Forrás: http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/28.html MAGYAR MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET. 2. köt.
KORBULY GYÖRGY
EGÉSZSÉGÜGYI ÁLLAPOTOK A RENESZÁNSZ KORI MAGYARORSZÁGON Renaissance-kori orvosi művelődésünkre rendkívüli jelentőségű volt a külföldi, főleg az olasz kulturális kapcsolatok megélénkülése. Az olasz egyetemeket, főleg Bolognát, Ferrarát, Padovát egyre több magyar ifjú kereste fel és tanulmányozhatta eredetiben a görög szellem termékeit, kiszabadulva a középkori arab orvostudomány bilincseiből. Mátyás király budai udvara valóságos találkozóhelye a kiváló külföldi orvosoknak és a híres Corvinában orvosi művek is szerepeltek. Az új szellem az uralkodó székvárosából lassan az egész országra szétterjedt. Orvostudományunkra gyakorolt éltető hatását és a további sokat ígérő fejlődést Mohács akasztotta meg. Városaink egészségügye ebben a korban semmiben sem maradt el Nyugat mögött. Mátyás király budai építkezéseiről külföldiek is az őszinte elismerés hangján emlékeznek meg. Városaink egészségügyének első összefoglalását a Budai jogkönyv tartalmazza, amelynek rendelkezései a XV. századból származnak és élénk bizonyítékai annak a mindenre kiterjedő igyekvésnek, amellyel már középkori városaink tanácsai szolgálni igyekeztek az egészségügyet. Hasonló rendelkezések minden nagyobb városunkban – egyre tökéletesedő formában – a későbbiek folyamán is érvényben voltak. A Budai jogkönyv rendelkezései szerint a mészárosok vágómarhát csak a Duna melletti vágóhídon ölhettek le, éspedig csakis korán reggel. Ügyelniük kellett az árusított hús minőségére, csakis friss húst adhattak el. A tilalom ellen vétőt ismétlődés esetén egyre súlyosabb büntetéssel sujtották. A halászoknak is csak friss, eleven halat volt szabad árulniuk a számukra külön fenntartott halpiacon. Ellenőrzés alatt állottak a molnárok és pékek is. Az utóbbiaknak kifogástalan minőségű, megfelelő nagyságú kenyér sütéséről kellett gondoskodniuk. Az élelmiszer-árusítókra, kocsmákra és serfőzésekre nézve is pontos rendelkezéseket tartalmaz a jogkönyv. Meghatározza a sírásók kötelességeit, sőt megemlékezik a kuruzslókról és azok büntetéséről is. A várost csatornázták; erre utal az a rendelkezés, amely szerint az árnyékszékek csatornáit a föld alatt a szomszédok károsodása nélkül kell elvezetni. A vízellátás kérdése mindíg rendkívüli fontosságú volt. A folyóvizek mellett épült városokban a kutakon kívül a folyó vizét is felhasználták ivásra és háztartási célokra. Budán már korán feltűnnek a vízhordók, akik házról-házra hordták és olcsó áron árusították a Duna vizét. Városainkban ciszternák alkalmazásával is találkozunk, főleg a felsőmagyarországi városokban, ezek ciszternák és közelben folyó patakok felhasználásával a XV. században valóságos vízvezetékrendszert építettek.
Zsigmond király udvari borbélyának, Zágrábi Dabi Mihálynak 1430-ban kapott címere.[1] (Mármaros vármegye levéltára.)
Gondot fordítanak az utcák tisztaságára, ami főleg járványok idején különösen fontos, már a XV. századból maradtak fenn errevonatkozó rendelkezések. Gondoskodás történik az időnként felgyülemlő hulladék és szemét eltávolításáról, amit külön erre a célra felfogadott emberek végeznek. Nagyobb városainkban már a XV. században vannak legalábbis részben kövezettel ellátott utcák.
Mise a kórházban. A kassai dóm Szent Erzsébet-főoltárának egyik képe. XV. század vége.
A városok egészségügyében nagy szerepet játszanak a fürdők. Az első városi fürdőkkel már a XIII. században találkozunk. Eleinte még szegényes, alig néhány szobából álló intézmények ezek, de a fürdőzés általánossá válásával egyre nagyobbak és kényelmesebbek lesznek. A vizet mesterségesen melegítették fel és kádakban vagy medencében fizetés ellenében bocsátották a fürdőzők rendelkezésére. Divatos volt a gőzfürdő. A városi fürdőket a tanács többnyire egy-egy évre magánosoknak adja bérbe és ebből jövedelmet húz. A fürdők személyzete, élén a fürdőssel, férfiakból és nőkből áll. A fürdőkben estek át a vendégek a nálunk is mindig kedvelt vérelvonó eljárásokon (érvágás, köpülyözés), és itt történt szükség esetén a hajnyírás is. Végrendeletekben gyakran találkozunk fürdőalapítványokkal: az elhalálozó bizonyos összeget hagy hátra azzal a célzattal, hogy a város szegényei meghatározott napokon, vagy csupán egyízben halála után emlékére megfürödhessenek. A korra jellegzetes élénk fürdőélet a XVI. században éri el a tetőfokát. A mesterséges fürdők mellett a természetes gyógyforrásokat is kedvelték. Különösen élénk lehetett minden időben a budai gyógyfürdők használata; ezekről már a Szentföldről visszatérő (1433) Bertrandon de la Brocquière burgundi lovag is megemlékezik, mint „igen szép meleg fürdőkről”. Stubnya, a Kassa melletti alsókékedi fürdő és a Nagyvárad környéki melegforrások is ismeretesek voltak. Mátyás király Beatrix királyné társaságában a Bécs melletti bádeni gyógyforrásokat is látogatta. Nagyobb városainknak már a XV. században fizetett orvosai is vannak (physicus). Feladatuk a szegény betegek gyógykezelése is. Fizetésük igen különböző. Nagyszeben András nevű orvosa 1506-ban évi 75 forint fizetést kap, 1526-ban Johannes Italus már a fenti összeg kétszeresét. Városaink elég jól el voltak látva kórházakkal is, ezek hivatása azonban nem a betegek, hanem az aggok és gyámoltalanok gondozása. Egyeseket közülük még mindíg a szerzetesrendek kezelésében találunk, mások azonban már városi kórházaknak mondhatók. Budán ebben a korban négy, Pesten egy kórházról vannak adataink. Városi gyógyszerészekkel is találkozunk. Az Olaszországgal fennálló szoros kapcsolat természetes következménye, hogy gyógyszerszükségletünk tekintélyes része olasz kereskedők közvetítésével érkezik. A szülés körüli segédkezés teljesen a bábák kezében van. Tevékenységüket szabályozó rendelkezést e korból ezideig nem ismerünk. A kassai dóm főoltárának Szent Erzsébet születését ábrázoló szárnyképe értékes művészettörténeti adalék a bábák XV. századbeli tevékenységéhez. A megbízható bábát szükség esetén messze földről is elhozatták. Ez természetesen csak a királyi udvar vagy főrangú családjaink kiváltsága lehetett, a felmerülő nagy költségek miatt. Így II. Ulászló felesége, Anna királyné 1506-ban második szüléséhez, amikor a szerencsétlenvégű II. Lajos született, a velencei köztársaságtól kért bábát s az el is küldi egy Armelina nevű bábáját Budára. Városaink természetesen ebben a tekintetben is jobban voltak ellátva, mint a vidék.
Czottmann Bertalan kassai gyógyszerész és felesége fogadalmi képe az ottani Szent Erzsébet-templomban. 1516.[2]
Váraink egészségügye kevés kivételtől eltekintve jóval a városoké alatt maradt. Bár megvoltak a szükséges egészségügyi berendezéseik (csatornák stb.), legnagyobb részüknek mégsem volt állandó orvosa. Így alakult ki a szükség kényszerítő hatása alatt várainkban egy egészen sajátságos gyógyító gyakorlat, amely még a XVII. században is majdnem általánosnak mondható, s amit legtalálóbban házi orvoslás névvel jelölhetnénk. Orvost, esetleg sebészt – a vidéki orvoshiány miatt – csak legkomolyabb szükség esetén, gyakran többnapi járóföldről hozatnak, egyébként pedig gondosan gyüjtött gyógynövényekből készült italokkal asszonyi kéz, sokszor maga a várúrnő siet a beteg segítségére. Hasonló megbetegedés esetén bizalommal fordulnak már bevált gyógyszerekhez, sokszor levélben érdeklődnek más tapasztaltabb hozzátartozónál, vagy az orvosnál, mi lenne adott esetben a tennivaló? A távolban lakó orvos a levélre maga is levélben válaszol és így gyógyít a nélkül, hogy a beteget látta volna. Az orvosi gyakorlat az előző korhoz viszonyítva lényegileg nem mutat változást. Az orvosi méltósággal össze nem egyeztethető és éppen ezért lenézett manuális beavatkozásokat e korban is az alacsonyabb gyógyítórendhez tartozó sebész (chirurgus, borbély) végzi sokszor az orvos jelenlétében, annak útmutatásai mellett. A beteg vizsgálata, orvossággal való gyógyítása, a betegség lefolyásának megjósolása képezi az orvos tulajdonképpeni feladatát továbbra is. Az orvosi foglalkozást megbecsülés és tekintély övezte, amint azt orvosaink anyagi viszonyaira vonatkozó fentmaradt adatok is bizonyítják. Érdekes formában nyilatkozott meg II. Ulászló elismerése Zachariás pozsonyi zsidó orvossal szemben, akit 1511-ben szolgálatai jutalmazásául felmentett a zsidó süveg viselésének kényszere alól. Egyegy kiváló orvost, illetve sebészt olykor külföldről is elhozatnak. Így 1469-ben Mátyás király hozatja Pozsonyba Frigyes brandenburgi őrgróf ügyes sebészét, 1503-ban pedig Báthori István erdélyi vajda a velencei köztársaságtól kér egy jónevű orvost. A sebészeknek főleg a hadjáratok alkalmával volt nagy becsületük, amikor a tulajdonképpeni katonaorvosi teendőket is ők végezték. Mátyás király Riederer János nevű sebészének 1489-ben ügyessége jutalmazásául Bécsujhelyt házat adományozott.
A korra jellemző a külföldről felénk irányuló élénk orvosjárás. Nagy számban fordultak meg főleg olasz orvosok Mátyás udvarában, közülük több udvari orvos is volt. Így Francesco Fontana, akit, akárcsak a sebész Francesco da Bressa-t, a király diplomáciai küldetésekkel is megbízott. Baptista Conano, Beatrix királyné nővérének ajánlatára került Budára. A capuai származású Johannes de Leonibust és Julius Aemiliust is ott látjuk – sok más mellett – Mátyás környezetében. A király példáját követve főuraink mellett is találkozunk olasz orvosokkal. Váradi Péter kalocsai érsek 1492-ben Branche nevű orvosát küldi Kinizsi Pál betegágyához, Antonio Gazio, a kiváló orvos és humanista Thurzó János udvarában él egy ideig.
A Szent Jóbról szóló mise, amelyet a vérbaj (morbus gallicus) ellen mondtak. Az 1512-ben Velencében az esztergomi egyház részére nyomtatott Missaleban.[3]
A hazánkba került olasz orvosok közt a legkimagaslóbb egyéniség Giovanni Manardo (1465– 1536), később a ferrarai egyetem tanára, az orvostudományok renaissance-ának egyik kiválósága, aki mint II. Ulászló [Külföldi és magyar orvosok] és II. Lajos udvari orvosa öt évet töltött hazánkban. „Epistolae medicinales” című híres művében sok hazai vonatkozás is található. Szalkay László váci püspökhöz intézett levelében a látás és a fogazat romlása ellen, a Thurzó Elekhez intézettben a pestis elkerülésére ad tanácsokat. A májbeteg Frangepán Mátyásnak észszerű diétát ír elő, ugyanígy a bácsi kanonokat is ellátja therapiás tanácsokkal. Ötödik levelét a Corvin könyvtár őrének, a beteg Grynaeus Simonnak írta. Német orvosokkal is gyakran találkozunk, közülük került ki II. Lajos udvari orvosa, a nagytudású Wirth György.
Gyógyszerész és orvos a XV. század közepén. Szent Kozma és Damján képe a bártfai Szent András oltáron.
Hogy a királyi udvarban többnyire idegen származású orvosokat találunk, egyáltalában nem azt jelenti, hogy ezek a magyar orvosoknál képzettebbek lettek volna. Inkább divat kérdése volt ez, hiszen a magyar fiatalság is külföldön, ugyanazokon a főiskolákon szerezte tudását. Orvosi művelődésünk magas és a külföldivel teljesen egyforma szintje mellett bizonyítanak a külföldi egyetemekre került kiváló magyar orvosok is. A bolognai egyetemnek a XV. században három magyar orvostanára is van: Paulus Hungarus, Giovanni d’Ungheria és Dionisio d’Ungheria. Peremártoni Mihály 1505-től 1508-ig a bécsi egyetem rektora volt. A Mátyás alapította pozsonyi egyetem egyik tanára Magister Petrus artium et medicinae doctor. 1495-ben jelenik meg az első magyar vonatkozású orvosi nyomtatvány, Johannes Müntz württembergi magister műve: Tabulae minutionum super meridiano Budensi, amely a havonkénti érvágások alkalmas és alkalmatlan napjait foglalja össze a budai égkörhöz viszonyítva. A hivatalos orvostudomány mellett a természetfeletti eszközök és eljárások segítségével történő gyógyítás is megtalálható. A XVI. század végéig az okkult tudományok között első helyen állott az asztrológia, a csillagokban való hit, illetve az ezek állásából való jóslás, amelynek voltak orvosi vonatkozásai is (astrologia medica). Maga Mátyás király is hitt a csillagok járásában és ezirányú ismereteit Galeotti elismeréssel említi. 1480-ban a ferrarai Giovanni Arquati ír Mátyás számára prognosticont, Corvin János tizenkettedik születésnapjára pedig Ilkusch Márton budai udvari csillagász állítja fel a horoszkópot. Amulettek védő hatásában is bízott Mátyás király. Élt a megrontásban való hit is, így Beatrix királyné meddőségét Corvin János anyja varázslatának tulajdonította. A XV. század végéről származó bagonyai ráolvasás is a természetfeletti eszközökkel való gyógyítás emléke. A természetfeletti gyógyító eljárásokba vetett hit továbbélését elősegítette a belőle anyagi hasznot húzó, sok helyhez kötött és vándor kuruzsló. A súlyos problémát jelentő járványos betegségek közül első helyen kell megemlékeznünk a pestisről, a „fekete halálról”, amely hazánkat sem kímélve, gyakorta söpört végig Európán. Akkori pusztításairól ma már csak halvány képet alkothatunk a leírások alapján. Sokszor a holttestek ezrei hevertek temetetlenül szerte az országban és egy-egy járvány hosszú időre valósággal megbénított minden életet. A járvány megszűntével rendszerint éhínség
következett be és tovább tizedelte a lakosságnak azt az egyébként is csökkent ellenállású részét, amely a betegséget elkerülte vagy abból kigyógyult.
Gyermekágyas nő. Szent Erzsébet születése a kassai dóm főoltárán. XV. század vége.
Tömegmozgalmak, hadjáratok ugyancsak elősegítették terjedését. Egyes hadjáratok sikertelensége gyakori oka a járványnak. Egészen bizonyos, hogy sokkal gyakrabban pusztított, mint az eddigi adatok alapján ismeretes. Gyakoriságát a középkor végén legjobban bizonyítják eddig ismeretes évei: 1461, 1466, 1472, 1475, 1477, 1479, 1480, 1482, 1491, 1494, 1495, 1496, 1497, 1500, 1506, 1508, 1509, 1510, 1511, 1514, 1516, 1520, 1521, 1523. Nyugaton már 1300 körül tudták, hogy a pestis fertőző megbetegedés és a XIV. századra egészen csodálatos, tervszerű védekezőeljárást építettek ki vele szemben. A védekezés főszabályai: a szárazföldi és vizi közlekedés teljes elzárása (quarantének és quaranténkórházak létesítése), a betegek szigorú elkülönítése, a betegtől fertőzött helyiség fertőtlenítése. Járvány idején az egyes városok tanácsai szigorú rendeletekben szabályozták a polgárság viselkedését. A nagyszámmal fentmaradt pestis-tractatumok kellően rávilágítanak a pestis-probléma óriási fontosságára. A védekezés használhatónak felismert rendszabályai hazánkban is mindenütt ismeretesek voltak és alkalmazásban is állottak. Saltzman János,
akinek a pestis-prophylaxis körül a későbbi idők folyamán is oly nagy érdemei vannak, nagyszebeni orvos korában az 1510-ben dühöngő pestisjárvány idején a vesztegzár legszigorúbb alkalmazásával megvédte a város lakosságát a betegség pusztításaitól. Mint pestisellenes védő- és gyógyszer az Aurum Hungaricum nagy hírnévnek örvendett.
Gyógyítás kézrátevéssel. (A mateóci főoltár egyik Szent Istvánt ábrázoló képe a XV. század közepéről.)
Ugyancsak mint fertőző betegség volt ismeretes a másik erősen elterjedt és éppen ezért szociálisan is nagyjelentőségű betegség: a lepra vagy bélpoklosság is. A védekezést ellene a középkor orvostudománya az elkülönítésben találta meg. A betegség hazánkban is évszázadokon át otthonos volt. A hagyomány szerint már Szent István alapított 1000-ben Esztergomban kórházat a bélpoklosok számára, akiket Szent Lázár szegényeinek hívtak (maga a betegség morbus Lazari). A kórház a keresztesek kezelésében állott. Számos helységnevünkben, amelyekben a Lázár vagy poklos szó előfordul, ma is él a lepra emléke, amit egyébként okleveleink is számos adattal bizonyítanak. Terjesztésében, akárcsak a pestisnél, nagy szerepet játszottak a hadjáratok. Kipusztulása nagyon lassan történt, adataink szerint a XVII. században.
Kórház belseje leprás betegekkel. A kassai dóm Szent Erzsébet-főoltárának egyik képe. XV. század vége.
A leprás beteg a társadalomban egészen különös helyzetet foglalt el, tulajdonképpen minden társadalom és törvényen kívül állott. Sok helyen egyházi szertartás előzte meg jelképesen a társadalom kebeléből való kirekesztést, amelynek során ráadták a betegre a jellegzetes öltözetet, kezébe kereplőt vagy kürtöt adtak, amelyeknek hangjával közeledését jeleznie kellett. Vagyonnal nem rendelkezhetett és nem örökölhetett. A leprás betegek elkülönítésére a leprás házak (leprosoria) szolgáltak. A betegség elterjedtségére szomorúan jellemző, hogy Franciaországban 1200 körül több mint 2000 leprosoriumot tartottak fönn. Hazánkban is több leprásház (poklosház) ismeretes, aránylag sok volt Erdélyben. A brassói leprásház élén a pater leprosorum állott. A segesvári leprásház melletti kis templom külső oldalán a falhoz építve külön szószék állott, ahonnét a szabad ég alatt összegyűlt leprások, akiknek a templomba lépniök tilos volt, a pap igéit hallgathatták. A Küküllőn átvezető híd is sokáig a Pons leprosorum nevét viselte.
Orvosi rendelvény mellbaj ellen a XV. századból, magyar szavakkal.[4] (Országos Széchenyi Könyvtár.)
A katolikus egyház a szánalomraméltó leprás beteg ápolását és gyámolítását mindenkor a legnemesebb feladatok egyikének tekintette és az ápolók sorában koronás főkkel és szentekkel egyaránt találkozunk. Szent Erzsébet nemes alakját a későbbi kor képzőművészete gyakran éppen leprás betegek ápolása közben örökítette meg. A kassai dóm főoltárának két szárnyképén (XV. század) Szent Erzsébet leprás betegek ápolása, illetve fürösztése közben látható.
Szent Erzsébet bélpoklost ápol. A kassai dóm főoltárának egyik képe. XV. század vége.
Mint súlyos járványos betegség lépett fel a XVI. század folyamán hazánkban a vérbaj (mal franzoso, morbus gallicus). Eredetét illetően két nézet áll egymással sarkalatos ellentétben. Az egyik szerint a betegséget a visszatérő Columbus emberei hozták volna magukkal Amerikából (1492) s így Spanyolországon keresztül terjedt volna szét kontinensünkön. A másik nézet tagadja az amerikai eredetet és azt állítja, hogy a baj Európában már Amerika felfedezését megelőzően is kimutatható. A vita teljesen még ma sincs lezárva, újabban az amerikai eredet mellett kardoskodó nézet van előtérben. Bizonyos, hogy a vérbaj hazánkban is csak a XVI. században ölti magára annak a súlyos járványos betegségnek a jellegét, amellyel Európa más országaiban is pusztított. Áldozatai között van sok más mellett Bakócz Tamás esztergomi érsek is, akinek az olasz Bartolomeo Montagnana írja elő a szokásos guajak-gyógykezelést egyéb rendelései mellett. Az általánosan elterjedt fürdőzés és a vele kapcsolatosan végeztetni szokott vérelvonó eljárások (érvágás, köpülyözés) az okozott fertőzések folytán a járvány továbbvitelének valóságos melegágyai voltak. A Szent Antal tüze (ergotismus), a rozson élősködő s a lisztbe is beleőrölt anyarozs, illetve az
ilyen lisztből sütött kenyér élvezete által okozott, sokszor halálos lefolyású tömegmérgezés Nyugaton elég gyakori volt s kisebb mértékben nálunk is előfordulhatott. A hazánkban megtelepedett betegápoló rendek között a Szent Antal rend (Antoniták) az ilyen betegek ápolására alakult. A rend tagjai az ergotismusban szenvedők között jó lisztből sütött kenyerek kiosztásával is elősegítették a gyógyulást. Természetesen egyéb betegek ápolásával is foglalkoztak. [1] A címerbe gyökereikkel felfelé fordult emberi fogakat festettek, utalásul a borbély tevékenységének főirányára. Az eredeti címerfestmény mérete 20·5x17 cm. [2] A miniatúraszerűen finom ecsettel festett kis tábla készítőjét első ismertetője, Éber László a szentek neveinek helyesírása alapján magyar nemzetiségűnek tartotta, ami azért is elfogadható, mert ebben az időben a kassai képíró céhnek több magyar tagja volt. [3] A díszesen kiállított kötet címe: Missale secundum chorum alme ecclesie Strigoniensis. Nyomtatta 1512-ben Velencében Liechtenstein Péter, és pedig a példányok egy részét Nagybányai Heckel István, másik részét Kaym Orban budai könyvkereskedők költségére. A vérbaj elleni mise a 287. levélen kezdődik. A „morbus gallicus” ez időben rendkívüli mértékben szedte áldozatait. A mise szövege az 1509-ben megjelent passaui misekönyvből van átvéve. [4] A rendelvény, amint az a középkorban szokásos volt, egy közel egykorú számadáskönyv lapjának alsó feléből vágott papírszeletre van írva. Kezdősorainak olvasása:
Érdekes, hogy amíg az elkészítésre és használatra vonatkozó utasítást latinul írták, a felhasznált szerek neveit jórészben magyarul jegyezték fel, ami arra vall, hogy ezeket a gyógyszertárban is ilyen elnevezések alatt árusították.
