A PAKTUM Dátum: 2005. May 03. Tuesday, 20:39 Rovat: Tények és dokumentumok Pozsgay Imre eredményes munkája létrehozta az MSZMP számára a hatalom átadásához nélkülözhetetlen ellenzéki szervezetet a Magyar Demokrata Fórumot. A biztoskezőnek ismert bába ellenére az újszőlött tele félelemmel kezdte meg pólyás életét. Kezdeti lépéseit nem is ı, hanem az ıt hóna alatt emelı dajkái tették meg, helyette. Ez a nem is politikusokból, hanem többnyire a kultúra mővelıibıl összeállt alkalmi társaság gondolni sem mert arra, hogy a legkisebb mértékben is riválisává váljon a félelmetes állampártnak. A megalakított laza szervezet csupán civil szervezıdésnek indult. Pártként nem is kívántak mőködni, csupán a lakosság párt- és kormány elleni méltatlankodásának tolmácsolását tekintették céljuknak. Ezt a törekvést igazolja vissza maga a szervezet neve is. Magyar Demokrata Fórum, vagyis minden hang fóruma szervezıdésők és tevékenységők minden részlete, minden eleme ebben az irányban mozgott. A hatalom részleges és ideiglenes átadásához az MSZMP is méltóképpen járult hozzá. A pártot mesterséges módon, a forgatókönyv leírásának megfelelıen kettészakította. A magukat reformkommunistáknak nevezık nem erıltették meg túlságosan a fantáziájukat. A párt nevébıl kihagyva a munkás szót, Magyar Szocialista Párt-ként mőködtek tovább. Erre az oldalra állították a tagság nagyobbik részét és magukhoz vették az MSZMP úgyszólván teljes vagyonát Akiket a másik oldatra állítottak, vagyis az orthodox kommunisták megkapták a párt régi nevébıl a munkás szót. Ezt a nevet is vették fel és mind a mai napig Munkáspártnak nevezik szervezetőket. A felsı vezetés tagjainak hovatartozását természetesen nem ık maguk döntötték el, hiszen a húsosfazék mellıl még átmenetileg sem akart tágítani egyikük sem. Akárcsak az erjedés, a forrás is láthatatlan erık mőve. A többségőkben írókból, költıkbıl és más értelmiségiekbıl verbuválódott MDF vezetıi nagyon is tartva egy 1956-oshoz hasonló csapdától nem mutattak különösebb érdeklıdést a hatalom esetleges átvételére. Megmaradtak inkább az egypárti állam egyre határozatlanabb mıködésének bírálatánál. Ezt is leginkább folyóiratokban publikált írásaikban tették. Tartózkodtak minden látványos demonstrációktól, amely véleményők szerint alkalmas lehet a hatalom megtorló intézkedéseire. Nem szervezıdtek olyan határozott és változásokat követelı felvonulások, akiknek Kopácsi Sándor Budapest rendırfıkapitány utóda fegyvereket osztogathatott volna, mint 1956-ban a Madách-téren. Bíró Zoltán az MDF elnöke és vezetıtársai tétova botladozását látva a láthatatlan szervezık szőkségét érezték a világra segített szervezet élére saját elkötelezett emberőket beejtıernyızni. Ez könnyebben ment, mint gondolták. Az ismeretlenség homályából elıhúzott Antall Józsefet könnyőszerrel sózták a nyúlszívő irodalmárok nyakába. Bár a nemzeti kerek asztal tárgyalások során az állampárt megdöbbentıen engedékenynek bizonyult. Az MDF és a többi idıközben néhány tíz taglétszámú MSZP titkos szervezésében létrejött szervezet követeléseit illetıen, máig sem értjük, hogy egy esetleges kormányra kerülést miért nem vettek számításba. Miért fogadták el a kétharmados törvények tömegét, amelyek nemcsak megnehezítik, de majdhogynem lehetetlenné is teszik az ország demokratikus kormányzását. Erre csak egyetlen magyarázat feltételezhetı. Nem hittek, nem számítottak arra, hogy valóban szabad választások útján megszerezhetik az ország vezetésének hatalmát. Nem ismerték fel az állampárt, s vele az egész szocialista - ahogy ık fogalmaztak- világrend szanálásának szükségességét és a mögöttük álló sötét erık ebbéli elhatározottságát. Követeléseik csupán egy változatlan formában uralkodó állampárt diktatúrájának enyhítését célozták. A
- 2 kétharmados törvények témakörét nemhogy csökkenteni igyekeztek, hanem sokkal inkább növelésén szorgoskodtak. Úgy gondolták, ezzel megnehezítik az állampárt diktatórikus mőködését. Magam elé tudom képzelni a „reformkommunista” oldal tárgyalóinak jóíző nevetését, amikor ez okosnak egyáltalán nem mondható tárgyalási „taktikát” maguk között elemezték. Mindebbıl az a következtetés is egyértelmően bevonható: Az MDF-et gyámolító láthatatlan hatalom nem tájékoztatta a bekövetkezı változások teljes mélységérıl, amelyet a bekövetkezett eseményekbıl Antall József maga is felismerhetett volna. A szabad választások valóban szabad és tisztakező lebonyolításában sem hittek, hiszen még nem felejtették el a koalíciós idık kékcédulás választási mőveleteit. Úgy gondolták, hogy akkor hátuk mögött a megszálló szovjet haderı segítségével bármilyen választási csalás kivihetı volt. A megszálló szovjet csapatok pedig most is az országban tartózkodnak. A kivonulásukra vonatkozó ígéret az oroszok részérıl aligha vehetı komolyan. A korabeli logikának ez a szőklátókörő gondolkodása az átlag ember politikai ismereteinek szintjén természetesnek tőnt. De azok számára, akik a nemzet, akárcsak számottevı ellenzéki vezetését vállalni merték ez a politikai felkészőltség alig volt több a semminél. Nekik igenis nemcsak számítani kellett volna az állampárt hatalomból való kiszorulására, hanem mőködésők legfıbb célját is ebben kellett volna meghatározniuk. Ezek után aligha lehet azon csodálkozni, hogy az 1990. évi, a szovjet szuronyok árnyékában megtartott választások eseményének hallatán a gyıztes MDF-es képviselını - Beke Kata - könyvének azt a címet adta: „Jézus-Mária gyıztünk! „. A gyızelem azonban nem volt teljes. Koalíciós partnereket kellett bevonni a kormány munkájába. A FIDESZ ebben az idıben még az SZDSZ ifjúsági szervezetének számított, ami annál is érdekesebb, hiszen ı valamivel korábban alakult meg, mint az SZDSZ. De ez lehetett szándékos szemfényvesztés is. A még számba jöhetı partnerek a Főggetlen Kisgazda Párt és a Keresztény Demokrata Néppárt koalícióra is léptek az MDFel. A három párt együttes mandátuma azonban csak 60%-ot tett ki, Így kétharmados törvények alkotásához nem volt elegendı. Több, mint gyanúsnak mondható az MDF 42,7%-os és a SZDSZ 23,6%-os eredménye. A kettı együtt ugyanis 66,3%a, tehát éppen elegendı a kétharmados parlamenti többség kialakításához. Mintha csak valami láthatatlan kéz táplálta volna a számítógépekbe ezeket a végeredményeket. Szó nélkül mehetnénk el a véletlennek is feltételezhetı számok alakulása mellett, amennyiben az 1994-es, az 1998-as, még inkább a 2002-es parlamenti választások idején hasonló gyanús körülmények jelei nem mutatkoztak volna. De erre még visszatérünk. A nem várt kormányzás nehézségei Antall József képzeletvilágában már a hatalom tényleges gyakorlatának megkezdése elıtt jelentkeztek. Ez a tény már önmagában igazolja a nemzeti kerekasztal tárgyalásokon alkalmazott tárgyalási taktikájának teljes csıdjét. Lehetetlen elhinni, hogy néhány hónappal korábban ne ismerte volna a törvényhozás mőködésének mechanizmusát, a hatalom oldalán a szükséges feltételek teljes vertikumát. Annál is inkább, mert erre újdonsült barátai, párttársai több esetben figyelmeztették is. Ennek lett a következménye, hogy az MDF-et „nem szerette”. Az MDF-es alapító atyák véleményével szemben nyugodtan megkockáztathatjuk. NEM IS „TISZTELTE”. Kétség sem férhet hozzá, hogy Antall Józsefet ebben a tevékenységében azok a láthatatlan erık vezették, amelynek ı maga is tagja volt, legfeljebb beavatottsága nem ért fel azokéval. A maga választotta kényszerhelyzet - amelynek eltúlzott mértékét, akár vitathatjuk is- egy SZDSZ-el kötendı paktum irányába terelgette Antall Józsefet. A paktummal nyert politikai aprópénz a gyakorlatban nagyon kevésnek bizonyult. Úgy tőnik ezt a megoldást választotta barátjának Göncz Árpádnak köztársasági elnökké választásához. Az alkuba ugyanis ez is
- 3 beletartozott. Nem különben Szabad Györgynek a parlament elnökévé választása, amely fölött csak mosolyogni lehet, hiszen minden európai demokráciában a parlament elnökét a legerısebb koalíciós kormánypárt adja, ehhez sehol sem szükséges kétharmados parlamenti többség. Ha errıl alkudozni kell egyáltalán, akkor legfeljebb a koalíciós partnerek lehetnek a másik oldalon. Ezúttal azonban úgy adták elı, hogy a MDF hozzájárul Göncz Árpád köztársasági elnöki megválasztásához, míg cserébe az SZDSZ egyetért Szabad Györgynek a parlament elnökélvé való megválasztásához. Vagyis egyetértettek azzal, amihez az egyetértésőkhöz semmi szőkség nem volt. Az 1990. április 29-én megkötött MDF-SZDSZ paktum 20 pontban határozza meg a két párt „egyetértı” akaratát Ez a megkötésekor titkos paktum tipikus példája az egyoldalú szerzıdéseknek. Az MDF ebben jószerével nem kapott semmit, ugyanakkor mindent biztosított az SZDSZ-nek, amit kért. Márpedig ık tudtak kérni! A 14-es pont tartalmazza a magyar nemzet legnagyobb kárára szabályozott SZDSZ igényő sajtótörvényt, amelyet a demokratikus zsargonban a kormányoktól független sajtószabadságnak neveznek. Hiszen akkor is tudott dolog volt, hogy a sajtó úgyszólván egésze zsidó vezetéssel mőködött. Ennél fogva az SZDSZ-nek minden tikos vagy nyílt paktum hiányában is módja volt irányítani és felügyelnie. Vajon hihetı-e, hogy ennek veszélyét a paktum elıtt Antall József nem látta? Az ország két legmagasabb közjogi méltósága titkos paktum segédletével ugyancsak zsidó kézbe került, hogy a többiekrıl ne is szóljunk. Az „elsı, szabad választások” e vonatkozásban született eredményeit bizony még Rákosi és zsidó környezete is megirigyelhette volna. A Magyar Hírlap 1994. augusztus 27-i számából éppen az SZDSZ-es Haraszti Miklóstól tudjuk meg, hogy ezt a paktumot Antall József az „MDF-es alapító atyák háta mögött” kötötte meg. Haraszti ironikusan jegyzi meg Antall mindent le tudott nyeletni az „alapító atyákkal”, kivéve a médiát. Ezt, ahogy mai ismereteinkbıl látjuk, erıszakkal tömte le a torkukon. A paktumot aláíró MDF-esek között már csak Balsai István található meg. Nemrég szorították ki frakcióvezetıi megbízásából. A Kónya házaspár a 2002-es választások során a Centrum pártba épülve már a kommunistákkal került szövetségi közelségbe. Salamon László pedig a FIDESZ-ben található. A paktum 20 pontja láttán óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: tulajdonképpen az Antall vezette MDF küldöttség miben is állapodott meg az állampárttal a nemzeti kerek asztal tárgyalások során? Hiszen ez a 20 pont felöleli a kormányzás úgyszólván teljes vertikumát. Ma már teljes bizonyossággal állapíthatjuk meg: A nemzeti kerek asztal tárgyalásokon a volt állampárt önmagával tárgyalt és „egyezkedett”. Hiszen a vele szemben lévı oldalon is többségében, ha ugyan nem az egészében, volt párt tagok ültek. Ugyanúgy az 1990. évi parlamenti választások eredményeként a hatalmat is önmagának adta át. Jogosan kérdezheti bárki, hogy miért is volt arra a színjátékra szőkség Valóban miért is volt rá szőkség: mindenekelıtt a szocialistának nevezett államkapitalista gazdasági rendszer csúfos bukásának tompítására, a felpuhult diktatúra szanálására. Mivel az már nem tudta teljesíteni a lakosság további megfélemlítését. Fel kellett adni a munkaerı teljes foglalkoztatásának dogmáját. A termelı üzemekben ugyanis a munkavégzésen kívül mindennel foglalkoztak. A fokozódó gépesítés ellenére a termelés nem, vagy alig növekedett. Ha e „szocialista vívmányokat” maga az addig körömszakadtáig védelmezı párt adja fel, az nagy valószínőség szerint forradalomba torkollik, esetleg maguk a párt oligarchái a holdudvarukkal együtt hajt végre puccsot önmaga ellen, amelynek minden bizonnyal súlyosabb következményei lettek volna. Emlékezzünk csak a szovjet párt XX. Kongresszusára és az ezt követı idıszakra. A halott Sztálin terrorjának puszta említése -
- 4 hiszen teljes feltárása a mai napig sem történt meg - micsoda forrongást váltott ki a KeletEurópai pártokban, de magában a szovjet kommunista pártban is. Az 1956-os szabadságharcunk szovjet kiprovokálásának okai között legalább 50%-ban ott szerepelt a szovjet párt kézoldalán versengık érveléseiben is. A Molotov-Kaganovics orthodox szárny azt bizonygatta, ha megbontják a sztálini ideológia stabilitását, az robbanáshoz vezet. Ugyanakkor Hruscsov és társai úgy fogalmaztak, ha a korábbi terrorista diktatúrát konzerválják, az a néptömegek elkeseredése forradalomba torkollhat. Érveiket alátámasztandó mindkét szovjet pártfrakció egymástól főggetlenül a magyarországi forradalom kiprovokálása irányába terelgette az eseményeket. Kapóra jött ehhez, hogy a szovjet csapatokat a párizsi békeszerzıdés elıírása szerint az osztrák államszerzıdés 1955-ıs megkötését követı 90 napon belül ki kellett volna vonni Magyarországról. Ezt azonban sem a szovjet párt orthodoxaai, sem a reformerei nem akarták. Ez volt az egyetlen pont, amelyben maradék nélkül egyetértettek. Bármilyen furcsa, de még a párizsi békeszerzıdés 90 napos csapatkivonásának is eleget tettek. Nagy Imre ugyanis 1956. október 28-án délelıtt a budapesti szovjet nagykövetségen megállapodott az ott tartózkodó Mikojánnal és Szuszlovval, hogy a szovjet csapatokat kivonják Budapestrıl, majd az országból is. Végrehajtva a párizsi békeszerzıdés erre vonatkozó elıírásait. A megállapodásnál jelen volt Zsukov honvédelmi miniszteris. Nagy Imre, aki egyetlen magyar miniszterét sem vitte magával e fontos tárgyalásra, magyar tanú nélkül állapodott meg mindabban, ami késıbb történt. ı maga új forgatókönyvet kapott. Ennek alapján délután bekövetkezik különös színeváltozása. Az addig általa statáriummal sújtott és büntetett saját megfogalmazása szerinti ellenforradalmat elismeri nemzeti forradalomnak. Új kormányt alakit, tiltakozik a következı napokban már meg is induló új szovjet invázió ellen, kilép a varsói szerzıdésbıl, bejelent az ország semlegességét. Mivel Magyarország az Egyesült Államok második világháborús fizetségeként a Szovjetunió gyarmati vazallusa, ezek az intézkedései egyenként is elegendık az oroszok számára az általuk fasiszta restaurációnak tekintett szabadságharc vérbefojtásához. Élnek is vele mégpedig Nagy Imre és Kádár János hathatós segítségével. Az orosz csapatok tehát 1956 november 4-tıl már nem a második világháború gyıztesének megszállóiként tartózkodnak Magyarországon, hanem Kádár János és kormánya „baráti meghívása” alapján a szocialista vívmányok védelmére. Ezzel a megoldással természetesen a magyar szuverenitást átadó Egyesült Államok is teljes mértékben egyetért. Errıl több csatornán is értesíti a Szovjetunió vezetıit. Elsı ízben a török nagykövetség moszkvai fogadásán tolmácsolja Ch. Bohlen az Egyesült Államok moszkvai nagykövete Hruscsov részére, hogy Amerika nem kívánja Magyarország státusának megváltoztatását. Ugyanakkor nyomatékosan figyelmezteti is, hogy ne tőrjék a helyzet elmérgesedését, hanem mielıbb állítsák helyre az 1945-ben kialakított status quot. A megoldás módját a szovjet vezetık belátására bízta. Ugyanakkor az amerikaiak belgrádi nagykövetségők útján is megerısítették a november 2-án Brioni-szigetére érkezı Hruscssov és Malenkov számára az amerikai álláspont változatlanságát. 1989-90-ben azonban merıben más volt a nemzetközi helyzet, amely az 1956-os megoldást teljes egészében kizárta. 1956-ban Amerika is a Szovjetunió is csupán a kezdeténél tartottak a második világháború .,gyümölcseinek” betakarításában. A második világháború utáni gazdasági konszolidáció a termelés és a piacok végleges kialakulása még alighogy befejezıdött. A gazdasági konjuktúra éppen csak kezdetét vette, amelyben a magyarországi események változást ugyan nem, de zavart mindenképpen okozhattak volna. Nyilván számításba vették, hogy Magyarország feladásával rövid idın belül a többi szovjet-vazallus sem lett volna megtartható. Ezzel veszélybe kerül a Szovjetunió - Churchill fogalmazása szerint - legfıbb és legnagyobb „háborús osztaléka”. Ezt pedig sem az Egyesült Államok, még kevésbé a Szovjetunió nem engedhette meg magának.
- 5 -
Az angol birtokok elvesztésének módja, az Egyesült Államok és Szovjetunió közös együttmőködésében ma már mindenki által világosan látható. Mindezek ellenére Anglia az Egyesült Államok által provokált háborús konfliktusokban oly kritikátlan kutyahıséget tanúsít Amerika iránt (Afganísztán, Irak), amely már a politikában járatlan szemlélıben is mosolyt fakaszt. Amerika tehát saját érdekei ellen tett volna, ha az 1956-os magyarországi forradalom eredményei kapcsán segíti Magyarország gyarmati helyzetének megváltoztatását. Nem csoda, hogy egyetlen percre sem merült föl benne a velünk való legkisebb empátia sem. A magyar politikai elit rövidlátására vall, hogy a második világháborús, számunkra káros szereplése ellenére ma olyan szolgalelkően veszi figyelembe Amerika érdekeit, mintha valaha a legkisebb elınyőnkre tett volna bármit is, Az Antall kormány súlyos rövidlátása- de lehet, hogy éppen cinkossága - nem ismerte fel, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió Kissinger bipoláris szemfényvesztı elmélete ellenére sem egyenlı erejő hatalom. A Szovjetunió alárendelt szerepet játszott és játszik a két nagyhatalom viszonyában. Pedig a gyarmatok körüli közös mesterkedése, amelyet mintegy negyven éven átfolytattak erre éppen elég bizonyítékkal szolgált. A Magyarországot kormányzó politikai elit, de ellenzéke is ugyanilyen tájékozatlanságot mutat nemzetközi törekvéseivel. Az még csak magyarázható, hogy miért lépett be a NATOba. A Varsói Szerzıdés felbomlását követıen mégiscsak valamilyen látszatát mutatja az ország fölé vont védelmi ernyınek. E nélkül ugyanis az Egyesült Államok kénye-kedve szerint uszíthatta volna ellenőnk a neki tetszı idıben, volt „barátainkat”, a látens módon most is együttmőködı Kisantant-államokat. Bár ennek lehetıségét kizárni most sem lehet, hiszen a Varsói Szerzıdéshez hasonlóan ismét azonos katonai organizációhoz tartozunk. Márpedig két NATO tagállam egymás elleni háborújára - ha nem is gyakran - volt példa Törökország és Görögország esetében. Ami pedig egyszer megtörtént, az megtörténhet többször is. Az európai Unióba való kritikátlan és mindent elsöprı törekvésőnk ugyancsak nélkülözi a politikai mérlegelés minden elemét. A zsidóság sem várja olyan áhítattal a messiást, mint a kormányzat és ellenzéke az uniós tagságot, pedig a feltételek, amellyel a csatlakozást vállalták semmi elınyt nem biztosit az országnak, hátrányt azonban annál többet. A lakosság körében a sajtó útján olyan pszichózist teremtettek, hogy szinte a haza ellenségének tartják azokat, akik kételyeiknek adnak hangot. Úgy tőnik, mintha a magyar lakosság nagyobbik fele erıs kábítószer hatása alatt cselekedne a felfokozott uniós várakozásában. A politikusok sajnos nem veszik a fáradságot, hogy legalább egy óra csendes elmélkedésével elemezzék a világ gazdasági erıvonalainak, vezetı hatalmainak, de ezúttal akár egyes számban is beszélhetünk, az Egyesült Államok céljait és érdekeit. A gondolatsor elindításához elegendı egyetlen kérdés feltevése: Vajon a mindenkori magyar kormány által 1990. óta favorizált Amerikának érdekében állhat-e az európai gazdasági unió erısítése? Alig hihetı, hogy erre bárki is igennel válaszolna. Hiszen az Európa és Amerika közötti gazdasági verseny köztudott, még jelentısebb részletei is közismertek. A már akuttá vált világgazdasági válság, a két gazdasági tömörülés pedig kiszámíthatatlan következményeket hozhat. Senki sem hiszi, hogy e rivalizálás Európa gyızelmével, de legalábbis elınyével jár. Onnan kilépni valószínőleg nehezebb lenne, - ha lehetne egyáltalán mint a belépés volt. Ennek ellenére figyelemreméltó az uniótag Anglia viselkedése. Már a csatlakozásának feltételei is egyedi módon lettek kialakítva, mégpedig Anglia elınyére. Nemzeti valutáját a fontot sem adta fel Franciaországhoz és Németországhoz hasonlóan. Napjaink külpolitikájában feltőnı módon sokkal inkább tart az Egyesült Államokkal, mint az Európai Unió országai által megfogalmazott közös állásponttal. Anglia úgyszólván már a csatlakozása óta bizonyos mértékben idegen testnek számit az unióban. Nem kell külön bizonygatni, hogy a britek ilyetén való „kilógása” mekkora kockázatot jelent az Európai
- 6 Uniónak. Egyes uniós országok lakossága már különbözı demonstrálók alkalmával hangot ad nemcsak elégedetlenségének, ha nem hazája kilépését is követeti. Ezek a követelések ma még nem jelentısek. Amennyiben ez mondjuk Angliára is átterjedne, az komoly következményeket vonhatna maga után Könnyen elképzelhetı, hogy az unió egésze velünk együtt - szembe kerülne az Egyesült Államokkal. Ennek lehetısége pedig nem zárható ki, annál is kevésbé, mert NATO- vonalon ez már tulajdonképpen be is következett. Vajon az unióra épülı magyar külpolitika hogyan tudja majd mindezt feldolgozni az ország jelentıs hátránya nélkül? A marxista történetírás több, mint ötven éven át, sıt a mai napig nem gyızi bírálni a Horthyrendszert, amiért teljes mértékben elkötelezte magát a német külpolitika iránt. Vajon ma nem ugyanezt tesszük? A különbség csupán annyi, hogy Németország akkor - ha csak részegesen is segítette a legfıbb magyar törekvés, a határrevízió megvalósításában. Egyszerően szólva ı legalább adott is valamit szövetségünk fejében. Mit kaptunk viszont a Németország utáni szövetségeseinktıl? Akár a Szovjetuniótól, akár az Egyesült Államoktól? A Szovjetunió több mint 40 éven át éppen az Egyesült Államok teljes hozzájárulásával gyarmattartó módjára zsákmányolta ki hazánkat. A szabadkımővesség világhatalma államkapitalista kísérletének keretében ránk kényszerítene a saját gazdasági kényszerzubbonyát. Nemcsak megakadályozta, de sok tekintetben még vissza is vetette gazdaságunk fejlıdését. A nemzet ellenségeibıl toborzott többnyire idegen helytartóival úgy elzálogosította országunkat, hogy a rendszerváltási szédelgés közben gyerekjáték volt a régi-új helytartók segítségével teljes kifosztásunk. Feltőnı, hogy e fosztogatás „gyümölcse” a gyarmatok újraelosztásához hasonlóan nem annyira a szovjet zsonglırök, sokkal inkább amerikai megbízói ölébe hullottak. Hazánk gazdasági állapota ma, a harmadik évezred elején leszámítva a hét és fél évszázad technikai fejlıdésének hozadékát- ugyanolyan letarolt állapotban van, mint a tatárjárás után volt. Elmondhatjuk, hogy mindazt, amit tılük kaptunk és ami után oly nagyon vágyakozunk, nem sok köszönnivalót tartalmaz számunkra. Az MDF-SZDSZ paktum megkötése kijózaníthatta a magyar választópolgárt, szavazhat ı bárkire, bármely pártra, az ország sorsát, politikáját ugyanazok döntik el, akik korábban, legfeljebb más személyek hajtják végre. Az elsı szabadnak mondott választással más-más pártszínekben ugyan, de most is annak a pártnak a legmegbízhatóbb emberei kerültek a parlamentbe, amely negyven éven át a Szovjetunió megbízásából, annak vazallusaként nyomorította az országot. Már az a régi forradalmakat követı állapot sem teljes, amelyet úgy jellemeztek: Nem történt semmi, csak emberek ezrei haltak meg. A kocsi és a ló ugyanaz, csak mások ülnek rajta. Sajnos, a tévesen rendszerváltásnak nevezett fordulat után a kocsi is, a lovak is megmaradtak és ugyanazok ülnek rajta. A kocsi kerekének csupán néhány küllıjét cserélték ki és a lószerszámot kissé felújították. Hernádi Tibor http://www.szmm.hu/modules.php?name=News&file=print&sid=713
