szeretőjével, gondoskodott róla, hogy a titka ki ne tudódjon; a lekötelezettje volt, és ennek megfelelően is viselkedett. Áttetsző pongyolába bújtatott, csábos testével, sötét bőrével, álmos tekintete ellenére egy hollywoodi színésznő méltóságával mozgott a lakásban. Nem volt különösképpen magas, de tartása királynői volt; ha belépett valahova, magára vonzotta a tekinteteket. Arkagyint egyáltalán nem érdekelte, kedveli-e őt a nő, vagy, hogy egyáltalán mit gondol róla. Félt Arkagyintól, és ő csak ennyit akart. Itt, a város felett világosabb volt, azt a csalóka látszatot keltve, mintha máris kezdődne a nap. De hát ez a lakás, mindkettőjük életének tükre, csupa hamis látszat volt. 2

Bob Dylan dala 1966-ból. (Körülbelül: 'pusztulni')

A lány azonnal észrevette, hogy vérzik a lába. Bevezette a tágas fürdőszobába, hol mindent tükrök és rózsaszín-arany erezetű márvány borított. Míg a férfi levette a nadrágját, Chaaya forró vizet eresztett a kádba. Óvatosan megtapogatta a varratot. A férfi megkérdezte, látott-e már korábban ilyesmit. - Egyszer régen – felelte Chaaya titokzatosan. Ezért jött most ide, ebben a pillanatban, amikor olyan égetően szüksége volt egy bizalmasra. Ő és Chaaya felismertek valamit egymásban, valamit önmagukból, valami sötétet és nyugtalanítót. Mindketten számkivetettek voltak, kényelmetlenül érezték magukat a kinti világban, az emberek közt, inkább elhúzódtak, félig a sötét árnyékba rejtőztek, amely mindenkit megrettentett. Idegenek voltak talán még önmaguknak is – de éppen emiatt jelentettek egymás számára társaságot. Miközben a nő lemosdatta és átkötözte a sebét, Arkagyin azt fontolgatta, mi legyen a következő lépése. Ki kellett jutnia Indiából, ennyit tudott. Vajon az a szemétláda Ozerov mit gondol, hová fog menni? A svájci Campione d’Italiába, ahol a Keleti Testvériségnek volt egy villája, vagy talán a szervezet müncheni főhadiszállására? Ozerov listája rövid; és Maszlov sem küldözgetheti a csapatait akárhová a világba nyomós ok nélkül. Sosem bánt pazarlóan sem az emberi erővel, sem a pénzzel, ezért volt még mindig a gruppirovka legerősebb családjának a feje egy olyan korban, amikor a Kreml agresszívan lecsap az alvilágra. Arkagyin tudta, hogy tökéletesen biztonságos helyet kell keresnie. Olyan helyet, amely sem Ozerovnak, nem Maszlovnak soha nem jutna az eszébe. És saját szervezetében sem árulja el senkinek - legalábbis addig nem, amíg ki nem deríti, hogyan szerzett tudomást Ozerov az ideiglenes bangalori főhadiszállásáról, Tehát meg kell szerveznie a városból és az országból való kiutazását. De előbb magához kell vennie a rejtekhelyéről Gustavo Moreno laptopját. Amikor Chaaya végzett, és átmentek a nappaliba, Arkagyin megszólalt: - Légy szíves, hozd ide az ajándékot, amit tőlem kaptál. Chaaya fölkapta a fejét, apró mosoly bujkált a szája szögletében. - Úgy érted, végre kinyithatom? Majd' meghaltam a kíváncsiságtól. - Hozd ide. A lány kisietett a szobából, és egy pillanat múlva egy bíborszínű szalaggal átkötött, nagy, ezüstszínű dobozzal tért vissza. Leült a férfival szemben, és a dobozzal az ölében, feszülten várakozott. - Kinyithatom? Arkagyin a csomagot méregette, - Már kinyitottad. Mint ahogy egy sirály röpül át a kikötő felett, olyan gyorsan ült ki a félelem a lány arcára. Aztán mosolyt erőltetett szép arcára. - Jaj, Leonyid, nem bírtam magammal, és olyan szép ez a köntös. Még sosem foghattam a kezembe ehhez fogható selymet, egy vagyonba kerülhetett neked. Arkagyin előrenyújtotta a kezét. - A dobozt. - Leonyid.., - De engedelmeskedett a parancsnak. - Nem vettem ki, csak végigsimítottam. Arkagyin kibontotta a szalagot, amelyen észrevette, hogy a lány nagy gonddal kötötte vissza, és félretette a doboz fedelét. - Megöltem volna, ha bárki a közelébe megy. Arkagyin éppen erre számított. Amikor odaadta lánynak, azzal az utasítással, hogy ne nyissa ki, látta a szemében a mohóságot, és tudta, hogy nem lesz annyi lelkiereje, hogy engedelmeskedjen. De azt is tudta, hogy az élete árán is megóvja. Chaaya már csak ilyen volt. A köntös, amely valóban rendkívül drága volt, gondosan háromrét volt hajtogatva. Kivette a redők között megbújó laptopot, majd átnyújtotta a lánynak a leplet. Ahogy szaporán kicsavarozta a laptop alját, hogy visszategye bele a memórialemezt, alig hallotta az örömteli sikongatást és a lány hálálkodását. *** M. Errol Danziger, a CIA igazgatója leggyakrabban az íróasztalánál ebédelt, miközben az igazgatóságok vezetőitől kapott hírszerzői jelentéseket futotta át, és összevetette őket kollégáik jelentéseivel, amelyek az NSA-től naponta érkeztek. Azonban hetente kétszer a CIA székházán kívül fogyasztotta el ebédjét. Mindig ugyanabba az étterembe járt - a Pennsylvania Avenuen lévő Occidentalba -, és ugyanazzal a személlyel. Bud Halliday védelmi miniszterrel. Danziger - aki nagyon is tudatában volt, hogyan ölték meg az elődjét - egy páncélozott GMC Yukon Denali típusú autóban tette meg a tizenhat háztömbnyi utat, R. Simmons Reade hadnagy, két testőr és egy titkárnő társaságában. Sosem volt egyedül; zavarta az egyedüllét, magányos és a szülők veszekedésétől hangos gyerekkora óta. Soraya Moore már várta. A CIA igazgatójának napi programját korábbi műveleti igazgatójától szerezte meg, aki ideiglenesen irányította a Typhont. A Willard Hotel Café du Parcban, az Occidental külső részével határos kávézó asztalánál ült. A Denali pontban egy órakor megérkezett. Ahogy kinyílt a hátsó ajtó, Soraya felállt, és mire a társaság összegyűlt a járdán, már olyan közel jutott az igazgatóhoz, amennyire csak a testőröktől lehetett. Egyikük, akinek mellkasa olyan széles volt, mint az asztal lapja, amelynél ült, máris eléje lépett, és lenézett rá. - Danziger igazgató úr - kiáltott oda a férfi mellett –, a nevem Soraya Moore. A másik testőr a fegyverére tette a kezét, de Danziger leintette. Alacsony, zömök, csapott vállú férfi volt. Megszállottan tanulmányozta az iszlám kultúrát, ami csak elmélyítette ellenszenvét a vallás – vagy még inkább muszlim életforma – iránt, amelyet elmaradottnak, sőt középkorúnak talált hagyományai és szokásai miatt. Szilárdan hitte, hogy az „iszlamisták”, ahogy magában emlegette őket, nem képesek összebékíteni vallásos hitüket a modern világ tempójával, és azzal, hogy az idők vál-

toznak, bármit állítsanak is. A háta mögött, némi tisztelettel, úgy emlegették: „az Arab”, akinek a legnagyobb vágya megszabadítani a világot a muzulmán terroristáktól és minden más „iszlamistától”, aki olyan bolond, hogy az útjába kerül. Testőrei közé lépve Danziger megszólalt: - Maga az az egyiptomi, aki szükségét érezte, hogy Kairóban maradjon, annak ellenére, hogy visszahívták. - Dolgom volt, amelyet be kellett fejeznem. Olyan terepen, ahol a golyók és a bombák valódiak, nem pedig számítógéppel generált szimulációk – felelte Soraya. – És csak hogy tudja: amerikai vagyok, éppen úgy, mint maga. - Maga nekem semmi, Ms. Moore. Én parancsolok. Akik nem hajtják végre az utasításaimat, azok megbízhatatlanok. Azok nem dolgoznak nekem. - Még csak be sem számoltatott. Ha tudná… - Vésse az agyába, Ms. Moore, maga már nem dolgozik a CIA-nak. – Danziger előrehajolt. Úgy festett, mint a harcra kész ökölvívó a ringben. – Nem érdekel a beszámolója. Egy egyiptomié? Egyedül isten a tudója, hová köti a hűsége. – Kihívóan nézett. – Na, jó, lehet, hogy én tudom. Talán Amun Chalthoumhoz? Amun Chalthoum volt a vezetője a Mokhabarat-nak, a Kairóban működő egyiptomi titkosszolgálatnak. Velük dolgozott Soraya a közelmúltban, és velük volt Kairóban, amikor Danziger kurtán-furcsán, idő előtt hazarendelte, szembe menve a CIA-s küldetésekre vonatkozó szabályokkal. Amun Chalthoummal egymásba szerettek. A nő megijedt, vagy talán jobb szó rá, hogy megdöbbent, hogy Danziger ilyen személyes információnak is a birtokában van. Honnan a fenéből szerzett tudomást róla és Amunról? - Hasonszőrűek - mondta az igazgató. - Messze van attól a profi viselkedéstől, amit elvárok az emberimtől. Haverkodniugye ez a helyes kifejezés? - az ellenséggel. - Amun Chalthoum nem ellenség. - Nyilvánvaló, hogy nem a maga ellensége. - Danziger hátralépett, jelezve testőreinek, hogy a beszélgetést befejezte. - Sok szerencsét egy új kormányzati állás megszerzéséhez, Ms. Moore. A háttérből R. Simmons Reade önelégülten vigyorgott rá, mielőtt elfordult, és követte az igazgatót, amint kíséretétől övezve bevonult az Occidentalba. A járókelők meredten nézték Sorayát. Amint arcához emelte a kezét, érezte, hogy ég a bőre. Bíróság elé akarta citálni a férfit, de ez Danziger ítélőszékét jelentette volna. Alábecsülte a férfi intelligenciáját, és azt is, hogy mennyit tud. Tévesen feltételezte, hogy Halliday miniszter vette rá az elnököt, hogy egy mitugrászt nevezzen ki, akit gond nélkül tud majd irányítani. Alaposan melléfogott. Amint lassan elsétált, megfogadta magában, hogy többé nem követi el ezt a hibát. A férfinak a telefonban, bárki volt is az, egyetlen dologban igaza volt; a Moszkva külvárosában álló raktárépületet nem lehetett megkülönböztetni a körülötte lévőktől, amelyek fegyelmezett rendben sorjáztak egymás mögött. Borisz Karpov, aki a főbejárattal szemben, az árnyékban rejtőzött, ellenőrizte a címet, amelyet a magát Leonyid Arkagyinnak nevező ember adott meg telefonbeszélgetésük során. Igen, jó helyen jár. Megfordult, és jelzett az embereinek, akik mind tetőtől talpig fel voltak fegyverezve, valamint golyóálló mellényt és védősisakot viseltek. Karpovnak jó szimata volt a csapdák felismeréséhez, és ez az egész bűzlött. Szóba sem jöhetett, hogy egyedül jöjjön, állig felfegyverkezve sem. Esze ágában sem volt bedugni a nyakát a Dmitrij Maszlov által neki szánt hurokba. Akkor mit keres itt? - kérdezte magában, a telefonhívás óta századszor. Mert ha megvan rá az esély hogy a férfi tényleg Leonyid Danyilovics Arkagyin volt, és valóban igazat mondott, akkor nagy hiba lenne nem követni a nyomot. Az FSZB-2 – és különösen Karpov - már évek óta üldözte Maszlovot és az egész Kazanszkaját, de csekély sikerrel. Utasítást kapott rá, hogy Dmitrij Maszlovot és a Kazanszkaját állítsa az igazságszolgáltatás elé; erre közvetlen felettese, Melor Bukin utasította, az az ember, aki az FSZB-ből csábította el, ezredesi rangot és önálló parancsnoki jogkört ígérve. Karpov végignézte Viktor Cserszekov üstökösszerű fölemelkedését, és eltökélte, hogy valahogyan ő is felkapaszkodik. Cserkaszov az FSZB-2-t kábítószer-ellenes szervezetből olyan nemzetbiztonsági erővé alakította át, amely magával az FSZBvel vetekedett. Bukin Cserkaszov gyerekkori barátja volt – Oroszországban általában így mennek a dolgok -, most pedig a bizalmasa. Bukin révén Karpov egyre nagyobb befolyásra tett szert az FSZB-2-n belül. Karpov telefonon tájékoztatta Bukint, hová megy és miért. Bukin röviden meghallgatta, majd áldását adta rá. Miután csöndben körülvette egységével a raktárépületet, Karpov frontális támadásra utasította az embereit. Parancsot adott egyiküknek, hogy lője szét a bejárati ajtó zárját, majd bevezette az osztagot. Intett, hogy mindenki foglalja el a helyét a felhalmozott ládák közötti folyosókon. Órák teltek el a munkaidő lejárta óta, tehát nem számítottak munkások felbukkanására, és ebben nem is csalódtak. Amikor minden embere bejelentkezett, Karpov a mosdókhoz vezette őket, ahová a hang szerint menniük kellett. A piszoárok a bal oldalon sorakoztak, szemben a fülkék sorával. Emberei nagy zajjal benyitottak minden ajtón, végighaladva a soron, de valamennyi fülke üresen állt. Karpov megállt az utolsó vécéfülke előtt. Ahogy a hang jósolta, vécékagylót nem látott odabent, csak egy, a szemközti falba illesztett ajtót. Karpov, akinek a gyomra összeszűkült a félelemtől, AK-47-es fegyverével egy őrült sorozattal szétlőtte a zárat. Egy irodahelyiségbe lépett be. Egy, a padlóba süllyesztett csapóajtó felhajtott nyílásából egy létra vezetett lefelé. Az irodában nem volt senki. A telefonokat kihúzták a fali csatlakozókból, a felborított iratszekrények és az íróasztalok kihúzott fiókjainak üressége arról árulkodott, kapkodva csupaszítottak le mindent. Lassan körbefordult, és rutinosan felmérte a terepet. A helyiség tökéletesen üres volt. Az épület környékén álló embereivel kapcsolatba lépve csak megbizonyosodott arról, amit a gyomrából kiinduló hidegség már megsúgott neki. Senki sem lépett be és nem hagyta el a raktárt azóta, hogy ők megérkeztek. - Bassza meg! - Karpov föltornászta terebélyes ülepét egy íróasztal sarkára. A telefonáló férfinak igaza volt. Figyelmeztette, hogy senkinek se szóljon, figyelmeztette, hogy értesíthetik Maszlov embereit. Tehát egész biztosan Leonyid Danyilovics Arkagyin volt az.

A Rolls-Royce hatalmas volt, még az autózás őrtörténetének elejéről származhatott. Úgy csillogott, mint egy ezüstszínű mozdony, ahogy az irodaépület előtt várakozott. Lionel Binns kinyitotta a nőnek a járda felöli, hátsó ajtót. Amikor Moira lehajolt és beszállt, tömjénillat csapta meg az orrát. Beült a bőrülésre, és az ügyvéd becsukta mellette az ajtót. Ahogy elhelyezkedett, és szeme lassan megszokta a félhomályt, észrevette, hogy egy meglehetősen nagydarab férfi mellett ül, akinek a bőre gesztenyebarna, a szeme pedig egészen sötét színű. Dús, csaknem csigákba csavarodó, sötét haja volt, a szakálla hosszú, sűrű, és majdnem olyan hosszú, mint Nabukodonozoré. Valamelyik arab ország szülötte lehetett. Tovább vizsgálódva felfigyelt a férfi öltönyére, amely ugyan teljesen nyugatias szabású volt, mégis úgy borult a vállára és a mellkasára, mint egy berber lepel. - Köszönöm, hogy eljött - mondta az idegen zengő hangon, amelyet visszavert a tágas belső fényes diófaburkolata -, hogy vállalta a kockázatot. - Erős, torokhangú akcentussal, de kifogástalan angolsággal beszélt. A diófa válaszfal mögött láthatatlan sofőr besorolt a Rolls-Royce-szal a forgalomba. Délnek tartottak. - Ön Mr. Binns megbízója. - Valóban. A nevem Dzsalal Esszai, és marokkói vagyok. Igen, tényleg. Berber. - És volt egy laptopja, amit elloptak. - Így van. Moira jobb vállával az ajtónak támaszkodott. Nyugtalanította, hogy a kocsi belseje fojtogatóan kicsinek tűnt, mintha férfi egészen betöltötte volna jelenlétével. Próbált egyenletesen lélegezni, de csak beleborzongott. Mintha sistergett, vibrált volna a levegő, mint a forróságtól a sivatagban. - Miért én? Még mindig nem értem. - Ms. Trevor, van önnek egy bizonyos... mondjuk így, egyedülálló képessége, amelyről azt hiszem, felbecsülhetetlenül fontosnak bizonyulhat a laptopom kézre kerítésében. - És ez a képesség... - Maga sikeresen megvívott mind a Black Riverrel, mind az NSA-jel. Gondolja, hogy találnék olyan magándetektívet, aki ezt szintén megtette? - Odafordult hozzá, és rámosolygott Moirára. Nagy, ragyogóan fehér fogai kivillantak barna arcából. Fölösleges válaszolnia, ez nem kérdés volt. - Rendben, de most én teszek fel egy kérdést. Azt hiszi, titkos ügynökségeknek volt közük a lopáshoz? Esszai egy ideig fontolgatta, mit válaszoljon, noha Moirának az volt a benyomása, hogy a férfi biztos tudja. - Lehetséges - felelte végül. - Nagyon valószínű. Moira karba tette a kezét, mintha védekezne, mintha elpárolgott volna a határozottsága; olyan sötét energiák áradtak a férfiból, amihez foghatót sosem érzett, mintha túl közel ülne egy részecske ütköztetőhöz. Határozottan megrázta a fejét. - Elnézést. Esszai bólintott. Úgy tűnt, mintha semmi, amit Moira mondott vagy tett, nem lepné meg. - Ez mindenesetre a magáé. Egy nagy, barna borítékot adott át, amit Moira növekvő gyanakvással és összeszorult gyomorral méregetett. Miért érzi úgy magát, mint Éva, amikor elfogadta a tudás almáját? Ugyanakkor, mintha a keze valaki más parancsának engedelmeskedne, elvette a borítékot. - Kérem, minden kötelezettség nélkül - mondta Esszai. - Nyugodjon meg. Moira egy pillanatig tétovázott, aztán kinyitotta. Egy fénykép volt benne. A Black River egyik vezető műveleti tisztjét ábrázolta az őrizetben, akit ő buktatott le, miután találkozott az NSA műveleti igazgatójával. - Tim Upton? Ő lenne az NSA téglája? Ugye ezt nem berhelték meg Photoshoppal? Esszai semmit sem mondott, így Moira tekintete visszafordult a képhez, amelyen a megfigyelés időpontjai és helyszínei szerepeltek, amikor Upton titokban találkozott az NSA különböző tagjaival. Mélyet sóhajtott, hátradőlt az ülésen, és lassan becsukta a borítékot. - Ön roppant nagyvonalú. Esszai vállat vont, mintha egy kis semmiségről lett volna szó. És mintha parancsra tenné, a Rolls lelassított, és a járda mellé húzódott. - Viszontlátásra, Ms. Trevor. Moira már ott tartott, hogy megragadja az ajtó fogantyúját, de mégis visszafordult a szakállas férfihoz. - Szóval mitől olyan értékes ez a maga laptopja? Esszai arcán ragyogó mosoly terült szét.

4. Bourne egy lehangolóan borús, szeles reggelen érkezett Londonba, Ködfelhők és eső kavargott a Temze fölött, elfedve a Big Bent. Az alacsony égbolt ólomsúllyal ereszkedett rá a város modern felhőkarcolóira. A levegő benzintől és szénportól bűzlött, a szél felkavarta az ipari szemetet. Suparwita megadta neki Noah Perlis lakásának címét. Ez volt az egyedüli kézzelfogható adata életének mostanra már elfeledett részéből. A Heathrow-ról befelé utazva a taxi hátsó ülésén, üres tekintettel nézte az elsuhanó tájat. Időnként egészen hosszú időre képes volt megfeledkezni róla, hogy volt az emlékezetvesztés előtt is egy élete, de aztán, mintha egy pofont kevertek volna le neki, egy töredéke váratlanul felbukkan, hogy emlékeztesse, mi az, ami hiányzik neki, amit sosem fog tudni visszahozni. Az első pillanatban megcsonkítva érzi magát, egy fél életet élő embernek, aki sosem lesz képes megpillantani a saját árnyékát. De mégis, volt egy élete, bár csak futólag villan fel belőle ez-az. Ez történt vele Balin is, amikor néhány hete Suparwitát keresve, felkapaszkodott a Pura Lempuyang épületegyüttes első templomához. Ott állt az álmaiban sokszor látott helyen, és rájött, hogy az emlékezetvesztése előtti időben itt kellett találkoznia Holly Marie Moreau-val. Előbukkant egy emlék. Felidéződött benne, hogy messziről figyelte, amint a lány lezuhant a meredek kőlépcsőkről, és halálra zúzta magát. Igazából, amint utóbb kiderítette, a magas, faragott kőkapuk árnyékában rejtőzködő Noah Perlis taszította le. Perlis lakása Belgraviában volt, Nyugat-London Mayfair és Knightsbridge határolta körzetében. A ház hajdan egy kereskedő György korabeli kúriája volt, melyet a modern időkben egyedi tervezésű lakóházzá alakítottak át. A ragyogó fehér épülethez tágas terasz tartozott, amely egy fákkal szegélyezett térre nézett. Belgravia tele volt György korabeli pompás sorházakkal, követségek palotáival, elegáns szállodákkal és kellemes sétálóutcákkal. A bejárati ajtó zárja nem okozott gondot, mint ahogy Perlis második szinten lévő lakásának az ajtajáé sem. Bourne besétált a remek beosztású, jó ízléssel korszerűen berendezett nappaliba – valószínűleg nem Perlis rendezte be saját kezűleg, neki nyilván nem volt ideje ilyesmire. A napsütés ellenére hideg, hagyatottságtól komor, sűrű és állott volt a levegő, belengte az elfeledett, az eltűnt után maradó ködös szomorúság. Apró rezgés borzolta haloványan Bourne érzékeit, mintha Perlisből legutóbbi ittlétekor maradt volna valami a levegőben. De csak a szél suttogott be a régi ablakok résein, és az átlós fénysugarakban csillogtak lustán kavargó porszemcsék. Noha a helynek volt egy érzékelhetően férfias jellege – whiskey-színű bőrheverő, öles fahasábok, erős színek a falakon -, Bourne nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy kiegészítőket, az ón gyertyatartókban a félig leégett, elefántcsontszínű gyertyákat, a finom ívű marokkói lámpákat, a tarka mexikói csempét egy nő választotta. De a makulátlanul tiszta és rendezett fürdőszoba volt az, ami igazán erről árulkodott a maga retrohangulatú, rózsaszín-fekete üvegcsempéivel. Ha már ott volt, benézett a vécétartály mögé, fölemelte a tetejét, és ellenőrizte, ragasztott-e Perlis bármit is erre kedvelt rejtekhelyre. Mivel semmit sem talált, Perlis hálószobájába ment, az érdekelte a leginkább. A hálószoba az a helyiség, ahová az emberek – még az olyan profik és a biztonsággal annyira törődők is, mint Perlis – a leginkább hajlamosan az intim dolgaikat elrejteni, olyasmiket, amik használójuk legbensőbb titkairól vallanak. A gardróbbal kezdte, a fekete és sötétkék nadrágokkal és zakókkal – öltöny sehol -, valamennyi az aktuális divat szerinti. Nyilván valaki megvette őket Perlisnek. Félretolta a ruhákat, és végigtapogatta a hátsó falat, üres teret keresett, de nem talált. Ugyanezt tette az oldalfalakkal is, majd párosával fölemelte a cipőket, és a padlón keresett rejtekhelyet. Utána a fiókos komódhoz ment, végigtapogatott mindent, ragasztott-e oda valamit Perlis. A legalsó fiók hátuljában talált egy Glockot. Mikor szemügyre vette, felfedezte, hogy annak rendje-módja szerint beolajozták és megtöltötték. Zsebre vágta. Végül odament az ágyhoz, félrehúzta a matracot, és a rugótokban papírokat, fényképeket, adathordozókat keresett, vagy egy olyan titkos rekeszt, amilyenben ilyesmit tárolhatnak. A matrac alatti - túlontúl egyszerű - rejtekhely nemigen alkalmas bármi értékes elrejtésére, de a legtöbb embernek éppen ezért jutott eszébe. Leemelte a rugótokot a fémvázról, de semmi rendkívülit nem talált alatta. Visszahajtotta az ágyat, leült a szélére, és a komód tetején álló hét, bekeretezett fényképet vizsgálgatta. Úgy sorakoztak ott, hogy elalvás előtt azokat látta utoljára Perlis, és elsőnek a reggeli ébredéskor. Perlis egy kivételével mindegyiken szerepelt. Az egyiken a Hyde Parkban kapták le Holly Marie Moreau-val. Megálltak egy láda tetején szónokló férfi előtt, és Noah nyilván a tömegből kért meg valakit, hogy fotózza le őket. Egy másik - nyilván önkioldóval készített - képen csónakáztak, talán felfelé a Temzén. Holly nevetett, bizonyára valamin, amit Noah mondott. Fesztelennek látszott, amit Bourne, ismerve Perlist és történetük tragikus végét, roppant baljósnak talált. A harmadik felvételen Noah egy divatos, mellényes öltönyt viselő fiatalemberrel állt együtt. A férfi sötét bőrű volt, egzotikus vonásokkal. Valami azt súgta Bourne-nak, hogy már találkozott vele, vagy legalábbis valakivel, aki nagyon hasonlít hozzá. Egy másik kép a két férfit csinos partnereikkel ábrázolta egy drága londoni szórakozóhelyen. A háttérben valamilyen játékasztal állt, ahol szerencsejátékosok ácsorogtak, derékban meghajolva, mint az öregemberek. Bourne alaposabban megvizsgálta a két nőt. Félig a férfiak takarásában álltak, kicsit életlen is volt a kép, de ahogy közelebbről megnézte, felismerte Hollyt… és Tracyt. Megdöbbent. Tracyvel egy hónapja találkozott egy Sevillába tartó repülőgépen. Akkor váltak szövetségesekké, amikor együtt utaztak Kartúmba, ahol a nő az ő karjában halt meg. Csak később jött rá, hogy a nő Arkagyinnak dolgozott. Szóval Tracy, Perlis, Holly és az ismeretlen fiatalember egy társaságot alkotott. Milyen különöse sorscsapás hozta őket öszsze, mi tette őket barátokká? A fiatalember a következő portrén gyanakvással vegyes kaján szórakozottsággal nézett a kamerába, olyan, gunyoros mosollyal, amilyet csak gazdag családok sarjainak arcán látni, hogy fegyverként, hol csábító szándékkal bevetve. A hetedik, az utolsó fotó hármukat ábrázolta: Perlist, a fiatalembert és Holly Marie Moreau-t. Hol volt Tracy? Ő fényképezett, semmi kétség. Vagy a számtalan külföldi útjának az egyikén volt éppen? Arcukat egy díszes torta gyertyái világították meg alulról. Holly születésnapja volt. A lány a két férfi között ült, kicsit előrehajolt, egyik kezével hátrasöpörte hosszú haját, arcát felfújta, és készült elfújni a gyertyákat. Tekintete a távolba révedt, azon gondolkozott, mit is kívánjon. Nagyon fiatalnak és ártatlannak

látszott. Bourne még egyszer eltűnődött a képek sorrendjén, majd fölállt, és elkezdte szétbontani a fotók keretét. A születésnapi kép hátsó felére egy Perlis nevére kiállított tartalék útlevél volt ragasztva. Ezt Bourne zsebre tette, majd összerakta, visszatette a helyére, és tovább vizsgálgatta a képet. Milyen volt Holly Marie Moreau? Hogy ismerkedett meg vele Perlis? Szeretők, barátok voltak, vagy Perlis csak kihasználta? Kihasználta volna? Beletúrt a hajába, úgy dörzsölte a feje búbját, mintha így serkenteni tudta volna az agyát, hogy visszaemlékezzen arra, amire nem tudott. Egy pillanatra kétségbeesés fogta el, mintha a tengeren hányódna egy apró csónakban, és bármerre nézne, látását elhomályosítaná a köd. Bármennyire igyekezett, nem tudta felidézni a lánnyal töltött időt. Valójában, ha nem volna a makacsul visszatérő álma a lány haláláról Balin, egyáltalán nem emlékezne rá. Hát sosem lesz vége a nem emlékezés rémálmának, annak, hogy emberek bukkannak elő múltjaink homályából, akik kísértetként lebegnek előtte? Még érezte, ahogy a karjában tartott Tracy Athertonból elszáll az élet. Ugyanígy tartotta Hollyt, amikor összezúzva feküdt a Bali szigeti templom meredek lépcsőjének a tövében? Előregörnyedve ült az ágyon, az emlékeiben kutatva olyan, hozzá közel álló emberek emléke után, akik mostanra halottak esetleg őmiatta? Szerette Marie-t, semmi kétség. De mi a helyzet Tracyvel? Szerethet-e ember valakit csupán néhány nap, egy hét után? Még egy hónap is túl rövidnek tűnt ennek eldöntéséhez. Tracy mégis megmaradt az agyában, vibráló és végtelenül szomorú emlékként, szerette volna megérinteni, beszélni vele, de nem tehette. Megdörzsölte a szemét. Belehasított a fájdalmas tudat, hogy Holly jelentett számára valamit, hogy a lány mellette lépkedett, talán nevetett, ahogyan Noah Perlisszel is - de nem tudhatta biztosan. Egyedül arra emlékezett, hogy lezuhan a templom lépcsőjéről, zuhan, zuhan... És most megint egyedül van, mert nem akarta, hogy Moira ugyanazt a sorsot szenvedje el, mint a többiek, akik megpróbáltak közel kerülni hozzá. Egyedül, mindig és mindörökre... Tracy hozzá simulva remegett. - Jason, nem akarok egyedül lenni. - Nem vagy egyedül, Tracy. - Emlékezett rá, hogy ajkát a lány homlokára szorította. - Itt vagyok veled. - Igen, tudom, ez jó, érzem, hogy itt vagy mellettem. - Közvetlenül a halála előtt felsóhajtott, mintha egy macska dorombolt volna elégedetten. Noah Perlis lakásában meglebbent a függöny, Bourne élesen felnevetett. Vajon Holly is úgy suttogott hozzá, mint Tracy? „Sötét óráinkban titkaink elevenen felfalnak bennünket" - Tracy nemigen tudta, hogy amnéziás életének minden órája sötét óra volt számára, hogy a titkok elevenen maguk alá temetik. Hiányzott neki Tracy, olyan éles fájdalmat okozott hiánya, mintha egy tőr hatolt volna a bordái közé. Hangosan felsóhajtott. A függönyt ismét meglebbentette az ablakrésen át befújó szellő, mintha újból vele lenne Tracy, nagy, kék szemével ránézne, szélen, vidám mosolya, mint Suparwitáé. Szinte hallotta a nevetését, érezte, amint a lány hűs keze végigsimít az arcán. Csak nagyon rövid ideig ismerte, de azok a napok úgy sűrűsödtek össze, ahogy egy csatában felgyorsul az idő - mintha az életben maradás lett volna a létezés egyedüli értelme, mintha minden perc magában hordozná a halál mocskát. Amikor a harcostársak életre szóló barátokká válnak. Tracy egy egyszerre erősen védett és teljesen védtelen helyen érintette meg a lelkét. Az agyába férkőzött, és ott is maradt, a halála után is. És akkor, olyan közel hozzá, fülében a hangjával, eszébe jutott valami, amit a meggyilkolása előtti éjszakán mondott neki a lány.„Londonban, Belgraviában lakom. Ha látnád a lakásomat! Pici, de az enyém, és szeretem. Van egy kis kert hátul, egy virágzó körtefával, tavasszal egy fecskepár költ rajta. És esténként gyakran szerenádozik nekem egy kecskefejő." Visszatartotta a lélegzetét. Vajon tényleg véletlen, hogy mind Tracy, mind Perlis Belgraviában lakott? Bourne nem hitt a véletlenekben, különösen nem ezeknek az embereknek az esetében: Tracy, Holly, Perlis, Hererráék, Nyikolaj Jevszen, Leonyid Arkagyin. Perlis és Jevszen halott, Tracy és Holly is, Arkagyin pedig az isten tudja, hol jár. így maradtak Hererráék, akik összefogták a képet. Egyedül a gúnyos félmosolyú fiatalember fénykén gondolkodott még. Hol találkozott már ezzel az arccal? Őrjítőén ismerős volt, és mégis valamiben mintha látta volna, amikor fiatalabb volt... vagy öregebb! Egy gyors mozdulattal lehúzta a kartonfedelet, és egy kulcsot talált a kép hátuljához erősítve. Leszedte. A mérete alapján repülőtéri vagy vasúti csomagmegőrző kulcsa, vagy... Egy pici dróttal egy címkét erősítettek rá, amelyen tintával írva egy szám állt. Egy értékmegőrző fiókjáé! Megfordította a kulcsot. A fején egy embléma volt két egymásba fonódó apró betűvel: AB. Minden világos. Ez az ember Diego Hererra, Don Fernando Hererra fia és örököse, aki illegális fegyverkereskedelmet folytatott a néhai nagy Nyikolaj Jevszennel, a legendás fegyverkereskedővel, akit Bourne az előző hónapban ölt meg. Don Hererra törvényes cége volt az Aguardiente Bancorp: AB. Diegot bízta meg az Aguardiente londoni irodájának vezetésével. Noah Perlis Diego Hererra barátja volt, és mindketten ismerték Hollyt. Felvette a Holly születésnapján hármukról készült képet, egyenként végignézte az arcokat, és ugyanazt a cinkosságot látta a szemükben. Perlis Holly barátja volt, és megölte a lányt. A cinkos tekintet a barátságé... majd a gyilkosságé. Aztán, mint a villám hasított belé; ő is része ennek a képletnek. Suparwita szerint Holly az apjától kapta gyűrűt. Perlis megölte, hogy megszerezze tőle, most pedig őnála van. Lassan elővette és az ujjai között forgatta a gyűrűt. Mit jelent a bevésés? A három emberről - Perlisről, Diegóról és Hollyról - készült fotó mintha gúnyolódott volna vele. Mire épült a barátságuk? Hármas szexkapcsolat, fizikai vonzódás, amely semmit sem jelentett Perlisnek; vagy valamilyen különleges okból barátkozott össze Hollyval? És hogyan kapcsolódnak ők hárman Tracyhez? Valami folyt itt, amit Bourne nem értett, valami intim, ugyanakkor ocsmány. Egy dolgot pontosan tudott: egymáshoz fűződő kapcsolatuk megértése elengedhetetlen a gyűrű titkának feltárásához. *** A CIA műveleti igazgatója által Coven néven ismert férfi éppen időben érkezett Balira, hogy sarkon forduljon, és Bourne után eredjen Londonba. Most egy bérautóban ült, távcsövet emelt a szeméhez, és a néhai Noah Perlis belgraviai, második

emeleti lakásának utcai ablakát figyelte. Ismét meglebbent a függöny. Igyekezett kivenni, ki van a lakásban. A Perlisről kért dokumentum az ölében feküdt PDF formátumban. Most már mindent tudott, amit a CIA tudott Perlisről - ami nem valami sok, de ahhoz elegendő, hogy Coven eltűnődjön, mi keltette fel Jason Bourne érdeklődését Perlis iránt. Noha eredeti megbízatása úgy szólt, hogy tegye cselekvésképtelenné Bourne-t, és bilincsbe verve vigye be a CIA-hoz, ez megváltozott, miután Perlis aktáját elkérte. Kérésének eleget tettek, beszélhetett a CIA igazgatójával, Danzigerrel, aki könyörtelenül kifaggatta, miért érdekli Perlis. Coven normális körülmények között nem ütötte az orrát felsőbb szintre tartozó ügyekbe, inkább a beépülés volt az erőssége, a véres munka minél gyorsabb, minél tisztább és lehető leghatékonyabb elvégzése, majd a kérdezősködés nélkül eltűnés. De valami meghatározhatatlan módon ez a helyzet más volt. Abban a pillanatban, amint személyesen Danziger igazgató vette kézbe az irányítást, a tarkóján felállt a szőr. Danziger igazgató pedig megerősítette a gyanúját; és csak fokozta a kíváncsiságát, hogy a küldetés célját megváltoztatták: most azt parancsot kapta, derítse ki, mi a kapcsolat Bourne és Perlis között, mielőtt bevinné az árulóvá lett ügynököt. Sötétség délben. A felhők először szórványos záport hoztak, majd szakadni kezdett az eső, csapkodta a járdákat, a lefolyókba és az autók tetejére, a szélvédőre zúdult, az egész világot egy hatalmas, maszatos csatornává változtatva. Coven gondolkodóba esett, amikor a CIA igazgatójának szintjéről jött az utasítás a váltásra. A véres munka az véres munka; nem hitte, hogy munkája, amely egy világegyetemnyi távolságra volt ettől a körzettől, veszélybe kerülhetne, akárki vezényli is a parádét. De ez még a CIA igazgatója által kiadott új parancs előtt volt; a parancsot legjobb esetben is pancserságnak tartotta, legrosszabb esetben pedig akár katasztrófa is lehet a vége. Most az esőn át hunyorogva nézte, amint Bourne kilépett az épületből. Coven azon kapta magát, hogy Danziger igazgató titkos tervén töpreng. Nem először fordulna elő, hogy a CIA igazgatója ilyesmit forgat a fejében, de ez a mostani még új ember, nem a ranglétrán kapaszkodott föl, és aligha tanult hűséget a Covenhoz hasonlóktól, akik óráról órára, minden nappal és minden éjjel a terepen teszik kockára az életüket. A gondolat, hogy ez a betolakodó saját tervének eszközeként használhatja őt, felbőszítette Covent. Így hát abban a pillanatban, amint az épületből kilépő Bourne után kémkedett, elhatározta, hogy a maga módján intézi a küldetést, és nem törődik Danziger igazgatóval és az ő titkos tervével. Ha Bourne-nál valami, amit a diri olyan eszeveszetten akar, akkor Covennak gondja lesz rá, hogy saját magának szerezze azt meg. *** - Az egész családom története rajta van azon a lap topon - mondta Dzsalal Esszai. - Ez aligha ok arra, hogy a Black River és az NSA utánaeredjen - jegyezte meg Moira. - Természetesen nem. Esszai sóhajtva dőlt hátra székében. Egy, az ő tulajdonában lévő, előkelő kis virginiai szálló Karaván-Bzeráj nevű éttermének teraszán, egy sarokasztalnál ültek. Borostyánnal futtatott téglafalak emelkedtek három oldalon, a negyedik falon hatalmas franciaajtók vezettek az étterem belső helyiségébe. A napi ajánlatot tartalmazó, elegáns étlappal együtt mentateát is felszolgáltak, de Moirát sokkal jobban érdekelte vendéglátója. A férfi most már oldottabb volt, vagy azért, mert Moira gyakorlatilag elfogadta az ajánlatát, vagy azért, mert hazai pályán érezte magát. Míg az étterem belseje félig megtelt, a teraszon egyedül ők ültek. Pincérek valóságos hada várta, hogy Esszai szólítsa őket. Volt valami határozottan keleties a kiszolgálás hangulatában, mintha kívül kerültek volna az Egyesült Államok határán. - Hazudhatnék, de túlságosan tisztelem önt. – Esszai megnedvesítette az ajkát egy kis teával. – A családom története érdekli... valószínűleg nagyon érdekli… az önök kormányának egyes tagjait, miként több embert és szervezetet is a magánszektorból. - És miért érdekelné őket? - kérdezte Moira. - Kérem, ne kerteljen. Esszai elmosolyodott. - Tudtam a találkozásunk pillanatában, hogy kedvelni fogom önt, és igazam lett. - Fogadást kötött Mr. Binnsszel? Esszai elnevette magát. - Ki beszélt önnek a fogadásunkról, Ő? - A fejét csóválta. - A mi Mr. Binnsünk konzervatív fajta, csak fogadásra képes. Moira figyelmét nem kerülte el a mi szócska, de úgy döntött, egyelőre nem törődik vele. - Kezdjük elölről. Esszai ismét beleivott a teájába. Mint sok arabnak, neki sem volt kenyere az egyenes beszéd; inkább kerülgette a forró kását, ami mindkét fél számára lehetővé tette, hogy értékes időt nyerjenek, mielőtt megállapodnak. Moira természetesen ismerte ezt a tárgyalási technikát, de Binns és Esszai határozottan mellébeszéltek, és ez már nem tetszett neki. Bársikerült meglepniük, újból szilárd talajt akar érezni a lába alatt. Esszai a Rollsban letámadta, ezért Moira úgy kalkulált, hogy a legjobb, ha innentől ő szabja meg a beszélgetés tempóját és irányát. - Valami köze van Noah-hoz, ugye? - kérdezte hirtelen. - Dolgoztam neki a Black Rivernél. És köze volt a laptophoz, ugye? Ezért választott engem? Esszai egyenesen a szemébe nézett. - Számos okból ön a megfelelő ember erre a munkára, ahogy már mondtam. Az egyik ok, igen, a maga kapcsolata Noah Perlisszel. - Mit csinált Noah? Ő lopta el a laptopot? Esszai felvette az étlapot, és elmélyülten olvasgatta. - Ó, doveri nyelvhal a mai ajánlat. Nagyon különleges étel, - Felnézett. - Eredeti marokkói kuszkusszal tálalják. - Akkor hogyan is utasíthatnám vissza. - Kitűnő! - Esszai elragadtatottnak látszott. Amikor elfordult, egy pincér állt a jobb könyökénél. Rendelt mindkettőjüknek, majd odanyújtotta a pincérnek az étlapot. Amikor ismét kettesben maradtak, összekulcsolta az ujjait, és folytatta. - Az ön néhai, nem sokunknak hiányzó főnöke, Mr. Perlis nagyon is benne volt a dologban. Moira azon kapta magát, hogy várakozón

hajol előre. A férfi megvonta a vállát. - Maga és én nem léphetünk tovább, amíg meg nem kötjük az egyezségünket. Beleegyezik vagy sem, hogy megkeresi a laptopomat? Moira érezte, hogy egy nagy sóhaj akar felszakadni a melléből. Olyan volt, mintha kívülről, fentről nézne le a jelenetre. Hát ez az. Még most is nemet mondhatna. De rájött, hogy nem akar kitérni a megbízatás elől. Munkára van szüksége, szüksége van rá, hogy egy új ajtó nyíljon ki előtte, és mivel ez az ember olyan információt adott át neki, amely megóvhatja új cégét az összeomlástól, úgy gondolta, akár igent is mondhat. - Rendben van - hallotta a saját hangját. - De a szokásos díjazásom dupláját akarom. - Áll az alku. - Esszai bólintott, mintha végig erre a válaszra számított volna. - Nagyon örülök, Ms. Trevor. Köszönöm. - Akkor köszönje meg, ha visszaszereztem a laptopját - felelte. - És most térjünk vissza Noah-ra. - A maga Mr. Perlise egy potyaleső volt. Hogy úgy mondjam, mások ötleteiből szeretett hasznot húzni. - Széttárta a karját. - De semmi olyat nem mondok, amit ön ne tudott volna, ugye? Moira megrázta a fejét. - Ez az eset sem kivétel. Csak Mr. Perlis ezúttal kicsit későn csatlakozott be a játékba. Moira fejében megszólalt egy apró, veszélyt jelző csengő. - Mennyire későn? - A megbízatás, hogy törvénytelen eszközökkel találják meg és vegyék magukhoz a laptopomat, a CIA agyszüleménye volt. Pontosabban a kis SÉ-é… - SÉ? - „Sötét Éjszaka" - magyarázta Esszai. - Nem ismerte ezt az elnevezést? - Legyintett. Nem jelentősége. - A SÉ Treadstone néven ismeretes. Moira megdöbbent. - Alex Conklin akarta a maga laptopját? - Úgy van. - Esszai hátradőlt, amikor az előételt, a ráksalátát letették eléjük. - És ő tervelte ki a rajtaütést? - Ó, nem. Nem Conklin volt az. Esszai jobb kezébe vette a villáját, s a rákhús lefejtésére összpontosított. Egy darabka még a villája hegyén billegett, amikor a tekintete összeakadt Moiráéval. A nő olyan gúnyt látott az arcán, hogy önkéntelenül hátrább húzódott. - A maga barátja, Jason Bourne, eljött a házamba, ahol a családom él. Abban a dermedt pillanatban, amíg mintha megállt volna a szívverése, rájött, mire hasonlít ez a zavarodottság: arra az iszonyatos pillanatra, amikor csődöt mond az autód fékje, a kocsi irányíthatatlanná válik, és látod, hogy jönnek szemből. - Ahol a feleségem varrja a ruhámat, ahol a lányom, az ölembe hajtott fejjel pihen, ahol a fiam nap nap után tanulja, hogyan váljon férfivá. - A férfi hangja megremegett, ahogy igyekezett visszafojtani indulatait. - Jason Bourne megsértette azt, ami számomra szent, amikor ellopta a laptopomat. - Villáján a rákkal a nő felé bökött. - És most, Ms. Trevor, maga fogja visszaszerezni.

5. Az alig több, mint egy négyzetmérföldnyi londoni City a történelmi magja a mai Londonnak. A középkorban magában foglalta Londont, a Westminstert és Southwarkot; a rómaiak által a második évszázadban épített fal védte, ekörül épült ki a modern metropolis. Manapság a City London pénzügyi központja. Az Aguardiente Bancorp, amely inkább nagy kereskedelmi, és nem elsősorban lakossági bankként működött, egyetlen fiókját a Fleet Streettől északra, a Chancery Lane-en nyitotta meg. Nagy, délnyugatra néző ablakaiból kinézve Bourne maga elé tudta képzelni a Temple Bart, a történelmi kaput, amely egy évszázaddal korábban összekötötte a Cityt, a pénzügyi központot a Westminsterbe, London politikai központjába vezető úttal. A Temple Bar nevű ivó, a griffmadarat és két sárkányt ábrázoló szobor mellett, a templomosok egykori templomáról kapta nevét. Bourne – aki természetesen már nem Bourne-nak nézett ki, inkább hasonlított Noah Perlisre, miután bevásárolt a Covent Garden színházi kellékeket árusító üzleteiben -, belépett a bankba. A szürke kövekből és márványból épült előcsarnok előkelő hangulatot árasztott, egy olyan, tekintélyes intézményhez Bourne – aki természetesen már nem Bourne-nak nézett ki, inkább hasonlított Noah Perlisre, miután bevásárolt a Covent Garden színházi kellékeket árusító üzleteiben -, belépett a bankba. A szürke kövekből és márványból épült előcsarnok előkelő hangulatot árasztott, egy olyan, tekintélyes intézményhez illően, amelyben az ügyfelek főleg nemzetközi cégek a Cityben üzleti ügyeiket intéző képviselői voltak. Bourne átvágott a páncéltermekhez, ahol egy csontsovány, sápadt, mélyen ülő szemű úriember fogadta, aki úgy festett, mint aki már mindent látott, ami csak az életben adódhat. Bourne, személyi okmányként Perlis útlevelét használva, bemutatkozott. A dickensi alak ajkát csücsörítve hunyorgott az okmányra, májfoltos keze a fény felé tartotta a szétnyitott útlevelet. Majd hirtelen becsukta, és így szólt: - Egy pillanat, uram - és eltűnt a bank titokzatos belsejében. Az alacsony üvegfalban, amely a fakó arcú tisztviselő ablakát minden oldalról körülvette, Bourne a dolguk után igyekvő emberek - ügyfelek és banki személyzet - homályos tükörképét nézegette. Szeme megakadt egy korábban már látott arcon. Aznap délelőtt már látta egy pillanatra a Tavistock Street üzletében. Semmi szokatlan nem volt benne, sőt teljesen szokványos külsejű férfi volt. Csak Bourne és talán egy maroknyi, hasonló tapasztalatú és képességű ember vette volna észre az átható tekintetet, amint a szem ide-oda siklik a bank hatalmas előcsarnokában, egy meghatározott rendben. Bourne követte a tekintetét, és ráismert a mintára. A férfi a hozzá vezető lehetséges utakat, a kijárathoz vivő menekülési útvonalak hosszát, a biztonsági őrök elhelyezkedését mérte föl. Egy pillanat múlva a dickensi alak visszatért. Arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni. - Erre jöjjön, uram - mondta bágyatagon, a hang Bourne-t gargalizálásra emlékeztette. Kinyitott egy ajtót a márványburkolatú falon, és Bourne belépett. Az alkalmazott halk kattintással bezárta, mielőtt végigvezette Bourne-t a fényesen csillogó íróasztalsorok között, amelyeknél egy szakasz férfi és nő ült sötét, konzervatív szabású ruhákban. Egyesek telefonáltak, mások az íróasztaluk túlsó felén ülő ügyfelekhez beszéltek. Egyikük sem nézett fel, amint a fakó arcú tisztviselő és Bourne elhaladt mellettük. A seregnyi íróasztal végén a dickensi alak megnyomott egy berregőt a tejüvegből készült ajtón, amelyen semmi sem szűrődött át a fényen kívül. A berregésre válaszul az ajtó kitárult, s a tisztviselő félreállt. - Egyenesen előre, aztán balra. A sarkon. - Majd gonosz mosollyal folytatta. - Mr. Hererra foglalkozik a kívánságával. Még úgy is beszélt, mint egy dickensi figura. Bourne egy biccentés után balra fordult, és folytatta útját a sarki irodához. Az ajtaja csukva volt. Kopogtatott, s a „Tessék!"-re belépett. Az ajtó túloldalán egy tágas, elegánsan bebútorozott irodában találta magát, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt a nyüzsgő Cityre, a múlt és a jövő egyvelegére, régi tornyaival és különös, posztmodern felhőkarcolóival. Az irodákban megszokott íróasztalok, székek, iratszekrények és fiókok meg egyebek mellett jobbra egy külön részben egy bőrkanapé állt a hozzá illő fotelokkal, fém-üveg dohányzóasztallal, oldalt pedig bárszekrénnyel. Ahogy Bourne belépett, Diego Hererra, aki még jobban hasonlított az apjára, mint a fényképeken, felállt, előjött íróasztala mögül, és széles mosollyal kezet nyújtott Bourne-nak. - Noah - mondta szívből jövő hangon. - Isten hozott itthon! Abban a pillanatban, ahogy Bourne megfogta a kezét, egy zsebkés pengéjének a hegye nyomódott a zakójához, pontosan a jobb veséje fölött. - Maga meg ki a fene? - kérdezte Diego Hererra. Bourne meg se rezzent. - Ez bankárhoz méltó viselkedés? - Bassza meg. - Noah Perlis vagyok, ahogy az útlevelem... - A francokat az - vágta oda Diego Hererra. - Noah-t egy hete egy ismeretlen vagy ismeretlenek megölték Balin. Maga ölte meg? - Átdöfte a kés hegyével Bourne zakóját. - Mondja meg, ki maga, vagy kivéreztetem, mint egy disznót a vágóhídon. - Kedves - felelte Bourne, közben megcsavarta és leszorította a férfi kést tartó kezét. Mikor a bankár megfeszítette testét, rászólt: - Egyet mozdul, és úgy eltöröm karját, hogy sose fog rendesen működni. Diego Hererra szemei szikrát szórtak. - Maga fasz! - Higgadjon le, senor Hererra, az apja barátja vagyok. - Nem hiszek magának. Bourne vállat vont. - Akkor hívja fel. Mondja neki, hogy Adam Stone van az irodájában. - Bourne nemigen kételkedett benne, hogy Hererra

apja felismeri az álnevet, amit Bourne akkor használt, amikor pár hete Sevillában találkoztak. Amikor Diego Hererra nem adta jelét, hogy engedelmeskedne, Bourne taktikát változtatott. Hangja most békítően csengett. - Noah barátja voltam. Valamikor egy sor utasítást hozott nekem. Halála esetén el kellett mennem a belgraviai lakására, ahol meghatározott helyen megtalálom az útlevele másolatát és az itteni páncélteremben letétbe helyezett páncéldoboz kulcsát. Azt akarta, vegyem magamhoz, bármi van is a dobozban. Ez minden, amit tudok. Diego Hererra továbbra sem volt meggyőzve. - Ha maga a barátja volt, hogyhogy sosem beszélt magáról? - Úgy gondolom, az ön védelmében tette, señor Hererra. Ugyanúgy tudja, mint én, milyen rejtélyes életet élt Noah. Mindent szép rendben csoportosított, beleértve a barátokat és társakat is. - Mi a helyzet az ismerősökkel? - Noah-nak nem voltak ismerősei. - Erre Bourne a Perlisszel Münchenben és Balin folytatott rövid, de informatív beszélgetésekből következtetett. - Éppen olyan jól tudja, mint én. Diego Hererra mordult egyet, Bourne majdnem hozzátette, hogy Hollynak is a barátja volt, de az évek alatt kifejlesztett hatodik érzéke figyelmeztette, hogy ne tegye. - Ráadásul jó barátja voltam Tracy Athertonnak is. Úgy látszott, ez hat. - Tényleg? Bourne bólintott. - Vele voltam, amikor meghalt. A bankár szeme összeszűkült. - És ez hol történt? - Az Air Afrika székházában - felelte pillanatnyi habozás nélkül Bourne. - Kartúmban, a pontosság kedvéért: El Gamhuria sugárút hét-hetvenkilenc. - Krisztusom. - Diego Hererra végre felengedett. - Az aztán tragédia volt, igazi tragédia. Bourne elengedte a karját, Hererra pedig becsukta a zsebkést, majd intett, hogy menjenek át a nappali sarokba. Amíg Bourne leült, ő a bárszekrény elé állt. - Bár még korán van, szerintem ihatnánk egyet. Háromujjnyit töltött két vastag falú, régimódi pohárba a Herradura Seleccion Suprema tequilából, az egyik poharat odanyújtotta Bourne-nak, majd ő is leült. Az első korty után megszólalt: - Mi történt végül, elmondaná? - Tracy egy festményt szállított - felelte lassan Bourne. - Csapdába csalták, amikor az irodákra rátámadtak a Nyikolaj Jevszen nyomában lévő orosz biztonsági erők. Diego Hererra felkapta a fejét. - Jevszen, a fegyvercsempész? Bourne bólintott. A cégét, az Air Afrikát használta a csempészáru felvételére és szállítására. A bankár tekintete elhomályosult. - Kinek dolgozott Tracy? Bourne az ajkához emelte a poharát, s észrevétlenül tanulmányozta Diego arcát. - Egy Leonyid Danyilovics Arkagyin nevű embernek. – Újabb kortyot ivott a kiváló tequilából. – Ismeri? Diego Hererra homloka ráncba szaladt. - Miért kérdi? - Azért – válaszolt lassan és tagoltan Bourne -, mert meg akarom ölni. Életben van, gondolta Leonyid Arkagyin. Vjacseszlav Germanovics Ozerov nem égett halálra azon a bangalori kórházi folyosón. Bassza meg, életben van. Egy megfigyelő által készített fényképet nézegetett, azon is egy férfit a kép jobb oldalán, akinek rettenetesen torz volt az arca. De komoly sérülést okoztam neki, az biztos, gondolta, megérintve a lábát. A sérülése szépen gyógyult. Egy régi kolostorban húzta meg magát, egy unalmas porfészekben az északnyugat-mexikói Sonora állam tengerparti városa, Puerto Peñasco külvárosában. Valójában Puerto Peñascoban, a hosszan elnyúló ipari körzetben, minden unalmas volt, csak széles, fehér homokos tengerpartja és a meleg tengervíz kárpótolta az embert. Puerto Peñasco a térképeken is alig szerepelt, de ez csak az egyik oka volt annak, hogy a város mellett döntött. a másik, hogy az évnek ebben a szakaszában főiskolai hallgatók özönlöttek át az arizonai határon, hogy élvezzék a szörfözést, a szállodák nyújtotta kényelmet, és hogy a rendőrség szemet huny a stiklijeik fölött, mindaddig, amíg elegendő mennyiségű amerikai dollárral fizettek érte. Ennyi fiatallal maga körül Arkagyin viszonylagos biztonságban érezte magát; még ha Ozerovnak és gyilkos osztagának sikerülne is megtalálnia, ahogy Bangalorban történt, túl nagy feltűnést keltenének. Még mindig nyugtalanította, hogyan talált rá Ozerov Indiában. Gustavo Moreno laptopja biztonságban van, és neki sikerült újból összekötnie a távoli szerverrel, amin a fegyvert vásárló üzletfeleinek a szerződéseit tárolják, de az emberei fele ottmaradt, és ami még rosszabb, nem volt többé biztonságban, pedig mindig azzal kérkedett, hogy tud vigyázni magára. A környezetében valaki információkat juttat el Maszlovhoz. Már éppen készült lemenni a partra, amikor megszólalt a mobilja. Mivel ezen az eldugott helyen nem mindenhol volt térerő, ott maradt, ahol állt, és onnan nézte a nyugat felől az égre úszó felhőket. - Arkagyin - szólt bele. Borisz Karpov volt a vonalban - Arkagyin némi elégtételt érzett. - Sikerült titokban tartania, hová megy? - A csönd mindent elárult. - Ne mondja nekem, hogy senkit és semmit sem találtak már ott! - Kik azok, Arkagyin? Kik Maszlov téglái a szervezetemen belül? Arkagyin egy pillanatra eltűnődött, hagyta, hadd érezze az ezredes, hogy horogra akadt.

- Tartok tőle, Borisz Iljics, hogy ez nem megy ilyen egyszerűen. - Ezt hogy érti? - Egyedül kellett volna mennie, el kellett volna hinnie, amit mondtam magának - jelentette ki Arkagyin. - Most az egyezség a maga részéről sokkal bonyolultabb lett. - Milyen egyezség? - kérdezte Karpov. - Szálljon fel a legközelebbi nemzetközi repülőgépre. - Arkagyin nézte, amint a nap sugarai egyre több színnel vonják be a felhőket, míg csak lüktetni nem kezdett tőle a szeme. De mégsem fordult el, a látvány lenyűgözte. - Amikor megérkezik a LAX-re… feltételezem, tudja, mi az. - Természetesen. A Los Angeles-i nemzetközi repülőtér. - Amikor megérkezik a LAX-re, hívja fel a számot, amit megadok. - De… - Semmi „de". Magának kellenek a nevek, Borisz Iljics. Tegye, amit mondok. Arkagyin letette a telefont, és belegázolt a homokba. Lehajolt, feltűrte a nadrágja szárát. Meztelen lábfején apró hullámok csaptak át. - Lehet, hogy Arkagyin nem maga ölte meg Tracyt - mondta Bourne -, de ő a felelős a haláláért. Diego Hererra egy pillanatra hátradőlt, és poharát az egyik térdén egyensúlyozva, figyelmesen hallgatta Bourne-t. - Maga szerelmes volt belé, ugye? - Mentegetőző mozdulatot tett. - Ne törje magát a válasszal, Tracybe mindenki beleszeretett. Hatott az emberekre. - Mintegy önmagának, bólintott. - Ami engem illet, úgy gondolom, ez tette ellenállhatatlanná. Egyes nők, tudja, annyira erőlködnek, hogy az ember gyakorlatilag érzi a kétségbeesettség szagát. De Tracyvel egészen másképp állt a dolog. Benne volt... – csettintett az ujjával - … hogy is mondják? - Magabiztosság. - Igen, de annál több. - Önuralom. Diego Hererra ezen egy kicsit elgondolkodott, majd hevesen bólogatott. - Igen, ez az, szinte természetfölötti önuralommal rendelkezett. - Kivéve, amikor rosszul lett a repülőgépen - mondta Bourne, és felidézte magában, amint Tracy Madrid és Sevilla közötti rettenetes repülőúton hányt. Diego a fejét hátravetve nevetett. - Utálta a repülőgépeket, az igaz, bár gyakran kellett repülnie. - Ismét egy kevés tequilát vett a szájába, ízlelgette, mielőtt lenyelte. Aztán félretolta a poharát. - Úgy gondolom, folytatni akarja a posztumusz megbízatást, amelyet közös barátunktól kapott. - Minél előbb, annál jobb, azt hiszem. Bourne Diego Hererrával együtt felállt, kiment az irodából, végig számtalan csöndes, félhomályos folyosón, le egy nyitott páncélterem ajtajába torkolló rámpán. Bourne elővette a kulcsát, de látta, hogy szükségtelen bemondania Diegónak a fiók számát, a bankár egyenesen ahhoz ment. Bourne a zár egyik nyílásába illesztette a kulcsát, Diego pedig a másikba dugta a sajátját. - Háromra egyszerre nyissuk. Egy ütemre elfordították a kulcsokat, mire a kis fémajtó kinyílt. Diego kivette a hosszú ládikát, és átvitte az egyik fal mellett futó, elfüggönyözött fülkesorhoz. Az egyik fülkében letette egy polcra, és így szólt: - Ez mind az öné, señor Stone. - Intett. - Kérem, nyomja meg ezt a csengőt, ha végzett, és személyesen jövök önért. - Köszönöm, señor Hererra. - Bourne belépett a fülkébe, behúzta a függönyt, s leült a fa karosszékbe. Egy pillanatig, amíg Diego Hererra halk lépteinek távolodását figyelte, veszteg maradt. Aztán előrehajolva kinyitotta a ládikát. Egy kis könyv volt benne, semmi más. Kivette, és felütötte az első lapnál. Egyfajta naplónak, vagy kicsit tovább olvasva valamifajta történetgyűjteménynek tűnt, egyenként soroltak fel benne eseteket, a jelek szerint különböző források. Bourne eljutott az első névhez, és a felállt a szőr karján. Önkéntelenül körülnézett a fülkében, bár senki sem volt a közelében. És mégis valami izgatottság, nyughatatlan energia szállta meg, ahogy a Perlis feljegyzéseiből kilépő kísértetek és gonosz szellemek kiéhezett kutyákként kavarogtak a lába körül. Leonyid Arkagyin, Vjacseszlav Germanovics Ozerov - vagy Szláva, ahogy Perlis szólította - és Tracy Atherton. Izzadság ütött ki a homlokán, ahogy olvasni kezdett. *** Arkagyin lábujjai között nedves homok és sós víz cuppogott. Körülötte parányi bikinit viselő lányok és csontos térdükig érő fürdőnadrágot viselő, sovány srácok röplabdáztak, vagy kezükben sörösdobozokat szorongatva bele-belefutottak a hullámokba. Arkagyin tombolt. Dühös volt, amiért Maszlov, és különösen Ozerov sarokba szorította. Nem kételkedett benne, hogy Ozerov győzte meg Maszlovot, hogy eredjen a nyomába. A frontális támadás nem Maszlov stílusa; ennél ő sokkal óvatosabb, különösen olyan időkben, amikor őt és a Kazanszkaját állandóan veszély fenyegeti. A kormány célkeresztjébe került, csak arra várnak, hogy hibázzon. Eddig lekötelezettjei és némi ravaszság segítségével sikerült egy lépéssel a Kreml előtt járnia sem a Kreml inkvizítorainak, sem az ügyészeknek nem sikerült eddig olyan vádat összetákolniuk, amely megállna a lábán. Maszlov még mindig túl sok piszkos dolgot tud kulcspozícióban lévő szövetségi bírókról ahhoz, hogy távol tartsa őket. Észre se vette, hogy belegázolt az óceánba. A víz már a térde fölé ért, és eláztatta a nadrágját, de rá se hederített. Mexikó olyan fokú szabadságot kínált, amilyet korábban sosem ízlelt meg. Talán a lassúbb élettempó nyűgözte le, amelyben a horgászat, a napkelte figyelése vagy az éjszakába nyúló tequilázgatás jelentették a kikapcsolódást, vagy amikor az ember egy fekete szemű

nővel táncol, akinek tarka szoknyája minden fordulatra fellibben. A pénznek – legalábbis az általa megszokott mennyiségű pénznek - itt nem volt jelentősége. Az emberek szerényen éltek, és elégedettek voltak. Ebben a pillanatban látta meg a nőt, vagy legalább is azt hitte, ő az. Szemébe sütött a vörösen lenyugvó nap, hunyorgott, az egyik kezével eltakarta a szemét, de a nő Tracy Atherton volt: magas és karcsú, szőke és kék szemű, valami földöntúli mosollyal az arcán. És mégsem lehet Tracy, mert a nő meghalt. Nézte, ahogy feléje közeledik. Egy ponton megfordult, egyenesen Arkagyinra nézett, és ő látta, hogy a hasonlóság csak felszínes. Arkagyin elfordult, és belenézett a lebukó nap utolsó sugaraiba. Arkagyin Szentpéterváron találkozott Tracyvel, az Ermitázsban, amikor két évet Moszkvában töltött Maszlov megbízásából. A nő a cári kincseket akarta megnézni, ő pedig egy Ozerovval való kínos találkozóra érkezett - Ozerovval. minden találkozása kellemetlen volt, gyakran erőszakba torkollott. Maszlov legjobb bérgyilkosa akkoriban hidegvérrel megölt egy gyereket, a kisfiú nem volt több hatévesnél. Ezért az ocsmányságért Arkagyin szétverte a képét, és kificamította a vállát. Meg is ölte volna, ha a barátja, Tarkanyan nem lép közbe. Az eset óta a két ember egyre jobban gyűlölte egymást, amíg aztán Bangalorban végül összecsaptak. De Ozerovot, mint egy vámpírt, nehéz megölni - legközelebb egy fából faragott karót ver át Ozerov szívén, ironizált magában Arkagyin. Az, hogy Dmitrij Maszlov folyton közös munkára kényszerítette őket, Arkagyin meggyőződése szerint szándékos kínzás volt, amiért egy szép napon megfizet. Azon a szentpétervári jeges téli reggelen korán megérkezett, hogy ellenőrizze, nem állított-e fel Ozerov valamilyen titkos csapdát. Ehelyett egy búzakék szemű és széles mosolyú, magas, vékony szőkeséget talált, amint Jelizaveta Petrovna cárné arcképét tanulmányozza. A nő bokáig érő szarvasbőr kabátot viselt, élénk égszínkék, magas gallérral, amely alól kikandikált egy vérvörös selyemblúz. Minden bevezetés nélkül megkérdezte Arkagyintól, mit gondol az arcképről. Arkagyin, aki egyáltalán nem vett tudomást a festményről, sem más alkotásokról a hatalmas termekben, rápillantott az arcképre, s így felelt: - Ezerhétszázötvennyolcban festették. Mit jelenthetne a számomra? A szőkeség megfordult, és ugyanolyan figyelemmel méregette őt, mint az imént a festményt. - Hozzátartozik a maga hazájának a történelméhez. - Vékony, hosszú ujjával a képre mutatott. – Louis Tocque, aki ezt a képet festette, a kor egyik legnagyobb művésze volt. Jelizaveta Petrovna parancsára utazott ide Oroszországba Párizsból, hogy lefesse őt. Arkagyin megvonta a vállát. - Na és? A nő még szélesebben mosolygott. - Ezen is le lehet mérni, mekkora befolyásra tett szert addigra Oroszország. Akkoriban nagyon jó volt a kapcsolatuk Franciaországgal. Erre a festményre minden orosznak büszkének kellene lennie. Arkagyin valami csípős válaszra készült, de inkább visszafordította tekintetét a királyi fenségre. - Szép nő, nem igaz? - kérdezte a nő. - Sosem találkoztam még senkivel, aki csak közel ilyen gyönyörű lett volna. Mintha nem is egy valóságos hús-vér ember lett volna. - És mégis az volt. - A lány olyan mozdulatot tett, mintha vissza akarná fordítani tekintetét a cárnéra. - Képzelje magát a múltba, képzelje oda magát a festményre, amint mellette áll! És most, mintha először nézett volna a cárnéra, vagy mintha a szőkeség szemével látna, Arkagyin hallotta a saját hangját, amint helyesel: - Igen - mondta. - Igen, azt hiszem, szép. - Ó, akkor nem hiába töltöttem itt az időmet. -A szőkeség mosolya szemernyit sem halványult. Kezet nyújtott. - Mellesleg Tracy Atherton vagyok. Arkagyin egy pillanatig álnevet akart megadni, ahogy ilyenkor általában. De helyette bemutatkozott. - Leonyid Danyilovics Arkagyin. A levegőt hirtelen mintha a történelem illata töltötte volna be: fűszeres sejtelmes rózsa- és cédrus illat. Jóval később rájött, mit volt az, ami legalább annyira vonzotta, mint amennyire szégyenérzet töltötte el: készületlen, lógós diáknak érezte magát, aki nem tanulta meg a leckéjét. A nő közelében mindig érezte az iskolázottság hiányát, mintha meztelen volna. És mégis, az első találkozástól fogva érezte, hogy szívja magába, amit a nő tud, Megtanulta tőle, hogy a tudás érték; de egy része sosem bocsátotta meg Tracynek, hogy ezt az érzést keltette benne, és könyörtelenül kihasználta a nőt, gonoszul bánt vele, amint egyre közelebb vonzotta magához. Ez persze csak később fogalmazódott meg benne. Abban a pillanatban csak dühöt érzett, és szó nélkül elfordult a nőtől. Elosont, hogy megkeresse Ozerovot - ebben a pillanatban még az ő társasága is kellemesebbnek ígérkezett e teremtményénél. Bár megtalálta, hirtelen támadt szorongása nem csillapult, így ragaszkodott hozzá, hogy változtassanak a bevett gyakorlaton, és együtt távozzanak az Ermitázsból. Kisétáltak a Millionnaja utcára, hogy beüljenek egy kávézóba, mielőtt még az ajkuk és az arcuk elgémberedik a jeges szélben. Halk zizegéssel havazni kezdett. Arkagyin sosem felejtette el, hogyan bukkant elő a hófüggöny mögül Tracy Atherton alakja, ahogy szarvasbőr kabátja csak úgy lobogott utána. Azokban a napokban, közvetlenül azután, hogy Dmitrij Maszlov Ozerovot és Misa Tarkanyant elküldte, hogy szabadítsák ki őt szülővárosának, Nyizsnyij Tagilnak a börtönéből, Ozerov az elöljárója volt, és tény, hogy uralkodott fölötte. Ozerov a közepén tartott az ő kiképzésének, hogyan kell profi módon likvidálni egy politikust; ez volt az oka a szentpétervári utazásuknak. Ez a politikus ostoba módon szembehelyezkedett Maszlovval, ezért a lehető leghamarabb és a leghatékonyabban el kellett tenni láb alól. Arkagyin tudta ezt, és Ozerov tudta, hogy Arkagyin tudja. A szarházi azonban vidáman adta elő a magáét, agyzsibbasztó ismétlésekkel, mintha Arkagyin egy visszamaradott, pimasz, ötéves kölyök lett volna. Nem sokan merték volna Ozerovot félbeszakítani, de Tracy megtette. A kávézóba lépve észrevette Arkagyint, és magabiz-

tosan az asztalukhoz lépett. - Hát, üdv, örülök, hogy itt találkozunk – mondta lágy brit akcentusával. Ozerov abbahagyta a szónoklatát, felnézett a nőre, olyan tekintettel, ami a legtöbb embert kővé dermesztette volna. De Tracy csak szélesebben mosolygott, és egy szomszédos asztaltól odahúzott egy, széket. - Nem bánják, ha csatlakozom magukhoz, ugye? - Leült, és rendelt egy kávét, mielőtt bármelyikük egy szót is szólhatott volna. Amint elment a pincér, Ozerov arca vészjóslón elkomorult. - Ide figyeljen, nem tudom, ki maga, vagy miért van itt, de egy fontos üzleti megbeszélés kellős közepén tartottunk. - Láttam - felelte szelíden Tracy, és legyintett - Folytassák, ne törődjenek velem. Ozerov hátratolta a székét. - Hé, kopjon le, hölgyem. - Csillapodj! - kezdte Arkagyin. - Te meg kussolj! - Ozerov felállt, áthajolt az asztalon. - Ha most, ebben a kibaszott pillanatban nem távozik, ki fogom hajítani. Tracy pislogás nélkül nézett fel rá. - Nincs szükség rá, hogy így beszéljen. - Igaza van, Ozerov. Kikísérem... De Tracy abban a pillanatban elkapta Ozerov nyakkendőjének a végét, amely csaknem belelógott a kávéjába, Ozerov pedig rávetette magát, megragadta a kabátgallérját, és felrángatta. Tracy selyemblúza elszakadt. A kávézó vendégei és a személyzete felfigyeltek a jelenetre, pedig küldetésben jártak, kerülniük kellett a feltűnést - Ozerov erről megfeledkezett. A talpra szökkenő Arkagyin halkan beszélt. - Ereszd el. - Amikor Ozerov továbbra is markolta a nő ruháját, Arkagyin még halkabban tette hozzá: - Ereszd el, vagy ezt itt helyben beléd szúrom. Ozerov lenézett a rugós késre, melyet Arkagyin a májának szegezett. Arca még jobban elsötétült, a szeme gonoszan villant. - Ezt nem fogom elfelejteni - vetette oda Arkagyinnak, és elengedte a nőt. Mivel Arkagyin még mindig Tracy arcába meredt, nem volt számára világos, kihez beszélt Ozerov, de gyanította, hogy mindkettőjüknek címezte szavait. Mielőtt valami rosszabb történt volna, Arkagyin megkerülte az asztalt, és a könyökénél fogva kikísérte Tracyt a kávézóból. A hó sűrűn kavargott, a hajukat és a vállukat szinte azonnal befedte. - Hát ez érdekes volt - mondta Tracy. Arkagyin az arcát fürkészte, de félelemnek nyomát sem látta rajta.. - Attól tartok, hogy egy nagyon gonosz ellenséget szerzett. - Menjen vissza - szólt Tracy, mintha nem is hallotta volna. - A kabátja nélkül könnyen halálra fagyhat. - Azt hiszem, nem értett meg. - Ismeri a Domát? Arkagyin csak pislogott. Vajon sosem figyel oda a nő, akárki mond is neki valamit? De Arkagyin csak sodródott, még távolabb az ismert partoktól. - Az éttermet az Ermitázs rakparton? - Ma este nyolckor. - A nő rávillantotta az egyik jól bevált mosolyát, és elsétált, Ozerov mogorva tekintetétől kísérve. A lány, akit összetévesztett Tracyvel, már régen elment, de Arkagyin még ki tudta venni nedves kis lábnyomait a hullámtörés vonala mögötti homokban. A vízben most opálos fénnyel ragyogó medúzák úszkáltak. A távolban egy rádió hangszórójából egy mexikói nő hangja szólt, amint egy szomorú rancherá3-t énekelt. A medúzák mintha a ritmusra ringatóztak volna. Leszállt az este, a csillagokkal teleszórt, fekete égbolt mutatta neki az utat. Arkagyin visszatért a kolostorba. A mesterséges fény helyett gyertyát gyújtott, tévézés helyett rancherá-t hallgatott. Az éjszakai Mexikó részévé vált. Kezdem megérteni, miért halálos ellenségek Arkagyin és Ozerov, gondolta Bourne, Perlis jegyzeteiből felnézve. A gyűlölet elsöprő érzelem, a gyűlölet az egyébkent normális embereket ostobává vagy legalábbis óvatlanokká teszi. Talán végre megtaláltam Arkagyin Achilles-sarkát. Egyelőre eleget olvasott. Becsukta az értékmegőrző ládikójának fedelét, zsebre tette a könyvet, és csöngetett, jelezve, hogy végzett. Míg elsőre furcsának tűnt, hogy Perlis ilyen ódivatú módját választotta, hogy elrejtse az általa nyilván kulcsfontosságúnak tartott feljegyzéseket, alaposabban végiggondolva tökéletes ötlet volt. Az elektronikus tárolás kockázatos, számtalan módon fel lehet törni a számítógépek biztonsági rendszerét - marad a kézírásos feljegyzés. A páncélszekrény biztonságosan megőrzi, és ha szükségessé válik, egy szál gyufával véglegesen megsemmisíthető. Mint ahogy napjainkban a kezdetleges műszaki megoldások jelentik a legjobb védekezést a számítógépes hackerek ellen, akik a legbonyolultabb elektronikus hálózatokba is képesek beszivárogni, és onnan még a kitöröltnek hitt fájlokat is megszerezni. Diego Hererra elhúzta a függönyt, fogta a fémládikát, visszatette a számozás szerinti helyére, rácsukta az ajtót, és a két férfi a náluk lévő kulcsokkal bezárta. A páncélteremből kifelé tartva Bourne megszólalt: - Kérnék egy szívességet. Diego várakozón, de közönyösen nézett rá. - Egy ember követett idáig. A bankban várja, hogy visszatérjek. Diego most elmosolyodott. - Természetesen. Elkísérhetem ahhoz az ajtóhoz, amelyet azok az ügyfeleink használnak, akik, hogy úgy mondjam, az átla3

Mexikói népzene.

gosnál fokozottabb diszkréciót várnak el. - Csaknem Hererra irodájában voltak már, amikor aggodalom suhant át az arcán. Miért köve ti ez az ember, ha szabad érdeklődnöm? - Nem tudom - felelt Bourne -, a jelek szerint vonzom az ilyen embereket. Diego halkan elnevette magát. - Noah gyakran mondott hasonlókat. Bourne rájött, hogy Diego Hererra körülbelül idáig merészkedett annak firtatásában, hogy vajon Perlis csapatának dolgozik-e. Kezdte Diegót ugyanúgy kedvelni, ahogy az apját, de ez még nem ok arra, hogy elmondja neki az igazságot. Bólintott, mintha ez volna a néma válasz Diego kimondatlan kérdésére. - Nem tudom, ki az illető, de fontos lenne kideríteni - mondta Bourne. Diego széttárta a- kezét. - Állok rendelkezésére, señor Stone - felelte, mint egy igazi katalán. Lehet, hogy Diego Londonban él, gondolta Bourne, de a szíve még sevillai. - A lenne a legjobb, ha ez az ember még a távozásom előtt kikerülne a bankból az utcára. Egy tűzriadó éppen megtenné. Diego bólintott. - Tekintse úgy, hogy megtörtént. – Fölemelte az egyik ujját. - Azzal a feltétellel, hogy holnap este eljön a házamba. - Megadott Bourne-nak egy belgraviai címet. - Tekintettel a közös barátainkra, modortalanság lenne, ha nem kínálnám fel a vendégszeretetemet. - Majd szabályos, fehér fogsorát kivillantva elmosolyodott. - Eszünk egy keveset, és ha kedveli az izgalmat, elmegyünk a Fulham Roadra, a Vesper Clubba. Fontoskodó arckifejezésével Diego most erősen emlékeztetett az apjára. Ez beleillett a képbe, amit pár hete az internetes böngészése eredményeképp kialakított róla; de a szigorúan csak tagok és kísérőik számára fenntartott Vesper Club már nem. Bourne ezt az ellentmondást elraktározta agya egyik hátsó zugába, és készen állt rá, hogy akcióba lépjen. Az Aguerdiente Bancorp tűzjelzője felvisított. Bourne és Diego nézte, amint az őrök fürgén és módszeresen kitereltek mindenkit a főbejáraton, köztük a férfit, aki követte Bourne-t. Bourne a bank oldalsó kijáratán át lépett ki a járdán összetorlódott ügyfelek közé. Egy pillanatra elbizonytalanodott, merre tovább, amikor meglátta a férfit. Ügyelt rá, hogy a tömeg kettőjük között maradjon. Üldözője a főbejáratot figyelve kereste Bourne-t, de végig olyan helyzetben maradt, hogy az oldalsó kijáratot is szemmel tarthatta. Átfurakodott a tömegen, amely addigra a duplájára duzzadt a járókelőktől és az autójukat leállító bámész sofőröktől. Bourne a férfi mögé lépett, s rászólt: - Menjen egyenesen előre, fölfelé, a Fleet Street irányába. - Ujját belefúrta a férfi háta közepébe. - Egy hangtompítós pisztoly lövését mindenki egy teherautó kipufogója durranásának fogja hinni. - Tenyere élével hátulról rácsapott a férfi fejére. – Mondtam, hogy forduljon meg?! Na, induljon! A férfi engedelmeskedett Bourne parancsának. A tömeg szélén átfurakodva most már szaporázta a lépteit, fel a Middle Temple Lane-en. Széles vállú férfi volt, piszkosszőke haja katonásra nyírva, arca üres, a bőre durva, mintha valamilyen allergia gyötörné, vagy éveken át a szabadban dolgozott volna. Bourne tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb valamivel próbálkozni fog. Egy mobiltelefonjába feledkezett üzletember sietett feléjük, és Bourne érezte, hogy a katonafrizurás a férfi felé dől. Szándékosan nekiütközött az üzletembernek, és hagyta, hogy az ütközés oldalra sodorja, közben pedig Bourne felé fordult, és behajlított jobb kezét keményen ökölbe szorította. Bourne azonban cipője talpával a térdhajlatába taposott, és szinte ugyanabban a pillanatban satuba fogta a férfi jobb karját a könyöke és az alkarja közé, és eltörte a csontot. A férfi nyögve felbukott. Amikor Bourne lehajolt, hogy fölemelje, a férfi térddel ágyékon akarta rúgni de Bourne oldalra lépett, így térde fájdalmasan eltalálta, de csak a combját. Ekkor Bourne észrevette, hogy egy autó robog feléjük, túl gyorsan ahhoz, hogy lelassíthasson, mielőtt elütné őket. A férfi testét a közeledő jármű elé lökte, ő pedig a vállát ugródeszkának használva, átvetette magát a motorháztetőn. Az autó nagy fékcsikorgással igyekezett lelassítani. Abban a pillanatban amint cipője az autó tetejére ért, belülről golyók szaggatták át a fémet, próbálták eltalálni, de ő addigra már lecsúszott a csomagtartóról. Hátulról tompa csattanást hallott, ahogy az autó belecsapódott a testbe, aztán a kerekekről égett gumi szaga szállt föl. Megkockáztatva egy hátravetett pillantást, két embert látott kiszállni Glockokkal felfegyverkezve - a sofőrt és a lövéseket leadó férfit. Éppen akkor, amikor feléje fordulták, az Aguardiente Bancorp ügyfeleinek és alkalmazottainak serege tódult ki az utcára. A kiabáló, mobiltelefonjaik kameráit kattogtató tömeg csapdába ejtette a két férfit, egyik irányba sem menekülhettek. A Fleet Street felől kíváncsi járókelők sereglettek oda, és pillanatokon belül megérkeztek a rendőrautók is. Bourne a tömegben kígyózva csöndesen eliszkolt, a sarkon befordult a Fleet Streetre, és felszívódott.

6. - Elvesztettem vele a kapcsolatot - mondta Frederick Willard. - Korábban is elvesztette vele a kapcsolatot - mutatott rá Peter Marks, hite szerint megértően. - Ez más - csattant fel Willard. Konzervatív szabású, csíkos öltönyt viselt, hozzá keményített, kék inget fehér gallérral és mandzsettával és fehér pöttyös, tengerészkék csokornyakkendővel. - De ha nem leszünk mindketten elővigyázatosak és okosak, ez már mindig így lehet, Miután Marks a feltámasztott Treadstone-hoz került, hamar megtanulta, hogy végzetes hiba lenne; Willardot a valós kora, és nem az alapján megítélni, hogy ő mennyi idősnek érzi magát. Bár már hatvanas éveit tapossa, még mindig lefutja a CIA terepen dolgozó ügynökeinek a felét, ami pedig az alapvető fontosságú agyi funkciókat illeti - végiggondolni egy problémát egészen a legjobb megoldásig -, Marks szerint legalább olyan jó, mint a Treadstone alapítója, Alex Conklin. Mindezek tetejébe megvolt az a titokzatos képessége, hogy kiszimatolja ellenfele gyönge pontjait, és megtalálja az ennek kihasználására a legalkalmasabb, meghökkentő megoldásokat. Abban, hogy Willard egyfajta szadista, Marks nem kételkedett, ez nem volt újdonság az ő világukban, ahol csak úgy hemzsegtek a szadisták, mazochisták és mindenféle furcsa alakok. A trükk, amint arra Marks rájött, hogy ismerjük fel a személyiség jellegzetességeit még azelőtt, hogy azt az illető ellenfelének kiiktatására használná. Elhelyezkedtek egy kanapén annak a csak tagok - és a jelek szerint csak férfiak - számára fenntartott klubnak az előcsarnokában, amelyhez Olivér Liss tartozott. - A Monition Club — jegyezte meg Marks, századszor is körülnézve. - Miféle pokoli hely ez? - Nem tudom - felelte ingerlékenyen Willard. – Egész nap próbáltam kideríteni, de egy fikarcnyi információra sem bukkantam. - Valaminek csak kell lennie. Például ki a tulajdonosa ennek az épületnek? - Egy grenadai holding. - Willard felmordult. Nyilván egy fedőcég; és innen a nyomok egyre messzebbre vezetnek. Bárkik is ezek az emberek, egyértelműen nem akarják felfedni kilétüket. - Ezt nem tiltja a törvény - jegyezte meg Marks. - Talán nem, de nekem mégis furcsa és gyanús. - Talán kicsit tovább kutathatnék. A belső tér úgy visszhangzott, mint egy székesegyház és a vastag kőfalak, a gótikus ívek, az aranyozott keresztek is mind templomi hangulatot idéztek. A vastag szőnyegek és a túlméretezett bútorok csak elmélyítették a nyomasztó csöndet. Olykorolykor átsétált valaki a színen, kurtán szót váltott az előcsarnok közepén álló íróasztal mögött ülő egyenruhás nővel, majd beleveszett az árnyékba. A légkör az új CIA-nál uralkodó hangulatra - mosolytalan segédszemélyzet és szomorúság - emlékeztette Marksot, már ahogy egykori kollégáitól hallotta. Ez valamelyest csillapította bűntudatát, amit azért érzett, mert a CIA-alkalmazottak egyikére vadászik, és különösen azért, mert nem volt Soraya mellett, amikor visszatért Kairóból, Másfelől Willard biztosította, hogy többet tud most segíteni Sorayának azzal, ha továbbjut. Így a tanácsai objektívebbnek tűnnek, ezért nagyobb lesz a súlyuk, mondta Willard. Mint kiderült, igaza volt. Marks egész biztosra vette, hogy egyedül ő lehet az, aki rá tudja venni a nőt, hogy, csatlakozzék a Treadstone-hoz. - Min gondolkozik? - kérdezte váratlanul Willard. - Semmin. - Rossz válasz. Az első számú teendőnk kigondolni, hogyan állítsuk helyre a titkos kapcsolatot Leonyid Arkagyinnal. - Mitől olyan fontos Arkagyin? Azt leszámítva persze, hogy ő végzett elsőként a Treadstone-nál, és az egyetlen, aki megúszta. Willard mereven bámult rá. Pedig általában nem bánta, ha szavait másoktól hallja viszont, főleg egy beosztott szájából. Az volt a gond Willarddal - az egyik gyönge pontja -, amint azt Marks, a CIA-nál valaha megfordult leggyorsabban tanuló ember, rögtön felismerte, hogy meg volt győződve saját felsőbbrendűségéről, és mindenkit ennek megfelelően kezelt. Marks gyanította, hogy ennek a gőgnek köszönhette Willard, hogy az évek során sikerült beszivárognia és megerősítenie pozícióját az NSA-nél. Sokkal könnyebb a gazdáktól úgy elfogadni a parancsot, hogy az ember tudja, éppen átveri őket. - Fáj, hogy ezt a szájába kell rágnom, Marks, de Arkagyin az agyában tárolja a Treadstone legféltettebb titkát. Conklin pszichológiai tréningnek vetette alá. - Mi a helyzet Jason Bourne-nal? - Amiatt, amilyenné Arkagyin vált, Conklin nem alkalmazta azt a technikát Bourne-on, így ebben az értelemben ők ketten különbözőek. - Hogyhogy? A részletekkel való törődéséről elhíresült Willard megigazította mandzsettáit, hogy teljesen egyformán álljanak. - Arkagyinnak nincsen lelke. - Tessék? - Marks úgy csóválta a fejét, mintha nem jól hallotta volna. - Ha nem tévedek, nem létezik olyan ismert tudományos vagy másmilyen technika, amely elpusztítja a lelket. Willard a szemét forgatta. - Az isten szerelmére, Peter. Én nem egy gépről beszélek egy sci-fi regényben. - Felállt. - De kérdezze meg lelkészét, ha legközelebb találkozik vele. Meg lesz lepve a válaszától. - Intett Marksnak, hogy kövesse. - Itt jön új gazdánk és főnökünk, Olivér Liss! Marks az órájára nézett. - Negyven percet késett.

*** Olivér Liss úgy nézett ki, úgy viselkedett, és valószínűleg úgy is gondolt magára, mint egy filmcsillag. Vonzó férfi volt, ahogy azt a hollywoodi elit el is várta, csakhogy rajta nem látszott, hogy ezért tett volna bármit is. Lehet, hogy egyszerűen csak remek géneket örökölt. Mindenesetre, ha belépett egy helyiségbe, minden fej felé fordult. Magas, sovány, kisportolt testének látványa minden férfiból irigységet váltott ki, akivel csak találkozott. Az italt tisztán, a húst véresen, a nőket fiatalon, szőkén és bögyösen szerette. Egyszóval pontosan olyanfajta férfi volt, amilyet Hugh Hefner maga elé képzelt, amikor megalapította a Playboyt. Liss, lépteinek ütemén nem változtatva, gépiesen mosolyogva intett nekik, hogy menjenek vele a Cerberus-kapun át a Monition Club belsejébe. Reggeli idő volt. A Monition Club hagyományai szerint egy téglafallal körülzárt teraszon szokták ezt az étkezést megejteni; a terasz egy elszeparált belső udvarra nézett, amely olyan ízlésesen volt elrendezve, akár egy díszkert, bár ebben az évszakban alig akadt látnivaló az öntöttvas kerítések mértani alakzatain kívül. Liss egy hatalmas, kőintarziás asztalhoz vezette őket. Méhviasz és drága kölni illata áradt belőle. Ma, mint egy vidéki úr, flanelnadrágot és tweedzakót viselt, valamint nyakkendőt, rajta vadászó rókákkal. Drága borjúbőr cipője tükörfényesre bokszolva ragyogott. Miután rendeltek, megitták frissen facsart gyümölcslevüket, és belekortyoltak üdítően friss francia kávéjukba, Liss a lényegre tért. - Tudom, hogy elfoglaltak voltak az új irodákba költözéssel és az elektronika birtokba vételével meg egyebekkel, de azt akarom, hogy ezt most mind tegyék félre. Felfogadok erre egy irodavezetőt, hiszen maguk ketten túl értékesek ahhoz, hogy ilyesmire pazaroljam az idejüket. - A hangja élénk volt, és úgy dörzsölte össze a kezét, mint egy szeretett nagybácsi, aki örül, hogy ismét összegyűlt a család. - Azt akarom, hogy mindketten egy dologra összpontosítsanak, és csakis erre az egyre. Úgy fest, hogy idő előtti halálakor Noah Perlis után maradt néhány elvarratlan szál. Willard kicsit meghökkent. - Csak nem azt kéri tőlünk, hogy a Black River mocskos ügyeiben turkáljunk? - Szó sincs róla. Fél évet töltöttem azzal, hogy megszabaduljak a segítségemmel létrehozott szervezettől, mert láttam, hogy a vesztébe rohan. Képzeljék csak el uraim, milyen érzés ez. - Fölemelte az egyik ujját. - Ó igen, Frederick, magának dereng, min mentem keresztül. - Megcsóválta a fejét. - Nem, Noah ezt személyesen nekem intézte, a Black Rivernél senki más nem tudott róla. - Hátradőlt, amikor felszolgálták a reggelijüket, aztán a lágytojás fölött folytatta. - Noahnál volt egy gyűrű. Drágán jutott hozzá, azt hiszem, egy személyes tragédia árán. Ez egy különös gyűrű. Noha látszólag egyszerű karikagyűrű, mégis jóval több annál. Tessék, nézzék meg ezeket. - Több színes fényképet adott körbe a szóban forgó tárgyról. - Mint látják,- több graféma, ha nagyon szakszerűek akarunk lenni - van a belsejébe vésve. - Mi az a graféma? - Egy nyelv írásrendszerének az alapegysége. Willard odapillantott. - De mi a fene ez a nyelv? - Egy mesterséges nyelv, az ősi sumérból, a latinból és csak az isten tudja, még milyen más holt nyelvekből összegyúrva. Valószínűleg olyanokból, amelyeket a modern világ nem ismer. - Azt akarja, hogy ezért az ügyért dobjunk félre mindent? - Marks hitetlenkedve nézett rá. - Minek néz bennünket? Indiana Jonesnak? Liss a falatot rágva, önelégülten mosolygott. - Ez nem olyan régi, maga nagyokos. Igazából nem lehet egy-két évtizednél régebbi. - Egy gyűrű? - Willard a fejét rázta. - Mit akar vele? - Szigorúan bizalmas. - Liss kacsintott, és oldalról megkocogtatta az orrát. - Mindenesetre a gyűrű Noah-nál volt, amikor Jason Bourne megölte. Világos, hogy Bourne azért ölte meg, mert meg akarta szerezni a gyűrűt. Marks megrázta a fejét. - Miért csinálta volna? Nyilván jó oka volt rá - Azt kell fejben tartania, hogy Bourne ismét gyilkolt, hidegvérrel. - Liss szigorú pillantást vetett rá. - Találja meg Bourne-t, és akkor megtalálja a gyűrűt. Gondosan feltörte a tojást, és mártogatni kezdte a sárgáját egy háromszögletű pirítósdarabbal. - Kaptam egy fülest, hogy Bourne-t a Heathrow érkezési csarnokában látták, tehát fogadhatunk rá, hogy Noah belgraviai lakásába ment. Kezdje ott. Minden részletet elküldtem magának, foglaltam helyet az esti heathrow-i gépre, tehát felkészülhet, és amint leszáll holnap reggel, csillogó szemmel vetheti magát a munkába. Willard félretette a fényképeket, és olyan arcot vágott, hogy Marks fejében megszólalt a vészcsengő. - Amikor ön felvállalta, hogy pénzeli a Treadstone-t - szólalt meg vészjóslóan halkan -, beleegyezett, hogy én irányítom a műveleteket. - Tényleg? - Liss úgy forgatta a szemét, mint aki fel akarja idézni az elhangzottakat. Aztán megrázta a fejét. - Nem, nem. Nem mondtam ilyet. - Ez... valami vicc? - Nem hiszem, nem. - Liss a szájába tette a pirítósdarabot, és élvezettel rágott. Különleges célokat tűztem ki magunk elé. - Willard külön hangsúlyozott minden szót. - Nyomós okom van rá, hogy a Treadstone-t gőzerővel újra beindítsam. Tisztában vagyok az orosz Leonyid Arkagyinnal kapcsolatos megszállottságával, de az a helyzet, Frederick, hogy nem maga indította újra a Treadstone-t, hanem én. A Treadstone szőröstől-bőröstöl enyém. Maga nekem dolgozik, és ha ezt másként gondolja, akkor valamit súlyosan félreértett. Marks gyanította, hogy Willardnak derengeni kezd: azzal, hogy a CIA-ról Olivér Lissre váltott, csupán csak felcserélte az egyik gyűlölt megbízót egy másikra. Ahogy ő maga mondta, amikor beszervezte Marksot: az ördöggel kötött alkuból nem

lehet visszatáncolni. Mindketten nyakig benne voltak. Liss is Willardot figyelte. Jóindulatúan mosolygott, és villájának tojásos hegyével a tányérjára bökött. - Inkább egyen, kihűl a reggelije! Miután evett pár falatot, és közben tovább olvasta Perlis beszámolóját az Arkagyin és Ozerov közötti véres viszálykodásról, Bourne visszatért Belgraviába, ezúttal abba az utcába, ahol egykor Tracy Atherton lakott. A kertvárosias környéken hűvös volt az ereszek körül kavargó ködtől, amely beburkolta a sorházak kéményeit. Tracy háza ápolt, takaros volt, a szomszédos házakhoz hasonlóan. A bejárati ajtóig meredek lépcső vezetett, fent egy réztáblára vésve a hat lakásban lakók neve, Megnyomta a T. Atherton név melletti csengőt, mintha a lány még élne, ő pedig egy délutáni látogatásra érkezett volna, meghitt pihenésre és iszogatásra, falatozásra, szerelmeskedésre. kis csevegésre a művészetről és annak hosszú történetéről. Meglepődött, amikor berregést hallott, és a kapu kinyílt. Belépve egy keskeny, homályos és nyirkos, hideg előtérben találta magát. Tracy lakása a harmadik szinten volt, ahová keskeny, nagyon meredek lépcső vezetett fel, melynek fokai a súlya alatt megmegnyikordultak. Megtalálta a szint távolabbi végébe vezető utat, és eszébe jutottak a lány szavai: „Van egy kis kert hátul, egy virágzó körtefával, tavasszal egy fecskepár költ rajta.” Úgy képzelte, a fecskék most is ott fészkelnek. Keserédes gondolat volt ez. Közeledtére résnyire kinyílt az ajtó. A hátulról megvilágított alak láttán egy pillanatra megtorpant. A szíve kalapált - egészen biztosra vette, hogy Tracyt látja. Magas, karcsú, szőke. - Igen? Segíthetek? A nő szemét látva a varázslat megtört; barna volt, nem kék, és nem volt olyan nagy, mint Tracyé. Bourne fellélegzett. - A nevem Adam Stone. Tracy barátja voltam. - Ó, igen,.Tracy mesélt magáról. Nem nyújtott kezet. Az arca közömbös maradt. . - Chrissie Lincoln vagyok, Tracy húga. - Még mindig nem mozdult el az ajtóból. - Egy madridi repülőúton ismerkedett meg magával. - Valójában Madridból Sevillába repültünk. - Úgy van. - Chrissie óvatosan méregette. - Trace nagyon sokat utazott, még jó, hogy szeretett repülni. Bourne rájött, hogy vizsgáztatják. - Utált repülni. Öt perccel azután, hogy bemutatkozott, rosszul lett. - Hiába várta, hogy a nő mondjon valamit, ő szólalt meg: - Bemehetek? Tracyről szeretnék magával beszélni. - Azt hiszem, igen. - A nő szinte vonakodva, de félreállt. Bourne besétált, a nő becsukta mögötte az ajtót. Tracy igazat mondott, a lakás parányi volt, de éppen olyan szép, mint ő maga. Vajszínű és mély narancssárga bútorok mindenütt, az ablakokat krémszínű függöny keretezte, itt-ott pöttyös párnákat és a falon állatokat ábrázoló fotókat látott. Átvágott a nappalin, és bement a hálószobába. - Konkrétan keres valamit, Mr. Stone? - Szólítson Adamnek. - Valahogy tudta, hogy franciaablak nyílik a hátsó részre, és a kertben ott áll a körtefa. - A fecskéket keresem. - Tessék? - A nő hangja kicsit magasabb volt a nővéréénél, és jóval gyorsabban beszélt. - Tracy mesélte, hogy tavasszal egy fecskepár fészkel a körtefán. A nő mellette állt, a hajából citromillat áradt. Olcsó férfi pamutinget viselt feltűrt ujjakkal, naptól barna karja kilátszott. Farmernadrág volt rajta, de nem a divatos fazonú, hanem egy strapabíró Levi's, a szára felhajtva, hozzá olcsó, lapos sarkú cipőt húzott, kopott, elnyűtt sarokkal. Nem hordott ékszert, még karikagyűrűt sem. De a vezetékneve Lincoln, nem pedig Atherton. - Látja őket? - kérdezte elfúló hangon. - Nem - felelte visszafordulva Bourne. A nő megdermedt, és hosszan hallgatott. - Chrissie? Amikor a nő nem válaszolt, Bourne kiment, hozott neki a konyhából egy pohár hideg vizet. A nő szó nélkül elvette, és lassan az utolsó cseppig kiitta, mintha orvosság lett volna. Amikor letette a poharat, Bourne-hoz fordult. - Tartok tőle, hogy hiba volt magát beengednem. Örülnék, ha elmenne. Bourne bólintott. Látta a lakást; nem tudta mire számított, mit fog találni, talán semmire; de Tracy illatát mintha még ott érezte volna a levegőben. A Kartúmban együtt töltött éjszaka sokkal bensőségesebb volt, mintha szeretkeztek volna. Később a felfedezés, hogy Tracy Leonyid Arkagyinnak dolgozott, hidegzuhanyként érte. De a Tracy halála utáni hetekben nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valami hiba van az egyenletben. Nem abban kételkedett, hogy a lányt Arkagyin bérelte fel, csak a lelke mélyén nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a történet nem ennyire egyszerű. Talán valamiféle bizonyíték után kutatva jött ide, valamiért, ami megerősíthette volna a gyanúját. Visszamentek a bejárathoz, Chrissie kinyitotta előtte az ajtót. Amikor Bourne éppen kilépni készült, nő megszólalt. - Mr. Stone... - Adam. Chrissie próbált mosolyogni, de nem sikerült, arca feszültnek, fájdalmasnak látszott. - Maga tudja, mi történt Kartúmban? Bourne tétovázott. Kinézett a lépcsőházba, de csak Tracy vérrel borított arcát látta maga előtt, amint az ölében tartotta. - Kérem. Tudom, hogy nem voltam valami szívélyes. Össze vagyok zavarodva, amint látja. - Félreállt, hogy Bourne ismét beléphessen.

Bourne megfordult, egyik kezével a félig nyitott ajtót fogta. - A halálát baleset okozta. Chrissie félve, de várakozón nézett rá. - Ezt honnan tudja? - Ott voltam. Látta, hogy a nő arcából kiszalad a vér. Mereven nézte Bourne-t, mintha nem tudná levenni róla a szemét, mintha lelki szemei előtt iszonyatosan tisztán egy elképzelt baleset képei peregnének, - Elmeséli, hogyan halt meg? - Nem hiszem, hogy hallani akarja a részleteket. - De igen - jelentette ki a nő. - Szeretném. Muszáj... muszáj tudnom. Az egyetlen testvérem volt. Bezárta az ajtót, egy karosszékhez ment, de nem ült le. Megállt mögötte, tekintete a semmibe révedt. - Egy poklot éltem meg, amióta megkaptam a hírt. Egy testvér halála... El se tudom mondani, milyen. Bourne nézte, ahogy ott áll, ujjával a fotel magas, ívelt támláját szorítva. - Üvegszilánkok záporoztak rá, és az egyik bele fúródott a testébe. Perceken belül elvérzett, semmit sem tehettünk ellene. - Szegény Trace. - Chrissie olyan erővel markolta a széket, hogy ujjai elfehéredtek. - Könyörögtem neki, hogy ne menjen oda, könyörögtem, hogy ne vállalja el azt az átkozott megbízást. - Miféle megbízást? - Azt a nyavalyás Goyát. - Mesélt magának a Goyáról? - Nem a festmény, hanem a megbízás miatt. Azt mondta, ez lesz az utolsó. Azt akarta, hogy tudjam. Mert, azt hiszem, tudta, hogy helytelenítem, amit csinál. — Megremegett. - A fekete festmény. Gonosz. - Úgy mondja, mintha valami eleven dologról beszélne. A nő visszafordult feléje. - Bizonyos értelemben az volt, mert kapcsolatban volt azzal az emberrel. - Arkagyinnal? - Nekem sosem mondta meg a nevet. Annyit összeraktam magamnak, hogy ő adta Tracynek a rendkívül veszélyes megbízásokat, de olyan jól megfizette, hogy Tracy valamennyit elfogadta, legalábbis ezt mesélte nekem. - Nem hitt neki? - Ó, dehogynem. Fiatalkorunkban megfogadtuk, hogy sosem hazudunk egymásnak. A nő haja egy árnyalattal sötétebb volt, mint a nővéréé, sűrűbb, dúsabb, arca kicsit szögletesebb, nyíltabb. És jóval gondterheltebb is. - A gondok felnőttkorunkban kezdődtek. Biztosra veszem, hogy rengeteg olyasmi volt a magánéletében, amit nem akart kiteregetni. És maga nem erőltette. - Ő választotta a titkolózást - mondta a nő védekezőn. - És én tiszteletben tartottam a kívánságait. Bourne követte a nőt a hálószobába. Az úgy nézett körül, mint aki elkábult, mintha elveszítette volna, és megmagyarázhatatlan módon nem találná a nővérét. Karjait összefonta, mintha az érzéseit akarná titkolni. - De egy dologban biztos vagyok. Az a férfi egy szörnyeteg.. Tracy nem önként dolgozott neki. Biztos, hogy valamivel a markában tartotta. Ez megerősítette Bourne gyanúját. Lehet, hogy nőnek végül is van a számára valami mondandója. - Van ötlete, hogy mi lehetett az? - Már mondtam, Tracy nagyon tudott titkolózni. - Szóval nem tud visszaemlékezni semmire… Például, hogy furcsa választ adott a maga kérdéseire, vagy ilyesmi? - Semmire. - Chrissie szinte szótagolva ejtette ki a szót. – Úgy értem, egyvalamire éppen… de az nevetséges. - Nevetséges? Miért? - Emlékszem, egyszer… Beszélgettünk. Én kimerítően beszámoltam már a velem kapcsolatos hírekről. Hirtelen nem akadt semmi mondandónk. Nevetve mondtam neki valami olyasmit, hogy rejteget valakit az ingujjában. Bourne fölkapta a fejét. - És? - Szerinte ez nem volt vicces. Annyi biztos, hogy nem nevetett. Én valami fiúra vagy férjre gondoltam, de ő egészen indulatosan jelentette ki, hogy számára egyedül én vagyok a család. - Nem gondolja… - Nem, nem gondolom – vágta rá Chrissie határozottan. – Ez egyáltalán nem vallott volna rá. Nem jött ki a mamával, papával, velük kapcsolatban mindenen megsértődött. Ők pedig Tracy lázadó természetén sértődtek meg. Én voltam a jó kislány, tanár lettem Oxfordban, az apám nyomdokain haladtam. De Trace … csak az isten tudja, mit gondoltak róla, mit művel. Egyébként tizenhárom éves korától fogva viaskodtak egymással, míg aztán egy szép napon Tracy kiviharzott a házból, és sosem tért vissza. Nem, annyit mondhatok, hogy ő nem akart saját családot. - És maga ezt szomorúnak találta. - Nem - felelte dacosan Chrissie. - Tiszteletre méltónak találtam. - Na, legalább Bourne után kell mennünk - jegyezte meg Marks. - Ne legyen ostoba! - csattant fel Willard. - Liss még csak meg sem említette, hogy ez valami békeajánlat, mert tudta, hogy a képébe röhögnék. Tudja, hogy én vagyok a világon az egyetlen személy - de legalábbis az ő irányítása alatt -, aki el tud jutni Bourne-hoz úgy, hogy nem törik ki a nyaka. Ő kezdettől fogva így tervezte, ezért támogatta a Treadstone-t, én pedig a

kezére játszottam. - Ez rohadtul magas ár egy gyűrűért - mondta Marks. - Nagyon ritka, drága vagy fontos lehet. - Szeretném még egyszer megnézni a bevésésről készült fényképet - mormogta Willard. - Ez az egyetlen esélyünk, hogy valamit kiderítsünk a gyűrűről, mert Liss nem fog semmit elárulni. A Mallon sétáltak, a Washington-emlékműtől a Lincoln emlékmű felé, kezüket a felöltőjük zsebébe dugva, előredőlve a szélben, de az utolsó pillanatban úgy döntöttek, letérnek a Vietnamban elesett katonák emlékműve felé. Útközben mindketten a maguk módján ellenőrizték, nem akaszkodott-e rájuk, nem követi-e őket valaki. Senkiben sem bíztak, legkevésbé Oliver Lissben. Megálltak, Willard a falra meredt, amely az örök árnyékban áll komoran. Mélyet sóhajtott, és becsukta a szemét. Apró, titokzatos mosoly suhant át az arcán. - Azt hiszi, mattot adott, de a királynőmet nem állítja meg. Marks megrázta a fejét. - Fogalmam sincs róla, miről beszél. Willard szeme felvillant. - Soraya Moore-ról. Marks riadtan nézett rá. - Jaj, ne. - Mondtam magának, hogy próbálja meg beszervezni, és maga megtette. Két egyenruhás veterán jött le a hosszú rámpáról, amely méltóságteljesen futott végig a fal mentén, de a hősök névtáblája előtt ért véget. Az egyik tolószékben tolta a másikat, akinek hiányzott a lába. Egy kis csokrot és egy faállványra erősített, miniatűr amerikai zászlót nyújtott át barátjának. Az a fal lábához helyezte a tárgyakat, ahol örök időkre bevésve állt a honfitársak neve. Willard szeme csillogott, amint elfordította tekintetét a jelenetről. - Megvan a számára az első megbízásom: találja meg Leonyid Arkagyint. - Azt mondta, elvesztette őt - mutatott rá Marks. - Hol fogja Soraya elkezdeni a keresést? - Az az ő gondja - felelt Willard. - Okos lány, figyelemmel követtem a pályafutását, amióta a Typhon csúcsára emelkedett. - Mosolygott. - Legyen magában némi hit, Péter. Soraya első osztályú anyag, és magával és velem szemben van egy nagy előnye: nagyon jó külsejű nő. Roppant kívánatos - ami annyit jelent, hogy Arkagyin megérzi az illatát, mielőtt Soraya egy sarokra megközelítené. - Agyában száguldottak a gondolatok. - Azt akarom, hogy álljon rá Arkagyinra, mesélje el nekem, mit csinál, és miért csinálja. A két veterán lehajtotta a fejét, és a turisták és más veteránok jövés-menése közepette az emlékeikbe merültek. Némelyikük olykor megérintett egy nevet. Egy japán idegenvezető magasra emelt sárga zászlóval maga köré gyűjtötte fényképezőgépeket kattintgató nyáját. Marks beletúrt a hajába. Nem várhatja el tőlem... Micsoda? Jézusom, maga azt akarja, hogy én vegyem rá, hogy...? Willard úgy nézett rá, mintha citromba harapott volna. - Maga mióta ilyen becsületes kiscserkész? - A barátom, Fred. Régóta. - Ebben az iparágban nincsenek barátok, Péter, csak elnyomottak. Én Liss rabszolgája vagyok, maga az enyém, ő pedig a magáé. Ez így működik. Marks olyan mogorván nézett, ahogyan Willard a Liss-szel elköltött reggeli után. - Adja meg neki a megbízást, mielőtt még elindulunk a repülőtérre - Willard az órájára nézett -, ami azt jelenti, hogy alig hat órája van felkészülni Londonra, és végrehajtani a dolgot. - Ahogy elmosolyodott, a teljes fogsora kivillant. - Több mint elegendő idő egy olyan okos fickónak, mint maga, nem gondolja?

7. - Ideje indulnom - mondta Bourne. - Mindkettőnknek aludnunk kellene. - Nem akarok aludni menni - mondta Chrissie bágyadt mosollyal, majd énekelni kezdett. - „Éjjel a rossz álmok..." - Kérdőn fölvetette a fejét. - Kate Bush. Ismeri a számait? - Ez az Üvöltő szelek-ből van, ugye? -- Igen, a lányom, Scarlett nagy rajongója. Elmúlt éjfél. Bourne kimerészkedett egy indiai étterembe vacsoráért. Tracy lakásán sietve bekapott néhány falatot, aztán Chrissie-t nézte, ahogy eszik. Tekintettel arra, ami a banknál történt, a legjobb, ha nem merészkedik túl messzire, még a szállodájába sem megy vissza. A kanapén vele szemben ülő nőt nézve eszébe ötlött egy másik beszélgetés, amelyet Tracyvel a halála előtti estén, a kartúmi szállodában folytatott. „Gondolatban bárki lehetsz, bármi csinálhatsz Minden alakítható, míg a való világban változást elérni - bármilyen változást - irtózatosan nehéz, gyötrelmes erőfeszítés." „Felvehetsz egy teljesen új személyazonosságot” - felelte neki Bourne -, „olyat, amellyel változást elérni kevésbé nehéz, ha nem zavar, hogy teljesen el vagy szigetelve." - A halála előtti éjjelen - szólalt meg -, mondott nekem valamit, amitől azt hittem, hogy egy másik időben, más helyen örült volna, ha saját családja lett volna. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a nőnek elakadt volna a lélegzete. De összeszedte magát, és folytatta: - Tudja, az a vicces, vagy inkább piszokul tragikus, ha most belegondolok, hogy néha irigyeltem őt. Nem volt lekötve, sosem volt férjnél, oda ment, ahová kedve tartotta, akkor, amikor akart, és ő így is tett. Imádott belevágni bármilyen kalandba. Mintha a veszély... nem is tudom ... valami dopping lett volna a számára. A feszültség hajtotta, tudja, ahogyan az ember a hullámvasúton érzi magát, vagy amikor olyan gyorsan száguld, hogy szinte elveszti az uralmát az autó fölött. - Keserűen fölnevetett. - Amikor legutóbb hullámvasúton ültem, nekem felfordult tőle a gyomrom. Lelkének egy része együtt érzett a nővel, de a másik, profi része, az igazi Bourne, azt kereste, hogyan kerülhetne még közelebb hozzá, hogy kiderítse, van-e még valami, amit Chrissie elmondhat neki Tracyről és a lány Leonyid Arkagyinhoz fűződő, rejtélyes kapcsolatáról. Csak egy eszközt látott a nőben, aki segíthet célhoz elérni, egy ugródeszkát, nem emberi lényt. Gyűlölte magát, amiért így érez, de részben ennek az érzéketlenségnek köszönheti a sikereit. Ilyen volt, vagy legalábbis a Treadstone ilyenné tette. Mindenesetre akár jó, akár rossz: kiválóan képzett, nagyon ügyes. Mint Arkagyin. És mégis szakadék tátong közöttük - olyan mély, hogy Bourne nem látott a mélyére. Ő és Arkagyin e szakadék fölött álltak, szemben egymással, amit rajtuk kívül más nem láthatott; egymás elpusztításának módját keresték, úgy, hogy közben ne okozzák a saját vesztüket is. Volt, amikor eltöprengett, vajon ez lehetséges-e. Vagy ahhoz, hogy a világ megszabaduljon az egyiküktől, mindkettőjüknek vesznie kell? - Tudja, mit kívánok? - fordult feléje a nő, - Emlékszik a Superman című filmre? Kétségkívül nem nagy film... Amikor Lois Lane meghal, Superman gyászában egyre gyorsabban és gyorsabban repül a föld körül, a hang sebességénél is gyorsabban, végül olyan gyorsan, hogy visszaforgatja az időt addig a pillanatig, mielőtt megölték Loist, és megmenti a nőt. - Tekintete megállapodott Bourne arcán. – Bárcsak Superman volnék. - Visszaforgatná az időt, és megmentené Tracyt. - Ha tudnám. De amit a forgatókönyvírók megengedtek Supermannek a filmben, azt én nem tehetem. Csak legalább... legalább érteném, mi a francot csináljak ezzel a fájdalommal, - Megpróbált mélyet sóhajtani, de csak fuldoklott a könnyeitől. - Úgy érzem meg vagyok béklyózva, egy vasmacskát kötöttek a lábamra, vagy Tracy holttestét, hideg és merev, és soha többé nem mozdul. - Ez az érzés elmúlik - szólalt meg Bourne. - Igen, feltételezem, de mi van, ha én nem akarom? - Követni akarja őt a sötétségbe? Mi van Scarlettel, akkor vele mi lesz? Chrissie elvörösödött és felpattant. Bourne követte őt a hálószobába, ahol meglátta, hogy a nő a franciaablakon át a körtefát nézi, amely most ezüstös holdfényben fürdött. - A francba, Tracy, miért mentél el? Ha most itt| volna, esküszöm, kitekerném a nyakát. - Vagy legalább megígértetné vele, hogy többé nem lesz köze Arkagyinhoz. Bourne azt remélte, ha újra szóba hozza Arkagyint, felidézhet egy emléket a nőben, amely esetleg elkerülte a figyelmét. Érezte, hogy ez jelentős fordulat lehet. Nem akaródzott elmennie, amíg a nő ki nem dobja. De nem gondolta, hogy Chrissie megteszi, mert ő volt az egyedüli kapocs közte és a nővére között, ő ott volt, amikor Tracy meghalt. Ez a világot jelentette számára, és érezte, hogy közelebb hozza őket egymáshoz, kicsivel elviselhetőbbé teszi Tracy hirtelen halálát. - Chrissie - kérdezte óvatosan -, említette valaha Tracy, hogyan ismerkedett meg vele? A nő megrázta a fejét. - Talán Oroszországban, Szentpéterváron...? Odautazott, hogy megnézze az Ermitázst. Emlékszem, mert úgy volt, hogy én is vele utazom, de aztán Scarlett fülgyulladást szedett össze magas lázzal, egyensúlyzavarokkal meg ilyenekkel. - Csóválta a fejét. – Istenem, mi ketten mennyire különböző életet éltünk! És most… most meg itt tartunk. Scarlett nagyon ki fog borulni. Felvonta a szemöldökét. - Mért jött ide, Adam? - Mert akartam valamit, ami őrá emlékeztet, és mert nem volt hova mennem. - Véletlenül mondta ki, de ez volt az igazság, vagy legalábbis abból annyi, amennyit kész volt megosztani a nővel. - Én sem tudtam volna máshová menni - sóhajtott Chrissie. - Scarlett a szüleimnél volt látogatóban, ami kor befutott a hívás. O remekül érzi ott magát azóta is. - Szeme a férfira szegeződött, de a figyelme ismét máshol járt. - Természetesen körülnézhet, vigyen el bármit, ha egy emléktárgyat akar.

- Hálásan köszönöm. A nő szórakozottan bólintott, majd visszafordult a kert felé, és tovább tanulmányozta a rügyező körtefát. Kisvártatva aprót sóhajtott. - Ott vannak! Bourne felkelt, és odaállt mellé az ablakhoz. - Visszatértek - mondta. - A fecskék. Arkagyin hajnalban ébredt, belebújt az úszónadrágjába, és kiment szörfözni. Az égen kormoránok és pelikánok köröztek, a homokban falánk sirályok csipegették fel az előző éjszakai buliról ott maradt darabokat. Dél felé siklott, amíg az egyik nagy üdülőklub területére nem ért, ott visszafordult. Utána belevetette magát a vízbe, és negyven percet úszott. Amikor visszatért a kolostorba, több mint húsz üzenet várta a mobiltelefonján. Az egyik Borisz Karpovtól jött. Lezuhanyozott, felöltözött, majd friss gyümölcsöt vágott fel magának, ananászt, papaját, banánt és narancsot. Az édes falatokat nyakon öntötte joghurttal és befalta. Éppen Mexikóban kezdett megtanulni egészségesen táplálkozni, állapította meg magában. Kézfejével megtörölte a száját, fölvette a telefont, és lebonyolította az első hívást. Tájékoztatták, hogy a legújabb szállítmány Gustavo Morenon keresztül nem érkezett meg az ügyfélhez. Késik, vagy esetleg elveszett - ezt pillanatnyilag, mondták, képtelenség megállapítani. Utasította az embereit, hogy tájékoztassák a fejleményekről, majd letette. Ezzel a szállítmánnyal tehát személyesen kell foglalkoznia, és szükség esetén kemény büntetéseket kell kiosztania. Beütötte Karpov számát. - A Los Angeles-i repülőtéren vagyok - szólt bele Borisz Karpov. - Mi legyen? Személyesen találkozunk - közölte Arkagyin. - Van egy késő délelőtti járat Tucsonba. Telefonáljon oda, és rendeljen egy bérautót, egy kétüléses kabriót. Minél régebbi és leharcoltabb, annál jobb. - Közölte Karpovval az utasításokat és az útirányokat. – Érkezzen leeresztett tetővel. Készüljön fel a találkozási ponton egyórás vagy hosszabb várakozásra, amíg megállapítom, hogy teljesítette-e a megállapodásunkat. Világos? - Ott leszek - mondta Karpov - napnyugta előtt. Bourne még ébren volt, a lakás, az épület, a környék zajait figyelte, magát az élő Londont. Odafordította a fejét, amikor Chrissie megjelent a nappaliban. Egy órával korábban, négy felé, a nő visszavonult a hálószobába, de az éjjeli lámpa fényéről és a neszből, és a neszből, ahogy a könyvét lapozta, Bourne tudta, hogy még nem aludt el. Valószínűleg meg sem próbálta. - Még nem alszik? - Lágy, szinte búgó hangon beszélt, mintha most ébredt volna fel. - Nem. - Bourne visszaült a kanapéra, agya nyugodt és tompa volt. De nem jött álom a szemére. Egyszer úgy vélte, a nő sóhajtozását hallotta, de csak a város hangjait hitte annak, A nő odament, s leült a kanapé másik sarkára, a lábát maga alá húzta. - Szeretnék itt maradni, ha nem gond. Bourne bólintott. - Semmit sem mondott magáról. Bourne egy szót sem szólt; nem volt kedve hazudni neki. Odakint elment egy autó, majd még egy. A csöndben fölugatott egy kutya. A város lenyugodott mintha jégbe fagyott volna, még a szíve sem vert. Halvány mosoly suhant át a nő arcán. - Éppen, mint Trace. Kis idő múltán elnehezültek a szempillái, Összegömbölyödött, mint egy macska, és pillanatokon belül mélyen aludt. Nem sokkal később Bourne is. - Hát te megőrültél - mondta Soraya Moore - nem fogom elcsábítani Arkagyint sem a te, sem Willard, sem senki más kedvéért. - Megértem az aggályaidat - szólalt meg Marks. - De... - Nem, Peter, nem hiszem, hogy megérted. Őszintén és komolyan nem hiszem. Különben nem lett volna semmi de. Felállt, és a korláthoz sétált. Georgetownban, a csatornánál ültek egy padon. A város fényei ragyogtak, hajók aludták álmukat ringatózva a kikötőben. Mögöttük fiatalok sétáltak, iszogattak egymáshoz bújva. Kellemes, enyhe éjszaka volt, csak egyegy apró felhő suhant át a piszkos színű égen. Marks fölállt, és utánament. Sóhajtott, mintha ő lett volna megbántva, ami csak tovább dühítette Sorayát, - Miért van az - fakadt ki -, hogy a nőket ennyire unják, csak a testüket használják?! Ez költői kérdés volt, Marks jól tudta. Gyanúja szerint a nőt az dühítette leginkább, hogy éppen ő – egy jó és megbízható barát - kéri ezt tőle. Persze ez volt Willard terve. Tudta, hogy az ötletet Soraya sértőnek fogja találni, még inkább, mint más, kevésbé öntudatos nők; és Willard tudta, hogy Marks az egyetlen személy, aki képes lesz rávenni a nőt, hogy vállalja el megbízást. Marks teljesen biztosra vette, hogy ha Willard személyesen próbálkozott volna, Soraya szó nélkül faképnél hagyta volna, vagy legfeljebb annyival: bassza meg. És mégis, ahogy Willard nyilván előre látta, Soraya most itt volt. Noha látszólag füstölgött, nem mondta neki, hogy bassza meg. A nőknek az évszázadok alatt, mialatt a férfiak módszeresen elnyomták őket, páratlan leleménnyel sikerült kitalálniuk, hogyan kapják meg, amit akarnak: pénzt, hatalmat, pozíciót, a férfiak által uralt társadalomban. - Nincs szükségem kioktatásra a nők társadalmi szerepéről! – csattant fel Soraya. Marks úgy döntött, nem törődik a megjegyzésével. - Bármit gondolsz is, az vitathatatlan tény, hogy a nőknek van egy páratlan képességük. - Abbahagynád már a páratlan szajkózását? - Képesek vagytok a férfiak figyelmének a felkeltésére, elcsábítani őket, megtalálni páncélzatukon a rést, felhasználni ellenük a gyengeségüket. Te jobban tudod nálam, milyen félelmetes fegyver lehet a szex, ha okosan alkalmazzák. Ez különösen igaz a titkosszolgálatoknál. – A nő felé fordult. – A mi világunkban.

- Jézusom, micsoda egy faszi, vagy… - Soraya a korlátra hajolt, ujjait összefonta. Marks előhúzta a mobilját, előhívott egy fényképet Arkagyinról, és odaadta Sorayának. - Jóképű pasi, nem? Vonzó is, úgy hírlik. - Undorító vagy. - Nem áll jól neked a sértődöttség. - De Arkagyinnal kefélni, az igen? – Odanyújtotta a férfinak a mobiltelefont, de az nem vette el. - Küzdj ellene, amennyit akarsz, de tény marad, hogy kém vagy, ez a munkád. Még pontosabban, ezt az életet választottad. Senki sem erőltette rád. - Nem? Akkor most mit csinálsz? A férfi számított erre a reakcióra. - Nem adtam neked ultimátumot. Felállhatsz, és bármikor kisétálhatsz. - És aztán? Semmim sem lesz, semmi sem leszek. - Visszamehetsz Kairóba, hozzámehetsz Amun Chalthoumhoz, gyerekeket szülhetsz. Ezt nem rosszindulatúan mondta, de bántó vagy inkább aljas megjegyzésnek tűnt. Mindenesetre a nő így érezte. És hirtelen tisztán felismerte, hogy M. Errol Danziger milyen hihetetlenül kicseszett vele az utolsó, ocsmány húzásával. A CIA-nál vége, ami elég baj, de a pasasnak gondja volt rá, hogy ne kaphasson állást egyetlen más kormányügynökségnél sem. Egy kockázatkezelő magánvállalat sem jöhetett szóba; nem akart egy olyan zsoldos szervezettel kapcsolatba keveredni, mint amilyen a Black River. Elfordult, és a szája szélét harapdálta, hogy visszatartsa a csalódottság könnyeit. Úgy érezte magát, ahogy a képzeletében a nők azokban a korokban, amikor bemerészkedtek a férfiak világába, parancsokat kaptak. magukba fojtották véleményüket, a szex után elsuttogott titkokat szedték össze, amíg eljött a nap…' - A fickó nem ismeretlen neked - mondta Marks, ügyelve rá, hogy hangjából ne érződjek ki a nógatás. - Olyan szar alak, amilyen, Raya. A bevágódás nála olyasmi, amit te jól csinálnál. - Mindannyian ezt mondjátok. - Nem, mi valamennyien azt tesszük, amit tennünk kell. Ennyi az egész. - Könnyen beszélsz, nem tőled kérik, hogy... - Te nem tudod, tőlem mit kértek. Soraya megint elfordult. Marks nézte, ahogy a csatornát, a vízen tükröződő fényeket figyeli. Tőlük balra fiatalok csoportja ácsorgott. Hirtelen nevetésben törtek ki, egyre hangosabban kacagtak. - Mit nem adnék most, ha közéjük tartozhatnék - mondta halkan Soraya. - Nem volna gondom ebben a kurva világban. Marks halkan, megkönnyebbülten sóhajtott, tudva, hogy a nő lenyeli a keserű pirulát, amit átnyújtott neki. Elvállalja a megbízatást. - Különös, tényleg nagyon különös. - A reggeli nap meleg fényében Chrissie a bevésést vizsgálgatta az aranygyűrű belsejében, amit Bourne Noah Perlistől vett el. - Értek a nyelvészethez - jegyezte meg Bourne, de ez nem egy ismert nyelven van, ugye? - Hát, nehéz megállapítani. Vannak sumér írásjelek, talán latin is, noha ez a nyelv sem az egyik, sem a másik. - A férfira nézett. - Honnan szerezte? - Ugye értelmetlen? A nő a fejét rázta. - Nincs értelme. Chrissie kávét készített, amíg Bourne a mélyhűtőben kutatott. Két péksüteményt húzott elő, bár a zacskóra rakódott jégkristályok alapján már jó ideje ott lehettek. Találtak egy kis lekvárt, és állva ettek! Mindketten feszültek voltak, egyikük sem említette az előző éjszakát. Aztán Bourne megmutatta neki a gyűrűt. - De ez csak az én véleményem, és én korántsem vagyok szakértő. - Visszaadta a férfinak. – Az egyetlen módja, hogy biztosan megtudjuk, ha elvisszük Oxfordba. Van egy barátom, aki az Ősi Dokumentumok Kutatóközpontjában professzor. Ha megfejthető, neki biztosan sikerül. Éjfél is elmúlt, amikor R. Simmons Reade hadnagy ráakadt a főnökére egy éjjel-nappal nyitva tartó virginiai fallabdapályán, ahol a CIA igazgatója hetente háromszor két izzasztó órát töltött el egy ottani edző társaságában. Reade volt a CIA-n belül az egyedüli, aki szorongás nélkül közölhetett rossz hírt Danzigerrel. Ő volt Danziger szemében az éltanuló, amikor rövid ideig tanított az NSA titkos Különleges Műveletek Akadémiáján, amelyet az Öreg, aki megvetett mindent, amit az NSA támogatott, Különleges Szolgálatok Akadémiájának szokott nevezni, hogy tréfálkozva a rövidített nevén emlegethesse.4 Reade végigülte az utolsó játszmát, majd, hogy észrevetesse magát az igazgatóval, besétált az izzadságszagú pályára. Danziger az edző felé nyújtotta az ütőjét, törülközőt tekert a nyaka köré, és odasétált szárny segédjéhez. Mekkora a baj? - Nem volt szükség bevezetésre; s tény hogy Reade ilyenkor kereste, és úgy döntött, telefonálás helyett személyesen idejön, sokat elárult. - Bourne semlegesítette a kivégzőosztagot. Vagy halottak, vagy rendőri őrizetben vannak. - Jézusom! - fakadt ki Danziger. - Hogy csinálja ezt Bourne? Nem csoda, ha Bud úgy gondolta, nekem kell átvennem a céget. Egy padhoz sétáltak, leültek. Senki más nem volt a pályán, csak a légkondicionáló zümmögött. - Bourne még Londonban van? Reade bólintott. - E pillanatban, uram, ott van. - És, hadnagy, Coven ott van? 4

Academy of Special Services, ASS ('segg').

Danziger csak olyankor használta megszólításként a rendfokozatát, amikor igazán begurult. - Igen, uram. - Miért nem lépett közbe? - Túlzottan nagy volt tömeg, túl sok volt a tanú, hogy elkaphassa az utcán Bourne-t. - Más lehetőségek? - Sajnos nincsenek - felelte Reade. - Tegyek valamit ez ügyben? Utol tudom érni az embereinket az NSA-nál... - Majd a maga idejében, Randy. Nem csaphatok nagy lármát, és nem vethetem be nagy számban embereimet. A leosztott lapokból kell kihoznunk legjobbat. - Ha embert kell ölni, uram, Coven átkozottul jó. - Remek. - A CIA igazgatója a combjára csapott és felállt. - Közölje vele, hogy szabad kezet kap, bármibe kerül is, csak kapja el Bourne-t.

8. Miután Peter Marks megbízta, hogy találja meg és hálózza be Arkagyint, Soraya Moore visszament Delia Trane lakásába, és ott húzta meg magát. Az utóbbi két órában mobiltelefonján a Typhon-os ügynökeivel beszélt. Noha a Typhon már nem az övé volt, az általa felfogadott embereket ő képezte ki, pártfogolta nagy szaktudást igénylő munkájukban, hogy figyeljék a különféle szunnita és síita kádereket, lázadó csoportokat, dzsihádistákat, valamint a Közel- és Távol-Kelet szinte minden országában működő szakadár politikai kalandorokat, és beszivárogjanak közéjük. Akárki volt is éppen a parancsnokuk, akárki irányította is a Typhont, hozzá hűségesek maradtak. Éppen Juszeffel, kartúmi kapcsolatával beszélt. Arkagyint jól ismerték a világnak abban a zugában, mivel fegyverek zömét ő szállította. - Arkagyin nincs a Közel-Keleten - közölte Juszef – és nem bújt el az azerbajdzsáni hegyek között sem. - És sehol sincs Európában, Oroszországban vagy Ukrajnában, erről már megbizonyosodtam - mondta Soraya. - Tudod, miért rejtőzött el? - Dmitrij Maszlov, az egykori pártfogója fatvát, vagy akárhogy hívják az oroszok, bocsátott ki ellene. - Meg tudom érteni miért -jegyezte meg Soraya. - Maszlov felfogadta, hogy vegye el Nyikolaj Jevszentől a fegyverüzletet, amit jó pár héttel azelőtt ütött nyélbe Kartúmban. Ehelyett lelépett Jevszen teljes ügyféllistájával, amelyet egy számítógépes szerveren tároltak. - Azt beszélik, hogy Maszlov majdnem elkapta Bangalorban Arkagyint, de kicsúszott a keze közül és felszívódott. - Manapság - vetette közbe Soraya – senki sem tud felszívódni, legalábbis hosszú időre nem. - Hát legalább már azt tudod, hogy hol nincs. - Ez igaz. – Soraya egy pillanatra eltűnődött. Szerzek valakit, aki átfutja az amerikai államok és Ausztrália beutazási biztonsági felvételeit, aztán majd meglátjuk, mire jutunk. Bourne, amennyire fel tudta idézni, talán kétszer járt David Webbként az Oxfordi Egyetemen, az angol nyelvű világ legrégibb felsőfokú tanintézetében, de az is lehet, hogy többször. Akkoriban az Ősi Dokumentumok Kutatóközpontja az egyetem Klasszika Központjában, a George Street-i Öregfiúk Iskolájában volt. Most új otthona volt, a Klasszika és Bizánci Tanulmányok Stelios Ioannu iskolájába helyezték át, a St. Giles út 66. alá – ez a helyszín ugyanúgy nem illett az ősi nyelvek tanulmányozásához, mint ahogy Oxford fenséges tizennyolcadik és tizenkilencedik századi épületei közül is kilógott. Az utcának ez a része éppen Oxford központjában húzódott, az ősi városéban, mely kiváltságlevelét 1191-ben szerezte. A központot más néven Carfaxként emlegették a francia carrefour, azaz „útkereszteződés" szó után. Valóban itt fut össze Oxford négy főútvonala; köztük a High Street, mely van olyan legendás, mint Hollywood és a Vine, de a története sokkal színesebb. Chrissie, mielőtt elindultak Londonból, felhívta egy barátját, egy Liam Giles nevű professzort. Oxford csak ötvenöt mérföldre volt, így a nő régi Range Roverével alig több mint egy óra alatt odaértek. Tracytől kapta az autót, amikor az olyan sokat kezdett utazgatni. A város pontosan olyan volt, mint Bourne emlékeiben; hangulata az utazót visszaröpíti abba a korba, amikor még cilindert és díszes köpenyt viseltek, ló vontatta kocsik jártak az utcákon, és a postán küldött és kapott levelek jelentették az összeköttetést a világgal. Oxfordban minden egy letűnt kort idézett, amikor még egyszerűbb volt minden. Mire Chrissie parkolóhelyet talált, a nap kezdett kikandikálni a sűrű felhők mögül, a levegő kezdett felmelegedni, mintha valóban tavasz lenne. Liam Giles professzort az irodájába, egy tágas helyiségbe bújva találták, mely egyszerre nézett ki laboratóriumnak és dolgozószobának. A polcokon kéziratok és kézzel kötött, vastag könyvek sorakoztak. Giles az asztalánál ült, és nagyítójával egy papiruszmásolatot vizsgált. Chrissie szerint ő volt részlegének Richard Bancroft5-ja de amikor felpillantott, Bourne meglepetten látta, hogy a férfi csak a negyvenes évei elején járhat. Tekintélyes orra és álla volt, kopaszodott; apró, kerek szemüvegét feltolta széles homlokára. Bourne egyedül amiatt aggódott, hogy ha visszatér Oxfordba, valaki felismerheti őt David Webb-ként. A tanszéken dolgozók sokszor évtizedeken át kitartottak az intézmény mellett; de a kampusz hatalmas, számos kollégium tartozik hozzá, és a Mindenszentek kollégium, ahol korábban többször tartott előadásokat vendégként, távol esett a professzor szobájától. Giles mindenesetre nem kételkedett abban, hogy ő Adam Stone. Úgy tűnt, őszintén örül, hogy láthatja Chrissie-t. Alaposan kifaggatta, mi újság, majd Scarlett felől érdeklődött, akit nyilvánvalóan személyesen ismert. - Mondja meg neki, hogy ugorjon be valamikor - szólt a férfi. - Van egy kis meglepetésem a számára, szerintem tetszeni fog neki. Tudom, hogy csak tizenegy éves, de az agya egy tizenöt évesé – biztosan mulat majd rajta. Chrissie megköszönte, majd mesélt neki a gyűrűbe vésett, furcsa írásról. Bourne átnyújtotta neki gyűrűt. Giles először egy különleges lámpa alatt, szabadszemmel tanulmányozta a gyűrű belsejébe vésett jeleket, majd egy ékszerésznagyítóval. Aztán odalépett az egyik polchoz, levett egy szakkönyvet, és belelapozott. Mutatóujja végigfutott a sűrűn szedett hasábokkal és kézzel rajzolt illusztrációkkal teli lapokon, a tekintete egy ideig ide-oda cikázott a szövegek és gyűrű között. Végül felnézett Bourne-ra. - Hasznos lenne, ha készíthetnék pár fényképet a tárgyról. Nem bánja? Bourne nem élt ellenvetéssel. Giles egy különös szerkezethez vitte a gyűrűt, amely úgy nézett ki, mintha egy száloptikai kábel vége lenne. Óvatosan odaerősítette a gyűrűt, úgy, hogy a szál a középpontjába kerüljön. Utána sötét lencséjű védőszemüvegeket osztott ki látogatóinak, és ő is feltett egyet. Amikor meggyőződött róla, hogy mindannyiuk szeme védve van, két utasítást kopogott be a számítógép billentyűzetén. Vakítóan kék fények villantak fel röviden. Bourne felismerte, hogy a professzor egy kék lézert aktivált. Egy idő után Giles levette a szemüveget. Követték példáját. 5

Richard Bancroft (1544-1610) canterburyi érsek, akit 1608-ban az oxfordi egyetem kancellárává választottak.

- Remek - mondta a professzor, ujjait végigfuttatva a billentyűzeten. - Na, nézzük. Bekapcsolta a falba süllyesztett plazmaképernyőt. Egy sor nagy felbontású felvétel jelent meg, közeli képek a bevésésről. - Így nézne ki az írás egy háromszázhatvan fokos felületre vésve. De mi a helyzet - mondta -, ha ezt másra vagy megnézésre szánták - sima felületen? - Ekkor valamit mesterkedett a digitális képekkel, míg azok összeálltak egyetlen, hosszú sávvá. - Ami pedig itt marad, az egy hosszú szónak látszik, ami szinte hihetetlen. - Kinagyította a képet. – legalábbis így jelenik meg a gyűrű kör alakú felszínén. Most azonban, síkban nézve, két szóközt láthatunk - tehát valójában három külön betűcsoportot látunk. - Szavak - jegyezte meg Bourne. - Úgy látszik - felelte Giles rejtelmesen. - De én valami ékírásszerűt látok - mondta Chrissie. - Úgy gondolom, sumér írás lehet. - Kétségkívül sumérnak látszik ~ válaszolt Giles -, de valójában óperzsa. - A nő elé tolta az egyik nyitott könyvet. - Tessék, nézze meg. - Amíg a nő a szöveget vizsgálta, a professzor Bourne-hoz fordult. Az óperzsa írás sumér-akkád eredetű, így hát megbocsáthatjuk a mi kedves Christinánknak a tévedést. Viszont van egy lényeges különbség a kettő között, amit ha figyelmen kívül hagyunk, lehetetlen volna olvasni. Az akkád ékírásban teljes szótagokat jelölnek, míg az óperzsa ékírás félig betűírás, vagyis minden jel egy betűnek felel meg. - És mit keresnek itt a latin betűk? - kérdezte Chrissie. - És azok az ismeretlen jelek? Giles mosolygott. - Mr. Stone, ön egy roppant különös, és azt kell mondanom, átkozottul izgalmas talánnyal szembesített. - A képernyőre mutatott. - Amit itt lát abban van óperzsa, latin és nos, mondjuk így - valami egyéb. Úgy gondolom, ismerek minden ősi nyelvet, amelyet az emberiség felfedezett, de ez határozottan kívül esik ezen a körön. – Legyintett. – De nézzük tovább. Az egeret a bevésés fölé vitte. - Először is annyit mondhatok, hogy összerakott, vegyes nyelv nem létezik. Az ékírás és a betűk sosem keverednek. De ha ez nem egy nyelv, akkor mi is pontosan? Bourne, aki korábban szintén hosszasan tanulmányozta a bevésett sort, így felelt: - Egy titkosírás. Giles szeme tágra nyílt a szemüveg lencséje mögött. - Nagyon jó ötlet, Mr. Stone! - Bólintott. - Tényleg titkosírásnak látszik, de mint minden egyéb ekörül a bevésés körül, ez is furcsa. - Ismét igazított a képen, átrendezte a képkockákat, és külön csoportokba rendezte az óperzsa ékírást, a latin, illetve az ismeretlen nyelvhez tartozó betűket. - Severus - olvasta ki Bourne a latin szót a kuszaságból. - Ami sok mindent jelenthet - vetette közbe Chrissie, - de az is lehet, hogy semmit. - Ez bizony igaz - vélekedett Giles. - De most vizsgáljuk meg az óperzsa jeleket. - Megigazgatta az ékírást. - Nézzenek ide, van egy második szavunk: Domna. - Álljunk meg egy percre. - Chrissie egy pillanatra elgondolkozott. - Septimus Severust Marcus Aurelius tette római szenátorrá, körülbelül 187-ben. Utóbb, 193-ban ő lett a császár, és tizennyolc évvel későbbi haláláig uralkodott. Szigorú katonai diktatúrát vezetett be, miután elődje, Commodus a korruptságáról híresült el. Halálos ágyán adta híressé vált tanácsát fiának: „Tedd gazdaggá a katonákat, és vesd meg a többi embert." - Aranyos - jegyezte meg Giles. - Akad néhány érdekesség vele kapcsolatban. A mai Líbia területén született, és amikor felduzzasztotta a római hadsereget, segédcsapatokat, katonákat vezényelt ide a Római Birodalom távoli, keleti határvidékeiről. Sokan érkeztek Észak Afrikából, de még távolabbról is. - Hogy jön ez ide - kérdezte Giles. Most Chrissie-n volt a sor, hogy titokzatoskodjon. - Septimus Severus feleségül vette Julia Domnát. - Severus Domna – mondta Bourne. Valami megmozdult az agya hátsó zugában, egészen mélyen. Talán déja vu érzése volt, vagy talál figyelmeztetőleg bevillant valami. De bármi volt is, csak újabb fejtörést okozott, hasonlóan ahhoz, mint amikor az előző életéből néhány emlékfoszlány hirtelen a felszínre bukkant. Nem volt más választása, mint addig töprengeni, amíg rá nem jön, hogy mi köze van őhozzá. - Adam jól van? – Chrissie tanácstalanul, csodálkozva nézett rá. - Jól vagyok - felelte. Nem engedheti el magát a nő előtt; ugyanolyan éles szemű megfigyelő, mint a nővére volt. - Van még valami? A nő bólintott. - Valami még érdekesebb. Julia Domna szíriai volt, a családja Emesa ősi városából való. Az ősei Baál templomának papkirályai voltak, egész Szíriában nagy befolyással bírtak. - Tehát – mondta Bourne -, van itt egy bevésésünk, ami egyfelől titkosírás, másfelől egy anagramma, amelyet ősi nyugati és keleti nyelvek keverékén írtak. - Ahogy Septimus Severus és Julia Domna is egyesítette a Nyugatot és a Keletet. - De ez mit jelent? - dünnyögte Bourne. - Úgy fest, még mindig nincs a kezünkben a kulcs. - Várakozóan nézett Gilesre. A professzor bólintott. - A harmadik nyelv. Úgy vélem, igaza van, Mr. Stone. A „Severus Domna" rejtélyének megoldásához a kulcsnak a harmadik nyelvben kell lennie, - Visszaadta Bourne-nak a gyűrűt. - Tehát a nyelvről még mindig nem tudunk semmit - mondta Chrissie.

- Ó, dehogynem! Pontosan tudom, mi ez. Ugariti6 írás, egy letűnt ősírás, amelyet Szíriában használtak. - Chrissie-re nézett. - Ahonnan a maga Julia Domnája származott. - A képre mutatott. - Itt és itt, aztán meg itt. Láthatják, hogy az ugariti fontos kapocs a legkorábbi ősnyelvek és a ma ismeretes írások között, mert ez az első ismert bizonyítéka a levantei és déli szemita ábécéknek. Más szavakkal: az ugariti a görög, a héber és a latin ábécék forrásának tekinthető. - Tehát tudja, hogy ez a szó ugariti nyelven van állapította meg Bourne -, de azt nem tudja, mit jelent. - Megint csak igen és nem. - Giles odament a képernyőhöz, s ahogy egyenként rámutatott az ugariti jelekre hangosan kimondta a betűket. - Tehát ismerem összes betűt, de a másik kettőhöz hasonlóan Ez a szó is egy anagramma. Bár az ugaritit megemlítik a közel-keleti nyelvekről szóló tanulmányokban, de csak egészen kevés kutatót érdekelt, mert tartja magát a hit, hogy ez zsákutca - hogy ez csupán egy segédnyelv volt, nem pedig egy valóban használt. Az egész világon csak két-három tudós foglalkozik az ugariti nyelvvel, és történetesen az egyik én vagyok, de az anagramma megfejtése rendkívül sok időmet emésztené föl. Megmondom őszintén, hogy ennyi időm nincs. - Meglep, hogy egyáltalán valaki tanulmányozza - mondta Chrissie. - Valójában egyetlen oka van ennek. - Giles professzor visszament a számítógép billentyűzetéhez. - Van egy kis csoport, amelynek a tagjai hisznek benne, hogy... izé ...az ugaritinak, úgymond, varázsereje van. - Tessék? - bukott ki Bourne-ból. - Mint a fekete mágia? Giles fölnevetett. - Ugyan már, dehogy, Mr. Stone, semmi varázslatra ne gondoljon. Nem, ezek az emberek azt hiszik, hogy az ugariti nyelv a kulcs az alkimisták munkáihoz. Azt tartják, hogy papok számára alkották, olyan dalokhoz, amelyek megelevenítik az istenit. Azt hiszik továbbá, hogy ezek valamilyen módon keverékei az ugaritinak - helyes sorrendben kiejtve a megfelelő hangokat és a sajátos tudományos feljegyzéseknek. - Ólomból arany - vetette közbe Chrissie. A professzor bólintott. - Így igaz, egyebek között. - Megint csak a Kelet és a Nyugat egyesítése - mondta Bourne -, mint Severus és Domna, mint az óperzsa és a latin. - Érdekes, ebben a megvilágításban nem gondoltam át, de így van. Túl merésznek hangzik, tudom, de azt hiszem, most, hogy felhozták Julia Domnát és a származását... Nézzenek ide! - Giles begépelt valamit. A monitoron a Közel-Kelet térképe jelent meg. Gyorsan kinagyította korunk Szíriáját, majd egy országrészre fókuszált. - Az ugariti nyelv bölcsője Szíriának az a része volt, ahol Baál nagytemploma található, akit egyesek a leghatalmasabbnak tartanak az ősi pogány istenek közül. - Ismer valakit ezek közül az ugariti-szakértők közül, professzor úr? - kérdezte Bourne. - Egyet - válaszolt Giles. - Ő - hogy is mondjam.., - furcsa szerzet, mint mindannyian ezen a misztikus és meglehetősen homályos területen. Szoktunk egymással sakkozni az interneten. Igazából amolyan őssakkot játszunk, amilyet az ősi egyiptomiak. - Felkacagott. - Engedelmével, Mr. Stone, most rögtön elküldöm neki a bevésést e-mailben. - Áldásom rá - felelte Bourne. Giles megírta az e-mailt, mellékelte hozzá a bevésésről készült képet, és elküldte. - Szereti a bonyolult feladványokat. Ha ő nem tudja lefordítani, akkor senki. Soraya Delia lakásának vendégszobájában, az ágy párnáira dőlve Amim Chaltoumról, Kairóban hagyott szerelméről álmodozott, amikor rezegni kezdett a telefonja. Órákkal korábban állította át rezgő üzemmódra, hogy ne zavarja a barátnőjét, aki a saját hálószobájában aludt. Felpattant a szeme, álmossága egy csapásra elmúlt. Halkan beleszólt: - Tessék. - Találtunk valamit - közölte egy hang. A Typhon hálózatának egyik nőtagja, Szafa volt a vonalban, akinek terroristák ölték meg a családját Libanonban. - Legalábbis valószínű. Most töltök fel a laptopodra pár képet. - Tartsd a vonalat - mondta Soraya. Pár pillanat múlva sikerült rácsatlakoznia laptopjával a mobilinternetre. Az érkezett fájlt megnyitva három felvételt látott. Az első egy igazolványkép Arkagyinról, válltól felfelé látszott, ugyanaz, amit Peter mutatott neki, tehát valószínűleg ez az egyetlen valamirevaló képük róla. Ez a változat azonban nagyobb és tisztább volt. Marksnak igaza volt, jóképű alak; dús szemöldök, agresszivitásról árulkodó vonások. És szőke. A másik kettő láthatóan zárt láncú tévékamerák felvétele volt. Életlen, elmosódott körvonalakkal egy termetes, izmos férfit látott, aki egy Dallas Cowboys feliratú, olcsó sportsapkát viselt, amit valószínűleg a repülőtéren vásárolt. Ahhoz nem látott eleget az arcából, hogy egyértelműen azonosíthassa. De a másik felvételen hátratolta a sapkát, hogy meg vakarja a feje búbját. A haja nagyon fekete, fényes volt, mintha frissen festették volna. Ahogy a férfi arcát tanulmányozta, Soraya úgy gondolta, hogy az illető azt hihette, kívül esik a kamera látóterén. Egybevetette a képet az igazolványképpel. - Szerintem ő az - jelentette ki. - Szerintem is. A képek nyolc napja készültek a dallasi Fort Worth-i repülőtér útlevélvizsgálatán. Miért repülhetett Texasba - tűnődött Soraya - New York vagy LA helyett? - A párizsi Charles de Gaulle repülőtérről érkezett, Stanley Kowalski7 néven. - Viccelsz - mondta Soraya. - Nem én. A pasasnak határozottan van humorérzéke.

6

Ugarit: ősi, kb. i. e. 6000-ben épült város a mai Szíria területén . Lakosai ékíráshoz hasonló írást használtak, amely azonban semmilyen rokonságban nem állt a Mezopotámiában használatos ékírásokkal. 7

Tennesse Williams A vágy villamosa c. drámájának szereplője.

9. Leonyid Arkagyin összehúzott szemmel nézte, amint az ütött-kopott, piszkosbarna, lenyitható tetejű autó a kikötő felé vezető úton zötykölődött. A nap véres korong volt a láthatáron: újabb tikkasztó nap közeledett a végéhez. Szeméhez illesztette a távcsövet, és figyelte, amint Borisz Karpov leparkolja az autót, kiszáll, és kinyújtóztatja a lábát. Leeresztett tetővel, csomagtartó nélkül az ezredesnek nem maradt más választása, minthogy egyedül jön. Karpov körülnézett, egy pillanatig jobbra pillantott, amerre Arkagyin volt, de nem vette észre, a tekintete továbbsiklott. Arkagyin tökéletesen elrejtőzött - egy halászkunyhó hullámos bádogtetőjén hasalt, és egy kézzel festett reklámtábla alatti résen lesett ki, melyen a „Bodega-Pescado-Fresco a diario" felirat virított. Legyek zümmögték körbe szorgosan, halbűz lengte körül, a nappali hőséget elraktározó bádog-tetőből áradó forróság égette a hasát és a könyökét. De rendületlenül folytatta a megfigyelést. Nézte, amint Karpov beállt a napnyugtakor induló hajóra várakozók sorába, majd felszállt a kétárbocosra, amely naponta kihajózott a Cortés-tengerre. A deresedő hajú mexikóiakból és matrózokból álló személyzetet leszámítva a hajón jó harminc év különbséggel Karpov volt a legidősebb férfi. Mint a partra vetett hal - ez volt a legtalálóbb kifejezés annak leírására, ahogy ott állt a fedélzetén a bulizó bikinis lányok és kapatos, a látványtól túlfűtött kísérőik között. Minél kényelmetlenebb volt az ezredesnek, Arkagyin annál jobban élvezte. Tíz perccel azután, hogy a szkúner vitorlát bon ott és kihajózott, lemászott a halászbódéról, és elsétált a kikötőhöz, ahol a vitorlás - egy hosszú, karcsú; üvegszálas anyagból épült, modern, erős hajó - horganyzott. El Heraldo, aki az isten tudja, honnan kapta ezt a nevet, már várt rá, hogy segítsen neki elindulni. - Minden a helyén van, főnök, ahogyan kérte. Arkagyin rámosolygott a mexikóira, hatalmas kezét a vállára tette. - Mitévő lennék nélküled, barátom? – Odacsúsztatott El Heraldónak húsz amerikai dollárt. El Heraldo, egy alacsony, hordómellkasú férfi egy tengeri medve csámpás pózába vágta magát, és hatalmasat vigyorgott, amint Arkagyin bemászott a hajóba. Arkagyin megtalálta a hűtőládát, amit kért, kinyitotta, mélyen beletúrt a jégbe, és elrejtett benne egy vízhatlan, cipzáras tasakba csomagolt holmit. Azután a kormányhoz lépett. Hosszú, mély bugás hallatszott a hajó fara felől, és kékes füst szállt föl, amikor a hajtómű beindult. El Heraldo elöl és hátul eloldozta a köteleket, és odaintett Arkagyinnak, aki kihajózott kikötőből. A hajó elhaladt a jelzőbóják mellett, ki a nyílt vízre, ahol a lebukó nap meleg színekre festette a kobaltkék hullámokat. A hullámzás olyan enyhe volt, mintha egy folyón hajózott volna. Mint a Néván, mondta magában Arkagyin. Gondolatban visszatért a múltba, az alkonyi Szentpétervárra - feje fölött a bársonyos égbolt, a folyón jég -, amikor Tracy-vel szemben ült a Doma egyik vízre néző, ablak melletti asztalánál. Az Ermitázst leszámítva a rakpartot a velencei palazzókra emlékeztető, díszes homlokzatú épületek uralták, amelyek érintetlenül maradtak a Sztálin alatti és a későbbi szocreál építészet hatásaitól. Szép volt az Admiralitás is, nem hasonlított a más orosz nagyvárosokban látható tömbszerű, szögletes katonai épületekre. A sütemény és a kaviár mellett a lány az Ermitázsról beszélt. Arkagyin belemerült az épület történetének hallgatásába. Mulattatta, hogy nem olyan messze onnan, ahol ülnek, a Néva fenekén egy politikus bebugyolált és összekötözött holtteste fekszik, mint egy zsák rothadt krumpli, ólomnehezékkel a lábán. A folyó, mint mindig, békés volt, felszínén az emlékművek fényei táncoltak, elrejtve a mélység borongós sötétségét. Egy pillanatig eltöprengett, vajon vannak-e halak a folyóban, és ha igen, mit kezdenek rémséges csomaggal, amelyet aznap, nem sokkal a találkozó előtt juttatott nekik. A desszertnél így szólt a nő: - Kérnék valamit tőled. Arkagyin várakozón nézett rá. A lány habozott, mintha bizonytalankodna, hogyan folytassa, vagy hogy egyáltalán folytassa-e. Végül nagyot kortyolt az ásványvizéből, és megszólalt: - Nem könnyű elmondanom. Bár... furcsa, de az, hogy alig ismerjük egymást, kicsit megkönnyíti. - Gyakran könnyebb elmondani ezeket a dolgokat egy olyan embernek, aki szinte ismeretlen. A nő bólintott, de elsápadt, és a szavak mintha a torkára forrtak volna. - Igazából egy szívességről van szó. Arkagyin erre várt. - Ha tudok, segítek. Miféle szívesség? Kint, a Néván egy hosszú városnéző hajó úszott el, fényszórója megvilágította a folyót és a rakparton álló épületeket. Akár Párizsban is lehettek volna, abban a városban, ahol Arkagyinnak többször is sikerült, még ha csak rövid időre is, megpihennie. - Segítségre van szükségem - folytatta elhaló hangon Tracy. Arkagyin az asztalra könyökölt, hogy közelebb hajolhasson hozzá. - Olyasféle segítség, amilyet barátod... mit mondtál, mi is a neve? - Ozerov. - Úgy van. Mindig jók az első benyomásaim. Ez az Ozerov barátod éppen az az ember, akire nekem szükségem van. Igaz? - Az az ember? Miféle ember? - kérdezett vissza Arkagyin, azon töprengve, hová akar kilyukadni Tracy, és ez az egyébként jól kommunikáló nő miért keresgéli olyan keservesen a megfelelő szavakat. - Egyszeri alkalommal igénybe vehető. Arkagyin felnevetett. - Pontosan mire? - Azt inkább személyesen neki mondanám el - A pasas zsigerből utál téged, jobb lenne, ha először nekem mondanád el. A nő egy pillanatra a folyó túlsó partja felé pillantott, majd ismét felé fordult. - Rendben. - Mélyet sóhajtott. - Az öcsém bajban van, komoly bajban. Valamit ki kell találnom, hogy megmentsem. Egy bűnöző lenne a testvére?

- A rendőrséget kihagynád az ügyből, ha jól sejtem. A nő szárazon felnevetett. - Bárcsak elmehetnék a rendőrségre. De sajnos nem tehetem. Arkagyin a homlokát ráncolta. - Mibe keveredett? - Tartozik egy uzsorásnak. Szerencsejátékügyek. Adtam neki egy kis pénzt, hogy kisegítsem, de azt is elszórta, és megint pénzszűkébe került. Ellopott egy műalkotást, amelyet az egyik ügyfelemnek szállítottam. Az ügyfelet, hála istennek, kiengeszteltem, de ha ez valaha kitudódna, nekem végem. - Gyanítom, hogy ettől fogva még rosszabbra fordultak a dolgok. Tracy szomorúan bólintott. - Nem a megfelelő emberekhez fordult segítségért. Az egyharmadát kapta annak, amennyit kapnia kellett volna, az az összeg közel sem volt elegendő, hogy kifizesse az adósságát. Ha nem történik valami, a hitelező megöleti. - Ennek a hitelezőnek van elég hatalma, hogy megtegye? - Ó, igen. - Annál jobb. - Arkagyin mosolygott. Úgy gondolta, jó móka lesz segíteni a nőnek, de, mint egy sakkjátékos, már azt is látta, hogyan adhat mattot Tracynek. - Elintézem. - Csak annyit kérek - mondta a nő -, hogy mutass be Ozerovnak. - Az imént mondtam, hogy nem lesz rá szükséged. Én teszem meg neked ezt a szívességet. - Nem - jelentette ki határozottan Tracy. - Nem akarom, hogy belekeveredj. Arkagyin széttárta a kezét. - Már benne vagyok. - Nem akarom, hogy ennél jobban belekeveredj. Ami pedig Ozerovot illeti, hacsak nem tévedek vele kapcsolatban, jobban szereti a pénzt, mint amennyire engem utál. Arkagyin akaratlanul ismét felnevetett. Már majdnem elárulta a nőnek, hogy neki tilos beszélnie Ozerovval de valami a nő tekintetében visszatartotta ettől. Gyanította, hogy Tracy fölállna és kisétálna, ő pedig soha többé nem látná. Márpedig nagyon nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy valami számára életbevágóan fontossal a kezében tartsa. A hosszú, keskeny hajó egyre hevesebb hánykolódása visszatérítette Arkagyin gondolatait a jelenbe. A hajó kikötő felőli oldalához ment. A rádió-adóvevőn kapcsolatba lépett a szkúner kapitányával, ahogy azt előre megbeszélték. Öt perccel később a szkúner már mellettük ringatózott. Leeresztettek róla egy kötéllétrát, amelyen a meglehetősen testes Borisz Karpov lemászott Arkagyinhoz. - Remek hely két orosz találkozásához, ugye, ezredes? - mondta mosolyogva, és kacsintott. - Bevallom, vártam a magával való találkozást felelte Karpov -, de egészen más körülmények között képzeltem el. - Gondolom, úgy, hogy én bilincsben vagyok,esetleg egy vértócsában fekszem. Karpov láthatóan nehezen szedte a levegőt. - Kemény bunyós, gyilkos - maga szép kis hírnévre tett szert. - Bárki megirigyelhetné, - Arkagyint mulattatta a látvány, ahogy Karpov tokás arca elzöldül. Nem úgy festett, mint aki vicces kedvében van. - Ne aggódjon, a tengeribetegség csak addig tart, amíg a vízen vagyunk. Magában nevetett rajta, miközben felhúzták a kötéllétrát, és elkormányozta a hajót a szkúner mellől. Ahogy a vitorlás siklani kezdett a hullámokon, és az orra fölemelkedett, Karpov hangos huppanással fenékre ült. Fejét a lábai közé hajtotta. - Álljon fel- javasolta Arkagyin -, és tartsa a szemét a látóhatár egy fix pontján. Segít az émelygés ellen. Karpov megfogadta a tanácsot. - És ne felejtsen el levegőt venni! –tette hozzá Arkagyin. Dél-délkeletnek kormányzott, majd amikor elegendőnek találta a távolságot hajója és a szkúner között, üresbe kapcsolta a motort, megfordult, és végigmér te utasát. - El kell mondanom valamit a kormányunkról - kezdte. - Az alkalmazottait arra képezi ki, hogy az utolsó betűig teljesítsék a parancsokat. - Gúnyosan meghajolt egy picit. - Gratulálok. - Bassza meg - felelte Karpov, mielőtt elfordult, és egy kiadósat hányt a vízbe. Arkagyin előhúzta az El Heraldo által odakészített hűtőládát, és egy palack behűtött vodkát vett ki belőle. - A tengeren nem ragaszkodunk formaságokhoz. Itt egy korty hazai, segít rendbe hozni a gyomrát. - Odanyújtotta az üveget. - De tegye meg nekem azt a szívességet, hogy kiöblíti a száját, mielőtt iszik. Karpov egy marék vizet mert a szájába, öblögetett, majd kiköpte. Utána lecsavarta a kupakot, becsukta a szemét, és nagyot húzott az üvegből. - Már jobb. - Visszaadta az üveget Arkagyinnak. Na, lássunk munkához. Minél előbb kijutok a szárazföldre, annál jobb. - De mielőtt Arkagyin válaszolhatott volna, ismét elfordult, a víz fölé hajolt, és hányt. Izzadtan, kimerülten nyögött fel. Tűrte, hogy Arkagyin megmotozza, fegyvert vagy poloskát keresve. Nem talált semmit, így Arkagyin elhátrált, megvárta, amíg Karpov ismét kiöblítette a száját, ezután megszólalt: Úgy látszik, tényleg minél előbb partra kell tennem magát. Visszatette a palackot a hűtőládába, odanyújtott az ezredesnek néhány jégkockát, majd újra a kormány mögé állt. Most délnek tartott, a tökéletes alakzatban, alacsonyan a tintaszínű víz fölött repülő fehér szürke pelikánokat követve, majd befordult az Estero Morua folyótorkolatába, és a part menti sekély vízben lehorgonyzott. Addigra a keleti égbolt sötétségbe borult, nyugat felé halványan izzó parázs ragyogott az égen. Arkagyin izmos vállán a partra cipelte a hűtőládát Karpov pedig abban a pillanatban, ahogy lába szilárd talajt ért, szinte összerogyott a homokban. Kifacsartnak tűnt, és kicsit még rosszul volt. Ügyetlenül próbálta lerángatni átázott cipőjét és zok-

niját. Arkagyin elment, hogy gyűjtsön egy kis uszadékfát, majd tüzet rakott. Éppen végzett egy Dos Equissel és kinyitott egy másikat, amikor az ezredes, meglehetősen erőtlen hangon, szintén kért egy üveg sört. - Jobb lenne előbb enni egy falatot. Arkagyin becsomagolt ételt nyújtott oda, de Karpov a fejét rázta. - Ahogy óhajtja. - Arkagyin beledugta az orrát egy frissen sütött tortillába, töltött carne assadával készült burritoba, és mélyet szippantott. - Jóságos ég! - fakadt ki Karpov, s elfordította a fejét. - Ó, Mexikó! - Arkagyin élvezettel fogott neki a burritó majszolásának. - Sajnálom, hogy nem hallgatott rám, amikor megrohamozta Maszlov raktárát - mondta két hatalmas harapás között. - Ne jöjjön ezzel. Az tűnt a legvalószínűbb forgatókönyvnek, hogy maga Maszlov utasítására csapdát állított nekem. Mit várt, mit fogok tenni? Arkagyin vállat vont. - Elszalasztott egy lehetőséget. Egy olyan embertől, mint Maszlov, kettőnél több esélyt nem kap. - Pontosan tudom én is - vágott vissza indulatosan az ezredes. Arkagyin higgadt maradt. Kinyitott egy másik üveg Dos Equist, és átnyújtotta Karpovnak. Karpov egy pillanatra becsukta a szemét; úgy tűnt, mintha magában elszámolt volna tízig. Amikor kinyitotta a szemét, a lehető legnyugodtabb hangon folytatta. - Azért tettem meg ezt az utat, hogy meghallgassam magát, tehát átkozottul örülnék, ha valami érdekeset hallanék. Miután befalta a burritót, Arkagyin kezet mosott, és egy újabb sörrel leöblítette vacsoráját. - A téglák nevét akarja... Nem hibáztatom érte, a maga helyében én is ezt akarnám tudni. És el is árukon magának, de előbb némi biztosítékot kérek. - Na, tessék - szólt elgyötörten Karpov. Végiggörgette a palackot izzadt homlokán. - Rendben. Mi az ár? - Állandó védelem nekem. - Megegyeztünk. - És tálcán nyújtja át Dmitrij Maszlov fejét. Karpov kíváncsian nézett rá. - Mi van kettejük között? - A választ szeretném hallani. - Áll az alku. Biztosítékra van szükségem - sürgette Arkagyin. - A maga minden erőfeszítése ellenére ő még mindig dróton rángat egy csomó rohadékot, köztük FSZB-s bürokratákat, helyi politikusokat és szövetségi ügyészéket. Nem szeretném, ha kicsúszna a markunkból. - Ez attól is függ, maga mennyi és milyen információkat juttat el nekem, és milyen részleteseket. - Arra ne legyen gondja, ezredes. Minden, amit összeszedtem, bombabiztos és rá nézve kompromittáló. - Akkor megegyeztünk. - Karpov húzott egyet a sörből. - Van még valami? - Igen. Karpov, aki egyik, tengervíz áztatta cipőjét nézegette, lemondóan bólintott. - Nem adja ingyen, ugye? - Magamnak akarom Ozerovot. Karpov felvonta a szemöldökét. Éppen egy darab tengeri moszatot kotort ki tönkrement cipőjéből. - Ozerov Maszlov helyettese. Nem lesz egyszerű úgy vadászni Maszlovra, hogy ő ép bőrrel megússza. - Szarok rá. - Próbáljon meglepni - mondta szárazon Karpov. Egy pillanatig mérlegelt, majd határozottan bólintott. - Rendben. - Fölemelte a mutatóujját. – De figyelmeztetnem kell, hogy amikor lépek, magának maximum tizenkét órája marad arra, hogy a gondjaiba vegye. Utána ő is az enyém, a többiekkel együtt. Arkagyin kezet nyújtott Karpovnak, aki erősen megszorította. Ez tetszett neki. Lehet, hogy a kormány alkalmazottja, de nem egy tohonya alak. Nem fogja átvágni, ezt Arkagyin biztosra vette. Abban a szent pillanatban Karpov Arkagyinra vetette magát, egyik kezével felnyomta az állát, a másikkal pedig egy borotvát szorított a torkának. - A cipőjében rejtegette. - Arkagyin tökéletese: megőrizte a nyugalmát. - Nagyon régi és nagyon jó trükk. - Ide figyeljen, maga ostoba szemétláda. Nem szeretem, ha átbasznak. Maga engem szándékosan vágott át a raktárnál. Ezt Maszlov figyelmeztetésnek veszi, és még óvatosabb lesz, ami megnehezíti a kézre kerítését. Maga tiszteletlenül bánt velem. Maga egy kibaszott gyilkos, maga egy alacsonyabb rendű életforma egy hatalmas szarkupacban. Megfélemlíti az embereket, megkínozza, gyötri, aztán megöli őket, mintha az emberi élet semmit sem jelentene. Mocskosnak érzem magam pusztán attól, hogy a közelében vagyok. De jobban akarom Dmitrij Maszlovot, mint amennyire magától undorodom, ezért tartanom kell magam a megállapodásunkhoz. Az élet tele van kompromisszumokkal, és minden megkötött alkuval egyre véresebb lesz az ember keze, de már beletörődtem. Viszont, ha magának meg nekem együtt kell működnünk, akkor tanúsítson irántam kellő tiszteletet, vagy apám sírjára esküszöm, hogy itt és most elmetszem a torkát, hátat fordítok, és elfelejtem, hogy valaha is találkoztunk. - Az arcát Arkagyin képébe tolta. - Érjük egymást, Leonyid Danyilovics? - Maga nem lesz képes egyetlen lépést se tenni, míg a besúgókat el nem intézte. - Arkagyin a csillagos égboltban gyönyörködött. Karpov fölrántotta a fejét. - Értjük egymást? - Tökéletesen. - Kicsit megkönnyebbült, amikor az ezredes elvette a borotvát a nyakáról. Igaza volt Karpov alaptermészetét illetően: nem olyan, aki hagyja magát megfélemlíteni, még a félelmetes orosz apparátus által sem. Arkagyin magában kalapot

emelt előtte. - Az első gondja, hogy kiiktassa az FSZB-2 boszorkánykonyhájába befészkelődött kártevőket. - Valaki az alsó szinteken? Arkagyin megrázta a fejét. - Ha ez volna a helyzet, drága ezredesem, akkor nagyon egyszerű lenne a maga dolga. Én arra gondoltam, hogy az egyik főszakácsot Maszlov a markában tartja. Rövid időre csend telepedett rájuk. Némán hallgatták, ahogy halkan csobognak a víz hullámai, és a sirályokat, amint utolsókat vijjognak, mielőtt elvonulnának éjszakára. Egy alacsony felhőgomolyag mögül előbukkant a hold, kékes fénnyel vonva be őket, ahogy szétterült a vízen, apró fénypettyekkel szórva tele a fodrozódó felszínt. - Melyiket? - kérdezte hosszú idő után Karpov. - Nem biztos, hogy hallani akarja. - Én sem vagyok benne biztos, de a franca is, már késő ezen töprengeni. - Késő, ugye? - Arkagyin elővett egy csomag török cigarettát, és megkínálta az ezredest. - Igyekszem felhagyni a rossz szokásaimmal. - Hiábavaló küzdelem. - Majd akkor mondja, ha magának is magas lesz a vérnyomása. Arkagyin rágyújtott, és slukkolt egy mélyet. Az orrán kifújva a füstöt, folytatta: - Melor Bukin, a maga főnöke jelent Maszlovnak. Karpov tekintete felizzott. - Maga szarházi, megint baszakodik velem?! Arkagyin szó nélkül beletúrt a hűtőládába, előhúzta az oda elrejtett műanyag zacskót, kinyitotta, és átadta Karpovnak a tartalmát. Aztán némi fát vetett a pislákoló tűzre. Karpov kicsit közelebb húzódott a lángokhoz, hogy jobban lásson. Arkagyin egy olcsó mobiltelefont adott át neki, amilyet bármelyik üzletben kapni – de ez úgy volt megpiszkálva, hogy nem lehetett lenyomozni. Bekapcsolta. - Hang és kép - mondta Arkagyin, miközben egy ággal megigazította a tűzre vetett fát. Készült erre az alkalomra: a mobiltelefonnal titokban felvételeket készített Maszlov és Bukin találkozásairól, melyeken ő is jelen volt. Tudta, hogy az ezredesnek minden kételye eloszlik a bizonyíték láttán. Karpov végre felnézett az apró képernyőről. - Ezt megtartanám. Arkagyin legyintett egyet. - Benne van a szolgáltatásban. Valahonnan a távolból egy kis repülőgép moraja jutott el hozzájuk, alig hangosabban egy szúnyog döngicsélésénél. - Hány tégla van még? - kérdezte Karpov. - Én kettőről tudok, a nevük benne van a telefon névjegyzékében, de lehet több is. Azt hiszem, muszáj lesz megkérdeznie a főnökétől. Karpov felvonta a szemöldökét. - Az nem lesz könnyű. - Ezzel a kezében sem? Karpov felsóhajtott. - Meg kell lepnem, tökéletesen le kell dermesztenem, hogy megakadályozzam, hogy bárkivel is kapcsolatba lépjen. - Kockázatos - felelte Arkagyin, - Másfelől viszont, ha ezzel a bizonyítékkal felkeresi Imov elnököt, annyira begurul, hogy engedélyezi magának, tegyen Bukinnal, amit csak akar. Karpov láthatóan fontolóra vette, amit hallott. Arkagyin magában mosolygott. Melor Bukint főleg az elnök pártfogása segítette felkapaszkodni a ranglétrán, mielőtt Viktor Cserkaszov, az FSZB-2 főnöke kiválasztotta volna. A Kreml falain belül háború dúlt Cserkaszov és az FSZB-s Nyikolaj Patrusev között, aki közismerten Imov tanítványa volt. Cserkaszov az elnök pártfogása nélkül tekintélyes hatalmi bázist épített ki. Arkagyinnak megvolt rá az oka, hogy miért akarja kegyvesztettnek látni Bukint. Ha Karpov börtönbe vetteti Bukint, tanítómestere, Cserkaszov nemsokára követi majd, Cserkaszov pedig szálka volt a szemében, amit egyelőre nem sikerült kihúznia - de ezt most Karpov elintézheti neki. Mégsem volt ideje kiélvezni kárörömét. Nyugtalanul csapongó gondolatai már személyes jellegű ügyek felé fordultak egész pontosan azon töprengett, hogyan bosszulhatja meg Karpovon, hogy rátámadt. Agyába képek tolultak, ahogy a saját borotvája pengéjével metszi el az ezredes torkát.

10. Moira és Dzsalal Esszai férfi a washingtoni szállodai lakosztályában tartott megbeszélést. Előttük Esszai laptopja és a Moira által előző nap vásárolt netbook, melyről biztosan tudta, hogy nincs megbütykölve. Azóta már megnövelte a gép eredeti teljesítményét. Abból kellett kiindulnia, hogy minden rendszerét megfigyelik - de nem kellett nyugtalankodnia. Mint kiderült, a férfinak rengeteg információja volt a laptopról, és azokat mind megosztotta vele. Nemrégiben a Mexikóváros peremén élő kolumbiai drogbáró, Gustavo Moreno kezébe került. Morenót megölték, amikor pár hónapja tisztek egy csoportja - orosz olajmunkásoknak álcázva magukat - rátámadt a birtokán. - A támadókat Borisz Karpov ezredes vezette - mondta Esszai. Különös, gondolta Moira. De tudta, hogy kicsi a világ. Bourne-tól hallott az ezredesről; barátok voltak, már amennyire két ilyen férfi barátja lehet egymásnak. Tehát Karpovnál van a laptop. - Sajnos nem - felelte Esszai. - Még a támadás előtt elvitte a birtokról Moreno valamelyik embere. - Aki nyilván egy vetélytársának dolgozott. - Talán - hagyta rá Esszai. - Nem tudom. - Ki volt a tolvaj? - Itt a neve, a fényképe, minden. - Esszai a nő felé fordította a laptop képernyőiét, és megmutatta a fényképet. - De ez a vonal zsákutca. Ugyanis a támadás után egy héttel megtalálták a holttestét. - Hol? - kérdezte Moira. - Amatitán határában. - Esszai elindította a Google Earth programot és beütött egy sor koordinátát. A földgömb addig forgott, amíg megjelent Mexikó nyugati partvidéke. Rámutatott a monitoron: Amatitán Jaliscóban, egy tequilavidék középpontjában feküd. - Pontosan itt. Moreno nővérének, Berengáriának birtokán. A nő egyébként férjhez ment Narsico Skydelhez, így a neve most Barbara Skydel. - Egy feljegyzés a Black Rivernél erről a Narsico-ról szólt. Roberto Correlosnak, a bebörtönzött kolumbiai drogbárónak az unokaöccse, ugye? Esszai bólintott. - Narsico egy időben igyekezett elhatárolódni hírhedt unokatestvérétől. Tíz éve nem járt Kolumbiában. Öt évvel ezelőtt nyilván, hogy ez se kösse a családjához és annak híréhez - megváltoztatta a nevét, és bevásárolta magát Mexikó legnagyobb tequilalepárlójába. Mára az egésznek ő a tulajdonosa, és az elmúlt két évben tovább bővítette a céget. - A házassága Berengáriával biztos nem vált a hasznára - jegyezte meg Moira. - Nem tudom. A nő ravasz üzletasszonynak bizonyult. A legtöbben azt gyanítják, hogy neki köszönhető a cég felvirágzása. Szerintem az asszony sokkal inkább kész vállalni a kiszámítható kockázatot, mint a férje, és eddig még nem hibázott. - Milyen viszonyban volt Berengária az öccsével, Gustavóval? - A jelentések szerint a testvérek közeli kapcsolatban álltak. Az anyjuk korán meghalt, azóta nagyon szorosan kötődtek egymáshoz. - Mit gondol, volt köze a nőnek a fivére üzleteihez? - Esszai karba tette a kezét. - Nehéz megmondani. Ha volt is köze az ügyekhez, titokban tartotta, semmi sem utal arra, hogy belefolyt volna Gustavo kábítószer-üzelmeibe. - Az imént azt mondta, ravasz üzletasszony. A férfi a homlokát ráncolta. - Úgy gondolja, volt egy beépített embere a fivérénél? Moira megvonta a vállát. - Ki tudja? - Egyikük sem lett volna ennyire ostoba. Moira bólintott. - Egyetértek, bár ha valaki azt akarja velünk elhitetni, hogy az egyikük ölette meg a beépített embert, hasznos lehet beszélni velük. De előbb meg akarom látogatni Roberto Corellost. Esszai felvillantotta sötét mosolyát, amitől Moira hátán végigfutott a hideg. - Azt hiszem, Ms. Trevor, már el is kezdett dolgozni a tiszteletdíjáért. *** Bourne és Chrissie visszafelé tartott az egyetemről a minden előjel nélkül, hirtelen eleredt záporban, amikor megszólalt Bourne mobiltelefonja. - Mr. Stone? - Üdv, professzor úr! - válaszolt Bourne. - Híreim vannak a maguk számára - kezdte Giles. - Válaszolt a sakkpartnerem. Úgy látszik, megfejtette a harmadik szó talányát. - Mi az? - kérdezte Bourne. - Dominion. - Dominion - ismételte meg Bourne. – Tehát a következő három szó van a gyűrűbe vésve: Severus Domna Dominion. Ez meg mit jelent? - Nos, lehet egy varázsige - magyarázta Giles. - Vagy akár egy intés is. Sőt - és ez számomra az igazán furcsa - lehet egy utasítás is, hogyan állíts elő ólomból aranyat. Több információ híján sajnos nincs rá mód, hogy kiderítsük.

Előttük az eső már eláztatta az utat, az ablaktörlők serényen kaszáltak föl-le. Bourne belenézett az oldalsó tükörbe, ahogy minden fél percben egyszer. - A barátom mesélt egy érdekes apróságot az ugariti nyelvről, bár nem látom át, hogyan illik a képbe. Számára és a kollégái számára ez azért érdekes, mert léteznek bizonyos dokumentumok vagy dokumentumtöredékek, amelyek állításuk szerint Salamon király udvarából származnak. Úgy látszik, csillagjósai egymás között ugariti nyelven beszéltek, éppen mert hittek az erejében - ami az alkímiát illeti. Bourne fölnevetett. - A Salamon király aranyáról szóló legendák alapján már értem, hogy egy régi kor tudósai miért hitték, hogy az alkímia a kulcsa az ólom arannyá változtatásának. - Őszintén, Mr. Stone, ugyanezt mondtam neki. - Köszönöm, professzor úr. Rendkívül sokat segített. - Szívesen, Mr. Stone. Christina barátja nekem is a barátom. Amikor eltette a mobiltelefonját, Bourne látta, hogy a fekete-arany kamion, amely néhány perce három autóval hátrébb sorolt be a sávjukba, most közvetlenül mögöttük jön. - Chrissie, hajtson le a sztrádáról - mondta halkan. - Ha lehajtott, húzódjon félre. - Minden rendben? Bourne nem válaszolt, a visszapillantó tükröt fürkészte. Majd átnyúlt a volán fölött, és megakadályozta, hogy a nő indexeljen. - Ne tegye. Chrissie szeme tágra nyílt. Mi ez az egész? - Csak tegye, amit mondok, és minden rendben lesz. - Nem igazán nyugtatott meg. - Chrissie kisorolt a bal oldali sávba. Az esőfüggönyön át láthatóvá vált a követező kijáratot jelző tábla. - Sőt. Adam, megrémiszt. - Nem állt szándékomban. Autójuk rákanyarodott a kihajtóra, majd a nő azonnal lehúzódott a padkára. - És most mit tervez? - Én fogok vezetni - felelte Bourne. - Üljön át. A nő kiszállt a Range Roverből, megkerülte az autót, és beugrott az utasülésre. Még be sem csukódott teljesen az ajtaja, amikor Bourne meglátta, hogy a kamion is ráfordult a lehajtó sávra. Azonnal sebességbe tette a járművet, és gázt adott. A kamion közvetlenül mögötte haladt, mintha hozzá lett volna kötve egy vontatóhoroggal a Range Roverhez. Bourne rátaposott a gázpedálra, áthajtott egy piros lámpán, majd felrobogott a sztráda felhajtósávjára. A gyér forgalomban ki-be sorolhatott a sávok között. Már éppen azt hitte, hogy a kamion túl nagy hozzá, hogy üldözőbe vehesse őket, amikor egy szürke BMW húzódott melléjük. Amikor az ablaka ereszkedni kezdett, Bourne odakiáltott Chrissie-nek, hogy húzza le a fejét, maga pedig ráfeküdt a volánra. Ebben a pillanatban lövedékek törték be a vezető felőli oldalon az ablakot. Üvegszilánkok és eső záporozott rájuk. Mögöttük gyorsan közeledett a fekete-arany kamion - be akarják keríteni őket! Az egymás mellett száguldó járművek oldala veszedelmesen össze-összesúrlódott. Bourne megkockáztatott egy gyors pillantást a visszapillantóba. A fekete-arany kamion szorosan a nyomukban járt. - Kapaszkodjon!- szólt oda Chrissie-nek, aki olyan mélyre hajolt, ahogy a biztonsági öve engedte, és karjával óvta a fejét. Bourne keresztbe fordította az autót, és rátaposott a fékre. A vizes aszfalton a Range Rover egy pillanatra megcsúszott, de ezt még korrigálni tudta. Amikor a hátsó lökhárító bal oldala nekiütődött a kamionnak, a Range Rover olyan éles szögben farolt ki, hogy arra számított: a hátsó lökhárító vezető felőli oldala iszonyú erővel csapódott a BMW-nek. Az ütközés következtében az erősen kitért jobbra, és irányíthatatlanul vágódott neki a terelőkorlátnak, akkora erővel, hogy a vezető felőli oldal teljesen belapult. Az autó pattogó szikrák tűzijátéka és a felgyűrődő fém csikorgása közepette visszapattant a korlátról, és megpördült. Az orra egyenesen a Range Rovernek tartott. Bourne erőteljesen jobbra tekerte a volánt, és elsodort egy Minit. Iszonyú fékcsikorgás, tülkölés közepette horpadt be, lapult szét láncreakciószerűen a belerohanó kocsik sárhányója. Bourne gyorsított, megcélzott egy rést a sávok között, és csak akkor vette vissza a tempót, amikor már elég messze voltak. Jézusom - suttogta Chrissie. - Édes Jézusom. A Range Rover még mindig imbolygott az ütközés erejétől. Bourne azonban már nem látta a visszapillantó tükörben sem az összezúzódott BMW-t, sem a fekete-arany kamiont. Egy ütközés, egy baleset után úgy tűnik, mintha hirtelen minden elcsendesülne, vagy talán csak az ember füle süketül meg egy időre a zajtól. A terepjáró utasaira is mély csend telepedett. Bourne lehajtott a sztrádáról, a lehető leghamarabb Letért a felvezető útról, és nagykereskedésektől, raktárépületektől szegélyezett utcákon gurult végig, ahol senki sem üvöltött rémülten, nem szóltak a dudák, nem csikorogtak a fékek; ahol béke volt, és az előbbi fejetlenség mintha csak rossz álom lett volna. Csak akkor állt meg, amikor egy elhagyatott háztömbhöz értek, ott félrehúzódott. Chrissie hallgatott. Az arca halálosan sápadt volt, az ölébe ejtett keze remegett. Közel járt hozzá, hogy a rettegéstől és a megkönnyebbüléstől elsírja magát. - Kicsoda maga? - kérdezte egy idő múlva. - Miért próbálja valaki megölni magát? - A gyűrűt akarják - felelte egyszerűen Bourne. A történtek után a nő megérdemelt legalább egy morzsányit az igazságból. - De még nem tudom, miért, ezt próbálom kideríteni. A nő feléje fordult. Halottsápadt volt, a tekintetében félelem tükröződött. Vagy talán, csak mert így esik az arcára a fény? Bourne nem így gondolta. - Trace-nek volt köze ehhez a gyűrűhöz?

- Lehet, nem tudom. - Bourne elindította az autót, kifordult az utcára. - De a barátainak volt. Chrissie a fejét rázta. - Ez nekem túl gyors. Minden a feje tetejére állt. Kezdek összezavarodni. - Beletúrt a hajába. – Miért megyünk vissza, Oxford felé? Bourne savanyú képet vágott, miközben felhajtott a sztrádára vezető útra. - Magához hasonlóan én sem szeretem, ha lőnek rám. Alaposabban meg kell néznem a BMW-t, és a barátainkat, akik benne ültek. – Látva a nő rémült arcát, hozzátette: - Ne aggódjon. Az ütközés helyszínének a közelében kiszállok az autóból. Jól van már annyira, hogy vezessen? - Természetesen. Bourne balra fordult, és felhajtott a sztrádára Oxford felé. Az eső már csak szemerkélt. Kikapcsolta az ablaktörlőket. - Sajnálom, hogy kárt okoztam. Chrissie vállat vont, és zordan rámosolygott. - Nem tehetett róla, ugye? - Scarlettnek mikor kell visszajönnie a szülei házából? - Csak a jövő héten, de bármikor felszedhetem. - Remek. - Bourne bólintott. - Nem akarom, hogy Oxfordban visszamenjen a saját házába. Tud egy helyet, ahol meghúzódhat? - Visszamegyek Tracy lakásába. - Az ugyanúgy kiesik. Ezek a pasasok valószínűleg éppen ott akadtak rám. - Mi van a szüleim házával? - Az sem jó, de azt akarom, hogy szedje fel Scarlettet, és menjenek máshová, valahová, ahol korábban még nem járt. - Csak nem gondolja...? Bourne válaszul elővette a Perlis lakásában talált Glockot, és betette a kesztyűtartóba. Mit csinál? - Követtek bennünket, talán egészen Tracy lakásától. Nincs értelme megkockáztatni, hogy ezek az alakok tudomást szerezzenek Scarlettről, és ami azt illeti, arról se, hogy hol laknak a szülei. - De hát kik ezek? Bourne megrázta a fejét. - Ez egy rémálom, Adam. - A nő hangja egészen elvékonyodott. - Mi a csudába keveredett bele Trace? - Bárcsak tudnék rá válaszolni! A sztráda túloldalán még mindig állt a forgalom, ami azt jelezte, hogy közelednek az ütközés helyszínéhez. Az ő oldalukon, közvetlenül előttük csak araszoltak a járművek. Itt könnyen ki tudnak szállni, hogy helyet cseréljenek a volán mögött. - És magával mi lesz? - kérdezte a nő, mikor Bourne üresbe tette a Range Rovert. - Miattam ne aggódjon - feleké a férfi. - visszajutok Londonba. Chrissie gondterhelt arcán látszott, hogy nem hisz neki. Bourne megadta neki a mobilja számát. De amikor látta, hogy toll után kutat a táskájában, hozzá tette: - Jegyezze meg a számot. Nem akarom, hogy felírja. Kiszálltak a Range Roverből, Chrissie átült a volán mögé. - Adam! - mondta, és megragadta a karját. isten szerelmére, vigyázzon magára! Bourne mosolygott. - Ne aggódjon. De a nő nem eresztette el a karját. - Miért érdekli annyira ez az egész? Bourne-nak eszébe jutott a karjában haldokló Tracy. Az ő lelkén szárad a halála. Bedugta a fejét az ablakon. - Az adósa vagyok Tracynek, és sosem leszek képes visszafizetni. *** Bourne átugrott az elválasztó korláton az esőtől síkos sztráda másik oldalára. Az ütközés helyszínéhez közeledve, a mentő, a tűzoltó- és a rendőrautók kavargásában zakatolni kezdett az agya. Akik most idejöttek, a környező településeken élnek, ami kapóra jött ahhoz, amit a fejében forgatott. A földön egy letakart test feküdt. Körülötte zajlott a helyszínelés, egy csoport rendőr jegyzeteket és digitális fényképeket készített, helyszíni bizonyítékokat jelölt meg számozott táblákkal, és tanácskozott meg egymással részleteket. Minden apró bizonyítékot - vércseppeket, a hátsó lámpa törött darabjait, szövetfoszlányokat, a betört autóablak szilánkjait, egy olajfoltot lefényképeztek több szögből is. Bourne az egyik tűzoltóautó mellé lépett, észrevétlenül besurrant a kocsiba, és átkutatta a kesztyűtartót igazolványok után. Mivel semmit sem talált, benézett a napellenzők mögé. Az egyiken egy gumiszalagot pillantott meg. Amikor lehúzta, műanyag kártyákat talált, melyek közül az egyik egy lejárt igazolvány. Mindig elámult rajta, hogy az emberek mennyire kötődnek saját múltjukhoz, nem hajlandóak megválni semmilyen kézzelfogható emléktől. Hallotta, hogy közeledik valaki, úgyhogy felkapott egy pár gumikesztyűt és gyorsan kilopózott a másik oldalon. Közben a zakójára csíptette az igazolványt, aztán határozottan odalépett egy csoport helyszínelőhöz, akik próbáltak kihámozni valamit a sztráda aszfaltján látható foltokból. Szemügyre vette a BMW-t, amelyet a védőkorlát szinte felnyársalt, teljesen összetörve az autót. Bourne meglátta a nyomot, hol hajtott bele Chrissie autójába. Sietősen lekaparta a nő járművéről odatapadt festékfoltokat a hátsó lökhárítóról. Éppen a rendszámot memorizálta, amikor egy rendőr guggolt le mellé. - Na, mi a véleménye? - A sápadt, rossz fogazatú férfi nehezen szedte a levegőt. Úgy festett, mintha langyos sörön, pépes koszton és szirupokon élne - Elképesztően gyorsan mehetett, ha ilyen pusztítást okozott. - Bourne rekedt hangon beszélt, előszedve legjobb dél-

londoni akcentusát. - Megfázás vagy allergia? - kérdezte a helybeli rendőr. - Akármelyik, vigyáznia kellene magára ebben a szar időben. - Látnom kell az áldozatot. - Rendben. - A rendőr recsegő térdekkel felállt. Kézfeje kicserepesedett, kivörösödött a fűtetlen irodában eltöltött hosszú, téli szolgálatoktól. Átvezette Bourne-t a helyszínen összeverődött emberek között a még mindig a földön fekvő holttesthez. Fölemelte a leplet, hogy Bourne megnézhesse. A test erősen roncsolódott, ám Bourne meglepetten látta, hogy a férfi idősebb, sejtése szerint a negyvenes évei végén vagy az ötvenes évei elején járhatott - roppant szokatlan egy bérgyilkosnál. A rendőr csontos térdén nyugtatta a kezét. - Nincs nála semmilyen igazolvány, így rohadtul nehéz lesz értesíteni a feleségét. A tetem bal kezének középső ujján karikagyűrűnek látszó aranygyűrű csillogott. Bourne ezt érdekesnek találta, de nem készült rá, hogy megossza a rendőrrel ezt az észrevételét vagy bármi mást az ügyben. Meg kell néznie a gyűrű belsejét. - Leveszem róla - jelentette ki. A rendőr fölnevetett. Bourne lehúzta a gyűrűt. Sokkal régebbi volt, mint a nála lévő. Fölemelte, hogy tisztábban lássa. A felülete karcos volt, az anyaga az évek során elvékonyodott. Az aranynak legalább száz év kell, hogy ennyire elvékonyodjon. Elfordította a gyűrűt. Belül egy vésetet látott - ahogy arra számított, ki tudta hámozni, hogy óperzsául és latinul írták. Közelebbről szemügyre vette, az ujjai között forgatta a gyűrűt. Csak két szó volt: Severus Domna. A harmadik, a Dominion hiányzott. - Talált valamit? Bourne megrázta a fejét. Azt hittem, lesz rajta valami gravírozás. „Bertienek Matildától", vagy valami ilyesmi. Újabb zsákutca - jegyezte meg savanyúan a rendőr. - A krisztusát, de fáj a térdem! - Apró nyögéssel felállt. Bourne most már tudta, hogy a Severus Domna mit jelent: egy csoport, egy társaság neve. Akárminek nevezzék is, egy dolog világos; nagyon messzire elmentek, hogy titokban tartsák létezésüket a nagyvilág előtt. És most felbukkantak, megkockáztatva, hogy létezésük titka kitudódik - azért a gyűrűért, amelybe a nevükön kívül a Dominion szót vésték.

11. Oliver Liss Alexandria Óvárosában , a North Union Streeten sétált- Az órájára pillantott, belépett az egyik nagy, szinte mindent árusító vegyesbolthálózat üzletébe. Elhaladt fog- és lábápolási részleg mellett, és leemelt a polcról egy olcsó mobiltelefont, amelyet egy harminc perc beszélgetésre feltöltött kártyával árultak, majd a pénztárhoz ment, ahol egy indiai nő beüzemelte a készüléket. Vett egy példányt a The Washington Post aznapi számából, és készpénzzel fizetett. Hóna alatt az újsággal kilépett az utcára, feltépte a műanyag csomagolást, majd a sötét, csillagtalan éjszakában visszasétált leparkolt autójához. Beszállt, és a telefont behelyezte a hordozható töltőbe, amely öt percen belül feltölti az akkumulátorát. Várakozás közben a fejét nekitámasztotta az üléstámlának, és becsukta a szemét. Nem sokat aludt az előző éjszaka, bár az igazat megvallva azóta nem alszik jól, hogy úgy döntött pénzelni fogja a feltámasztott Treadstone-t. Nem először gondolkozott el rajta, vajon helyesen cselekedett-e. Igyekezett felidézni, mikor hozott legutóbb szabad akaratából üzleti döntést. Több mint egy évtizeddel azelőtt megkereste egy magát Jonathannak nevező férfi - bár Lissnek hamar gyanús lett, hogy valójában nem így hívják. Azt állította, hogy egy nagy multinacionális csoport tagja, és ha Liss megfelelően keveri a kártyákat, ha Jonathan és általa a csoport kedvére tesz, szavatolja, hogy a csoport Liss állandó ügyfelévé válik. Ezután azt javasolta, hogy támogasson pénzzel egy titkos kockázatkezelő céget, amely magánvállalkozóként az Egyesült Államok fegyveres erőinek üzleti partnerévé válhat zűrös tengerentúli helyeken. Így jött létre a Black River. Jonathan csoportja adta az alaptőkét, ahogy a férfi megígérte, és beszervezett két partnert. Ugyanez a csoport Jonathanon keresztül előre figyelmeztette azokra az eseményekre, amelyek előbb-utóbb tönkretehették volna a Black Rivert. A csoport kivonta őt minden jövőbeni nyomozás alól, megoldották, hogy megússza a kongresszusi meghallgatásokat, a vád alá helyezést, a pereket és a bebörtönzést. Azután, csupán néhány héttel azután, hogy elmúlt a veszély, Jonathan újabb javaslattal állt elő, amely már egyáltalán nem javaslat, hanem inkább utasítás volt: folyósítson egy összeget alaptőkeként a Treadstone-nak. A Treadstone-nak hírét sem hallotta addig, de kapott egy szigorúan titkos anyagot, amelyből mindent megtudott a keletkezéséről és a tevékenységéről. Akkor tudta meg, hogy a Treadstone-nak csak egyetlen tagja maradt életben: Frederick Willard. Kapcsolatba lépett vele - és innentől minden ment a maga útján. Olykor megengedte magának azt a luxust, hogy eltöprengjen rajta, honnan van a csoport birtokában olyan elképesztő mennyiségű titkos információ. Honnan származhattak? Mert az értesülések – mindegy, hogy az amerikai, az orosz, a kínai vagy az egyiptomi titkosszolgálatról szóltak - mindig értékesek és helytállóak voltak. Az volt a legrejtélyesebb, hogy személyesen sosem találkozott ezekkel az emberekkel. Jonathan javasolt valamit telefonon, amibe ő mindig belement, a legkisebb tiltakozás nélkül. Nem volt az a típus, aki élvezi, ha rabszolgának tekintik, de imádott élni, és ezek nélkül az emberek nélkül már régóta halott lenne. Sokkal tartozott Jonathan csoportjának. Jonathan és a többiek igazi zsarnokok voltak - mindenre elszántak voltak, és mindent halálosan komolyan vettek-, de bőkezűen osztogatták a jutalmat is. A csoport az évek során Lisst legvadabb reményeit is túlszárnyalóan kárpótolta. Ez talán mindennél rejtélyesebb volt: Liss korlátlan vagyon fölött rendelkezhetett. És Jonathan ígéretének megfelelően a csoport valóban védelmezte őt: megmentették a katasztrófától, amely két Black River-beli társát elsöpörte – őket életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. Egy halk pityegés jelezte, hogy a telefon akkumulátora feltöltődött. Kivette a töltőből, bekapcsolta, és beütött egy helyi számot. Két csöngetés után felvették. - Szállítás - szólt bele. Rövid szünet egy automata női hangon közölte: - Prédikátor könyve három, hat-kettő. Mindig a Biblia egyik könyvének megjelölése volt a kód, de fogalma sem volt róla, miért. Bontotta a vonalat, és fölvette az újságot. A Prédikátor könyve a sportrovatra utalt. A „három, hat-kettő" azt jelentette, a harmadik hasáb hatodik bekezdésének második szava. Mutatóujjával végigfutott a jelzett hasábon, és megjegyezte az aznapi jelszót: lopás. Felkapta a mobilját, és beütött egy tízjegyű számot. - Lopás - szólt bele, amikor egy csengés után felvették. Emberi hang helyett elektromos kattogást, pattogást hallott, amint a teljes hálózat újra meg újra továbbította hívását, valami, csak isten tudja, milyen távoli helyre. Ezt a dekódoló berendezés hangja követte, míg végül megszólalt egy emberi hang. - Hello, Oliver. - Jó napot, Jonathan. A dekódolás lelassította és felismerhetetlenné tette a beszédet, mely inkább hasonlított egy géphanghoz, érzelmek és hangszínek nélkül. - Útnak indította őket? - Ugyanazé volt a hang, Aki egykor elküldte neki a csoportról szóló dossziét. - Egy órája indultak el, holnap kora reggel lesznek Londonban. - Megkapták az utasításokat, de... - Igen? - Willard másról sem beszél, csak Arkagyinról meg Bourne-ról, és az őket „megalkotó" Treadstone programról. Szerinte ő rájött, hogyan tehetők ők ketten még ….. hasznosabbá. Úgy hiszem, ezt a kifejezést használta. Jonathan elnevette magát. Legalábbis Liss úgy vélte, bár a füléhez csak száraz zizegés jutott el, mint amikor bogarak serege lepi el a magasra nőtt füvet. - Azt akarom, hogy ne kerüljön az útjába, Oliver, világos? - Persze, hogy világos. - Liss a kézfejével megdörgölte a homlokát. Mi a fenét akar mondani ezzel Jonathan? - De meg-

mondtam neki, hogy várjon a tervével, amíg előkerül a gyűrű. - Pontosan ezt kellett mondania. - Willard nem repesett a boldogságtól. - Ne mondja. - Az az érzésem, hogy készül valamire. - Ha így van - mondta Jonathan -, maga semmiképpen ne akarja az útját állni. - Tessék? - kérdezte meghökkenve Liss. – Ezt nem értem. - Minden úgy van, ahogy lennie kell – közölte Jonathan, és letette a telefont. Soraya a dallasi Fort Worth repülőtéren minden autókölcsönzőben megmutatta Arkagyin fényképét. Senki sem ismerte fel. Evett valamit, vásárolt egy olcsó lekvárt és egy Snickers csokoládét. Miközben a csokoládét majszolta, odament annak a légitársaságnak a pultjához, amellyel Arkagyin ideutazott. Az ügyeletes egy jól megtermett, Ted nevű férfi volt, aki úgy nézett ki, mint egy hízásnak indult amerikaifutball-játékos. Előbb-utóbb valamennyi így fest majd. Koszos szemüveglencséin át méregette Sorayát, miután megkérdezte a nevét, és indítványozta, hogy menjenek hátra az irodájába. - A Continental Insurance munkatársa vagyok - közölte Soraya a Snickersébe harapva. - Egy Stanley Kowalski nevű embert keresek. Ted egy pillanatra hátradőlt, összefűzte az ujjait a hasán, majd megszólalt. - Ugye viccel velem? - Nem - felelte Soraya. - Nem viccelek. - Megadta a férfinak a Kowalski útjával kapcsolatos adatokat. Ted sóhajtott egyet, és megvonta a vállát. Megpördült gurulós székével, és utánanézett a számítógépében. - Na, ehhez mit szól? - kérdezte. - Itt van, ahogy maga mondta. - Visszafordult Soraya felé. - Nos, miben segíthetek? - Szeretném kideríteni, hová ment innen. Ted felnevetett. - Most már tudom, hogy ez valami vicc. Ez a világ egyik legnagyobb és legforgalmasabb repülőtere. A maga Mr. Kowalskija akárhová mehetett, de akár itt is maradhatott. - Nem bérelt autót - közölte Soraya. - És nem szállt fel belföldi járatra sem, mert itt, Dallasban egyenesen az útlevélvizsgálatra ment. De a biztonság kedvéért megnéztem a zárt láncú tévé felvételeit is. Ted homlokát ráncolta. - Meg kell hagyni, maga aztán alapos. - Egy pillanatra elgondolkozott. - De most olyasmit mondok magának, amiről, lefogadom, nem tudott. Sok helyi légitársaság is működik nálunk. - Az ő felvételeiket is ellenőriztem. Ted mosolygott. - Nos, a mi chartergépeinket biztosan nem ellenőrizte, mert nekik nincs zárt láncú tévéjük. – Valamit felírt egy jegyzettömbből kitépett lapra, és átnyújtotta a nőnek. - Itt van a légitársaságok neve. – Sorayára kacsintott. - Sikeres vadászatot! A Tedtől kapott ötödik névnél végre szerencséje volt. Egy pilóta emlékezett Arkagyin arcára, bár nem a Stanley Kowalski nevet adta meg. - Azt mondta, Slim Pickens a neve. - A pilóta grimaszolt. - Nem volt egy ilyen nevű színész? - Véletlen egybeesés - felelte Soraya. – Hová vitte Mr. Pickenst? - Egyenesen a tucsoni nemzetközi repülőtérre hölgyem. - Tucson, mi? Soraya elgondolkozott. Mi a fenéért akart Arkagyin Tucsonba menni? Aztán, mintha átkattant volna egy kapcsoló a fejében, rájött. Mexikó. Chelsea-ben Bourne bejelentkezett egy kis szállodába, aztán beállt a forró zuhany alá, hogy a viszontagságos nap után lemossa magáról az izzadságot, és a koszt. Az izmok a nyakában, a vállában és a hátában fájdalmasan lüktettek, emlékeztetve a hosszú száguldásra a sztrádán és az ütközésre. A Severus Domna szavak visszhangoztak az agyában. Őrjítő, hogy nem képes az emlékeit felszínre hozni. Biztosra vette, hogy valamikor többet tudott az ügyről. De miért? Egy Treadstone-megbízatás célpontja lett volna a csoport, amelyre Conklin küldte ki őt? Valahol, valakitől, valamilyen meghatározott célból megszerezte a gyűrűt, de ezen a három tényen túl minden az elfelejtett múlt ködébe veszett. Miért lopta el Holly apja a gyűrűt a fivérétől? Miért adta Hollynak? Ki volt Holly nagybátyja, és mit jelentett neki a gyűrű? Bourne nem kérdezhette meg Holly t. Így maradt a nagybátyja, bárki legyen is ő. Elzárta a vizet, kilépett a zuhanyfülkéből, és erősen ledörgölte magát a törülközővel. Talán vissza kellene térnie Balira. Él-e vajon Holly valamelyik szülője, ott laknak-e még? Suparwita esetleg tudja, de neki nincs telefonja - nem lehet vele kapcsolatba lépni, csak úgy, ha visszatér Balira, és személyesen kérdezi meg tőle. Aztán beugrott neki egy ötlet: van a szükséges információ megszerzésének jobb módja is. Ráadásul a fejében formálódó tervvel két legyet ütne egy csapásra - Leonyid Arkagyint is csapdába csalná. Miközben agya lázasan dolgozott, felvette azokat a ruhákat,, amelyeket a hotel felé menet az Oxford Streeten a Marks & Spencernél vásárolt. Egy sötét öltönyt és egy garbót választott. Kibokszolta a cipőjét, majd taxival a Sloane Square-re ment, Diego Hererra házához. Viktória korabeli vörös téglás, meredek palatetős ház két csúcsos tornyocskája szarvakként meredt az égre. A látogatót egy szarvasfejet ábrázoló rézkopogtató fogadta. Bourne kopogtatására maga Diego nyitott ajtót. Halvány mosoly ült az arcán. - Látom, a haja szála sem görbült a tegnapi kalandban. - Legyintett. - Jöjjön be! Diego sötét nadrágot és elegáns estélyi zakót viselt, amely valószínűleg jobban illett a Vesper Clubhoz, Bourne azonban még tartotta magát a „tudós professzor" stílusú öltözködéshez, és olyan kényelmetlenül érezte magát díszes ruhában, mintha

középkori páncélba bújt volna. Hererra végigvezette Bourne-t egy ódivatú szalonon, amelyet tejüveg burájú, antik lámpák világítottak meg. Egy ebédlőbe léptek be, melyet egy polírozott mahagóni asztal uralt. Fölötte kristálycsillár világított tompított fénnyel, ezernyi csillag ragyogásával szórva be az élénk színű tapétát és a tölgyfa burkolatot. Két teríték állt hívogatóan az asztalon. Amíg Bourne leült, Diego kitűnő sherryt töltött maguknak, amely tökéletesen illett a kistányérokon felszolgált, frissen grillezett szardíniához, a papas fritashoz, a papírvékonyra szelt, rózsaszín Serrano sonkához, a zsírpöttyös chorizóhoz és a háromféle spanyol sajthoz, melyeket egy másik tányéron kínáltak. - Tessék, vegyen magának - mondta Diego, amikor csatlakozott az asztalnál Bourne-hoz. - Spanyolországban így szokás. Ahogy evett, Bourne tisztában volt vele, hogy Diego figyeli. Végre megszólalt. - Apám nagyon örült, hogy eljött meglátogatni engem. Örült, vagy kíváncsivá tette? - tűnődött Bourne. - Hogy van Don Fernando? - Mint mindig. - Diego madárétkű volt, csak piszkálta az ételt. Vagy nem volt étvágya, vagy valamit forgatott a fejében. Kedveli magát, tudja? - Hazudtam neki magamról. Diego fölnevetett. Maga nem ismeri az apámat. Biztosra veszem, hogy csak az érdekelte, maga barát-e vagy ellenség. - Leonyid Arkagyinnak vagyok az ellensége, és ezt tudja. - Pontosan. - Diego széttárta a kezét. - Ezzel mindannyian így vagyunk. Ez a kapocs, ami összeköt bennünket. Bourne eltolta a tányérját. - Magam is ezen töprengtem. - Kifejtené? Mindannyiunkat összeköt, hogy ismertük Noah Perlist. A maga apja is ismerte Perlist, ugye? Diego azonnal válaszolt. - Ami azt illeti, nem ismerte. Noah az én barátom volt. Eljártunk a kaszinóba, a Vesper Clubba, és áthazardíroztuk az éjszakát. Ezt szerette Noah leginkább, amikor Londonban volt. Amint megtudtam, hogy jön, előkészítettem mindent; a hitelét, a zsetonjait. - És persze a lányokat. Diego vigyorgott. - Persze, a lányokat. - Nem akart találkozni Tracyvel vagy Hollyval? - De, amikor itt voltak. De többnyire nem voltak itt. - Pedig úgy tűnik, egy négyest alkottak. Diego felvonta a szemöldökét. - Miből gondolja? - Láttam a fényképeket Noah lakásán. - Mire céloz? Diego viselkedése alig észrevehetően megváltozott. Bourne elégedetten nyugtázta, hogy sikerült az elevenére tapintania. Megvonta a vállát. - Igazán semmiség, csak azokon a képeken úgy festenek, mint akik közel állnak egymáshoz. - Amint mondtam, barátok voltunk. Abban a pillanatban Diego lenézett az órájára - Ha van kedve egy kis kalandhoz, ideje indulnunk Knightsbridge-be. A Vesper Club egy puccos kaszinó volt az előkelő londoni West Enden. Egyike volt azoknak a helyeknek, amelyeket alig lehetett észrevenni az utcán sétálva, nem úgy, mint a New York-i és Miami Beach-i lokálokat, amelyek harsányságukkal hívják fel magukra a figyelmet. Odabent minden bútort vajpuha bőr borított. A hosszan tekergő réz-üveg bárpultot neonnal világították meg, a játéktermek falát márvánnyal és tükrökkel borították, kőoszlopait dór oszlopfők ékesítették. Oldalt nyílt a játékgépek terme, ahol hangos rockzene szólt. Bourne benézett, és látta, hogy biztonsági őr ügyel a rendre. Gyanúja szerint a klub úgy vélte, a fiatalabb vendégek hajlamosabbak oda nem illő viselkedést tanúsítani, mint az idősebb, szolidabb látogatók. Néhány lépcső vezetett a nyugodtabb hangulatú, de nem kevésbé fényűzően berendezett központi terembe, ahol mindenféle játék megtalálható volt: bakkara, rulett, póker, black jack. Az ovális helyiséget megtöltötte a tétjeiket megtevők zsivaja, a rulettkerekek pörgésének nesze és a krupiék kiáltozása. Bourne és Diego Hererra átvágott a tágas helyiségen egy zöld posztóval borított ajtóig, amelyet egy termetes, szmokingba öltözött férfi őrzött. Amint megpillantotta Diegót, mosolygott és tiszteletteljesen biccentett. - Hogy van ma este, Mr. Hererra? Egész jól, Donald. - Intett egyet. - Ő Adam Stone, a barátom. Jó estét, uram. - Donald kinyitotta a befelé nyíló ajtót. - Isten hozta a Vesper Club Empire Suite helyiségében. - Noah itt szeretett pókerezni - mondta a válla fölött hátrapillantva Diego. - Csak nagy tétek, csak profi játékosok. Bourne végignézett a sötét falakon, a márványpadlón, a három vese alakú asztalon, a behúzott vállal a zöld posztó körül ülő és lapjaikat elemző, ellenfeleiket fürkésző nők és férfiak arcán, ahogy összpontosítanak. Nem is tudtam, hogy Noah-nak annyi pénze volt, hogy megengedhette magának ezt a fajta költekezést. - Nem is költekezett. A téteket én tettem meg helyette. - Ez nem volt kockázatos? - Noah-val nem - felelt széles mosollyal Diego, - Ami a pókért illeti, mesterien játszott. Egy óra sem telt bele, már visszakaptam a pénzemet és még egy keveset. Én pedig ilyenkor mentem, és eljátszottam a nyereséget. Ez mindkettőnknek jó bolt volt.

- Ide is eljöttek a lányok? - Milyen lányok? - Tracy és Holly - felelt türelmesen Bourne. Diego elgondolkozott. - Egyszer-kétszer, azt hiszem. - Nem emlékszik rá? - Tracy szeretett hazardírozni, Holly nem. Diego egy vállrándítással próbálta leplezni növekvő zavarát. - De ezt maga már bizonyára tudja. - Tracy nem szeretett kockáztatni. - Bourne ügyelt rá, hogy hangjában ne legyen vádaskodás. – Gyűlölte a munkáját, ami miatt szinte mindennap rákényszerült. Diego Bourne felé fordult, arcán megdöbbenés látszott, vagy talán félelem. - Leonyid Arkagyinnak dolgozott – folytatta Bourne. - De ezt maga már bizonyára tudja. Diego megnyalta a szája szélét. - Igazából fogalmam sem volt róla. - Úgy tűnt, le szeretne ülni. - De hogy... hogyan lehetséges ez? - Arkagyin zsarolta - válaszolt Bourne – Tudott róla valamit, de mi volt az? - Én... nem tudom - mondta remegő hangon Diego. - Muszáj elmondania nekem, Diego. Életbevágóan fontos. - Miért? Életbevágóan? Tracy halott. Ő és Holly - mindketten halottak. És most már Noah is. Nem hagyhatnánk őket békében nyugodni? - Bourne közelebb lépett a férfihoz. Bár lehalkította a hangját, hanghordozása fenyegető maradt. - De Arkagyin még életben van. Ő a felelős Tracy haláláért. És a maga Noah barátja gyilkolta meg Hollyt. - Nem! - Diego megdöbbent. - Téved, ő nem lehetett képes... - Ott voltam, amikor történt, Diego. Noah lelökte egy lépcső tetejéről Kelet-Balin, az egyik templomnál. Ez barátom, tény, nem kitaláció, amikkel maga etet engem. - Igyunk! - mondta Diego a megdöbbenéstől elvékonyodott hangon. Bourne a könyökét fogva elsétált vele az Empire Suite végében lévő kis bárhoz. Diego merev lábbal tántorgott, mintha máris részeg volna. Amint lerogyott egy székre, dupla whiskey-t rendelt a minőségi sherry helyett. Három nagy korttyal bedöntötte, majd kért még egyet. Ezt is egyből felhajtotta volna, ha Bourne nem vette volna ki a poharat remegő kezéből. Letette a bárpultra. - Noah megölte Hollyt. - Diego előredőlt, az italát bámulta, abba a múltba révedt, amelyről azt hitte, ismeri. Kibaszott egy rémálom. Diego nem tűnt olyannak, mint aki sűrűn használ efféle szavakat. Teljesen kifordult önmagából, ami arról árulkodott, hogy nem tudott róla, hogy az apja fegyvercsempészettel foglalkozik. A jelek szerint arról sem tudott, Noah mivel kereste a kenyerét. Hirtelen oldalra kapta a fejét, és Bourne-ra nézett. - Miért? Miért tette volna? - Fájt a foga valamire, ami Hollyé volt. Aki nyilván nem akarta önként odaadni neki. - Tehát megölte őt? - Diego hitetlenkedve nézett. - Miféle ember tenne ilyet? - Szomorúan ingatta a fejét. - Nem tudom felfogni, hogy bárki bántani akarta volna Hollyt. Bourne felfigyelt rá, hogy Diego nem azt mondta: „Nem tudom felfogni, hogy Noah bántani akarta volna Hollyt." - Világos - mondta Bourne -, hogy Noah nem az volt, akinek maga gondolta. - De nem fűzte hozzá: „...és Tracy sem.” Diego megragadta a poharat, és lehajtotta a második duplát. - Jóságos isten! - suttogta. Bourne óvatosan folytatta a puhatolózást. - Meséljen négyükről, Diego. - Szükségem van még egy italra. Bourne ezúttal egy szimplát rendelt neki. Diego úgy kapott utána, mint egy fuldokló a feléje dobott mentőmellény után. Az egyik asztalnál egy csillogó kosztümös nő beváltotta zsetonjait, felállt és kisétált. Helyét egy sportolóalkatú, széles vállú férfi foglalta el. Egy idősebb, őszes hajú nő, aki láthatóan csak az imént érkezett, leült az asztal közepéhez. Mindhárom asztal megtelt. Diego görcsösen belekortyolt a whiskey-jébe, majd száraz, fakó hangon megszólalt. - Tracy és köztem volt valami. De semmi komoly- Találkozgattunk másokkal is, legalábbis ő. Afféle alkalmi kapcsolat volt. Együtt vihorásztunk, semmi több. Nem akartuk megzavarni a barátságunkat. Valami a hangjában óvatosságra intette Bourne-t. - De ez nem minden, ugye? Diego arca egészen elborult. Elfordította a fejét. Nem - felelte. - Beleszerettem. Nem úgy gondoltam, még csak nem is akartam - tette hozzá, mintha ilyesmiről bárki is tudatos döntést hozhatna. - Olyan kedvesen kezelte, olyan aranyosan... Hangja megremegett, ahogy eszébe jutottak a szomorú emlékek. Bourne úgy gondolta, ideje túllépni a témán. - És Holly? Mintha Diego lerázta volna magáról kábultságát. - Noah elcsábította. Láttam, amikor történt. Mulatságosnak tartottam bizonyos értelemben, azt gondoltam, nem lesz ez senkinek sem a kárára. Kérem, ne kérdezze, miért. - Mi történt? Diego felsóhajtott. - Mint kiderült, Noah bukott Tracyre, de nagyon. Tracy a maga részéről semmit sem akart Noah-val kezdeni, s ezt egyenesen meg is mondta neki. – Ismét a kezébe vette a

poharát, és úgy ivott, mintha víz lenne benne. - Az, amit nem mondott el, még nekem sem, az volt, hogy nem igazán kedvelte Noah-t. Legalábbis nem bízott meg benne. - Ez mit jelent? - Tracy nagyon óvta Holly t, és látta, hogy Noah azért hajt rá, mert őt nem kaphatta meg. Úgy érezte, Noah cinikus és csak kihasználja, míg Holly sokkal komolyabban veszi a kapcsolatot. Úgy gondolta, Holly fogja a rövidebbet húzni. - Miért nem lépett közbe, miért nem szólt Noah-nak, hogy hátrább az agarakkal? - Megtette. Noah azt mondta neki – szerintem túl nyersen, ha engem kérdez -, hogy ne avatkozzon bele. - Maga beszélt Noah-val? Diego még nyomorultabb ábrázatot öltött. - Kellett volna, de nem hittem Tracynek. Vagy talán azért választottam azt, hogy nem hiszek neki, mert ha hittem volna, akkor az ügy olyan mocskossá vált volna, én meg nem akartam... - Mit, bepiszkítani a kezét? Diego bólintott, de nem nézett Bourne szemébe. - Magának voltak fenntartásai Noah-val? - Nem tudom, talán valóban voltak. De az tény, hogy hinni akartam önmagunkban, hinni akartam, hogy minden jól alakul majd, hogy mindent rendbe hozunk, mert törődünk egymással. - Törődtek egymással, az rendben, de nem a felelő módon. - Visszatekintve minden olyan bonyolultnak látszik. Senki sem az volt, akinek mondta magát, nem kedvelte, amiről azt állította. Még azt sem értem, mi vonzott bennünket egymáshoz. - Ez a lényeg, nem? - kérdezte Bourne. Hangjába egy csepp barátságtalanság sem vegyült. Mindegyikük akart valamit a kis társaságuk egy másik tagjától. Így vagy úgy valamennyien eszközül használták a barátságukat. - Minden, amit együtt csináltunk, minden, amit elárultunk egymásnak, hazugság volt. - Nem feltétlenül - jegyezte meg Bourne. - Ugye tudta, hogy Tracy Arkagyinnak dolgozott? - Mondtam, hogy nem tudtam. - Emlékszik, mit mondott, amikor megkérdeztem magától, mit tudott Arkagyin Tracyről? Diego az ajkát harapdálta, de nem szólalt meg. - Azt mondta, Tracy halott, hogy ő és Holly mindketten halottak, és hagyjuk őket békében nyugodni. - Diego arcába bámult. - Ez egy olyan ember válasza, aki pontosan tudja, hogy mire irányult a kérdés.. Diego tenyerével a bárpultra csapott. - Megígértem neki, hogy senkinek sem mondom el. - Értem - mondta halkan Bourne -, de ha tovább titkolózik, azzal nem segít rajta. Diego az arcához emelte az egyik kezét, mintha egy emléket akarna elhessegetni. Egy közeli asztalnál megszólalt egy férfi: „Kiszállok!" Azzal hátratolta a székét, és felállt. - Rendben. - Diego tekintete találkozott Bourne-éval. Azt mondta, Arkagyin segített neki kihúzni az öccsét valami rettenetes slamasztikából, és ezt használta fel ellene. Bourne majdnem kimondta: de hát Tracynek nincs is öccse. Ehelyett visszafogta magát, és megkérdezte: - És még? - Semmi. Ez azután volt... mielőtt elmentünk aludni. Nagyon későre járt, ő sokat ivott, egész este nyomott hangulatban volt, aztán meg nem tudta abbahagyni a sírást. Megkérdeztem, hogy én tettem-e valami rosszat, de erre csak még jobban zokogott. Sokáig a karomban tartottam. Amikor lenyugodott, elmesélte. Valami nagyon nem stimmelt. Chrissie azt mondta nincs fiútestvérük, Tracy viszont azt mondta Diegonak, hogy van. A két nővér egyike hazudott, de melyikük? Mi oka lehetett rá Tracynek, hogy hazudjon Diegónak, és mi oka lehetett rá Chrissienek, hogy neki hazudjon? Ebben a pillanatban Bourne a szeme sarkából mozgást vett észre. A férfi, aki az imént szállt ki a játékból, a bár felé indult, és két további lépés után Bourne tudta, hogy egyenesen feléjük tart. Noha nem volt magas termetű, sötét bőre és fekete szeme félelmetes megjelenést kölcsönzött neki. Szintén színű sűrű haja és rövidre nyírt szakálla, valamint sasorra, széles, vastag ajkai és szigorú arckifejezése volt. Az egyik bozontos szemöldökén átlósan egy sebhely virított. Úgy mozgott, mint akinek alacsonyan van a súlypontja, de karja lazán lógott a teste mellett. Ez a járás, a testtartása árulta el, hogy a férfi profi, akinek az útját hullák szegélyezik. Bourne agyából előbukkant egy emlékkép. Végigfutott a hátán a hideg: ez az ember segített neki megszerezni a Dominion-gyűrűt. Bourne elhúzódott Diegótól. Ez az ember, akárki legyen is, nem Adam Stone-ként ismerte őt. Ahogy közeledett, a férfi kezet nyújtott, és mosoly terült szét az arcán. - Jason, végre! - Ki maga? Honnan ismer engem? A férfi arcáról lehervadt a mosoly. - Ottavio vagyok. Jason, nem emlékszel rám? - Egyáltalán nem. Ottavio a fejét csóválta. Nem értem. Együtt dolgoztunk Marokkóban, Alex Conklin megbízásából... - Ne most - szólt Bourne. - Az illető, akivel vagyok… - Diego Hererra. Megismertem. - Hererra Adam Stone-ként ismer engem. Ottavio bólintott, mint akinek hirtelen leesett a tantusz. - Értem. - Átnézett Bourne válla felett. - Miért nem mutatsz be bennünket egymásnak? - Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne. - Hererra arckifejezését elnézve furán venné ki magát, ha nem mutatnál be.

Bourne belátta, hogy nincs más választása. Sarkon fordult, és odavezette Ottaviót a bárpulthoz. Bemutatta a két férfit egymásnak. - Diego Hererra, ő pedig Ottavio... - Moreno - segítette ki az idegen, és kezet nyújtott Diegonak. Diego feléje nyújtotta a kezét, de ebben a pillanatban tágra nyílt a szeme a rémülettől, és a teste a székre rogyott. Bourne ekkor vette észre a vékony kerámiapengét, melyet Moreno a tenyerébe rejtett, és Diego mellkasába döfött. A kés hegye kicsit fölfelé hajlott. Bourne megragadta a sebhelyes arcú férfit az ingénél fogva, és ledöntötte a lábáról, de az nem eresztette el Diego kezét. Irtózatosan erős szorítása volt. Bourne Diego felé fordult, de látta, hogy már elszállt belőle az élet, a kés hegye a szívét szúrta át. - Ezért megöllek - suttogta Bourne. - Nem, nem ölsz meg, Jason. Én vagyok az egyik jó fiú, emlékszel? - Semmire sem emlékszem, még a nevedre sem. - Akkor vakon meg kell bíznod bennem. Ki kell jutnunk... - Nem eresztelek sehová - vágta rá Bourne. - Nincs más választásod, mint bízni bennem. A sebhelyes az éppen kinyíló ajtó felé pillantott. – Gondold át. Bourne látta, hogy Donald, a kidobóember lépett be az Empire Suite-be. Két másik kigyúrt, szmokingos férfi kíséretében. Mindegyikük - hasított Bourne-ba mintegy áramütésként a megfigyelés-, aranygyűrűt viselt a jobb keze mutatóujján. - A Severus Domna tagjai - mondta a sebhelyes.

MÁSODIK KÖNYV 12. A beállt csöndben csak a vesztes szerencsejátékosok csalódott morgása hallatszott. Ottavio egy különleges füldugót nyújtott át Bourne-nak, és odasúgta: - Most. Bourne betette fülébe a füldugót. Látta, hogy Ottavio elővesz a zsebéből egy elsőre golyóscsapágynak látszó tárgyat, és bal keze mutató- és középső ujja között tartja. Csak annak durva felülete és a füldugó árulta el, hogy mi lehet valójában: egy UHF, azaz ultrahangos fegyver. Ottavio a padlóra ejtette az UHF-et, ami a sima márványlapokon a köztük és a zöld posztóval borított ajtó között álló három Severus Domna-ügynök felé gurult.. Az eszköz rögtön a padlóra érkezésekor aktiválódott, és a hang, amit kibocsátott, olyan csapást mért a helyiségben tartózkodók belső fülére, hogy kábultan rogytak össze tőle. Bourne követte Ottaviót, aki átugrált a fekvő testeken, Donald és a másik két kidobóember a játékosokkal és az osztókkal együtt a földön feküdt, de amint a sebhelyes arcú átlépte az egyik kidobóembert, az felnyúlt, és keményen megrántotta a zakója hátulját. Ottavio hátratántorodott. Támadója keményen megütötte a füle fölött. Bourne ellépett Ottavio eldőlő teste elől. Ahogy a kidobóember fölkelt Bourne felismerte benne a játékgépek termének őrét, az ő szerencséje az volt, hogy füldugót hordott, hogy ne süketüljön meg a rockzenétől. Másmilyen füldugó volt, mint amilyet Bourne és a sebhelyes arcú használt, de az is letompította annyira az UHF által kibocsátott hanghullámokat, hogy a férfi ne kábuljon el. Bourne ököllel oldalba vágta a kidobót. A férfi felnyögött, és amikor megfordult, egy Walther P99-est tartott a kezében. Bourne a tenyere élével rácsapott a csuklójára, kicsavarta a Walthert a kezéből, és a fegyver markolatával a férfi arcába vágott, de az kartávolságon kívülre táncolt az ütés elől. Bourne nekilökte a falnak; erre a kidobóember keményen rávágott a jobb bicepszére, amitől Bourne karja elzsibbadt. Támadója ezt kihasználva a hasa felé sújtott az öklével, de ő hárította az ütést, amivel időt nyert, míg ismét visszatér az élet a karjába. Vadul küzdöttek a teremben mindenütt groteszk módon a játékasztalokra rogyott vagy a padlón szanaszét heverő, mozdulatlan testek között. Süketen tomboltak az elcsöndesedett teremben, amitől az ádáz adok-kapok olyan volt, mintha víz alatt birkóznának. Bourne jobb karjába oxigéndús vér áramlott éppen akkor, amikor a kidobóember mögéje került, és újból hatalmas erővel sújtott le ugyanarra a pontra. Bourne karja bénultan hanyatlott le, a férfi arcára pedig diadalmas vigyor ült ki. Bourne jobbra cselezett, de nem sikerült becsapnia ellenfelét, aki csak még vadabbul vigyorgott. De Bourne bal könyöke ekkor elérte a torkát, és eltörte a nyelvcsontját. Támadója különös, kattogó hangot adott ki, ahogy összecsuklott és a földre rogyott. Addigra Ottavio is föltápászkodott. Bourne kinyitotta az ajtót, és együtt léptek ki a kaszinó központi termébe. Igyekeztek gyorsan áthaladni rajta, de nem olyan sietve, hogy felhívják magukra a figyelmet. A hangot itt már nem hallották. Senki sem gyanította, mi történt az Empire Suite-ban, de Bourne tudta, hogy csak idő kérdése, és a biztonsági főnök vagy valamelyik igazgató Donald vagy a másik két kidobó ember keresésére indul. Bourne szaporábbra fogta lépteit, de a sebhelyes arcú hátramaradt. - Várj - állította meg -, várj. Kivették a fülükből a dugókat. A terem zaja szinte a fülükbe robbant. Nem várhatunk tovább - jelentette ki Bourne. - Muszáj kijutnunk innen, mielőtt... De már késő volt. Egy szálfaegyenes, tekintélyt parancsoló tartású férfi közeledett feléjük a központi termen át. Túl sokan voltak körülöttük ahhoz, hogy kicsapjanak, de Bourne látta, hogy Ottavio egyenesen az igazgató felé lépdel. Bourne széles mosollyal a férfi elé állt. - Ön a teremfőnök? - Igen. Andrew Steptoe. - Megpróbált átnézni Bourne válla fölött az ajtó felé, amely előtt Donaldnak kellett volna állnia. Sajnos sok dolgom van e pillanatban. Én... - Donald azt mondta, hogy valakinek át kellene hívnia önt. - Megfogta Steptoe könyökét, közel hajolt hozzá, és bizalmasan odasúgta neki: - Egy nagy tétre menő csata kellős közepén vagyok, amilyen csak ritkán adódik, ha ért engem. - Azt hiszem, nem... Bourne elfordította a férfit az Empire Suite ajtajától. - Dehogynem ért, ember ember elleni párbaj pókerasztalnál, tudom, hogy érti. Pénzről van szó, tudja. Ez volt a varázsszó. Steptoe most már odafigyelt. Az igazgató mögött látta, hogy a sebhelyes arcú sunyin vigyorog. Bourne egyre közelebb terelte Steptoe-t a pénztárhoz, amely a nyerőgépek termétől jobbra esett, kényelmes közelségben a bejárathoz, hogy a vendégek befelé menet megvehessék zsetonjaikat, és az alkalmi nyertesek távozáskor készpénzre válthassák őket; már ha sikerült ellenállniuk a csábításnak, és nem játszották el mindenüket. - Mekkora pénzről van szó? - Steptoe hangjából kapzsiság csendült ki. - Félmillióról - vágta rá habozás nélkül Bourne. Steptoe hirtelen azt se tudta, hogy a homlokát ráncolja-e, vagy a szája szélét nyalja meg. - Azt hiszem, nem ismerem önt... - James. Robert James. - Már a pénztárfülkénél, így a kijárat közelében jártak. - Diego Hererra társa vagyok. - Ó. Értem. - Steptoe az ajkát biggyesztette. Akkor is, Mr. James, nem ismerjük önt személyesen. Értse meg, nem tehetünk fel ekkora összeget…

- Jaj, nem, én nem ilyesmire gondoltam. - Bourne megdöbbenést színlelt. - Inkább az engedélyét szeretném kérni, hogy játék közben elhagyhassam a helyszínt, hogy megszerezzem a szóban forgó összeget, és ezáltal játékban maradhassak. Most az igazgatón volt a megdöbbenés sora. - Ilyen késő éjszaka? Bourne-ból sugárzott a magabiztosság. - A távirati átutalás elintézhető. Csak húsz, legfeljebb harminc percbe telik. - Hát, tudja, ez igen szokatlan. - Félmillió font, Mr. Steptoe, nagy pénz, amint ön is rámutatott. Steptoe bólintott. - Így van. - Sóhajtott. - Azt hiszem, tekintettel a körülményekre, engedélyezhetem a dolgot. - Meglóbálta a mutatóujját Bourne arca előtt. - De igyekezzen, uram. Nem adhatok fél óránál többet. - Értettem. - Bourne megrázta az igazgató kezét. - Köszönöm. Aztán a sebhelyes arcúval megfordultak, fölmentek a lépcsőn, és kiléptek egy üvegajtón át a szeles londoni éjszakába. Több háztömbnyire, amikor befordultak egy sarkon, Bourne egy parkoló autó oldalához szorította a sebhelyes arcú karját. - Most pedig mondd meg, ki vagy te, és miért ölted meg Diegót. - Ahogy a férfi a késéért nyúlt, Bourne megmarkolta a csuklóját. - Hagyjuk ezt - mondta. - Felelj! - Sosem bántanálak, Jason, te is tudod. - Miért ölted meg Diegót? - Azt mondták neki, hogy ma éjjel egy megadott időben hozzon téged a klubba. Bourne emlékezett rá, hogy Diego megnézte az óráját, s azt mondta: „Ideje elindulnunk Knightsbridge-be.” Furcsa…. hacsak nem valóban ezért mondta. - Ki utasította Diegót, hogy hozzon ide engem? – De Bourne már tudta a választ. - A Severus Domna eljutott hozzá, nem tudom, hogyan, de pontos utasítást kapott, hogyan áruljon el téged. Bourne-nak eszébe jutott, hogy piszkálta Diego az ételét, mintha valami nagyon foglalkoztatta volna. Az áruláson töprengett volna? Igaza volt Ottaviónak? A sebhelyes arcú Bourne arcába nézett. - Tényleg nem ismersz meg? - Mondtam, hogy nem. - A nevem Ottavio Moreno. – Várt egy kicsit. – Gustavo Moreno fivére vagyok. Valami halványan derengeni kezdett Bourne-nak. - Marokkóban találkoztunk. – Bourne alig hallhatóan suttogott. - Igen – mosolyodott el Ottavio Moreno. Marrákesben, együtt utaztunk az Atlasz hegységbe, igaz? - Nem tudom. - Jóságos isten! – Ottavio Moreno arca meglepetést vagy inkább megdöbbenést tükrözött. – És a laptop? Mi van a laptoppal? - Miféle laptoppal? - Nem emlékszel a laptopra sem? - Megragadta Bourne karját. - Jason, ugyan már. Azért találkoztunk Marrákesben, hogy megszerezzük. - Miért? Ottavio Moreno a homlokát ráncolta. - Te mondtad, hogy az a kulcs. - A kulcs? Mihez? - A Severus Domnához. Abban a pillanatban meghallották a rendőrségi sziréna ismerős magas-mély vijjogását. - A felfordulás, amit az Empire Suite-ban hagytunk... - mondta Moreno. - Gyerünk, menjünk. - Sehová sem megyek veled - jelentette ki Bourne. - De muszáj, tartozol vele - vágta rá Ottavio Moreno. - Te ölted meg Noah Perlist. - Más szóval - mondta az előtte fekvő jelentést tanulmányozva Bud Halliday védelmi miniszter - a nyugdíjazásokat, a szokásos lemorzsolódást és az áthelyezési kérelmeket egybevéve, amelyek mindegyikének eleget is tettek, már a negyede továbbállt az embereknek, akik az Öreg vezette CIA-nak dolgoztak. - A saját embereink pedig beléptek. - Danziger, a CIA igazgatója meg sem próbálta leplezni elégedettségét. A miniszter éppen annyira szerette a magabiztosságot, amennyire utálta a határozatlanságot. Danziger elvette előle és gondosan összehajtogatta a jelentést. - Csak néhány hónap kérdése, és úgy hiszem, az egyharmaduk sem lesz már itt. - Helyes, helyes. Halliday összedörzsölte hatalmas, szögletes kezét ebédje maradéka fölött. Az Occidental zsongott a politikusok, újságírók, lobbisták, befolyásos üzletemberek locsogásától. Valamennyien tiszteletüket tették nála; a maguk módján üdvözölve – kissé rémült mosollyal, tisztelettudó biccentéssel, vagy, mint a korosodó és befolyásos Daughtry szenátor, gyors kézfogással és bensőséges „na, hogy vagyunk?”-kal. Számos szenátor a választások között is a befolyása növelésén ügyködött, igyekezve behízelegni magát mindkét oldalon – fővárosi körökben ezen már senki sem csodálkozott. A két férfi egy ideig csöndben üldögélt. Az étterem kezdett kiürülni, amint a washingtoni politikai pitbullok visszaszállin-

góztak íróasztalaikhoz. Helyüket hamarosan a Mall utcai árusoktól vásárolt csíkos ingbe és CIA vagy FBI feliratú baseballsapkába öltözött turisták foglalták el. Danziger ebédje szokás szerint jóval kiadósabb volt, mint Halliday miniszteré, aki beérte egy szelet bélszínnel, így a tányérján már csupán néhány vércsöpp és megdermedt zsírfolt díszelgett. Hallidaynek egy álom járt a fejében, amelyet képtelen volt felidézni. Azt olvasta, hogy az álom az alvás szükséges velejárója – REM fázis, ahogy az okostónik hívják -, és ha az ember sosem álmodik, előbb-utóbb becsavarodik. Ő azonban képtelen volt akár csak egyetlen álmot is felidézni. Megrázta magát, mint egy vízből kikászálódó kutya. Mit törődik vele? Nos, tudta, miért. Az Öreg egyszer bizalmasan megvallotta neki, hogy ugyanebben a furcsa betegségben szenved - így hívta az Öreg: „betegség”. Furcsa belegondolni, hogy ők ketten valaha barátok voltak, sőt több mint barátok, ha belegondol - hogy is mondták akkor, vértestvérek? Fiatalemberként bevallották egymásnak minden apró hibájukat és szokásukat, a lelkük sötét zugaiba elrejtett titkaikat. Hogyan váltak ádáz ellenségekké? Hol rontották el? Talán ott, hogy a politikai nézeteik egyre inkább különböztek? Amíg barátok voltak, ez nem okozott gondot. Nem, az elválásuknak egy áruláshoz volt köze, és a hozzájuk hasonló emberek számára a hűség a legvégső az egyetlen valódi - próbája a barátságnak. Az igazság az, hogy amint úgy döntöttek, életüket a fővároshoz kötik, idealizmusuk megfakult, és elárulták, amiben fiatalon hittek. Az Öreg John Foster Dulles hűséges tanítványa volt, míg ő Richard Helms mellett kötelezte el magát; a két férfi háttere, módszertana, és ami a legfontosabb, az ideológiája nagyon különböző volt. És mivel az ideológiaiparban dolgoztak, és ez az üzletág jelentett számukra mindent, nem más választásuk, mint szembefordulni egymással, és megpróbálni minden porcikájukkal bebizonyítani, hogy a másik téved, tönkretenni, elpusztítani a másikat. Az Öreg évtizedeken át mindenben túljárt az eszén, de fordult a kocka. Az Öreg halott, és ő megszerezte, amire oly régen szemet vetett: a CIA irányítását. A torkát köszörülő Danziger visszazökkentette Hallidayt a múltba révedezésből. - Van valami, amit elfelejtettünk megbeszélni? A miniszter azzal a kíváncsisággal méregette Danzigert, ahogy egy gyerek tanulmányoz egy hangyát vagy valamilyen bogarat - egy nálánál alsóbb rendű lényt. Danziger korántsem volt ostoba, Halliday ezért választotta őt az amerikai titkosszolgálat sakktábláján előre-hátra lépegető huszárnak. De eltekintve attól, hogy erre jól használhatta, a miniszter egyértelműen feláldozhatónak tartotta. Halliday abban a pillanatban visszahúzódott, amint megérezte az Öreg árulását. A feleségére és a két gyerekére sem számíthatott. A fia költő volt - jóságos isten, éppen költő! A lánya... hát a szót sem érdemes vesztegetni rá és a nőjére. Ami a feleségét illeti, ő elárulta őt azzal, hogy ezt a két csalódást hozta a világra. Ekkortájt már, eltekintve azoktól a hivatalos eseményektől, amelyeken a szigorú washingtoni illemkódex megkövetelte, hogy az asszonnyal az oldalán jelenjen meg, teljesen külön életet éltek. Évek teltek el azóta, hogy legutóbb egy helyiségben, főként ágyban aludtak volna. Alkalmanként összefutottak, hogy együtt reggelizzenek; ilyenkor Halliday igyekezett a lehető leggyorsabban elmenekülni.| Danziger bizalmaskodva előrehajolt. - Ha van valami, amiben segíthetek önnek, csak… - Azt hiszem, összetéveszt engem egy barátjával - csattant fel Halliday. - Azon a napon, amikor segítséget kérek magától, pisztolyt veszek a számba, és meghúzom a ravaszt. Fellökte magát az asztaltól, és vissza se nézve kisétált, Danzigerre hagyva a számla kiegyenlítését. *** Kis időre magára maradt, míg Borisz Karpov aludt a kolostorban. Töltött magának egy agávépálinkát, és kiült az itallal a párás éjszakába. A hajnal hamarosan utat tör a csillagok között, kioltva a fényüket. A part menti madarak rajokba verődve köröztek a víz fölött. Arkagyin mélyen beszívta a sós levegőt, és beütött egy számot a mobiltelefonjába. A telefon hosszasan kicsengett. Tudta, hogy a vonal túlsó végén nem fog kapcsolni hangposta, ezért már éppen bontani akarta a vonalat, amikor egy reszelős hang végre megszólalt. - Ki a fene az, az isten szerelmére? Arkagyin fölnevetett. - Én vagyok az, Ivan. - Nahát, üdv, Leonyid Danyilovics - köszönt Ivan Volkin. Volkin egykor a gruppirovka leghatalmasabb embere volt. Mivel egyik klánhoz sem tartozott, éveken át közvetítőként tevékenykedett, egyfelől a családok között, másfelől a vezetőik és a legkorruptabb üzletemberek, politikusok között. Egyszóval olyan ember volt, akinek minden hatalmasság a lekötelezettje volt. Dacolva a hagyományokkal, mióta visszavonult, és ahogy öregedett, a hatalmát egyre növelte. Különösen Arkagyint kedvelte, akinek a fölemelkedését attól a naptól fogva figyelemmel követte, hogy Maszlov Moszkvába hozatta szülővárosából, Nyizsnyij Tagilból. - Azt hittem, az elnök az - mondta Ivan Volkin. - Megmondtam neki, hogy ezúttal nem segíthetek. A gondolat, hogy az Oroszországi Föderáció elnöke szívességet kér Volkintól, még inkább nevetésre ingerelte Arkagyint. - Igazán sajnálom - mondta. - Kicsit utánanéztem a problémádnak, már amennyire felvázoltad nekem. Tényleg téglád van, barátom. Kettőre sikerült leszűkítenem a szóba jöhetők számát, de ennél tovább nem jutottam. - Ez több mint elegendő, Ivan Ivanovics. Örök hálám. Volkin elnevette magát. - Tudod, barátom, te vagy a földkerekségen talán az egyetlen személy, akitől nem kérek cserébe semmit sem. - Bármit megadhatnék, amit csak akarsz. - Tudom jól. De az igazat megvallva megnyugtató, hogy van, akivel nem tartozunk egymásnak semmivel. Közöttünk min-

den marad a régiben Leonyid Danyilovics. - Nem, Ivan Ivanovics, nem változik semmi. Miután Volkin közölte Arkagyinnal, ki a két beépített ember, hozzátette: - Van még egy apró érdekesség. Különösnek találom, hogy egyik beépített embernek sem az FSZB vagy bármelyik más orosz titkosszolgálat a megbízója. - Akkor kinek kémkednek? - Az egyik téglád rendkívül ügyesen titkolja a személyazonosságát, sötét szemüveget és kapucnis pólót hord, tehát nincs róla jó fényképünk. Viszont a férfit, akivel találkozni szokott, Marlon Etanaként azonosították. - Furcsa név. - Arkagyin agya mélyén megszólalt egy hang, de nem tudta kihámozni, mit mond. - Még furább, hogy semmilyen információt nem találtam Marlon Etanáról. - Nyilván álnév. - Igen, az ember erre számítana - felelte Volkin. - Akkor viszont tartoznia kellene hozzá egy sztorinak, hogy az álnév valóságosnak tűnjön. De semmit sem találtam, kivéve, hogy Marion Etana alapító tagja a Monition Clubnak. Ez egy sok klubból álló hálózat, aminek a központja Washingtonban található. - A CIA vagy az amerikai Védelmi Minisztérium fedett szervezete. - Ivan Volkin torka mélyéről állatias hang tört föl. Ha kideríted, Leonyid Danyilovics, én is tudni szeretném. - Én is tudni szeretném - mondta pár hónapja Arkagyin Tracynek -, bármit, mindent, amit kiderítesz Don Fernando Hererráról, még a látszólag lényegtelen apróságokat is! - Azt is, mikor megy vécére? Arkagyin tekintete vadul csillogott, ahogy pislogás nélkül a nőre meredt. Egy kávézóban ültek Campione d’Italiában, az olasz fennhatóság alatt álló, festőien szép adóparadicsomban, a svájci Alpokban. A parányi város mellett a tiszta hegyi tó ultramarinkék, sima vizén hemzsegtek a különféle vízi járművek az evezős csónakoktól a sokmillió dolláros, helikopter leszállóval ellátott jachtokig; rajtuk csinos nők napoztak. Öt percet várt Tracyre, addig egy szemérmetlenül nagy jachtot figyelt, amelyen két hosszú lábú, modell alkatú lány illegette magát, mintha lesifotósokra várnának. Tökéletes, bronzszínű bőrükön látszott, hogy bőven van idejük törődni magukkal. Ahogy beleivott parányi kávéscsészéjébe, amely szinte elveszett nagy szögletes tenyerében, arra gondolt, a jachttulajdonost látva, milyen jó lehet ilyen nagymenőnek lenni. Aztán megpillantotta a nagymenő szőrös hátát, és utálkozva elfordult. Az embert ki lehet űzni a pokolból, de a poklot nem lehet kiűzni az emberből. Ez volt Arkagyin legkedvesebb mondása. Aztán felbukkant Tracy, ő pedig megfeledkezett Nyizsnyij Tagil pokláról, amely visszatérő rémálomként gyötörte. Nyizsnyij Tagilban született és nőtt fel, ahol patkányok rágták le három lábujját; és annyiszor próbálták megölni, hogy már nem is számolta. Nyizsnyij Tagilban vesztett el mindent, a lelkét is. Rendelt Tracynek egy presszókávét szambukával, amit a lány nagyon szeretett. Ahogy elnézte Tracy szép arcát, továbbra is vegyes érzelmek kavarogtak benne. Vonzódott a lányhoz, nagyon is, ugyanakkor gyűlölte. Gyűlölte a műveletlenségéért, a tudásáért. Ahányszor csak Tracy kinyitotta a száját, mindig saját alacsony iskolázottságára emlékeztette. És ami még roszszabb, ahányszor csak vele volt, mindig tanult tőle valami értékeset. Mint amikor utáljuk a tanárainkat, akik a mienknél nagyobb tudásukkal visszaélnek, és minduntalan az orrunk alá dörgölik. Ahányszor tanult valamit, mindig felidéződött benne, milyen eltéphetetlenül kötődik a lányhoz, mennyire szüksége van rá. Egyszerre gyűlölte és szerette - a küldetései teljesítéséért egyre több pénzzel jutalmazta, közben pedig ajándékokkal halmozta el. Sosem feküdt le vele. Nem próbálta meg elcsábítani Tracyt, attól félt, ha hagyja eluralkodni magán a szenvedélyt, meggyengülhet fölötte a hatalma, vagy, hogy egyszer torkon ragadja a lányt, és addig fojtogatja, míg zihálva kegyelemért nem könyörög. Kár lenne érte, az évek során nélkülözhetetlenné tette magát. A Tracy-től kapott bizalmas információk birtokában megzsarolhatta a lány gazdag műkincs-kereskedelemben utazó ügyfeleit, és akiket nem tartott érdemesnek megvesztegetni, azokat palira vette: kábítószert szállított a világ minden tájára a drága műalkotásokat rejtő ládáikban. Tracy a félhold alakú citromszelettel végigsimította csészéje peremét. - Mi olyan különleges Don Fernandóban? - Idd meg a kávédat. Tracy a csészéjére nézett, de nem nyúlt hozzá. - Mi a baj? - kérdezte végül Arkagyin. - Őt hagyjuk ki ebből, rendben? Arkagyin egy pillanatig csöndben várt. Majd hirtelen előrehajolt, az asztal alatt megragadta a lány térdét, és fájdalmasan megszorította. Tracy felkapta a fejét, és egyenesen a férfi szemébe nézett. - Ismered a szabályokat - mondta Arkagyin halkan, fenyegetően. - Nem kérdezel. Ha megbízatást kapsz, végrehajtod. - Ezt nem. - Mindegyiket. - Kedvelem ezt az embert. - Mindegyiket. Tracy pislogás nélkül nézett rá. Arkagyin leginkább azt utálta, amikor a lány ilyen volt, az arcára kiülő rejtélyes kifejezéstől úgy érezte magát, mint egy ostoba kisgyerek, aki nem tudott megtanulni rendesen olvasni. - Elfelejtetted, mit tudok rólad? Azt akarod, hogy elmenjek az ügyfeledhez, és elmeséljem neki, hogyan simítottad el az öcséd ügyét, amikor elloptad festményét, hogy kifizesd az adósságát? Börtönben akarod tölteni az életed következő húsz évét? Az borzalmasabb, mint amit el tudsz képzelni, higgy nekem. - Ki akarok szállni - mondta Tracy elfúló hangon. Arkagyin fölnevetett. - Istenem, micsoda buta tyúk vagy, - Egyszer, csak egyszer, gondolta, szeretnélek megríkatni. – Nincs kiszállás. Hozzám

szegődtél, képletesen szólva vérszerződést kötöttünk. - Ki akarok szállni. A férfi hátradőlt, elengedve Tracy térdét. - Mellesleg Don Fernando Hererra nem az egyes számú célpont, legalábbis egyelőre. Tracy bal szeme alatt alig észrevehetően rángatózott egy ideg. Fölvette a kávéját, és kiitta. Halk csattanással ejtette vissza a poharat a csészealjra. - Kire vadászol? - A célpont egy különleges ember – felelte Arkagyin. - Egy magát Adam Stone-nak nevező férfi. És ez a küldetés egy kicsit más. - Széttárta a karjait. - Az Adam Stone természetesen nem a valódi neve. - Hanem ki ő valójában? Arkagyin gonoszul mosolygott. Elfordította a fejét, és rendelt még két kávét. Már hajnalodott Puerto Peñascóban, Arkagyin úgy beleveszett az emlékezésbe. A víz felől fújó friss szellő az új nap illatát hozta. Voltak nők az életében - Jelena, Marlene, Devra, mások is biztosan, akiknek most nem jutott eszébe a neve -, de egy sem volt fogható Tracyhez. Azok hárman - Jelena, Marlene és Devra - valamit jelentettek neki, de nehezen tudná pontosan megmondani, mit. A maga módján mindegyik megváltoztatta az életét. De egyikük sem tette jobb emberré. Csak Tracy, az ő Tracyje. Ökölbe szorította a kezét. De Tracy nem volt az ő Tracyje, vagy igen? Nem, nem, nem. Jóságos isten, nem. Eső kopogott a házikó tetején, kövér cseppek csorogtak le az ablakon. Közelgett a vihar. A csipkefüggönyök megmeglebbentek. Chrissie felöltözve feküdt a franciaágyon az éjszaka közepén, és az ablakra meredt. Scarlett összegömbölyödve aludt az ágy másik oldalán egyenletesen szuszogva. Chrissie tudta, hogy aludnia kellene, szüksége van a pihenésre, de az autópályán történtek után az idegei nem tudtak megnyugodni. Órákkal korábban azt fontolgatta, hogy bevesz egy fél lorazepamot, hogy tudjon aludni, de már a gondolattól, hogy elalszik, még idegesebb lett. Amikor Scarlettet elhozta a szüleitől, apja, aki mindig ráérzett a hangulatára, abban a pillanatban gyanította, hogy valami baj van, amint meglátta az ajtóban. Chrissie képtelen volt meggyőzni róla, hogy minden rendben van. Még mindig maga előtt látta apja sovány, hosszúkás arcát, ahogy ott állt, és nézte, amint beülteti Scarlettet a Range Roverbe. Ugyanilyen bánatos arccal állt Tracy koporsójánál, amikor leeresztették a földbe. Ahogy beült a volán mögé, Chrissie megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy előrelátóan úgy parkolt le a terepjáróval, hogy apja nem láthatta a karcolásokat a másik oldalán. Arcára vidámságot erőltetve integetett neki, és elhajtott. A férfi még mindig az ajtóban állt, amikor Chrissie befordult, és eltűnt a szeme elől. Most, órákkal később és mérföldekkel távolabb, egy hivatalos úton Brüsszelbe utazott barátnőjének a házában feküdt az ágyban. A nő bátyjától hozta el a kulcsokat. Ahogy feküdt a sötétben, az idegen ház minden apró reccsenésére, suttogására, sziszegésére összerázkódott. A szél újra és újra belekapaszkodott az ablakszárnyakba; Chrissie megremegett, és felhúzta magán a takarót. De nem sikerült felmelegednie. A központi fűtés sem volt elég – a feszültségtől és a rettegéstől fázott. „Követtek bennünket, valószínűleg végig Tracy lakásától - mondta Adam. - Nem szabad megkockáztatni, hogy ezek az alakok tudomást szerezzenek Scarlettről és arról, hol laknak a maga szülei." A gondolatra, hogy ezek az emberek, akik le akarták lőni Adamet, tudomást szerezhetnek a lányáról, felfordult a gyomra. Biztonságban akarta itt érezni magát, el akarta hinni, hogy nem fenyegeti veszély, most, hogy különvált a férfitól, de továbbra is kétségek gyötörték. Egy újabb mennydörgés zengett fel, ezúttal közelebbről, majd az újból nekieredő eső megzörgette az ablaktáblákat. Chrissie levegő után kapkodva ült fel. A szíve vadul kalapált, ahogy az Adamtől kapott Glockért nyúlt. Volt már fegyver a kezében, bár inkább puska. Anyja tiltakozása ellenére apja a régi, téli vasárnapokon, amikor fagyott, a nap pedig gyengén, színtelenül sütött, elvitte vadászni. Emlékezett rá, mennyire megrettent, amikor az apja meglőtt egy szarvast. Emlékezett az állat tekintetére, amikor az apja a hasának szegezte a nyúzókést. Az állat félig kinyitotta a száját, mintha kegyelmet akarna kérni, mielőtt végleg megszabadította kínjaitól. Scarlett nyöszörgött álmában. Chrissie megsimogatta a haját, mint mindig, ha kislánya rosszat álmodott. Miért gyötrik a gyerekeket rémálmok, gondolta. Mikor felnőtt életükben annyi idejük lesz még rémes dolgokat átélni? Az ő gyönyörű gyermekkora hova tűnt. Délibáb volt csupán? Vajon neki is voltak rémálmai, rettegett-e, szorongott-e éjszaka? Most nem emlékezett rá, és ennek örült. Egy dolgot azonban tudott: Tracy kinevette volna, hogy egyáltalán ilyesmin jár az esze. „Az életben adódnak gondok" hallotta nővére hangját. „Mit gondoltál? Az élet a legjobb esetben is nehéz. A legrosszabb esetben egy rohadt rémálom." Mi vihette arra, hogy ilyesmit mondjon? - kérdezte magától Chrissie. - Miféle szerencsétlenség szakadhatott rá, miközben én Oxfordban a jegyzeteimet bújtam? Hírtelen eluralkodott rajta az érzés, hogy cserbenhagyta Tracy t. Látnia kellett volna rajta, hogy stresszes, hogy gondjai vannak. De igazán, hogyan segíthetett volna rajta? Tracy beleveszett egy távoli, idegen világba, amelyet Chrissie, ezt biztosra vette nem érthetett volna meg. Mint ahogy azt sem tudta kihámozni, mi történt ma. Kicsoda Adam Stone? Nem kételkedett benne, hogy barátok voltak Tracyvel, de most már gyanította, hogy ennél többről volt szó - egy bajtárs, üzleti partner, talán a főnöke. Van valami, amit a férfi nem mondott el neki, talán nem is akarta volna hallani. Csak azt tudta biztosan, hogy amint a nővére életében volt egy titok, Adaméban is van. Ugyanahhoz az idegen világhoz tartoztak, és most akaratlanul őt is belerángatták. Ismét megborzongott, és látva, hogy Scarlett megnyugodott, mellé feküdt, háttal neki. Lánya testének melege lassan felmelegítette, szemhéja elnehezedett és lassan álomba merült. Éles zajra riadt fel. Egy pillanatig teljesen mozdulatlanul feküdt, hallgatta az eső dobolását, a szél zúgását, Scarlett szuszogását. Minden idegszálával koncentrált. Álmodta? Aludt-e egyáltalán? Hosszúnak tűnő idő múlva kimászott Scarlett mellől

az ágyból és kezét a párna alá csúsztatta, a Glock után tapogatózva. Nesztelenül a félig nyitott hálószobaajtóhoz lépett. A folyosó túloldalán, a másik hálószobában égve hagyták a lámpát, hogy Scarlettel kitaláljanak a fürdőszobába. A halvány fénynél kilesett, majd kióvakodott a folyosóra, és erősen figyelt. Érezte, hogy veríték csorog végig az oldalán. Minden egyes másodperccel nőtt az izgatottsága, de annak a valószínűsége is, hogy a zajt csak álmodta. Végiglopakodott a folyosón, és óvatosan lenézett a lépcső tetejéről a sötét nappaliba. Már éppen meggyőzte magát, hogy tényleg csak álmodott, amikor ismét meghallotta a halk neszt. Lassan, egyik mezítelen lábát a másik után téve, leereszkedett a félhomályból a sötétbe. Le kellett jutnia a lépcsőn, hogy elérje a nappali lámpájának a kapcsolóját, de a sötétben a lépcső meredekebbnek látszott. Átfutott az agyán, hogy visszamegy az emeletre egy elemlámpáért, de tartott tőle, hogy elveszíti a lélekjelenlétét, ha visszafordul. Lépcsőfokról lépcsőfokra folytatta útját lefelé. A lépcső fából készült, ragyogóra fényesítve, futószőnyeg nem volt rajta. Egyszer megcsúszott, és előredőlve kis híján elvesztette az egyensúlyát. Megállt, és a korlátba kapaszkodott. Csillapodj, mondta magának. Csillapítsd le a francos idegeidet, Chrissie. Nincs ott senki. Ismét meghallotta a neszt, ezúttal hangosabban. Valaki volt a házban. Naplemente után, aznap, amikor Karpov megkezdte hosszú útját vissza Moszkvába, Arkagyin és El Heraldo útnak indult a karcsú motorcsónakkal. Arkagyin kivilágítatlanul manőverezett a bóják között, ami szabályellenes, de most rákényszerült. Emellett gyorsan megtanulta, hogy Mexikóban az, hogy hol húzódik» határvonal a törvényes és törvénytelen között, gyorsabban változik, mint egy háborúban a frontok állása. Nem szólva arról a tényről, hogy a „mit szabad", és a „mit lehet" gyakran egészen mást jelentett. A motorcsónak nagy teljesítményű GPS-ét gondosan lefedték, hogy semmilyen fény ne szivárogjon az alkony bársonyos kékjébe. Keleten már gyülekeztek a csillagok. - Idő van - szólalt meg Arkagyin. - Nyolc perc - felelte El Heraldo az órájára nézve. Arkagyin irányt változtatott néhány fokkal. Már majdnem túljutottak a policía járőrein, de még mindig nem kapcsolt fel semmilyen világítást. A GPS kijelzője mindenről tájékoztatta, amit tudnia kellett. Az El Heraldo által a kipufogóra szerelt speciális hangtompító tökéletesen működött: a kis hajó alig keltett valami zajt, amint nagy sebességgel hasította a vizet. - Öt perc - közölte El Heraldo. - Egy perc, és látótávolságon belül leszünk. El Heraldón volt a sor, hogy átvegye a kormányt, Arkagyin pedig egy különleges, éjjel is látó katonai távcsővel a déli irányt fürkészte. - Megvannak - szólt kisvártatva. El Heraldo azonnal felére csökkentette sebességüket. Arkagyin a távcsövön át a közelgő hajót nézte – egy jachtot, amely legalább ötvenmillió dollárba kerülhetett -, és látta az infravörös villanásokat: két hosszú, két rövid. Ez volt a jel. - Minden rendben - mondta. – Álljunk meg. El Heraldo leállította a hajtóművet. A hajó csak a saját lendületétől hajtva hasította tovább a hullámokat. Közvetlenül előttük ott derengett a sötétben a jacht, melyen szintén lekapcsoltak minden világítást. Miközben Arkagyin készülődött, El Heraldo felvett egy éjjellátó berendezést, és beüzemelte az infravörös fényjelzőt. A jacht ugyanolyan fényjelzővel volt felszerelve, így tudott a két hajó a teljes sötétségben biztonságosan egymás mellé húzódni. Egy kötélhágcsót eresztettek le a jacht bal oldalán, amit El Heraldo fürgén a kis hajóhoz erősített. A jachtról egy feketébe öltözött férfi egy dobozt nyújtott le. El Heraldo a vállára vette, majd elhelyezte az ő hajójuk fedélzetén. Arkagyin zsebkésével felnyitotta a dobozt. A bio-kukoricalisztből készített tortillát tartalmazó konzervdobozok egyikéből kivette az összetekert tortillát. A tésztatekercsben műanyagba csomagolva négy csomag fehér port talált. Az egyik csomagba bökve zsebkését, megkóstolta a tartalmát. Elégedett volt vele. Jelzett a jacht személyzetének, a kokaint visszacsomagolta konzervdobozba, azt pedig a kartondobozba, amit El Heraldo átadott a másik hajó legénységének. Rövid fütty harsant a jachtról. Arkagyin várt. A nagyobb hajóról kisvártatva egy óriási hálóban két nagyméretű, vagy két méter hosszú batyut eresztettek le hordozható csörlővel. Amikor átkerültek a motorcsónak fedélzetére, El Heraldo kigördítette őket a hálóból, amelyet azonnal visszahúztak a jachtra a kötéllétrával együtt. Újabb, ezúttal hosszabb fütty hangzott a jacht felől. El Heraldo beindította a hajtóművet, és hátra menetbe kapcsolt. Eltávolodtak a jachttól. Amikor már elég messze voltak egymástól, a jacht folytatta az útját északnak, fölfelé Sonora partjai mentén, El Heraldo pedig keletnek kormányozta a hajót, vissza a part felé. Eközben Arkagyin fölvette elemlámpáját, és leguggolt a csomagok mellé. A lámpa rájuk vetülő fényében a két férfi borostás arca sápadtnak látszott. Még mindig kábák voltak altatószertől, amit beadtak nekik, amikor Moszkvában elrabolták őket. - Jó estét, urak! - köszöntötte őket Arkagyin. A két férfi napok óta nem látott napfényt, vaksin pislogtak, nem láthatták Arkagyin arcát. - Végre az utazásotok végére értetek. Legalábbis egyikőtök. Sztyepan, Pável mindketten a parancsnokaim, a legközelebbi bizalmasaim voltatok. Valamelyikőtök mégis elárult engem. - A fényben megvillantotta késének pengéjét. - A következő órában egyikőtök vallomást fog tenni nekem. Mindent elmond. A jutalma gyors, fájdalommentes halál lesz. Amennyiben nem... Hallottatok már róla, milyen szomjan halni? Nem? Istenuccse, nem valami kellemes. Chrissie egy pillanatra megdermedt, nem tudta, mitévő legyen. Harcoljon vagy meneküljön? Vett egy mély lélegzetet, és igyekezett józanul átgondolni a helyzetet. Ha meghátrál, az nem segít; ő csapdába esne az emeleten, és bárki hatolt is be a házba, közelebb juthatna Scarletthez. Most csak a kislányára gondolt. Annyit tudott, hogy őt biztonságba kell helyeznie. Tett egy tapogatózó lépést lefelé, majd még egyet. Még öt lépcsőfok, és villanyt gyújthat. A falhoz lapulva, lassan folytatta útját lefelé. Ismét meghallotta a zajt. Megdermedt.

Úgy hangzott, mintha valaki a konyhaajtón át bejött volná a nappaliba. Chrissie fölemelte a Glockot, belehunyorgott a homályba, de a kanapé és a kandalló előtti fotel körvonalait leszámítva semmit sem látott, mozgást biztosan nem. Újabb lépést tett lefelé, újabb lépéssel közelebb került a villanykapcsolóhoz. Már csak egy lépcsőfok választotta el tőle. Törzsét előredöntötte, és szabad kezét kinyújtotta - de mintha áramütés érte volna, azonnal hátrahőkölt. Valaki állt a lépcső aljában. Fölemelte a Glockot, és ráfogta. - Ki van ott? - A hangja mintha egy idegené lett volna. - Maradjon, ahol van, fegyver van nálam! - Édeském, honnan a fészkes fenéből szereztél fegyvert? - hallotta a sötétből az apja hangját. – Tudtam, hogy valami baj van. Mi folyik itt? Chrissie felkapcsolta a villanyt. Az apja állt előtte, és aggodalomtól sápadtan. - Apu? - Hunyorgott, mintha nem tudná elhinni, hogy valóban őt látja. - Mit keresel itt? - Édesem, hol van Scarlett? - Fent. Alszik. A férfi bólintott. - Helyes. - Megragadta a Glockot, és csövét lefelé fordította a lány kezében. - Na, gyere ide. Begyújtok a kandallóba, te pedig meséld el, mibe keveredtél. - Nem vagyok bajban, apa. Anya tudja, hogy itt vagy? - Anyád ugyanúgy aggódik érted, mint én. Ő főzéssel vezeti le, éppen most is. Én pedig azért jöttem, hogy Scarlettel együtt hazavigyelek. - Nem mehetünk, apa. - Miért nem? - Legyintett. - Bár nem is számítottam rá, hogy igent mondasz. - Néhány fahasábot helyezett a kandalló tűzterébe, majd körülnézett. - Hol találok gyufát? Kiment a konyhába. Chrissie hallotta, ahogy sorban kihúzogatja a fiókokat, és matat bennük. - Nem mintha nem lennék hálás neked, apa, de őrültség volt idejönnöd az éjszaka kellős közepén. Te követtél? És hogy jutottál be? - beszélt a konyha irányába, és elindult kifelé az apja után. Ahogy a konyhába lépett, egy tenyér tapadt a szájára, és valaki kirántotta a kezéből a Glockot. Férfi parfüm illata csapta meg az orrát. Aztán meglátta a földön eszméletlenül fekvő apját - és küzdeni kezdett. - Maradjon nyugton - suttogta a fülébe a férfi. - Vagy felviszem, és a szeme láttára lövöm szét a lánya arcát.

13. Amikor Soraya megérkezett a tucsoni repülőtérre, egyenesen az autókölcsönzőkhöz ment, de hiába mutatta meg minden alkalmazottnak „Stanley Kowalski" fényképét, senki sem ismerte fel. Ez a név nem szerepelt a nyilvántartásukban sem - nem mintha Soraya számított volna rá. Egy Arkagyinhoz hasonló profi nem lenne olyan óvatlan, hogy ugyanazon az álnéven kölcsönöz autót, mint amit az útlevél-ellenőrzésnél használt. Soraya azonban nem adta fel. Sorra felkereste a cégek igazgatóit. Mivel napra és órára pontosan tudta, mikor fordult meg Arkagyin a repülőtéren, úgy intézte, hogy hasonló napszakban érkezzen ő is. Kikérdezte az igazgatókat, hogy kilenc nappal korábban kik voltak szolgálatban. Ugyanazok, egy nő kivételével, aki a komikus Biffy Flisser nevet viselte, és aki kilépett, mert jobb állást kínáltak neki a Best Western szállodában. Kérésére az igazgató készségesen felhívta a Best Westernt, és Biffy Flisser már várta Sorayát, amikor az besétált a szálloda hűvös, tágas halljába. Leültek és egy ital mellett beszélgetni kezdtek. Biffy kellemes, jelenség volt, és szívesen állt Soraya rendelkezésére. - Igen, ismerem - mondta a Soraya telefonjának kijelzőjén megjelenő fénykép láttán. - Úgy értem, nem igazán ismerem, de igen, azon a napon bérelt egy autót. - Biztos benne? - Igen. - Biffy bólintott. - Hosszú időre kérte, Egy hónapra, talán hat hétre, azt mondta. Tájékoztattam róla, hogy ebben az esetben egyedi díjszabás lép érvénybe. Örült neki. Soraya várt egy kicsit. - Emlékszik a nevére? - kérdezte, közönyt színlelve. - Ez fontos, ugye? - Valószínűleg segítene nekem. - Na, nézzük csak. - A nő lakkozott körmeivel az asztalon dobolt. - Frank, azt hiszem, valamilyen Frank... - Egyre erősebben összpontosított, majd felderült az arca. - Megvan! Frank Stein. Frank Norman Stein. Frank N. Stein. Soraya hangosan felnevetett. - Mi az? - Biffy láthatóan zavarba jött. – Mi olyan vicces? Ez az Arkagyin egy igazi ravasz öreg róka gondolta Soraya, visszafelé tartva a repülőtérre. Vagy… talán mégsem? Miért használna szándékosan feltűnő nevet? Feltehetően azt tervezte, hogy a határon túl egyszerűen egy árokba hajtja a kocsit. Soraya elkedvetlenedett, de folytatta a nyomozást. Visszament a kölcsönző igazgatójához, és bemondta az álnevet, melyet Arkagyin használt, - Milyen autót bérelt? - Egy pillanat. - Az igazgató a számítógépéhez fordult, beütötte a nevet és a dátumot. - Fekete Chevy, régi típus, '87-es. Igazából egy tragacs, de nyilván tetszett neki. - Ilyen sokáig üzemben tartják az autókat? Az igazgató bólintott. - Egyfelől itt, a sivatagban nem rozsdásodnak. Másfelől, mivel sokat ellopnak, a régi autók bérbe adása kifizetődőbb. Ráadásul az ügyfelek szeretik a barátságos árakat. Soraya buzgón jegyzetelt. Leírta a rendszámot is, de nem sok reményt fűzött hozzá, hogy még ha megtalálná is az autót, az elvezetné Arkagyinhoz. Bérelt magának egy kocsit, megköszönte az igazgatónak a segítséget, és átsétált egy kávézóba. Jegeskávét rendelt - a saját kárán tanulta meg, hogy New Yorkon, Washingtonon vagy Los Angelesen kívül ne rendeljen jegesteát, hacsak nem valami túlédesített löttyre vágyik. Amíg az italára várt, kiterítette maga elé Arizona és Észak-Mexikó térképét. Mexikó nagy ország, de gyanúja szerint Arkagyin valahol a repülőtér száz mérföldes sugarú körzetében lehetett. Különben miért választotta volna éppen Tucsont, amikor mehetett volna Mexikóvárosba vagy Acapulcóba is? Nem, döntötte el magában, Arkagyin úti célja biztosan ÉszakNyugat-Mexikó volt. Az is lehet, hogy éppen csak a határ túloldalára akart átkerülni. Megérkezett a jegeskávéja. Tej és cukor nélkül, keserűen itta. A térképen berajzolta a száz mérföldes sugarú kört a repülőtér köré. Valahol itt kell lennie. Abban a pillanatban, amint Soraya kiment az irodájából, az igazgató egy apró kulcsot vett elő a nadrág zsebéből, és kinyitotta vele íróasztala jobb oldalán az alsó fiókot. Akták voltak benne, egy pisztoly, mely az ő nevén volt nyilvántartva, valamint egy igazolvány kép. A fény felé tartotta a fotót, és pár pillanatig rámeredt. Aztán ajkát csücsörítve megfordította a képet, és tárcsázta a hátuljára felírt helyi telefonszámot. Amikor felvették, így szólt bele: - Valaki itt járt, a maga emberét kereste, a férfit, akinek a fényképét ideadta... Azt mondta, Soraya Moore a neve, és nem adott rá okot, hogy kételkedjek benne... Nem, nem mutatott hivatalos igazolványt. Úgy tettem, ahogy maga mondta... Ne nyugtalankodjon.... Nem, persze, hogy nem érti. Úgy értem könnyű lesz, bérelt tőlem egy autót... „...Toyota Corolla, metálkék, a rendszám D, mint Dávid, V, mint Viktor, N, mint Noémi, három, három, hét, nyolc.” A többi már nem érdekelte Sorayát. Az apró poloska, amelyet az igazgató íróasztalának aljára erősített, tökéletesen működött, az igazgató hangja kristálytisztán hallatszott. Kár, hogy a vonal túlsó végén lévő hangot nem hallhatta. Viszont most már tudta, hogy valaki megfigyelte a tucsoni repülőteret, és valószínűleg a mexikói határ közelében más repülőtereket is. Azt is tudta, hogy bárkik legyenek is ezek az emberek, követni fogják őt Mexikóba. Egyet biztosan tudott: az, akit az igazgató felhívott, nem érti az amerikai szlenget. így kizárhatók a határ környékén élő mexikóiak, akik szinte megszállottan törekedtek rá, hogy minden ilyesmit eltanuljanak az amerikaiaktól. Az illetőnek külföldinek kell lennie, valószínűleg orosznak. És ha, mint gyanította, Arkagyin egyik embere, akit azért helyeztek oda, hogy figyelje Dmitrij Maszlov kivégzőosztagát, akkor akár még szerencséje is lehet.

A londoni Heathrow repülőtéren leszállva Peter Marks első dolga volt felhívni Willardot. - Hol van? - kérdezte Marks. - Jobb, ha nem tudja. Ez felbosszantotta Marksot. - Ne szórakozzon velem! - csattant fel. - Igyekszem megvédeni magát Lisstől. Ha felhívja magát, és higgye el, hogy fel fogja hívni, maga az igazsághoz híven azt fogja mondani neki, hogy nem tudja, hol vagyok, és a maga részéről ezzel vége is a dolognak. Marks az útlevél-ellenőrzéshez ért. Felmutatta a kormányzati igazolványát, lepecsételték az útlevelét, és intettek, hogy menjen tovább. - De a maga számára nincs vége. - Ez hadd legyen az én gondom, Peter. Magának éppen elég kihívás a gyűrű megszerzése Bourne-tól. - Ahhoz először meg kell találnom - felelte Marks, miközben a poggyászkiadó felé baktatott. - Magának volt dolga Bourne-nal - jegyezte meg Willard. - Bízom benne, hogy rábukkan. Marks kilépett a búskomor londoni reggelbe Az órájára pillantott. Rémesen korán volt még, de máris öklömnyi cseppekben esett az eső. - Senki sem ismeri igazán Bourne-t – mondta -, még Soraya sem. - Azért, mert körülötte semmi sincs úgy, ahogy az ember gondolná - mutatott rá Willard. - Bourne teljesen kiszámíthatatlan. - Maga nemigen hányhatja a szemére. Úgy értem, a Treadstone tette ilyenné. - Ez nem igaz - felelte indulatosan Willard. Bármi történt is vele, az emlékezetvesztés, ami elszenvedett, visszafordíthatatlanul megváltoztatta. Apropó. Azt akarom, hogy látogasson el Lloyd-Philips főfelügyelőhöz. Lehet, hogy Bourne belekeveredett a West Enden, a Vesper Clubban múlt éjjel történt gyilkosságba. Kezdje ott a kutatást. Marks mindent felírt a kezében tartott jegyzetfüzetbe. - Akit én nem értek, az inkább maga. Miközben taxira várt, halkan beszélt, a száját eltakarta a kezével. - A maga feje után ment, amikor Balira utazott, hogy segítsen neki, most meg valami torzszülöttnek állítja be. - Mert egy szörny, Peter. Egy veszedelmes szörny. Meggyilkolta Noah Perlist, és most egy másik ügybe is belekeveredhetett. Mi kéne még, hogy belássa, Bourne irányíthatatlanná vált? Nem akarom, hogy megfeledkezzen erről a tényről, vagy, hogy szem elől tévessze a célunkat. Bourne-t a Treadstone-nál kiképezték tökéletes harcosnak, de aztán történt valami, ami teljesen megváltoztatta. Ezért uszítottam rá Arkagyinra. Amint már elmagyaráztam magának, Arkagyin a Treadstone-nál végzettek között eminens tanulónak számít. Fantasztikus kiképzést kapott; utána pedig megszökött és eltűnt. Conklin ekkor döntött úgy, hogy változtat a kiképzés menetén, hogy kicsit kevésbé legyen... fantasztikus. Marks végre beülhetett egy taxi hátsó ülésére. Egy kis West End-i szálló címét mondta be. - Ha a Treadstone fenn akar maradni, sikeres akar lenni, és teljesíteni akarja, amit ígért, akkor ki kell, derítenünk, ki az erősebb. Aztán, attól függően, melyikük marad életben, tudni fogjuk, hogyan tovább. Marks üres tekintettel bámult ki az ablakon. - És ha Arkagyin győz, maga visszatér az eredeti kiképzési módszerekhez? - Néhány apró újítással, igen. - De mi van, ha Bourne öli meg Arkagyint? Nem tudhatja. - Így igaz. A dolog emiatt tovább fog tartani. Ellenőrzött környezetben kell majd Bourne-t megvizsgálnunk. - Álljon meg a menet. Be akarja zárni? Pszichológiai tesztek sorozatának vetjük alá. - Willard hangja türelmetlenül csengett, mintha már kifejtette volna az álláspontját, csak Marks túl ostoba enne hozzá, hogy felfogja. - Ez a Treadstone lényege, Peter. Ennek szentelte az életét Alex Conklin. De miért? Egyszerűen nem értem. - Az Öreg sem igazán értette. - Willard felsóhajtott. - Néha azt hiszem, Alex volt az egyetlen amerikai, aki okult a vietnami háborúban elkövetett tragikus hibákból. Egy zseni, aki előre megjósolta Irakot és Afganisztánt. Látta az új világ eljövetelét. Tudta, hogy a hadviselés régi módszerei elavultak, mint Napóleon törvénykönyve. Eleve kudarcra ítélt, aki velük próbálkozik. Miközben a Pentagon milliárdokat költött agyafúrt bombákra, atommeghajtású tengeralattjárókra, lopakodó bombázókra, szuperszonikus harci gépekre, Alex egyetlen fegyver megépítésére koncentrált, amelynek a hatékonyságáról meg volt győződve, és ez az emberi lény. A Treadstone küldetése a kezdetektől fogva a tökéletes ember-fegyver megépítése volt: félelem nélküli, könyörtelen, a beépülés, az álcázás, a félrevezetés, a mimikri mestere. Multifunkcionális harci eszköz: képes akárki bőrébe belebújni, bárhová eljut, lelkifurdalás nélkül megöl bárkit, majd visszatér a következő megbízásért. Érti már? Alex látnok volt. És bejött a víziója. Amit mi a Treadstone-ban megalkotunk, az Amerika leghatalmasabb fegyvere ellenségeivel szemben, legyenek azok bármilyen okosak, és bármilyen távol tőlünk. Ezért kellett nekem. Üzletet kötöttem az ördöggel, hogy a Treadstone-t újból életre keltsük. - És mi van - kérdezte Marks -, ha az ördögnek más elképzelései vannak a Treadstone-ról? - Akkor - felelte Willard - valamilyen módon le kell számolnunk vele. - Hosszabb szünet következett. - Arkagyin vagy Bourne, nekem mindegy. Csak az érdekel, melyikük nyeri a túlélésért vívott harcot. Akárhogy is, az enyém lesz – vagy az egyik, vagy a másik. Lesz egy példányom a Treadstone-katonából. - Az elején kezdd – mondta Bourne. – Ez egy rémálom! - Egy szónak is száz a vége – mondta nagyot sóhajtva Ottavio Moreno -, nem volt jogod megölni Noah Perlist. A két férfi egy biztonságos lakásban volt Thamesmeadben, pontosan a London City repülőtérrel szemben, a folyó túloldalán. Az egyik, a terjeszkedő külvárosokban mindenütt látható, takaros kockaházban szállásolták el magukat. Moreno szürke

Opeljával utaztak oda, ez volt a Londonban fellelhető legjellegtelenebb autó. Bekaptak pár falat hideg csirkét és tésztát egyenesen a hűtőből, majd leöblítették egy pohár finom dél-afrikai borral, és visszavonultak a nappaliba. A szó szoros értelmében a kanapéra vetették magukat. - Perlis megölte Holly Moreau-t. - Perlis benne volt az üzletben – mutatott rá Ottavio Moreno. - Szerintem Holly is. Ottavio Moreno bólintott. - De innentől már személyes volt az ügy? - Bourne erre nem tudott mit felelni. A válasz mindkettőjük számára nyilvánvaló volt. - De ez már történelem - mondta Moreno, beleegyezésnek tekintve Bourne hallgatását. - A helyzet az, hogy elfelejtetted: én fogadtam fel Perlist, hogy találja meg a laptopot. - Nem volt nála laptop, a gyűrű volt nála. Moreno a fejét rázta. - Felejtsd el a gyűrűt, és próbálj visszaemlékezni a laptopra. Bourne lázasan kutatott az agyában, de hiába. - Már másodszor említed azt a laptopot, de nem emlékszem rá. - Ez esetben, úgy gondolom, arról sincs emléked, hogyan loptad el Dzsalal Esszai otthonából. Bourne tehetetlenül rázta a fejét. Moreno a szemét dörgölte. - Már értem, mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy az elején kezdjem... Bourne csöndben, figyelmesen hallgatta. A múltjából előbukkanó emberekkel mindig ugyanaz a problémája akadt: nem tudhatta, kik is ők valójában, és vajon az igazat mondják-e. Egy emlékeit vesztett embernek nem nehéz hazudni. Valójában, tűnődött Bourne, vicces lehet hazudni egy amnéziásnak, és figyelni a reakcióit. - Megbíztak, hogy szerezd meg a laptopot. - Kitől? Moreno megvonta a vállát. - Gondolom, Alex Conklintól. Akárhogy is, mi ketten Marrákesben léptünk kapcsolatba. Ismét Marokkó. Bourne előrehajolt. - Miért léptem veled kapcsolatba? - Én voltam ott Alex Conklin embere. - Amikor Bourne kételkedve ránézett, hozzátette: - Félvér vagyok. Az anyám berber, az Atlasz hegységből. - Apád sokat csavaroghatott. - Viccelődj csak, nem belezlek ki érte. – Ottavio Moreno felnevetett. - Jézusom, elbaszott egy világ ez. - Hitetlenkedve csóválta a fejét. - Rendben. Nézd, barátom. Apám rengeteg buliban benne volt, igen, általában illegális bizniszekben. Minden további nélkül elismerem. Na és? Viszont bejárta a világot, olykor egészen különleges helyekre is eljutott „üzleti ügyben". - De nem csak az üzletre koncentrált – vettette közbe Bourne. - Ottavio Moreno bólintott. - Ahogy mondod. Vonzották az egzotikus nők. - Futkároznak másfelé is Moreno-ivadékok? Moreno nevetett. - Nagyon is lehetséges, az apámat ismerve. De ha futkároznak is, nem tudok róluk. Bourne megállapította magában, hogy nincs értelme tovább boncolgatni az öreg Moreno szerelmi életét. - Oké, tehát azt mondod, te voltál Conklin marrákesi kapcsolata. - Nem csak mondom - mondta enyhe rosszallással Ottavio Moreno -, én voltam az az ember. - Felteszem, nem tudnál mutatni egy csekket a Treadstone-tól. - Ha-ha - válaszolta Moreno, de nem hangzott nevetésnek. Elővett egy doboz Gauloises Blondes cigarettát, kirázott egy szálat, és rágyújtott. Végül meg-szólalt. - Tévedek, ha azt mondom, nekünk egy srófra jár az agyunk? - Nem tudom. Tényleg? Bourne felállt, és kiment a konyhába egy pohár hideg vízért. Magára haragudott, nem Morenora. Tudta, hogy e pillanatban a legsebezhetőbb. Nem szeretett sebezhető lenni. Pontosabban: aki ilyen munkát végez, az nem engedheti meg magának. A nappaliba visszatérve leült egy karosszékbe a kanapéval szemben. Ottavio Moreno továbbra is nyugodtan szívta a cigarettáját, mintha csak meditálna. Amíg Bourne odakint volt, bekapcsolta a tévét. A BBC híradója ment. Bár a hangot levette, a képek nagyon ismerősnek tűntek Bourne-nak. A Vesper Club. Szirénázó mentő- és rendőrautók. Hordágyat cipelő emberek, amint éppen kilépnek a klub ajtaján. A hullát letakarták, az arca sem látszott. Aztán a BBC stúdiójába kapcsoltak. Bourne intett, mire Moreno felhangosította a készüléket, de a bemondó semmit sem közölt arról, hogy mi történt. Moreno ismét levette a hangot. - Ezek után még nehezebb lesz kijutni Londonból - jegyezte meg Bourne. - Én több utat ismerek Londonból kifelé, mint ők. - legyintett Moreno a tévé felé, ahol egy rendőr nyilatkozott. - Én is - tette hozzá Bourne. - De nem erről van szó. Moreno előrehajolt, elnyomta a csikket egy csúnya, alaktalan hamutartóban, és rágyújtott egy újabb cigarettára. - Ha azt várod, hogy bocsánatot kérjek, csalódni fogsz. - Késő van már a bocsánatkéréshez – felelte Bourne. - Mi olyan fontos azon a laptopon? Moreno vállat vont. - Perlisnél volt a gyűrű - mondta Bourne. - Megölte Hollyt, hogy megszerezze. - A gyűrű a Severus Domna jelképe, minden tagja viseli.

- Ennyi? Ha ennyire nincs jelentősége, miért gyilkolta meg érte Perlis Hollyt? - Nem tudom. Talán azt gondolta, hogy valahogy elvezeti a laptophoz. Azért vagy velem ilyen bizalmatlan, mert Gustavo a féltestvérem volt? - Talán - válaszolt Bourne. - Sohasem voltunk jóban, míg csak vissza tudok rá emlékezni. - Akkor neked jó, hogy meghalt - jegyezte meg szárazon Bourne. Moreno egy kis ideig Bourne szemébe nézett. - Jézusom, te azt hiszed, hogy átvettem a kábítószerüzletét? - Ostobaság lenne nem gondolni erre az eshetőségre. Moreno morcosan bólintott. - Világos. - Hátradőlt, és széttárta a kezét. – Rendben. Hogyan tudom bebizonyítani, hogy az vagyok, akinek mondom magam? - A te dolgod. Moreno karba tette a kezét. Egy pillanatra elgondolkodott. - Mennyire emlékszel Perlisre, Hollyra, Tracyre és Diego Hererrára? - Lényegében semennyire. - Gondolom, Diegót megkérdezted róluk. Mit mondott neked? - Tudok a barátságukról, ahogy a szerelmi ügyeikről is. Moreno felvonta a szemöldökét. - Miféle szerelmi ügyeikről? Amikor Bourne elmesélte, felnevetett. - Mano, ez a Diego fiú átvert téged. Semmiféle romantikáról nem volt szó négyük között. Csak barátság - mindaddig, amíg Holly hordani nem kezdte a gyűrűt. Akkor az egyikük, talán Tracy, érdeklődni kezdett a belsejében látható bevésés iránt, Minél inkább érdeklődött, Perlis annál kíváncsibb lett. Lefényképezte a vésetet, és elvitte Oliver Lisshez akkori főnökéhez. Ez okozta Holly halálát. - Honnan tudod mindezt? - A Black Rivernek dolgoztam mindaddig, amíg Alex Conklin be nem szervezett a Treadstone-hoz. Nagy elégtételt jelentett ez az öregfiúnak, mert gyűlölte Lisst, aki egy korrupt szemétláda, mint amilyenekkel te is találkozhatsz ebben a szakmában. Örült mások nyomorúságának, kíméletlenül pumpolta a kormányt, olyan kegyetlenkedések elkövetésére utasította az embereit, amilyenekre még a kormány se vetemedett. Amíg nem segítettél elsüllyeszteni a Black Rivert, Oliver Liss ügynök volt a legnagyobb szarkavaró. - Ez még mindig nem magyarázza meg, hogy… - Akkoriban Perlis nekem tett jelentést! Aztán Liss átvette fölötte a közvetlen irányítást, és folyton a privát ügyeit intéztette vele. Bourne bólintott. - Például a gyűrű megszerzését? - Igen. De Perlisnek segítségre volt szüksége, ezért hozzám fordult. Egyedül bennem bízott meg. Elmesélte, hogy Liss, amikor megpillantotta a gyűrűt, elvesztette a józan eszét. Akkor utasította Perlist, hogy kerítse elő a laptopot. - Amit a te segítségeddel loptam el Dzsalal Esszaitól. - így van. Bourne a homlokát ráncolta. - De mi történt vele? - Személyesen Conklinnak kellett volna leszállítanod, de nem tetted. - Miért nem? - Valamire rájöttél a laptoppal kapcsolatban, ahogy elmesélted nekem, valamire, amiről Conklin valószínűleg nem akarta, hogy te tudd. Vállaltad, hogy nem egészen azt teszed, amire utasítottak. - Mire jöttem rá? Moreno vállat vont. - Sosem mondtad el nekem, én pedig túlzottan jó kiképzést kaptam ahhoz, hogy megkérdezzem. Bourne a gondolataiba merült. Ez az ügy a gyűrűvel percről percre egyre rejtélyesebbnek tűnt. Ha Liss így reagált, amikor megpillantotta a gyűrűt, akkor az valószínűleg valamilyen módon kapcsolatban van a laptoppal. Úgy fest, Moreno igazat mondott. Úgy érezte magát, mintha egy elvarázsolt kastélyban bolyongana, ahol minden tükör másképpen torzít, és lehetetlen megkülönböztetni, mi igaz, és mi átverés. A képernyőn a hírolvasó a külföldi vonatkozó eseményekkel folytatta, de Bourne agyában további is ott villództak a képek, ahogy Diego Hererra holttestét kifelé hozzák a Vesper Clubból. Muszáj volt megölnie, ahogyan azt Moreno állította, vagy a férfinak valami más indoka volt rá, hogy távol tartsa magát Bourne-tól? Az egyetlen módja, hogy kiderítse, hogy mi az igazság, ha Morenót maga mellett tartja, és addig faggatja, amíg belezavarodik a hazugságaiba, vagy éppen bebizonyosodik, hogy igazat beszél. - Mit tudsz Esszairól? - kérdezte Bourne. - Azt leszámítva, hogy tagja a Severus Domna vezetőségének, nem sokat. Előkelő családból származik, a családfáját, ha nem tévedek, az ezeregyszázas évekig vezeti vissza. Az ősei részt vettek Andalúzia mór megszállásában, közülük került ki az egyik uralkodó is. - És később? - Manapság senkit sem érdekelnek a berberek vagy amazigok, ahogy mi hívjuk magunkat. - És mi van magával a Severus Domnával? - Ezzel kapcsolatban többet segíthetek. Bár… a csoportról nagyon keveset lehet tudni. Ha hagynak is bármi nyomot maguk után, azok vagy észrevehetetlenek, vagy hamar eltüntetik őket. Senki sem tudja, milyen nagy a csoport, de mindenütt a vilá-

gon vannak tagjai a kormányzati és üzleti körökben, a médiában és az alvilágban. És mindenféle üzletágban érdekeltek. - És mi a céljuk? - Bourne a gyűrű belsejébe vésett „Dominion" szóra gondolt. - Mit akarnak? - Hatalmat, pénzt, irányítani a világot. Vagy ki tudja... Mindenki ezeket akarja, nem? - A történelem szakos hallgatók mindenesetre így szokták gondolni. Ottavio Moreno felnevetett. - Nem mindenki történelem szakos hallgató. Bourne nagyot sóhajtott. Azon tűnődött, mire jöhetett rá a laptoppal kapcsolatban, ami miatt feladta a küldetését. Máskor ilyen sosem fordult elő a Treadstone-nál. Már csak azért sem, mert emlékezete szerint egészen Conklin meggyilkolásáig jó viszonyban, sőt barátságban volt a Treadstone főnökével. Amikor ezt megemlítette, Moreno így válaszolt: - Te mondtad, hogy mondjam azt Conklinnak, hogy nem volt Esszainál a laptop, és nem tudod, mi lett vele. - És megmondtad? - Igen. - Miért tetted volna? A Treadstone-tól kaptad a fizetést, Conklin a főnököd volt. - A terepen dolgozó és az irodai személyzet nem feltétlenül érti meg a másik motivációit, és fordítva. De mi ott kint, ha nem állunk ki egymásért, halottak vagyunk. - Eltette a Gauloises-os dobozt. - Amikor elmesélted, hogy rájöttél valami nagyon fontos dologra, olyasmire, ami indokolja, hogy megváltoztasd küldetésed célját, hittem neked. *** - Szóval azért jött, hogy találkozzon a híres Corellosszal. Roberto Corellos, Narsico Skydel unokaöccse negédesen mosolygott Moirára kényelmes foteljából. A tágas, napfényben úszó szoba a süppedős szőnyeggel, a porcelánlámpával, a falakon lógó festményekkel egy lakás nappalijához hasonlított. De Moira tudta, hogy a bogotai börtönök nem hasonlítanak a világ más városainak börtöneire. - Tehát az amerikai sajtó a híres Corellosszal akar interjút készíteni, most, hogy a La Madelólban van most, hogy biztonságosan el van zárva. - Guayabera ingének zsebéből előhúzott egy szivart, leharapta a végét, majd fölcsattintotta Zippo öngyújtóját. Megeresztett egy újabb nyájas mosolyt. - Egy csodálómtól kaptam ajándékba. - Nem volt rögtön világos, hogy a szivarról vagy a Zippóról beszél-e. Corellos illatos füstkarikákat eregetett n a mennyezet felé, majd egyik lábát átvetette a másikon. Moirának feltűnt, hogy élére vasalt nadrágot visel. - Maga melyik újságtól jött? - A The Washington Post külsőse vagyok - felelte Moira. Megbízólevelét Dzsalal Esszaitól kapta. Megtudta, hogy a férfi honnan szerezte, de nem is törődött vele. Csak azt remélte, hogy átmegy az ellenőrzésen. Esszai biztosította, hogy így lesz, s eddig igaza volt. Nem egészen egy napja érkezett Bogotába, és azonnal engedélyt kapott rá, hogy meginterjúvolja Corelllost. Kicsit meglepődött, hogy láthatóian senki sem akadt fönn a dolgon. - Szerencséje, hogy most jött. Egy jó hét múlva már kint leszek innen. - Corellos a szivar izzó végét bámulta. - Ez amolyan vakáció volt nekem. - Legyintett. - Mindenem megvan, amit csak akarhatok: ennivaló, szivarok, baszni való kurvák, minden. És a kisujjamat sem kell értük mozdítanom. - Igazán remek lehet - jegyezte meg szárazon Moira. Corellos végigmérte a nőt. Keménykötésű, a maga módján jóvágású férfi volt; sötét szemével, tüzes tekintetével férfias jelenség. - Valamit meg kell értenie Kolumbiával kapcsolatban, señorita Trevor. Az ország irányítását nem a kormány tartja a kezében, nem bizony. Kolumbiában a hatalom a FARC, a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők és a drogbárók között oszlik meg. Baloldali gerillák és jobboldali kapitalisták - valami ilyesmi a felállás. A nevetése egy arapapagáj rikoltására hasonlított, ércesen, vidáman zengett. Úgy tűnt, a férfi pompásan érzi magát, mintha csak otthon lenne, nem pedig Bogota egyik hírhedt börtönében. - A FARC tartja ellenőrzése alatt az ország negyven százalékát, mi pedig a másik hatvanat. Moira szkeptikus volt. - Ez túlzásnak hangzik, señor Corellos. Kezeljem fenntartással, amit mond? Corellos a háta mögé nyúlt, és a kettőjük között álló asztalra fektetett egy Taurus PT92-es félautomata pisztolyt. Moirát mellbe vágta a látvány. - Meg van töltve, ha akarja, ellenőrizheti. - Láthatóan élvezte a nő döbbenetét. - Vagy elviheti emlékbe. Ne aggódjon, rengeteg van még ott, ahonnan ez jött. - Ismét felnevetett. Aztán közelebb tolta Moirához a Taurust. - Figyeljen ide, señorita, szerintem a legtöbb gringóhoz hasonlóan maga is kívülálló maradt itt. Itt éppen a múlt hónapban háború dúlt – a FARC gerillái és az izé... üzletemberek között. Nagy balhé volt, AK-47-esekkel, repeszgránátokkal, dinamittal, meg amit csak akar. Az őrök meghátráltak. A hadsereg körülvette a börtönt, de beljebb nem merészkedett, mert mi voltunk jobban fölfegyverkezve. - Moirára kacsintott. - Lefogadom, hogy az igazságügy-miniszter ezt nem mesélte el magának. - Tényleg nem. - Nem lep meg. Kurva nagy felfordulás volt itt, annyit mondhatok. Moira szájtátva hallgatta. - Hogy ért véget? - Közbeléptem. A FARC figyel rám. Escúchame nem vagyok ellenük - az ellen biztosan nem, amiért küzdenek. A kormány egy rossz vicc, végre megkapták a magukét. Tudják, hogy én a FARC-cal vagyok, hogy összeszedem az embereimet, hogy támogassam őket, amíg békén hagynak. Ami engem illet, szarok a politikára; jobboldal, baloldal, fasiszta, szocialista, a szócséplést meghagyom azoknak, akiknek nincs jobb dolguk. Engem túlságosan lefoglal a pénzkereset, az életem erről szól.

Tőlem mindenki elmehet a pokolba. Leütögette szivarja hamuját egy réz hamutartó peremén. - Tisztelem a FARC-ot. Muszáj, ha szem előtt akarom tartani a saját érdekeimet. Bogota nagyobb részét ők uralják, nem mi. És megvan maguk technikája, hogyan vigyenek ki valakit a sittről. Két hete a La Picotában, egy másik itteni börtönben a kurva FARC kirobbantott egy teljes falat, és kiszabadították kilencvennyolc társukat. Egy gringo fülében ez képtelenségnek, lehetetlennek hangzik, ugye? De Kolumbiában ez így megy. - Kuncogott. - Mondjon, amit akar a FARC-ról, tökös fickók. Becsülöm őket ezért. - Valójában, señor Corellos, ha nem értettem félre, egyedül ezt tiszteli. - Moira a Taurust babrálta, közben egyenesen Corellos szemébe nézett. Amikor visszatette a pisztolyt az asztalra, Corellos megszólalt. - Miért akart beszélni velem, señorita? Miért jött valójában? Ugye nem azért, hogy cikket írjon egy újságnak? - A segítségére van szükségem - felelte Moira. Egy bizonyos laptopot keresek, ami Gustavo Morenoé volt.. De közvetlenül a halála előtt eltűnt. Corellos széttárta a karját. - És miért hozzám jött? - Maga volt Moreno beszállítója. - Na és? - Azt az embert, aki ellopta a laptopot, Moreno egyik emberét - aki valaki másnak, egy ismeretlennek dolgozott -, holtan találták Amatitán külvárosában, a maga Narsico unokatestvérének a tulajdonában lévő birtokon. - Az a buzi! Gringo nevet viselni! Semmi közöm hozzá, számomra halott. Moira egy pillanatra elgondolkodott. - Ha belekeveri Narsicót a fickó meggyilkolásába, azzal jól kicseszik vele... Corellos felhorkant. - Tessék?! Hogy a mexikói rendőrség megtalálja és letartóztassa? Látná, hogy nyomoznak ezek az idióták! Sziesztázgatnak, meg beszedik a kenőpénzeket. Ráadásul Berengáriát is meggyanúsítanák. Nem, nem. Ha én Narsico halálát akarnám, akkor őt találta volna meg Amatitánban. - Akkor ki vezeti most Moreno üzleteit, maga kivel üzletel? Corellos szemét félig becsukva, élvezettel szívta a szivarját. - Nem érdekem, hogy bárkit is börtönbe juttassak folytatta a nő. - Voltaképpen fölösleges lenne. Engem csak az érdekel, hogy megtaláljam a laptopot és elindultam egy nyomon. Corellos elnyomta a szivarját. Amikor intett egyet, valaki - aki nem egy fegyőr volt - bejött egy palack tequilával és két hozzá való pohárral, és letette Corellos és Moira elé. - Rendelek magunknak ételt. Mit kér? - Amit maga. A férfi bólintott, leadta a rendelést a fiatalembernek, aki biccentett, majd diszkréten kisurrant. Corellos előrehajolt, hogy töltsön a tequilából. Amikor mindketten kiürítették a poharukat, megszólalt. - Jobb, ha tudja, gyűlölöm Narsicót. Moira megvonta a vállát. - Gringa vagyok, mi nem vesszük ennyire komolyan az ilyesmit. Annyit azonban tudok, hogy maga nem ölette meg. A férfi csak legyintett a szavaira. - Tudja, az, ha egyszerűen meggyilkolják, túl jó egy olyan seggfejnek, amilyen ő. Moirának kezdett derengeni, hová akar kilukadni a férfi. - Tehát valami más tervet szövöget. Corellos ismét felkacagott. - A terv már végre is hajtatott. Bárki mondta is, hogy a bosszú hidegen tálalva a legjobb, nem kolumbiai vér folyt az ereiben. Minek várakozni, ha adódik egy remek alkalom? A fiatalember egy ételekkel megrakott tálcával tért vissza; apró tálakban rizst, babot, sült csilit és füstölt tenger gyümölcseit szolgált fel nekik. Letette a tálcát, és Corellos egy intésére kiment. A férfi pillanatok alatt eltüntetett egy tányérnyi garnélarákot, előbb valamilyen tüzes szószba mártogatva a falatokat. A szószt nyalogatva az ujjáról, folytatta. - Tudja, señorita, hogy foghat meg legegyszerűbben egy férfit? A nőjén keresztül. Moira most már értette. - Maga kikezdett Berengáriával. - Igen, felszarvaztam Narsicót, megszégyenítettem, de ez még nem minden. Narsico kétségbeesetten igyekezett megfelelni a családjának, ezért gondoskodom róla, hogy ne sikerüljön neki. - Corellosnak csillogott a szeme. - Berengária Morenót tettem meg a bátyja utódjának. Ezt átkozottul jól kitalálta, gondolta Moira. Esszai azt mondta, semmi sem utalt rá, hogy Berengáriának köze lenne az ügyhöz. - Gondolja, hogy a nőnek beépített emberei voltak, akik kémkedtek neki a bátyja után? - Ha Berengáriának kellett volna a bátyja ügyfeleinek a névsora, csak el kellett volna kérnie tőle. De nem kérte. - Akkor ki tette? Ki ölte meg Gustavót? Corellos ferdén nézett rá. - Ó, nem tudom, akár ezren vagy többen is lehettek. Akarja, hogy készítsek egy névsort? Moira nem törődött a szarkasztikus megjegyzéssel. - Magával mi a helyzet? A férfi nevetett.

- Tessék? Viccel? Gustavo egy vagyont keresett nekem azzal, hogy elvégezte az összes nehéz munkát. Miért szarakodtam volna ilyesmivel? Vajon tudta Corellos, hogy a laptopon rajta volt Moreno ügyfeleinek a listája? Vagy legalábbis feltételezte? - töprengett Moira. Esszai nem olyan embernek tűnt, aki egy kolumbiai drogbáró ügyei után kutakodna; olyan ember benyomását keltette, akit kiraboltak, és vissza akarja kapni a tulajdonát. Előrehajolt, és az asztalra könyökölt. - Escúchame, hombre. Valaki lelépett azzal a laptoppal. Ha nem Berengária volt az, akkor valaki más, aki meg akarta kaparintani Gustavo üzletfeleinek névsorát. És csak idő kérdése, hogy lépjen. Corellos maga elé vett egy tányér sült csilit, és komótosan a szájába lapátolta az egészet. Az arca fénylett a zsírtól, de nem úgy nézett ki, mintha le akarná törölni. - Semmit sem tudok erről - jegyezte meg hidegen. Moira hitt neki. Ha a férfi tudott volna róla, már tett volna valamit az ügyben. Felkelt. - Talán Berengária tud valamit. Corellos felnevetett. - Maga nem túlságosan ismer engem, ugye, chica? - Nekem a laptop kell, hombre. A férfi mély torokhangot hallatott, mint egy doromboló tigris. - Későre jár, chica. Miért nem marad éjszakára? - Garantálom, hogy nálam jobb szállásra talál, mint amit bárhol ebben a városban kaphat. Moira mosolygott. - Azt hiszem, nem élek vele. Köszönöm a vendéglátást - és az őszinteségét. Corellos elmosolyodott. - Egy szép señoritának bármit. - Figyelmeztetően felemelte az ujját. - Cuidad, chica. Nem irigylem magát. Berengária egy kibaszott pirája. Ha a legcsekélyebb esélyt is megadja rá, felzabálja magát szőröstől-bőröstől. Amikor Peter Marks megérkezett Noah Perlis lakására, odabent már hemzsegtek a CIA-ügynökök. Kettőt ismert közülük, az egyiküket, Jesse McDowellt, egészen közelről; két terepmunkán dolgoztak együtt, mielőtt Marksot előléptették. Amikor McDowell megpillantotta Marksot, félrevonta. - Mi a fenét keresel itt, Peter? - suttogta. - Küldetést teljesítek. - Nos, mi is, úgyhogy jobb, ha minél előbb elhúzol innen, mielőtt még felkelted a figyelmét Danziger talpnyalóinak. - Nem tehetem, Jesse. - Peter a nyakát nyújtogatva átlesett McDowell válla fölött. - Jason Bourne-t keresem. - A mindenit, haver. - McDowell gúnyos pillantást vetett rá. - Hány szál rózsát küldjek a temetésedre? - Figyelj, Jesse. Az imént érkeztem repülővel Washingtonból, fáradt vagyok, éhes, nyűgös, és kurvára nincs kedvem játszadozni se veled, se Danziger ólomkatonáival. - Egy lépéssel ki akarta kerülni McDowellt, - Azt hiszed, félek bármelyiküktől is, vagy akár Danzigertől? McDowell föltartotta a kezét. - Jól van, jól van. Értelek, haver. – Megfogta Marks könyökét. - Mindent elmondok, de nem itt. A tiéddel ellentétben az én seggemet még szétrúghatja Danziger. - Kiterelte a Marksot a folyosóra. – Gyerünk le a sörözőbe, igyunk meg egy-két korsóval. Az Áldozati Bárány egyike volt a legendás, régi londoni ivóknak. Az alacsony belmagasságú, sötét helyiségben erjedő sör illata terjengett, és mintha az évszázadok alatt elszívott cigaretták füstje is ott lebegett volna a levegőben. McDowell az egyik faburkolatú falnál kiválasztott egy asztalt, és rendelt két korsóval a szobahőmérsékletű sörből, Marksnak pedig mellé egy adag sült kolbászt krumplipürével. Amikor megérkezett az étel, Marks beleszagolt, de felfordult a gyomra. A tálat visszavitette a pincérrel, és kért helyette két sajtos zsemlét. - Ez a nyomozás része annak, amit az igazságügyiek a Black River ügyében folytatnak - mondta McDowell. - Azt hittem, lezárták az ügyet. - Mindenki ezt hitte. - McDowell kiürítette a korsóját, s rendelt egy másikat. - De úgy látszik, valaki odafent, nagyon magasan, Oliver Lissre vadászik. - Liss otthagyta a Black Rívert, mielőtt még szar került a palacsintába. McDowell maga elé húzta az újabb korsó sört. - Gyanúba keveredett, hogy ha ki is szállt már, mégis valószínű, hogy egyike volt azoknak, akik tető alá hozták a Black River piszkos üzleteit. A mi dolgunk kézzelfogható bizonyítékkal alátámasztani ezt a feltételezést, és mivel Noah Perlis Liss személyes ölebe volt, feltúrjuk ezt a helyet. - Tűt kerestek a szénakazalban - jegyezte meg Marks. - Lehet. - McDowell egy hajtásra kiitta a sörét. - De egyvalamit találtunk, egy fotót erről a Diego Hererra nevű fickóról. Hallottad, hogy tegnap éjjel leszúrták egy puccos West End-i kaszinóban, a Vesper Clubban? - Nem hallottam - felelte Marks. - Mi közöm hozzá? - Sok minden, pajtikám. Látták azt az embert, aki megkéselte Diego Hererrát. Jason Bourne-nal volt, Együtt mentek el a klubból, percekkel a gyilkosság után. Soraya délfelé autózott, amerre megérzése szerint most Frank N. Stein néven utazó Arkagyin is. Amint a mexikói Sonora államban lévő Nogales felé hajlott, lassan bealkonyodott. Leparkolt, és átsétált a város főterén. Letelepedett egy kávézó kiülős részén, és rendelt egy tányér tamalét8 és egy üveg 8

Kukoricából készült mexikói étel.

Coronát. Sokkal jobban beszélt spanyolul, mint akár franciául, akár németül - vagyis szinte anyanyelvi szinten. És itt sötét bőre és nagy orra miatt könnyen aztéknak nézhették. Hátradőlt, mélyeket lélegzett, és a dolguk után siető, vásárolgató, kéz a kézben sétálgató emberek jövés-menését figyelte. Sok öreget látott a padokon üldögélni, kártyázni, csevegni. Az úton árukkal megrakott ütött-kopott, régi teherautók döcögtek el. Nogales gazdasága a mezőgazdaságra épült, határon túli testvérvárosából folyamatosan érkeznek a szállítmányok, hogy becsomagolják és átrakodják őket az Egyesült Államok országaiba induló teherszállító járművekre. Soraya végzett a tamaléval, és a második Coronánál tartott, amikor megpillantott egy öreg, fekete Chevyt. Koszos és ormótlan volt, valamint a rendszáma sem egyezett meg a keresettel, úgyhogy nyugodtan kortyolgatta tovább a sörét. Desszert helyett egy kávét rendelt. Amint a pincér letette elé az apró csészét, a válla fölött Soraya egy másik fekete Chevyre lett figyelmes. Amikor a férfi távozott, felállt. A rendszám azonos volt az Arkagyin által bérelt autóéval, de a sofőr egy tizennyolc év körüli punk volt. Leparkolt a kávézó mellett, és kiszállt. A fején színes taréj meredezett, a karját kígyókat és tollas madarakat ábrázoló tetoválások borították. Soraya ráismert a szurukura, az aztékok és a maják szent madarára. Egy hajtásra megitta presszókávéját, az asztalon hagyott néhány bankjegyet, és odament a punkhoz. - Honnan szerezte az autót, compadre? - kérdezte tőle. A fiú végigmérte, majd a mellét nézve válaszolt. - Mi köze hozzá? - Nem vagyok zsaru, ha ettől tart. - Miért kellene tartanom bármitől? - Mert mindketten tudjuk, hogy az a Chevy egy bérelt autó Tucsonból. A fiú gúnyos mosolya olyan volt, mintha minden reggel tükör előtt gyakorolta volna. - Tetszik? A punk meghökkent. - Micsoda? - A mellem. A fiú zavartan nevetett, és elfordította a tekintetét. - Ide figyeljen - mondta Soraya -, engem se maga, sem az autó nem érdekel. Arról az emberről meséljen, aki bérbe vette. A fiú kiköpött oldalra, és egy szót sem szók. - Ne butáskodjon - folytatta Soraya. - Már így is elég nagy bajban van. De ezen tudok segíteni. A punk sóhajtott. - Tényleg nem tudom, ki volt az. Odakint, a sivatagban találtam az autót. Valaki otthagyta. - Hogyan indította be, összedugta a kábeleket? - Nem volt rá szükség, a kulcs bent volt az önindítóban. Hát ez érdekes. Tehát Arkagyin nem akart vissza menni érte, vagyis már nincs Nogalesben. Soraya egy pillanatra elgondolkozott. - Ha át akarnék kelni a határon, mit kellene tennem? - A határállomás csak pár mérföldre van délre. - Nem akarok arra menni. A punk hunyorgott, úgy nézett rá, mintha először látná. - Éhes vagyok - közölte. - Mi volna, ha venne nekem kaját? - Rendben - felelte a nő -, de egyébre ne számítson. A fiú fölnevetett. Soraya visszament vele a kávézóba, ahol a fiú rendelt egy burritos de machacát és egy nagy tányér cowboy babot, meglocsolva chiles padasosszal Alvaro Obregon volt a neve, és Chihuahuából jött. A családja munkát keresve északra települt, aztán ott ragadt. Anyja fivérének közbenjárására egy maquiladorá9-ban gyümölcsöt és zöldséget csomagoltak. Elmondása szerint a nővére egy ringyó, a fivérei pedig munka helyett egész nap lógnak. Őt egy állattenyésztő alkalmazta, azért jött a városba, hogy beszerezze a farmer által megrendelt ellátmányt. - Eleinte izgatott, hogy idejövök - mesélte. - Olvastam az amerikai Nogalesről, és felfedeztem, hogy egy csomó igazán jó arc született itt. Például Charles Mingus. A zenéje szerintem szar, de tudja, olyan híres, meg minden. És ott van Roger Smith. Képzelje el, amint Ann-Margaretet döngeti, hű! De a legmenőbb Movita Castaneda. Fogadok, hogy sosem hallott Amikor Soraya közölte, hogy valóban nem, a fiú elmosolyodott. - Benne volt a Lázadás a Bountyn című filmben, de én csak a Rettegés házában láttam. - Leöblítette az utolsó falat babot. Egyébként feleségül ment Marlon Brandohoz. Na, ő klassz színész volt, amíg el nem hízott. Kézfejével megtörölte a száját. - Hamar elmúlt itt a jó világ. Úgy értem, csak nézzen körül. Micsoda kibaszott egy környék! - Jó munkát talált, nem? - kérdezte Soraya. - Ja, próbálja ki. Pocsék. - De biztos. - Szart se fizet. - Torz, félszeg mosolyt eresztett meg. - De azért éhen nem halok. - Térjünk vissza a kérdésemhez. Mexikóba akarok jutni. - Minek? Kurva szar hely. Soraya elmosolyodott. - Kivel kellene találkoznom? 9

Jellegzetes latin-amerikai összeszerelő üzem, gyár.

Alvaro mintha elgondolkozott volna a kérdésen. A tér felé nézett. Kigyulladtak a fények, az emberek vacsorázni vagy az utolsó pillanatban megejtett bevásárlás után hazafelé mentek. A levegőben sült bab és a norteño konyha egyéb fűszeres illatai szálltak. Végül megszólalt. - Hát, a határ túlsó felén ismerek egy pár helybeli pollerót. - Azokat nevezték így, akiknek azért fizet az ember, hogy vámés útlevél-ellenőrzés nélkül jusson át a határon. - Csak egy igazán jó van közöttük, de szerencséje van, mert ma kora reggel áthozott Mexikóból egy bevándorló családot, szóval éppen itt van, bemutathatom. Contrerasként ismerik, de tudom, hogy nem ez az igazi neve. Személyesen volt vele dolgom. Efelől Sorayának szemernyi kétsége sem volt. - Szeretném, ha összehozná a találkozót compadre Contrerasszal. - Ez pénzébe fog kerülni. Száz amerikai dollár. - Ez közönséges rablás. Ötven. - Hetvenöt. - Hatvan. Az utolsó ajánlatom. Alvaro Obregon tenyérrel fölfelé az asztalra tette a kezét, Soraya pedig beletett egy húszast és egy tízest. A fiú azonnal eltüntette a bankókat. - A többit szállításkor - tette hozzá Soraya. - Itt várjon - mondta Alvaro Obregon. - Takarékoskodjunk az idővel, hívja fel. Alvaro Obregon megrázta a fejét. - Mobilkapcsolat soha. Ez szabály. Felállt, de láthatóan nem nagyon sietett; elballagott a nogalesiekre jellemző, kényelmes tempóban. Soraya egy jó óra hosszat egyedül üldögélt, élvez te az esti nyüzsgést és hallgatta a helyi zenekar előadását, akik egyfajta sinaloai, rézfúvósokra épülő muzsikát játszottak. Pár férfi felkérte táncolni; udvariasan, de határozottan nemet mondott nekik. A banda éppen rázendített a második cumbiára, amikor Alvaro Obregon visszatért. Egy férfi, valószínűleg Contreras, a pollero volt vele, akit negyvenesnek becsült, és akinek az arca egy nagyon sokszor összehajtogatott térképre emlékeztette. Magas, vékony, kissé görbe lábú férfi volt. Széles karimájú kalapot, csőnadrágot és szegecsekkel kivarrt inget viselt. Szótlanul leültek mellé. Közelről Contreras olyan fickónak tűnt, aki otthonosan mozog a bozótok, a por, a sivatag világában. Bőre túlcserzett állati bőrre emlékeztetett. - A fiú mondta, hogy délre akar menni - szólt hozzá angolul Contreras. - Úgy van. - Sorayának eszébe jutott: a hivatásos szerencsejátékosoknak van ilyen átható tekintetük. - Mikor? Szűkszavúsága nem zavarta Sorayát. - Minél előbb, annál jobb. Contreras a hold felé emelte a fejét, mintha meg akarná ugatni, mint egy prérifarkas. - Csak fátyolfelhő - állapította meg. - Jobb ma éjjel, mint holnap, holnap jobb, mint utána. Aztán... - Vállat vont. - Mi a díja? - kérdezte Soraya. A férfi ismét közömbösen nézett rá. - Velem nem alkudozhat, mint a fiúval. - Rendben van. - Ezerötszáz, a fele előre. - A negyede, a többit akkor, ha épségben átvitt. Contreras szája sarka aprót rándult. - Igazad volt, fiú, ez tényleg egy kis kurva. Soraya nem sértődött meg; tudta, ha ők mondják, ez bóknak számít. Contreras megvonta a vállát, és felállni készült. - Amit mondtam, megmondtam. - Mondok valamit - szólalt meg Soraya -, elfogadom a feltételeit, ha megnéz nekem egy fényképet. Contreras egy pillanatig méregette, aztán visszaereszkedett a székre. Soraya végigpörgette mobiltelefonjában a fényképeket, amíg rátalált az Arkagyinról készült felvételre. A pollero tenyerébe fektette a készüléket. - Látta őt? Talán kilenc-tíz nappal ezelőtt vihette délre - vetette fel, mert azt következtette ki Obregon a sivatagban elhagyatottan álló Chevyről szóló sztorijából, hogy Arkagyin a zöldhatárolt távozott Mexikóba. Contreras le sem pillantott a fényképre, savószínű szemét nem vette le a nőről. - Nem alkudozom - ismételte meg. – Szívességet kér tőlem? Soraya egy pillanatig habozott. - Azt hiszem, igen. - Nem szoktam szívességeket tenni. Lenézett a fényképre. - Most már kétezer a díjam. - Soraya hátradőlt, és karba tette a kezét. - Megpróbál megkopasztani. - Döntsön - szólt Contreras. - Még egy perc, és háromezer lesz. - Soraya sóhajtott. - Jól van, jól van. - Hát akkor lássak valamit. - Úgy értette, látni akarja a pénzt egészben, hogy meggyőződjön a nő fizetőképességéről. Amikor Soraya kibontotta a százdolláros bankjegyekből álló tekercset, elégedetten bólintott. - Tíz napja vittem át. - Mondta, hogy merre megy? Contreras felhorkant. - Egy kibaszott szót sem mondott, még akkor sem, amikor ideadta a pénzt. Nekem ez így megfelelt.

- Soraya kijátszotta az utolsó kártyáját. - Maga szerint hová ment? - Contreras egy pillanatra felemelte a fejét, mintha beleszimatolna a levegőbe. - Az olyan ember, mint ő, nem sivatagba való, az biztos. Láttam rajta, hogy szenved a hőségtől. És az biztos, hogy nem fog Sonora valamelyik maquiladorá-jában dolgozni. Ez főnök volt, a maga ura. - A nőre hunyorított. - Mint maga. - És mindebből mire következtet? - A tengerpart, főnökasszony. Olyan biztos, mint ahogyan itt ülünk, hogy a tengerpartra ment. *** Bourne aludt, amikor Chrissie telefonált. Álmosan dörzsölgette a szemét. - Adam. Egy szóból is megérezte, hogy baj van. Nyomban kiment az álom a szeméből. - Mi történt? - kérdezte. -Van... van valaki, aki beszélni akar magával. Jaj, Adam! - Chrissie, Chrissie...! Egy idegen férfihang szólt bele. - Stone vagy Bourne, akárhogy hívja is magát, jobban teszi, ha idejön. A nő és a kislánya nyakig ül a szarban. Bourne erősebben markolta a telefont. - Kicsoda maga? - Coven a nevem. Találkoznunk kell, most rögtön. - Hol van? - Útbaigazítom. De nagyon figyeljen, mert nem fogom megismételni. - Coven autópályákról, utakról, kanyarokról és mérföldekről hadart. – Másfél órán belül érjen ide. Bourne a feléje integető Morenóra nézett. - Nem tudom, odaérek-e... - Ideér - biztosította Coven. - Ha mégsem, a kislánynak baja esik. Minden negyedóra késésért egyre csúnyább baja esik. Világosan beszéltem? - Tökéletesen - felelte Bourne. - Helyes. Mostantól ketyeg az óra.

14. Frederick Willard egyhuzamban nyolc órát böngészett az interneten, de hiába próbálta kideríteni, ki a tulajdonosa a Monition Clubnak, mit csinál a szervezet, honnan van a pénze, és kik a tagjai. Csak háromszor tartott szünetet, kétszer a mellékhelyiséget használta, egyszer pedig evett - a kínai kaja, amit egy ételfutár hozott ki, nem volt valami jó. Körülötte munkások tatarozták a Treadstone új irodáit, különféle elektronikus eszközöket és különleges hangszigetelő ajtókat szereltek be, és lefestették a falakat, amelyekről az előző nap távolították el a tapétát. Willard türelmes volt, mint egy teknősbéka, de végül ő is feladta. A következő negyven percet lent töltötte az utcán; körbejárta a háztömböt, kiszellőztette a fejéből a festékgőzt és a gipszpor szagát, és közben átgondolta a helyzetet. Még visszaugrott az irodájába, kinyomtatta a szakmai életrajzát, majd hazament lezuhanyozni, megborotválkozni, öltönyt húzni és nyakkendőt kötni. Végül kifényesítette a cipőjét, és belső zsebében a papírral a Monition Clubhoz hajtott. Miután leparkolt a közeli parkolóházban, ruganyos léptekkel felment a lépesőn az impozáns előcsarnokba. Egy nő ült a magas íróasztalnál, a helyiség közepén. Odament hozzá, és a közönségkapcsolatokért felelős igazgatói kereste. - Nálunk nincs közönségkapcsolati igazgató - felelte a nő mosolytalan arccal. - Miben segíthetek? - Szeretnék találkozni a személyzeti vezetővel - közölte Willard. A nő bizalmatlanul méregette egy ideig, majd kijelentette: - Nincs felvétel. Willard némi nyájasságot csempészett a hangjába és mosolygott. - Nem baj, de nagyon hálás lennék, ha elárulná, ki az ügyeletes, szeretnék vele találkozni. - Lennie kell magánál egy szakmai életrajznak. Willard elővette. A recepciós ránézett, elmosolyodott. - A neve? - Frederick Willard. - Egy pillanat, Mr. Willard. - Tárcsázott egy belső melléket, és belemotyogott vezeték nélküli fejhallgatós mikrofonjába. Majd Willardra nézett. – Kérem, foglaljon helyet, Mr. Willard. Valaki hamarosan jön. Willard megköszönte, majd visszasétált ugyanahhoz a padhoz, amelyiknél Peter Marksszal várták Oliver Lisst. A recepciós továbbra is fogadta és továbbkapcsolta a telefonhívásokat – Willard ezt a rendszert furcsának és ódivatúnak találta. Úgy tűnt a Monition Clubban dolgozóknak nincs saját számuk. Ez érdekelte; alaposabban elkezdte tanulmányozni a nőt. Noha fiatal volt, és első ránézésre átlagos recepciósnak nézett ki, Willardnak olyan érzése volt, hogy valami egészen más funkciót tölt be. Egyfelől úgy festett, ő döntötte el, hogy túljut-e rajta, másfelől úgy nézett ki, hogy minden hívást ellenőriz. Jó félóra múlva egy vékony fiatalember lépett be. Konzervatív szabású, sötétszürke öltönyt viselt, és hímzett aranysávval díszített nyakkendőt. Egyenesen a recepcióshoz ment, és olyan halkan beszélt vele, hogy Willard még a csöndes előcsarnokban sem hallotta, mit mondott, vagy, hogy a recepciós mit felelt rá. Aztán megfordult, és diplomatikus mosollyal az arcán elindult Willard felé. Mr. Willard, kérem, jöjjön velem! Választ sem várva sarkon fordult. Willard keresztülment az előcsarnokon. A recepciós pult előtt elhaladva látta, hogy a nő őt figyeli. Bementek egy ajtón, majd végighaladtak egy homályosan megvilágított, lambériázott folyosón. Lépteik zaját puha szőnyeg nyelte el, a falakon középkori vadászjeleneteket ábrázoló festmények lógtak. A csukott ajtók mögül, melyek előtt elhaladtak, nem szűrődtek ki hangok. Az irodák tehát vagy üresek voltak, amiben kételkedett, vagy hangszigeteltek az ajtók, ami ugyancsak szokatlan egy munkahelyen. Legalábbis ha az nem egy titkosszolgálat irodája. Végül a fiatalember megállt egy baloldalon nyíló ajtó előtt, egyet kopogott, majd benyitott. • Mr., Frederick Willard - jelentette be hivatalos hangon, ahogy beengedte. Őt követve Willard nem egy irodában találta magát, hanem egy könyvtárban, méghozzá egy meglepően nagyban. Három fal mentén padlótól mennyezetig érő könyvespolcok sorakoztak. A negyedik fal egy hatalmas panorámaablak volt, amely egy kicsi, de csodálatosan szép kolostorkertre nézett, melynek a közepén egy mór stílusú szökőkút állt. A látvány a tizenhatodik századot idézte. Az ablak előtt masszív, keményfából készült, nagy ebédlőasztal állt, melyet csillogó fényesre políroztak. Hét, magas támlájú fa széket állítottak egymástól egyenlő távolságra az asztal köré. Az egyiken csapott vállú férfi ült. Sűrű, hátrafésült haja volt és mézszínű bőre. Egy hatalmas és nagyon vastag könyv feküdt kinyitva előtte, amit nagy összpontosítással tanulmányozott. Aztán felnézett. Átható tekintete, nagy sasorra és rideg mosolya volt. - Jöjjön be, Mr. Willard - mondta. - Már vártuk önt. - Sétahajókat és luxusjachtokat használnak - mondta Contreras. - Hogy föl-alá járjanak a part mentén - egészítette ki Soraya. - Ez a legbiztonságosabb módja az áruk ideszállításának Közép-Mexikóból, ahol a kolumbiai kartellektől megkapják őket. A sovány hold alacsonyan járt a csillagos égbolton, és alig adott valami világosságot. Contreras az órájára nézett; úgy látszott, hogy tökéletesen ismeri a járőröző migras napirendjét. Egy csoport zsályabokor és egy óriáskaktusz mögött kuporogtak. Soraya követte a pollero utasításait, így csak suttogva beszéltek. - Az embere kábítószerben utazik, számítson rá - közölte Contreras. - Mi másért akarna egy hozzá hasonló ember besurranni Mexikóba? Hűvösebb volt, mint amire Soraya számított. - Hacsak nem találkozott valakivel, egyenesen Nogalesbe mehetett, ellopott egy autót, aztán nyugatnak indult, a part irá-

nyába. Soraya felelni készült, amikor a férfi a szájához emelte a mutatóujját. Soraya fülelt, és egy pillanat múlva meghallotta: valahol a közelben cipőtalpak ropogtak a talajon. Amikor valaki felkattintott egy elemlámpát, Contreras meg se rezdült, ami annyit jelentett, hogy számított rá. A fény ívben mozgott, és nem arra felé, ahol ők rejtőztek, hanem előttük, amerre a láthatatlan határ húzódott. Aztán morgást hallott, majd kialudt a fény, és a cipőtalpak hangja elhalt. Éppen elgémberedett lábáról akarta áthelyezni a súlyt a másikra, amikor Contreras megragadta, és mozdulatlanságra intette. Visszatartotta a lélegzetét. Egy pillanattal később a vakító fény újra felgyulladt, nagyobb ívben világította be előttük a sivatagot. Három lövés dördült el az éjszakában, a becsapódó lövedékek porfelhőket kavartak fel a földön. Rövid gurgulázást hallott, ami nevetés is lehetett. Ismét sötét lett, és minden csöndbe borult. Most mehetünk, suttogta neki Contreras. Soraya bólintott, és követte a férfit. Elhagyták a zsályabokrokat, és jobbra fordulva átvágtak az Egyesült Államokból Mexikóba vezető síkságon. Semmi sem jelölte, hogy egyik országból egy másikba léptek át. A távolban egy prérifarkas vonítását hallotta, de Soraya nem tudta megállapítani, a határnak melyik oldaláról szól. Hirtelen egy nyúl ugrott eléjük. Soraya megijedt: kalapált a szíve, és csengett a füle, mintha túl gyorsan áramlana ereiben a vér. Contreras egyenletes tempóban vezette, egy pillanatra sem állt meg vagy tévesztette el az irányt. Teljesen biztos volt magában, és ettől Soraya biztonságban érezte magát. Különös és kicsit nyugtalanító érzés volt. Amunt, Kairót és az egyiptomi sivatagban együtt töltött idejüket juttatta eszébe. Csak egy hete lett volna? Olyan hosszú időnek tűnt, látta a férfit, és az idő múlásával megritkultak és megrövidültek az SMS-ek, amiket váltottak. A csillagok eltűntek az égről, olyan mélységesen sötét volt, mint az óceán fenekén, mintha néhány órán belül nem köszöntene be a hajnal, nem kelne fel a nap a távoli keleti égbolton. Hirtelen dörgést hallott, de messzire elhalt, a villám a másik ország fölött cikázott. Sokáig gyalogoltak a sík, egyhangú tájban. Végre Soraya fényeket vett észre a távolban. Később pedig Contreras bevezette a sonorai Nogalesbe. - Én eddig jöttem – mondta pollero. Nem a fények felé nézett, hanem a feketeség irányába a város keleti peremén. Soraya kiegyenlítette a tartozását. A férfi számolatlanul zsebre tette a pénzt. - Az Ochoában vannak tiszta szobák, és nem kérdezősködnek - mondta. Aztán két piszkos cowboycsizmája közé köpött. Remélem, megtalálja, amit keres - búcsúzott. Soraya bólintott, és nézte, amint a férfi elindul kelet felé. Amikor elnyelte az éjszaka, megfordult, és ment, amíg a sivatag homokját döngölt föld, majd utcák és járdák váltották fel. Nehézség nélkül megtalálta az Ochoát, amely előtt éjszakába nyúló mulatságot tartottak. A központi teret kivilágították; az egyik végén egy zenekar játszott pattogós, kakofón zenét, a másik végén bódékban frissen készült tacót és quesadillát árultak. A kettő között nagy tömeg hullámzott, a spicces vendégek dülöngélve táncoltak, és barátságosan ugratták egymást és a muzsikusokat. Itt-ott verekedés tört ki, egy ló nyerített, horkantott, és dobogott a patájával. Az Ochoa előcsarnoka kihalt volt. Az éjszakai portás, egy inas, apró termetű ember, prérikutya pofájára emlékeztető arccal, egy mexikói teleregényt nézett hordozható kis tévéjén. Levegőtlen fülkéjében ülve elmélyülten bámulta a rossz minőségű adást, és alig pillantott Sorayára, mikor az kifizette az éjszakát, és átvette tőle a szoba kulcsát. A tarifát Soraya leolvashatta a kifüggesztett tábláról; s a férfi nem kérdezett semmit. Nem kérte el az útlevelét vagy más igazolványát sem. Lehetett volna akár tömeggyilkos, a portás nem törődött Sorayával. Szobája a másodikon volt, mert csöndes, eldugott szobát kért. Légkondicionáló berendezés viszont nem volt. Soraya szélesre tárta az ablakot, és kinézett. A szoba egy piszkos mellékutcára, egy másik épület hátsó részére nyílt, mely az ajtó mellett sorakozó szemeteskonténerek alapján valószínűleg egy étterem lehetett. Az épület tolóajtaja fölött egy villanykörte pislákolt halvány, kék fénnyel. Az ajtón egyszer csuk kilépett egy mocskos kötényt viselő férfi, kijött, és leült az egyik ládára, sodort magának egy cigarettát, a szájába dugta, és rágyújtott. Lassan, behunyt szemmel szívta a cigarettáját, rá se hederített, hogy sikátor végében egy párocska tagjai a falnak támaszkodva élvezik egymás társaságát. Soraya elfordult az ablaktól, és körülnézett a szobában. Ahogy Contreras mondta, tiszta, rendezett helyiség volt, és szerencsére fürdőszoba is tartozott hozzá. Levetkőzött, és megnyitotta a zuhanyt. Megvárta, míg egészen forró víz jön, és lemosta magáról a koszt és az izzadságot. Izmai lassan ellazultak, kezdett megnyugodni. Hirtelen erőt vett rajta a fáradtság, úgy érezte, kimerült. Kilépett a zuhany alól, alaposan ledörgölte magát a vékony, durva törölközővel, míg barna bőre ki nem pirosodott. A zuhanyzóból kiáramló pára betöltötte a szobát. Maga köré tekerte a törülközőt, és az ablakhoz lépett, hogy élvezze a hűsítő szellőt. Ekkor az étterem falának támaszkodva két férfit pillantott meg. A pislákoló lámpa fényénél látta, hogy egyikük valamit néz a PDA-ján. Visszahúzódott a függöny mögé, éppen egy pillanattal korábban, mint ahogy a másik felnézett az ablakára. Látta a férfi sötét, nem túl bizalomgerjesztő arcát. Mondott valamit a társának, mire az is felnézett az ablakra. Az Ochoa tehát mégsem biztonságos. Soraya gyorsan visszabújt a ruhájába, és az ajtóhoz ment. De amint kinyitotta, két férfi viharzott be. Az egyik hátraszorította a nő karját, a másik pedig egy rongyot szorított a szája és az orra elé. Soraya próbálta visszatartani a lélegzetét, és igyekezett kiszabadítani magát a karok szorításából, de hiába hadakozott, csak a levegője fogyott el. Kénytelen volt beleszívni az iszonyatos szagú rongyba. Kiáltani sem tudott; könnyek szöktek a szemébe, aztán sötétség zuhant rá, és támadói karjaiba omlott. Arkagyin egy cápa hátuszonyára lett figyelmes a vízben. Méretes állat lehetett, jó három méter hosszú, egyenesen a csónak fara felé tartott, amin Arkagyin nem lepődött meg, tekintve, mennyi vér került a vízbe a csónakból. Három órán át dolgozott Sztyepanon. A férfi véres húscafattá változott, és magzati pozícióban az oldalára fordulva, feltartóztathatatlanul sírt. Vére rózsaszín patakokban keveredett el a hajó aljában felgyűlt tengervízzel. Pável is végignézte a kihallgatást, majd ő került sorra. Várta, hogy mint Sztyepan testébe, belehatoljon Arkagyin zsigerelőkése, de Arkagyin egyéb meglepetést tartogatott a számára. A csörlőhöz kötözte Pável lábát, és fejjel lefelé beleengedte a hajó fara fölött a vízbe. Egyre hosszabb és hosszabb ideig tartotta lent. A hatodik-hetediknél Pável biztosra vette, hogy megfullad. Aztán Arkagyin megvágta a szeme alatt, majd ismét a víz alá engedte. Körülbelül negyven percen át ismételte ezt,

mire felbukkant a cápa. Pável is észrevette; mikor El Heraldo kiemelte, az arcán halálos rettegés ült. Hogy ezt fokozza, Arkagyin gyors egymásutánban háromszor teljes erőből megütötte. Pável levegő után kapkodott, két vagy három bordája eltört. Főnöke jelzésére ekkor El Heraldo visszaeresztette a vízbe. A cápát láthatóan érdekelte, mi történik. Pável pánikba esve csapkodott; a cápáknak pedig gyönge a látásuk, szaglásukra és a mozgás érzékelésére hagyatkoznak. Az állat megérezte a friss vér szagát, hogy zsákmánya sebesült, és egyenesen Pável felé vette az irányt. Arkagyin látta, hogy a hátuszony egyre gyorsabban hasítja a vizet. Intett El Heraldónak, hogy tekerheti a csörlőt. Éppen mielőtt Pável feje és a válla kiemelkedett volna a vízből, a cápa lecsapott. De ahogy áldozata teste megpördült, El Heraldo előhúzta a fegyverét, áthajolt a tat fölött, és beleürítette a tárat az állat hatalmas testébe. A vizet feketére festette a cápa vére. Arkagyin feltekerte a csörlőt, és a fedélzetre eresztette az üvöltő, zokogó Pávelt. Arkagyin hagyta, hadd szórakozza ki magát El Heraldo - három éve vágyott rá, mióta az öccse lábát letépte egy tigriscápa. El Heraldo egyszer nagyon részegen és nagyon szomorúan elmesélte neki a tragikus családi történetet. Visszafordult Pável felé. A cápa kiharapott egy darabot a bal vállából és az arcából. Erősen vérzett, és sokkos állapotba került, szeme tágra nyílt, tekintete ide-oda cikázott, de valószínűleg nem látott semmit. Fogai csillapíthatatlanul vacogtak, és maga alá csinált. Arkagyin leguggolt a parancsnok mellé, és a fejére téve kezét, megszólalt. - Pável Mihajlovics, kedves barátom, egy súlyos problémát kell megoldanunk. És csak te tudod megoldani. Vagy Sztyepan, vagy te információt juttattál ki valakinek a szervezetünkön kívülre. Sztyepan esküszik rá, hogy nem ő volt, így, attól tartok, te maradtál. Pável nem válaszolt, csak üvöltött és zokogott a fájdalomtól és a rettegéstől. Arkagyin beleverte a felét a fedélzet padlójába. - Szedd össze magad, Pável Mihajlovics! Nézd, az életed forog kockán. - Amikor Pável tekintete kitisztult, Arkagyin elmosolyodott, és megsimogatta a haját. - Tudom, hogy fájdalmaid vannak, barátom, és, te jó isten, vérzel, mint egy leszúrt disznó! De ennek hamarosan vége lesz, El Heraldo pillanatok alatt bekötöz, nagyon ért hozzá, hidd el nekem. - Figyelj, Pável Mihajlovics! Üzleti ajánlatom van a számodra. Mondd meg, kinek dolgozol, és mit fecsegtél el neki. Mondj el mindent, mi pedig bekötözünk. Olyan leszel, mint új korodban. Ráadásul elhíresztelem, hogy Sztyepan volt a tégla. A megbízód megkönnyebbül, te pedig folytatod, amit eddig, információt továbbítasz, csak most már a tőlem kapott információkat adod tovább. Na, hogy hangzik? Egyetértesz? Pável felnyögött és bólintott, de láthatólag nem mert megszólalni. - Helyes. - Arkagyin felnézett El Heraldóra. - Jól mulattál? - Megdöglött a rohadék. - El Heraldo kárörvendőn köpött a vízbe. - Már jönnek is a cimborái, hogy belakmározzanak belőle. Arkagyin ismét Pávelra nézett, és elgondolkozott. Ez fog történni ezzel a rohadékkal is. A kék szemű férfi intett neki. - Kérem, üljön le, Mr. Willard. Kér valamit inni? - Egy whiskey jólesne - felelte Willard. A fiatalember, akit Willard követett, eltűnt, majd kisvártatva egy tálcával tért vissza, amelyen ódivatú üvegpohár állt, benne whiskey-vel, két másik pohárban pedig víz és jég, Willard kihúzott egy széket, és leült az ebédlőasztalhoz. A fiatalember letette elé a három poharat, majd kiment a könyvtárból, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. - Nem értem, hogyan várhatott engem - szólalt meg Willard. Majd eszébe jutott, hogy nyolc órán át kutatott az interneten információk után a Monition Clubról. - A számítógépem ISP-száma le van védve. - Semmi sem lehet eléggé levédve. - A férfi fölvette az asztalról az előtte fekvő könyvet, megfordította és odatolta Willard elé. - Mit hámoz ki ebből? - Willard lepillantva betűk és furcsa jelek sorozatát látta. Voltak köztük latin betűk, de a többi ismeretlen volt előtte. Hirtelen izgatott bizsergés futott végig a gerincén. Ha nem téved, ez a sorozat ugyanaz, mint amit a képen látott, amit Liss mutatott neki és Peter Marksnak. Felnézett a világító kék szemekbe, és azt válaszolta: - Semmit sem tudok kihámozni belőle. - Mondja, Mr. Willard, ön történész? - Szeretem annak tartani magam. - Akkor ismeri Salamon király történetét. Willard megvonta a vállát. - Jobban, mint az átlagember, úgy gondolom. A vele szemben ülő férfi hátradőlt, lapos hasán összefonta az ujjait. - Salamon életét és korát számos mítosz és legenda övezi. Hogy a Bibliában róla írtakból mi igaz, és mi kitaláció, azt nehéz, ha ugyan nem lehetetlen eldönteni. Miért? Mert a követői abban érdekeltek, hogy az igazság ne derüljön ki. Hajmeresztő történeteket ismerünk például Salamon kincséről. Minden képzeletet felülmúlóan rengeteg aranyról van szó. De a történészek és archeológusok manapság nem foglalkoznak ezekkel, csupán legendának tartják őket. Mert azt kérdik: honnan származhatott volna az arany? Salamon híres bányáiból? Még ha a király tízezer rabszolgát dolgoztatott volna, rövid élete során akkor sem halmozhatott volna fel ekkora vagyont. Tehát biztosak benne, hogy Salamon aranykincse nem létezett. - Előrehajolt, és behajlított mutatóujjával a könyvre bökött. - De ez a betűsor és a jelek mást mondanak. Ez egy nyom - de több is annál, sokkal több. Aki érti, annak ez egy kulcs, a bizonyíték, hogy Salamon király aranya tényleg létezik. Willard elkuncogta magát. - Mi olyan mulatságos? - Bocsásson meg, de ezeket a fantazmagóriákat nehéz komolyan venni. - Nos, bármikor elmehet, amikor csak akar. Akár most is, ha úgy óhajtja.

De amikor a férfi maga felé fordította a nyitott könyvet, Willard odanyúlt, és visszafordította. - Inkább nem mennék el. - Willard a torkát köszörülte. - Ön igazságról és kitalációkról beszélt. - Várt egy pillanatig. - Talán segítene, ha elárulná a nevét. - Benjamin El-Arian. Egyike vagyok azoknak a tudósoknak, akiket a Monition Club alkalmaz, hogy ezeket a régi történeteket kutassuk, és feltárjuk a kapcsolatukat a jelennel. - Ismét bocsásson meg, de alig hiszem el, hogy egyszer csak itt állok, és egy tudós megosztja velem mindezt, miután nyolc órán át hiába böngésztem az interneten, hogy találjak valamit a Monition Clubról. Nem, Mr. El-Arian, meglehet, hogy ön tudós, de a többiek aligha azok. El-Arian egy ideig méregette. - Mr. Willard, ön egy megfontolt ember. - Fogta a könyvet, és belelapozott. - És ne feledjük, hogy azért jött ide, mert valamit tudni akart. - Szeme felcsillant. - Vagy arra gondolt, hogy beszivárog közénk, mint az NSA-ba? - Meglep, hogy tud róla. - Mr. Willard - mondta El-Arian -, semmi sincs, amit ne tudnánk önről. Helyben vagyunk, gondolta Willard, de tökéletesen közömbös arckifejezéssel várt, és figyelte El-Ariant. - Tudom, hogy a Treadstone a kényes pontja - jelentette ki El-Arian. - Elmondom, amit tudok. Javítson ki, ha tévedek. A Treadstone-t Alex Conklin indította el, a CIA-n belül. A programban ketten végeztek: Leonyid Danyilovics Arkagyin és Jason Bourne. Ön most új életet lehelt a Treadstone-ba, Oliver Liss égisze alatt, de Liss - szinte azonnal - még keményebben kezdte fogni magát, mint a CIA az ön elődjét. - Várt egy kicsit, hogy Willard kiigazíthassa. Amikor nem tette, bólintott. - De térjünk a tárgyra. - Ismét megérintette a könyvet. - Mivel Liss arra utasította önt, hogy találja meg az aranygyűrűt ezzel a bevéséssel, talán érdekli, hogy Liss is parancsokat kap másoktól. Willard feszülten figyelt. - Akkor ténylegesen kinek dolgozom? - gúnyosan mosolygott. - Nos, mint semmi ebben az ügyben, ez sem olyan egyszerű. Az embernek, aki a pénzt és az értesüléseket szolgáltatta, Dzsalal Esszai a neve. - Sosem hallottam róla. - Nem is kellett hallania. Dzsalal Esszai nem a maga köreiben mozog. Igazság szerint, csakúgy, mint Esszai is ügyel rá, hogy a magához hasonlók ne jussanak el hozzá. Tagja a Monition Clubnak - vagyis inkább csak volt. Tudja, néhány éve elveszettnek gondolták azt a gyűrűt. A maga nemében ez az egyetlen - ennek az oka pedig hamarosan világossá válik ön előtt. El-Arian felkelt, odament egy könyvespolchoz, és megnyomott egy gombot. A polc kifelé fordult. A hátoldalán, egy kis pulton egy teáskészlet állt díszes rézkannával, egy tálon apró, porcukorral meghintett sütemények, és hat keskeny, magas pohár. El-Arian mindezt felrakta egy tálcára, és visszavitte az asztalhoz. Szertartásos mozdulatokkal teát töltött mindkettőjüknek, majd a süteményestál felé intett, hogy Willard szolgálja ki magát. Elhelyezkedett, és belekóstolt az italába, ami Willard szerint édes marokkói mentatea lehetett. El-Arian bekapott egy süteményt. - A véset a gyűrűben bizonyítja, hogy Salamon király aranya létezett. Azok ugariti jelek. Salamon sok látnokot foglalkoztatott, akik közül néhány járatos volt az alkímiában. Felfedezték, hogy némely általuk kifejlesztett tudományos eljárás végzése közben egy bizonyos módon hangsúlyozva az ugariti szavukat és kifejezéseket, az ólmot arannyá tudják változtatni. Willard egy pillanatra meghökkent. Azt se tudta, sírjon-e vagy nevessen. - Ólmot arannyá? - kérdezte végül. – Szó szerint? - Szó szerint. - El-Arian újabb süteményt kapott be. - Ez a nyitja a látszólag megfejthetetlen rejtélynek, amit korábban felvetettem, jelesül, hogy hogyan halmozhatott fel Salamon olyan hatalmas mennyiségű aranyat rövid élete folyamán. Willard fészkelődött a széken. - Maguk itt ezt csinálják? Tündérmeséket elemezgetnek? El-Arian talányosan mosolygott. - Mint mondtam, távozhat, amikor csak óhajt. És maga mégsem megy el. Willard merő dacból felállt. - Honnan tudja? - Egyszerűen onnan, hogy amit hallott, az felpiszkálta a fantáziáját. Most Willard mosolygott sejtelmesen. - Még ha csak egy tündérmese is. El-Arian hátratolta a székét, és odament ahhoz a könyvespolchoz, ahonnan elvette a teát és a süteményeket. Kihúzott a polc mélyéről valamit, visszament vele, és letette Willard elé az asztalra. Willard egy pillanatra El-Arian szemébe nézett, majd elkapta a tekintetét. Egy aranyból készült érmét vett fel. Ősréginek látszott. Egy ötágú csillag volt rajta, és egy felirat: GRAM, MA, TUM, TL, TRA. A csillag közepén egy felismerhetetlenségig elkopott jel nyomai látszottak. - Az ötágú csillag Salamon király jele, bár különböző források szerint hatágú, de ábrázolják héber betűkkel vésett keresztként, sőt még kelta csomóként is. De a gyűrűbe, melyet állandóan viselt, ötágú csillag volt belevésve. Azt beszélték, varázserővel bír. Egyebek között démonokat ejtett vele csapdába, és állatokkal beszélgetett. Willard felnevetett. - Maga sem hiszi ezt a halandzsát. - Nyilván nem - felelte El-Arian. - Másfelől viszont az aranyérme kétségtelenül Salamon kincseiből való. - Nem értem, mitől olyan biztos benne – jegyezte meg Willard. - Nincs olyan szakértő, aki ezt meg tudná erősíteni.

El-Arian csak mosolygott. - Egy dolgot biztosan megállapítottunk, a korát. - És felfedeztünk valami sokkal fontosabbat is - jelentette ki. - Kérem, fordítsa meg az érmét. Willard meglepetésére és megdöbbenésére az érem fejoldala teljesen másmilyen volt. - Látja? Ez az oldal nem aranyból készült - mondta El-Arian. - Ólomból van. Ez volt az eredeti fém, mielőtt átalakították arannyá.

15. Moira korán reggel indult el Guadalajarából, a mexikói Jalisco állam kék agávéjáról híres vidékéről, Máris perzselt a nap, az üde kék égen csak néhány felhő lebegett. Dél körül kénytelen volt felhúzni az ablakot, és bekapcsolni a légkondicionálót. Attól tartott, GPS nélkül nehezen talál el Amatitánba, de a kapcsolat szakadozott. A beszélgetésen töprengett, amit Roberto Corellosszal folytatott. Miért mondta, hogy Berengáriát tette meg a fivére üzletében az utódjának? Mi a csudáért bízott volna egy nőre ilyesmit? Moira sok olyan emberrel találkozott már, mint Corellos, és a nőket illetően egyik sem volt felvilágosultnak nevezhető. Kefélni, főzni, gyerekeket szülni - eddig terjedtek az elvárásaik. Ezen rágódott órákon át, míg végre megpillantotta Amatitánt. Corellosban forrt a bosszúvágy. Egy hozzá hasonlóan szenvedélyes ember számára a bosszú becsületbeli ügy. Neki nem elég, ha felszarvazza az unokaöccsét. De ha belerángatja abba az életbe, amelytől olyan kétségbeesetten igyekezett megszabadulni - az már bosszú. Ha valóban Berengária viszi tovább a kábítószer-üzletet, a színfalak mögött akkor is egy férfinak kell állnia. Ki lehet az? Corellos nem volt hajlandó elárulni neki, és a testén kívül nem volt semmije, amit az, információért cserébe felajánlhatott volna. Azt viszont nem szándékozott bevetni. Lehet, hogy Berengária egy pirája, de Moira nem tartott tőle. Az viszont gyanús, hogy Corellost nem izgatta, hogy akárki lopta is el a laptopot, az hozzáfér Gustavo ügyfeleinek a névsorához. Ennek pedig csak az lehet az oka, hogy Corellos már üzleti kapcsolatban áll az illetővel. Végtelen, kék agavémezők mellett suhant el. A földeken munkások dolgoztak. Közeledett a Skydel birtokhoz. Ha, ahogyan most hitte, Esszai Gustavo Morenótól ellopott laptopján rajta is van a drogbáró ügyfeleinek névsora, akkor is kell lennie rajta valami egyébnek, ami nagyon fontos megbízója számára. Moira hajlandó lett volna fogadni rá, hogy az nem egyszerűen a család története, ahogy azt a férfi állította. Miért hazudott neki Esszai? Mit rejteget? - Oliver Liss kezdettől fogva hazudott önnek - jelentette ki Benjamin El-Arian. - Nekem mindenki hazudik - felelte Willard – Ez vele jár a munkámmal. A két férfi a mór stílusú kolostorban sétált a Monition Club könyvtára előtt. Itt védve voltak a széltől. A nap magasan fent járt, ontotta rájuk a meleget. - Maga pedig beletörődött. - Természetesen nem. - Willard mélyeket szippantott a levegőbe. Egy gyógy-, vagy fűszernövény kellemes, ismerős illatát érezte. - Megtanultam átlátni rajtuk, és aszerint cselekedni. - Tudja, ugye, hogy Oliver Liss nem fogja hagyni, hogy ön úgy vezesse a Treadstone-t, ahogy jónak látja? - Persze. De szükségem volt valakire, hogy feltámassza a poraiból. Az ő tervei és az enyémek sosem estek egybe. Viszont vagy Liss, vagy senki. - Most van valaki más - vetette közbe El-Arian. - Liss Dzsalal Esszai tulajdona. Ahogy már mondtam önnek, Esszai tagja volt a Monition Clubnak. De jelenleg a saját szakállára kutakodik. - És mi oka van rá? - kérdezte Willard. - Ugyanaz, ami miatt maga sem sétált ki a könyvtárból. - Salamon király aranya? El-Arian bólintott. - Amikor rájött, hogy Salamon gyűrűje nem veszett el, úgy döntött, magának szerzi meg az aranyat. - Willard megállt, és El-Arian felé fordult. Mégis, mennyi aranyról beszélünk? Nehéz megmondani, még közelítőleg is, de ha találgatnom kellene, az értékét ötven-száz milliárd dollárra becsülném. Willard halkan füttyentett. - Ennyiért egy hadsereg is átállna a másik oldalra, - Aztán megvakarta a fejét. - Amit nem értek, hogy miért mondja el mindezt nekem. - Bourne-nál van Salamon gyűrűje - közölte El-Arian. - És a másik Treadstone-produktumnál, Leonyid Arkagyinnál van egy bizonyos laptop. Néhány éve Bourne-t Alex Conklin arra utasította, hogy lopja el Dzsalal Esszai laptopját. Ő megtette, de valamilyen előttünk ismeretlen okból nem szállította le a főnökének. Éveken át kerestük azt a laptopot, de hiába. Úgy tűnt, teljesen felszívódott. Aztán az egyik téglánk azt az információt küldte egy ügynökünkön, Marlon Etanán keresztül, hogy az ellopott laptop Arkagyinnál van. Hogyan jutott hozzá...? Egy Gustavo Moreno nevű kolumbiai drogbárót úgy egy hónapja megöltek egy rajtaütésben. Azonban a laptopot az ügyfelei részletes adataival nem találták a birtokán. Arkagyin valahogyan eltüntette, és arra használta, hogy lenyúlja Moreno üzletét. - Ez ugyanaz a laptop, amelyiket Dzsalal Esszaitól loptak el? - Igen. - Az isten szerelmére, hogyan kötött ki Gustavo Morenónál? El-Arian vállat vont. - Ez a rejtély még megoldásra vár. Willard egy pillanatra elmerengett a hallottakon. - Mindenesetre magát nem a kábítószerárusok névsora érdekli - mondta. - Miért olyan fontos magának ez a laptop? - A merevlemez egy olyan, rejtett fájlt tartalmaz, ami elvezet Salamon aranyához. Willard láthatóan meglepődött. - Azt mondja, Arkagyin tudja, hol az arany? El-Arian megrázta a fejét.

- Kétlem, hogy Arkagyin tudna a rejtett fájl létezéséről. Mint mondtam, azért lopta el, hogy hozzájusson Moreno ügyfeleinek névsorához. De még ha tudna is a fájlról, nem tudna hozzáférni. Védve van. - Semmi sincs eléggé védve - mondta Willard. - Mi van a gyűrűvel? - Mindkettő Dzsalal Esszainál volt. - Nem értem. Miért nem ment személyesen ő Salamon aranya után? - Mert még ha meg is nyitotta volna a fájlt, nem tudott volna mit kezdeni vele. - El-Arian egy fa árnyékába húzódott. - Az utasítások egy része hiányzik a fájlból. - És nincs Esszainál. - Nincs. - Akkor kinél van? - kérdezte Willard. - A marokkói Magas-Atlasz hegységben található Tineghirben áll egy ház. Annak egy különleges helyiségében. Willard a fejét csóválta. - Tudom, ne is kérdezzem, de miért bízták Esszaira a gyűrűt és a laptopot? - A családja ősi, szigorúan vallásos család. Úgy érezték, ők a legjobb választás. Rövid csend állt be. Úgy látszik, tévedtek. - Amit még mindig nem értek, hogy miért történik mindez éppen most. Egy ponton maguknál kellett lennie mind a gyűrűnek, mind a laptopnak. Miért nem szerezték meg akkor az aranyat? - Megszereztük volna, persze - felelte El-Arian -, de képtelenek voltunk rá. Hiányzott az utasításokból az a szakasz. Évtizedek óta kutattunk, mire véletlenül rábukkantunk a teljes utasításra. Egy iráni földrengés után végzett ásatásnál egy olyan archeológiai leletet találtak, amelynek a nagyobb része az első tűz előtt tűnt el a nagy alexandriai könyvtárból. Az egyik tekercs Salamon király udvaráról tartalmazott információkat. - De ez már azután történt, hogy a gyűrű eltűnt, és a laptopot ellopták. - Úgy van. - El-Arian széttárta a kezét. - Most már látja, hogy mi köze egymáshoz az önök programjának és a miénknek. Önök össze akarják ugrasztani Bourne-t és Arkagyint, hogy egyszer és mindenkorra megtudják, melyikük a jobb. Mi Salamon gyűrűjét és a laptopot akarjuk. - Bocsásson meg, de nem látom az összefüggést. - Mi sikertelenül próbáltuk megszerezni Arkagyintól a laptopot. Minden emberemet, akiket azért küldtem ki, hogy megöljék Őt, elveszítettem. Több emberemet nem akarom a biztos halálba küldeni, és azt is tudom, hogy a CIA évek óta próbálkozik Bourne megölésével, ugyancsak sikertelenül. Az egyetlen módja, hogy megszerezzük, amit akarunk, hogy összehozzuk a két embert. - Bourne-nál valószínűleg ott lesz Salamon gyűrűje, de Arkagyinnál ott lesz-e a laptop? - Mostanában nem engedi ki a kezéből. Willardnak gyanús volt az egész. - Ha nem hittem Oliver Lissnek - kérdezte -, miért hinnék magának? - Nem várom el, hogy higgyen nekem - jelentette ki El-Arian. - De hogy bebizonyítsam, hogy igazat mondtam, a következőt ajánlom. Ön segít nekem összehozni Bourne-t és Arkagyint - hiszen egyébként is ezt akarták tenni -, én pedig megszabadítom Oliver Lisstől. - És hogyan csinálná? Lissnek nagy hatalma van. - Higgyen nekem, Mr. Willard, Oliver Lissnek fogalma sincs róla, mi az a hatalom. - Benjamin El-Arian megfordult. Csillogó szemmel jelentette ki: - El fog tűnni az életéből. Willard a fejét rázta. - Tartok tőle, hogy az ígéret kevés. A felét most akarom, a maradékot akkor, amikor összehozom Bourne-t és Arkagyint. El-Arian széttárta a kezét. - Egy emberről beszélünk, nem pénzről. - Ez a maga problémája - felelte Willard. - Hiszek magának, de előbb lássam, mit tesz. - Akkor rendben van. - El-Arian elmosolyodott. - Azt hiszem, Mr. Lissnek egy kis környezetváltozásra van szüksége. A Skydel hacienda egy hatalmas farm közepén állt. A spanyol gyarmati stílusban épült, fehérre vakolt ház a fából faragott zsalugáterekkel, a kovácsoltvas ablakrácsokkal és az ívelt, terrakotta tetőcserepekkel igen elegáns benyomást keltett. Moira kopogtatására egy libériás komorna nyitott ajtót. Miután bemutatkozott neki, a nő a mozaikpadlós előcsarnokon és egy tágas, hűvös nappalin át kivezette a teraszra, ahonnan pompás kilátás nyílt a távoli agávémezőkre, egy teniszpályára, a gondozott ágyasokra és egy úszómedencére. A vízben egy nő úszkált, feltehetően Berengária Moreno. Moirát Európából importált rózsák illata bódította el. A férfi egy üvegből és kovácsoltvasból készült asztalnál ült. Előtte mexikói stílusú, égetett cseréptálakban különféle fogások sorakoztak, valamint vörös és fehér sangriával teli kancsók, bennük friss gyümölcsszeletekkel. Moira közeledtére a férfi felállt, és szélesen elmosolyodott. Kisportolt felsőtestén rövid ujjú frottír felsőt viselt, hozzá úszónadrágot húzott. - Barbara! - kiáltotta a válla felett. – Megérkezett a vendégünk! Kezet nyújtott Moirának. - Jó napot, señorita Trevor. Narsico Skydel. Örülök, hogy találkoztunk. - Én is örülök - felelte Moira. - Kérem - kínálta hellyel a férfi. - Érezze magát otthon. - Köszönöm. - Moira a férfi melletti széket választotta.

- Fehéret vagy vöröset? - Fehéret kérek. A férfi kitöltött két pohár fehér sangriát, odanyújtotta az egyiket Moirának, majd leült. - Biztosan megéhezett a hosszú utazás alatt. - Az ennivalók felé intett. - Kérem, szolgálja ki magát. Mire Moira megpakolt egy tányért, Berengária Moreno - akit itt Barbara Skydel néven ismertek - befejezte az úszást, megtörölközött, és a kövezett ösvényen mezítláb felsétált a teraszra. Magas, karcsú, szép arcú nő volt, vizes haját lófarokba fogta össze. Moira el tudta képzelni, amint éppen felszarvazza a férjét Roberto Corellosszal. Kézfogása hűvös és határozott volt. - Narsico menedzsere azt mondja, hogy a tequiláról ír cikket. - Mély hangja volt, és úgy vibrált, mintha fiatalkorában énekelni tanult volna. - Így van. - Moira belekortyolt a sangriába. Narsico mesélni kezdte, hogy a tequila alapanyaga az agávéültetvényeken termesztett piña. Barbara félbeszakította. - Milyen cikket készül írni? Moirának feltűnt, hogy a nő nem a férje mellé, hanem velük szemben, az asztal túloldalán ült le. A tequila eredetéről fog szólni, arról, hogy mit jelent a mexikóiaknak, ilyesmikről. - Ilyesmikről? - visszhangozta Barbara. - Kezdjük azzal, hogy a tequila nem is mexikói ital. - De az agavét biztosan ismerték. - Persze. - Barbara Skydel szedett magának a tálakról. - A piñát évszázadokon át megfőzték és édességként árusították. Egészen a spanyol hódításig. Akkor spanyol ferencesek telepedtek le a völgyben, akik 1530-ban megalapították Santiago de Tequila városát, kezdtek el likőrt erjeszteni a piñából. - Tehát - összegezte Moira - az agavé ősidőktől fontos alapanyag volt a mexikói kultúrában, de a hódítók elkezdték egészen máshogy felhasználni. - Ennél sokkal rosszabb is történt. - A mozdulat, ahogy Barbara megnyalta az ujjai hegyét, Moirát Roberto Corellosra emlékeztette. - A hódítók leginkább a mexikóiak halomra gyilkolásával voltak elfoglalva. A velük utazó ferencesek voltak azok, akik lerombolták a bennszülött mexikói életformát, és behozták a helyére a katolicizmus különösen kegyetlen, spanyol változatát. A mexikói kultúrát a spanyol egyház rombolta le. - Fogait kivillantva mosolygott! - A hódítók egyszerű katonák voltak, nekik a mexikóiak aranya kellett. A ferencesek Isten katonái voltak, nekik a mexikói lélek kellett. Barbara vörös sangriát töltött magának. Narsico megköszörülte a torkát. - A feleségem rajong a régi mexikói életformáért. A férfi mintha zavarba jött volna tőle, hogy a felesége viselkedése modortalannak tűnhetett. Moira elgondolkodott, mennyi ideje lehet köztük civakodás tárgya Barbarának ez a rajongása. Rossz reklám lehet egy cégnek, amelyik tequilát forgalmaz. - És mióta a rajongója, señora Skydel? - Kolumbiában nőttem fel. Láttam a népemet diktátor tábornokok és fasiszta hadseregek ellen küzdeni. Narsico színpadiasan felsóhajtott. - Ez Mexikó hatása. Moira kihallotta a férfi hangjából a keserűséget. Figyelte Barbarát, ahogy evett; egy ilyen alapvető tevékenység gyakran többet elárul az emberekről, mint azt gondolnák. Barbara agresszív gyorsasággal falt, mintha valaki el akarná venni előle az ételét. Moira azon tűnődött, vajon milyen körülmények között nőhetett fel. Egyetlen lánygyermek volt, neki és az anyjának nyilván mindig utoljára tálaltak. Emellett teljesen az evésre összpontosított. Moira úgy képzelte, a nő ki van hegyezve az érzéki élményekre. Tetszett neki, ahogy a nő evett; megint eszébe jutott, hogy Corellos pirájának nevezte. Abban a pillanatban megszólalt Narsico mobiltelefonja. A férfi felvette, felkelt a székéről, és elnézést kért. Moira észrevette, hogy Barbara tudomást sem vesz róla, hogy arrébb sétál telefonálni. - Tehát a tequila történetét - szólalt meg Barbara - sokféleképpen el lehet mesélni. - Egyenesen Moira szemébe nézett beszéd közben. - Szeretnék egy kicsit hatni magára, hogy maga hogyan mondja el. - Már hatott. Barbara bólintott. A szerencsés nők közé tartozott. Törékeny alkat, ragyogó bőr és feszes, izmos test. Jó pár évet letagadhatna. A modora alapján Moira feltételezte, hogy már elérhette a negyvenet, de jó öt-hat évvel fiatalabbnak nézett ki. - Honnan jött? Tulajdonképpen Bogotából - felelte Moira. Tudta, hogy kockázatos ezt elárulnia, de nem volt sok ideje. Ki kellett használnia Narsico távollétét. – Találkoztam Roberto Corellosszal, Narsico unokatestvérével. - Figyelmesen nézte a másik nő arcát. - Aki véletlenül vagy sem, magának régi barátja. Árnyék suhant át Berengária Moreno arcán. - Nem tudom, hogy érti ezt. Corellos és én sosem találkoztunk személyesen - jelentette ki hidegen. - Biztos, hogy sosem..? Egy hosszú, kínos percig Barbara tökéletesen mozdulatlanul ült. Amikor ismét kinyitotta a száját, többé már nem egy csinos, vonzó nő ült Moirával szemben. Mindjárt megismerkedem a pirájával, gondolta. Barbara halkan, fenyegető hangon szólalt meg: - Kidobathatnám innen, eszméletlenre verethetném, sőt.., - Elharapta a szót. - Sőt micsoda? - biztatta Moira. – Megölethetne? Tudjuk, hogy a férje ehhez nem elég tökös. Barbara Skydel váratlanul nevetésben tört ki. - Ó, Jesus mio, képzelheti... - De szinte azonnal visszazökkent. - Robertónak nem volt joga hozzá, hogy elmondja magának, mi történt. - Ezt vele kell tisztáznia.

Moira észrevette, hogy Barbara visszapillant a ház felé, ahol Narsico, aki még mindig telefonált, fel-alá járkált a franciaablak mögött. Barbara felállt. - Miért nem sétálunk egyet? Pillanatnyi tétovázás után Moira kiitta sangriáját, felkelt, és követte Barbarát a teniszpálya mellett, a kertek felé. Amikor már messze jártak a haciendától egy törpefenyő ligetben, Barbara feléje fordult: - Maga érdekel engem. Ki maga? Mert hogy nem újságíró, az holtbiztos. Moira felkészült a legrosszabbra. - Miért mondja ezt? Barbara fenyegetően hajolt feléje. - Roberto sose beszélt volna rólunk egy újságírónak. Egyetlen árva szót sem mondott volna magának. - Mit mondjak? - Moira megvonta a vállát. - Tetszettem neki. Barbara felhorkantott. - Robertónak nem tetszik meg akárki, és csak önmagát szereti. - Felvetette a fejét. Viselkedése fenyegetőből hirtelen csábítóra váltott. Moirát háttal egy fa törzsének döntötte, és a mutatóujja köré tekerte egy hajtincsét. Maga dugott Robertóval, de legalábbis leszopta. - Hozzám se ért. Barbara kézfejével Moira arcát simogatta. Vajon féltékeny, megpróbálja elcsábítani őt, vagy csak szívatja? - Valahogyan rávette, hogy beszéljen. Hogy csinálta? Moira mosolygott. - Osztályelső voltam a csábítás iskolájában. Barbara hosszú ujjai finoman csiklandozták az arcát és a fülét. - Mit látott magában Roberto? Lehet, hogy egy disznó, de az egyik erőssége, hogy jó emberismerő. Tehát még egyszer kérdezem: miért jött ide? - Ajkát Moira arcához nyomta. - Nem azért, hogy meginterjúvolja a férjemet. Azt hiszem, ezen már túlléphetünk. Moira úgy érezte, muszáj sokkolnia Barbarát, hogy felülkerekedhessen rajta. - Nyomozok. Néhány hete a maguk birtokán meggyilkoltak egy férfit. Barbara hátralépett. - Maga rendőr? Az amerikai rendőrséget érdekli a gyilkosság? - Nem vagyok rendőr - közölte Moira. - A szövetségiektől vagyok. - Krisztusom! - Barbara levegőt sem kapott. - Tehát így jutott el Robertóhoz. - Berengária, azt akarom, hogy vigyen el arra a helyre, ahol megtalálták a holttestet. Most. Ottavio Moreno szürke Opeljében ültek. Bourne vezetett, pontosan követve a Coventől kapott utasításokat. Ottavio kikészítette a holmikat, amiket Bourne vásárolt. Csend telepedett rájuk, csak a gumik surrogása és a forgalom zaja hatolt be az ablakokon. - Húsz perc - szólalt meg végül Bourne. - Készen leszünk - felelte Ottavio, fel se nézve a munkából. - Ne aggódj. Bourne nem aggódott. Nem volt az a természet, vagy ha valamikor aggódós is volt, a Treadstone-nál lenevelték róla. Covenra gondok, vagyis a férfira, akinek a CIA-nál ez a fedőneve. Terepen dolgozó műveleti ember. Jól tudta, hogy a CIA külön kiképzett embereket a piszkos munkák elvégzésére. Mindent meg kellett tudnia Covenről, mielőtt találkozik vele. És ebben csak egyvalaki tudott segíteni. Elővette a mobiltelefonját, és beütött egy számot, amelyet már jó ideje nem hívott. Amikor beleszólt az ismerős hang, enynyit mondott: - Peter, itt Jason Bourne. *** Peter Marks éppen úton volt Lloyd-Philips főfelügyelőhöz, aki a Vesper Clubban várta. Bourne hangjának hallatára összerezzent. - Hol a fenében vagy? - Marks azon kapta magát, hogy ordít a londoni taxi hátsó ülésén. - A segítségedre van szükségem - mondta Bourne. I- Mit tudsz Covenről? - A CIA műveletijéről? - Nem azt mondtad, hogy a műveletinkről. Otthagytad a CIA-t, Peter? - Voltaképpen nemrég léptem ki. - Marksnak igyekeznie kellett, hogy hangja nyugodtnak tűnjön. Muszáj kitalálnia, hol van Bourne, és el kell jutnia hozzá. A légkört, amit Danziger kialakított, nem tűrtem. Lassan mindenkitől megszabadul, aki hűséges az Öreghez. - Köhintett. Tudod, elbocsátotta Sorayát is. - Nem tudtam. Jason, akarom, hogy tudd... Átkozottul örülök, hogy életben vagy. - Peter, Covenről beszélj. - Coven? Olyan veszélyes és olyan sikeres, amennyire csak egy ügynök lehet. - Marks egy pillanatra elgondolkozott. Kemény és könyörtelen, egy igazi ocsmány alak. - Bántana egy gyereket? - Tessék? - Jól hallottad - mondta Bourne. Jézusom... Nem hiszem. Ki hinné, de odaadó családapa. - Marks nagy levegőt vett. - Jason, mi a franc történik veled?

- Nincs most időm... - Figyelj, Londonba küldtek, hogy derítsem ki, mi történt a Vesper Clubban. - Peter, az tegnap éjjel történt. Ha tényleg Londonban vagy... - Itt vagyok. Éppen úton vagyok a klubba. - ... akkor már a repülőgépen ültél, amikor én még a klubban voltam. Szóval hagyjuk a süket dumát. Kinek dolgozol most? - Willardnak. - A Treadstone-nál vagy. - Úgy van. Ugyanannak dolgozunk... - Én nem dolgozom a Treadstone-nak vagy Willardnak. Sőt - folytatta Bourne -, ha Willard a szemem elé kerül, kitekerem a nyakát. Elárult. Miért csinálta, Peter? - Nem tudom. - Viszlát, Peter. - Várj! Ne tedd le, muszáj találkoznom veled! Csönd volt a vonal végén. Marks tenyere annyira izzadt, hogy a telefon majdnem kicsúszott a markából. - Jason, kérlek! Nagyon fontos. - Meg sem kérdezed, miért voltam azzal az emberrel, aki megkéselte Diego Hererrát? - Elmondhatod, ha akarod. De őszintén? Nem érdekel. Nyilván jó okod volt rá. - Látom, Willard rendesen kiképzett. - Igazad van. Willard egy gátlástalan szemétláda. A Treadstone-ért bármire képes. - Miért? Marks habozott. Nem szívesen csatlakozott Willardhoz, de akkor úgy érezte, nincs más választása. Willard persze tudta ezt, és kihasználta, hogy mennyire vágyik rá, hogy bosszút álljon Danzigeren és azon, aki dróton rángatja, Bud Hallidayen. Amikor Willard megígérte neki, hogy kicsinálják Hallidayt, és vele együtt Danzigert, kötélnek állt. De Willard hibázott, amikor arra kérte, hogy árulja el Bourne-t. Willard, aki semmi máshoz nem volt hűséges, csak a Treadstone eszméjéhez, képtelen volt felfogni, mi az a barátság, hacsak nem válik a szervezet javára. Mély lélegzetvétel után megszólalt: - Willard össze akar hozni téged és Arkagyint, hogy egyszer és mindenkorra eldőljön, melyikőtök a jobb. Ha Arkagyin megöl téged, akkor visszatér az eredeti elképzelésekhez, végrehajt néhány apróbb változtatást, és nekikezd az újoncok kiképzésének. - És ha én ölöm meg Arkagyint? - Akkor, Jason, tanulmányozni fog téged. Arra kíváncsi, hogyan változtatott meg az emlékezetvesztésed, hogy ennek megfelelően átalakíthassa a Treadstone kiképzési programját. Tanulmányozni, mint egy kísérleti patkányt? - Tartok tőle, hogy erről van szó. - És neked kellene engem visszavinned Washingtonba. - Nem. Ez nem ilyen egyszerű. De ha találkozol velem, mindent elmagyarázok. - Talán, Peter. Ha úgy gondolom, hogy megbízhatok benned. - Megbízhatsz, Jason. Tökéletesen. - Marks maga is elhitte, hogy ezt komolyan mondja. - Mikor tudunk...? - Nem most. Most segíts. Mondj el mindent, amit Covenről tudsz... A módszereiről, a szokásairól, és hogy mire képes. Bourne végighallgatta, és elraktározott mindent, a mit Peter Markstól hallott. Aztán biztosította arról, hogy majd jelentkezik, és bontotta a vonalat. A sűrűsödő forgalomra összpontosított, és hagyta, hogy tudat alattija dolgozzon a megoldandó problémán - azon hogyan semlegesítse Covent anélkül, hogy veszélybe sodorná Chrissie-t és Scarlettet. Aztán meglátta a George Streetet jelző táblát – és bevillant egy oxfordi délután emléke. De nem azé, amikor Chrissie-vel Giles professzornál járt. Mintha tegnap lett volna, olyan tisztán emlékezett rá, hogy ellátogatott az oxfordi George Streetre, az Öregfiúk Iskolájában elhelyezett Ősi Dokumentumok Kutatóközpontjába. David Webb nyelvészprofesszor álcájában ment oda, de Bourne-énje felülkerekedett benne. Biztos volt benne, de nem tudta, honnan tudja, hogy abban az időpontban még nála volt az a laptop, amelyet Dzsalal Esszaitól lopott el. Halasztást kért az oxfordi tanfolyamán, hogy elmehessen a központba. De mit csinált ott, mi után kutatott. Erre nem tudott visszaemlékezni. Csak azt tudta, bármit is talált, az arra késztette, hogy tartsa meg a laptopot. Vajon mit csinált vele? Már majdnem kitisztult a homályos emlékkép - de csak majdnem. Megpillantotta a lehajtót, amelyről Coven beszélt. Eljött az idő, hogy szembenézzen vele.

16. - Innen gyalog kell mennünk. - Barbara kimászott a dzsipből. A hőség ellenére farmernadrágba, cowboy csizmába és egy skótkockás blúzba bújt, amelynek könyékig feltűrte az ujját. Moira követte. Talán egy mérföldet autóztak a haciendától nyugatra, de még mindig jóval a hatalmas birtok határain belül jártak. A távolban szürkéskék hegyek magasodtak, a levegőt sűrűn betöltötte a kék agávé édes, szinte erjedt illata. - Ai, Narsico azt mondta, majd elfelejtődik a dolog. De én másképp gondoltam. - És miért? - kérdezte Moira. - Mert mindig ez van. - Mármint mi? - faggatta Moira. Bekavar valami apróság. Mint például egy gyilkosság? Barbara megvető pillantást vetett rá. Azt hiszi, egy kicsit is izgat engem valaki sorsa, akit nem is ismerek? - Mi lett a rendőrségi nyomozással? - kérdezte Moira, miközben a kiszáradt cserjék között sétáltak. - A szokásos. - Barbara hunyorgott a napsütésben. - Egy felügyelő Tequilából feltett néhány kérdést, de nem sikerült azonosítani a hullát, és senki sem jelentkezett a testért. A felügyelő heteken át kérdezgetett bennünket és a személyzetet, mindenkinek elege volt már belőle. Azt mondogatta, volt valami oka, hogy az áldozatot a mi birtokunkon találták meg. Első számú gyanúsítottak lettünk, de ő és az ostoba kollégái végül kénytelenek voltak abbahagyni a rágalomhadjáratukat. Aztán csönd lett, tudomásom szerint lezárták az ügyet. - Így látja egy mexikói - jegyezte meg Moira. Számunkra azonban jelentősége van a gyilkosságnak. Barbara hangjába aggodalom vegyült. - Miért? - Egyfelől tudjuk, hogy az áldozat a maga fivérének dolgozott, Mexikóvároson kívül. Így hoztuk kapcsolatba magukat. - Gustavónak dolgozott? Fogalmam sem volt róla. Semmi közöm nem volt Gustavo üzleti ügyeihez. - Tényleg? Tekintve, hogy lefeküdt a beszállítójával, ezt nehéz elhinni. - És másfelől? Moira szándékosan hallgatott. Úgy tűnt, közelednek a bűntény helyszínéhez - legalábbis ahhoz a helyhez, ahová a tetemét hajították - mert Barbara lelassított, és körbenézett. - Megérkeztünk. - Néhány lépésnyire maguk elé mutatott. - Itt találták meg. A száraz klímának köszönhetően látszottak a több héttel korábbi lábnyomok, de menthetetlenül összekeveredve a helyszínelő rendőrökével. Moira lassan körbejárta a helyet, a talajt vizsgálgatva. - A földet nem ásták fel, nem is taposták össze nagyon. Nem úgy fest, hogy kutattak volna a bűntett helyszínén. - Nem is tették. De minket elküldtek, amíg dolgoztak - mondta Barbara. Moira nekilátott a vizsgálatnak. Felhúzott egy pár gumikesztyűt, körbetapogatott a földön, átkutatta a port és a cserjéket. Bármilyen titokzatos módon jutott is Dzsalal Esszai az áldozatról a helyszínen készült fotókhoz, azok szerint a férfi a bal oldalán feküdt. A csuklója hátra volt kötözve, a lába behajlítva, a feje lehajtva. Ebből arra lehetett következtetni, hogy a halál pillanatában térdepelt. Esszai próbálta megszerezni a halottkém jelentését, de az vagy a hivatalában, vagy a rendőrségen elveszett. Még valami - mondta Moira, hogy tovább fokozza Barbara idegességét. - Tudjuk, hogy az áldozat kevesebb, mint fél órával az előtt a rajtaütés előtt hagyta el a birtokot, ami a maga fivére halálát okozta. - Barbara szemébe nézett. - Ami azt jelenti, hogy előre figyelmeztették a támadásra. - Miért néz így rám? - kérdezte Barbara. - Megmondtam már, hogy semmi közöm nem volt Gustavo üzleti ügyeihez. - És ezt addig fogja hajtogatni, amíg elhiszem magának? Barbara karba fonta a kezét. - Menjen a francba, semmi közöm ennek az embernek a halálához. Moira az üres töltényhüvelyt kereste. A fénykép alapján biztosra vette, hogy a férfit kis kaliberű kézifegyverrel lőtték le. Egy lövést kapott a fejébe. Nem találtak se lőpornyomot a ruháján, se megpörkölődött bőrt a testén, ami azt jelentette, hogy a gyilkos nem közvetlen közelről lőtt. Pedig nyilván így tenne, ha egy kis kaliberű fegyverből leadott egyetlen lövéssel akarna valakit megölni. Moira hiába vizsgálta negyven percen át a talajt a holttest körül, semmit sem talált. Persze lehet, hogy az áldozatot másutt ölték meg, és úgy hozták ide, de ezt nem tartotta valószínűnek. Ha, ahogy gyanított a gyilkos célja nemcsak az áldozat elhallgattatása volt, hanem az is, hogy Skydeléket belekeverje, akkor a gyilkosságnak az ő birtokukon kellett megtörténnie. Moira ismét térdre ereszkedett, és ásni kezdett a holttesttől távolabb eső szürkészöld cserjék tövében. A lassan lebukó napot kitakarta egy kóbor felhő, a táj kékesszürke, hamis alkonyi fénybe burkolózott. Amikor hirtelen újra előbukkant a nap, ragyogóan fényes, vöröses-arany fénypászmák estek be a fák lombjai között. Moira a szeme sarkából mintha felvillanni látott volna valamit, de mire odanézett,| nem látott semmit. Felkelt, és odaszaladt, ahol a villanást látta, de nem vett észre semmi különösei. Azért belevájta az ujjait a talajba, és felforgatta a poros földet. És ahogy a porszemcsék lehullottak, ott volt a tenyerében, amit keresett. Óvatosan hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, és a napfény felé tartotta. Ismét megcsillant. Ahogy elolvasta a jelzést a töltényhüvelyen, a szíve hevesebben kezdett verni. Barbara egy lépéssel közelebb óvakodott. - Mit talált? - kérdezte idegesen. Moira felállt. - Felvetődött már magukban, hogy az áldozatot szándékosan a maguk birtokán ölték meg? - Micsoda? Miért tették volna?

- Mint mondtam, az áldozat a maga Gustavo fivérének dolgozott. De valaki más mozgatta a háttérből. És ez a valaki figyelmeztette a támadásra, meg is szökött. De miért értesítették, ha aztán a szökése után órákon belül megölték? Barbara némán csóválta a fejét. - Amikor elhagyta Gustavo birtokát, magával vitte a laptopot, amelyen rajta voltak Gustavo ügyfeleinek adatai. Barbara megnyalta az ajkát. - Az a személy, aki irányította, megölte? - Igen. - Agyonlőtte az én birtokomon. - Igen. Így próbálta belekeverni magukat - mondta Moira. - Magukat a helyi rendőrség szakmai alkalmatlansága mentette meg. - De miért akart volna ez a valaki engem belekeverni a gyilkosságba? - Csak találgatok - felelte Moira -, de azt mondanám, el akarta tüntetni magát a képből. Barbara ismét némán csóválta a fejét. - Gondoljon bele. Az a személy, akinél Gustavo laptopja van, a markában tartja a fivére üzleti dolgait. Azt tervezte, hogy erővel behatol ide, és mindenkitől megszabadul, aki az útjában van. Barbara szeme tágra nyílt. - Nem hiszek magának. - Itt lép be a képbe a töltényhüvely. - Moira fölmutatta. - A helyszínen készült fotók szerint az áldozatot egyetlen, a koponyájába hátulról beleeresztett lövéssel ölték meg. Furcsának találtam, hogy a gyilkos kis kaliberű fegyvert használt, noha nem állt közvetlenül az áldozat mögött. Úgy gondoltam, különleges töltényt kellett használnia - és bebizonyosodott, hogy igazam volt. Barbara kezébe adta az üres töltényhüvelyt. A nő a fény felé emelte, és a jelzést nézte. - Nem tudom elolvasni. - Mert cirill betűkkel van, oroszul. A tulai fegyvergyárban készült. A hüvely egy speciális töltényhez tartozik, amit ciánnal megtöltött, üreges tölténymaggal látnak el. Nem meglepő, hogy mindenütt betiltották. Csak Oroszországban kapható. Barbara ránézett. - A gyilkos tehát orosz. - A férfi, aki befurakodott Gustavo üzletébe. Moira bólintott. - Úgy van, tudom, hogy maga csak névleg intézi a fivére üzleti dolgait. Tudom, hogy magának és Robertónak új társa van. Ez megtette a hatását. Barbarának leesett az álla. - A fenébe, mondtam Robertónak, hogy Leonyid el akarja őt kapni, de kinevetett. - Leonyid? - Moira szíve nagyot ugrott. - Leonyid Arkagyin a társuk? - Roberto azt mondta: „Mit tudsz te? Nő vagy. A nők azt tudják, amiről azt mondják nekik, hogy tudniuk kell, semmi többet." Moira elkapta Barbara karját, és a szemébe nézett. - Barbara, Leonyid Arkagyin a társuk? A nő elfordult. Az ajkát harapdálta. - Mellette áll, vagy félelemből nem beszél? Barbara halványan elmosolyodott. - Én senkihez sem vagyok hű. Ebben az üzletben az nem kifizetődő. De a férjem ezt sem érti. - Akkor maga fél Arkagyintól. Barbara dühösen elkapta a fejét. - Az a fasz befurakodott közénk. Közölte Robertóval, hogy nála van Gustavo ügyfélnévsora. Roberto azt mondta neki, azok az ő emberei. De Arkagyin azt felelte: az már a múlt. Azt mondta, Gustavo halott, a névsor pedig nála van, így azok már az ő ügyfelei. Azt mondta, a legjobb lesz, ha egyenlően megosztozunk a nyereségen, és ha Roberto nem egyezik bele, akkor az ő engedélyé nélkül lép velük kapcsolatba, vagy más forrásokból látja el őket. Roberto háromszor próbálta megölni Arkagyint. Minden kísérlete kudarcot vallott. Aztán Arkagyin közölte vele: „Baszd meg, Gustavo ügyfelei már az enyémek, eredj, keress magadnak másokat." Azt hittem, Roberto infarktust kap. Alig sikerült lecsillapítanom. - Nyilván élvezte - jegyezte meg szárazon Moira. - A férjem egy tohonya alak, ahogy azt maga is láthatta - felelte Barbara. - De rajong értem, és a céljaimnak megfelel. Felemelte a karját, körbemutatott a birtokon. - Nélkülem képtelen lenne vinni a boltot. A nap a hegyek mögé hanyatlott. Olyan gyorsan sötétedett, mintha egy takarót borítottak volna az égre. - Gyerünk vissza dzsiphez - mondta Moira, és elvette a töltényhüvelyt Barbarától. Úton visszafelé a haciendához, Barbara megszólalt. - Felteszem, ismeri Arkagyint. Moira annyit tudott róla, amennyit Bourne mesélt neki. - Ahhoz eléggé, hogy tudjam, a következő lépése az lesz, hogy teljes egészében átveszi Corellos üzletét. Arkagyin így működik. - Tudta, hogy így szerezte meg Nyikolaj Jevszen fegyverforgalmazási bizniszét Kartúmban. Le fogja fizetni a La Modelo börtön őrségét vagy a FARC egyik belső emberét, esetleg az egyiket Corellos sok, éppen börtönben lévő nője közül; és eleget fognak kapni ahhoz, hogy csillapítsa félelmüket a drogbárótól. Egy napon hamarosan -, gondolta Moira, Corellost holtan találják majd a luxuscellájában. - Arkagyin már így is beleköpött a levesünkbe - mondta Barbara, miközben a dzsipben zötykölődtek a földúton. - A legutóbbi szállítmány késett. A hajónak be kellett mennie javításra, mert túlmelegedett a hajtóműve. Ha valamennyire ismeri Mexikót, akkor tudja, hogy azok a javítások nem készülnek el pár óra vagy egy nap alatt. A hajó holnap estére lesz kész, de

tudom, hogy ez neki már késő lesz. – Olyan erősen markolta a volánt, hogy a kézfeje egészen elfehéredett. - Értem, amit mond, Berengária. - Miért gúnyolódik velem? Évek óta a Barbarát használom. - Nem állt szándékomban. Használnia kellene az igazi nevét, nem elutasítani. Amikor Berengária nem válaszolt, Moira folytatta. - Arkagyinnak megvannak a maga szabályai. Mind maga, mind Roberto megfizet a késedelemért. Berengária üres tekintettel meredt maga elé. - Tudom. És figyeljen ide! Ha ez a szállítmány nem jutna célba, valaki más fogja meglátogatni magukat. Valaki, aki közel sem olyan kedves és megértő, mint én. Biztos lehet benne, hogy Arkagyin így akarja, és így is fog történni. Berengária hosszasan elgondolkodott. Keleten sűrűsödött a sötétség. Úgy tűnt, mintha hosszú ideje autóznának, mintha Berengária nem a legrövidebb úton hajtana, mert nem akaródzna neki visszatérni a haciendára. Végül lefékezett, és üresbe tette a dzsipet. Odafordult Moirához. - Mi van - kezdte hevesen -, ha én nem akarom, hogy így legyen? Moira örült, hogy sikerült jobb belátásra térítenie Berengáriát. Rámosolygott. - Akkor, azt hiszem, segíthetek magának. Berengária úgy bámulta, hogy attól más nők zavarba jöttek volna. De Moira megértette, mit akar cserébe az együttműködésért. Csodálta ezt a nőt, és egyben sajnálta is. A férfiak uralta világban erős nőnek lenni is nehéz, a latinok közt viszont egyenesen egy amazonnak kell lenni hozzá. De - túl a szimpátián - tudatosította magában, hogy meg kell kapnia Berengáriától, amire szüksége van. És most már tudta, hogyan szerezze meg. Lassan odahajolt, a tenyerébe fogta Berengária arcát, és az ajkára tapasztotta az ajkát. A nőnek egy rövid pillanatra tágra nyílt a szeme, mielőtt ismét behunyta. Ajkai elnyíltak, és átadta magát a csóknak. Moira diadalittasan és egyszerre szánakozva érezte meg: a nő kapitulált. Máris a tarkóján érezte Berengária kezét, aki szabadjára engedte magában a szenvedélyt. - Lloyd-Philips főfelügyelő vagyok. Peter Marks bemutatkozott, és megrázta a feléje nyújtott, ernyedt kezet. A férfi ujjai nikotintól sárgállottak, kopott mandzsettájú, olcsó öltönyt viselt. Vékony szálú haja valamikor ugyanolyan vörösesszőke lehetett, mint a bajusza, de már sok ősz szál vegyült bele. A főfelügyelő megpróbált mosolyogni, de nem igazán sikerült neki. Talán elsorvadtak azok az izmai gondolta cinikusan Marks, Megmutatta Lloyd-Philipsnek hamis igazolványát, amely szerint egy, a védelmi minisztérium égisze alatt működő cégnek dolgozik, amely mögött a Pentagon áll. A Vesper Club kihalt előcsarnokában találkoztak, a bűncselekmény rendőrkordonnal körülvett helyszínén. Marks megszólalt. - Az egyik állítólagos elkövető érdekelheti a feletteseimet, ezért hálás lennék, ha megnézhetném a biztonsági kamerák tegnap éjjeli felvételeit. Lloyd-Philips megvonta sovány vállát. - Miért ne? Már nyomtatjuk a szórólapokat a két férfi portréjával. Szétosztjuk a fővárosi rendőrőrsökön és minden vasútállomáson, repülőtéren és hajóállomáson. A főfelügyelő végigvezette a kaszinón, majd egy folyosón a hátsó szobákhoz. Beléptek. A hőségben egy technikus egy gombokkal és csúszkákkal teli pult előtt ült. Előtte egy számítógép billentyűzete feküdt, fölötte kétsornyi képernyő mutatta a kaszinó egy-egy részét. Marks úgy látta, hogy egyetlen kis zug sem esett ki a kamerák látóteréből, még a mellékhelyiségek sem. Lloyd-Philips odahajolt a technikushoz, és valamit suttogott neki. A férfi bólintott, és különböző gombokat kezdett nyomogatni. Marksot az unott arcú főfelügyelő a brit kémregények szereplőire emlékeztette. - Itt van - jegyezte meg a technikus. Az egyik monitor elsötétült, majd egy kép jelent meg rajta: a felvétel a nagy tétben játszók termének bárjából. Bourne lépett be egy másik férfival, akiben Marks felismerte a meggyilkolt Diego Hererrát. Beszélgettek, de félig elfordulva a kamerától. Marks képtelen volt kivenni, miről beszéltek. - Diego Hererra a múlt éjjel körülbelül kilenc óra harmincötkor lépett be a Vesper Clubba – mondta Lloyd-Philips. - Vele volt ez az ember. - Bourne-ra mutatott. - Adam Stone. Ekkor egy másik férfi - feltehetően a gyilkos - lépett a képbe, és Bourne-ék felé tartott. Marks feszülten, előredőlve figyelt. Bourne először Hererra elé lépett, mintha útját akarná állni a férfinak. De aztán, furcsamód, ahogy beszélgettek, megváltozott a viselkedése: hirtelen úgy tűnt, mintha ismerné a gyilkost. Pedig amikor először megpillantotta, még nem ez látszott az arckifejezésén. Mégis engedte, hogy a bárpulthoz menjen, és megálljon Hererra mellett. Aztán Diego összerogyott. Bourne elkapta a gyilkost zakója hajtókájánál, ahogy már előbb tennie kellett volna. De utána újabb furcsa dolog történt: Bourne nem verte péppé a gyilkost. Marks őszinte meglepetéssel látta, hogy azok ketten összeverekednek a kaszinó központi terméből érkező három kidobóemberrel. - És itt van - mutatott a képernyőre Lloyd-Philips főfelügyelő. - A tettes valami nagy frekvenciájú hangfegyvert használt. Mindenki elájult a teremben. - Azonosították a gyilkost? - kérdezte Marks. - Egyelőre hiába keressük. - Ezt a klubot csak tagok látogathatják. Az igazgatónak tudnia kell, ki ez. Lloyd-Philips láthatóan dühös volt. - A klub feljegyzései szerint a gyanúsított neve Vincenzo Mancuso, de, bár három ilyen nevű is van Angliában, egyik sem azonos ezzel a férfival. - Ennek ellenére kiküldtük az embereinket, hogy kérdezzék ki a három Vincenzo Mancusót, akik közül csak az egyik lakik

London környékén; De mindháromnak sziklaszilárd alibije van. - A helyszínelők? - kérdezte Marks. A főfelügyelőn látszott, hogy mindjárt leharapja Marks fejét. - Nem találtak használható ujjlenyomatokat, és nyoma sincs a gyilkos fegyvernek. Az embereim egy mérföldes körzetben szétszóródtak a klub körül, és átkutattak mindent, bár senki sem remélte, hogy megtaláljuk a kést. Eddig semmi eredmény. - És mi van a másik emberrel, Adam Stone-nal? - Mintha a föld nyelte volna el. Ami azt jelenti, hogy a nyomozás holtpontra jutott, gondolta Marks. Nem csoda, ha a felügyelő ingerült. - Adam Stone az, aki érdekli a főnökeimet. – Marks elhúzta a főfelügyelőt a technikus közeléből. – Őket - és engem is - lekötelezne, ha levenné Stone fényképét a szórólapokról. Lloyd-Philips elmosolyodott. A fogait ugyanúgy sárgára színezte a nikotin, mint az ujjhegyeit. - Úgy csináltam karriert, hogy senkinek nem tettem szívességeket. - A főnökeim hálásak lennének, ha ebben az esetben mégis kivételt tenne. - Figyeljen, fiacskám, én szívességből hoztam ide magát. - A főfelügyelő szúrósan nézett rá. - Az se érdekel, ha a főnökei nyavalyás ötcsillagos tábornokok, Londonban én parancsolok. Az én főnökeim őfelsége kormánya - nem méltányolják, hogy maguk idecsődülnek, és úgy kezelnek bennünket, mint valami vidéki hülyegyerekeket. És nekem sem tetszik, egy csöppet sem. - Fölemelte a mutatóujját. - A maguk stílusában mondom: húzzon el, mielőtt tényleg begurulok, és úgy döntök, itt tartom magát koronatanúnak. - Köszönöm, hogy fogadott, főfelügyelő úr - mondta szárazon Marks. - De mielőtt elmegyek, szeretnék kérni egy másolatot a fotóról, ami Stone-ról és az azonosítatlan férfiról készült. - Bármit, csak tűnjön már el innen. - Lloyd-Philips megérintette a technikus vállát. A férfi elkérte Marks mobiltelefonjának a számát, aztán megnyomott egy gombot; egy pillanattal később megjelent a telefon kijelzőjén a kép a két, egymás mellett álló férfiról. - Akkor hát rendben, - A főfelügyelő Markshoz fordult. - De nehogy megbánjam, hogy teljesítettem a kérését. Tartsa magát távol tőlem és az ügytől. Marks az utcára lépve ellenőrizte PDA-ján a fényképet, majd beütötte Willard számát. Rögtön a hangposta jelentkezett. Willard telefonja ki volt kapcsolva, amit az időeltolódás miatt Marks furcsának talált. Mindenesetre hagyott neki egy üzenetet, melyben arra kérte, hogy a Diego Hererrát megkéselő férfi fényképét futtassa le a Treadstone adatbázisában. A hatalmas adatmennyiséget Willard még „a nagy betűsöktől", a CIA-tól, az NSA-től, az FBI-tól és a HM-től szerezte, és még néhány más forrásból ahová csak be tudott férkőzni. A klub előtt ácsorgó nyomozótól igazolványa felmutatása után könnyedén megszerezte Diego Hererra otthoni címét. Negyven perccel később éppen megérkezett a házhoz, amikor egy ezüst Bentley limuzin fordult be a sarkon, és állt meg szinte mellette. Az autóból egy libériás sofőr szállt ki, és fürgén megkerülve a kocsit, kinyitotta a hátsó ajtót. A magas, elegáns öltözetű férfi, aki kiszállt, bár idősebb volt, feltűnően hasonlított Diegóra. Komor arccal lépdelt fel a lépcsőn Diego lakásának ajtajához, és egy kulcsot dugott a zárba. Mielőtt eltűnt volna odabenn, Marks odasietett hozzá. - Mr. Hererra, Peter Marks vagyok. - Amikor az idős férfi megfordult, hogy szemügyre vegye, Marks hozzátette: - Őszinte részvétem. Az idősebb Hererra egy pillanatra megállt. Jóvágású férfi volt, hosszú, fehér sörénnyel, amely az éppen divatos, katalán stílusban jóval a gallérja alá ért. De az arca hamuszürke volt. - Ismerte a fiamat, señor Marks? - Sajnos nem, uram. Hererra szórakozottan bólintott. - Úgy fest, Diegónak nagyon kevés férfi barátja volt. Mosolyogni próbált. - De annál több nő. Marks előrelépett, és felmutatta az igazolványát. Uram, tudom, hogy nehéz időszak ez önnek és előre elnézését kérem, ha tolakodom, de beszélnem kell önnel. Hererra továbbra is keresztülnézett Markson, mintha egyetlen szót sem hallott volna abból, amit mondott. Aztán összeszedte magát. - Tud valamit a haláláról? - Kérem, bemehetnénk, señor Hererra? - Hogyne, természetesen. - Hererra feje megrándult. - Bocsássa meg a modortalanságomat, señor Marks. - Aztán intett. Nagy, erős keze volt, egy képzett munkás ügyes keze. Jöjjön be, beszélgessünk, Marks felment a lépcsőn, és belépett a néhai Diego Hererra házába. Hallotta, hogy az idős férfi becsukja mögötte az ajtót, majd abban a pillanatban egy kés pengéje szorult a torkához. Diego Hererra apja meglepő erővel fogta le. - Na, te gazember - szólalt meg -, mondj el mindent, amit a fiam meggyilkolásáról tudsz, vagy, Krisztusra mondom, fültől fülig elmetszem a torkodat.

17. Bud Halliday egy félkör alakú asztalnál ült a Fehér Lovagok Szalonjában, egy bárban Maryland külterületén. Gyakran járt ide lazítani. Miközben vízzel hígított bourbonjét szopogatta, próbált megfeledkezni a zűrzavaros, hosszú nap gondjairól. Szülei philadelphiai protestánsok voltak, akik családjuk gyökereit egészen Alexander Hamiltonig és John Adamsig vissza tudták vezetni. Gyerekkorukban szerettek bele egymásba, és - ahogy az megjósolható volt - később el is váltak. Anyja, a társasági dáma a Rhode Island-i Newportba költözött, apja pedig, aki a dohányzástól tüdőtágulást kapott, a családi kúrián éldegélt egy oxigénpalack és egypár főállású haiti ápolónő társaságában. Halliday egyiküket sem látogatta. Annak a világnak, a csillogó társasági életnek akkor fordított hátat, amikor szülei őszinte rémületére és keserűségére, tizennyolc évesen bevonult a tengerészgyalogosokhoz. A táborban, a kiképzés alatt minduntalan maga elé képzelte a jelenetet, amint anyja elájul a hír hallatán - és eltöltötte az elégedettség. Ami az apját illeti, a szivarja végét rágcsálva a feleségét okolta a kudarcukért, majd a munkába temetkezett, visszavonult irányítani a biztosítótársaságát, amelyet meglepően kemény kézzel és sikeresen vezetett. Amikor a bourbonje elfogyott, Halliday magához intette a pincért, és rendelt még egyet. Az ikrek az italával egyszerre érkeztek meg. Nekik csokoládés martinit rendelt. Két oldalról leültek mellé. A zöld ruhába öltözött nő vörös hajú volt, a kék ruhás szőke. Legalábbis ma. Michelle és Mandy szívesen rájátszottak kísérteties hasonlóságukra, de ügyeltek rá, hogy mindig legyen rajtuk valami különböző is. A magas, karcsú és szexi nők külsejük alapján modellnek vagy színésznőnek is állhattak volna, ám nem voltak sem hiúk, sem üresfejűek. Michelle elméleti matematikusként, Mandy a Járványügyi Központ mikrobiológusaként kereste kenyerét. Michelle, aki az ország bármelyik vezető egyetemén vezethetett volna tanszéket, inkább a Védelmi Kutatási Projektek Ügynökségének dolgozott, ahol rejtjelezéssel foglalkozott. Olyan, új algoritmusokat agyalt ki, melyek a leggyorsabb számítógépeken is kifognak, még ha többet összekapcsolnak is belőlük. Legutóbb azt találta ki, hogy a program minden feltörési kísérletből tanult, mintha csak képezte volna magát, menetközben változott. Megfejtéséhez fizikai megoldókulcsra volt szükség. Soha nem látott még ilyen zseniális elméket ilyen pompás csomagolásban, gondolta Halliday, amint a pincér letette eléjük az italokat. Az újabb együtt töltött estére emelték a poharukat. Szolgálaton kívül a lányok rendkívül kedvelték a szexet és a csokoládét, ebben a sorrendben. De még nem voltak szolgálaton kívül. - Mi a véleményed a gyűrűről? - kérdezte Halliday Michelle-től. - Sokat segítene - mondta -, ha a fénykép helyett ideadnád magát a gyűrűt. - De nem adom. Tehát, mi a véleményed? Michelle belekortyolt az italába, mintha időt akarna nyerni, hogy rendezze a gondolatait, vagy eldöntse, hogyan vezesse elő Hallidaynek, akinek a felfogó képessége az övéhez és az ikertestvérééhez képest igencsak gyenge. - Nagyon valószínűnek tartom, hogy a gyűrűhöz tartozik egy kulcs. Egy fizikailag létező, kézzelfogható kulcs. Ez érdekelte Hallidayt. - Vagyis? Ahogy mondom. Lehet egy algoritmus is, amilyenen dolgozom. De a gyűrű belsejében a bevésés mintha egy kulcs barázdáihoz passzolna. Előhúzott egy filctollat, és rajzolni kezdett Halliday szalvétájára. - Ez itt egy közönséges zárhoz való kulcs. Barázdák vannak belevésve, amelyek illenek a zárhoz. A legtöbb zárban tizenkét pöcök van a zárhengerben, hat felül és hat alul. Amikor a kulcsot bedugják a hengerbe, a barázdák megemelik a felső peckeket, így a kulcs szára el tud fordulni a hengeren, és a zár kinyílik. Most képzeld el, hogy a gyűrű vésetének minden képjele egy-egy rovátka. Dugd be a gyűrűt a megfelelő zárba - és csiribícsiribá, szezám, tárulj! - Lehetséges ez...? - kérdezte Halliday. - Minden lehetséges, Bud. Te is tudod. Halliday felvillanyozódva meredt a lány rajzára. Merész elmélet. De ez a nő egy zseni, és ő nem engedheti meg magának, hogy egyetlen ötletét is figyelmen kívül hagyja, bármilyen őrültségnek is hangzik első hallásra. - És te mit tartogatsz nekünk ma estére? - kérdezte Hallidaytől Mandy, akit a téma egyértelműen untatott. Michelle eltette a tollat. - Éhes vagyok. Egész nap egy falatot sem ettem, csak egy Snickerst találtam a fiókomban, de az olyan régi volt, hogy már kifehéredett rajta a csokoládé. - Igyátok ki az italotokat - szólt Halliday. Michelle lebiggyesztette az ajkát. - Tudod, milyen leszek, ha éhgyomorra iszom. Halliday felnevetett. - Mesélték. - Igazat mondtak, sőt - jegyezte meg Mandy, - Borzalmasan tudok viselkedni. A két nő ugyanazzal a mozdulattal vetette hátra a fejét, és pontosan ugyanúgy felnevettek. Halliday ide-oda forgatta a fejét köztük, mint aki teniszmeccset néz. - Na, megérkezett! - mondta Mandy, aki felfigyelt rá, hogy közeledik társaságuk negyedik tagja. - Azt hittük, el se jössz - tette hozzá Michelle. Halliday tenyerével eltakarta, és az ölébe rejtette a telerajzolt szalvétát. A mozdulatot mindkét lány észrevette, de nem tettek rá megjegyzést. Rámosolyogtak az újonnan érkezett férfira. - Nincs az a földi hatalom, ami visszatartott volna! - Dzsalal Esszai becsusszant az asztal mögé, és belecsókolt Mandy nyakába. Peter Marks moccanni sem tudott. Az őt hátulról lefogó, cigarettaszagot árasztó férfi dühösnek tűnt. Marks, aki nem elő-

ször került ilyen helyzetbe, nem kételkedett benne, hogy borotvaéles késével Hererra kész elmetszeni a torkát. - Señor Hererra, semmi szükség erre - mondta. - Örömmel megosztom önnel mindazt, amit tudok. Csak maradjunk higgadtak, és ne veszítsük el a fejünket. - Én tökéletesen higgadt vagyok - felelte indulatosan Hererra. - Rendben. - Marks nyelt egyet. A torka kiszáradt. - Elöljáróban annyit: nem sokat tudok. - De biztosan többet, mint amennyit az a rohadék Lloyd-Philips elárult nekem. Annyit mondott, koncentráljak arra, hogy a boncolás után visszavigyem a fiamat Spanyolországba, Marks most megértette, mitől olyan dühös Hererra. - Egyetértek, a főfelügyelő egy pöcs. De ő most nem fontos. Én legalább annyira meg akarom tudni, mint ön, hogy miért gyilkolták meg Diegót. Higgyen nekem. Elhatároztam, hogy kiderítem. Marks nem hazudott. Tudta, hogy sosem találja meg Bourne-t, ha nem deríti ki, mi történt előző éjjel a Vesper Clubban, és miért távozott Bourne együtt a gyilkossal, mintha barátok volnának. Valami nem állt össze. Hererra leheletét a nyakában érezte. A férfi egyenletesen lélegzett, amiből Marks azt vonta le, hogy gyásza ellenére képességei teljes birtokában van. Erős személyiség lehet, akivel öngyilkosság baszakodni. - A helyzet az - folytatta Marks -, hogy mutathatok magának egy fényképet arról a férfiról, aki meggyilkolta a fiát. Hererra hatalmas markában egy pillanatra megremegett a kés - aztán elvette Marks nyakáról. Marks arrébb lépett. Szembefordult az idős férfival. - Kérem, señor Hererra, megértem az ön mélységes bánatát. - Van magának fia, señor Marks? - Nincs, uram. Nem vagyok házas. - Akkor nem tudhatja. - Tizenkét éves koromban elveszítettem egy húgomat. Csak tízéves volt. Annyira dühös voltam, hogy mindent el akartam pusztítani, ami a szemem elé került. Hererra egy pillanatig méregette, aztán megszólalt. - Akkor tudja. Beléptek a nappaliba. Marks leült egy kanapéra. Hererra azonban állva maradt, és a kandallópárkányon sorakozó fényképeket nézegette, melyek a fiát és fiatal nőket, feltehetően a barátnőit ábrázolta. Hosszú csönd telepedett rájuk. Marks nem akarta megzavarni az idős ember gyászát. Végül Hererra megfordult, és odament Markshoz. - Megnézném azt a fényképet - mondta. Marks előkotorta PDA-ját, és előkereste a fényképek között a Lloyd-Philips technikusától kapott felvételt. - A bal oldali - mutatta a képen Marks. Hererra elvette a PDA-t, és döbbenten meredt a képernyőre; olyan sokáig, mintha kővé vált volna. - És a másik férfi? Marks megvonta a vállát. - Egy ártatlan járókelő. - Meséljen róla, ismerősnek tűnik. - Az a seggfej Lloyd azt mondta, Adam Stone-nak hívják. - Aha. - Valami átsuhant Hererra arcán. Marks türelmetlenül mutatott megint a képre. Señor, ez fontos. Ismeri a bal oldali embert? Hererra visszaadta a PDA-t, a bárpulthoz ment, és töltött magának egy brandyt. A felét egy hajtásra kiitta. Aztán nagy nehezen összeszedte magát. Óvatosan letette a poharat. - Krisztusom - mormogta az orra alatt. Marks fölállt, és odament hozzá. - Señor, ha megengedi, én segíthetek. Hererra végignézett rajta. - Hogyan? Hogyan tud segíteni? - Ha meg kell találni valakit, abban jó vagyok. - Meg tudja találni a fiam gyilkosát? - Némi segítséggel, azt hiszem, meg tudom találni. Hererra egy ideig rágódott ezen. Aztán, mintha döntésre jutott volna, biccentett. - A bal oldali ember Ottavio Moreno. - Maga ismeri? - Ó, igen, señor, nagyon jól ismerem. Kisfiú kora óta. Marokkóban a karomban tartottam. - Hererra felkapta a brandyjét, és kiürítette a poharat. Megpróbálta titkolni, de Marks megérezte, hogy fortyog benne a düh. - Azt mondja, hogy ez az Ottavio a féltestvére Gustavo Morenónak, a néhai kolumbiai drogüzérnek? - Azt mondom, hogy ő a keresztfiam. Ő nem ölhette meg Diegót. Moira és Berengária Moreno egymás karjaiban feküdtek. A jacht elegáns kabinját pézsmaillat és a tenger illata lengte be. Alattuk a hajó olyan lágyan ringatózott, mintha álomba akarná ringatni őket. De tudták, hogy szó sem lehet alvásról: a jachtnak nem egészen húsz perc múlva el kellett indulnia a kikötőből. Úgy keltek fel az ágyból, mintha kiestek volna időből és térből, mámorosan, túlcsorduló érzelmekkel telítve. Szótlanul öltözködtek, és pár perccel később kiléptek az alsó fedélzetre. A kapitánnyal folytatott rövid megbeszélés után Berengária odalépett Moirához. - Elvégeztek minden vizsgálatot. A hajtómű tökéletesen működik. Nincs okunk tovább késlekedni. - Reméljük, hogy így van.

A vízen visszatükröződött a csillagok fénye, Moira és Berengária Licbe repültek Narsico egymotoros; Lancair IV-P kisrepülőjén. A Csendes-óceán partján, a Gustavo Díaz Ordaz nemzetközi repülőtéren szálltak le. Innen rövid autózás után megérkeztek a Sayulita's szörfparadicsomba, ahol felszálltak a jachtra. A másfél órás hajóút alatt mindent megbeszéltek. Moira Berengária mellett állt. A legénység szorgosan készülődött az útra, rájuk se hederítettek. Csak Berengária parancsára vártak, hogy induljanak. - Felhívtad Arkagyint? Berengária bólintott. - Beszéltem vele, mialatt te mosakodtál. Hajnal előtt ott lesz. A késlekedés miatt természetesen fel akar majd jönni a fedélzetre, hogy személyesen ellenőrizze, minden rendben van-e a szállítmánnyal. Addigra készen kell állnod a fogadására. - Ne aggódj. - Berengária megremegett, ahogy Moira megérintette a karját. - Ki az átvevő? Berengária átkarolta Moira derekát. - Jobb, ha nem tudod. Moira hallgatott. Berengária mélyet sóhajtva hozzábújt. - Istenem, micsoda egy kurva viperafészekbe nyúltam… Basszák meg a férfiak. Bassza meg mind! Berengáriának fűszer- és sópermet illata volt, ami nagyon tetszett Moirának. Felizgatta, hogy elcsábított egy másik nőt. Nem talált benne semmi visszataszítót, egyszerűen része volt a munkának, és kihívása szó minden értelmében. Szerette a szexet, de leszámítva egy kellemes kalandot a főiskolán, mindig heteroszexuális volt. Volt valami veszedelmes Berengáriában, ami vonzotta. Valójában a szeretkezés vele, sokkal inkább kielégítette, mint sok férfival, akikkel ágyba bújt. Azokkal a férfiakkal - kivéve Bourne-t - ellentétben Berengária tudta, mikor legyen szenvedélyesen vad, és mikor gyengéd, rászánta időt, hogy újra meg újra felfedezze testének titkos zugait. Legkevésbé sem az volt a benyomása, hogy „egy pirája” lenne, aminek Roberto Corellos nevezte. Egyszerre volt kemény és sebezhető; olyan, összetett. személyiség, amilyet egy Corelloshoz hasonló férfi nem képes értékelni, de még észrevenni sem. Megtalálta a maga számítását a férfiak világában, a férje üzletét irányította vaskézzel és sikeresen, de mégis félt a fivérétől, ahogyan most Corellostól és Leonyid Arkagyintól is fél. Moira láthatta, hogy Berengáriának nincsenek illúziói. Tudta, hogy velük szemben nincs esélye. És őket tisztelet vette körül a maguk bandájában - amit Berengáriának, bárhogy törekedett is rá, sosem sikerült kivívnia. Moira egyszerre csodálta és sajnálta a nőt. Berengária, amikor vállalta a találkozást Arkagyinnal, veszélybe sodorta magát. Ezért csókolta olyan hevesen, ezért szorította magához olyan erősen: mert talán utoljára teheti- és Berengária rászolgált legalább egy csöpp vigaszra. - Ki az ügyfél? - kérdezte tőle. Berengária megremegett, és még szorosabban ölelte. Végül hátrahajolt, hogy Moira szemébe nézhessen. - Az ügyfél Gustavo egyik legrégibb ügyfele. Ezért okozott akkora problémát a késedelem. Könnyek csillogtak a szemében. Megértette, hogy a mai éjszaka Moirával az első és az utolsó volt. Ez a különleges nő tökéletesen tisztában van a helyzetével. És Moira egy pillanatra azt a hiányt érezte, mint amikor egy óceán vagy egy földrész választja el a két embert, akik valamikor egymást ölelték. Búcsúzniuk kellett. Berengária lehajtotta a fejét. - A neve Don Fernando Hererra. Soraya felébredt. A sonorai sivatag homokjának ízét érezte a szájában. Felnyögött, ahogy a hátára fordult. - Négy férfi tornyosult fölé. Barna bőrük volt, mint neki, hozzá hasonlóan valamennyien félvérek voltak. Az ember ráismer a saját fajtájára, gondolta kábán. A félig arab férfiak nagyon hasonlítottak egymásra, mintha testvérek lettek volna. - Hol van? - kérdezte az egyik. - Kicsoda? - kérdezett vissza Soraya, és próbálta megállapítani, milyen akcentussal beszél a férfi. Egy másik férfi leguggolt, csuklóját lazán a térdére ejtve. - Ms. Moore... Soraya, ha szólíthatom így, maga is, mi is ugyanazt a személyt keressük. - Hangja nyugodt és magabiztos volt, mintha két barát igazságos megoldást talált volna a köztük felmerült konfliktusra. - Bizonyos Leonyid Danyilovics Arkagyint. - Kik maguk?- kérdezte. - Mi kérdezünk - mondta az először megszólaló férfi. - Maga pedig válaszol. Soraya megpróbált felkelni, de észrevette, hogy kikötözték - a csuklóján és a bokáján lévő köteleket szorosan a földbe levert sátorcövekekre tekerték. Az égen megjelentek a hajnal első fényei. A rózsaszín pászmák úgy kúsztak egyre közelebb hozzá, akár egy pók. - A nevem nem fontos - mondta a mellette guggoló férfi. Sorayának feltűnt, hogy az egyik szeme barna, míg a másik vizeskék, és opálosan csillog, mintha sérült vagy beteg lenne. - Csak az a fontos, amit magától akarok. De hiszen név nélkül az ember nem azonosítható, nincs személyes történelme, nincs személyisége, csak egy üres lap - a férfi a jelek szerint éppen ezt akarta. Soraya azon tanakodott, hogy érje el, hogy elárulja magát. - Ha nem beszél önként - mondta a férfi -, majd fog kényszer hatására. Csettintett, mire az egyik társa egy kis bambusz ketrecet nyújtott oda neki. A férfi óvatosan megfogta a fogantyújánál, és miután meglóbálta Soraya előtt, kinyitva a mellkasára helyezte. A ketrecben egy skorpió volt. - Ha nem árulja el nekünk, hol bujkál Arkagyin, csúnya rohamai lesznek, aztán megemelkedik a pulzusa és a vérnyomása, elhomályosul a látása.., Folytassam? A napfény megcsillant a fekete skorpió páncélján. Soraya próbálta nem észrevenni a teste fölé kunkorodó farkát, és elfojtani a félelmét. De olyan erővel tört rá a rettegés, hogy a szíve csak úgy kalapált. - Ha többször is megcsípi, és nem látja el orvos, kegyetlenül fog szenvedni. A könnyű kis állat jobbra-balra mászott Soraya testén, míg végül megállapodott a mellei között. Soraya visszatartotta fel-

törni készülő üvöltését. Oliver Liss egy padon ült fitneszklubjának konditermében. Nyaka köré egy törülközőt tekert, mellkasa és karjai fénylettek az izzadságtól. Épp a harmadik sorozat bicepszgyakorlatnál tartott, amikor a vörös hajú nő belépett. Magas volt, szögletes vállal és szálfaegyenes tartással. Liss korábban számtalanszor látta már. Egy százdollárosért cserébe az igazgatótól megtudta, hogy a neve Abby Sumner, harmincnégy éves, elvált és gyermektelen. Igazságügyi Minisztériumnak dolgozó seregnyi ügyvéd egyike volt. Vajon a sok túlórázásra ment rá a házassága?, tűnődött Liss. Biztosan sokat dolgozik, de az neki kapóra jön. Kevesebbet fog alkalmatlankodni, ha egyszer összejönnek. Mert ebben nem kételkedett, csak az volt a kérdés, hogy mikor. Liss befejezte az edzést, a helyére tette a súlyzókat, megtörölközött, és körülnézett. Abby egyenesen a fekvenyomó padhoz ment, feltette a súlyzókat, és besiklott a rúd alá. Liss nyomban felkelt, odasétált, és a legelbűvölőbb mosolyával lenézett a nőre. - Szeretné, ha segítenék? Abby Sumner nagy, kék szemével felpillantott rá. Viszonozta a mosolyát. - Köszönöm, rám fér. Kicsit kijöttem a gyakorlatból, - Szokatlan a fekvenyomó padon látni egy nőt. Abby Sumner változatlanul mosolygott. - Munka közben is teher nehezedik rám. Liss elnevette magát. A nő leemelte a rudat, és elkezdte a gyakorlatokat. Liss pedig a rúd alatt tartotta a kezét, ha mégsem bírna a súllyal. - Nem akarom zavarni. - Dehogy - mondta a nő. - Nem zavar. Nem látszott, hogy küszködne a nehéz súllyal! Lissnek annál komolyabb erőfeszítésébe került, hogy levegye a szemét a nő melléről. - Ne domborítsa ki a mellkasát - tanácsolta. Abby leszorította a gerincét a padra. - Mindig ezt csinálom, ha növelem a súlyt. Köszönöm. Végzett az első nyolc kinyomással, Liss pedig segített neki visszatenni a súlyt a helyére. Míg a nő kicsit pihegett, Liss megszólalt. - Oliver a nevem, és szeretném elvinni valamikor vacsorázni. - Biztos kellemes esténk lenne. - Abby felnézett rá. - De sosem keverem a munkát a magánélettel. A férfi csúfondáros tekintetét látva kibújt a rúd alól, és felállt. Valóban elbűvölő teremtés, gondolta Liss. Abby az üdítőitalos pult felé pillantott, ahol egy jóvágású férfi egy pohár foszforeszkálóan zöld búzafűlét ivott. Éppen lehajtotta az utolsó kortyot, és feléjük indult. Abby feltette a padra a sporttáskáját, belenyúlt, összehajtott papírokat húzott elő, és átadta Lissnek. - Oliver Liss, a nevem Abigail Sumner. Ez a végzés az Egyesült Államok főügyészétől felhatalmaz engem, és Jeffrey Kleint - intett fejével a búzafűiét ivó férfi felé, aki addigra már mellette állt -, hogy őrizetbe vegyük önt annak a nyomozásnak a keretében, amelyet ön ellen folytatunk a Black River ügyei kapcsán Liss tátott szájjal meredt rá. - Ez képtelenség. Már nyomoztak utánam, és felmentettek. - Új tényekre derült fény. - Miféle tényekre? A férfinak átadott papírok felé intett. - A végzés tartalmazza a listát. Liss belenézett a végzésbe, de összefolytak a szeme előtt a betűk. - Itt valami tévedés lesz. Nem megyek sehová. Klein bilincset vett elő. - Kérem, Mr. Liss - szólt Abby -, ne nehezítse most a saját dolgát. Liss ide-oda forgolódott, mintha a menekülés esélyét mérlegelné, vagy azt várná, hogy őrangyala, Jonathan megjelenik, és megmenti. Hol van Jonathan? Miért nem figyelmeztette, hogy újra nyomoznak utána? Borisz Karpov ezredes visszatért Moszkvába. Leonyid Arkagyinnál tett látogatása kijózanító hatással bírt: már tisztában volt vele, hogy micsoda kutyaszorítóba került. I Maszlov az FSZB-2 számos apparatcsikját megvesztegette, köztük Melor Bukint, Karpov közvetlen főnökét is. Mint minden ínformáció, melyet Arkagyintól kapott, ez is helytállónak bizonyult. Karpov az FSZB-2 fekete Ziljének hátsó ülésén ült, és az ablakon bámult kifelé. Sofőrje a Seremetyevo repülőtérről vitte a városba. Arkagyin azt javasolta, hogy a kezében lévő bizonyítékkal menjen el Imov elnökhöz. A puszta tény, hogy ezt Arkagyin javasolta, gyanakvóvá tette Karpovot - de még ha Arkagyinnak meg is volt rá a maga oka, hogy Imovhoz küldje, azért még elmehet hozzá. A kockázat nem lehet már nagyobb, sem a karrierjére, sem személyesen rá nézve. Két választása volt. Elviheti a Bukin elleni bizonyítékot Viktor Cserkaszovhoz, az FSZB-2 főnökéhez. Bukin azonban Cserkaszov kreatúrája, így Cserkaszov is gyanúba keveredne. Akár tudott Bukin árulásáról akár nem, neki vége, kénytelen lenne lemondani. Hogy ezt elkerülje, megsemmisítené a barátja ellen szóló bizonyítékot, és ez rá, Karpovra ütne vissza. Be kellett látnia, hogy Arkagyinnak igaza volt, Imov elnökhöz menni a bizonyítékkal - ez a legbiztosabb. Imov csak örülne, ha leszámolhatna Cserkaszovval. Sőt akár olyan hálás is lehetne, hogy az ügynökség új vezetőjévé kinevezhetne valakit FSZB-2-n belülről - például Karpovot.

Minél többet gondolkodott ezen, annál jobb döntésnek tűnt. De egy belső hang arra figyelmeztette, ha Arkagyin tanácsa szerint jár el, és a dolog jól sül el, akkor sokkal fog tartozni neki. Arkagyin lekötelezettjének lenni pedig nem jó. Tartozni azonban csak annak lehet, aki életben van... Rögtön jobb kedvre derült. Utasította a sofőrt, hogy tegyen egy kitérőt a Kreml felé. Hátradőlt, és mobiltelefonjáról felhívta az elnök irodáját. Fél órával később bebocsátották a rezidenciára. A Vörös Hadsereg két őre bevezette a nagy belmagasságú, hűvös várótermek egyikébe. A feje fölött, mint egy óriási, megfagyott pókháló, díszes kristálycsillár függött, fényárba borítva az olasz stílusú, selyemmel és brokáttal kárpitozott bútorokat. Miközben várakozott, a két őr a helyiség túlsó végéből figyelte. A falon tiktakoló óra lassan elütötte a fél órát, majd az egészet. Karpov egyfajta meditációba révedt, megszokta, hogy ezzel múlassa az időt, amikor a számos külföldön töltött év alatt éjjelente magányosan virrasztott. Másfél óra elteltével egy fiatal szárnysegéd, oldalán fegyverrel, érte jött. Karpov felélénkült. A szárnysegéd rámosolygott, Karpov pedig követte őt a hatalmas rezidencia folyosóin és termein át. Imov elnök kényelmesen berendezett irodájában ült, egy XIV. Lajos korabeli stílusú íróasztal mögött. A kandallóban vidáman lobogott a tűz; az ablakból csodás kilátás nyílt a Vörös térre. Imov éppen a határidő naplójába jegyzett fel valamit ódivatú töltőtollával. A szárnysegéd nesztelenül csukta be maga mögött a dupla szárnyú ajtót. Karpov várt. Imov kisvártatva felpillantott, levette drótkeretes szemüvegét, és az íróasztal előtt álló fotel felé intett. Karpov leült, és várta, hogy megkezdődjék a kihallgatása. Az elnök ráemelte tekintetét, és palaszürke, mongolos vágású szemével méregette. Harcos személyiség volt, aki, miután felküzdötte magát az elnöki pozícióba, még keményebben harcolt, hogy ádáz ellenfeleivel szemben megőrizze azt. Imov nem volt nagydarab ember, de hatásosan tudott fellépni. Ha úgy diktálta kedve, jelenlétével egy báltermet is betöltött. De legtöbbször beérte vele, ha megadják a tiszteletet a rangjának. - Karpov ezredes! Különösnek találom, hogy eljött hozzám látogatóba. - Imov mint egy tőrt emelte fel töltőtollát. - Maga Viktor Cserkaszov embere. Cserkaszov pedig nyíltan szembehelyezkedett Nyikolaj Patrusevvel, az FSZB-beli vezetőtársával, és így velem is. - Ujjai között pörgette a tollat. - Ráadásul a főnöke magát küldte ahelyett, hogy személyesen jött volna el. Árulja el tehát, van-e rá okom, hogy meghallgassam a mondandóját? - Nem Viktor Cserkaszov parancsára jöttem. Valójában sejtelme sincs róla, hogy itt vagyok, és örülnék, ha ez így is maradna. - Karpov letette az íróasztalra a mobiltelefont, amelyet Arkagyintól kapott és visszahúzta a kezét. - Egyébként nem vagyok senkinek az embere, Cserkaszové sem. Imov Karpov arcát fürkészte. - Mióta Cserkaszov elorozta magát Nyikolajtól, azt kell mondanom, örülök ennek. - Tolla végével megkocogtatta az íróasztalt. - Mindazonáltal némileg kétkedve hallgatom. Karpov bólintott. - Tökéletesen megértem. - A mobiltelefonra nézett, Imov a tekintetét követve szintén. - Mi ez itt, Borisz Iljics? - Az FSZB-2-t bomlasztják. Belülről – mondta lassan, tagoltan Karpov. - Meg kell tisztítani, minél előbb, annál jobb. Imov keze megállt a levegőben; aztán letette a töltőtollat, a mobiltelefonért nyúlt, és bekapcsolta. A hangszigetelt és lehallgatásbiztos a szoba tökéletes csendjébe a szomszédos helyiség zajai sem szűrődtek be, miközben a felvételt hallgatta. Amikor a végére ért, pontosan úgy tartotta a telefont, mint a tollat: mintha egy fegyver volna. - És Borisz Iljics, kit képzel el vezetőként az FSZB-2 élén, aki kivágja a rothadó részeket? - Akit ön kiválaszt. Az elnök hátravetette a fejét, és felnevetett. Aztán megtörölte a szemét, és benyúlt a fiókba. Egy díszes, üstözött szivarosdobozból két Havanna szivart vett elő. Miután az egyiket átnyújtotta Karpovnak, leharapta a nála lévő szivar végét, és arany öngyújtójával, melyet Irán elnökétől kapott, rágyújtott. Amikor Karpov gyufát vett elő, hogy ő is meggyújtsa szivarját, nevetve odatolta neki az asztalon. Borisz Karpov ezredes rendkívül nehéznek találta az öngyújtót. Rágyújtott, és kéjesen beszívva a füstöt, megszólalt: - Nekifogjak, elnök úr? Imov a füstfátylon át méregette Karpovot. - Jobb alkalmat keresve sem találhatnánk, Borisz Iljics. - Megpördült, és kinézett a Vörös tér hagymakupoláira. - Takarítsa ki azt a kibaszott helyet, végérvényesen. *** Ha belegondolok, ironikus, futott át Soraya agyán. Hiába van annyi szemük - ha agyonütnék, se mondaná meg, hány -, a skorpiók rosszul látnak, lábaik csillószőreire kénytelenek hagyatkozni, hogy érzékeljék például a mozgást. Jelen esetben Soraya mellkasának emelkedését és süllyedését. Az állat láthatóan nem tudta, hol van, és mitévő legyen. A férfi, amelyiktől hiába kérdezte a nevét, egy darabig türelmetlenséggel vegyes megvetéssel figyelte a mozdulatlan skorpiót, aztán a kezében tartott toll hegyét belenyomta a fejébe. A hirtelen támadás megijesztette és feldühítette az állatot, farka megrándult és lecsapott. Sorayának elakadt a lélegzete. A férfi a tollal visszaterelte a skorpiót a ketrecbe és rázárta az ajtaját. - Nos - szólalt meg -, vagy megvárjuk, amíg hatni kezd a méreg, vagy elmondja nekünk, hol találjuk meg Arkagyint. - Még ha tudnám - felelte Soraya -, akkor sem mondanám meg maguknak. A férfi összevonta a szemöldökét. - Biztosan nem gondolja meg magát? - Menjen a picsába! A férfi bólintott, mintha erre a válaszra számított volna.

- Kíváncsian várom, meddig tart ki, ha a skorpió nyolcszor-kilencszer megszúrja. Ismét odaintett a társának. Az kiakasztotta a kallantyút a ketrec ajtaján, és már éppen újra kinyitotta volna, amikor fülsiketítő dörrenést hallotta. A ketrecet tartó férfi csurom véresen vágódott el. Soraya, amikor felé fordult, döbbenten látta, hogy a homloka helyén egy lyuk tátong. Újabb lövések dördültek el, és a másik két férfi is Soraya mellé hanyatlott a földre. A férfi, aki nem árulta el a nevét, sebesült vállát szorongatta, fájdalmában a szája szélét harapdálva. Soraya felnézve két, poros csizmában végződő lábat pillantott meg. - Maga kicsoda...? - Hiába pislogott felfelé, a szemébe sütött a nap, semmit sem látott. A skorpió mérge hatni kezdett, a szíve majd' kiugrott a mellkasából, egész teste úgy lüktetett, mintha magas láza lett volna. - Kicsoda...? A férfialak leguggolt. Napbarnított kézfejével leverte Soraya melléről a ketrecet, majd eloldozta a nőt. Soraya lerázta magáról a köteleket. Hunyorogva felnézett. - Contreras - suttogta. - Szólítson Antoniónak. - Egyik kezét Soraya válla alá csúsztatta, és segített neki felülni. Soraya sírva fakadt. Antonio felajánlotta neki a fegyverét, egy egyedi megrendelésre készített, különleges vadász-kézifegyvert. Soraya elvette a Taurus Tracker 44-es Magnumot, és Contrerasra támaszkodva felállt. Lenézett a férfira, aki megkínozta. Az rávicsorgott. Soraya mutatóujja rákulcsolódott a ravaszra, célzott a Trackerrel és lőtt. Mintha láthatatlan zsinóron rángatnák, a férfi teste ívben fölemelkedett, aztán visszazuhanva mozdulatlanul, üres tekintettel terült el. Soraya abbahagyta a sírást.

18. Coven félelmetes nyugalommal folytatta, amit elkezdett. Chrissie és Scarlett megkötözése után órákig a házzal ismerkedett. Chrissie apját megkötözte, a száját kipeckelte, és bezárta egy szekrénybe. Negyven percre hagyta ott őket, amíg elment egy szerelvény boltba, ahol megvette a legnagyobb generátort, amit még elbírt cipelni. A házba visszatérve ellenőrizte foglyait. Chrissie és Scarlett ugyanúgy feküdt a franciaágyhoz kötözve, ahogy hagyta őket. Az apa vagy aludt, vagy eszméletlen volt, Covent nem érdekelte. Levonszolta a generátort a pincébe, és rákötötte az elektromos rendszerre, hogy rendelkezzen tartalék áramforrással arra az esetre, ha elmenne az áram. A szerkezet hangosan ketyegett, akár egy öreg óra, és túl kis teljesítményűnek tűnt. Lekapcsolt róla néhány áramkört, de meg kellett állapítania, hogy így sem marad több ideje tíz percnél, tovább nem képes működni. Nos, elégnek kell lennie. Felment a házba, és elszívott egy cigarettát. Közben Chrissie-t és Scarlettet bámulta. A kislány még tizenegy éves sem volt, szebb volt az anyjánál. Visszaélhetne a helyzetével, használhatná ezt a fiatal, törékeny testet, de őt nem ilyen fából faragták. Gyűlölte a férfiaknak ezeket a beteges hajlamait. Coven kifinomult egyéniség és becsületes férfi volt. Feddhetetlen tisztességgel végezte a munkáját, így sikerült épelméjűnek maradnia egy olyan világban, melyet ő tébolydának látott. A magánélete szürke volt, akár egy buszsofőré. Feleségével még a középiskolában szerettek egymásba, két gyerekük született, és egy kutyát tartottak, Ralphot. Becsületesen törlesztette a házra felvett hitelt, támogatta idős és bogaras édesanyját, és kéthetenként meglátogatta bátyját a bolondokházában, bár manapság már nem így nevezik. Ha hosszú, nehéz és véres küldetésből tért haza, megcsókolta a feleségét, majd odament a gyerekeihez, és - akár játszottak, akár a tévé előtt ültek, vagy már aludtak föléjük hajolva belélegezte édes-tejes illatukat. Majd miután evett a felesége főztjéből, felvitte a hálószobába, és őrülten megkefélte. A csikkről rágyújtott egy újabb cigarettára, és lenézett a franciaágyon egymás mellett fekvő anyára és lányára. A kislány olyan ártatlan volt. Undorodott a gondolattól is, hogy hozzáérjen. Ami az anyát illeti, nem volt az esete, túl soványnak és sápatagnak tartotta. Meghagyja valaki másnak, hacsak Bourne nem kényszeríti rá, hogy megölje. Ismét lement a földszintre, hogy átkutassa az éléskamrát. Kinyitott egy Heinz-féle babkonzervet, és az ujját használva kanálnak, hidegen megette. Mindvégig fülelt a legapróbb neszekre is, és próbálta elraktározni az agyában az egyes helyiségek illatát. Igyekezett tökéletesen kiismerni a házat. Ez most már az ő területe, az ő terepe, a végső győzelmének a helyszíne lesz. Visszatért a nappaliba, és felkapcsolt minden lámpát. Ekkor lövést hallott. Előrántotta bőrtokjából a Glockot, és a függöny mellett kikémlelt az utcára. Meglepő látvány tárult a szeme elé. Bourne rohant cikcakkban a bejárati ajtó felé, miközben fékcsikorgás és kavicsok röpködése közepette egy szürke Opel farolt a ház elé, melynek sofőrje a nyitón ajtón kihajolva lőtt rá. Nem találta el, Bourne elérte a bejárathoz vezető lépcsőt. Coven, Glockját készenlétben tartva, az ajtóhoz sietett. Még két lövést kivárt, aztán gyors mozdulattal szélesre tárta az ajtót. Bourne a lépcsőn hasalt. A dzsekije csupa vér volt. Coven hátrahőkölt, amikor újabb lövést adtak le, ezúttal az ajtóra. Aztán viszonozta a tüzet, mire a fegyveres visszahúzódott a kocsiba, Coven pedig szabad kezével megragadta Bourne dzsekijét, és átvonszolta a küszöbön. Még egy lövést leadott az Opelra, de már hallotta, hogy a fegyveres sebességbe teszi kocsit, és elhajt. Coven berúgta maga mögött az ajtót. Ellenőrizte Bourne pulzusát, majd az ablakhoz lépett. Ismét elhúzta a függönyt, és kilesett a feljáróra, de a fegyveres és az Opel eltűntek. Visszafordult a nappaliba. A hason fekvő Bourne fölé hajolt, és a fejéhez szorította a Glockot. Éppen a hátára fordította, amikor a helyiségben pislákolni kezdtek a lámpák. Hallotta, ahogy az alagsorban ketyeg a generátor - de alig hogy megállapította, hogy a ház áramellátását megszüntették, Bourne kirúgta a kezéből a Glockot, és hatalmas erővel szegycsonton vágta. *** - Az ember, akit keres, csak Puerto Peñascóban lehet. - Antonio visszaadta Sorayának a mobiltelefonját. - A kikötőmester látta a gringót. A compadre azt mondta, hogy az elhagyatott, régi Santa Teresa zárdában szállásolta el magát. Van egy kis hajója, amin minden este, naplemente után vízre száll. A Calle de Ana Gabriela Guevara egyik napsütötte cantiná10-jában ültek Nogalesben. Antonio segített Sorayának tisztálkodni, és szerzett neki jeget, hogy beborogathassa a skorpiómarás helyét. A vöröses folt a mellei között nem duzzadt meg, és ha jelentkeztek is tünetek még kint a sivatagban, már enyhültek. Soraya megkérte Antoníót, hogy vásároljon neki néhány üveg palackozott vizet, és erőltette az ivást, hogy ki ne száradjon, és minél gyorsabban kiürüljön a szervezetéből a méreg. Körülbelül egy óra múlva jobban érezte magát. Vásárolt magának egy öltözet ruhát a Plaza Kennedy egyik üzletében, aztán elmentek enni. Elviszem Puerto Peñascóba - jelentette ki Antonio. Soraya bekapta az utolsó falat chilaquilest. Szerintem akad ennél jobb dolga is. Több pénzt már nem keres rajtam. Antonio grimaszolt. Az úton visszafelé Nogalesbe elárulta Sorayának, hogy a valódi neve Antonio Jardines. Contreras néven csak az üzletet vitte. - Most megbántott. Hogy viselkedhet így azzal, aki megmentette az életét? - Köszönettel tartozom magának. - A férfi szúrósan nézett rá. - De nem értem, hogy miért érdeklem ennyire. - Megmagyarázom. - Antonio belekortyolt café de ollájába. - Az életem az arizonai Nogales és az itteni, sonorai Nogales között zajlik. Ez a dögunalmas sivatagi élet a hozzám hasonlókat általában a piálásba hajszolja. Időnként átviszek valakit a határon, de higgye el, ez nem köt le igazán. - Széttárta a kezét. - És még valami. Itt nagyon lazán vesszük az életet. Szarunk mindenre, tulajdonképpen ezzel foglalkozunk egész nap. Az a 10

Kisebb étkezde vagy ivó.

fajta nemtörődömség ez, amelyik elrohasztja a lelket, és megfertőzi egész Latin-Amerikát. Mindenki szarik mindenkire és mindenre. Csak a pénzre nem. - Végzett a café de ollával. - De most maga jön. Soraya még nem találta ki, mit tegyen. De nem állt szándékában a legkisebb hibát sem elkövetni. - Nem akarok Puerto Peñascóba autózni – bökte ki végül. Míg ettek, végig ezen töprengett. Az, hogy Antonio kiderítette, Arkagyinnak van egy kis hajója, mindent eldöntött. - Hajóval akarok odamenni. ' Antoniónak felcsillant a szeme. - Én is ezt tenném. Maga úgy gondolkodik, mint egy férfi. - El tudja intézni a compadréja a kikötőben? A férfi felnevetett. - Na, látja, hogy szüksége van a segítségemre. *** Bourne másodszor is lesújtott Covenre. Volt ereje hozzá, hiszen Ottavio Moreno vaktöltényekkel lőtt rá, a vér a dzsekijén pedig disznóvér volt, mely egy kilyukasztott nejlonzacskóból folyt végig felsőtestén. Coven, aki meg se rezzent az ütésekre, Bourne homlokára csapott a Glock markolatával. Bourne visszakézből elkapta és erősen megcsavarta a csuklóját. Coven egyik ujja eltört, a Glock pedig átrepült a nappalin, és a kandalló mellett, a padlón landolt. Bourne-nak sikerült fél térdre támaszkodnia és félrelöknie Covent, de az kirúgta alóla a lábát. Coven rávetette magát, ahogy hátratántorodott, és Bourne arcára pillanatokon belül záporozni kezdtek az ütések. Amikor már mozdulatlanul feküdt, Coven felállt, hogy szétrúgja a bordáit, de Bourne idejében elkapta a lábát, és balra tekerte Coven bokáját. Coven felnyögött, amint eltörtek a bokájában a csontok. Bár eldőlt, mint egy zsák, azonnal oldalra gurult, feltámaszkodott a könyökére és a térdére, és mászni kezdett a kandalló mellett fekvő Glock felé. Bourne a fotel melletti asztalról felkapott egy rézszobrot, és célzott. A szobor tarkón csapta Covent, aki arccal előre a padlóra zuhant. Állkapcsa csattanva zárult, ahogy a padlóhoz ütődött, az orrából vér csorgott. De a Glockot elérte. Megpördült, és leadott egy lövést Bourne-ra. A golyó Bourne feje mellett fúródott az asztalba, ami felborult, és a lámpa, ami rajta állt, Bourne-ra zuhant. Coven újból megpróbált lőni, de Bourne rávetette magát. A férfi azonban megkaparintotta a piszkavasat a kandalló mellől, és erősen meglendítette. Mikor Bourne elgurult az ütés elől, Coven előredöfött vele. A piszkavas elérte a dzsekijét, átszakította, és a padlóhoz szegezte Bourne-t. Coven fölé magasodott, felemelte a hamuszedő lapátot, a hosszú réznyelet Bourne torkához szorította, és teljes súlyát beleadva lenyomta. Nogalestől százhuszonhárom mérföldre, Las Conchába utaztak, ahová Antonio compadrejának egy társa elvitte a hajót, amire majd felszállnak. Soraya nagy és feltűnő hajót kért, ami felkelti Arkanyin figyelmét, és mindaddig fenn is tartja, míg észreveszi rajta magát Sorayát. Emellett még indulás előtt megvásárolta| a nogalesi bevásárlóközpontban fellelhető legkihívóbb bikinit. Amikor megmutatta magát benne Antoniónak, a férfinak majd' kiugrott a szeme. - Madre de Diós, qué linda muchacha! – kiáltotta. - Hogy eltakarja a skorpiócsípés nyomát, vásárolt egy átlátszó felsőt és néhány strandtörülközőt. Felszerelését egy Dior napszemüveggel, egy divatos sapkával és egy fiakon napolajjal egészítette ki. Antonio barátja, Ramos pontosan megfelelő hajót szerzett: nagyot és hivalkodót. Dízel hajtóművei tekintélyt parancsolóan dohogtak, morogtak, amikor Ramos körülvezette őket Antonióval. Ramos alacsony, sötét bőrű, köpcös ember volt, hullámos, fekete hajjal, vastag karján tetoválásokkal. Készségesen mosolygott. - Vannak fegyvereim, pisztolyok és félautomaták, ha szüksége van rájuk - közölte. – Felárat csak a kilőtt töltényekért számítok. Soraya megköszönte, de azt felelte, nem lesz szükség fegyverekre. Nem sokkal azután, hogy a fedélzetre léptek, el is indultak. Puerto Peñasco csak öt mérföldre volt délre. A dízelmotorok robaját túlharsogva Ramos megszólalt, - Jó pár óránk van naplementéig, amikor Arkagyin kihajózik. Kiviszem a horgászfelszerelést a sziklaháthoz, rengeteg ott az óriási laposhal, a fekete tengeri süllő és a vörös aligátorteknős. Mit szól hozzá? Soraya és Antonio körülbelül másfél órán át horgásztak a sziklapadnál. Amikor visszatértek, Ramos megmutatta nekik Arkagyin hajóját. Éppen orral a kikötők felé fordult, és lassított, Arkagyint nem látták, de Soraya egy idős mexikóit vett észre a fedélzeten, amint indulásra készíti elő a hajót. A mexikói sötét arcbőre repedezett volt a sós széltől és a perzselő naptól. - Szerencséje van - jegyezte meg Ramos. - Jön. Soraya arra nézett, amerre Ramos mutatott. A kikötőben egy hatalmas termetű férfi lépkedett a hajó felé. Baseballsapkát, fekete-zöld szörfruhát, egy szakadt Don Equis pólót és gumiszandált viselt. Soraya kibújt a felsőjéből. Sötét, olajos bőre fényesen csillogott. A móló hosszan benyúlt a vízbe, így volt ideje alaposan szemügyre venni a férfit. Sötét, nagyon rövidre nyírt haja volt, és szoborszerű arca, melyen semmiféle érzelem nem tükröződött. Vállai szögletesek, mint az úszóké, de a karja és a lába inkább egy birkózóéra hasonlított, hosszú és izmos volt. Úgy nézett ki, mint akinek minden oka megvan a magabiztosságra. Légies könnyedséggel, ruganyosan lépdelt, szinte a levegőben siklott - csak úgy áradt belőle az energia, és ez aggodalmat keltett Soraya-ban. Úgy érezte, van valami ismerős a férfiban, ami szinte fájdalomig fokozta nyugtalanságát. És hirtelen minden ízében megrettent, mintha áramütés érte volna, mert rájött, mi az: éppen úgy mozgott, mint Jason. - Indulunk. - Ramos a kis hajó elé kormányozta sajátjukat, és üresbe kapcsolt. A hajót a saját lendülete vitte tovább a kikötő felé. Arkagyin mondott valamit a mexikóinak, és felnevetett, amikor Ramos hajója a látóterébe került. A napsütésben hunyorogva felnézett, és megpillantotta Sorayát. Orrcimpája megfeszült, amint a nő egzotikus vonásait, karakteres arcát szemügyre vette, és a testét, mely a parányi bikiniben szinte meztelenné tűnt. Aztán hirtelen elfordult, és újra odaszólt a mexikóinak. Ő

is felnevetett. Soraya csalódott volt. Ujjai úgy szorították a korlátot, mintha egy nyakat szorongatna. - Ennyi volt, a gringo maricón11 - közölte Antonio. Soraya elnevette magát. - Ne idétlenkedjen. - De a férfi megjegyzése kizökkentette csalódottságából. - Nem voltam elég csábító. - Aztán támadt egy ötlete. Antonióhoz fordult, és átölelte a férfi vállát. A szemébe nézett. – Csókoljon meg. Csókoljon meg, hosszan. Antonio láthatóan örömmel teljesítette kérését. El-kapta Soraya derekát, és ajkára tapasztotta az ajkát, Soraya hátrahajolt, testét a férfiéhoz szorította. Ramos a kelleténél kissé közelebb kormányozta a hajót a kisebb hajó orrához. A gringo és El Heraldo odafordultak. El Heraldo a hajó orrához futott, hadonászott, és fennhangon szitkozódott, Arkagyin pedig az ölelkező Sorayát és Antoniót nézte. Kezdte érdekelni a nő. - Elnézést! - kiáltotta át Ramos, és visszakormányozta a hajót. Hagyta lassan a móló mellé siklani, ahol egy kikötői segéd elkapta a hajókötelet, és elől-hátul kikötötte a hajót. Ramos leszállt, és a révkapitány irodája felé indult. Arkagyin tovább bámulta Sorayát és Antonio Jardinest, és egy arasznyit sem mozdult. - Elég - mondta Soraya Antonio szájába. - Basta, hombre! Basta! Antoniónak nem akaródzott elereszteni, így Soraya először az egyik kezével tolta el magától, aztán mindkettővel. Mire sikerült magát kiszabadítania, Arkagyin feléjük tartott a mólón. Mano, olyan vagy, mint egy rohadt pulpo12 - dühösködött Soraya, és csak részben Arkagyin kedvéért, Antonio élvezte a szerepet, vigyorgott, és kézfejével a száját törölgette. Arkagyin hirtelen a fedélzeten termett, kettőjük között. - Maricón, mit keres itt? Tűnjön innen! - mondta Arkagyin egy mozdulattal a vízbe lökte a férfit. A kis hajón a mexikói harsányan röhögött. - Ez nem volt jó ötlet - jegyezte meg hidegen Soraya. - Bántotta magát. - Arkagyin tényszerű közlésnek szánta ezt. - Magának fogalma sincs róla, hogy mit csinált és mit nem. - Soraya igyekezett minél fagyosabban viselkedni. - Ő férfi, maga nő - válaszolt Arkagyin. - Pontosan tudom, mit csinált. - És lehet, hogy nekem tetszett! Arkagyin felnevetett. - Igen, lehet. Visszasegítsem a fickót a fedélzetre? Soraya lenézett Antonióra, aki horkantva fújta a vizet az orrából. - Én is belökhettem volna. - Visszanézett Arkagyinra. - Hagyja ott azt a szemetet, ahol van. Arkagyin ismét nevetett, és odanyújtotta a karját. - Esetleg menne már? Lehet. De nem magával. Elsietett a férfi mellett, lemászott a hajóról, és lassan, a csípőjét riszálva visszasétált a mólón. Bourne úgy érezte, ég a tüdeje. Fekete foltokat látott maga előtt. A keresztben a torkára szoruló rúd hamarosan eltöri a nyelvcsontját - és akkor neki befellegzett. Előrenyúlt, elkapta Coven törött bokáját, és teljes erejével megszorította. Coven meglepetésében és fájdalmában felüvöltött. Bourne, amint a torkán enyhült a nyomás, és Coven hátrabillent, a rudat föltolva kigurult alóla. Coven megtalálta a Glockot, és célba vette Bourne-t. Ám abban a pillanatban elhallgatott a generátor ketyegése, és a ház sötétségbe burkolózott. Coven vakon célzott, de alig tévesztette el Bourne-t. Bourne a legsötétebb árnyékba húzódott, mozdulatlanul elszámolt tízig, aztán arrébb gurult. Coven újabb lövést adott le, de ezúttal jócskán elhibázta. Bourne ebből tudta, hogy Coven nem is sejti, merre van. Hallotta, ahogy tapogatózik előre. Most, hogy kialudtak a fények, elvesztette az előnyét, hogy ismeri a házat. Valami mást kell kitalálnia, hogy elcsíphesse őt. Talán megpróbál eljutni Chrissie-hez és Scarletthez, hogy őket használja fel. Mozdulatlanul várt, és fülelt, merre mozdul Coven. Balról jobbra. Elhaladt a kandalló mellett. Merre tart? Hol lehetnek a foglyok? Bourne maga elé képzelte a földszinti szobát, legalábbis amennyit látott belőle, mikor Coven berángatta az ajtón. Volt benne egy kandalló, két támlás szék, egy heverő és egy kisasztal, aminek a tetején egy lámpa állt. És onnan vezetett a lépcső a fölső szintre. Egy megreccsenő lépcsőfok elárulta Covent. Bourne habozás nélkül előugrott rejtekéből, felkapta a lámpát, kirántotta a zsinórját a konnektorból, és keményen nekivágta a falnak, igyekezve minél messzebbre onnan, ahol állt. Közben felugrott a fotelra. Coven lőtt kettőt a csattanás irányába, ezalatt Bourne átvetette magát a lépcső korlátján, a falhoz lökte Covent, és rávetődött. Ekkor a férfi még kétszer rálőtt, olyan közelről, hogy a torkolattűz megperzselte Bourne arcát. Azután megpróbálta a Glock markolatával megütni ellenfelét. Erre Bourne kirúgott. Ahol eltalálta, a korlát fája egy darabon szilánkokra hasadt. Bourne felkapott egy összetört fadíszt, és Coven arcába vágott vele. Az felnyögött, a vére összefröcskölte a falat, de az újabb ütés elől odébb gördült. Felfelé rúgott, cipője talpát belevágva Bourne arcába. Bourne hátrahanyatlott, a fal fogta meg. Coven ismét rálőtt. És jól célzott. Mindkét lövés eltalálta volna, ha addigra már át nem vetette volna magát a korláton. Az oldalába kapaszkodva lógott a sötétben, és figyelt. Amikor meghallotta, hogy Coven fölfelé indul a lépcsőn, megfeszítette a karját, és visszagördült a korlát felett. Hármasával véve a fokokat, felrohant az emeletre. Két dolgot már tudott: Coven a túszaiért megy, és a Glock tölténytára kiürült. Covennek időre van szüksége, hogy újra megtöltse - most a legvédtelenebb. Fent nem észlelt mozgást. Leguggolt, hallgatózott és várt. Az emeleten több ablak volt, így több fény jutott be, de így is csak kevéske, és azt is újra meg újra leárnyékolták a fák, ahogy lombos ágaik a ház oldalának ütődtek. 11 12

Homoszexuális. Polip.

Négy ajtót látott: két-két szobáét mindkét oldalon. A baloldalon benyitott az első szobába. Üres volt. Bourne a szomszéd szobával közös belső falra tapasztotta a fülét. Semmit sem hallott. Visszament az ajtóhoz, és átrohant a folyosón, be a szemközti szobába. Coven rálőtt. Tehát sikerült újratöltenie. Bourne nem vesztegette az idejét, az ablakhoz ment, szélesre tárta, és kimászott rajta. Átkúszott az odanyúló vastag tölgyfaágra, és addig mászott rajta, amíg eljutott a folyosó jobb oldali szobái közül a távolabbinak az ablakához. Odabent egy árnyék mozgott. Bourne próbálta kivenni, mi lehet. Egy franciaágyon emberek feküdtek: Chrissie és Scarlett? Erősen megragadta a feje fölött vízszintesen kinyúló ágat, lendületet vett, és lábbal előre bevetődött az ablakon. Coven védekezőn kapta az arca elé a karját, ahogy az ezernyi apró darabra hulló ablaküveg beborította szilánkokkal. Amint földet ért, Bourne átrohant a szobán. A válluknál csattantak össze Covennel. A két férfi nekivágódott a falnak, és birkózni kezdtek. Bourne a Glockért nyúlt, Coven azonban erre számított, és amikor Bourne nem védte, minden erejét beleadva odavágott megperzselődött, vérző arcába. Bourne összerogyott, Coven pedig felemelte a Glockot. De nem Bourne-ra, hanem Scarlettre fogta, aki az ágyhoz kötözve feküdt. Rendben, kelj fel. Öt másodperced van, hogy a kezedet a tarkódra tedd. Utána lelövöm a kislányt – lihegte. - Kérem, Adam, kérem! Tegye, amit mond! Chrissie hangja elvékonyodott a rettegéstől. – Ne engedje, hogy bántsa Scarlettet! Bourne Chrissie-re nézett, majd egy ollózó rúgással elfordította Scarlett felől Coven fegyvert tartó, előrenyújtott karját. A férfi káromkodva igyekezett visszaszerezni a Glock feletti uralmát. Ez hiba volt. Satuba fogva Coven karját, Bourne odahajolva lefejelte Coven törött orrát. Az fájdalmában felordított, és igyekezett kiszabadítani a karját. Ekkor Bourne cipője talpával Coven térdkalácsába rúgott, szétzúzva az ízületet. Amikor Coven összeesett, Bourne rálépett a térdére. Coven szeme könnybe lábadt, az erős remegés az állkapcsáról átterjedt az egész testére. Bourne, kicsavarta a kezéből a Glockot és a csövét Coven jobb szeméhez nyomta. Amikor Coven megpróbálta eltolni magától a fegyvert, Bourne így szólt: - Ne próbálkozz, különben nem hagyod el élve ezt a szobát. És akkor ki gondoskodik a feleségedről és a gyerekeidről? Coven lecsillapodott. De amint Bourne elvette a pisztolycsövet a fejétől, felpattant. Bourne erre számított; a Glock markolatával lecsapott a koponyájára, széttörve a szemüreg csontját. Coven ordítani próbált, de nem jött ki hang a száján. Szeme fennakadt, amint Bourne lába elé rogyott.

19. Borisz Karpov keresztülsétált a szeles Vörös téren, mélyeket lélegzett, és azon töprengett, hogyan tovább. Bukin, és különösen Cserkaszov, igen veszélyesek. Imov elnök mindent megadott, amit kért, és teljes titoktartást ígért mindaddig, amíg levadássza az FSZB-2-ben az összes téglát. A kiindulópont Bukin VOLT. Azt tudta, hogy Bukint képes megtörni. Ha ez megvan, akkor pedig a többi beépített ember kilétére is fény derül. Enyhén havazott, apró, száraz pelyhek kavarogtak a szélben. Az arany és csíkos hagymakupolák ragyogtak a napfényben, turisták fényképezték egymást a díszes épületek előtt. Megállt egy kicsit, hogy agya elraktározza a látványt. Aztán visszafelé baktatott, a limuzin felé. Közeledtére a sofőr beindította a motort, majd kiszállt a volán mögül, és kinyitotta Karpovnak a hátsó ajtót. Mellettük egy rókabundába öltözött, magas szőkeség lépdelt el térdig érő csizmában. A sofőr tekintete elidőzött rajta, miközben Karpov beszállt, ő pedig becsapta mögötte az ajtót. Az ezredes annyit mondott: - Főparancsnokság. Sofőrje becsusszant a volán mögé, szótlanul bólintott, sebességbe tette a limuzint, és kihajtottak a Kremlből. Az út az FSZB-2 Znamenka utcai főhadiszállásáig pontosan tizenegy percig tartott. Ebben az órában a forgalom nem volt olyan erős, mint szokott. Karpov a gondolataiba merült. Azon töprengett, hogyan cserkészhetné be úgy Bukint, hogy egyedül van, elvágva a kapcsolataitól. Elhatározta, hogy meghívja ebédre, útközben pedig a Varvarka utcai nagy építkezés felé kanyarodnak, ahol nincs még térerő sem, így zavartalanul „megbeszélheti" vele árulását. A sofőr megállt egy piros lámpánál, de amikor az zöldre váltott, nem tette sebességbe az autót. A füst üvegen át Karpov észrevette, hogy egy Mercedes gördült melléjük. A hátsó ajtaja kinyílt, és kiszállt egy férfi. Túl sötét volt, Karpov nem látta, ki az; de egy pillanattal később nagy meglepetésére a limuzin ajtaja kivágódott - holott a sofőr mindig lezárta központi zárat , és az alak bedugta a fejét, majd az ezredes mellé csusszant az ülésre. - Borisz Iljics, mindig öröm látni magát – szólalt meg Viktor Cserkaszov. Mosolya, mint a hiénáé - és Karpov megfigyelése szerint a szaga is. Cserkaszov, akinek sárga ragadozószeme vérszomjas arckifejezést kölcsönzött, előreszólt a sofőrnek. - Varvarka utca, gondolom. Az építkezés. - Aztán hátradőlt. Rendületlenül mosolygott. - Nem akarjuk, hogy zavarjanak bennünket, ugye, Borisz Iljics. Ez nem kérdés volt. *** Mandy és Michelle egymást átölelve aludtak, mint mindig, amikor a lepedőakrobatika kimeríti őket. Bud Halliday és Dzsalal Esszai visszament a nappaliba. A lakást - persze álnéven - közösen tartották fenn; és olyan precízen lepapírozták a dolgot, hogy sosem lehetett volna kinyomozni, hogy ők a tulajdonosok. Halliday udvariasságból elkortyolgatott Esszaival egy pohár édes mentateát. - El akartam újságolni neked - mondta a legközömbösebb hangon Halliday -, hogy Oliver Lisst őrizetbe vették a szövetségiek. Esszai kiegyenesedett ültében. - Micsoda? Miért nem mondtad rögtön? Halliday a hálószoba felé intett, ahol az ikrek mélyen aludtak. - De... mi történt? Úgy tűnt, biztonságban van. - Manapság senki sincs biztonságban. - Halliday a szivarosdobozát kereste. - Az Igazságügyi Minisztérium egészen váratlanul, minden előjel nélkül új nyomozást indított a kapcsolatai után azokból az időkből, amikor a Black Rivert irányította. – Hirtelen felnézett, tekintetével szinte felnyársalva Esszait. - Eljuthatnak hozzád a nyomozók? - Alaposan körülbástyáztam magam - felelte Dzsalal Esszai. - Erre kezdettől fogva ügyeltem. - Akkor rendben. Bassza meg Liss. Mi folytatjuk. Dzsalal Esszai tanácstalannak látszott. - Te meg sem lepődtél? - Szerintem Oliver Lissnek egy ideje forró volt a talpa alatt a talaj. - Szükségem van rá - jelentette ki Dzsalal Esszai. - Vagyis: szüksége volt rá. Amikor azt mondtam folytatjuk, komolyan gondoltam. Halliday megtalálta a bőrbe burkolt szivarosdobozt, és előhúzott belőle egy szivart. Megkínálta Esszait, aki visszautasította. Lecsippentette a szivar végét, a szájába dugta, és rágyújtott. Esszai szólalt meg. - Azt hiszem, Liss többé nem lesz a hasznunkra! - Ez a beszéd! -Hallidayt megnyugtatta a pöfékelés. A szextől Michellel mindig olyan heves szívdobogás tört rá, hogy már majdnem fájt. Az a nő egy kefélőművész. Esszai töltött magának még egy pohár teát. - Ketten maradtunk az üzletben – jegyezte meg Halliday. Esszai bólintott. - Egy százmilliárdnyi aranyról szóló üzletben. Halliday a szivar izzó végére meredve a homlokát ráncolta. - Nem érzel lelkifurdalást, hogy elárultad a Severus Domnát? Végül is azok a te fajtádból valók. Esszai nem törődött a rasszista kiszólással. Hozzáedződött Hallidayhez, ahogy az ember megtanulja elviselni a fejfájást. - Az énfajtám nem különbözik a te fajtádtól jó, rossz és csúf létezik. Hallidayből úgy tört ki a röhögés, hogy majdnem megfulladt a füsttől. Előredőlve nevetett, és közben köhögött. A szeme

könnybe lábadt. - Meg kell mondanom, Esszai, arab létedre egészen rendben vagy. - Berber vagyok... amazig. - Esszai tényként közölte ezt, a harag legcsekélyebb jele nélkül. Halliday a füstfelhőn át méregette. - Beszélsz arabul, ugye? Egyéb nyelvek mellett, beleértve a berbert is. Halliday széttárta a kezét, mintha a válasz őt igazolta volna. Dzsalal Esszait a főiskolán ismerte meg, ahol az két évet töltött el cserediákként. Igazság szerint ő volt az oka, hogy Halliday érdeklődni kezdett az iránt, amit ő a nyugati világot fenyegető növekvő arab fenyegetésnek tekintett. Esszai muszlim volt, de a szétforgácsolt és erősen vallásos arab világon kívül állt. Sajátos szemléletét jobban megismerve Halliday úgy találta, csak idő kérdése, hogy az arab világ konfliktusai kiszabaduljanak a határaikon túlra, és háborúk sorozatát robbantsák ki. Ezért ápolta a kapcsolatot Esszaival mint baráttal, és mint tanácsadóval, és csak jóval később jött rá, amikor Esszai elvesztette érdeklődését a Severus Domna céljai iránt, hogy Esszai azzal a küldetéssel érkezett az Egyesült Államokba, éppen az ő főiskolájára, hogy barátokká és szövetségesekké váljanak. Amikor Esszain eluralkodott a kapzsiság, és megvallotta, mi volt az eredeti motivációja, Halliday legrosszabb arabellenes előítéletei beigazolódni látszottak. Meggyűlölte őt. A meggyilkolását tervezte. De végül felhagyott ábrándjaival a bosszúról, mert elcsábult, miként Esszai is, Salamon király aranyaitól. Ki tud ellenállni egy ilyen fogásnak? Benne és Esszaiban, ahogy arra Halliday rájött, több a közös vonás, mint amennyi eltérő hátterüket tekintve lehetségesnek látszott. Mindketten a sötét oldal katonái lettek hát, és óvták azt mind a külső, mind a belső romboló elemektől. - A Severus Domna működése semmiben sem különbözik a fasiszta vagy a kommunista diktatúrákétól - mondta Esszai. Egyetlen célja van: a hatalom. Azt akarja, hogy a tagjai befolyásolják a világban történő eseményeket, kizárólag azért, hogy még több hatalomra tegyenek szert. Egy ilyen hatalommal szemben tehetetlen a politika és a vallás is. Hátradőlt, keresztbe rakta a lábát. - A Severus Domna kezdetben változást akart elérni. A Kelet és a Nyugat, az iszlám, a kereszténység és a judaizmus eszméinek egyfajta kibékítése motiválta. Elismerem, nemes cél, és egy ideig, ha csak apróságokban is, de elértek sikereket. De aztán, mint minden altruista törekvés, ez is megbukott az emberi természeten. Kiült a kanapé szélére. - És mondok még valamit. Az emberekben nincs erősebb motiváció a kapzsiságnál. Még a félelemnél is erősebb. A kapzsiság olyan, mint a szex, eltompítja az ember agyát, minden másról megfeledkezik, még félni is elfelejt. A kapzsiság írta fölül a Severus Domna eredeti céljait, annyira, hogy azok minden jelentőségüket elvesztették. Egy darabig még szóba került a tagok között a küldetés eredeti célja, de már csak üres szavak voltak. A Severus Domna a velejéig rohadt. - És hogyan érint mindez bennünket? - Halliday tovább pöfékelt. - Mi ugyanolyan kapzsik vagyunk, mint a Severus Domna, talán még kapzsibbak. - De mi tudjuk, mit akarunk - mondta Dzsalal Esszai felcsillanó szemmel. - Mi tisztán látunk. Scarlett felnézett az őt eloldozó Bourne-ra. Arca feldagadt a sírástól, de már nem sírt, csak a teste reszketett csillapíthatatlanul. - A mami jól van? - Remekül. - Te ki vagy? - Újra eleredtek a könnyei. - Ki volt az az ember? - Az én nevem Adam, és a mamád barátja vagyok - felelt Bourne. - Megkértem, hogy segítsen nekem, ő pedig elvitt engem Giles professzorhoz. Emlékszel rá? Scarlett szipogva bólintott. - Kedvelem Giles professzort. - Ő is téged. Nagyon. Hangja megnyugtatta a kislányt. - Úgy repültél be a szobába, mint Batman! - Nem vagyok Batman. - Tudom - mondta Scarlett. - De csupa vér vagy mindenütt, pedig nem sebesültél meg. Bourne megragadta átnedvesedett ingét. - Ez nem igazi vér. Csak arra kellett, hogy lóvá tegyük azt az embert, aki foglyul ejtett téged és az anyukádat. A kislány az arcát fürkészte. - Te is titkos ügynök vagy, mint Tracy néni? Bourne felnevetett. - Tracy néni nem volt titkos ügynök. - De az volt. A lány ingerült hangja arra figyelmeztette Bourne-t hogy ne bánjon vele gyerekként. . - Miből gondolod? Scarlett vállat vont. - Valamit titkolt. Szerintem csupa titok volt az élete. És mindig bánatos volt. - A titkos ügynökök bánatosak? Scarlett bólintott. - Azért lesznek titkos ügynökök. Bourne egyelőre szó nélkül hagyta a frappáns kijelentést. - Giles professzor és a mamád segített nekem, hogy megoldhassak egy problémát. Sajnos valaki meg akart szerezni valamit, ami az enyém. - Nagyon akarhatta. - Piszkosul. - Bourne mosolygott. – Nagyon sajnálom, hogy bajba sodortalak téged és az anyukádat Scarlett. - Látni akarom a mamát. Bourne a karjába vette a kislányt. Kis teste teljesen kihűlt. Átvitte Chrissie oldalára, aki eszméletlenül feküdt az üvegszilánkokkal borított ágyon.

- Mami! - Scarlett kiugrott Bourne karjából. – Mami, ébredj fel! Bourne kihallotta a hangjából a rettegést. Chrissie fölé hajolt. A nő pulzusa rendben volt, egyenletesen lélegzett. - Semmi baj, Scarlett! - Megcsípte Chrissie arcát. A nő szempillái megrebbentek, majd lassan kinyitotta a szemét. - Scarlett! - Jól van, itt van, velem, Chrissie. - Coven? - Adam úgy repült be az ablakon, mint Batman - újságolta anyjának Scarlett. Chrissie felvont szemöldökkel nézett Bourne-ra. - Csupa vér az inge. Scarlett erősen megszorította az anyja kezét. - Az nem igazi vér, mami. Most már minden rendben lesz - mondta Bourne. - Ne mozogjon. - Amennyire tudta, lesöpörte róla az üvegdarabokat, és elvágta a kötelékeit. - Gombolja ki a blúzát. Chrissie ujjai azonban annyira remegtek, hogy nem tudta megfogni a gombokat. - Iszonyatosan fáj a karom - mondta halkan. Elfordította a fejét, és rámosolygott a lányára. - Hála Istennek, hogy biztonságban vagy. Scarlettnél ismét eltörött a mécses. Chrissie felnézett Bourne-ra, miközben az kigombolta rajta a blúzt, és kirázta belőle az üvegszilánkokat. Aztán valami pulóver után néztek Chrissie-nek és Scarlettnek. Coven élettelen teste fölött átlépve Chrissie összerezzent. Scarlettből kitört a feszültség, megállás nélkül zokogott, miközben belebújt a nyuszikkal díszített pulóverbe, amit találtak. Lefelé a lépcsőn nyafogni kezdett. Chrissie magához ölelte. - Minden rendben, kicsim. Már itt a mami – suttogta a fülébe. - Coven az apámat is foglyul ejtette. Valahol itt kell lennie. Bourne az egyik konyhai szekrénybe zárva találta meg a férfit. Eszméletlen volt, vagy az ütéstől, amelyet a bal halántékára kapott, vagy az oxigénhiánytól. Bourne kioldozta, és kivette a pecket a szájából. A konyha padlójára fektette. Áram még mindig nem volt, a vaksötétben tapogatóztak. - Istenem, halott? - kérdezte Chrissie. - Nem. Erős a pulzusa. - Elvette az ujját a nyaki verőeréről, és elkezdte leszedni a rajta maradt köteleket. Chrissie, magatehetetlen apját látva, némán sírva fakadt, de mikor látta, hogy ettől Scarlett is zokogni kezd, beharapta az ajkát, és visszafojtotta könnyeit. Kiment a fürdőszobába, hideg vizet folyatott a mosdónál egy törölközőre és egy pohárba. A vizes törülközőt óvatosan Bourne arcához tette, mely kezdett feldagadni és elszíneződni. Chrissie apja idős korára nagyon lesoványodott. Ráncos arcát szemügyre véve Bourne arra következtetett, hogy nemrégiben agyvérzésen eshetett át. Gyengéden megrázta. A férfinak felnyílt a szeme, nyelvével megnyalta kicserepesedett ajkait. - Fel tudja ültetni? - kérdezte Chrissie. Megitatom egy kis vízzel. A hátát megtámasztva Bourne lassan, óvatosan felültette a férfit. - Apa, apa! - szólongatta Chrissie. - Hol az a mocsok, aki megütött? - Halott - válaszolt Bourne. - Igyál, apa! - Chrissie az apja arcát fürkészte, attól félt, hogy bármelyik pillanatban ismét elájulhat. - Ettől majd jobban érzed magad. De az öregember nem figyelt rá. Bourne-t nézte. Ismét megnyalta a szája szélét, és belekortyolt a pohárba, amit a lánya a szája elé tartott. Mohón ivott, kidudorodó ádámcsutkája föl-le ugrált. Köhögni kezdett. - Lassan, apa. Lassan. Legyintett egyet, amikor lánya elvette a szájától a poharat. Aztán kinyújtott mutatóujjával Bourne felé bökött. - Magát ismerem. - Hangja rekedtesen szólt. - Nem hinném - felelte Bourne. - Pedig igen. Maga bejött a központba, amikor én vezettem. Még évekkel ezelőtt történt, amikor a Központ a George Streeten volt, az Öregfiúk Iskolájában. De sosem felejtem el, mert fel kellett hívnom egy Basil Bayswater nevű kollégámat. Nem egy életrevaló fazon, becsődölt a vállalkozásával, aztán visszavonult Whitney-be. Minden idejét a sakk egy ősi formájának űzésével vagy mivel tölti. Gyalázatos időpocsékolás. - De maga... - mutatóujjával megérintette Bourne mellkasát. - Jó az arcmemóriám. Megvan! Maga Webb professzor. David Webb!

20. Amikor Peter Markshoz befutott Bourne rövid, tömör telefonhívása, vegyes érzésekkel egyezett bele, hogy elmenjen a Bourne által megadott címre. Némileg meglepte, hogy Bourne visszahívta; másfelől mintha nem lett volna önmaga. Azon töprengett, vajon mi lehet az, amiben éppen nyakig ül. Sorayán keresztül ismerte meg Bourne-t. Tudta, hogy volt köztük valami; és nem volt benne biztos, hogy a nő nem elfogult Bourne-nal szemben. A CIA hivatalos álláspontja már jó ideje az volt, hogy Bourne-t az emlékezetvesztése kiszámíthatatlanná, ezért veszélyessé tette. A cég afféle vadhajtásának tekintették, aki senkihez és semmihez nem lojális, legkevésbé a CIA-hoz. Noha a CIA korábban rákényszerült, hogy használja Bourne-t, csak trükkökkel vagy kényszerrel tudták elérni nála, amit akartak, mert irányítani képtelenek voltak. És még átveréssel sem mindig. Noha Marks személy szerint tudott Bourne küldetéséről, ami arról szólt, hogy göngyölítse fel a Black River ügyeit, és akadályozza meg, hogy háború törjön ki Iránnal; magáról az emberről szinte semmit sem tudott. A férfi egy rejtély volt számára is. Esélytelen lett volna megjósolni, mit tesz egy adott helyzetben. És tény, hogy sokan, akik megpróbáltak közel kerülni hozzá, hirtelen erőszakos halált haltak. Szerencsére Sorayának eddig nem esett baja - de Marks aggódott érte. - Rossz hír? - kérdezte Don Fernando Hererra. - El kell mennem egy találkozóra - felelte Marks. Diego Hererra házának nappalijában ültek, körülöttük a falon mindenütt Diegót ábrázoló fotók lógtak. Marks elgondolkozott, vajon az, hogy itt van, fájdalmat okoz-e az apának, vagy megnyugtatja. - Señor Hererra, mielőtt elmegyek, van még valami, amit el tudna mondani nekem a keresztfiáról? Tudja, miért járt múlt éjjel a Vesper Clubban, vagy miért késelte meg Diegót? Milyen volt a kettejük kapcsolata? - Semmilyen, hogy először az utolsó kérdésére feleljek. Hererra cigarettát vett elő, és rágyújtott, de csak tartogatta a kezében. Tekintetét félve hordozta körbe a szobán, mintha attól tartana, hogy rábukkan valamire. Marksnak úgy tűnt, hogy ideges. De miért? Egy ideig őt méregette. Cigarettájába még mindig nem szívott bele, a hamu a szőnyegre hullott, a két lába közé. - Diego nem tudott Ottavio létezéséről, legalábbis arról nem, hogy kapcsolatban áll velem. - Akkor mi oka lett volna Ottaviónak megölni Diegót. - Nem tenne ilyet. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ő tette. Hererra utasította a sofőrjét, hogy vigye el Marksot a legközelebbi autókölcsönzőbe, és ragaszkodott hozzá, hogy telefonszámot cseréljenek. Marks fülében még visszhangoztak a szavai, miközben beütötte a Bourne által megadott címet a PDAjára telepített GPS programba. - Követni akarom a nyomozását - közölte Hererra. - Megígérte nekem, hogy megtalálja a fiam gyilkosát. Tudnia kell, hogy minden nekem tett ígéretet rendkívül komolyan veszek. Marks nem látott rá okot, hogy kételkedjen ebben. Negyedórával azután, hogy kigördült az autókölcsönzőből, PDA-ja felberregett. Soraya üzent. Pillanatokra rá pedig Willard hívta. - Tehát haladunk. - Megvan a kapcsolat - mondta Marks, Bourne-ra gondolva. - Tudja, hol van? - türelmetlenkedett Willard. - Még nem - hazudta Marks. - De hamarosan megtudom. - Helyes, akkor még időben szólok. - Időben? Mihez képest? - tudakolta Marks. - A küldetés célja némiképpen megváltozott. Segítenie kell összehozni egy találkozót Bourne és Arkagyin között. Marks azon töprengett, miért kéri ezt tőle Willard. Valami történt otthon. Utálta, ha kimaradt eseményekből, lépéshátrányban érezte magát. - Mi van a gyűrűvel? - Figyel rám egyáltalán? - csattant fel Willard. Csak tegye, amire parancsot kap. Marks most már biztosra vette, hogy fontos eseményt hallgatnak el előle. Elöntötte a düh. - Soraya Moore létrehozta a kapcsolatot? - folytatta Willard. - Igen. Az imént jelezte. - Vegye fel vele a kapcsolatot - mondta Willard. - Hangolják össze a munkát. A két embert a következő helyre kell eljuttatniuk. - Lediktált Marksnak egy címet. - Hogy hogyan csinálják, az a maguk dolga, de van néhány információm, amiket Arkagyin érdekesnek találhat. - Elmesélte Marksnak, amit El-Ariantól hallott a hiányzó információról, amely nélkül a laptop merevlemezén lévő fájl hasznavehetetlen. - Hetvenkét órájuk van. Hetvenkettő...? - kérdezte volna Marks, de Willard már letette. A következő útkereszteződésnél ellenőrizte PDA-ja kijelzőjén a GPS térképét, hogy meggyőződjön róla, nem szalasztotta-e el a lehajtót, mialatt Willarddal beszélt. A naposnak induló reggel után most felhők úsztak fel az égre, és szitálni kezdett az eső. A lámpa zöldre váltott, Marks áthajtott a kereszteződésen. Ahogy maga mögött hagyta, egy fehér Ford vonta magára a figyelmét, mely a sávjában közvetlenül mögéje húzódott. Marks mindig kiszúrta, ha követték. Az autót nem először látta, több járművel mögötte haladt, noha időről időre elvesztette szem elől, amikor egy kamion közéjük sorolt. A Fordban csak a napszemüveget viselő sofőr ült. Rálépett a gázra, és kilőtt. Amikor a sebességváltót a kelleténél gyorsabban tette egyesből hármasba, a motor a pillanat tört részéig mintha nem engedelmeskedett volna. Már attól félt, hogy tönkretette a váltót, amikor olyan hirtelen ugrott előre a kocsi, hogy majdnem nekiütközött az előtte haladó kamion hátuljának. Marks átvágott a jobb oldali sávba, és gyorsított. A fehér Ford felzárkózott mögé. Londonnak ezen a környékén a sok üzlet és áruház miatt nagy volt a forgalom. A földalatti garázs lehajtóját az utolsó má-

sodpercben vette észre, éppen csak le tudott kanyarodni. Az első lökhárító jobb felét lehorzsolta a betonfalon, de aztán egyenesbe kormányozta az autót, és legurult a neonfényben úszó betonbarlangba. A parkolóhely, ahová beállt, olyan szűk volt, hogy nem tudta kinyitni az ajtót. Kénytelen volt leereszteni az ablakot, hogy azon másszon ki. A háta mögött már hallotta a fékcsikorgást, és arra következtetett, hogy a fehér Ford közvetlenül a nyomában van. A lift melletti lépcsőt célozta meg. Ahogy átrohant olajtól és vizelettől bűzlő lépcsőházon, és kettesével, hármasával véve a fokokat felszaladt a lépcsőn, egy autó ajtajának csapódását hallotta, majd cipőtalpak kopogását a betonon. Valaki jött mögötte a lépcsőn. Marks a fal mellé húzódva várt, és igyekezett mélyeket lélegezni. Üldözője egyre közeledett. Marks félig leguggolva feszülten figyelt. A férfi futva vette be a kanyart, és ahogy arra Marks számított, nem vette észre a részeg koldust, aki a fal tövében üldögélt. Amikor megbotlott BENNE, és átesve rajta, előrebucskázott, Marks leugrott a lépcsőről, és térdével keményen fejbe rúgta. A férfi hátravágódott, visszafelé is átbucskázott a részegen, és hanyatt fekve elterült. Marks látta, amint a dzsekije alól előhúz egy Browning M1900-ast; éppen mielőtt leadott volna egy lövést, kirúgta a kezéből. A dörrenés fülsiketítőén visszhangzott a zárt helyen. A csavargó felült, és kinyitotta a szemét. A fegyveres megragadta a gallérénál fogva, és a halántékához szorította a fegyver csövét. - Most velem jön. - Erős, talán közel-keleti akcentussal beszélt. - Vagy ennek itt szétlövöm a fejét. - Olyan erővel rántotta meg a részeget, hogy annak bambán elnyílt szájából kifröccsent a nyál. - Kopj le, te buzeráns! - kiáltotta a részeg teljesen megzavarodva. A fegyveres dühében fejbe vágta a Browning markolatával. Ekkor Marks támadásba lendült, és tenyerével a férfi állára sújtott, hogy a nyaka védtelen maradjon. Amikor hátravetette a fejét, nagy erővel a torkára vágott. A porc engedett, a fegyveres összeesett, és levegő után kapkodott. De többé nem jutott oxigén a szervezetébe. Szeme tágra nyílt, és néhány állatias nyögés után elhallgatott. A részeg meglepő gyorsasággal megpördült, és ágyékon rúgta a földön fekvőt. - Na, mi van, te szemétláda? - vetette oda, majd maga elé motyogva lebotorkált a lépcsőn, hátra sem pillantva. Marks most gyorsan átkutatta a férfi zsebeit, de csak fehér Ford kulcsait találta meg, és egy köteg bankjegyet. Sem útlevél, sem másmilyen igazolvány nem volt nála. Sötét bőre, göndör fekete haja és sűrű szakálla volt. Egyvalami biztos, gondolta Marks, nem a CIA embere. Akkor kinek dolgozott, és mi a fenének követett? Azon gondolkodott, ki tudhatta Willardon és Oliver Lissen kívül, hogy itt van. Ekkor járőröző rendőröket hallott közeledni. El kell tűnnie, állapította meg. Még egyszer szemügyre vette a halott férfit, hátha észrevesz rajta egy nyomot, amiből rájöhet, ki volt. Esetleg egy tetoválás vagy… Ekkor látta meg a jobb keze mutatóujján az arany gyűrűt. Lehajolt és lehúzta. Remélte, hogy a belsejébe gravíroztak valamit. Bevésést nem talált. De valami sokkal érdekesebbet igen. Soraya a kikötői étteremben látta viszont Leonyid Arkagyint. A férfi nyilván kereste Őt. Soraya, aki a tányérján lévő ízletes rákra és sárga rizsre koncentrált, nem látta belépni; egyszer csak a pincér hozott neki egy tequinit, amit, mint mondta, a bárpultnál ülő férfi küld. Soraya felpillantott - természetesen Arkagyin volt az. Felemelte a poharat, belenézett a férfi szemébe, és elmosolyodott. Arkagyinnak több se kellett. - Kitartó, azt meg kell hagyni - mondta Soraya, amikor a férfi lassan odasétált. - A szeretője helyében nem hagynám, hogy egyedül vacsorázzon. - A volt mindenesemről beszél? Őt elküldtem csomagolni. Arkagyin felnevetett, és intett. - Leülhetek? - Jobban örülnék, ha nem tenné. Arkagyin mégis leült. Olyan mozdulattal tette az asztalra az italát, mint aki megjelöli a területét. - Ha megengedi, hogy rendeljek, meghívom. - Nincs rá szükségem, hogy maga fizesse a vacsorámat - felelte Soraya. - A szükségnek ehhez semmi köze. - Fölemelte a kezét, mire a pincér azonnal odasiklott. - Egy steaket kérek, véresen, és egy adag tomatillost. - A pincér bólintott és elment. Arkagyin mosolygott. Soraya meglepően őszintének, szinte ijesztően kedvesnek találta a mosolyát. A nevem Leonardo közölte. Soraya felhorkant. - Ne legyen nevetséges. Puerto Peñascóban senkit sem hívnak Leonardónak. A férfi mulatságosan szomorkodott, mint egy megszidott kisfiú, akit rajtakaptak a cukorkás doboz körül sündörögni. Soraya megértette, hogy ez a technikája. Ellenállhatatlan férfi benyomását kelti, erő, magabiztosság sugárzik belőle, de nem rejti véka alá, hogy legbelül ő is érzékeny és sebezhető. Melyik nő tudna ennek ellenállni? Csöndben nevetett magában, és jobban érezte magát. Jó úton jár. - Természetesen igaza van - mondta Arkagyin. – Valójában Leonard, egyszerűen csak Leonard. - Penny. - Kezet nyújtott, a férfi röviden megrázta. - Mit csinál Puerto Peñascóban, Leonard? - Horgászom, versenyzek. - A kis hajójával. - Igen. Soraya éppen végzett a rákkal, amikor megjött a férfi steakje és tomatillosa. A steak félig véres volt, ahogy rendelte, és úszott a chiliben. Arkagyin beletúrt. Vasból van a gyomra, gondolta Soraya. - És maga? - kérdezte két falat között. - Azért jöttem ide, mert itt jó idő van. - Eltolta maga elől a tequinit.

- Nem szereti? - Nem iszom alkoholt. - Alkoholista? Soraya elnevette magát. - Muszlim. Egyiptomi vagyok. - Elnézést, hogy nem megfelelő ajándékot küldtem. - Semmi gond - legyintett a nő. - Nem tudhatta. - Aztán elmosolyodott. - Kedves magától. A férfi kurtán felkacagott. - Hát, kedves, az éppenséggel nem vagyok. - Nem? - Soraya felkapta a fejét. - Akkor milyen? Arkagyin megtörölte száját, mert véres lett a steaktől, és egy pillanatra hátradőlt. - Nos, őszintén szólva munkamániás vagyok. A partnereim legalábbis ezt mondták, amikor kivásároltam őket. Ami azt illeti, így gondolta a feleségem is. - Ő is múlt idő? A férfi bólintott, majd ismét belemerült az evésbe. - Most már majdnem egy éve. - Gyerekek? - Viccel? Tehetséges mesemondó, ismerte el magában Soraya. - Én sem vagyok az a kimondott anyatípus - mondta, az igazsághoz híven. - Az üzletre koncentrálok. Arkagyin megkérdezte, mi lenne az, de nem nézeti fel a steakjéről. Export-import - felelte nő. - Észak-Afrikával. Arkagyin nagyon lassan fölemelte a fejét, és ránézett. Soraya szíve vadul kalapált. Olyan ez, gondolta, mint véres csalival magunkhoz csalogatni egy cápát. Nem akarta elkövetni a legapróbb hibát sem. Enyhén megborzongott az izgalomtól: közel járt ahhoz a pillanathoz, amikor kitalált személyisége összeolvad valódi énjével. Ezért a pillanatért választotta ezt a munkát. Ezért engedte, hogy Peter beszervezze erre a küldetésre, ezért nem fogta fel megalázónak azt, ami rá vár. Ennek a pillanatnak élt, és Peter ezt sokkal előbb tudta, mint ő maga. Arkagyin ismét megtörölte a száját. - Észak-Afrika? Érdekes. A korábbi partnereim üzleteltek Észak-Afrikával. Nekem nem tetszettek a módszereik, - pontosabban azok az emberek nem tetszettek, akikkel üzleteltek. Ez volt az egyik oka, hogy a kivásárlásuk mellett döntöttem. Mivel üzletel? - kérdezte Soraya. - Számítógépek, perifériák, számítógépes szolgáltatások, meg ilyesmi. Helyes, kuncogott magában Soraya. Töprengő arckifejezést öltött. - Összehozhatom néhány megbízható emberrel, ha akarja. - Talán maga meg én üzletelhetnénk. Kapás van! - gondolta lelkesen. Ideje kifogni a cápát. De nagyon lassan és nagyon óvatosan kell feltekerni a zsinórt. - Hm, nem is tudom. Már nem nagyon van szabad kapacitásom. - Akkor terjeszkednie kell. - Hogyne. Milyen tőkéből? - Nekem van tőkém. Óvatosan méregette a férfit. - Nem úgy értettem. Semmit sem tudunk egymásról. Arkagyin letette a kését és a villáját, és elmosolyodott. - Akkor tekintsük az első üzleti feladatunknak, hogy megismerjük egymást. - Felemelte a mutatóujját. - Mutatnék magának valamit, ami arra ösztönözné, hogy üzletet kössön velem. - És mi lenne az? - Hohó, az meglepetés! A férfi odaintette a pincért, és rendelt két presszó kávét, meg sem kérdezve a nőt, kér-e. Mint kiderült, kért. Soraya, amenynyire tudta, igyekezett átvenni a férfi laza stílusát. De belül feszült volt. Tudta, hogy egy ilyen vonzó és karizmatikus férfira ragadnak a nők. Ugyanakkor zavarta, hogy a színi előadás mögött nem látja a valóságos Arkagyint. Eltűnődött, vajon ismerie bárki is. Arra tippelt, hogy Arkagyin olyan magas falat emelt maga köré, hogy maga számára is megközelíthetetlen. És ebben a pillanatban a férfi egy elveszett kisfiúnak tűnt a szemében, aki hiába bolyong, többé nem képes hazatalálni. - Na - szólalt meg Arkagyin, és letette az üres csészét -, megyünk? - Néhány bankjegyet dobott az asztalra, és választ sem várva kicsúszott a bokszból. A kezét a nő felé nyújtotta. Soraya egy pillanatig szándékosan tétovázott, aztán kinyújtotta felé a kezét, és engedte, hogy a férfi fölsegítse a helyéről. Szélcsendes, enyhe, kellemes éjszaka volt. Az utcai lámpák mellett a csillagok és a háttérben Puerto Peñasco fényei világítottak, ahogy a part mentén észak felé sétáltak. Egy nagy kőépület előtt álltak meg. Soraya a vasból és fából készült ajtó fölött egy keresztet pillantott meg. - Az épület valamikor egy zárda volt. - Arkagyin kinyitotta az ajtót, és félreállt, hogy a nő beléphessen. - Most, az igazi otthonomtól távol, ez az otthonom. A gyéren bútorozott helyiségben füstölők és viasz illata szállt. Soraya egy íróasztalt látott, több fotelt, étkezőasztalt székekkel és egy oda nem illő stílusú párnákkal díszített, padszerű kerevetet. Minden ülőalkalmasság súlyos, sötét fából készült, és egyik sem nézett ki kényelmesnek. A nappalin átsétálva Arkagyin meggyújtotta a gyertyatartókban a vastag, krémszínű gyertyákat. A zárda hatalmas belső terében úgy érezte magát, mintha visszarepült volna az időben a középkorba. Soraya magában mosolygott, gyanította, hogy a férfi előkészítette a terepet egy meghitt együttlétre.

Arkagyin kinyitott egy palack vörösbort, és töltött egy túlméretezett mexikói kupába. Egy másikba guaradzsúszt öntött. Odanyújtotta Sorayának. - Jöjjön! Erre - mondta. A férfi meg-megállt a sötétben, hogy meggyújtson egy gyertyát a fali gyertyatartókban. A túlsó fal csaknem egész hosszában egy téglából épült kandalló húzódott, mint a régi angliai főúri kastélyok báltermében. Soraya érezte a régi hamu és a samott-téglára az évtizedek során lerakódott karbolsav szagát. Úgy vélte, a kandallóba évek óta nem gyújtottak be. Arkagyin most egy különösen nagy gyertyát gyújtott meg, fölemelte, mint egy fáklyát, és elindult vele a kandalló irányába. Ahogy a láng imbolygó fénye egyre közelebb ért hozzá, egy alak körvonalai kezdtek kirajzolódni a kandalló tűzterében: Soraya egy széket vélt látni. És a széken egy alakot, a bokájánál hozzákötözve. Karjait hátul, a csuklójánál kötözték össze. Ahogy Arkagyin még közelebb vitte a gyertyát, a láng fénye az alak bokájától felkúszott a lábára, a törzsére, végül megvilágította az arcát; véres és duzzadt volt, az egyik szemét ki sem tudta nyitni. - Hogy tetszik a meglepetés? - kérdezte Arkagyin. Soraya kezéből kicsúszott a pohár. A székhez kötözött férfi Antonio volt. Bourne az idős férfira meredt. Tehát az Ősi Dokumentumok Kutatóközpontjának igazgatója volt, amikor ő David Webbként Oxfordban járt. Míg próbálta elhelyezni a múltjában, Chrissie apja minden másodperccel biztosabban emlékezett rá. Chrissie tekintete egyikük arcáról a másikéra vándorolt. - Adam, ez így van? David Webb a valódi neved? Bourne egyetlen kiutat látott szorult helyzetéből. - Igen - felelte. - És nem. - Akárhogy is, a maga neve nem Adam Stone. - Chrissie hangja hidegen csengett. - Hazudott Tracynek. Ő Adam Stone-nak ismerte magát, és én is. Bourne a nő felé fordult. - Az Adam Stone éppen annyira az én nevem, mint amennyire a David Webb. Különböző helyzetekben különböző neveken ismernek. De azok csak nevek. - Menjen a francba! - Chrissie fölkelt, megfordult, kisietett a konyhába. - Elég dühös - szólalt meg Scarlett. A tizenegy éves bájos arcú lány a férfi arcát fürkészte. - Te is mérges vagy? - kérdezte Bourne. - Nem vagy professzor? Igazából az vagyok - felelte Bourne. – Nyelvész professzor. - Értem. De időnként valaki másnak adod ki magad? Bourne fölnevetett. Kezdte megkedvelni ezt a gyereket. - Ha a szükség úgy kívánja. Scarlett felvetette a fejét, és a gyerekek egyenes módján nekiszegezte a kérdést: - Miért hazudtál a mamának és Tracy néninek? Bourne már majdnem elszólta magát Tracyvel kapcsolatban, de még időben észbe kapott: Scarlett még nem tudja, hogy a nagynénje halott. - Az egyik titkos személyazonosságomat használtam, amikor megismertem a nagynénédet. Aztán Tracy mesélt rólam a mamádnak. - De ha maga nem David Webb professzor, akkor ki a fene igazából? - kérdezte Chrissie apja. Láthatóan kezdte összeszedni magát. - Amikor önt ismertem, David Webb voltam - válaszolt Bourne. - Nem hamis ürüggyel mentem önhöz Oxfordba. - Mi dolga van a lányommal és az unokámmal? - Ez hosszú történet - mondta Bourne. Valami átsuhant az öregember arcán. - Fogadok, hogy az idősebbik lányommal kapcsolatos. - Bizonyos értelemben. Az öreg ökölbe szorította a kezét. - Az az átkozott véset. Bourne hátán végigfutott a hideg. - Miféle véset? Az idős ember kíváncsian nézett rá. - Nem emlékszik? Dr. Bishop Atherton vagyok. Maga elhozott hozzám egy rajzot. Azt mondta, hogy egy véset van a képen. És akkor Bourne-nak eszébe jutott. Mindenre emlékezett.

21. Soraya pár lépést tett Antonio felé a sötétbe, tekintetével a homályt fürkészve. Ő nem a maga „mindenese" - szólalt meg Arkagyin. - Ez világos. Soraya nem válaszolt. Tudta, hogy most a férfi vetette ki elébe a maga csaliját. Információhoz akar jutni. Ez reménnyel töltötte el, mert azt jelentette, hogy Antonio nem beszélt, pedig Arkagyin rendesen megverte. Úgy döntött, hogy legjobb lesz egy dühkitörést színlelni. Mi a francot képzel, mit művel? - fordult Arkagyinhoz. Arkagyin ördögien mosolygott. Szeretem tudni, kik a leendő partnereim. Különösen, hogy ilyen váratlanul bukkanok rájuk. - Partnerek? - Soraya élesen felnevetett. – Kurvára félreértett valamit, orosz barátom. Akkor se lennék a maga partnere, ha... A férfi ekkor magához rántotta a nőt, és száját a szájára tapasztotta. Soraya azonban számított erre, és durván a férfi ágyékába térdelt. Arkagyin karja egy pillanatra megremegett, de nem eresztette el. Bár a szeme könnybe lábadt, a gonosz mosoly nem hervadt le az arcáról. - Engem nem kap meg - mondta Soraya halkan, de jéghidegen. - De megkapom - felelte Arkagyin, ugyanolyan kimérten. - Mert éppen azért jött ide, hogy engem megszerezzen. Soraya nem válaszolt. Remélte, hogy a férfi csak blöfföl, különben neki befellegzett. - Eressze el Antoniót. - Egy okot mondjon rá. - Tárgyalni fogunk. Arkagyin megtapogatta az ágyékát. - Már tárgyaltunk. Soraya kivillantotta a fogsorát. - Megpróbálkozhatnánk a kommunikáció másmilyen formájával. Arkagyin a nő mellére tette a kezét. - Mint ez? - Oldozza el. - Soraya igyekezett nem vicsorítani. - Engedje elmenni. Arkagyin mintha azt fontolgatta volna, hogy teljesíti a nő kívánságát. - Azt hiszem, nem engedem el – jelentette ki végül. - Jelent valamit magának, és ez még jól jöhet, nyúlt a zsebébe, előhúzott egy zsebkést, és egy kattintással kinyitotta. A nőt félretolva Antonióhoz lépett. - Mit vágjak le először, mit gondol? A fülét? Az ujját? Vagy valamit lentebbről? - Ha bármit levág... A nő felé fordult. - Igen? Ha bármit levág, sosem fog tudni aludni, amíg maga mellett fekszem. Arkagyin kacsintott. - Én sosem alszom. Soraya most már kezdte komolyan félteni Antonio életét. Ekkor megszólalt a mobilja. Nem kérte Arkagyin engedélyét, felvette. - Soraya? - Peter Marks volt az. - Tessék. - Mi történt? - A férfi, mint mindig, megérezte a hangjában a feszültséget. Soraya belenézett Arkagyin szemébe. - Minden rendben. - Arkagyin? - Kettőt találhatsz. - Kitűnő, tehát kapcsolatba léptél vele. - Sőt. - Bajba kerültél, érzem. De ki kell másznod belőle, mégpedig hamar, mert a küldetésünk sürgőssé vált. - Mi a nyavalya történt? - Hetvenkét órán belül el kell juttatnod Arkagyint a következő címre. - És lediktálta a Willardtól kapott címet. - Ez a rendelés teljesíthetetlen. - Nyilvánvaló. Mégis teljesítened kell. Neki és Bourne-nak találkozniuk kell, és Bourne ott lesz. Sorayának támadt egy ötlete. Igen, gondolta, ez beválhat. Rendben - mondta Péternek. - Megsürgetem. - És gondoskodj róla, hogy vele legyen a laptopja. Soraya kieresztette a levegőt, - És mit tanácsol, hogyan csináljam? - Hé, ezért kapod a nagy dohányt. Marks bontotta a vonalat, mielőtt Soraya elküldhette volna a fenébe. A nő aprót sóhajtott, miközben eltette a mobiltelefont. - Üzleti gondok? - kérdezte gunyorosan Arkagyin. - Semmi megoldhatatlan. - Tetszik ez a „majd megoldjuk" hozzáállása. - Meglóbálta a zsebkést. - És meg fogja oldani a problémát? - hangja még

mindig gúnyosan csengett. Soraya elgondolkodó arckifejezést öltött. - Lehet. - Ellépkedett a férfi mellett, odament a kandallóhoz, ahol Antonio figyelte azzal a fél szemével, amelyikkel kilátott feldagadt szemhéja alól. Soraya megdöbbenve látta, hogy Antonio rávicsorog. - Ne törődjön velem - vetette oda Sorayának. - Jól vagyok. A nő, úgy, hogy Arkagyin ne lássa, mutatóujját a saját ajkához nyomta, utána pedig a mexikóiéhoz. Véres lett. Visszafordult Arkagyin felé. - Minden magától függ. - Nem hiszem. A labda a maga térfelén pattog. - Elmondom, mit csinálunk. - Soraya visszatért a gyertya fénykörébe, - Engedi elmenni Antoniót, cserébe én elmondom magának, hogyan találja meg Jason Bourne-t. Arkagyin harsányan felnevetett. - Maga blöfföl. - Ha valakinek az életéről van szó – jelentette ki a nő -, sosem blöffölök. - Mégis, mit tud egy export-import kereskedő Jason Bourne-ról? Eleget. - Soraya már kigondolta, mit fog válaszolni. - Az én cégemet szokta fedőszervként használni. - Ez elég hihetőnek tűnhetett Arkagyinnak. - És miért gondolja egy export-import kereskedő, hogy engem érdekel, hol van Jason Bourne? Soraya felkapta a fejét. - Miért, érdekli? - Most nem inoghatott meg. És mi van, ha maga nem az, akinek mondja magát? - Mi van, ha maga nem az, akinek mondja magát? Arkagyin a mutatóujjával megfenyegette. - Szerintem maga nem export-import kereskedő. - Annál izgalmasabb. Arkagyin bólintott. - Bevallom, kedvelem a rejtélyeket, különösen, ha azok közelebb visznek Bourne-hoz. - Miért gyűlöli annyira? - Felelős valakinek a haláláért, akit szerettem. - Ugyan már - mondta Soraya. - Maga sosem szeretett senkit. Arkagyin egy lépést tett feléje, de nem volt egyértelmű, hogy fenyegető szándékkal-e, vagy csak azért, hogy közelebb kerüljön hozzá. - Maga használja az embereket, és amikor végzett velük, mint egy használt papírzsebkendőt, összegyűri, és a szemétbe hajítja őket. - És mi van Bourne-nal? Pontosan olyan, mint én. - Nem - mondta Soraya -, egyáltalán nem olyan, mint maga. Arkagyin most még szélesebben mosolygott, és ezúttal a fenyegetés vagy a kigúnyolás szándéka nélkül. - Ó, végre megtudtam magáról valamit. Soraya kis híján arcul köpte a férfit, de rájött, hogy ezzel csak őt igazolná. Arkagyin hirtelen kinyújtotta a kezét, és végigfuttatta az ujját Soraya állának vonalán. Aztán a zsebkés hegyével Antonio felé intett. - Menjen, oldozza ki azt a csökönyös faszt. Amikor belépett a kandalló tűzterébe, és letérdelt Antonio elé, Arkagyin megszólalt. - Tovább nincs rá szükségem. Itt van nekem maga. - Így történt. - Chrissie a konyhában állt, mosogató fölötti ablak felé fordulva. A derengő hajnali szürkeséget bámulta a fák fölött. Nem szólalt meg, amikor Bourne bejött a szobából, csak amikor odaállt mellé. - Mi történt így? - törte meg a csendet Bourne. - Így történt, hogy hazudtam magának, - Chrissie kinyitotta a forró vizet, kezét a víz alá tartotta és mosni kezdte. - Egy napon - kezdte -, úgy egy évvel Scarlett születése után, belenéztem a tükörbe, és azt mondtam magamnak: elhagytad magad. Egy férfi ezt nem értheti. Anya lettem, és elhagytam magam. Tovább sikálta a kezét. - Attól a pillanattól gyűlöltem magam, majd az életemet is, benne Scarlettel. Ezt persze nem vállalhattam. Küzdöttem ellene, és mély depresszióba rohantam. Az állapotomat a munkám is megsínylette, annyira, hogy a tanszék vezetősége ragaszkodott hozzá, hogy vegyek ki egy kutatóévet. Végül beleegyeztem, hiszen nem volt más lehetőségem. De amikor bezártam magam mögött az irodám ajtaját, amikor kihajtottam Oxfordból, tudtam, hogy nagyot kell változtatnom az életemen. Tudtam, hogy nem véletlenül zártam el magam egy olyan helyre, ahol mindig minden változatlan. Mint az apám, én is biztonságban éreztem magam Oxfordban, ahol minden előre tervezhető, sőt, ahol az embernek lehetősége sincs a legcsekélyebb elhajlásra sem. Apám ezért reagált úgy, ahogyan reagált, arra, hogy Tracy milyen életet választott. Nagyon megijesztette, ezért tiltakozott ellene olyan hevesen. Addig a napig, amíg magam mögött nem hagytam Oxfordot, ezt nem értettem meg. Akkor felötlött bennem, hogy a magam biztonságos életét apám miatt választottam, nem magam miatt. Elzárta a vizet, és beletörülte egy konyharuhába kivörösödött kézfejét. - Ki kell innen vinnem a családomat. - Amint ideér egy barátom, elmegyünk – mondta Bourne. - Scarlett? - A maga apjával van. Chrissie visszanézett a nappali ajtajára.

- Scarlett legalább szereti a szüleimet. - Sóhajtott. - Menjünk ki. Fullasztó idebent. Kiléptek a konyhából a kertbe. Csípős hajnal volt, ahogy beszéltek, apró párapamacsok szálltak fel a szájuk elől. Chrissie megborzongott, és keresztbe fonta maga előtt a karjait. - Folytassa - kérte Bourne. - A vakszerencse összehozott Hollyval. Bourne meglepődött. - Holly Marie Moreau-val? A nő bólintott. - Trace-t kereste, és helyette engem talált. Ebben az ügyben, úgy látszik, minden szál Hollyhoz vezet. - És összebarátkoztak? - Több is, kevesebb is volt ez, mint barátság felelte a nő. - Tudom, hogy furcsa. - Megvonta a vállát. - Dolgozni kezdtem neki. Bourne a homlokát ráncolta. Úgy érezte magát, mint egy bányász, aki lámpa nélkül araszol egy alagútban, de ösztönösen tudja, merre kell menni. - Mivel foglalkozott? Chrissie halkan, zavarodottan felnevetett. - „Alkatrész-kereskedelemmel" foglalkozott, ahogy mondani szokták. Időről időre Mexikóba utazott, alkalmanként kéthárom hétre. Ott egy ügyvéd kívánságára felszerelt egy narcoranchót. A narcoranchók birtokok kint a sivatagban, általában Sonorában, de délebbre, például Sinaloában is akadnak. Mexikói drogkereskedők tulajdonában állnak, és általában senki nem él ott, a gondnokot és egy-két őrt leszámítva. Szóval elvitt Mexikóba, a night-clubokba, a bordélyokba, ahol választott egy névsorból, amit hetente frissített, mint egy programszervező. A lányokat elvittük a soros ügyfél tulajdonában lévő narcoranchóra. Csak egy maréknyi mexikói volt ott, amikor megérkeztünk, néhány küldönc, és talpig felfegyverzett katonák, akik gúnyosan vigyorogtak ránk, még akkor is, amikor odafuvarozták a lányokat. Az én dolgom a helyiségek kicsinosítása volt és a lányok elhelyezése a hálószobákban. A küldöncökre maradt a nehéz munka. Sorban érkeztek az autók - páncélozott, sötétített ablakú Lincoln Town Carok, Chevy Suburbanok, Mercedesek. A biztonságiak szigorúan felügyeltek mindent, mint egy katonai táborban. Megérkeztek az élelmezésiek a friss hússal, a gyümölccsel, a sörösládákkal, a tequilás dobozokkal, és persze egy hegynyi kokainnal. Egész disznókat és bárányokat kezdtek sütni odakint, nyárson. Salsa és diszkózene szólt, egyre hangosabban. A pecsenyét sütők úsztak a verítékben és a sörben, nem lehetett kibírni a közelükben. Aztán megérkeztek a főnökök a testőreikkel. Olyan volt, mint a halottak napja, a fesztiválok fesztiválja. Bourne agyában úgy kergették egymást a gondolatok, hogy maga is beleszédült. - Gustavo Moreno volt Holly egyik ügyfele, ugye? - Gustavo Moreno a legjobb ügyfele volt – felelte Chrissie. - Igen, gondolta Bourne. Megvan a rejtvény egy újabb hiányzó darabja. - Többet költött mindenki másnál, és mindig reggelig maradt.. A leghosszabb bulik voltak a leglármásabbak és legvadabbak. - Jó messzire eltávolodott Oxfordtól, professzor. Chrissie bólintott. - Messzire a civilizációtól is. Holly szintén így volt ezzel. Kettős életet élt. Marokkóban nőtt fel, ahol, mint mondta, rengeteg tapasztalatot szerzett, mert a családja nagyon szigorúan, sőt bigottan vallásos volt. Egy nőnek alig volt joga bármihez, egy fiatal lánynak még kevesebb. Az apja otthagyta a családot, amelyet onnantól a fivére, Holly nagybátyja irányított. Holly szerint nagyon csúnyán összevesztek. Az apja elvitte őt és az anyját Balira, egy olyan helyre, amely mindenben ellentéte a falujuknak a Magas-Atlaszban. A titkos mexikói életéről senkinek sem beszélt. Nem igaz, gondolta Bourne. Nekem elmesélte, legalábbis valahogy rájöttem. Nyilván így kötött ki a laptop Gustavo Morenónál. Biztos én adtam oda neki. De miért? Ebben a talányban, gondolta, mindig van valami új kitöltendő űr, egy újabb, válaszra váró kérdés. Chrissie feléje fordult. - Felteszem, ismerte Hollyt. Amikor nem kapott választ, folytatta. - Biztosan megdöbbent attól, amit az imént meséltem magának. - Sajnálom, hogy hazudott nekem. - Hazudtunk egymásnak. - Chrissie hangjába keserűség vegyült. - Túl nagy gyakorlatom van a hazudozásban. Bourne-nak úgy rémlett, hogy megkér te Hollyt, vigye el magával az egyik útjára Mexikóba. Vagy kényszerítette volna rá? - Miért hagyta ott? - kérdezte Bourne. - Mondhatjuk, hogy egy jelenést láttam a sonorai sivatagban. Nem meglepő, hogy összeszövetkeztünk. Mindketten a korábbi életünktől menekültünk, attól, akik voltunk. Vagy inkább elveszítettük a magunk életét, többé nem tudtuk, kik voltunk, vagy kik akartunk lenni. Elutasítottuk, hogy azzá váljunk, amit elvártak tőlünk. - Lenézett kivörösödött kezére. – Azt gondoltam, hogy a magam mögött hagyott élet - Oxfordban, ami menedéket nyújtott, mint egy kolostor - nem volt igazi élet. De egy idő elteltével rájöttem, Holly élete volt az, ami nem igazi. A hajnali derengésben előbújtak a madarak, az enyhe szél nedves föld szagát hozta feléjük. - Egy éjjel, nagyon későn, betévedtem egy üres szobába, vagyis üresnek gondoltam. Holly ott lovagolt Gustavo Morenón. Egy pillanatig úgy néztem őket, mintha egy pornófilmet látnék. Aztán arra gondoltam, bassza meg, hiszen ez Holly. Magamhoz tértem. Megrázta a fejét. - Holly nem hiszem, hogy valaha is magához tért volna. Bourne sem hitte. Szomorú, de igaz. Holly sok mindent jelentett sok embernek, de sosem mutatkozott ugyanannak. A sze-

mélyisége megtöbbszörözése tette lehetővé, hogy magába, belülre rejtőzzön mindenki elől. És Bourne biztosra vette, hogy a legjobban a nagybátyjától félt. Abban a pillanatban Scarlett lépett oda hozzájuk. - Hé, ti ketten, látogatóink vannak! Egymást óvatosan méregetve, a nappaliban ott állt Moreno és Peter Marks. - Mi a fene... - morogta Bourne. Ottavio Moreno, aki megkéselte Diego Hererrát - mondta Marks Bourne-nak. - És te véded őt? - Ez hosszú történet, Peter - mondta Bourne. Elmagyarázom majd az autóban, az úton... Marks Morenóhoz fordult. - Maga Gustavo Morenónak, a kolumbiai drog üzérnek a testvére. - Az vagyok - felelte Ottavio Moreno. - És a keresztfia Don Fernando Hererrának, annak az embernek, akinek a fiát meggyilkolta. Moreno hallgatott. Marks folytatta. - Éppen Don Fernandótól jövök. Képzelheti, hogy kiborult. Vagy talán el sem tudja képzelni? Mindenesetre ő nem gondolja, hogy maga gyilkolta meg a fiát. Pedig a rendőrség biztos benne. - Marks, választ sem várva, Bourne-hoz fordult. - Hogy hagyhattad, hogy ez történjen? Ottavio Morenónál elszakadt a cérna. - Jobban tenné, ha lehiggadna - szólt oda Marksnak. Tudta, hogy hibázik, nem kellene megszólalnia, de Marks szavai és a hangsúlya felingerelték. - Ne mondja meg nekem, mit csináljak! – válaszolt indulatosan Marks. Bourne hajlott volna rá, hogy hagyja őket ökölre menni, már csak azért is, hogy levezessék az utóbbi pár órában felgyülemlett feszültséget - de gondolnia kellett Chrissie-re és a többiekre. Kettejük mögé lépett, és megmarkolta Marks könyökét, hogy kivezesse a bejárati ajtón az utcára, ahol nyugodtan beszélgethetnek. De mielőtt egy szót is válthattak volna, Moreno elviharzott mellette, és egyenesen Marks felé tartott. Azonban még félúton sem járt, ti egy lövés dördült a fák között. Aztán egy második lövés, mely beszakította a koponyáját, Moreno eldőlt, mint egy zsák. Bourne a ház előtt parkoló Opel mögé vetette magát. Marks követni akarta a példáját, ám ekkor újabb lövés zaja törte meg a kora reggel csöndjét. Marks megbotlott és elzuhant. Boris Karpov és Viktor Cserkaszov megérkezett a Varvarka utcai építési területre. Átléptek a lánckerítésen, és egy rámpán leereszkedtek a lehallgató készülékek elől leárnyékolt zónába. Cserkaszov nem állt meg, míg mélyen be nem húzódtak a rozsdás acélgerendák és a repedezett betontömbök közé, melyek résein mindenütt gyomnövények hajtottak, akár egy óriás hátán a szőrcsomók. Cserkaszov megálljt intett. Egy elhagyott, kibelezett teherautóhoz közeledtek, melyet megszabadítottak a kerekeitől, az elektronikájától és a motorjától. Félredőlve állt, mint egy süllyedő hajó; eredetileg zöld lehetett, de valaki ezüst festékkel összegrafitizte. Cserkaszov mosolyt imitált. Nos, Borisz Iljics, kérem, foglalja össze nekem a lényegét Imov elnökkel lezajlott találkozójának. Karpov nem látott más lehetőséget, mint engedelmeskedni. Cserkaszov figyelmesen, elgondolkodva hallgatta, ahogy elmondta, amit Bukinról és a parancsnoksága alatt dolgozó beépített emberekről megtudott. Amikor befejezte, Cserkaszov bólintott. Elővett egy Tokarev TT pisztolyt, de nem célzott Karpovra, legalábbis nem komolyan. - Nos, Borisz Iljics, az a kérdés, hogy most mit tegyek. Először is, mit tegyek magával? Lőjem le, és hagyjam itt elrohadni? - Egy pillanatig láthatóan ezt a lehetőséget mérlegelte. - Hát, hogy őszinte legyek, ez nem válna a hasznomra. Azzal, hogy egyenesen Imovhoz ment, tökéletes védelmet biztosított magának. Ha megölik vagy eltűnik, Imov átfogó nyomozást indíttat, és előbb-utóbb nálam köt ki. Képzelheti, milyen kellemetlenül érezném magam. - Szerintem több mint kellemetlen lenne, Viktor Deljagovics - mondta rezzenéstelen arccal Karpov. - Ez a maga számára a vég kezdetét jelentené, és Nyikolaj Patrusev, a maga legádázabb ellensége diadalt ülne maga fölött. - Ó, én nagyobb halat akarok kifogni Nyikolaj Patrusevnél. - Cserkaszov ezt halkan, töprengőn mondta, mintha megfeledkezett volna Karpov jelenlétéről. De rögtön észrevette magát. Tekintetét az ezredesre emelte. - Tehát nem ölöm meg, Borisz Iljics, aminek örülök, mert kedvelem magát. Pontosabban csodálom az állhatatosságát és az intelligenciáját. Ezért azzal sem bajlódom, hogy megvesztegessem. - Mordult egyet, mintha nevetni próbált volna. - Talán maga az utolsó becsületes ember az orosz hírszerzésben. - Meglóbálta a Tokarevet. – Tehát mitévők legyünk? - Patthelyzet - jelentette ki Karpov. - Maga átadta Imovnak a Bukin elleni bizonyítékot. Imov megbízta magát az FSZB kipucolásával. Nincs más hátra, magának végre kell hajtania a feladatot. - Öngyilkosság lenne magától, ha ezt hagyná - mutatott rá Karpov. - De csak ha megmaradok az FSZB-2 élén - felelte Cserkaszov. Karpov megrázta a fejét. - Nem értem. Cserkaszov egy miniatűr rádiós adóvevőt tett a füléhez. - Most jöjjön le! - utasított valakit a vonal túlsó végén. Olyan önelégült mosoly ült ki az arcára, amilyet Karpov korábban még nem látott. Tett egy lépést az ezredes felé, majd intett neki. - Nézze, Borisz Iljics, ki jön itt! Karpov megfordult. A törmelékek között Melor Bukin lépkedett. - Na, mondta Cserkaszov, Karpov kezébe nyomva a Tokarevet-, tegye a kötelességét! | Karpov a háta mögé rejtette a Tokarevet, amint Bukin közeledett hozzájuk. Azon tanakodott, mit mondhatott neki

Cserkaszov, mert Bukin teljesen nyugodt és gyanútlan volt. A szeme tágra nyílt, amikor Karpov előhúzta a Tokarevet, és célba vette vele. - Viktor Deljagovics, mit jelentsen ez? - kérdezte. Karpov belelőtt a jobb térdébe. Bukin úgy csuklott össze, mint egy roskadozó gyárkémény. Mit művel? - üvöltötte, szétroncsolt térdét szorongatva. - Megőrült? Karpov közelebb ment hozzá. - Tudok az árulásáról, és tud róla Imov elnök is. Ki a többi besúgó az FSZB-2-nél? Bukin elkerekedett szemmel meredt rá. - Micsoda? Téglák? Nem tudom, miről beszél. Karpov higgadt maradt. Szilánkosra lőtte a férfi bal térdét is. Bukin felordított, és mint egy óriási hernyó vonaglott a földön. - Feleljen! - parancsolt rá Karpov. Bukin szeme vérbe borult. Sápadt volt, a sokktól és a fájdalomtól reszketett. - Borisz Iljics, magának semmit se számit a mi közös múltunk? Én voltam a pártfogója, én segítettem elhelyezni magát az FSZB-2-nél! Karpov elnézett a feje fölött. - Eggyel több ok, hogy én takarítsam el a mocskát. - De... de-nyöszörgött Bukin, - én csak engedelmeskedtem a parancsoknak. - Cserkaszovra mutatott. - Az ő parancsainak. - Milyen könnyen hazudik - szólalt meg Cserkaszov. - Nem, Borisz Iljics, ez az igazság, esküszöm. Karpov leguggolt Bukin mellé. - Tudom, hogyan oldhatjuk meg ezt a problémát. - El kell jutnom egy kibaszott kórházba – nyögte Bukin. - Elvérzem. - Mondja meg a téglák nevét – mondta Karpov. Utána gondoskodom magáról. Bukin véreres szeme ide-oda cikázott közte és Cserkaszov között. - Őt felejtse el - szólt rá Karpov. – Rajtam múlik, hogy túléli-e. Bukin nyelt egyet, majd kibökött három nevet. - Köszönöm - mondta Karpov. Felállt, és a szeme közé lőtt Bukinnak. Aztán Cserkaszovhoz fordult. Mit gondol, mi akadályoz meg abban, hogy megöljem, vagy bevigyem magát? Lehet, hogy megvesztegethetni lehetetlen magát, Borisz Iljics, de azt azért tudja, melyik felén vajazzák meg a kenyeret. Cserkaszov cigarettát vett elő, és rágyújtott. Rá sem pillantott helyettese holttestére. - Én megtisztíthatom az utat maga előtt, hogy az FSZB-2 főnöke legyen. - Ezt Imov elnök is megteheti. - Ez igaz. - Cserkaszov bólintott. - De Imov nem garantálhatja, hogy más, rivális parancsnokok nem pottyantanak polóniumot a maga teájába, vagy nem nyomnak egy stilettót éjszaka a bordái közé. Karpov jól tudta, hogy Cserkaszovnak van elég hatalma hozzá, hogy azonosítsa és elsöpörje az FSZB-2-n belüli potenciális ellenfeleit. Egyedül ő tehette szabaddá Karpov útját. - Öntsünk tiszta vizet a pohárba - mondta. – Azt ajánlja, hogy vegyem át a maga munkáját? - Igen. - És mi lesz magával? Imov a fejét akarja majd. - Persze. De ahhoz előbb meg kell találnia. - Bujdosni fog, mint egy szökevény? - Karpov a fejét csóválta. - Ez nem való magának. - Szerintem sem, Borisz Iljics. Hanem sokkal magasabb pozícióba fogok kerülni. - Magasabbra, mint az FSZB-nél? - A Kremlnél is magasabbra. Karpov felvonta a szemöldökét. - Ugyan hová? Cserkaszov szeme felragyogott. - Mondja, Borisz Iljics, hallott már a Severus Domnáról?

22. Marks a fájdalomtól eltorzult arccal markolta a bal combját. A láthatatlan orvlövész továbbra is lőtt rájuk. Bourne odaugrott érte, megragadta és biztonságos helyre vonszolta Marksot. - Ne emeld fel a fejed, Peter! - figyelmeztette. - Ezt mondhattad volna Moreno haverodnak – felelte Marks. - Én nem emelem fel a kibaszott fejemet. - Hát, örülök, hogy újra látlak. - Bourne megnézte a sebet, és megállapította, hogy a lövedék nem sértett meg artériát. Aztán letépte Marks ingének egyik ujját, szorítókötést csinált belőle, és a seb fölött átkötötte a combját. - Ezt nem fogom elfelejteni - mondta Marks. - Elfelejteni csak én szoktam a dolgokat - felelte Bourne. Szarkazmusa megnevettette Marksot. Bourne az Opel széléhez óvakodott. Igyekezett megőrizni a nyugalmát. Szemével végigpásztázta a fák vonalát; nem is olyan régen ő maga is ott kuporgott az egyiken. A Treadstone-nál tökélyre fejlesztett vizuális memóriáját használva felmérte, hol rejtőzhet az orvlövész. A szögből, amiből Ottavio Morenót és Marksot meglőtte, már volt egy elképzelése. Az orvlövész fejével gondolkozott: tökéletesen rejtve kell maradnia, és tisztán rá kell látnia a bejáratra. Ekkor hallotta meg, hogy Chrissie szólítja. Izgatottságából ítélve már egy ideje kiabálhatott neki. Odakiáltott neki. - Velem minden rendben! Maradjon bent, amíg magukért megyek! Aztán a hátsó lámpákhoz lapult, majd hirtelen ki rohant fedezékéből, és bevetődött a fák közé. Erre az Opel orrát egy sorozat szaggatta meg. Bourne számolta a lövéseket: az utolsó sorozat után, úgy számította, az orvlövésznek újra kell töltenie a fegyvert. Ezt a pár másodpercet kell felhasználnia. Most ő indul vadászni. A fenyők és a tölgyek között egy-egy fénypászma tört utat magának, ahogy a szél meglengette az ágaikat. Bourne ügyelt rá, nehogy egy gallyra vagy fenyőtobozra lépve zajt csapjon. Kissé meghajlítva törzsét, nesztelenül surrant a bokrok között, és öt lépésként megállt, körülnézett, és fülelt, akár egy vadászó róka. Hirtelen egy elmosódott, fekete-barna villanásra lett figyelmes, de olyan gyorsan elillant, hogy alig lehetett észrevenni. Arrafelé vette az irányt, de egy ponton inkább elfordult, hogy oldalról közelítse meg az orvlövészt. Közben folyamatosan figyelt a háta mögé és a feje fölé. Elöl fémet látott felvillanni; lépteit sietősebbre fogta. Egy tölgyfa törzse mögül kilesve meglátta az orvlövész jobb vállát és csípőjét. Letérdelt a sűrű aljnövényzetben, és megpróbált mögé kerülni. A férfi kiváló helyet talált: a két fenyőfa között egy keskeny résen át kitűnően rá lehetett látni a bejárati ajtóra és a kocsifeljáróra. Bourne megpillantotta a földön vérbe fagyva Ottavio Morenót. Marks Moreno Opelja mögött rejtőzött. Bourne feltételezése szerint az orvlövész arra várt, hogy valaki mozduljon. Úgy látszik, mindenkit le akart lőni, aki kimerészkedik a házból. Vajon az NSA, a CIA embere, vagy a Severus Domna katonája? Ezt csak egy módon lehet kideríteni. Bourne lassan, óvatosan cserkészte be; az orvlövész azonban az utolsó pillanatban mégis megérezte, hogy közeledik. Dragunov SVD fegyverének fából faragott tusával hátraütött, és eltalálta Bourne hasát, majd megpördült, és a fegyver csövével a vállára csapott. Végül a vékony, sima képű, apró fekete szemű férfi térden csapta Bourne-t, majd a Dragunovval a hátára mért egy újabb ütést. A fegyver csövét Bourne szívéhez nyomta. Ne mozdulj, és ne szólj egy szót se - mondta. - Csak add ide a gyűrűt! - Milyen gyűrűt? Az orvlövész a fegyver csövével állon vágta Bourne-t, hogy eleredt a vére. Viszonzásul Bourne ugyanabban a pillanatban térden rúgta a férfit. Ahogy a csont reccsenve eltört, az orvlövész levegő után kapkodott; Bourne ekkor oldalra gurult. De a férfi utána lőtt. A lövedék éppen ott fúródott egy a földön heverő, korhadt deszkába, ahol egy pillanattal korábban Bourne feküdt. A férfi egy térden állva, furkósbotként előre-hátra lóbálta a Dragunovot, hogy féken tartsa Bourne-t addig, amíg visszanyeri a lélekjelenlétét. Végül nyögve feltápászkodott. Ekkor Bourne leengedte a vállát, és nekirontott. Elvágódtak. A férfi megpróbálta Bourne-t a deszkából kiálló szögek felé terelni, de ő ellenállt. Mindketten a Dragunov megszerzéséért küzdöttek. Végül Bourne-nak sikerült felemelnie a könyökét, és lesújtani az orvlövész ádámcsutkájára. Az fuldokolni kezdett, mire Bourne ököllel halántékon csapta. A férfi ájultan csuklott össze. Nem viselt gyűrűt az ujján. Bourne átkutatta a zsebeit. Francia útlevele szerint Farid Lever volt a neve, de ez a név semmit sem mondott neki, Az útlevél lehetett hamis is, nem volt ideje alaposabban szemügyre venni. Levernél ötszáz angol font, kétezer euró és egy slusszkulcs volt. Bourne kiürítette a Dragunov tárát, a fegyvert behajította a fák közé, és eszméletre pofozta az orvlövészt. - Ki vagy? - kérdezte Bourne. - Kinek dolgozol? A fekete szemű férfi közönyösen nézett rá. Bourne lenyúlt, és megszorította szétroncsolt térdét. Erre tágra nyílt a szeme, és levegő után kapkodott, de egy hang sem jött ki a száján. Márpedig beszélni fog fogadkozott magában Bourne. Rálőtt két emberre, az egyikük meghalt. Szétfeszítette az orvlövész száját, és belenyomta az öklét. A férfi öklendezett, a teste ívben hátrafeszült. A fejét jobbra-balra rángatva igyekezett kiszabadulni szorult helyzetéből, de Bourne vasmarokkal fogta. Kétségbeesetten hadonászó ujjait Bourne erélyesen lecsapta, és mélyebbre nyomta az öklét a szájába. Az orvlövésznek kicsordultak a könnyei, köhögött és öklendezett. Ádámcsutkája föl-alá járt, de a hányadékot nem tudta kiadni magából; fuldoklott. Rettegés ült ki az arcára. Hevesen bólogatni kezdett, már amennyire tudott. Abban a pillanatban, ahogy Bourne kihúzta az öklét a szájából, a férfi oldalra fordult, és hányt. Egész teste remegett. Bourne a vállánál fogva a hátára fordította. Az arca csupa mocsok volt, úgy nézett ki, mint egy kölyök egy utcai verekedés után. - Na, szóval - szólt Bourne. - Ki vagy, és kinek dolgozol? -Fa… Fa... Farid Lever. - A férfi alig bírt kinyögni egy szót is. Bourne fölemelte a francia útlevelet.

Még egy hazugság, és lenyomom ezt a torkodon. És ígérem, nem fogod tudni kihúzni onnan. Az orvlövész nyelt egyet, arca összerándult a hányás ízétől. - Farid Kazmi. Dzsalal Esszainak dolgozom. Bourne blöffölt. - Severus Domna? - Oda tartozott. - Kazmi elhallgatott, hogy levegőt vegyen, és nyálat gyűjtsön a szájába. - Vízre van szükségem. Van vize? - Az a két ember is ivott vizet, akiket lelőttél. Az egyikük halott, a másik nem, de ő sem jut hozzá egy kortyhoz sem - felelte Bourne. - Folytasd. Dzsalal Esszai…. - Dzsalal a Severus Domna tagja volt. Szakított velük. - Veszélyes döntés. Nyomós oka lehetett rá. - A gyűrű. - Miért? Kazmi megnyalta kiszáradt ajkát. - A gyűrű az övé. Éveken át elveszettnek hitte, de most már tudja, hogy a fivére évekkel ezelőtt ellopta tőle. És magánál van. Szóval Dzsalal Esszai Holly rettegett nagybátyja - gondolta Bourne. A kirakós játék újabb darabja került a helyére. Holly, az élvhajhász az egyik oldalon, és Dzsalal bácsikája, a szélsőségesen vallásos a másik oldalon. Mi van, ha Holly apja azért jött el Marokkóból, hogy megóvja a fivérétől a kislányát, mert az elnyomta volna Hollyt? És miután meghalt az apja, ki állt Holly és a nagybátyja közé? Bourne-ba hirtelen belehasított az emlék: ő volt az. Holly valahogyan rábírta Őt, hogy védje meg Dzsalal Esszaitól. Ő meg is tette, de a különös kapcsolat, ami Hollyt Tracyhez, Perlishez és Diego Hererrához fűzte, mégis a vesztét okozta. Perlis kiszedte Hollyból a gyűrű titkát, megölte, hogy megszerezze azt. - Az volt a feladatom, hogy mindenáron szerezzem meg a gyűrűt - mondta Kazmi, visszatérítve Bourne-t a jelenbe. - Mindegy, hány ember élete árán. Kazmi bólintott. A fájdalomtól eltorzult az arca, de a szemében különös kifejezés jelent meg. - Dzsalal megszerzi, amit akar. - Miért mondod ezt? Kazmi arcán szinte derűs mosoly terült szét. Bourne a szája felé kapott - de már elkésett. A hamis fogban rejtőző ciánkapszulából, melyet a nyelvével kinyitott, kiömlött a méreg, és pillanatok alatt megbénította a szervezetét. Bourne leereszkedett mellé, amikor a férfi légzése leállt, felállt, és visszaindult a házhoz. Peter Marks a földön feküdt, amennyire csak tudott, mozdulatlanul, hogy ne veszítsen még több vért. Jó kiképzést kapott; de még sohasem sebesült meg terepen. Még egy háztartási balesetet sem szenvedett. Úgy feküdt ott, mint egy halott. Hallotta, hogy süvít ki és be a száján a levegő, és érezte a lábában a vér lüktetését, mintha egy második szíve nőtt volna. Marks úgy érezte, idő előtt ellopják tőle az életét, ahogy a kishúgával történt. Most közel érezte magát hozzá, mintha az utolsó pillanatban kilopta volna őt a zuhanó repülőből, magához ölelve a felhők között. Hirtelen rádöbbent saját gyengeségére. Tehetetlenül feküdt a földön a saját vérében, és egy hangyát figyelt, amint egy lehullott falevél elcipelésével küszködik. A levél láthatóan túl nagy volt neki, de tántoríthatatlanul csak húzta, rángatta, vonszolta a kavicsokon, gyökereken, a világ nagy akadályain át. Marksnak imponált a hangya állhatatossága. Nem volt hajlandó feladni, bármilyen nehéz dolga is volt. Kitartott. Marks eltökélte, hogy ő is így tesz. Életben marad, és vigyáz azokra, akikkel törődnie kell – például Sorayára. Egy ideig így feküdt a csöndben, és hallgatta a szél susogását a fák között. Egyszer csak Chrissie hangjára lett figyelmes. - Peter Marks vagyok! - Próbált minél hangosabban beszélni. - Lábon lőttek. Moreno halott, Adam pedig az orvlövész után ment. - Kimegyek magáért. - Maradjon ott, ahol van! - kiáltotta vissza. Előre vonszolta magát, és felkapaszkodott, hogy nekidőljön az Opel oldalának. - Veszélyes lehet idejönnie. De a nő már ott guggolt mellette az autó golyók lyuggatta oldalának fedezékében. - Ez ostobaság volt - jegyezte meg a férfi. - Örülök, hogy újra látom. Marksnak ezt ma már másodszor mondták, szerette volna többször hallani. Azon töprengett, hogy a csudába hagyhatta magát ilyen szomorú állapotba jutni. Senkit sem szeretett, és tudomása szerint őt sem szerette senki, jelenleg legalább feltelezte, hogy a szülei éreztek iránta szeretetet a maguk nyers módján, a húga biztosan. De ki más? A legutóbbi kapcsolata fél évig tartott, nagyjából ez volt az átlag, mielőtt a nőknek elegük lett a túlórákból, a figyelmetlenségéből. A nő egyszerűen lelépett. Barátok? Volt belőlük egypár. De - Sorayához hasonlóan - vagy ő használta őket, vagy azok használták őt. Megremegett, a combjába belehasított a fájdalom. - Sokkos állapotba fog kerülni – állapította meg Chrissie. - Jobb lenne, ha bevinnénk a házba, hogy felmelegedjen. Marks a jó lábán egyensúlyozva átkarolta a nőt. Chrissie segített neki felállni, és a ház felé támogatta. Egész testében reszketett; amikor megbotlott egy kőben, majdnem mindketten elestek. Istenem, gondolta dühösen, elöntött az önsajnálat. És még inkább utálta magát, mint egy pillanattal korábban. Chrissie apja sietett oda hozzájuk, és a másik oldalról átkarolva segített a cipelésében. Amikor beértek a házba, berúgta maguk mögött az ajtót. Bourne megbotlott. Egy nő teste feküdt előtte, félig betemetve a száraz avarral. Piros-fekete kockás flaneling, farmernadrág és túrabakancs volt rajta. A feje kifordult, a szeme csukva, hosszú haja csupa vér.

Bourne ránézésre képtelen volt megállapítani, életben van-e. Valószínűleg az egyik szomszéd, állapította meg, aki szerencsétlenségére összeakadt Kazmival. Hiába akart visszatérni Markshoz és a többiekhez, nem tudta otthagyni, amíg ki nem deríti, él-e, és ha igen, mennyire súlyos a sérülése. Közelebb lépett, és a nyaki verőerére tette az ujját, hogy kitapintsa a pulzusát. A nő szeme ebben a pillanatban kipattant. A kezében egy vadászkést szorongatott, melynek hegyével Bourne felé döfött, felhasítva az ingét, és a mellkasán lehorzsolva a bőrt. Bourne elkapta a csukóját, elfordította maga felől a kést, de későn vette észre, hogy a másik kezében is tart egyet. A nőnek újra sikerült megszúrnia, ezúttal a vállán. Remek kiképzést kaphatott, és meglepően erős volt. A lábával ollózva elkapta Bourne jobb bokáját, és kibillentette az egyensúlyából. Amikor Bourne hanyatt esett, a nő ráugrott. Hiába fogta le az egyik csuklóját, a másik kezében tartott késével kaszálva kis híján elmetszette Bourne torkát. Ekkor Bourne a markában lapuló ácsszöggel, mint egy tőrrel, a nő nyakára sújtott, átdöfve a nyaki verőeret. A vér szökőkútként lövellt ki a sebből minden szívdobbanással. A nő visszazuhant a falevelek közé, és arcán Kazmi talányos mosolyával nézett Bourne-ra. Ugyanazzal a mosollyal, amely felébresztette Bourne gyanakvását: Dzsalal Esszai újabb csapdát is állíthatott neki. Ezért rejtett a bal kezébe egy ácsszöget. Kazmi és a nő együtt dolgoztak? Ez a nő volt Kazmi hátvédje? Valószínűnek tartotta. Ez egy ördögi terv, és Dzsalal Esszai félelmetes ellenség, aki véres bosszút forral ellene. Chrissie és az apja éppen leültette Marksot egy székre, amikor lövéseket hallottak. Chrissie ijedten kapkodott levegő után. Odarohant ajtóhoz, és apja figyelmeztetése ellenére kinyitotta. Mögé állva kilesett a felhajtóra, az autó és a fák felé. Valami jelel keresett, hogy Bourne még életben van. Lehet, hogy megsebesült, és segítségre van szüksége? Már elszánta magát, hogy utánamegy, de ekkor az ágak között végre felbukkant a férfi. Mielőtt egy lépést is tehetett volna felé, valaki elviharzott mellette és az útját állta. - Scarlett! A kislány lerohant a kocsifelhajtón, el Moreno holtteste mellett, és Bourne karjába vetette magát. - Ez igazi vér, a te véred - mondta kicsit zihálva -, hadd segítsek neked! Bourne már gyengéden el akarta tolni magától, de a kislány őszinte aggodalma láttán rájött, hogy élnie kell a felajánlással. Scarlett letérdelt mellé, hogy megnézhesse a sebeit. - Hozok kötszert a nagyapa elsősegélydobozából - jelentette ki, de nem mozdult. Képtelen volt otthagyni Bourne-t. Ujjával a földet túrta, ahogy kisgyerekek szokták, ha zavarban vannak, vagy kifogytak a szavakból. Aztán a férfira emelte a tekintetét. - Jól vagy? Bourne rámosolygott. - Képzeld azt, hogy megbotlottam egy kőben. - Csak karcolások és horzsolások? - Semmi komoly. - Akkor jó. Én... - Felemelt valamit, hogy a férfi megnézhesse. - Ezt most találtam. Ez Mr. Marksé? Bourne elvette, és letisztította róla a sarat. Egy Severus Domna-gyűrű volt. Zsebre tette. Abban a pillanatban ért oda Chrissie. Nemcsak a rohanástól zihált, de a rettegéstől is, hogy kislányát még nagyobb veszélynek tette ki. - Scarlett! - szólt oda neki. Már készült megdorgálni, amikor észrevette, milyen odaadóan vizsgálgatja Bourne sebeit. Letett róla. - Ha hagyod, hogy bekötözzem a sérüléseidet, unszolta Scarlett Bourne-t -, rendbe fogsz jönni! - Akkor gyerünk be a házba, dr. Lincoln! Scarlett kuncogott. Ahogy hármasban visszaértek a házba, Bourne egyenesen Markshoz ment. Chrissie apja talált egy meglepően jól felszerelt elsősegélyládát, és ellátta a sérülését. Marks szeme csukva volt, a feje hátra hanyatlott. Bourne gyanúja szerint a professzor nyugtatót adott be neki. - Apa autójának a csomagtartójában találtuk - mondta Chrissie, amint Scarlett kötszerek és fertőtlenítő után kutatott az elsősegélydobozban. – Egész életében vadászott. Bourne törökülésben ült a szőnyegen, miközben Scarlett ellátta. - A seb tiszta - jelentette ki Atherton professzor a maga betegére mutatva. - A lövedék áthatolt a testén, így csekély a fertőzés veszélye, különösen, mivel kitisztítottam. - Elvette a fertőtlenítő szert Scarlettől, rákente két steril gézlapra, amelyeket a bemeneti és a kimeneti sebre helyezett, végül az egészet leragasztotta sebtapasszal. - Láttam már sokkal csúnyábbat is - jegyezte meg. - Most pihennie kell, és innia. Sok vért veszített, de közel sem annyit, mintha nem lett volna rajta a szorítókötés. Felnézett a betegéről Bourne-ra. - Maga viszont elég szarul néz ki, bármi legyen is a neve. - Professzor úr, kérdeznem kell valamit. Az öregember felhorkant. - Ez minden, fiam? Kérdezne valamit? - Marks székének a karfájába kapaszkodva felállt. - Nos, kérdezhet tőlem, amit akar, de ez nem jelenti azt, hogy válaszolni is fogok. Bourne is felállt. - Volt Tracynek öccse? - Tessék? Chrissie felvonta a szemöldökét. - Adam, mondtam már magának, hogy Tracy volt az egyetlen... Bourne felemelte a kezét. - Nem azt kérdezem az apjától, hogy magának és Tracynek volt-e közös öccse. Azt kérdezem, Tracynek volt-e öccse.

Atherton professzor arcára ellenséges kifejezés ült ki. - A büdös francba, fiam! Pár éve még fültövön vágtam volna egy ilyen sértésért! - Nem felelt a kérdésemre. Volt Tracynek öccse? A professzor arca még inkább elsötétült. - Féltestvérre gondol? Chrissie tett egy lépést a két, egymással farkasszemet néző férfi felé. - Adam, miért...? - Ne húzd föl magad! - legyintett az apja. Majd odafordult Bourne-hoz. - Tehát azt kérdezi, volt-e szexuális kapcsolatom más nővel, és született-e belőle gyerek? - Úgy van. - Sosem vetemedtem volna ilyesmire - mondta Atherton professzor. - Szeretem a lányok anyját, és hosszabb ideig vagyok hozzá hűséges, mint amennyire vissza tudok emlékezni. - Megrázta a fejét. - Maga összevissza zagyvál. Bourne nem jött zavarba. - Tracy egy veszedelmes embernek dolgozott. Azt kérdeztem magamban: miért? Mert abban kételkedtem, hogy szabad akaratából teszi. Tracy pedig azt mondta ennek az embernek, hogy van egy öccse, aki bajba került. Atherton professzor arcából kifutott a vér, ha Chrissie nem lép mellé, hogy elkapja, elesik. Némi nehézség árán leültette a Marksszal szemközti székbe. - Apa? - Letérdelt melléje, megfogta apja nyirkos kezét. - Mit jelentsen ez? Van egy öcsém, akiről nem tudok? Az öregember a fejét ingatta. - Fogalmam sem volt róla, hogy tudta - motyogta szinte magának. - Hogy a fészkes fenébe jött rá? - Szóval igaz. - Chrissie Bourne-ra pillantott, majd ismét az apja felé fordult. - Miért nem mondtátok el nekem a mamával? Atherton professzor mélyet sóhajtott, és megtörölte izzadt homlokát. Üres tekintettel nézett a lányára, mintha nem ismerné meg. - Nem akarok beszélni róla. - Pedig muszáj lesz. - Chrissie felegyenesedett, és úgy hajolt az apja felé, mintha nyomatékot akarna adni a szavainak. Apa, nincs más választásod, mesélned kell nekem róla. A professzor hallgatott. Mintha megkönnyebbült volna. - Mi a neve? - kérlelte Chrissie. - Ezt sem árulod el? Apja kerülte a tekintetét. - Nem volt neve. Chrissie a székbe rogyott. - Nem értem. Hogy is érthetnéd? - mondta Atherton professzor. - A bátyád holtan született.

23. Dzsalal Esszai tudta, hogy sohasem moshatja le magáról a bélyeget. Lesötétített hálószobájában ült egy karosszékben, és visszagondolt, mennyire nem volt könnyű döntés, hogy szakít a Severus Domnával. Pontosabban a döntést könnyű volt meghozni, a kivitelezés bizonyult nehéznek. De hát az ilyesmi sosem megy könnyen, gondolta, és belevágott. Addig nem is lépett, amíg ki nem dolgozta pontosan a tervét, és meg nem találta a legegyszerűbb és legkevésbé kockázatos megoldást. Minden döntését ilyen alaposan előkészítette. Elsősorban logikai alapon; ez megnyugtatta az agyát. mint az imádkozás Allahhoz vagy a zen koan13-okon való elmélkedés. Ült hát mozdulatlanul a sötét hálószobában, ahol minden sötétítő le volt húzva, hogy az utcai lámpák éjszakai fényei és az elhaladó autók lámpáinak fényei se hatolhassanak be. Számára az éjszaki volt az elmélkedés, a nyugalom ideje. Otthon volt sötétségben, még rémálmok se gyötörték soha. Hajnali három óra volt. Tudta, mi következik, éppen azért döntött úgy, hogy nem menekül el. Egy menekülő, amint elhagyja saját felségterületét, és csetlik-botlik, könnyű célpont. Esszai nem szándékozott botladozni. Ehelyett felkészült az elkerülhetetlenre, és helyben várta be, hogy az ellenség megmutassa az arcát. Először a kapirgáló hangot hallotta meg, mintha egerek lennének. A bejárati ajtó és a nappali felől jött. Nagyon hamar elhallgatott, de Esszai tudta, hogy valaki megpiszkálta az ajtó zárját, és bejutott a lakásba. Nem mozdult. Nem volt rá oka. Egy pillantást vetett az ágyára, amit úgy rendezett el, mintha aludna benne valaki. Úgy érezte, valahogy mélyebb, sűrűbb lett a sötétség a másik jelenlététől. Esszai feszülten összpontosított. A behatoló az ágy fölé hajolt. Esszai érezte, amint felkavarodik a levegő, ahogy a férfi egy tőrt húzott elő, és beledöfte az ágyban fekvő alakba. Ebben a pillanatban akkumulátorsav gejzírje szökött fel és árasztotta el; Esszai ugyanis azzal töltötte meg az ágyába fektetett, felfújható guminőt. A férfi hátraesett, és kétségbeesetten kapálózva próbálta letörölni a savat az arcáról, a nyakáról és a melléről. De csak még jobban szétkente. A sav marta az ajkát és a nyelvét, nem tudott kipréselni magából egy szót, de még egy kiáltást sem. Erre a legvadabb rémálmában sem számított, gondolta Esszai, és elérkezettnek látta az időt, hogy felkeljen a székéből. Letérdelt a férfi mellé, akit a Severus Domna küldött, hogy ölje meg őt hűtlenségéért. Az igazaknak azt a mosolyát villantotta rá, ami hite szerint a jóságos Allah szemében helyes, és mutatóujját az ajkához emelte: - Csitt! - suttogta olyan halkan, hogy csak ő és ellensége hallhassa. Aztán fogta a merénylő tőrét, és elindult a hallba nyíló ajtó felé. Nekitámaszkodott a falnak, és várt. Várta a második embert. Tudta, hogy a behatoló nem egyedül érkezett, és azt is tudta, hogy újabb merénylője nem pisztollyal fog rátörni. A Severus Domna módszere a lopakodás és az összjáték. Olyan módszerek, amelyeket ő maga is alkalmazott, amikor Jason Bourne és a gyűrű nyomába eredt. Már látta is az árnyékot a hallban. A merénylő megmozdult. A tőr, amelyet Esszai felé hajított, a bordái között hatolt be a testébe, és egyenesen a szívébe fúródott. Úgy terült el a padlón, mint egy oroszlán által leterített antilop. Esszai odament hozzá letérdelt mellé, és megállapította, hogy nincs pulzusa, nem maradt benne élet. Ezután visszament hálószobájába, ahol sebesült támadója a padlón rángatózott. Felkattintott egy lámpát, és szemügyre vette a férfi arcát. Nem ismerte, de nem is számítod erre. A Severus Domna nem küldte volna olyan emberét, akit első látásra azonosítani tudna. Leguggolt mellé. - Sajnállak, barátom - mondta. – Sajnállak, mert úgy döntöttem, nem oltom ki az életed. Szenvedni fogsz. Itt hagylak, így, ahogy vagy. Elővett egy eldobható kártyás mobiltelefont, és beütött egy helyi számot. - Igen? - szólt bele Benjamin El-Arian. - Vár rád egy elvitelre kész szállítmány - mondta Esszai. - Itt valami tévedés lesz. Én nem rendeltem semmit. Esszai a merénylő szájához tette a telefont. A férfi fájdalmas ordításának hallatán valami megváltozott El-Arian hangjában. Esszai, ismét a saját füléhez emelve a készüléket, izgatottságot hallott ki belőle. - Ki ez? - kérdezte El-Arian. - Becslésem szerint harminc perced van, mielőtt az embered meghal. A kezedben van az élete. Esszai bontotta a vonalat, a földre dobta és összetaposta a telefont, aztán odaszólt a férfinak: - Meséld el Benjamin El-Ariannak, mi történt itt. Aztán úgy bánik majd veled, ahogy neki tetszik. Mondd meg neki, hogy ugyanez a sors vár minden emberére, akit utánam küld. Ez minden, amit tenned kell. Az ő ideje - és a tiéd is - lejárt. Moira a jacht jobb oldalán állt, és az infravörös jelzéseket figyelte egy éjjellátó távcsővel, melyet a kapitány adott neki. A keskeny hajó egy helyben állt. Közeledtek feléje. A jelzéseket leadó mellett még két alakot látott, egy férfit és egy nőt. A férfi szinte biztosan Arkagyin volt. De ki lehet a nő, és miért van Arkagyinon kívül más a fedélzeten? Berengária azt mondta neki, hogy Arkagyin a találkozójukra egy matrózzal jön, egy El Heraldo nevű mexikóival. A kapitány nem indította be a motort, a hajó csendesen ringatózott a fekete hullámokon. Moira most már ki tudta venni Arkagyin arcát, és mellette Soraya Moore-ét! Majdnem elejtette a távcsövet. Mi a franc...!? - gondolta. Ez a fordulat keresztülhúzhatja a számítását. A keskeny hajó lassan odaért a jacht mellé, olyan nesztelenül, hogy csak a víz halk csobogását lehetett hallani. Egy matróz ledobott egy kötéllétrát, egy másik pedig a csörlőt kezelte. További két matróz a kormányt cipelte fel az alsó fedélzetről. Berengária részletesen elmagyarázta Moirának, mi fog történni. Egy ládát betettek a hálóba, amit csörlővel leeresztenek a kis hajóra, hogy Arkagyin 13

Példázat, feladvány,örök dilemma, amit a mester világít meg a tanítvány előtt.

ellenőrizhesse a tartalmát. Moira a korláton áthajolva lenézett a másik hajón lévő emberekre. Soraya vette észre őt előbb. Szája meglepetésében néma O betűt formált. Hát te...!? - tátogta Moirának, akinek nevethetnékje támadt. Mindketten elkerekedett szemmel bámulták egymást. Ekkor Arkagyin is észrevette Moirát. Homlokát ráncolva mászott fel a létrán, és amint a jacht fedélzetére ért, előhúzott egy 9 mm-es Glockot. Moirára célzott vele. - Maga meg ki a fene? - kérdezte. – És mit keres az én hajómon? - Ez nem a maga hajója, hanem Berengáriáé felelte Moira spanyolul. Arkagyinnak összeszűkült a szeme. - És maga Berengáriához tartozik? - Senkihez sem tartozom - válaszolt Moira -, de Berengária érdekeit képviselem. - Mindvégig, amíg Mexikó partjai mellett hajóztak, azon gondolkodott, hogy mit fog majd válaszolni erre a kérdésre; mivel Arkagyin egyrészt férfi, másodsorban pedig bűnöző: egy gyilkos. - Jellemző, hogy egy nő nőt küld - mondta Arkagyin ugyanolyan lenézően, mint Roberto Corellos. - Berengária meg van róla győződve, hogy maga már nem bízik benne. - Ez igaz. - Talán ő sem bízik már magában. Arkagyin sötét pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. - Nem jól állnak a dolgok - kezdte Moira. - így lehetetlen üzletelni. - És mit javasol az a nő, akinek maga az érdekeit képviseli, hogyan tovább? - Kezdetnek leereszthetné a fegyverét - közölte Moira. Soraya bukkant fel a létra tetején, és átvetette a lábát a jacht korlátján. Azonnal felmérte a helyzetet. Moiráról Arkagyinra nézett, majd vissza. - Bassza meg! - fakadt ki Arkagyin. - És bassza meg Berengária is, hogy magát küldte. - Ha egy férfit küldött volna, jó eséllyel megölték volna egymást. - Én biztosan megöltem volna - mondta Arkagyin. - Tehát nem lett volna bölcs dolog férfit küldeni. Arkagyin felhorkant. - Nem a konyhában vagyunk. - Hitetlenkedve csóválta a fejét. - Magánál még fegyver sincs. - Ezért nem fog maga engem lelőni - reagált Moira. - Hanem meg fog hallgatni, én pedig javaslatot teszek rá, hogyan folytassuk anélkül, hogy gyanakodnánk egymásra. Arkagyin úgy nézett rá, mint a héja a verébre. Veszélytelennek találta a nőt, de azért nem árt vigyázni, gondolta, ezért oda is figyelt arra, amit mondott. Mindenesetre leengedte a Glockot, és a háta mögött tartotta. Moira egyenesen Sorayára nézett. - De nem tárgyalok egy ismeretlen jelenlétében. Berengária beszélt nekem magáról, meg a hajósáról El Heraldóról, de erről a nőről nem. Nem szeretem a meglepetéseket. - Előtte nyugodtan mondhatja. – Arkagyin a fejével Soraya felé intett. - Az új társam, próbaidős. Ha nem válik be, golyót eresztek a fejébe. Arkagyin odalépett Sorayához, hüvelyk és mutatóujjával pisztolyt formázott, és a tarkójához szorította a csövét. - Bumm! - mondta, majd angyali mosollyal visszafordult Moirához. - Beszéljen! - Túl sok a társ - mondta nyersen Moira. Arkagyin elhallgatott. - Ami engem illet - szólalt meg végül -, cseppet sem érdekelnek. - Vállat vont. - Sajnos hozzátartozik az üzlethez. De ha Berengária ki akar,,, - És Corellos? - Ő a szeretője. - Ez üzlet - folytatta Moira. - Amit Corellosszal művelt, annak az volt a célja, hogy fenntartsa köztük a békét. - Most ő vonta meg a vállát. - Mi mást tehetett volna? Arkagyint kezdte érdekelni a nő. - Corellos nagyon nagy hatalommal bír. - Börtönben ül. - Kétlem, hogy tűi sokáig ott marad. - Ez az oka - magyarázta Moira -, hogy most csapunk le rá. - Lecsapnak? - Megöljük, végzünk véle, meggyilkoljuk. Nevezze, ahogy akarja. Arkagyin felnevetett. - Hol a csudában talált magára Berengária? - Moira a Sorayára pillantott. Nagyjából ugyanott, ahol te az új partneredre, gondolta. - Miért tette volna? - Atherton professzor két kézzel fogta a fejét. - Miért mondta volna Tracy bárkinek, hogy van egy öcscse? Különösen, hogy ezzel kiszolgáltatta magát Arkagyinnak - tette hozzá Chrissie. - Nem csak megemlítette az öccsét - magyarázta Bourne. - Az utolsó apró részletig kiagyalt egy hazugságot arról, hogy nyakig eladósodott. Mintha éppen azt akarta volna, hogy Arkagyin valamivel sakkban tartsa. Chrissie a fejét csóválta.

- Ennek semmi értelme. De van, gondolta Bourne. Ha az volt a küldetése, hogy kerüljön Arkagyin közelébe, és jelentsen róla, hol van, és mire készül. De ezt nem kötötte a többiek orrára. - A kérdés várhat - jelentette ki Bourne határozottan. - Ránk lőttek. El kell tűnnünk innen. – Atherton professzorhoz fordult. - Én viszem Pétert. Maga boldogul egyedül? Az öregember kurtán biccentett. Chrissie odaintett. - Segítek, apa! - Törődj a lányoddal! - mordult rá az apja. Tudok magamról gondoskodni. Chrissie elcsomagolta az elsősegélykészletet, majd Scarlettel kézen fogva kimentek a bejárati ajtón. Bourne felnyalábolta és a vállára dobta Marksot. - Gyerünk! - mondta, kifelé terelve a professzort. Chrissie apja hátul parkolt. Scarlett beszállt a kocsiba, Bourne pedig beültette Marksot a bérautóba, amely csodával határos módon sértetlen maradt. Chrissie kiállt az autóval. Bourne odament hozzá. - És most mi lesz? - kérdezte Chrissie, - Visszatér a saját, megszokott életébe. - A megszokott életembe? - A nő feszülten nevetett. - Az én életem - és a családomé már sosem lesz a régi. - Talán éppen így jó. Chrissie bólintott. - Mindenesetre sajnálom. - Ne sajnálja - mondta az asszony. - Egy pillanatra Tracy voltam, és most már tudom, hogy sosem akartam olyan lenni, mint ő. Csak azt hittem, hogy akarok. - A férfi karjára tette a kezét. - Jó, hogy találkozott magával. Boldoggá tette. - Egy-két éjszakára. - Sokaknak egy egész életen át nem jut ennyi. - lehanyatlott a keze. - Trace maga választotta az életét, nem az választotta őt. Bourne bólintott. Benézett a hátsó ülésre, és megkocogtatta az üveget. Scarlett leengedte az ablakot, mire Bourne valamit a kislány markába nyomott. Behajlította a kis ujjakat. - Legyen a mi titkunk - mondta. - Ne nézd meg, amíg haza nem érsz, és egyedül nem maradsz. A kislány komolyan bólintott. - Gyerünk! - mondta Chrissie, rá sem nézve Bourne-ra. Scarlett felhúzta az ablakot. Bourne már nem hallotta, mit mondott. Tenyerét az ablakhoz nyomta; Scarlett a túloldalon az övéhez illesztette kis kezét. Bourne beült az autóba, és beindította a motort. Ahogy kihajtott a feljáróról, a zajtól Marks magához tért kábulatából. - Hol a pokolban vagyok? - motyogta alig érthetően. - Úton Londonba. Marks úgy biccentett, mint egy részeg. - Bassza meg, de fáj a lábam. - Meglőttek. Vesztettél egy kis vért, de rendbe jössz. - Helyes. - Aztán Marks arca elborult. Megborzongott, ahogy felidézte, mi történt. - Szarul viselkedtem. Sajnálom. Bourne hallgatott. - Azért küldtek, hogy találjalak meg. - Rájöttem. Marks megdörgölte a szemét. Tudata kezdett kitisztulni. - A Treadstone-nak dolgozom. Bourne lehúzódott az autóval az út szélére. - Mióta létezik ez az újjáalakított Treadstone? - Amióta Willard talált egy támogatót. - És ki lenne az? - Oliver Liss. Bourne-nak nevethetnékje támadt. - Szegény Willard. Cseberből vederbe. - Pontosan - helyeselt Marks gyászos hangon. Totálisan elcseszte. - És te részt veszel ebben. Marks felsóhajtott. - Igazából azt remélem, hogy a megoldásnak leszek része. - Tényleg? És mi lesz a megoldás? - Lissnek kell valami, ami nálad van. Egy gyűrű. Mindenki a Dominion-gyűrűt akarja, gondolta Bourne, de nem szólt. - Azt akarták, hogy szerezzem meg tőled. - Kíváncsi vagyok, hogy akartad csinálni. - Őszintén szólva fogalmam se volt – felelte Marks -, és már nem is érdekel. Bourne hallgatott. Marks beismerően bólintott. - Joggal kételkedsz bennem. De az igazat mondom. Willard hívott, éppen mielőtt a házhoz érkeztem. Közölte, hogy meg-

változott a küldetés célja: el kell vinnem téged Tineghirbe. - Délkelet-Marokkóba. - Pontosabban Ouarzazatéba. Nyilván odahozzák Arkagyint is. Bourne olyan sokáig hallgatott, hogy Marks úgy érezte, muszáj megszólalnia. - Min gondolkodsz? - Azon, hogy már nem Oliver Liss vezényli a parádét a Treadstone-nál. - Miért mondod ezt? - Liss nem utasítana, hogy vigyél el Ouarzazatéba. - Marksra nézett. - Nem, Peter, valami megváltozott. - Én is éreztem, de mi az? - Marks elővette a PDA-ját és végignézett egy sor kormányzati weboldalt. - Jézusom! - szólalt meg végül. - Lisst őrizetbe vette az Igazságügyi Minisztérium. Nyomozást folytattak, hogy milyen szerepet játszott a Black River törvénytelen dolgaiban. - Felnézett. - De egy hete felmentették minden vád alól. - Mondtam neked, hogy valami bűzlik - jegyezte meg Bourne. - Nem ő parancsol Willardnak. - Akkor annak a valakinek olyan magas pozícióban kell lennie, hogy újra meg tudjon nyitni egy lezárt nyomozást. Bourne bólintott. - Sötétben tapogatózol, mint én. Úgy fest, hogy a főnököd habozás nélkül eladott. - Őszintén? Nem lep meg. - Marks megdörzsölte a lábát. Fájdalmasan fújtatott. - Van egy orvos Londonban, akinek számíthatunk a diszkréciójára, ha lőtt sebről van szó. - Bourne sebességbe tette az autót, kinézett, és felhajtott vissza az útra. - Csak hogy tudd, Diego csapdába csalt engem. A klubban már vártak rám. - Morenónak muszáj volt megölnie őt? - Ezt már sosem fogjuk megtudni - felelte Bourne. - De Ottavio akkor megmentette az életemet. Nem szolgált rá, hogy lelőjék, mint egy kutyát. - Jut is eszembe: ki a fene lőtt ránk? Bourne mesélt neki a Severus Domnáról és Dzsalal Esszairól, de a Hollyval kapcsolatos részletekbe nem ment bele. - Londonban rám támadtak - mondta Marks. - A merénylőm jobb kezének mutatóujjáról lehúztam egy fura aranygyűrűt. A zsebében turkált. - A francba úgy látszik, elvesztettem. - Scarlett megtalálta. Neki adtam emlékbe - mondta Bourne. - A Severus Domna minden tagja visel ilyet. - Tehát az egész egy régi Treadstone-megbízással kezdődött. - Marks eltöprengett. - Tudod, miért kellett Alex Conklinnak a laptop? - Fogalmam sincs - válaszolta Bourne. Noha azt gondolta, most már tudja. Megbízhat-e Sorayán és Moirán kívül bárkiben? Tudta, hogy Peter jó barátja Sorayának, de még mindig nem tudta, megbízhat-e benne. Marks kényelmetlenül fészkelődött. - Valamit muszáj elmondanom. Attól félek, belerángattam Sorayát a Treadstone-ügybe. Bourne tudta, hogy a Typhon nem működhet Soraya nélkül, ezért feltételezte, hogy Danziger módszeresen le fogja bontani a régi CIA-t, és átalakítja Bud Halliday szeretett NSA-ének mintájára. Nem mintha ez az ő gondja lenne. Gyűlölt minden kémügynökséget, nem bízott bennük. De a Typhon jó munkát végzett a régi igazgató, és később Soraya irányítása alatt is. - Mivel bízta meg Willard? - Nem fog tetszeni, amit mondok. Azért csak mondd. - Azzal, hogy kerüljön Leonyid Arkagyin és a laptop közelébe. - Ez ugyanaz a laptop, amelyiket Conklin ellopatott velem Dzsalal Esszaitól? - Úgy van. Bourne-ból majdnem kitört a nevetés; de visszafogta magát, mert Marks kérdezősködne, és még nem felkészülve a válaszadásra. Inkább így szólt: - A te ötleted volt, hogy Soraya cserkéssze be Arkagyint? - Nem, Willardé. - Mennyi időbe tellett neki, amíg ezt kiötlötte? - Egy napba, azután, hogy beszerveztem Sorayát. - Tehát lehet, hogy már kész volt a terve, amikor megkért léged, hogy szervezd be. Marks vállat vont, mintha nem értené, hogy mit számít ez. Bourne-nak azonban nagyon is számított. Összeállt a fejében, hogy gondolkodott Willard. Megállt benne az ütő. Mi van, ha nem Soraya volt az első nő, akit a Treadstone beszervezett, hogy tartsa szemmel első végzősét? Mi van, ha Tracy is a Treadstone-nak dolgozott? Minden egybevág. Tracynek nem lehetett más oka arra, hogy hazudjon, és szándékosan kiszolgáltassa magát Arkagyinnak. Az volt a célja hogy Arkagyin bízza meg feladatokkal, tartsa a közelében - így tudott információkat továbbítani a hollétéről és üzleti vállalkozásairól. Briliáns terv. Mindaddig működött is, amíg Kartúmban meg nem ölték Tracyt. Akkor Arkagyin megint eltűnt, és Willardnak kellett találnia valamit, hogy visszaállítsa a kapcsolatot. Ezért a Treadstone bevált módszeréhez folyamodott; Arkagyin úgy váltogatta a nőket, mint más az alsónadrágot; a nőit gyanúsítaná utoljára azzal, hogy kémkednek utána. - Lefogadom, hogy Soraya megtalálta. - Most vele van Sonorában, és tudja, mi a teendője - mondta Marks. - Szerinted el tudja vinni Tineghirbe? - Nem - felelte Bourne. - De én igen. - Hogyan? Bourne mosolygott. Eszébe jutott a bejegyzés Perlis naptárában. - El kell küldenem Sorayának az információt: tudni fogja, mihez kezdjen vele. London külvárosában jártak. Bourne a következő kijáratnál lehajtott a sztrádáról, és lehúzódott egy mellékutcába. Marks odaadta neki a PDA-ját és megmondta Soraya számát. Bourne beütötte a számot, majd megnyomta az SMS-gombot, megírta és elküldte az üzenetet. Visszaadta Marksnak a PDA-t, és vezetett tovább.

- Nem tudom, hogy alakult így - szólalt meg -, de a Severus Domna irányítja Willardot és a Treadstone-t. - Miből gondolod? - Dzsalal Esszai berber. A Magas-Atlasz hegységből való. - Ouarzazate. Tehát Willard Esszaitól vagy a Severus Domnától kapja az utasításokat? - Én a Severus Domnára tippelek. Kétlem, hogy Esszainak lenne akkora hatalma, hogy rá tudja venni az igazságügyet Liss őrizetbe vételére. - Mert Esszai szakított a Severus Domnával, ugye? Bourne bólintott. - Amitől a helyzet csak sokkal érdekesebb. - Balra fordult, azután jobbra, be egy hangulatos kis utcába, melyet fehérre festett, György korabeli sorházak szegélyeztek. Egy skót terrier vezette gazdáját a járdán, pórázon, minden lépcsőt végigszimatolva. - Nem sűrűn fordul elő, hogy az ellenségeim egymás torkának esnek. - Gondolom, bármilyen veszélyes, elmész Tineghirbe. Nem lehetett könnyű döntés. - Neked is meg kell hoznod a magad döntését – jegyezte meg Bourne. - Ha ebben az iparban akarsz maradni Peter, vissza kell térned Washingtonba, és ügyelned kell Willardra. Különben így vagy úgy, de elpusztít téged is és Sorayát is.

24. Frederick Willard tudott a Fehér Lovagok Szalonjáról. Egy ideje már tudott róla, azóta, hogy nekikezdett összeállítani a dossziét Halliday védelmi miniszterről. Bud Halliday öntelt volt, mint sok más, magas státusba jutott ember. Ez időnként a bukásukat okozza, mert annyira hozzászoknak a hatalomhoz, hogy a törvény felett állónak képzelik magukat. Willard a tanúja volt, amikor Halliday azzal a közel-keleti úriemberrel találkozott, akit utóbb Dzsalal Esszaiként azonosított. A birtokában volt ennek az információnak, amikor Benjamin El-Ariannal találkozott. Azt nem tudta, hogy El-Arian tude a kapcsolatról, mindenesetre nem állt szándékában elmondani neki. Bizonyos értesüléseket csak a megfelelő személlyel ajánlatos megosztani. És az a személy most megjelent; pontosan, oldalán testőrével, mint egy római császár. M. Erről Danziger becsusszant Willarddal szemben az ódivatú, műbőr huzatú foltokkal tarkított padra. - Micsoda ócska hely - jelentette ki. Legszívesebben egy ujjal se ért volna semmihez. Lecsúszott, mióta elhagyott bennünket. A Washingtont Virginiával összekötő autópálya mellett, egy ócska grillbárban ültek a középkorú alkoholisták között. A helyiség savanyú sör és több hónapos sütőolaj szagától bűzlött; képtelenség lett volna megmondani, milyen színűre festették egykor a falait. Egy régi wurlitzer Willie Nelson és John Mellencamp számait játszotta, de senki sem táncolt vagy egyáltalán figyelt rá. Willard összedörzsölte a két kezét. - Mit rendelhetek magának? - Gyerünk innen! - mondta Danziger. Próbált nem túl mélyeket lélegezni. - Minél előbb, annál jobb. - Senki, akit ismerünk, vagy aki bennünket felismerne, nem jönne egy mérföldnél közelebb ehhez a pöcegödörhöz - jegyezte meg Willard. - El tud képzelni ennél jobb helyet a találkozásunkhoz? Danziger barátságtalan képet vágott. - Mondja már, mit akar, ember! - Van magának egy problémája - kezdte Willard minden további bevezető nélkül. - Rengeteg problémám van, de ezek nem tartoznak magára. - Ne hamarkodja el. - Figyeljen ide, maga kikerült a CIA-tól, ami azt jelenti, hogy maga egy senki. Azért egyeztem bele ebbe a találkozóba, mert úgy érzem, tartozom ennyivel a múltbeli szolgálataiért. De most már látom, hogy csak az időmet pocsékolom. Willard nyugodt maradt, és nem hagyta magát eltéríteni. - Ez a probléma a főnökével kapcsolatos. Danziger hátradőlt, mintha próbálna olyan távol kerülni Willardtól, amennyire csak az ülés engedi. Willard széttárta a kezét. - Hajlandó meghallgatni? Ha nem, nyugodtan elmehet. - Ki vele! - Bud Halliday, mondjuk így, meg nem engedett kapcsolatban van egy Dzsalal Esszai nevű emberrel. Danziger felfortyant. - Zsarolni próbál...? - Nyugi. A kapcsolatuk szigorúan üzleti. - És mi közöm hozzá? - Sok - mondta Willard. - Esszai veszélyes rá, és magára nézve is. Tagja egy Severus Domna néven ismert csoportnak. - Sosem hallottam róla. - Kevesen hallottak. De valaki a Severus Domnából vette rá az igazságügyet, hogy nézzen utána még egyszer Oliver Lissnek, és kasztlizzák be, amíg folyik a vizsgálat. Egy részeg duettet énekelt Connie Francisszel. Danziger egyik gorillája odament hozzá, és elhallgattatta. Danziger a homlokát ráncolta. - Azt mondja, hogy az Egyesült Államok kormánya parancsokat fogad el ettől a… Ez a Severus Domna muszlim szervezet? - A Severus Domnának gyakorlatilag a világ minden táján vannak tagjai. - Keresztények és muszlimok? - És feltehetően zsidók, hinduk, dzsainok, buddhisták, mindenféle vallásúak. Danziger felhorkant. - Nevetséges! Képtelenség. Különböző vallásúak még abban se tudnak megállapodni, hogy a hét melyik napján találkozzanak, hát még együtt dolgozni egy nemzetközi szervezetben! És miért tennék? Mindössze annyit tudok, hogy céljaik nem egyeznek meg a mi céljainkkal. Danziger mintha megsértődött volna. - A mi céljaink? Maga most egy civil. - A szót szándékosan bántó hangsúllyal ejtette ki. A Treadstone vezetőjét aligha minősíthetjük civilnek - jegyezte meg Willard. - Treadstone, mi? Helyesebb volna Headstone14-nak nevezni. - Danziger rekedten fölnevetett. – Maga és a Headstone nekem semmit sem jelent. A találkozónak vége. Ahogy kezdett feltápászkodni, Willard kijátszotta az aduját. - Egy nemzetközi csoporttal kooperálni árulás, ami halállal is büntethető. Képzelje el azt a szégyent, ha elél addig. 14

Lefordíthatatlan szójáték: a treadstone kőből készült lépcsőfokot jelent, a headstone pedig sírkövet.

- Ez meg mit jelentsen? - Képzelje el magát egy Bud Halliday nélküli világban. Danziger várt. Először, mióta belépett, bizonytalannak látszott. - Mondja, igazgató úr - folytatta Willard -, miért vesztegetném az időmet képtelenségekre? Mit nyerhetnék vele? Danziger visszaereszkedett a helyére. - És azzal mit nyer, hogy ezzel a tündérmesével etet? - Ha maga szerint tündérmese, akkor semmit nem értett meg… - Megmondom őszintén, nem tudom, mit gondoljak - felelte Danziger. - De kész vagyok figyelni. - Mindössze ennyit kérek - mondta Willard, De persze nem érte be ennyivel. Sokkal többet akart Danzigertől, és tudta, hogy meg is fogja kapni. Visszafelé tartottak az irodába. Karpov hirtelen odaszólt a sofőrnek, hogy húzódjon félre. Kiszállt és a magas fűben összegörnyedve hányt. Nem mintha nem ölt volna már embert. Ellenkezőleg, sok bűnözőt lelőtt. A helyzettől fordult föl a gyomra, amibe került. Mintha elevenen egy koporsóba zárták volna. De kell lennie kiútnak, töprengett. Szerencsétlenségére Imov elnök és Viktor Cserkaszov közé keveredett! Imovval mindenkinek meg kellett küzdenie, aki feljebb akar jutni, de ő most Cserkaszov lekötelezettjévé vált. És biztosra vette, hogy előbb-utóbb kér majd tőle egy olyan szívességet, amitől égnek áll a haja. A jövőben pedig egyre többet és többet, míg annyi nem lesz belőlük, hogy felmorzsolják őt. Okos, okos Cserkaszov. Megadta neki, amit akart, ezzel megtalálta az egyetlen utat, ami hozzá, a megvesztegethetetlen Karpovhoz vezet. Neki már csak menetelnie kell előre, mint a jó orosz katonának - az egyre dagadó szennytengerben. Azt mondogatta magának, hogy mindez jó ügyért történik: hogy megszabaduljanak Maszlovtól és Kazanszkajától. Ez minden kellemetlenséget megér. De ez olyan, mintha azt mondaná:„parancsra tettem”. És ez ugyanúgy nyomasztotta. Gyilkos hangulatban ült vissza a kocsiba, agyában egymást kergették a gondolatok. Öt perccel később sofőrje eltévesztett egy kanyart. - Álljon meg! - utasította Karpov. - Itt? - Itt. A sofőr a visszapillantó tükörben nézte. - Jönnek mögöttünk... - Tegye, amit mondtam! A sofőr megállította az autót. Karpov kiszállt, kinyitotta a sofőr felőli ajtót, és kirángatta a férfit a volán mögül. Nem törődve a mögöttük jövők dudálásával, beleverte a fejét a kocsi oldalába. A férfi térdre esett, Karpov pedig úgy rúgta állon, hogy a fogai kiröpültek a szájából. Aztán még többször belerúgott, ahogy a járdán feküdt, majd beült a volán mögé, bevágta az ajtót, és elhajtott. Amerikába kellett volna születnem, gondolta. De szerette Oroszországot. Kár, hogy Oroszország nem szerette őt viszont. Oroszország kegyetlen, szívtelen szerető. Amerikába kellett volna születnem. Kitalált rá egy dallamot, és ezt dudorászta magában, akár egy altatódalt. Ettől valamelyest jobban érezte magát. Arra összpontosított, hogyan számol le Maszlovval és hogyan szervezi át az FSZB-2-t, ha Imov kinevezi igazgatóvá. Az első hivatalos teendője azonban elintézni a három téglát az FSZB-2-nél, akiknek már tudta a nevét Bukintól. Leparkolta az autót a tizenkilencedik századi épület előtt, melyben az FSZB-2 székelt, és felszaladt a lépcsőn. Tudta, melyik igazgatóságokon dolgoznak. A liftben elővette a pisztolyát. Ahogy felért, kiparancsolta az irodájából az első árulót. Amikor ellenszegült, meglóbálta az arca előtt a pisztolyt. A dolgozók kíváncsian bújtak elő irodáikból, a titkárnők és asszisztensek felkapták a fejüket agyzsibbasztó papírmunkájukból, hogy figyelemmel kövessék a jelenetet. Kisebbfajta tömeg verődött össze körülöttük, ami Karpovnak éppen kapóra jött. Az első árulót maga után vonszolva belépett a második irodájába. Az éppen telefonált, háttal az ajtónak. Amikor visszafordult, Karpov fejbe lőtte. Mire az áldozat a padlóra zuhant, vérével és agyvelejével terítve be a szobát, túsza már magán kívül volt a félelemtől. A szobába özönlő megdöbbent kollégái szeme láttára Karpov fényképezni kezdte a mobiltelefonjával. Majd átfurakodott az izgatott tömegen, és a félelemtől reszkető férfit felterelte a következő állomásukhoz, egy emelettel feljebb. Mire megjelentek, már híre ment, mi történt. Néma tömeg fogadta őket. Amint Karpov a harmadik tégla irodája felé vonszolta emberét, Lemtov ezredes lépett ki az ácsorgók közül. - Karpov ezredes! - kiáltotta. - Mit jelentsen ez? - Tűnjön az utamból, ezredes! Nem mondom kétszer. - Kicsoda maga, hogy... - Imov bízott meg - felelte Karpov. - Hívja fel az irodáját, ha nem hiszi. De még jobb, ha magát Cserkaszovot hívja - vetette oda, azzal félrelökte az ezredest. Dakajev, a harmadik célpontja nem volt az irodájában. Karpov éppen hívni akarta a biztonságiakat, amikor egy rémült titkárnő kibökte, hogy a főnök értekezleten ül. A tanácsterembe vezette. Karpov a foglyát is vitte. Odabent tizenketten ültek egy asztal körül, az elnöklő Dakajev az asztalfőn foglalt helyet. Egy igazgatóság főnökeként értékesebb, mint halva, futott át Karpov agyán. Karpov nekilökte a magával hurcolt férfit az asztalnak. Mindenki riadtan tolta hátra a székét, amilyen messze csak tudta, Dakajev azonban mozdulatlanul ült, kezét összekulcsolva maga előtt az asztalon. Ellentétben Lemtov ezredessel, nem látszott dühösnek, még csak zavartnak sem. Karpovnak az volt a benyomása, a férfi tökéletesen tisztában van vele, mi történik. Össze fogja zavarni. Karpov végigrángatta a túszát az asztal mellett, lesöpörve róla a papírokat, tollakat, vizespoharakat, mígnem Dakajev elé értek. Akkor a szemébe nézve a tarkójához nyomta pisztolya csövét. Kérem... - nyöszörgött a fogoly. Nadrágszárát elöntötte a nedvesség, alatta egy tócsa jelent meg a padlón. Karpov meghúzta a ravaszt. A férfi feje nekicsapódott az asztalnak, visszapattant, majd megállapodott a tócsányi vér köze-

pén, melyből jócskán fröccsent Dakajev öltönyére és frissen borotvált arcára is. Karpov intett a pisztolyával. - Álljon fel! Dakajev felállt. - Engem is le fog lőni? - Lehetséges. - Karpov megragadta Dakajevet a nyakkendőjénél fogva. - Ez teljes mértékben magától függ. - Értem - mondta Dakajev. - Élni akarok a mentelmi jogommal. - Mentelmi jog? Leszarom a mentelmi jogát Karpov a pisztoly csövével oldalról fejbe vágta Dakajevet. Az oldalra tántorodott, feldöntve egy, a székében dermedten ülő irodistát. Karpov a férfi fölé hajolt, aki félig összekuporodva feküdt a fal mellett. - Mindent elmond nekem a kapcsolatairól. Neveket, helyeket, dátumokat, minden kibaszott apróságot, aztán majd eldöntöm, mi legyen magával. Felrángatta. - Maguk meg tűnjenek a dolgukra! – förmedt rá a többiekre. Kint a folyosón néma csend fogadta. Mindenki mozdulatlanul állt, még levegőt venni is féltek. Lemtov ezredes kerülte a tekintetét, amikor a vérző Dakajevet a liftekhez vezette. Az épület legalsó szintjére tartottak, ahol az őrizetesek celláit kialakították, egyenesen a csupasz sziklába vájva. A levegő olyan hideg és nyirkos volt, hogy az őrök nagykabátot és fülvédős szőrmesapkát viseltek, mint télen. Karpov hátracipelte Dakajevet a legutolsó cellába. A szűk helyiségben egy vaságy állt a nyersbeton padlóhoz erősítve, egy ipari méretű, rozsdamentes acélból készült mosdó és egy ugyanilyen anyagból készült vécé. Az egyik falból egy lehajtható székszerűség állt ki, rajta egy vékony párnával. Alatta egy lefolyót vágtak padlóba. - A szakma kellékei - jegyezte meg Karpov, ahogy Dakajevet a székbe lökte. - Elismerem, a stílusom hagy maga után némi kívánnivalót, de szerintem ez magát nem nagyon érdekli. - Erre az egészre nincs szükség - mondta Dakajev. - Senki mellett nem köteleztem el magam. Elmondok magának mindent, amit tudni akar. - Efelől nincs kétségem. - Karpov vizet engedett a mosdóba. - De egy magát valamilyen csoporthoz tartozónak valló, mégis el nem kötelezett embernek aligha lehet elhinni, hogy az igazságot fogja mondani, méghozzá önként. - De én…. Karpov Dakajev szájába dugta a pisztoly csövét. - Hallgasson ide, szabadgondolkodó barátom. Az embernek, ha nem kötelezi el magát valami vagy valaki mellett, fölösleges élnie. Mielőtt meghallgatom a vallomását, meg kell tanítanom magát arra, milyen értékes dolog kötődni valahová. Ha innen távozik – hacsak nem lábbal előre megy ki -, maga hűséges tagja lesz az FSZB-2-nek. Soha többet nem lesznek képesek az olyanok, mint Dmitrij Maszlov, megkísérteni magát. Megvesztegethetetlenné válik. Karpov kirugdosta foglyát a székből, és a mosdóhoz cibálta, amely addigra megtelt jéghideg vízzel. Megragadta a gallérjánál. - Kezdjük hát! - mondta, azzal lenyomta a fejét a víz alá. Arkagyin feltűnően sokat táncolt Moirával. Azért csinálja, hogy engem féltékennyé tegyen, gondolta Soraya. Puerto Peñasco egyik egész éjjel nyitva tartó cantinájában múlatták az időt. A helyiség zsúfolásig megtelt a közeli maquiladorában dolgozó munkásokkal, a wurlitzerből szomorkás ranchera bömbölt. Soraya egy bögre feketekávét szorongatva nézte őket. Arkagyin remekül táncolt. Aztán a nő elővette PDA-ját, és a Peter Markstól érkezett üzeneteket tanulmányozta. Az utolsó utasításokat tartalmazott arra vonatkozóan, hogyan csalja el Arkagyint Tineghirbe. Mi ez az egész? Mikor meglátta a hajón Moirát, csak a profizmusa mentette meg attól, hogy elárulja megdöbbenését.. Abban a pillanatban, amikor felmászott a jachtra, úgy érezte magát, mintha kihúzták volna a lába alól a talajt. A terve dugába dőlt, innentől fogócskázni kényszerült, és az ideje is egyre fogyott. Ezért minden apróságra fokozott figyelmet fordított, hogy kiderítse, Moira valójában miért van itt. Megjegyzett minden szót, ami Moira és Arkagyin között elhangzott, de még a hanglejtésüket is megfigyelte. Mit akar Moira Arkagyintól? Biztos, hogy ő is átvágja éppen, de hogyan? Odakint különösen sötét volt az éjszaka, a felhős égen alig látszottak a csillagok. A cantinában sör- és testszag terjengett. A munkások gyűrűjében Soraya úgy érezte, reményvesztett emberek veszik körül, kétségbeesetten próbálnak nem gondolni a holnapra. Szeretett volna legalább néhány szót váltani Moirával, de félt, hogy Arkagyin észrevenné. Minden bizonnyal az is felkeltené a gyanakvását, ha egyszerre mennének ki a mosdóba. Moira telefonszámát nem tudta, így SMS-t sem írhatott neki. Marad tehát az, hogy beszélgetésükbe szövik bele egymásnak szánt, üzeneteiket. Egyeztetniük kell, nehogy keresztülhúzzák egymás terveit. Arkagyinról és Moiráról szakadt a víz, amikor visszaültek az asztalhoz. Arkagyin sört rendelt magának és Moirának, Sorayának pedig kért még egy kávét. Sorayának úgy tűnt, rendkívül élvezi, hogy két nővel van. - Moira - kérdezte Soraya -, a Közel-Kelettel is foglalkozol, vagy csak Amerikával? - Mexikó, Kolumbia, Bolívia és bizonyos mértékig Brazília a területen. - És egyedül dolgozol? - Van egy cégem, de most különleges küldetésben vagyok. Berengária Morenónak dolgozom. - Az állával felé bökött. - És te? - Saját cégem van, de egy nagyobb társaság rám telepedett, és erőszakkal át akarja venni. - Egy multinacionális cég? - Tisztán amerikai. Moira bólintott. - Export-import, azt mondtad, ugye? Soraya tett még egy kis cukrot a kávéjába. - Úgy van. - Ha tartasz az erőszakos ajánlatoktól, segítségedre lehetek az ...izé, szakértelmemmel.

- Köszönöm, de nem élek vele. - Soraya belekortyolt a kávéba, majd visszatette a csészét a csészealjra. - Megvannak a magam emberei. - Hogy hívják a gondolatot egy nő fejében? Arkagyin hirtelen előrehajolt, és a két nőre nézett. - Turistának! - Úgy kacagott, hogy majdnem félrenyelte a sört. Aztán a nők sötét tekintetét látva így szólt: - A francba is, hölgyek, azért vagyunk itt, hogy mulassunk, nem azért, hogy az üzletről beszéljünk! Moira ránézett. - Mit kap, ha egy oroszt egy vietnamival keresztez? Egy autótolvajt, aki nem tud vezetni. Soraya nevetett. Arkagyin is elmosolyodott. - Van még valami a tarsolyában? - Nézzük csak! - Moira az asztalon dobolt az ujjával. - Két orosz és egy mexikói ülnek az autóban. Ki vezet? A rendőr. Arkagyin nevetett, és megrázta a mutatóujját Moira orra előtt. - Honnan szedi ezeket a vicceket? - A börtönből - felelte Moira. – Roberto Corellos igencsak szeret az oroszok rovására viccelődni. - Ideje tequilára váltani - szólt Arkagyin, és intett a pincérnek. - Hozzon egy üveggel! - mondta az odalépő fiatal nőnek. Valami finomat. Reposado vagy añejo jó lesz. A wurlitzer egy újabb ranchera helyett a Huszonnégy óra Tulsából című dalt kezdte játszani. Gene Pitney magas énekhangja túlharsogta a részeg törzsvendégek nevetését és kiáltozását. Ahogy közeledett a reggel, a vendégsereg lassan kicserélődött. Az éjszaki lepkék elszállingóztak, a helyükre megérkeztek a maquiladorából az újabb munkások, akiknek lejárt az éjszakai műszakjuk. Kevesebben tértek be, mint a nappali után - sokan közülük inkább hazabotorkáltak, és le sem vetkőztek, úgy zuhantak ágyba. Mielőtt az asztalra került volna a tequila, Arkagyin elkapta Moira kezét, és újra a táncparkettre penderültek, ahol egész éjszaka először volt talpalatnyinál nagyobb hely. Ahogy a Burt Bacharach-melódiára ringatóztak, közel húzta magához. - Magának aztán felvágták a nyelvét - mondta, ördögien vigyorogva a nőre. Megpörgette Moirát. – Csak az idejét vesztegeti Dél-Amerikában. Nekem kellene dolgoznia! - Mielőtt megrendezem Corellos meggyilkolását? - Legyen az az utolsó megbízatása. - Orrát belefúrta a nyakába, és mélyen beszívta az illatát. Hogyan fogja csinálni? - Azt mondta, ne beszéljünk az üzletről. - Csak egy egészen kicsit. Utána mulatunk. Esküszöm. - Corellos a nők rabja. És kapcsolatban állok a szállítójával. Ugyan mikor sebezhetőbb egy férfi, mint szex után? Kerítek valakit, aki jól bánik a késsel. Arkagyin magához húzta Moira csípőjét. - Ezt tetszik. Kezdjen neki azonnal. - És mit kapok jutalmul? Arkagyin belecsókolt a nyakába. - Bármit megadok, amit csak akar. - Akkor állok rendelkezésére. Karpov még mindig Dmitrij Maszlov beépített emberének jobb belátásra térítésével foglalkozott, amikor megcsörrent a mobiltelefonja. Mivel éppen Dakajev fejét lógatta a mosdóba, nem vette fel. Azonban tíz perccel később, amikor Dakajevet visszaültette a rozsdamentes acélból készült székbe, hogy teaszünetet tartson, a telefon ismét megszólalt. - Jason! - bődült el Karpov. - De örülök, hogy hallom a hangod! - Ráérsz egy kicsit? - kérdezte Bourne. Karpov odapillantott Dakajevre. A férfi összeroskadva, mellére ejtett állal ült, és alig volt ember formája. Helyes, gondolta Karpov. Nem lehet újat építeni anélkül, hogy le ne bontanánk a régit. - Neked mindig ráérek. Mit tehetek érted? - Feltételezem, hogy ismered Dmitrij Maszlov helyettesét, Vjacseszlav Ozerovot. - Jól gondolod. - Mit gondolsz, megtalálod a módját, hogy eljuttasd egy bizonyos helyre? - Ha az a hely a pokol, akkor igen. Bourne felnevetett. - Nem ennyire végleges megoldásra gondoltam. Csak egy helyre, mondjuk, Marokkóban. Karpov belekortyolt a teájába. Még nem találta elég édesnek. - Szabad megkérdeznem, mit akarsz kezdeni Ozerovval Marokkóban? - Ő lesz a csali, Borisz. Arkagyint akarom elkapni. Karpov az alkujára gondolt Arkagyinnal, amelyet Sonorában kötöttek. Hozzáírta a névsorban Imov elnök és Viktor Cserkaszov nevéhez. Arkagyinnak ígérte Ozerovot, de le van szarva. Túl öreg és elvetemült vagyok ahhoz, hogy ilyen sok mindennel tartozzak ilyen veszedelmes embereknek, gondolta. Aztán odanézett Dakajevre. A férfi révén eljuthat Dmitrij Maszlovhoz, és így Vjacseszlav Ozerovhoz. Azok után, amiken éppen keresztülment, nem kételkedett benne, hogy a fogoly kapva kap a lehetőségen, hogy megtegye, amit Karpov kér tőle. - Csak mondd, mit tegyek. - Karpov, miközben figyelmesen hallgatta, elégedetten mosolygott. Amikor Bourne végül befejezte, kuncogott egyet. - Jason, barátom, mit meg nem adnék, ha a helyedben lehetnék! Napkelte után fürdeni indultak, hogy egy kicsit lehűtsék magukat. Arkagyin kölcsönadott Moirának és Sorayának egy-egy túlméretezett pólót, ő pedig egy térdig érő szörfösnadrágot húzott fel. Felsőtestét és a lábát számos tetoválás díszítette, ame-

lyek - ha valaki tudta értelmezni az ábrákat - a gruppirovkában befutott karrierjének állomásaira utaltak. Hármasban gázoltak bele a vízbe, neki- nekiszaladva a hullámoknak. Az ég rózsaszínből lassacskán vajszínűvé halványult. A fejük felett sirályok köröztek, a bokájuk körül apró halak úszkáltak. Olyan felszabadultan viháncoltak, akár a gyerekek. Egy idő után Moira furcsának találta, hogy Arkagyin továbbra is kagylókkal dobálózott ahelyett, hogy a vizes pólón át kirajzolódó mellét bámulná - különösen azután, ahogy a cantinában táncolt vele. Elég keveset sikerült megtudnia Soraya küldetéséről a beszélgetésből, amit Arkagyin nőgyűlölő viccével félbeszakított. Míg Arkagyin kagylók után kutatott, Soraya után indult, hátha egy percre négyszemközt maradhatnak. Rávetette magát a közelgő hullámra, és úszni kezdett vele arrafelé, ahol Soraya a hátán fekve lebegett vízen. De hirtelen valami elkapta a bokáját, és visszafele húzta. Maga mögé nézett. Arkagyin szorosan tartotta. Tenyerét a mellkasára nyomva megpróbálta ellökni a férfit, de az csak még közelebb húzta magához. - Mit képzel, mit művel? Arkagyin azonnal elengedte. - Elég volt - jelentette ki. - Éhes vagyok. Moira megfordult, és odaúszott az épp alámerülő Sorayához. - Megyünk reggelizni! - szólt oda neki. A két nő, a nyomukban Arkagyinnal, kitrappolt a vízből. Elérték az árapály vonalát, előttük homokdombok terültek el. Arkagyin lehajolt egy kagylóhéjért, majd fölegyenesedve Moira térdhajlatába vágta.

25. Az oxfordshire-i Whitney Oxfordtól tizenkét mérföldre, a Windrush folyó mellett feküdt. A település mesebeli falu benyomását keltette, mintha hobbitok és orkok laknák. Bourne egy bérautóval utazott. Hűvös, száraz idő volt, a tovaúszó felhők közül néha kikandikált a nap. Nem hazudott Peter Marsnak, elhatározta, hogy elutazik Tineghirbe. De előtte valamit még el kellett intéznie. Basil Bayswater egy zsúptetős házban lakott, amely kerek ablakaival szintén mintha egy Tolkien regényből került volna oda. A bejárathoz vezető, fehér murvával felszórt kocsibejáró mellett virágágyások pompáztak. Bourne megragadta a vastag, fából készült ajtón az elbődülő oroszlánfejet ábrázoló rézkopogtatót. A vártnál jóval fiatalabb ember nyitott ajtót. - Tessék, miben segíthetek? – Hosszú haját egyenesen hátrafésülte széles homlokából, sötét szeme, és erős álla, értelmes tekintete volt. - Basil Bayswatert keresem – mondta Bourne. - Én vagyok az. - Azt nem hinném - jelentette ki Bourne. - Ó, nyilván Basil Bayswater professzorra gondol. Sajnos az apám három éve elhunyt. *** Moira felüvöltött, ahogy a vére szétáradt a vízben. A kagyló héja szétvágta a térdében az inakat. Arkagyin elkapta, amikor oldalra dőlt. - Istenem - kiáltott fel Soraya -, mit művelt?! Moira kétrét görnyedve ordított, a lábát markolászta. Arkagyin nem törődött Sorayával. Moirára villantotta a fogsorát. - Azt hiszi, nem ismertem fel magát? Moirán jeges rémület lett úrrá. - Mire gondol? Láttam magát Balin. Bourne-nal volt. Moirában felidéződött az emlék: Tenganan falun át menekültek. Bourne-t ott lőtte le az erdőben rejtőző orvlövész. Tágra nyílt a szeme. - Igen, én voltam az. - Arkagyin nevetett, feldobta, majd elkapta a véres kagylót. - Bourne-nal volt. Maga a szeretője. És a sors most ide vezérelte, hozzám. Soraya dühös és rémült volt. - Mi a fene történik itt? - Ezt akarjuk kideríteni. - Arkagyin feléje fordult. – Ez Janon Bourne szeretője. De maguk ketten talán ismerik is egymást. Soraya minden akaraterejét összeszedte, hogy ne mutassa ki kétségbeesését. - Nem tudom, miről beszél. - Rendben, akkor elmagyarázom. Sosem voltam vevő a meséjére, de nem akartam elengedni, amíg ki nem derítem, igazából mit akar. Erős a gyanúm, hogy Willard küldte magát. Egyszer már át akart ejteni egy Tracy Atherton nevű nővel. Azért küldte, hogy tartson szemmel, jelentsen az üzleti tevékenységemről. És működött. De mire ezt kiderítettem, a nő halott volt. Magát azonban már az elején kiszúrtam, mert Willard a szokások rabja, ragaszkodik a bevált megoldásokhoz. - Eressze el! - mondta Soraya, aki minden múló pillanattal egyre jobban félt. - Megtehetném - mondta Arkagyin. - Akár életben is hagyhatom. De ez teljes mértékben magától függ. Soraya odament, és elhúzta tőle Moirát. Gyöngéden, lassan leültette a földre. Aztán lehúzta nedves pólóját, rátekerte Moira bal combjára, és amilyen szorosan csak tudta, megkötötte. Mire végzett, Moira a sokktól és a fájdalomtól elájult. - Magát akarom - folytatta Arkagyin. Maga az, aki Kartúmról beszél, maga akar engem odavinni. Maga elmondja, kicsoda és mit tud, én pedig fontolóra veszem, hogy enyhítsek Moira büntetésén. - El kell vinnünk a legközelebbi kórházba. - mondta Soraya. - Ezt a sebet mielőbb ki kell tisztítani és fertőtleníteni kell. - Ez megint csak magán múlik! – Arkagyin széttárta a karját. Soraya lepillantott Moira sebére. Jóságos isten, fog-e még valaha normálisan járni? Tudta, hogy minél később kerül hozzáértő sebész keze közé, annál kevesebb az esélye. Látott már elvágott inakat. Nem könnyű rendbe hozni, és ki tudja, milyen súlyosan sérültek az idegek. Sóhajtott. - Mit akar tudni? - Kezdetnek azt, hogy ki maga. - Soraya Moore. - Az a Soraya Moore, a Typhon igazgatója? - Már nem. - Megsimogatta Moira nedves haját. Willard újjáalakította a Treadstone-t. - Nem csoda, ha szemmel akar tartani engem, Egyéb mondanivalója is van? Sok minden - felelte Soraya. - Útközben a kórházhoz mindent elmondok. Arkagyin elnézett a nő feje fölött. - Most mesélje el. - Akkor akár itt rögtön megölhet mindkettőnket. Arkagyin káromkodva, de végül engedett a követelésnek. A karjába kapta Moirát, és visszavitte a kolostorba. Míg befektette az autó hátsó ülésére, Soraya bement, hogy felvegyen egy inget. Amikor a férfi rátalált, Arkagyin íróasztalán kutatott. - Bassza meg! - kiáltott fel Arkagyin, és elkapva Soraya csuklóját, kirángatta a szobából.

Szinte behajította a vezető melletti ülésre. - Meg tudnám ölni - mondta. Aztán megkerülte az autót, beült a volán mögé, és indított. - Igaza volt - mondta Soraya, miközben áthajtottak Puerto Peñasco külvárosán. - Willard azt akarta, hogy kerüljek közel magához, jelentsek a hollétéről, és az üzleti dolgairól. - Soraya hátra mászott, hogy tartsa Moira lábát. - És? Érzem, hogy van még valami. - Van - erősítette meg Soraya. Tudta, hogy amit most mond, tökéletesen kell előadnia. Többé nem vette olyan biztosra, hogy képes túljárni a férfi eszén, de ezt még meg kellett próbálnia. - Willard érdeklődését felkeltette egy férfi, akit meggyőződésem szerint maga ismer, mert Maszlovnak dolgozik. Vjacseszlav Ozerov a neve. Arkagyin úgy szorította a volánt, hogy belefehéredett a kézfeje, de a hangja közönyös maradt. - Miért érdekelné Willardot Ozerov? - Fogalmam sincs róla - mondta Soraya. Ez legalább igaz volt. - De azt tudom, hogy tegnap a Treadstone egyik ügynöke Marrákesben azonosította Ozerovot. Követte az Atlasz hegységbe, Tineghirbe. Megérkeztek a Santa Fe Generálhoz, a Morus Avenue-ra. De Arkagyin nem szállt ki az autóból! - Mit keresett Ozerov Tineghirben? - Egy gyűrűt. Arkagyin a fejét rázta. - Beszéljen világosan. - Ez a különleges gyűrű valamilyen módon megnyit egy rejtett fájlt egy laptop merevlemezén. Arkagyinra nézett. - Én sem értem. – Ezeket az információkat a Peter Markstól kapott legutóbbi üzenet tartalmazta. Kinyitotta az ajtót. – Bevihetnénk Moirát a sürgősségi osztályra? Arkagyin kiszállt a kocsiból, és becsapta az ajtó. - Ennél többet tud. - Elmondtam mindent. A férfi belebámult Soraya arcába. - Látja, mi történik azokkal, akik baszakodnak velem. - - Én nem baszakodom magával - felelt Soraya. - Elárultam a megbízómat, mit akar még tőlem? - Mindent. Mindent tudni akarok. Besiettek Moirával a sürgősségi osztályra. Amíg a személyzet nekifogott az ellátásának, és vért vettek tőle, Soraya megtudakolta a legjobb sonorai idegsebész nevét. Jól beszélte a spanyolt, ráadásul latinos külseje volt, így megnyíltak előtte az ajtók. Amikor megkapta a sebész otthoni telefonszámát, azonnal tárcsázta. Az asszisztensét, aki le akarta rázni, megfenyegette, hogy megkeresi, és kitekeri a nyakát, majd leírta a sebésznek Moira sérülését, és elmondta, hol vannak. A férfi kétezer amerikai dollárt kért készpénzben, hogy azonnal induljon. - Gyerünk! - mondta Arkagyín, amint Soraya letette. - Nem hagyom itt Moirát. - Üzleti ügyeket kell még megbeszélnünk. - Akkor beszéljük meg itt. - Majd a kolostorban. - Nem fogok kefélni magával - jelentette ki Soraya. - Hála istennek! Ki akar egy skorpióval kefélni? Soraya aggodalma és kétségbeesése ellenére, elnevette magát. Elment, hogy vegyen egy kávét. A férfi követte. *** Bourne olyan gyorsan hajtott, amennyire csak lehetett anélkül, hogy felkeltené a rendőrség figyelmét. A város pont olyan volt, mint amikor két alkalommal is itt járt, csöndes utcáival, a furcsa kis üzletekkel s teázókkal, a könyvesboltokkal. A helybeliek, akik általában az egész életüket itt élték le, szorgosan jártak a dolguk után. Olyan volt a hely, mintha az évszázadok nyomtalanul múltak volna el fölötte. Bourne nem messze onnan parkolt le, ahol Chrissie múltkor a Range Rovert hagyta, és felsétált az Ősi Dokumentumok Kutatóközpontjába. Liam Giles professzort pontosan úgy találta, ahogy legutóbbi látogatásukkor, az irodájában az íróasztala fölé hajolva. Amikor Bourne belépett, úgy pislogott fel rá, mintha nem ismerné meg. Bourne megállapította, hogy valóban nem Giles az. Egy hasonló testalkatú és korú férfi ült az asztal mögött. - Hol van Giles professzor? - Szabadságon - felelte a férfi. - Őt keresem. - Gondoltam. Megkérdezhetem, miért? - Hol van? A férfi ismét pislogott. - Elment. Bourne útközben átnézte Giles életrajzát, amit az oxfordi egyetem weboldalán talált. - A lányáról van szó. A férfi Giles íróasztala mögül érdeklődve tekintett rá. - Beteg? - Nem árulhatom el. Hol találom Giles professzort. - Nem hiszem, hogy... - Sürgős - mondta Bourne. - Élet-halál kérdése. - Szándékosan túloz, mi?

Bourne felmutatta a férfinak az igazolványt, amit az ütközés után emelt el egy mentőstől. - Komolyan beszélek. - Istenem... - A férfi arca elkomorult. Kifelé intett. - Pillanatnyilag a vécén van. A tegnap esti angolna-pástétom kikészítette. Nem csodálom. Az idegsebész fiatal volt, sötét bőrű, mint egy indián, zongoristákéra emlékeztető, hosszú, finom ujjakkal. Ám nem volt indián, annál inkább kőkemény üzletember, aki addig meg se moccant, amíg Soraya a kezébe nem nyomott egy köteg bankjegyet. Akkor otthagyta őket, konzultált a sürgősségi orvosokkal, akik ellátták Moirát, majd elsietett a műtő irányába. Soraya fel-alá járkált a folyosón. Pocsék ízű kávéja tíz perccel azután, hogy megitta, úgy marta a gyomrát, hogy rábólintott, amikor Arkagyin azt javasolta, egyenek valamit. Nem messze a kórháztól találtak egy éttermet. Rendeltek, majd amíg az ételre vártak, bár egymással szemben ültek, kerülték egymás tekintetét. Legalábbis Soraya Arkagyinét. - Láttam magát félmeztelenül - szólalt meg Arkagyin, - és tetszett, amit láttam. Soraya odanézett. - Csessze meg. - Ő az ellenségem. - A férfi Moirára utalt. - Miért ne tettem volna? Soraya kinézett az ablakon a számára ismeretlen utcára. Úgy érezte magát itt, akárha a Hold túlsó oldalán lenne. Megjött az étel. Arkagyin nekilátott. Soraya két agyonsminkelt és alulöltözött nőt figyelt az ablakból, amint munkába mentek. Latinok, akik számára még mindig meglepő mértékben közszemlére teszik a testüket. Tőle ez távol állt, valahol mégis együtt érzett velük. Meg tudta érteni, hogy nincs más reményük. Nemének átka volt ez az ősidők óta, és ez volt az egyik fő oka, hogy a titkosszolgálati munkát választotta. Ezen a pályán a nemi előítéletek dacára olyan körülményeket tudott teremteni maga körül, hogy érezte magát a bőrében. Most először más megvilágításban látta azokat a lányokat a feszes felsőjükben, és kurta szoknyájukban. Ez az öltözék tette lehetővé - és talán csakis ez -, hogy beilleszkedjenek abba kultúrába, amely aláértékelte és lebecsülte őket. - Ha Moira meghal, vagy nem fog tudni járni… - Kíméljen meg az üres fenyegetéseitől - mondta Arkagyin a hueros rancheros utolsó falatjait rágva. Ő se különb, gondolta Soraya. Azokban a körökben, melyekben a férfi mozog, ugyanígy alábecsülik, lenézik a nőket. Ez áll minden mögött, amit mond, vagy csinál. Nincs szíve, lelkiismeret-furdalása, nincs tudata, nincs lelke - semmije sincs, amitől ember. De ha nem emberi lény, gondolta valami irracionális rettegéssel, akkor micsoda? *** A férfivécé ajtaja az ötödik volt Giles professzor irodájától. Az egyik fülke csukott ajtaja mögül egyértelmű hangok hallatszottak; Giles tényleg rosszul volt. Bourne az ablakhoz ment, és kitárta, hogy kiszellőzzön a helyiségben terjengő savanyú szag, de a beáramló szél csak felkavarta a bűzt. Bourne megvárta, míg elülnek a zajok. Giles professzor...? Egy ideig nem jött válasz. Aztán kitárult a fülke ajtaja, és a meglehetősen zöld arcú Giles professzor eltámolygott Bourne mellett. A mosdó fölé hajolt, megnyitotta a hideg vizet, és a csap alá hajtotta a fejét. Bourne karba tett kézzel, a falnak dőlve várakozott. Amikor Giles fölemelte a fejét, Bourne odanyújtott neki egy marék papírtörülközőt. A professzor szó nélkül elvette, és megtörölte vele az arcát és a haját. Csak amikor az összegyűrt törölközőket behajította a szemétbe, akkor ismerte meg Bourne-t. Kiegyenesedett. - Ó visszatért a tékozló fiú - mondta a lehető legszorosabb hangsúllyal. - Várt engem? - Nem igazán. De nem vagyok meglepve, hogy itt találom. - Bágyadtan rámosolygott Bourne-ra. – Rossz pénz nem vész el. - Professzor úr, szeretném, ha ismét kapcsolatba lépne a sakkozó kollégájával. Giles összevonta a szemöldökét. - Az nem lesz olyan könnyű. A világtól elvonultan él, és nem szívesen válaszol kérdésekre. Az már biztos,- gondolta Bourne. - Azért szeretném, ha megpróbálná. - Rendben van - mondta Giles. - Mellesleg hogy hívják? Giles habozott. - James. - James mi? Újabb szünet. - Weatherley. - Nem Basil Bayswater a neve? A professzor az ajtó felé fordult. - Mit akar kérdezni tőle? - Elmesélhetné nekem, milyen a túlvilágon. Giles, aki már elindult az ajtóhoz, megállt, és lassan visszafordult Bourne felé. - Tessék? - Mivel Basil Bayswater professzort a fia három éve eltemette - magyarázta Bourne -, azt gondolom, mesélhetne róla, milyen halottnak lenni. - Mondtam már - mondta kissé ingerülten Giles -, hogy a neve James Weatherley. Bourne elkapta a könyökét. - Professzor úr, ezt még maga sem hiszi. - Elvonta Gilest az ajtótól a mosdó legtávolabbi végébe. Most pedig mondja el, miért hazudott nekem. - Amikor a professzor továbbra is hallgatott, Bourne folytatta. - Nem volt rá szüksége, hogy felhívja Bayswatert a gyűrűbe vésett szavak fordításáért. Maga értette, mi van odaírva. - Igen, tudtam. Egyikünk sem volt őszinte a másikhoz. - Megvonta a vállát. - Nos, az életben semmi sem az, aminek lát-

szik. - Maga a Severus Domna tagja. Giles szélesen elmosolyodott. - Nincs értelme tagadni, most, hogy maga ide fogja adni nekem a gyűrűt. Abban a pillanatban, mintha az ajtó mögött hallgatózott volna, belépett az a férfi, akit Bourne a professzor irodájában talált. Kezében egy SIG Sauerrel kicsit kevésbé hasonlított egy professzorra. Mögötte két másik férfi tűnt fel, mindketten nagyobb hangtompítós pisztollyal fölfegyverkezve, melyet Bourne-ra szegeztek. - Amint látja - mondta Giles professzor -, nem maradt már lehetősége.

26. Vjacseszlav Ozerov épp olyan gondosan ápolta szívében az Arkagyin iránti gyűlöletet, mint a sérüléseket az arcán. Arkagyin iránt, aki éveken át gyötörte, és aki Bangalorban ocsmány torzulását okozta. Az anyag, amit az arcába öntött, felforrósodva átégette a bőrfelszínt, és valósággal beleégett a húsába, nehezen gyógyult, és szinte lehetetlenné tette, hogy viszszatérjen a normális életéhez. Miután megérkezett Moszkvába, napokig viselte a vastag kötést, melyen átszivárgott nemcsak vér, de valami sűrű, sárga nedv is, melynek bűzétől forgott a gyomra. De a fájdalomcsillapítókat visszautasította. Amikor egy orvos Maszlov utasítására nyugtató injekciót próbált beadni neki, eltörte a karját, és kis híján a nyakát is. Az irodákban nap, mint nap Ozerov fájdalmas ordítását hallgatták, a szörnyű hang még a mosdóba is beszűrődött. Vérfagyasztó kiáltásai, melyek úgy hangzottak, mintha egy állatot darabolnának élve, rémületben tartották és demoralizálták Maszlov kemény bűnözőit is. Maszlov egyszer csak saját kezűleg odakötözte egy oszlophoz, mint Odüsszeuszt az árbochoz, és leragasztotta a száját, hogy végre nyugtuk legyen. Addigra Ozerovnak a törzsén lévő, mély sebekhez hasonló, véres barázdák keletkeztek a halántékán, ott, ahol kínjában belevájta körmét a bőrébe. Ozerov visszaesett egy gyerek szintjére. Maszlov nem küldhette el egy kórházba vagy klinikára anélkül, hogy kínos kérdéseket tettek volna fel, ami előbb-utóbb ahhoz vezetett volna, hogy az FSZB-2 vizsgálatot indít ellenük. Maszlov Ozerov lakásán próbálta gyógykezeltetni, de a lakás kétségbeejt ő állapotban volt: mint egy templomromot az őserdőben, visszahódították a bogarak és a rágcsálók. Senkit sem lehetett rábírni, hogy ottmaradjon Ozerovval, ha pedig magára hagyják, az a biztos halálát jelenti. Kénytelenek voltak ott tartani az irodában. Ozerov többé nem bírt a tükörbe nézni. Gyűlölte, ha nappali fényben látták, ezért a Kazanszkajában hamarosan már csak a vámpírként emlegették. Borús hangulatban ült most Maszlov irodáinak egyikében. Ebben a szobában, amelyet Maszlov kijelölt a számára, nem égett a lámpa, és behúzták a sötétítőket is. Átellenben azzal a hellyel, ahová lehuppant, egy kis lámpa világította meg az összekaristolt parkettát. A bangalori fiaskó, a kudarc, hogy nem sikerült megölnie. Arkagyint, vagy legalább a laptopot megszereznie Maszlov számára, örökre rányomta bélyegét az életére. Nemcsak fizikailag ment tönkre, és eltorzult a külseje, de a főnöke bizalmát is elveszítette. A Kazanszkaja nélkül Ozerov egy senki volt. Maszlov bizalma nélkül pedig semmit sem ért a Kazanszkajának. Napok óta azon tépelődött, hogyan férkőzhetne újra Maszlov kegyeibe, hogyan kaphatná vissza előkelő terepparancsnoki pozícióját. De semmi használható nem jutott eszébe. A fájdalomtól összezsugorodott agya két gondolat összekötésére is képtelen volt. Egyedül az Arkagyin elleni bosszúra tudott koncentrálni, és arra, hogy megszerezze Maszlovnak, amit a leginkább akart: azt az átkozott laptopot. Ozerov nem tudta, miért kell ennyire a főnökének, de nem is törődött vele. Az ő feladata, hogy teljesítse a parancsokat, akár az élete árán is. Ez mindig is így volt, amióta csatlakozott a Kazanszkajához, és így is marad. Aztán váratlan helyről érkezett a megváltás. Befutott egy hívás. Ozerov annyira belemerült sötét gondolataiba, hogy először fel se akarta venni a telefont. Az asszisztense azonban közölte, hogy a hívás kódolt mobilról érkezett. Ekkor már tudta, ki lehet az, de még mindig vonakodott átvenni a kagylót. Nem érdekelte Jasa Dakajev jelentenivalója, türelme sem volt hozzá. Ozerov asszisztense bedugta a fejét az ajtón, a szigorú parancs ellenére, hogy ezt sose tegye - Mi van? - vakkantotta Ozerov. - Azt mondja, sürgős - közölte az asszisztense, és gyorsan visszahúzta a fejét az ajtó nyílásából. - A francba! - mormogta Ozerov, és felkapta a telefont. - Jasa, ajánlom, hogy valami kurva jó híre legyen a számomra! - Az van. - Dakajev hangja tompán hallatszott. Mindig keresnie kellett egy félreeső zugot az FSZB-2 irodáiban, ahonnan felhívhatta Ozerovot. - A nyomára akadtam Arkagyinnak. - Végre! - Ozerov felegyenesedett ültében. A szíve csak úgy kalapált. - Az imént az íróasztalomra került jelentés szerint úton van Marokkóba - újságolta Dakajev. - Ouarzazatéba, pontosabban egy Tineghir nevű faluba a Malis-Atlasz hegységben. - Mi a szart keres Marokkóban? - Azt nem tudom - felelte Dakajev. - De úgy tudjuk, úton van oda. Ez az! - pattant fel Ozerov. Ha most nem kapom el, hát sosem. Azóta a bangalori éjszaka óta először érezte, hogy él. Éppen amikor a kudarc már majdnem egészen megbénította, amikor a szégyentől és a haragtól szinte eszét vesztette. Behívta az asszisztensét. - Foglaljon helyet az első Moszkvából induló repülőgépre. - Tud róla Maszlov, hogy megint elutazik? - Tudja a maga felesége, hogy a szeretőjét Ivana Istvanszkajának hívják? Az asszisztens kisietett. Ozerov visszafordult az asztalához, és nekilátott a terve kidolgozásának. Most, hogy kapott egy második esélyt, megfogadta, hogy mindent elkövet, hogy sikerrel járjon. Bourne hátulról derékon rúgta Giles professzort, és ahogy hadonászva a három fegyveres felé botladozott, megpördült, a nyitott ablakhoz lépett, és kiugrott rajta. Földet érve rohanni kezdett, de a szomszédos egyetemi épület közelébe érve le kellett lassítania lépteit, hogy ne keltsen feltűnést. Fekete felöltőjét levette, és begyömöszölte egy szemétkosárba, majd észrevétlenül hozzácsapódott egy csoport professzorhoz, akik az egyik épületből a másikba tartottak. Néhány másodperccel később a Severus Domna két fegyveresét pillantotta meg, amint a kirohannak a központból, és katonai alakzatba rendeződnek Az egyik férfi feléje indult, de nem vette észre Bourne-t, aki átsietett a csoport másik oldalára. A

professzorok éppen a német jobboldali filozófusok érdemeiről vitatkoztak. Bourne érdeklődő arccal hallgatta, milyen hatást gyakorolt Nietzsche a nácikra, és különösképpen Hitlerre. Szerette volna egyedül elkapni Giles professzort és elkerülni a szemtől szembeni találkozást a Severus Domnával. A szervezet olyan, mint a hidra: lemetszik egy fejét, két másik nő a helyére. A fegyveres, pisztolyát a felöltője alá rejtve, és elmélyülten vitatkozó professzorok csoportja felé vette az útját. Bourne a fegyveresnek háttal sétált. Szerencsére egy fekete kabátos férfit fog keresni, futott át az agyán. A professzorok sorban fellépdeltek a lépcsőn, és bevonultak az egyetemi épületbe. Bourne éppen az ónémet nyelv finomságairól vitatkozott egy fehér hajú professzorral, amikor átlépte a küszöböt. Ekkor a fegyveres meglátta Bourne tükörképét a nyitott ajtó üvegében. Kettesével vette a lépcsőfokokat, és próbált átfurakodni a tömegen. A tudósok azonban nem maradtak tétlenek; nem tetszett neki, ha valaki fittyet hány az illemnek. Mintha összebeszéltek volna, szinte élő falat alkottak közöttük, és hátrataszították a meghökkent férfit. Bourne-nak éppen elég ideje volt meglépni. A folyosó visszhangzott a cipők kopogásától és a diákok beszélgetésétől. Magasan fent, egy sor szögletes ablakon beáradt a napfény. Bourne egy sor ajtó előtt haladt el, ahogy a központ hátulja felé sietett. Éppen becsöngettek a négykor kezdődő tanórákra. Egy sarkon sietve befordult. Megérkezett a hátsó ajtóhoz vezető rövid folyosóra, melyen meglepetésére abban a pillanatban a Severus Domna fegyverese lépett be. Farkasszemet néztek. A fegyveres a jobb karjára vetett felöltője alatt hangtompítós pisztolyt tartott, és Bourne-ra célzott vele. Bourne villámgyorsan a földre vetette magát. A hátán siklott a márványpadlón, amikor a lövedék elsüvített a feje fölött. Cipőtalpával beleszállt a fegyveresbe, és feldöntötte. A pisztoly kirepült a markából. Bourne átfordult, és a térdével állon rúgta a férfit, aki összegörnyedt a fájdalomtól. A folyosó vége felől hangokat hallott. Bourne feltápászkodott, felkapta a pisztolyt, majd kivonszolta a fegyverest a hátsó ajtón, le a lépcsőn, és behúzta egy nagyobb bokor mögé. Azután zsebre vágta a pisztolyt, és laza léptekkel folytatta útját az egyetem udvarán. Nevetgélő, csevegő fiatalok mellett haladt el; majd egy morgolódó professzor mellett, aki éppen késésben volt az előadásáról. Bourne már a St. Giles utcán járt. Mint Angliában gyakran, délutánra ismét beborult. Csípős szél süvített az utcákon, a járókelők előredőlve, behúzott vállal siettek a dolgukra. Bourne, elvegyülve közöttük, az autójához sietett. - Menj! - mondta Moira, amikor magához tért, Soraya megrázta a fejét. - Nem hagylak itt. - A legrosszabb már bekövetkezett - állapította meg Moira. - Semmit sem tehetsz. - Nem maradhatsz egyedül - makacskodott Soraya. - Te sem. Még mindig Arkagyinnal vagy. Soraya szomorúan elmosolyodott. Moirának igaza volt. - De... - Nincs de - szólt közbe Moira. - Jön majd valaki, hogy a gondomat viselje. Valaki, aki szeret engem. Soraya meghökkent. - Jason az? Jason eljön érted? Moira mosolyogva szenderült álomba. Arkagyin már várt rá, de Sorayának előbb az idegsebésszel kellett beszélnie. A maga módján derűlátó volt. - Ilyen esetekben, amikor az idegek és az inak sérültek meg, az a döntő, milyen gyorsan jut el a beteg az orvoshoz. A barátnője rendkívül szerencsés. Tenyerét az asztalra fektette. - A seb egyenetlen volt, és bármivel vágták is meg, az nem volt tiszta. Ezért húzódott el a műtét. És, nem magamat akarom dicsérni, de szerencséje volt, hogy engem hívtak. Senki más nem hozta volna rendbe ilyen szépen. Soraya megkönnyebbülten felsóhajtott. - Akkor meggyógyul. - Természetesen felépül - mondta az idegsebész. - De megfelelő rehabilitációra és fizikoterápiára lesz szüksége. Soraya szíve összeszorult. - Fog tudni járni? Úgy értem, nem fog sántítani, ugye? A idegsebész megrázta a fejét. - Az inak csak egy gyereknél lennének ehhez elég rugalmasak. Egy felnőtt esetében ez lehetetlen. Sántítani fog. Hogy mennyire észrevehetően, az a rehabilitáció sikerén múlik. És természetesen az ő akaraterején. Soraya egy pillanatig hallgatott. - Megmondta neki? - Kikérdezett, és megmondtam. Jobb így, higgye el nekem. Lesz ideje hozzászokni a gondolathoz. - Mehetünk már? - kérdezte Arkagyin, amint az idegsebész eltűnt az ajtó mögött. Soraya egy gyilkos pillantást vetve feléje, elsietett mellette, és a nyüzsgő előcsarnokon átvágva kilépett az utcára. Puerto Peñasco idegennek tűnt. Az alvajárók lassúságával mozgó embereket figyelte. Azték, mixték és olmék vonásaik az emberáldozatok korát juttatta eszébe. Úgy érezte, mintha alvadt vér borítaná be. Legszívesebben elfutott volna, de a lába gyökeret eresztett. Arkagyin hirtelen mellette termett. Soraya összerezzent, mintha rémálomból ébredt volna. Azon tűnődött, hogyan képes a férfi közelében maradni azok után, amit Moirával tett. Ha Arkagyin érzett volna egy cseppnyi bűntudatot, Soraya másként érezte volna magát. De a férfi csupán ennyit mondott: „ő az ellenségem". Én is az ellensége vagyok, gondolta. Velem is megtörténhet ugyanez vagy még rosszabb is.

Anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz, Arkagyin visszaterelte Sorayát az autójához, és elindultak vissza a kolostorba. - Mit akar most tőlem? - kérdezte Soraya tompán. - Ugyanazt, amit maga akar tőlem – felelte. Pusztítást. Amint beléptek a kolostorba, Arkagyin csomagolni kezdett. - Amíg maga a keze tördelésével volt elfoglalva, foglaltam magunknak jegyeket. - Magunknak? - Igen - felelte Arkagyin. - Maga meg, én Tineghirbe utazunk. - Hányingerem van a gondolattól, hogy bárhova is magával menjek. A férfi abbahagyta a pakolást, és szembefordult vele. - Nem akarom megölni, mert azt hiszem, a hasznomra lehet Marokkóban. De ha nem hagy más lehetőséget, megteszem. Majd módszeresen csomagolt tovább. - Magával ellentétben én tudom, hogyan csökkentsem a veszteségeimet. A nő ebben a pillanatban látta meg a titokzatos laptopot. A férfinak a saját szempontjából igaza van, gondolta. Ahogy Moirának is. Ideje, hogy túltegye magát az undoron, amit a férfi iránt érzett. Ideje, hogy megint úgy viselkedjen, ahogy egy profihoz illik. - Mindig is látni akartam a Magas-Atlaszt - mondta. - Látja? - Arkagyin elrakta a laptopot. - Megy ez magának. Dzsalal Esszai egy délelőtt szerzett, jellegtelen kinézetű autóban ülve figyelte, ahogy Willard kilép a Monition Clubból. A mozgását figyelve megállapította, hogy valószínűleg simán túljutott a recepcióson, és nem váratták meg. Úgy jött le a lépcsőn, akár egy Fred Astaire, könnyedén, szinte szökdécselve. Ez a derű idegesítette Esszait, a szőr is felállt tőle a hátán. Esszai élete azóta veszélyben forgott, mióta otthonában lerohanta a Severus Domna. Tudta, hogy ha menekülni próbál, azzal megpecsételi a sorsát. A szervezet a nyomába ered, és addig kutat utána, míg valahol, valamikor meg nem ölik. Csak egyvalamit tehetett. Willard befordult egy sarkon, megállt, és körülnézett. Egy taxit akart leinteni. Esszai a járda mellé gurult, és leengedte az utas felőli ablakot. - Elvihetem? - kérdezte. Willard meglepetten hőkölt vissza. - Nem, köszönöm, nem - felelte, és szemével egy üres taxit keresett. - Mr. Willard, kérem, szálljon be! Amikor Willard hátranézett, a férfi kezében egy 10 mm-es EAA Hunter Witness villant meg. - Gyerünk - sürgette Esszai -, ne rendezzen jelenetet! Willard kinyitotta az ajtót, és szó nélkül beült az utasülésre. - Ha szabad érdeklődnöm, hogyan fog autói vezetni úgy, hogy közben fegyvert fog rám? Válaszul Esszai fültövön vágta a Hunter Witness markolatával. Willard nagyot sóhajtott, és fennakadt a szeme. Esszai az ablaknak támasztotta az eszméletlen testet, és visszarakta a pisztolyt a válltokba. Aztán sebességbe tette az autót, és besorolt a forgalomba. Déli irányban hajtott át a városon. Lassan elmaradtak mellettük a kormányépületek nagy tömbjei, a helyüket olcsó kiskereskedések, gyorséttermek és bárok vették át. Az ivók előtt kapucnis fiatalok lődörögtek, akik kis csomag kábítószereket cseréltek bankjegykötegekre. A házak verandáin idős emberek ücsörögtek fejüket a tenyerükbe támasztva, vagy félig behunyt szemmel nekidőlve a szürke lépcsőknek. A fehér bőrű ember errefelé ritka volt, mint a fehér holló. Ez egy másik Washington, amely a turisták elől rejtve marad. Kongresszusi képviselők se járnak erre, járőrkocsik pedig még annál is ritkábban. Ha fel is bukkan egy, gyorsan végiggurul az utcákon, mintha a benne ülők alig várnák, hogy végre valahol máshol legyenek. Esszai egy motel épülete előtt állt meg. A kapuban ácsorgó örömlányok, akik részegnek nézték Willardot, amint Esszai bevonszolta a hóna alatt, odamutatták Esszainak romlott árujukat, de ő rájuk sem hederített. Letette fekete orvosi táskáját a portásfülke pultjára, és odacsúsztatott a mögötte ülő férfinak egy húsz dollárost. A sápadt, csontsovány, kortalan arcú férfi egy pornófilmet bámult a hordozható tévén. - Mi van már? - mordult rá Esszai - Nincs recepció? A portás felnevetett, de tekintetét le sem vette a képernyőről. Oda sem nézve leakasztott egy kulcsot a tábláról, és a pultra ejtette. - Nem akarom, hogy zavarjanak - közölte Esszai. - Mind ezt mondja. Esszai ekkor újabb húszdollárost csúsztatott át a pulton. A portás lecsapott rá, kiválasztott egy másik kulcsot, és így szólt: - Második emelet, hátul. Esszai elvette a kulcsot és a fekete táskát a pultról, lés fölfelé indult Willarddal. Lift nem volt, így komoly erőfeszítésébe került felvonszolni az emeletre. Odafent keskeny folyosó végében csak egy maszatos ablakon szűrődött be némi bágyadt fény. A folyosó közepe táján egy csupasz villanykörte égett, megvilágítva a trágár falfirkákat a falon. A szoba leginkább egy börtöncellára hasonlított. Berendezése mindössze néhány kopott bútorból állt, egy ágyból, egy komódból és egy hintaszékből, az ablak egy sötét világítóudvarra nyílt. A szűk helyiséget karbolsav és fehérítő szaga töltötte be. Esszai inkább nem gondolt bele, mik történhettek már itt. Az ágyra ejtette Willardot, majd kinyitotta az orvosi táskát, és a tartalmát kipakolta a foltos takaróra. Ez a táska állandóan vele volt; fiatalkora óta, amikor kiképezték rá, hogy Amerikába menjen, és épüljön be a Severus Domna által kiválasztott személyek életébe. Fogalma sem volt róla, hogyan bukkant rá a csoport Bud Hallidayre, vagy honnan gyanította, hogy olyan gyorsan az amerikai politika élvonalába emelkedik, mindenesetre a Severus Domna előrelátónak bizonyult. Esszai egy kartonvágó ollóval levágta Willardról a ruháit, majd kibontott egy csomag Depend nadrág pelenkát, és egyet

Willard feneke alá csúsztatott. Aztán megpaskolta az arcát, hogy magához térítse. Amikor Willard ébredezni kezdett, felültette és ricinusolajat kezdett csorgatni a szájába. Willard először fuldoklott, öklendezett; akkor lassabban töltötte a sűrű folyadékot, míg Willard az egészet le nem nyelte. Miután elhajította az üres üveget, Esszai erősen arcon csapta Willardot, előbb az egyik, majd a másik oldalról. Ettől megindult a fejében a vérkeringés. Willard szaporán pislogni kezdett, majd kinyitotta a szemét, és körülnézett. - Hol vagyok? - nyögte. Amikor megnyalta a szája szélét, Esszai egy tekercs ragtapaszért nyúlt. - Mi ez az íz? Willard öklendezni kezdett. Esszai egy hosszú ragtapaszt ragasztott a szájára. - Ha hányni fog, megfullad. Javaslom, hogy gyűrje le a hányingerét. Esszai helyet foglalt a hintaszékben. Lassan ringatta magát, és figyelte, ahogy Willard a rosszulléttel küzd. Aztán beszélni kezdett. - A nevem Dzsalal Esszai. - Wiliard arcát látva elcsodálkozott. - Ó, látom, már hallott rólam. Helyes. Ez megkönnyíti a dolgom. Maga most jött Benjamin El-Ariantól. Biztosra veszem, hogy mesélt magának rólam. Semmi kétségem afelől, hogy gazembernek állított be... Nos, hősök vagy gazemberek, ez csak nézőpont kérdése. El-Arian tagadná ezt, de mint tudjuk igen határozatlan személyiség, úgy hajladozik ide-oda, mint szélben a nád. Esszai felkelt, az ágyhoz lépett, és letépte Willard szájáról a ragasztószalagot. - Tudom, azt találgatja, milyen ízt érez a szájában. - Mosolygott. - Egy üveg ricinusolajat itattam meg magával. - Az üvegre mutatott. - Ezért kell a pelenka. Nemsokára heves hasmenés tör magára. A pelenka majd felfogja, legalábbis egy részét. Azt hiszem, jó sokat fog szarni ahhoz, hogy az egészet felszívja... És aztán... - Esszai megvonta a vállát. – Akármit akar is tőlem, nem fogja megkapni. - Bravó! Magának aztán van lélekjelenléte! De sajnálom, amit akartam, már megkaptam. Hasonlóan azokhoz, akiket ElArian utánam küldött, magát is a küszöbére fogom hajítani. Mindenkivel ezt teszem, amíg be nem szünteti az akcióit, és el nem felejt engem. - Sosem fog leszállni magáról. - Akkor neki és nekem hosszú közös történetünk lesz. - Esszai visszapakolt a fekete táskába. - A magáé azonban lényegesen rövidebb lesz. - Nem érzem jól magam - nyöszörgött Willard, mint egy kisgyerek. - Meghiszem azt - mondta az ágytól távolabb lépve Esszai.

27. Bourne éjszaka érkezett meg a Heathrow repülőtérre, szemerkélő esőben és csípős hidegben. A gépe hét óra huszonötkor indul, és egy tizenötkor érkezik Marrákesbe, egy rövid madridi pihenő után. Az egyetlen nyitva tartó kávézóban ült műanyag székén, és túlpörkölt, hamu ízű kávéját szürcsölgette, amikor megjelent Don Fernando Hererra. Odasétált hozzá, és invitálás vagy köszönés nélkül leült mellé. - Sajnálom az önt ért veszteséget – szólalt meg Bourne. - Don Fernando hallgatott. Elegáns megjelenése ellenére Bourne-nak feltűnt, mennyire megöregedett, mióta utoljára találkoztak, pedig csak egy hét telt el azóta. Üres tekintettel bámult egy kirakatot az utca túloldalán. - Hogyan talált meg? – kérdezte Bourne. - Gyanítottam, hogy Marrákesbe utazik. – Hirtelen odafordult Bourne-hoz. – Miért ölte meg a fiamat? Csak segíteni próbált magának, ahogy kértem tőle. - Nem öltem meg, Don Fernando. – Bourne ekkor kés hegyének szúrását érezte meg combja belső részén. – Maga szerint okos dolog ez? - Már nem érdekel, mi az okos, fiatalember. - A tekintete tele volt szomorúsággal. - Most egy halott fiát gyászoló apa vagyok. Mindössze ennyi vagyok, ez az öreg test már csak ennyire képes. - Sosem bántottam volna Diegót - mondta Bourne. - Azt hiszem, ezt ön is tudja. - Csak maga tehette. - Bár Don Fernando halkan beszélt, annyi fájdalom vegyült a hangjába, mintha kiáltott volna. - Árulás, árulás! - A fejét rázta. – Vagy Ottavio Moreno. De ő a keresztfiam. Sosem emelne kezet Diegóra. Bourne-nak vér folyt le a lábán. Bármelyik pillanatban lerázhatta volna magáról az erőtlen fenyegetést, de nem akart erőszakot alkalmazni. Megkedvelte Don Hererrát; egy ujjal sem tudott volna hozzányúlni. - Még ha nem is hiszi, Ottavio Moreno volt az, aki megkéselte Diegót - mondta higgadtan. - Hazugság! - Az öregember remegett. – Mi oka lehetett volna rá...? - A Severus Domna. Don Hererra arcán egy rángás futott végig. - Mit mond? - Fogadni mernék, hogy hallott már a Severus Domnáról. Az öregember bólintott. - Az évek során több tagjával összeakaszkodtam. Ez nagyon érdekelte Bourne-t. Most kétszeresen is örült, hogy úgy döntött, nem bántja az öregurat. - Van nálam valami, amit a Severus Domna akar - közölte Bourne. - A küldöttei követtek Londonba, Oxfordba, mindenüvé, amerre jártam. Az egyikük valahogyan eljutott Diegóhoz. Azzal bízta meg őt, hogy vigyen el engem a Vesper Clubba, ahol vártak rám. Ottavio rájött erre. Lehet, hogy elhamarkodottan cselekedett, de engem védelmezett. - Maguk ismerik egymást? - Ismertük - felelte Bourne. - Tegnap meghalt, Az öregember arca megkeményedett. - Hogyan? - Egy Dzsalal Esszai alkalmazásában álló ember lelőtte. > Don Hererra felkapta a fejét. Arcába kezdett visszatérni a szín. - Esszai? - Ugyanazt akarja, mint a Severus Domna. - Már nem a tagja? - Kilépett. Hererra visszahúzta a kés hegyét. - Őszintén sajnálom - szabadkozott. - Bizonyára büszke volt Diegóra. Don Hererra hosszan hallgatott. Bourne odaintett egy pincért, és rendelt két kávét. Az öreg cukrot tett a kávéjába, belekortyolt, és összerezzent a borzalmas íztől. - Alig várom, hogy visszaérjek Sevillába. - A tekintete összefonódott Bourne-éval. - De mielőtt elmegyek, valamit el kell mesélnem magának. A kis Ottaviót a karomban tartottam, amikor meglátogattam az édesanyját. Az anyja neve Tanirt, Tineghirben él. Bourne arcát fürkészte, megint a régi, kemény önmaga volt. - Maga éppen oda indul, ugye? Bourne bólintott. - Legyen óvatos, señor. Tineghir a Severus Domna számára kulcsfontosságú hely. Tineghirben született meg, és itt kezdte a működését, Dzsalal Esszai családjának köszönhetően. Az Esszai család azonban szétszakadt, amikor Dzsalal bátyja hátat fordított Severus Domnának, fogta a családját, és áttelepültek Balira. Holly apja, gondolta Bourne. - Benjamin El-Arian családja megirigyelte Esszai hatalmát. Esszai szakítását a csoporttal saját befolyásának erősítésére használta. Tudomásom szerint most már néhány éve ő a Severus Domna vezetője. - Ez tehát a háború oka Esszai és El-Arian között. Don Fernando bólintott. - Abból, amit sikerült kiderítenem, úgy tűnik, a Severus Domna nem veszi jó néven, ha tagjai elhagyják az akolt. - Kiitta a kávéját. - De térjünk vissza Tanirthoz. Nagyon régóta ismerem. Néhai feleségem mellett ő az a nő, aki a legközelebb állt hozzám egész életemben. - Azt hiszem, tudnék róla, ha az ön szeretője lenne. Az öregember mosolygott.

- Tanirt különleges ember. Maga is így fogja találni, ha majd beszél vele. - Előrehajolt. – Escúchame senor, ha megérkezik Marokkóba... – Felírt valamit egy papírdarabra. - Ha megérkezik, hívja fel ezen a számon. Várni fogja magát. Érdemes meghallgatnia, amit tanácsol, kiválóan átlát minden helyzetet. - Ez a nő Gustavo Moreno szeretője volt, most pedig az öné? - Ha találkozik vele, mindent meg fog érteni - felelte Don Fernando. - De nem árulok el többet. Tanirt senkinek sem a szeretője. Ő az, aki. Nincs férfi, aki őt birtokolhatná. Ő... - Don Hererra elfordította a fejét - … vad. Dmitrij Maszlov óvatos derűlátással nyugtázta hírt. Tehát Borisz Karpov ezredes a Metropol fodrászatba megy hajat vágatni, és hogy megborotválják. A mindig rendkívül elővigyázatos Karpov sosem vágatta a haját kétszer ugyanazon a helyen. Maszlov magához hívatta Ozerovot, de úgy tájékoztatták, Ozerov az előző nap engedély nélkül távozott Moszkvából. Maszlovnál ezzel betelt a pohár. Csak azért tartotta meg ilyen sokáig Ozerovot, hogy borsot törjön Arkagyin orra alá, aki iránt egyszerre érzett atyai szeretetet és az eltaszított apa keserű gyűlöletét. De megalázó bangalori kudarcával Ozerov mehetett a süllyesztőbe. Abszolút hasznavehetetlené vált Maszlov számára, áradt belőle a legyőzöttség bűze. Hová ment? - érdeklődött Maszlov Ozerov asszistensénél. Az irodában álltak, Maszlov embereitől körülvéve. - Tineghirbe. - Az asszisztens krákogott, és megnyalta kiszáradt ajkát. - Marokkóba. - Minek ment Marokkóba? - Azt nem... nem mondta el nekem. - Próbálta kideríteni? - Hogy tehettem volna? Maszlov elővette Makarovját, és az asszisztens szeme közé lőtt. Aztán, szemében gyilkos kifejezéssel, végighordozta tekintetét az emberein. A hozzá legközelebb állók egy lépést hátráltak, mintha áramütés érte volna őket. - Ha bárki azt hiszi, hogy a parancsom nélkül akár csak a vécére is kimehet, lépjen előre. Senki sem mozdult. - Ha valaki azt hiszi, megszegheti egy parancsomat, lépjen ki. Egy pisszenés sem hallatszott. - Jevgenyij! - szólított magához egy köpcös férfit, akinek az egyik szeme alatt sebhely éktelenkedett. - Te és a két legjobb embered fegyverkezzetek fel. Velem jöttök. Aztán visszament az irodájába, az íróasztala mögötti szekrényhez lépett, és kutatni kezdett a fegyverek között. Ha valamire megtanította a bangalori kudarc, az az volt, hogy a legjobb, ha a saját kezébe veszi az ügyeket. Nem akart tudomást venni róla, minden sokkal nehezebb lett. A kormány egyre agresszívabban lépett fel ellenük, a Kazanszkaját belső harcok dúlták, és egyre nehezebben talált jó embereket. A könnyű pénzkeresetnek vége, már minden dollárért foggal-körömmel meg kell küzdeniük. Kétszer annyit dolgozott, és annyit keresett, mint tíz évvel korábban. Ez elég hozzá, hogy az ember nosztalgiával révedjen a múltba. Az a helyzet, gondolta, miközben felszerelte a hangtompítót Makarovjára, hogy már nem üzlet a bűn. Egyszerűen csak egy munka. Egy apparatcsik szintjére alacsonyodott le, és ezt gyűlölte. Képtelen volt megbarátkozni az új helyzettel, belefáradt, hogy folyton azért kell küzdenie, hogy a víz fölött tartsa a fejét. És mindennek a tetejébe a nyakában liheg Borisz Karpov, a bête noire.15 Miután magához vett minden fegyvert, bevágta a szekrény ajtaját. A Makarovot méregetve új erőre kapott. Az íróasztal mögött eltöltött sok év után jólesett kilépnie az utcára, és személyesen intézni a dolgot. Elkapja Karpovot, és addig rázza, amíg van benne élet. A Metropol Szálló a Nagy Színházzal szemközt, a Vörös téren állt. A fodrászszalon a hotel hatalmas, márvánnyal, aranyozott bronzzal díszített előcsarnokából nyílt. A monumentális, régi épület annyira díszes volt, hogy úgy tűnt, bármelyik pillanatban összeroskadhat a salétromos mennyezeti párkányzatok, mellvédek, a faragott kőburkolat, a vaskos gerendák súlya alatt. A Metropol berendezése három ódivatú fodrászszékből állt, mögöttük egy tükörrel borított falon szekrények álltak, melyekben ollók, borotvakések, borotvakrém, magas üvegekben kék fertőtlenítő folyadék, valamint szépen elrendezett törülközők, elektromos hajnyírók, hintőporos dobozok és frissítő arcszesszel teli üvegcsék sorakoztak. Éppen mind a három székben vendég ült, a nyakuknál betűrt nejlonlepedővel letakarva. A két szélső férfi haját a Metropol hagyományos, fehér egyenruháját viselő fodrász nyírta. A középen ülő harmadik hátradőlt a székében, az arcára felmelegített törülközőt terítettek. Borisz Karpov volt az. Miközben a fodrász a fenőszíjon élezte borotvakését, Karpov egy régi, orosz népdalt fütyörészett, amelyre még gyerekkorából emlékezett. A háttérben egy recsegő, ősrégi rádióban híreket mondtak, éppen a növekvő munkanélküliség visszaszorítására tett legújabb kormányzati erőfeszítésekről számoltak be. A szalon másik felében két férfi, egy fiatal és egy idős üldögélt és sorukra várva a Pravdát olvasták. Tíz perccel korábban Jevgenyij emberei átkutatták a szálloda előcsarnokát, az FSZB-2 ügynökeit keresve. Mivel egyet sem találtak, jeleztek a főnöküknek, hogy jöhet. Jevgenyij az embereiéhez hasonló, hosszú télikabátban belépett a Szövetségi Moszkva Szállóba egy mosolytalan Inturiszt-idegenvezető társaságában érkező családdal együtt. Amíg az idegenvezető a recepcióhoz vezette őket, ő egyenesen a Metropolhoz ment, hogy meggyőződjön róla, valóban Borisz Karpov az a középső székben. Amint a fodrász fölemelte a törülközőt Karpov arcáról, Jevgenyij megfordult és intett a forgóajtónál álló emberének. A férfi továbbjelzett Maszlovnak, aki kiszállt a szálloda előtt parkoló fekete BMW-ből, és megindult felfelé az előcsarnokba vezető lépcsőn. Abban a pillanatban, amint belépett a forgóajtón, Jevgenyij és az emberei a terv szerint akcióba léptek. A két férfi elfoglalta helyét a Metropol két oldalán - ezzel minden kijáratot elzártak! Jevgenyij besétált, előhúzta Makarovját, és intett vele az ott várakozó két embernek, hogy tűnjenek el. Aztán pisztolyát a vendégekre és a fodrászokra fogta, hogy ne mozduljanak. Bólintott, mire Maszlov belépett. 15

Fekete fenevad (francia).

- Karpov, Borisz Karpov - szólalt meg Maszlov, fegyverén tartva a kezét. - Ha jól tudom, engem keres. Karpov kinyitotta a szemét. Tekintete egy pillanatig megpihent Maszlovon. - A francba, ez ciki. Maszlov gonoszul vigyorgott rá. - Csak magának. Karpov intett a fodrásznak a lepedő alól. Az elvette az arcától a borotvakést, és hátrébb lépett. Karpov Maszlovról Jevgenyijre nézett, majd az ajtón belépő két fegyveresre. - A helyzetem nem valami rózsás. De ha meghallgat, szerintem megegyezésre tudunk jutni. Maszlov fölnevetett. - Nocsak, a megvesztegethetetlen Karpov ezredes az életéért könyörög! - Csak praktikusan gondolkodom - felelte Karpov. - Hamarosan én fogom vezetni az FSZB-2-t, miért ölne meg? A segítségére lehetnék, nem gondolja? - Az egyetlen jó barát a halott barát – mondta Maszlov, és célzott. De mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, egy golyó ledöntötte a lábáról. Karpov lepedőjén egy lyuk tátongott, ahol a kilőtt golyó átszakította. Jevgenyij két embere is elterült, amint a két másik, vendégnek álcázott FSZB-2-ügynök a lepedője alól tüzet nyitott rájuk. Karpov lehajította magáról a leplet, és háromszor mellbe lőtte a fegyverest, amelyik megölte az egyik emberét. Aztán, arcán még mindig borotvahabbal, Maszlovhoz lépett, aki a fekete-fehér kockás padlón feküdt. - Hogy érzi magát - kérdezte, pisztolyával Maszlov arcába célozva - egy korszak végén? Nem várta meg a választ, meghúzta a ravaszt. Moirának úgy tűnt, mintha napokig, hetekig aludt volna. Mikor kinyitotta a szemét, Berengária Moreno hajolt fölé. Berengária mosolygott, de az arca aggódó volt. - Hogy érzed magad? - Mintha egy vonat ütött volna el. - A bal lábát teljes hosszában begipszelték, és felfüggesztették egy csörlős keresztrúdra, hogy magasabban legyen, mint a feje. - Szépen nézel ki. - Berengária hangja vidámabban csengett. - Odalent vár a privát mentő-autóm, hogy visszavigyen bennünket a haciendára. A vendégszobákba már beköltözött egy nővér, aki egész nap ápol majd, és egy fizikoterapeuta. - Igazán nem kellett volna, Berengária. - Hozzá kell szoknod, hogy Barbarának szólíts. - Tudom. Aztán megváltozott a hangja, lágyabb lett, és közel hajolt Moirához. - Már biztosra vettem, hogy többé nem látlak. - Az életben semmi sem biztos. Berengária elnevette magát. - Isten tudja. - Barbara... - Mami, kérlek. Dühös leszek, ha azt hiszed, hogy várok valamit cserébe. Bármit megtennék érted, beleértve azt is, hogy egyedül hagylak, ha úgy kívánod. Moira megsimította Barbara arcát. - Most csak meg akarok gyógyulni. - Mélyet sóhajtott. - Barbara, én egyszer még futni fogok. Barbara megfogta Moira kezét. - Futni fogsz. Én pedig segítek, ha akarod. Ha pedig nem... - Megvonta a vállát. - Köszönöm. - Gyógyulj meg, mami. Azzal mondhatsz nekem köszönetet. Moira tekintete elborult. - Tudod, egyben nem hazudtam Arkagyinnak. Corellosszal el kell bánni, és minél előbb, annál jobb. - Tudom. - Barbara szinte suttogott, olyan halkan beszélt. - Ki kell találni, hogyan. Legalább kicsit eltereli a figyelmemet a lábamról. Kísértést érzek rá, hogy azt mondjam, te csak a gyógyulásra koncentrálj, de tudom, hogy a képembe nevetnél. Moira sötéten nézett rá. - Tudod te, hogy mibe ártottad magad? - A bátyámnak ez volt az élete. - Kísértést érzek rá, hogy azt mondjam, ettől még nem kell a tiédnek is ennek lennie, de tudom, hogy a képembe nevetnél. Barbara szomorúan mosolygott. - Isten a tudója, a család elől nincs menekvés. - Szórakozottan simogatta Moira gipszét. - A bátyám jó volt hozzám, oltalmazott, vigyázott rám, amikor mások megpróbáltak kihasználni. - Moira szemébe nézett. - Megtanított keménynek lenni. Megtanítod, hogyan járjak emelt fővel a férfiak világában. Nélküle nem tudom, hol lennék már. Moira eltűnődött. Az egyik nyomós ok arra, hogy Barbarával maradjon, hogy mindennek ellenére meggyőzhetné, hagyja ott a bátyja üzletét. Moira évek óta nem állt kapcsolatban a saját családjával, azt sem tudta, élnek-e még a szülei. Elgondolkodott, hogy érdekli-e egyáltalán. Az ő bátyja egészen más volt. Tudta, hol van, mit csinál, milyen társaságban mozog. De biztos volt benne, hogy a bátyja semmit sem tud őróla. A húszas éveik elején szakították meg a kapcsolatot egymással; mégis, a szüleivel ellentétben, a bátyja iránt legalább érzett valamit. Mélyet sóhajtott.

- Gyorsabban gyógyulok, mint ahogy a sebész várta, pedig senki sem tartja többre a munkáját, mint ő maga. Barbara szeme felcsillant. - Hát, tudod, az életben semmi sem biztos. A két nő egymásra nevetett. Benjamin El-Arian a dolgozószobájában az íróasztala mögött ült, és telefonált. Idir Syphax volt a vonalban, a Severus Domna tineghiri főnöke. Syphax megerősítette, hogy mind Arkagyin, mind Bourne úton van Marokkóba. El-Arian meg akart bizonyosodni róla, hogy az általa kidolgozott terv a legapróbb részletekig elő van készítve. Nem akart meglepetéseket; tudta, hogy a két férfi így is épp elég meglepetéssel szokott szolgálni. - Minden elő van készítve a házban? - Igen - felelte Idir. - A rendszert még egyszer ellenőriztük. Személyesen én vizsgáltam át, ahogy kívántad. Ha egyszer bejönnek, többé nem juthatnak ki. - Egy jobbfajta patkánycsapdát építettünk. Idir kuncogott. - Csak egy kicsit nagyobbacskát. El-Arian kínos kérdést készült feltenni. - Mi van a nővel? - Nem tudta rávenni magát, hogy kiejtse Tanirt nevét. - Hozzá sem érhetünk, természetesen. A férfiak rettegnek tőle. Nem véletlenül, gondolta El-Arian. - Akkor hagyjátok békén. - Imádkozni fogok Allahhoz - mondta Idir. El-Arian elégedett volt a jelentéssel. És elégedett volt azért is, mert Willard lényegében eleget tett annak, amit az egyezségben vállalt. Ebben a pillanatban hangos fékcsikorgással egy autó állt meg a georgetowni villa előtt. El-Arian az ablakhoz sétált, és kilesett a sötétítő rései között. Egy henger alakú csomagot látott a bejárati lépcsőjén, mintha csak úgy odahajították volna. A valamit egy régi szőnyegbe csomagolták be, másfél méter hosszú lehetett. Miközben tovább beszélt Idirrel, végigment a folyosón, kinyitotta a bejárati ajtót, és behúzta a szőnyeget az előtérbe. Nagyon nehéz volt. Kézzel nem tudta szétnyitni, mert három helyen spárgával kötötték össze a szőnyeget. El-Arian visszament az író asztalhoz, és kivett egy fiókból egy zsebkést, majd leguggolt, elvágta a három spárgát, és kibontotta a szőnyeget. A kicsapó iszonyatos bűztől hátrahőkölt. Amikor meglátta a testet, ráismert az arcra, és rájött, hogy még életben van, letette a telefont. Allah, óvj meg engem! - fohászkodott Frederick Willardra lenézve. Dzsalal Esszai hadat üzent nekem. Félretéve félelmét, Willard fölé hajolt. Az egyik szeme eltűnt feldagadt arcában, a másik vérben úszott. - Imádkozom érted, barátom - mondta El-Arian. - Nem érdekel sem Allah, sem az Isten nyögte Willard. Cserepes, száraz ajkai alig mozogtak, és valami szörnyűséget művelhettek a torkával, vagy a hangszálaival is. - Senki sem maradt, akiben megbízhatunk. El-Arian kérdezett tőle valamit, de nem jött rá válasz. Előrehajolt, és Willard nyakára tette az ujját. Nem volt pulzusa. ElArian elmondott rövid imát, ha nem is a hitetlenért, hát önmagáért.

NEGYEDIK KÖNYV 28. - Meglepettnek látszik – mondta Tanirt. Bourne valóban meglepődött, mikor meglátta a nőt. Egy Don Fernando Hererrával egyidős, talán kissé fiatalabb nőre számított. Azonban, bár nehéz lett volna pontosan megállapítani, Tanirt ránézésre a harmincas évei vége felé járhatott. Ha Ottavio valóban az ő fia lett volna, legalább ötvennek kellett volna lennie. - Nem számítottam semmire – mondta Bourne. - Hazudós. – Sötét bőrével, sötét hajával és karcsú, izgató alakjával Tanirt gyönyörű volt, akár egy hercegnő. Óriási szemét Bourne-ra szegezte, aki úgy érezte, a nő a veséjébe lát. - A maga neve nem Adam Stone – jelentette ki. - Számít ez? - Csak az igazság számít. - Bourne a nevem. - Nem ezt a nevet kapta a születésekor, de most ezt használja. – Elégedetten bólintott. – Adja a kezét! Bourne azonnal felhívta, amint földet ért Marrákesben. Ahogy Don Fernando ígérte a nő már várta. Egy édességboltban találkoztak, a város déli peremén lévő piac központjában. Bourne gond nélkül megtalálta a piacot, leparkolt, és gyalog ment tovább a kis üzletekkel szegélyezett mellékutcák labirintusában, melyekben mindenfélét árultak a hasított bőrből készült termékektől a tevetápig. Az édességbolt tulajdonosa, egy apró termetű berber mintha rögtön meg ismerte volna Bourne-t. Mosolyogva intett, hogy kerüljön beljebb. Boltját karamell és pörkölt szezámmag illata lengte be. A helyiségben sötét volt, Tanirtból azonban mintha belülről áradt volna a fény. Bourne tenyérrel fölfelé kinyújtotta a kezét. A nő megfogta, és felpillantott rá. Egyszerű, a derekán megkötött köpenyt viselt. Az alakjából alig valamit sejtető öltözéke csak még vonzóbbá tette. Mutatóujja gyengéden végigfutott a férfi tenyere és ujjai vonalain. - Maga Bak, az év utolsó napján született. - Igen. - Ezt semmiképpen sem tudhatta, és mégis tudta. Bourne megborzongott. Tanirt úgy vonzotta, mintha valamiféle energiakapcsolatot létesített volna kettejük között. Legszívesebben kisétált volna a boltból, de veszteg maradt. - Maga... - A nő megdermedt, és a férfiéra tette a kezét, mintha el akarná takarni maga elől, amit meglátott. - Mi az? - kérdezte Bourne. Tanirt felnézett a férfira, aki abban a pillanatban úgy érezte, hogy teljesen el tudna merülni abban a szempárban. A nő szorosan a két tenyere közé fogta Bourne kezét, és valami bűverő áradt belőle, melyet a férfi egyszerre talált roppant izgalmasnak és roppant nyugtalanítónak. - Tényleg akarja, hogy elmondjam? - Altja mélyen, telten és zengőn szólt. Bár szinte suttogott, hangja betöltötte az édességboltot. - Ha már belekezdett... - kérte Bourne. A nő mosolygott, de korántsem vidáman. - Jöjjön velem! Bourne követte a bolt hátsó részébe, majd kiléptek egy keskeny ajtón a piac forgatagába. Élő kakasok, denevérek és bambuszrudakon ülő kakaduk mellett haladtak el, a tengervízzel feltöltött tartályokban kövér halak úszkáltak, arrébb egy megnyúzott bárány lógott véresen egy kampón, és egy barna tyúk rikoltozott, mintha fojtogatnák. - Sokféle teremtményt láthat itt, de embert csak berbert. - Tanirt délre, a Magas-Atlasz felé mutatott. - Tineghir városa egy tizennyolc és fél mérföld hosszú oázis középpontjában fekszik, több mint négyezer-ötszáz méter magasságban. Egy vízmosásban húzódik meg, amelyet északon a Magas-Atlasz, délről pedig az Anti-Atlasz határol. Mint itt minden települést, Tineghirt is amazigok lakják. A rómaiak maziceknek, a görögök líbiaiaknak neveztek bennünket, berbereket. Észak-Afrika és a Nílus völgye volt az őshazák. Berber származású volt az ókori római író, Apuleius, hippói Szent Ágoston és Septimius Severus római császár is. De berber volt I. Abd ar-Rahman is, aki meghódította Dél-Spanyolországot, és Córdobában megalakította az umajjád kalifátust, az általa Al-Andalusznak nevezett modern kori Andalúzia szívében. Bourne felé fordult. - Azért mondom el ezt magának, hogy jobban megérthesse, ami majd történni fog. Ez történelmi hely, hódítások, nagy tettek helyszíne, nagy emberek helye. És nagy energia helye is - ahol összefutnak a szálak. Ismét megfogta Bourne kezét. - Bourne, maga egy rejtély - mondta halkan. Hosszú az életvonala, szokatlanul hosszú. És mégis... - Mi az? - Mégis meghal itt. Ma, vagy talán holnap, de egy héten belül biztosan. Marrákes minden utcája olyan volt, mintha a piacon járnának, mindenütt utcai árusok hada kínálta portékáját. A zsúfolt utcákon és körutakon mindenütt üzletek sorakoztak, mintha minden eladó lenne. Arkagyin és Soraya tudta, hogy megérkezésük óta figyelik őket. Arkagyin persze számított erre, de senki sem közelítette meg őket, és nem követték őket a repülőtérről a városba. Arkagyint ez nem nyugtatta meg, ellenkezőleg, felébresztette gya-

nakvását. Ha a repülőtéren nem ragadtak rá a Severus Domna ügynökei, az csak egyvalamit jelenthet: hogy nem volt rá szükségük. Tehát a város, és feltehetően az egész Ouarzazate körzet tele van velük. Soraya egyetértett ezzel. - Minek jött ide? - kérdezte Arkagyintól a párolt lencsétől, sült hagymától és tömjéntől bűzlő taxiban. - Miért sétál be egy ennyire nyilvánvaló csapdába? - Mert megtehetem. - Arkagyin az ölében tartotta kis bőröndjét, benne a laptoppal. - Nem hiszek magának. - Szarok rá, hogy mit hisz. - Újabb hazugság. Ha így lenne, most nem lennék itt magával. Arkagyin a fejét csóválva Sorayára nézett. - Tíz percen belül el tudnám feledtetni magával az eddigi szeretőit. - Igazán elbűvölő a stílusa. - Mert maga inkább Teréz anya, mint Mata Hari, igaz? - undorkodott Arkagyin. - Azt képzeli, hogy érdekel, mit gondol rólam egy olyan szar alak, mint maga? - kérdezett vissza Soraya. Egy ideig némán zötykölődtek. Aztán Arkagyin törte meg a csendet. - Maga biztosítéknak van itt. Maga számít Bourne-nak. És ebből a megfelelő időben a legtöbbet fogom kihozni. Soraya az út további részében hallgatott. Arkagyin zsúfolt, zajos utcákon vezette végig. A férfiak leplezetlenül megbámulták, és úgy nyalogatták a szájuk szélét, mintha húsának lágyságát ízlelgetnék. Végre betértek egy gépolajtól büdös, áporodott levegőjű üzletbe. Egy alacsony, kopasz férfi köszöntötte Arkagyint, alázatoskodó modorban, folyamatosan hajlongva. Az üzlet végébe vezette őket, ahol egy kis perzsaszőnyeg lógott a falra akasztva. A férfi félrehajtotta, és meghúzott egy vastag fémgyűrűt, mire egy csapóajtó nyílt meg a padlón. Zseblámpáját felkattintva a férfi lemászott feltáruló csigalépcsőn, majd leérve felkapcsolta a világítást. Arkagyin és Soraya követte. A neoncsövek olyan alacsonyan voltak a mennyezethez erősítve, hogy csak kissé meggörnyedve haladhattak végig a folyosón. Ellentétben a koszos, kartondobozokkal, hordókkal és ládákkal telepakolt üzlettel, az alagsorban makulátlan tisztaság uralkodott. A falak mentén hordozható párátlanító berendezések és egy sor légtisztító zümmögött. A folyosókon derékmagasságig érő szekrények sorakoztak mindegyik tömve a legmodernebb kézifegyverekkel, egyesével pedánsan címkékkel jelölve. - Nos, ismeri a választékot - mondta a férfi. Válogasson csak. Amit meg akar vásárolni, azt hozza fel. Adok hozzá lőszert, és elintézzük a számlát. Arkagyin szórakozottan bólintott. Az egyik fióktól a másikig sétált, és vizsgálgatta a fegyvereket. Az erejüket, a könnyű kezelhetőségüket, a súlyukat és a méretüket mérlegelte, és hogy mennyire gyorsak. Amikor magukra maradtak, kivett valamit egy fiókból, amiről Soraya úgy vélte, egy lámpa lehet, amire akkumulátort szereltek. Arkagyin Soraya felé fordulva megrázta a valamit, mire a rászerelt szerkezet a helyére kattant. Egy összehajtható géppisztoly volt. - Ilyet még nem láttam. - Sorayát akaratlanul is megragadta a látvány. - Új fejlesztés, még nem dobták piacra. A típusa Magpul FMG szabványos kilencmilliméteres Glock-lőszer való bele, de sokkal gyorsabban lövi ki, mint egy pisztoly. - Végigsimított a rövid, széles csövön. - Szép, ugye? Soraya bólintott. Elfogadott volna egyet. Arkagyin észrevette sóvárgó tekintetét, és felé nyújtotta a fegyvert. - Tessék! Soraya elvette. Lehajtotta a csövet, majd vissza. - Igazán ötletes. Arkagyin láthatóan nem sietett visszavenni az FMG-t. Nézte a nőt, ahogy a fegyvert vizsgálgatja - és egy jelenet ötlött fel benne a messzi múltból. Szentpéterváron felment Tracyvel a nő szállodai szobájába. Tracy ugyan nem hívta, de nem is tiltakozott ellene. Belépve a táskáját és a kulcsát letette egy asztalra, és a kiment a fürdőszobába. Becsukta az ajtót, bár Arkagyin nem hallotta a zár kattanását. Fülledt idő volt. Arkagyin az ablakhoz lépett, kinyitotta, és beleszagolt az éjszakába. Aztán megfordult, és odaképzelte az ágyra Tracyt, meztelenül a holdfényben. Ekkor halk zaj ütötte meg a fülét, mint egy sóhajtás vagy egy apró köhintés. Megfordult. A fürdőszoba ajtaja kinyílt az enyhe huzatban, egy újabb széllökés pedig még szélesebbre tárta. Keskeny, vajszínű fénycsík vetődött a szőnyegre. Arkagyin közelebb lépett a fénysávhoz. Az ajtó résén ár tisztán látta Tracy hátát és fenekét. Az ágyéka szinte fájdalmasan lüktetni kezdett. Gyűlölte magát ilyenkor, de elgyengült. Képtelen volt mást tenni, mint kitárni az ajtót és belépni. A régi ajtó nyikorgására Tracy hátrafordította a fejét, és a válla fölött a férfira nézett. Arkagyin tekintete végigfutott meztelen testén, majd észrevette, hogy a nő szánakozással és undorral a szemében néz rá. Sietve becsukta az ajtót. Amikor Tracy kijött, képtelen volt a szemébe nézni. Hallotta, amint átmegy a szobán, és becsukja az ablakot. - Maga meg hol nőtt fel? - vetette oda Arkagyinnak. A hangja pofon ütötte a férfit. Nem tudott mit mondani. Égett a vágytól, hogy megölje a nőt, érezte, amint a gégéje szétroppan az ujjai alatt, és kezén forrón végigcsorog a vére. Mégis vonzotta; és az érzés kölcsönös volt. Valami egymáshoz kötötte őket, ami elől nem menekülhettek. Tracy mégis elmenekült, gondolta most. A halálba menekült. Hiányzott neki Tracy, és gyűlölte magát, hogy szenved a hiányától. Alig akadt nő az életében, aki visszautasította, egészen mostanáig. Tekintete Sorayát pásztázta, amint az FMG-vel játszadozik. Egy kép villant az agyába: magát látta, amint Soraya koponyáját tartja a kezében. Megborzongott. Aztán meg-

rázta magát, és alaposabban szemügyre vette a nőt. Tracyével ellentétben Soraya bőre meleg bronzszínű volt. Mint Tracy, ő is felfedte előtte a mellét, amikor levette a tőle kapott pólót, hogy elszorítsa vele Moira sebét. Sötét, ágaskodó mellbimbóit olyan tisztán látta kirajzolódni felsője alatt, mintha még mindig félmeztelen lenne. - Zavarja, hogy nem kaphat meg - mondta Soraya, mintha olvasna a gondolataiban. - Ellenkezőleg, most rögtön megkaphatnám. - Úgy érti, megerőszakolna? - Igen. - Ha ezt akarta volna - mondta a férfinak hátat fordítva -, már megtette volna. Arkagyin mögéje lépett. - Ne kísértsen. Soraya megpördült. - Maga a férfiak iránt érez dühöt, nem a nők iránt. Arkagyin mozdulatlanul nézte. - Maga amilyen könnyen megöli a férfiakat, olyan könnyen elcsábít minden útjába kerülő nőt. De megerőszakolni őket? Ez nem illene magához. Arkagyin gondolatai visszarepültek szülővárosába, Nyizsnyij Tagilba, ahol Sztasz Kuzin bandájának a tagjaként lányokat hajtott fel az utcán Kuzin bordélyháza számára. Minden éjjel hallotta a lányok üvöltését, amikor megerőszakolták és megverték őket. Egy nap megölte Kuzint és a bandájának a felét. - Nem vagyok egy vadállat - mondta kásás hangon. - Erről szól a maga élete: hogy emberként viselkedjen, ne állatként. Arkagyin elfordította a tekintetét. - A Treadstone tette ilyenné? Arkagyin felnevetett. - A Treadstone-nak van a legkevesebb köze hozzá. Attól váltam ilyenné, ami előtte történt, mindattól, amit próbálok elfelejteni. - Különös. Bourne éppen azért küzd, hogy emlékezzen. - Szerencséje van - vicsorgott Arkagyin. - Nagy kár, hogy maguk ellenségek. - Isten tett bennünket ellenségekké. - Arkagyin elvette tőle a fegyvert. - Egy Alexander Conklin nevű isten. - Tudja, hogyan kell meghalni, Bourne? - suttogta Tanirt. „Síva napján születtél, a hónap utolsó napján, amely egyszerre a vég és a kezdet. Érted? Az a végzeted, hogy meghalj, és újra megszüless." Ezt mondta neki Suparwita Balin, csupán néhány napja. - Egyszer már meghaltam - mondta. – És újjá születtem. - Csak a teste - motyogta a nő. - Most másról van szó. Tanirt hanghordozásától Bourne-nak végigfutott a hátán a hideg. A nő odahajolt hozzá, combja szinte súrolta. Megrázta a fejét. - Nem értem. A nő megragadta, és még közelebb vonta magához. - Csak egy magyarázat lehetséges. - Azzal megfordult, és visszavezette Bourne-t az édességboltba. Egy poros zugban félretolt néhány csomagot. Egy falépcső tárult fel előttük. Felmentek az emeletre, ahol nemrég még valaki lakhatott, a falra ragasztott, film- és rocksztárokat ábrázoló plakátokból ítélve a tulajdonos lánya. Odafönt világosabb volt, az ablakon vakítóan sütött be a nap, és még nagyobb volt a forróság, mint odalent. Tanirt Bourne felé fordult. - Mondja, Bourne, miben hisz maga? Bourne nem felelt. - Isten kezében, a sorsban, a végzetben? - A szabad akaratban hiszek - mondta végül a férfi. - Abban, hogy az ember úgy választhasson, hogy sem egy szervezet, sem a sors, vagy hívja, aminek akarja, nem szól bele. - Más szóval maga a káoszban hisz. Az ember semmit sem irányít a kozmoszban. - Ez azt jelentené, hogy tehetetlen vagyok. De nem vagyok az. - Szóval se a törvényben, se a káoszban nem hisz. - Tanirt mosolygott. - A magáé különleges út, olyan, amelyen maga előtt senki sem járt. - Én nem feltétlenül így fogalmaznék. - Persze, hogy nem. Maga nem filozófus. Akkor hogyan magyarázná? - Hová akar kilukadni? - kérdezett vissza Bourne. - Maga egy katona, egy türelmetlen katona - mondta Tanirt. - A halálról beszélek. A maga haláláról. - A halál az élet vége - mondta Bourne. - Mi tudnivaló van még róla? Tanirt az egyik ablakhoz lépett, és kinyitotta. - Mondja, hány ellenségét látja odakint? - Bourne szorosan a nő mellé lépett, érezte a testének melegét. A magasból több utcát is belátott. - Úgy három és kilenc között. Nehéz pontosan megmondani - felelte. - Melyikük fog megölni? - Egyikük sem. - Akkor Arkagyin lesz az. Tanirt felkapta a fejét. - Ez az Arkagyin csak hírnöke a halálnak, de nem ő öli meg magát. Bourne feléje fordult. - Akkor ki?

- Bourne, tudja maga, hogy kicsoda valójába? Bourne elég időt töltött a nővel ahhoz, hogy tudja, nem várja tőle, hogy válaszoljon. - Valami történt magával - mondta Tanirt. Maga egy személy volt, és most kettő. Tenyerét a férfi mellkasára tette. Bourne szíve kalap ált. - Ez a két személyiség nem fér meg egy emberben. Magában háború dúl, olyan háború, amely a halálhoz vezet. - Tanirt... A nő elvette a kezét a mellkasáról, és Bourne érezte magát, mintha nyakig süllyedt volna a mocsárba. - A halála hírnöke - ez az Arkagyin annak az oldalán érkezik Tineghirbe, aki meg fogja ölni magát. Olyan valaki ő, akit ismer, talán nagyon is jól. Egy nő. - Moira? Moirának hívják? Tanirt megrázta a fejét. Egy egyiptomi. Soraya! - Az... az nem lehet. Tanirt talányosan mosolygott. - Ez egy rejtvény, Bourne. Maga nem gondolja, hogy ez lehetséges. De a másik tudja, hogy az. Bourne, amennyire vissza tudott emlékezni, életében először érezte magát tehetetlennek. - Mit kell tennem? Tanirt megfogta a kezét. - Amit tenni fog, az eldönti, hogy életben marad-e, vagy meghal.

29. - Boldog születésnapot! - mondta M. Erről Danziger; amikor végre elérte telefonon Bud Hallidayt. - Egy hónapja volt a születésnapom – mondta a védelmi miniszter. - Mit akar? - Lent várom az autómban. - Nem érek rá. - Erre ráér. Volt valami Danziger hangjában, ami önmérsékletre intette Hallidayt. Behívta az asszisztensét, és utasította, hogy mondja le a következő egy órára a programjait, aztán felkapta a zakóját, és lement a lépcsőn. Ahogy végigvonult a Fehér Házat övező parkon, az őrök és a titkosszolgálat ügynökei tisztelettel köszöntötték. Rámosolygott azokra, akiket név szerint ismert. Beszállt Danziger autójának hátsó ülésére. - Ajánlom, hogy jó hírekkel szolgáljon. - Bízzon bennem - kérte Danziger. Ez tetszeni fog magának. Húsz perccel később begördült velük az autó keleti Massachusetts Avenue 1910 elé. Danziger a járdához közelebbi oldalon ült, kiszállt, és tartotta az ajtót Hallidaynek. - Huszonhetes épület? - kérdezte Halliday, miközben Danzigerrel az orvosegyetem egyik modern téglaépületének lépcsőjén lépkedtek fölfelé. - Ki halt meg? A huszonhetesben a washingtoni fő halottkém irodája működött. Danziger felnevetett. - Egy barátja. Áthaladtak két biztonsági ellenőrzésen, és a rozsdamentes acéllal burkolt, hatalmas lifttel lementek az alagsorba. A lift bűzlött a fertőtlenítőtől és valami émelyítően édeskés szagtól. Halliday igyekezett nem gondolni rá, mi lehet az. Már várták őket. A halottkém egyik segédje, egy apró termetű, szemüveges, sasorrú, morcos férfi intett, hogy kövessék. Már majdnem az egész termen végigmentek, amikor megállt az egyik rozsdamentes acélból készült ajtó előtt, kinyitotta az ajtaját, és kihúzta a tepsit. Danziger intett, mire a férfi visszahajtotta a hulla arcáról a leplet. - Szűzanyám - kiáltott fel Halliday -, ez Frederick Willard?! - Az bizony. - Danziger úgy nézett ki, mintha örömtáncot készülne lejteni. Halliday közelebb lépett a tálcához, melyen Willard holtteste feküdt. Egy tükröt vett elő, és az orra alá tartotta. - Nem lélegzik. - Az asszisztenshez fordult. - Mi a fene történt vele? - Még nehéz lenne megmondani - felelte a férfi. – Az eddig elvégzett vizsgálatok alapján... A lényeget! - szakította félbe Halliday. - Megkínozták. Halliday elnevette magát. Danzigerre nézett. - Átkozottul ironikus, nem? - Én is ezt gondoltam. Abban a pillanatban bejelzett a miniszter PDA-ja. Vissza kellett mennie a Fehér Házba. Az elnököt az Ovális Iroda helyett a nyugati szárny alatt két szinttel elhelyezkedő Hadműveleti Központban találta. A helyiség közepén egy ovális asztal állt, felszerelve tizenkét virtuális iroda minden eszközével, a falon körben mindenütt hatalmas monitorok. Amikor Bud Halliday megérkezett, az elnök éppen Hendricks nemzetbiztonsági tanácsadóval, továbbá Breyjel és Findlayjel, az FBI és a Belbiztonsági Minisztérium vezetőjével tanácskozott. Komor arckifejezésükből Halliday azonnal leszűrte, hogy baj van. Örülök, hogy ide tudott jönni, Bud – fogadta az elnök, és hellyel kínálta az asztal túloldalán. - Mi történt? - kérdezte Halliday. - Felmerült egy probléma – válaszolta Findlay -, és nagyra értékelnénk, ha segítene a megoldásában. - Terrortámadás érte valamelyik tengerentúli támaszpontunkat? - Sokkal közelebb akadt gondunk. - vette át a szót. Megfordította az előtte fekvő dossziét, és Halliday elé tolta. - Tessék. Halliday kinyitotta a dossziét. A legfelülre helyezett papíron Dzsalal Esszai fényképét pillantotta meg. Nem kis erőfeszítésébe került, de sikerült megőriznie a nyugalmát, és örömmel nyugtázta, hogy a keze sem remeg, ahogy lapozgat az aktában. Amikor bizonyos volt benne, hogy a szeme sem fogja elárulni, felnézett. - Mi közünk ehhez az emberhez? - Információink szerint köze van Frederick Willard megkínzásához és meggyilkolásához. - Bizonyíték? - Még nincs - mondta Findlay. - De minden jel szerint hamarosan megszerezzük - tette hozzá Hendricks. - És tőlem mit várnak? - kérdezte Halliday. - Az a problémánk, miniszter úr, hogy nem tudunk erről az Esszai nevű emberről, noha egyértelműién nemzetbiztonsági fenyegetést jelent. – Ismét Findlay vette át a szót. Halliday a dossziéra mutatott. - Itt több évnyi anyag van Esszairól. Hogyhogy nem...? - Erre a kérdésre keressük a választ, Bud - mondta az elnök. Halliday felkapta a fejét. - Akkor ezek az információk honnan származnak? - Az világos, hogy nem a maga minisztériumából - mondta Brey.

- De nem is a magáéból - vágott vissza Halliday. Az egyik arcról a másikra nézett. - Csak nem akarják az én embereim nyakába varrni, hogy elnézték? - Nem egyszerűen elnézték - közölte Findlay. Legalábbis nem mi. Feszült csend telepedett rájuk, amelyet végül az elnök tört meg. - Bud, azt gondoltuk, sokkal együttműködőbb lesz. - Én nem gondoltam - vetette közbe Brey. - Majd ha szembesül a bizonyítékkal - tette hozzá Hendricks. - Bizonyítékkal, mire? - kérdezte Halliday. - Nincs semmi, amiért magyarázkodnom kellene. - Mindannyian tartoznak nekem száz-száz dollárral - jelentette ki öntelt mosollyal a szája sarkában Brey. Halliday leplezetlen dühvel nézett rá. Hendricks felkapta a telefont, pár szót szólt a kagylóba, majd letette. - Az isten szerelmére, Bud - mondta az elnök, átkozottul megnehezíti a saját dolgát. - Mi folyik itt? - Halliday felállt. - Nyomoznak utánam? - Tehát nem segít magán? - Az elnök szomorúnak tűnt. - Ez az utolsó esélye. Halliday szobormereven állt, dühében a fogát csikorgatva. Ekkor kinyílt a Hadműveleti Központ ajtaja, és beléptek az ikrek, Michelle és Mandy. A szemük nevetett. Rajta. Krisztusom, gondolta, édes istenem. - Üljön le, miniszter úr. Az elnök hangjából sütött az elfojtott düh. Úgy érezte, Halliday személyesen őt árulta el. Hallidayt kirázta a hideg, a mellkasát félelem szorította össze. Visszaült, ahogy parancsolták. Rálépett tehát a kegyvesztettséghez és az összeomláshoz vezető hosszú és megalázó útra. Ahogy a felvételeket hallgatta, mélyeket az ikrek készítettek a Dzsalal Esszaival folytatott beszélgetéseiről a titkos lakásban azon töprengett, van-e hozzá elég bátorsága, hogy visszavonuljon egy csöndes helyre, és szétloccsantsa az agyát. A bekötözött arcú Ozerov megérkezett Marokkóba. Marrákesben talált egy boltot, ahol készítettek az arcáról egy viaszlenyomatot, majd arról egy latexre nyomott másolatot, amelyet, mint egy maszkot viselhetett szétroncsolt arcán. Így ráadásul senki sem azonosíthatta. Vásárolt egy vastag, fekete-barna csíkos, kapucnis thobé16-t, mely felül elfedte az arcát, a többi részét pedig jótékony árnyékba borította. Beült egy étterembe. Az ételt olyan gyorsan falta be, hogy az ízét sem érezte, aztán nem vesztegette tovább az idejét, bérelt egy autót, és elindult Tineghirbe. Idir Syphax lassan, módszeresen bejárta a Tineghir központjában álló házat. Mindent leellenőrzött. Idir a Magas-Atlaszban, Ouarzazate körzetben született és nőtt föl. Megszokta a téli hideget és a havat. A környékbeliek úgy ismerték, mint azt az embert, aki jeget hoz a sivatagba; mint Tanírttól, az emberberek tőié is féltek. Vékony, izmos férfi volt, széles szájjal, fehér fogakkal és tekintélyes orral. Fejét és nyakát hagyományos, kék berber kendővel fedte, hátára kékfehér kockás köpenyt borított. A ház kívülről nem különbözött a többitől. Belül azonban olyan volt, mint egy erőd. A szobák egymásba nyíló fülkékként fogták közre a központi helyiséget. A falak szilárd vasbetonból épültek; a keményfa ajtókat két hüvelyk vastagságú fémoszlopokkal erősítették meg, amelyeken még a félautomata fegyverek lövedékei sem képesek áthatolni. A ház védelmét két elektronikus biztonsági rendszer látta el, a külső helyiségekben mozgásérzékelőket, a belsőkben infravörös hőérzékelőket szereltek fel. Idir családjának története évszázadok óta összeforrt az Etanas családéval. Az Etanasok alapították meg a Monition Clubot, hogy a Severus Domna tagjai a világ különböző városaiban úgy tudjanak találkozni egymással, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet. A kívülállók szemében a Monition Club emberbarát szervezet volt, amely antropológiai és a filozófiai kérdésekkel foglalkozik. A külvilágtól hermetikusan elzárt világukon belül a csoport tagjai szabadon mozoghattak, találkozhattak, egyeztethették a feladataikat, terveiket. Idir határozott elképzelésekkel rendelkezett az utódlásról, de mielőtt cselekedhetett volna, Benjamin El-Arian belépett abba a hatalmi vákuumba, amely Dzsalal Esszai testvérének kilépésével keletkezett, hogy Dzsalal Esszai is kimutatta a foga fehérjét a Severus Domna számára az Esszai család meghalt. Esszai pártütése El-Arian orra előtt történt. Idir fölvette a kapcsolatot Marion Etanával, a szervezet magas rangú, európai tagjával. Együtt, győzködte Etanát, van esélyük fellépni El-Arian ellen. Etana bizonytalankodott. A Nyugaton eltöltött évek túl óvatossá tették, elgyávult. Idir nem tartotta többé alkalmas vezetőnek. Ő sokkal nagyratörőbb terveket dédelgetett annál, mint amit El-Arian vagy Etana képes lenne felfogni. És hiába próbált tárgyalni a Severus Domna tagjaival, érvelni, a vezetők hiúságára hatni. Csak az erőszakos út maradt. Miután végzett szemléjével, bezárta a házat, és elsétált. De nem túl messze. Hamarosan kezdődik az előadás, és az első sorban foglalt magának helyet. A sonorai idillnek abban a pillanatban vége szakadt, amikor Arkagyinon eluralkodott a gyanakvás, és szétroncsolta Moira térdét. Bár egy darabig élvezte, a lassú tempó és a perzselő nap, a feszes ruhájú táncosok és a bánatos rancheras világa, állapította meg, nem neki való. Neki máshol van a helye. Alig várta, hogy elhagyja Mexikót. Csúful elárulták. Sonora valósága rádöbbentette, milyen életet élt, egy életet, amellyel, bármennyire vágyott is rá, nem tudott szakítani. Marokkóban ismét elemében volt, akár egy cápa a tenger hideg, sötét vizeinek mélyén. Ahogy a cápák megtanultak alkalmazkodni a mostoha körülményekhez, úgy Leonyid Arkagyín is. Állig felfegyverkezve, ereje teljes tudatában indult el Marrákesbe Sorayával, egy nővel, akit zavarba ejtően bonyolultnak talált. Amíg Tracy rá nem szedte, megszokta, hogy uralkodhat a nőkön. Így állt bosszút az anyján, aki minden lépését figyelte, aki egy szekrénybe zárta, ahol a patkányok lerágták 16

Térdig érő, hosszú ujjú ing.

három lábujját. Arkagyin első dühében leharapta az állatok fejét, majd megölte az anyját. Olyan hevesen gyűlölte őt, hogy később száműzte a tudatából, az emlékezetéből. Csupán néhány homályos emlék pergett le előtte néha, mint egy régi film kockái. Szüntelenül flörtölt. Csak akkor volt elégedett, ha a nők behódoltak a vonzerejének, ő pedig tönkretette és elhajította őket, amint rájuk unt. Ritka volt az a nő, aki képes volt ellenállni neki - csupán Tracy, Devra, a Szevasztopolban megismert DJ és most Soraya. Ilyenkor megingott a hite magában, és hagyta az egészet a fenébe. Kudarcnak fogta fel, hogy nem sikerült megfejtenie Tracyt, és nem sikerült megóvnia Devrát. És Soraya? Még nem tudta, de képtelen volt nem gondolni arra, amit a nő mondott, hogy az élete küzdelem azért, hogy emberként viselkedjen, ne mint egy állat. Volt idő, amikor kinevette volna, aki ilyesmit vág a fejéhez, de valami megváltozott benne. Már tudta, hogy Sorayának van igaza. Ezen töprengett Tineghir felé az autóban. Marrákesben is csípős hideg volt, de itt, a hó borította Magas-Atlaszban jeges szél süvített a kanyonokban, fagyos levegővel árasztva el a vádi17-kat. - Közeledünk - szólalt meg. Soraya nem válaszolt. Az egész út alatt nem szólt egy szót sem. - Van esetleg még valami mondanivalója? Szándékosan heccelni próbálta a nőt, de Soraya csak mosolygott, és kifelé nézett az ablakon. Arkagyin nem tudta mire vélni a nő viselkedésében beállt hirtelen változást. De nem sikerült levennie a lábáról, erőszakoskodni pedig nem akart vele. Mit tegyen ezzel a nővel? - töprengett. A szeme sarkából hirtelen egy magas férfialakot vett észre. A fickó túl magas volt ahhoz, hogy berber legyen. Fekete-barna csíkos thobét viselt, a kapucnija eltakarta az arcát. Az alak úgy mozgott, mint Ozerov, de ahogy elsuhantak mellette az autóval, és óvatosan kilesett, Arkagyin nem látott torzulást az arcán. - Soraya, látja azt a csíkos thobét viselő férfit? A nő bólintott. Arkagyin megállította az autót. - Szálljon ki, és menjen oda hozzá. Csinálja, ahogy akarja, de derítse ki, orosz-e, és ha igen, Ozerovnak hívják-e. Vjacseszlav Germanovics Ozerovnak. - Én itt fogok ülni, és figyelek. Ha Ozerov az, jelezzen. Meg akarom ölni. Soraya talányosan rámosolygott. - Azon gondolkoztam, mikor látom magán újra. - Mit? - Ezt a dühöt. Maga nem tudja, mit tett Ozerov. Nem tudja, mire képes. - Nem számít. - Kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt. - Azt már láttam, hogy maga mire képes. Soraya a nyüzsgő utcán a fekete-barna csíkos thobét viselő, magas férfi felé indult. A legfontosabb, és ezt jól tudta, hogy nyugodt maradjon, és megőrizze józan eszét. Arkagyin egyszer már rászedte, de még egyszer nem fogja. A Tineghirbe vezető úton többször is lett volna alkalma meglépni, de nem tette, két okból. Először is, mert nem volt tökéletesen biztos benne, hogy sikerül elmenekülnie. A második és fontosabb ok, hogy megfogadta magának, hogy sosem hagyja cserben Jasont. Bourne kétszer mentette meg az ő életét. Soraya nem törődött a pletykákkal, amik a CIA-nál terjengtek róla; tudta, hogy mindenben számíthat rá. Most, hogy Bourne életét közvetlen veszély fenyegeti, nem fog elszaladni és elrejtőzni. Valamit tennie kell. A férfihoz közelítve arabul kezdett beszélni, egyiptomi akcentussal. Az először rá se hederített. Vagy nem hallotta az utca zsivajában, vagy azt hitte valaki máshoz beszél. Soraya közvetlenül elé állt, és ismét arabul szólt hozzá. A férfi kicsit lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. - Segítségre van szükségem. Tud angolul? - kérdezte. Amikor a férfi megrázta a fejét, Soraya vállat vont, megfordult, és elindult. Aztán megpördült, és oroszul így szólt hozzá: - Megismerem, Vjacseszlav Germanovics. A férfi felkapta a fejét. - Maga Leonyidnak dolgozik? Arkagyinnal van?- kérdezte rekedtes hangon. - Hol van? - Ott. - Soraya az autó felé mutatott. - A volán mögött ül. Minden villámgyorsan történt. Soraya elhátrált, Ozerov pedig félig guggolva megpördült, felemelte a thobe alatt rejtőző AK-47-esét, célzott, és leadott egy sorozatot az autóra. A rémült járókelők kiáltozva rebbentek szét, és rohantak minél távolabb. Ozerov öles léptekkel a kocsi felé tartott, és folyamatosan tüzelt. Amikor odaért, megállt. Megpróbálta kinyitni a vezető felőli ajtót, de az annyira behorpadt, hogy meg se moccant. Káromkodva megfordította az AK-47-esr, és a tusával betörte. Benézett. Az autó üres volt. Ozerov megfordult, és Sorayára fogta az AK-47-est. - Hol van? Hol van Arkagyin? Soraya ebben a másodpercben pillantotta meg, amint épp a kocsi alól mászott elő. Aztán villámgyorsan felegyenesedett, Ozerov nyaka köré fonta a karját, és olyan erővel húzta hátra, hogy a férfi lába fölemelkedett a földről. Hiába próbált a fegyver tusával Arkagyin bordái közé vágni, az kitért előle. Ozerov előre-hátra dobálta a fejét, próbálva megakadályozni, hogy Arkagyin fojtófogást alkalmazzon. Eközben kezdett lecsúszni a maszkja. Arkagyin észrevette, és lerántotta feldagadt, torz arcáról. Soraya átvágott a kiürült utcán, és lassú, kimért léptekkel közeledett a két férfihoz. Ozerov elejtette az AK-47-est, és előhúzott egy tőrt. Soraya biztosra vette, hogy Arkagyin nem fogja észrevenni. Arkagyin az életéért harcolt gyűlölt ellenségével, de még így is felfigyelt a kanálisbűzre, ami megcsapta az orrát. Rájött, 17

Kiszáradt folyómeder a sivatagban.

hogy a szag Ozerovból árad; a férfi mintha eleven létére rothadna. Még mindig próbált kiszabadulni a satuból, ahogy Arkagyin egyre szorosabban fojtogatta. De tudta, ők, ha egyszer elkapják, többé nem eresztik egymást, esztelen dühük nem engedi. Arkagyin nemcsak a mocskos bűnökkel terhelt Ozerovot akarta legyőzni, de saját múltja ellen is harcolt, melyet naponta igyekezett agya legmélyebb zugába eltemetni. „Ez a maga élete, mondta Soraya, a harc, hogy emberként viselkedjen, ne állatként." A múltja árnyai esküdtek össze ellene, hogy megtörjék, hogy állattá alacsonyítsák le. Az esély, hogy valami többé váljon, Tracy Atherton képében bukkant fel itt fel az életében - az a nő sok mindenre megtanította, de elárulta őt. Kívánta a halálát, és most halott. Ezúttal Ozerovban látta megtestesülni az ellene összefogó erőket. És most a kezében van; most lassan kiszorítja belőle az életet. A szeme sarkából hirtelen mozgást észlelt. Soraya rohanva tette meg az őket elválasztó utolsó tizenöt métert, és erős ütést mért Ozerov bal csuklójára. Arkagyin egy tőrt látott lehullani Ozerov lábához. Egy másodperc töredékéig egymás szemébe néztek. Abban a tekintetben minden benne volt, amit sohasem mondtak volna ki. Arkagyin, akiben fortyogott az évek alatt felgyülemlett harag, tenyere élével oldalról rácsapott Ozerov fejére. A férfi feje megrándult, és nekivágódott Arkagyin karjának. Elrepedt gerincével úgy vonaglott, mint egy dróton rángatott bábfigura, és körmeit Arkagyin alkarjába mélyesztve üvöltött. Aztán egy pillanat töredékéig összeszedte magát, annyi erőt gyűjtött, hogy kis híján kiszabadult, de ekkor Arkagyin újból megroppantotta a nyakát, ezúttal erősebben. Ha maradt is még egy leheletnyi ereje, elszállt belőle. Iszonyatos ordítást hallatott, aztán mintha mondani akart volna valamit - de a szájából már csak vér ömlött ki. De Arkagyin nem eresztette. Szorosan tartotta a testet, és a fejét ütötte. - Arkagyin - mondta halkan Soraya. - Halott. Arkagyin felnézett rá. Szeme őrülten csillogott. Soraya megragadta, hogy elrángassa Ozerovtól, de ő csak bénultan szorította tovább. A fejében egy hang azt mormolta: ameddig a kezedben tartod, újra meg újra képes leszel megölni. Aztán lecsillapodott. Megérezte a karján Soraya kezét, majd hirtelen meghallotta a hangját is: „halott". Elengedte; a holttest a földre zuhant. Lenézett Ozerov csúf arcára, és nem érzett sem diadalt, sem elégtételt. Semmit sem érzett, csak ürességet. Aztán beütött egy kódot a telefonjába, majd az autó csomagtartójához lépett, és kivette a tokjából a laptopot. Soraya néhány berbert látott közeledni, akik eddig az árnyékból figyeltek. Amint Ozerov hullája lecsúszott a földre, elindultak az autó felé. - A Severus Domna. Értünk jönnek. Abban a pillanatban csikorogva fékezett mellettük egy autó. Arkagyin kinyitotta a hátsó ajtót. - Szálljon be! - utasította Sorayát. A nő engedelmeskedett, Arkagyin beült mellé, és az autó elindult velük. Három fegyveres ült benne. Hallva, hogy Arkagyin oroszul beszél velük, Sorayának eszébe jutott Puerto Penascó-i szóváltásuk. „Mit akar most tőlem?" - kérdezte Arkagyintól, „Ugyanazt, amit maga akar tőlem. Pusztítást"- felelte a férfi. Aztán az ütötte meg a fülét: felperzselt föld. Már tudta, hogy Arkagyin felkészülten jött megvívni háborúját Tineghirbe.

30. Bourne a Tanirttól kapott tudással felvértezve érkezett Tineghirbe. Keresztülfurakodott a golyók lyuggatta autó körül bámészkodó tömegen. A halott arca felismerhetetlen volt, de éppen erről tudta, hogy Ozerovnak kell lennie. A környéken egyelőre egyetlen rendőr sem mutatkozott, a Severus Domna emberei azonban ellepték az utcákat. Senki sem mozdult, hogy elvigye a holttestet, mely körül már hemzsegtek a legyek. Bourne néhány sarokkal távolabb kiszállt az autóból, és gyalog ment tovább. Nem tetszett neki, amit Tanirt mondott, de nem volt más választása, ezt az asszony világossá tette, Felnézett a sápadt égboltra. Már bőven benne jártak a délutánban. Mielőtt a megadott címre, a Severus Domna házához indult volna, keresett egy kávézót. Leült egy, a bejáratra néző asztalhoz, és egy tál kuszkuszt rendelt whiskey-vel kevert berberé18-vel. Lábait keresztbe vetette, hátradőlt, és igyekezett kiüríteni az agyát. Most csak Sorayára kell gondolnia, semmi más nem lehet fontosabb. Letették eléje a kis poharat, és kitöltötték bele az illatos teát. Ekkor egy orosz férfit vett észre, amint elhaladva a kávézó ablaka mellett, futólag felé pillantott. Nem Arkagyin volt az, de hogy orosz, azt Bourne a vonásairól és a tekintetéről meg tudta állapítani. A férfi nem tűnt se muszlimnak, se berbernek. Megjött a kuszkusz, de Bourne-nak elment az étvágya. Ekkor Soraya lépett be a kávézóba, a nyomában pedig, kissé lemaradva, Arkagyin. Soraya nem látszott riadtnak. Lehet, hogy alábecsültem ezt a nőt, futott át Bourne agyán. Ha ez így van, az jó hír. Soraya szó nélkül leült hozzá. Arkagyin megállt az ajtóban, és szemével körbepásztázott a helyiségben. Bourne helyi szokás szerint a jobb kezével kezdte el enni a kuszkuszt, míg bal keze az ölében pihent. - Hogy vagy? - kérdezte Sorayától. - Szarul. Bourne halványan elmosolyodott. - Hányan vannak vele? Soraya meglepettnek tűnt. - Hárman. Arkagyin feléjük indult. Útközben a szomszédos asztaltól felkapott egy széket, letette az asztal mellé és leült rá. - Milyen a kuszkusz? - Nem rossz - felelte Bourne. Áttolta az asztalon a tányért. Arkagyin az ujjai közé csippentett egy falat kuszkuszt. Bólintott, lenyalta róla az olajat, és megtörölte a kezét az abroszban. Aztán előrehajolt. - Régóta üldözzük egymást. Bourne visszahúzta a tányérját. - És most itt vagyunk. - Milyen meghitt. Bourne felvette a villáját. - Nem volna jó ötlet lelőnöd azzal a fegyverrel, amivel az asztal alatt rám célzol. Arkagyin szeme megrebbent. - Azt nem te döntőd el, vagy igen? - Nézőpont kérdése. Én egy 357-es Beretta 8000-est fogok a tökeidre. Arkagyin harsányan kacagott. Az előbbi, sötét arckifejezést mintha leradírozták volna az arcáról. Úgy hahotázik, mintha nem tanult volna meg rendesen nevetni, gondolta Bourne. - Tényleg, milyen meghitt! - Mellesleg - folytatta Bourne -, ha meghalok, sosem jutsz ki élve abból a házból. - Én másképp gondolom. Bourne beletúrt a villájával a kuszkuszba. - Nézd, Leonyid, olyan erővel állunk szemben, amivel se te, se én nem vehetjük fel a harcot. - Én bármivel felveszem a harcot. És nem jöttem egyedül. - Az ellenségem ellensége a barátom - idézett Bourne egy arab közmondást. Arkagyin szeme összeszűkült. - Mire célzol? - A Treadstone kiképzését csak mi kaptuk meg. Ilyen helyzetekre képeztek ki minket. De mi ketten nem vagyunk teljesen egyformák. Legfeljebb talán tükörképek. - Tíz másodpercet adok, hogy kibökd, mit akarsz. - Együtt le tudjuk győzni a Severus Domnát. Arkagyin felhorkant. - Neked elment az eszed! - Gondolj bele. A Severus Domna hozott bennünket ide, előkészítette nekünk a házat, és azt hiszi, ha összejövünk, az egyikünk végez a másikkal. - És? - Aztán minden megy tovább az ő terveik szerint. - Bourne egy pillanatra elhallgatott. - Az egyedüli esélyünk, ha meglepjük őket. - Az ellenségem ellensége a barátom. Bourne bólintott. - Amíg ellenséggé nem válik. Arkagyin az asztalra fektette a kezében tartott Magpult, Bourne pedig letette a Tanirttól kapott Berettát. 18

Mentatea.

- Egy csapat vagyunk - jelentette ki Bourne. Mi hárman. Arkagyin futó pillantást vetett Sorayára. - A lényeget. - A kulcs- kezdte Bourne - egy Syphax nevű ember. Csillagtalan, sötét éjszaka borult rájuk, a völgy körül szurokfeketébe vonva a hegyeket. Erős szél fújt, hókristályokat és homokszemcséket söpörve végig az utcákon és a sikátorokban. A ház a tömb közepén állt, falai összeértek a szomszéd házak falaival. Idir Syphax a ház mögött nyíló utca túloldalán kuporgott egy háztetőn. Mellette a Severus Domna két mesterlövésze tartotta készenlétben Sako TRG-22 típusú fegyverét. Syphax minden idegszálával a házra koncentrált. Tanirt útmutatásai alapján ő tervezte az épületet. „Egy erődöt akarok építeni" - mondta neki. Tanirt azt felelte: „A legjobb, ha Baál nagytemplomának terveit követed. Ez az ember által ismert legnagyobb erőd." Syphax, miután tanulmányozta az asszony rajzait, egyetértett vele, és saját kezűleg elkezdte felépíteni erődjét, mely egy csöppet sem hasonlított a környező lakóházakra. A ház egy ötlet, egy eszme volt - és szent hely, akár egy mecset. A kezdet és a vég, az alfa és az omega. Syphax felfogta ezt, de a Severus Domnában senki más. Benjamin El-Arian és Marlon Etana csak a halálos csapdát látták benne. Csupán eszköznek tekintették; a szemükben nem volt szent hely, nem jelentett átjárót az istenihez. Azt sem értették, mit jelent, hogy Tanirt választotta ki számára a megfelelő helyszínt egy ősi ráolvasás segítségével. Syphax egyszer megkérdezte az asszonyt, milyen nyelven kántál. Azt felelte, ugariti nyelven, amelyen az alkimisták beszéltek Salamon király udvarában, a mai Szíriában. Ezért helyeztette a szobrot pontosan a ház közepére, a legszentebb helyre. Mivel a saria19 szigorúan tiltja, titokban csempészte be a házba, és természetesen sem Benjamin El-Arian, sem Marlon Etana nem tudott a létezéséről. De ha Tanirt valamire megtanította, az az, hogy bizonyos rejtélyes, ősi erők minden vallást megelőzően léteztek, az emberiség nem a judaizmust találta ki először, hogy segítsen elfogadni a halál gondolatát. Annak az erőnek az eredete pedig, mesélte neki Tanirt, isteni, de nem attól az istentől származott, akit mai istenfogalmainkkal megragadhatunk. „Létezett Baál? Kétlem. De valami létezett" - fogalmazott Tanirt. A szeles idő ellenére nyugodt volt az éjszaka. Tudta, hogy nemsokára jönnek, de nem tudta, merről. Folyton elvesztette a nyomukat; bár nem is igen számított másra. A vadászat még szórakoztatta is. Amikor semlegesítették Arkagyin három emberét, a saját embereik közül négyen meghaltak. Az oroszok kemény ellenfelek voltak - de most nincs esélyük. Arkagyin nem tud észrevétlenül besurranni a házba. A csatorna felől, vagy ahol az elektromos vezetékek belépnek a házba, általában bármelyik házba be lehet jutni. Ezt az épületet azonban nem lakás céljára tervezték: nem volt sem szennyvízcsatorna, sem fűtés, sem légkondicionáló rendszer; az elektromos berendezések a házon belül, egy védett helyiségben elhelyezett, hatalmas generátorról kapták az áramot. Képtelenség volt úgy bejutni, hogy ne riasztott volna valamelyik figyelőrendszer, amire aztán működésbe lépnek a további biztonsági rendszerek, El akart jönni a fia, Badisz is, de Syphax természetesen hallani sem akart róla. Badisz sokáig kérlelte Tanirtot, bár tizenegy évesen több esze lehetett volna. Badisz arra emlékezett, amikor Tanirt szerette az apját, vagy legalábbis az apja ezt mondta. Most azonban az asszony olyan rettegést plántált Idirbe, hogy éjszakánként rémálmok gyötörték. Minden akkor romlott el, amikor feleségül kérte Tanirtot, ő pedig visszautasította. „- Azért, mert nem hiszed el, hogy szeretlek? - kérdezte tőle. - Tudom, hogy szeretsz. - A fiam miatt. Azt gondolod, hogy mert Badiszt mindennél jobban szeretem, nem tudlak téged boldoggá lenni. - Nem a fiad az oka. - Akkor mi? - Ha kérdezned kell - mondta a nő -, akkor sosem fogod megérteni". Ekkor végzetes hibát követett el. Mint más nőket, kényszeríteni próbálta, de minél tovább fenyegetőzött, úgy látta, az aszszony annál erősebb, mígnem szinte már fojtogatta őt a jelenlétével. Syphax hanyatt-homlok menekült haza a saját házába. Az elöltöltős Sakos kattanása visszatérítette révedezéséből. Körülnézett a sötétben. Mesterlövészei mintha mozgást láttak volna a tetőn. De mire oda-kapták a fejüket, csak egy elmosódott foltot láttak. Újra mélységes csöndbe burkolóztak; amikor Syphax a szeme sarkából észrevette, hogy az árnyék ismét megmozdul. Nagyot dobbant a szíve. Már éppen megparancsolta volna a lövészeknek, hogy nyissanak tüzet rá, amikor valaki a háta mögül a nevén szólította. Megfordult. Arkagyin állt mögötte laza terpeszben, egy különös alakú fegyverrel a kezében. - Meglepetés! - kiáltotta Arkagyin, majd leadott két sorozatot a Magpulból. A két mesterlövész a földre rogyott. Idir Syphax arcát és köpenyét beterítette embereinek vére és agyveleje. De így szólt: - Engem nem ijesztesz meg. Nem félek a haláltól. - A sajátodétól talán nem. Arkagyin intett a fejével, mire Soraya Moore bukkant elő az árnyékból. Idir levegő után kapkodott, Badiszt terelte maga előtt. - Papa! - Badisz az apjához akart futni, de Soraya hátrarántotta. - Papa! Papa! Idir arcára kiült a kétségbeesés. - Hajítsd át a hullákat a mellvéden – parancsolta neki Arkagyin. Idir elképedt. - Miért? - Hogy odalent az embereid tudják, mihez tartsák magukat. Idir megrázta a fejét. Arkagyin erre odalépett Badiszhoz, és a Magpul csövét a fiú szájába dugta. - Garantálom, hogy ha meghúzom a ravaszt, a szülőanyja sem fog ráismerni. 19

Iszlám jogrend.

Idir elsápadt a tehetetlen dühtől. Lehajolt, hogy fölemelje az egyik holttestet, de a vértől iszamos tetem kicsúszott a kezéből. Badisz elkerekedett szemmel, remegve figyelte. Idir újra megpróbálta. Magához szorította a holttestet, és a mellvédhez cipelte. A csattanásra, amint a test földet ért, Badisz megremegett. Idir gyorsan odavonszolta és ledobta a másik lövész hulláját is. Az ismét felhangzó tompa, ragacsos puffanásra a fiú összerezzent. Arkagyin intett Sorayának. A nő a tető széléig taszigálta a fiút, és áttolta a fejét a peremen. Idir ösztönösen a fia felé mozdult, de Arkagyin meglóbálta a Magpult, és a fejét csóválta. - Látod hát, sok formája van a halálnak - mondta Arkagyin. - És végül mindegyikünket elfogja a félelem. Bourne, amint meghallotta a két lövést, lemászott a tetőről, és már lent várt, amikor felbukkant Arkagyin, maga előtt lökdösve Idir Syphaxot. Eléjük ment. Úgy néztek egymásra Arkagyinnal, mint az ellenséges ügynökök, mikor fogolycserére készülnek. - Soraya? - kérdezte Bourne. - A tetőn a fiúval - felelte Arkagyin. - Nem bántottad? Arkagyin Idirre pillantott, majd utálkozó arckifejezéssel vissza Bourne-ra. - Megtettem volna, ha rákényszerít. • Nem ebben állapodtunk meg. Abban állapodtunk meg - felelte kurtán Arkagyin, hogy elvégezzük ezt a munkát. Idir tekintete a feszült csendben egyik férfiról a másikra siklott. - Nektek kettőtöknek meg kellene harcolnotok egymással. Arkagyin az arcába vágott. - Pofa be! Bourne átadta Arkagyinnak a laptopot, majd megragadta Idirt a ruhájánál fogva. - Vezess bennünket. Juttass át minden akadályon, a biztonsági rendszeren és a többin. - Elővette a mobiltelefonját. - Kapcsolatban maradok Sorayával. Ha valami rosszul alakul... - Meglóbálta a mobilt. - Értem. - Idir hangja tompa volt, de a szemében gyűlölet és harag izzott. Odavezette őket a bejárati ajtóhoz, és a kulcsaival kinyitotta. Rögtön ahogy beléptek, az ajtótól balra a falra erősített kapcsolótáblán bebillentyűzte a riasztó kódját, aztán felkapcsolta a világítást. - Először a mozgásérzékelők jönnek, utána az infravörös rendszer. - A zsebében matatott, és előhúzott egy kis távkapcsolót. - Innen mindkettőt ki tudom kapcsolni. - A generátor nélkül minden leáll – jegyezte meg Bourne. - Vigyél minket oda. Idir elnézett az egyik irányba, de Bourne rászólt. - Nem arra. Idir még jobban megrettent. - Beszéltél Tanirttal... - A nő nevét szinte suttogva ejtette ki. - Ha ismered az utat - mérgelődött Arkagyin -, mi szükségünk erre a seggfejre? - Csak ő tudja úgy kikapcsolni a generátort, hogy a ház ne hulljon darabjaira. Arkagyin elhallgatott. Idir irányt változtatott, a külső helyiségeken át vezette őket. Túlhaladva az első, vörösen felfelvillanó mozgásérzékelőn, egy ajtóhoz értek. Idir kinyitotta. Cikcakkban ide-oda kanyargó folyosóra léptek, mely Bournenak a gízai piramisok járatait juttatta az eszébe. Nem sokkal arrébb egy újabb ajtót nyitott ki előttük Idir. Ezúttal egy rövidebb és teljesen egyenes folyosóra lépett, melynek csupasz, hússzínűre festett falain egyetlen ajtó sem nyílt. Ez a folyosó egy harmadik, acélból készült ajtóba torkollott. Amikor beléptek, egy csigalépcsőt pillantottak meg maguk előtt, mely lefelé vezetett a sötétségbe. - Kapcsold fel a világítást! - utasította Arkagyin. - Ott lent nincs áram - felelte Idir. - Csak fáklyák. Arkagyin már éppen ráugrott volna, de Bourne útját állta. - Ez egy eszelős! - dühöngött Idir. - Tartsd távol tőlem! A lépcső tövében Idir meggyújtott egy nádfáklyát, Bourne-nak adta, majd benyúlt egy falnyílásba, és egy kovácsoltvas kosárból elővett még egyet. - Hol vannak a riasztóberendezések? - kérdezte Bourne. - Idelent túl sok az állat - felelt Idir. Arkagyin lenézett a porral és megszáradt ürülékkel borított betonpadlóra. Ahogy haladtak előre, mást nem láttak, csak a sötétben lobogó lángokat, mígnem egy keskeny átjáróban találták magukat. A szűk folyosó negyven lépéssel beljebb jobbra kanyarodott; Bourne-nak úgy tűnt, csigavonalban haladnak, egyre kisebb koncentrikus körökben. Gyanította, hogy közelednek az épület szívéhez. Körülöttük fogyóban volt a levegő; mintha láthatatlan súly nehezedett volna rájuk, egyre nehezebben lélegeztek. Végre megérkeztek a folyosó végéhez. A nagyjából ötszögletű szobába lépve mély lüktetés hangját hallották - vagyis inkább érezték. Olyan volt, mintha egy óriási szív dobogna a helyiségben. - Ott van. - Idir a szoba közepe felé mutatott. Bourne és Arkagyin egy masszív talapzatot pillantott meg, melyen Baál isten fekete bazaltból faragott szobra állt. Arkagyin Idir felé pördült. - Mi a szar ez? Idir Bourne felé húzódott. - A generátor a szobor alatt van. Arkagyin gunyorosan mosolygott.

- Megint kezdi a halandzsázást... - A hiányzó utasítások a szobor belsejében vannak. - Ó, az mindjárt más. - Arkagyin a szobor felé indult. Idir gyorsan odahajolt Bourne-hoz. - Ti gyűlölitek egymást - suttogta. - A generátort egy C-4-töltet védi. Ha megmozdítja a szobrot, kapcsol a biztonsági rendszer, és mindössze három perc múlva felrobbantja. Azt az időzítőt még én sem tudom leállítani, de annyi idő alatt ki tudlak juttatni. Csak öld meg ezt az állatot, hogy ne bántsa a fiamat. Arkagyin a szobor felé nyúlt. Bourne érezte, hogy Idir futásra készen visszatartja a lélegzetét. Hirtelen bevillant az agyába: ezt a pillanatot látta előre Suparwita és Tanirt. Ez az a pillanat, amikor bosszút vehet Tracy haláláért. A pillanat, amikor egymással hadakozó két személyisége széttépi őt: a halálának a pillanata. De hitt-e valaha a jóslatoknak? Hát ne ez legyen az életében a legvilágosabb pillanat? Vajon mindent elhomályosít az, amire képtelen visszaemlékezni? Vagy elmenekül, vagy úrrá lesz a helyzeten. A döntés élet-halálra szól. Arkagyint árulja el vagy Idirt? De rájött, hogy nem kell választania. Világos, mit kell tennie. Idir csak ravaszkodik. - Leonyid, állj! - kiáltotta Bourne. - Ha hozzányúlsz, a ház a levegőbe repül. Arkagyin kinyújtott keze centikre a szobortól megállt a levegőben. Hátranézett Bourne-ra. - Ezt adta be neked az a szarházi a hátam mögött? - Miért csináltad ezt? - kiáltott fel Idir. - Mert nem mondtad meg, hogyan kell lekapcsolni a generátort. Arkagyin tekintete Bourne-éba fúródott. - Miért olyan kurva fontos az? - Mert - felelte Bourne - a generátor látja el árammal a biztonsági berendezéseket, melyek megakadályozzák, hogy valaha is kijussunk innen. Arkagyin Idir mellé lépett, és a Magpul markolatával szájon vágta. Idir kiköpte egy fogát, a szájából ömlött a vér, - Darabokra téplek - sziszegte Arkagyin. - Elmondod nekünk, amit tudni akarunk, akár akarod, akár nem. Nem félsz a haláltól? Rendben. De ha kijutok innen, saját kezűleg hajítom le Badiszt arról a háztetőről. - Ne, ne! - kiáltotta Idir, és a generátor szekrényéhez rohant. - Itt, itt - motyogta szinte magán kívül, és a talapzat tövében benyomott egy követ. Az kicsúszott a helyéről, felfedve egy kapcsolót. Amint Idir megnyomta, a generátor hangja elhallgatott. - Látjátok? Kikapcsoltam. - Felállt. - Megtettem, amire kértetek. Az én életem nem számít, de könyörgök, fiamon könyörüljetek. Arkagyin vigyorogva a talapzatra tette a tokot, ki nyitotta, és kivette belőle a laptopot. Bekapcsolta, és Bourne-hoz fordult. - A gyűrűt. Az izgatott Idir közelebb óvakodott, és megérintette a laptop tetejét. Arkagyin visszakézből akkora pofont kevert le neki, hogy hátratántorodott. Miközben Bourne elővette a gyűrűt, Idir megszólalt. - Ezzel semmire se mentek. - Fogd be a pofád! - vakkantotta Arkagyin. - Hadd beszéljen - mondta Bourne. – Idir, hogy érted ezt? - Ez nem az a laptop. - Hazudik - jelentette ki Arkagyin. - Nézz ide - Elvette Bourne-tól a gyűrűt, és belecsúsztatta. - Itt van a rés a gyűrűnek. Idir hisztérikus nevetésben tört ki, ahogy látta Arkagyin hiába húzza át újra meg újra a gyűrűt a résen, a merevlemezen lévő fájl nem jelenik meg. - Bolondok! - Idir nem tudta abbahagyni a nevetést. - Valaki nagyon kibaszott veletek. Mondom, hogy ez egy másik laptop. Arkagyin felüvöltött, és megfordult. - Leonyid, ne! Bourne ráugrott, de már elkésett, nem tudta megakadályozni, hogy tüzeljen. Teljes erejükkel egymásnak feszültek. Bourne az arca elé emelt karjával hárította az ütéseket, melyeket Arkagyin a Magpul csövével mért rá. Csuklóját csakhamar zúzódások és mély vágások tarkították. Térdét Arkagyin gyomrához rántotta, de az meg se rezzent. Bourne-nak, bár sikerült elkapnia a fegyver csövét, kicsúszott a kezéből, felsebezve a tenyerét. Abban a pillanatban, amikor Arkagyin a pisztoly csövét Bourne felé fordította, Bourne vérző kezének élével Arkagyin orrára csapott, Arkagyin feje hátracsuklott, tarkója a padlón csattant. A fegyver elsült. A dörrenés fülsiketítőén visszhangzott a helyiségben. A szoba sarkából előbújt hatalmas patkány a hangtól megriadva Arkagyin arcára ugrott. Arkagyin lerázta magáról, odébb gördülve megragadta az egyik fáklyát, és vadul előredöfött vele. A patkány Idir földön heverő testén átmászva menekült. Majd hirtelen felsikított: a lángok belekaptak a farkába. Idir köpenye csípős füsttel lángra lobbant. Arkagyin botladozva felállt, és karjával vadul csapkodni kezdte a lángokat, de megbotlott, elvesztette az egyensúlyát, és nekiesett a talapzatnak. Baál szobra a földre zuhant, és ezer darabra tört. Bourne hiába próbált volna segíteni, Idir testét már mohón körülölelték a tűznyelvek. A lángokban álló mohában az égő hús gyomorforgató szaga terjengett. Három percük maradt. Arkagyin tüzet nyitott rá, ahogy Bourne a folyosóra vezető ajtóhoz futott. Bourne előhúzta a Berettát, és éppen készült visszalőni, amikor látta, hogy Arkagyin négykézlábra ereszkedik, és kutatni kezd a szobor darabkái között. Amint ráakadt az SDS memóriakártyára, felkelt, és bedugta a laptopba. - Leonyid, hagyd! - kiáltotta Bourne. - A laptop hamisítvány! Nem kapott választ. Bourne már ordított. - Két percünk maradt, hogy megtaláljuk a kivezető utat! - Legalábbis Idir ezt akarta elhitetni velünk. Már Arkagyin is elvesztette a türelmét. - Miért mondott volna igazat nekünk? - Rettegett a fia életéért. Leonyid, gyerünk! Menjünk! Csak az időt vesztegeted! De válasz helyett Arkagyin rálőtt, alig húzta vissza a fejét az ajtóból.

Bourne kezében sercegett a fáklya, amint visszafelé futott a folyosón, amerről jöttek. Félútig se jutott, mikor csöpögni kezdett, végül kialudt, így a sötétben már csak a memóriájára hagyatkozhatott. Hamarosan a csigalépcsőhöz ért. Még körülbelül két perce maradt, hogy a C-4-töltet felrobbanása előtt kijusson a házból. Felrohant a csigalépcsőn, az ajtót azonban zárva találta. Ekkor visszarohant egy másik fáklyáért, meggyújtotta, és újra az ajtóhoz szaladt. Húsz másodpercet elvesztegetett. Másfél perce maradt. A fáklya fényénél az ajtót fürkészte. Nem talált rajta se zárat, se kilincset. De lennie kell kiútnak. Az ajtónak dőlve végigfuttatta ujjait az ajtófélfán. Semmi. Ekkor négy kézlábra ereszkedett, és az ajtó alján egy kis négyszöget pillantott meg, amely engedett ujjai nyomásának. Félreugrott, ahogy az ajtó kinyílt. Alig több mint egy perce maradt, hogy kiutat találjon a koncentrikus körök labirintusából. A fáklyát magasra emelve végigcikázott a kanyargó folyosón, amilyen gyorsan csak tudott. Egyszer csak hirtelen megtorpant: mintha léptek zaját hallotta volna a háta mögül. De nem volt benne biztos; továbbsietett. A másik két átjáró nem volt bezárva. Bourne kiért a legkülső folyosóra. Harminc másodperce maradt. A kijárathoz rohant, és lenyomta a kilincset. Az ajtó nem mozdult. Nekiveselkedett, de nem engedett. Bourne átkozódva nézett végig az ablakok és ajtók nélküli folyosón. És eszébe jutott valami. „A házban minden látszat" - mondta neki Tanirt. -„Ezt jól jegyezze meg." Húsz másodperc. Ahogy a külső fai mellett haladt, mintha légmozgást észlelt volna. De ha nincsenek szellőzők, hol jöhetett be levegő? Végigsimította a falat, majd elkezdte végigkopogtatni, és figyelte a hangot. Tömör, tömör. Addig ment visszafelé a folyosón, míg egyszer csak kongó hangot hallott: a falnak üregesnek kell lennie. Hátrébb lépett, és cipősarkával belerúgott a falba. Átlyukadt. Tíz másodpercet pazarolt el, de a fal végül engedett. Beledugta a fáklyát a csipkés szélű lyukba. A lángok azonnal felzabálták a festett deszkákat. Amint elég nagy volt a rés, Bourne eldobta a fáklyát, bedugta fejét és a kezét, és átbújt. Az utcán találta magát; felpattant és rohant. De a robbanás lökéshulláma utolérte, és ledöntötte a lábáról. Mögötte lángba borult az éjszaka. Próbálta visszanyerni a hallását, feltápászkodott, nekidőlt a falnak, és erősen megrázta a fejét. Ekkor kiáltást hallott: valaki az ő nevét kiáltozta. Mire megismerte Soraya hangját, már látta, ahogy feléje rohan Badisz nem volt vele. - Jason! Jól vagy? Bourne bólintott, de Soraya levetette vele a kabátját, majd letépte az inge ujját, és bekötötte vérző kezét. - Badisz? - Eleresztettem, amikor felrobbant a ház. - Elnézett a férfira. - Az apja? Bourne megrázta a fejét. - És Arkagyin? Körbejártam a házat, de sehol sem láttam. Bourne belenézett a lángokba. - Nem volt hajlandó otthagyni a laptopot és a gyűrűt. Soraya befejezte a kötözést. Némán álltuk egymás mellett, és a ház romjait bámulták. Az utca kihalt volt, a kíváncsiskodók távolabbról figyelték az eseményeket. Nem mutatkoztak a Severus Domna katonái sem. Bourne tudta, miért. Néhány méterre tőlük Tanirt állt, ajkán Mona Lisa-i mosollyal. Soraya bólintott. - Gyanítom, hogy végül Arkagyin megkapta, amit akart. Bourne úgy gondolta, hogy ez végül is igaz.

31. - Nem megmondtam - fortyant fel Peter Marks, hogy senkit sem akarok látni? De Eliza, az ápolónő, aki a gondját viselte, amióta Marks hajlandó volt befeküdni a Walter Reed Katonai Egészségügyi Központ kórházába, láthatóan nem zavartatta magát. Marksnak ágyban kellett maradnia. Bár a lába pokolian fájt, visszautasított minden fájdalomcsillapítót. Joga volt hozzá; ám szeszélyességével nem sikerült belopnia magát Eliza szívébe. Milyen kár, gondolta Marks, mert amilyen szemrevaló, olyan eszes is. - Szerintem ez alkalommal hajlandó kivételt tenni. - Ha nem Shakira vagy Keira Knighty, akkor nem érdekel. - Csak azért, mert kiváltságosként bekerült ide, még nincs joga úgy viselkedni, mint egy nyűgös gyereknek. Marks fölkapta a fejét. - Aha, majd én megmutatom, mire képes egy nyűgös gyerek, jöjjön csak közelebb! - Csak ha megígéri, hogy nem fog molesztálni - felelte Eliza csúfondáros mosollyal. Marks elnevette magát. - Jól van, szóval ki az? - Eliza képes volt kirángatni a legsötétebb hangulatából is. A nő az ágyhoz lépett, megcsapkodta a párnát, majd feljebb állította az ágy háttámláját. - Szeretném, ha felülne. - És az számít, hogy én mit szeretnék? Eliza rendületlenül mosolygott. - És ne fecsegjen rólam. - Olyan kevés örömöm van itt, ne vegye ezt el tőlem. - Peter vágott egy grimaszt, miközben feljebb húzta magát. - A Krisztusát, de sajog a seggem. Eliza látványosan beharapta az ajkát. - Jobban nem is tudná elhagyni magát. - Az ágyhoz ment, a kis asztalról felvett egy kefét, és megigazította Marks haját. - Árulja már el, ki jött, az isten szerelmére! - raplizott Marks. - Netán maga az elnök van itt? - Majdnem. - Eliza az ajtóhoz ment. - A védelmi miniszter. Te jóságos isten, gondolta Marks. Mit akarhat tőlem Bud Halliday? De Chris Hendricks sétált be az ajtón. Marksnak elkerekedett a szeme. - Mi van Hallidayjel? - Önnek is jó reggelt, Mr. Marks. - Hendricks kezet rázott vele, odahúzott egy széket, és a kabátját le sem véve leült az ágy mellé. - Elnézést, uram, jó reggelt - hebegte Marks. - Én nem... Gratulálok. - Ez igen. - Hendricks mosolyogva nézte a lábát. - Hogy érzi magát? - Hamarosan felépülök - felelte Marks. - A legjobb ellátást kapom. - Nem kétlem. - Hendricks összekulcsolta a kezét. - Mr. Marks, nincs sok időm, ezért rögtön a lényegre térek. Amíg ön távol volt, Bud Halliday benyújtotta a lemondását, Oliver Liss börtönbe került, és, őszintén szólva, nem hiszem, hogy egyhamar kikerül onnan. Az ön közvetlen főnöke, Frederick Willard pedig halott. - Halott? Istenem, hogyan? - Majd máskor elmondom. Most elég, ha annyit tud, hogy ezzel a hirtelen felfordulással utódlási problémák keletkeztek a vezetésben. - Hendricks megköszörülte a torkát. - Én, mivel semmi jóra nem számítottam, figyelemmel kísértem az ön korábbi szervezetének, a CIA-nak a módszeres lebontását. Tetszett, amit a kollégái a Typhonnal csináltak. Egy muszlimok működtette titkos ügynökség, mely az iszlám radikálisok tevékenységének felderítésével foglalkozik - briliáns ötlet. Sajnos azonban a Typhon a CIA-hoz tartozik, Csak isten a tudója, mennyi időbe telik rendbe hozni, és én nem akarom az időt vesztegetni. – Előrehajolt. - Ezért szeretném, ha ön vezetné az új életre keltett Treadstone-t, amely átveszi a Typhon küldetését. Közvetlenül nekem és az elnöknek jelent majd. Marks a homlokát ráncolta. - Valami baj van, Mr. Marks? - Több gondom is van. Először is, honnan tud maga a Treadstone-ról? Másodszor, ha annyira szerelmes a Typhonba, amennyire mondja, miért nem lépett kapcsolatba Soraya Moore-ral, a Typhon korábbi igazgatójával? - Ki mondta, hogy nem léptem? - Visszautasította önt? - A kérdés az - mondta Hendricks -, hogy önt érdekli-e. - Persze, hogy érdekel, de tudni akarom, mit mondott Soraya. - Gondolom, ugyanolyan türelmetlenül várja, hogy kikerüljön innen, mint amilyen türelmetlenül faggat. - Hendricks felállt, az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Biccentett. Soraya sétált be. - Mr. Marks - mondta Hendricks miniszter -, örömömre szolgál, hogy bemutathatom önnek a társigazgatóját. - Ahogy Soraya beljebb lépett, a miniszter hozzátette: - Biztos vagyok benne, hogy rengeteg megbeszélnivalójuk van, ezért ha megbocsátanak... De már se Marks, se Soraya nem figyelt rá. A miniszter halkan behúzta maga mögött az ajtót. - Na, nézd csak, kit fújt erre a szél! - Deron félreállt az ajtóból, amikor Bourne belépett. Megölelték egymást. - A francba ember, már megint eltűntél! A pillantása Bourne bekötözött kezére esett. - Mi történt a kezeddel?

- Összeakadtam valamivel, ami fel akart falni. Deron nevetett. - De már nyilván minden oké. Gyere be! - Bevezette Bourne-t az északkelet-washingtoni házba. A magas, karcsú, jóvágású férfi volt brit akcentussal beszélt. - Mit szólnál egy italhoz? Vagy inkább harapnál valamit? - Sajnálom, öreg barátom, de nincs rá idő. Ma este Londonba repülök. - Akkor készíthetem az útleveledet? Bourne elnevette magát. - Most nem kell. Azért jöttem, hogy elvigyem a csomagot. Deron megfordult, és ránézett. - Ennyi idő után? Bourne mosolygott. - Végre megtaláltam neki a megfelelő helyet. - Kitűnő. Már azt hittem, örökre a nyakamon marad. Deron végigvezette Bourne-t a zegzugos házon, melyben olajfesték és a terpentin szaga terjengett. Egy festőállványra mutatott. - Nézd meg a legújabb művemet - mondta Deron, mielőtt eltűnt egy másik szobában. Bourne odasétált, és szemügyre vette a festményt. Nem volt még teljesen kész, de ahhoz eléggé, hogy elakadjon a lélegzete. Egy fehérbe öltözött nőt ábrázolt, aki a tűző napon, kezében egy napernyővel a magas fűben sétált, egy kisfiú pedig, valószínűleg a fia, a szemében áhítattal nézett fel rá. A fény és az árnyék játékát fantasztikusan visszaadta. Bourne odalépett a vászonhoz, hogy közelről szemügyre vegye a képet. Az ecsetkezelés tökéletesen megegyezett Claude Monet-éval, aki az eredeti, La Promenade című képet 1875-ben festette. - Mit szólsz? Bourne megfordult. Deron egy aktatáskát tartott a kezében. - Varázslatos. Jobb, mint az eredeti. Deron felnevetett. - Te jó isten, ember, nagyon remélem, hogy nem! - Átadta Bourne-nak a táskát. - Itt van, teljes épségben. - Köszönöm, Deron. - Ugyan, kihívás volt. Festményeket szoktam hamisítani és neked útleveleket, vízumokat, meg hasonlókat. De laptopot? Az igazat megvallva, a külső része kurva nehéz volt. Nem voltam benne biztos, hogy tökéletesen sikerült. - Remek munkát végeztél. - Egy újabb elégedett vásárló - nevetett Deron. Bourne már indult is. Deron kikísérte. - Hogy van Kiki? - kérdezte Bourne. - Jól. Hat hétre visszament Afrikába, valami ingatlanfejlesztésre. Magányos vagyok nélküle. - Össze kellene házasodnotok. - Te leszel az első, aki tudni fog róla, öregem. - A bejárathoz értek. Deron megrázta Bourne kezét. - Mész valamikor Oxfordba? - Ami azt illeti, igen. - Add át a Nagy Öreg Dámának az üdvözletem. - Átadom. - Bourne kinyitotta az ajtót. – Köszönök mindent. Deron legyintett. - Sok szerencsét, Jason. *** Az úton Londonba Bourne elszundított az éjszakai járaton. Azt álmodta, hogy visszatért Balira, a Pura Lempuyang tetejére. Hirtelen Holly Marie jelent meg. Amikor elment a szent hegy előtt, Bourne szaladni kezdett felé, és amikor a lányt meglökték, elkapta, mielőtt még lezuhant volna a meredek kőlépcsőn. Bourne a karjában tartotta. Ránézett a lányra - és Tracy arcát látta. Tracy megremegett, Bourne ekkor vette észre a nő testébe fúródott üvegdarabot. „Mi ez, Jason? Még nem akarok meghalni!" - mondta, de nem Tracy hangján, hanem Scarlettén. London szokatlanul napfényes, hideg, derűs reggellel fogadta. Chrissie ragaszkodott hozzá, hogy kimenjen érte a Heathrow-ra. A biztonsági ellenőrzés előtt várta. Mosolygott, Bourne pedig arcon csókolta. - A csomagjaid? - Csak kézipoggyászom van - felelte Bourne. A nő belékarolt. - Örülök, hogy ilyen hamar viszontlátlak. Scarlett nagyon örült, amikor elmondtam neki, hogy jössz. Miután megebédeltünk Oxfordban, elhozzuk az iskolából. A parkolóhoz sétáltak, és beszálltak a viharvert Range Roverbe. - Mint a régi szép időkben - mondta nevetve nő. - Hogyan fogadta Scarlett a hírt a nagynénjéről? Chrissie nagyot sóhajtott, és beindította a motort. - Ahogy vártam. Egy napig teljesen össze volt törve. A közelébe se mehettem. - A gyerekek hamar gyógyulnak. - Isteni adomány. - A repülőtérről kikanyarodva ráhajtott az autópályára. - Hol fekszik Tracy? - Egy régi temetőben temettük el, Oxford mellett.

- Szeretnék egyenesen odamenni, ha nem bánod. Chrissie gyors pillantást vetett rá. - Természetesen. Az úton mindketten a gondolataikba merülve hallgattak. Miután pár percre megálltak egy virágüzletnél, Chrissie leparkolta a terepjárót a temetőnél, és kiszálltak. A nő végigvezette Bourne-t a sírkövek között, majd kicsit hátramaradva megállt. Tracy sírja egy terebélyes tölgyfa alatt feküdt. Bourne egy pillanatig csak némán nézte, aztán letette a sírkő tövébe a fehér rózsacsokrot. Úgy akart Tracyre emlékezni, amilyen a halála előtti estén volt. Csak a legmeghittebb pillanataikra. És ez, bármilyen furcsa, a halálának a perce volt. Ahogy a vére, mint egy bíborvörös selyemsál borult rájuk, és a lány felnézett rá. Bourne mindent megadott volna, ha megakadályozhatta volna, hogy elszálljon belőle az élet. Újra a fülébe csengtek a szavak, melyeket Tracy a fülébe suttogott. A szeme megtelt könnyel. Chrissie odalépett hozzá és átölelte. *** Iskolatársait hátrahagyva Scarlett egyenesen a karjába futott. Bourne felkapta és megpördítette a levegőben. - Elmentem Tracy néni temetésére - újságolta Scarlett komoly arccal. - Bárcsak jobban ismertem volna. Bourne szorosan megölelte. Aztán beszálltak a Range Roverbe, és Bourne kérésére Chrissie All Souls College-béli irodájához hajtottak. A nagy, négyzet alakú épület ablakai a kollégium udvarára néztek. A levegőben régi könyvek és füstölő illata szállt. Bourne és Scarlett leült arra a kanapéra, ahol Chrissie dolgozatokat szeretett javítani, a nő pedig főzött egy teát. - Mi van a táskádban? - kérdezte Scarlett. - Majd meglátod - felelte Bourne. Chrissie egy antik, lakkozott tálcát tett az asztalra, Bourne türelmesen megvárta, amíg kitöltötte a teát, Scarlett viszont addig fészkelődött, amíg anyja meg nem kínálta süteménnyel. - Na - szólalt meg Chrissie, és odahúzott egy széket -, mi ez az egész? Bourne az ölébe tette az aktatáskát. - Születésnapi ajándékot hoztam. Chrissie felvonta a szemöldökét. - A születésnapom majdnem öt hónap múlva lesz. - Tekintsd előrehozott ajándéknak. – Kinyitotta az aktatáskát, és kivette belőle a laptopot. - Ülj ide mellém! Chrissie felállt, és átült mellé. Bourne közben bekapcsolta a laptopot. Gondja volt rá, hogy teljesen feltöltse az akkumulátort a repülőút alatt. Scarlett egészen kihúzódott a kanapé szélére, hogy jobban lásson. Amikor a számítógép befejezte a programok betöltését, a monitoron különböző' ikonok jelentek meg. - Scarlett - szólalt meg Bourne -, nálad van a gyűrű, amit tőlem kaptál? - Mindig nálam van. - Scarlett elővette. - Vissza kell adnom? Bourne felnevetett. - Neked adtam, és ezt komolyan is gondoltam. - Kinyújtotta a kezét. - Csak egy pillanatra kérem. Fogta a gyűrűt, és betette a laptopon erre kialakított nyílásba. Amikor Dzsalal Esszaitól, Holly nagybátyjától Alex Conklin parancsára ellopta a laptopot, rájött, hogy mit tartalmaz, és úgy találta, az túl fontos lelet ahhoz, hogy egy titkosszolgálat, akár a Treadstone kezébe jusson. Inkább megkérte Deront, hogy készítsen róla egy másolatot. Ezután elkísérte Hollyt az egyik sonorai útjára, amikor egy narcoranchót szerelt fel. Itt bemutatták Gustavo Morenónak, Bourne pedig hagyta, hogy a hamis laptop a drogbáró kezébe kerüljön, mert ha fény derül rá, hogy Moreno birtokában van, Conklin gyanúja elterelődik őróla. Mikor ezzel megvolt, kicserélte Salamon gyűrűjét arra, amit Marks húzott le a londoni merénylőjéről. A tény, hogy Scarlett megtalálta Marks gyűrűjét, amit elejtett, amikor meglőtték, tökéletesen fedezte a cserét. Helyesen feltételezte, hogy Salamon gyűrűje nagyobb biztonságban lesz a kislánynál, mint nála. A gyűrű tökéletesen illett a résbe. Amint a szerkezet beolvasta a belsejébe vésett, rejtélyes szöveget, a laptop merevlemezén elrejtett zárolt fájl megnyílt. A PDF formátumú dokumentum egy ősi héber szöveget tartalmazott. Chrissie előrehajolt. - Mi ez? Úgy néz ki... utasítások? - Idézd fel a Giles professzorral folytatott beszélgetésünket. Chrissie ránézett. - Vicces, hogy őt említed. Tegnap vitte el egy MI6-os csapat. - Tartok tőle, hogy volt hozzá némi közöm - közölte Bourne. - A jámbor professzor tagja volt annak a csoportnak, amelyik miatt akkora bajba kerültünk. - Úgy érted...? - A nő szeme újra a szövegre szegeződött. - Jóságos ég, Jason, csak nem azt akarod mondani... - A szöveg szerint - mondta Bourne - Salamon király aranya Szíriában van elrejtve. Chrissie egyre izgatottabb lett. - Az ugaritiak földjén, valahol a Casius-hegy körül, ahol a mondák szerint Baál isten élt. - Végigfutott a szövegen. A homlokát ráncolta. - De pontosan hol? A szöveg nem teljes. - Igaz - jegyezte meg Bourne, és eszébe jutott az SDS-memóriakártya, amit Arkagyin talált Baál összetört szobrának törmelékei között. - Az utolsó darabja elveszett. Sajnálom. - Ne sajnáld. - Chrissie megfordult, és megölelte. - Istenem, micsoda fantasztikus ajándék! - Ha ez igaz, megtalálod Salamon király aranyát. - Nem, a szöveg önmagában felbecsülhetetlen érték. Régóta kutatjuk, mi igaz, és mi kitaláció Salamon király udvarával kapcsolatban. Ez a dokumentum mindenre fényt deríthet. Nem is tudom, hogy köszönjem meg! Bourne mosolygott.

- A nővéred nevében ajándékozd az egyetemnek. - Miért? De hát... Persze! Milyen ragyogó ötlet! Így közelebb érezhetjük majd magunkhoz és Oxfordhoz is. Bourne elégedetten sóhajtott. Tartozott ennyivel Tracynek. Ezután tud majd úgy gondolni rá, hogy nem önti el a szomorúság. Átölelte Scarlettet. - Tudod, a nagynénének is köze volt ehhez az ajándékhoz. A kislány tágra nyílt szemmel nézett fel rá. - Tényleg? Bourne bólintott. - Hadd meséljek neked róla... És arról, hogy mennyire bátor volt.

Felelős szerkesztő: Varga Monika Szerkesztő: Varga Eszter Tipográfia és tördelés: Tóth Anikó

Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató

Kizárólagos terjesztő: Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft.

1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15-17. Telefon: (1) 370-9264 Fax: (1) 399-0638 www.tothagasplusz.hu