A NATO előtt álló kihívások a 21. század elején
A tanulmány a Külügyminisztérium támogatásával készült
A bipoláris világrend megszűnése új kihívás elé állította az Észak-atlanti Szerződés
Szervezetét.
Az
1949.
április
4-én
megalakult
katonai
szövetséget a hidegháborús logika jegyében hozták létre, de 1990 után nyilvánvalóvá vált, hogy új szerepet kell kapnia, amelynek révén beilleszthető a poszt-hidegháborús rendszerbe. 1990 után már nem volt elegendő a hagyományos feladatkör, amelyet ironikusan így foglaltak össze: „az amerikaiakat bent tartani, az oroszokat távol tartani, a németeket pedig lenyomva tartani.” (vagyis a NATO feladatköre magában foglalja a transzatlanti kapcsolat biztosítását, a közös védelmet és az európai integráció garantálását, az NSZK 1955-ös bevonásával).1 A bipoláris világrend megszűnésével a NATO kereste a helyét. A NATO új elvi koncepcióját és feladatkörét az 1991. november 7-8-iki római NATOcsúcstalálkozó fektette le. Ennek értelmében a konfliktust a biztonsági párbeszéd, a korábbi ellenfelekkel való együttműködésének és a kollektív védelmi képesség fenntartásának a célja váltotta fel. A NATO feladatköre kibővült
egész
Európa
fokozott
és
átfogó
biztonságáért
vállalt
kötelezettséggel.2 Hipotézisek Álláspontunk szerint a NATO szervezete jelentős reformokra szorul, és szükséges az új partnerek erőteljes bevonása a katonai szövetséggel való együttműködésbe. A szövetség reagálóképességének növelése közepes és hosszú távon megkívánja, hogy a NATO kisebb tagállamai is nagyobb mértékben járuljanak hozzá a védelmi kiadások és a humanitárius segélyakciók költségeihez. Jelenleg a NATO-ra fordított költségek elosztása egyenlőtlen. Meglátásunk szerint a tagállamoknak az eddigiekhez képest arányosan növelniük kell hozzájárulásukat a védelmi költségekhez, ha a katonai 1
Martinusz Zoltán: A NATO stratégiai megújulásának várható irányai a jelenleg folyó műveletek tükrében. http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2006/4/2006_4_4.html 2 http://www.nato.int/docu/review/2004/issue2/hungarian/art1.html
szövetség biztosítani akarja reagálóképességét, és eleget kíván tenni vállalt feladatkörének. A NATO kibővült feladatköréből és hatósugarából fakadóan az alábbi problémák és dilemmák fakadnak: -
a NATO egyre több térségben kénytelen szerepet vállalni, és több új konfliktus megoldásába kapcsolódik be (Közép- és Kelet-Európa, a posztszovjet térség, a mediterrán térség Izraellel, Jordániával, az észak-afrikai arab államokkal, Afganisztán és határvidéke)
-
Az új világrendben az állami szintű ellenségek helyett a nemzetállam alatti
fenyegetések
váltak
kockázattá
(pl.
az
aszimmetrikus
terrorizmus), ezért az ortodox katonai képességek mellett kiemelten fejleszteni kell az aszimmetrikus kihívásokra reagálni képes új típusú katonai képességeket és eszközöket -
a szervezet struktúrája sokak szerint nem illeszkedik az új típusú feladatokhoz
-
a 2000-es évek végének gazdasági válsága érintette a NATO szerkezetét. A NATO tagállamai a válságra hivatkozva nem növelték a katonai kiadásokat.
Meglátásunk szerint a NATO előtt három alapvető dilemma áll. -
A szervezeten belül a többi tagállam felzárkózik-e az Egyesült Államok mellé a védelmi kiadásokra fordított összeg mértékében és arányában? A NATO vezető ereje, az Egyesült Államok vállalja a katonai missziókra és a humanitárius segélyekre fordított kiadások jelentős részét. Félő, hogy a jelenlegi pénzügyi és gazdasági helyzetben az amerikai Kongresszus nem tud újabb összegeket megszavazni a szervezet kiadásaira, ez viszont felveti a szervezet működésképtelenségét.
-
Képes-e a szervezet megreformálni a hidegháborús struktúrát? A NATO negyven partnerországgal alakított ki kapcsolatot. Egyre nagyobb az igény arra, hogy ezek a partnerek is valamilyen módon
szerepet nyerjenek a szervezet belső életében. Kérdés azonban, hogy a tagállamok elfogadják-e a szervezetnek egy „28+N” típusú átalakítását,
vagyis
a
28
tagállam
mellett
változó
partnerek
meghívását a szervezet működésébe. -
Mennyiben képes a NATO szervezetét hozzáilleszteni az új típusú katonai feladatokhoz? Ez a kérdés már az 1990-es évek óta napirenden van, hiszen a Szovjetunió által jelentett közvetlen katonai fenyegetés megszűnt, és újabb állami szintű fenyegetés nem lépett a helyébe, ezzel szemben megnövekedett a határokon átnyúló nemzetközi terrorizmus fenyegetése. Az új típusú kihívás kisebb létszámú, ugyanakkor hatékonyabb, mozgékonyabb katonai alakulatok
felállítását,
a
nem
ortodox
katonai
képességek
fejlesztését indokolja. Ezen kívül a NATO-nak – ahogyan az afganisztáni misszió is bizonyította – képesnek kell lennie arra, hogy alakulatainak reagálóképességét a klasszikus gerilla hadikultúrához is igazítsa. Továbbá nem elegendő a pusztán katonai feladatok ellátása:
a
NATO-ra
új
feladatok
hárulnak,
minthogy
a
válságövezetekben a béke és a stabilitás biztosítása elsősorban gazdasági, szociális, humanitárius eszközöket igényel. Ezen kívül a NATO-nak feladata van a válságövezetekben a nemzetépítés terén is (ld. Afganisztán, Irak). Mindez a szervezet részéről újfajta katonai, pénzügyi, gazdasági és morális feltételek megteremtését igényli. Hipotézisünk
szerint
a
hidegháborús
struktúra
megváltozásának
a
feltétele, hogy a NATO újradefiniálja saját feladatát. Tanulmányunkban azzal érvelünk, hogy a 21. században a szervezet elsődleges feladata a válságkezelés, a békefenntartás, béketeremtés lesz, és a klasszikus katonai, Európát külső támadástól védelmező funkció leértékelődik. Ez a feladatváltás újfajta képességek kialakítását igényli meg. Az új kihívások
A NATO feladatköre
átalakult. A katonai szervezetet
egy jelentős
szárazföldi haderővel és nukleáris potenciállal rendelkező kontinentális nagyhatalom elleni katonai feltartóztatás céljával hozták létre. Az eredeti ellenségképből következett, hogy a katonai szövetség a szimmetrikus hadműveletekre készült fel. Az 1990-es években új ellenségek jelentek meg: 1. Az aszimmetrikus hadviselés
Szimmetrikus hadviselésnek nevezzük, amikor hasonló hadikultúrákat képviselő felek ütköznek meg egymással, aszimmetrikus hadviselésről pedig abban az esetben beszélünk, amennyiben a szembenálló felek eltérő hadikultúrákat alkalmaznak. A hadtudomány az ortodox hadikultúrákat (anyagcentrikus, mozgáscentrikus) és a gerilla hadikultúrákat különbözteti meg. 3 Miközben a NATO-t a szimmetrikus, ortodox katonai eszközökkel megvívandó hadviselésre készítették fel, a II. világháborút követően egyre több aszimmetrikus katonai konfliktusra került sor.4 Ugyanakkor éppen ez a terület az, amelyhez a NATO nem igazodott megfelelő mértékben. A hidegháborút követően az ellenfél megváltozott: a Szovjetunió által jelentett birodalmi fenyegetést a nemzetállam alatti fenyegetések vették át, mindenekelőtt a terrorizmus. A NATO katonai potenciálját egy erős szárazföldi
és
nukleáris
hatalom
(a
Szovjetunió)
elleni
háború
körülményeihez igazították, amelyet ortodox katonai eszközökkel, az ortodox hadikultúra szabályai szerint vívtak volna meg. Azonban a jövőben vélhetően nem egyes államok fenyegetik a NATO érdekszféráját – hiszen egyetlen nukleáris fegyverrel rendelkező hatalom sem kérdőjelezheti meg az Egyesült Államok elsöprő fölényét –, hanem aszimmetrikus harcmodort alkalmazó csoportok (terroristák), amelyek 3
Porkoláb Imre: összecsapásai. 1. o. 4 Porkoláb Imre: összecsapásai. 2. o.
Aszimmetrikus hadviselés, az ortodox és gerilla http://www.zmne.hu/dokisk/hadtud/Porkolab.pdf Aszimmetrikus hadviselés, az ortodox és gerilla http://www.zmne.hu/dokisk/hadtud/Porkolab.pdf
hadikultúra hadikultúra
nem közömbösíthetők az ortodox katonai eszközökkel. A nem ortodox katonai eszközök alkalmazása, az aszimmetrikus hadviseléshez való igazodás lényeges, hiszen prognosztizálható a NATO akciórádiuszának kiterjedése. A NATO számára ma is kihívásként jelentkezik a gerilla hadviselés (Afganisztán, Irak). A gerilla-hadviselés egyik jellegzetessége, hogy pusztán technológiai eszközökkel nem lehet fellépni ellene. Az ún. ortodox hadviselési kultúrák, az anyag- és a mozgáscentrikus hadikultúra tehetetlenek a gerillahadviseléssel szemben, amennyiben az bizonyos feltételekkel rendelkezik (a hátország támogatása, a lakosság megnyerése, az információs fölény birtoklása).
Forrás: Porkoláb Imre: Aszimmetrikus hadviselés. Az ortodox és gerilla hadikultúra összecsapásai. 2. o.
A
gerilla-hadviselés
képes
lehet
megbénítani
az
erősebb
fegyverrendszerekkel rendelkező hadseregeket, hiszen a gerillacsoportok – saját területen harcolva – információs fölénnyel ellensúlyozzák a reguláris hadseregek katonai, technológiai fölényét. 5 A gerilla-hadviselés sikerességének nélkülözhetetlen feltétele a civil lakosság támogatása, elköteleződésének kikényszerítése a gerillák politikai céljai mellett. Az 5
Uo. 4. o.
1945 óta eltelt időben mintegy 160 fegyveres konfliktusra került sor, és ezek döntő többségét az aszimmetrikus hadviselés határozta meg.6 Porkoláb Imre megállapítása szerint „a közelmúlt konfliktusaira döntő többségben
az
valószínűséggel nagyhatalmak
aszimmetrikus ez
a
ezzel
hadviselés
közeljövőben mit
sem
sem
törődve
jellemző,
változik.”
7
és
nagy
Ugyanakkor
hagyományos,
a
szimmetrikus
fegyverrendszereik fejlesztésére fordítják a költségeket, miközben mind az Egyesült
Államoknak,
mind
a
NATO-nak
egyre
gyakrabban
kell
válságkezelő, békefenntartó vagy béketeremtő feladatot vállalnia a világ számos pontján, és e feladatok ellátása közepette nem szimmetrikus, hanem aszimmetrikus támadásokra kell reagálnia. Már
a
vietnami
háború
és
a
szovjetek
afganisztáni
háborúja
is
figyelmeztetett arra, hogy az ortodox hadikultúrát meghatározó anyagi és technológiai fölényt a jól szervezett, mozgékony gerillahaderő információs fölénye képes kiegyensúlyozni. Az amerikai csapatok 1993-as szomáliai kudarca, a 2002 óta tartó afganisztáni hadműveletek és a 2003-as megszállás után kialakult iraki felkelés és polgárháború során az amerikai hadvezetés
újabb
tapasztalatokat
szerezhetett
az
aszimmetrikus
hadviselésre való felkészülés fontosságáról. Ezért a NATO-erőknek nem csupán fegyverrendszereik fejlesztésére kell fordítaniuk az erejüket, hanem emellett a NATO által ellenőrzött, válságtól sújtott
területeken
erőfeszítést
kell
tenniük
a
helyi
lakosság
megnyerésére, a helyi kultúrák és értékrendszerek tiszteletben tartására (ez Afganisztánban és Irakban súlyos problémát jelentett az amerikai és a brit erők számára).
6 7
Uo. 2. o. Uo. 3. o.
Ha nem sikerül megnyerni a lakosság jóindulatát, vagy legalábbis jóindulatú passzivitását, és nem sikerül a lakosságban a nagyobb biztonság érzetét kialakítani, akkor – ahogyan ezt az afganisztáni, de különösen az iraki példa tanúsítja – a gerilla-hadviselést alkalmazó csoportok kihasználhatják a megszálló haderő iránti bizalmatlanságot. Ezért a „katonai stratégiának elsősorban a lakosság ellenőrzésére kell irányulnia.” 8 Katonailag a gerilla hadikultúra a számbeli és technológiai fölénnyel
rendelkező
megszálló
haderő
kifárasztásán,
tekintélyének
lerombolásán alapul.9 Természetesen a földrajzi, domborzati viszonyok is meghatározzák a gerilla-hadviselés
sikerességét
(ebből
a
szempontból
különösen
az
afganisztáni NATO-beavatkozás tapasztalatai tanulságosak). A gerilla hadviseléssel
szemben
az
ortodox
hadviselés
tehetetlen,
ezért
nélkülözhetetlen a hírszerzésnek és a politikai, szociális eszközöknek az összehangolt alkalmazása. 2. A nemzetközi és a transznacionális terrorizmus A nemzetközi terrorizmus a NATO megalakulása előtt is létezett, és végigkísérte a katonai szervezet fennállásának a korszakát, azonban a nemzetközi terrorizmussal szembeni küzdelem nem tartozott a NATO feladatai közé. A terrorizmus lehet államon belüli, vagy az államhatárokon átnyúló:
az
utóbbi
kategórián
belül
megkülönböztethetjük
a
transznacionális és a nemzetközi terrorizmust, ez utóbbi mögött nem független szervezetek, hanem államok állnak.10 Természetesen céljaik és ideológiai hátterük alapján változatos terrorszervezetek léteznek. A terrorizmus,
mint
a
gerilla
hadikultúra
egyik
módja,
a
gerilla-
hadviseléshez hasonlóan hosszú történelmi gyökerekkel rendelkezik. Nagy szakirodalma van annak a vitának, hogy a terrorizmus elleni küzdelemben a katonai vagy a nem-katonai eszközöknek kell-e prioritást biztosítani. 8
Uo. 17. o. Uo. 14. o. 10 Uo. 6. o. 9
A szakértők egyetértenek abban, hogy a katonai eszközöket is újfajta módon kell felhasználni. A terrorizmussal szemben a hálózatközpontú hadviselés vezethet eredményre, amelyik a hagyományos katonai és a titkosszolgálati eszközöket integrálja. Alapja a „totális információfölény”, amelynek
birtokában
kezdeményezést,
és
a a
terrorizmus-ellenes „minimális
erő”
erők
átvehetik
alkalmazásával
a
érzékeny
veszteségeket okozhatnak a terrorista csoportok infrastruktúrájában és szervezetében.11
Ugyanakkor Gyarmati István biztonságpolitikai szakértő hangsúlyozta – mintegy burkoltan bírálva az iraki megszállást, illetve a hagyományos hadsereg részvételét a terrorizmus-ellenes harcban –, hogy ez az újfajta terrorizmus-ellenes hadviselés nem alkalmazható a korábbi korszakokban általános cél – területek megszállása és pacifikálása – érdekében.12 A NATO szervezete az 1990-es évek végén nem illeszkedett egy ilyen hálózatközpontú katonai szervezethez. A 2001. szeptember 11-iki New York-i terrortámadás után a terrorizmus-ellenes küzdelem került a szervezet tevékenységének a fókuszába. A terrortámadás fordulópontot hozott a katonai szövetség történetében: első ízben lépett életbe az Észak-atlanti Szerződés kollektív védelemről szóló 5. cikkelye, amelynek értelmében a szerződő felek az egyik vagy a másik tagállam elleni támadást mindegyik tagállam elleni támadásként értelmezik.13 A terrortámadást kitervelő és végrehajtó szervezet mögött meghúzódó ideológia – az iszlamizmus – egyszerre fenyegette az Egyesült Államokat, Európát, 11
Izraelt
(ld.
palesztin
önállóság
kérdése),
Oroszországot
Gyarmati István: A Magyar Honvédség az Európai Unióban. Hadtudomány. A Magyar Hadtudományi Társaság folyóirata. 2004/2. 12 Uo. 13 The North Atlantic Treaty.http://www.nato.int/cps/en/natolive/official_texts_17120.htm
(Csecsenföld) és Kínát (Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület), így csak idő kérdése volt, hogy valamennyi nagy- és középhatalom részvételével kiformálódjon egy széles körű együttműködés a láthatatlan, globális ellenség, az új típusú eszközöket alkalmazó, minél nagyobb mértékű pusztításra törekvő iszlamista terrorizmus ellen. Az antiterrorista tevékenységben megnyilvánuló közös érdek felismerését jól mutatja, hogy a terrortámadást követően, szeptember 13-án már elkezdődtek az egyeztetések a NATO és Oroszország között a lehetséges fellépésről. A két fél által elfogadott nyilatkozat elítélte a támadást, és leszögezte az igényt az együttműködésre.
14
A Kína-NATO viszony –
amelyik nagyon rossznak volt tekinthető a koszovói háború idején, amikor véletlen támadás áldozata lett a belgrádi kínai nagykövetség –, a terrortámadás után érzékelhetően javulni kezdett. A NATO nem készült fel egy aszimmetrikus háborúra, mint amilyet az iszlamista transznacionális terrorizmus ellen vívott háború jelentett. Az ellenség láthatatlan volt, és a transznacionális terrorizmus következtében több államban rendelkezett infrastruktúrával. A nyugati vezetés mégis hamarosan
megtalálta
a
könnyen
beazonosítható
és
diabolizálható
célpontot az afganisztáni tálib rendszer formájában. Az afganisztáni hadművelet már világosan jelezte az új típusú háború jellegzetességét, és egyúttal a hagyományos katonai eszközök korlátait. A NATO háborúja nem egy (nagyrészt nem is létező) állam, hanem annak terrorizmust támogató kormánya ellen folyt. Ez volt az első olyan hadművelet, amelyben széles körű államközi összefogás alakult ki egy közös terrorista ellenség legyőzésére. Korábban soha nem látott mértékű, változatos összetételű ad hoc szövetség formálódott ki a tálib rezsimmel szemben: Oroszország a NATO rendelkezésére bocsátotta a légterét, hírszerzését, és a nyugati szövetség Kína, valamint Irán informális
14
http://www.nato.int/docu/review/2005/issue3/hungarian/art2.html
támogatását
is
élvezte.
Az
Egyesült
Államok
vezető
szerepét
a
hadműveleteket támogató nagyhatalmak sem kérdőjelezték meg. A NATO afganisztáni beavatkozásának jogosságát a tagállamok körében és az Európai Unióban is elfogadták (ellentétben az iraki intervencióval). Más
kérdés,
hogy
kezdettől
fogva
felmerültek
kétségek,
lehet-e
hagyományos katonai eszközökkel, ráadásul egy ország megszállásával küzdeni a terrorizmus ellen. Helmut Schmidt volt német kancellár így összegezte álláspontját „sokkal könnyebb katonai erőszakkal behatolni egy idegen ország területére, mint méltósággal távozni onnan anélkül, hogy kaotikus viszonyokat hagynánk hátra.” Miközben a német részvételt morálisan
helyesnek és igazolhatónak tartotta, a
volt kancellár
a
célszerűség szempontjából bírálta az intervenciót.15 A 2002-es prágai csúcstalálkozó áttörést jelentett a terrorizmus-elleni küzdelem terén: a katonai szövetség elfogadta a Terrorizmus-ellenes Partnerség Akciótervét, valamint egy új katonai koncepciót, amelyik a tagállamokat felszólította, hogy haderejüket tegyék képessé a terrorizmus elleni védelemre, a terroristák elrettentésére.16 Az Egyesült Államok azonban túlbecsülte szövetségesei, illetve partnerei lojalitását. Míg az afganisztáni hadműveletet a NATO tagállamai, valamint a nemzetközi közvélemény elfogadta, hiszen annak világos célja volt (egy, a szeptember 11-iki támadás kitervelőit bújtató rezsim megdöntése), addig másként állt a helyzet a 2003-ban megindított iraki háborúval kapcsolatban. Zavart okozott a szövetségesek soraiban, hogy hivatalosan erre az akcióra is a terrorizmus-ellenes háború égisze alatt került sor, de maga az akció a tömegpusztító fegyverek állítólagos iraki birtoklására való hivatkozással történt, vagyis az elsődleges cél nem annyira a terrorizmus térségbeli meggyengítése, mint inkább az iraki rezsim megdöntése, és ennek révén a régiós erőegyensúly megváltoztatása volt. Az iraki beavatkozásra az ENSZ BT felhatalmazása nélkül került sor. Utólag a 15 16
Schmidt, Helmut: Nyugállományban. Bp., 2010., Európa Könyvkiadó. 199. o. http://www.nato.int/docu/review/2004/issue2/hungarian/art1.html
nemzetközi közösség a 2003. július 7-én elfogadott 1483. számú ENSZ BT határozattal
legalizálta
a
beavatkozást,
lényegében
elfogadva
kész
tényként Irak megszállását.17 Időközben kiderült, hogy az aszimmetrikus terrorizmus ellen hozott amerikai rendelkezések sikeresek voltak, így az Al-Kaida gyengébb európai
célpontokat
támadott
meg.
A
sikeres
madridi
és
londoni
terrortámadások rámutattak az információcsere korlátaira. A londoni támadás után maga Putyin is panaszkodott, hogy milyen csekély az együttműködés a terrorizmus-ellenesség témakörében.18
3. A keleti bővítés és az Oroszországhoz való viszony A hidegháború befejezését követően az Egyesült Államoknak nem volt határozott elképzelése a NATO jövőjéről, nem látszott világosan, hogy a megváltozott nemzetközi helyzetben milyen tartalommal, feladatkörrel tölthető fel a szervezet. Oroszország többé nem volt feltüntethető ellenségként. Másrészt kérdéses volt, hogy a katonai szövetség nyisson-e a
közép-
és
kelet-európai
államok
felé.
Utóbbiak
a
történelmi
tapasztalatok miatt védelmük biztosítékát látták a NATO-csatlakozásban, miközben Moszkva egyértelműen bekerítésére és elszigetelésére irányuló akcióként értékelte, hogy a korábbi érdekszférájába tartozó államok a NATO-csatlakozást preferálják. Közvetlenül az 1990-es évek elején nem került sor a NATO bővítésére. A keleti bővítés három szakaszban történt meg: 1999-ben Csehország, Magyarország
és
Lengyelország,
2004-ben
Szlovákia,
Szlovénia,
Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Bulgária, 2009-ben pedig Albánia
és
Horvátország
csatlakozott
a
katonai
szervezethez.
Csatlakozásra vár Macedónia, Ukrajna és Grúzia, a két utóbbi államnak a 17
http://eurlex.europa.eu/Notice.do?mode=dbl&lang=hu&ihmlang=hu&lng1=hu,hu&lng2=bg,cs,da,d e,el,en,es,et,fi,fr,hu,it,lt,lv,mt,nl,pl,pt,ro,sk,sl,sv,&val=508927:cs&page= 18 http://www.nato.int/docu/review/2005/issue3/hungarian/art2.html
felvételére azonban belátható időn belül aligha kerül sor, mert Moszkva provokációként értékelné Ukrajna és Grúzia csatlakozását. A keleti bővítés egyik kulcseleme az Oroszországhoz való viszony. Moszkvának a Nyugathoz fűződő kapcsolatát az 1990-es évek elején a „követő” magatartás, a NATO-val való együttműködés jellemezte, amelyik az 1995-ös daytoni megállapodások idején tetőzött. Az 1990-es évek első felében
Moszkva
fokozatosan
feladta
közép-
és
kelet-európai
érdekszféráját, kivonta csapatait a volt szocialista országokból, elfogadta Jugoszlávia felbomlását, a balkáni rendezésben felsorakozott a Nyugat mögött, és 1995-ig az ENSZ BT-ben támogatta a nyugati hatalmakat. Ugyanakkor a jelcini politika kezdettől bírálta a katonai szövetség keleteurópai bővítését. 1993-ban Jelcin még úgy nyilatkozott, hogy nem ellenzi Lengyelország NATO-tagságát, egy hónap múlva azonban igyekezett lebeszélni Clintont a tagfelvételről.19 A NATO leszögezte 1996. decemberi brüsszeli találkozóján, hogy nem kíván nukleáris rakétákat telepíteni a közép- és kelet-európai térségbe. Jelcin csak 1997-ben fogadta el a NATO keleti bővítését, cserében bizonyos engedményekért. 1997. május 10-én a NATO és Oroszország megkötötte a partnerségi paktumot, 1997. május 27-én pedig a felek aláírták
a
NATO
együttműködés
és
és
Oroszország
biztonság
közötti
alapokmányát.
kölcsönös 20
A
kapcsolatok,
júliusi
madridi
csúcstalálkozón pedig megalakult a NATO-Oroszország Állandó Tanács.21 Emellett Oroszország a G7 csoport állandó tagjává vált. 1996-tól kezdve az orosz politikában változás állt be. 1998-1999-ben az orosz-nyugati kapcsolatok válságba jutottak a koszovói albánkérdés kiéleződése és a Szerbia elleni légi háború következtében. Moszkva elutasította a Kis-Jugoszlávia ellen indított NATO-támadást, amelyet a Tálas Péter-Sz. Bíró Zoltán: A lengyel-orosz kapcsolatokról Szmolenszk után. ZMNE Stratégiai Védelmi Kutatóintézet. Elemzések – 2010/5. 2-3. o. 20 Sandler, Todd-Hartley, Keith: The Political Economy of NATO. Past, present and 21st century. 1999., Cambridge University Press. 63. o. 21 Uo. 3. o. 19
szövetség az ENSZ BT felhatalmazása nélkül indított. 1996 után az amerikai oldalon is változások álltak be: a második Clinton-adminisztráció szabadabban értelmezte a multilaterális megoldásokat. Mindazonáltal a Clinton-adminisztráció elkötelezett volt az orosz igények figyelembevétele iránt. Az új külügyminiszter, Madeleine Albright azonban támogatta a keleti bővítést, amelyik szintén feszültség forrása volt a két fél között. Az új elnök, Putyin visszahozta az orosz politikába az erő felmutatásának hagyományát. Putyin 2000-ben bejelentette, hogy a NATO és Oroszország kapcsolatait a pragmatizmus jegyében kívánja újjáalakítani. 22 Az új orosz elnök abból indult ki, hogy Oroszország az 1990-es évek elején túl sok engedményt tett a nyugati hatalmaknak, amelyek ennek ellenére továbbra is bizalmatlanok vele, és figyelmen kívül hagyják stratégiai érdekeit. Az 1990-es években az orosz politika abból a felfogásból támogatta a NATOt, hogy annak célja nem Oroszország elszigetelése, és a nyugatiak nem akarnak
újabb
kordont
vonni
Oroszország
köré
a
volt
szocialista
országokból. A koszovói légi háború után Moszkva már nem volt biztos ebben. Ettől kezdve sérülékennyé váltak az orosz-nyugati kapcsolatok. Ráadásul
Putyin
ekkor
már
egy
magabiztos,
imponáló
gazdasági
mutatókkal rendelkező ország élén állt. A 2001. szeptember 11-iki terrortámadás után Putyin látványos gesztust téve kiállt az Egyesült Államok mellett, és csatlakozott a terrorizmusellenes együttműködéshez, mindenekelőtt azért, mert világos volt, hogy olyan problémák vannak Oroszország hagyományos érdekövezetében (elsősorban Afganisztán problémája), amelyeket Oroszország egymaga nem képes megoldani. 23 Mindamellett Putyin továbbra is gyanakodott a NATO-ra. 2004-ben a NATO-Oroszország Tanács ülésén született egy megállapodás egy 22
terrorizmus-ellenes
cselekvési
terv
kidolgozásáról.
2004
http://www.kulugyminiszterium.hu/kum/hu/bal/Kulpolitikank/Biztonsagpolitika/NATO_t evekenysegek/nato_orosz_strat.htm 23 Sz. Bíró Zoltán: Moszkva az iraki háború előtt és után. In: Új világrend az iraki háború után. Bp., 2005., Friedrich Ebert Stiftung. 91. o.
decemberében ellenes
pedig
Cselekvési
létrehoztak
egy
megszületett
Terv.
ad
A
hoc
a
NATO-Oroszország
NATO-Oroszoroszág
munkacsoportot,
Terrorizmus
Tanács
amelynek
a
keretében feladata
a
terrorizmus elleni hadviselés elvi módszereinek a megvitatása volt. 24 A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok a terrorizmus elleni küzdelem terén mélyültek el leginkább az elmúlt időszakban. Ugyanakkor a Bushadminisztráció által kezdeményezett rakétavédelmi terv, valamint az orosz vezetésben mindmáig élő gyanakvás a Nyugattal szemben nagymértékben csökkentette a kooperáció hatékonyságát más területeken.
A NATO-orosz kapcsolat jellegzetessége, hogy a NATO magával egyenlő félnek tekinti Oroszországot. Időről időre felmerül annak a lehetősége, hogy Oroszországot valamilyen formában bevonják a szervezetbe. 2001ben Silvio Berlusconi – Putyin korábbi barátja – vetette fel az orosz NATOtagságot.
Mindazonáltal
Oroszország
elkötelezett
birodalmi
érdekei
védelmében, és azokat nem rendelné alá a közös érdeknek. A 2004-es ukrán „narancsos forradalmat” követően az ukrán-orosz kapcsolatok fagyossá váltak, miközben nyugaton és a lengyel politikai körökben nagy reményeket fűztek Ukrajna NATO-csatlakozásához. 25 A NATO-orosz kapcsolat neuralgikus pontja a Közép- és Kelet-Európába telepítendő
amerikai
rakétavédelmi
rendszer,
amelyet
a
Kreml
az
Oroszországgal szembeni kihívásként értelmez. A rakétavédelmi rendszer egyik pillérének Cseh- és Lengyelországba telepítését George W. Bush kormánya kezdeményezte.26 Moszkva az 1996-os brüsszeli csúcstalálkozón tett ígéret felrúgásaként értékelte a rakétavédelmi rendszer kiépítését. Az európai elitek is megosztottak
24
voltak
a
rakétavédelmi
rendszerrel
http://www.nato.int/docu/review/2005/issue3/hungarian/art2.html Uo. 3. o. 26 Uo. 4. o. 25
kapcsolatban:
Franciaország – a NATO és Washington ellensúlyozásának szándékával – ellenezte
a
tervet,
decemberében
Nagy-Britannia
válaszul
katonai
támogatta.
rakétákat
27
Oroszország
telepített
a
2011
kalinyigrádi
körzetbe.28 A 2008-as orosz-grúz háború szintén kedvezőtlenül befolyásolta a NATO és Oroszország kapcsolatait. Az eset következtében a NATO-Oroszország Tanács ülései felfüggesztésre kerültek. Többen is aggódtak amiatt, hogy a helyi
jellegű
konfliktus
eszkalálódhat,
és
az
1947-1991
közötti
hidegháborúhoz hasonló folyamatra kerül sor. Az orosz politikai vezetés egyértelműen ellenséges szándékot észlelt a NATO részéről az orosz-grúz háború idején. Ezt mutatja az is, hogy Dmitrij Medvegyev orosz elnök kijelentette, hogy „ha 2008-ben megremegtünk volna, most más lenne a geopolitikai helyzet és egy egész sor ország, amelyeket mesterségesen be akartak tolni az Északatlanti Szövetségbe, most minden valószínűség szerint ott lenne.”29 Az orosz elnök elsősorban Ukrajnára és Grúziára célzott. Oroszországban a politikai vezetés 1999 óta úgy érzi, hogy a Nyugat nem egyenrangú félként tekint rá, és az elszigetelésére törekszik. Az ellentétek mellett azonban a Nyugat és Oroszország számos kérdésben egymásra utalt. A két fél partnerként működik együtt olyan ügyekben, mint a terrorizmus elleni küzdelem, az afganisztáni stabilitás biztosítása, a kábítószer-kereskedelem
megakadályozása.
Ugyanakkor
a
feleket
továbbra is elválasztja az új orosz biztonsági érdek, amelyik a NATO-tól való tartózkodásban látja az orosz biztonság garanciáját. Oroszország külpolitikai irányvonalát az a feltevés határozza meg, hogy a NATO keleti bővítése destabilizálhatja a kontinens biztonságát.
27
Uo. 4. o. http://kitekinto.hu/europa/2011/12/08/nem_ert_egyet_oroszorszag_es_a_nato_a_rake tavedelem_ugyeben/ 29 http://www.oroszvilag.hu/?t1=oroszorszag_hirei&hid=2658 28
4. Az amerikai és az európai világkép eltérése: unilateralizmus vagy multilateralizmus? Már a második Clinton-adminisztrációt elmozdulás jellemezte az Egyesült Államok kiemelt katonai szerepén alapuló korlátozott multilateralizmus felé.
A
2001.
adminisztrációban
szeptember helyet
11-i
foglaló
terrortámadás
után,
neokonzervatívok
a
hatására
BushBush
elődjénél határozottabban vállalta fel az unilateralista törekvéseket. A neokonzervatívok felfogásában „egy olyan sajátos elegyét kell alkotnia a multilateralizmusnak és az unilateralizmusnak, hogy az Egyesült Államok – bár kikéri partnerei véleményét egy esetleges külpolitikai akció ügyében – a támogatásuk nélkül is megvalósítja terveit, ha kell.”30 Ebben a doktrínában az Európai Unió is alárendelt helyzetben van az Egyesült Államokkal szemben. Az unilateralista törekvés és az Európai Unió francia-német vezetőinek ellentétes törekvései a 2003-as iraki hadműveletek idején vezettek el a töréshez. Mivel az Európai Unió nem foglalkozott
védelmi
képességeinek
a
megerősítésével,
az
amerikai
vezetés úgy ítélte meg, hogy a NATO-nak, de lényegében az Egyesült Államoknak kötelessége beavatkozni ott, ahol veszély fenyegeti a nyugati biztonsági érdekeket. A gyakorlatban az Egyesült Államok az 1990-es évek végétől kezdve egy rugalmas multilateralizmust kíván(t) megvalósítani, amelynek keretében az amerikai vezetés együttműködik ugyan szövetségeseivel, de, ha a szükségét látja, saját katonai fölénye tudatában képes fellépni a világ bármely pontján. A rugalmas multilateralizmus teóriája fokozatosan alakult ki. Bill Clinton második adminisztrációjára már ez a felfogás nyomta a bélyegét „puha” formában, hiszen Clinton az ENSZ boszniai és hercegovinai fiaskójából, illetve Európa tehetetlenségéből azt a tanulságot szűrte le, hogy továbbra is az Egyesült Államokra hárul a nemzetközi biztonság elsődleges őrzőjének és biztosítójának a szerepe. 30
Szánthó Miklós: Jobboldal és neokonzervatívok az Egyesült Államokban. Külügyi Szemle. 2008. nyár. 118. o.
A 2002-es afganisztáni beavatkozás jelentette a fordulópontot, amelyik meggyőzte a neokonzervatív stratégákat arról, hogy az Egyesült Államok vezető szerepét egyik állam sem kérdőjelezi meg. A 2003-as iraki háborúval szembeni erős európai tiltakozás, amelynek élén a francianémet tandem állt, azonban meglepte az amerikai vezetést. Mindazonáltal ez beleilleszkedett a neokonzervatívok stratégiájába, hiszen álláspontjuk szerint az Egyesült Államoknak akár egyedül is fel kell lépnie. Ezt jelezte, hogy az akcióra az ENSZ BT felhatalmazása nélkül került sor. Mindez ellenérzéseket keltett az európai NATO-tagállamok kormányfőinek egy részében, valamint az Európai Unió hivatalos köreiben. A NATOtagállamok egy csoportja az Egyesült Államok vezetésével kiáll a katonai szövetség globális, földrajzi határok által nem korlátozott szerepvállalása mellett, és elfogadja az amerikai vezető szerepet (pl. Dánia, Egyesült Királyság, Kanada, Lengyelország, Norvégia). A tagállamok másik csoportja elutasít minden olyan törekvést, amelynek értelmében Franciaország
a
NATO és
globális
Németország
rendfenntartó ellenzik
erővé
alakulna
legerőteljesebben
a
át.
globális
katonai szerepvállalást, és a NATO hatáskörét továbbra is az euroatlanti térségre kívánják korlátozni. A francia és a német politika számíthat számos kisebb, a 20. századi történelem során agressziót szenvedett állam (a balti államok, Belgium, Csehország, Luxemburg) támogatására, amelyek számára – a történelmi múlt miatt – elsősorban a kollektív védelmet jelentő ötödik cikkely miatt fontos a szövetség, és elutasítják a globális
katonai akciókat,
ugyanakkor
fontosnak
tartják a
védelmi
képesség növelését.31 Franciaország
és
Németország
álláspontja
szerint
a
NATO
helyett
fokozatosan az Európai Unió védelmi képességeit kell fejleszteni.32 Párizs
Varga Gergely: Formálódó új NATO-stratégia – két jelentés alapján. ZMNE Stratégiai Védelmi Kutatóintézet. Elemzések – 2010/6. 2-6. o. http://193.224.76.4/download/svki/Elemzesek/2010/SVKI_Elemzesek_2010_6.pdf 32 Uo. 4-7. o. 31
már a NATO megalakulásától kezdve törekedett arra, hogy valamiképpen ellensúlyozza az amerikai dominanciát. A francia külpolitika az ENSZ BTben, illetve az európai közös kül- és biztonságpolitika fejlesztésében látott lehetőséget az amerikai erőfölény ellensúlyozására, Párizs gyengeségének kiegyenlítésére.33 Ez természetesen elfogadhatatlan az Egyesült Államok számára, amelyik továbbra is a NATO-t tekinti a globális biztonság biztosítékának, és a kisebb államok is inkább az amerikai védőernyő fenntartásában, illetve a NATO alkalmazkodási képességeinek növelésében érdekeltek.
A kis
államok kétségeit erősíti, hogy az Európai Unió második pillére, a közös kül- és biztonságpolitika (CFSP) továbbra is gyenge pontja az EU-nak. Bár az Obama-adminisztráció enyhébb retorikát alkalmaz, mint a korábbi Bush-adminisztráció, azonban lényegét tekintve az amerikai külpolitikai és biztonsági stratégia továbbra is a korlátozott multilateralizmuson alapul, vagyis az Egyesült Államok katonai dominanciája birtokában korlátlanul felléphet a világ bármely pontján. A NATO-ban is megkérdőjelezhetetlen az
amerikai
vezető
szerep.
Washingtonnak
érdekében
áll,
hogy
megakadályozza egy újabb katonai hatalom felnövekedését az Egyesült Államok mellett, így az Európai Unió védelmi képességeinek fejlesztése nem tartozik az amerikai prioritások közé (ebben nincsen különbség republikánus és demokrata kormányok között). Az Egyesült Államok vezető szerepe a legutóbbi líbiai hadműveletek során is nyilvánvalóvá vált. 2011. május 14-én Barack Obama elnök és Anders Fogh
Rasmussen
NATO-főtitkár
megegyezett
a
NATO
líbiai
hadműveletéről. Nicolas Sarkozy francia elnök és David Cameron brit miniszterelnök is támogatták a líbiai NATO-beavatkozást. Az európai aktivitás
talán
arról
tanúskodik,
hogy
az
európai
vezetők
sokkal
megértőbbek a jelenlegi amerikai adminisztráció kül- és biztonságpolitikai céljai, szándékai iránt, mint Bush idején. Szlankó Bálint: Az iraki válság és az Európai Unió. 2003. január 29. http://www.euvonal.hu/index.php?op=magazin&id=4 33
Ez annak a következménye, hogy az Obama-adminisztráció – továbbra sem
lemondva
az
amerikai
fölényről
–
lényegesen
finomabban
kommunikál szövetségeseivel, mint Bush, és így a NATO-tagállamok készségesebben vállalják – a megkérdőjelezhetetlen amerikai vezetés mellett – a közös hadműveletekben való részvételt.
5. A kulturális-világnézeti aspektusok fontossága Huntington 1996-ban megjelent könyve („A civilizációk összecsapása és a világrend átalakítása”) jelentős hatással volt a politológiai gondolkodásra, különösen a 2001-es terrortámadás után. A Nyugat és az iszlám világ között az elmúlt években kibontakozó konfliktusok látszólag igazolták a huntingtoni civilizációs paradigmát. Azonban nem annyira civilizációk, mint inkább kulturális köntösben jelentkező hatalmi, geostratégiai érdekek összecsapása jellemzi a világpolitikát. A rendkívül tagolt iszlám világon belül egyre nagyobb politikai szerepet játszik a fundamentalizmus (pl. Egyiptomban a Muszlim Testvériség mozgalomból kinőtt Szabadság és Igazságosság párt nyerte meg a legutóbbi választásokat).
34
A keresztény, muszlim, zsidó és hindu
kultúrában is létező fundamentalizmust sokszor csak a szélsőségességgel azonosítják, holott az vallási és társadalmi jelenség, egyfajta reakció a modernitásra és a szekularizációra.35 A fundamentalisták az adott vallás szent szövegének szó szerinti értelmezéséhez ragaszkodnak, és abból konzekvenciát vonnak le a társadalomra.
Mindez
egy
válasz
azokra,
az
adott
valláson
belül
„liberálisnak” tekinthető irányzatokra, amelyek a hitelvek és a modernitás összeegyeztetését célozzák. A következő évtizedekben valószínűleg nem http://kitekinto.hu/iszlam/2012/01/09/elsopr_iszlamista_siker_egyiptomban/ Póczik Szilveszter: Az iszlám forradalom. 4. o. http://www.polgariszemle.hu/app/data/56.pdf 34
35
csak
az
iszlám
világban,
hanem
Nyugaton
is
számolni
kell
a
fundamentalista eszme beáramlásával a politikába. Mindez új típusú biztonságpolitikai kihívást is jelent, amelyik kezelhetetlen a hagyományos rendészeti, biztonságpolitikai, katonai eszközökkel. Az Európai Unión belül is egyre markánsabban jelentkeznek az iszlamista, fundamentalista tendenciák a 12-25 millió fős muszlim populáció körében. A NATO európai tagállamaiban – Törökországot és Albániát nem számítva – átlagosan jelentős a muszlim népesség aránya, különösen a nyugat- és északeurópai országokban, amelyekben 2-10% között mozog a muszlimok aránya (a 2010-es adatok alapján):
Tagállam
Muszlimok aránya (%)
Franciaország
10
Németország
4,9
Nagy-Britannia
2,7
Hollandia
6
Belgium
4
Olaszország
1,4
Dánia
5
Norvégia
1,8
Izland
0,1
Spanyolország
2,3
Portugália
0,6
Andorra
1,1
Albánia
70
Törökország
99
Bulgária
12,2
Lengyelország
0,1
Csehország
0,1
Szlovákia
0,1
Magyarország
0,3
Szlovénia
2,4
Horvátország
1,3
Görögország
4,7
Románia
0,3
Lettország
0,1
Észtország
0,1
Litvánia
0,1
Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban és Hollandiában felfigyeltek arra, hogy egyre több hátrányos helyzetű muszlim fiatal csatlakozik
iszlamista
szervezetekhez.
A
NATO
vezetőinek
tehát
alkalmazkodniuk kell ahhoz, hogy a globalizált világban a politikát egyre inkább befolyásolják a kulturális aspektusok. A jelek szerint azonban a katonai szövetség vezetői még mindig elsősorban a katonai eszközökkel megvívott konfliktusban gondolkodnak, és kevés figyelmet szentelnek a kulturális tényezőkre.
A kulturális aspektusok fontosságát jelezte a NATO-n belül a legutóbbi líbiai hadműveletek megítélése. A legerősebb NATO-tagállam, Törökország határozottan ellenezte a szövetség Líbia elleni támadását. Franciaország és Nagy-Britannia viszont nyíltan támogatták a líbiai hadműveletet. Valószínűsíthető, hogy egy esetleges Irán elleni NATO-támadás esetén is számolni kell a szövetségen belüli kulturális jellegű, ha nem is nyílt vallási, de vallási alapú törésvonalakkal. Törökország szekuláris állam, de a kormánypárt, az Iszlám Fejlődés és Igazság Párt – amelyik jobbközép párt, gazdaságpolitikájában liberális, és a német CDU-t tekinti világnézeti példaképének – részéről megfigyelhető egy aktív részvétel a közel-keleti politikai folyamatok alakításában. A török kormány viszonya rendkívül hűvös az ország korábbi stratégiai partnerével, Izraellel, az amerikai-török kapcsolatok is meglazultak, ugyanakkor Ankara önálló szerepet kíván magának az izraeli-palesztin folyamatban.
A
terrorszervezetnek
török tekintett
szerepvállalás
a
Hamasz
politikai
nemzetközi karanténból
szinten való
kiszabadítását is magában foglalja (így 2012. január 1-jén Erdogan török miniszterelnök fogadta Iszmáil Haníjét, a szervezet vezetőjét). Valószínű,
hogy Ankara semmilyen szempontból nem vállalna szerepet egy Irán elleni akcióban, hiszen ez felkorbácsolná az országban a Nyugatellenességet.
6. Környezetpolitika, ökológiai kihívások Bár
látszólag
nem
környezetpusztítás
tartozik is
a
NATO
jelentős
érdekeltségi
biztonsági
körébe,
kihívást
de
jelent.
a A
biztonságpolitika ma már nem képzelhető el a környezeti veszélyek, kockázatok figyelembevétele nélkül. Az elmúlt fél évszázadban a világ népessége
a
kétszeresére
nőtt,
miközben
az
ökológiai
rendszer
terhelhetősége nemhogy nőtt, de – a természeti javak pusztítása, az erdőirtások, túlvadászások, a víz, a talaj és a légkör szennyezése révén – csökkent is. Az ipari fejlődés, a jóléti államokban a javuló életkörülmények és a modern fogyasztói kultúra, a luxusipar révén a szén-dioxid emisszió a négyszeresére nőtt 1950 és 1995 között – persze az egyes régiók nem egyforma súllyal vették/veszik ki a részüket a növekedésből, s nem is egyformán
részesültek/részesülnek
a
megtermelt
javakból.
36
A
következmények viszont a világ egészét sújtják. A Spiegel 1998-as évkönyve 32 ezerre tette a szélsőséges időjárási jelenségek miatt bekövetkezett katasztrófák áldozatainak számát, s 100 ezer dollárra becsülte az anyagi veszteséget.37 A környezetszennyezéssel mint biztonsági fenyegetéssel a NATO már az 1991-es Öböl-háború idején kénytelen volt szembesülni. Az iraki haderő 2,5-4
millió
tonna
olajat
öntött
a
Perzsa-öbölbe.
A
NATO-nak
hadműveletei során figyelembe kell vennie a fenntartható fejlődés elvét, vagyis azt, hogy a jelen szükségleteinek kielégítése ne veszélyeztesse a 36
Bíró Dávid: A globális felmelegedés politikatörténete. Bp., 2003., Napvilág Kiadó (Politikatörténeti füzetek, szerk.: Földes György). 8. o. 37 Uo. 8. o.
jövő szükségleteit, valamint törekednie kell az ökológiai egyensúly fenntartására,
és
tekintetbe
kell
vennie,
hogy
ne
okozzon
a
beavatkozásaival a szükségesnél nagyobb mértékű ökológiai kárt. Ezt az alapelvet a NATO-tagállamok külügyminiszterei lefektették a katonai szövetség 1991-es római csúcstalálkozóján, ahol megfogalmazást nyert, hogy a biztonságpolitika tartalmazza a környezetvédelmi tevékenységet is. A szövetség 2001 novemberében kiadta az Összhaderőnemi NATO doktrína
a
NATO
által
vezetett
műveletek
és
gyakorlatok
környezetvédelméről című doktrínát.38 A szervezetnek növekvő mértékben figyelembe kell vennie, hogy a katonai lépések
milyen
környezeti
megterhelést
jelentenek.
Az
ökológiai
katasztrófák különösen a harmadik világ országait érintik, és kiváltói a helyi társadalmi konfliktusoknak: a harmadik világ országainak többsége képtelen lépést tartani a lakosság szükségleteivel (magas születésszám, élelmiszer-, ivóvíz- és villamosenergia-ellátás, lakásínség) a szociális infrastruktúrák kiépítése terén. Így az ökológiai pusztulás generálja a nyugati országok felé tartó migrációt, amelyik viszont az 5. pontban vázolt kulturális konfliktusokhoz vezethet.
A NATO jövője A hidegháború befejeződésével a NATO sorsa bizonytalanná vált. Mivel a szövetséget
egy
kontinentális
nagyhatalom
(Szovjetunió)
elleni
szimmetrikus hadviselés keretében folytatott háború, illetve NyugatEurópa védelme céljával hozták létre, ezért néhány szakértő a szövetség felőrlődését prognosztizálta. Constanze Stenzelmüller és Michael Thumann szerint hiányzik a szövetségből az „összetartó gitt”.39
38
Dr. Jackó Zoltán: A NATO környezetpolitikai doktrínája magyar nyelven. http://www.zmne.hu/tanszekek/vegyi/docs/fiatkut/pdf/jaczo_03_01.pdf 2. o. 39 Stenzelmüller, Constanze-Thumann, Michael: Kein Feind kein Ehr. Die Zeit, 2003. január 10. 3. o. In: Peter Schmidt: A NATO jövője az iraki válság jegyében – viták, funkciók és forgatókönyvek. Bp., 2005., Friedrich Ebert Stiftung. 15. o.
Paul E. Gallis külpolitikai szakértő 1999-ben úgy vélte, hogy a NATO jövőjével kapcsolatban a legvalószínűbb szcenárió, hogy továbbra is az Észak-atlanti Szerződés Szervezete marad a központi védelmi szervezet, és nem hozható fel érv a független Európai Védelmi Közösség felújítása mellett. A szakértő kevésbé valószínű lehetőségnek nevezte, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió elmozdulnak egy ellenkező irányba, lazítva a NATO jelentőségén. A legkevésbé valószínű szcenáriónak nevezte, hogy megkezdődik egy renacionalizáció, vagyis egy visszatérés a háború előtti állami szuverenitás értelmezéséhez.40 A 2001-es terrortámadást követően a NATO új feladatot talált: a terrorizmus elleni küzdelmet. Peter Schmidt, a Friedrich Ebert Stiftung kutatója szerint „az USA belátható időn belül a terrorizmus elleni harcot és az antiproliferációs politikát a biztonságpolitika legfőbb prioritásaként fogja látni, és a NATO-t elsődlegesen aszerint fogja megítélni, milyen módon járul hozzá ehhez a politikához.”41 Schmidt úgy vélte, hogy éppen a terrorizmus-ellenesség mint új feladat lehet a motorja a NATO szervezeti reformjának. Schmidt ugyanakkor leszögezte, hogy a szövetség biztonságpolitikai szerepvállalása nem lehet parttalan: a költségek, a kockázatok, a katonai előfeltételek és szükségletek mérlegelése, valamint a politikai konszenzus szükséges bármilyen biztonságpolitikai törekvéshez. A válságokban a NATO-nak rugalmasan kell részt vennie.42 Schmidt pozitív előrejelzése szerint nem zárható ki, hogy a szövetség egy politikai-katonai stabilitási keretté fejlődik, valamint a NATO-orosz viszony enyhül. A negatív forgatókönyvként azt vázolta fel, hogy amennyiben az EU
beépítené
a
kollektív
önvédelmi
záradékot,
az
akár
a
NATO
feloszlásához vezethet.43
40
The Future of Transatlantic Relations: Central and East Europe’s Contribution. First Annual Conference on Atlanticism. 26-27 February 1999 Budapest. /ed. Miklós Dérer, Judit Barna/ Euro-Atlantic Library III. Bp., 1999., Hungarian Council. 63. o. 41 Schmidt, 2005. 18. o. 42 Uo. 19. o. 43 Uo. 27. o.
Mivel a ratifikált Lisszaboni Szerződés leszögezte a kollektív önvédelem elvét,
ezért
elméletileg
a
Schmidt-féle
negatív
forgatókönyvnek
kellene/kellett volna realizálódnia, azonban a gyakorlatban a kollektív önvédelem elvének rögzítése – bár fontos mérföldkő a közös kül- és biztonságpolitikához
felé
vezető
úton
–
nem vezetett el a NATO
meggyengüléséhez. Dr. Varga Attila Ferenc szerint a klauzula még képlékeny: „Látnunk kell azonban azt is, hogy a kollektív önvédelem kérdése jelenleg Európában nem elsődleges prioritás. Kontinensünk államai
manapság
nem
számolnak
reálisan
azzal,
hogy
fegyveres
agresszió áldozataivá válnának. Azok az államok pedig, amelyek mégis fenyegetve érzik magukat, bármikor igénybe vehetik a számukra már eddig
is
rendelkezésre
álló,
EU-n
kívüli
(pl.
NATO)
biztonsági
garanciákat.”44 Az EU tagállamai maguk is a NATO-ra hagyatkoznak. A
NATO
működése
meghosszabbításában
a
válságkezelésen
és
a
terrorizmus elleni küzdelmen kívül jelentős volt a közép- és kelet-európai bővítés.45 A NATO kibővítése mögött az a célkitűzés is meghúzódik, hogy a szervezet a saját fontosságát bizonyítsa, így maga a csatlakoztatások folyamata válik céllá, másrészt megfelel annak az amerikai érdeknek, amelyik Oroszországnak Közép- és Kelet-Európától való távoltartását szolgálja. A szakértők nem zárják ki a jövőben sem a NATO-EU versengést, noha az Obama-adminisztráció idején ez a rivalizálás enyhülni látszik. A líbiai beavatkozás megmutatta, hogy az európai államok továbbra is a NATO keretében végzik katonai tevékenységüket. Mindazonáltal az amerikaieurópai viszony jellege továbbra sem változott meg: míg azonban a Bushadminisztráció idején a franciák vagy a németek megpróbálkoztak egy
44
Dr. Varga Attila Ferenc: Az európai kollektív önvédelem helye a nemzetközi jog rendszerében, különös tekintettel az EU kollektív önvédelmi klauzulájára, és annak lehetséges alkalmazási körére. 23. o. http://www.mhtt.eu/hadtudomany/2010/2010_elektronikus/2010_e_20.pdf 45 http://www.nato.int/docu/pr/2002/p02-127e.htm
biztonságpolitikai alternatívával, addig az Obama-adminisztráció alatt az Európai Unió elfogadja az amerikai vezetést. A válságkezelés Az 1999-es washingtoni Stratégiai Koncepció konkretizálta a válság fogalmát. A NATO minden olyan államon belüli vagy nemzetközi helyzetet válságként határoz meg, amelyik veszélyezteti a szövetség által vallott értékeket vagy célokat. 46 Figyelembe kell venni, hogy megváltoztak a veszélyforrások. A NATO-t eredetileg az állami szintű fenyegetéssel szemben hozták létre, de napjainkban nem az államok jelentik az igazi fenyegetést egymásra. Nagyobb az esélye annak, hogy a biztonsági fenyegetések a „no go” területekről indulnak ki, ahol az állam gyenge, működésképtelen, illetve ahol az államiság feltételei egyáltalán nem adottak: nincsen egy főhatalom, amelyik maga alá gyűrné a partikuláris érdekeket, vagy ha van, az engedelmesség foka kicsi, az államok határai is
bizonytalanok,
nem
esnek
egybe
a
törzsi,
nemzetségi,
etnikai
határokkal, az államhoz való lojalitást felülírja a magasabb (vallási, kulturális) érdekhez fűződő lojalitás. Ilyen területek képezik az aszimmetrikus terrorizmus bázisát (Afganisztán, Szomália, részben Pakisztán, a palesztin területek). A NATO számára a jövő feladata az lesz, hogy az ilyen válságövezetekben hozzájáruljon az államiság feltételeinek a megteremtéséhez. Mindez nem klasszikusan katonai, hanem elsősorban gazdasági, szociális eszközöket (segélyezés, humanitárius
feladatok
ellátása,
alapvető
szociális,
oktatási
és
egészségügyi infrastruktúrák kiépítése és beüzemelése, az ökológiai kockázatok
elhárítása),
valamint
a
civilizációs-kulturális
paradigma
figyelembevételét igényli (értelemszerűen a NATO-missziókban részt vevő magyar csapatoktól is). A válságkezelés feladata fokozatosan átveszi a klasszikus katonai funkciót, és egyúttal kiegészíti a terrorizmus elleni katonai eszközöket. Egyúttal kijelenthető, hogy e funkció ellátásának a
46
http://www.biztonsagpolitika.hu/?id=16&aid=1118
NATO továbbra is jobban megfelel, mint – az ENSZ Békefenntartóin kívül – bármelyik más nemzetközi haderő. A békefenntartás A Varsói Szerződés felbomlásával úgy tűnt, hogy a NATO léte értelmét veszítette. Az 1992. június 4-i oslói külügyminiszteri csúcson azonban deklarálták, hogy a békefenntartás a NATO új célja. A tagállamok a békefenntartást eseti alapon, az EBÉE felelőssége mellett vállalták fel. 47 Ekkor a Jugoszlávia területén kialakult konfliktus, valamint a HegyiKarabah hovatartozása miatt keletkezett örmény-azeri háború indokolta az új stratégia kialakítását. A NATO először Bosznia-Hercegovinában folytatott
békefenntartó
és
béketámogató
hadműveletet
1995-2004
között. A térségben a NATO és az ENSZ (UN) rivalizált egymással a békefenntartás kérdésében.48 Három
többnemzetiségű
hadosztályt
hoztak
létre.
A
boszniai
és
hercegovinai IFOR, majd az SFOR hadműveletek nagy hatást gyakoroltak a NATO fejlődésére. A katonai szervezet fejlett gyorsreagálású katonai erővel rendelkezett, és politikailag is egységesebb volt, mint az ENSZmisszió.
Bosznia-Hercegovinában
bebizonyosodott,
hogy
Európában
egyedül a NATO képes ellensúlyozni az instabilitást és a lehetséges fenyegetéseket. ellenségeskedés fenntartásához szervezetek
49
Az
SFOR
kiújulásának való
változatos
megakadályozását,
hozzájárulást,
működésének
feladatkört
a
béke
biztosítását,
az
a
látott
békés
stabilizálását, elpusztult
el:
az
környezet a
polgári
infrastruktúra
helyreállítását. A békefenntartást Bosznia-Hercegovinában később az IFOR vette át, szintén a NATO fennhatósága alatt. A katonai képességek növelése
47
Sandler, Todd-Hartley, Keith: The Political Economy of NATO. Past, present and 21st century. 1999., Cambridge University Press. 60. o. 48 Uo. 116. o. 49 Uo. 116. o.
A szövetségnek elsősorban új feladataihoz, a regionális válságkezeléshez és a terrorizmus elleni küzdelemhez kell igazítania reagálóképességét és szervezetét. A NATO törekedett arra, hogy szervezetét hozzáigazítsa a változó kihívásokhoz. A szervezet a 2002-es prágai csúcstalálkozón döntést
hozott
november
egy
29-én
gyorsreagálású a
50
2006.
külügyminisztereinek
rigai
haderő
NATO-tagállamok
létrehozásáról.
csúcstalálkozóján harcra képesnek minősítették a 25 ezer fős NATO Reagáló Erőt, amelyik saját légierővel és haditengerészettel rendelkezett. A gyorsreagálású alakulat a világ bármely pontján telepíthető 5-30 napon belül.51 A haditechnológiában óriási változások zajlottak le, és zajlanak jelenleg is. A
hadseregek
az
aszimmetrikus
hadviselés
hatására
felismerték
a
mozgékony, gyorsan bevethető erők jelentőségét, valamint az ortodox katonai eszközök helyett egyre inkább előtérbe kerül az IT hadviselés (pl. védett elektronikai rendszerekbe való behatolás), amelyik nemcsak az ellenséges
államok
vagy
csoportok
egyes
számítógépes
vezérlésű
fegyvereit, fegyverrendszereit, műholdjait és kémrepülőit bénítja meg, vagy
teszi
használhatatlanná,
de
emellett
a
terrorizmus-ellenes
küzdelemben is felhasználható a terroristák rejtekhelyének felkutatására. Napjainkban, amikor a hálózatok az egész Földet átszővik, az IT hadviselés szerepe mind a támadás, mind az elhárítás szempontjából felértékelődik.
A NATO-EU kapcsolatok dinamikája Általánosan elfogadott vélemény szerint az Egyesült Államoknak nem érdeke, hogy lazítson az észak-atlanti együttműködés rendszerén. 52 Az Egyesült Államoknak a posztbipoláris korszakban követett stratégiáját az a 50
http://www.nato.int/docu/pr/2002/p02-127e.htm http://varietas.visuart.eu/ettdk-papers-nr-15 52 Simai Mihály: „Versengő együttműködés az euroatlanti térségben: az EU, a NATO és az ENSZ”. In: Az ENSZ és a NATO. kiadja a Magyar ENSZ Társaság, 2002. 19. o. 51
célkitűzés határozza meg, hogy megakadályozza egy másik potenciális szuperhatalom felnövekedését. Az 1992-ben készített, Paul Wolfowitz és I. Lewis Libby által jegyzett Defence Policy Guidance című titkos – a Washington Post és a New York Times által kiszivárogtatott – Pentagondokumentum a posztbipoláris korszakra vonatkozóan az amerikai globális vezető
szerep
fenntartását
tekintette
célnak:
eszerint
az
Egyesült
Államoknak meg kell őriznie vezető szerepét, a lehetséges versenytársak kiiktatásával. 53 A 2000-es Rebuilding America’s Defenses már nyíltan hirdette Európa dezintegrálásának a szükségességét, egyebek között a keleti
bővítés
erőltetésével,
amelyik
megterhelést
jelent
az
uniós
intézményrendszer számára.54 A Bush-adminisztráció idején az Egyesült Államok és az Európai Unió közötti konfliktus nyíltan jelentkezett, és ennek a színtere éppen a NATO volt. Felmerült amerikai részről olyan javaslat, hogy a NATO-n belül a döntéshozatalt helyezzék át az Észak-Atlanti Tanácstól a Védelmi Tervező Bizottságba,
így
büntetve
a
külön
utas
Franciaországot,
ugyanis
Franciaország nem vesz részt a Védelmi Tervező Bizottságban.55 Az Egyesült Államok és az Európai Unió közötti elhidegülés új lendületet adott
a
Belgium,
NATO-n
kívüli
Franciaország,
biztonságpolitikai Németország
alternatívák és
kereséséhez.
Luxemburg
nyíltan
szembehelyezkedtek a NATO primátusával, és felmelegítették az európai védelmi közösség és közös európai haderő ideáját. Guy Verhofstadt belga miniszterelnök javaslatot tett egy új vezérkar megalakítására és a nemzeti haderők integrálására 2004. május 1-jei határidővel.56 Ugyanakkor Verhofstadt kezdeményezése lehetőséget adott az Egyesült Államok számára, hogy megvalósítsa az Európai Unió dezorganizálását, felszítva az atlantista „kicsi” és/vagy „új” EU-tagállamok (többek között 53
Vincze Hajnalka: Francia és angolszász elképzelések ütközése az egy- vagy többpólusú világrend erényeiről és árnyoldalairól. In: Új világrend az iraki háború után. Bp., 2005., Friedrich Ebert Stiftung. 75-76. o., Szánthó, 2008. 118. o. 54 Szánthó, 2008. 119. o. 55 Schmidt, Peter, 2005. 15. o. 56 Uo. 29. o.
Dánia, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Lengyelország) indulatát a „négyek”, de különösen Francia- és Németország ellen (pl. Donald Rumsfeld védelmi miniszter elhíresült megjegyzése 2003. január 23-án a „vén” és a „fiatal” Európáról, Lengyelország és a keleti szövetségesek nyilvános megdicsérése az iraki szerepvállalás miatt).57 A
Verhofstadt-i
„mag-Európa”
koncepció
ellenére
nem
volt
–
és
gyakorlatilag ma sincsen – alternatívája az Egyesült Államok és a NATO pozíciójának. A szervezet továbbra is az Európa fölötti védőernyő biztosítója
marad.
Bár
Szerződés
értelmében
az
EU-tagállamok
megalapították
a
által kül-
ratifikált és
Lisszaboni
biztonságpolitikai
főképviselő intézményét, nem látszik jele annak, hogy a közös európai biztonságpolitika
képes
ellensúlyozni
a
NATO
európai
és
globális
szerepvállalását. Sőt, maga Európa is még tartósan amerikai védőernyő marad. Az Európai Unió mindmáig nem rendelkezik közös állandó hadsereggel, noha ennek létrehozását az 1950-es évek elején már az Európa Tanács és a
Pleven-terv
felvetette.
Miután
azonban
a
francia
Nemzetgyűlés
elutasította az Európai Védelmi Közösség tervét, Nyugat-Európa fölött tartóssá vált a NATO védőernyője.58 A NATO szerepén az sem változtatott, hogy végül 1954-ben Nyugat-Európai Unió néven megalakult a közös európai
védelmi
politika
szerve
–
kibővítve
az
1948-as
Brüsszeli
Szerződést –, megalakították a közös fegyverzet-ellenőrzést, de a Pleventerv által előirányzott közös európai haderő terve lekerült a napirendről. A közös európai haderő létrehozása ma is lehetetlennek tűnik, az egyes államok ezen a téren is védelmezik szuverenitásukat. Az európai haderőt az egyes országok hadseregei jelentik, amelyeket eseti jelleggel vehet igénybe a Közösség. Az Európai Unió közös leszerelési műveletekre, humanitárius
és
mentési
feladatokra,
katonai
tanácsadói
és
segítségnyújtási feladatokra, konfliktusmegelőzésre és békefenntartásra, 57 58
http://vilag.transindex.ro/?hir=405 Benkes Mihály: Szuperhatalmak kora 1945-1992. Bp., 2007., AlbiPrint Kiadó. 62. o.
béketeremtésre és válságövezetek stabilizálására indíthat missziót, vetheti be tagállamai haderejét. Az európai védelmi képességekre fordított összegek elmaradnak a hasonló amerikai összegektől. 2000-ben az Egyesült Államok 300 millió dollárt költött katonai célokra, míg a többi országok ennek a felét.59 Végül meg kell jegyezni azt is, hogy a NATO-tagállamok között sokkal erősebb a kohézió – minden korábbi konfliktusuk ellenére (pl. görög-török konfliktus a ciprusi kérdésben) –, mint az Európai Unió tagállamai között. A szorosabb euro-atlanti együttműködésben érdekelt atlantista irányzat államai (pl. Nagy-Britannia, Írország, Dánia, Lengyelország, a balti államok) és a német-francia tengely közötti ellentétek gyengítik az Uniót. A NATO iránti lojalitás és elfogadottsága – mivel katonai szervezetről van szó – nagyobb, mint a politikai jellegű Európai Unióé.
Összefoglaló és ajánlások a NATO számára A NATO a hidegháború befejeződésével elveszítette létalapját, és újra kellett fogalmaznia feladatát, identitását. Az 1990-es években egyre inkább a válságkezelés, a békefenntartás és békemegőrzés vált a szervezet funkciójává. Ennek az új identitásnak a NATO BoszniaHercegovinában
sikeresen
eleget
tett.
A
2001.
szeptember
11-iki
terrortámadás pedig arra késztette a szervezetet, hogy a terrorizmusellenes küzdelmet helyezze a tevékenysége középpontjába. Ugyanakkor katonai szakértők rámutattak arra, hogy a szövetség struktúrája és katonai
reagálóképessége
nem
illeszkedik
rugalmasan
a
vállalt
feladatokhoz. A
szövetség
kérdésekre:
59
Uo. 21. o.
struktúrája
nem
ad
megfelelő
választ
a
következő
-
A szövetség hogyan képes katonai jellegű szervezetként politikai problémákat kezelni? A szervezet hogyan lehet képes a terrorizmus fészkeinek
számító
„no-go”
helyreállítani/megteremteni, Afganisztán,
Szomália
területeken
annak
területén,
az
biztosítékait Pakisztán
államiságot
garantálni
állami
(pl.
ellenőrzéstől
mentes régióiban)? Nyilvánvaló, hogy a terrorizmus „mocsarának a kiszárítása” nem lehetséges pusztán katonai, de még titkosszolgálati eszközökkel sem. Afganisztán példája mutatja, hogy az állami intézmények valamint
megteremtése,
a
szociálpolitika
az
ésszerű
alapjainak
a
segélyezési lerakása
politika,
nélkül
nem
lehetséges a régió pacifikálása, az ott élő lakosság szimpátiájának a biztosítása. Az államiság követelményeinek a megteremtése, a közigazgatás és a jóléti intézmények szervezése lehet az elsődleges ellenszere a terrorista szervezetek befolyásának. Ez a feladat hangsúlyeltolódást követel meg a terrorizmus-ellenes küzdelemben, kevesebb katonai eszközt, a hírszerzés, a tömegkommunikáció, a propaganda, a humanitárius, a lélektani és a gazdasági eszközök hatékonyabb,
integrált
alkalmazását.
A
NATO
döntéshozóinak
figyelembe kell venniük a szűkebb katonai aspektusok mellett az ideológiai,
ezen
belül
a
kulturális
tényezőket,
amelyeknek
jelentőségét az eljövendő konfliktusokban 1993-ban megjelent cikkében,
majd
1996-os
könyvében
Samuel
Huntington
prognosztizálta. Mindenekelőtt a fundamentalizmus megismerése lehet fontos (a fundamentalizmushoz való viszonyt is át kell értékelni:
nem
potenciális
terrorista
ideológiaként,
hanem
a
modernizáció termékeként kell tekintenünk az iszlám világban, egyfajta ideológiai és politikai válaszként a világias jelenségekre és a társadalmi igazságtalanságokra, így politikai és szociális, nem pedig katonai és titkosszolgálati reakciókkal kell rá felelni). -
A szövetség katonai értelemben hogyan veheti fel sikeresen a küzdelmet a terrorizmussal? Amellett, hogy a szociális, gazdasági, lélektani,
kommunikációs
és
propagandaeszközökre
nagyobb
figyelmet kell fordítani, a katonai téren is hangsúlyeltolódásra van szükség. A szövetségnek a terrorizmus elleni katonai küzdelemben a szimmetrikus
hadviselésről
az
aszimmetrikus,
hálózatközpontú
hadviselésre kell fordítania az erejét. Ugyanakkor a technológia mellett nem szabad elfeledkezni a humán tényezőről sem. -
A szövetség vajon felkészült-e az új típusú, nem katonai jellegű biztonságpolitikai kihívásokkal szembeni védekezésre? A NATO 1991-es csúcstalálkozóján rögzítették a biztonságpolitika komplex tartalmát, gazdasági,
amelyik a
magában
szociális,
katasztrófavédelmi szerepvállalásaiban
a
foglalja
politikai
humanitárius,
aspektusokat. egyre
a
inkább
A
a
(védelmi), környezeti
NATO
felértékelődnek
a
a és
jövőbeli gazdasági,
szociális, humanitárius és környezeti eszközök. -
A NATO-nak tekintetbe kell vennie a külső környezetet, különösen Oroszország álláspontját a katonai szervezet bővítéséről. Az oroszgrúz konfliktus megmutatta, hogy Moszkva továbbra sem tűri el a Nyugat terjeszkedését az érdekszférájában. Ukrajna és Grúzia esetleges NATO-felvétele destabilizálóan hatna az orosz-európai kapcsolatokra. Ugyanakkor Oroszország nélkül a nyugati katonai szövetség a közép- és közel-keleti régióban nem tehet lépéseket. A nyugati-orosz kapcsolatok szempontjából biztató, hogy Moszkva, eddigi merev ellenkezését feladva, Washingtonnal és Tel-Avivval együtt üdvözölte a Biztonsági Tanács által Irán ellen hozott szankciókat (noha az 1990-es években éppen az oroszok segítettek Irán nukleáris kutatásaiban). Oroszországnak nem érdeke, hogy közel-külföldje szomszédságában, ráadásul a muszlimok által lakott Kaukázus térségéhez közel egy muszlim atomhatalom emelkedjen fel,
de
nem
érdekelt
a
jelenlegi
erőegyensúly
erőszakos
megváltoztatásában sem. Orosz szakértők szerint egy Irán elleni háború destabilizálhatja az egész régiót, és a Kaukázust is. Szergej Mihejev, a Kaszpi Együttműködés Intézet vezetője szerint a háború
a
„befagyott
konfliktusok”
kiolvadását
eredményezheti.
60
Amennyiben az Egyesült Államok és a nyugati világ célja nem az Atomsorompó-egyezmény nukleáris
fegyver
megakadályozása,
megsértésével
előállítására hanem
a
vádolt
vonatkozó rendszer
iráni
rezsim
törekvésének
megdöntése,
a
vagyis
amennyiben az amerikai vezetés végső célként Irán rendszerének erőszakos megváltoztatásában látja a lehetőséget, akkor Moszkva szembefordulhat Washingtonnal. Viszont ha az Egyesült Államok és a NATO az Irán elleni támadást azzal indokolja, hogy célja kizárólag az Atomsorompó-egyezmény erőszakos betartatása, és az, hogy Teherán ne biztosíthasson atomfegyvert közel-keleti terroristáknak, akkor kialakulhat egy olyan partneri szövetség, mint amilyenre a 2001-es terrortámadás után nyílt esély Bush és Putyin között, a „terrorizmus elleni hadjárattal”. A fenti kihívásokra az alábbi ajánlások fogalmazhatók meg: -
Ahogyan a katonai szakértők megjegyzik, a modern hadviselés egészen
másfajta
körülmények
között
zajlik.
A
nagy
tömeghadseregek kora lejárt, a jövő (sőt már a jelen is) a kisméretű, mozgékony harcoló egységeké, amelyek széles támogató körre támaszkodnak, és a különböző NATO-tagállamok hadseregei által
szerzett
hírszerzési
információkat
egy
központban
koncentrálják. Ez nélkülözhetetlen a terrorizmus elleni küzdelemhez. -
A főszerepet egyre inkább – a klasszikus katonai eszközök mellett – a szociális, gazdasági, humanitárius feladatok fokozott vállalása játssza, annak érdekében, hogy az államhiányos területeken a társadalmi béke, a lakosság jóléti színvonala biztosítható legyen, és ne legyen táptalaja a régiót fenyegető szélsőséges erőknek.
-
A globális gazdasági, migrációs és kulturális folyamatok állandó kihívást intéznek a Nyugat-központú világkép felé, amelyik ma is meghatározza a NATO vezetőinek gondolkodását. A NATO-nak
60
http://oroszvilag.hu/?t1=sajtoszemle&hid=2900
igazodnia
kell
a
világban
lezajló
gazdasági
és
kulturális
átrendeződéshez. Oroszország, Kína, valamint a harmadik világ politikai és gazdasági súlya növekszik, és növekedni fog a jövőben is. Ebben a helyzetben az amerikai korlátozott multilateralizmus – az unilateralizmus és a multilateralizmus olyan ötvözete, amelyben az Egyesült Államok ugyan kikéri szövetségesi véleményét, de ha kell, egyedül
cselekszik
–
egyre
kevésbé
tartható
fenn.
Ezért
a
Nyugatnak arra kell törekednie, hogy stabil partnerséget alakítson ki a feltörekvő középhatalmakkal és regionális hatalmakkal. Nélkülük, vagy ellenükben a NATO nem tudja kezelni a válságövezeteket, és fordítva, ezek az államok sem képesek megakadályozni a helyi válságok eszkalációját a NATO nélkül. Ezért példaértékű a NATOorosz kooperáció, amelyet ki kell terjeszteni más középhatalmakra is. -
A NATO új feladata a nemzetépítés (pontosabban a nemzetállamépítés) a „no go” övezetekben, vagyis az államiság feltételeinek megalapozása. Ez a feladat újfajta képességet, a NATO-tagállamok és az adott területek között újfajta együttműködési formát igényel, többek között a kulturális aspektusok figyelembevételét. Emellett tartalmaz egy paradoxont is: miközben a hidegháború idején a NATO-nak fontos szerepe volt az európai integrációban, vagyis a nemzetállami eszme meghaladásában, addig a világ más részein, a harmadik
világ
megszilárdulása,
országaiban
éppen
működőképességük
a
biztosítása
nemzetállamok érdekében
kell
tevékenykednie, mert a társadalmi feszültségek, a migráció, a környezetszennyezésből fakadó biztonsági kihívások, a terrorizmus, a vallási fundamentalizmus, az anarchia, a bűnözés (szomáliai kalózkodás, afganisztáni kábítószer-előállítás és –kereskedelem) nem küszöbölhetők ki másként. De egyúttal elejét kell venni annak is, hogy az új állam a korrupció melegágya legyen (ez a probléma fennáll Afganisztánban is).
Ajánlások Előfeltevésünk szerint a NATO – és a szervezet keretében a Magyar Honvédség
–
jövőbeli
elsődleges
funkciója
a
válságkezelés
és
a
béketeremtés lesz, ezen belül is elsősorban a „no go” területeken az állami infrastruktúra alapjainak és feltételeinek a megteremtése.
• gyorsan bevethető haderő • a válságkezelési gyakorlat • államépítési tapasztalat • a demokrácia és a jogállam képviselete
• kohéziós potenciál • értékek körülhatárolása • a NATO és az EU viszonyának javítása • aszimmetrikus hadi képességek javítása
• nehezen összehangolható érdekek • szűkülő pénzügyi keretek • szervezeti korszerűtlenség • az aszimmetrikus hadviselés hiátusa
Erősségek
Gyengeségek
Lehetőségek
Veszélyek • ENSZ-NATO viszony kiéleződése • civilizációskulturális, vallási konfliktusok • korlátozott
Erősségek: -
a NATO rendelkezik gyakorlattal a válságkezelés terén (BoszniaHercegovina, Koszovó, Afganisztán, Irak)
-
a NATO az egyetlen katonai szövetség, amelyik rendelkezik gyorsan bevethető haderővel, elsősorban az Egyesült Államok révén
-
a NATO tagállamainak van történelmi tapasztalatuk az államépítés terén
-
a NATO tagjai demokratikus államok, amelyek így képesek és készek a válságövezetekben
a
demokrácia
és
a
jogállam
értékeinek
a
képviseletére
Gyengeségek: -
a NATO-tagországok érdekei nehezen hangolhatók össze - egyes államok nem érdekeltek abban, hogy hozzájáruljanak a szövetség finanszírozásához, a katonai célú kiadások növeléséhez, ugyanakkor élvezni kívánják a szövetség által jelentett kollektív védelmet
-
a válság következtében a tagállamok, köztük az Egyesült Államok is csökkentették pénzügyi hozzájárulásukat a NATO költségvetéséhez
-
a NATO szervezete jelenleg nem illeszkedik a posztbipoláris rend követelményeihez, szükséges a szervezet hidegháborús struktúrájának a reformja
-
túlsúlyban vannak a klasszikus hadi képességek, a hadviselés terén nagyobb hangsúlyt kell kapniuk azoknak a képességeknek, amelyek a NATO-t felkészítik az aszimmetrikus hadviselésre (mobil, gyorsan
bevethető katonai egységek, a hálózatközpontú és az IT-hadviselés, a katonai eszközök és a hírszerzés összehangolása, a humán tényező figyelembevétele a gépesítettség és high-tech képességek mellett)
Lehetőségek: -
a válság kikényszerítheti, hogy a NATO hozzáigazítsa szervezetét és hadi képességeit az aszimmetrikus hadviselés követelményeihez
-
lassan
nem
csak
lehetőség,
de
kényszerűség
is
az
értékek
körülhatárolására, valamint az egyes országok és országcsoportok érdekeinek összeegyeztetésére -
a
válságövezetekben
történő
válságkezelés
és
békefenntartás
feloldhatja a NATO és az EU konfliktusát, mert a NATO-nak szüksége van a demokrácia építésében az európai integráció során szerzett tapasztalatokra -
a szervezeten belül növelhető a kohézió, a válságkezelés révén a demokráciaépítés és a humanizmus eszméje erősítheti a tagállamok együttműködését
Veszélyek: -
kiéleződhet a konfliktus a szervezet és az ENSZ között
-
a válságövezetekben történő európai szerepvállalás következtében a NATO a helyi és regionális civilizációs-kulturális, vallási konfliktusok szereplője lehet
-
egyes államok szembefordulhatnak a válságkezelés koncepciójával, azzal érvelve, hogy az katonai erőt von el Európából, és így nem szolgálja a kollektív védelmet
-
az
Egyesült
Államok
erőszakolhatja a szervezetre
korlátozott
multilateralista
felfogását
-
kiéleződhet a viszony Oroszországgal, valamint Kínával, amennyiben a NATO a két feltörekvő nagyhatalom „közel-külföldjén” a velük való kooperációt ignorálja, és nélkülük, önkényesen cselekszik
A válságkezelés elsődleges funkcióként való vállalása újfajta kihívásokat intéz a katonai szövetség felé. Ezek közül a legfontosabbak: -
A NATO-nak és ezen belül a Magyar Honvédségnek is fejlesztenie kell aszimmetrikus hadműveletre alkalmas képességeit. Mivel a magyar haderő részvétele a válságkezelésben, béketeremtésben és békefenntartásban növekedni fog, ezért nagy figyelmet kell fordítani arra,
hogy
a
magyar
haderő
struktúrája
elmozduljon
az
aszimmetrikus hadviselés felé (kisebb, mobilabb harcoló egységek szervezése,
a
támogató
egységek
létszámának
és
arányának
növelése, a hálózatközpontú hadviselés, a hírszerzési rendszerek fejlesztése). Hosszú távon a magyar haderő csak akkor lesz képes megfelelni
a
NATO
megváltozott
funkciójának,
ha
a
külföldi
válságkezelésre, béketeremtésre és békefenntartásra helyezi át a szervezete súlypontját. -
Mivel a magyar haderő vélhetően továbbra is szerepet játszik majd a nemzetközi békefenntartó és béketeremtő missziókban, nyilván intenzívebben,
mint
eddig,
ezért
a
magyar
hadvezetésnek
hangsúlyosan fel kell készítenie a magyar katonákat arra, hogy kezelni tudják a „no go” területek civilizációs-kulturális konfliktusait. Az afganisztáni és iraki amerikai haderő példát szolgáltathat arra, hogy
egy
modern
hadsereg
képtelen
kihasználni
technológiai
fölényét, ha azt nem kombinálja az érzelmi tényezővel, a lakosság megnyerésével. A magyar hadvezetésnek is az eddiginél nagyobb figyelmet kell fordítania a kulturális aspektusra, így szükséges, hogy a távoli missziókba induló katonák tisztában legyenek az adott térségre jellemző kulturális jellegzetességekkel.
-
Magyarország történelmi hagyományai miatt rendelkezik azzal a tudással,
amelyik
szükséges
lehet
egy
új
nemzetállam
megalapozásához, a nemzetépítés előmozdításához. Ezért – más közép- és kelet-európai NATO-tagállamokkal együtt – ezen a téren a nyugat-európai
államokénál
hasznosabb
segítséget
nyújthat
a
válságövezetekben a szervezet számára. -
A Magyar Honvédség számára az IT-hadviselés jelentheti a kitörési pontot. A 21. században az IT-hadviselés nélkül a modern hírszerzés és
terrorizmus-ellenes
küzdelem
nem
képzelhető
el,
és
Magyarországon az informatikai kutatás-fejlesztés kiváló háttérrel rendelkezik. Mivel hipotézisünk szerint a NATO – és így a Magyar Honvédség
–
elsődleges
feladata
a
válságkezelés
és
a
békefenntartás, béketeremtés lesz, ezért a magyar haderőnek olyan régiókban kell tevékenykednie, amelyek instabilak, a terrorizmus által veszélyeztetettek. A terrorizmus-ellenes harc a klasszikus katonai és politikai eszközök mellett az IT-hadviselés révén folyik, ezért
Magyarországnak
fejlesztenie
kell
képességeit
ezen
a
területen. A válságkezelés civil feladatainak az ellátása is nagyfokú informatikai
tudást
igényel
(logisztika),
ezért
a
Magyar
Honvédségnek el kell mélyítenie tudását ezen a területen, és egyúttal fel kell készülnie arra is, hogy Magyarország maga is egy ellenséges hatalom IT-hadviselésének a célpontjává válhat. Fel kell készülni a magyar informatikai rendszerek elleni cyberterrorista támadások
kivédésére
(pl.
honlap
tartalmak
megváltoztatása,
kormányzati portálok hackelése). A fenti feltételek alapvetően szükségesek ahhoz, hogy a NATO képes legyen ellátni feladatát a megváltozott világban, és ne legyen igaza annak a régi, még a hidegháborús időből származó mondásnak, hogy a NATO a No Action Talk Only (csak duma, semmi cselekvés) rövidítése.
Szakirodalom Aschenbrenner,
Jörg:
A
Környezetvédelem,
mint
a
béketámogató
műveletek műszaki támogatásának része az SFOR-feladatok tükrében. http://193.224.76.4/download/konyvtar/digitgy/20012/eloadas/jorg.html Benkes Mihály: Az egyesülő Európa. Bp., 2002., ELTE BTK. 157 o. Benkes Mihály: Szuperhatalmak kora 1945-1992. Bp., 2007., AbiPrint. 308 o. Bíró Dávid: A globális felmelegedés politikatörténete. Bp., 2003., Napvilág Kiadó (Politikatörténeti füzetek, szerk.: Földes György). 135 o. Deák Péter: Az új katonai gondolkodás és katonapolitikai tendenciák napjaink nemzetközi konfliktusaiban. In: Az új világrend az iraki háború után. Bp., 2005., Friedrich Ebert Stiftung. 95-98. o. Az ENSZ és a NATO. kiadja a Magyar ENSZ Társaság, 2002. 67 o. The
Future
of
Transatlantic
Relations:
Central
and
East
Europe’s
Contribution. First Annual Conference on Atlanticism. 26-27 February 1999 Budapest. /ed. Miklós Dérer, Judit Barna/ Euro-Atlantic Library III. Bp., 1999., Hungarian Council. 171 o. Gyarmati István: A Magyar Honvédség az Európai Unióban. Hadtudomány. A
Magyar
Hadtudományi
Társaság
folyóirata.
2004/2.
http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2004/2/2004-2-2.html
Jaczó Zoltán, dr.: A NATO környezetvédelmi doktrínája magyar szemmel. 20 o. http://www.zmne.hu/tanszekek/vegyi/docs/fiatkut/pdf/jaczo_03_01.pdf Porkoláb
Imre:
Aszimmetrikus
hadikultúra
hadviselés,
az
összecsapásai.
ortodox
és
gerilla
17
o.
http://www.zmne.hu/dokisk/hadtud/Porkolab.pdf Martinusz Zoltán: A NATO stratégiai megújulásának várható irányai a jelenleg folyó műveletek tükrében. http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2006/4/2006_4_4.html NATO Kézikönyv. /szerk. Tálas Péter, ford. Demeter György, Vitray Tamásné/
Budapest-Brüsszel,
2001.,
HM
Stratégiai
Védelmi
Kutató
Hivatal-NATO Információs és Sajtóiroda, 2001. 529 o. NATO logisztikai kézikönyv. /szerk. Demeter György, ford. Veperdi András, Gyarmathi László/ Budapest-Brüsszel, 1997, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet-NATO Logisztikai Vezetők Értekezletének Titkársága, NATO Központ. 215 o. Póczik
Szilveszter:
Az
iszlám
forradalom.
19
o.
http://www.polgariszemle.hu/app/data/56.pdf Sandler, Todd-Hartley, Keith: The Political Economy of NATO. Past, present and 21st century. 1999., Cambridge University Press. 292 o. Schmidt,
Helmut:
Nyugállományban:
Nyugállományban.
Bp.,
2010.,
Európa Könyvkiadó. 379 o. Schmidt, Peter: A NATO jövője az iraki válság jegyében – viták, funkciók és forgatókönyvek. In: Az új világrend az iraki háború után. Bp., 2005., Friedrich Ebert Stiftung. 15-34. o. Sz. Bíró Zoltán: Moszkva az iraki háború előtt és után. In: Az új világrend az iraki háború után. Bp., 2005., Friedrich Ebert Stiftung.89-95. o.
Szánthó Miklós: Jobboldal és neokonzervatívok az Egyesült Államokban. Külügyi Szemle. 2008. nyár. 96-128. o. Szlankó Bálint: Az iraki válság és az Európai Unió. 2003. január 29. http://www.euvonal.hu/index.php?op=magazin&id=4 Dr. Varga Attila nemzetközi
jog
Ferenc: Az európai kollektív önvédelem helye a rendszerében,
különös
tekintettel
az
EU
kollektív
önvédelmi klauzulájára, és annak lehetséges alkalmazási körére. 25 o. http://www.mhtt.eu/hadtudomany/2010/2010_elektronikus/2010_e_20.p df Tálas Péter-Sz. Bíró Zoltán: A lengyel-orosz kapcsolatokról Szmolenszk után. ZMNE Stratégiai Védelmi Kutatóintézet. Elemzések – 2010/5. Varga Gergely: Formálódó új NATO-stratégia – két jelentés alapján. ZMNE Stratégiai Védelmi Kutatóintézet. Elemzések – 2010/6. 2-6. o. http://193.224.76.4/download/svki/Elemzesek/2010/SVKI_Elemzesek_20 10_6.pdf Vincze Hajnalka: Francia és angolszász elképzelések ütközése az egyvagy többpólusú világrend erényeiről és árnyoldalairól. In: Új világrend az iraki háború után. Bp., 2005., Friedrich Ebert Stiftung. 69-82. o.
Honlapok https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/ http://europa.eu/pol/cfsp/index_hu.htm http://eurlex.europa.eu/Notice.do?mode=dbl&lang=hu&ihmlang=hu&lng1=hu,hu&ln g2=bg,cs,da,de,el,en,es,et,fi,fr,hu,it,lt,lv,mt,nl,pl,pt,ro,sk,sl,sv,&val=5089 27:cs&page=
http://kitekinto.hu/iszlam/2012/01/09/elsopr_iszlamista_siker_egyiptomb an/ http://www.kulugyminiszterium.hu/kum/hu/bal/Kulpolitikank/Biztonsagpol itika/NATO_tevekenysegek/nato_orosz_strat.htm http://www.nato.int/docu/pr/2002/p02-127e.htm http://www.oroszvilag.hu/?t1=oroszorszag_hirei&hid=2658 http://www.nato.int/docu/review/2005/issue3/hungarian/art2.html http://varietas.visuart.eu/ettdk-papers-nr-15
