A SEUSO-KINCS 74∞&£∞§™
A Seuso-kincs ismert tárgyai
74∞&£∞§™
Római kori ezüstedények a pannon föld mélyérO ˝l
Tóth Endre
N
egyedszázaddal ezelőtt jutott a közvélemény és a magyar szakemberek tudomására, hogy Angliában elárverezik „Pannónia kincsét”. Az árverési katalógus fényképei alapján bizonyossá vált, hogy a kincs egykori, római császárkori tulajdonosa, a Kr. u. 4. században élt Seuso – neve az egyik tálon olvasható – az ezüst dísztárgyakat a Dunántúlon, valahol a Balaton körzetében használta, és valamilyen veszély miatt ebben a körzetben rejtette el. Ebből következően ott is kerültek elő valamikor a hetvenes években. Ha pedig az ezüsttárgyak az azokat rejtő rézüsttel együtt külföldön vannak, akkor azokat kicsempészték az országból. Ez nem lehetett egyszerű művelet a tekintélyes súly (67 és fél kilogramm az üst nélkül) és a terjedelemm iatt.
H
a bizonyos, hogy a kincset egy gazdag római földbirtokos a Dunántúlon használta és rejtette el, akkor miként lehetséges, hogy a washingtoni perben nem ítélték oda a kincset Magyarországnak? Az ok roppant egyszerű. Noha régészeti érvek kétségtelenül tanúsítják a lelet dunántúli használatát, nem tudják bizonyítani a lelet dunántúli megtalálását és lelőhelyét. Az előbbi kutatása és bizonyítása régészeti, az utóbbi pedig bűnügyi nyomozói feladat. A régészeti, tudományos érvek bármennyire meggyőzőek, nem azonos minőségűek egy bűnügyi vizsgálat során felkutatott bizonyítékokkal. A tárgyak részleges hazatérése azonban nemcsak a régészeti, hanem a bűnügyi vizsgálathozi ss egítségetj elent. 6
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
A Balaton római kori neve, a Pelso a Seuso-tálon
S
e szeri, se száma azoknak a kincsleleteknek, amelyeket valamilyen veszély miatt a római császárkorban elrejtettek. A vagyonosok vagy kevésbé tehetősek olyan helyen kísérelték meg biztonságba helyezni értékeiket, amelyről azt gondolták, hogy kevésbé feltűnő a fosztogatók számára. Ezért a pénzeket, ékszereket vagy nemesfém használati tárgyakat általában az egykori lakóépületüktől távolabb, ám az akkori terepviszonyok és növényzet segítségével felismerhető, megjelölhető helyen ásták el. Ha azonban harci tevékenység következtében a környezet megváltozott, vagy a tulajdonosok, az elrejtők áldozatul estek a támadásnak, akkor értékeik rejtve maradtak. A régmúltban a talált kincseket, főként, ha anyaguk arany és ezüst volt, újra felhasználták, beolvasztották. Nagyjából a 18. század végétől megtalált kincsek kerültek magán- vagy állami gyűjteménybe, s maradtak meg máig. A régi, elkallódott kincseknek néha csak a földrajzi nevekben maradt nyomuk (Pénzesgödör, Kincses dűlő).
CSÁSZÁRKORIK INCSLELETEK A kincslelet általában nemesfémből készült, több – esetenként sok – darabból álló, a földből egy helyen előkerült tárgyakat jelent, amelyeket hajdan valamilyen céllal együtt tartottak és elrejtettek. A közfelfogás szerint „kincs”-nek persze az számít, amit a modern korban annak tartunk: arany- és ezüsttárgyak. A múltban – koronként változóan – azonban a kőből pattintott eszközök, a bronzból készült kardok, csákányok vagy a római kori bronzedények is értéknek számítottak a tulajdonosuk számára. A kincsleletek esetében tudományos feladat gyűjtés okát és körülményeit keresni, és kutatni azt, hogy a leaz összegy letet mikor és miért rejtették el. Ennek leggyakoribb oka kétségtelenül a háborús közállapot, az elrablástól való félelem volt. A kincs, vagy ami a tulajdonos számára értéknek számított, idő alatt felgyűlhetett egy család vagy egy közöshosszabb-rövidebb id ség tulajdonában, származhatott uralkodói adományból – ez különösen a római császárkorban volt gyakori –, lehetett egy szentély kultusztárgyainak gyűjteménye vagy egy katonai egység pénztára. A római Pannóniában – mint a birodalom más részén is – a leggyakoribbak az éremleletek, akár nemesfém, akár bronz vagy réz volt az anyaguk. A nemesfémből vert érméket gyakran ékszerekkel együtt rejtették el. Az éremleletek elrejtésének ideje az esetek többségében könnyen datálható, mivel a pénz verésének ideje jól meghatározható. Ha több, azonos időben elrejtett éremlelet került elő, azokból általában háborús betörésre, pusztításra lehet következtetni. Pannóniában főként a Kr. u. 170-es években, a 260-ban és a
74∞&£∞§™
Kétfülı amfora Kétfülı a kincsb kincsbŒl: kincsbŒ Œl: reméljük, hogy ez is hazajön
74∞&£∞§™
374–75-ben elrejtett éremleletek jelzik a háborús veszélyt, akár a határon túli népek támadásáról, akár belháborúkról volt szó. Az éremkincsek mellett azonban a provinciális időszakot a nemesfémből vagy más anyagból készült, értékes használati tárgyak elrejtése is végigkíséri. A Baranya megyei Orokágon talált, ezüst ruhakapcsoló tűkből álló leletet feltehetően egy Dél-Pannóniából a Dunántúlra menekült törzsi előkelő a római hódítás során rejtette el a Kr. u. 1. század elején. Ugyanebből a századból származik az egyedi kincs (Győr-Sopron m.). Ez csupán két értékes edényből – egy nemesfém berakással díszített bronzkorsóból és egy nyeles serpenyőből – áll, amelyek az egyiptomi istenek tiszteletére épült szentély használati tárgyai lehettek. Az ászári kincs (Komárom-Esztergom m.) bronzedényekből és ezüst ékszerekből áll – a vele együtt előkerült katonai leszerelési bronzlapra vésett okirat (diploma) alapján Kr. u. 148 után rejthették el. Nagydémben (Veszprém m.) és Tamásiban (Tolna m.) a tulajdonos a házi szentélye bronzszobrait és tartozékait tartotta fontosnak elrejteni. A földművesek, iparosok vaseszközeiket és használati tárgyaikat tartották nélkülözhetetlennek, és veszély esetén azokat rejtették el (dombóvári, balatonaligai leletek). A történeti Magyarország területén súlyát tekintve máig a Sztrigy patak partján 1543-ban talált aranylelet számít a legnagyobbnak: a 40 000 aranyérem a Traianus által levert dák király, Decebalus kincstárának része lehetett. A lelet előkerülése után Fráter György birtokába került, majd meggyilkolása után szétszóródott. A 20. század második fele különösen szerencsés időszak volt a római császárkori kincsleletek előkerülése tekintetében. 1961-ben a kaiseraugsti (Svájc)
római erődben 186 ezüstéremmel együtt 68 darabból álló ezüst asztali készletet találtak: e tárgyakat a 4. század közepén rejtették el. A földmunka során előbukkant leletnek azonban csak egy része került múzeumba. 1995-ben az egyébként rejtve maradt tulajdonos hagyatékaként egy bank széfjéből újabb 18 ezüstedény került elő. A lelet tudományos feldolgozását 2003-ban publikálták. Az azonosítást itt megkönnyítette, hogy az új tárgyak némelyikére ugyanazt a tulajdonosnevet (Marcellianus tribunus) karcolták rá, ami a lelet régi darabjain is olvasható. Az 1991-ben napfényre került hoxne-i kincs (Nagy-Britannia, Suffolk) az 5. század elején elrejtett 24 bronzérmen kívül 14 865 arany- és ezüstérmet (az összeset a 4–5. században verték), női arany karpereceket és ékszereket, valamint kanalakat és pipereholmikat tartalmazott. A megtaláló a mező füvében elveszett kalapácsát kereste fémdetektorral, amikor ráakadt az elásott kincsre. A szintén kelet-angliai Mildenhallban is előkerültek ezüst díszedények. A 360 körül elrejtett kincset 1941-ben találta meg egy más földjét szántó munkás. A lelet csak az 1940-es évek vége felé vált ismertté. Kalandos sorsa Roald Dahlt is megihlette, aki meghökkentő meséi között a második igaz esetként írta meg a történetét. Aligha kétséges, hogy az ezekkel a leletekkel azonos évszázadban készült és Seuso-kincs néven ismertté vált késő császárkori ezüst kincslelet története fogja elnyerni a pálmát, ha kalandos sorsa egyszer minden részletében megismerhetővé válik, s fény derül megtalálásának helyére, idejére, a leletek sorsára, külföldre kerülésének körülményeire.
AS EUSO-LELETEGYÜT TES A kincsleleteket az esetek többségében a lelőhelyről elnevezve tartja számon a tudományos világ. Nem így a Seuso-kincs esetében. A lelet – amint bebizonyosodott – hamis libanoni kiviteli engedéllyel került a nyilvánosság elé, a tényleges lelőhely pedig titokban maradt. Huszonnégy évvel ezelőtt, 1990 februárjában a nemzetközi és a hazai sajtóban nagy nyilvánosságot kaptak a késő római császárkorban készült Seuso-kincs ezüstedényei, amelyeket a Trustee of the Marquess of Northampton megbízásából a Sotheby’s ügynökség 1990 őszén akart árverésre bocsátani. A tizennégy nagyméretű ezüstedényből álló lelet az egyik tálon olvasható feliratról kapta a nevét, amely egy Seuso nevű férfinak ajándékozott edényekről szólt. Az 1970-es években talált ezüsttárgyak császárkori használati helyének tágabb körzetét az egyik tál képe és szövege árulja el, és dunántúli használatát további megfigyelések bizonyítják. Egy 19. századi lelet pedig hozzásegített a tényleges lelőhely körzetének megismeréséhez. A kincs ismertté vált része 14 nagyméretű ezüsttálat és korsót tartalmaz. Helyenként aranyozott felületüket változatos ötvöstechnikákkal és művészi színvonalon készült mitológiai ábrázolások, vadászati jelenetek, cirkuszi állatheccek és geometrikus minták díszítik. Az edények egy nagyméretű rézüstben kerültek elő. A lelet összsúlya 67 és fél kiló. Formájuk
SÁGHY MARIANNE
ÚJGAZDAG CSILLOGÁS?
A Seuso-kincs feltételezett lelŒhelyérŒl, a megtalálását és kicsempészését övezŒ, krimibe illŒ történetekrŒl sokat hallani, és az ismert tárgyegyüttes tudományos leírása is rendelkezésre áll. De sem a tudósok, sem az újságírók
A
Seusóról eddig semmilyen történeti adat nem került elŒ. A kincs lelŒhelye szintén bizonytalan. De még azok sem állítják, hogy az ezüstkészlet Pannóniában készült volna, akik szerint a kincset a Polgárdi melletti KŒszárhegyen ásta ki az 1970-es évek végén Sümegh József. Ilyen magas mıvészi értékı ezüstkészleteket a 4. században csak Rómában készíthettek, tehát maga a kincs egyértelmıen Rómához köthetŒ. A 4. század végén Rómát pannon császárok uralták, akik pannóniai származású tisztségviselŒkkel töltötték fel az Örök Város hivatalait és a birodalom katonai pozícióit. Seuso a neve alapján frank származású volt: a frankok a 4. század második felétŒl töltöttek be egyre magasabb funkciókat a római hadseregben. Nézzünk tehát körül a pannon császárok vezette Rómában, ahol Seuso, a frank hivatalnok – vagy inkább hadvezér – ezt a bámulatos ezüst étkészletet megrendelte vagy ajándékba kapta! Iovinianus császár halála után, 364-ben a Duna menti Brigetióban (SzŒny) született I. Valentinianust kiáltották ki császárrá, aki a 392-ig uralkodó Valentinianus-dinasztia alapítója volt. Öccsével, Valensszel együtt uralkodott, aki 378-ig volt a keleti birodalom császára. Valentinianus a nyugati birodalom védelmét tartotta fŒ feladatának a barbárokkal – alemannok, piktek, skótok, szászok, frankok, szarmaták, kvádok – szemben. MegerŒsítette a pannoniai limest, és számos Œrtornyot építtetett a Duna partján. Uralkodása kezdetén a Galliát fenyegetŒ alemannok ellen lépett fel, mivel nem akarta a korábbi császárok által megígért sarcot fizetni az alemann törzseknek. Valentinia-
FRANKOK ÉS PANNONOK RÓMÁBAN
nem foglalkoznak a páratlan kincslelet történeti hát terével, azzal, hogy ki lehetett Seuso, milyen társadalmi háttérbŒl jött, és hogyan jutott egy ilyen páratlan étkészlet birtokába.
nus – kezdeti vereség után – 368-ban hatalmas sereggel átkelt a Rajnán, és messze ellenséges területen legyŒzte az alemann törzsszövetséget, bár a csatában majdnem elesett. Így sikerült átmenetileg békét kötni. 367-ben Britanniát a piktek, Galliát a frankok és a szászok dúlták. A császár Theodosius comest vezényelte Britanniába, aki leverte a pikteket. Valentinianus társcsászárrá nevezte ki fiát, Gratianust, és megerŒsítette a Rajna bal partjának védelmi vonalát (ripa). 374-tŒl a Duna mentén harcolt a kvádokkal. 375-ben carnuntumi fŒhadiszállásáról indított hadjáratot a kvádok ellen, téli szállásra Savariába vonult, de azután visszatért a határ menti Brigetióba, ahol egy kvád küldöttséget fogadott. A tárgyalások közben a kvádok kijelentették, hogy a törzsszövetség nem minden törzsét kötelezi az éppen megkötött egyezség. Ezen Valentinianus annyira feldühödött, hogy infarktust kapott és meghalt. Valentinianus, a pannon katonacsászár Rómában jelentŒs társadalmi változtatásokat vezetett be. Jól látta, hogy a birodalom védelmének legfŒbb akadálya a hangsúlyozottan békepárti szenátori arisztokrácia, mely immár nem volt hajlandó hadat viselni, a katonákat megvetette és a hadsereget barbároknak „szervezte ki”. Velentinianus a római arisztokráciával szemben új, katonai nemességet hozott létre, melynek tagjai fŒleg a provinciákból érkeztek. Ennek a nemességnek rendelte alá Róma büszke arisztokratáit. 365-ben még a szenátus africai birtokain is adót szedetett, amivel különösen magára haragította a római elkelŒket. A régi nemesség hatalmának csökkenése egyben utat nyitott a kereszténység számára is. A politikai berendezkedés egyre bürokratikusabb lett, a császár egy sor tisztviselŒn keresztül
intézkedett, akiknek már nem tudta minden lépését ellenŒrizni, így nem is volt képes minden kötelességének eleget tenni. Ammianus vallási semlegességéért dicséri Valentinianust, aki keresztény létére megtartotta a „pogány" római fŒpap, a pontifex maximus címét is, ugyanakkor két szélsŒ séges keresztény irányzatot is betiltott. A korabeli keresztény szerzŒk is elismerŒen írnak a császárról, aki anyagi okokból még idŒnként a keresztények ellen fordult, máskor azonban kiváltságokat adott az egyház tagjainak, és a régi vallás híveit üldözte különbözŒ jogcímeken. Valentinianus pannon hivatalnokokat emelt római magisztrátusi pozíciókba, akik kiemelkedtek szaktudásukkal és profizmusukkal. Ammianus szerint Róma prefektusa, Viventius „feddhetetlen, nagy tudású pannoniai ember, akinek hivatala alatt nyugalom, békesség és minden tekintetben bŒség volt”. Seuso és nagyszerı étkészlete pontosan beleillik a pannon katonacsászárok által meghatározott társadalmi közegbe és légkörbe. Rómába özönlöttek a kisebbségi komplexustól szenvedŒ provinciabeliek, akik bármilyen magas állásba kerültek is, nem vetekedhettek gazdagságban, de fŒként stílusban és viselkedésben a régi arisztokráciával. Seuso (vagy az, aki Seusónak ajándékozta a készletet) a római nemesség ízlését kívánta utánozni, amikor megrendelte a hatalmas ezüsttálakat, korsókat, kézmosó- és illatszeres edényeket. Ezek a tárgyak nagyobbak és súlyosabbak, mint a kortárs római ezüstkincsek, például az esquilinusi lelet. Éppen a kincs nagysága mutatja, hogy a provinciális, de talán Valentinianus császár kíséretében szolgáló, Rómát is megjárt Seuso a szenátori arisztokratákkal kívánt versengeni, amikor a Pelso-felvidéken fekvŒ, hatalmas villájában ezen a csilivili, újgazdag étkészleten tálalta meghívottjainak a vacsorát.
Vadász atró
l hazat
érŒk a Seuso -tálo n
74∞&£∞§™
Seuso feleségének szépítŒ szépítŒszeres szépít Œszeres Œ szeres doboza
74∞&£∞§™
1.
TÁRGY
SÚLY
MÉRET
SEUSO-TÁL
8873 g
átmérŒ 70,5 cm
2.
MELEAGER-TÁL
8606 g
átmérŒ 69,4 cm
3.
ACHILLES-TÁL
11786 g
átmérŒ 72 cm
4.
GEOMETRIKUS DÍSZÍTÉSÙ TÁL
7150 g
átmérŒ 64,2 cm
5.
AMFORA
2506,21 g
magasság 38,5 cm
6.
BACCHIKUS DÍSZÍTÉSÙ KORSÓ
c. 3000 g
magasság 43,5 cm térfogat 4 liter
7.
CIRKUSZI JELENETES KORSÓ
3983 g
magasság 51 cm térfogat 4 liter
8.
HYPPOLITUS-VÖDÖR
4435 g
magasság 39 cm
9.
HYPPOLITUS-VÖDÖR
4478 g
magasság 39 cm
10.
HYPPOLITUS-KORSÓ
4051 g
magasság 57,3 cm
11.
GEOMETRIKUS DÍSZÍTÉSÙ KORSÓ
2804 g
magasság 52,8 cm térfogat 4 liter
12.
GEOMETRIKUS DÍSZÍTÉSÙ KORSÓ
2671,17 g
13.
KÉZMOSÓ MEDENCE
2118 g
magasság 10-12 cm átmérŒ 45-46 cm
14.
TOALETTDOBOZ
1051 g
magasság 32 cm, átmérŒ 20,7 cm
ÖSSZSÚLY
67 512 g
10
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
magasság 55 cm térfogat 4 liter
és stílusuk alapján az edények Kr. u. 330–370 között készülhettek. Az ismertté vált együttesből azonban több olyan tárgy hiányzik, amely egyébként egy étkezési készlet tartozéka kellett legyen, és más, hasonló korú kincsleletben napfényre is került. Nincsenek kis edények, tányérok, kanalak, amelyek tucatjával szerepelnek a 4. századi kincsleletekben. Hogy ezek hol lappanganak vagy még itthon rejtőzneke a földben, nem tudjuk. A lelet nagyméretű, a 4. században készült edényekből áll. Darabjai nem egyszerre készültek, hanem néhány évtized alatt gyűltek össze a család tulaj do ná ban. A kincs négy tá lat, egy kézmosó medencét a hozzá tartozó két korsóval, két vödröt a hozzá tartozó korsóval, egy kétfülű amforát, két szögletes korsót, valamint egy kozmeti kai ké szít mé nye ket tá ro ló do bozt tar tal maz. A nagy mé re tű edé nyek mindegyikét domborítással, véséssel és niellótechnikával készült, figurális és geometrikus ábrázolások borítják, az alakokat és egyes részleteket aranyozták. Egy tálat geometrikus minta, két másikat mitológiai jelenetek díszítenek. A negyedik a vadászjelenetes Seuso-tál. Két vödörre és korsóra Hyppolitus és Phaedra történetét domborították. Az egyik korsón és az amforán bac chi kus je le ne tet lá tunk. Egy másik, sokszögletű korsóra niellótechnikával cirkuszi állatidomár jeleneteket véstek. Most a kincslelet 14 ismert darabjának a fele, hét tárgy tért haza, valamint a leletet tartalmazó nagy rézüst. Az ezüst tárgyak mel lett kü lö nö sen nagy jelentősége van a kisebb médiafi gyelmet felkeltő rézüstnek, amelyben a tárgyakat elrejtették. Mind a készítési technikája, mind az alján található rárakódások vizsgálata különö sen fon tos le het az el rej tés (és a lelőhely) közelebbi meghatározásához. A hazakerült nyolc tárgy kiválasztása ko rántsem volt eset le ges. A tel jes kincsleletet ugyanis nem egy ember (személy, család, csoport) birtokolta, hanem kettő. Azaz az edények két birtok ló kö zött osz lot tak meg. Alig ha kérdéses, hogy a választásnál – eltekintve a lehetőségektől – elsősorban az a csoport volt a fontosabb, amelyik a Seuso–Pelso-tálat tartalmazta. Az összes hazakerült tárgyra jellemző a nagy méret és a felületek nagyfokú díszítettsége, akár figurális, akár geometrikus és növényi ábrázolásokkal. Néhol az eredetileg aranyozott fe-
74∞&£∞§™
A Seuso-tál középmedaillonja a család Balaton-parti szabadtéri szórakozásával
74∞&£∞§™
lület is megfigyelhető. Az edények egy részét valószínűleg nem is használták, hanem dísztárgyak voltak. Az egyik ezüstedény a római tulajdonos feleségének szépítőszereket tartalmazó, díszes, henger alakú és kúpos fedelű, domborítással díszített doboza. Fedőjét girlandok díszítik, a henger alakú dobozon a széken ülő úrnőt látjuk szolgák sorával közrefogva, akik különféle ajándék tárgyakat mutatnak neki, valamint fürdő-, tisztálkodási jelenetet. Az edény belsejében hét kerek nyílással ellátott lemez tartotta az illatszereket és kenőcsöket tartalmazó ezüst- vagy üvegfiolákat, amelyek hiányoznak. Hasonló, de szögletes és díszített, illatszereket tartó dobozt csak a Róma városában előkerült esquilinusi kincsleletből ismerünk. Két egyforma, orsó alakú, nagyméretű korsó és egy mélyebb medence összetartozik. A korsók 50 cm-nél magasabbak, ezüstlemezből készültek, díszes fülük öntött ezüst. Felületüket a mozaikművészetből jól ismert, kör alakú mezőre tagolt fonatminta adja, a kerek felületre különféle geometrikus mintákat véstek. A két korsóhoz egy 45 cm átmérőjű ezüstmedence tartozik. Felületét S alakú, ún. strigilismotívummal domborították, az alján lévő, sejtszerűen összeállított, hatszögletű felületekre apró, stilizált virág- és növényi mintákat véstek. Kérdés, hogy a két hordóhoz eredetileg is egy medence tartozott-e, vagy a másikat már az egykori tulajdonos sem rejtette el, esetleg a megtalálás után tűnt el. A hazakerült tárgyak egyik legdíszesebbje a domborított, 43,5 cm magas, körte alakú ezüstkorsó, amelynek szinte teljes felületére bacchikus alakokat és növényi ornamentikát domborítottak. A korsó hasán, az árkádsorra emlékeztető tagolásban Bacchus isten és kísérői, Silenos, Pan és táncoló alakok sorakoznak. A korsó különlegessége a ritka, karéjos megoldású szájperemés talpkiképzés. A nagy méret nemcsak a korsókra, hanem a tálakra is jellemző. Az egyik nagy, majd 40 cm átmérőjű ezüsttál a jellegzetes 4. századi táltípust követi: a szélén gyöngysorminta látható, a közepén körfelületre geometrikus díszítésű, ún. szőnyegmintát véstek.
A vadásztál peremén a Mediterráneumban élő állatok bukkannak fel. Olyan állatok is, amelyek Pannóniában nem éltek (antilop, leopárd, vadszamár, oroszlán, gazella). Ezzel szemben a középső medalionban látható állatok (dámszarvasok, nyulak, kecskék, vaddisznók, őzek) honosak a Dunántúlon. A pannóniai vadkanvadászatok pedig híresek voltak, Hadrianus császár kedves lovának sírfeliratán is említik: „A pannón vadkanokra szokott rohanni egykor, egy villogó fogú kan se mert reája törni.” (Fehér Bence fordítása) A medaillonképen kétségtelenül a pannóniai növény- és állatvilág reális ábrázolására törekedtek. Kifejezi ezt a vízben úszkáló sok hal is, amelyek között nincsen tengeri faj, mint a korabeli vízábrázolásokon. Tudjuk: a Balaton egészen a 20. századig halban gazdag tó volt. Mindebből tudni lehet, hogy a földbirtokosok életét ábrázoló, a 4. századi zsánerképek modorában megfogalmazott kép egyedi, individuális jelzést hordoz, noha egyes részletei a késő antik művészet mintakincsében több műfajban, sok helyen megtalálhatóak. A tál középmezőjén ábrázolt jelenet színhelye Seuso és családja lakóhelye, birtoka, kirándulóhelye.
A NÉVADÓ EZÜSTTÁL
˝ Pelso Nyomravezeto
A leletegyüttes egy nagyméretű, 70,5 cm átmérőjű, niellótechnikával és véséssel díszített ezüsttálról kapta a nevét. A tál peremén vadászatra igyekvő, vadászó, majd onnan hazatérő emberek és mindenféle állatok láthatók, vadászkutyákon, nyulakon, vaddisznókon, kecskéken kívül egzotikus állatok, párducok, oroszlánok, gazellák, antilopok is megjelennek a sorban. A tál közepét díszítő körfelületet vésett és niellóval kitöltött felirat keretezi. A jókívánságot tartalmazó szöveg Seusóhoz szól. A Krisztus-monogrammal kezdődő felirat azt kívánja, hogy Seuso és utódai sokáig használják az edényeket (Haec Seuso tibi durent per saecula multa, posteris ut prosint vascula digna tuis). A négy vízszintes sávra osztott körfelületen vadászatot és azt követő lakomát ábrázoltak. A téma a késő antik időben a földbirtokosok boldog és szerencsés életérzését jelképezi, és más műfajokban, főleg mozaikokon is gyakran ábrázolták. A kör alakú felület alsó és felső részén vadászjeleneteket látunk: a császárkori szokás szerint a szarvasokat kifeszített hálóba hajtják. Középen, a fákra kifeszített sátortető alatt öt személy a lakomához ülve fogyasztja az elejtett halakat és vadakat. Az étkezési jelenet alatt egyszerű módon vizet ábrázoltak halakkal, horgásszal. A parton a szolgák állatokat dol goz nak fel. Az ét ke ző ala kok – négy fér fi és egy nő – előtt a császárkorban gyakori lakomajeleneteknél megszokott, fémből készült, hordozható asztal áll. A medalionképen erdős-ligetes tájat látunk. A fák formája megfelel a császárkori stílusnak: göcsörtös törzzsel, egy-két nagy ággal és lombbal ábrázolják a fákat, amelyek fajtája nem határozható meg. A császárkori szövegekben Pannóniát fákban, erdőkben gazdag, makktermő Pannóniának nevezik. A kép nem ideális tájkép, mert nem ábrázoltak sem pálmafát, sem ciprust: a Dunántúlon egyik sem volt honos. Még szembetűnőbb a pannon táj jellemzése, ha a tálon ábrázolt állatokat nézzük.
A képet nemcsak a keretező felirat teszi személyes jellegűvé és emeli ki a gazdagok életmódját bemutató, szokásos korabeli ábrázolások közül, hanem a rájuk vésett magyarázó szavak is: ez egyébként is jellemző császárkori megoldás volt. Hogy kétségünk se legyen a család kiléte és a színhely felől, a kép re két felira tot vés tek. Az egyik ló mellett az Innocentius szó olvasható, ami a békés és nyugodt természetű ló neve volt. A kép alsó harmadában hosszan elnyúló víz mellé a Pelso szót vésték, ami a Balaton római császárkorból jól ismert neve. A Kr. u. 1. században az idősebbik Plinius írta a Naturalis historia III. könyvében: Noricummal határos a Pelso tó és a boiusok területe. A Balatonnak ez az óeurópai eredetű elnevezése a Dunántúl ró mai el fog la lá sát kö ve tő idő ben is fennmaradt. A meghódított területeken ugyanis a ró maiak át vet ték és megtartották az ott élők által használt földrajzi neveket. A 4. században élt történetíró, Aurelius Victor jegyezte fel, hogy Galerius császár (Kr. u. 293–311) a Pelsót és a
12
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Dunát csatornával köttette össze, és mocsárlecsapolási munkákat végeztetett a vidéken. Ez a feladat persze nem volt olyan nagyszabású, mint gondolnánk: hiszen a vízrajz ismeretében csak az első olyan patakokig (Kis-Koppány- és Jaba-patak) kellett medret ásni, amelyek egyesülve a Sárvízzel a Dunába ömlöttek. A Balaton Pelso neve a 9. századig ismert és használt volt. Tehát sem a ló, sem a megajándékozott férfi, Seuso nevéből nem tudjuk meg, hogy a kincs egykori tulajdonosai hol éltek, a Pelso viszont ezt árulja el: a szarvas- és vaddisznóvadászatot követő lakoma helyszíne a Balaton környéke volt. Maga a Seuso név kelta eredetű, és a Bauso, Deuso, Cousa, Mauso, Reusa rokon nevekkel együtt férfiakat és nőket is jelölhet. A kincslelet eredete és birtokosának lakókörzete tekintetében különösen fontos, hogy a Bauso és a Deusa nevek olyan sírfeliratokon fordulnak elő, amelyeket a 4. században másodlagosan a tác-fövenypusztai erőd falaiba építettek be. Mó csy András megállapítása szerint a D és az S mássalhangzók használatában ingadozás figyelhető meg a személynevekben, ezért a Deuso és a Seuso ugyanazt a nevet is jelentheti. Eszerint a Balaton keleti vége és a tác-fövenypusztai római település környékén élő kelta ős la kók és le szár ma zot taik va ló ban használhatták a Seuso nevet. Mindebből biztonsággal lehet következtetni arra, hogy egykori tulajdonosa a díszedényeket a 4. században valahol a Balaton környékén használta. Mivel semmi sem bizonyítja, hogy a kincset a tartományon kívül rejtették volna el, a kincs lelőhelye is a Balaton környékén kereshető. Egy régi, szerencsés lelet segítségével az elrejtés helyének körzetét le is lehet szűkíteni. 1878-ban ugyanis a Polgárdi melletti Kőszárhegyen (Fejér megye) egy mindeddig egyedülálló, súlyos, római kori ezüsttárgy darabjait találták. A 2002-ben elvégzett újabb restaurálás során kiderült, hogy ritka tárgyról, egy négylábú asztalról van szó, amely újonnan helyreállítva most a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításán látható. Bronzból öntött, összecsukható háromlábak a Dunántúlon is előkerültek. A tárgy különlegességét az jelenti, hogy ezüstből öntötték, majd cizellálták, a lábát griffalakokkal, a lábak tetejét mitológiai jelenetekkel (tengeri lények) gazdagon díszítették. A tárgy a 4. század közepén készült.
74∞ &£∞ § ™ Korsó Bacchus-isten kísérŒinek kísérŒinek képével
74∞&£∞§™
Részletek a korsóról
A Római Birodalomban talált 4. századi emlékek között mind ezüstanyaga, mind gazdag díszítése egyedülálló helyet biztosít a leletnek. Ezüstből készült összecsukható asztal mindmáig csak a Kr. u. 1. századi hildesheimi kincsből ismert. És nem utolsósorban a lelőhely közeli fekvése a Balatonhoz arra a lehetőségre figyelmeztet, hogy az ezüstasztal és az ezüstből készült, hasonlóan művészi megmunkálású, gazdagon díszített Seuso-edények egykor a Balaton környékén élő római földbirtokos tulajdonában voltak. A két lelet ugyanis jól kiegészíti egymást. A Seuso-edények egy asztali készlet nagyméretű, díszes darabjai voltak, amelyekhez egy összecsukható asztal is hozzátartozott. Ebből következik, hogy a tárgyakat egyszerre rejthették el valahol a hajdani használati hely körzetében.
PANNÓNIAIS AJÁTOSSÁGOK A római kincsleletek tárgyainak készítési ideje néhány évtizednyi pontosság gal kikövetkeztethető, pénzek esetében pedig pontosan megállapítható. Ha azonban a lelőhelyüket nem ismerjük, az esetek többségében a tárgyak használati helye nem állapítható meg. Az Atlanti-óceántól az Eufráteszig terjedő
14
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
birodalomban különösen a vagyonosok dísztárgyaira, ékszereire jellemző az azonos vagy nagyon hasonló művészi kivitel és megmunkálás. Minél gazdagabbak voltak a családok, nemesfémből készült értékeiket annál könnyebben szerezhették be távoli helyekről. Az is gyakran előfordult, hogy a császár ajándékozta meg híveit. A kaiseraugsti kincs második részében van egy olyan ezüsttál, amelyet a felirata szerint Constans császár (Kr. u. 337–350) trónra lépésének tízéves jubileuma alkalmá ból készítettek. A tál nemcsak a kincslelet egy részének eredetét vilá gítja meg (császári ajándék), hanem a leletegyüttes kormeghatározását is elősegíti. Ha azonban a tárgyakat az ötvös nem látta el mesterjeggyel, akkor a ké-
szítési helyük csak körültekintően végzett vizsgálattal valószínűsíthető. Ez különösen érvényes a műkereskedelemben felbukkanó tárgyakra, amelyek lelőhelyét eltitkolják, nehogy a jogos tulajdonos igényt tarthasson rájuk. A Seuso-kincs díszedényeit használó gazdag család a tál középmedaillonjának ábrázolása szerint kétségtelenül a Balaton vidékén volt földbirtokos, és a kincs edényeit ott gyűjtötte össze. A kincs egyes tárgyai feltehetően Pannóniában készültek, mások távolabbi ötvösműhelyek készítményei lehetnek. A kincs egyes edényein megfigyelhető ötvöseljárások jellemzőek a pannóniai ötvösségre. A Közép-Duna-vidéki bányák a nyersanyagot, a dél-pannóniai pénzverdék az ötvösöket biztosították. Pannónia déli határában bányásztak ezüstöt, amely a nyersanyagot adta. A pannóniai pénzverdék, Sirmium (Sremska Mitrovica, Jugoszlávia) és Siscia (Sisak, Horvátország) pedig tehetséges és rátermett ötvösöket neveltek, akik képesek voltak a Seuso-edényekkel azonos minőségű tárgyakat előállítani. Azok az ötvöseljárások, amelyeket a kincs egyes edényein alkalmaztak, a pannóniai késő antik ötvösségre is jellemzőek. Ezek közé tartozik a niellótechnika, amelynek használata a Seuso-tálon oly szépen emeli ki az ábrázolásokat. Pannóniában annyira kedvelt volt az eljárás, hogy nemcsak ezüsttárgyakat díszítettek niellóval, hanem bronztárgyakat, ruhakapcsoló tűket is. A fi gurális ábrázolásokkal díszített fémdomborítás pedig Pannóniában eredményezett egy olyan tárgycsoportot, amelynek legtöbb példánya a Római Birodalomban éppen a Dunántúlról származik. A késő római ládikákról van szó, amelyeken a bronz burkolólemezeket domborműves ábrázolásokkal díszítették. A díszes edények készítési helyét ma még természetesen csak valószínűsíteni lehet. A császári ajándékozás lehetősége és a kitűnő minőségű dísztárgyak beszerzési módja miatt távoli ötvösműhelyek is készíthették az egyes tárgyakat, és ebből a használat, tehát a tulajdonos lakhelyére nem lehet következtetni. Annál többet nyom a latba az edényeket tároló rézüst, amelynek javításai hosszú használatra utalnak. Méretben és formában hasonló üst szintén ismert a Dunántúlról. Ráadásul a készítési technikája jellegzetes pannóniai eljárás. Az egyszerű edény nyilván ott készült, ahol a díszedényeket használták: azaz helyi készítmény
volt. Hasonló rézüstöket pedig éppen a Dunántúlról ismerünk. Különösen jellegzetes a részekből összeállított, nagyméretű üst darabjainak fűrészfogas összeillesztése, amely a Dunántúli leletekben fordul elő, tehát a tárolóedény dunántúli készítését és használatát bizonyítja. Akár már a 3. században is elkészíthették.
KORMEGHATÁROZÁS A Seuso-edények készítési idejének meghatározása alapvetően fontos, ha a lelet pannóniai–dunántúli előkerülését bizonyítani akarjuk. A Sotheby árverési katalógusát író, majd a leleteket katalógusszerű leírásban közzétevő Marlia Mundell Mango ugyanis felvetette, hogy a kincs római tulajdonosa elköltözhetett vagy a 4. század végén elmenekülhetett a barbár veszélynek kitett Pannóniából Kis-Ázsiába, s vagyonát is magával vihette. Véleményét azzal kísérelte meg alátámasztani, hogy a kincs egyes edényeinek készítését az 5. századra keltezte. Szándéka nyilvánvaló: ekkor készült tárgyak ugyanis a dunántúli római kincsleletekben már nem kerülhetnek elő, mert a lakosság elmenekült. A legkésőbbi, eddig ismert római kincseket – főleg érmeket – ugyanis a 4. század utolsó harmadában rejtették el a Dunántúlon. A tartomány határvédelme az 5. század legelején megszűnt, és megkezdődött a lakosság elmenekülése: értékeiket nem rejtették el a szülőföldjükön, hanem magukkal vitték. Kelet-Dunántúlt – Valeria tartományt – a rómaiak 430 körül kiürítették, és a terület a hunok kezére került. Ekkor már elmenekült a lakosság, és mozdítható értékeit nem ásta el, hanem magával vitte. Ezért ha a Seuso-kincsben 5. századi tárgyak lennének, azokat nem rejthették volna el a Dunántúlon, mert tulajdonosuk ingó vagyonával együtt Dalmatiába vagy Itáliába menekült volna. A Seuso-kincsben azonban ilyen késői, az 5. században készült tárgy nincs. Az elrejtés a 4. század utolsó harmadában, legvalószínűbben a Kr. u. 374-es, váratlan és súlyos szarmata–kvád támadás alkalmával történt, amely a nyár közepén érte a Kelet-Dunántúlt. Az ellenséges csapatok hónapokig a Kelet-Dunántúlon tanyáztak, kifosztották, felgyújtották a villákat és a katonai létesítményeket is. Csak ősszel hagyták el a Dunántúlt, amikor nyugatról I. Valentinianus császár a hadsereggel megérkezett. A forrásokból és a régészeti megfigyelésekből jól tudjuk, hogy a támadók hónapokig megszállva tartották a Kelet-Dunántúlt. A Balaton keleti környékének valamelyik villájában élt ekkoriban Seuso és családja, ám vagy áldozatul estek a váratlan betörésnek, vagy azok haltak meg, akik a kincset elrejtették, és később már nem tudták megtalálni. Ezért kerülhetett a kincs évszázadokkal később véletlenül napvilágra. Az elrejtés idejének és helyének ezt a lehetőségét egyébként is támogatja az edényeken talált szervesanyag-maradványok radiokarbon kormeghatározása. Végeredményben magából a kincsből állapítható meg, hogy az edényeket valahol a Balaton környékén használták. Jogosan kérdezhetjük: miért kellene feltételezni, hogy a kincset nem ott rejtették el, ahol használták? Hiszen ez a legtermészetesebb. Egy elfogulatlan szakember számára nem lehet kétséges a kincs használati és ebből következően elrejtési helye sem. Peter Brown az európai kereszténység kialakulásáról írt monográfiájában 1996-ban a legtermészetesebben írt a Pannóniában, a Balaton mellett előkerült kincsről és Seuso Pannóniájáról. Kétségtelen: a régészeti érvelés nem azonos a rendőrségi bizonyítási eljárással. Csakhogy olyan esetben, amikor semmiféle, rendőrségi vizsgálat során bizonyítéknak tekinthető nyom nem igazolja a Seusokincs szóba hozott kis-ázsiai vagy horvátországi lelőhelyét, akkor ezt milyen alapon lehet állítani? Hol van a nem dunántúli előkerülésnek bármiféle érve vagy bizonyítéka? Ha azt állítjuk, hogy a kincs nem a használati helyén, a Dunántúlon került elő, akkor ezt bizonyítani kellene, és nem feltételezések sorával érvelni egy kis-ázsiai előkerülés mellett. A régészeti érvek világosan és egyértelműen arról szólnak, hogy a kincset a Dunántúlon használták, és ezért logikus feltételezés, hogy ott is találták. A Seuso-kincs hét tárgyának és az üstnek a hazatérése után sokkal nagyobb a lehetőség a tudományos vizsgálatukra, mint korábban, bármilyen jó minőségű fényképek alapján. Ennek során készíthető el a lelet tudományos feldolgozása. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
15
