A palackba zárt vak kecske, félig galamb, pápa és társaik

A palackba zárt vak kecske, félig galamb, pápa és társaik

2012 © http://viridtales.wordpress.com

1

Teofil Egyszer volt, mekk, hol nem volt, volt egyszer egy öreg kecske, Teofil. Jobb szarva: fából volt. Három tavasz előtt szarva beszorult a cirkuszkerítésbe és addig-addig, hogy letört. A gazda, Ihók, meg faragott egy újat, ni. Olyat, amilyet. Teofil bal szeme – az is fából volt. Szemét négy tavasz előtt a vadrózsabokor szúrta ki. Nosza, a gazda, aki nagyon szeretett fából ezt-azt bütykölni, faragott neki egy fagolyót, szemnek. Teofil patái – na, azok még megvoltak mind. Maga alá húzta őket és naphosszat a porban heverészett, lecsukott szemmel, szakálla alatt a kecske-nóta sorait füttyögve, hortyogva. Így élt vénecskén Teofil kecskénk, a baromfiudvar lármáját alig mekkzavarva. De amikor a hold sarlója lecsukott kecskeszemnyire véknyult, na, akkor feléledt Teofil és elindult a tanya kerítésén túl pokolbeli kalandjaira. A baromfiudvar lakói már hajnalok óta másról sem kotkodácsoltak, gágogtak, nyávogtak és fercsegtek, csak arról: meneküljünk, visszatért a fantom koca! Leharapja a taréjunkat és a nyakába akasztja, dísznek - futott ide-oda, felvetett fejjel a pulyka. Egyenként kitépi a tollunkat és szalmaszálakat szúr be helyettük, azzal szívja ki a vérünket, sápítoztak és pislogtak a kacsák. Mindenki rémesebbnél véresebb részletekkel szolgált, mindenki tudni vélt valami újat, a másik meséjénél még borzasztóbbat. A szomszéd tanyán élt a szikár Ihók gazda öccse, a termetes Timás. Volt neki egyszer egy hatalmas kocája. Vérszomjas volt, kegyetlen, hegyesre kopott fogú malac. Orrán kereszt-forma forradás, füléből baltaél alakú darabok hiányoztak, szeme - mint a vadmacskáé! Amikor ez a gigászi koca már minden porban kapirgáló és földet túró jószágot elpusztított a tanyán, na, akkor szúrta le végre Timás, aki maga is disznónyi ember volt. Mondják, az első szúrás után a malac az ól tetejére szökellt, onnan vicsorgott. Timás gazda nagy hasa (amit a tyúkok csak megtermett tojáshoz hasonlítanak) csak remegett. Aztán birokra keltek és Timás újra döfött. A koca húsából vagy négy évig jól volt a gazda, bőréből nejének még kesztyű, meg öv, sőt még kabát is került. Na - ez a malac tért most vissza a lakatlan kísértetólba, hogy visszakövetelje elveszett darabjait, a kolbásznak használt renyhe béltől, egészen a bőrkabát gallérjáig. Hogy aztán, természetesen, a szomszéd tanya lakóival is leszámoljon. A farkatlan kandúr legalábbis így mesélte. Attól meg Ihók dagadt kutyája, Kavics hallotta. Ő meg a gúnárnak vakkantotta tovább. Hát így. Hát így beszélik. Mekk, minden mesének van valami veleje. Amikor a kesztyű tűnt el, Timás neje, a tömött zsáknyi Zsuzsanna még csak alig zsémbelt. Amikor a bőröv – már zsinórban zsörtölődött és zsandárt emlegetett. De amikor a bőrkabátnak, a gazda legbecsesebb ruhadarabjának kelt lába, Zsuzsannából akkor jött csak elő igazi házsártos természete. Álló nap sápítozott, zsörtyögött és hápogott. Az ablakukban gubbasztva csípte el aztán e szörnyű híreket a farkatlan kandúr. Kavics, a komondor, Teofilra ásít: Te mit gondolsz, kecske? Kavicsot a gazda se nem vette, se nem az utcán lelte, hanem csepp kavicsként az udvar sarkában szunyókálva találta. Már kölyökkutyaként is olyan lusta és dagadt volt, mint egy kő. Ha ment is, inkább gurult. Fehér volt, többnyire. Eső után fekete. Teofilnak legjobb komája. De Teofil, még nem gondol semmit a fantom kocáról. Közeleg az éjjel, amikor a hold sarlója úgy összeszűkül, mint egy jóllakott kecskeszáj. Na, majd akkor. Na, addig nem. Olyan az éjszaka, mint egy véget nem érő rémálom. A szél a lakatlan kísértetól ajtaját veri. A fák halott ágai a tyúkok itatójáig hajolnak. Az ég sötétjét fel-felszántó villámok a tanyák tetői után kapdosnak. A hold meg, mint egy vaksi szem figyel mindent, lát mindent. És ítélkezik. Teofil, a fürge, az éles(jobb)szemű, az éjjben cikázó, már a szomszéd tanya száradt sarán 2

tapod. Jobb pata után – bal pata. Hát őrült ez a kecske? Már a kísértetólnál jár! Állítsa meg valaki! Még elkapja a torkát a fantom koca! Az ól oldalában kecskelábnyi rés. A réshez tyúktaréjnál alig szélesebb palló vezet. De Teofilt semmi sem rettentheti el. Patái máris a pallón kopognak. A réshez nyomja bal szemét. Semmit nem lát. A réshez nyomja hát jobb szemét. Semmi. Aztán hirtelen villám tépi szét az éjszakát. Teofil olyat lát, hogy rémülten hátrahőköl. Szemei elkerekednek, bal szeme, a fagolyó hangosan koppan a pallón. Hátat fordít és mint a szöcske, nagyokat szökellve elszelel. Mert a kísértetól egy eldugott sarkában, a villám villanásnyi fényében, ott látta teljes életnagyságban, igen, őt - a fantom kocát! Teofil, ha a gazda lenne, most pipára gyújtana, hogy mekknyugodjon. De nem az, így marad a száraz kóró, a tyúkól mögött, azt rágja. Vissza kell mennie! Ha tényleg a fantom koca jött el, senki sincs biztonságban! Felkerekedik hát Teofil, és újra nekivág a pokoli útnak. Nem is sejti, hogy ez a néhány pata-lépés örökre megváltoztatja kecske létét. Mekk bizony. A réshez nyomja bal szemét. Üres. A réshez nyomja hát jobb szemét. De most sem lát semmit. A palló fel-felnyikordul alatta. És ekkor a rés túloldalán, szemétől alig egy kecskelábnyira, Teofil olyat lát, hogy minden szőrszála égnek áll. Nem a fantom koca jött el, ó, nem. Valami sokkal rémisztőbb néz vele a rés túloldaláról farkasszemet. Valami sokkal pokolibb. Az ördög? Homloka csúcsán két apró szarv. Egy démon? Feje tetején se szőr, se haj, se bőr, csak a megbarnult koponyacsont. A barna csont tetején lidércfény lobog. De a szeme. Az a legborzasztóbb. Jobb szeme helyén - semmi nincs. Semmi. Csak az összeforrt csont. Bal szeme körül kísérteties karika. Mekk, Teofil csak ennyit tud kimekkenteni. Mekkukult. Futna, menekülne, de patái nem viszik. Kecskehangon sikoltana, de torkára fagyott a mekk. És ekkor, ebben a pokoli pillanatban odaátról cérnahang reccsen: - Hát te mekk ki vagy? Teofil nem bírja tovább, mellső patáival nagyot csap a résre. Szarvaival nagyot döf előre. Patái átszakítják a korhadt fát, deszka hullik, léc pattan, faszarva reccs, szúrágta fapor szitál. Ott állnak most (fél) szemtől szembe. Most minden eldől. Az égen újabb kövér villám hasít. A két éjji lény most végre szemügyre veheti a másikat. És Teofil kecskekoponyájában hirtelen világosság gyúl. Teofil egy kecskeszemvillanás alatt mindent megért. És hangosan felmekeg – ő így kacag. És a rémült cérnahang is nevet már. Mindketten a földön gurulnak, kacagva, felborítva deszkát, favillát, sarokban ácsorgó fantom kocát. A rejtély megoldása? Ihók és Timás. A két tanyasi testvér. Pontosabban harmadik, legkisebb öccsük, aki már igazi városi gyerek. Ihók és Timás bár mindketten szeretnek fúrni, faragni, gyermektelenek. Ihóknak még felesége sincs. A testes Timás mellett a felfújt zacskónyi Zsuzsanna zsarnokoskodik. Idén nyáron azonban a tanyára göthös jövevény érkezik: városi öccsük legkisebb fia, a hóbortos és folyton betegecske, magas homlokú Teodor. Arca a számítógép monitorjától fakó. Most éppen a városi levegőtől köhög. Meleg tejjel itatják, attól majd erőre kap. Biztosan. És a szeme se áll jól, kancsal, vagy mi fene. Jobb szeme tapasszal leragasztva. Hogy gyógyuljon. És hogy a kúra teljes legyen, hogy a gyermek lelke is megerősödjön, Timás titokban mindenféle rémes történettel tömi a fejét: hatalmas kocákról, meg friss vérre éhes kakasokról. Teodor meg csak hallgat, mint valami hülyegyerek. Akár csak bátyja, Timás gazda is szeret faringcsálni. És mert hóbort dolgában ő is elég szépen áll, fejébe veszi, unokaöccsét bajaiból majd ő, kigyógyítja. Faszemüveget farag, a jobb lencse

3

helyén falappal. Így, ni. Nem túl kényelmes, viszont csúnya. Teodor hatalmas gyerekfejére fasipka is kerül. Kicsi, mint egy mélytányér, a szél ellen nem véd ugyan, viszont szíj kell, hogy a különös tökfödő a gyerek fején maradjon. Nappal Teodor hallgatag. Csak a telefon gombjait nyomogatja. De térerő nincs. Hát fényképez. Ha etetik - eszik. Ha badarságokkal tömik a fejét – bután bólogat. Félénk, csesznye gyerek. Annak néz ki. Éjjel azonban! A tanya végébe, az üresen tátongó ólba szökik. Nem fél a sötéttől! Nem fél az éjszaka teremtményeitől. Sőt! Krumpliszsákból köpenyt kerít, fasapkájára gyertyát tapaszt: és átvedlik őrült tudóssá! Valami rajzfilmből leste el. Ki más, ő csente el a néhai malac maradékait: a bőrkesztyűt, az övet, meg a kabátot! Az ólban álló kecskelábra húzza mindet, a néhai legendás, hős malacot, játszótársnak, persze, mi másnak, ő majd a pokolból megidézi. És e helyett mit talál? Egy törött szarvú, üres szemgödrű, öregecske kecskét. Bár vén, de bátor! Alapjában lusta, de ha kell fürge is tud lenni. És amilyen furcsa Teodor, éppen olyan lökött Teofil is. Kecskénk a kaland után a gazdától új szarvat és új szemet kap. Már cuppan is a csontenyv. Igaz, a szarv kicsit girbegurba, székláb volt, meglehet, a szem kicsit szálkás, de mekkvannak, és ez a fő! Így köt hát Teodor, a kecske, és Tódor, a habókos, hibbant, hebrencs embergyerekecske kecske-életre szóló barátságot. De pszt! Micsoda nesz hallik?! A tanya kerítésén túl már egy új rejtély bontogatja csirkeszárnyait! De meséltem mára már eleget – mekk. Most aludjatok gyerekek! Vagy elvisz bennetek a fantom koca! Hahh!

4

Széndió Amikor a folyók áradni kezdtek, hát látom ám, néhányan a partjára ültek és kezdték a vizet visszagyömöszölni a medrébe, mintha csak lepedő lenne, amit a matrac alá be lehet gyűrni. Mások meg akkora kanalakat fogtak, mint egy lavor, és a kiöntött vizet hozzáfogtak visszamerni a folyóba: a hidak megteltek tüsténkedő emberekkel, kezükben a hatalmas kanalakkal. De a folyók csak nem akartak rendesen viselkedni. Hallottam, hogy volt olyan vidék, ahol mindent víz borított, víz volt a kertekben, víz az iskolaudvaron, a mozikban, a konyhákban, víz hömpölygött a hálószobákban – csak a folyómeder maradt száraz. Az állatoknak persze több eszük volt. A lovak, régi szokásukhoz híven, szárnyakat növesztettek és magas fák tetejére költöztek. A pockok, nyulak, macskák a békáktól lestek el fortélyokat: volt, aki uszonnyal próbálkozott, de a kutya például, aki ekkor már nem volt az ember legjobb barátja, tüdejét egyszerűen kopoltyúra cserélte. A folyók meg csak áradtak, a cipőm orra is kis híjján vizes lett. A patakok, erek, vájások kimosták a földből a szemetet, az istállókból a trágyát, így se inni nem lehetett a vizet, sem fürödni benne. Hozzászoktunk, hogy mocskosan éljünk, a szappant hamar elfelejtettük, és legfeljebb a felhőkből, meg a ködből, meg a harmatból ittunk. Ez volt tavasszal. Ó, nyáron már egészen más lett a helyzet. Kisütött a nap. Beindult az olvadás! Először persze a házfalak olvadtak el, mint a napon hagyott csokoládé. A gyerekek hamar rájöttek, hogy az utakat, meg a fekete bitumenbe ragadt olvadt gumiabroncsokat úgy lehet majszolni, mint a medvecukrot. Lassan mind megették az autópályákat, de csak lassan, mert fújni kellet őket, hiszen forrók voltak. A nap meg csak sütött. Ha valaki például tükörtojást akart enni, nem kellett mást tennie, csak kitartani a csupasz tenyerét, zsupsz, bele egy tojást, és már kész is volt, akkora volt a forróság. De vigyázni kellett, mert a körmök is megpörkölődhettek. Na, tiszta víz nyáron sem volt. Az eső megszáradt még mielőtt lehullott volna. Így az égből legfeljebb csavarok, meg használt elemek hullottak. A tavak meg eltűntek nyáréra, mintha nem is lettek volna. Na, igen. Az állatok megint okosabbak és gyorsabbak voltak. A malacok például, a leglustábbnak tartott állatok, fülüket megnövelték és napernyőként feszítették ki fejük felé. Néha, méteres nyelvükkel, a harmatból is tudtak lefetyelni. A varjúnyira dagadtak legyek szárnya meg akkora lett, mint egy teniszütő, azzal legyezték magukat. De ha jöttek a viharok… aminek szárnya volt, jobb, ha a földbe ásta magát. Kész járatai voltak a galamboknak a veteményesek alatt. Akkora volt a szél, hogy a házakat felkapta és a levegőben összekoccantak, mint a pezsgős poharak. Ez történt felénk. Na, de már csak megnézem, mi van messze, az üveghegyen is túl! Azt beszélik, ott van valami, ami miatt mindez a szörnyűség ránk köszönt. Talán egy felhergelt óriás állat? Egy elszabadult rém? Mi lehet akkora, hogy ha egyet toppant, itt vet szelet a lába? Felvettem hát ronggyá nyűtt futócipőm, műanyag szatyromba raktam kormos kenyérhéjat, meg műanyag palackba csalánnedvet és felkerekedtem, hogy megkeressem azt a túlnani nagyokost, aki megmondja, mi végre mind e baj. A hegyen túl aztán olyat láttam, hogy a varrás kiszaladt a nadrágomból, a gombok meg lepotyogtak a kabátomról, és kikeltek. A kabátfácskákról aztán szüreteltünk sok-sok kis zekét, meg is gazdagodtam belőle – de az már egy másik mese. Elindulok, kelek át az üveghegyen, hát látom ám, nem üveg az: műanyag. Törtem, kapartam, rágtam, végül utat találtam odaátra. Nem fogjátok elhinni, a műanyag hegyen túl a mi világunkat találtam – csak éppen a fordítottját. Ami nálunk keltre, ott nyugatra folyik, ha itthon balra fésülöm a hajam, ott, jobbra áll, pont mint a tükörben. Ami itthon befelé, ott kifelé nyílik, ami nálunk hopp, ott hipp. Ebben a tükörvilágban az emberek alvás helyett ébren

5

vannak és alszanak, amikor ébren kellene lenniük. A pipát először elfüstölik, csak aztán tömik meg. Egy városba érek. A neve: Óó. Éppen ünnepelnek. Bezörgetek emide, beengednek amoda, kopp, kopp, kérdem, honnan jön az árvíz, tudjátok, fuldoklunk, honnan jön a hőség, és közben nem győzök hunyorogni: ezek mindent le-be-ki- meg meg-világítanak. Úgy bámulok, hogy bele is vakulok, már alig látok. Az utcáikon ezerféle lámpa ég, valóságos lámpaerdő, fa meg bokor, meg cserjeszerű oszlopon. Van köztük magas, cérnaszál-vékony, elefántláb vastag, kíváncsin kunkorodó, vagy éppen pörkölt gyufaszálnyi oszlop. Van olyan, amit össze lehet téveszteni egy szőrös emberi karral, és van amelyik lehajol, ha valaki közelít hozzá, hogy a magányos vándor éjfél után el tudja olvasni a buszjegy feliratát. De lámpák világítják meg a lámpákat is: vannak izzók, amik a lámpaoszlopokat, és megint más izzók, amik a lámpaégők foglalatait világítják meg. A lámpák, természetesen, nem csak világítanak, de meleget is adnak, így a gyerekek tudják, hogy alattuk nem szabad sokgombócos fagyit enni, vagy epres-jeges teát inni. Látom ám: egyesek lámpát drótoznak a kóbor kutyák farkára, a pipacs szirmaira, és olyan cukorkát is árulnak, ami egészen addig világít, amíg meg nem eszik őket. Világító krémeket is lehet kapni, de olyat is, ami sötétbe borítja a bőrt (ezt a fiatal lányok különösen szeretik) – hiszen olyan világos van mindig, éjjel is, hogy aki ki akar tűnni, annak sötétben kell maradnia. Színes fények égnek az édességboltok kirakatában, ha be vannak zárva akkor még fényesebbek, meg a hidakon, meg a hidak alatt, hogy a halak jól lássák a víztükröt, víztükörben csinos pikkelyeiket. Fény van a lépcsőházakban, szeméttárolókban, a gyerekszobákban, gyerekszobák babaházaiban, babaház gyerekszobájának az éjjeliszekrényén. A nappalik plafonjáról meg csillárok csüngnek, amikre úgy tapadnak a villanyégők, mint fürtre a szőlőszemek. A szőlőszemeken meg ki-be kapcsolható szentjánosbogarak lakmároznak. A nappalikban vannak még állólámpák (folyton állnak, csak ritkán kínálják őket hellyel), meg éjjeli lámpák (nappal is világítanak, de éjjel vannak igazán elemükben), meg szpotlámpák, meg ledek, meg a tévéken kis piros fények, na ezek egyedül amik igazán félelmetesek. Éjjel ördögszem, vagy vörös bárkában vicsorgó emberek, vagy tányéron darab cékla, brr, félelmetesek ezek az apró, vörös, itt-ott felbukkanó, folyton égő fények. Óó városában éppen ünnepeltek. A kerítések tele voltak hatalmas képekkel, nagyobbak voltak, mint a házak, meg zászlók voltak kifeszítve az utcákon, keresztbe, és a kezében kicsi zászlót tartott mindenki: a világ legkisebb gépének megszületését ünnepelték. Igen, megszületett, ahogy mondom. Szó szerint. Az ember adott neki életet, de nem a nő, hanem egy férfi szülte meg! Ez úgy van, hogy egy buborékban ül egy férfi, előtte egy másik buborék: a monitor. Sokáig kell néznie, ahogy számok futnak képek után, azt meg grafikonok kergetik. Aztán álomba merül és megálmodja a gépet! A vérében van elég fém meg műanyag, könnyen megy. Ezután már csak meg kell szülnie. De nem a hasából, egyenesen a fejéből jön a világra: szeme sarkából kikönnyezi a pici gép-petéket. Pipettával gyűjtik őket össze. De a világ legkisebb gépe még mindig nincs kész. Ki kell kelteni a petéket, ehhez pedig mégiscsak nők kellenek. A csillogó tojáskákat nyakláncokon, fülbevalón, gyűrűbe foglalva viselik, aztán hopp, egyszer csak átszakítják a burkot a pirinyó lábak és csápocskák. Íme a Gép. A legkisebb a világon. Fürge lábain feltipeg a bőrön, a szájig, és elfoglalja foglalatát – a nyelv alatt. Hogy mire jó ez a gép? Gondolkodik, cselekszik, mosakszik, néz, olvas, igen, persze, az ember helyett. A nyál hajtja, meg a testmeleg. Az embernek ezután már tényleg semmi dolga nincs, csak élvezni az életet. De engem nem érdekel az ünnep. Nem ezért vagyok itt. Hol puffadnak óriásra a felhők, ki nyeli el nyáron a vizet – kérdeném, – ki felel a bolondériáért, ami minket otthon bolonddá tesz? De ahogy szóra nyitom a számat, szavaim

6

elvesznek az ünnep zajában. A hegyen túli embereknek lételeme a zörej. Óóban sosincs egy nyugodt óra. A boltokban színesebbnél színesebb recsegőket, meg ropogókat vesznek, zizegnek a zizegéstől, és eljárnak izzadva borzongani a surrogókba, meg a sistergőkbe. A csendet, akár csak a sötétséget, nem tudják elviselni. Félnek tőle. Imádják a zenét: járatják hát a zajos mosógépet (mindig akadt valami mosnivaló), brümmögtetik a gyümölcscentrifugát (ezt még a gyümölcsnél is jobban szeretik), az elektromos fogkefét, a mosogatógépet, a szárítógépet, a hajszárítót, a porszívót, a páraleszívót, berregtetik a telefon csengőjét, a mikrohullámú sütőt, az elektromos kést és az elektromos késélezőt, és az elektromoskésélezőélezőt. Klikkelnek az oldalakon, bippelnek a telefonokkal. Külön sport ez. Ha egy füttyszó alatt a legtöbb gépet tudod bekapcsolni, Te nyersz. Persze mindez fárasztó, de a masszázsgépet nem használhatják, mert az éppen zajt ad. A teát is csak addig élvezik, amíg a vízforraló zubog. Szaladok ide, szaladok amoda, de senki nem figyel rám: éppen azon örvendeznek, micsoda meleg van, mert ilyenkor nyitogathatják a hűtők ajtaját. Így jobban hallatszik a gép morajlása, meg járhat a légkondicionáló, a levegőszűrő, a párátlanító, meg a párologtató, meg a ventillátor, meg a propeller, még és még hangosabban, meg dermedhet a mélyhűtőben a citromos fagyi. Így élnek, berregve, meg kattogva, meg zümmögve, meg hörögve, meg vümm, vümm, vümm, meg fffffff, sssssssss, zzzzzzzzzzzzz. Nem tudnak csendben maradni. Én meg bele is süketülök, már alig hallok. Hát, csak megállok egy téren, felkapaszkodok egy padra és vaksi szememmel hunyorítva, süket fülemet hegyezve kiabálni kezdek. Hahó! Kérem szépen! Figyeljem már rám valaki! Ti itt habzsoltok kedvetekre… Mi meg felforrunk, meg tele lesz a szánk esővel, annyi esik, hogy a fogunkat kimossa a szánkból, az ökreink messze úsznak tőlünk, a libáink meg, mint a strucc, mélyen az iszap alá fúrják a fejüket. Ti csak dőzsöltök a zajban, meg a fényben, mi meg áradunk, úgy élünk, mint a vízitök, meg kicsavarnak minden fát tövestől a viharok. De senki sem figyel rám. Hát egy másik városba megyek, Áába. Áá apraja nagyja szintúgy ünnepel. Éppen most indul útjára a világ legnagyobb gépe. A Titanic! Egy óriási vonat. Maga előtt rakja a sínt, így bárhová eljut. Még a jéghegyet is megolvasztja. Minden magtalan és meddő lakosa Áának tolong, hogy helye legyen az utolsó kocsiban. Olyan ez a gép, mint egy város. De az is lehet, hogy a város olyan, mint ez a gép. A vonat elé ugrok, a sínek megállnak a levegőben és én kezdem előröl, az áradás, a hőség, és a viharok, amik még ennél a vonatnál is hatalmasabbak. Erre aztán elfognak, megkötöznek, elvisznek, becsuknak. Nem vallatnak, csak néznek rám, értetlenül, mint egy döglődő békára. Hát én kérdezek: tudjátok, hogy miért jönnek ránk ezek a napok? Akkora a meleg, hogy a háztetőn kicsattannak a cserepek, mint a pattogatott kukorica. A madarak szárnyai füstölögnek, majd kékes lángra lobbannak. A patakok felforrnak, a halak inkább pikkelyeiken kúsznak ki a vízből. A tavak partján a szarvasok, meg az őzek levedlik a bőrüket, inkább csupasz húsukat dörzsölik a fák kérgéhez, még az is hidegebb, mint a levegő. A méhek nem adnak több mézet, mert a félkész méz ropogva elég. A kutyák a nyelvüket a meszelt falhoz csapkodják és sült tojást tojnak a tyúkok. Ha eső hull a bőrödre, felhólyagzik. Azt hiszitek válaszolt valaki? Kinyitották a szájukat, de csak azért, hogy szuszogva élelmet tömjenek bele. Vállat vonnak, elengednek. De hát mit is remélek: itt hiába várok választ, Áában mindenki csak fal és fal és egyre fal. A szájuk meg folyton habzik. Na, itt hiába keresem a feleletet. Reggeltől estig, néha még álmukban is esznek, meg isznak, akkor is, ha nem éhesek. És persze rettegnek attól, hogy éhen maradhatnak. Mindent megesznek: csordákat, akkorákat, mint egy sziget, de nem csak a húst, az utolsó ideget is, meg a csontot, a körmöt, de még a szőrszálakat is. Vastagon bekenik a műanyagdarabokat zsírral, hogy íze legyen, és vidáman ropogtatnak. Ha a kenyér nem elég, megeszik a lisztet, meg elmolyolnak a

7

búzával, de a szárával, meg a gyökerével is, ha sáros, akkor is. Színeket esznek, meg ízeket zabálnak, meg pamutot, meg lent, meg műszálat. Eszik a meszet, a ként, a klórt meg úgy tömik magukba, mint a dunakavicsot. Fogakat esznek, meg csőröket, kopoltyúkat, sonkákat, a bél színét és fonákját, nyelveket, hájt, jó sok nyállal, agyvelőt, nyúltagyat, gerincvelőt, szemet, szájat, akinek ingere, magára vegye. Eszik a tablettát, a bogyót, a bigyót, a kapszulát, a dobozt, a krémet, a tégelyt, a labdacsot, a labdát, a hálót kaput. Eszik a földet, eszik a vizet, a vasat, a fémeket, az érceket – mindent felfalnak. Olajat isznak, szájuk szélén, mint bajusz, folyik le a finomított olaj. A színes hab, amit meg kiböfögnek, végighömpölyög az utcákon, ki a városból, csak úgy mocskosan, át a földeken, bele egyenesen a patakokba. Zabálnak és közben egyfolytában nevetnek, éppen mintha köhögnének, potyognak a színesen foszforeszkáló könnyeik, ezek is mind a folyóba ömlenek. Elég ebből! Már fordulnék vissza búsan, otthon legalább rend van, ha leejtesz egy kavicsot, biztosan a tetőn koppan, de nem lelem az utat haza. Benézek minden mohos csatornafedő alá, minden kapcsolószekrénybe, borz, róka, nyest üregébe, kinyitom a könyveket és rázom a lapokat, de nem hull ki térkép, vagy egy nyíl egy papírfecnin, hol az út vissza. Legfeljebb egy számla, bolt neve, dátum, ár. Az utak visszakanyarodnak, a felhők körbe-körbe keringenek, még a kriptákból is kilógnak a csontok, még arra sem vezet út haza. De miért is mennék dolgom végezetlenül? Mi hírt vinnék az otthoniaknak? És amit mondanék, abból ugyan mennyit értenének meg? Megállok hát és most az ellenkező irányba indulok. De ha völgybe mennék, hegy kerül a lábam elé, ha a fák közé, folyó keresztezi az utam, végül nagy sokára, félálomban, egy faluba érek. A neve: Jajj. Csak a gyerekeket látom. Jajjban nem ünnepelnek. A gyerekek olyan csöppek, mint az újszülött katicabogár. Pöttyösek is. Meg zizegnek, mint a kitinszárny, amikor zihálva veszik a levegőt. Tudjuk miért vagy itt, villognak rám a gombostűfejnyi szemek. Tudjuk mit keresel. Mitől van egyre nagyobb forróság? – köhécsel felém egy fiúforma lány. Miért ugrottak egymás torkának a bárányfelhők? – kérdezi könnyezve egy másik. Miért tekergőznek őrülten a folyóitok? A füsttől – vágja rá mind kórusban. A kémények torkán, meg a kipufogók csövén kiköhögött füst az oka – köhögik bele rózsaszín, katicamintás papírzsebkendőikbe. Vakarom a fejem, eltátom a számat. A füstben apró, láthatatlan lények izegnek-mozognak – kezdi magyarázni egy csöppség, – a széndiók – kiált fel, és közben vékony karjaival úgy gesztikulál, mint a szélmalom lapátja. Több széndió van az égben, mint az összes ember meg állat a Földön együttvéve. Körbefognak. Körbezárnak. Ha tudni akarod, azok miatt van minden. Azok vicsorognak bután vissza a földre, fentről, a felhők felől, mintha csak a padlásról bámulnának le a spájzba. Azok csinálják mindezt. Azok miatt van a forróság is, meg hogy alig van víz, de az árvíz is, meg a hideg nyári napok, a vad szelek. Én meg persze bután, még mindig semmit nem értve visszakérdezek: de miért van ennyi füst? Erre mind leszakít egy-egy mogyorófaágat (így sincs már elég zöld) és ütlegelni, csépelni, agyabugyálni kezdenek. Hogy miért ez a sok füst? Hogy legyen áram a tévédben. Azért. Hogy legyen áram, ha zenét akarsz hallgatni. Azért. Hogy legyen áramod telefonálni, hogy tudj esemest küldeni képpel, azért. Hogyan ne rettegj a sötétben, azért. Hogy ne kelljen felemelned a kis kövér valagad, ha csatornát akarsz a tévén váltani, azért. Hogy ne járj gyűrött ruhába, azért. Hogy mindig hideg legyen a kólád, és hogy mindig legyen kólád, és hogy működjenek a gépek, amik kólát töltenek a palackokba és működjenek mások is, amik előtte kimossák a palackokat. Ezért. Áram kell, hogy el tudd olvasni ezt a történetet. Ezért. Hogy le tudj írni egy másikat. Hát ezért.

8

Meg hogy ide utazhass, hogy repülhess, hogy vonatozhass, hogy kicsikocsikázhass. Hogy autó vigye ából bébe kis kövér valagad, azért, hogy autó vigye béből cébe a kis kövér valagadat hizlaló zsíros falatokat és a kis kövér valagadat fedő kis cuki rucikat, meg a bálnazsíros krémet, amivel kis kövér valagadat, meg duzzadt ajkaidat kened. Hogy télen se fázz és kisgatyában tudj szaladgálni a lakásban, hogy nyári forróságban se kelljen kisgatyára vetkőznöd a lakásban – ezért. A kis kövér valagadat borító kis cuki bugyidért, gatyádért, nadrágodért! Hogy az olajból műanyag legyen, hogy a kőből fém, azért. Hogy az erdőből fa, a fából pedig papír. Hogy a gyümölcsből lé legyen, a magból kenyér. Hogy földből ház, hogy a házban meleg legyen. Hogy élhess, azért. Hogy gyűjthesd és hogy eltékozolhasd. Ezért pöfög a füst az arcunkba. Ezért, ezért, ezért – kiabálják és suhog a mogyorófabot, sajog a bőröm és már szaladok is, vissza, haza, menekülök a jól ismert, kényelmes otthonomba, puha fotelembe, pihe párnáim ölelésébe. Hozzátok, földijeim. De a műanyaghegyen túl, otthon, minden az itteni fordítottja. Ha itt felemelik a hangjukat, otthon csendben maradnak, ha itt némán várnak, otthon biztosan óbégatnak, ami itt épül, otthon biztosan lerombolódik. Hát hazaértem. Amikor a folyók újra áradni kezdtek, mint ahogy eddig, egyre többen ültek a partjára és kezdték a vizet visszagyömöszölni a medrébe, mintha csak lepedő lenne, amit a matrac alá be lehet gyűrni.

9

Glukk 1. Egyszer lesz, hol nem lesz – hol nem lesz víz, élt egyszer egy kiszáradt folyómederben egy galutó. Galutó: fele részt galamb, olyan gerleszerű, fele részt meg autó. Kipufogó csőre volt, meg bajsza, mint az ablaktörlő, lába olyan gumi féleség. Nyári. Fele részt ember is volt, már ami a természetét illeti, a többi részén meg lógó orrú biológusok, ornitológusok, meg szihológusok osztozhatnak. Neve nem volt, vagyis nem lesz, mindig azt turbékolta öblösen és fémesen, hogy glukk-glukk, hívjuk mi is így: Glukk-Glukk, vagy csak egyszerűen Glukk. Ott, nézd csak, a kiszáradt meder közepén van egy nagy rakás egymásra dobált próbababa! Amikor már alig adott vizet a folyó, az embatok gátat emeltek rajta, valahol a piros oszlopos híd után. Így lett a Duna-tó. Amikor már a tó is kezdett fonnyadni, és a folyó sem volt már nagyobb, mint egy apró kanális, az embatok még egyszer gátat emeltek, valamivel feljebb. És mert akkoriban még megszámlálhatatlan dishop állt nyitva, hát mi másból építették volna, mint milliónyi próbababából. A Lánchíd után halmozták fel őket. Aztán ez elől is elapadt az ér, és a babákat lassan befújja a forró szél a poros lomok, a lomos romok, a meder szétmállott vickei és vackai közé. E kupac alján, az egyik szürkére kopott baba üreges fejébe élt Glukk. A galutó. Élt, vagy legalábbis úgy csinált. Reggelente kitotyult az üres fejből (hol totyogott, hol gurult), fel-felszippantott a porból egy kis finom eztazt, izébizét és valamicskét, majd boldogan pihegett és öblögött a napon. Két öblögés között kuruttyolt is, hátha odacsalogat egy-két varancsot, de azok ilyenkor még nem bújnak elő odvaikból. Hogy voltak-e barátai ennek a Glukknak? Lesznek, hát persze hogy lesznek. Ott van mindjárt egy palacska – teste olyan műanyag palack, forma. Amúgy meg macska, közönséges, házi. Farka kábel. Karma, mint a konzervdoboz recés fedele. Hívjuk őt Kupaknak, mert mindig erre vágyott. Emitt meg egy telekány araszol elő az árnyékból. Furcsa teremtmény a telekány. Elsőre azt mondanád telefon: tele van gombokkal, meg van olyan elcédé szerű izéje. De ha kidugja antenna farkát, meg előbukkannak drótlábacskái, akkor meg már azt mondod: jé, de hiszen ez egy patkány! Neve legyen Szpung. Szpung a telekány. Ők hárman szinte elválaszthatatlan barátok. A szónak nem abban az értelmében, hogy nagyon sokat vannak együtt, inkább úgy, hogy egymás nélkül nem tudnak élni. Azon a tikkadt délutánon, amikor történetünk elered, éppen közös zenélésre készülnek a kiszáradt folyómeder közepén. Ezt úgy kell, hogy Szpung lecsukott szemmel pittyegni kezd, mint egy tűzjelző, gyorsan, ütemesen: pitty, pitty, némi cifra, majd újabb három pitty. Kupak, aki leginkább lapos, forró tárgyakon szeret ide-oda gurulni, a pittyegésre kopogással felel, kimeredt farkával csapkodva a ritmust. Nem nyávog. Nem tud. Glukk csőre már itt-ott rozsdás, apró lyukakkal pettyezett. Kiváló lehetőség, ha a galutó mondjuk egy régi dallamot akarna belefurulyázni a hőségbe. A közös zene nem csak vidám mulatság, hanem értelmet is ad az eseménytelen, szürkéskék és szemszárítóan szeles napoknak. Biztosan e gyermekien egyszerű koreográfiát követve történt volna mindez ezen a napon is, ha. Ha csak nem. Kupak vidáman gurigázik egy poros motorháztetőn. Glukk már a csőrét dörzsölgeti egy betonbójához. Szpung csak úgy van. Lesz. Ihletre várva. Egyszerre elnémul a varancsok kuruttyolása. A csend vibrál, mint napfény a felposhadt pocsolya vizén. Szpung áhitatos pittye megadja a zene kezdőütemét. De Kupak most nem folytatja kopogással a muzsikát. Hovatovább, ez egyszer Glukk rozsdás csőre is néma marad. Mert a pitty után a néma folyómedret egy hatalmas robaj rázza meg.

10

2. (vagy lehet, hogy még csak háromnegyed?) El tudod képzelni a világot fák nélkül? El tudod képzelni, hogy körös-körül minden szürke por, mint a Holdon – nézd, az ott az olasz csizma, az ott meg az Alpok, megvan minden, csak víz nincs sehol, meg fák, meg zöld, meg élet; csak szürke por; mint a Holdon? El tudod képzelni? Akkor talán azt is el tudod képzelni, milyen lehet az a világ - amelyet fehér por borít. Az utcákon, parkokban, a városokban, és városokon kívül is hegyekben áll a por. A tartósítószer fehér halma akkora, hogy maga alá temeti a templomtornyot, csak a kereszt kandikál ki alóla. Van, ahol csak a kakas. A tanyák végében rovarirtók hegyei magasodnak, lankáin fehér bőrű szarvasmarhák kergetőznek fehér húsú sertésekkel. Patáik alatt apró felhőpamacsok porzanak fel. A mosószerek dombjai komplett városrészeket és falvakat temetnek el, még a metróalagutak is eldugulnak. Arra távol a szélkerekek lapátja kap belebele a csillogó anyagba, hogy egy elsuhanó repülőgép csíkja után küldjön égre rajzolt üzeneteket. A repülőgépek, természetesen, fehér port szállítanak, egyik kontinensről - a másikra. Az iskolák udvarain meg az édesítőszer áll halmokban. Az embatgyerekek (hivatalos nevükön jerkék) sikítozva, visongatva siklanak és bukfenceznek végig a fehér domboldalakon. A lehelletfinom fehér port apró jerkekezek szórják sivítva a magasba. Nézd csak: a lassan szállingózó alaktalanságban, mintha felhők születnének, testet ölt egy cica, bolyhos, akár egy vattapamacs. Amott egy kölyökkutya, tán még csahol is egyet, egy másik ködben egy delfin jelenik meg, hogy aztán lassú alakváltozásokon keresztül egy nagy nevetésben enyésszenek el. Soha még ekkora mosoly nem tündökölt a jerkearcokon. Az összedörzsölt ujjacskák meg csillognak, mint amikor csöpp pékinasok tapsolnak, boldogan és lisztesen. Így nézett hát ki a világ. De az embatok (a felnőtt egyedek neve: bika) lassan fulladozni kezdtek a töméntelen tömény szertől. Valamit tenni kellett. Ekkor léptek színre a babák. Az utcákon minden második házban dishop volt, ahol meg véget értek az utcák, kezdődtek az autó, traktor, kamion és targoncagyárak. Az előbbiek próba, utóbbiak tele teszt babákkal. Megjelenésre az embatok tökéletes hasonmásai: hosszú mohó ujjak, halott szemek, és ami a legfontosabb, nagy, üres fej. És tömni való hasüreg. Mert ez volt az ötlet: nyeljék el a babák (a kisdedek) az összes mocskot. Így aztán az embatbikák hosszú sorokban meneteltek a folyó irányába, hátukon a legkülönfélébb színű és alakú babákat cipelve. Az, hogy alig volt már víz a mederben inkább jött kapóra, mintsem problémát jelentett volna. A parton aztán lapátolni kezdték a matériát, bele a babák üregeibe azokat meg rakták, mint a téglát a meder egyik falától, a másikig. A testek közötti réseket feleslegessé vált holmikkal tömték ki. Plüssmackók, színes építőkockák, kisvonatok, játékkatonák, a gát elnyelt mindent. Bár a víz továbbra is szivárgott dél felé, sebaj! Lényeg, hogy a világ új csodája, a babák hegye (sőt hegylánca) állt! Ha nem borította volna az eget is szemét, még a világűrből is tisztán kivehető lett volna. Ez a hatalmas építmény omlott most össze irtózatos hangzavarral kísérve. Nem sokon múlott, hogy éppen hogy megismert szereplőinket nem temeti végképp maga alá. Hogy miért omlott össze ez a jövő nemzedékeknek emelt remekmű? Egyelőre titok. A robajt viszont, mely úgy hat a mederben, mint egy ágyúlövés, a babák gyomrából szerte szét fröccsenő fehér por tompítja. Különös zsánerkép ezen a holt tájon. Minta apró szemű hó szállingózna. Hó, tényleg, hány évtizede már, hogy nem esett errefelé hó? A galutó, a telekány és a palacska (a közös zenélést nem számítva) kedvenc időtöltésüket űzik. Dermedten állnak. Úgy festenek a fehérségben, mint tepsiben sült mézeskalácsfigurák a porcukorfüggöny alatt. Vagy (mert annyira szeretjük a hasonlatokat), levágásra ítélt rémült

11

malacok a hajnali ködben. Mozdulatlanok. És szó szerint egyre fehérebbek. Hevesen dobognak ellenben a galutó és telekányszivek. Dolgoznak a pumpák és klattyognak a polietilén szívbillentyűk. A csendet egy furcsa, halk zene töri meg: Glukk asztmatikus hörgésére Szpung allergiás sípolása kontrázik. Az ütemet Kupak ideges vakarózása adja. A galutóban, az emberi örökség vitathatatlan bizonyítékaként, a kíváncsiság felülkerekedni látszik a félelmen. Glukk úgy vizslatja két barátját, mint macska a panírozott halat. De nem, nem ősi ellenségének, a palacskának a húsára vágyik, de nem is egy inas (vagy huzalos) telekánycombra. A fel-felcsillanó por babonázza meg. Közelebb vonszolja magát a vihogó Kupakhoz. A galamb-macska barátság új korszakaként a kipufogócsőr éhes érdeklődéssel nyomul egyre közelebb a másik bundájához. Glukk-glukk, öblögi Glukk izgatottan, még szárnyával is csap egyet, és az ablaktörlők eddig soha nem tapasztalt sebességgel hessegetik a felzavart port, ami amúgy minden egyes levegővétellel hol beszáll, hol sebesen kipöfög a kipufogó csőrön. Még jó, hogy a nem túl hosszú törzsfejlődési bakugrások alatt a galutó elveszítette köhögési képességét. A jelenetet visszahúzott végtagokkal bámuló Szpung esemest kap. Csak összevissza karakterek. Hm, elég érthetetlen. De ahhoz több, mint elég, hogy a telekány is kedvet kapjon a kóstolóhoz és hullámvonalban cakkogni kezdjen a galutó felé. Patkány, galamb két jó barát, és már lefetyeli is a szárnyakat borító port (talán műtrágyát vagy szívgyógyszert) a rózsaszín rágcsálónyelv. Kupak csak vigyorog, mint egy figura a macskaeledelről és élvezi: ha megmozdul, hátáról, mint kvarchomok, simogatva siklik le a finom matéria. De jó lenne egyszer igazán jóllakni! És ím, a mederlakóknak megadatik milliók álma: már javában habzsolnak. Nem hogy régóta: soha nem ettek még ennyit. Zabálnak. Tömik magukat, a port egymás testéről beszívva, nyalva, nyelve, nyeldekelve. Pofácskájuk sarkában finom hab vet buborékokat, ahogy a poroktól bódult állatok meg-megrázzák fejüket. Már remegnek a jóllakottságtól, de nem elég. Nem! De mint minden csoda, e lakoma is véget ér egyszer. Mintha csak jelezni akarna: a jólétnek vége, a gát romjai felől egy próbababa leszakadt feje pattog feléjük. Gurul, gurul, fordul még lassan néhányat, majd Kupak recéjéhez koccanva megállapodik. Szpung eszmél elsőre. Nini, egy lehetetlen színű, műanyag fej. Amúgy finom formájú, gyerek méret, a jobb szemgödör alján a szemek mozgatására konstruált aprólékos mechanikával. A bal még működik is - még pislog egyet. Vagy kacsint. Az emberszem most a patkányszemmel néz farkasszemet. De csak egy szempillantásra, mert Szpung, mint egy mérgezett patkány, felkapja fejét és a próbababák felé mered. És ekkor valami olyat lát, amilyet még soha, rövid életében. A kugligolyóként érkező fej Glukkot is magához téríti. És lám, már ő is észrevette. Már ő is a babák felé bámul, a meglepetéstől égre meredő ablaktörlő lapátokkal. Kupak még a bajsza hegyét nyaldossa, ő pillantja meg utolsónak az ismeretlen lényt. Ott, a romok legtetején. Nézd, megmozdult! Egy apró teremtmény. Küllemre akár egy bolyhos, pár napos házinyúl. Vakító fehér bundáján szikrát vet a napfény. De nem nyúl ő, nem. Ursus maritimus isoptera: egy termeszjegesmedve. 3.15 Nyár van. A kukorizs mozdulatlan, cérnavékony szálai cikcakkos árnyékot vetnek egymásra. Csenevész, de nagyon szapora növény. Még éretlen termése a kukoricára emlékeztet, de megjelenésre rizs, határozottan az. Ha egy magaslatról körbe nézel láthatod, hogy ameddig a szem ellát mindenütt kukorizs virul. Most érik. Most is. A forróságban a kalászból sárgás vattacsok pattognak ki. Mintha csak kicsiny fültisztító pamacsok lennének. Ha fújna a szél, és

12

a meder felé kergetné a pattogatott puha szemecskéket a galutónak gyakrabban szolgálna csemegéül. Így hősünk be kell, hogy érje azokkal a kiaszott darabokkal, melyek a varancsok tüskés hátára ragadva kerülnek nagy ritkán a meder aljára. A varancsok puha fészket raknak belőle, a palacska ellenben nem kedveli. A kukorizs, jó tudni, a selymes bundához tapadhat, szinte levakarhatatlanul, szaga ráadásul kellemetlen. Ez érthető, hiszen a növény (vagy talán gomba?) gyökerei a gombaölőkkel és gyomirtókkal és műtrágyával és hormonadalékokkal és a többi megsemmisíthetetlen vegy- és egyéb szerekkel átitatott avarból próbálnak valami kevésbé mérgezőt magukhoz venni. Ha egy palacska olyan bolond lenne, hogy elpattogtat a pofikájában egy kipattogzott kukorizsszemet, az nemsoká a gyomrába kötne és a vérét sárgára színezné. Kellemetlen halál. A mérges kukorizsmezők szegélyezte meder oly békés most, mint egy sarokba dobott kifakult frottírtörülköző. Akár egy film kimerevített képkockája. Csak egy apró lény mozdul újra. Igen, ő az, a kicsi termeszjegesmedve. Egy apró medvebocs. Körülszaglászik a levegőben, majd adébb csoszog egy műanyag babaháton. Tömött bundája patyolat fehér. Fülei, mint az égbolt vonala, finom ívben hajlanak hátra. Tappancsai kecsesek. Ha Glukk és társai az összevissza gyermek-ákombákom – a medvebocs a festmény. Ha a mederlakók a szeméttelepre kidobott törött tárgyak – ő a játékbolt kirakatában tündöklő házikedvenc. Ha a galutó, a telekány és a palacska a természet korcs játéka – a termeszjegesmedve maga a tökéletesség. A látvány még egy egyszerű galutót is elvarázsol. Beszélhetünk-e apai ösztönökről egy olyan meddő lénynél, akinek ükapja egy négyütemű, ükanyja meg egy koszos morzsák után tipegő galamb – nem igen. Glukk szíve most mégis nagyot dobban. Talán egy családi egyterű olajából is csörgedezik valami az ereiben. Felemelt szárnyával esetlenül próbál jelezni: itt vagyunk, hé! Az is lehet, hogy az összevissza szárnycsapások azt jelentik: hahó, te meg ki vagy kispajtás? Vagy: gyere közelebb és zenéljünk egyet. Szpungra is átragad a rajongás. A farkát tekergeti. Tisztára, mint egy csalikukac a horog végén. Kupak kábel farkával játszik vihogva: mintha konnektort keresne. Hogy világítson, vagy muzsikáljon, vagy klampogjon, bármi, amivel üdvözölheti az új jövevényt. De a maci csak mozog ide-oda, egyik baba hátáról egy másik bezúzott fejére. Ügyet sem vet az üdvözlőbizottságra. Talán észre sem vette őket? Csak nehogy elmenjen. Csak nehogy itt hagyja őket! Egy galutószárny jól jön, ha gazdája hűtené magát a forróságban, esetleg el akar ijeszteni egy sebesült varancsot. Repülésre ellenben, nem használható. Glukk most mégis egy rég elfelejtett mintát követve verdes egyre gyorsabban szárnyaival. Csak csapkod, egyre csapkod. Bár se nem száll fel, se nem hívja fel magára a mackó figyelmét, a kísérlet ha másra nem is jó, arra talán mégis, hogy még egyszer felkavarja az úgy ahogy leülepedett port. Szép ez így, vitathatatlan. A három barát úgy fest most a meder közepén, mint giccses műanyagfigurák egy felrázott hógömbben. Így lehet, hogy csak később veszik észre, hogy a bolyhos kicsi lény nincs már egyedül. Már ketten vannak. Sőt! Újabb és újabb egyedek bukkannak elő - a romok közül kászálódnak elő. Vannak vagy két tucatnyian. Sőt, talán még többen is. És csak mozognak, tipegnek, szökellnek. Egyik erre, másik amarra, magasra tartott orrocskájukkal a levegőt böködve, valamilyen illatot fürkészve. Néha megállnak és megrázzák magukat. Innen nem látszik jól, de mintha a bundájukat is felborzolnák, és már szökdécselnek is tova. Mintha se por, se kosz nem piszkítaná be őket. Szpung szeme, éles, kiszúr valamit. A bunda szőrszálai között. Mintha. Igen, mintha… apró szikrák villannának fel!

13

A gúvadó telekányban a szikrák látványára megszólal valami. A patkánymáj egy soha ki nem nyitott mappájából előkerül egy régi üzenet. Rövid, fenyegető (még helyesírási hiba is van benne), és Szpungnak ez éppen elég, hogy egy izgatott csörrenés reccsenjen ki belőle. Maga is meglepődik, hogy ilyen éles hangok lakoznak benne. A csengőhang fülsértő riadósípként vet visszhangot az amúgy néma mederben. A termeszmedvék megtorpannak. Fülük vigyázzba mered. Immár a mederlakók is mozdulatlanok. Mondom: e sportot űzik a legnagyobb kedvvel. Szpung, mint a rosszaságon kapott gyerek, lesüti patkányszemeit. De a palacska sem vihog már. Glukk gumi lábain feszengve várja, hogy valami történjen. És valami történik is. Egy apró, alig észrevehető mozdulat: az egyik medveszáj rág egyet. Majd megnyílik, az ajkak lassan szétválnak és az alig böfögésnyi résből egy apró fogaskerék hullik morzsaként alá. De mielőtt még a mélybe pottyanna, egy vékony, villás nyelv kap utána, és úgy teszi vissza a medveszájba a parányi, nyálas alkatrészt, oly könnyedén és hirtelen, mint egy türelmetlen órásmester. Újabb, ezúttal ibolyakék és lila szikrák pattannak ki az égre meredő szőrszálak közül. Harminchárom felvillanó szemű termeszmedve fordul egyszerre Szpung felé. 4 múlt Úgy hiszem éppen itt az ideje, hogy megtudjunk egysmást a termeszjegesmedvéről. Beszédes neve elárulja (a Föld utolsó biológusának dicséret érte) ebben az állatban, pontosabban fogalmazva élőlényben, egyszerre üdvözölhetjük a jegesmedvét illetve a termeszhangyát. Ugyanúgy örökölte ugyanis őse, a termesz mindent felemésztő falánkságát és másik felmenője a jegesmedve tüneményes fehér bundáját. A termeszjegesmedvét leginkább táplálkozási szokásainak bemutatásával jellemezhetjük. Az állat (lény) jórészt műanyagokon él. Így zömmel PVC-t, bakelitet és joghurtos dobozokat fogyaszt, de előszeretettel rágcsálja a zsenge nájlonszatyor-maradékokat is. Hála az ember tisztaságmániájának, (amelynek amúgy ki tudja hány milliárd köbméter folyékony szappant és tisztítószert köszönhetnek a folyók), az ismeretlen kosztól való beteges félelemnek, amely felsikolt, ha a pékárú nem kerül műanyag zacskóba, a Földet puha takaróként borítják a nájlonzacskók. A termeszjegesmedvék nagy örömére. A pelenkákat is elfogyasztja, bár temérdek van belőlük, ezeket, a rárakódott nahadlássammiezek miatt nem kedveli. A babasamponos dobozok alján csillogó toxinokat, gumikesztyűkre égett savakat ellenben szívesen veszi. Folyton mozgó, kérődző szájával félig elrozsdált konzervdobozok falára maródott állományjavítókat rág le, medveajkai galacsinná gabalyodott csomagolóanyagok redői között megbúvó zsíros lakkrétegdarabokat, üvegszilánkokat, gombolyaggá foszlott sportcipőket és rózsaszínben játszó fogamzásgátlótörmelékeket papiznak be. Sajnos be kell, hogy érjék ilyen förtelmes élelemmel, mert kedvenc falatjaik lassacskán elfogynak a Föld színéről. Hol van már az az idő, amikor a medvék földöntúli örömmel falatozták a magasfeszültségű vezetékeket, a kerámia részeket sem elhanyagolva. Vagy az élvezettel ropogtatott föld alatti kábelek és huzalok? A legmeglepőbb helyeken is előforduló ezüstös csokipapírok és energiaitalos dobozok? Vagy egy kilincs… Ide nekem egy kilincset! Egy medve él hal a sárgaréz vagy nikkelezett kallantyúkért. Vagyis él. Halni ritkán hal. Ó, azok a lakomák, amikor egy jegesmedve beszabadult egy elhagyott transzformátorterembe, egy romos televíziógyárba, egy kitárt kapujú földalatti katonai kutatóbázisra. A bőség eme évtizedei messze szálltak. Így mostanában beérik azzal, ami maradt.

14

Persze, e termesz is amúgy szinte mindenevő – mindent szétrág, bekebelez, felszippant és felszürcsöl. Ott van például az alumínium! Ó, azok a mennyei, alumíniumban tobzódó hónaljdezodorok, süteménymázak és kandírozott gyümölcsök, az alumínium kólás dobozok és rovarirtó és festékszóró vagy tejszínhabfújó dobozok! Ki mondta, hogy az alumínium idegméreg? I-deg-mé-reg? Ugyan! A termeszmedvéknél békésebb állatot keresve sem találni. Igaz, néha kisebb feszültség gyűl bennük, de aztán hamar ki is sülnek. És a fluor, igen, a fluor, mennyi rosszat mondtak már róla. Még hogy a fluor károsítja a vért, meg a csontokat. A fluor?? Tessék: a medvék annyi fogkrémes tubus aljára kövült fluort nassoltak már el. Még hogy a csontokra káros? A medvék csontjai hajlékonyak! És ha el is reppennek néha, percek alatt összeforrnak. Maci csont beforr. Hála az ember által előállított több tízezer, zömmel teszteletlen vegyi anyagnak, valamennyi csillogó, zamatos és mágikus E adaléknak, módosított génmócsingnak, a jegesmedvék gyomra átalakult, ami az állatokat méregállóvá, sőt, méregínyencé tette. Egyébként vakok. A szemükre immár nincs szükségük, azaz csak éppen annyira, hogy a fel nem használt mérgeket és maró vegyületeket kikönnyezzék. A felnőtt hímek a szagok, hangok a nőstények a rezgések útján tájékozódnak. Mint a denevérek. Bundájuk kifogástalanul tiszta, mondhatni mosóporfehér. A rendszeresen fogyasztott acetátok, szulfátok és dikarbonátok a jegesmedve bundáját minden port és szennyeződést taszító antisztatikus csodává varázsolták. Ez úgy 30 rendellenesen termékeny medvenemzedékbe, és sok-sok hanyagul kinyomott fogkrémes tubus és öblítő kupak elfogyasztásába került. Tappancsuk oly puha, oly lágy és selymes (itt halmozódik fel a megemészthetetlen cukor), hogy a termeszjegesmedve gyakorlatilag hangtalanul közlekedik. Mint a csiga, nyelvükkel csíkot húznak, a nyál, amúgy, felold minden műanyagot. A termeszmedve nem ragadozó, attól eltekintve, hogy zsákmányára (például egy feltekeredett fülhallgatóra) könyörtelenül, olykor lesből csap le. Széttekintve a Földön, ami igen könnyű feladat, lévén nincsenek már felhők, vagy fák, summázva a látottakat elmondható, hogy a termeszjegesmedve kétségtelenül az evolúció csúcsa: egy csillogó, csinos, evő és szaporodógép. Immár minden év a jegesmedve éve! Már csak egy műanyag cetli hiányzik az oldaláról: mosni nem szabad, javasolt kezelési mód: vegytisztítás. Egy próbababa? Számukra igazi csemege. Nem csak az ízletes festék és lakkréteg, vagy a puha műanyag miatt, hanem azért is, mert a legtöbb baba intelligens agya apró rugókat, parányi fogaskerekeket és áttéteket és memóriakártyákat rejt. Egy rozsdás fémdarab, vagy egy ezüstkloridos chip csak az igazi zamat egy savakban tobzódó termeszmedvegyomornak! És mivel a mohóság általános tulajdonság a bolygón, a csordányi állat úgy veti rá magát a babákra, e terülj-terülj asztalkára, hogy csak rágnak és nyammognak, nyelvükkel utat marva a gát belsejébe. Alapos kis vakarcsok. Olvad a műanyag, alig hallhatóan ropognak az apró még szét nem mállott alkatrészek. Aztán az egyik baba megroggyan és a halom összeomlik. Hatalmas robaj. Sűrű fehér por. A többit már tudjuk. Harminchárom medve várakozik most a műanyag hullák hegyén. 66 (pontosabban 65) világtalan szem szegeződik Szpungra. A csorda egyszerre mozdul, fordulnak a fejek, ahogy az orr irányzékot keres. 66 (65) mindent látó vak szem most a galutót vizslatja. És így tovább, aztán a palacska, majd megint Szpung van soron. Nem csak a szem, de a medvék minden apró érzékelője, a fülek, a szőrszálak, az orr és a kis drótkefe bajszok is hasznos információt továbbítanak a medve hallatlanul összetett agyába. A galutó veséjébe és tüdejébe látnak. Megérzik a régente az erekben csordogált dízel illatát, a valaha itt kavargó kipufogógázt, a kipufogógáz száznál több gyilkos összetevőjét. Érzik a telekány rezgését és rádióhullámait, a milliárd, trilliárd bitet melyek az univerzumnyi

15

felesleges információt hordozzák. De érzik a bajt is, amit egy testhez közel tartott mobiltelefon jelenthet, de lám, itt nem a bőrön, hanem a bőr alatt van a mikrohullámú készülék, és világosan látható: felesleges bármi féle veszélyről is papolni. A palacska egymaga a genetika és a vegyipar csodagyereke. Könyveket lehetne írni róla. De minek. Hogy szaporítsák a haszontalan adatok óceánját, amibe végül az ember is belefulladt? A pásztázó medvetekintetek megállapodnak a telekányon. 33 orr emelkedik a magasba. 600nál több bajusz-szőrszál meredezik, mint a tengeri sün tüskéi. És valami fül számára hallhatatlan jel parancsára egyszerre Szpung felé lódulnak. Kupak, aki már rég nem a fehér kvarchomokkal játszik, szénsavas tajtékot nedvedzik. Szpung elméjét sírós telefonbeszélgetések emléke lepi el. Mi sem bizonyítva jobban, hogy Glukk már nem annyira boldog az új társaságtól: égett gumiszag terjeng a levegőben. Kb. 16.20 Vajon mi dönti el, ha hullanak az állatok, mint a rovarirtó felhőbe repült legyek, kinek a pártjára állunk? Ma a robosztusabb, holnap egy mackósabb ragadozónak szorítunk, ez az, hajrá, aztán mindketten lelépnek az élet porondjáról. Megszemléljük a kitömött egyedet, a faj már kihalt, igen, érdekes (jé, fehér, meg fekete), mi van még? Vagy vajon abban lel az ember valamilyen beteges gyönyörűséget, amikor egy állatfaj utolsó egyedeinek agóniáját szemléli? Nem, az ember nem ilyen korcs lélek. Hullatott valaki egy csepp könnyet is az utolsó szarvasért? Á, ugyan, senki nem figyelt rájuk. Vagy az utolsó delfin? Némám múlt ki - se egy sor, se egy internetre feltöltött videó. Az utolsó ló (a Földön élt utolsó ló!) híre is csak azért járta be a világot, mert olyan szépen zuhant le egy emeletes ház tetejéről. Tényleg, vajon hogy került oda…? Az embert nem érdeklik az ilyen apró csacskaságok. Ma lelkesedik, aztán holnap belelép egy kutyapiszokba és az összes bulldog, agár, és bernáthegyi vérét kívánja. Esetünkben húsát. A kutyákkal ugyanis nem a kihalás, de nem is az emberi éhség, hanem a kíváncsiság végzett. De tekintsünk most hőseinkre, és foglaljon állást, ki-ki maga. Egy galutó. A tolla sűrű, napolajszerű verítéktől és portól ragacsos. Úgy fekszik, mint aki mérgezett kenyérmorzsát szippantott fel, vagy mintha egy autó csapta volna el. Igaz, bizonyos értelemben egy autó csapta el. Vajon mit szólnál, ha a kalitkájából a nappalid szőnyegére hullajtaná a tollait? Hmm-hmm. Egy palacska. Nocsak, ki hinné, hogy az ótvaros bunda alatt szivacsos, javarészt üreges testecske rejtőzik. Így ez az állat bármikor fel tudja venni, mondjuk egy összegyűrt ásványvizes palack, vagy használt papírzsebkendő alakját. Még kérdés, hogy ezzel vajon a félelmét, behódolását vagy éppen agresszióját demonstrálja? Örülnél, ha TV nézés közben egy palacska vánszorogna fel melléd a kanapéra? Ehemm. Ó, nézd csak: egy telekány. Egyik őse, a patkány, egykor nagyon fürge és leleményes állat hírében állt. A telekány, köszönje sorvadt lábainak, viszont alig tud haladni (kúszásban éppen jó), leleményesnek sem mondható, hiszen deformált teste alkalmatlanná teszi, hogy szűk résekbe beférjen, vagy hogy a ragadozók elől összegubózva elrejtőzzön. Ha a lábtörlődről egy éhes telekány nézne rád ártatlan szemekkel, vajon dobnál neki ételmaradékot, vagy patkányméreggel jeleznéd, ki az úr a háznál? Szó, mi szó: ronda és rozzant kis élőlények. Nem úgy a termeszjegesmedvék! Sztárjai ők egy haldokló világnak. Nézd: koncentrikus körökbe rendeződve sorakoznak fel a három mederlakó körül. Mozgásuk gyors, kiszámított. Glukk magasra dobott szárnyakkal fekszik. Megszokta már e pózt. Néha délután lesz, mire az éjszakai dermesztő fagyokból ismét kienged és mozdulni tud. A rémült Szpung élettelen, mint egy esemesben elküldött szakító üzenet. Szemeiben a vérerek mintha szeszélyesen kanyargó folyók útjait mutatnák. Kupak recés körmeit vizslatja. Majd rájuk öklendezik.

16

De nem eszik ilyen forrón a kását! A galutóban egy ősi ösztön bontogatja a szárnyait. Fészkelődni kezd. Tollait próbálgatja. Megvannak még? Fel tudja borzolni őket? Á, igen, ismerjük már ezt az olcsó taktikát. Tettesd magad nagyobbnak, testesebbnek, és az ellenfeled majd megrémül. Na, igen – unalmas. De nem. Itt valami más történik. Glukk, egy régen lejegyzett törvény bizonyításaként, küzdeni kezd az életéért. Hiszen ő nem csak passzív áldozatszerepre, de támadásra is képes. Glukk felbőg, fenyegetően, tud ő például halálra gázolni! Vagy például rákkeltő kormot köhöghet. Igaz, kicsit lassú így az ellenfélnek szánt halál, de most a próbálkozást is értékelnünk kell. Ügyes! És nézd csak! Valaki másban már biztosas szimpátiát kelt a próba. Szpung! Végtére is félig patkány. Elterjeszt mondjuk egy jó kis kórt, és a termeszmedvék pikk-pakk kihalnak. Szpungot felbátorítja a galutó harci kedve, farkát maga felé emeli, fenyegetően kunkorítva. Kupak is feltüzeli magát. Körmei recések, jaj annak a bolyhos testnek, amelyikbe egy konzervdoboz fedél hegyes fogai belevájnak. Vagy amelyik nyaka köré csavarodik egy kábelfarok. Diódaszaggató tekintetek merednek egymásra. Az erőviszonyok immár tisztázottak. Különben is, mit tehet egy termeszjegesmedve? Nyalogatni kezdi a telekányt, amig az lassan feloldódik? Ugyan! Ha itt harc lesz, kemény csatára készülhetünk. De várjunk még, a java csak most következik. Egy ásítás-szerű hangos áááááá kíséretében az egyik termeszmedve száját hatalmasra tátja. A többi is így tesz, egymás után, minta szerint. A medveszájak nyílnak, nagyra, még nagyobbra, látni engedve a hegyes fogakat és az apróbb alkatrészek felmorzsolására kiválóan alkalmas torkot. És egyre csak nyílnak, tovább, mintha a nyelőcső és a gyomor ki akarna bomlani a napvilágra. Aztán hopp, az ajkak kecsesen hátrahajlanak, mint egy kifordult hússzínű esernyő: és már nem termeszmedvék, hanem felszínre ömlött gyomrok, eleven húslabdák, alkatrészre éhes gépfalók várakoznak a napon. Az átalakulás némán, egy pissz, vagy fogaskerék-kattanás nélkül zajlik. Félelmetes. A harmichárom rózsaszín száj vár még néhány végtelennek tetsző pillanatot, meg-megremeg, mint a szárítókötélen lengő nedves bugyi, majd üveghangú sikoltás szakad fel belőlük. Fél Mint egy dráma elején, szereplőinket felsoroltuk, röviden bemutattuk. Tudjuk kit mi hajt, ismerjük hőseink gyengeségeit, hajlamait. Egy valaki maradt csak ki. Egy fontos, ha nem a legfontosabb karakter. Az egykor főhős, ma bukott mellékszereplő. Igen – az embatok! E korcs és igénytelen faj, amely a neandervölgyi ember majd a homo sapiens kihalása után lépett a föld mérgekkel átitatott színére. Mit mondhatnék róluk? Tulajdonképpen nem is egy fajról beszélünk, hiszen szimbiózisban él a szénszalamandrával. A gyík az embatok orr üregében él, és a levegőből szűri ki a széndioxidot és más szennyező anyagokat. Az embat tiszta, belélegezhető levegőt köszönhet a szalamandrának, míg az a belső váladékokat fogyasztja. A szalamandra a felső üregekben lakik, de hogy a gazdatestet tökéletesen megtisztítsa, olykor a torokban is elidőzik. Az embatok hangszálai ezért el is csökevényesedtek. Az embatok nem beszélnek. Rövid vakkantás-szerű hangokkal, röhögő makogással, öblös nyerítéssekkel kommunikálnak. Vagyis dehogy: az embat egy ritka faj, amelyik tökéletesen érzéketlen fajtársára. Ha visítva felbőg, azt nem azért teszi, hogy mondjon, vagy kérdezzen, vagy kérjen valamit, pusztán a hang öröméért teszi. Igen, még egy zenész fajta. Kész csoda, hogy eddig nem döglött ki mind. Van bennünk egyébként valami hihetetlenül praktikus hajlam: építenek, dekorálnak, bővítenek, mesterei ők a haszontalan konstrukciók összeeszkábálásának. Egyre sekélyesebbé váló értelmi képességeikkel párhuzamosan egyre kifinomultabb testi trükköket is

17

elsajátítottak. Fára mászni például, amely foglalatosság nem kevés ügyességet kívánna, elfelejtettek, de hihetetlen leleményességgel tudnak kitörni vagy kicsavarni bármilyen korú és vastagságú fát. Ha tárgyilagos akarnék lenni, akkor azt mondanám: ez nem nehéz, hiszen élő fa alig van már a földön, a száradt, odvas maradékokkal meg könnyű elbánni. Vagy. Az embatok brilliáns kapaszkodók. Azon az égövön, ahol nagyobb számban élnek (tudunk egy harminc fős populációról is), heves szélviharok tombolnak. Az embatok bármiben megkapaszkodnak: földből kikandikáló gumicsőben, kerítésmaradványban, itt ott még álló, termeszmedvék által le nem rágott útjelzőtáblákban, sőt, akár még egymás hajában is. A viharok napokon át elhúzódnak, az embatok így hát napokon át kapaszkodnak és lengedeznek, mint a zászló. Az embatok, hogy erről is szóljak, zömmel balefántokra vadásznak: ez a legfőbb élelmük egyben legpraktikusabb lakóhelyük. Amikor a tengerek már olyan szennyezettek voltak, hogy a bálnák nem tudták elviselni a vízi létet, hirtelen eszükbe jutott, hogy ők tulajdonképpen emlősök, és újra kimásztak a szárazföldre. A bálnák korának sikertörténetét jelentették, hiszen nem hogy nem haltak ki, hanem egyfajta szimbiózisra léptek egy másik, akkoriban már alig néhány egyedet számláló fajjal, az elefánttal. A Földön rekord gyorsasággal elterjedő balefántok egyik titka a higannyal átitatott üvegszerű bőr: ez az állat valóban elpusztíthatatlannak tűnt. Az embatok azonban náluk is leleményesebbnek bizonyultak így mára ismét csak alig néhány megmaradt példány kószál a kontinensen. Ezek is zömmel visszaszoktak a vízbe. Az egy-egy nagy ritkán elejtett, vagyis (csapatmunka nem lévén) lemészárolt balefánt nőstény bőre hamar megszárad a napon így ideális és a megmaradt kevés ragadozó támadásainak is kiválóan ellenálló lakhelyet biztosít. Akár több, három sőt nem ritkán négy (!) egyedet számláló embatcsaládnak vagy embatgenerációnak is. A bálna immár nem egy állat, hanem egy üvegbuborékszerű síremléke az egykor a Földön élt legnemesebb élőlénynek. A nyers húst egyébként, amit az embatok elfogyasztanak, zamatos földdel kenik be. A tüzet nem használják, nem azért mert fogalmuk sincs, hol található kén, foszfor, vagy kovakő (elektromosság régóta nincs), hanem mert elfelejtették a tűz mire is jó. Embatok! Hiszed vagy sem, már itt is vannak! Itt, a mi kis porral borított medrünkben. Az egykori híd omladozó pillérje mögött ácsorognak. Egy nagyobb család. Elő a mobilokkal, kattogjanak a fényképezőgépek, táncoljanak az exponáló gombon a kettőspontok és zárójelek nyomogatásán edződött ducskó ujjak! Mert ilyen haj-, toll-, és szőrmeresztő dolgot nem mindennap látni a Duna-mederben. Igen, kétségtelen, ezek: ők! Errefelé rég nem látott, felnőtt példányok, néhány satnya gyerekkel. Olyan rusnyák és természetellenesek, hogy le sem írom őket. Meg sem érdemlik. Fejhangon kurrogva hunyorognak körül. Véreres szemüket az éhség forgatja ide meg oda. Van, aki a kezében tartott színes botot lóbálja. Többen a jegesmedvék és a három mederlakó felé böknek. Mások sokatmondóan felröhögnek. Aki konyít is valamicskét az embatok szokásához az felismerheti: pillanatokon belül támadni készülnek. De várjunk csak. Odasüss! El sem hiszed a harcmezőn mi van készülőben. Apró termetű termeszjegesmedvéink (miért nem hívjuk őket terjeméknek, na mindegy) időközben visszahúzták gyomrukat. Nyelvük végét, ahol nincsenek mindent feloldó savat termelő mirigyek, már barátkozóan nyújtogatják hőseink felé. És az egyik termesz, talán a vezérmedve, vékony, hosszú nyelvével máris a telekányt tapogatja. A 33 bolyh szőrszálai közül a béke szikrái pattognak szerteszét. Fülük, mely nem csak radar, de antenna is egyben, már a nyugalom, a remény, a szeretet műsorát szórja az éterbe. És ahogy a terjeme még egyet lép apró tappancsával a félig patkány, félig telefon lény felé, a boldogság mindent elmosó folyamának habjai fröccsennek szerte a kiszáradt meder falán. Három hősünk kicsi testét soha nem tapasztalt melegség önti el. A felismerés: nem ebédek ők, ugyan, dehogy is, a

18

jegesmedvék menüjében. Ellenkezőleg: örömmel üdvözölt lények, melyek felé a medvék most baráti jobbot, vagyis nyelvet nyújtanak. De a szeretet eme kései karneválja kérészéletű: a híd lábánál zizegő, kéjesen acsarkodó embathorda máris támadó galoppba kezd. A 23. És most mi lesz? Valóban tudni akarjátok, hogy mi lesz ezután? Azt mondom, ezt most ne firtassuk tovább. Mert nem az a kérdés, barátaim, hogy megeszik-e majd végül mégis csak a medvék a patkányokat. Vagy a felbátorodott macskák bevájják-e fogaikat a fehér bunda alá? Vagy egyáltalán: mit tömnek majd magukba a mohó szájak, ha már föld se lesz, ami teremjen? Se nem az, hogy egymásnak esik-e, akinek bot van a kezében? Nem. Az egyetlen kérdés itt most az emberek, hogy: miért? Nem, ez nem az a miért, amit a még csak ezután születő gyerek tesz majd fel, miután visszanéz ránk: rád, rám, az iskolákban termelt engedelmeskedő és fogyasztógépekre; a reklámokra, filmekre, a játéknak nevezett virtuális vérfürdőkre; a szent könyvekre, a boldogabb élet megvehető, letölthető, elolvasható, megosztható, ajánlható, megvitatható tanításaira; a csillagképeket felismerő okostelefonokra; a tengerpart valamennyi homokszeménél ezerszer több leírt betűre és szóra; a szétszedett, összefoltozott, megerőszakolt génekre – nem, ez nem az a miért. És nem is az, amely azt firtatja, hogyan lehet, hogy 0-ból és egyesekből temérdek új nyelvet és világot építünk fel, de ezt az egyet képtelenek vagyunk megmenteni a pusztulástól? Ez a miért olyan egyszerű, hogy ha leírnám, azzal csak elvenném tőled a földöntúli örömöt, amit a magadtól megfogalmazott kérdés és a rácsodálkozás adna neked. De jó, megértem, hogy Te is félig embat vagy már. Lassú felfogású. A csilliárd bitnyi információtól vak vagy, mint egy termeszmedve, béna, mint egy galutó, és ostoba, mint egy üres fejű próbababa. Rendben, ne keressünk avítt okokat, elhibázott döntéseket, aminek hála most itt tartunk. Ne kérjük számon a bizalom pajzsára emelt vezetőket, a jogászokat, újságírókat, tanárokat, mérnököket, filozófusokat és kereskedőket, akik butaságunknak hála ezt a világot építették nekünk. Felejtsük el, hogy a dolgok mögé tekintünk! Ám, legyen. Elégedjünk hát meg egy sokkal egyszerűbb kérdéssel: miért jelent meg pont itt, ez alatt a furcsa nap alatt ennyi istentelen teremtmény? Mi dolguk van itt, a kiszáradt mederben? A választ egy újabb zaj, egy távoli morajlás adja meg. Olyan mély, mint az óceánok legalja, messziről jövő, mint egy üzenet a génekben, a sejtek közötti nyúlós állományban, és sokkal hangosabb, mint néma folyómederben egy telekány füttye, egy halom próbababa zajos összeomlása, vagy egy sereg embat harcias üvöltése. Mégis friss és az gyengülő élet egy új reményével kecsegtető. Morajlásában mintha sok milliárd szomjas száj örömteli kiáltása vegyülne össze. Igen, valahol feléledt a halottnak hitt, sok-sok száraz nap óta nem látott, egykor annyira tisztelt, aztán annyira megalázott folyó. Hogyan született újjá? Találgatni sem tudok. A víz régen érzett friss illata, a kavargó habok előszele, csakis az csalhatott most ide ennyi kreatúrát. Messze, a híd fölött feléled egy kíváncsi ér, hogy villámgyorsan már patak, folyó, sőt tajtékzó folyam dagadjon belőle. És a sebesen érkező ár felkapja a szűkölő embatokat, és minden teremtményt, ami az embatnak köszönheti korcs létét: a fémevő medvét, a girhes telekányt, a torz palacskát, a dögletes varancsokat, az ember torz mását: a félig szétmállott

19

babákat, és igen, még a szerencsétlen galutót is. Az éltető víz elveszi őket messze, túl az újjászülető tengereken, túl az újra kéklő óceánokon, és lerakja őket egy távoli szigeten, ahol kedvére zenélhet, kaffoghat, táncolhat és vihoghat mind. És a folyó mentén újra susognak majd a méregzöld füvek, újra lesznek piros bogyós bokrok, és fák, amik árnyékában majd őzek és fácánok pihennek, és egymás kezéből eszik tigris, ember, nyúl és szarvas. Ámen, fiam, ámen.

20

Pince XIII. Pince Pápát, ki e néven az első, az egyházi rendőrség minden hűhó nélkül villámgyorsan tartóztatta le. Alig jelent meg az írása, máris az Egyháznak abba a pincéjébe zárták ahová 33 lépcsőfok vezetett, 33 egymásba nyíló szoba végén, 33 ajtón 33 lakattal lezárva – mindegyiken egy-egy-egy. A Pápa, mert hiszen ki is parancsolhatna egy ekkora méltóság fogvatartóinak, talán ott vesz éhen és szomjan a legutolsó szobában, ha nincs minden Pápa fölött egy Főpápa (ez esetben 3 Főpápa is), akik titokban összeültek, alaposan megvitatták a kényes kérdést és arra jutottak: a Pápát el kell engedni. Még össze is kacagtak: ugyan! Semmiség. Az alábbiakban az írás néhány részlete olvasható, amely miatt Pincét, ha csak 3 éjszakára is, de a pince mélyére vetették: „… hit tekintetében semmi jót nem tudok elmondani a ma emberéről. Ugyanolyan babonás, mint az általa lenézett középkor nemzedékei. Bár istenei hatalmasak, de a hit, amivel rajtuk függ gyermeki, ostoba, és kártékony. Éppen ezért vagyunk mi, a XXI. század gyermekei magunk is végtelenül buták és félelmetesek. A ma emberének egyik főistene, a teremtő, a folyton adó, a láthatatlan Konnektoristen, aki a szent manna, az áram által fejti ki kegyét. Az áram működésbe hoz, elindít, felmelegít, vagy éppen lehűt, de ami a legfontosabb: életet lehel a holt dolgokba. Az emberek otthonaikban alig tenyérnyi, néhány apró lyukkal rejtélyessé tett oltárokon keresztül áldoznak a Nagy Istennek. Az ajtó fölé felrakott szigorú kereszt szerepét egyre inkább átveszik a falak tövében, szinte titkosan, rejtve elhelyezett oltárok, amiből egy-egy lakásban akár több tucatnyi is lehet. Az emberek az ördögi villásdugót eszközül használva, egyfajta behatolási rítussal lépnek kapcsolatba urukkal, és az apró oltártól meg is kapják a vágyott áramot. Konnektoristennek csekkekkel lehet áldozni. A naiv hit alapja, hogy elég a pénzáldozatot szimbolizáló csekket a testünk közelében, zsebben, valamilyen szekrényben, tartóban elhelyezni, és Konnektoristen máris küldi az áramot. Konnektoristen nem a gazdagok istene. A szent áramból egy egységnyi, már egy nevetséges pénzért elérhető, éppen ezért az emberek balgán azt hiszik, hogy bármennyi áramot elvehetnek Konnektoristentől (aki ezt boldogan adja), és azt bármire felhasználhatják, még akár értelmetlen dolgokra is vesztegethetik. A hívők legnagyobb öröme az áram gerjesztette hullámokban lubickolni. Ez élteti őket. Csak ettől boldogok. Ettől tudnak megfeledkezni vércseppekkel telepöttyözött félelmeikről. Ettől érzik magukat valakinek. Soha még istennek nem volt annyi hívője, mint amennyi Konnektoristennek van: gyakorlatilag szinte minden ma élő ember, és nem csak a felnőttek – Konnektoristen legbuzgóbb hívei a gyerekek. Ez a vallás világvallás, Japántól Brazíliáig, a városoktól a szegényebb falvakig mindenütt megtalálhatók hitközösségei. Bazilikái az erőművek, út széli feszületei: a Földet behálózó távvezetékek. Konnektoristen igazi viharisten, de még az ószövetség viharistenénél is pusztítóbb tud lenni. Ezt az arcát azonban tabu övezi. A hívők nem beszélnek róla. Ha szóba kerül a füst, az atom vagy a megbolondult időjárás, a szélviharok, akkor az ájtatos hívő betapasztja fülét az áramtól életre kelt zenével, vakká teszi szemét az áramtól feléledt látványkreáló gépekkel, és betömi száját az árammal melegített temérdek étellel. Jó hívő nem beszél az ilyesmiről. Jó hívő gyermekien bízik az öröklétben: Konnektoristen mindig, azonos bőséggel fogja ontani a szent áramot és ha átka lecsap, soha nem ő, a buzgó hívő lesz az áldozat. Konnektoristen papjai közben az emberiség eddigi legostobább élőáldozatát mutatják be: fákat égetnek, hirtelenjében kivágott, vagy millió évek alatt feketévé rottyant fenyőket,

21

tölgyeket, egész erdőket. És ebben a tűzben mutatkozik meg az isten igazi természete. Szennyezőanyagok, Rákkeltők, Széndioxid – ezek nem démonok, hanem az istenség egy-egy arca. Ha a fa áldozat nem lehetséges, a papok áldozati máglyáikon a világ leggyilkosabb elemeit izzítják fel. A papok munkája a legszigorúbb tabu. A főpapok vagyona úgyszintén.” XIII. Pince Pápa zokszó nélkül viselte, hogy börtönbe zárták. Mindössze papírt kért és tollat. Amikor a 11 év körüli ministránsfiú WC-papírt, tusfürdőt illetve marhasültet vitt be a csak ritka alkalmakkor használt titkos szobába, a pápa a tusfürdőre meredt majd a gyerekhez fordult: - Tudod mi ez? – horkant fel a három napos koplalástól idegesen. A fiú nem tudta mi a jó válasz. Elpirult. - Szeretsz fára mászni? - kérdezte hirtelen a pápa. - Igen – hebegte a megszólított. - Hol? A fiú tétovázott, majd így felelt: - Van egy diófánk, a kert végén. Építettem rá várat! - Aha. Várat. És wifi van abban a várban? A fiú nem mondta ki a perszét, helyette olyan arccal nézett a pápára, mintha az egy másik korból érkezett volna. Ami némileg igaz is volt. - Persze – mondta ki a perszét a fiú helyett Pince. - Udvar internet nélkül….? Hol élek én. Pince igazában még egy másik korban élt. Bár Ő maga, modern gondolkodású, nem így gondolta. A kezdetben félszeg, legalábbis félszeg vonásokat mutató ministránsfiú megnyílt: - Nincs létra. Hogy más ne tudjon felmászni, csak mi. (- Mi? - Igen, a többiek az utcából.) Van raktárunk, csokikkal. És 2 (kettő!) laptopunk. Amit anyuék már nem használnak – magyarázta a fiú Pince kérdőjellé mélyülő ráncainak válaszolva. - Konnektor? - Lítium akkumlátor! – ragyogott fel a fiú, mint a lítium, erős lángban. - Mit szólnál – kezdete Pince lassan tagolva minden szót – ha elmennék hozzátok, és én…. azt a fát…. egy láncfűrésszel …. kivágnám! A fiú tudta, hogy a magas rangú egyházi méltóságok valamilyen nem emberi nyelven beszélnek. Egy szót sem értett. - Kivágnám. Széthasogatnám – magyarázta Pince, a hatást lesve. Várastul, ágastul. Kész, nincs búvóhely. - Ne merje! – torzult el az egyház által jó útra térített várépítő arca a haragtól. - De, de – pimaszkodott Pince. - Miért tenne ilyet? (A gyerek magabiztossága átadta helyét a kétségbeesésnek. Végül is Pince egy Pápa. Bármit megtehet.) - Szoktál fürdeni? – kérdezte ártatlan képpel, újra témát váltva a pápa. - Mit képzel? Persze, hogy szoktam. - Miért? - Hogyhogy: miért? - Koszos vagy? Mocskos? Büdös? - Nem! Reggel fürdeni „kell”..! - Hogyan fürdesz? – folytatta a vallatást az egyházi méltóság egy gondolatnyi pihenőt sem hagyva a fiúnak. - Megnyitom a csapot…. tusfürdő… - Tusfürdő?? Mocskosan kelsz ki az ágyból? Büdös vagy? A megfelelően adagolt pedagógiai módszerek megtették a hatásukat. A fiú megtörni látszott.

22

- A tusfürdő kell. A baktériumok… (mekegte)… a frissesség. Mit tudom én! Tusfürdő kell! Nem látja? Tele van a bolt tusfürdővel. Minden polc tele van. Ha nem lenne ennyire fontos, nem lehetne ennyit kapni. De mi köze a váramnak a tusfürdőhöz? Mégsem olyan ostoba, mint gondoltam, gondolta Pince Pápa. Teátrális gesztussal egy nagy levegőt vett. Miközben megtöltötte tüdejét a pápák lakosztályát is felülmúló eleganciájú cella kissé dohos és pápaszagú levegőjével a kivágott erdőkre gondolt. Borneó szigetére, ahol az őserdőt kiirtják, hogy olajpálmákat ültessenek helyette. Olajat nedvedző pálmafák (élő tusfürdő és margarin és mosószergyárak ezek, nem fák) meneteltek szigorú sorban Pince fejében, mint fogolytáborokban a csontsovány rabok. Látni vélte az Amazonas kivágott őserdeit is, a fákat, fák között állatokat, akiket azért irtanak ki, hogy legyen mivel etetni egy másik kontinens szarvasmarháit. - Azért, nos … - kezdte. De ezt a nost most olyan erőtlennek és hamisan csengőnek érezte, hogy inkább legyintett (szó szerint: legyintett egyet), és csak ennyit mondott: majd leírom. Egy tankönyvre gondolt. Vagy egy mesére. Érdekes módon a körlevél nem jutott eszébe. Egy kézlegyintéssel, mert belejött a legyintésekbe, elküldte az idegesen toporgó fiút, de a WC papírt és a tusfürdőt (illetve az érzést, hogy fák tömege adta életét az Ő, XIII. Pince Pápa tiszta bőréért és fenekéért) megtartotta. A marhasültet is megette. És hogy ne hallja a vágóhidakon összezsúfolódott, saját mocskukban taposó, rettegő szarvasmarhák üvöltését visszacsendülni a fülében, egyre hangosabban csámcsogott. Nem tudta, hogy kicsivel később éppen a ministránsfiú egyik jó barátja, egy utcabeli srác a diófa-várból olvassa a Pápa börtönnel jutalmazott írását. Sorról sorra haladt. Megrágva, kivesézve minden gondolatot: Ha Konnektoristen a világrend férfi megfelelője, a tűz, akkor a másik arcát Lefolyóistennő, a pusztító, az eltüntető, a Mélybe Rántó képviseli. Lefolyóistennő a valaha élt legbetegebb hitvilágot vonzotta magához. Tudatlan hívei mérgeket, gyógy-és vegyszereket, mocskossá tett ivóvizet, sűrű olajokat, vizeletet, ürüléket öntenek bele, talán így védekezve az ezek szimbolizálta lassú és förtelmes haláltól. A primitív hit alapja: amit kiöntenek, azaz Lefolyóistennőnek adnak, az eltűnik, megszűnik létezni, vagy mérgezni. Felszívódik. Hogy hová tűnik – azt titok övezi. Talán a Semmibe. Lefolyóistennőnek is vannak házi oltárai, igaz egy lakásban jóval kevesebb, viszont az emberek annál díszesebbre építik, főleg a fürdőszobákban. Lefolyóistennőt egyes kultúrákban Csatornaistennőként tisztelik. Ezekben a kultuszokban nyíltan viseli a halálisten jegyeit: óriási marha és sertéstelepeken áldoznak neki. A tengernyi friss vizet állati ürülékkel és vérrel festik pocsolyaszínűre és így küldik a csatornába. Igazi halálkultusz. A felfalásra szánt legyengült és beteg áldozati állatok, hogy a kultusz teljes legyen, mérges metánt böfögnek a levegőbe. Látható: az ember a valaha élt legostobább állat. Isteneinek hódolva saját magzatait és gyermekeit áldozza fel. Ha van még egy csöpp józan esze, a mai ember nem hiheti, hogy Konnektoristen vagy Lefolyóistennő gyönyörködik az egyre korcsabb lényekben, amivé az embert nyomorítja. Lefolyóistennő már ikertestvérét, az egykor bőkezűen adakozó, termékeny Csapistennőt is letaszította trónjáról. Egyes vidékeken Csapistennő lassan végleg elpusztul. Nem ad több vizet. Vagy ha ad, az ugyanolyan mérgezett, mint ami a lefolyóba kerül. És közben az embernek egyre kevésbé fontos, mit iszik (vagy mit eszik) meg, már akinek egyáltalán van mit innia. Minek is, ha bután és gonoszan hisz abban, hogy Konnektoristen bőkezűen és folyton ad, Lefolyóistennő bármit eltüntet, Olajisten bárhová elvisz, Gén és Permetisten mindent kijavít és termővé fordít, Ételisten bármikor megvigasztal, és az Üzletkatedrális is bármikor nyitva áll…”

23

A teljes írást XIII. Pince Pápa, e néven az első, a saját blogján tette közzé. Nem tudni a (mindig éber) egyházi rendőrségen kívül hányan olvasták – Pince úgy hitte senki más. Kommentet is csak egyet kapott. A Pápa nem tudta, csupán sejtette, kitől érkezhetett. Erre egyébként (a rendesen minden titkot kinyomozó) egyházi rendőrségnek sem sikerült rájönnie. Pedig, ahogy azt máskor is szokták, minden létező eszközt bevetettek. A kipirult arcú Pince még abban sem lehetett biztos, hogy a megjegyzés a leírtakra, vagy a leírtak stílusára vonatkozik. Esetleg rá, a sorok írójára. A komment ugyanis mindössze egy ige volt: dislike.

24

Liza „Én bizakodó vagyok, mert biztosan érzem, hogy valami rendkívüli fog történni az önök életében – azokéban, akik három-négy évtizeddel fiatalabbak nálam. Kultúránk emberei rájönnek, hogyan éljenek fenntarthatóan ezen a bolygón – vagy nem jönnek rá. Mindkét eset rendkívüli lesz. Ha rájönnek, hogyan éljenek fenntarthatóan e bolygón, akkor az emberiség képes lesz meglátni valami olyasmit, amit most még nem lát: a korlátlanul kiteljesedő jövőt. Ha nem jönnek rá, akkor attól tartok, az emberi faj helyet foglal majd a miattunk nap mint nap kipusztuló fajok közt – a naponta kipusztított 200 faj közt.” /Daniel Quinn/

a. Azon a bizonyos kétezertizenvalahanyas (vagy huszonvalahanyas?) délelőttön két palack tartalma is a felszínre bugyogott. Az egyik palack kicsi volt, méregzöld színű és az apró parafadugó kihúzása után csupa keserű gondolat illant elő belőle, mint például: „úgy sem fog sikerülni”, „nincs értelme az egésznek”, vagy „nem tehetek semmit”, illetve „a legrosszabb fog elkövetkezni”. Erről a rejtélyes palackról később még esik szó ebben a történetben. A másik inkább flakon volt, nagyobbacska műanyag, színes, harsány címkével felragasztva. A flakon hátoldalán egy másik címke is díszelgett, egy kisebb. Ennek a sarkában pedig egy kicsi narancssárga négyzet terpeszkedett, közepében vastag fekete X-szel. Az apró, de annál érdeklődőbb tekintetű hat éves forma kisgyerek aztán addig-addig faggatta a flakon tartalmát éppen a lefolyóba öntő anyukáját, míg az utánanézett az interneten, mit is jelent a szimbólum. Merthogy neki sem volt fogalma róla. Abban a tudatban, hogy gyermeke egy szót sem fog érteni belőle, mint ahogyan első ránézésre ő sem értett belőle egy szót sem, hangosan felolvasta amit talált. Narancssárga alapon fekete X. Jelentése: „ÁRTALMAS. Anyagok és készítmények, amelyek belélegzésük, lenyelésük vagy a bőrön át történő felszívódásuk esetén korlátozott egészségkárosodást okozhatnak.” A gyermek elismételtette a mondatot. Aztán még egyszer és még egyszer, hogy jól megértse, lassan tagoltatva. Ezután anyja kezére, az asztal sarkára tett flakonra, majd a lefolyóra meredt. Váratlanul olyan harsány kacagásban tört ki, hogy az anya ijedten hőkölt hátra, leverve a meglehetősen ártalmas anyaggal teli tisztítószeres flakont. b. És itt és ezzel kezdődött el minden. Az anyuka gurgulázva nevető fiára meredt. Aztán ráébredve mit is csinál, azaz mi is volt a kezében, először keservesen sírni, majd később fiát magához ölelve nevetni kezdett. Talán még azt is gügyögte: bocsáss meg, bocsáss meg kicsim! Kettejük tiszta, őszinte nevetése olyan illékonynak és finomnak bizonyult, hogy az ablak résein kiszűrődött az utcára. Mint valami színtelen, szagtalan gáz, felszívódott az orrokon át és egyre több és több embert késztetett kacagásra. És már vihogott az utca, villanypóznástul, göcögtek az utcán hagyott autók, nyerített a kerület, a város, sőt, hangosan hahotázott az ország, a kontinens. De nem csak az emberek zendítettek rá. Kuncogni kezdtek a fák, a folyók, a felhők, hihihi és hahaha - remegtek a hegyek, az óceánok, rázkódott a Hold, a Nap, a napfoltok, röhögtek a csillagok, a galaxisok. Az egész ismert (és ismeretlen) univerzumot átjárta a felszabadult nevetés felvillanyozó remegése, minden szeglete vibrált és vidáman lüktetett. c.

25

És ekkor, egyszerre…. hoppp, a nevetéstől az egész világ felébredt! A Világ, mint valami kiskölyök, álmosan nyújtózott egyet, hogy recsegtek-ropogtak bele a csillagok, majd hogy megbizonyosodjon, valóban ébren van-e, meg-megrázta magát. Mintha sűrű szappanbuborék pukkant volna szét, mintha egy szemet borító hályog szívódott volna fel, egyszerre fényesebb és tisztább lett minden. A Földön különös átalakulások kezdődtek el. Az első és talán legfontosabb az volt, hogy a bolygón minden egyes gép leállt. Némaság (az éppen árnyékos féltekén sötétség) borult a városokra. Nem működtek a villanykapcsolók, a mosógépek, a hűtőszekrények, örökre elnémultak az amúgy okos telefonok. Egy szempillantás alatt megszűntek a bankok, leálltak a gyárak, a bányák, az alumínium, műanyag, papír és cementgyárak. A rádiók nem közvetítettek többé adást, és nem jelent meg több újság. Az emberről nagyon sok ideig nem készült képmás – vagy hangfelvétel. Nem csak, hogy a zöld online-gömböcskék tűntek el a csevegő-programokból, de nem voltak már működő honlapok sem, de minek is, hiszen áram sem volt, így a laptopokat legfeljebb csak szuveníreknek lehetett használni a működésképtelen televíziók tetejére rakva. Néhány szerencsés még tudta néhányszor használni a feltöltött villanyborotváját, és olyanok is voltak, akik a még évek múltával is őrizgették az mp3 lejátszójukat, szigorúan csak egy-egy kedvenc dalt meghallgatva - minden második hónapban. De nem mozdultak többé az autók, és már nem záródtak az ajtók a metrón sem. Mozgásba lendültek ellenben olyanok, akik eddig némán várakoztak. A földeken például felébredtek az eleddig peckesen ácsorgó magasfeszültségű oszlopok, és távvezetékeiket leszakítva a városok felé kezdtek trappolni, a vezetékdarabkákat úgy suhogtatva, mintha csak korbácsok lennének. Őket hívták később a Pásztoroknak. Otthagyva a tengerek talapzatát, a szárazföldre cammogtak a hatalmas olajfúrótornyok, és égig érő lábaikon, mint néma óriások flangáltak az emberek között, hol ide, hol oda lesve. Ők lettek a fenséges Őrzők. Hangos zörgéstől kísérve rázkódni kezdtek a rakéták, a reaktorok, az atomhulladékokat szállító vonatok és bömbölő tartalmuk, a sok-sok urán és plutónium, mint megannyi szikra, az ég felé szökött. Hosszú csóvájuk műanyagokból és vegyszerekből állt. Ez volt az emberi történelem legszebb és leglátványosabb „csillagemelkedése”. A Föld a Holdról szemlélve úgy nézett ki, mint egy tűzijátéklabdacs. És a nevetés után még egyre csak remegett minden. Csattanva felszakadtak a karámok és ketrecek zárai és a szabadba tódultak a mozgásképtelenre hizlalt disznók, a biliárd vaksi, lepörkölt csőrű tyúk, a megszámlálhatatlanul sok legyengült, beteg szarvasmarha. Nagyokat bődültek és röffentek, sokuk nem is bírta elviselni a határtalan szabadságot. Megnyíltak a hermetikusan záródó ajtók is és a laborokból kiszabadultak a leborotvált koponyájú csimpánzok, a sintértelepekről a girhes, sebesre vert kutyák. Az állatok eddig is beszéltek az emberekhez, de a hallgatóság immár meg is értett minden szót. Az állatok csak beszéltek és beszéltek, nem vádlón, dehogyis, és az emberek nevetésébe mélyről felfakadt zokogás is vegyült. A vibrálástól porladozni kezdtek az ormótlan házak falai és egyszerre kiszabadultak a vakolatba zárt szobrok, a sok-sok angyal, az erkélyeket tartó szikár alakok, de a kőtalapzatokon pihenő oroszlánok is megmozdultak. A szobrok, akik évek, évtizedek óta figyelték már az embereket, megnyitották szájaikat. Aztán amikor már nem volt rájuk többé szükség, nem volt több mondani, vagy tanácsolni való, szertelen örömmel szerteszét csatangoltak a világban. Később, amikor a földeket művelték, gyakorta előkerült egy-egy szántás barázdáiban álomba szenderült kőoroszlán.

26

d. És az emberek, velük vajon mi lett? A vibrálástól, ami az eget-földet felforgató nevetést követte (vagy talán a leálló gépek nyomán beköszöntő kongó csöndtől) az emberekkel kisebb csoda esett meg: nem gondoltak semmire. Igen, a Föld összes lakója, megfeledkezve magáról, nem gondolt semmire, csak átélte ezt a feledhetetlen pillanatot. És a gondolatok, amik eddig hazudtak, fájdalmat okozta, ítéltek és pusztítottak egyszerre elenyésztek. Az emberek felébredtek. Körülnéztek a világban és elcsodálkoztak: jé, itt lakunk? És a mit láttak, attól újra nevethetnékjük támadt. Legelőször a gyermekek eszméltek fel (a legkisebbek, akik még nem aludtak el teljesen) és hol a mérgekre néztek, melyekkel naponta etették őket, hol szüleikre. De a harag, mielőtt még kirobbant volna enyészett el, hiszen felébredve azt is látták, szüleik arca ugyanazoktól a mérgektől puffadt. Közösen szétszedték szét hát kalodáikat: az iskolapadokat, és a fából mászókákat és kicsi szekereket építettek. A gyerekek, mint bábszínházban a farkasra, rákiabáltak a karamellákra, a cukros üdítőkre, az ízesített fogkrémekre, az értelmetlen szabályokkal teleírt papírlapokat meg széttépték, a papírfecnikből meg almokat formáztak. Felébredtek a nők is, és mint bennszülöttek az értéktelen gyöngyöket, úgy szórták szét dühösen a tiritarka pop-drinkes üvegeket (a Föld szinte becsípett a sok szétlocsolt vodkától és rumtól), az émelyítő csokoládékat, a buta magazinokat, a magazinokba csomagolt gyöngyöket. A sminkkészleteket is utánuk hajították. A gyerekszobák falaira apró kezek pingáltak ekkoriban verebeket és paradicsommadarakat a maradék körömlakkokból, csillámokból és szemfényekből. Az anyák ébredése volt a leghangosabb. Zokogtak és toporzékoltak. Anyatigrisek marcangoltak szét ekkortájt hamis mosolyú kereskedőket. Persze csak a szemeikkel. Felébredtek és járni kezdtek a betegek, kitépték infúziós csöveiket és a tenyerükben tartott pirulákkal dobálták meg orvosaikat. Lélegezni kezdtek, mélyen, egészségesen. Többet állatot nem öltek a húsáért a Földön. Felébredtek a vihogó szobrászok, festők és rímfaragók és mint a pókfonalat szaggatták el kötelékeiket, a szabályokat, a pózokat, önző énük beléjük nevelt öntetszelgését, melyek marionettbábuként rángatták őket az élet olcsó bolhacirkuszában. Felébredtek a papok is. Aki várta már ezt a pillanatot, csak nevetett korábbi önmagán, akik meg nem, azok csalódottan tárták szét a kezüket: most mihez kezdek? Legutoljára a férfiak elébredtek fel. Rettegve nyüszítettek. Az egész világ, mint tetteik élő (néhol holt) bizonyítéka az olcsó filmek rettenetes szörnyeiként vette körül őket. A férfiak évezredek alatt olyan nehéz fejet növeltek, hogy kis híján szétlapította a szívüket. A sok-sok káros gondolat, ami eddig úgy rombolta a világot, mint ahogy a jég aprózza a sziklát, elillant, mint a rothadó levelek kellemetlen bűze a gyümölcsfák virágzásakor. És még azt mondtuk, hogy magányos szigetek vagyunk, csóválták a fejüket az emberek, foszló bőrzsákba zsuppolt lélek? Az emberi szívek között feszülő hidak egyszerre járhatóvá váltak. Véget ért a marketingesek, tévébemondók és számítástechnikusok sötét középkora és eljött a kertészek aranykora. Ha az emberek valamit nem tudtak, a magányos szobáik sötétjéből előtotyogó hunyorgó öregeket faggatták és azok bölcs mosollyal válaszoltak. Megtörtént, amire emberemlékezet óta nem volt példa: a Föld az emberek boldogságában úszott a világűrben. Hazudnék, ha nem beszélnék erről is: nem mindenki volt egyformán boldog. Az el-elnyúló nevetést nem bírta mindenki elviselni. A gyenge szívűek hamar feladták, de a legtöbbjük úgy szunnyadt át egy másik létbe, hogy közben ideges vonásaik mosolyba rendeződtek. Sokan

27

aludtak el így: rabok, a börtönökben, politikusok, kereskedők, cégvezetők, sok korábban megbecsült tévébemondó, író és orvos. A bankároknak nyoma veszett. Így az emberek nagyon hamar el is felejtették, mint jelent az, hogy pénz. Sokan voltak olyanok is, akik nem tudták felfogni, nem tudták elviselni, hogy a csapból nem ömlik csak úgy a meleg víz. Nem, nem, motyogták, én nem tudok olyan világban élni, ahol nincsenek autók és nem nézhetem meg az interneten a kedvenc sorozatom előző epizódját. Hogy is lehetne TV vagy szupermarket, vagy hideg kóla nélkül élni, könnyeztek mások. Az emberek így jócskán megfogyatkoztak. Gyerekek sem születtek egy jó ideig. De voltak mások is, akiknek maradt oka jócskán a szomorkodásra. Akik búcsú nélkül szakadtak el a szeretteiktől. Volt, aki éppen úton volt, vagy idegen városban tanult, vagy éppen valahol messze pihent ki egy fárasztó megbízást. Igaz, a megfiatalodott világot velejéig átjárta az őszinteség és a szeretet, sokkal könnyebbé téve az elválást és az egymásra találást. Senki nem maradt ezentúl magára. Mégis, sokuk szomorkodott, szüntelenül. Közülük most csak egy valakiről szólnék, Liza volt a neve, és 6 éves múlt ekkor. Főleg róla szól a következő történet. Csak néhány hét választotta el, hogy iskolába menjen. Nem volt az a tipikus gyerekmagazin szépség, de hála ugyanezeknek a magazinoknak, és néhány színes ruhának (illetve a kiegészítőknek, csillámporoknak), a tükör előtt állva egész elfogadhatónak találta magát. Igazi koraérett gyerek volt. Szüleivel egy kisvárosban lakott, egy csendes utcában, közel a folyóhoz, de amikor a világ nevetve felébredt éppen egy távoli szigeten nyaralt a nagynéninél. Csak apja vitte ki a repülőtérre, két puszi, és a lány máris az utaskísérő karjába csimpaszkodott. A háztól el sem búcsúzott, anyjától is csak éppen hogy. Minek, úgy sem marad sokáig. Hamarosan várja az új kaland (és az új barátok), az iskola. A nyaralásra is csak 2 bőrönddel érkezett. Az egyik ráadásul a kicsi rózsaszínű volt. Aztán eljött az a bizonyos perc, ami a szigetet is rezgő üzemmódú mobiltelefonná változtatta. Liza is majd kibújt a bőréből a nevetéstől, de a buborékos kóla ivásához hasonlítható öröm nem tartott sokáig. Hamarosan rá kellett eszmélnie, hogy helyzete, hogyismondjamcsak, kissé kényelmetlen a számára. Mondjuk ki: az új helyzet egyszerűen elviselhetetlen volt. e. Mi az, hogy nem járnak a repülőgépek? Miért nincsenek hajók? Miért nem vág neki egy vitorlás azonnal az útnak? Az összeszorított lábakkal és öklökkel toporzékoló lány nem akarta megérteni, hogy a telefonok nem működnek, nincs már többé skype, email, nem esemesezhet haza szüleinek: azonnal gyertek értem! Lehetetlen, csillagom. Nem és nem – visította vissza. Hiába csitította a nagynéni, Liza pakolt és indulni akart. Azonnal! De ez, ahogy Piros Nagyi sokadjára ismételte el, lehetetlen volt. Le-he-tet-len. Ruháit ordítva szórta szét a házban, majd újra bepakolta őket. A nappali közepén toporzékolt, aztán a gardrób mélyére bújt. És kezdte az egészet elölről. Napokba tellett mire valahogy felfogta: a szigeten ragadt. De még akkor is valahogy úgy hitte olyan ez, mint valami áramszünet. Csak egy kicsit tovább tart. Apa kibotorkál a garázsba, felkapcsol egy kapcsolót és újra van fény, zene, meleg, újra járnak a villamosok, ugatnak az elektromos kutyák. És akkor ő szépen hazamegy. Haza. Bár lassacskán itt-ott újra megindultak a vezetékekben az elektronok (köszönhetően a napnak a szélnek és a sziget néhány ügyes kezű emberének), így egyre több faluban világosodott ki az éjszaka. De ez a változás Liza céljainak még nem felelt meg. Örült a fénynek, de Ő haza szeretett volna menni. Oda, ahol egész biztosan minden rendben – másként – van. Otthon majd újra lesz karamellás-vaníliás jégkrém, újra lesz estig tévénézés, és karácsonyfaizzók (a kedvencei), és hétvégén is nyitva tartó bevásárlóközpontok, teli hűtőpultokkal, és

28

kirándulások autóval, amiben filmet is lehet nézni. De a néma gépek újraindulására várakozó órákból napok lettek, hetek, hónapok. Majd évek. Közben minél nagyobb volt a nagynéni öröme az új világban, annál magányosabb lett Liza. Nagyi életvidám, csupa derű asszony volt. Aztán amikor húgának lánya született az aggodalom és félelem is megjelent az életében. Sokkal idősebb volt húgánál, így mire Liza két éves lett, ősz hajával Ő már úgy festett, mint egy anyóka. Így ragadt rá a nagyi, majd a sok nevetéstől pirospozsgás arca miatt a Piros Nagyi név. A ritka alkalmakkor, amikor nagyi a húgához utazott, vagy annak családja hozzá, mást se lehetett hallani tőle: jaj, ne igyál a csapvízből, ne egyél sok bolti holmit, mind tele vannak mérgekkel, meg gyógyszerekkel. A városban ne időzz sokat a házon kívül, a levegő szennyezett és ott a korom meg a ki tudja még mi! Nagyi így élt, a családja iránt érzett szeretetbuborék és a világ állapota felett érzett bánat között imbolyogva, ide, oda. Aztán amikor a világ megváltozott, nagyin a határtalan lelkesedés lett úrrá. Segíteni, tenni, építeni akart. Emlékezete csikorgó fiókjaiból alig olvasható recepteket varázsolt elő, olyan tudást guberált össze, aminek az új világ igen nagy hasznát látta. Például a szigeten már csak ő emlékezett rá, hogyan kell hamuból szappant főzni. És erre most, amikor nem voltak már boltok, nem voltak már tisztítószerektől roskadozó polcok, egyszerre igen nagy szükség lett. Piros Nagyi megfiatalodott. Liza azonban magába zárkózott. Gyűlölte a nagyi egyre sárguló újságait. Újakat akart. Színeseket. Amelyekben frissen susognak a lapok. Talán még illatminta is lesz az utolsó oldalon. De sok évig nem jelentek meg újra újságok, azok is egy laposak voltak, fehérek és feketék. Lizának be kellett hát érnie a nagyi régi, száraz magazinjaival, amelyek egy szót sem szóltak a lány kedvenceiről, például a szőke (amúgy nagy fogú) énekeslányról, vagy a színészfiúról, aki vámpírokkal is harcolt már. Persze mindig nyert. Gyűlölte a csendet. Hiába rángatta ki-be a csörömpölő kacatokkal teli fiókokat, hiába kocogtatott meg villájával minden elképzelhető tárgyat a lakásban, a hangok ahogy felzizzentek, el is haltak, még nagyobb ürességet hagyva maguk után. A csendben nem susogtak halkan szintetizátorok, nem dobogtak dobgépek, nem ólálkodtak hangszórók, esetleg tévék, hogy időzített bekapcsolójukkal meglepjék a lányt. A mikró csipogásával is beérte volna, kész a kaja, de áram nem volt, az sem működött. Liza sajnos nem beszélt a nagyi hatalmas zongorájának nyelvén. A fekete billentyűk nem voltak neki többek, mint fekete billentyűk. A fehérek meg olyanok voltak, mint egy-egy csont, a leütött cé, vagy dé pedig csak egy hang, ami a csont síron túli gazdájához tartozott. Néha elővette mp3 lejátszóját, amit korábban a néhány karcolás és a lepattogzott ezüst felirat miatt annyira utált. Most úgy játszott vele, mint egy apró plüssállattal, vagy szeszélyes sorrendben nyomogatta a gombokat. Sokszor végződött a játék azzal, hogy a féltve őrzött, bár halott kincset a lány sarokba hajította. Újabb karcolások. Volt még valami, ami a kedvenc daloknál és a színes papírba csomagolt csokoládéknál is jobban hiányoztak Lizának. A ruhák. Nem volt már mosógép, ezért kézzel mosták a ruhákat, sőt, eleinte szappan sem, ezért mindenféle tisztítószer nélkül. Liza virágmintás könnyű ruhácskái hamar szakadozni kezdtek. Csak néhány nyári hetet akart Piros Nagyinál tölteni. Kedvenc meleg ruháiból, prémes kabátkáiból, csíkos pulcsijaiból egyet sem hozott el. A nagyi régi, lehetetlen szagú és elviselhetetlen anyagú ruháit kellett a lányra alakítani. Gyűlölte őket. Igazságtalanok lennénk azonban Lizával, ha csak a tárgyakat sorolgatnánk, amelyek hiánya annyira rossz kedvűvé tette. A legeslegjobban, természetesen, a szülei hiányoztak neki.

29

Hiányzott az anyja, akinek kismacskaként bármikor az ölébe hajthatta a fejét. És hiányzott apa, aki semmit sem tagadott meg imádott leányától. Apja keze, legalábbis Ő így emlékezett rá, soha nem volt üres, mindig rejtett valamilyen meglepetést. Nézd csak, tündérem, mi ez? És a szétnyílt tenyérben hol egy különleges madártoll, hol egy állatkerti belépőjegy vagy fülbevaló feküdt. Aztán ahogy a lány megtanulta a betűket, a tenyérben más dolgok is megjelentek: egy összehajtogatott papírlap egy versikével, egy darab zsírkréta, egy rajz, ami egy tikos fiók működését magyarázta el, vagy éppen egy szem dió, amit aztán közösen, varázsigéket improvizálva ástak el a kertben. Vajon azóta kikelt a dió? Liza igazi hercegnője volt a családjának. Minden értelemben. A hercegnőből most egyszeri alattvaló lett. A lencseválogató fajta. Hiába imádta Piros Nagyi is, az új világban minden dolgos kézre szükség volt. Mindenki dolgozott, tett-vett valamit, épített – ő sem húzhatta ki magát a munka alól. Azokban az órákban viszont, amikor a házban kellett töltenie, az üresség úgy vert fészket a szívében, mint elhagyott padláson a párját vesztett galamb. f. Unatkozott. Reggelente a teában neveket keresett, figyelte, ahogy a csésze alján az ide-oda hömpölygő zacc hogyan formál C, vagy O, vagy b betűket. Napról napra várta, hogy a kertben szedett mindenféle gyógyfüvek morzsája, törmeléke és pora mikor adja ki azok nevét, akik éppen az eszében jártak. Ott lesz-e például a mama nevének kezdőbetűje a csésze alján, mire az összes teát kiissza belőle? Képes volt akár egy délelőttön át némán fésülni fekete haját, majd lustán figyelte, hogyan válnak a lehullott hajszálak és levágott körmök napok múltával porcicák gerincévé. Ahogy jött az ősz, és a nappalok egyre soványabbak és fázósabbak lettek, Liza a takaró alól sokáig leste, ahogy a néma holdfény, mint valami dagadt kígyó, kúszik egyre közelebb az ágyához. Piros Nagyi már mélyen aludt egy rakás pokróc alatt a lakás egyetlen úgy-ahogy fűthető szobájában. Liza kikelt mellőle, zoknit húzott, hátára takarót terített és az ablakban állva bámulta a hol duci, hol betegesen sovány holdat. Nem tudta, hogy még sok-sok álmatlanul lézengő ember teszi ugyanez. Azt hitte bánatával egyes egyedül áll a nagyvilágban. Visszabújt az ágyba és addig bámulta a falat, amíg alakok bontakoztak ki rajta: egy hosszú karaván, terheket cipelő szamarakkal, és az állatok mellett lehajtott fejjel vánszorgó emberek. Bár a társaivá váltak mégis félt ezektől az emberektől, mert pihenő nélkül gyalogoltak, némán, egymáshoz sem szólva, de még állataikhoz sem beszélve. Az álom csak nagyon nehezen talált utat magának Liza fehér homloka mögé. Még sokáig. g. 13 év telt el. 13 kemény, várakozással, alkalmazkodással, keserű könnyekkel tovatűnő év. Lizának, a kezdeti toporzékolós és hajcibálós idők elmúltával hamar fel kellett nőnie. Az emlékek rendezgetésével, vagy a mély unalomban töltött egyedüllétek is megcsappantak, az igazat megvallva nem is tudott egyedül lenni. Megtanult varrni, de meg kellett tanulnia cérnát is készítenie, hogy a téli éjszakákon legyen mivel ruhát stoppolnia. De megtanulta azt is, melyik fa jó arra, hogy a téli estéken meleget adjon, melyik jó faragni, melyik a kerítést kijavítani, és hogyan kell velük bánni, ha leveleik elsárgulnak, összepöndörödnek, vagy ősz előtt lehullanak. Tudnia kellett náthára melyik virág jó, meddig kell áztatni. De azt is megtanulta, hogyan kell szétszedni egy televíziót, és hogy mire lehet használni az apró alkatrészeket. Senki sem mutatta, de megtanulta, hogy amit olvas, hogyan tartsa meg a fejében. Megtanult ismételni és emlékezni. Megtanult

30

gondolkodni. És hogyan kell minél tovább nem gondolkodni. De meg kellett azt is tanulnia, hogyan kell valamit egymagában, de azt is, hogyan kell valamit közösen megoldani. Hogyan kell vitázni. Hogyan kell röviden, de szépen kifejezni, amit mondani akar. Megtanulta, hogyan kell hozzálátni egy feladat megoldásához, és hogyan kell kitartani, ha már lankad a figyelem. Nagyi megtanította Lizát a legeslegfontosabb dolgokra is, hogy maradhat mindig kíváncsi, vállalkozó kedvű és mindenre nyitott. Liza felnőtt. Figyelmes lett és türelmes. Leleményes. Játékos, vidám, és szeretnivalóan pimasz. Boldog volt. De minden tavasszal, amikor az első virágok illata elűzte a tél áporodott levegőjét, egy régi hangot hallott, tisztán, mintha valaki a szomszéd szobából szólítaná. És ő belül válaszolt a hangnak. Haza fogok menni, ezt suttogta. Kezdetben annyiszor kérdezte újra és újra, mikor indulhat már útnak, hogy a nagyi nagy hirtelen egy vonalat rajzolt az ajtófélfára: na jó, szólt és komolyságot erőltetve mélyen Liza szemeibe nézett. Ha majd ilyen nagy leszel, elindulhatsz. Most még nem lehet! Az édes gyerek belement a játékba. Onnantól aztán minden nap lemérte magát, volt, hogy többször is. Mire 12 éves lett, elérte a vonalat. Közben leszokott a nyaggatózásról. Ő is tudta, még mindig nincs itt az idő, de azért megkérdezte: mikor mehetek? A nagyi nevetve adott a kezébe egy szekrényaljból előbűvészkedett régi bűvös kockát. Először rakd ki ezt, aztán majd beszélhetünk róla. Liza gyakorolt. Mígnem szép lassan 19 éves nem lett. És ekkor, napra pontosan a megérkezése napján egy halász a szomszéd faluból üzent, hogy hosszú útra készül: a kontinensre megy. Van-e kedve Lizának vele tartani? h. "Mindig figyelj arra az érzésre, ami a bőröd alatt bizsereg" szólt a nagyi utolsó tanácsa, de Ő már a hullámok zúgására tudott csak figyelni. "Hallgass a hangra, amely azt mondja, ébredj! Beszélgess – ahelyett, hogy beszélsz! Kérdezz, de tudj csendben is maradni!" De a lány gondolatai fecsegtek, csacsogtak, a közelgő viszontlátást képzelték el, csak arról trécseltek. Elméje képtelen volt csendben maradni. "Ha szeretsz, ne rejtsd el, ha rosszra gondolsz hagyd, hogy a szíved kitisztítsa a fejed!" Szeretek, persze, gondolta a lány, de nem is figyelt oda. Már a kikötő, a kikötőben álló hajó felé tekingetett. Annyira hihetetlen volt, hogy többször is elismételte magának: Még néhány perc és elhagyom a szigetet! Nagyitól a jótanácsok mellett egy igazi kincset is kapott: egy ceruzát és egy hasas, majdnem teljesen üres naplót. Az első oldalon volt csak egy régi évszám, azaz egy hónap és egy bizonyos nap, rögtön utána egy sor, gyerekírással: "Hú! Ma végre kisütött a nap." Bár a hajó úgy húzta, mint egy óriási patkómágnes, Liza erőt vett magán, és hátat fordított a már feszülő vitorláknak. Tudta, ebben az életben utoljára látják egymást a nagyival. Mégis mosolygott. Talán mert a nagyi is ugyanezt tette. És már mindketten nevettek. "Így emlékezz rám" – mondta (vagy csak gondolta?) Soha nem felejtelek el! Mindent köszönök. És ez a lágyan kimondott köszönöm valami csodás változást indított el a nagyi fekete szembogarában. A lány millió csillagot vélt látni, egy öreg fa ezer rügyét, a Földön élő és valaha élt ember összes örömét, sziporkákként felvillanva, mindezt abban az apró, fekete szemben. És többé már nem tudott úgy a csillagos égre tekinteni, hogy ne a nagyit és őket, a többieket látta volna benne. i. "a hosszú út után végre közeledik a part" – így kezdte a nagyitól kapott naplóját, majd rögtön utána: "és szívem olyan hangos dobszóval üzen felé, itt vagyok, visszatértem, hogy a kikötőben emberek gyűlnek össze, gyerekek, férfiak, öregek. a szél belekap hosszú hajukba melyek most úgy lobognak, mint a száraz fán felhízott láng. a szívem úgy dobog, mint a föld

31

éjjelente, dobban, mint a nap gyomrában elpattanó buborékok, és szinte robban, mint ahogy a déli fény zúdul be a sarkig tárt ajtó mögött a sötét pajtába. a part egyre közeledik, mint egy csík, mint egy vastag gally, mint egy fonott kalács, mint puhára öklözött párna. a dombok előtt emberek állnak: mindenki engem vár. szívem olyan hangosan üzent, hogy meghallották. tele a part! ki egymáshoz ütött botokkal, ki felfújt arcához pattintott ujjaival, ki azzal, ami éppen a kezében volt, csészével és csészealjjal, magokkal, ki csettintéssel, szájban hangoskodó nyelvvel üdvözöl. annyi év után, mint higanycsepp, mint dagasztott tészta egy megszimatolt cafata, mint víztükör fölé ficcent hal, most újra visszatérek a nagy egészbe. íme utam első állomása. megérkeztem. nem, mégsem a szívverésem hallották meg: a vitorlánk volt ismeretlen, a piros fejű teknőssel, vagy gyíkkal, ki mit olvasott ki belőle. tudták, messziről, az idő mélyéről érkezünk. hagyom, hogy ölelésem ereje beszéljen helyettem, hagyom, hogy könnyeink olajozzák meg a csikorgó mondatokat: alig értjük egymást. egy nyelvet beszélünk, de a szavak mást jelentenek. üdvözlünk Kristályparton, ahol a hullámok ezer darabra fröccsennek szét a köveken! aztán csak kérdeznek, kérdeznek egyfolytában, szeretettel, mohó kíváncsisággal, miközben úgy szagolják a tincseim, mint az illatos szilvát. milyenek felétek a gyümölcsfák? fel lehet-e mászni a legtetejükre? félősek a madarak - énekelnek, vagy csipognak? hogyan eszitek a káposztát? milyen jeleket festetek a testetekre? ez a görbe vonal, a karodon, ez a szél? a szél gyermeke vagy? miről énekeltek? aztán a kérdések huss, ahogy jöttek, véget érnek, és a kíváncsiskodó sokadalom már fröccsen is szét száz irányba. igen, ez Kristálypart, találó név. hé, várjatok! a karokon tetoválásokat veszek észre. nem olyan görbék és kacskaringósak, mint az enyém. hiszen ezek betűk! miért vannak a karotokon az ABC betűi? - kérdezem. micsoda kérdés, hogy értsük a szavakat. de hát a könyvek..? csak később tudom meg, mekkora érték itt is a papír. és hogy az iskola, amiről a nagyi mesélt, ahová egykor én is éppen készülődtem, nincs már, nem létezik. utaznom kell tovább, merre, hol, hogyan? utolsó kérdéseimre megint kíváncsian csillannak a szemek. mit is jelent pontosan az, hogy utazás? miért mennél? hova? hogyan? városokat kérdezek, országokat nevezek meg, Piros Nagyi térképe, mint egy minden nap látott arc sok-sok vonása, előttem van. minden névre jól emlékszem. de a városoknak már új neveik vannak: ez itt például Kristálypart, nézd, ahogy a hullámok ezer darabra fröccsennek a köveken. igen, látom, szép. Amerika? Európa? Ázsia? micsoda nevek, nem, itt nem hívnak semmit úgy. országokat kérdezek, országokat sorolok amiknek itt kéne lenniük, amik partotérésem helye és otthonom, szüleim között utamban állnak. nem, nincsenek már ilyen országok. egyáltalán: mit jelent az a szó, hogy ország? hát senki nem emlékszik a régi nevekre? de, nevetnek, néhányan szeretnek játszani a régi dolgokkal. ettől aztán végképp megnyugszom és velük nevetek. miért is lenne szükség térképekre, szavakra, nevekre egy olyan úton, ahol a szél illata, a gyerekek nevetése vezet. és szívem mintha éveket töltött volna a bordák börtönében, már nem csak a vérem pumpálja, hanem fönt a felhőket, lábam előtt a folyót, az évszakokat, sőt még az utat is mozgásba hozza. tüdőm beszívja a világot és kíváncsi, valami újra éhes lelkem engedi ki helyette. elbúcsúzok a hajóstól. karján megpillantom a vörös fejű teknőst, vagy gyíkot, most éppen fürgén elillanni készülök, annak látom, kicsi gyíknak. jó jelnek veszem. a hajósnak megköszönöm, hogy napokon át udvarolt a szélnek, hogy pajkos dalokat énekelt a víznek, faggatta a halakat. megköszönöm, hogy ideáig hozott. 13 éve nem álltam ezen a földön, játszunk hát, miért ne, 13 kavicsot szórok szét magam körül. 3 fehér a legmagasabb dombok

32

irányába mutat, arra indulok el. hátamon sokzsebű zsák, erős, magam szőttem az anyagot, magam sodortam a cérnát, magam varrtam össze, tudom mennyit ér. a zsebekben aszalt gyümölcs, magvak, szárított levelek, ha van hozzá forró víz, még jobb. fejem zugaiban énekek, mesék, gyógyfüvek nevei - utamon nem fogok nélkülözni. ahogy nekilódulok látom, hogy a vidék jószerivel gyümölcsfákkal és kertekkel van tele. és hogy a kerítéseket, hogy aki útra kel még vidámabb legyen, ribizlibokorból fonták." A naplóban ezután az utazás 5 évének élményei következnek. Nem írt az elnéptelenedett városokról, a toronyházakba költözött vadakról, az éjszakákról, melyek az óriásra nőtt erdőkben találtak rá. Nem írt a második télről, élete leghidegebbjéről, vagy a forró nyárról, amikor a járvány tombolt. Nem írt a tüzekről, nem írt a számtalan találkozásról, nem írt medvékről, farkasokról, az emberi hangon síró sakálcsapatokról. Amíg tartott a ceruza, amíg ujja közé tudta fogni az egyre kisebb csonkot, csupa olyan dologról írt, ami így vagy úgy, közelebb vitte az otthonához. És amire azt akarta, hogy más is emlékezzen. Faluról-falura, kisvárosról-kisvárosra haladt. Egy hónapot töltött itt, egy végtelen napot amott. Volt, ahol csak egy délutánt, volt, hol négy évszakot. Nem sietett. Dolgozott, segített, amiben tudott, tanított és mesélt, új meséket tanult. Híreket vitt és híreket hozott. Hangszereket faragott és húrozott fel. Elhullott szarvasok adták inaikat ezeknek a hangszereknek. Munkáját élelemmel, szállással, ruhákkal fizették meg, vagy más munkáját kapta sajátjáért cserébe. De a legdrágább fizetség a sok történet és a sok tapasztalat volt, ami az úton a sajátja lett. Kapott persze ajándékokat is. A legbecsesebb közülük, kétség kívül egy füzet (egy igazi füzet!) volt, amiben légzőgyakorlatok voltak összegyűjtve. Piros Nagyinak hála rengeteg gyógynövényt ismert. Egyszer egy nagyon beteg kisfiúnak készített erősítő teát. Miután a gyermek felgyógyult a szülei a sok-sok rajzzal illusztrált légzőgyakorlatos füzettel lepték meg. Ekkoriban a papír még mindig ritka kincs volt, akár egy meteoritdarab. Liza egy hosszú öleléssel, és egy új mesével köszönte meg a füzetet. Egy folyó mentén több faluban is segített a barackmag ünnepeken. A Föld sok-sok szegletében ez vált az egyik legbecsesebb ünneppé. Erre készültek a fa metszésekor, amikor az első rügyek megjelentek, amikor a fák virágozni kezdtek és amikor a szirmok szállingóztak a levegőben. Tulajdonképpen az egész év egy nagy barack ünnep volt, de ha jobban meggondoljuk, az egész élet. Vigadtak, amikor leszedték a friss gyümölcsöt, de a lekvár főzése, az aszalás, a szörp, vagy egy barackos sütemény elkészülte, mind-mind jó alkalom volt a vigalomra. Amikor a barackfán megjelennek az első rügyek, mindenki versekkel és zenével bíztatja a fát, hogy jó sok barackot teremjen. A gyerekek bukfenceznek, játszanak, fúrnak és faragnak a fa körül, hogy a gyümölcs húsa finom a magja jó kemény legyen. A barackmag felszíne tele van árkokkal és szeszélyes formákkal – ezért mindenki kanyargós vonalakat fest az arcára. Ettől aztán a legfiatalabbak is úgy néznek ki, mint egy ezeréves öreg, aki már nagyon sok fát látott felcseperedni, teremni, majd a termékeny földbe visszatérni. Bolondok vagytok – nevetett rájuk Liza. Egy más alkalommal kövér rétek vidékére érkezett. Errefelé meg a méheket ünnepelték. Minden kert végén kaptárak álltak, a legkülönfélébb alakúak. Amikor elkészült az első méz mindenki virágnak öltözött. Háncsokból, levelekből porzó alakú fejfedőket és lámpásokat készítettek, porzó alakú süteményt sütöttek. A férfiak és nők éjjel szirom alakú paplanok alá bújtak, a házak falára gólyahírt, kökörcsint és pipacsot festettek. És mivel ekkoriban a henna újra nagy divatnak örvendett a nők virágokat festettek a hasukra, a férfiak pedig méhekkel pöttyözték tele a karjukat. Liza gyümölcsöt szedett, ládákat, kasokat készített, agyakból

33

cserepeket formált, fazekas praktikákat tanult el, hogy aztán a következő helyen új formákat, új mintákat ajánlhasson. De a legjobban itt azért szerették, mert annyi féle dalt tudott a zöldségekről. Itt is megkérdezte az öregeket. Régi történetekről, énekekről faggatta őket, amiket aztán átköltve, rímekbe szedve mesélt tovább a fiatalabbaknak. Aztán továbbindult, de hosszú évek után is emlékeztek még rá - és nemcsak a gyerekek, de azok gyerekei, sőt unokái is énekelték még a földeken, az egykor régen az erre tévedt lánytól tanult dalokat. j. Egyszer aztán, egy hajszálra ugyanolyan napon, mint a többi, a nagy utazó végre hazaérkezett. Egészen pontosan megérkezett ahhoz a házhoz, ahol élete első ragyogó éveit töltötte. Hogy megnőtt a meggyfa a ház előtt! Tavasz volt, a lombok közül fehér szirmok vitorláztak a lány lábai elé. Őt köszöntötték. A kerítés, aminek tövében annyit bújócskázott, eltűnt. Nyoma sem maradt. Mint ahogy az udvaron sem állt már az elmaradhatatlan autó: mintha a sárga tragacs, akár egy jégkrém, elolvadt volna és ahová cseppent, most élénksárga virágok virítottak. De a kert végében ott pompázott a diófa! És ettől Liza jó kedve a diófa csúcsáig szökött. A ház falára szőlő futott, az ablak, ahol egyszer majdnem kiesett, alig látszott a sűrű, élénkzöld levelektől. Mielőtt belépett volna a házba még egy jó mélyet szippantott a kert levegőjéből. Más íze volt, határozottan. Olyan: itthoni. És következett a pillanatot, amit annyiszor elképzelt már. Liza úgy remegett az izgalomtól, mint a diófa barkája. Mosolyogva nyitott be a bejárati ajtón. A hall üres volt. A nappali is. A szüleit nem találta a falak között. k. Liza megállt a nappaliban, ahol már szinte semmi nem emlékeztette arra, amit egykor hátra hagyott. 18 éve volt, hogy utoljára állt itt. Kezében a rózsaszín táska. Haja copfban. Nyelve, mint mindig, éles. 6 éves kislány volt, aki éppen kiélvezi az (igaz, csak hallomásból ismert) iskola előtti utolsó nyarat. És egy akkori szeszély: pont unatkozott itthon. Nagyon vágyott hát a nagyihoz, a távoli szigetre. Már előre örült, hogy repülni fog. Izgi. Hogyan is álmodhatta volna, hogy ennyi évet kell várnia a visszatérésre. Ő azonban nem a falak vagy a kerti meggyfa kedvéért tette meg a hosszú utat. De az ölelés, amire annyira szomjazott megmaradt álomnak. Elbotorkált egy székig (talán ez az egy régen is megvolt) és úgy zuppant le rá, mintha egy konyharuha lenne, amit a szennyesbe dobnak. Tudom, nem szabad, hogy a rossz gondolatok erőt vegyenek rajtam, motyogta, de a bánat az más, ugye? De Liza nem hiába volt okos, vagy mondhatjuk úgy is: erős. Mint a vihar után csupaszra tépázott fa, némi szomorú ide-oda hajlongás után hamar feléledt. Takaros kis otthonuk megváltozott: időközben amolyan vándor-házzá alakult. Hosszú útja során sok ilyet látott. Gazdájuk már nem volt, de minden utazó számára nyitva álltak. Volt bennük valami vonzó, egyikben talán a falra futó repkény, egy másikban a kiskert, egy színes zsalugáter, ami a meleg otthon ígéretével csalogatta a távoli, meleg otthonról álmodozó utazókat. Így aztán mindig volt egy gondos kéz, amely rendet rakott bennük. Volt, aki magával vitt egy nekik éppen nagy fontossággal bíró tárgyat, volt, aki egy könyvet hagyott ott, megint más egy elnyűtt, de még használható kabátot, cipőt. A régi otthon a sok év alatt éppen olyan tiritarka és fecsegő lett, mint hajdan egy használtruha-bolt. Az otthon védett menedékké alakult – a lány számára azonban idegenné vált. Körülnézett, majd összerakott néhány szerteszét heverő könyvet (az egyik a Kisherceg volt) és bekukkantott néhány fiókba. Csak úgy-ahogy nézett szét a szobákban – lesz még ideje rá. Időzött egy kicsit a konyhába is, elolvasta a hasas bögrére írt színes betűket, és beleszagolt

34

egy fűszeres dobozba. Az ismerős illat kicsit otthonosabbá tette a házat. De csak egy kicsit. Végigtapintott egy kockás takarót (próbálta kitalálni, kié lehetett), majd utoljára hagyva, lenyomta a saját szobáját nyitó kilincset… Hetek teltek el, mire a padlás felé nézett. Akadt tennivaló bőven a ház körül. Megismerkedett az új szomszédokkal (és újra megismerkedett a régi szomszédokkal), a kis közösség többi lakójával. Igen, emlékszünk a szüleidre, isten hozott újra itthon, hát te vagy az, de megnőttél! Kapott Liza ölelést bőven. Rögtön kivette a részét a munkából, és közben napokon át csak mesélt és mesélt. Ellenben ő hiába kérdezősködött: senki nem tudta megmondani, szülei hová költöztek el, vagy miért. Mint a puzzle egy elkallódott darabja, a kérdés, vagyis a válasz hiánya ott ólálkodott körülötte, Liza lépten nyomon belebotlott. Vajon hová tűntek el a szülei? És hogy lehet, hogy minden üzenet nélkül mentek el? A lány próbált figyelni a bőre alatti zsongásra, vére suttogására, roppanó csontjai tömör mondataira, de válasz nem érkezett. Abban biztos volt, hogy maradnia kell. A többiek kérlelése olyan erős volt, ami eloszlatott minden kételyt. Maradni fog. A nyomok keresésével azonban nem hagyott fel. Kihúzott és megfordított minden fiókot, még a cserepekből is át-ide-oda ültette a növényeket. Egy rejtett üzenetet kereset, 2 sort, mindig játékos apjától. Egy levelet, egy lapot, egy fecnit, amin valamelyikük kézírására ismer. Lizuska! Ide és ide kellett, hogy költözzünk a mama munkája miatt. Vagy: Tündérem, utánad indultunk, a szigetre. Vagy: anyádat elrabolta egy sárkány és én utána mentem keletre. Csung fényes városában megtalálsz! Ésatöbbi. De nem hogy egy sort, egy betűt, egy karcolást, egy furcsán ültetett rózsabokrot sem talált. A pókhálós padlást hagyta legutoljára. Nem csak a temérdek por miatt, hanem mert itt áthatolhatatlan rendetlenségben, egymás hegyén álltak a limlomok, pont mint egy fáraó felforgatott sírkamrájában. Valahol látott ilyet egy fotón. Fekete kutyák őrizték a tetszhalott király álmát. Úgy határozott mindent lehord a padlásról. Amire nincs szüksége, azt elajándékozza, a többit meg felújítja. Nem kapkodta el, elmerengett egy-egy régi szék, kacatokkal teli láda fölött. Jé, megvolt még a nagyi (a másik) hatalmas, "krokodilbőrrel" bevont utazóládája. Üres. Egy rekeszt is talált, benne néhány vékony nyakú színes üvegekkel (jók lesznek majd szörpnek). Antik kincseket, legalábbis olyasmit, ami manapság annak számít (öngyújtó, gombolyag cérna, festék) nem igen talált. A színes üvegeket leszámítva. Aztán az egyik sarokban, vastag, tömött portakaró alatt, rábukkant kedvenc játékszerére: a hatalmas régi fotelre. Igen, igazi játékszer volt ez a sziklányi bútordarab. Nem csak a varrás közül viccesen kikandikáló nyúllábak miatt szerette (minta a fotel éhes szájként félig elnyelt volna egy túl kíváncsi nyuszit), és nem is a pörkölt kávéra emlékeztető szaga, vagy a puhasága miatt, ami annyi délutánon álmodozásra csábította. Azért volt oda gyerekként annyira érte, mert a kopott fotelnek volt egy titka, amit csak ő és az apukája ismert. A fotel aljában ugyanis egy rejtett rekesz lapult. A kallantyú, ami nyitotta, üggyel-bajjal, hasra feküdve volt csak hozzáférhető. Éppen ezért lehetett a fiók a titkos üzenetváltások tökéletes helye, de néhány napra az anyu által száműzött marcona katonák búvóhelyének is tökéletesen megfelelt. Egyszer, amikor eltörte a kedvenc pöttyös bögréjét egy papírdarab várta: mindössze egy pöttyös szív volt rajta. Liza tudta, ha valahol még lehet egy útbaigazító jel, azt csakis itt, a titkos fiókban találja meg. Bár a lány szíve akkorát dobbant, hogy a tetőn pihenő galambok a magasba röppentek, könnyűszerrel parancsolt önuralmat magára. Ha eddig várt, tovább is bírja. Először kiszabadította a fotelt a nekitámasztott kacatok tömege alól, közelebb tolta az ablakhoz, majd alapos munkával megszabadította a vastag portakarótól. Az apró virágmintákra már nem is emlékezett. A nyúlnak meg nadrágja van! És a nadrágon 2 apró farzseb. Nini, az egyikben meg egy szem gyöngy! A lány felnevetett. Egy régi emlék jutott újra az eszébe. A fotel lábait is áttörölte, alaposan, minden szögletre odafigyelve, majd leült a földre, a fotellel szemközt. Úgy érezte mindketten készen állnak a nagy szembesítésre.

35

Nem kellett az öreg bútordarab hűségében csalódnia: amikor a lány izgatottságtól ügyetlen kézzel kihúzta a nyikorgó fiókot (láss csodát) rendezett sorokkal teleírt papírlapok és egy méregzöld színű kicsi palack akadt a kezébe. Először azt hitte egy hosszú levél lesz. De néhány naplólappal is beérte volna, melyek szülei utóbbi, nélküle eltöltött éveiről árulnak el valamit. De nem. A neki címzett üzenet helyett a lapokon csak négy furcsa történetet talált. Fotók helyett is csak néhány bolond rajz volt a lapok között. Olvasni kezdett, közben feltérdelt a földről, majd felállt, és az olvasást egy pillanatra sem abbahagyva a fotelbe vackolta magát. De nem hogy üzenetet nem talált a mesékben, hanem rengeteg mindent egyáltalán nem is értett bennük. Az első, ami a legfelül volt, egy furcsa, félszemű kecskéről és lökött barátjáról szólt. A következő lapokon rémes élőlényekről olvasott, félig telefon patkányról például. Azt sem tudta már, mi az, hogy mobiltelefon. Volt szó pápákról (ezek kik is?), számítógépekről és autókról és elektromosságról és képtelen, nehezen hihető dolgokról. Egyben volt csak biztos: a meséket apja írta. És mivel a fiókban voltak: neki szóltak. De hol itt az üzenet? Újra végigolvasta a meséket. Ezúttal a részletekre figyelt, valami olyan logikát keresett, ami a mostani helyzetére utal. De a rejtély csaknem megoldhatatlannak látszott. Fel alá járt. A rajzokat forgatta és elemezgette. Ekkor tekintete a földön heverő fiók sarkába gurult apró palackra tévedt. Felemelte és a padlás ablaka felé fordította: a zöld üvegcse üres volt. A pici parafadugó azonban azt harsogta: nyiss ki! A lány körmeivel kicibálta hát a dugót, majd minden elővigyázatosságát félretéve hosszan és mélyen beleszagolt a méregzöld üvegbe. Szinte abban a pillanatban elájult. A fotelbe roskadt. l. „A legtöbbünk kétszer született,” – így kezdte hónapokkal később második naplóját Liza, majd rögtön utána: "én háromszor. A második, amiben minden élő embernek része volt, a legcsodálatosabb dolog, amire csak vissza tudok emlékezni. A harmadik: a legborzasztóbb. Mielőtt ebben az életemben harmadjára megszülettem egy álmot láttam. Nem is láttam, hanem végigéltem. Rémálom volt. A legszörnyűbb, amire csak vissza tudok emlékezni. Fogaim vacogtak és fogaim e hideg koccanásai ébresztettek fel. Összerezzenve riadtam fel, de a szemeim képtelen voltam kinyitni. Fejem zúgott, számban a világ legkellemetlenebb íze. Kinyitni a szemem! Felébredni! – ezt ziháltam. De végül nem a saját szavaim, hanem a rettentő szagok térítettek észhez. És ahogy ráeszméltem a bűzre, úgy arra is rá kellett ébredjek, hogy nem a fejem zúg. Körülöttem zakatoltak, dübörögtek és kattogtak a zajok. Ki kell nyitnom a szemem! Pupillámon át úgy tör be a látvány, mint sötét pajtába a fény. A padlás, a fotel, a csendes délután - minden eltűnt. Egy padon ülök, egy idegen utca szélén. Minden tagom sajog. Mintha egy kutya rágott volna meg és kiköpött volna ki. Rémülten nézek körül. És amit látok, hallok és érzek az elborzaszt. Mozdulnék, felugranék, de képtelen vagyok rá. Mindenféle zajok és szagok áramlanak felém és a padhoz szegeznek. A levegő nem csak büdös, de nehéz is, kapar, fém vagy megkeseredett gyümölcs íze van. És még egy furcsa remegés ül a levegőben, mintha tele lenne a fülnek hallhatatlan, kesze-kusza dallamfoszlányokkal. Hová kerültem? Hol vagyok? Az utcán egy autó halad el, maga után farokként húzva egy füstpamacsot. Mikor láttam ilyet utoljára? Mellettem, a padon, egy ottfelejtett újság. Rajta betűk, betűk, betűk és betűk. Egy oszlopnál emberek várnak valamire. Mellettük hatalmas képen egy vigyorgó férfi. A járda

36

mellett színes ládák, tele limlomokkal. Már emlékszem: ezek a kukák. Keresztül kasul huzalok feszülnek a levegőben, mint elfeketedett köldökzsinór, minden házba belóg egy. Hát ilyen csápjai vannak az elektromosságnak! Mintha ragadós mázzal lennének leöntve a házfalak, az út, de még az ég kékje is: mocsok, kosz, ragacs minden. Erősnek kell lennem. Erős vagyok! Mint egy mezei nyúl pattanok fel és egyik házat célba véve átfutok az út túloldalára. Nem nézek szét, csak előre. Az ajtóhoz lépek, kopogtatok, bár szívesebben dörömbölnék. Minden kopogással nyugtatom magam. Itt segítenek nekem. Minden rendben lesz, ismétlem, mint valami mantrát. Minden rendben van. Anna nyitja ki az ajtót. Nem sokkal lehet idősebb nálam. Ekkor még nem tudom a nevét, csak egy lefegyverző mosolyú nőt látok. Egy furcsa tekintetű fiatal asszonyt, aki miután rám néz, olvasva a vonásaimból, meglepődve kérdezi: Miben segíthetek? Mert arcom, szemem, arcom minden árka azt harsogja: segítened kell! Hol vagyok, kezdem el, úgy tűnik eltévedtem, folytatom akadozva - és itt meg is torpanok. Elhallgatok. Anna esetlenül a sarkon túli buszról beszél, a belvárosról, a vonatról. Esetleg a repülőtér, erre meg amarra. Jóformán egy szót sem értek abból, amit mond. Csak most veszem észre, hogy Anna egy színes kesztyűt visel, pedig nincs is tél. Egyik kezében szorongat is valamit, egy furcsa alakú, színes dolgot. Akkor még úgy hiszem, valami korsót. Takarítok - mosolyodik el, amikor észre veszi, hogy a kezében tartott műanyag flakonra meredek. Az ajtóban, mint egy mentőangyal, egy alig 6 éves forma fiúcska tűnik fel. Kilép az anyja szoknyája mögül és engem figyel. Megkönnyebbülök és rámosolygok. A fiú visszamosolyog. Anna észbe kap, atya isten, elkésel az iskolából, és mielőtt még bármit is mondhatnék, jó utat kívánva elköszön, az ajtó becsapódik. Hol vagyok? Buta kérdés. Hiszen már egy ideje tudom, hogy hol vagyok. Vagyis tudom, hogy mikor vagyok. Visszabotorkálok az előbbi padhoz. Máris elviselhetőbbek a szagok, már a zajok sem bántanak úgy. Már tudom, ki ez a gyerek, és ki az anyuka, és azt is tudom már melyik ez a különös fontossággal bíró pillanat, amibe belecsöppentem. Emlékszem a mesére, amely gyerekkoromban körbejárt a szigeten. Ki tudja, honnan került oda, talán valaki álmodott róla, tudva, ez a valóság. Egy kíváncsi, alig hat éves forma gyerekről szólt a történet, aki nevetésével felébresztette a világot. 18 éve történt, mégis kristálytisztán emlékszem mindenre. A hatalmas nevetésre. A föld bizsergető remegésére. Ahogy ez a vibrálás felkúszott a talpamon át a gyomromba, az ujjaim hegyébe. Ahogy átjárta minden egyes hajszálamat. A körmeim, mintha viaszból lettek volna, a csontjaim, mintha feloldódtak volna a bensőmben. És emlékszem, akkor rádöbbentem, a bizsergés nem kívülről jön, bennem van, mindig is bennem volt. És ebben a pillanatban, nincs más jobb szó rá: magamhoz tértem. Úgy néztem akkor szét, mintha először látnám a világot. Úgy néztem szét, hogy mindenütt magamat láttam. Nem is én néztem szét, hanem a világ tekintett önmagára. Hányszor beszélgettünk erről az érzésről nagyival… Nagyi! Hiányzol nagyon! Vártam hát a padon, hogy újra átéljem a csodát. Tudtam, egy dolog marad csak el, a nevetést követő eszmélés. Nem fogok felébredni, nem ébredhetek fel, hiszen azóta is ébren vagyok! Várok hát, és legkedvesebb elfoglaltságomat űzöm: mosolygok. Nemsokára a házban a fiú megkérdi az anyját, az válaszol, majd nevetni kezdenek. Nemsokára érezni fogom a nevetés első hullámát. Legalábbis a padon ülve, akkor, így hittem. De a nevetés helyett az ajtó nyílt ki. A kisfiú tolt ki rajta egy biciklit. Megigazította hátára csatolt táskáját, felült rá, majd a sarok felé iramodott. Az anyja az ajtóban állt és utána intett. Majd az utca túloldala felé fordult és rám nézett. Mozdulatlanul állt, látni véltem a szemét, a szembogarát és még valami sötétet, ami a szembogarakból kezdett el kiáradni. Ez volt az a

37

pillanat. Ekkor hasított, szúrt, mart belém a felismerés és a kétségbeesés. És még egy új érzés, akkor még ismeretlen. Bűntudat? Ebben a pillanatban adtam meg magam. Lecsúsztam a padról. Térdre hulltam. Mert a felismerés beborított, mint tonnányi korom. Miattam nem történt meg. Én akadályoztam meg az érkezésemmel! Miattam nem kérdezett a fiú, miattam nem kezdtek el nevetni. Miattam nem ébredt fel a világ!” m. A naplóban itt néhány oldal üresen maradt. Liza így folytatta, rendezettebb, de apróbb betűkkel: „A porban térdeltem. Mintha testem csak eddig bírta volna. Megadta magát a külvilágnak – és az éles csőrű madárként esett nekem. Marcangolt. Szaggatott. A kín fojtogató köhögésbe csapott át. Köhögtem, száraz, nyers ugatással. Bőröm, mint membrán szívott magába mindent és már a véremben éreztem a világ összes mérgét. Köhögtem, egyre erősebben, remegett bele a föld, a pad, az utca. Mintha rázkódott volna minden. Mintha mozogott volna mögöttem a pad. Mozogtak a pad lécei, rezegtek a léceket tartó csavarok, ki akartak szakadni a helyükről. Az út aszfaltja fortyogni látszott, akár tepsiben a forró zsír. Mintha szurkot borítottak volna rám, elöntött az égető forróság. Az erő, ami összetartotta a csontjaim, egyben tartotta a húsom, a szerveim, kígyóként kicsusszan belőlem. Olyan erőtlen lettem, mint egy felfeslett varrású rongybaba. Lélegeznék, de nem bírok. Nem kapok levegőt, mintha gyapotot nyelnék. Inaim úgy csavarodnak, mint a kötél. Mellkasom izzik, recseg, bordáim szét akarnak törni. Szemeim nedve a földre, a porba folyik. Úgy tekergek a földön, mint menyét szájában a kígyó, mint a mérget evett kölyökkutya. Nem, nem a nevetés zengi be az utcát, hanem egy kétségbeesett hörgés. Aztán a túl sok mérget nyelt tüdőmből kiszakad a sikoltásom. Anna később elmeséli, kővé dermesztette a félelem. Elmondja, aztán hogyan térítette észre a sikoltás. Csak egyszer meséli el. A földön vonaglottam. Fel sem fogtam, hogy odafut hozzám és a karjaiba kap. Mintha az anyám lenne könnyeivel, ringatásával és a gügyögésével nyugtat. Kicsim, kicsim, a könnyeivel küzdve ezt ismételgeti. És e szavaktól girhes hollóként száll rám a megnyugtató ájulás.” n. Anna megállt a még mindig gyenge Liza ágya mellett. Hetek teltek el. Van egy nagybátyám, vidéken - kezdte. Oda fogunk költözni. És alig néhány nap múlva már úton is voltak. Éjszakákat beszélgettek át az elmúlt hetekben. Anna nem faggatta a lányt, honnan jött, mi baja, mi bántja. Liza egyszerű, de lelket facsaró kérdései magukért beszéltek. A miértre újabb miért következett, és minden feltette kérdés kijózanító pofonként hatott Annára. Rájött, a legtöbbre fogalma sincs, mit felelhetne. Pedig okosnak tartotta magát. Arra is rájött, hogy fogalma sincs, hogyan működik a világ, és miért úgy, ahogy. A fia már első találkozásukkor a szívébe zárta Lizát. Ő ragaszkodott hozzá, hogy maradjon náluk, bár Annát nem sokat kellett győzködni. Liza csak Mr. X-nek hívta a fiút. Vicces, ismételgette az, de a történet, ami egy éppen olyan fiúról szólt, mint Ő, egy fiúról, aki az egész világ szuperhősévé vált, tetszett neki. A fiú segített abban (6 éves múlt), hogy az interneten próbáljanak válaszokat találni. Jó ötletnek tűnt, itt megvan minden, lelkendezett. De hamar rá kellett döbbenniük, és ez Mr. Xnek, a koraérett kis csodagyereknek fájt a legjobban, hogy az Internet sok minden van, de az igazán fontos kérdésekre nincsenek válaszok. Ez a néhány hét örökre megváltoztatta mindhármuk életét. De míg Anna egyre tisztábban kezdte el látni a világot, Liza egyre tehetetlenebbnek érezte magát. A helyzet, vagyis a hely,

38

ahová került úgy tűnt számára, mint egy középkori börtön, ajtók, ablakok, őrök, bírák nélkül. Eltűnt szülei és a zöld üveg, úgy váltak szinte felidézhetetlen emlékké, hogy Liza abban sem volt már biztos, hogy nem-e csak egy régi könyvben olvasott erről. Apja meséi ellenben segítették, megerősítették abban, hogy más szemmel tudjon körülnézni a világban. Liza megszokta, ha egy feladattal találja magát szemben, minden erejét a megoldásnak szenteli. Hát ebben a világban feladat volt bőven. De semmilyen ésszerű megoldás nyomára nem sikerült bukkannia. A tehetetlenség érzetével kelt, és ez okozott neki annyi álmatlan éjszakát. Ekkor állt elé Anna a tanyát, a költözést javasolva. És Liza be kell, hogy lássa, jobb ötlete neki sincs. Alig néhány hét múlva már úton is voltak - sokkal könnyebben ment, mint ahogy azt Anna előre gondolta. Az újra tinilányként lelkesedő anya tele volt tervvel, ötlettel és reménnyel. o Már az első szippantás tiszta levegő jót tett Lizának. Ráadásul a távoli tanyán a halk szavú nagybácsi határtalan örömmel és szeretettel fogadta a vendégeket. Nem is kérdezett sokat, szinte semmit. Ő még ahhoz az öregedő generációhoz tartozott, akik tisztán tudtak olvasni az arcokról, a kézmozdulatokból, vagy egy-egy elejtett, esetleg ki sem mondott szóból. A megterített asztal tele, Liza feje üres volt. A korai vacsora után órákig beszélgettek az udvaron, a diófa alatt. A szomszéd tanyáról még a rokonok is átjöttek. Minél többen lettek, annál többet nevettek. Liza eleinte csak hallgatott lustán és hagyta, hogy a duruzsolás, mint egy jól eső masszírozás, megnyugtatassa. Egyetlen történetét sem vette elő. Még nem. Már mindenki aludt a házban, de Liza szemét, mint oly sokszor mostanában, még mindig elkerülte az álom. Halkan felkelt. Odakint csodálatos mázzal vont be mindent a telihold. Sétálni indult. Elhalad a tanya bejgliként elnyúló épületei mellett és hallgatta a lépteire felfelriadó állatok neszezését. Egy liba egy kurtát gágogott, amire egy tyúk kötelességtudóan kotkodácsol egyet. A fa alatt őrködő nagy, fehér kutya felemelte a fejét, majd visszaaludt. Aztán váratlanul az egyik kis ólszerű kulipintyóból egy kecske totyogott elő. Megállt Liza előtt és úgy bámult rá, mintha valahonnan ismerné a lányt. Csak álltak és meredtek egymásra. Úgy álltak ott, mint két szereplő, akik egy idegen mesébe csöppentek. A kecske félrefordította a fejét. Egyik szemére vak volt. Mindketten tettek egy lépést a másik felé. A kisebb, a kíváncsibb, még néhányat lépett. Öreg fejét odanyomta a lányhoz, aki egy csöpp csodálkozás nélkül simította végig a csorba szarvat, majd cirógatni kezdte az állatot. Mi lesz most velünk, kicsi kecském – duruzsolta. A holdfényben jól látta az állat megmaradt szemgolyóját és különös pupilláját: téglalap alakú volt. Liza arcán úgy terült el a gyógyító mosoly, szélesen, és szívből jövően, mint ahogy a napfény veszi birtokba a világot minden reggel. Már tudta mit kell tennie. Tudta milyen feladat vár rá. A porba csücsült és magához húzta az öreg állatot, aki jóleső mekegéssel vette tudomásul a simogatást. Minden jóra fog fordulni Teofil - súgta még oda Liza, aztán a székláb szarvba kapaszkodva felállt majd hagyta, hogy a telihold visszavezesse a házba, a fénycsíkot követve az ágyába, ahol nyugodt, csupa színes, reményteljes üzeneteket hozó álomba merült. vége (?)

39