A n n A
F u n d e r
stasiország
[14] MINÉL ROSSZABB… Telefonálok Juliának‚ és áthívom ebédre. Lazacos tésztát készí‑ tek mascarponéval‚ tojássárgájával és tejszínnel – mindenbe annyi kalóriát teszek‚ amennyit csak tudok. A megbeszélt idő‑ pontban telefonál‚ és azt kérdezi‚ nem baj‑e‚ ha késik. – Ugyan – mondom. – És körülbelül mennyit késel? – Félórát. – Akkor várlak. Állok a konyhaablaknál. Kesztyűt viselő férfi jön az udvarra az egyik oldalépületből‚ egy fémvödörben hamut visz. Kinyitja a szeméttárolót‚ és beönti a vödör tartalmát. A fedél lecsapó‑ dik‚ narancssárga porfelhő száll fel. Ez a por mindenhol jelen van. Ha nem érezni is a szagát‚ akkor is ott van a narancssárga téli levegőben. Amikor Julia megérkezik‚ furcsán udvarias‚ mintha másnak a lakásában volna. Azt hiszem‚ már hozzászokott‚ hogy besur‑ ran‚ amikor nem vagyok itthon. Leülünk a konyhában‚ és ki‑ nyitok egy üveg sört. – Nem bánod‚ ha rágyújtok? – kérdezi. – Dehogy. Nem is tudtam‚ hogy dohányzol. – Újra elkezdtem – mondja. Rágyújt egy cigarettára‚ és a felét elszívja‚ mielőtt elnyomná. 166
Eszünk‚ utána rágyújt megint egy cigarettára‚ rutinosan tart‑ ja a mutató‑ és a középső ujja között‚ és beszéd közben moz‑ gatja. Ugyanazon a széken ül‚ mint előző alkalommal‚ amely‑ hez hozzá van kötve a roló zsinórja. Háttal ül az ablaknak‚ az arca árnyékban marad‚ szeme sötéten csillog. Mögötte az ég‑ boltnak nedves gyapjú színe van. Ebédre hívtam‚ de mindket‑ ten tudjuk‚ hogy van még mesélnivalója. Arról kezdem kérdezgetni‚ hogy úgy látja‑e‚ az élete meg‑ változott a fal leomlása után. Azon töprengek‚ milyen lehetett látni a rácsok eltűnését‚ amikor az egész világ megnyílt‚ mint valami különös‚ új álomvilág. – Ez elég bonyolult – mondja‚ és beletúr a hajába. A blúza megtelik statikus elektromossággal‚ néhány hajtincse égnek áll. – Úgy gondolom… talán. – Elhallgat. – Észrevettem‚ hogy még mindig... – Felsóhajt. – Van néhány dolog‚ például… – El‑ hallgat. – Ez az egész tényleg megrázott – mondja sóhajtva. – Nemcsak a fal leomlása‚ hanem ami utána történt. Nagyon sok személyes dolog. Azt hiszem‚ hogy az egész Wende 1989‑ ben‚ és minden‚ amin akkoriban keresztülmentem – szerintem másoknál sokkal intenzívebben éltem át a dolgokat. Megtalálja az asztallapon azt a helyet‚ ahol levált a linóleum‑ borítás‚ és a körmével kapargatni kezdi. – Beszéltem erről a terapeutámmal‚ aki mindig visszatér ehhez a témához‚ amely elég kellemetlen számomra. Már ott tartok‚ hogy nem tudom rávenni magamat‚ hogy bárhová időben odaérjek – moso‑ lyog –‚ ahogy ezt te is láttad. Képtelen vagyok alkalmazkodni bármilyen struktúrához. Töltök még sört. Ez a második vagy talán a harmadik üveg‚ és feloldja a délutánt. Egy pillanatra csak egy szem vagyok‚ fent a szoba sarkában. Látok két nőt‚ akik mintha egymás tükörképei volnának‚ egy régi asztalnál‚ egy régi konyhában‚ Kelet‑Berlinben. Egyikük feltűrte a blúza ujját‚ a másik eldugta az öklét fekete felsőjében‚ és csak akkor húzza elő‚ amikor do‑ 167
hányzik. A szoba kis menedék a külvilágtól‚ bár az udvar szür‑ ke és barna színe itt is dominál – kivéve a kék őrlángot a mo‑ sogató fölött‚ és a rózsaszínű szósz maradékát a serpenyőben. – Nehéz úgy élni a társadalomban‚ ha nem tudod alárendel‑ ni magad a hatalomnak – mondja Julia. – Különösen a német társadalomban. Azt hiszem‚ annak‚ hogy én nem tudok‚ egy csomó oka van. Az‚ hogy a fal fogságában éltem‚ aztán nem a képességeimnek megfelelő munkákat végeztem‚ mivel nem volt más választásom a szállodában és utána sem. Szerintem egyszerűen ki nem állhatom az olyan struktúrákat‚ amelyek nem eresztenek. – A hangja nagyon lágy lesz. – És még az is – mondja –‚ hogy megerőszakoltak. Nem sokkal a fal leomlá‑ sa után. A keleti részen történt‚ és ez volt az utolsó csepp a po‑ hárban. Reszketek‚ kijózanodom‚ és félek attól‚ amit hallani fogok. Akkor még nem tudom‚ mibe kerül majd Juliának‚ hogy el‑ mondja nekem‚ ami történt‚ és talán ő sem tudja. Egy héttel ké‑ sőbb telefonál‚ és azt mondja‚ hogy utána három napig beteg volt tőle. A fal leomlása után az NDK foglyai – főleg politikai foglyok – amnesztit kaptak. Julia visszament Türingiába egy esküvőre. Az éjszakát a menyasszony egyszobás lakásában töltötte egy toronyház legfelső emeletén‚ és a barátnője át akart menni a vőlegényéhez aludni. Julia lekísérte az utcára egy taxihoz. – Sohasem lehet tudni‚ mi történhet az ilyen épületekben – mondja. – Gyakran nem látni senkit‚ elég félelmetes tud lenni. Amikor Julia visszament az épületbe‚ egy férfi várt a liftre. A lift megérkezett‚ mindketten beszálltak‚ és a csukódó ajtót nézték. – Akkor már tudtam – mondja Julia. – Átvillant az agyamon‚ hogy valami nincs rendben‚ és el kellene menekül‑ nöm. De az embert arra tanítják‚ fegyelmezze magát‚ hogy ne legyen nevetséges‚ így aztán maradtam. 168
A férfi megnézte‚ Julia melyik emelet gombját nyomta meg. Ő egyik gombot sem nyomta meg. A lift elindult. Aztán a férfi megnyomta a vészmegállító gombot. Valamivel később a házfelügyelő észrevette‚ hogy az egyik lift elakadt. Felment a tetőre‚ és lekiabált az aknába‚ hogy van‑e valaki a liftben‚ vagy van‑e szükség segítségre. Senki sem válaszolt. A férfi erős testalkatú volt. Megütötte Juliát‚ és az arcára szo‑ rította a két kezét. Julia úgy látta‚ hogy a férfi fekete parókát visel. Azzal fenyegetőzött‚ hogy megöli‚ ha kiabálni mer‚ és akkor is megöli‚ ha hívja a rendőrséget. Amikor vége volt az egésznek‚ Julia kimászott a liftből a lakás ajtajáig. A férfi le‑ rohant a lépcsőn‚ és eltűnt a sötétben. Julia rettegve töltötte az éjszakát egyedül a lakásban‚ ahol nem volt telefon. A férfi szabadon mozog‚ és tudja‚ hol talál‑ hatja meg. Másnap összeszedte magát‚ és elment a rendőrség‑ re. Nem kapott lelki tanácsadást‚ orvosi ellátást vagy együttér‑ zést. – A nemi erőszak tabu téma volt az NDK‑ban – mondja. Az ügyeletes rendőrnő megtagadta‚ hogy megvizsgálja‚ in‑ kább kiment cigarettázni‚ ezért egy férfi kollégája végezte el a teljes fizikai vizsgálatot. Julia meztelenül ült egy asztalon. Aztán visszavitték a bűntett helyszínére‚ mindent végig újra kellett csinálnia‚ meg kellett nyomnia a liftben a gombot‚ és el‑ játszani a támadást. – Mintha nem hittek volna nekem – mond‑ ja. A férfi szabadlábon volt‚ de a rendőrök nem ajánlottak fel védelmet. Aztán elment az esküvőre. – Nem tudtam elmondani senki‑ nek sem. Tönkretettem volna ezzel a napjukat – mondja. – Erős sminket viseltem‚ és valahogy túléltem. Egész délután a konyhában ülünk. Aztán egyszer csak jégeső kezd zuhogni‚ törött égdarabok csapódnak az ablakhoz. Julia félig szívja a cigarettákat‚ és meséli a történetét. Nem könnye‑ zik‚ mintha egyáltalán nem érezne önsajnálatot. 169
Elmondja‚ hogy a szülei nem tudták‚ hogyan segíthetnének rajta. A rendőrség gyorsan elkapta a férfit‚ több nemi erőszakot is elkövetett‚ többször volt már büntetve. Julia képtelen volt folytatni a tanulmányait‚ megijedt a legapróbb dologtól is. Ismét magára maradt. Valamikor a tárgyalás előtt meghívták egy félévre segédtanárnak San Franciscóba‚ ahol olyan embe‑ rekkel találkozott‚ akik úgy beszéltek a nemi erőszakról‚ hogy azzal segíteni tudtak neki. Amikor visszatért‚ ismét szembe kellett néznie az elkövetővel. – Már‑már azt gondolom‚ hogy a tárgyalás volt a legrosszabb az egészben. Ha még egyszer ilyen történne velem‚ sohasem tennék feljelentést – mondja komolyan. – Meg tudtam volna öl‑ ni azt az embert. – Julia nehezen talált jogi képviselőt‚ és nehe‑ zen tudta megfizetni. Miközben Julia az Egyesült Államokban volt‚ a férfit másik nemi erőszakért elítélték‚ amelyet ugyan‑ azon az éjszakán követett el‚ de az a lány rosszabbul járt‚ mert kórházba került. A férfi ügyvédje a tárgyaláson védence fele‑ lősségét ittas állapotára hivatkozva próbálta kisebbíteni‚ és Julia szavahihetőségét vonta kétségbe. „Ha a keze ott volt az arca előtt‚ hogyhogy nem látta‚ milyen színű a szőre?”‚ kérdez‑ te. Julia azt felelte‚ hogy nem tudja. A férfi felesége azt vallotta‚ hogy a férje egész este otthon volt. Azonban a férfi anyja is velük lakott. Ő azt állította‚ hogy a fia aznap feketére festette a haját‚ és elment otthonról. Nem ért haza késő estig‚ és utána elégette a ruháit a kazánban. Aztán odafordult Juliához a bíró‑ ság előtt‚ és azt mondta‚ hogy sajnálja. A tettest elítélték‚ de Julia megint úgy érezte‚ hogy megalázták. A tárgyalás után egyedül élt Kelet‑Berlin Lichtenberg kerüle‑ tében. Nehezen tudott kimozdulni a lakásából. – Ha valamit vásárolnom kellett a boltban – mondja –‚ felkeltem reggel‚ ma‑ gamra vettem mindenféle bő ruhát‚ hogy minél több réteg le‑ gyen a testemen. Aztán ittam egy sört – reggel –‚ hogy eléggé eltompuljak ahhoz‚ hogy ki tudjak lépni az ajtón. – Az anyja‚ 170
Irene nem értette‚ miért nem boldogul a lánya a dolgaival. Julia szorongott‚ kimaradt az iskolából‚ és öngyilkosságra gondolt‚ de hetente egyszer felöltözött‚ ivott‚ aztán elment az állomásra‚ hogy felhívja Irenét egy telefonfülkéből‚ és közölje vele‚ hogy minden rendben van. Egy cigaretta parázslik a hamutálban. A halvány füstcsíkot láthatatlan légáramlatok mozgatják a szobában. – Meg akartam halni – mondja Julia. – Nem láttam‚ hogyan tudnék tovább élni ebben a világban normálisan. – Az járt a fe‑ jében‚ hogy a vonat elé veti magát a Lichtenberg állomáson‚ de amikor arra gondolt‚ hogy a testvérei olvashatnának erről az újságban‚ elriadt a szándékától. Viszont abbahagyta az evést. – Olyan volt‚ mintha a legkisebb ellenállás felé mozdul‑ tam volna – mondja. – Annyira meg voltam zavarodva‚ hogy a végén már nem tudtam kezelni a helyzetet. – A testvére átment hozzá‚ és figyelte‚ hogy mit eszik. – Tényleg neki köszönhetem az életemet – mondja Julia. – Mondogattam neki‚ hogy már elég volt‚ de ő számolta a falatokat‚ és nem engedte‚ hogy ab‑ bahagyjam az evést. Julia az utóbbi hat évben is tanult‚ hébe‑hóba. Voltak alkal‑ mi munkái‚ hogy valamennyire megélhessen – néhány fordí‑ tás‚ munka egy turkálóban‚ magántanítvány és ügynökségi munka. Meggyőződése‚ hogy az 1990‑es amnesztiánál hibát követtek el‚ amikor a szatírt szabadon engedték. – Borzasztó‚ hogy ép‑ pen akkor történt velem ilyesmi – mondja. – Mielőtt bejöttek volna Nyugatról a jó dolgok‚ ez a rossz dolog – a bűnözők sza‑ badon engedése – rányomta a bélyegét az életemre. – Látott egy dokumentumfilmet‚ amelyben azt állították‚ hogy a politi‑ kai foglyok kiszabadításakor a zűrzavarban kemény bűnöző‑ ket is szabadlábra helyeztek. Megerőszakolója akár közöttük volt‚ akár egyébként is szabadult volna (ahogy hamarosan újra szabadul)‚ Julia tapasztalatán ez mit sem változtat: az állam‑ 171
biztonság vége az ő személyes biztonságának a végét is jelen‑ tette. A rendszer‚ amely bebörtönözte‚ valamennyire védte is. – Kelet‑Németországban sokkal gyorsabban elkapták és elítélték a bűnözőket – mondja. A lelke mélyén‚ mindeddig ki‑ törölhetetlen okokból‚ összekapcsolta a fal leomlását a Stasi után megmaradt privát szférája megszűnésével. Julia azt mondja‚ mennie kell‚ mert a testvérével találkozik. – Persze‚ menj csak – mondom‚ de nem tudok másra gon‑ dolni. Észreveszi rajtam. – Úgy gondolom‚ fontos‚ amit csinálsz – mondja‚ mintha vi‑ gasztalni akarna‚ és emiatt szégyenkezem. – Ha valaki meg akarja érteni az NDK‑hoz hasonló rezsimek működését‚ az átlagemberek történeteit kell meghallgatnia‚ nem pedig az ak‑ tivistákat vagy a híres írókat. – Zöldesszürke szemében sötét foltot látok. Amikor megmozdul‚ látom‚ hogy a saját tükörké‑ pem az. – Meg kell nézned‚ hogyan kezelik a hétköznapi em‑ berek a múltjukban történt hasonló dolgokat. – Én már nem tudom‚ mit jelent az‚ hogy hétköznapi. – Hát‚ igen – mondja mosolyogva. – Tudom‚ hogy minden viszonylagos. Nekünk‚ keletieknek talán annyi előnyünk van‚ hogy vannak emlékeink‚ és összehasonlíthatjuk a két rend‑ szert. – Az ajka mosolyra húzódik‚ miközben felveszi az asz‑ talról az öngyújtóját és a cigarettáját‚ és beteszi a zsebébe. – Bár nem tudom‚ hogy ez tényleg előny‑e. Úgy értem‚ látjuk az egyik rendszer hibáját – a megfigyeléseket –‚ és a másik rend‑ szer hibáját – az egyenlőtlenséget –‚ de egyik ellen sem tud‑ tunk vagy tudunk semmit se tenni. – Keserűen felnevet. – És minél tisztábban látjuk‚ annál rosszabbul érezzük magunkat. Távozik‚ én pedig az utcai ablakhoz megyek‚ hogy vigyázzak rá‚ amint kilép az épületből. Látom a szőke‚ kócos feje búbját és gyermeki sebezhetőségét‚ ahogy lehajol‚ hogy a farmernad‑ rágja egyik szárát betűrje a zoknijába. Aztán felül a kerékpárra‚ és elhajt. 172
Felhívom Klaust. – Berúgunk? – Persze. Minden rendben? – Aha. – Nem hisz nekem‚ de belemegy a játékba‚ és találko‑ zunk a kocsmában. Felébredek‚ és hasogat a fejem‚ ahogy megmozdítom. Vízre van szükségem. A kiszáradt pálmákat nézem a nappaliban (a kanapéra dőltem le). Jól tükrözik az állapotomat. A fejfájás‑ nál‚ a szájam ízénél és szegény tüdőm fájdalmánál is sokkal rosszabb‚ hogy valami távoli megbánást érzek. Mit is mond‑ tam? Próbálok visszaemlékezni‚ és felidézni‚ kik voltak még a kocsmában Klauson kívül‚ és mennyire voltak részegek. Képtelen vagyok gondolkozni. Kozmikus bűntudattól gyötör‑ ve ágyban töltöm a napot. Késő délután elhatározom‚ hogy elmegyek úszni. A helyi uszodában a belépőjegy megvételekor kell megmondani‚ mennyi időt akarok bent tölteni‚ másfél óra a minimum. Ennek nem látom semmi értelmét (ki tud annyi ideig úszni?)‚ amíg rá nem jövök‚ hogy az emberek az uszodát fürdőszobának használják. Úszni akarok. De testek vannak mindenfelé‚ úsznak vagy lu‑ bickolnak‚ olyan is van‚ aki mintha mosakodna a medencében. Nincsenek kötelek. Nincs haladási irány. Sokan átlósan úsz‑ nak‚ mellúszásban‚ a fejüket a víz fölött tartva‚ mint a kacsák. Egy férfi még a szemüvegét sem veszi le. Oldalról gyerekek ugrálnak be‚ és egy idős férfi a sarokban a hóna alatti anya‑ jegyből kiálló szőrszálat húzogatja. Meg kell mozgatnom a végtagjaimat és átszellőztetni a tüdő‑ met. Ehhez legalább néhány hosszt kell úsznom. Talán van szabály arra‚ hogyan kerüljük ki egymást‚ mint a hajóknál‚ csak még én nem ismerem. Azt a részét választom a meden‑ cének‚ amelyik a legkevésbé látszik zsúfoltnak‚ és elindulok 173
gyorsúszásban. De nem úgy úszom‚ ahogy szoktam‚ mert figyelnem kell az akadályokat. És nem csak magam előtt: egy tinédzser cikcakkban úszik‚ és épp felém tart. Amikor a másik oldalon veszek levegőt‚ beugrik egy gyerek karúszóval‚ és majdnem rám esik. Felnézek. Sárga bikinis nő közeledik kutya‑ úszásban‚ nehogy elázzon a sminkje. Nincs menekülési út. Leállok‚ taposom a vizet‚ és a következő lépést fontolgatom. Miközben felmérem a terepet‚ felmerül bennem egy kérdés: mit keresek én ebben a káoszban? Mit keresek ebben a kao‑ tikus városban? A sárga bikinis nő úgy tesz‚ mintha nem venne észre. Mi ez? Vízityúk? Elegem van ebből a helyből. Úgy döntök‚ úszom to‑ vább. Arra gondolok‚ hogy a nyers erő győzedelmeskedhet‚ ezért gyorsítok a tempómon. Nem vagyok különösebben jó úszó‚ és tudom‚ hogy ez Kelet‑Németország‚ a doppingolt óriások‚ a férfinők és csodalányok hazája‚ de egy pillanatra én vagyok az ausztrál Dawnie‚ Shane Gould vagy Susie O’Neill‚ a vizet köpülő emberi habverő. A sárga pipi. Én sem vettem észre őt. Mi ütött belém? Sípszó hallatszik. Micsoda? A vízityúk elégedettnek látszik; a hossz végén ő lett a győztes. Szűk fürdőnadrágos úszómester szólít meg a medence széléről‚ és elterel a lubickolóktól. – Itt nem lehet úszni – mondja –‚ csak fürödni. Jóságos ég! – És mikor úszhatok ebben az uszodában? – Lássuk csak! – mondja. – Meleg fürdő keddenként‚ csak nők szerda délelőtt‚ nők és gyerekek szerda délután‚ hidrote‑ rápia péntek délelőtt‚ és‚ igen‚ vannak szabad sávok hétfőn‚ csütörtökön és pénteken délután négytől hatig. A hétvégén a mostanihoz hasonló szabad fürdőzés van. Értem. Kimászom a medencéből. Ez tehát szabályozott káosz. Szabad fürdőzés van ettől eddig‚ vagyis most. Engedé‑ lyezett a fejesugrás és a „bomba”‚ az anyajegypiszkálás‚ a mos‑ dás‚ a csecsemőfürdetés‚ de úszni nem lehet. A német élet min‑ 174
den más területén rend van – még a fogyatékosoknak is sárga (sárga!) karszalagot kell viselniük. (Azt a célt szolgálja‚ hogy figyelmeztessen másokat‚ esetleg segítségre lehet szükségük‚ de a kívülálló számára sokkoló a három sárga pötty.) Ez az uszoda lehet az ország tudatalattija: a zűrzavar‚ amelyből az a nagy rend megszületik. Mit keresek itt? Mindenki engem néz. Elindulok‚ és látom‚ hogy a műugrómedence teljesen üres. Engedelmes leszek. Nem úszom abban az idősávban‚ amikor nem lehet úszni. Be‑ csusszanok a műugrómedencébe‚ és beülök a sarokba. Itt senki sem láthat‚ tehát nincsenek szabályok‚ amiket megszeghetnék. Mit keresek itt? A testem súlytalan‚ a lábamat eltozult perspektívában látom. Megrövidült és eltávolodott. Aztán eszembe jut. Emberekről készítek portrékat‚ keletnémetekről‚ akik már nem lesznek itt a következő generációnak. És képet festek egy városról‚ amely a Kelet és a Nyugat régi törésvonalán fekszik. A felejtés és az idő ellen dolgozom. Újra sípszó harsan‚ most sokkal hangosabban. Felnézek‚ és látom‚ hogy az úszómester ott áll fölöttem‚ olyan közel ha‑ jol‚ hogy a suttogását is hallom. – Ez műugrómedence – mond‑ ja. – Csak ugráshoz lehet használni. – Szóhoz sem tudok jutni‚ ezért még hozzáteszi: – És maga nem ugrik. Ezzel megfogott. Amúgy senki sem ugrik. De képtelen va‑ gyok vitatkozni egy olyan emberrel‚ aki síppal van felfegyver‑ kezve‚ és készen áll arra‚ hogy bármikor használja‚ ezért ismét kijövök a medencéből. Az öltözőben valamiféle egyenruhát viselő‚ termetes asszony figyelmeztet‚ hogy a fürdőruhámból csöpög a víz. – Az lehet az oka‚ hogy vizes – mondom. Közeledik felém‚ hogy mondjon még valamit‚ de inkább felkapom a táskámat‚ és elmegyek. Túl sok a szabály.
