A POGÁNY KORI İSKULTUSZ EMLÉKEI MAGYARORSZÁGON
A jelen tanulmány a határ szó alatt nem a településeknek a mezıgazdaság valamely ága által hasznosított külsı területét érti, hanem azt a keskeny sávot vagy vonalat, amelyik két ilyen területet egymástól elválaszt és amelyen egy vagy két sorban állanak a különféle határjelek. A magyarországi történeti néprajzi kutatások a korábbiakban néhány kisebb szövegközléstıl eltekintve nem szenteltek különösebb figyelmet a határoknak.1 Takács Lajos volt az elsı, aki a Határjelek, határjárás a feudális kor végén Magyarországon címő munkájában – fıleg a kora újkori határperekre és határvizsgálatokra támaszkodva – monografikus igénnyel kísérelte meg feldolgozni nem csupán a határkijelölés gyakorlatát, hanem mindazokat a szokásokat és hiedelmeket is, amelyek a határhoz vagy annak egyes pontjaihoz főzıdtek. Ez utóbbiak feltőnıen sokfélék és váratlanul nagy számúak. Egy részükbıl az derül ki, hogy a határ valamilyen módon összefüggött a mulatozással: búcsúk és vásárok idején bort árultak ott a jobbágyok, a szomszéd faluból hozott menyasszonyt megtáncoltatták valamelyik határponton, a fiatalok számára a határ a versengés, a birkózás színhelye volt.2 Ennek oka Takács Lajos szerint az, hogy a határ olyan helynek számított, ahol az emberek még otthon érezték magukat, ha a falutól magától már távol is voltak. – A határ egy másik jellegzetessége, hogy a keresztény vallás számos szent épülete és jelképe (kereszt, kép, szobor, templom, kápolna) szerepel határjelként, hogy vallásos cselekmények (Jézus-kiáltás) hívták fel a figyelmet egy adott helynek a határpont voltára, valamint csodálatos események is (isteni jeladás, forrás fakadása, stb.)3 Takács Lajos ehhez a jelenséghez nem főz magyarázatot, csupán megjegyzi, hogy mindez növelte a hely szentségét, vagy inkább szent jellegét. Ugyanezt a célt szolgálta a határjárások 1
2 3
Szabó T. Attila, 1940. 258. p. Györffy István, 1921a. 59–62. p. Györffy István, 1921b. 142. p. Györffy István, 1926. 94. p. T. Mérey Klára, 1967. 533–546. p. Tárkány Szőcs Ernô, 1981. 689–698. p. Takács Lajos, 1987. 197–198. p Takács Lajos, 1987. 200–203. p
ünnepi eseményekké tétele, valamint az a meggyızıdés, hogy a hamis esküt és a csalást Isten közvetlenül megbünteti.4 Mindezzel párhuzamosan azonban a határnak ellentétes jellege is volt: ott végezték ki a bőnösöket, temették el a halva született csecsemıket, a kivégzett gonosztevıket és a halotti szentség felvétele nélkül, hirtelen halállal meghaltakat, tehát mindenkit, akibıl az emberek hite szerint kísértet válik; sıt, a határ és az erıszakos halál fogalma olyan szorosan összekapcsolódott, hogy a „valakibıl határt csinálni” kifejezés egyet jelentett az illetı meggyilkolásával.5 Takács Lajos magyarázata szerint mindez azért történt, mert a határjelek elkülönítve tartották az általuk bezárt területet az emberi tevékenység szokásos helyszíneitıl és ennélfogva az ott történteknek semmilyen hatása sem lehetett a mindennapi életre. A határon tehát jelen volt a „gonosz” is, amelynek elijesztését szolgálta például a (határ)fába való lövöldözés, illetve vastárgyaknak és fegyvereknek a határhalmokban való elásása.6 Az egyéb, a határjelek megerısítése céljából elásott dolgok – amilyenek a szén, a cserepek, a kövek, stb. – közül külön is kiemeli az élelmiszereket, amelyek szerinte a halottakat megtisztelı áldozatok emlékei lehetnek.7 Ugyancsak a határáldozatok emlékének (is) gyanítja azt a különös emlékezet-megerısítési módot, hogy bizonyos személyeknek, fıként fiatal fiúknak fájdalmat okoztak egyes határpontoknál, majd megjutalmazták vagy megvendégelték ıket.8 Egy korábbi tanulmányában9 – amelyben a fentebb elmondottak egy részét is megelılegezte – Takács Lajos egy különleges határjellel foglalkozott: a bálvánnyal. Ebben egy XVII. századi Komárom vármegyei határvizsgálati jegyzıkönyvet elemezve tulajdonképpen elfogadta Szabó István álláspontját,10 aki egyetlen oklevélnek a nem is teljesen egyértelmő szóhasználata alapján arra a következtetésre jutott, hogy ezek a tárgyak eredeti helyükrıl elmozdítva, utólagosan kerültek a határok egyes pontjaira, hogy ott határjelként szolgáljanak. Természetesen más munkákban is rendre felbukkannak olyan adatok, amelyek a határnak vagy egyes pontjainak a különleges voltára figyelmeztetnek, jóllehet a szerzık általában nem veszik ezt észre, vagy ha mégis, akkor sem vonnak le belıle különösebb tanulságot. Így például olvashatjuk, hogy egy 16204 5 6 7 8 9 10
2
Takács Lajos, 1987. 212–220. p Takács Lajos, 1987. 203–212. p. Takács Lajos, 1987. 100–101. és 174. p Takács Lajos, 1987. 100. p. Takács Lajos, 1987. 189. p. Takács Lajos, 1983. 173–192. p. Szabó István, 1969. 114. p
ban felvett tanúkihallgatási jegyzıkönyv szerint a Békés vármegyei Doboz és Békés közötti határ egyik pontján birkóztak meg a két település táltosai,11 s talán ugyancsak határdomb volt az a Rábé és Bajom (Bihar vármegye) közötti sziken emelkedı halom, amelyen csıdörök képében viaskodtak sámánok.12 Határdomb volt – sıt, két nagyobb igazgatási terület: a Hajdúság és a Nagykunság közötti határt jelölte – az Ágota halom is, amelyen a középkorban egy kápolna állott, majd ennek helyére egy csárda épült, s miután ez is elpusztult, romjait éjszakánként szellem-utasok látogatták.13 Szőcs Sándor szerint a Berettyó egyik szigete, az úgynevezett Ördögsziget is kedvelt gyülekezıhelye volt a környékbeli boszorkányoknak; talán azért, mert „határon: Bihar-Békés megye szélén van”. Hasonlóképpen vélekedik az Ágér nevő vízfolyás egyik laponyagáról is, amely Békés és Jásznagykunszolnok (így!) vármegyék között képezett határt.14 Saját kutatásaink mindenben alátámasztják, némely tekintetben pedig még ki is egészítik az elmondottakat. Egy feltőnı ellentmondás például, hogy az idıs emberek szent kötelességüknek érezték a határról való tudásuk továbbadását, ugyanakkor tanításaikat sokszor a legdurvább káromkodásokkal vezették be.15 A XVII-XVIII. századi határvizsgálati tanúvallások némelyikébıl szinte sugárzik azoknak az embereknek a rettenete, akik véletlenül határkıre bukkantak,16 vagy azt tapasztalták, hogy egy határkövön valaki tüzet gyújtott, szénát égetett.17 Találkoztunk arra utaló adattal a XVII. századból, hogy a határt kerülni készülı személyek ruhát cseréltek egymással,18 s kiderült, hogy a határokon történt kivégzések olykor egészen különösek voltak: így például a XVIII. század közepe táján a Pálfala és Arnót (Borsod vármegye) közötti határ egyik pontján azért égettek el holta után egy csordást, mert azt tartották róla, hogy szakállas farkas, aki az embereket ijesztgeti.19 – Ami pedig e szokások és hiedelmek keletkezésének az okait illeti, általában elfogadtuk Takács Lajos ötleteit, egy helyen javasoltunk csupán új magyarázatot: arra gondoltunk, hogy a határon való borárultatásnak az oka a feudális birtokjogoknak – közöttük a királyi kishaszonvételi jo11 12 13 14 15 16 17 18 19
Róheim Géza, 1925. 295–296. p Diószegi Vilmos, 1973. 117. p. Bellon Tibor, 1979. 236–238. p. Szőcs Sándor, 1992. 168–169. p. Tóth Péter, 1987. 152. p. B-A-Z. m. Lt. IV. 501/c. XVII. XIII. 2848. B-A-Z. m. Lt. IV. 501/c. XVIII. XXV. 1481. B-A-Z. m. Lt. IV. 501/a. 6. kötet, 155. p. B-A-Z. m. Lt. IV. 501/d. XVII. VI. 767.
3
goknak – a területi érvényességében rejlik; a két határjel-sor közötti keskeny sávban, mint egyik falu területéhez sem tartozó „senkiföldjén” ugyanis ezek a jogok nem érvényesülhettek, illetve kijátszhatóak voltak.20 Bármennyire is magától értetıdı lenne, eddig még nem történt kísérlet annak vizsgálatára sem, hogy vajon kimutathatóak-e már a középkorban is ezek a szokások és hiedelmek? Ha ugyanis az oklevelekben és más forrásokban fel tudnánk fedezni a nyomaikat, akkor az annyit jelentene, hogy a magyarázataikat esetleg egészen más társadalmi-kulturális környezetben és alapokból kiindulva lehetne vagy kellene keresni. – Nos, úgy látszik, hogy a sokszor kerek történeteket közlı, részletes újkori tanúkihallgatási jegyzıkönyveknél sokkal szőkszavúbb oklevelekben rengeteg ilyen nyom ırzıdött meg. Ipolyi Arnold említi például II. András király egyik oklevelét, amelyik szerint egy határjelként szolgáló körtefánál szoktak összegyőlni a gyerekek Húsvét ünnepének nyolcadán: a szerzı ezt azzal magyarázza, hogy a fiatalság játékai tartották legtovább emlékezetben a pogány szertartásokat, s így az oklevél ezen adata a pogány magyarság fatiszteletére utal.21 Valamiért fontos lehetett továbbá a régiek számára a határ földjének közvetlen megérintése is: egy Zala megyei határperben azt olvashatjuk például, hogy ítélethozatal után a bírák leparancsolták lovukról a peres feleket, akiknek a saját kezükkel kellett az elsı határhalmot elkészíteniük.22 Mindennapos dolog volt továbbá tárgyak elrejtése a határhalmokban: 1176-ban az erdélyi Egyházasfalva és Szentmiklós közötti határ egyik halmába egy borral teli üveget ástak,23 1359-ben pedig a kunsági Ágasegyház település határhalmaiba sorban poharat, kést, fazekat, vas nyílhegyeket és kövecskéket.24 Határ jelzése céljából földbe helyezett cserépedényeket, illetve malomköveket régészek is feltártak.25 – A határon való kivégzések emlékét földrajzi nevek tartották fenn: így 1238-ban az erdélyi Igen falu egyik határpontja az Akasztó hegy volt,26 1291-ben Gömör falué ugyancsak egy Akasztóhegy,27 1329-ben pedig a Doboka megyei Gyeke falué egy Akasztó bérc nevő hely.28 Felbukkannak határpontokként bizonyos kö20 21 22 23 24 25 26 27 28
4
Tóth Péter, 1987. 162. p. Ipolyi Arnold, 1854. 252. p. Nagy Imre (szerk.) 1886–1890. I. kötet, 16. sz. Wenzel Gusztáv (szerk.) 1860–1874. I. kötet, 16. sz. Gyárfás István, 1870–1885. III. kötet, 499–500. p. Wolf Mária, 1993. 545–547. p. MOL. Dl. 30354. sz. Wenzel Gusztáv (szerk.) 1860–1874. X. kötet, 17–18. p. MOL. Dl. 105308. sz.
zösségi létesítmények is, így például mészégetı helyek és kemencék egy 1237ben végzett Zala megyei határjárásban,29 vagy a Nyitra megyei Tessény falu 1406-os határjárásában.30 Nagyon gyakori határjelek a malmok és a malomhelyek. Egyes határpontok különleges voltára sokszor a nevük figyelmeztet: ilyen a Fejér megyei Barc határában 1193-ban az Áldókút,31 a Borsod megyei Lászó határában 1298-ban az Ürdünggáta,32 Gömör falu már hivatkozott határjárásában 1291-ben a Jegykı (azaz „szent kı”), a Zemplén vármegyei Csicsva helység határán 1323-ban az Emberölés nevő hely,33 a Hont vármegyei Helemba határán 1262-ben Sarkanusfeu és Sarkanuspotoka,34 az ugyancsak Hont megyei Palatnya határán 1497-ben az Ewrdengeswewlghfeye nevő hely35 – és még folytathatnánk. Lehettek határpontok vásárhelyek is: ilyen például 1318-ban Veszprém közelében a Beszédkı,36 vagy 1432-ben a Hont vármegyei Csitár határán a Vásárkı.37 Templomok, kápolnák az ország egész területén igen gyakran épültek határon és lettek így határjelekké: 1304-ben például a Zemplén megyei Kacsánd határán a Szent Kereszt egyház,38 1301-ben a zágrábi püspökséghez tartozó Podgoria határán a Szent Kelemen egyház,39 1340-ben a Vas megyei Oloszka határán a Szent Miklós egyház,40 1301-ben az ugyancsak Vas megyei Polány helység határán a Krisztus teste kápolna,41 1324-ben a Somogy megyei Mezıcsokonya határán a Szent Márton egyház,42 1301-ben a Heves megyei Gyöngyös határán a Krisztus teste kápolna43 bukkan fel határpontként. 1323-ban pedig Palocsa vára és tartozékai határának egyik pontján egy remete lakott.44 – Végül a forrásokból az is kiderül, hogy elsısorban a kora Árpád-korban igen sok sír és temetı, va29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44
Nagy Imre (szerk.) 1886–1890. I. kötet, 10. sz. Nagy Imre (szerk.) 1865–1891. I. kötet, 191. sz. MOL. Dl. 27. sz. MOL. Dl. 105267. sz. Kristó Gyula (fôszerk.) 1990–1993. VII. kötet, 721. sz. Bakács István, 1971. 124. p. Bakács István, 1971. 171. p. Nagy Imre (szerk.) 1886–1890. I. kötet, 112. sz. Bakács István, 1971. 104. p. Kristó Gyula (fôszerk.) 1990–1993. I. kötet, 585. sz. Kristó Gyula (fôszerk.) 1990–1993. I. kötet, 38. sz. Házi Jenô, 1967–1972. 13. sz. Kristó Gyula (fôszerk.) 1990–1993. I. kötet, 79. sz. Kristó Gyula (fôszerk.) 1990–1993. VIII. kötet, 275. sz. Kristó Gyula (fôszerk.) 1990–1993. I. kötet, 146. sz. Kristó Gyula (fôszerk.) 1990–1993. VII. kötet, 477. sz.
5
lamint velük nagy valószínőséggel kapcsolatba hozható bálvány szolgált határjelül: ezekkel a késıbbiekben akarunk részletesen foglalkozni. Az elmondottak tehát egyértelmően bizonyítják, hogy a határ kitüntetett helynek számított a régi emberek életében, s hogy bizonyos pontjaihoz különös szokások és hiedelmek főzıdtek, amelyek ismerete az újkorban tulajdonképpen egyet jelentett a határok tudásával, s amelyek szinte kivétel nélkül kora középkori eredetőek. Ezekkel a hiedelmekkel kapcsolatban pedig már most, jó elıre külön is fel kell hívnunk a figyelmet az embereknek a határhoz való ambivalens viszonyára: tudniillik, hogy a határ egyszerre volt szent és tisztátalan, tiszteletet és félelmet ébresztı hely a számukra. *** Ezt az ambivalenciát kitőnıen igazolja egy érdekes forráscsoport: a határeskü vagy földeskü (a kettıs névhasználat oka, hogy az egy adott földdarab hovatartozásáról való eskütétel tulajdonképpen egyet jelentett azzal, hogy az esküt tévı személy pontosan ismerte a vitás terület határát). A középkori földeskünek Belényesy Márta szentel egy nagyobb tanulmányt,45 de részletesen foglalkozik vele – mint maga írja, félszáznál több oklevél alapján – Szabó István is.46 Magát az esküszöveget – amely olyan hosszú volt, hogy egy elıolvasónak kellett azt az érdekeltek elıtt elmondania47 – a kortársak is rettenetesnek minısítették: s való igaz, hogy inkább hangzik átoknak, mint eskünek. Ugyanezt lehet elmondani az újkori szövegekrıl is.48 Ami pedig a szertartást illeti, két olyan bontakozik ki elıttünk a források alapján, amelyet a világi birtokosoknak kellett végezniük az eskütétel során. Az egyik – amelyik általánosabbnak is és korábbinak is látszik – szerint az esküt tévı személy mezítláb, fedetlen fıvel, ruháit, azaz övét megoldva és jobb kezével egy darab földet a feje fölé emelve volt köteles megesküdni a határ igaz voltára.49 A másik szertartásra, ha nem számítjuk a Corpus Iuris Hungarici kései kiadásaiban közölt esküforma bevezetı és talán korábbi magyarázatát,50 mindössze két középkori okleveles adatunk van; ezek szerint az esküt
45 46 47 48 49 50
6
Belényesy Márta, 1955. 361–394. p. Szabó István, 1969. 118. p. Mályusz Elemér (szerk.) 1951–1958. I. kötet, 2679. sz Belényesy Márta, 1955. 363. p. Tóth Péter, 1987. 151. p. Belényesy Márta, 1955. Passim. Tóth Péter, 1987. 167. p.
tévı személyeknek egy frissen kiásott gödörbe kellett köldökükig beleállniuk (esetleg be is temették ıket), s fejük fölé földet emelve így kellett elmondaniuk az eskü szövegét.51 Az egyházi személyek azonban nem ilyen módon esküdtek a határviták során, ha a törvény esküre kötelezte ıket. A garamszentbenedeki apát például 1236-ban a bencés rend reguláit tartalmazó könyvet megérintve mondta el az eskü szövegét,52 a bozóki prépost 1354-ben méltóságához illı rendi ruhában, lelkiismeretére és egyházi tisztére esküdött,53 a szepesi prépost 1370-ben a kezét a mellére téve,54 István szentgotthárdi apát is ugyanígy 1377ben – míg a vele együtt esküt tévı világiak a szokásos módon55 –, az esztergomi káptalan prépostja vagy valamelyik kanonokja 1388-ban „papi méltóságának tiszteletére tekintettel jobbját a mellére téve, papi állapotára, s a lelkiismeretére” tette le az esküt,56 az aradi prépost 1391-ben „papi ruháját felöltve, ahogyan a fıpapok szoktak esküt tenni a földdel kapcsolatban, s kezét a mellére, az Evangélium könyvére és az oklevelekre téve, amely utóbbiak által ı és a káptalan birtokolta a vitatott földet” esküdött meg57 – és még folytathatnánk. Mindössze egy viszonylag kései (1449-ben kelt) és kissé bizonytalan fogalmazású oklevélben bukkan fel egyetlen adat, amely szerint a vasvári ırkanonok is ugyanúgy tette le a határesküt, mint világi eskütársai.58 Nézetünk szerint ebben a jelenségben nem csupán az az érdekes, hogy az egyházi személyek másképpen – de vitathatatlanul ünnepélyes formában, amint azt az öltözetük is bizonyítja – tettek esküt, mint ahogyan a világiak: méltóbb a figyelemre, hogy a kétféle eskütételi mód egyszerre volt érvényes, egymás mellett élt. Más szavakkal: az egyháziak valamilyen okból nem vállalták, nem vállalhatták, hogy ugyanúgy esküdjenek, ahogyan az országban szokás volt – ugyanakkor eskütársaik vagy perbéli ellenfeleik ilyen módon letett esküjét, pontosabban eskütételük módját mégis elfogadták. A nem vállalás okát kétségkívül abban kell látnunk, amit a valláskutatók egy része már régebben észrevett: tudniillik a határeskü és a hozzája kapcsolódó szertartások pogány színezetében.59 Ha azonban ez 51 52 53 54 55 56 57 58 59
Belényesy Márta, 1955. 379–371. p. Knauz Ferdinandus, 1874–1882. I. kötet, 394. sz. Szabó István, 1969. 118. p. Fejér Georgius, 1829–1844. IX/4. kötet, 269. p. Házi Jenô, 1967–1972. 45. sz. Mályusz Elemér (szerk.) 1951–1958. I. kötet, 778. sz. Mályusz Elemér (szerk.) 1951–1958. I. kötet, 2264. sz. Házi Jenô, 1967–1972. 45. sz. Ipolyi Arnold, 1854. 210. p.
7
valóban így van, akkor elkerülhetetlenül fel kell tenni a kérdéseket: vajon miért maradt fenn mégis ez a szertartás évszázadokon keresztül, tulajdonképpen mi benne a pogány színezet, s végül, hogy van-e ennek valamiféle kapcsolata a késıbbi különös szokásokkal és hiedelmekkel? Úgy gondoljuk, hogy a kérdésekre, illetve az egész problematikára a legszokatlanabb határjelek: a sírok és a bálványok kínálják a választ. Ezek közül az elıbbiek, amint azt fentebb már láttuk, a XVII–XVIII. században szerte az országban általánosan elterjedt határjelek, vagy megfordítva: a határ tudásának és ismeretének biztos forrásai voltak. Azt is láttuk, hogy az újkorban kiket temettek ezekbe a határokon lévı sírokba: a koraszülött csecsemıket, a kivégzett gonosztevıket, a hirtelen halállal meghaltakat és az öngyilkosokat, tehát mindazokat, akik „pogány”, vagy helyesebben: „nem keresztény” életük vagy haláluk miatt nem kaptak helyet a keresztény közösségek temetıiben.60 Az oklevelekbıl pedig egyértelmően kiderül, hogy a sírok a középkorban is hasonló funkciót láttak el: sıt, mennél messzebb megyünk vissza az idıben, annál több sír bukkan fel a forrásokban, mint határjel. Az ilyen funkcióval rendelkezı koraközépkori sírhelyekre vonatkozó adatokat Kristó Gyula győjtötte össze; az alábbiakban lássuk az ı adatait, néhány újabbal kiegészítve. – 1015: – 1055: – 1067: – 1075:
– 1086:
60 61 62 63 64 65
8
a Baranya megyei Beliz határán egy Seyr, a Heves megyei Fegyvernek határán Feledseyri és Beksere.61 a Tolna megyei Fadd határán Lean syher.62 a Borsod megyei Szihalom határán sepultura Bissenorum, a Zemplén megyei Szürnyeg határán tumulus Branka és tumulus Boytyn.63 a Nógrád megyei Füzegy határán sepultura Gunreidi (in monticulo, ubi antiquorum corpora sunt sepulta), a Szolnok megyei Szandaszılıs és Pély határán sepultura Uetcudi.64 a Veszprém megyei Ponyvád határán sepulchrum Welen, Farkasigy határán sepulchrum puellae és sepulchrum Thati; Kígyós határán sepulchrum Qukar; a Vas megyei Magasi határán sepulchrum Gunter.65
Takács Lajos, 1983. 179. p. Györffy György, 1992. 74. és 78. p. Györffy György, 1992. 150. p. Kristó Gyula, 1982. 21. p. Wenzel Gusztáv (szerk.) 1860–1874. I. kötet, 4. sz. Kristó Gyula, 1982. 22. p. Györffy György, 1992. 215. és 217. p. Kristó Gyula, 23. p. Györffy György, 1992. 251–252. és 255. p. Kristó Gyula, 1982. 21. és 23. p.
– 1093: – 1138:
a Baranya megyei Nyárád határán [- - -] sepulcra.66 a Pozsony megyei Udvari határán sepulchra paganorum és más sepulchra paganorum.67 – 1171: a Veszprém megyei Magyarpolány praedium határán egy sepulchrum.68 – 1181: a Baranya megyei Pogány határán „Beszen feleségének a sírja”.69 – 1193: a Fejér megyei Bodajk határán Lean sewer, Ebszıny határán seyrkew.70 – 1194: a Borsod megyei Pély határán sepulchrum Beque.71 – 1214 és 1268: a Pozsony megyei Deáki határán sepulchrum paganorum.72 – 1219: az erdélyi Vinc határán sepulchrum sacerdotis Orod.73 – 1227: a zágrábi püspökséghez tartozó Odera határán sepulchrum Seledini, Wasca határán sepulchrum Sclavorum.74 – 1244, 1258. és 1494: és a Hont megyei Palojta határán Paganser és egy másik Paganser.75 – 1266: a Zemplén megyei Leszna és Perecse határán sepulcrum Rutenorum, quod vulgo dicitur Mogula.76 – 1268: a Komárom megyei Tany és Kulcsod határán: sepulcrum Elze.77 – 1274: a Sopron megyei Beledhez tartozó Heginteluky föld határán sepulcrum Vtod.78 – 1304: a Gyır megyei Szerecsen melletti Marton falu határán Oprosir.79 66 67
68 69 70 71 72
73 74 75
76 77 78 79
Györffy György, 1992. 294. p. Jerney János, 1851. II. kötet, 105. p. Fejér Georgius, 1829–1844. II. kötet, 112. p. Kristó Gyula, 21. p. Wenzel Gusztáv (szerk.) 1860–1874. I. kötet, 32. és 37. sz. Kristó Gyula, 1982. 21. p. Kristó Gyula, 1982. 25. p. Knauz Ferdinandus, 1874–1882. I. kötet, 127. sz. Kristó Gyula, 1982. 21. p. Wenzel Gusztáv (szerk.) 1860–1874. XI. kötet, 56. sz. Kristó Gyula, 1982. 23. p Wenzel Gusztáv (szerk.) 1860–1874. I. kötet, 66. sz. Fejér Georgius, 1829–1844. IV/3. kötet, 460. p. Jerney János, 1851. II. kötet, 105. p. Kristó Gyula, 1982. 21–22. p. Knauz Ferdinandus, 1874–1882. I. kötet, 230. sz. Kristó Gyula, 1982. 23. p. Wenzel Gusztáv (szerk.) 1860–1874. I. kötet, 139. sz. Kristó Gyula, 1982. 23. p. Fejér Georgius, 1829–1844. IV/1. kötet, 352. p. Jerney János, 1851. II. kötet, 105. p. Bakács István, 1971. 69. p. Nagy Gyula (szerk.) 1887–1889. I. kötet, 11. p. Knauz Ferdinandus, 1874–1882. II. kötet, 557. p. Kristó Gyula, 1982. 22. Wenzel Gusztáv (szerk.) 186í–1874. XII. kötet, 127. p. Kristó Gyula, 1982. 24. p. Kristó Gyula (fôszerk.) 1990–1993. I. kötet, 645. sz.
9
– 1307:
a Pozsony megyei Beke falu határán Buensere.80
Megemlítendı még Kristó Gyula győjtése alapján 1255-bıl a sepulcrum Paxa, 1256-ból a sepulcrum Hogye, 1267-bıl a sepulcrum matris Ponyth és 1295-bıl a tumulus sive sepultura Solomonis.81 Ebbıl a felsorolásból – amelyet még más, egyelıre nem ellenırzött adatokkal is ki lehetne egészíteni82 – kitőnik, hogy határjel funkciót betöltı sírok az egész magyar nyelvterületen felbukkannak, de nem etnikum-specifikusak, hiszen besenyı és szláv sírok egyaránt elıfordulnak közöttük. Feltételezhetjük továbbá, hogy valamennyi ilyen sír a pogány korból való: a „pogánysír” konkrét elnevezéseken túl a bennük eltemetetteknek a nem keresztény neve is erre biztat bennünket. S ebbıl következik, hogy talán azt az Orod papot sem kell kereszténynek gondolnunk, akinek sírja az erdélyi Vinc falu egyik határjele. Különösen figyelemre méltó tény egyébként, hogy még a XI–XII. században is milyen jól emlékeznek az emberek az e sírokban nyugvó halottak nevére. A pogány kori sírok határjel szerepét, illetve a határok és a honfoglalás kori temetık közvetlen kapcsolatát a régészet is bizonyítja. Borsod megyében például az egyik legelsı honfoglalás kori temetı azon a Dongó halmon került elı,83 amely nem csupán a fentebb hivatkozott 1194. évi oklevél szerint határpont a rajta lévı Beke sírjával együtt Pél és Ároktı települések között, hanem még a XVIII. században is a mellette lévı Aranyásó nevő hellyel együtt (amelynek talán a temetıben kincseket keresı „régészkedık” adták ezt a nevet),84 s valószínőleg az sem túlzás, ha feltételezzük: az ennek az erısen elpusztult temetınek a régészek által sejtett középpontjában lévı, a leggazdagabb mellékleteket tartalmazó sír azonos lehetett az oklevél által említett Beke sírjával. – Pontosan Miskolc és Szirmabesenyı határán lokalizálható az a homokbánya, amelynek használata során egy igen terjedelmesnek feltételezett X. századi temetı pusztult el.85 Ugyancsak a Zemplén megyében fekvı Karos és Alsóberecki közötti határ pontjai voltak azok a halmok, amelyek az utóbbi évtizedeknek talán a legjelentısebb leletanyagát ırzı, a X. század elsı felére datált két temetıt rejtették.86 80 81 82 83 84 85 86
10
Kristó Gyula (fôszerk.) 1990–1993. II. kötet, 181. sz. Kristó Gyula, 1982. 23–24. p. Szamota István, 1902. 847. p Megay Géza, 1956. 15–22. p. B-A-Z. m. Lt. IV. 501/c. XVIII. XXII. 2089. Révész László, 1992. 96. p. Révész László, 1989. 22. p.
1967-ben találtak meg és tártak fel egy honfoglalás kori temetıt a Borsod megyei Szakáld és Nagycsécs közötti Mulatódombon, amelynek a közepén húzódik a két települést egymástól elválasztó határ. A sírok a Szakáld felé esı oldalon lévı homokbányából kerültek elı, a régészek azonban feltételezték, hogy voltak a nagycsécsi oldalon is, de ezek egy korábbi szılıtelepítés során elpusztultak.87 Szikszó határában, a Vadász patak partján került elı egy honfoglalás kori magányos sír, amely minden valószínőség szerint határponton helyezkedett el, tehát határ jelölésére szolgált a közvetlen közelében más, ugyancsak határjelként értelmezhetı tárgyakkal együtt.88 Végül azt a Szerencs és Mezızombor közötti határpontot jelentı Bálványdombot kell még megemlítenünk, ahol az 1950-es évek végén került elı terepbejárás, leletmentés és ásatás során egy tucatnyi honfoglalás kori sír, közöttük egy feltőnıen gazdag mellékleteket rejtı is, amelyben egy nı volt eltemetve.89 Ezek a kiragadott példák – amelyeknek a száma még nyilván lényegesen gyarapítható lenne, ha a temetık lokalizálását összekapcsolnánk a régi birtokhatárok megállapításával – egyértelmően igazolják, hogy a kereszténység felvétele elıtti idıszakból való sírok, sírcsoportok és temetık az egyes településeket vagy birtokokat egymástól elválasztó határvonalakon helyezkedtek el. A legutolsó példa pedig ráadásul egy újabb problémakört érint: nevezetesen a bálványok és a temetık, illetve a határjelek kapcsolatát. A bálvány, mint kultikus tárgy természetesen már régóta foglalkoztatja a történeti-vallástörténeti kutatókat. Hogy csak a legfontosabbakat említsük meg közülük: elsıként Jerney János győjtötte össze azokat az okleveles adatokat, amelyek a határjárások során kıszobrokról (statua lapidea, vagy magyarul kıbálvány) szólnak, s e szobrok funkciójának a meghatározása céljából ugyancsak ı idézte elıször Kézai Simon és Thuróczi János krónikájából a Keve hun vezér eltemetését leíró részleteket.90 Ipolyi Arnold tovább bıvítette azoknak az okleveleknek a számát, amelyek bálványokat említenek és feltételezte, hogy ezek voltak azok a kövek, amelyek – valamint a fák és források – mellett a pogány magyarok áldozatokat mutattak be.91 Kandra Kabos pedig már egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy ezek a bálványok tulajdonképpen sírszobrok, ame87 88 89 90 91
K. Végh Katalin, 1970. 87. p. Wolf Mária, 1993. 545–547. p. Megay Géza, 1963. 37. p. Jerney János, 1851. II. kötet, 100–102. p. Ipolyi Arnold, 1854. 213. és 497–503. p.
11
lyek a temetıknek a legjelesebb halottakat rejtı sírjain állottak.92 Legutoljára Fodor István szentelt egy külön tanulmányt a sírszobrok kérdésének. E tanulmányban pusztán csak négy, az irodalomból ismert okleveles adatra támaszkodva, valamint steppei analógiák alapján arra a megállapításra jutott, hogy jóllehet a bálványok valóban halotti emlékkövek, azokat nem az elhunytak sírján állították fel, tehát nem a temetkezéssel, hanem az ısök kultuszával vannak kapcsolatban. Ugyancsak ı jelentette ki továbbá, hogy Magyarországon, sıt, az egész Európában egyedül a kunok állítottak sírszobrokat93 – ez a kijelentés azonban már csak azért is váratlan egy kissé tıle, mert maga is hivatkozik egy 1108-ból való magyarországi oklevélre, holott tudnia kellene: ebben az idıpontban még egészen bizonyosan nem számolhatunk a kunok jelenlétével a Kárpát-medencében. Ez után az áttekintés után most vegyük sorra a bálványokra, mint határjelekre vonatkozó középkori okleveles adatokat. – 1015:
a Baranya megyei Kölked határán Kwbaluan és a Heves megyei Markaz határán ugyancsak Kwbaluan.94 – 1055: a Fejér megyei Kolon határán Ugrin baluuana és egy másik, meg nem nevezett baluuan.95 – 1086: a Somogy megyei Balatonendréd határán lapis Dirsi és egy statua lapidea; a Veszprém megyei Koppány határán pedig statua Puti.96 – 1109: a Solt széki Szántó praedium határán egy baluan-nak is nevezett meta lapidea.97 – 1211: egy Besenyı nevő hely határjelei között több statua.98 – 1226 és 1234: a Komárom megyei Tömörd és Mocsa közötti határon több statua (a korábbi oklevélben), illetve három idolum lapideum (a késıbbi oklevélben).99 Ezek még 1672-ben is állottak és határjelként szolgáltak, amint azt a Takács Lajos által megtalált határvizsgálati
92 93 94 95 96 97 98 99
12
Kandra Kabos, 1897. 428–429. p. Fodor István, 1970. 118–125. p. Györffy György, 1992. 73. és 77. p. Györffy György, 1992. 151. p. Györffy György, 1992. 250–251. p. Györffy György, 1992. 380. p. Kandra Kabos, 1897. 255. p. Wenzel Gusztáv, 1860–1874. I. kötet, 64. sz. Kandra Kabos, 1897. 255. p. Wenzel Gusztáv, 1860–1874. II. kötet, 1. sz.
– 1246: – 1261: – 1265: – 1267:
jegyzıkönyv bizonyítja.100 Fontos továbbá megjegyezni, hogy az e vizsgálat során kihallgatott tanúk gyakran „likas kı” néven is nevezik ezeket a kıszobrokat. a Borsod megyei Németi település határán statua lapidea.101 a Heves (ma Nógrád) megyei Tar határán bálványkı.102 egy Pásztó (Heves megye) környéki falu határán Baluankuwe.103 az Abaúj megyei Encsen föld határán statua lapidea, amelyet közönségesen Balwankew néven neveznek.104
Ugyancsak korán megjelennek a határokon a „bálvány” szóval összetett földrajzi nevek; így például 1270-ben a Gyır megyei Bıs határán egy Bálvány nevő víz bukkan fel,105 1393-ban pedig a Fejér megyei Csabja település egyik határpontjának a neve Balwanhath.106 A koraújkortól adatolt és általunk ismert Bálvány földrajzi nevek mind a határok közvetlen közelében tőnnek fel (Bálvány, Kisbálvány és Bálvány alja Sajószentpéter, Alacska és Sajókápolna hármashatáránál,107 Bálványos ér, fok, homok és tó Sárospatak és Györgytarló határánál,108 Bálvány(domb) Szerencs és Mezızombor határánál,109 Bálvány hegy Nagyvisnyó és Diósgyır határánál).110 Egy Bálvány vagy Kıasszony nevő területtel, illetve az annak nevet adó határkıvel Szihalom, Füzesabony és Mezıtárkány hármashatárán találkozunk.111 Ha pedig – amint fentebb Mocsa és Tömörd esetében láttuk – a „lyukaskı” elnevezés is bálványt jelent, akkor a vizsgálat alá vonható adatok száma jelentısen megnövekedik; 1193-ban például a Fejér megyei Tímár egyik határjele egy lapis perforatus,112 1333-ban a Borsod megyei Szemere határjele egy Lyukaskew nevezető kı113 (egyes vélemények szerint azonban az így nevezett ha100 101 102 103 104 105 106 107 108 109 110 111 112 113
Takács Lajos, 1983. 173–174. p. Szendrei János, 1886–1911. III. kötet, 14. sz. Kandra Kabos, 1897. 255. p. Jerney János, 1851. II. kötet, 101. p. Kandra Kabos, 1897. 255. p. Jerney János, 1851. II. kötet, 101. p. Nagy Imre (szerk.) 1865–1891. I. kötet, 49. p. Mályusz Elemér (szerk.) 1951–1958. I. kötet, 2924. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 6. U. 541. sz. B-A-Z. m. Lt. XV. 7. U. 117–119, 121. és 124. sz. B-A-Z. m. Lt. XV. 7. U. 137. sz. B-A-Z. m. Lt. IV. 501/c. XVII. VIII. 1681. Végh József – Papp László (szerk.) 1976. 62. p. MOL. Dl. 27. sz. Györffy György, 1963. 805. p.
13
tárjelek eredetileg malomkövek voltak).114 S végül ugyancsak jelentısen növekedhet a határon elhelyezett bálványok száma, ha bebizonyosodik, hogy a „bába”, „kıbába” szavak is ezt a fogalmat takarják; mindenesetre vannak olyan újkori forrásaink, amelyek alátámaszthatják a feltételezést.115 Végigtekintve a két adatsoron, egy nyelvi szokatlanságra rögtön fel kell hívni a figyelmet: nevezetesen arra, hogy az oklevelek kiállítói milyen gyakran nem fordítják le latinra sem a „sír”, sem pedig a „bálvány” szavakat; ebbıl a jelenségbıl talán arra következtethetünk, hogy ezeknek a fogalmaknak volt valamilyen speciális jelentéstartalma, amely lehetetlenné, vagy legalábbis nehézzé tette az idegen nyelveken való pontos értelmezésüket. S valóban, a „sír” szó etimológiájából kiderül, hogy ez az alán népeknél – amelyek nyelvébıl a magyar is átvette – eredetileg nem egyszerően egy temetıhelyet jelentett, hanem azt az áldozati szent helyet nevezték így, ahol az eltemetett hıst tisztelték, s ez volt a neve az ott tisztelt hıs szellemének is.116 Pogány kori temetıben feltárt, áldozati helynek minısíthetı régészeti lelet Magyarországon is ismert.117 – Ugyancsak sokan és sokféleképpen kísérleteztek a „bálvány” szó magyarázatával is,118 míg végül bebizonyosodott, hogy ez a ’sírszobor, halotti szobor’ jelentéső türk balbal szóból származik,119 tehát szintén speciális jelentéstartalmat hordoz és így nem egykönnyen adható vissza még a latin ’statua’ vagy ’idolum’ szavakkal sem. Ami azonban még lényegesebb: a felsorolt adatokból nyilvánvalóan kitőnik, hogy a kora középkori Magyarországon a pogány sírok és az ugyancsak pogány (kı)bálványok szorosan kapcsolódtak a – valószínőleg nagyobb területegységek szélén fekvı – települések határaihoz és így minden bizonnyal egymáshoz is, tehát a bálványok nagy valószínőséggel a jelesebb elhunytak sírján vagy tiszteleti helyén álló kıemlékek, sírszobrok voltak. *** Az eddig elmondottak – úgy hisszük – világosan megmutatják, hogy a határ valóban különleges helynek számított, mégpedig azoktól az egészen korai idıktıl
114 115 116 117 118 119
14
Szabó István, 1969. 114. p. Pesty Frigyes, 1864. 238. fol. Munkácsi Bernát, 1896. 228–229. p. Mesterházy Károly, 1980. 129. p. Budenz József, 1897. 117–124. p. Munkácsi Bernát, 1896. 227. p.
kezdve, amelyekbıl elıször juthatunk egyáltalán konkrét és írásos információkhoz. Az is több, mint valószínő továbbá, hogy a határnak a középkori és a kora újkori különleges volta valamilyen módon összefügg egymással. Mindebbıl pedig az következik, hogy a határokhoz főzıdı újkori hiedelmek és szokások gyökereit valóban más társadalmi-kulturális környezetben kell keresnünk – amint azt a jelen tanulmány elején feltételeztük. Ez a más környezet véleményünk szerint a honfoglalás kori magyarság hitvilága, pontosabban annak egyik részterülete: az ısök kultusza. A pogány vallásosság ezen elválaszthatatlan területérıl azt tartja az etnográfia tudománya, hogy jelen van mindazokban a kultúrákban, ahol a vérségi összetartozás tudata erıs.120 Szükségképpen jelen kellett tehát lennie a honfoglaló magyarság vallásában is, hiszen tudjuk: a korabeli társadalom alapegységeinek számítottak a nemzetségek és alcsoportjaik, még akkor is, ha felbomlásuk folyamata már megkezdıdött.121 Ennek ellenére a hazai történeti etnográfiai kutatás – bátran kimondhatjuk – csak nagyon kevéssé foglalkozott az ısök kultuszával: ha az ısvalláskutatók érintılegesen meg is említették, hogy létezhetett, akkor a totemizmusra utaló adatokkal (amilyen például a Turul-monda), a névadási szokásokkal és a nagycsaládi temetkezésekkel hozták összefüggésbe, formáit pedig az általános halottkultusszal azonosították. Tették ezt annak ellenére, hogy a rokon finnugor népekkel kapcsolatban is bebizonyosodott: a halottkultusz nem számítható az ısök kultuszához, mivel az a legutóbb meghalt emberekkel törıdik; ezzel szemben az istenség és az élık között közvetítı, az élıknek védelmet és segítséget nyújtó, valódi vagy képzeletbeli ısök tisztelete a pogány vallásosság szerves része.122 Ebben az esetben viszont nagyon is elképzelhetı, hogy sokkal több maradványával kell számolnunk, mint amennyit az eddigi kutatások feltártak. Ez a meggondolás vezetett el bennünket az alábbi feltételezésekhez, illetve a vélhetı megfelelések felismeréséhez. Tegyük fel tehát: ha az ısök kultusza fontos szerepet játszott a pogány magyarság hitvilágában, továbbá: ha a pogány kori sírok és temetık (nemcsak a ténylegesen feltártak, hanem a korai oklevelekben említettek is) azoknak a kisebb-nagyobb területeknek a már igen korán kimutatható123 határán bukkannak fel, amelyeket a honfoglaló magyarok egyes, egymással vérségi kapcsolatban lé120 121 122 123
Dömötör Tekla, 1981. 139. p Mesterházy Károly, 1980. 127–131. p. Bartha Antal, 1988. 368–370. p. Paulson, Ivar, 1980. 315. p. Maksay Ferenc, 1971. 20. és 47. p.
15
vı – tehát közös ısökkel rendelkezı – csoportjai megszálltak, akkor az ısök kultuszának kapcsolatban kellett lennie a határokkal. Ha pedig ez a feltételezés helytálló, akkor belıle azonnal következik egy másik feltevés is, amely szerint a határokhoz főzıdı újkori, szinte napjainkig élı hiedelmek, vagy legalábbis közülük némelyek ennek a pogány kori kultusznak a többé-kevésbé eltorzult és elhomályosodott, esetleg olykor racionalizált emlékei lehetnek. – Az alábbiakban azokat a jelenségeket vesszük sorra, amelyek esetében egy ilyen kapcsolat valószínősíthetı. 1. A határoknak az egyszerre szent és tisztátalan jellegére, erre a középkortól kezdve folyamatosan tapasztalható jelenségre az ısök kultusza jó magyarázattal szolgálhat. Az emberek ugyanis nyilván még évszázadokon keresztül pontosan tudták, hogy az ısök tisztelete (és természetesen azok a helyek is, ahol az arra rendelt szertartások folytak) összekapcsolódik a pogánysággal – azt azonban mégsem lehet elvárni senkitıl, hogy teljességgel megtagadja az ısöket, akik jóllehet pogányságban éltek, mégis csak tılük származott le minden élı ember. 2. Az ısök kultuszának az emléke magyarázhatja azt a tagadhatatlan ünnepélyességet, amely minden, a határokkal kapcsolatos eseményt egészen a legújabb idıkig jellemez.124 3. Az ısök kultuszának az emléke magyarázhatja azt az ambivalenciát is, amelyre fentebb, a középkori határeskü bemutatása kapcsán rámutattunk. Ami pedig a határeskü világiak által való letevésének a módját (fedetlen fı, mezítelen láb, megoldott övek, felemelt kéz) illeti, ez nagyon emlékeztet arra a módra, ahogyan – Ibn Fadlan leírása szerint – a kagán-bégnek „isten színe elıtti alázattal” a kazár nagykagán elé kellett járulnia.125 Lehetséges tehát, hogy az eskütevés módja annak a szertartásnak bizonyos elemeit ırizte meg, amely eredetileg az ısök tiszteletéhez tartozott, s ettıl nyerte a kutatók által érzékelt „pogány színezetét” is. 4. Számos példát találhatunk arra, hogy a keresztény vallás igyekezett beépíteni a saját rendszerébe a pogány kori hiedelmek egyes elemeit (Boldogasszony, stb.)126 Nem lehetetlen, hogy valami ehhez hasonló törekvésnek az eredménye a szent tárgyak (kápolnák, templomok, képek, keresztek) megjelenése a határon. Hogy valóban épült templom nevezetes ısnek a sírja fölött, arra Anonymus a bizonyíték, aki – nyilván hagyomány alapján – azt írja, hogy ahol Árpád nagyfe124 125 126
16
Gál Kálmán, 1895. 301–302. p. Györffy György (szerk.) 1975. 97. p. László Gyula, 1977. 151. p.
jedelmet eltemették, a magyarok megtérése után ott épült fel Szőz Mária tiszteletére az úgynevezett Fehéregyház.127 5. Takács Lajos szerint az újkori sírok a határ védelmét szolgálták128 – ennek a feltételezésnek azonban ı sem tudja okát adni, de (legalábbis a kivetettek sírjainak az esetében) nem is igen kínálkozik logikus magyarázat, ha csak az nem, hogy az emberek úgy gondolhatták: senki nem fog igényt tartani olyan helyre, ahol a „gonosz” lakik. Tény viszont, hogy a föld, a ház, az állatok védelme a permi és a volgai finn népeknél az ısök feladata volt,129 továbbá, hogy ugyanerre a célra szolgáltak a tatároknál is az ısöket jelképezı bálványok is.130 A kivetettek (vagy inkább a keresztény közösségek által be nem fogadottak: az öngyilkosok, a hirtelen halállal meghaltak, stb.) határon való eltemetésének a szokása tehát az eredeti ıskultusz emlékének egy olyasfajta torzulása lehet, amelybıl a tisztelet, a „szent” jelleg eltőnt és amelyben csak a „pogány” elem maradt meg, s ez utóbbi is olyan értelemben, hogy pogány módon az távozik az élık sorából, aki halála elıtt nem részesül a halotti szentségben. 6. A kivetetteknek a határon való eltemetését azonban feltehetıen el kellene választani a halva született csecsemıknek az ugyanott való eltemetésétıl, mivel a két jelenség csak a kereszténység szempontjából kapcsolható össze. Ez a szokás a halva születettek esetében ugyanis közvetlenebbül hordozhatja az ısök kultuszának az emlékét, amennyiben a rokon népek hiedelmei szerint az ısök adnak lelket a majdan megszületıknek: ezért van például, hogy a halva született gyermek anyja a votjákoknál hozzájuk imádkozik.131 A szokás Magyarországon – jóllehet régészetileg nagyon nehezen fogható meg – valószínőleg igen régi: legalábbis erre utalhatnak azok a szórványadatok, amelyek szerint a kisgyermekek pusztulásnak sokkal jobban kitett csontmaradványai olykor mégis felbukkannak a rangos felnıttsírok közvetlen közelében.132 Lélektanilag pedig teljesen érthetı lenne, hogy az ısök kultuszának miért éppen ez az eleme maradt fenn a legkevésbé megváltozva, s miért éppen ez mutatható ki végig a középkorban és az újkorban egyaránt.
127 128 129 130 131 132
Györffy György (szerk.) 1975. 177. p. Takács Lajos, 1983. 189–190. p. Paulson, Ivar, 1980. 319. p Kállay Ferenc, 1861. 91. p. Györffy György, 1986. 98. p. (Plano Carpini jelentése.) Paulson, Ivar, 1980. 324. p. Szendrey Ákos, 1928. 18. p.
17
7. A volgai finn és a permi népek hiedelemvilágában az ısök az életnek szinte minden mozzanatára, így a házasságra is hatást gyakorolnak: a nyilván más nemzetégbıl származó, tehát idegen menyasszonynak, amikor az új közösségben a helyét elfoglalja, ezért az a legelsı dolga, hogy több alkalommal is könyörögjön sírjuknál jóindulatuk elnyeréséért.133 Nem kizárt, hogy ez a tény szolgál magyarázatul arra az ország egész területén kimutatható jelenségre, amely szerint a másik faluból hozott menyasszonyt új lakóhelye határának egyik pontjánál megtáncoltatták. 8. A mondott rokon népek hiedelmei szerint az ısöknek bírói szerepük is volt, s igen gyakran közvetlenül ık sújtották büntetéssel a vétkeseket. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy esetleg ebben rejlik a magyarázata a határ egyes pontjain való kivégzés szokásának.134 9. A vérségi kapcsolatok alapján szervezett társadalmakban igen nagy szerepet játszott a fiatalok felnıtté avatása.135 Hogy így volt-e vajon ez a honfoglaló magyarok esetében is, s ha igen, akkor miféle körülmények között zajlott a szertartás, arra gyakorlatilag semmilyen forrással sem rendelkezünk. Az avatás lényege mindenesetre az, hogy a gyermeki korból kilépett ifjú bizonyságot tesz arról: képes megfelelni és eleget tenni mindazoknak a követelményeknek, amelyeket tıle, mint teljes jogú tagjától a spirituálisan az ısök vezette csoport elvár. A kérdés mármost az, hogy vajon nem egy ilyen, az ısök elıtt (illetve, ami ugyanazt jelenti: a tiszteletükre kijelölt helyen) lezajlott bizonyságtevési szertartás erısen eltorzult emléke-e a fiatal fiúknak a határ egyes pontjain való ünnepélyes megcsapatása, amelynek a forrásokból jól kivehetıen lényege a fájdalomokozás, de együtt a megvendégeléssel? Amint arra fentebb már utaltunk, Takács Lajos is azt gyanítja, hogy ez a különös szokás valószínőleg sokkal több lehetett, mint egy tréfás emlékezet-megerısítési mód, bár ı a szokást a határáldozat egyik fajtájának gondolja.136 – És egy további kérdés: vajon nem vonhatóak-e ide azok az adatok, amelyek arra utalnak, hogy a határ egyes pontjai a fiatalság számára birkózó- és játékhelyek, tehát mintegy önmaguk megpróbálásának a színterei voltak? 10. Ugyancsak utaltunk már fentebb arra, hogy Takács Lajos az élelmiszerek határhalomba rejtésének a középkorban és a kora újkorban egyaránt kimutatha133 134 135 136
18
Paulson, Ivar, 1980. 325. p. Paulson, Ivar, 1980. 326–327. p. Turnbull, Colin, 1970. 72–86. p. Takács Lajos, 1987. 189. p.
tó szokását valamilyen halotti áldozat emlékének tartja.137 Tudjuk, hogy az ısök elıtti ital- és ételáldozat általánosan elterjedt szokás volt a Volga környéki finnugor és a velük szomszédos török népek körében, s hogy ez történhetett alkalomszerően, de adott idıpontokban, például évenként rendszeresen ismétlıdve is.138 A honfoglalás kori sírokban és temetıkben meglehetısen gyakran bukkannak fel az áldozati étel maradványainak minısíthetı leletek.139 Mindezek alapján megalapozottnak látszik Takács Lajos idézett véleménye és ezt mi is kiegészíthetjük azzal, hogy az élelmiszereknek a határhalmokban való elrejtése emléke lehet az ısök kultuszának. 11. Igaz, hogy eddig mindössze egyetlen adatunk van az újkorból arra, hogy a tőzgyújtásnak valamilyen kapcsolata lehetett a határral140 – ha csak nem vonhatóak ide egyrészt a tőzzel való kivégzések esetei,141 másrészt pedig a „tüzes emberre”142 és a „gyertyás árnyra”143 vonatkozó késıbbi adatok –; ez az egyetlen adat azonban jól megfelel részint annak a jelenségnek, hogy a honfoglalás kori sírokban a régészek gyakran találnak égésnyomokat és elszenesedett anyagokat,144 részint pedig annak, hogy a „holt szén” jelenléte a határhalmokban a határ tudásának egyik igen fontos forrása volt az újkorban. A tőz, az égetés tehát az ısök elıtti áldozat szertartásának a része lehetett – e feltételezés legalábbis jól megmagyarázhatná azt a felháborodást és rettenetet, amelyet forrásunk tükröz. 12. Közismert tény, hogy a steppei népeknél – például a tatároknál145 –, de mindegyik rokon népnél is a sámánok végezték a kultikus szertartásokat; a sámánoknak pedig a honfoglaló magyaroknál a táltosok feleltek meg. Fentebb azt is láttuk, hogy a táltosokkal kapcsolatos hiedelmek egy része egészen bizonyosan a határokhoz köthetı – ami nem jelenthet mást, csak azt, hogy volt idı, amikor a határ kultikus helynek számított. Ennek pedig az elmondottak alapján akkor van különös jelentısége és tulajdonképpen értelme is, ha elfogadjuk a kapcsolatot az ısök tisztelete és a határok között. 137 138 139 140 141 142 143 144 145
Takács Lajos, 1987. 100. p. Paulson, Ivar, 1980. 320–323. és 328. p. Szendrey Ákos, 1928. 26. p. B-A-Z. m. Lt. IV. 501/c. XVIII. XXV. 1481. B-A-Z. m. Lt. IV. 501/c. XVIII. XXII. 2059. Lásd még Takács Lajos, 1987. 208–209. p. Istvánffy Gyula, 1982. 354. p. Pesty Frigyes, 1864. 9. fol. Szendrey Ákos, 1928. 21–22. p. Györffy György, 1986. 107. p. (Plano Carpini jelentése) és 223. p. (Rubruk jelentése).
19
13. A pogány magyar hitvilág kutatóinál állandóan visszatérı sztereotípia honfoglaló ıseinknek a fa-, kı- és forráskultusza, amelyet már az egészen korai törvények is tiltanak, jóllehet egyes kutatók szerint frank elıképek alapján.146 Nemigen kapunk azonban magyarázatot arra, hogy miért éppen ezek voltak a tisztelet tárgyai? Az a rokon népeknél tapasztalható szokás, amely szerint a temetıkben ısöknek szentelt fák voltak, sıt, szerepet kaptak a szertartásokban is,147 azt sugallja, hogy talán fordítva kell gondolkodnunk: nem mindegyik vagy bármelyik fa, kı és forrás volt a pogány vallásos tisztelet tárgya, hanem csak azok, amelyek kultikus helyeken, például az ısök sírjai mellett állottak, illetve fakadtak. A törvény által említett kövek valószínőleg azonosak a (kı)bálványokkal. Nevezetes személyeknek a forrás vagy patak mellett való eltemetésére számos példát idézhetünk akár Anonymus Gestájából is, aki egyébként a honfoglalókkal ellenséges vezéreket ugyancsak vizek mellett „halasztja meg”148 – nyilván nem véletlenül. A régészet is közvetlen összefüggést lát a vizek és a temetık között: László Gyula például arra hívja fel a figyelmünket, hogy bár Magyarországon ilyen szempontból még nem végeztek vizsgálatokat, emlékezete szerint azok a honfoglalás kori temetık, amelyeknek az ásatásánál ı jelen volt, kivétel nélkül mind vagy vízparton, vagy kiszáradt folyómeder mellett, vagy pedig talajvíztıl körülvett szigeten helyezkedtek el.149 – Ami pedig a határfák szent jellegét illeti, ennek emléke lehet talán az a jelenség, hogy az újkorban belelövöldöztek a sírok mellett álló határfákba, amelyek éppen ezért gyakran a „lődözı fa” nevet viselték; a szibériai osztjákoknál ugyanis szinte a mai napig fennmaradt egy szokás, amely szerint ha valaki egy szent fa mellett elhaladt, tartozott beléje lıni egy nyílvesszıt.150 Magyarországon a szokás annyira általános lehetett, hogy még a „határt lıni” kifejezés is felbukkan a forrásokban: egy 1532-ben kelt panaszlevél szerint például úgy lıtték meg a somogyi várnagynak a réten legelészı lovát, veluti metam sagittantes.151 Ha pedig a fába lövöldözés régebben Magyarországon is nyíllal történt, akkor egyáltalán nem meglepı, hogy az újkorban „határt álló Szent Sebestyén” képével is találkozunk, mint határjellel152 – jóllehet a szent ezen funkciójára talán elégséges magyarázatul szolgálhat, hogy tıle vártak vé146 147 148 149 150 151 152
20
Ipolyi Arnold, 1854. 204. p. Paulson, Ivar, 1980. 330. p. Györffy György (szerk.) 1975. 146, 156, 176–177. és 180–181. p. László Gyula, 1977. 465. p. Gönczi Ferenc, 1904. 343. p. Bessenyei József, 1994. 63. p. Tóth Péter, 1987. 166. p.
delmet a járványok ellen,153 tehát képmásának a határon való elhelyezése ebbıl a szempontból is érthetı. – Egy másik, talán ugyancsak ide vonható körülmény: az újkorban bizonyos határfáknak az úgynevezett koszorúzással való megjelölése. A koszorúzást Takács Lajos a fakéreg keskeny győrőben való lehántásának, tehát a kerengetés és a cserzés egy fajtájának tartja, ugyanakkor szokatlannak minısíti és (magyarázat nélkül) összefüggésbe hozza a határ szent jellegével.154 Mármost tudjuk, hogy a cseremiszeknél és a csuvasoknál bizonyos, az ısöknek szentelt ünnepeken szokás volt hársfa háncsából font koszorút kötni a halott ısök szent fáira155 – lehetségesnek gondoljuk tehát, hogy a határfák koszorúzással való megjelölése valami hasonló szokásból vagy szertartásból eredeztethetı. 14. Egyéb, a forrásokban olykor felbukkanó hiedelmekkel és szokásokkal a jelen vizsgálat szempontjából egyelıre nem tudunk mit kezdeni, jóllehet kétségtelen, hogy rendkívül fontosak lehetnek. Erre a legjobb példa talán a ruhacsere esete, hiszen tudjuk, hogy a néphit szerint a ruha, mint az egyénnel a legközvetlenebb kapcsolatban álló tárgy, magát az egyént is szimbolizálja.156 *** Ezeknek a megfeleléseknek – vagy inkább valószínő megfeleléseknek – a számbavétele után kísérletet kell tennünk egyfajta rekonstrukcióra is. Forrásaink, illetve azoknak a sajátos, de talán nem elképzelhetetlen interpretációja alapján tehát a következıket állítjuk: az ısök iránti vallásos tisztelet fontos helyet foglalt el a pogány magyarság hitvilágában, éppen úgy, amint azt más, a vérségi kötelékek által összetartott társadalmak – beleértve a rokon népekéit is – esetében tapasztaljuk. A leszármazottak védelme és oltalmazása az ısök legfontosabb feladatai közé tartozott: a sírjaik ezért kerültek az adott csoport által birtokolt terület határára, sokszor a reájuk emlékeztetı (kı)bálványokkal együtt, amelyek olykor még a nevüket is fenntartották. Az ısök sírjai körül kialakult temetık lettek a helyszínei a kultuszhoz kapcsolódó szertartásoknak, s a hely szakrális jellege az ott lévı forrásokra és fákra is átterjedt, talán éppen azért, mert szerepet kaptak a szertartásokban. Az élık és az istenség között közvetítı ısök oltalmára a leszármazottak nemcsak az általuk lakott és birtokolt terület biztonsá153 154 155 156
Bálint Sándor, 1977. I. kötet, 160–165. p. Takács Lajos, 1987. 58–61. p. Paulson, Ivar, 1980. 330. p. Hoppál Mihály, 1981. 388. p.
21
gát, hanem életük minden fontos mozzanatát (születés, avatás, házasság, stb.) illetıen is igényt tartottak, s ennek az oltalomnak a megnyerése érdekében vagy maguk jártak el, vagy papjaik segítették ıket. Az ısök elıtt bemutatott szertartásoknak a rendszeres, vagy a bizonyos alkalmakhoz kötıdı áldozat is része lehetett. A kereszténység terjedésével természetesen az ısök vallásos tisztelete is tiltott lett és lassanként meg is szőnt: nyomai azonban – és ez nem egyedülálló jelenség! – többé-kevésbé eltorzult formában még évszázadokon keresztül fennmaradtak azokban a hiedelmekben és szokásokban, amelyek a határokhoz kapcsolódtak. E hiedelmek és szokások egyik rétege a kultusz szakrális jellegét ırizte meg, másik rétege pedig a pogány jellegét. A szakrális jelleget a keresztény egyház szent épületeinek és jelképeinek a határokon való elhelyezése, a közvetlen isteni beavatkozásnak-jelenlétnek a határok egyes pontjaihoz való kapcsolása, a határokhoz főzıdı eljárásoknak a vallásos szertartásokba való beágyazása, stb. mutatja, míg a pogány jelleget a határok összekapcsolása a gonosszal, a rosszal, a (gyakran önhibáján kívül) nem-kereszténnyel, stb. E jól kitapintható ambivalencia mellett ráadásul azzal is számolnunk kell, hogy az ısök kultuszának az emlékeit nem egyformán ırzik a határokhoz főzıdı hiedelmek és szokások. Néhány jelenség – amilyen például a táltosok küzdelme, vagy a halva született csecsemık eltemetése – kevésbé torzult formában tarthatta fenn az eredeti kultusz elemeit; más jelenségek – amilyen például a fiataloknak az emlékezet okáért való megverése, vagy a határeskü mezítláb való letétele – pedig arra figyelmeztetnek, hogy még az emlékezet racionalizáló hajlama is szerepet kaphat a kultusz emlékeinek nemcsak az eltorzításában, hanem az éppen ezáltal történı megırzésében is. *** Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy milyen veszélyekkel jár – még ha logikusnak látszó rendszerré válik is – az adatoknak a feltételezéseket támogató összekapcsolása és értelmezése; valamint annak is, hogy a vázolt feltételezések – még ha helytállóaknak bizonyulnának is – csupán a kezdeteit jelenthetik a rendszeres kutatásoknak. Nagyon sok kérdés vár ugyanis még megválaszolásra: így a biztosan idegen (például az antik) hagyományoknak a szerepe, befolyása a határokkal kapcsolatos szertartásokra, a honfoglalás-megtelepedés idején a határok kijelölésének a technikája, a sokszor jóval a honfoglalás elıtti idıkbıl
22
származó, de késıbb is határt jelölı halomsírok és a honfoglalás kori síroktemetık nyilvánvaló kapcsolata – hogy csak a legfontosabbakat említsük. Az mindenestre szilárd meggyızıdésünk, hogy a felsorakoztatott jelenségeknek a tagadhatatlanul érdekes és ehhez képest még alig magyarázott volta, valamint a csupán a feltételezések szintjén is megnyíló távlatok mindenképpen méltóvá teszik e témát arra, hogy viták, sokszempontú mérlegelések és természetesen további vizsgálódások tárgya legyen.
(A forrás- és irodalomjegyzéket lásd a tanulmány nyomtatott változatában.)
23
