A múlt... Ovazaki Hidetoshi

A múlt... “Sokan halnak meg küldetések és háborúk során. Azoknak, akik meghalnak, szintén vannak céljaik, álmaik és még valami, ami ezeknél sokkal fontosabb számukra, így meggyőzik magukat, hogy ők nem halhatnak meg. De ha egy ember meghal, eltűnik. A múltja, a jelenlegi élete és a jövője. A halál egy örök gyűlölet kísérte fájdalom, melyen nem lehet javítani.” Ovazaki Hidetoshi A családom évszázadok óta hűen szolgálta már az Aguri családot, s én életemet adtam volna Aguridonoért, akárcsak elődeim, azért, hogy megvédelmezhessük földesurunkat. Soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak, hogy elbuktam. A császár nem törődik a földesurak közötti háborúkkal, mondván, hogy intézzék el egymás között a nézeteltéréseiket. Így eshetett meg, hogy a szomszédos vidék ura szemet vetett Aguri-dono birtokaira. Kitört a háború. Még azokat a semmirekellő ninjákat is felbérelték, hogy íj módon merényletet kövessenek el Aguri-dono ellen. Fiatal voltam és forrófejű. Azonnal a bérgyilkos ninják után eredtem maroknyi csapatommal, de két nap után egy futár gyerek vágtatott felénk kifulladt lován, azt az üzenetet hozva, hogy Aguri-dono háborúba indult a fősereggel, minket pedig visszarendelt, hogy a kastélyban maradt asszonyára és kisfiára vigyázzunk. A szívem lázongott harcolva a belém nevelt engedelmességgel. Nem teljesíthettem parancsát, holott tudtam, hogy Aguri-dononak mindennél fontosabb a családja védelme. De én csakis az ő védelmére esküdtem fel! Csapatommal a harctér felé vettük az irányt, de mikor napokkal később megérkeztünk, a háború kimenete már eldöntetett. Az ellenséges földesúr szamurájaival, zsoldosokkal és ninjákkal teli serege már teljesen körbevette Aguri-donot, aki még életben maradt szamurájaival kört alkotva harcolt és küzdött, akár egy fenséges sárkány, véráztatta, törött páncélban. Vérfagyasztó csatakiáltásai megrettentették még a nagyszámú ellenség sorait is, ahogy hatalmas pallosát forgatva fáradhatatlanul irtotta ellenfeleit. Percek alatt átvágtam magam az utamba kerülő embereken, katanám fénylő pengéjét

pillanatok alatt sötétvörösre festette az általam megölt emberek vére. Vált válnak vetve küzdöttünk tovább Aguri-donoval, aki csak egy röpke elnéző félmosollyal vette tudomásul, hogy megszegtem parancsát és mégis itt vagyok. Az események felpörögtek és a körülöttem lévő halálhörgéseken, fegyverek nyers koccanásán kívül semmit sem hallottam, orromat megtöltötte a halottak bűze és a friss vér illata. Egyre jobban elnehezűlő, fáradt karjaim pokolian égtek, de tudtam, hogy nem adhatom fel, egy percre sem lankadhat figyelmem, mégis mikor a távolból éles kűrt szó harsant, egy másodpercre minden megállt a csatatéren és kivétel nélkül minden szem a hang irányába tekintett. Aguri-dono fivére érkezett, hogy megsegítse testvérét. Az erősítés láttán az ellenség sorai megbomlani látszottak, esélyt adva nekünk arra, hogy végre kitörjünk. Sivító hang hasított végig a levegőben a pontosan kilőtt nyílvessző után. Azonnal Aguri-dono felé fordultam és hitetlenkedő tekintetünk találkozott, ahogy ő lassan megérintette a mellkasából kiálló nyílvesszőt. Felordítva rohantam mellé, eldobva fegyverem, hogy karjaim közé vehessem haldokló testét. Arcát foltokban az általa megöltek vére lepte, véres kezével megmarkolta enyéimet, mik kétségbeesetten kaptak a nyílvessző után, mely szíven találta őt. Nem emlékszem másra, csak kezének erős szorítására, mellyel mintha kapaszkodott volna belém, mégis arcán ott volt egy halvány mosoly, szemében sajnálat és megbánás. Szavai örökre belém vésődtek, az ígéret, melyet tettem és melynek hallatán tekintetében már csak a megkönnyebbülés tükröződött. „Szolgáld őt is.. ahogy engem .. olyan odaadással .. Vigyázz a fiamra Toshi. – Megesküszöm.” Életemben akkor először könnyek folytak végig arcomon, fájdalmamban az ég felé üvöltve szorítottam magamhoz a karjaimban lévő testet. Öten fogtak le és vonszoltak el. Csak akkor tekintettem körbe. A csata véget ért, az ellenség megfutamodott, amint megérkezett Aguri-dono fivére a seregével. A haza úton végig a halottas szekér mellett lépdeltem lovam nyergében, üres szemekkel tekintve magam elé a semmibe. Cserbenhagytam az uram, hagytam meghalni. Nem érdemlem meg az életet. Visszatérve a kastélyba, képtelen voltam az úrnő szemébe nézni, mikor először rám, majd Aguri-dono fivérére tekintett. Csak hangját hallottam, ahogy felsikolt és zokog. Aznap este vacsora helyett, mindenki a temetési szertartásra készült, míg én szobám sötétjében ültem, katanámmal ölemben. Megszorítottam a markolatot. Nem érdemlem meg az életet. Mégha ígéretet is tettem, hogy lehetnék képes rá? Hogy bízhatta rám Aguri-dono, hogy bízhatott bennem még akkor is, mikor hagytam meghalni? Ajkaimra haraptam, de könnyeim fényesen csillogva hulltak az ölemben lévő pengére. - Ne tedd! – váratlan ért a vékony hangú felkiáltás és mielőtt még feltekinthettem volna, a fiú rám vetve magát hátulról, átkarolva nyakam simult hozzám, arcát nyakamba, tincseim közé fúrva. Akkor éreztem meg bőrömön, forró kis könnyeit, hangja mégsem remegett, mikor ismét megszólalt. - Nem a te hibád volt. – az elhúzott vászonajtón besütő hold fényében ültem, a hátamra dőlt fiúval, aki kimondta azt az egyetlen mondatot, amire lelkem áhítozott. Keserű mosoly futott végig ajkaimon, ahogy felfogtam a helyzet abszurditását. 24 éves fejjel egy alig 13 éves fiú próbál vigaszt nyújtani, holott az ő édesapja az, aki meghalt és neki lenne rá a legnagyobb szüksége, hogy most valaki átölelje. Mégis… ő az, aki engem ölelt.

A jelen… Aguri Hayato Évek teltek el édesapám halála óta és rengeteg minden megváltozott. Még nem dolgoztam fel a halálát, szinte minden éjjel eszembe jutott a nap, amikor Hidetoshi hazaért a csapatával és apám holttestével. De valamiért nem apám halála érintett meg igazán, hanem az, ahogyan Hidetoshit láttam. Nem akartam, hogy magát hibáztassa, pláne nem ok nélkül. Nem volt vele addig a pillanatig semmiféle kapcsolatom. Aznap éjjel bementem hozzá és milyen jól tettem! Azt hiszem, ha akkor nem cselekszek, még egy embert elveszítettem volna az életemből. Igazság szerint a helyzetem sem túl jó most. Apám testvére elvette édesanyámat és rám egyre kevesebb figyelem jut. Nem mintha elvárnám, mert nem. Nemsokára eljön a 18. születésnapom és valószínűleg nagy ünnepség lesz, csak miattam, csak értem. De nekem nem erre van szükségem, hanem valami másra... vagy inkább valaki másra. Jelenleg is a folyosókat járom és Őt keresem. Hogy ki az az Ő? Hidetoshi. Szeretnék vele beszélgetni, vagy csak mellette lenni. Úgy érzem, ő az egyetlen, akiben bízhatok, bár... mint mondtam, nem túl közeli a viszonyunk. Elég érdekes. Néha olyan furán érzem magam, amikor ilyeneken merengek. Nem is értem magam legtöbbször. Körbepillantok, hátha ő is errefelé van, de mivel úgy tűnik, nincs, így tovább haladok. Ovazaki Hidetoshi Az ünnepség közeledtével egyre ingerültebb lettem és sokszor úgy éreztem megfojt ez az egész hely, de nem tehettem meg, hogy kilovagolok magára hagyva a házat, az Uram. Azután a sötét nap után sokáig, mint kísértet bolyongtam a birtokon, de Aguri-dono fia, kit gondjaimra bízott valahogy mindig

a közelemben volt, mégha nem is a szó szoros értelmében, de mindig láttam őt, ha feltekintettem az önsajnáltatás mélységes bugyraiból. Az a fiú.. egyenes háttal, felszegett állal járt-kelt, pedig hatalmas teher nyomta azokat a soványka kis vállakat. Mikor Aguri-dono fivére Mishima-dono feleségül vette Asuka-samat, sok minden megváltozott. Hivatalosan is kineveztek Mishima-dono személyi testőrségének parancsnokává, de ez is hamarosan véget ér. Amint Hayato-dono betölti 18. életévét, s nagykorúvá válik… Mishima-dono valószínűleg hamar feleséget kerít neki, hiszen sokan hűek még Aguri-donohoz és inkább az ő fiát ismernék el hűbéruruknak, mintsem Mishima-donot, aki ugyan jól kormányozza a földeket. Mégiscsak két udvartartást vezet, s így ideje nagy részét inkább saját földjeinek igazgatására fordítja, míg Aguri-dono birtokának irányítását főként tanácsosai kezébe adta, akik persze emberek lévén igyekeznek először is saját zsebük megtömni, önmaguk hasznát keresni. Hayato-dono nagykorúvá válása után valószínűleg az Aguri-donohoz hűséges emberek felkelést fognak szítani és követelni, hogy az ifjú Aguri vegye át az őt megillető helyet. Gondterhelten sóhajtva csuktam le szemem katanám visszacsúsztatva hüvelyébe. Az üres dojo közepén állva kitekintettem az udvarra. Minél közelebb kerülünk Hayato-dono születésnapjához, annál hangosabbak a suttogások, a szövetkezések hangjai, de igyekszem lenyugtatni háborgó elmém. Egyedül az Aguri-dononak tett ígéretem tart itt, s mikor Mishima-dono személyesen nevezett ki testőrségének élére, egy keserű száj ízzel számban fogadtam el a felkérésnek szánt parancsot. Nekem nem rá kéne vigyáznom. Magára hagytam Hayato-donot, pedig nekem mellette kéne lennem. A szégyen marta bensőm, a szégyen, hogy Hayato-dono helyett valaki mást szolgálok. Azt a valakit, aki igyekszik mindentől megfosztani azt a szerencsétlen gyermeket. Elvette édesanyját, birtokát, otthonát, teljesen magára hagyva a fiút, kinek leginkább most lenne szüksége egy apai mintára, támogatásra. Tudtam, milyen igazságtalanság ez, mégis, önzően igyekeztem elfordítani tekintetem, nem gondolni rá. Nem akartam felvenni mások problémáit, mégha ígéretem szerint őt is kéne szolgálnom, az övét sem akartam. Kerültem amennyire lehetett, mert akárhányszor csak megláttam Hayato-donot, saját emberi gyarlóságom köszönt rám vissza, amivel hamarosan úgyis szembe kell néznem. Ha betöltötte 18. életévét ígéretemhez híven őt kell majd szolgálnom, de addig is felkészítem lelkem megvető tekintetére, amiért elárultam őt és magára hagytam. Kezemben fogtam hüvelyébe helyezett katanám és kiléptem a dojo-ból, hogy hozzálássak következő napi feladatomhoz. Ellenőriznem kell a beosztást és új edzéstervet kiírni a harcosoknak. Szobám felé menve azonban ismerős illatot éreztem meg, amitől kezeim ökölbe szorultak, hogy megkeményítsem magam. Hayato-dono közeledett velem szemben, a szél háta mögül fújva hozta felém illatát, s én megállva figyeltem őt, amint ezüstszínű tincseit játékosan felkapja a szellő élénkzöld szemei elé fújva. Azok a szemek… Csak tudnám, miért nem tekintenek rám vádlón, miért nem vet meg tekintetével?! Elkaptam róla tekintetem, mit a föld felé fordítottam aprón lehajtva fejem, félreállva. Képtelen voltam ránézni, soha nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy hagytam meghalni édesapját, elárultam őt, magára hagytam, holott ő vígaszt nyújtott nekem. Sötét rémálmas éjszakáimon másra sem vágyom csak az ő ölelő kis karjaira, hisz azóta a nap óta mikor apja halálakor átkarolt, lelkem nem érzett ahhoz fogható megnyugvást, mint akkor, azokban a percekben. Már rég rájöttem milyen alantas teremtmény is az ember, de közülük is leginkább saját magam tartom annak, amiért vágyom ennek a fiúnak a közelségére anélkül hogy ő vele magával, problémáival, érzéseivel törődnöm kéne. Aguri Hayato

A szél tényleg játszott a hajammal és azt igazgattam, mikor feltűnt, hogy itt van Ő is. Megtorpantam és kérdőn néztem, ahogy elfordítja rólam a tekintetét. Ennyire gyűlölt volna? Sokszor gondoltam erre, de a kérdést sosem mertem neki feltenni. Talán nem kellene magamhoz láncolnom akkor sem, ha már nagykorú leszek. Sőt. Ez lenne a leghelyesebb döntés, amit csak hozhatok ebben az életben. Majd megbírkózom magam a feladataimmal, nem terhelek vele másokat. Félrepillantottam, de csak nem bírtam elsétálni anélkül, hogy megszólaltam volna. Hidetoshira pillantottam és közelebb is léptem hozzá. - Minden rendben van? Ritkán... látlak. Jegyeztem meg szájhúzba, miközben egyik ezüstszínű tincsemet a fülem mögé tűrtem. Ki akartam mondani, hogy fáj, amiért ritkán látom és nincs a közelemben. Azt, hogy szeretném, ha velem foglalkozna, mellettem lenne és nem mással. De az önzőség lett volna, nem igaz? Szívem szerint elszöktem volna a birodalomból, de akkor mindenkit elárultam volna. Beleértve őt is. A föld felé néztem egy sóhajjal, miközben elmerültem ezekben a gondolatokban. Egyedül... végül is, eddig is egyedül voltam. Mindent így kell megoldanom, nem? Kicsit megráztam a fejem a gondolatokra, de hamar visszanéztem Hidetoshira. Ha már egyszer az életben összefutunk, akkor rá kell figyelnem, nem másra. - Remélem, jól mennek a dolgaid… Tettem hozzá még halkan ahhoz, amit eddig mondtam. Ha figyelt rám, akkor halványan rámosolyogtam, ha nem, akkor a mosoly sem került az arcomra. Ovazaki Hidetoshi Mikor már azt hittem továbbmegy, váratlan megállt velem szemben, közeledve felém. Nem értem miért teszi, hogyan képes rá ez a fiú, mikor elárultam őt?! Még mindig aprón fejet hajtva álltam, tiszteletteljes hangon felelve első kérdésére, gyomrom mégis görcsbe rándult. - Köszönöm érdeklődésed Hayato-dono. Mondatának másik felére nem tudtam és nem is akartam reagálni. Fel nem foghattam miért cseng olyan szomorúan az a két szó. Ritkán lát, mert menekülök előle. Nevetséges. Hangja egyre halkabb, de hát hozzá amúgysem tudtam elképzelni, hogy bárkivel szemben is megemelné a hangját. - Nem lehet okom panaszra Hayato-dono. Feleltem megemberelve magam kiegyenesedve. Jóval magasabb és szélesebb voltam ennél a fiúcskánál, mégis halovány mosolya végigremegtette testem. Nem értem, örök rejtély marad számomra, mert ahhoz, hogy megfejtsem mellette kéne lennem, törődnöm vele, megismernem őt. Elegek a saját problémáim, a saját szenvedésem. Mégis, most, hogy velem szemben áll, szinte sarokba szorítva, nem tudok elfutni előle, nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a magányt, ami átfut a szemein. - Minden bizonnyal nagy izgalommal várja már az ünnepséget. Szólaltam meg kis idő után, mert ez a csönd az idegeimre ment. Ez az a fajta csönd, mikor tudod, hogy várnak tőled valamit, de nekem ennél jobb dolog nem jutott eszembe. Nem vagyok az a társasági ember, s a hölgyek szerint is elég ijesztő folyton komoly arcom, nem mintha vágynék a közeledésükre. De ilyenkor mégis eszembe jut, hogy milyen ijesztőnek, komolynak találnak, mert akármennyire is távol maradnék ettől a fiútól, elijeszteni, megrémiszteni sosem akartam, így igyekeztem lazítani arcvonásaimon, érzésem szerint nem sok sikerrel.

Aguri Hayato A válaszait végighallgattam, de nem tudtam mit reagálni, ezért örültem, hogy ő szólalt meg ismét. Bár, hogy őszinte legyek, ezt a témát nem igazán szívleltem. - Izgalommal? Nem mondhatnám. Egyáltalán nem várom az ünnepséget... mondhatni, teher a számomra. Az ünnepséggel egybekötve megváltozik majd sok dolog. Nem akartam kimondani, de már az is megfordult a fejemben, hogy jó lenne, ha egyszerűen eltűnnék erről a helyről. Ez a hely... egyáltalán nem érzem a magaménak, hiába vagyok én az örökös. Másfelől, senki sem tanította meg nekem, miként vezessem a birodalmat. Nem akarok semmit elszúrni, de tapasztalat nélkül halott vagyok. - Talán jobb lenne, ha én… Bukott ki belőlem, de időben elharaptam a mondat végét. Toshit kezdtem figyelni. Nem tudtam, mit mondjak. Kínosan kezdtem érezni magam a gondolataim miatt, hisz egy pillanatra eszembe jutott, hogy apámat kéne követnem... végül is, kinek hiányoznék? Senkinek. Szörnyen magányos voltam, de próbáltam nem mutatni. Álarcot hordtam mindenki előtt. Hidetoshi előtt sem akartam szomorkodni, így ismét elmosolyodtam. - Tehát... jobb lenne, ha nem állnék ennyire rosszul az ünnepséghez, de nem szeretnék a figyelem középpontjába kerülni. Jobb szeretnék egyedül lenni… Ennyi az egész. Vágtam ki magam a dologból, feltéve, ha időközben a férfi nem szólalt meg és vágott közbe a szavamba. Ovazaki Hidetoshi Őszintén szólva láttam rajta, hogy nincs oda túlzottan az ünnepségért, hisz most is itt kószált a főháztól messze, de azt nem tudtam, hogy ő maga is ennyire tisztában van a mostani életének törékenységével. Igen, sok minden megfog változni, de vajon ki fogja bírni? Elfordítottam fejem és oldalra tekintettem le is zárva róla szóló gondolataim, de következő félmondata baljós borzongást váltott ki belőlem és egyből rá emeltem sötét szemeim. Összeráncolt szemekkel figyeltem miként nyög ki valami teljesen mást, mint amit szemei sugároznak és most.. a mosolya sem igazi. Bármikor felismerem az ő őszinte, igaz mosolyát és ez most rohadtul nem olyan. De miért bőszít fel ennyire, hogy álarcot mutat nekem?! Mégis, amit elmotyogott itt nekem, hogy jobb szeretne egyedül lenni, ugye nem képzeli, hogy beveszem ezt?! Kezeim ökölbe szorulnak, ujjaim erősen markolják katanám, s közöttünk az ismét beállt csöndben csak a szél halk suhogó hangja üt némi zajt, s újra felkavarja tincseit. Egy egyszerű hakamát viselek, de mégis egy jeges borzongás lesz úrrá rajtam, mit nem a szél keltett bőrömön, hanem amit Hayato szemében látok. Tekintetem megacélosodik, de csak mert magamra lettem dühös, hisz tudhattam volna, hogy így fog viselkedni velem szemben is. Szeretném azt hinni, hogy azért, mert így büntet, de ismerem már annyira, hogy tudjam, ez az ő személyiségéhez tartozik. Azért visel álarcot, mert nem akar senkinek sem a terhére lenni. Egy percre eszembe jut egy gondolat, hogy most ő az, aki kísértet módjára bolyong, de hamar el is vetem eme gondolat szálamat, mert ha így lenne, segítenem kellene neki, de.. képtelen lennék rá, tudom. Mégis, egy baljóslatú érzés kerített hatalmába, amitől nem tudtam szabadulni.

A kínos csend ismét kezdett hosszúra nyúlni, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék az előttem álló fiúnak, aki láthatólag nem akarta lezárni a beszélgetést azzal, hogy elmegy, én pedig mégsem tehettem meg, hogy faképnél hagyom. - Ha jól gondolom Heihachi-san már várja. Nem kellene megvárakoztatnia, elkísérem. Mormoltam végül, lecsukva szemem kerülve ki a fiút előre haladva vissza a főház felé. Az öreg tanácsos volt Hayato-dono tanára, mint annak idején Aguri-donoé. Szívós egy öreg és igen sok mindent megélt már. Hátra tekintettem vállam felett megvárva, hogy Hayato-dono kövessen. Aguri Hayato Tényleg nem akartam lezárni a beszélgetést, de a baj az volt, hogy nem jutott eszembe egy értelmes mondat sem, amit kimondhattam volna. Félre is néztem, igyekeztem gondolkodni, de végül a férfi volt az, aki megszólalt. Meglepve pillantottam utána, de ahelyett, hogy utána indultam volna és a szavaira választ adtam volna, mást tettem. Nem mozdultam egy tapottat sem, csak a férfi után fordultam, majd Hidetoshi hátára pillantottam. - Mondd, miért kerülsz engem? Talán utálsz? Tettem valamit… ellened? Már régóta meg akartam ezt tudni, de mindig féltem feltenni ezeket a kérdéseket… féltem a választól. Most is, csak most volt bennem annyi bátorság, hogy mégis feltegyem. Ha Hidetoshi utál, vagy nem szeret a közelemben lenni, azt még most kell megtudnom és nem reménykedek, nem keresem többé… mert… mindig őt keresem, bevallom. Nem tudom, mi vonz ebben a férfiban. Tényleg nem. Talán csak azért akarok vele lenni, mert apám annyit mesélt róla annak idején. Sóhajtottam és kissé feszülten vártam, hogy Hidetoshi választ adjon. A mosolyom is lassan eltűnt az arcomról. Ha most azt mondja, utál, akkor soha többet nem próbálok a közelében lenni és talán tényleg eltűnök erről a helyről. Talán… Ovazaki Hidetoshi Kérdéseit hallva megfeszült a testem és előre fordultam, így teljesen háttal álltam Hayato-nak. Magam elé nézve sóhajtottam mélyet szabad kezemmel tincseim közé túrva gondterhelten. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kölyök ennyire könnyen belém láthat. Hiszen mindenki mással éppen ugyan úgy viselkedtem, mint vele, mégis ennyire érezhető lett volna számára, hogy kerülöm?! Elüthetném az egészet egy hivatalos válasszal, de tudom, hogy számára ez nem lenne elég, ha már feltette ezeket a kérdéseket, eléggé elszánt lehet. Felé fordultam és jól sejtettem. Nem mosolyog, szemei pedig úgy fürkésznek, mintha én lennék számára az utolsó remény. Az érzelgősség nem az én stílusom. - Ön megmentett engem, én pedig ígéretet tettem az Apjának, Hayato-dono. Közelebb léptem felé, s lehalkítottam hangomat, mert azt akartam, hogy csak ő hallja. - Minden tettemmel, cselekedetemmel csakis Önt szolgálom. Letekintettem rá, bár nem tudtam megelégedett e ezzel a válasszal, de többet nem adhattam neki. Ha úgy érzi kerülöm őt, jól érzi. Miatta teszem, mert ha mellette lennék ártanék neki, ahogyan Aguridononak is. Ennek a fiúnak nem rám van szüksége, hanem... valaki másra. Mellette feszült vagyok, gyarló emberi természetem felülkerekedik, mert azt akarom rám őszintén mosolyogjon, lelki békém legyen annak ellenére, hogy én nem akarom az ő gondjait megismerni, egyszerűen csak mélyen be

akarom lélegezni megnyugtató illatát és elfelejteni mindent. Ezért nem lehetek mellette, ártanék neki és magamnak is. Csak gond lenne. - Menjünk. Aguri Hayato Mély levegőt vettem és figyeltem, ahogy a hajába túr. Nem szakítottam el róla a tekintetem, nem szólaltam meg, pedig már majdnem azon voltam, hogy visszavonok mindent és itt hagyom, mert nem akarom tudni, mit gondol. De a lábaim gyökeret eresztettek és csak néztem. Végre felém fordult. Nyeltem egyet, a szavaira sóhajtottam. Tessék? Mikor mentettem én meg…? Aztán pillanatokkal később eszembe jutott, mire gondolhat. Nem azért mentem akkor oda, hogy megmentsem, hanem inkább azért, mert a támasza akartam lenni… az, hogy ő mit akart csinálni, ahhoz nem volt közöm, de nem akartam, hogy megtegye. Élnie kell. Ahogy közelebb lépett, kicsit összerezzentem, de a szavaitól mérgessé váltam. Kicsit figyeltem, majd felcsattantam, nem is olyan halkan. - Ha engem szolgálnál, nem gondolod, hogy mellettem kellene lenned?! Azzal… azzal segítenél a legtöbbet, de te kerülsz engem és sosem vagy velem. Félrefordítottam a fejem, majd a pillanatok töredéke alatt rájöttem, hogy nem kellett volna ilyeneket a fejéhez vágnom, pláne nem úgy, hogy közben elfelejtem az illemet. Ránéztem, majd kicsit meghajoltam. - Sajnálom… felejtsd el, kérlek. Nem néztem rá. Felegyenesedtem és sarkon fordultam, majd az udvar felé indultam, kissé sietősen. Ostobaság volt így rámordulnom… de felbosszantott. Ha engem szolgálna, nem viselkedne úgy, ahogyan. Mindennek a tetejébe utáltam, hogy ennyire hivatalosan beszél velem. Miért nem lehet egy kicsit közvetlenebb? Legalább velem… Ovazaki Hidetoshi Megdöbbenve hallgattam a kis úrfit, nem csak szavain, de hangmagasságán is meglepődtem. Sosem hittem volna, hogy képes megemelni a hangját vagy dühösnek lenni. Talán azért, mert még sosem láttam, hallottam őt így. Kisé sértő is volt számomra, hiába ő az Uram, még Mishima-dono-tól sem tűrtem, ha parancsokat osztogat. Aguri-dono mindig egyenlő félként kezelt, adott a véleményemre, talán ezért is szoktam hozzá ahhoz, hogy ÉN adok ki parancsokat és minden úgy van, ahogy én akarom, nem pedig fordítva. De nem is kellett megszólalnom, Hayato észbe kapva elfordította rólam tekintetét és szabadkozva sarkonfordult, faképnél hagyva. Egy ideg rángott a homlokomon, de ezen kívül töretlen álltam a feltámadó szélben, mi arcom elé fújta összefogott tincseim. Én nagykegyesen elbeszélgettem vele, nem ráztam le, mégis ő az, aki elrohan?! Mély levegőt vettem legyűrve önérzetem, hogy elgondolkozhassan szavain miközben utána indultam. Igen, mellette kéne lennem, hisz köt az ígéretem, de nem szegülhettem nyíltan szembe Mishima-donoval. Nem gondoltam volna, hogy ennyire böki a fiúcska csőrét, hogy jelenleg nem őt szolgálom, hisz miért zavarta volna? És mégis hogy segíthetnék én neki azzal, hogy mellette vagyok? Csak nem.. fél attól, ami rá vár a nagykorúvá válása után? Hallotta volna a pletykákat? Vagy netán egy öreg tanácsos már fel is kereste volna őt személyesen? Ez a gondolat valamiért.. felbőszített. Ez a fiú még túl fiatal ahhoz, hogy belevigyék egy ilyen belviszályba, túl törékeny, túl gyenge. Megálltam és a helyett, hogy

Hayato után mennék határozottan indultam meg a főházba Heihachi-san-hoz. Ha valaki felkereste az öregek közül Hayato-dono-t, akkor arról Heihachi-san biztosan tudni fog. Az öreget a könyvtár szobában találtam meg a tekercsek között egy nyitott ablak előtt lévő asztal fölött görnyedve. Katanám a hakama nadrágba akasztva lógott oldalamon, nem tehetek róla, nem érzem magam biztonságban nélküle Aguri-dono halála óta. - Öreg, beszélnünk kell. Heihachi-san összerezzent hangomra és hátradőlve a széken fáradtan sóhajtva emelte rám bölcs szemeit, ráncos kezét az asztalon lévő tekercsre téve, hogy ne göngyölődjön össze. Nem olvastam bele, nem túlzottan érdekeltek a régi tekercsek vagy épp a filizófia, ami az öreg szakterülete volt a csillagászat és egyebek mellett. - Hidetoshi-san, meglep, hogy felkerestél. Biztosan fontos dologról lehet szó, ha személyesen fáradtál ide, hogy beszélj velem. De nem láttad Hayato úrfit? Ma még nem találkoztam vele pedig ezeket a tekercseket feltétlen el kell olvasnia. Az öreg mindig sokat beszélt, ha egyszer szóba kezdett, nem volt egyszerű beléfolytani azt, tehát nem véletlen, hogy eddig sem kerestem a társaságát. Érdeklődve vetettem egy pillantást mégis csak a tekercsre, ami nyitva heverd az asztalon, de egyből el is húztam a szám. Szónoklattan, egy ismert görög szónok beszédeiből véltem felfedezni részletet. Kétségtelen, hogy egy hűbéres urnak jól kell tudnia beszélni, de jómagam mindig is utáltam mikor a hivatalos beszédstílust akarták belémverni. - Hayato-dono-ról lenne szó. Már én is hallottam a pletykákat, melyek az udvarban terjengenek. Tudnom kell Hayato-dono mennyire értesült ez ügyben. Tértem egyből a lényegre szigorúan tekintve az öregre, aki tettetett meglepődéssel hallgatta szavaim felém fordulva ültében, de mikor továbbra is komolyan figyeltem, az öreg sóhajtva intett egyet aszott kezével. - Keveset, fiam, nagyon keveset. Nem tudom ez áldás e neki vagy átok. Tudod az a fiú kerüli a társaságot, még a szolgálóival is alig beszél. Mióta édesanyja Asuka-sama életet adott mostoha húgának, már édesanyjával sem találkozik annyit, pedig régen mennyire szerette édesanyját, emlékszem, amikor… Lecsuktam szemeim majd jelentőségteljesen megköszörültem a torkomat. Hayato-dono mostoha húga most lesz mégcsak 3 éves, s az Úr és az Úrnő rengeteg időt töltenek hármasban. Az sem volt ritka, hogy hónapokig Mishima-dono birtokán voltak, míg Hayato-dono itthon maradt. - Nos igen, elkalandoztam. Ám úgy vélem nem ártana, ha lassan felkészítenénk Hayato-t arra, ami rá vár. Kezdetnek fiam, elkezdhetnéd tanítgatni. Meglepődve tekintettem le az öregre, elsőre nem tudva pontosan mit is akar. Mire taníthatnám én az úrfit?! Ugyanakkor megkönnyebbültem, hogy személyesen még nem környékezték meg az Aguridono-hoz hű emberek. - Kardvívás! Hidetoshi fiam nálad senki sem forgatja ügyesebben, fürgébben azt az acél darabot, ráadásul ez csodálatos alkalom is lesz arra, hogy végre megismerjétek egymást. Bólogatott az öreg, én pedig még mindig megdöbbenve figyeltem őt. Először is, mert Heihachi-san nem szívlelte az erőszakot, állítása szerint jómaga soha sem forgatott kardot, másrészt, miért kéne megismerkednem Hayato-dono-val? Igaz, hogy nagykorúvá válásakor terveim szerint lemondok Mishima-dono személyi testőrségének vezetéséről és felajánlom szolgálataim Hayato-dono-nak, de hogy értheti az öreg, hogy ismerjük meg egymást?! Bár a kardvívás tanulása az úrfi számára nem

ostoba dolog, tekintve, hogy mi készül az udvarban. Hosszú mérlegelés után szólaltam csak meg, bár érzéseim szerint az öreg nem várt választ. - Mond meg Hayato-dono-nak, hogy holnap reggel a dojo-ban kezdjük a gyakorlást. Azzal, még mielőtt az öreg megszólalhatott volna, kiléptem a szobából visszahúzva az elhúzhatós vászonajtót. Mélyet sóhajtottam megállva egy percre. Még több gond. De ez mégcsak a kiseb gond vállalása, gondoltam én. Hiszen, ha nem készítem fel a harcra a fiút, sokkal nagyobb bajok adódhatnak. Azért bíztam az öregre Hayato-dono tájékoztatását a gyakorlást illetően, mert még rengeteg dolgom van, azon kívül nem hiszem, hogy jó ölet lenne, ha most odaállítanék elé azzal, hogy edzeni fogom őt. Igen, megint menekülök, mert nem tudom, hogy reagálná rá, azok után, hogy lehordott, hogy nem őt szolgálom és nem vagyok mellette. Hát majd most megkapja, amit akart, mellette leszek, de vajon örülni fog e neki? Aguri Hayato Az udvaron álltam meg, a földet nézve. Azt vártam, hogy Hidetoshi majd megállít, utánam jön, vagy egyszerűen azt mondja, hogy rossz a gondolkodásmódom… bármi. De nem csinált semmit, csak hagyott elmenni, azaz… semmit sem számítok neki. Az apámnak tett ígérete sem érdekli, sem pedig az, hogy az életetét köszönheti nekem. Kezdett bosszantani az a férfi. Lehet, hogy idősebb, többet tud a világ dolgairól, de hogy az emberi érzéseket nem ismeri és nem tudja kezelni, az biztos! A szél is ismét cibálni kezdte a hajam, így lefogtam a kezeimmel. Biztos rosszul festhettem már a szél miatt, de nem ez volt a legnagyobb gondom. Az meg végképp nem érdekelt, hogy az öreghez kellene mennem… sosem érdekelt, hogy mit mondott, miket próbált tanítani, egyszerűen meghallgattam. A kötelességem teljesítem azzal, ha azt teszem, amit mondanak… de soha, senki sem kérdezte meg tőlem, én mit akarok. Kis merengés után tovább indultam. Talán az sem érdekelne senkit, ha tényleg összepakolnék és elmennék. Főleg nem Hidetoshit. Hát jó. Az én szállásom felé indultam, ahelyett, hogy az öreghez mentem volna. Talán útközben majd megállít, ha lát, de magamtól most nem megyek. Egyszer lázadhatok én is, nem? A szobámba mentem, magamra zárva az ajtót. Hagyjon mindenki egyszerűen nyugalmat nekem… más kérésem nem volt. Ha nem állított meg senki idefelejövet, akkor az ágyba fekve töltöttem a nap hátralévő felét, Hidetoshin merengve. Miért nem jött utánam? Ez visszhangzott a fejemben. Harada Shinichi Az előbbi jelenet láttán elgondolkodtam. Min veszhettek össze azok ketten? Nem mintha közöm lett volna hozzá, de a kíváncsiságom mindig nagyobb volt. Érdekelt, hogy mi a helyzet Hidetoshival, elvégre régóta a barátomnak tudhattam. Azt is meg merném kockáztatni, hogy velem jött ki a legjobban. Hayato-dono után pillantottam, majd egy apró sóhajjal a fejemet ráztam meg. Tehát nem megy az öreghez, ahogy azt máskor teszi. Viszont Toshi bizonyára igen. Elmentem én is az öreghez, de csak az épülethez. Nem mentem be, megvártam, amíg Toshi kilép. Amint megpillantottam, odaintettem neki. - Hidetoshi! Mi történt? Az imént láttam Hayato-donot, hogy a szobájába megy, nem pedig az öreg mesterhez. Összeveszett veled? Nem igazán tudtam másra gondolni és amúgy is, azt hiszem, túl szókimondó voltam. De bíztam benne, hogy Toshi nem veszi tolakodásnak a kérdésem. Tudtam, láttam, hogy kerüli azt a fiút, pedig,

az én véleményem szerint… nem kellett volna. Se magát büntetnie, se Hayato-donot. A fiú számított Toshira, ezért sosem értettem a távolságtartását vele szemben. Ovazaki Hidetoshi Merengésemből Harada érkezése térített észhez, s mondandójára összehúztam szemeim. Az a kölök.. ki tudja mi jár a fejében, hogy a szobájába menekült. - Miért kell egyből azt feltételezni, hogy összevesztünk? Sóhajtottam mogorván Harada mellé lépve tekintve fel az égre. Kellemes tavaszi idő volt, jólesően fújdogált a szél, mégsem tudtam élvezni a természetet. Oldalra pillantottam szemeimmel a mellettem álló férfira, aki már az én szememben is kivívta azt, hogy barátomnak nevezzem. Közvetlen természete fiatal korunk óta nem változott, s ő az egyetlen akivel szemben eszembe se jut hivatalos beszédstílust megütni. Ő az egyetlen olyan ember mellettem, aki a nehéz évek alatt végig kiállt értem, mellettem, holott eléggé elutasító voltam vele szemben, de ő hajthatatlan mondogatta, hogy barátjának tekint, s mint olyat, nem fogja cserben hagyni. Az idők múlásával pedig kiérdemelte, hogy elhagyjam beszédemből a távolságtartó hivatalosságot vele szemben. Igaz, hogy képes volt elég gyakran kihozni a sodromból, de sosem voltam hosszan haragtartó, s ő sem vette túl komolyan mérgelődésemet. - Ha mondani akarsz valamit, akkor azt útközben is megteheted. Elindultam szállásom felé, mi a főháztól nem messze, a keleti szárny közelében helyeszkedett el. A nap már bőven elhagyta tetőpontját az égen, s nekem még rengeteg írásbeli feladatomat kell elvégeznem. Heihachi (Az öreg) - Ej-ej, ezek a mai fiatalok. Fejcsóválva tekintettem a kilépő szamuráj után, majd visszafordultam tekercseim felé, s féltő gonddal simítottam végig a pergameneken, hogy aztán gondosan visszatekerhessem őket. - Ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez. Sóhajtottam fáradtan, karjaimmal megtámaszkodva az asztal szélében kezdtem neki, hogy felálljak a kényelmes székből, ahol napjaim nagy részét tölteni szoktam. Mij’ irigyelendő is a fiatalság, a testi erőnlét, de Isten igazságos. A fiatalok gyorsak, erősek, mi idősek pedig kopaszok, ám de bölcsek. Már aki. Sajnálatos módon egyesek közülünk nem csak a hajukat, de úgy látszik a maradék józan eszüket is kezdik elveszíteni, mint az az ostoba Shimei. A fejébe vette, hogy jobb lenne a népnek, ha Hayatodono lenne a földesúr, de akinek van egy csöpp kis esze, az tudja, hogy Shimei, az a vén bolond, mindig is a saját hasznát kereste. - Hjaj. Annyi megélt év után csak nem lehet az embernek nyugodalma. A jó Isten is megáldott engem egy lusta tanítvánnyal. Pedig mennyire okos egy fiú, akárcsak az apja! Ha kicsit jobban érdekelné a világ és annak dolgai, mennyire eszes vezető lehetne. Hjaj-jaj, szegény derekam. Végre sikerült felállnom, s megpihenvén támaszkodtam meg az asztal sarkában, szép lassan véve magamhoz a feltekert papiruszokat, hogy hónom alá fogva indulhassak el az úrfi szobája felé. Jót tesz egy kis séta, csakhogy az én koromban már ezt előre be kell tervezni, mert nem olyan egyszerű ám felállni és nem is olyan fájdalommentes. Ám szerencsére se botra, se semmilyen segédeszközre nem volt szükségem a járáshoz, az még ment, mint hajdanán, igaz lassabban, de haladtam, s olyan fél óra múltán el is értem Hayato-dono lakrészéhez, ahol szolgálók csak elvétve fordultak meg.

- Ejnye fiam, ha így ellustálkodod a tanulást, hogy fogod bírni az edzést Hidetoshi-dono-val? Elhúztam Hayato-dono szobájának vászon ajtaját, hogy betekinthessek, de beljebb nem léptem. Aguri Hayato Az ágyon feküdtem, már félálomban voltam, mikor hallottam a kintről beszűrődő hangokat. Eh? Csak nem Heihachi? Nem telt bele két pillanat, megpillantottam. A számat húztam a szavaira, de sietve felültem és úgy néztem rá. A kérdése viszont váratlanul ért. Miről beszél? Hidetoshival nekem mit kéne csinálnom? Edzeni? - Tessék? Miért kellene nekem Vele edzenem és minek? Ráncoltam a homlokom, majd félrefordítottam a fejem. Kis mérlegelés, agyalás után szólaltam meg ismét. - Nem akarom, hogy ő tanítson. Más igen, de ne ő. Úgyis kerül, nem akar mellettem lenni, akkor miért? - Biztos csak gondot okoznék neki azzal, ha velem kellene lennie… nem akarok a terhére lenni. Mondtam ki hangosan is a gondolataimat, de azért egy fokkal halkabban. Amúgy is, az összekapásuk után nem akartam Hidetoshi szeme elé kerülni. Hisz azok után, amiket a fejéhez vágtam, valószínűleg ki is osztott volna, attól függetlenül, hogy én vagyok a rangosabb személy. Tiszteletlen voltam. A saját érzéseimet meg kéne tartanom magamnak… tudom. Csak olyan nehéz. Kicsit merengtem, majd az öregre sandítottam. - Mondja… mennyire ismeri Hidetoshit? Tudna nekem… mesélni róla? Tudni akartam mindent arról a férfiról. Apám ugyan sokat mesélt róla, de az rég volt és mivel tudtam, hogy Toshi magától úgysem mesélne, még ha kérdezném, akkor sem, így gondoltam, az öreg tudna még nekem segíteni… Harada Shinichi Nem rezzentem össze Toshi szavaitól, inkább visszafogottan mosolyogni kezdtem. - Elég rád nézni… na meg, látom, amit látok. Mi a baja Hayato-dononak most? Kíváncsiság. Igazából tudtam, hogy idegesítem Toshit, de mégis tudni akartam mindenről. A szavaira biccentettem és felzárkóztam mellé. Egy ideig csendben lépkedtem mellette, majd előrepillantottam egy halvány mosollyal. - Nem gondolod, hogy ideje lenne több időt töltened vele? Nem kellene már magadat büntetned. Ő is megmondta, nem? Azt, hogy nem az ő hibája. De még ha nem is mondta ki Toshi, tudtam, hogy továbbra is magát hibáztatja mindenért. Szerettem volna átvenni ennek a tehernek legalább a felét tőle, de sosem tudtam. Úgy éreztem, Toshi egyedül akarja végigcsinálni, pedig pontosan tudta, hogy itt vagyok neki én is és számíthat rám… a barátja vagyok. Nem győzöm hangsúlyozni. Néha az is megfordult a fejemben, hogy félreérti a közvetlen viselkedésem és szeretetem az irányába. Pedig nem gondoltam rá romantikus értelemben. Én a lányokat kedvelem és remélem, hogy egyszer majd lesz egy lány, aki szeret és akit szerethetek. De ez távolinak tűnt. Na meg, ha lenne is egy lány az életemben… nem, igazából nem lenne jó. Ha meghalok a harctéren, egyedül maradna és nem akarok neki fájdalmat okozni. Kicsit elkalandoztam, de hamar visszatértem a valóságba és Toshira pillantottam, várva a válaszát.

Heihachi (Az öreg) - No fiam, nem akarod, hogy tanítson, de azért érdeklődsz utána? Elég a badarságokból, örülj fiam, hogy elvállalta, hogy tanít téged, becsüld ám meg jól azt a tudást, amit nála fogsz szerezni. Hasznodra válhat még a kardforgatás tudománya, bár jómagam nem értek egyet az erőszakkal, sajnos mégis akad, hogy az emberek csakis ezt a megoldást látják vitájuk, problémájuk megoldására, de ne aggódj fiam, hoztam papirosokat, melyekből sokat tanulhatsz a régmúlt nagy szónokaitól! Fogadd meg tanácsom és előbb mindig eszeddel és szavaiddal próbáld meg legyőzni ellenségeid. Ismét csak annyira belemerültem a beszélgetésbe, hogy észre se vettem mennyire is elkalandoztam, s bár tudom, hogy az úrfi leginkább Hidetoshi-dono-ról szóló mondataimra lenne kíváncsi, nem vagyok az a fajta, aki pletykálkodik. Az az asszonyok kiváltsága, de azért hébe-hóba az én nyelvem is megered, nem tagadom. Hayato-dono-ra tekintettem, aki még mindig a fuutonon ült. Elnéző mosollyal tekintettem rá és beljebb lépve felé nyújtottam a tekercseket, de végül inkább a fuuton mellé tettem őket. - Olvasgasd és tanulmányozd szabad idődben, nem foglak számon kérni belőle, de ez nem azt jelenti, hogy nem kell foglalkoznod a szónoklattannal. Az ember legélesebb fegyvere a nyelve, hogy miként forgatja a szavakat, melyek ha jól használják vágnak, mint egy éles penge. A fiatal fiút néztem, kezeim hátam mögött fogva össze, kisé előre görnyedve állva magamban hümmögve elgondolkodva. - Hidetoshi-dononak sosem volt tanítványa, s az hogy téged tanít, mindkettőtöknek tanulságos lesz. Nem vagy már kisgyerek, aki megteheti, hogy a szobájában duzzogjon, Hayato. Ám ha mégis úgy döntesz, hogy mást szeretnél tanárodnak, úgy azt magadnak kell közölnöd Hidetoshi-dono-val. Szavaim melyekkel magára hagytam komolyságtól és árnyalatnyi gondterheltségtől voltak súlyosak. Behúztam magam után a vászon ajtót, s komótosan elindultam a könyvtárba, aprón fejemet csóválva. Csakis ez a két mamlasz nem látja, hogy igazából mennyire szükségük is van egymásra. - Remélem egyiküknek hamar benő a feje lágya, mielőtt még késő lenne. Ovazaki Hidetoshi Hogy mi a baja? Na azt én is szeretném tudni. Lecsuktam szemeim egy percre és némán mentem tovább, amíg Harada mellém érve fel nem tette kérdéseit. Neki kéne a legjobban tudni, hogy a bűntudatnak nem mondhatod azt, hogy köszönöm, mostmár elég volt, távozhatsz. Hayato felé az érzéseim bonyolultabbak, mint az égen kirajzolodó csillagképek összessége. - Kardforgatásra fogom tanítani. Közöltem Harada kérdésére, hogy nem kellene e több időt a fiúval töltenem. Kezdetnek ennyi is elég lesz, s belátom, valóban ideje lenne bizonyos dolgokkal kapcsolatban megismernem nézeteit. Például, hogy Ő maga mit szeretne tenni nagykorúvá válása után, vagy éppen.. szüksége lesz e szolgálatomra. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy visszautasítaná fogadalmam, de most sem zavar különösebben ez az eshetőség, én továbbra is mellette fogok maradni, ígéretemhez hűen. Szobámba belépve egyből a sarokban álló alacsony asztalhoz térdeltem az előtte lévő párnára. Az egyetlen nagy szekrényben, ami a szobában volt helyezték el nappalra a fuutont, s mellette másik rekeszben voltak ruháim, ezen kívül csak az asztalom és mellette egy kisebb fiókos szekrény volt még a szobában, nem is volt szükségem másra. Ültömben Harada felé tekintettem.

- Mit gondolsz a birtokon terjengő pletykákról? Aguri Hayato Az öregre néztem a szavait hallva. Ne kérdőjelezze meg, hogy mit akarok és mit nem. - Csak azért vállalta el, mert az a kötelessége. De ha nem magától akar engem tanítani, velem lenni, akkor semmi érteleme… nem kérek belőle. Néztem félre, de ahogy a papírtekercseket lerakja mellém, odapillantottam. Jó, majd talán átolvasgatom. Biccentettem is, majd elpillantottam felé, ahogy Toshiról kezdtett el beszélni. A szavai végére is bólintottam egy aprót. Akkor majd beszélek vele én. Nem nagy ügy. Csak… egyszerűen kimondom, hogy nem kell tanítani, mert meg tudom oldani egyedül is. Ennyi az egész. Mintha az olyan könnyű lenne, mi? Így sem tudom, hogy álljak elé ezek után. Az öreg után néztem, majd félre. Nem szóltam már semmit, csak magamhoz húztam a tekercseket és elkezdtem olvasgatni, tanulgatni is valamennyire. Kis idő után viszont feladtam, mert nem kötött le és Hidetoshi keresésére indultam. Harada Shinichi Rövid, lényegretörő válasz, mint mindig. Vártam volna, hogy bővebben kifejti nekem a dolgokat, de hát nem tette. Ráadásul témát is terelt. Elgondolkodtam, majd előre néztem. - A pletykákról… nem tudom. Mit kéne gondolnom? Hayato-dononak nehéz dolga lesz, ha betölti a 18. életévét, de erre már ő is rájött szerintem. Egyedül nem fogja bírni, össze fog roppanni a rá nehezedő teher alatt… Legalábbis szerintem. A földet kezdtem bámulni, majd Toshira pillantottam. - Miért, te mit gondolsz? Tud valamit még, amit én nem? Ahogy körbenéztem, Hayato-donot is megpillantottam. Kíváncsi voltam, miért jött… talán Toshival akar beszélni? A szemem sarkából néztem megint Hidetoshira. Ovazaki Hidetoshi Nem lep meg Harada véleménye, én is osztozom rajta és pontosan ez miatta aggódom a legjobban, mert nem tudom miként előzhetném ezt meg. Egyszer régen az a fiú segített rajtam, valahogy képesnek kell lennem viszonozni a magam módján. Mikor Harada az én véleményem kéri, lecsukom szemeim elővéve a kis fiókos szekrényből egy kis füzetet, melyben a személyi testőrség beosztásának heti menetrendje szerepel. - Úgy vélem nekünk szamurájoknak is fel kell készülnünk és eldöntenünk kihez húz hűségünk. Csak reménykedek benne, hogy sikerül elkerülnünk a háborút, amire igen kevés az esély. Hiszen Mishima-dono mindent megtett annak érdekében, hogy Hayatot elvágja a kormányzástól. Egyedül az alapvető oktatást kapta meg a fiú, azon kívül se harctechnikai se egyéb belpolitikai vagy akár a saját birtokán lévő gazdálkodásról nem tud semmit. Miután semmi választ, reagálást, újabb kérdést nem kaptam Harada-tól, feltekintettem az írásból meglepődve pillantva meg Hayato-t. Rég az öregnél kellene lennie, vagy már beszélt vele, s ezért van itt? Kíváncsian fordultam felé, bár nem tiszteltem meg azzal, hogy felállok jelenlétében. Kevés ember van, kit tisztelek, s úgy vélem sokkal több ember van, ki nem érdemli meg, s csupán mert rangban felettem áll, nem fogok hajbókolni előtte. Hayatodono fiatal, ha ránézek úgy érzem inkább nekem kell vezetnem őt, mintsem fordítva, s ez így van jól. - Harada, hagyj magunkra.

Tekintettem a férfira biccentve felé, majd Hayato-t figyeltem várva, hogy megkezdje a beszélgetést. Aguri Hayato Meglepődtem, hogy Hidetoshit nem egyedül találtam. Egy pillanatra elhagyott minden bátorságom, de aztán a férfi megszólalt. Sietve Haradára pillantottam és a kezem felemelve jeleztem, hogy nem kell elmennie, de azért ki is mondtam ezt. - Nem kell elmenned, gyors leszek... Ezek után Toshira emeltem a tekintetem. Beljebb nem mentem, még csak körbe sem néztem a szobában. - Csak azért jöttem, hogy visszautasítsalak. Nincs szükségem arra, hogy te taníts… nem akarok gondot okozni neked ezzel. Biztos lesz más, aki segít nekem. Biccentettem és fordultam is meg, hogy távozzak. Csak közölni akartam a tényt, hogy ne aggódjon… és mihamarabb eltűnni a szeme elől, így el is indultam. Harada Shinichi Toshi mellett ácsorogtam és onnan néztem Hayato-donot. Persze hallottam, mit mond Hidetoshi, de már nem volt időm reagálni rá. Éreztem kettejük között a feszültséget, ami a levegőben vibrált. Szívem szerint tényleg távoztam volna, ahogyan Toshi kérte tőlem, de Hayato-dono mást kért. A földre pillantottam és úgy vártam, mi lesz a két mamlasz között. A fiú szavai megleptek, kíváncsian elnéztem felé, majd Toshira. Valamivel tényleg megbánthatta a fiút, ha már azt sem akarja, hogy tanítsa. Pedig szüksége van rá! Ezt el kellene fogadnia. Hayato-dono után néztem, majd a számat húztam. Nem jó ez így, nagyon nem. Egyszer az életben leülhetnének komolyan beszélgetni, nem pedig kerülni egymást… mert úgy tűnik, Hayato-dono is kezdi átvenni Toshi efféle stílusát. Sóhajtottam, a fejemet csóváltam. Ovazaki Hidetoshi Megütközve hallgattam Hayato szavait, majd már csak magam elé néztem, ahogy el is rohant. Első felindulásomban az asztalra vágtam, majd öklöm arcomhoz emeltem, s ajkaim elé téve könyököltem az asztalra törökülésben ülve, másik kezem térdemen támasztva. Az eszem megáll ettől a kölyöktől. Egyszer az a baja, hogy nem vagyok mellette, most pedig ő maga küld el. Visszautasít? Nincs szüksége rá, hogy én tanítsam?! Lecsuktam szemeim, de egyből fel is álltam. Ma már ez a második alkalom, hogy ő szólít le és mégis faképnél hagy csak úgy. Ha azt hiszi tiszteletben tartom a rangját, nagyon téved, azt előbb ki kell érdemelni. - Bocsáss meg, akadt egy kis elintézni valóm. Mormogtam Harada-nak, de nem tekintettem rá, hanem egyből elindultam Hayato után, aki nem volt még olyan messze, hogy ne hallja emelt hangom, ahogy utána szólok. - Nem fejeztem be a beszélgetést, Hayato-dono. Most jobb lesz ha megáll és végighallgat, épp itt az ideje, hogy kiderüljön mit is akar valójában! Miért dühít ennyire a visszautasítása? Nem kellene ráerőszakolnom magam, de ha már egyszer voltam olyan kegyes és elfogadtam, hogy tanítom őt, két kézzel kellene kapnia az alkalmon! Vagy legalább megfelelő magyarázatot adnia, hogy miért utasít vissza. Ha megáll én is megtartom a két lépés

távolságot, s pár másodperc várakozás után mikor még mindig nem fordul felém, egy ideg kezd rángani a homlokomon, de mély levegőt véve húzom ki magam. - Nem bánom, ha őszintén elmondja véleményét illem és hivatalosság nélkül, de azt nem tűröm, hogy hátat fordítson, mielőtt reagálhatnék szavaira. Elfogadtam Heihachi-dono felkérését, mert korábbi szavai elgondolkodásra késztettek,s kötelességem ellen cselekedve elvállaltam, hogy tanítom Önt, így megérdemlek némi indoklást visszautasítására. Szavaim határozottan hasítottak végig a térben,s egyre csak azon gondolkodtam, mi járhat az előttem álló fiú fejében?! Miért menekül most hirtelen tőlem mikor eddig Ő volt az, aki társaságom kereste? Aguri Hayato Nem jártam túl messze, mikor lépteket hallottam. Azt hittem, Shinichi indult el, de meghallottam Toshi hangját. Megtorpantam, de nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom, amit mond. Nem szóltam semmit, a földet kezdtem bámulni. Ideges voltam, nem is kicsit. Hallgatni kezdtem a szavait. A közepe táján vettem rá magam, hogy megforduljak és ránézzek. Hidetoshi arcát kezdtem figyelni. Még, hogy nem érti… mit nem lehet ezen érteni? Igyekeztem nem megemelni a hangom, így ennek következtében halkabb is lettem, mint általában. - Őszintén? De hisz már elmondtam… és a viselkedésed… ha folyton kerülsz engem és nem akarsz velem lenni, miért kényszerítselek rá, hogy taníts? Nem akarok gondot okozni neked. Tudom, hogy nem vagy rám egyáltalán kíváncsi. Csak azon az egy éjjelen kerültünk közelebb egymáshoz, de… semmi több. Nem kell aggódnod miattam, megleszek egyedül. Idáig is megvoltam és ne haragudj, amiért folyton a társaságod kerestem. Nem foglak zargatni. Félrenéztem, de nem mozdultam. Nem akartam ismét faképnél hagyni, de a válaszát sem akartam hallani. Ovazaki Hidetoshi Szavait hallgatva végig csak őt figyelem, bár ahogyan azt az éjjelt megfogalmazza, kissé... Elfordítom fejem, hogy nincs e a közelben valaki, majd újra Hayato-ra tekintek. Ez a fiú... tudhattam volna, de akkor miért nem jöttem rá hamarabb? Talán mert elvakított a düh a nyílt visszautasítása miatt. Az egy dolog, hogy én kerülöm Őt, de neki nem lenne szabad ezt tennie. Most nem rohan el, de ahogy elfordítja rólam arcát tudom, hogy legszívesebben ezt tenné. Tudhattam volna, hogy visszautasítása mögött ez lappang, hogy nem akar másoknak gondot okozni, hisz olyan egyértelmű volt, mégis, miért nem jöttem rá akkor?! Megszoktam már, hogy Hayato mindig a nyomomban van, mindig leszólít, beszél velem, s őszintén mosolyog rám. Még mindig úgy gondolom, hogy jobb, ha nem engedem túl közel magamhoz, de be kell látnom, ha továbbra is eltolom, a fiú összeroppan, ahogy Harada is mondta. Azonban.. őszinte érzelemnyilvánítására nem tudom miképp reagálhatnék megfelelően. - Nem kérem, hogy megértse viselkedésem, de arra igen, hogy tetteim ne kérdőjelezze meg. Az Ön társasága nem teher, épp ellenkezőleg, vakmerően őszinte szavaival elgondolkodtatásra késztet sok dolog iránt. Közelebb léptem felé, s ha még mindig nem tekint rám, úgy álla alá nyúlva kényszerítem rá, hogy felém fordítsa arcát, mert azt akarom, hogy amit most mondok, azt ne felejtse el. Soha. - Uralkodónak születtél, s az Apádnak tett ígéretem nélkül is téged szolgálnálak.

Hangom halk volt, de annál határozottabb,s mellőzött minden hivatalosságot. Elengedtem állát kiegyenesedve tekintve le rá. Ha ezek után sem kívánja az Én tanításomat, úgy kereshetek számára más megfelelő tanárt, de most hogy így végiggondolom, az egyetlen ember, akire rábíznám az Harada lenne. Hayato arcát figyelem, tekintetem letéved ajkaira, s ujjaim mivel állát érintettem, aprón megrezdülnek testem mellett, de elfordítom róla tekintetem. Vannak érzések, gondolatok, amelyekkel nem kell törődnünk. Aguri Hayato Minden egyes szavát úgy hallgatom végig, hogy a földet figyelem. Ha nem lenne teher a társaságom, akkor nem kerülne. Ezt miért nem érti meg ő is? Az meg, hogy őszinte vagyok… lehet. De miért hazudnék? Neki nem tudnék soha. Ahogy közelebb lép felém, kíváncsivá válok. Megérzem az államon a meleg kezét, így kénytelen vagyok felé fordítani az arcom, majd rápillantok félve. Mit akar? A szavaitól dobban egy nagyobbat a szívem, meglepődik. Eltűnt a hivatalosság a szavaiból és… ha tényleg úgy van, ahogyan mondja, akkor az tényleg nagyon boldoggá tesz. Nem veszem észre, de már a sírás határán vagyok. Lehet, túl érzékeny vagyok… nem is, inkább csak egy gyerek, akinek hiányzik a törődés, amit senkitől sem kap meg. Ahogy visszahúzza a kezét, a földre pillantok, majd a kezemet húzom az arcom elé. Rettenetesen hülyén érzem magam most, hogy mindjárt sírok Toshi előtt. Nem is tudok hirtelen mit mondani neki. Örülök, hogy kimondta ezeket a szavakat, még akkor is, ha esetleg hazugság. Ovazaki Hidetoshi Egy percig Hayato-t figyelem, de ahogy egyből el is fordítja arcát és kezét is odaemeli, csak egy halvány félmosoly jelenik meg arcomon. Tudom, hogy nem érti mit miért tettem eddig, miért nem voltam mellette, de azt akarom, hogy tudja, nem kötelességből teszem, amit érte teszek. Igen, ígéretet tettem, igen, megmentett engem és tartozom neki, de mindezek ellenére akarom, hogy a közelemben legyen, akarom őszinte mosolyát. Olyan törékenynek tűnik, nem akar senkinek sem gondot okozni, hamar megbánja ha bárkivel szemben is megemeli a hangját,hogy saját igazát védje, de nem kell megváltoznia. Akinek itt meg kell változnia az egyedül én vagyok, hogy képes legyek mellette állni és megvédeni Őt. Ki nem állom, ha kerül engem, keserűség és düh lepi el olyankor a fejem, mert egyszerűen nem teheti meg. Ha hű akarnék lenni régi önmagamhoz, most elküldeném az öreghez, vagy itthagynám sűrgős teendőimre hivatkozva, de a délelőtti szavai már rég vertek egy kis észt a fejembe. - Szeretné megtekinteni az edzést? A dojo felé indultam, jelezve, hogy én is oda tartok, így velemtarthana. A hadsereg a birtokon kívül állomásozik, csak a rangossabb vezérek vannak jelen, s ők maguk is itt szoktak gyakorolni, ezért kell edzéstervet készíteni, mivel a birtokot védő szamurájok, valamint a földesúr személyi testőrségének tagjai is előszeretettel gyakorolnak a dojo-ban. Persze a gyakorlásra máshol is lenne lehetőség, de a dojo használatának joga, amolyan rangbeli megkülönböztetés. - Javára vállna, ahogyan a holnaptól kezdődő gyakorlás is. Ha még mindig ellenzi személyem, úgy kereshetek másik tanítót önnek Hayato-dono. Félig fordultam csak a fiú felé, de talán a hivatalosság miatt, most megint távolinak éreztem. Sosem szerettem a hivatalosságot, beosztottjaimmal nem is beszéltem aképpen, sem Harada-val. Ismét csak

Hayato elé léptem, aprón lejjebb is hajolva hozzá, s ahogy a szél feltámadt, meglibbenő tincsei arcomhoz értek, s újra megéreztem azt a finom illatot. - Ám ha én fogom tanítani, le kell mondania arról, hogy ilyen tisztelettudóan beszéljek Önnel. Elvégre nem lehet úgy tanítani valaki, hogy folyton az illendő szóbeli formaságokon és megszólításokon, közléseken agyalok. Aguri Hayato Több időbe telt volna, míg helyrerázom magam, de Hidetoshi terelte a gondolataim. Kicsit megnyugodva emeltem el a kezem az arcomtól és pillantottam rá, miközben bólintottam egy aprót a kérdésére. Meg szeretném nézni azt az edzést… a férfi mellé léptem és úgy indultam el vele a dojo felé, de nem igazán tudtam, miként viselkedjek. Még nem nagyo tértem magamhoz a szavai okozta meglepettségtől. - Meg… megnézem. Csak menjünk. Szólaltam meg végül, amikor arról kezdett beszélni, mennyire a javamra vállna, ha vele tartanék, pedig már el is indultam vele. Ám ahogy elém lépett, inkább megálltam és úgy néztem fel rá. A szemeit kezdtem fürkészni, miközben végighallgattam a szavait. Elmerengtem, majd őszintén szólaltam meg. - Már régóta kérni akartam, hogy felejtsd el a hivatalosságot velem szemben, ugyanis rettentően bosszant. Amikor hivatalosan beszélsz velem, egy szakadék van köztünk és én… nem akarom ezt. Valamiért… közel akarlak tudni magamhoz. Talán túl sokat mondtam. Nem is talán, hanem biztos. Félrenéztem, majd vissza és nagyon halványan elmosolyodtam. Már visszavonni nem fogom a szavaim. Ovazaki Hidetoshi Ő már menne, de én előbb mindent le akartam tisztázni végre. Nem ismerjük még annyira egymást, hogy szavak nélkül is tudjuk, mire gondol a másik, de még a kimondott szavak értelmezésével is problémáink vannak, így jobbnak látom ezentúl többet beszélgetnem Hayato-val. Különösképpen, ha valóban meg akarom védeni őt, kardja akarok lenni, képesnek kell lennünk szavak nélkül is megértenünk egymást. Addig viszont még hosszú.. nagyon hosszú és rögös út vezet. Mélyet sóhajtva egyenesedtem ki és indultam volna meg, de Hayato szavaira még levegőt venni is elfelejtettem egy másodpercre, annyira meglepett közvetlensége. Ám ahogy utána halvány mosolyával rámtekintett, a szívem erőset dobbant, de igyekeztem nem foglalkozni vele, ahogyan azzal sem, mennyire ártatlannak, törékenynek látom az előttem álló fiút és hogy ez milyen érzéseket kavar fel bennem. Közel akar tudni magához, de nem szabad elfelejtenem, hogyan is értheti ezt, hiszen még csak egy gyerek. Igaz hogy volt már dolgom hozz hasonló korú fiúval, de Hayato más! Az ő őszinte mosolya az én egyetlen lelki békém és gyűlölném magam érte ha egyszer miattam tűnne el az arcáról, azért amiket tennék vele. Már fiatal koromban sem vonzódtam különösebben a nőkhöz. Az egyik győztes hadjárat után a szálláshelyünkön hölgyek mellett fiatal fiúk is érkeztek szórakoztatásunkra. Többet ittam a kelleténél, de nem magyarázkodom már saját magamnak sem, egyszerűen beismertem, hogy egy fiút kívántam meg azon éjjelre. Sok más férfi is hódol azonos nemükkel való együttlétnek, de Hayato olyan fiatal, olyan törékeny és olyan tiszta. A bőre, mikor megérintettem állát, selymes és puha, nem egy ilyen durva kézbe való, mint az enyém. Gondolataim hamar le is zárom, nem szeretem, ha ilyen irányba

kalandoznak el. Régen megfogadtam magamnak, hogy elég a jelen gondja, nem kell még többet a nyakamba vennem felesleges érzelmekkel. Szavaira csak egy biccentéssel felelek és megindulok a dojo felé. Aguri Hayato Nem méltatott nagy válaszra, csak egy biccentésre, de nekem ez akkor elég volt. Még mindig halványan mosolyogtam, úgy lépkedtem mellette. Önkéntelenül a ruhája ujjáért nyúltam, majd finoman megfogtam, belekapaszkodtam. Nem akartam, hogy távolabb lépkedjen tőlem. Nem akartam elengedni azok után, hogy most végre velem van és úgy tűnik, nem is fog már elmenekülni előlem többé. A földet figyeltem, majd lassan rápillantottam. - Azt akarom, hogy te taníts, Hidetoshi… Közöltem vele, hisz még eddig nem tettem meg. Határozottan csengett a hangom és a tekintetem is az volt. A férfit figyeltem, szorosabban fogtam a ruháját a karjánál. - Elmondod, eddig miért kerültél? Mert… ez még mindig aggaszt és kíváncsi vagyok. Ha megbántottalak valamivel, valamikor… akkor sajnálom… Sosem lehet tudni. Önkéntelenül megbánthattam még régebben. Vagy tudom is én. A lényeg, hogyha történt ilyen, akkor sajnálom. Ovazaki Hidetoshi Nem álltam meg, csak aprón oldalra tekintettem, ahogy megfogta hakamám, amibe akaratlan is beleborzongtam. Ez a fiú..fogalma sincs róla, miket ébreszt bennem szavaival, tetteivel. Lecsuktam a szemeim, de halványan elmosolyodtam. Kedvemre való a mostani helyzet, főleg, hogy végre kinyögte, hogy én tanítsam. Azóta az éjszaka óta, hogy ölelő karjait éreztem testemen, azóta nem volt ilyen közel hozzám. Következő kérdésére aprón letekintettem rá oldalra, majd újra magam elé néztem. Talán azért, mert végre ilyen közel van hozzám, kedélyállapotom is nyugodtabbnak mondható, ezért lehet, hogy hangom gyengédebben csengett a szokásosnál, mikor megszólaltam. - Az egyedüli, akinek bocsánatot kéne kérnie, az én vagyok. Hosszú évekig hagytam, hogy kételyek között élj és azt hidd nem állok melletted. Kerültelek, mert úgy véltem ezzel teszem a legjobbat, de most már belátom, hogy tévedtem. Utolsó szavaimnál letekintettem rá, s ahogy a dojo elé érünk megállok. A dojo hatalmas elhúzhatós ajtói nappal mindig el vannak húzva, így teljesen belátni és a levegő is mindig friss. Kissé Hayato előtt állok meg, annak ellenére, hogy az illem szerint egy alacsonyabb rangú sosem állhat egy nálánál magasabb rangú személy előtt. Nem nagyon érdekelt. Odabent éppen Yashima tábornok gyakorolt bambusz kardjával. Ellenfele valamelyik kis tanonc kölök lehetett, nem ismertem. Aguri Hayato A gyengéd hangja szinte simogatott, ugyan úgy, mint a válasza. De… hm. Kicsit gondolkodtam a szavaim. Ahogy megállt, nekiütköztem a karjának, mert nem figyeltem. Meglepve felnéztem rá, majd rendesen megfogtam a karját, ahol eddig az anyagot szorongattam. - Ha tehettem volna, attól a naptól kezdve nem engedtelek volna el. “Attól a naptól”. Attól az éjszakától kezdve… kicsit még figyeltem, majd elengedtem és úgy néztem félre.

- Mindig úgy gondoltam, hogy amíg te a közelemben vagy, nem számít semmi. Nem tudom, miért gondolom így, ez csak… így van… már nagyon régóta. Elgondolkodva fürkésztem a földet, majd bepillantottam a dojoba. Megpillantottam Yashima tábornokot is. Nem sokat beszéltem még vele, mondhatni, semennyit. De ahogy elnézegettem azzal a tanonccal… hm. Én is így fogok gyakorolni majd Toshival? De én nem értek ehhez egyáltalán. Aggódva húztam el a szám, majd sóhajtottam. Biztos kell ez nekem? Alapjáraton az uralkodással sem tudok majd mit kezdeni, ha tényleg megkapom azt a pozíciót. Tudatlan gyerek vagyok… pedig lassan a felnőttkorba lépek. Elég rosszul áll a helyzetem. Ovazaki Hidetoshi Nekem ütközött teste, de jobban meglepett, hogy megfogta karomat, s mégha csak ruhán keresztül is, de újra érezhettem ujjainak szorítását, s bár hangja halk volt, mint mindig, idegesen figyeltem az előttünk küzdőket, de nem úgy tűnt, mintha meghallották volna Hayato mondatait. Ha kettesben lettünk volna, még el is mosolyodtam volna szavaira, most viszont csak közelebb léptem hozzá, mikor elengedte karomat,s letekintettem rá, ahogy a dojo-ban gyakorló párost figyeli elhúzva száját. Valóban nem illik hozzá a kardforgatás, de meg kell tanulnia az alapvetőbb fogásokat, hogy megvédhesse magát, ha én nem lennék mellette. - Sok mindent kell még megtanulnod a kardforgatás művészetén kívül, ezért szeretném, ha gyakorlásaink után Heihachi-san tanításait hallgatnád figyelmesen. Gondolatban azonban még mindig Hayato szavain járt az eszem. Ez a fiú sokkal jobban megbízik bennem, sokkal jobban rám támaszkodik, mint hittem, de ahogy letekintek rá és végigmérem őt lecsukom szemeim le is zárva a gondolatmenetem annyival, hogy jól van ez így. Ennyi gondot még magamra vehetek és különben sem lenne képes elbírni egyedül azt, ami rá vár. Ezért kell beszélnem az öreggel is, hogy amennyire lehet, avassa be Hayato-t a birodalomban folyó dolgokba. Igaz, ha kiderül, hogy Mishima-dono engedélye nélkül szervezkedünk, annak beláthatatlan következményei lesznek, de az Úr jelenleg túlságosan el van foglalva az ünnepséggel. - Ne aggódj, meg fogunk tanítani mindenre. Tekintettem rá magabiztosan, hiszen tekintete olyan elveszett. Nem tudom Hayato akar-e egyáltalán majd uralkodni, de biztos vagyok benne, hogy Mishima-dono-nak is vannak tervei vele most, hogy nagykorúvá válik. Aguri Hayato A szavaira összerezzentem, majd ránéztem, végül vissza a gyakorlókra. Csak biccentettem Toshi szavaira, jelezvén, hogy felfogtam és megértettem, amit mond. A nyugtatása viszont jól esett, kicsit nekidőltem a karjának. Csak pár pillanatig tartott, utána elszakadtam tőle. - Nem tudom… nem hiszem, hogy nekem való ez. Én… Elharaptam a mondat végét, inkább nem akartam butaságokkal fárasztani. Rápillantottam. - Nem ülhetünk le valahova, hogy onnan nézzük? Kíváncsi lennék arra is, hogy te mit tudsz. Apám folyton dicsért annak idején, ideje lenne látnom is. Halványan rámosolyogtam, oldalra billentve a fejem. Úgy éreztem, többet lehetek vele ezek után és ez teljesen felvillanyozott. Boldog voltam a gondolattól, de nem tudtam, miként fejezhetném ezt ki. Talán neki nem jelentek annyit, mint ő nekem. Szívesen beleláttam volna Toshi szívébe. Szerettem volna

tudni róla mindent, az érzéseiről, a múltjáról, a jelenéről és arról is, mit szeretne a jövőben. Úgy éreztem magam, mint egy szerelmes kiskutya, holott erről szó sem volt. Azt hiszem… Ovazaki Hidetoshi Nem tudom szándékosan dőlt e nekem testével, vagy csak tényleg ennyire elfáradt, de biccentettem és belépve a dojo-ba az ajtó melletti falhoz ültem le, várva, hogy Hayato mellém üljön. Itt nem fogjuk zavarni a bentebb gyakorlókat. Yashima tábornok csak egy oldalbiccentéssel nyugtázta jelenlétünk, majd tovább csapdosott szerencsétlen ellenfelé felé. - Holnap majd megbizonyosodhatsz tudásom felől. Nem állt szándékomban most bemutatót tartani, másrészt jobban aggasztott Hayato hozzáállása. Amennyiben mellém ült úgy letekintettem rá, hisz még ígyis magasabb voltam nála. Térdeimen ültem, kezeim combjaimon nyugtatva. - Előttem nem kell, hogy álarcot viselj, Hayato. Halkan beszéltem, hogy csak ő hallja, nem lenne szerencsés, ha másvalaki is meghallaná közvetlen beszélgetésünket, másrészt senkinek mégcsak eszébe sem jutott mindenféle jelző nélkül keresztnevén hívni az úrfit. Nekem viszont sokkal jobban tetszett így a neve, mindenféle odaaggatott jelzők nélkül. - Való igaz, hogy nem hasonlítasz édesapádra és te inkább az eszeddel jeleskedsz, de meg kell tanulnod megvédeni magad. Hiszen még mindig Mishima-dono-t szolgálom, így az Ő biztonságára kell ügyelnem legfőképp. Addig is amíg el nem jön a megfelelő idő, hogy Hayato-nak ajánlhassam szolgálataim, mindenre fel kell készítenem őt, mégha az aggodalmai borítják is el arcát eltakarva előlem mosolyát. Aguri Hayato Yashima biccentésére kicsit lefagytam, de aztán követtem a férfit és letelepedtem mellé. Figyeltem a gyakorlást, a mozdulatokat és elkönyveltem magamban, hogy semmi esély rá, hogy úgy mozogjak, akár egy év gyakorlás után sem. Talán, ha évekkel ezelőtt elkezdem ezt az egészet, van esélyem, de így… esélytelen. Sok évembe kerülne, hogy olyanná váljak, mint Yashima tábornok vagy Hidetoshi. A férfi szavaira összerezzentem és a szemem sarkából pillantottam rá. - Tessék? Én nem is viselek álarcot… Félrenéztem, a fejemet is elfordítottam. Átlátott rajtam? Mikor és hol? És miért figyelt? A továbbiakat már így hallgattam, odanézés nélkül. - És mi van, ha nem akarom megvédeni magam? Ha szeretném feladni és itt hagyni ezt az egészet. Nem nekem való ez és más sem akarja, hogy én legyek az uralkodó. Te nem vetted még észre? Hidetoshira pillantottam és figyelni kezdtem. Biztos neki is feltűnt már ez az egész. Főleg apám testvérének a viselkedése. Soha, semmibe nem enged beleszólni, még csak belenézni sem. Így aztán nehéz lenne átvennem az uralkodást, nem? Mintha az utamba akarna állni. Hát, hogy őszinte legyek, sikerül is neki. El kellene szöknöm… ez fogalmazódott meg bennem, miközben a semmibe meredtem, ahelyett, hogy Toshit figyeltem volna. Ovazaki Hidetoshi Mikor megemlítettem neki, hogy álarcot visel olyannira elfordult tőlem, hogy azt hittem még a nyakát is kitekeri, csakhogy ne láthassam az arcát, így inkább az előttünk gyakorlókat figyeltem, miközben

hallgattam, hogy milyen kétségek is gyötrik. Igazából kérnem sem kell és megnyílik felém, nem tudom másokkal is ilyen közvetlen e a viszonya, vagy csak velem? Az öreg elmondása szerint nincs egyetlen barátja sem, így arra következtetek, hogy csak velem viselkedik így és önző módon úgy gondolom ez ígyis van rendjén. Nem tudom mit éreznék, ha egyszer csak egy másik férfi társaságában látnám Hayato-t, hogy másra mosolyog és mással beszélget el kedélyesen. - Én nem mások véleményével foglalkozom Hayato, hanem egyedül a te akaratoddal. Ha uralkodni akarsz, én hozzásegítelek. Egy percre elhallgattam, amint eszembe jutott, hogy mások nagyon is erővel szeretnék Hayato-t füldesúri posztra lökdösni. - Ne hallgass senki másra, ne engedd befolyásolni magad. Ha még nem keresték meg személyesen felesleges ennél többet mondanom, nem akarom, hogy még e miatt is aggódnia kelljen. - De ha valóban itt akarod hagyni édesapád örökségét és édesanyád, veled tartok. Csak szemeimmel tekintettem felé, úgyérzem szüksége van rá, hogy biztosítsam róla mellette állok, akárhogyan is döntsön. Hirtelen hatalmas robajjal ütődött a fiatal tanonc gyerek a falnak, s kifulladva csúszott le a fal mentén, kezéből kiejtvén a bambuszkardot is. Yasima tábornokra emeltem sötét szemeim, ahogy előre görnyedve markolta két kezével kettétört bambuszkardját. Felálltam és aprón előre is léptem, hogy Hayato elé állhassak, s úgy figyeltem, amint Yasima tábornok kihúzva magát győzelemittas mosollyal lépdel felénk. Nem nagy dolog egy ilyen bakfist legyőzni, de illendően fejet hajtottam Yasima előtt. - Ne csak nézze Hidetoshi-dono, mit szólna egy kis párbajhoz? - Nem lenne esélyem Ön ellen Yasima tábornok. - Ugyan ne szerénykedj! Egyszer azért találkozhatnának pengéink egy barátságos erőpróbára. - Mindenképp. Válaszoltam tömören, aprón biccentve. Persze, hogy szerénykedtem, de csak mert az illem úgy kívánja. Valójában nem egyszer legyőztem volna Yasima tábornokot egy-egy ilyen erőpróbán, de természetesen nem tettem, mert hát az illem.. Aguri Hayato Tetszett, hogy közvetlenül beszél velem és hogy elhagyta a hivatalos stílust. Első körben ez mosolyogtatott meg, másod körben pedig az, hogy velem foglalkozik, az én véleményemmel és nem máséval. Önző mód örültem ennek. Kicsit elmosolyodtam és úgy pillantottam rá. Látni akartam az arcát. - Senki másra nem hallgatok, csakis rád, Hidetoshi. Jegyeztem meg a kijelentését hallva. A továbbiak kicsit megleptek, a mosolyom is eltűnt egy időre. De mire reagálhattam volna, a férfi felállt és mással kezdett foglalkozni, nem pedig velem. Magam elé néztem, majd fel rá, miközben Yashima tábornokkal beszélget. Felálltam, majd megfogtam Hidetoshi karját. - Gyere velem… Azt akartam, hogy továbbra is velem foglalkozzon és velem beszélgessen. Az elmúlt években meghagytam másoknak a lehetőséget, hogy Hidetoshival beszéljenek, most az én időm jött el. Önző, buta kölyök vagyok, mi? Lehet. Nem vártam meg a férfi válaszát, kifelé kezdtem húzni a dojo-ból,

hogy végre ketten lehessünk. Ha nem akadékoskodott és velem tartott, kint elengedtem a karját. A földet néztem, nem őt. - Sajnálom. Hogy kirángattam. Kicsit csendben lépkedtem, nem is figyeltem, merre. - Szeretném, ha néha csak kettesben lennénk. Szerinted ez megoldható, Hidetoshi? A szemem sarkából néztem rá egy fél pillanatra, majd egy kis zavarral fel az égre. A sakura virágzott, a szél pedig néhány szirmoz felkapva felénk hozta. A szél körbetáncolt minket, így kicsit elmosolyodtam. A kedvem valamiért sokkal jobb lett a férfi közelében. Ovazaki Hidetoshi Olyannyira meglepődtem Hayato viselkedésén, hogy hagytam magam elhúzni, másrészt nem értettem mi késztethette ekkora illetlenségre. Sose volt neveletlen vagy illetlen senkivel szemben sem, mégha néha volt egy olyan érzésem is, hogy szeretett volna az lenni. Mikor megállt és bocsánatot kérve elkezdett sétálgatni a kertben én csak csöndben követtem őt hátát figyelve. Tudtam, hogyha türelmesen várok megnyílik előttem kérdezés nélkül is. Kérdését hallva lágyan elmosolyodok. Ez volt hát az oka. Üres, sötét szívemnek apró fénysugarak ezek a szavak,de.. - Néha elég kétértelműen fejezed ki magad Hayato, ha nem vigyázol még a végén félre is értem. Már egymás mellett álltunk és úgy tekintettem le rá immár mosolytalanul, mert tudtam, hogy ő soha semmiképpen sem gondolkodna úgy rólam, mint én Ő róla. De nem bántam, mindaddig, amíg mellettem marad, amíg engem követ és elmondhatom, hogy csak is az enyém. - Egyébként pedig a reggeli gyakorlásainkkor csak veled fogok foglalkozni. Tettem hozzá sietve, mert nem vártam, hogy bármit is reagáljon szavaimra. Amíg Mishima-dono-t szolgálom az időm meglehetősen kötött, pedig mennyivel szívesebben tölteném az időmet Hayato társaságában most, hogy tudom mennyire szüksége van rám és.. egyáltalán nem büntet engem a múltért, nem vet meg. Kettőnk közül talán mindvégig én voltam az, aki büntetni akarta saját magát. Ezekkel a gondolatokkal hajoltam le a fiúhoz és lassan arca felé nyújtva kezem simítottam végig arcán elsöpörve onnan egy sejmes tincset füle mögé, s kiszedtem az ott lévő szakura szirmot hajából, majd ürügyként felé is mutattam, mikor kiegyenesedtem. Legalább ennyit megérdemlek belőle, hogy legalább ennyire érinthessem őt. - Most viszont ideje lenne indulnod Heihachi-sanhoz. Sokat kell tanulnod a birtok dolgaival kapcsolatban. Megfog rá tanítani, ha elég kitartóan kéred. Tudom, hogy az öreg kedveli Hayato-t, ezért is kért meg rá, hogy tanítsam őt önvédelemre, de én még mindig úgy gondolom jobb, ha ilyen téren is fejleszti Hayato az ismereteit, még akkor is, ha valóban nem áll szándékában átvenni az örökségét. - Nekem is rengeteg dolgom van még,de.. bármikor felkereshetsz, ha végeztél. Tettem hozzá. Nem akartam, hogy megint úgy érezze kerülöm a társaságát, mindössze a figyelmet se lenne jó felhívni magunkra. Elvégre soha nem töltöttünk ennyi időt azelőtt egymás társaságában. Aguri Hayato Kicsikét meglepődtem a szavaira. Sosem akartam kétértelműen fogalmazni, de ha már így alakult, talán azt sem bánom. Csak elmosolyodtam. Válaszoltam volna, de nem hagyott elég időt rá. Úgy éreztem, máris terelni akarja a szót, vagy ilyesmi. Elgondolkodtam.

- A reggeli gyakorlás nem elég. Ha engeded, majd kitalálok valamit, hogy ketten lehessünk… Vontam vállat egy apró mosollyal. Nem tudtam, mi jár a fejében. Lehet, én kezdem összezavarni a viselkedésemmel, de ez ösztönösen jön, nem tehetek róla. Ahogy lehajolt hozzám, kíváncsian fürkészni kezdtem a szemeit. Közelről még szebbnek látszott, szinte megbabonázott a tekintete. Ahogy az arcomhoz ért, egy pillanatra lehunytam a szemeim és elmosolyodtam, majd felnéztem rá. A sakura sziromra néztem, megcsóváltam a fejem. Az ő hajában is megpillantottam egy szirmot, de amíg beszélt hozzám, addig nem tettem semmit. - Ah, Hidetoshi… ráér az még, jó? Ne rontsd el a pillanatot. Duzzogtam, majd elgondolkodtam. Miféle pillanatról is beszélek? A továbbiakra bólintottam azért, de nem akartam még, hogy elmenjen. - Várj… Kicsit felhajoltam hozzá, de csak azért, hogy jobban elérjem, egy magasságba kerüljek vele. A hajából szedtem ki egy sakura szirmot, amit még az előbb vettem észre. - Azt javaslom, kicsit szedd rendbe magad, mielőtt bárminek nekiállsz még a mai napon… Mosolyogtam rá, miközben az ujjaim közül kiengedtem a szirmot. A szél pillanatok alatt elfújta, messzire. A férfit figyeltem, majd egy sóhajjal elszakítottam róla a tekintetem. - Nincs kedvem Heihachi-sanhoz, de ha te kéred, akkor elmegyek hozzá. Néztem félre, majd vissza rá. De még mielőtt azt gondolta volna, egyedül elmegyek… - De csak ha elkísérsz hozzá. Fejeztem be végül a gondolatmenetet és a fejemmel arra böktem, amerre Heihachi-san tartózkodhatott. Ovazaki Hidetoshi Nem válaszoltam semmit méltatlankodására, hogy neki a gyakorlásképpen együtt töltött idő nem elég, csak elgondolkodtam, hogy miért akarna Ő több időt velem tölteni annál, mint ami szükséges? De.. érdeklődve várom mivel hozakodik majd elő ez ügyben, így csak ráhagytam, viszont, azt, hogy mennyire nem szeret az öreghez járni, már nem bírtam megállni egy félmosoly nélkül. Magam sem voltam oda érte, mikor engem okítottak a világ dolgaira, de azért akadtak egyes dolgok, amik érdekeltek. Kíváncsi vagyok, hogy Hayato-t ezek szerint semmi sem érdekli? Felé fordultam érdeklődve, mikor arra kért várjak még, de meglepődve bambultam magam elé még az után is, hogy elengedte a szirmot. Igazság szerint a saját külsőm nem érdekelt sosem, így csak egy válrándítással intéztem el a dolgot és inkább mosolyában gyönyörködtem, majd bólintottam. Számomra nem is volt kérdéses, hogy elmegy hozzá, ha már én azt mondtam. Nem tűrtem, ha ellenszegülnek, még Hayatoval szemben sem szerettem, ha ellenkezik, de szerencsére ez nem is történt meg sokszor. Viszont mikor közli, hogy csak akkor, ha elkísérem, sóhajtottam és tenyerem fejére téve borzoltam össze tincseit. - Makacs kölyök. De azért egy félmosollyal arcomon indultam meg a könyvtár felé. Így legalább személyesen kérhetem meg rá az Öreget, hogy ugyan engedje már meg, hogy Hayato is belenézhessen egy pár a birtokkal kapcsolatos tekercsbe, s magyarázzon meg neki egy két fontosabb dolgot. Aguri Hayato

Ahogy megéreztem a kezét a fejemen, majd az ujjait a tincsem között, elmosolyodtam. A borzolásra kicsit fel is nevettem, majd oldalra döntöttem a fejem még mindig mosolyogva. - Ezt bóknak veszem. Vetettem oda a “makacs kölyök” jelzőt hallva, majd elgondolkodtam. Tetszett, hogy Hidetoshi végre közvetlen velem… hivatalosság nélkül beszél velem és hozzám ér. Sietősen felzárkóztam a férfi mellé és úgy haladtam a könyvtár felé. - Heihachi-santól hallottam, hogy még sosem volt tanítványod. Ezek szerint én vagyok az első? Néztem rá a szemem sarkából, majd lassan előre. A könyvtárhoz is hamar elértünk, így az épület előtt megálltam. Innentől boldogulni fogok, azt hiszem. A férfira nézve vártam még a választ, ami elég egyértelmű volt, de hallani akartam. Időhúzásnak tökéletes volt. - Ha ez így van, akkor örülök.. Kapok tőle valamit, amit más még sosem. És ez nagy szó. Ovazaki Hidetoshi Meglepett Hayato nevetése. Annak ellenére, hogy sokat mosolyog a közelemben, nevetni ritkábban szoktam őt hallani. Még akkor is őt figyeltem szemem sarkából, mikor már egymás mellett mentünk. Hamar elértük uticélunkat, de Hayato nem lépett be, helyette megállt, várakozásteljesen nézve engem. Nem mintha titkolni akartam volna előtte, csak épp megvan az oka, hogy miért nem fogadtam eddig tanítványomnak senkit. Másrészt kissé meglepett, hogy az öreg ilyen pletykás. - Majd az után örülj, hogy túl vagy az első órámon. A kardforgatás az életem, s mindig is szigorú voltam még magammal is ezen a téren, így Hayato-val sem tervezem, hogy kesztyűs kézzel fogok bánni, mégha meg is utál majd érte… Keményen tekintettem rá, de megint csak figyelmeztetnem kellett magam, hogy lazítsak arcvonásaimon. Miután ezt a pár órát Hayato-val töltöttem, most még nehezebb elengednem őt. Jól esett, hogy mellettem van, hogy szemmel tarthatom, hogy mindenféléről csacsog nekem mosolyogva. A lopott lágy érintések pedig bearanyozták munkával teli borús napomat. Csak még egy kicsit, mielőtt útjára engedem... - Ha végeztél, a szobámban megtalálsz. Lehajoltam hozzá, fülébe súgva a szavakat, legalábbis akartam volna, de illata, az a finom illat, mit mindig felém fúj a szél mikor közeledik... fülénél jóval lejjebb, egészen nyakába súgtam a szavakat, egy másodpercre lecsukva szemeim, ahogy ajkaim nyakának hamvas bőrét súrolták beszéd közben. Mélyet lélegeztem illatából, s ökölbe szorítva ujjaim kényszerítettem magam, hogy kiegyenesedjek és faképnél hagyjam. Ha most ránéztem volna... a tűrőképességem határát feszegetik ezek a lopott érintések, mégsem vagyok hajlandó lemondani róluk. Kínzom magam, de míj’ édes kínok ezek. Aguri Hayato Nyekkentem a szavaira, de tovább mosolyogtam. Biztos voltam benne, hogy örülni fogok továbbra is. Nem várom el tőle, hogy kesztyűs kézzel bánjon velem majd az edzéseken. Sőt. Kicsit elgonolkodtam, majd körbepillantottam. Mire visszanéztem a férfira, már egészen közel volt hozzám. Nem bántam, a szívem viszont sokkal szaporábban kezdett verni, mint általában. A halk szavai mosolyt csaltak az arcomra, majd egy zavart köhintéssel bólintottam neki. - Rendben, Hidetoshi…

Mondtam volna még valamit neki, de mire feleszméltem vagy alkalmam nyílhatott volna rá, a férfi faképnél hagyott. Nem értettem, miért rohan így el. Legszívesebben utána mentem volna máris, fel a szobájába, de az Öreg már várt rám. Elhúztam kicsit a szám, majd a könyvtár bejárata felé fordultam és beléptem. Tekintetemmel egyből az Öreget kerestem és oda is mentem hozzá, hogy kezdhesse a tanítást. [itt majd ugorhatnánk egyet, az Öreggel sem muszáj írnod, elég Toshival és akkor Hayato majd megy is hozzá~ *-*] Ovazaki Hidetoshi Kezeim még akkor is ökölbe szorítva voltak, mikor elértem szobámhoz. Már rég beletörődtem, hogy a férfiak vonzanak, de Hayato más. Egyetlen nyikhaj illata, mosolya sem keltett még ilyen érzéseket bennem. Ezek.. olyan érzések, melyek gonddal járnak.. sok gonddal. Mélyet sóhajtottam letelepedve asztalomhoz, de még mindig éreztem Hayato illatát. Kiengedtem összefogott hajam, mit csakis edzés vagy harc közben fogok össze, hogy ne zavarjon. Papírjaim üresen hevertek előttem arra várva, hogy végre teleírjam őket, végezve a rám kiszabott adminisztációs munkát. Sajnos, ha én nem csinálom meg, más se fogja. Egy ilyen feladatot nem bízhatok rá Harada-ra. Ő az egyetlen talán, aki sejti irányultságomat, bár eddig se állt szándékomban titkolni, most mégis egyre inkább csak arra tudok gondolni, hogy vajon Hayato mit szólna hozzá, ha megtudná? Vajon másként nézne rám, máshogy viselkedne velem, netán teljesen el is kerülne? A szívem tompán dobban erre a gondolatra, amit nem értek.. hiszen eddig is csak távolról figyeltem őt, miért fájna most jobban, ha újra eltávolodna tőlem? Ez a pár óra, amit vele töltöttem, csak vele.. függővé tett. Már nem bírnám ki, ha nem érinthetem, ha nem láthatom a mosolyát, nem hallgatom az édes kis hangját. Fusztráltan sóhajtva túrtam tincseim közé erőszakkal kényszerítve magam a munkára, de gondolataim csakis a körül forogtak, mikor fog végre kinyílni az az ajtó és lép be rajta Hayato mosolyogva, édesen elpirulva. Aguri Hayato Az órán nem igazán tudtam figyelni, mert folyton Hidetoshi járt a fejemben és az, hogy óra után találkozhatok vele. Így amint befejezte az öreg az oktatást, felkeltem a helyemről, illedelmesen elköszöntem és sietős léptekkel indultam Hidetoshi szállása felé. Az udvaron lelassítottam és elgondolkodtam. Miért örülök ennyire annak, hogy találkozhatok Vele? Nem értettem annyira, csak azt tudtam, hogy a szívem hevesen ver már a gondolattól is, hogy vele lehetek megint. Az utolsó pár métert lassú léptekkel tettem meg, majd igyekeztem kopogni, mielőtt beléptem volna. Persze az engedélyét megvártam… ha nem adott, akkor kint álltam tovább. Ha pedig beengedett, akkor egy visszafogott mosollyal az arcomon mentem be hozzá. - Hidetoshi… nem zavarlak, ugye? Kezdtem bele elhaló hangon, a földre pillantva. Ovazaki Hidetoshi Az apró kopogást hallva testem egyből megfesztült. Éppen munkám végén jártam már, de örömmel dőltem hátra engedélyt adva a kint ácsorgónak a belépésre.Oda se kellett néznem, hogy tudjam ki az, hisz nem sokan mernének zavarni saját szobámban ilyen tájt.

- Hidetoshi… nem zavarlak, ugye? - Még mindig olyan félénken szólít meg, de annak viszont örülök, hogy elég neki pár perc és egyből bátrabb lesz a közelemben. Talán még mindig attól tart, hogy meggondolom magam és újra ellököm magamtól.. Felé tekintek még mindig az alacsony asztalnál ülve párnámon, s félig az asztalra könyökölve figyelem őt egy halvány mosollyal. Nem tudnám újra távolról figyelni őt, miután annyira tisztán érzésemre adta az érzéseit, amiket… nem szabad félreértenem. Egyszerűen csak velem akar lenni, mert… miért is? Aprón összeráncoltam homlokom az értetlenség jeleként, de gyorsan megszólaltam. - Remélem nem csak elütötted az időt az Öreg óráján, mielőtt ide jöttél volna, hanem rendesen meg is tanultad a dolgokat. Lehet kissé keményebb lett a hangom, mint indokolt lett volna, de ha eljön az ideje, azt szeretném, ha Hayato készen állna a rá váró dolgokra. Aguri Hayato Nem tehettem róla, hogy félénk voltam. Valóban féltem attól, hogy mi van, ha Hidetoshi újra ellök magától. Én... nem bírnám ki nélküle. Valószínűleg a tudtára is adnám, hogy nem akarok távolságot kettőnk közé. A szavaira, azaz kérdésére nyekkentem egyet, hisz éreztem benne a keménységet. Miért kell elrontania a hangulatot? Azért igyekesztem választ is adni. - Tanultam, efelől ne aggódj, de... nem beszélhetnénk másról? Léptem közelebb, majd lepillantottam egy másik párnára. - Leülhetek? Kérdeztem halkabban, újra a férfira pillantva. Ha engedélyt adott, leültem és úgy fordultam felé, miközben igazítottam a hosszú tincseimen. - Te mit csináltál, amíg én tanultam? Érdeklődtem egy halvány mosollyal az arcomon. Ovazaki Hidetoshi Csak sóhajtva mutattam a párna felé, hogy szabad. Tudom, hogy mennyire feleslegesnek tartja az Öreg óráit, csak azt nem voltam képes megérteni soha, hogy Ő miért nem vágyik többre? Elvégre ez az egész az ő birodalma lehetne. Talán a felelősség ijeszti meg.. De a dolgok változnak. Remélem tisztában van vele, hogy az élete nem folytatódhat tovább úgy, ahogy eddig. Utolsó kérdését hallva felé tekintettem, s mosolyát látva egyből megenyhültem. Kiegyenesedtem és kezem, amivel eddig könyököltem, most az előttel heverő papírokra tettem. - Elkészítettem a beosztást, hogy kik vigyázzanak édesanyádra és Mishima-dono-ra. Tudod, édesanyád sokat jár ki a faluba a testvéreiddel. Csak szemeimmel tekintettem oldalra Hayato-ra. Nem sokat láttam őt mostohatestvérével vagy akár édesanyjával, pedig kiskorában nagyon szerette őt. Aguri Hayato Hogy miért nem vágyok többre? Fogalmam sincs. Nekem jó így minden, ahogy van. Legalábbis, amíg Hidetoshi a közelemben van, nincs bajom és nem is lesz, tudom. Bízok ebben a férfiban. Szinte csak benne. Merengésemből a válasza rántott ki, így rápillantottam, de szavait csak alig fogtam fel; teljesen

belemerültem az arca, a szemei figyelésébe. A végére eszméltem fel, egy halk morranással pillantottam félre. A fejemet is elfordítottam. - Igen, tudok róla, hogy sokat járnak ki. Rám meg már... nem figyel. De nem vagyok olyan helyzetben, hogy panaszkodhassak erről. Csak... elfogadom, hogy ez a valóság. Vállat is vontam, úgy pillantottam félre. Nem tetszett, hogy elrontja a kedvem ilyesmivel. Tudtam, hogy édesanyám sokat foglalkozik Yuzuyuval és Ayumuval. Nem voltam féltékeny. De amióta anyám újra férjhez ment, ráadásul az édesapám testvéréhez... minden megváltozott. Eléggé eltávolodtunk egymástól. Én sem kerestem többé az ő társaságát és ő sem az enyémet. A férfit kezdtem figyelni, majd egy sóhajjal a földre pillantottam. Hirtelen nem tudtam mit mondani, annyira elvette a kedvem az előbbi téma. Ovazaki Hidetoshi Való igaz, hogy mióta Reiko-sama újraházasodott valamiféle.. szakadék keletkezett közöttük. A fiút figyelem, majd magam elé tekintve csukom le szemeim gondolatban gratulálva magamnak mennyire elszomorítottam ezzel a témával. Ugyanakkor ez az igazság, mégsem szeretném Hayatot ilyen kedvtelennek látni, mikor mellettem van. Aprón köhintettem felállva, úgy nézve le rá. - Ha gondolod, elmehetünk a városba a kovácshoz. Úgy tudom nincs kedvenc kardod, de ha már megtanítalak, illő lenne, hogy kapj egy saját kardot. A családi katana most Mishima-dono tulajdona, s talán Hayatot is jobban ösztönözné, ha saját katanája lenne. Végre valami, ami csakis az övé. Rendelhetünk neki egy egyedi darabot, vagy válogathat a már készek közül, de addig is mellettem lesz. A mosolyát akarom látni mindig, nem pedig a fájdalom és szomorúság árnyékát az arcán. Csillogó tekintetét, ahogy rám néz és kiejti nevem elpirulva, egy édes apró mosoly kíséretében. Ah, kétségtelen, Hayato mosolya az életem része lett, mint a levegő. És ha bárki el meri venni tőlem, azt esküszöm felnégyelem. Még ha most én magam is basztam el.. de hát az istenekre, soha nem voltam jó a társalgásban. Aguri Hayato Nem hibáztattam amúgy Hidetoshit. Legalábbis nem feltételeztem, hogy szánt-szándékkal akarta elvenni a kedvem, így nem haragudtam rá. Sokat törtem a fejem, hogy kitaláljak valami témát, amiről beszélgetni tudunk, de nem jutott eszembe semmi. A csendet ő törte meg, így felpillantottam rá, mivel felállt és úgy kezdett beszélni hozzám. Az ötlet először meglepett. Saját... kard? Kicsit... megijesztette a gondolata, de egyben örültem is neki. Hümmentve néztem félre, majd kis gondolkodás után vissza rá, fejemet hátrahajtva kicsit, hogy rendesen rá tudjak nézni. - Jó, rendben. Igaz, fogalmam sincs, hogy meg tudsz-e tanítani bármire és hogy hasznát veszem-e később, de... az, hogy legyen egy saját kardom... nem is tudom. Valahogy tetszik, mégha kicsit ijesztő is számomra, így hirtelen. Kezdtem el fecsegni, de a válaszom végül is egyértelmű volt: belementem abba, hogy elmenjünk a kovácshoz. Pár pillanattal később leesett, hogy talán nekem is ideje lenne felállnom, így vettem is a fáradtságot és megtettem, így ismét a férfira tudtam pillantani. Halványan rámosolyogtam. Örültem, hogy kicsit kettesben tudunk lenni, bár féltem attól, hogy emiatt bajba kerül Mishimánál... sőt. El is húztam a szám, félrepillantottam. - Mondd... nem fogsz miattam bajba kerülni, ugye?

Ha jól rémlett, Mishima mellé volt beosztva, hogy ne lehessen mellettem. Ovazaki Hidetoshi Érdeklődve hallgattam letekintve rá, de nem bírtam megállni egy gyengéd félmosoly nélkül. Egyáltalán nem szokásom ennyire kimutatni az érzelmeimet, főleg nem szoktam senki iránt ilyen gyengédséget érezni, de ő, Hayato, egyre inkább előhozza belőlem ezeket a dolgokat. Jólesett, hogy ennyire őszinte velem ugyanakkor egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy mások előtt is ilyen törékenynek és elesettnek mutatja-e magát. Mikor felállt és egy éltető mosolyt is kaptam, már csak komoly arccal figyeltem őt, de egyenlőre sehogy sem tudtam rájönni miként adhatnék neki nagyobb önbizalmat. Következő kérdése azonban meglepett, de nem mutattam ki, csak közelebb léptem hozzá, majd kikerülve őt léptem az ajtóhoz. - A szabadidőmmel magam rendelkezem. Holnap kell csak szolgálatba állnom. Nem tudtam, hogy törődik velem, hogy aggódik.. eddig azt hittem bármi áron a közelemben akar lenni és nem törődik a következményekkel. Hátatfordítottam neki, mert az érzések, amik hatalmukba kerítettek túlságosan is veszélyesek. A testi vonzódás még egy dolog, hogy egyetlen ártatlan kis mosolyától áll a farkam, de hogy különleges akarjak lenni a számára az már sok. Hogy azt akarjam csak értem aggódjon és csak előttem legyen sebezhető. Jobb volt, amig azt hittem csak egy önző kölök, aki a saját akarata szerint cselekszik csupán, tekintet nélkül másokra. - Menjünk. Magamhoz vettem kardomat és Hayato-ra se nézve indultam meg gyalog. Nem volt olyan messze a birtoktól a kovácsműhely és inkább sétáltam most, mintsem felnyergeltessek egy lovat. Határozottan indultam meg, de nem olyan gyorsan, hogy Hayato ne érhessen be. Inkább magamra voltam dühös, hogy minél jobban megismerem Hayato-t, annál inkább rabul ejt ő maga, és nem csak a teste. Aguri Hayato Ahogy közelebb lépett, rápillantottam kíváncsian, de kikerült, így utána fordultam. A válaszát hallva ismét csak a szám húztam. - Persze, tudom, de… mégis. Mishima nem azért rendelt maga mellé, hogy ne lehessél velem? Még ha ezt sosem mondták ki nyíltan, tisztában voltam vele. Valahogy… nem volt helyem ebben az egész helyzetben. A birodalomban sem. Igen, néha így éreztem. Sietve felzárkóztam mellé, mielőtt kilépett volna a házból, így a szemem sarkából ismét ránéztem. - Én… ha hiszed, ha nem, aggódom érted. Nem tudom, mit tennék, ha Mishima kiszabna rád valami büntetést vagy ilyesmi. Tettem hozzá még az előző témához. Nem tehettem róla. Tényleg… aggódtam érte. Mellette akartam lenni, de nem akartam magamhoz láncolni, hisz az nem lett volna valami bölcs döntés. Bár azt nem mondom, hogy nem fordult meg soha a fejemben. Szerettem volna, ha mindig velem van. Benne bíztam meg a legjobban, amióta édesapám meghalt. A földet kezdtem figyelni, megszakítva a merengésem. Kicsit összefontam a karjaimat is magam előtt. Ovazaki Hidetoshi Mielőtt mellém ért volna tette fel kérdését, így egy pillanatra meg is torpantam, de gyorsan tovább indultam. Ez, hogy ilyen nyíltan kijelentette azt, amit mindenki csak suttogni mer az udvarban,

váratlan ért. Főként, hogy feltűnt neki. Igen, Mishima-dono már az elején úgy gondolta jobb, ha öccsének leghűségesebb emberét maga mellé állítja és nem hagyja, hogy pártfogásába vegye a fiatal örököst. Valószínűleg ha én nyíltan Hayato mellé állnék, mint jogos örökös, a szamurájok többsége, akik Aguri-donot szolgálták, engem követnének és kitörne egy belviszály. Nem válaszoltam erre a kérdésére. Egy jelentőségteljes hallgatás néha ezerszer többet mond minden szónál. Viszont, amikor mellém ért én is letekintettem rá és ismét csak elképesztett szavaival. Úgy látszik az, hogy Hayato meglep, elég gyakori lesz mostanában. Normális ember ilyenkor kinyögne valami köszönöm félét, de én csak tovább mentem csendben újra magam elé tekintve. Nem akartam lovad adni alá a köszöngetésemmel, nem akartam, hogy tudja, mekkora boldogságot okoznak a szavai. És mégis.. ahogy átsétáltunk a birtokon és kiléptunk a nagykapukon, amik egyből a városba vezettek, nem bírtam megállni, hogy ne húzódjak közelebb hozzá. Félek, hogy elveszne a tömegben, igen, csak ezért. Nem számít, hogy alig lézengett pár ember az utcán, mivel sokan a földeken dolgoztak, vagy épp a műhelyekben dolgoztak. Csak idősebbek, nők és gyerekek szaladgáltak ide-oda nevetgélve botokkal hadonászva. Igaz, hogy Hayato védelme is a feladatom, de amint rádöbbentem, hogy legszívesebben a rá szegeződő kacér női pillantásoktól is vérmesen védeném, mélyet sóhajtottam lazítva ujjaimon, amikkel katanám szorongattam kezemben. - Biztos vagyok benne, hogy hamar megtanulod az alapokat. Szólaltam meg inkább. Még véletlenül sem azért, hogy rámfigyeljen. Gondolatban viszont átkoztam magam, hogy nem tudok jobb témát találni, csak a szokásosak merülnek fel újra és újra, így hamar el is vetettem az előbbi dolgot. - De ha nem a kardforgatást, akkor mit tanulnál szívesebben? Kérdeztem hirtelen oldalra tekintve rá. Emlékszem, hogy mondta, nem hiszi, hogy lenne haszna annak, hogy megtanul kardot forgatni és az Öreg óráit se szerette túlzottan. Aguri Hayato Zavart, hogy nem reagált a szavaimra. Persze, a hallgatás is egyfajta reakció, de… mi van, ha megbántottam valamivel? Talán rossz ötlet volt bármit is mondanom. A földet kezdtem figyelni, kissé szomorúan. Nem nagyon figyeltem a környezetre, arra sem, hogy kiértünk a kapun. Csak Toshin és az előbbi… hát, beszélgetésnek nem nevezhető dolgon merengtem. Ahogy közelebb húzódott hozzám, egy pillanatra odapillantottam, majd vissza a földre. Nem tudtam, miért jött közelebb, de megkérdezni sem akartam. Féltem, hogy akkor arrébb menne… azt pedig nem akartam. A szavaira sóhajtottam és egy fáradtabb mosollyal biccentettem. - Igen, ha te tanítasz, akkor biztosan. Néha még mindig eszembe jutott, mennyire távol akart lenni tőlem még néhány napja ez a férfi. Most pedig ő fog tanítani. Megjegyzem, fölöttébb zavart, hogy folyton ilyen témákkal hozakodott elő. Főleg, hogy az előző témát figyelmen kívül hagyta és nem foglalkozott a szavaimmal. Azt is mondhatnám, hogy ez fájt. A kérdésére rápillantottam végre, de nem tudtam neki mit felelni. Alig láthatóan megvontam a vállam, majd kicsit elmosolyodtam. - Fogalmam sincs. Erre még nem jöttem rá és ami azt illeti, nem is gondolkodtam rajta soha. Más… jobban lekötötte a gondolataim.

Ovazaki Hidetoshi Éreztem, ahogy szemöldököm is kérdőn mozdul meg utolsó mondatára. Más jobban lekötötte a gondolatait? Agyam egyből kattogni kezdett,hogy ki kerülhetett olyan közel hozzá, hogy teljes mértékben elterelje gondolatait a saját életéről. Őszintén egyre inkább zavart, hogy Hayato-nak ennyire nincs semmi célja és érdeklődése a világ iránt, viszont.. megértettem őt. Én is így éreztem azok után, hogy Aguri-dono a karjaimban halt meg. Nem találtam a helyem és elvesztettem az élet értelmét, egészen addig, amíg az ő melegsége meg nem érintett. Te lettél az új fényem Hayato, és nem fogom hagyni, hogy kihunyjon az, ami értelmet ad szánalmas életemnek. - Más? Kérdeztem vissza a rövid hallgatás után, de már megérkeztünk a kovács műhelyéhez, így ez a téma is függőben maradt. - Egy kardot rendelnénk Aguri Hayato-dono-nak. Léptem beljebb a műhely nyílt részébe, s mikor az idősebb kovács előjött, csak biccentettem felé köszönés képpen, de ujjaim erősen markolták katanámat végig az előttem állót figyelve, amint megdöbbenve veszi tudomásul, hogy az úrfi személyesen jött el hozzá. - T-természetesen! Amilyet csak óhajtanak. Hajolt meg Hayato felé, de én félig elé álltam, hideg, kifejezéstelen szemekkel tekintve le a hajlott hátú idősődő emberre, de hagytam, hogy Hayato magyarázza el, hogy milyen kardot szeretne, s miután ezt megtette és a kovács biztosította róla, hogy amint elkészül a főudvarba viteti, én Hayato felé fordultam intve fejemmel, hogy mehetünk, de tenyerem is hátára csúsztattam úgy irányítva őt. Végig feszült és ideges voltam, hogy mással foglalkozik rajtam kívül, de egyre inkább magamra lettem dühös mindezért. Pontosan ez miatt próbáltam távoltartani őt magamtól, mert tudtam, hogy ha a közelemben lesz, vérszemet kapok tőle, hogy el ne engedjem! De mostmár nincs menekvés. Hayato választotta ezt, én pedig képtelen voltam lemondani róla végleg, hogy meggyűlöljön. Háta mögött voltam, tenyerem még mindig hátán volt, s lehajoltam hozzá, hogy ajkaim édes kis fülét érintették. - Még mindig annyira biztos vagy abban, hogy a közelemben akarsz lenni? Megszorítottam katanámat, csak hogy ne mozdítsam feljebb ujjaim hátáról tincsei közé és beletúrva rántsam hátra fejét vállamra. Más kisfiúkkal megtettem egyből, de Hayato ezerszer jobbat érdemel nálam. Ő az én kis fényem, s amennyire vonz, olyannyira taszít is, mert rettegek attól, amit megtehetek vele és attól, ahogyan tekintene rám azok után, hogy valójában megismert. Aguri Hayato Igazság szerint még most is jobban leköti más a gondolataim és az nem más, mint Te, Toshi! De ezt nem mondhattam így ki. Úgy érzem, akkor elszakadt volna az a kötelék köztünk, ami volt. Mármint, néha olyan fura értelemben gondolok rá és ez engem is megrémiszt. A visszakérdzésre megráztam a fejem és hálát adtam Istennek, hogy odaértünk a kovács műhelyéhez. - Jó napot. Köszöntem, aztán... bevallom, kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Toshi ismét kimért és távolságtartó volt, legalábbis beszédben. Aztán a kovács is meghajolt előttem, pedig én nem vártam ezt el.

Röviden vázoltam, hogy miféle kardot szeretnék, aztán a kovács el is ment. Amúgy is, még mindig fogalmam sem volt róla, hogy miféle kardot akarok, így csak annyit mondtam, hogy legyen hasonló, mint Hidetoshié. Az intésre biccentettem és indultam is. Aztán megéreztem a kezét a hátamon, ami jó érzéssel töltött el, egy rövid pillanatra meg is borzongtam jólesőn. Az ajkait érezve kicsit elpirultam, úgy néztem a szemem sarkából rá. A kérdését nem nagyon értettem. - Ezt meg... miért kérdezed ezt? Ha megváltozik a véleményem, majd szólok, de én... tényleg melletted akarok lenni. A közeledben. Mindig. Hangsúlyoztam ki minden egyes szót, különösen a mondandóm végén. Aztán a férfi felé fordultam, felpillantva rá. Végül pedig... gondolkodás nélkül, fél karral átkaroltam. Ovazaki Hidetoshi Kiegyenesedve hagytam, hogy szembeforduljon velem, de szavai akaratlan és értelmetlen dühöt keltettek bennem. Talán azért, mert nem ismer, talán azért, mert azt akartam meggondolja magát. Ha most még ellökne képes lennék itthagyni őt. Gondoltam én bolond, amíg meg nem éreztem kis kezét félig hátamon, hisz csak fél karjával ölelt át, de testem egyből megfeszült és ujjaim elfehéredtek katanámon, de Hayato hátán lévő ujjaim is megmarkoltál ruháját ezúttal. Bizseregtem érintésétől, s ez a kontaktus és kezdeményezés, hogy magához ölel ahelyett,hogy ellökne, a végletekig feltüzelte fantáziámat. - Attól tartok fogalmad sincs, mit kérsz tőlem Hayato. A vágytól szárazabban recsegett hangom, de nem hajoltam el hozzá, hanem csak méginkább kihúzva magam tekintettem le rá. Jelenleg méginkább élveztem, hogy fölékerekedhetek. - De megadom, amit kérsz. Sötét félmosolyra húzódtak ajkaim, mert tudtam, biztosan éreztem, innen nincs menekvés. Egyikőnk számára sem. Ép eszem kis sugallata még bőszen sziszegett fejemben, hogy tépjem ki magam édes öleléséből és legyek elutasító, mentsem meg őt magamtól.. Mindezek ellenére közelebb léptem hozzá magamhoz préselve kis testét karommal, mivel őt öleltem. - Alig várom már, hogy megtanítsalak egy-két dologra. A kardvívás mellett, ha továbbra is így közeledik hozzám... Nem! Soha nem lenne szabad olyan értelemben bemocskolnom őt, mégis egyre inkább úgy érzem szándékosan incselkedik velem. Nem, kizárt, hogy Hayato olyan értelemben gondolna rám. Ha mégis, észrevettem volna.. Vagy éppen, hogy észrevettem és ez rémisztett meg, hogy nem lenne ellenére, és magammal rántanám a sötétbe. Hiszen neki, mint nemesnek nem lehetnek ilyen viszonyai. - Menjünk. Kijózanodva engedtem el őt, de mintha csak mágnes vonzotta volna kezem, az olyan lassan simított végig hátán, derekán, amíg végül leengedtem kezem magam mellé. Aguri Hayato A szavaira összehúztam a szemem. Mi az, hogy nem tudom, mit kérek tőle? Dehogynem tudom! Épp most mondtam ki. Nem tudom, hányszor kell még elmondanom neki, hogy megértse...! A továbbiakra, leginkább arra a sötét félmosolyra egy pillanatra meginogtam, aztán közelebb lépett hozzám. Az

ölelésébe bújtam, a mellkasára hajtottam egy rövid pillanat erejéig a fejem, míg beszívtam az illatát. A szavaira néztem csak fel. - Mire szeretnél megtanítani? Úgy értem... talán a kardvíváson kívül is vannak dolgok, amiket te jobban tudhatsz nálam. És mivel csak Toshira számíthattam, ezért gondoltam, hogy tudnék még tőle tanulni ezen kívül is dolgokat. Ahogy elengedett, én is visszahúztam a kezem és félrepillantottam. - Igen, menjünk. Menetirányba fordultam és tovább is indultam, de az előbb történteken agyaltam. - Toshi, te... nem bízol a szavamban? Kérdeztem halkan, de rá is néztem közben és folyatttam. - Tudod, hogy melletted szeretnék lenni, mégis... úgy érzem, hogy kételkedsz bennem. Pedig nem adtam rá okot... sőt, inkább jön le úgy ez az egész, mintha tényleg teher lennék neked. Hogy velem kell foglalkoznod, engem kell tanítanod... Az utolsó mondatokat már halkabban, bizonytalanabbul tettem hozzá. Ovazaki Hidetoshi Oh, de még mennyi dolog lenne, amire megtaníthatnálak. Sötét, mégis rohadtul élvezetes képek továbbra is ott lebegtek agyam hátsó részében, miken többnyire Hayato térdelt előttem meztelen én pedig egy nyitott yukatában állok előtte és tincsei közé túrva irányítom őt...Összepréseltem ajkaim, így nem is válaszoltam erre a mondatára, csak követtem őt szorosan mellette menve. Azonban következő kérdése jóval inkább fejbe koppintott, hogy tisztán lássam őt magam előtt, ahogy letekintek rá oldalra, s megláthassam az aggodalmat és bizonytalanságot arcán. Lehetséges, hogy az utolsó visszakérdezésem miatt, hogy biztos mellettem akar e maradni, úgy érzi nem hiszek a szavában, viszont azt nem tudom honnan szülte meg, hogy terhet jelent. Percekkel ezelőtt közöltem vele, mennyire várom már, hogy taníthassam, igaz akkor fejben is nagyrészt másfelé jártam, de sose hazudnék neki. Kivéve, amikor az Ő érdekét szolgálja. - Soha nem kételkedtem benned Hayato. Válaszoltam határozottan, őszintén. Végig szemeibe tekintettem, de aztán az útra, s ösztönösen is lassítottam lépteimet, mikor megláttam milyen közel a birtok kapuja. - Ha teher lenne a tanításod, nem vállaltam volna. Közöltem, hisz annyira már ismerhet, hogy ezt tudja rólam, de azt akartam, hogy biztos legyen benne. Azt viszont, hogy magamban nem bízom, ezért adtam neki egy utolsó esélyt, hogy elfusson, nem kötöm az orrára. Egy szamuráj állt már a kapu előtt és most, hogy megpillantott minket sietve el is indult felénk, amitől rossz érzésem lett. Hayato elé álltam félig ismét, mert felismertem a férfit. Mishima-dono egyik embere. Nem is hajol meg Hayato előtt, ami őszintén felbosszantott és legszívesebben katanámmal vágtam volna gyomorszájon. - Hayato-sama! Mishima-dono azonnal látni kívánja. Ismét megfeszült a testem, de most minden izomsejtem a harcra fókuszált, Hayato védelmére. - Majd én odakísérem. Szólaltam meg egyből kimérten, de a férfi megrázta a fejét. - Mishima-dono négyszemközt kíván beszélni a fiával.

Rohadtul nem érdekelt mit mond ez a sehonnai és a legkevésbé se fülött hozzá a fogam, hogy odaengedjem Hayatot kíséret nélkül. Ilyenre még sosem volt példa. - Nem javaslatnak szántam. Menjünk. Közöltem hidegen és fél vállammal félrelöktem az útból a férfit, s hátra tekintettem vállam felett, karomat is kinyújtva miben katanám volt, hogy ezzel is elzárjam a férfit Hayato-tól. Aguri Hayato Az első mondatára csak biccentettem. Elhittem neki, bármit mondott. Aztán a továbbiakra kínosan felnevettem, majd idegesen a hajamba túrtam. - Ne haragudj. Mindenből problémát csinálok és mindent apró jelnek veszek... igyekszem ezen változtatni. Nem kell mindig mindent a szavak mögé látni. Talán csak Toshi volt bizonytalan és ezért kérdezte meg még egyszer, hogy mellette akarok-e lenni, ebbe pedig bele sem gondoltam. Ahogy felnéztem, megpillantottam egy szamurájt. Oh, Mishima embere? Nem zavart, hogy nem hajolt meg, de így még egy köszönésre sem méltattam. A szavaira viszont megijedtem. - M-mégis miért akar látni? Kérdeztem halkan, szinte magam elé suttogva. Toshi és a szamuráj közti szóváltásra elhúztam a szám. - Hidetoshi, nem kell... ennyire védened. Nem akarom, hogy bajba kerülj emiatt... Súgtam neki oda, őt figyelve. Aztán el is indultam, hogy felkeressem Mishimát, akár velem tartott ezek után Toshi, akár nem. Gondoltam, ha személyesen akar velem beszélni apám testvére, azaz a mostohaapám, akkor bizonyára fontos dologról lehet szó. Bár... valamiért féltem odamenni, így a lépteim le is lassultak, végül megálltam, mikor már a folyosón jártam. Ovazaki Hidetoshi - Nem kellből teszem. Erről nem vitatkozok többet. Hangom most távolságtartóan csengett, mert minden kedvesség és lágyság, amit eddig Hayato közelsége ébresztett bennem egy szempillantás alatt repültek el. Mishima-dono leginkább üzenni szokott Hayato-nak, ha nem találkoztak nem is kérette magához soha, de most, hogy mint fiát hívatja végtelenül rossz érzéssel töltött el. Egyedül, mi? Ha levágná a lábaim az ellenszegülésért, akkor is Hayato után másznék. Végtelen önzés volt, hogy Őt nem akartam elveszíteni, mégsem éreztem úgy, hogy a kelleténél jobban védem őt. Főleg, hogy láthatólag rendült meg, amiért Mishima hívatja. Mintha mindig is tartott volna mostohaapjától, de nem tudok róla, hogy bántotta volna Hayato-t. Kivételesen Hayato mögött haladtam és ugyan olyan erősen szorítottam katanám, mintha harcba indulnék annak ellenére, hogy Mishima-dono előtt fegyverrel megjelenni hatalmas illetlenség. Ki nem szarja le, mikor úgyis én vagyok a személyi testőrségének parancsnoka? - Akármi legyen, végig melletted leszek. Menjünk. Egyből Hayato hátára simítottam ujjaim és tenyeremmel kisé előre toltam, bíztatóan. Aztán rögtön el is engedtem és hátát figyeltem. Valószínűleg előre elképzeli miért kell most mostohaapjához mennie, de felesleges teoriákat felállítani, így nem hagyom, hogy megálljon, amíg el nem érünk Mishima-dono dolgozószobájáig, ami egy rendes ajtó mögött van, így átnyúlok Hayato válla felett, hogy bekopogjak. - Hidetoshi, Uram.

Amint meghallottam a belépésre való engedélyt kinyitottam az ajtót és belöktem Hayato előtt, majd továbbra is mögötte álltam, ahogy a hivatalosság megkívánja. Aguri Hayato Kicsit ijesztően csengett Toshi hangja, így nem is szóltam többet. A földet figyeltem, mikor ismét megszólalt. Megnyugtató volt, hogy mellettem van. Ránéztem, majd a kezét érezve tovább is indultam. A szívem hevesen kalapált. Bevallom, féltem. - ...amúgy is, hogy mer a fiának hívni? Morogtam nagyon halkan, úgy, hogy csak Hidetoshi értse. Aztán ahogy kopogott, meglepődtem, végül beléptem a szobába. Tekintetemmel azonnal Mishimát kerestem. - Itt vagyok, ahogyan kérted, Mishima... Pillantottam rá, majd a földre. Látszott rajtam, hogy nem igazán vagyok a helyzet magaslatán, de amíg Toshi velem van, addig nem érhet baj. Igaz...? - Miért hívattál? Miről szeretnél beszélni velem? Tettem fel még két kérdést, de csak pár pillanatra néztem a férfira. Aguri Mishima A papírjaimat rendezgettem egyre idegesebben, hogy hol marad már eddig az a kölök, hisz percekkel ezelőtt küldettem érte. Mindig a birtokon lézeng, csak nem lehet olyan nehéz megtalálni. Soha semmi dolga nincsen, ezért hagytam, hogy továbbra is tanuljon, bár azt, ami egy birodalom vezetéséhez kell, megtiltottam, hogy ismertessék vele. Úgyse lesz rá szüksége, gondoltam akkor én, Reiko domborodó hasát simogatva. S bár megszületett a fiam, ki jogos örökösöm lesz, most úgylátszik mégis hasznát vehetem fivérem utódjának is. Nem gyűlöltem különösebben a kölköt, szimplán csak veszélyt jelentett utódlás szempontjából, de amúgy sem láttam értelmét egy jobb kapcsolat kialakításának, hisz nem a vérszerinti fiam. De fivérem iránti tiszteletből becsülettel neveltetem és még egy másik földet is kap tőlem, ha minden jól megy. A kopogásra feltekintettem és összeráncolt homlokkal szóltam ki, hogy szabad. Hayato is belép és egyből felteszi kérdéseit, de hogy a minimális tiszteletet se adja meg azzal, hogy nevem után odateszi a kellő jelzőt, igazán felbőszít. Ennyit ért a neveltetése.. - Távozz. Intettem hanyagul Hidetoshi felé újra az előttem heverő díszesebb papírra fordítva figyelmem, de mikor a férfi nem mozdult, felvont szemöldökkel tekintettem fel. - Uram. Nem mondott mást, de ismertem már annyira, hogy tudjam, esze ágában sincs engedelmeskedni. Évek óta volt már mellettem, így tudom milyen határozott egy férfi, s csakis azért nem küldtem el a háztól, mert fivérem oly nagy becsben tartotta és oly nagy hatalmat adott a kezébe, hogy serege inkább ehhez a szamurájhoz volt hű, mintsem hozzám. Már pedig nem küldhetek el egy egész sereget, így kénytelen voltam elviselni ennek a férfinak a szeszélyeit. - Sikerült békés megegyezésre jutnunk Haraki-dono-val. A két család szövetségének jeleként pedig össze fogsz házasodni Haraki-dono egyetlen lányával. Közöltem egyből, hisz más magyarázatra úgysem volt szüksége a fiúnak. Előre hajolva könyököltem az asztalra ujjaim összefonva, s Hidetoshit figyeltem. Olyan volt mint mindig. Érzéketlen, semmit nem tudsz leolvasni az arcáról, de ujjai egészen ökölbe voltak szorulva, ami meglepett, hogy egyáltalán

valamiféle reakciót látni tőle. Tudok a kis hóbortjáról, hogy nem veti meg a férfiakat, így őt figyeltem tovább folytatva mondandóm. - Holnap fog érkezni és a hétvégén megtartjuk a ceremóniát. Hidetoshi szemei megrebbentek, én pedig gondterhelten figyeltem őket kettejüket egyszerre. Egyáltalán mikor kerültek olyan közel egymáshoz, hogy Hidetoshi kísérje el hozzám mikor mást küldtem érte? Aguri Hayato A rokonom volt, miért kellett volna felsőbbrendűnek kezelnem? Mindegy. Toshira pillantottam a szemem sarkából, majd vissza Mishimára. Kicsit megnyugodtam, hogy nem próbálja még egyszer kiküldeni Toshit... viszont ahogy belekezdett a mondandójába, szó szerint lefagytam. Megütköztem a hírre. M-mi van? El kell vennem egy lányt, anélkül, hogy ismerném? De... én ezt nem akarom! Kétségbeesés ült ki az arcomra, majd a földre nézve lehajtottam a fejem. Tudtam, hogy semmi esélyem tiltakozni. Ha bele is fognék, Mishima csendre intene. Ő az uralkodó és ő dönt itt mindenről. A Sorsomról... amit magamnak kéne irányítanom. Hirtelen úgy éreztem, rosszul leszek, de próbáltam tartani magam. Hidetoshi reakcióit sem figyeltem, nem volt annyi lélekjelenlétem. Aztán lassan felnéztem, egyenesen Mishimára. - Szükséges ez... ennyire hirtelen...? Nem várhatna ez a házasság még? Úgy érzem, nem vagyok rá felkészülve... Tettem hozzá egy fokkal halkabban. Csak a véleményem fejtettem ki neki röviden, hátha... elérek vele valamit. Aguri Ayumu Nem tudtam, mi folyik odabent, apa dolgozószobájában, így kopogás nélkül nyitottam be. - Apaa~ Ahogy megpillantottam, már szaladtam is felé. Aztán félúton lefékeztem és megláttam Hayato-t. Ritkán látom a mostohabátyám, ha meg látjuk is egymást... nem nagyon szokott velem foglalkozni. Kicsit figyeltem, majd apához lépkedtem és felpislogtam rá. Nem volt különösebb oka, hogy idejöttem, csak vele akartam lenni~ Aguri Mishima Nem vártam Hayato-tól ellenkezést, de hangsúlya olyan volt, mintha bármelyik percben elfújhatná egy gyenge kis szellő is. Épp ezért nem Ő az örökösöm. Ayumu-ból egy keménykezű, határozott és erős vezetőt fogok nevelni. Nem is tudom fivérem mire gondolt, mikor Hayato-t alkalmasnak ítélte a vezetésre. Rendkívül szeretem mind a két gyermekem, s roppant boldog voltam, hogy Reiko egy elsőszülött fiú után megajándékozott egy kislánnyal is. - Apaa~ Ayumu kopogás nélkül szaladt be, de arcvonásaim egyből megenyhültek és egy elnéző mosollyal tekintettem kisfiamra, de ő megtorpanva pislogott fel Hayato-ra. - Gyere csak, épp beszélgetünk a bátyád esküvőjéről. Szóltam Ayumu-nak, s ha megindult felém, ölembe ültettem és úgy tekintettem újra Hayato-ra kemény határozottsággal.

- Épp itt az ideje, hogy megnősülj és a hétvége eljöveteléig lesz időtök az ismerkedésre. Vászoltam az előbbi elhaló kis ellenkezésére, amit egyáltalán nem értettem, hogy jutott eszébe egyáltalán. Hiszen szokásos dolog egy ilyen házasság. Csak nem képzelte, hogy tovább élheti a kis életét a család nyakán? Viszont ez a bimbodzó kapcsolat nem hagyott nyugodni, így Hidetoshi-ra tekintettem keményen. - A személyi testőrségem parancsnoka miért a mostohafiam kísérgeti? Vontam fel szemöldököm is, s ha Ayumu az ölemben ült, akkor tenyerem fejére téve borzoltam össze tincseit és úgy ültettem térdemre, hogy félig felém legyen fordulva, így neki magyaráztam, de igazából Hidetoshi-nak szántam szavaim. - Neked pedig épp itt az ideje, hogy megtanuld forgatni a kardot. Hidetoshi téged is megtanít, ahogy a bátyátad. Lágyan mosolyogtam fiamra, majd mégegyszer megsimiztem tincseit és azután tekintettem fel az előttem állókra. Nem tudom honnan vették a bátorságot hozzá, hogy az engedélyem nélkül kardvívásra okítsák Hayato-t, de rendkívül aggasztott ez a fokú engedetlenség. - Most szaladj ki a bátyáddal, had beszélgessek kicsit Hidetoshi-val. Tettem le ölemből Ayumut, ha ott ült, ha nem, akkor pedig kedvesen biccentettem neki az ajtó felé. Ovazaki Hidetoshi Tudtam, hogy ez egy átkozott szoba, de hogy ennyire az legyen, hogy ilyen végzetes szavak hangozzanak el itt, nem hittem volna, hogy velem is megtörténik.. hogy az én sorsomat fogják megpecsételni ebben a rohadt szobában. Valóban nem furcsa, hogy ilyen korban a nemesek már házasságra lépnek, mégsem jutott eszembe ez az eshetőség, hogy Mishima ezt tervezi Hayato-val. Ostoba voltam! Késő azon gondolkodni, hogy ha előre tudom mit tehettem volna, így csak letekintek Hayato-ra, aki tapottat sem mozdul. Vajon fáj neki ezt látnia? Ahogy Mishima saját fiával viselkedik? Biztosan, hisz ő olyan rövid ideig lehetett édesapjával. Ez a szemét pedig direkt enyeleg a fiával Hayato előtt, ezzel is kimutatva neki, hogy hol a helye az ő szemében. Kényszerítenem kellett magam arra, hogy ne dühtől összepréselt ajkaimon keresztül köpjem felé a következő szavakat. - Elkészítettem a beosztást, uram. Válaszoltam ridegen arra, hogy miért kísértem el Hayato-t, persze sejtettem, hogy nem fogja elhinni, hogy csak véletlen futottunk össze ide felé jövet. Annál okosabb és ravaszabb ez a szemét, pont ezért akartam én is kettesben maradni Mishima-val, hogy nyíltan kimutathassam nemtetszésem a mennyegzővel kapcsolatban. Az, hogy semmi észérvem nem volt ellen, nem számított. Tudtam, hogy Hayato nem lenne boldog egy ilyen kapcsolatban, vagy inkább.. én őrülnék bele. Végtelenül taszított a gondolat, hogy Hayato megkedvelheti azt a nőt és családot alapítanak. Ő kibaszottul az enyém. Alig, hogy velem foglalkozik máris engedjem át másnak? A mai nap után nem lennék képes újra úgy tenni, mintha mi sem történt volna és távoltartani magam tőle. Ujjaim ellazítottam, már így is körmeim mélyedtek tenyerembe, hogy visszafogjam magam, hogy ne rángassam ki Mishima-t az asztala mögül és puszta kézzel verjem, amíg meggondolja magát. Inkább hátra léptem és kinyitottam az ajtót Hayatonak jelezve, hogy távozzon. Semmi szükség nincs rá, hogy ellenszegüljön, mégha miattam is tenné, mert azt hiszi Mishima megbüntet. Édes volt, mikor aggódott értem, de ez most kurvára nem az a pillanat, mikor engem kell féltenie.

Aguri Hayato A mostohaöcsém láttán először meglepődtem, aztán félrenéztem. Tudtam, hogy Mishima engem soha nem fog úgy szeretni, mint a fiát. Természetesen fájt, ahogy láttam, ők mennyire jól megvannak... az én apám viszont soha nem térhet már vissza. Mishimára pillantottam, aztán a szavaira megráztam a fejem. Nem nagyon akarom megismerni azt a nőt, lányt. Azt sem tudom, hány éves! De nem érdekel. Félrenéztem, aztán vissza. Ayumut fürkésztem egy ideig, meg azt a boldog mosolyt, ami elterült az arcán. Hát, én is vidám lennék, ha még élne az apám. Talán ezért is kerültem a mostohatesóim. Nem volt közöm hozzájuk és ők sem voltak oda értem. Legalábbis ezt éreztem. A kérdésre Toshira néztem, majd vissza. Hogyan tudnám kimenteni? - Csak összefutottunk odalent és... elkísért. Próbálkoztam. A továbbiakra nyeltem egyet. Nagyon reméltem, hogy nem fog emiatt Toshi bajba kerülni, így ismét a férfira néztem, aki mellettem állt. Elgondolkodtam, majd a következő szavakra sóhajtottam. - Nem kell a fiadként kezelned... Nem akartam, hogy egy kalap alá vegyen Ayumuékkal. Ahogy Toshi ajtót nyitott, ránéztem, majd elhúztam a szám. Aggódtam érte, de... vele nehéz ellenszegülni. Halkan szólaltam meg, felé fordulva, hogy csak ő hallja. - Ne kerülj bajba, kérlek... odakint megvárlak, Toshi... Suttogtam, majd kimentem a szobából. Odakint pedig a falnak támaszkodtam, végül leültem a földre és felhúztam a lábaim. Azokat karoltam át és csak bámultam magam elé. Minden kezd a feje tetejére állni és... nem tehetek ellene semmit. Ez annyira ijesztő. Féltem, hogy ezek után mi fog történni. Aguri Ayumu Apára mosolyogtam, majd az ölébe másztam és úgy hallgattam, hogy miről is beszélgetnek. Elelpillantottam Hayato felé is, végigmértem párszor, aztán apa szavaira felpillantottam rá egy széles mosollyal. - Kardforgatás? Hidetoshi fog tanítani? De jó~ Örültem neki, látszott rajtam, bár még nem fogtam fel annyira a súlyát ennek az egésznek. Aztán apa kiküldött, így kimásztam az öléből. - Értettem. Később találkozunk, apa! Mosolyogva integettem neki és úgy indultam el kifelé. Még Hayato előtt futottam ki a szobából és nem is vártam meg, hogy ő kiérjen. Mentem tovább, hogy Yuzuyut megkeressem~ Ovazaki Hidetoshi Aprón bólintottam Hayato-nak és becsuktam utána az ajtót. Roppant édes volt, mikor értem aggódott, pedig most Ő bőszítette fel szavaival Mishimát, mégis örültem neki, hogy végre kimondta vele szemben is akaratát. Egyáltalán nem bántam, hogy ha ezért cserébe rajtam csattan Mishima dühe. Viszont a gyengéd érzéseknek nem volt most helye, s nem is volt nehéz visszaszorítani őket most, hogy Hayato nem volt mellettem. Katanámat megszorítva léptem egészen az asztal elé, de Mishima megelőzött. - Mégis mit tanít ennek a neveletlen kölöknek Heihachi? Még csak a minimális tiszteletre sem képes..

Hanyagul hátradőlt székében, de szemei élesen mértek végig, így tudtam, hogy szimplán csak egy esélyt ad, hogy eltereljük a témát, én mégsem hátráltam meg. Nem voltam az a típus. - Úgy vélem a jelen helyzet alakulása szerint nagyobb hasznomat venné Hayato-dono mellett. Valakinek felügyelnie kell, hogy nem tesz e semmi ostobaságot. Bármilyen vad düh is tépte szét lassan mellkasomat, megnehezítve még a légvételt is, nem ellenkezhettem az mennyegző ellen, mert semmilyen észérvvel nem rendelkeztem. Akármilyen indulatok is tombolnak bennem, Hayato-t kell előtérbe helyeznem, s most csakis az jut eszembe, hogy mellette legyek. - Megbízható embereket állítottam a beosztásba, uram. Nincs rám itt szükség. Szólaltam meg újra határozottan, mert láttam annak a rohadéknak a tekintetében, hogy egyáltalán meg sem fontolja az ajánlatom. Mert az volt. Nem kérés. Annak ellenére, hogy engedelmességgel tartoztam, soha nem tűrtem, ha parancsokat osztogatnak nekem. Azokat csak is olyan embertől fogadom el, akit tisztelek és teljes mértékben megbízom döntésében. Mishima-val nem így volt. Ezt ő is tudta, ahogyan azt is, kik hűségesek még jobban hozzám, mint hozzá. Tudtam, ha nem akar egy belső zavargást, teljesíteni fogja, amit mondtam. Főleg most, mikor láthatáron a csodásan jövedelmező kis szövetsége, nem kockáztatná meg, hogy Haraki-dono meggondolja magát a belső zavargások láttán. - Ám legyen, de Hidetoshi! Mindössze felügyeletről és kardvívásról van szó. Nehogy olyat taníts neki, amivel eltéríted a fiút. Örököst kell majd nemzenie. Állkapcsom olyan mértékben szorítottam össze, hogy fogaim már egymáson csikordultak meg, még a katana is megrezdült kezemben, ahogy ökölbe rándultak ujjaim. Az, hogy ez a szemét még ezt is tudja rólam, csak egyet jelenthetett. Megfigyeltet. És ha ez így van, valószínűleg továbbra is figyeltetni fog minket Hayato-val. Mégis, hogy ilyen nyíltan és lekezelően vágja a szemembe nemi vágyaim, istentelen haragot keltett bennem. Fogalma sincs róla ennek a seggfejnek, hogy Hayato mennyivel többet ér nekem egy jó kis dugásnál. Mégis az bosszantott fel a leginkább, hogy akaratlan is elképzeltem Őt egy nővel szeretkezni.. Legszívesebben kitéptem volna valaki torkát. Most. Rögtön. - Uram. Préseltem ki magamból és választ sem várva fordítottam neki hátat feltépve az ajtót, bevágva magam után nagy hévvel indultam volna meg, ha nem vettem volna észre a földön kuporgó Hayato-t, de még így is nehezemre esett megállni. Az indulatok dúltak bennem, méghozzá gyilkos dühvel és a legutolsó, amit akartam az az, hogy ő igya meg a levét. Éreztem, hogy testem pattanásig feszült, s legszívesebben a dojo-ba vágtattam volna, hogy levágjak pár edzőbábút, de Hayato-t kell magam elé helyeznem. Képes leszek visszafogni magam és nem rá zúdítani mindent. Ha kell elharapom a saját nyelvem, de nem hagyom többet magára önző érdekeimből. Aguri Hayato Néhány szó kiszűrődött a szobából, de nem volt elég ahhoz, hogy össze is tudjam rakni, miről van szó odabent. Aztán kinyílt az ajtó, így felkaptam a szemem. Láttam rajta, hogy ideges. Először nem mertem hozzászólni... végül felegyenesedtem a földről és úgy néztem rá. - Most... most mi lesz? Elveszek egy lányt és Mishima bábjává válok? Vagy... mégis mi? Én nem ezt akarom.

Mishima csak a saját kénye-kedve szerint irányítgatna, ezt le mertem volna fogadni. A földre néztem, majd nyeltem egyet. Talán nem kéne mindenben Toshi segítségét kérnem. De nem tudtam máshoz fordulni... csak ő volt számomra. Ovazaki Hidetoshi - Most... most mi lesz? Elveszek egy lányt és Mishima bábjává válok? Vagy... mégis mi? Én nem ezt akarom. Éreztem, hogy még szemölködöm is kérdőn szalad magasra és kezem már mozdult is, hogy nyaka alatt megragadva a ruháját nyomjam fel a falra. Egyszerűen dühített a hozzáállása eddig is, most mégis azzal jön nekem, hogy nem akarja? - Mégis mit akarsz akkor? Csak mondanod kell az isten szerelmére! Bármit megtennék a kedvedéért, de hiába próbáltam eddig is rájönni, hogy mit szeretne kezdeni az életével, Ő maga se tudta, mégcsak halvány elképzelése se volt! Ha azt kérné tőlem öljem meg azt a ribancot, akit ideküldenek, habozás nélkül megtenném! Ha arra kérne Mishima-t vágjam le, rátöröm az ajtót és kibelezem! Csak közölné végre, hogy mégis mihez akar kezdeni az életével?! - Bármit megtennék, érted, bármit? De helyetted nem tehetek semmit! Sziszegtem arcába dühödten, de arckifejezése csak még inkább felkorbácsolta vágyaimat, hogy ilyen törékeny.. Olyan közel van, kellemes illata puhán leng körbe, s ujjaim elengedték, de csak hogy felcsússzanak torkára, s úgy emeljem meg mégjobban a fejét, hogy feltekintsen rám. Ő az enyém! Lüktetett a fejemben a gondolat, s hiába néztem gyönyörűen csillogó szemeibe, most csakis az villogott a szemeim előtt, hogy azzal a nővel fog hálni. Most, hogy valaki tényleg elveheti tőlem, veszettül ki akartam mutatni, hogy hozzám tartozik. Aguri Hayato Eléggé meglepődtem, ahogy a falhoz nyomott, de nem tiltakoztam. Inkább Toshi arcvonásai és hangja volt az, ami megrémisztett. Sosem láttam még ilyennek. A kérdéseire csak félrenéztem. Tényleg nem tudtam, mit akarok. Csak azt tudtam, jelenleg mit nem akarok semmiképpen. Megházasodni és úgy tenni, ahogy Mishima akarja. A földet figyeltem, csak a továbbiakra pillantottam vissza, de akkor is csak fél pillanatra. - Tudom, sajnálom...! Nyögtem ki végül halkan, ekkor csúsztak a férfi ujjai a torkomra. Nem tudtam, mit akar, de kénytelen voltam végül ránézni. - Toshi... engedj el... A kezére csúsztattam a sajátom és próbáltam elhúzni magamtól. A szemeimben is látszott a félelem, amit az elmúlt percek történései váltottak ki bennem. - Majd megoldom egyedül, jó? ... Csak engedj el... Pillantottam félre végül. Talán tényleg jobb lett volna nem neki kifakadnom. De azt hittem, nem így fog reagálni. Nem akartam rá visszanézni. Ovazaki Hidetoshi -Toshi.. engedj el..

Amint megéreztem kezemen kis ujjait, ahogy igyekszik eltolni magától, mintha csak fejbevertek volna és a tengerbe dobtak volna. Csak süllyedtem és süllyedtem.. egyre mélyebbre... Nem éreztem a levegőt, amit beszívok, csak a mellkasomra nehezedő nyomást. A hangok eltorzulva jutottak el hozzám. Az egyetlen, mit tisztán láttam; a félelem Hayato tekintetében. Éreztem, ahogy az ujjaim lassan lecsúsznak nyakáról, s karom visszahanyatlik testem mellé. Fél.. tőlem? Pont tőlem? Pont Ő? Egyet tudtam biztosra. Soha nem bántanám. Ő az egyetlen fény számomra. És. Most. Elrettentem magamtól? Egy keserű, fanyar mosoly futott ajkaimra, ahogy letekintettem rá. Miért is vágott ennyire belém ez a tekintet? Mikor tudtam, hogy így fog nézni rám, ha kicsit is megismer. De dühített. Egyszerűen fájón mart belülről, hogy attól tart, bántom őt. - Ha eldöntötte mit akar, keressen meg. Hayato-dono. Azzal a grimasznak is beillő félmosollyal biccentettem neki és otthagyva indultam el a városba újra. Jelenleg minél távolabb akartam tőle lenni. Mégha tudtam is, hogy így fog reagálni, úgy éreztem nem vagyok képes elviselni.. Kényszeríteném, hogy újra kedvesen mosolyogjon és ne eltoljon, hanem magához húzzon. Nem maradhattam most mellette, mert nem voltam ura önmagamnak. Igaz, hogy még csak vacsora idő volt, de én már a piroslámpás negyed felé tartottam a városban, hogy ott töltsem az éjszaka egy részét kitombolva magam valami kis fiúcskán. Hiába vonaglott a karjaimban a kis szöszke fiú, aki igen profin értett már a dolgához, képtelen voltam ránézni. Fejét elfordítva dugtam meg keményen, szemeim erősen összeszorítva, de Hayato félelemmel telt tekintete továbbra is üldözött engem egész éjszaka.. (Másnap reggel, vagy ha Hayato felkeresi Toshit, akkor éjfél után találhatja majd a szobájában a birtokon.) Aguri Hayato Ahogy elengedett, a mellkasomhoz húztam a kezem, aztán megérintettem a nyakam. Fájt, hogy hozzám ért, de tudtam, hogy készakarva nem ártana nekem. Mégis megijedtem. Ettől rossz ember vagyok? Ahogy megpillantottam azt a keserű, fanyar mosolyt az arcán, rögtön tudtam, hogy nem reagáltam épp jól rá. Nyitottam volna a szám, ekkor csapta meg a hangja a fülem. Mi...? Mégis mi ez? Miért tért vissza erre a távolságtartó beszédre? Úgy éreztem, menten összeesek a csalódástól, vagy nevezzük ezt, aminek akarjuk. Reagálni sem tudtam, csak néztem, ahogy eltűnik a szemeim elől. Mit csináltam? Nem akartam, hogy ez legyen! Nem akartam elűzni magam mellől...! Toshi, hova a francba megy?! Kétségbe voltam esve, nem vitás. Az estém is pocsék volt, főleg a vacsora a többiekkel. A testvéreimmel, Mishimával és anyával... áh. Nem volt sok kedvem az ő társaságukban lenni és eléggé kedvetlen is voltam. Anya meg is kérdezte párszor, mi bánt, de csak a fejemet ráztam, jelezve, hogy semmi. Aztán lefeküdtem, de még éjfél körül sem bírtam elaludni. Folyamatosan Toshi arca lebegett a lelki szemeim előtt és... egyszerűen helyre akartam hozni, amit elrontottam, így felkeltem és elindultam Toshi szobája felé. Az sem foglalkoztatott nagyon, hogy esetleg figyelnek engem és látják, hogy kihez megyek épp, az éjszaka közepén. A végén még erről is elkezdenek pletykálni az emberek. Ch. Na és? Engem aztán nem izgat. Odaérve pedig kopogtam és vártam, hogy beengedjen. Mivel nem tudtam, hogy így "ismeretlenül", beengedne-e, így meg is szólaltam. - Toshi.... én vagyok az, Hayato... - Kissé félős és szomorú volt a hangom.

Ovazaki Hidetoshi Fogalmam sem volt róla mennyi lehetett az idő mikor visszaérve beléptem szobámba. A kellő mennyiségű alkohol, amit egész este öntöttem magamba, megtette hatását. Ködös zsibbadás ereszkedett agyamra, elűzve a gondolatokat. Ledobáltam magamról ruháim, de fegyverem a futon mellé fektettem, s csak egy yukatát vettem magamra, de össze se kötöttem csak lerogytam a futonomra. Egyik lábam felhúzva, s térdemre téve kezem túrtam kiengedett tincseim közé, hogy fejtetőmre simítva őket erősem megmarkoljam a szálakat. Akármennyit is ittam Hayato rémülete, csalódottsága és kétségbeesett arcocskája, mint kis gonosz szellem kísértett. A legokosabb az lenne, ha magára hagynám és nem foglalkoznék többet ezzel az egésszel, mert csak végtelen mennyiségű problémát öntök a saját nyakamba. De ezúttal nem érdekelt. Nem tudtam lemondani róla. Fél tőlem? Féljen! Akkor is mellette leszek. De hogy mit fogok kezdeni az újdonsült menyasszonyával, azt még nem tudtam. Ha csak rá gondoltam le akartam vágni, mint egy haszonállatot, de ezzel csak rontanék az amúgyis szar helyzeten. - Toshi.... én vagyok az, Hayato... A vékony kis hang annyira váratlan ért, hogy kezem és testem reflexszerűen mozdult fegyverem után, de mielőtt kézbe kaptam volna, meg is torpantam. Szemeim elkerekedtek és értetlen tekintettem félig előrehajolva a kisé átlátszó vékony elhúzhatós ajtók felé mi mögött meg is pillantottam törékeny alakját. A szívem fájóan erősen dobbant meg mellkasomban, de ujjaim ökölbe rándultak. Kurvára nem érdekelt mit keres itt, miért jött el. Rohadtul féltettem őt, magamtól! Kicsi Hayatom, annyira feszíted a húrt, pedig fogalmam sincs mennyire bírom most visszafogni magam... - Igen csak későre jár, nem kellene itt lenned. Annak ellenére, hogy nem állt szándékomban válaszolni neki, a testem mégis magától mozdult, hogy elhúzva a vékony kis ajtót megpillanthassam őt. - Hayato. Tettem hozzá halkan. Jólesett kimondani a nevét. Mintha csak őt ízlelgettem volna. Túl sokat ittam. Megszorítottam a félfát, de szemeim nem tudtam levenni róla. Minden egyes porcikáján végigsiklott tekintetem, mintha csak annyira hiányzott volna, hogy nem láthattam őt. A hűvös szél megmozdult, de egyáltalán nem zavart, hogy nem kötöttem össze magamon yukatámat, ami így semmit sem takart el Hayato szemei elől. Vágyom rá. Túl sokat ittam. El kell mennie. Akarom őt! Aguri Hayato Féltem, hogy el fog zavarni, vagy nem akar látni... nem állt szándékomban megbántani őt, nagyon nem. A hangjára kicsit összerezzentem, majd ahogy elhúzta a vékony ajtót, felpillantottam rá. - Toshi... Kicsit váratlan ért, hogy ilyen hiányos öltözetben látom és a szél is fújt, így akaratlan is végigmértem, de valamiért nem zavart. Illetve, egy kicsit zavarban voltam, de ennyi. Felpillantottam ismét rá, majd közelebb léptem hozzá. - N-nem bírtam aludni... úgy ott hagytál délután és annyira... bűntudatom van... nem akartalak felidegesíteni azzal, amit mondtam... én csak... félek ettől az egésztől... úgy érzem, kezd minden kicsúszni a kezeim közül...

Kezdtem bele a mondandómba, de... nagyjából ki is fogytam belőle. Meg akartam ölelni, de nem mertem közelebb menni. Olyan különösek voltak a szemei. Elgondolkodtam. - ...mit csináltál? Olyan... furcsa vagy... Mármint külsőre. A hiányos öltözetére inkább nem tettem megjegyzést. Gondolom, aludni akart, ezért van így öltözve. Kicsit elpirultam, ahogy tekintetem ismét végigsiklott rajta. Ovazaki Hidetoshi Miközben halk dadogását hallgattam, szempilláim félig leereszkedtek mennybéli kis hangjára, de nem csuktam le teljesen szemeim és nem sóhajtottam fel hangjára. Látni akartam még az arcát. Azt a kipirult arcocskát. Tudtam, hogy csakis azért jött el hozzám, mert nincs más akiben megbízhatna és ha visszaélek ezzel a bizalommal valóban olyan szörnyeteg leszek, mint amilyennek sokan már most tartanak. Ez a fiú megmentett engem, távolról figyelt engem és soha nem hagyott magamra. És én mit adtam neki cserébe? - Furcsának találsz? Kérdeztem vissza kis idő múlva, míg ajkaimra egy cinikus félmosoly szalad, de lehajtottam fejem, hosszú tincseim előresiklottak vállam felett, hogy oldalról keretezzék és takarjanak. Valóban sokat ihattam, ha már ő is észreveszi rajtam, pedig bírom az italt, de most még én is érzem azt a kellemes zsibbadást az agyamban, ami leszorítja a racionális érveket. - Késő van. Nem szabadna itt lenned. Nekem pedig nem szabadna végigsimítanom az arcodon, mégis megteszem. Szörnyeteg vagyok, aki egyedül az ő szolgálatában áll. Ujjam állán siklottak végig befejezve a cirógatást. Be kell fejeznem. Túl sokat ittam. Túl késő van. Túlságosan vonz magához. Közelebb léptem hozzá letekintve rá, ujjaim vállán pihenő tincseihez értek. - Reggel megbeszélünk mindent. Halk, rekedt hangon szólaltam meg, csak hogy lefoglaljam számat és ne az ő nyakára vessem rá magam, ahonnan éppen elsimogatom selymes tincseit. Aguri Hayato A visszakérdezésére bólintottam, de újból nem tettem fel a kérdést. Hisz arra nem igazán válaszolt, hogy mit csinált, bár... az alkohol szag azért eléggé sejtette velem, hogy mi történt. De miért ivott? Mi történt, ami miatt ennyire kibukott? Kicsit közelebb léptem hozzá, ahogy lehajtotta a fejét. Kérdezni akartam, de hang az nem jött ki a torkomon. Aztán a következő szavaira félrenéztem, ekkor éreztem meg a kezét az államon, így visszapillantottam rá. Nem zavart, hogy hozzám ér, sőt, örültem neki. - Azt hittem, haragszol rám és... nem tudtam aludni. Muszáj volt látnom téged... Sóhajtottam egy aprót. Kicsit még ideges voltam. Lehet, hogy haragszik, csak nem mondja. A kezére pillantottm a vállamon, majd vissza rá. Reggel...? - ...az messze van. Nyafogtam, mint egy kisgyerek, majd megfogtam Toshi kezét a vállamon és a mellkasomhoz húztam. - Beszéljünk most, jó? Így nem tudnék aludni, ha visszamennék... Kezdtem bele, de aztán elgondolkodtam és félrenéztem. - De ha nagyon zavarlak, akkor csak mondanod kell és elmegyek. Nem akarok gondot okozni neked.

Tettem hozzá halkabban, de fel is pillantottam a férfira. A kezét meg tovább fogtam. Ovazaki Hidetoshi Az őszinte meglepettség olyan erővel vert fejbe, mintha csak egy újabb erőset döntöttem volna le a torkomon. Ha nem lennék biztos abban, hogy ébren vagyok, azt hinném halucinálok, hiszen ilyen csakis az álmaimban történne meg velem. De a forró érintésből és mivel éreztem kezem alatt Hayato szívének heves ritmusát, tudtam, hogy mi a valóság. Legszívesebben megmarkoltam volna Hayato ruháját mellkasán és berántottam volna szobám sötétjébe, ahol senki sem láthatna meg minket. Megtehetném. Hayato mégcsak védekezni se tudna. - Igen. Valóban messze van. Suttogtam rekedtes hangon, mert jelenleg túlságosan lefoglalt az, hogy kezeinket figyeljem. Megmozdítottam ujjaim és lassan cirógattam meg a kezemet oly gyengéd szorításban tartó ujjakat, amiket legszívesebben már férfiasságomon éreztem volna, de tudtam, hogy az alkohol ködösített el ennyire. Hiszen máskor már ennek az őszinte érintésnek is mámorosan örültem volna. Most viszont mégtöbbet akartam. Még több érintést, amit Hayato önként ad nekem. - Még mindig semmibe veszed a protokollt. Enyhe félmosoly szaladt végig ajkaimon, de szemeim továbbra is a kis kezeket figyelték, ahogy ujjaimmal simogatom őket, mintha csak össze akarnám fűzni ujjainkat egy erős kulcsolásba. Hayato még mindig azt hiszi, zavar engem jelenléte, holott mindössze csak az a kibaszott etiket tart vissza, mert akinek nagyobb gondja származna abból, ha éjszaka kettesben látnának minket, az Hayato. Aguri Hayato A kezünket kezdtem figyelni, ahogy Toshi megmozdította az ujjait. Nem tudtam, mit akar, mármint el akarja-e húzni a kezét vagy sem, így kicsit vártam. Aztán a kijelentésére, miszerint semmibe veszem a protokollt, felnéztem rá. - Ühm... lehet. De engem nem zavar. Dünnyögtem, majd ismét a kezünkre néztem. Kicsit elgondolkodtam, majd összegűztem Toshi ujjaival az enyémet. Nem tudom, miért, csak úgy éreztem, ezt kell tennem. Ismét felnéztem rá, kicsit el is mosolyodtam. - Akkor maradhatok? Beszélgetni meg ilyesmi. Tényleg nem akartam visszamenni a szobámba... az olyan magányos. Ovazaki Hidetoshi Mikor összefűzte ujjaink már kezdtem inkább az álomban hinni, amit átélek vele és egyáltalán nem akartam, hogy vége legyen. Én még úgy ahogy elviselem a gondokat, de azt végképp nem akartam, hogy az ő nyakába is mégtöbb szakadjon. - Biztos, hogy készen állsz a következményekre, Hayato? Magam sem tudtam, hogy mire gondoltam abban a percben, mikor feltettem a kérdésem. Arra, hogy meglátnak és pletykák indulnak el az udvarban és Mishima-dono büntetésével szembe tud e majd nézni, vagy pedig...Elengedtem kezét gyorsan fordítva hátat neki belépve a sötét szobába, s csak fejem fordítottam felé, ahogy visszanéztem rá vállam felett. A bőröm már most lángolt gyengéd érintésének hiányától, mellkasom hevesen emelkedett, ahogy próbáltam izgatott légzésem csillapítani, de

alkoholtol ködös agyam folyton olyan képeket vetített szemeim elé, melynek hatására szemeim is másfajta tűzben égtek. Szinte biztos voltam benne, hogy követni fog engem és belép a sötétségbe és ez, hogy ennyire naivul követne bárhova, csak hogy velem legyen, kezdte az alkoholnál is jobban elvenni az eszem. Vajon egyszer tényleg olyan szörnyeteggé válok, aki kihasználja őt, csak hogy saját vágyait elérje? Aguri Hayato A kérdést nem igazán értettem. Azaz nem tudtam, mire gondolhat, de ettől függetlenül határozottan bólintottam. - Amíg mellettem vagy, bármire készen állok. Vontam meg kicsit a vállam, aztán elengedtem a kezét, hisz ellépett tőlem. Kíváncsi voltam, most is megpróbál-e elküldeni, vagy behív, de ehelyett csak hátranézett rám. Nem mondott egy szót sem. Kíváncsi voltam, mi jár a fejében, de végül nem kérdeztem meg, hanem beljebb léptem. Követtem és odaléptem hozzá. - Köszönöm... hogy nem zavarsz el, Hidetoshi... Pislogtam fel rá egy enyhe mosollyal, ami a félhomályban alig látszódhatott. Ovazaki Hidetoshi Halkan mögé kerültem és behúztam az ajtót, de a hold fénye még ígyis átszűrődött a vékony vásznon, továbbra is megadva a jótékony félhomályt. Hayato csak még törékenyebbnek tűnt a hold fényénél, ami végigcsókolhatta bőrét, de azúttal én is hozzáértem. Szorosan mögé állva hajoltam le nyakába, tenyerem hátára simítva határozottan, így tereltem beljebb őt a futon felé. Csak beszélgetünk. Csak beszélgetünk. Neki erre van most szüksége. Csak beszélgetünk, mondogattam magamban mélyeket lélegezve illatából, ami lassan hatalmasabbnak bizonyult, mint az alkohol, s már a vágy volt az, ami ködöt borított elmémre. Mellette maradok örökre, de ezt nem mondhattam el neki, mert amilyen ártatlan, úgy képzelné, hogy minden maradhat a régiben. Pedig a nyugodt éjszaka ellenére, hatalmas változások mennek végbe az életünkben. És én még nem tudtam, hogyan fogok viszonyulni ehhez a megannyi új problémához. - Arra is, hogy megházasodj? Most nem mérlegeltem a dolgokat, egyszerűen kikényszerítem belőle azt, amit tudni akarok. Hiszen csak beszélgetünk. De amíg válaszára vártam ujjam ökölbeszorultak hátán, így megmarkoltam ruháját is, de csak idegesen szusszantam nyakába még közelebb simulva puha testéhez. Bele akarok feledkezni. Hayato. Az ÉN Hayatom. Aguri Hayato Nem bántam, hogy hozzáér a hátamhoz. Így bátrabban is mentem beljebb, majd a futonra pillantottam. A kérdésére néztem hátra, éreztem ahogy a ruhámat is megmarkolja. Kicsit azt éreztem, ő nem akarja ezt a házasság dolgot. Bár nálam jobban biztos nem ellenzi. Mgam elé pillantottam, majd a nyakamhoz közel érezve inkább megfordultam és megöleltem. Reméltem, hogy nem akar majd eltolni magától. Így próbáltam valami válaszfélét kinyögni.

- Az a helyes, ha végigcsinálom, nem? Még akkor is.... még akkor is, ha nem akarom. Pedig nem akarok elvenni egy lányt úgy, hogy nem is ismerem. De ez a kötelességem. Bizonyára... édesapám is ezt akarná. Nem? Ezen kicsit elmerengtem és úgy néztem fel a férfira. Hm. - ...nem, ő nem kérne ilyet, igaz? Ő nem akarná azt, hogy boldogtalan legyek... De hát Mishima és az apám két külön történet. Visszabújtam Toshi mellkasához. Valahogy... megnyugtató volt a karjaiban (a hiányos öltözete ellenére is). Ovazaki Hidetoshi Hayato drágám, te a gondolataimban olvasol, és ez egy veszélyes fegyver a te kis naiv kezedben. Gondoltam halkan sóhajtva nyakába, mikor átölelt, de jobb karommal továbbra is ruháját markoltam hátán tincseivel együtt. Most, hogy bejött a szobámba, nem szándékoztam elengedni. Mégha csak beszélgetünk is. És úgy látszik ő is felszabadultabban cselekszik, ha kettesben vagyunk. Vajon meddig menne el? De azonnal el is söpörtem ezt az ostoba gondolatot. Hayato nem olyan. Miközben beszélt kiegyenesedtem, hogy szemeibe tekinthessek, de bal kezem emelve simítottam állára, hogy feljebb emeljem fejét, hogy még inkább felnézzen rám. Azt akartam, hogy csak engem lásson, hogy alattam legyen, hogy fölékerekedhessek és ő kéjesen nyögve kérleljen azokkal az édes ajkakkal. Mikor elhallgatott továbbra is némán figyeltem őt, ujjaimmal aprón cirógatva állát. A karjaimban tartottam. És ez az érzés mindennél hatalmasabb volt. Még a bizonytalanságnál is, ami ránk vetült. Ahogy levonta a következtetést és visszabújt mellkasomhoz, úgy éreztem bárki torkát elvágnám, aki ki meri szakítani innen. Meztelen mellkasomon éreztem bőrét, légvételét és mivel a yukatát nem kötöttem össze magamon, farkam szemérmetlenül feszült közöttünk, de nem foglalkoztam vele. Nem foglalkozhattam vele. - És ha megismerted. Elvennéd? Újra magam felé fordítottam arcát állánál fogva, nem tűrtem ellenállást. Ha már beszélgetünk akkor kurvára arról beszélgessünk, amit én akarok megtudni. Aguri Hayato A kérdésre kicsit gondolkodni kezdtem. Hát, nem tudom. - ...nem tudom. Ha normális lenne az a lány, akkor talán nem tiltakoznék annyira, de... nem hiszem, hogy mellette a helyem. Nem tudtam erre normális magyarázatot adni, egyszerűen csak így éreztem. Toshi szemeit figyeltem és úgy vártam a reakcióját. Közben a kezére csúsztattam a kezem és végigsimítottam rajta. Nem tudtam, miféle válaszokat vár tőlem vagy mit kéne pontosan mondanom. Annyit tudtam, hogy ő mellettem lesz mindig, ahogyan ígérte... és nem kötelességből, hanem mert ő is így akarja. Ez pedig jó érzéssel töltött el. Ovazaki Hidetoshi Értetlen vontam össze szemeim őt figyelve, de érintése szinte egyből kisöpörte előző szavait fejemből. Pedig most csak beszélgetünk. Kurvára nem kéne, hogy elvonja a figyelmem, amikor ilyen fontos dolgokról beszélgetünk! - Akkor ki mellett lenne?

Az nem számít, hogy csak én teszek fel neki kérdéseket. Számomra a beszélgetés fogalma jelenleg kimerül ennyiben. Bár azt nem kérdeztem meg, miből gondolja, hogy nem normális a neki szánt nő, mivel jobban érdekelt, hogy még is ki mellett képzeli el akkor az életét? Agyam hiba sugdosta azt, hogy ő csak az enyém és vegyem végre birtokba a tulajdonom, viselkedése, szemei nem hagytak nyugodni.. Hiszen most..olyan természetesen ér hozzám, még is ezek az ártatlan kis érintések sosem hittem volna, hogy ennyire mélyen feltüzelnek, hogy már farkam áll tőle, pedig csak kezemet simogatja. De önként teszi, karjaimban tartom őt és még is hozzám ér! Ennyire naiv lenne, hogy fel se fogja a helyzetet? Ennyire megbízik bennem? Erre a gondolatra csak egy sötét félmosoly szökött arcomra és mégjobban megmarkoltam hátán ruháját közelebb nyomva testemhez, miközben nyakába hajoltam. - Nem kéne ennyire megbíznod egy részeg férfiban. Hayato. Neve jóleső sóhajként hagyta el ajkaim, ahogy nyakának puha bőrén vezettem végig ajkaim beszéd közben, megszorítottam állát még magasabbra emelve fejét, és fogaim nyakába mélyesztettem érzékien szívva meg finom bőrét, jóleső férfias hördüléssel adózva édes ízének. Aguri Hayato Nem tudtam egyből válaszolni, de csak mert magam sem tudtam, ki mellett.... azaz... - ...annyit tudok, hogy melletted akarok lenni. Hümmentettem egyet, aztán ahogy a nyakamhoz hajolt, odapillantottam rá a szemem sarkából. A szavakra meglepve nyíltak tágra a szemeim. - Hm? Benned mindig bízni fogok... Jegyeztem meg, aztán feljebb emeltem a fejem. Ezután éreztem meg ajkait a nyakamra tapadva. Kicsit meglepett az érzés, de valamiért nem tiltakoztam. Kis sóhajt/nyögésféle hagyta el az ajkaimat. - Toshi...? Mit csinál? Neki ez most... jó? A hátán simítottam végig kicsit, ha már úgyis karoltam és hagytam, hogy azt tegye, amit akar. Nem tudtam, miért nem állítom le és... egyáltalán nem is tartottam furcsának. Inkább csak új volt a helyzet. Ovazaki Hidetoshi Megbízik bennem? Annak ellenére, hogy a helyzet eléggé félreérthetetlen? Akármennyire is legyen naiv és ártatlan, Hayato már nem kisfiú.. oh, de még mennyire, hogy nem az. Pontosan tudnia kell, mi is történik most. A válasz, amit kérdésemre kaptam csak még inkább elégedettséggel töltött el, pedig nem lett volna szabad ezt éreznem. Mert ez egyre jobban azt jelenti, hogy nem csak a testére vágyom, hanem a szívére, az érzéseire, a gondolataira, mindenére. Ez pedig baj. Ahogyan az is, hogy továbbra is nyakát csókolgatom egy élveteg mosollyal, szorosan magamhoz préselve törékeny testét. A nevemet így visszahallani kis ajkai közül..testemen végigfutott egy jóleső borzongás, mert átölel. Ezúttal semmi jele nála a rémületnek. Vajon miért? - Most miért nem félsz? Miért nem tolsz el? Még megengedném neki, talán. Abbahagytam nyakának ízlelgetését, de csakis azért, hogy szemeibe tekinthessek, hogy megérthessem őt. Fogalmam sem volt mit várok, mit keresek tekintetében, hisz úgyis mindegy mit találok, mit válaszol. Van egy határ, amit soha nem léphetek át, mégha most olyan homályosnak is látszik.

Aguri Hayato A kérdésekre felpillantottam rá és figyelni kezdtem a szemeit. Nem tudtam, miért kéne félnem tőle. Azt mondta, sosem bántana, akkor meg? És... eltolni sem akartam. Félrepillantottam, majd kis idő után vissza. - Soha sem bántanál, nem? Nincs mitől félnem... Kicsit elgondolkoztam, majd sóhajtottam egyet. Nem toltam el. - Tégy, amit akarsz. Igazából jár ennyi neki, nem? Régóta mellettem van, folyton megvéd és... és ő a támaszom, az az igazság. A mellkasának döntöttem a homlokom, majd lehunytam a szemeimet is. - ...vagy csak engedd, hogy ma éjszaka veled maradjak. Ne küldj el, jó? Tettem hozzá, majd a fejemet is felemeltem és felnéztem rá. Ovazaki Hidetoshi Valóban soha nem bántanám úgy, ahogy ő gondolja. Sosem bántanám testileg, de volt már, hogy a kis lelkét sértettem meg viselkedésemmel, abba pedig bele se akartam gondolni jelenleg, hogy ha magamévá tenném, mit érezne.. - Tégy, amit akarsz. Egy percre megfeszült testem, ujjaim megrezdültek, ahogy a döbbenet végigfutott arcomon is, amit ő nem láthatott, hiszen szinte bújt hozzám, ahogy homlokát mellkasomnak döntötte. De én nem tudtam kiverni fejemből azt, amit tekintetében láttam, mikor közölte velem azt a mondatát, s ahogy lassan elsuttogata a többit is, csak álltam bambán és szótlanul. Nem akartam, hogy rám nézzen, nem akartam, hogy lássa, mit váltottak ki belőlem szavai, így tenyerem fejére csúsztattam és visszanyomtam mellkasomra. Percekig csak csöndben álltam így ölelve őt. Most igazán szörnyetegnek éreztem magam. Lehetek én Hayato számára ilyen fontos? Hogy még azt is hagyná, hogy elvegyem a testét, csak azért, hogy velem maradhasson? És engem miért dühít ez fel? .. Mert nem csak a testét akarom bassza meg! Nem csak azt akarom, hogy szánalomból dobja ide magát nekem, mert úgy érzi tartozik nekem ennyivel! A szívét akarom, hogy arra vágyjon ne hagyjam el, és nem csak azért, mert nélkülem egyedül lenne! Engem akarjon, ne csak a magánytól féljen! .. Ezek a sötét, birtokló gondolatok olyan nagy hévvel keringtek bennem, ami egy percre még engem is megrendített. Durván toltam el magamtól ujjaimmal álla után kapva, megszorítva emelve fel fejét, hogy szemeibe tekinthessek. Nem fogok belédszeretni te kölök! Gondoltam vérmesen, dühösen, kétségbeesetten. Végül egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Abban a percben elvesztem, ahogy rámpillantott. Ahelyett, hogy hozzávágtam volna miért is nem maradhat itt, inkább kivágtattam a szobából, mert képtelen voltam neki ellent mondani, elküldeni őt, bántani őt a szavaimmal. Ha vele maradnék ma éjszaka, a pletykák megállíthatatlanul terjednének az udvarban és nem láthatnám őt többet, mert az a rohadt Mishima képes keresztbe tenni bárhogyan, csak hogy az esküvő és a szövetség létrejöhessen! Szobám ajtaja előtt álltam egy szál yukatában, karjaim keresztbefonva gyorsan emelkedő mellkasomon, s hiába igyekeztem lecsillapítani elmém, mindennél jobban vágytam rá, hogy visszamenjek hozzá és karjaimban tarthassam újra. Nem szerethetek bele.. Aguri Hayato

A határozott mozdulatot érezve visszahajtottam a fejem a mellkasára. Azt gondoltam, csinálni fog ezen kívül is valamit, de percekig csak álltunk. Néha ölelgettem, amúgy... tényleg hagytam, hogy azt tegyen, amit akar. Azaz vártam, hogy tegye. De nem tette. Aztán hirtelen eltolt magától, kissé durván. Nem nagyon értettem, hirtelen mi történik, hisz nem is csináltam semmi rosszat! A férfi szemeibe néztem és úgy vártam, hogy szóljon valamit. - Hidetoshi...? Szólaltam meg halkan, tekintetem pedgi kérdő volt. De ahelyett, hogy bármit mondott volna, elengedett és kiviharzott a szobából. Nagyokat pislogtam magam magam elé, Toshi hűlt helyére. Mi a...? Mit csináltam, hogy faképnél kell hagynia? Morogtam kicsit magamban, majd indultam is ki. De ahogy kiléptem a szobából, bele is ütköztem a férfiba, így felkaptam a fejem. - Toshi, mégis mi a baj? Csináltam valami rosszat...? Léptem elé és úgy néztem fel rá. Választ akartam. Ha nem akar velem lenni, azt egyszerűen közölje és már itt sem vagyok... csak aggódtam a délután történt dolgok miatt, ezért akartam ma itt lenni vele... de ha nem akarja... ... Ovazaki Hidetoshi Gondolataimból felrázott, ahogy megéreztem hátamnak ütődni testét, de rögtön fel is tette kérdéseit merészen elém lépve. Még mindig karbafont kezekkel álltam és letekintettem rá aprón. Nem volt olyan lényeges magasságkülönbség köztünk, de még ez is tetszett benne, hogy fel kell rám tekintenie. Kisé dühösnek látszott, ami igazán jól állt neki, de ahelyett, hogy újra sorra vettem volna miért is aranyos és miért is vonz magához, csak oldalt fordultam kezeim leengedve magam mellé. Vannak gondolatok, érzések, amelyekkel tényleg nem kellene törődnünk. - Nem. Te nem tettél semmi rosszat. Mindössze képtelen voltam rá, hogy elküldjelek magamtól és attól sem álltam távol, hogy magamhoz kényszerítselek. De ezeket nem mondtam ki. Hátára simítottam tenyerem, hogy jelezzem neki, induljon meg, de azután se vettem el onnan kezem.. - A szobádba kísérlek. Veled maradok az éjjel. Szólaltam meg, mert éreztem kérdő tekintetét magamon, de én csak határozottan tekintettem magam elé. Nem akartam ránézni. Mintha újra bővkörébe vonhatna, újra olyan gondolatokkal szórhatná tele a fejem, amiket azóta se vagyok képes kiverni belőle. Igen, mindez Hayato hibája. Az ártatlan, naiv természete, az elesett, tétova jelleme, ami igen hamar át tud fordulni határozott kíváncsiságba és durcás dühösségbe. Igéző szemei, melyekkel olyan gyengéden tekint a világra. Puha karjai, melyekkel ölelt, hozzámért.. és nem csak most.. Hanem az évek alatt, míg távolról figyeltem őt és csak pár lopott perc jutott nekünk, akkor sem habozott megérinteni engem. Aguri Mishima Késő este van, de még mindig nem jön álom a szememre, így még mindig dolgozószobámban vagyok. Nincs sok kedvem szembenézni Reiko néma szomorúságával. Egyetlen egyszer se emelt hangot az ellen, hogy Hayato-t és Hiruzen-dono lányát egymásnak szánjuk. Nem mintha lenne beleszólása, de tiszteltem mindig is annyira, hogy meghallgassam véleményét. Házasságnál erősebb szövetség nem létezik és nekem most pont ilyenre van szükségem, ahhoz, hogy végre itt hagyhassam fivérem földjeit és hazatérhessek saját udvaromba, saját földemre. Így, hogy Hayato beházasádik Hiruzen-dono

családjába, ő a Hiruzen hűbérbirtokot örökli meg, mely jóval szerényebb, mint az Agurik birtokai, aminek irányítása immáron csak rám hárul. Drága fivérem, túl hamar távoztál el közülünk. Hátradőlve a székben, gondterhelten sóhajtva méregettem az asztalomon fekvő tekercseket. Bármennyire igyekeztem, hogy Hayato megfelelő oktatásban részesüljön, hajlandóságot sem mutat az uralkodásra. Nem is értem miért lázong egy két földesúr, hogy azt a fiút akarja a trónra? Hát persze, hisz olyan befolyásolható, naiv az a gyerek, így ők irányítanának a háttérből. De mostmár remélhetőleg feladják, hogy a hátam mögött szervezkedjenek. Amint Hayato elveszi a fiatal Hiruzen örökösnőt, több figyelmet szentelhetek a saját földjeim gondjaira, és ha esetleg igazak a hírek, hogy Masamune-dono hódító hadjáratba kezdett, akkor ez a szövetség még égetőbb. Az egyetlen valós idejű fenyegetést Hidetoshi jelenti. Az az engedetlen szamuráj úgy viselkedik, úgy jár-kel ezen a birtokon, mintha ő lenne a főúr. Túl nagy hatalom van a kezében, túl sok ember szolgál a keze alatt, aki inkább hű hozzá, sem mint igazi hűbérurához. De még ez sem jelentene problémát, ha az a férfi képes lenne az alázatra és engedelmességre. Épp ez a baj azokkal a fiatal harcosokkal, akik korán elvesztik urukat. Onnantól fogva nem ismernek el mást. Egyedül azért nem küldtem el a háztól, mert fivéremnek tett utolsó esküje szerint Hayato-t kell szolgálnia. Ha elküldtem volna, azzal már akkor kirobbantottam volna egy lázadást.. Egy fáradt sóhajjal hajoltam előre, de határozottan nyitottam szét egy tekercset. Akár az eksü miatt, akár másért, kezd egyre nyugtalanítóbbá válni a köztük lévő kapcsolat. Nem hagyhatom, hogy még erősebb legyen. Nem képzelem, hogy Hayato ellenszegülne a házasságnak, de ahogy Hidetoshi reagált.. Az a tekintet nem csupán egy urát féltő szamuráj tekintete volt.. Aguri Hayato Nem értettem Toshit. Ha nem tettem semmi rosszat, akkor nem hagyott volna faképnél, nem? Biztos csináltam valamit. A földre pillantottam és elkezdtem azon agyalni, hogy mennyi gondot okozhatok neki és mégis mellettem van. Ahogy megéreztem a hátamon a kezét, összerezzentem és úgy kaptam fel a fejem. A szavaira elhúztam a szám. - Ha nem akarsz, akkor nem kell... ...velem lenned. Őt figyeltem és nem is indultam el addig, amíg választ nem kaptam. - ...és nézz rám, ha hozzám beszélsz. Tettem hozzá gyerekes duzzogással, majd karbatettem a kezeim és félrefordítottam a fejem. Iszonyatosan zavart a Toshit körüllengő, furcsa légkör! Ovazaki Hidetoshi Tenyerem még mindig hátán nyugodott, apró nyomást kifejtve, hogy előre toljam, de éreztem merev testéből, hogy nem hajlandó engedelmeskedni és megindulni, így inkább elengedtem és miközben megkötöttem derekamon a yukata vékony övét, bevágtattam szobámba katanámért. Fegyverem a vékony övbe helyeztem oldalamon, de Hayato szavaira összeráncoltam homlokom. Jobban tetszett, hogy már nem olyan elesett, de a mostani duzzogását sem értettem. Mellé léptem, de ezúttal nem értem hozzá, csak letekintettem rá, ahogy kérte. - Most jó? Kérdeztem gyengéden, és egy..apró incselkedő mosolyra húzódtak ajkaim. Én tudtam, hogy miért akarom, hogy ő rám tekintsen mindig, de vajon ő miért hiányolta pillantásom? Hayato..mintha egy örök rejtély maradna számomra, minél többet gondolkodok tettein, szavain, annál mélyebbre

süllyedek, annál inkább képtelen vagyok szabadulni tőle. Arcán most viszont határtalan elszántság tükröződött, hogy ő már pedig addig egy tapottat sem moccan, amíg nem reagálok előző mondatára. - Soha nem teszek olyat, amit nem akarok. Közöltem karba fonva karjaim mellkasomon és úgy tekintettem le rá jelentőségteljesen felvonva szemöldököm. Ismerhetne már ennyire, és nem tetszik, hogy kétségbe vonja a szavaim és tetteim. - Úgyhogy vagy megindulsz, vagy a vállamon cipellek vissza a szobádba. Tettem hozzá közömbösen, de ezúttal nem fordítottam el róla tekintetem, pedig így képtelen voltam megállni, hogy el ne képzeljem előbb kiejtett szavaim.. Megmarkolnám, megragadnám és a vállamra vetve cipelném vissza, amíg ujjaim erősen markolják combját, hogy megtarthassam...Egyáltalán nem tesz jót, hogy kezd felszálni tudatomról és tagjaimról az alkohol mámoros köde.. Aguri Hayato Kicsit meglepődtem, ahogy elviharzott a szobába. Mentem volna utána, de visszajött, így kicsit megnyugodtam. Ahogy pedig rám nézett és kérdezte, most jó-e, akaratlan is zavarba jöttem, de álltam a tekintetét. - Sokkal. Tényleg zavart, hogy az előbb nem nézett rám és olyan... olyan hideg volt. Vagy nem is hideg, csak mérhetetlenül furcsa! Vártam, hogy reagáljon az előző szavaimra is, addig valóban nem akartam semerre sem mozdulni. A bálaszát hallva bólintottam és félrenéztem. De... még mindig nem értettem, hogy akkor miért viselkedik furán velem. Ezen gondolkodtam, mikor meghallottam a további szavait. Meglepve kaptam fel a fejem, kicsit fürkésztem, majd karba tettem a kezeim. - Akkor vigyél. Ha már így felajánlottad... de inkább a karjaidban, ne a válladon. Tettem hozzá halkabban. Igazából csak kíváncsi voltam, tényleg felkapna-e a karjaiba egy 18 éves "kölyköt"... na meg, annyira könnyű sem vagyok. Inkább elindultam. - Felejtsd el, menjünk. Nyúltam a karjáért és húzni kezdtem magammal, hogy ne maradjon le. Ovazaki Hidetoshi Igazából nem számítottam rá, hogy reagál szavaimra, sokkal inkább arra, hogy szó nélkül megindul. Viszont ehelyett, mintha csak nekiállt volna incselkedni, ami egy teljesen új oldalát mutatta meg nekem. Még csak fel sem ocsudtam, már húzott maga után én pedig hirtelen mozdítva karjaim nyúltam térdei alá, másik kezemmel vállát ragadva meg és egy pillanat alatt ölbe kaptam akár egy hime-samat. - Ugye tudod, hogy a hercegnőket szokták így cipelni. Akaratlan is egy mosoly virított arcomon, ami teljesen távol állt tőlem, most mégsem tudtam elfolytani, ahogy megdöbbent arcára tekintettem. Erősen szorítottam magamhoz testét, mélyen belélgezve illatát. Régóta nem éreztem már ilyen..jókedvet. Azt hiszem. - Tudhatnád, hogy nem csak a levegőbe beszélek, Hayato. Sejtettem, hogy csak provokálni akart, mintha csak kíváncsi lett volna rá, beváltom e fenyegetésem, mégis kettőnk közül ismét csak én érzem magam meglepettebbnek. Igen, mert az édes kis hangján hallani, hogy arra kér a karjaimban vigyem őt inkább.. Mosolyom csak egy másodpercig tartott csupán, de továbbra is melegen tekintettem le rá. Igaz, hogy karjaimon éreztem testének súlyát, de ez

olyasvalami volt, amiről nem akartam lemondani. Mintha senki ki nem téphetné többet a kezeim közül, csak erősebben szorítottam magamhoz öntudatlan is, mintha így védhetném meg őt a legjobban. De tőlem ki fogja megvédeni? Aguri Hayato Hát, nem számítottam rá, hogy valóban felvesz a karjaiba, így eléggé megdobbenve pillantottam rá és hallgattam a szavait. El is pirultam, bár én magam ezt nem láttam. Viszont, hogy stabilabban érezzem magam, karjaimat a nyaka köré fontam. - ...én inkább herceg vagyok... egy kis herceg, akinek szüksége van rád. Dünnyögtem halkan. A mosolya tetszett, hisz ritkán láttam ilyen... jókedvűnek. Örültem, hogy ki tudtam zökkenteni abból az állapotból, amiben volt. A nyakához bújtam és így ölelgettem kicsit meg. - Egyébként... nem vagyok túl nehéz? Kérdeztem meg kis idő után, de fejemet nem emeltem fel. Ovazaki Hidetoshi Szavaira egy halk kacagás tört elő belőlem. Istenek, mióta is nem éreztem így magam? Aguri-dono halála után önkényes gyászba és talán igen, önsajnálatba borultam. Vakon azt hittem az lesz a legjobb, ha távolról védem meg Haya-tót, azzal teszek eleget az eskümnek, ha nem sodrom őt is veszélybe, hanem folyamatosan távol tartom tőle, távolról óvva őt, mindig három lépéssel előtte járva. Így viszont nem vettem észre, hogy igazából mire lett volna szüksége. Hogy végig milyen.. magányos volt. Azonban akkori fájdalmas szavai észhez téritettek. Nem előtte, hanem mellette kell mennem. Még ha ezzel nagyobb veszélybe is sodrom képesnek kell lennem megvédenem őt saját magamtól. Nem tekintettem rá, csak haladtam előre, lassan. Egyszerűen csak élvezni akartam a pillanatot anélkül, hogy a következményeire gondolnék. Mert nem lesznek. - Nem. Válaszoltam kérdésére, ujjaim csak erősebben szorították őt és ismét csak egy mély levegőt vettem. Olyan közel volt hozzám. Ha ezer sebből véreznék se engedném el. Soha egyetlen fiúcska közeledése se perzselte fel ennyire a bőröm, mint az ő lehelete nyakamon és karjai mikkel közben kapaszkodik belém. Vajon akkor is így kapaszkodna belém, mikor birtokba veszem őt? - Az edzés végére a te karod is meg fog erősödni. Szólaltam meg, hangom rekedtebb volt, mint szerettem volna. Bassza meg. Másrészt ez egész úgy hangzott, mintha gyengének tartanám, pedig Ő tökéletes úgy ahogy van. Bassza meg. Ismét. Szobája elé érve szó nélkül letettem őt, egyik kezem övembe akasztott katanámra támasztva behajlítva magam előtt, másik kezem pedig csak leengedtem magam mellé. Aguri Hayato A határozott válasza mosolyt csalt az arcomra. Rá is néztem volna, de annyira jól éreztem magam, miközben a szívdobogását hallgattam, hogy nem mozdultam meg. Aztán a további szavaira mégis csak felemeltem a fejem, hogy rá tudjak nézni. - Azt mondod, gyenge vagyok? Kicsit elgondolkodva néztem félre, majd pár pillanattal később vissza. - Igazából nem bánom. Te majd úgyis megtanítasz mindent, amire szükségem van...

Bár hogy erősebb is leszek-e, az jó kérdés. Valahol nem is érdekelt. Viszont ahogy lerakott a földre, kénytelen voltam megállni a két lábamon. - Tényleg velem maradsz, igaz? A karjáért nyúltam, majd meg is fogtam, úgy kezdtem behúzni a szobámba. Reménykedtem, hogy nem gondolja meg magát és megy mégis vissza a saját szállására. Ovazaki Hidetoshi Gondolatban csak ismételten arconvágtam magam, tudtam, hogy úgy fogja kivenni szavaimból, hogy gyengének tartom, arcom mégsem rezdült, csak őt figyeltem. Nem érintette meg mélyen, épp ettől tartottam. Mert ő már elkönyvelte magában, hogy gyengébb fizikumu, pedig kitartó edzéssel remek kardforgató válna belőle. A technikákra kitaníthatom, de ha a kellő motiváció nincs meg benne a hosszan tartó gyakorlásra, akkor az állóképessége sem fog fejlődni. Kezem után nyúlt így kirántva a holnapi edzés tervezgetéséből. Sajnos. Jelenleg ezerszer inkább írnék beosztást és edzéstervet, mint hogy visszautasítsam őt. Mély levegőt vettem, de nem húztam el a kezem. Bekísértem a szobába. Hayato szobája. Az ő illata mindenhol. Véletlenül sem azért jöttem be, mert még soha nem jártam itt. - Itt maradok. Az ajtód előtt. Egész éjjel. Préseltem ki magamból, de még mindig nem húztam el a kezem. Tudtam, ha most megteszem, azt teljes elutasításnak fogja venni szavaim után. Holott mindössze csak annyiról van szó, hogy mint szamurája, teljes lelki nyugalommal őrizhetem a szobáját, senkinek nem lesz gyanús, nem ad okot a pletykálgatásokra, ellenben azzal, ha egy szobában töltenénk az estét. - Amíg nem tudsz elaludni, beszélgethetünk is. Vetettem fel tőlem egészen szokatlanul, de ezúttal elhúztam a kezem és hátatfordítva neki kiléptem a szobából behúzva magam mögött az átlátszó pagoda ajtókat. Bár mindennél jobban szeretném látni is őt, valóban ideje lenne pihennie. Közvetlen az ajtó mellé telepedtem, hátam nekivetve mellkasom előtt karba fonva kezeim, katanám ölembe fektetve. - Próbálj meg aludni. Én vigyázok rád, Hayato. Szólaltam meg lecsukva szemeim, mert éreztem a másik mozgolódását a szobában, de valóban szerettem volna, ha végre nyugovóra tér. Rengeteg minden történt vele ma és.. még több nehézség vár rá a jövőben. Aguri Hayato A szavai megleptek. Tényleg. Én azt hittem, valóban velem marad, nem az... ajtóm előtt. Annak úgy semmi értelme. Viszont nem eresztettem el a karját és nem is tudtam, mit mondhatnék. Ha marasztalnám, lehet, tehernek gondolná... azaz engem gondolna annak. A földre pillantottam, magamtól engedtem el a karját. - De ennek így... semmi értelme. Préseltem ki magamból kissé halkabban a szavakat. A hangom csalódott volt és nem is titkoltam, hogy zavar, hogy kint akar lenni. Utána fordultam, de már csak a csukott ajtót láttam. Mondjuk nem olyan ajtó volt ez, ami engem meg tudott volna bármikor is állítani. A szavait figyelmen kívül hagytam és letelepedtem én is az ajtóhoz, egy szó nélkül. De... érezhette, hogy a közelben vagyok, nem pedig az ágyamnál. Jobb volt így. Nem akartam tőle távol lenni. Felhúztam a lábaimat, átkaroltam őket és így meredtem magam elé. Próbáltam rájönni, mi járhat Toshi fejében.

Ovazaki Hidetoshi A kis mozgás után egy mukkanást sem hallottam. Meg mertem volna esküdni rá, hogy utánam jön csak azért is és a szemembe vágja mekkora egy utolsó hazug rohadék vagyok, amiért becsaptam és áltattam. De az sem kizárt, hogy csak én gondolom így, ugyan akkor másik felem bőszen vitatkozik, hogy igenis vele töltöm az egész estét, nem csaptam be! Itt ülök kint a jó életbe is, morogtam magamban és a fagyos órák lassan pörögtek. Jobb ez így, mindkettőnknek. Ha egy szobában lennénk és látnám alvó arcát még több gond és probléma szövődne bennem. Amit természetesen nem akarok. Csak testileg vonzódom Hayato-hoz, már ez sem egyszerű, de elviselehető. Igen, én pedig lassan megőrülök az önmagammal való hadakozásban! Nagy hévvel álltam fel, karjaim és lábaim teljesen elgémberedtek az órákig tartó mozdulatlanságban, de mit sem törődve átfagyott tagjaimmal a tőlem telhető legnagyobb csendben vágtam ki a pagoda ajtókat. Hayato ott ült. Az ajtó mellett. És aludt. A melegség, ami mellkasomból indult érthetetlen módon egy pillanat alatt elárasztotta testem. Nem foglalkoztam vele. Azonnal ölbevettem a földön kuporogva szendergő fiút és az ágyra fektetve takartam be, de mielőtt még elsimíthattam volna egy tincset nyakáról kivágtattam a szobából visszatelepedve helyemre. És ezért kellett nekem bemennem, gratulálok magamnak. Hogy én mekkora hülye vagyok. És így telt el az éjszakám. A nap sugarai még alig kúsztak fel a horizontra, én már a konyhában voltam. Egy szemhunyásnyit se aludtam az éjjel. Hayato alvó arca és álomittas sóhaja mikor magamhoz szorítottam valahogy nem akartak eltűnni a fejemből. Ingerülten csapkodtam teát készítve, amíg a rizs megfőtt, hozzá a tojás és a hal már a tálcán volt az evőpálcikával együtt. Csakis azért gondoskodok személyesen a reggeliéről, hogy biztosan egyen, nehogy nekem összeessen az edzésen. De nem maradok mellette, amíg eszik. Az már túl sok lenne. Megetetem, aztán letusolok, hogy végre kiverjem a fejemből ezeket a gondolatokat. Az elkészült teát és rizst is a tálcára tettem, amit aztán két kézzel fogva indultam vissza Hayato szobájába. A fiú természetesen még aludt, hisz a nap éppen csak felkelt. Talán nem is kellene még felkeltenem, gondoltam egy percre, de aztán szinte erővel söpörtem ki ezeket a gyengéd gondolatokat a fejemből. Beléptem a szobába, a tálcát a szobában lévő asztalra téve, de aztán megtorpantam. Még sosem ébresztettem senkit. Hívjam a nevén és érintsem meg? Ezt az ötletet azonnal elvetettem és az asztal mellett állva fontam karba kezeim mellkasom előtt erősen megszorítva karjaim, lefogva magam. - Hayato. Ébresztő. Aguri Hayato Nem ébredtem fel. Tulajdonképpen bármit megtehetett volna velem, amit csak akar, de ő csak az ágyra pakolt, betakargatott és ott hagyott. Amíg ő a konyhában volt, én csak mocorogtam és aludtam tovább. Már a fal felé voltam fordulva, mikor meghallottam a hangját. Alig láthatóan rezzentem össze, de a szemem nem nyitottam ki. Félig még aludtam, mondhatni. Nem tudtam még elkülöníteni az álmot és a valóságot, így végül tovább pihentem. Ovazaki Hidetoshi

Megrándult szemöldököm Hayato reakciójára. Úgy látszik a hangom inkább nyugtató, sem mint ébresztő hatással van rá. Talán túl korán van még, de minél előbb elkezdjük az edzést, annál jobb. Még Harada-val is beszélnem kell Ayumu-t illetően. Én nem fogok gyerekeket pesztrálni, ha Mishima-dono ki akarja taníttatni a kardvívásra a fiát, akkor arra teljesen megfelelő lesz Harada is. Véletlenül sem kizárólag Hayato-val akarok foglalkozni. Nem, mindössze komolyan oda kell figyelnem az edzésére, mert a lehető leghamarabb szeretném, ha legalább az alapokat mesterien elsajátítaná. - Hayato. Reggel van. Közöltem igen elmésen, továbbra is karba tett kezekkel állva, lopva rátekintve néha. Semmi szükség nincs rá, hogy az alvó Hayato látványa ennél is jobban beleégjen az emlékezetembe. Arra pedig végképp nincs szükségem, hogy hozzáérjek puha bőréhez. Nincs érintés. Ma nem. Addig nem, amíg ilyen gyengéd gondolatok kavarognak bennem. - Hoztam reggelit. Aguri Hayato A férfi szavai ezúttal eljutottak hozzám. De most... tényleg fel kéne kelnem? Hé... várjunk csak... nem így aludtam el. Most puhaság vesz körül és érzem, hogy rajtam van egy takaró. A felismerés után a szemeim azonnal kipattantak és felültem. Elsőnek nem is Toshival foglalkoztam, hanem azon agyaltam, hogy kerültem az ágyba. Zavartan a hajamba túrtam. - Nem is itt aludtam el... Aztán a szemem sarkából pillantottam meg a férfit, így azonnal felnéztem rá. Összeállt a kép. Valószínűleg ő volt az, aki éjjel az ágyba rakott és betakart. És most... reggelit is hozott. Kicsit meghatott a dolog, de igyekeztem normálisan viselkedni. - Ahm, jó reggelt, Toshi... Pislogtam rá egy aranyos, visszafogott, zavart mosoly kíséretében. Az ágyra pillantottam. - Köszönöm, amit tettél... Örültem, hogy figyel rám. Hogy itt van velem... Ovazaki Hidetoshi Csöndben, türelmesen figyeltem, ahogy felül az ágyban és ráeszmél hol is van, majd.. köszönt engem. Mintha csak együtt töltöttük volna az éjszakát. Így is volt, de nem egészen úgy, ahogy a fejemben lévő képek mutatják, hogy egy szenvedélyes este után mosolyogjon fel rám azzal a mosollyal elmotyogva reggeli köszöntését. Most már biztos, hogy szükségem van arra a reggeli zuhanyra. Megköszörültem a torkom, de csak bólintottam felé, újra elfordítva róla utána tekintetem. - Egy óra múlva érted jövök, hogy megkezdjük a gyakorlást. Ezúttal felé fordultam miközben beszéltem, hisz élénken emlékeztem még a tegnap esti szídásra, amit kaptam. Amint kiléptem Hayato szobájából egy furcsa érzés szorította össze mellkasom, de nem foglalkoztam vele. Sokat voltam mostanában a közelében, de ez nem lehet mindig így és nem is akarhatom, hogy mindig így legyen. Nem gyengíthetnek el olyan nevetséges érzések, mint a szerelem és birtoklási vágy. Lassan, de biztosan újra felépítettem magamban céljaim, mik egyelőre csak a mai napra vonatkoztak. Zuhany, megkeresni Harada-t és beszélni vele, majd az egész napot Hayato- val tölteni. Mélyet sóhajtva dobtam le magamról yukatámat szobámban és azzal a mozdulattal túrtam előről tincseim közé egy gondterhelt sóhajjal. Megőrjít az a kölök.

Aguri Hayato Az ételt kezdtem figyelni, amit behozott. Aztán azon kezdtem gondolkodni, ő készítette-e nekem. De a szavaira felpillantottam. - Várj, te nem eszel? Mondjuk velem...? De ezt már nem tettem hozzá. Sejtettem, hogy nem áll meg, talán nem is hallotta a kérdésemet. Inkább az ölembe vettem a tálcát és hozzá is láttam az evéshez. Finom volt, méghozzá nagyon. Na meg jól is esett. A tegnapi vacsorán nem sokat ettem, annyira ideges voltam a történtek miatt.... Pillanatokkal később beugrott az is, hogy ma lesz az első órám Toshival. Kicsit féltem tőle, de valahol vártam is, hisz csak velem fog foglalkozni. A kajálás után elmentem, hogy lezuhanyozzak, aztán felöltöztem és vártam, hogy Toshi visszajöjjön. Az ágyon ültem~ Ovazaki Hidetoshi Egy hosszan tartó jéghideg zuhany után nem várt módon a kedvem is még mogorvább lett. Ruháim ugyanakkor sietősen kaptam magamra, fegyverem már csak kezemben fogtam, nem vesződtem vele, hogy övembe akasszam. A sietség csakis annak tudható be, hogy még azelőtt beszélni akarok Haradaval, hogy Mishima-dono elküldené hozzám kisfiát mentorával. Nem igen találkoztam még a szintén meglett korú tanítóval, aki Ayumu taníttatásáért felelős, de nem is vágytam rá. Épp elég volt néha Az Öreget elviselni. Első utam a legközelebbi dojo-ba vezetett, ám hiú ábránd volt azt hinni, hogy ilyen könnyedén helyettesem nyomára bukkanhatok. Harada kivívta elismerésem és talán a tiszteletem is, valamint tény és való, hogy valamiért elvisel engem, talán még barátjának is tart. Nem tudom miből gondolja ezt, mikor nekem még ennek a szónak a jelentését sem sikerült megfejtenem. Hamar fel is adtam a próbálkozással, mert csak gondokkal járt. Jobb volt nekem mindig is egyedül. Persze, mikor az egyik ütközet során a hátam védte, akkor nem volt kifogásom a jelenléte ellen. Épp ezért tettem meg helyettesemmé még évekkel ezelőtt, de van idő mikor elgondolkodom rajta, hogyan lehet ilyen jó képességű, mikor szinte soha nem látom őt az edőzterek közelében sem?! A második dojo felkutatása után hamar változtattam taktikámon és a konyha felé vettem az irányt, ahol meg is láttam Harada-t, amint éppen reggelizik, amit talán nekem sem ártana. - Ma Mishima-dono kérésére Ayumu-samat kell kardvívásra okítanod. Kezdtem bele, eszembe se jutott, hogy először köszöntenem kellene, ahogy azt sem szándékoztam megemlíteni neki, hogy ez igazából az én parancsom. Csak probléma lett volna belőle, de így kénytelen lesz egyből kötélnek állni. Értetlenkedő arcáról hamar inkább saját reggelim elkészítése felé fordítottam figyelmem, de amint kisé megemelkedve szólalt volna meg, csak feszülten rátekintettem. Marhára nincs kedvem ezen vitatkozni, mikor Hayato a szobájában vár engem! .. Természetesen felöltözve és edzésre készen. Nem meztelenül az ágyban. Már biztosan felöltözött. Az egyetlen szelet kenyeret megfogva távoztam sietősen haladva, ami nekem már fel sem tűnt. Mire Hayato szobája elé értem, már elfogyasztottam reggelimet is, de mielőtt benyitottam volna, inkább visszaengedtem magam mellé kezem és vettem egy mély levegőt. - Hayato. Emelt hangon szóltam be és kisé hátra léptem az ajtótól, hogy mikor kijön meglegyen közöttünk a kellő távolság. Ami valahogy az utóbbi napokban egyre csak szűkül. És ezt nem engedhetem meg. Akármennyire is kívánom.

Aguri Hayato Kicsit magamba mélyedve vártam, hogy Toshi visszaérjen hozzám. Épp azon gondolkodtam, milyen lesz az első edzésem, mennyire fogok tudni teljesíteni... amikor meghallottam a hangját. Érdeklődve néztem el az "ajtó" felé, közben pedig befejeztem a gondolatmenetemet. Nem akartam neki csalódást okozni. Azt szerettem volna, ha büszke rám, így eldöntöttem magamban, hogy mindent megteszek ennek érdekében. A hajamat még gyorsan felfogtam, hogy ne zavarjon túlságosan az edzésben, aztán felkeltem az ágyról. Pár pillanat múlva elhúztam a függönyt a kezemmel és úgy pillantottam fel rá. - Kész vagyok... mehetünk. Egy halvány mosolyt azért nem bírtam elrejteni. Örültem, hogy újra látom. Ovazaki Hidetoshi Bár előre felkészítettem magam Hayato látványára, ismét csak meglepetésre késztetett. Ritkán láttam őt eddig összefogott hajjal, de.. be kell vallanom nagyon..nem! Nem áll jól neki. Bassza meg! Idegesen felciccenve kaptam el róla tekintetem és öles léptekkel indultam meg a legközelebbi dojo felé. - Menjünk akkor. Egy ideig még csak fa kardokkal fogsz gyakorolni. Közöltem vissza se nézve rá, hogy vajon lépést tud e tartani velem. Minél előbb bele akartam kezdeni, hogy az okítás majd eltereli a figyelmem. Ugyan akkor reménykedtem benne, hogy a mosolya az edzés végére is megmarad majd. A dojoba érve mezitláb léptem a fal melletti álványon sorakozó gyakorló kardok felé, s egyenlőre csak egyet vettem le, amit Hayato felé is hajítottam gondolkodás nélkül, mintha csak Harada-val gyakorolnék. Mielőtt azonban az aggódás elfogott volna, hogy Hayato megsérül már ennyitől is, megkeményítettem arcvonásaim és felé fordultam, hogy elkapta e a fa kardot. - Elsőnek is megmutatom az alapállást és a lengetést. Aguri Hayato Észrevettem, hogy nagyon méreget, így aggódva szólaltam meg. - M-mi az? Rosszul áll így a hajam? Vagy miről lehet szó? Agyaltam kicsit, de aztán sietve utána indultam, felzárkóztam mögé. Néha néztem csak körben, de a szavaira rögtön rápillantottam. - Fával? Annak nincs sok értelme, nem? Azzal még egy sebet se tudok ejteni semmin és senkin. - Ha már megcsináltattuk a saját kardomat, akkor szeretném használni is. Azaz az túlzás, hogy használni akartam, de... hm. Nem akartam embert ölni, tény. Kicsit el is gondolkodtam, de mire feleszméltem, a férfi eldobott felém egy fa kardot. Reflexből kaptam el, bár a lendülettől kicsit hátráltam is két lépést. - Ühm... rendben. A kardra pillantottam, majd vissza rá. Érdeklődve léptem hozzá közelebb és úgy figyeltem az arcát. Más volt, mint szokott. Látszott, hogy most tényleg az oktatómmal állok szemben és nem a... hm... kedvesebb Hidetsohival. De végtére is: nem akartam, hogy csak azért, mert a bizalmamba fogadtam és szükségem van rá... másképp bánjon velem. Egy kicsit elmosolyodtam.

- Kíváncsian várom, miket mutatsz és mit tanítasz nekem... Biccentettem kicsit oldalra a fejem, miközben a kardot is magabiztosan fogtam. Még akkor is, ha csak egy darab fa volt az. Ovazaki Hidetoshi Őt figyeltem a dojo szélén állva karba font kezekkel, de legelső kérdésére, hogy jól áll e így a haja, nem válaszoltam. Még magamban sem. Karddal a kezében, összekötött hajjal így is eléggé tudatosult bennem, hogy Hayato már nem egy kis kölök. A leengedett haja még inkább lágyította arcvonásait, még inkább törékennyé és aranyossá varázsolva őt, de jelen pillanatban inkább láttam őt határozottnak és.. erősnek. - Magadat sebeznéd meg csak egy igazi karddal. Bár érdeklődve figyeltem őt, ahogy a fa fegyvert fogta. Nem sokan éreznek rá a helyes tartásra, de Hayato beállása is megfelelő. Elvégre Aguri-dono fia.. Magabiztos mosolyára bólintottam és leengedtem kezeim testem mellé úgy léptem elé. Borzasztóan nehéz volt kizárni a fejemből a tanításon kívüli gondolataimat, így mikor hozzáértem karjához, hogy megemeljem megmutatva, hogyan tartsa helyesen, kisé nagyon összeszorítottam ajkaim. - A kezeid tartsd így. Lépj előre kisé. Így. Hayato mögé lépve átkaroltam őt, karjait tovább tartva, lábammal előre lépve ezzel nyomva előre az övét, mellkasom pedig hátának simult, hogy előre dőljön a megfelelő mértékig. Mély levegőt vettem és elengedtem őt mielőtt arcomat nyakába fúrtam volna. Az az éjszaka örökké kísérteni fog, mert nem történhetnek meg újra azok a dolgok. - Jó. Mikor előre lendítesz ennyire emeled fel a karod. Most mellé léptem, de újra megfogtam egyik kezét, hogy megmutassam a megfelelő mozdulatot. Állkapcsom már remegett, oly mértékben szorítottam össze, hogy ne Hayato karját szorítsam meg és préseljem testemhez. Olyan ellenálhatatlan volt számomra, ami engem is megrendített. A testét kívánom, akárcsak a többi kis fiúcskának, hát akkor meg miért ver ilyen hevesen a szívem, csak mert végre érdeklődik valami iránt és akar is tanulni?! - Mikor lendítesz, használd a karjaid és aprón csúsztasd előre a lábad. Majd vissza az alapállásba. Szorosan álltam mellette, de elengedtem a karját, szemeim viszont képtelen voltam levenni arcáról. Élveztem minden egyes cseppjét tekintetének, mégha nem is engem figyelt, hanem koncentrált. - Minden nap el kell ezt ismételned legalább százszor. Ha eléggé megerősödött a karod, akkor lépünk tovább. Hátra léptem, de csak őt figyeltem, agyam pedig egyre azon pörgött,amin nem lett volna szabad. Az elmúlt éjszakán. Hayato józan volt, mégis.. úgy viselkedett, mint akinek nem lenne ellenére a dolog. Én pedig nem vagyok olyan jóságos, hogy ezt ne használjam ki, de már megváltoztak a dolgok. Már többet érzek iránta. Olyan mértékig fokozódott bennem ez az érzés, hogy már képtelen vagyok hazudni önmagamnak. Nem lenne elég csak a teste, én mindenét akarom. A lelkét, a mosolyát, a gondolatait, a szerelmét. Aguri Hayato - Ennyire azért nem vagyok béna...

Jegyeztem meg a "magadat sebeznéd meg csak egy igazi karddal" c. mondatára. Bízhatna bennem egy kicsit jobban is. A fakardra pillantottam, majd vissza rá. Ekkor jött hozzám közelebb. Engedtem, hogy azt tegyen, amit akar és követtem az utasításait is. Ahogy viszont mögém lépett és hozzám ért a mellkasa is... a szívem hirtelen a torkomba ugrott és ott kezdett el vadul kalapálni. Hé, mi van velem? Miért érzem magam furán, hogy ennyire közel van hozzám? Pár pillanatra megszűnt a külvilág is számomra, de aztán a hangjára feleszméltem. Jó? Mi jó? Ja igen. Sietve visszarázódtam. Hayato, koncentrálj! Nem lesz ennek így jó vége. De ez nem éppen sikerült. Ahelyett, hogy arra figyeltem volna, miket magyaráz és mit csinál, a tekintetem az arcára tévedt. Olyan furcsa volt. Látszott rajta, hogy nagyon visszafogja magát. De rögtön elgondolkodtam az, hogy mit is akar elrejteni. Hmm. Visszapillantottam magam elé és csináltam, amit kellett. Igazából nem ment bénán, annak ellenére sem, hogy konkrétan alig figyeltem arra, amit mondott. Lendítettem a karommal is, ahogy kellett, nem volt gond. Ez a fa kard meg olyan könnyű, mint egy tollpihe, így nem is kell megerőltetnem magam. A szavakra biccentettem, aztán elpillantottam felé. - És ezt hány napon keresztül? És végig ezzel a fa karddal? ... Kérem az igazit. Tettem hozzá némileg nyafogós hangon, aztán el is hallgattam. Talán nem kéne megszabnom, mit csináljon és mit ne. Ő az oktató és nem én, de... de ha már van egy igazi kardom, akkor szeretném a kezembe venni. Furcsa, pár napja még elképzelni sem tudtam, hogy ilyesmiket tanuljak. Nem érdekelt egy kicsit sem. De amióta kiderült, hogy Ő fog tanítani... máris több kedvem van hozzá. Ez a gondolat kicsit meg is mosolyogtatott. Közben persze gyakoroltam azt a mozdulatot, amit az előbb mutatott. Ovazaki Hidetoshi De tudtam, hogy semmit sem tehetek. Hiába tisztázom magamban az érzéseim, ugyan ott vagyok, mint előtte. A kezeim megkötve, a lábaim nem mozdulnak. Mert nem tehetem. Minden, amit most adhatok neki, az az önvédelem. És különben is, sosem viszonozná egy magamfajta érzéseit, gondoltam keserű mosolyra húzva ajkaim pont abban az időben, amikor ő ismét a kardját szerette volna. Nem dühített fel, hogy nem képes megérteni a szavaim és engedelmeskedni. Inkább kedvemre volt, hogy végre, mintha harcolna az akaratáért, mintha végre igazán akarna valamit. Mindig újabb és újabb oldalát mutatja meg nekem, amivel leigáz és a bűvkörében tart. - Legyen hát. Ha sikerül bevinned egy csapást, gyakorolhatsz a kardoddal. Csuktam le szemeim megadóan a dojo széléhez sétálva, letámasztva katanámat és kezembe vettem egy gyakorló kardot. Meglephetett volna, hogy Hayato mennyire ösztönösen bánik a karddal, de ismertem őt kisgyerek kora óta. Tudtam mire képes, de azt is, hogy van még mit tanulnia. Kellő távolságban álltam meg előtte kinyújtva a kardot, várva támadását. Szemeim végigfutottak testén, de akármennyire is, mint ellenfelet kellett volna felmérnem, csak arra tudtam gondolni, hogy ennek a testnek alattam kellene vergődnie a kéjtől, melyet okozok neki. A karjaimban lenne a helye, hogy megvédjem. De Hayato nem egy törékeny asszony, én pedig nem is vágytam rá, hogy az legyen. A vérem felperzselte a gondolat, hogy leigázhatom. Alig mozdul teste, én máris előre léptem és egy erőteljes mozdulattal ütöttem ki kardommal az övét kezéből. Szabad karom felé nyújtva, ujjaim állát markolták meg, hogy felrántsam fejét és fölé hajoltam. Hiába dübörgött bennem, hogy ez csak büntetés, fegyelmezés, nem tudtam megállni, hogy ne lovaljam bele magam. Hevesen tapasztottam ajkaim szájára. Az érzésre még a testem is végigremegett, mintha egy villámcsapás ért volna, ajkai mégis úgy perzseltek, mint a pokol

tüze, de én mind mohóbban ízlelgettem őt, amíg vissza nem hallottam saját hördülésem. Olyan hirtelen húzódtam el tőle, hogy szinte beleszédültem. Az egész testem sajgott a befejezetlen csóktól, mit nem mélyítettem el, mert az ... végzetes lett volna. Ha a nyelvemmel a kis szájába hatalok, nem állok meg.. - Nos, óhajtsz még próbálkozni, Hayato-dono? Préseltem ki magamból a szavakat, higgadtságot eröltetve legalább arcvonásaimra, ha már testem többi részét képtelen voltam kordában tartani. Aguri Hayato Nem számítottam rá, hogy végül kapok egy esélyt. Megszerezhetem a kardom! Ez a gondolat valamelyest feltüzelt, így két kézbe fogtam a fakardot. Határozottan közölni akartam vele, hogy bármikor és bármiben legyőzöm, de azért tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy ő mióta is szamuráj. Ezzel pedig nemigen versenyezhetek, legalábbis egyelőre. Készültem volna lecsapni a kardommal, de az kirepült a kezemből, amin eléggé meglepődtem. De nem volt időm ezen gondolkodni, mert hirtelen felgyorsultak az események. Arra eszméltem fel, hogy Toshi arca egyre közelebb jön hozzám, majd az ajkait éreztem az enyémen. Valamiért nem taszított a gondolat, így lehunytam a szemem és hagytam, vártam, hogy azt tegyen, amit szeretne. Ezek szerint Toshi szeret engem? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem, aztán kezeimet a mellkasára csúsztattam, de nem akartam eltolni. Ő maga lépett el tőlem, mikor rájött, nem biztos, hogy jót tett. A férfi után pillantottam kissé kábán. A kérdésre összehúztam a szemem. - Biztos ez a legmegfelelőbb kérdés az előbbi jelenet után? Biccentettem oldalra a fejem. Az arcom komoly volt, de a szemeim mosolyogtak, csillogtak. - Toshi, te...? Nem mertem megkérdezni tőle. Ellépkedtem a fa kardomért, megfogtam, majd visszafordultam felé egy sóhajjal. - Miért kaptam az előbbit? Mutattam az ajkaimra tétován, miközben odalépkedtem hozzá, közvetlenül elé, így nézve fel rá. Ovazaki Hidetoshi Kérdőn felvont szemöldökkel figyeltem őt, hiszen.. nem erre számítottam tőle. Nem mintha lett volna időm és eszem bármire is számítani, de azért mégis csak. Ezek szerint.. nem taszította az előbbi? Képtelen voltam arcáról olvasni, mert egyáltalán nem értettem őt jelenleg. A szemei úgy csillogtak, mint mikor boldogan mosolyog fel rám, most arca mégis komoly volt, ahogy felvette a gyakorló kardot és elém lépett. Nem várt módon annyira összezavart Hayato reakciója, hogy a vad vágyak helyébe megannyi gondolat és kérdés tolult.. reménnyel? Megráztam fejem aprón és elfordulva tőle sétáltam a falhoz visszatéve a saját fa kardomat a helyére. - A fegyelmezésnek rengeteg eszköze lehet. Itt nem tűröm a visszabeszélést, ellenszegülést. Ha azt mondom nem állsz készen az igazi kardra, akkor elhallgatsz és teszed, amit mondok. Akármilyen kemény is volt a hangom, háttal álltam neki végig úgy téve, mintha a dojo-ban elhelyezett kardokat mérném végig a sarokban álló gyakorló bábúkkal együtt. Pedig egyszerűen csak nem akartam ránézni. Nem akartam hamis reményeket, mással jelenleg mégsem tudtam megmagyarázni, hogy Hayato miért nem lett dühös az előbbi miatt. Az pedig, hogy élvezte volna, kizárt volt. Ő

egyszerűen nem olyan, mint én. Ráadásul menyasszonya van. Nem mintha ez engem annyira zavart volna az ilyen dolgokban, de mivel Hayato-nak nem csak a testét kívántam, ezzel csak egy újabb gond szakadt a nyakamba. Nem kellenek még a hamis remények is. Tekintetem mégis visszatért a fiúhoz, ahogy a falnak dőlve figyeltem végig gyakorlását. Nem sokszor kellett közbeszólnom, szinte az összes alapmozdulatot ismerte már és olyan természetességgel mozgott karddal a kezében, hogy.. teljesen lenyűgözötten figyeltem őt. Kívántam. Veszettül. Nem csak farkam állt fájdalmasan mereven, de szívem is olyan furcsán erőseket vert mellkasomban. Úgy éreztem megveszek, ha nem érhetek újra hozzá, ha újból csak távolról figyelhetem, míg ő egy nővel éli le az életét. Éreztem még ízét, ajkaim égtek az övéi után. Nem tudok már lemondani róla. Ha az a nő holnap valóban megérkezik, azt is megfogja bánni, hogy megszületett. A dühtől ökölbe záródtak ujjaim, de gondolatban az a kép játszódott le szemeim előtt, ahogyan folytattam volna azt a csókot. Nyakára hajoltam volna, tincseit megmarkolva húzva hátra fejét, hogy rátehessem nyomait, foltjaimat rajtahagyva birtokoljam őt. Vajon, ha ismerné gondolataimat, akkor is olyan csillogó szemekkel tekintene fel rám, közeledve felém? - Mára ennyi, Hayato. Dél körül járhatott az idő és a kemény két órás edzés sem izzasztotta meg annyira, mint vártam volna. Éppen csak kapkodta a levegőt, nem zihált és nem látszott rajta, hogy túlságosan elfáradt volna. Törékenyebbnek képzeltem, de.. felizgat a gondolat, hogy mégsem egy porcelán baba, aki összetörne a karjaimban. Ellöktem magam a faltól kiegyenesedve, de nem akartam még itt hagyni, ám Hayato általában az édesanyjával és testvéreivel étkezik. - Jól bánsz a karddal. Szólaltam meg, de kisé ostobán éreztem magam, hogy a nyilvánvalót kijelentve próbáltam húzni az időt, csakhogy a közelében maradhassak. Tudtam mennyire hülyén viselkedek ezzel, de már nem tudtam tovább tagadni magam előtt az érzéseimet, és nem akartam többet távolabb lenni tőle, mint kellene. Pedig rám fért volna egy jeges zuhany, határozottan. Képtelen voltam levenni a tekintetem róla és az a rövid csók csak még inkább felkorbácsolta érzéseimet apró bepillantást engedve abba, amit eddig megtagadtam magamtól. Mennyire édesek is voltak az ajkai, az íze.. és én annyi ideig lemondtam erről. Most viszont, hogy megkóstoltam őt, már másra sem tudok gondolni, mint hogy újra szembeszálljon velem és megbüntethessem érte. Aguri Hayato Nem nagyon értettem ezt a reakciót tőle, de végül nem firtattam. Úgy éreztem, neki is van mit helyre tennie magában és nekem is, mielőtt visszatérünk erre a témára. Mert... tényleg. Miért nem toltam el? Miért élveztem? Mintha évek óta erre vágytam volna. Fogtam a kardot és folytattam a gyakorlást, de néha, a szemem sarkából rátekintettem, végigfuttattam rajta a tekintetem. Ha pedig rám nézett épp, akkor egy halvány mosolyt is küldtem felé. Csak úgy. Aztán közölte, hogy mára ennyi, így egy nagyobb szusszanással befejeztem. A falhoz lépkedtem és le is raktam a kardot. Kicsit megráztam a fejem, helyreigazítva a hajam valamennyire, ami persze a nagy edzés közepette szétjött. Gondoltam egyet, majd a kezemmel kihúztam a hajamból azt a "szalagot" (mi volt ez akkor? xD Hajgumi féleség...), ami összefogta a tincseim. Eszembe jutott, hogy az édesanyámmal és öcsémmel kellene ebédelnem. Éhes voltam, nem arról van szó, de... nem volt kedvem jelenleg velük lenni. Toshi hangjára eszméltem fel a gondolataimból, így ránéztem.

- Hm? Köszönöm... vagyis... igazából mindent Te tanítasz nekem, Toshi. Jó mester vagy. Feltűnt, hogy mennyire néz, így lassan közelebb léptem hozzá, kissé felemelve a fejem, hogy még rendesen rá tudjak nézni. Az ajkaira tévedt a tekintetem, majd vissza a szemeire és rámosolyogtam. - Nem ebédelnénk ma együtt, Hidetoshi? Aranyos arckifejezés, majd oldalra billentettem a fejem. Reménykedtem benne, hogy nem utasít el. Ovazaki Hidetoshi Sok ember hízelgett már nekem, de az Ő dicsérete meghökkentett, talán mert igazán még semmit nem tanítottam neki, mindenre ösztönösen érzett rá, vagy még gyermekkorából ragadt meg benne ilyen jól, mikor Aguri-dono játszadozott vele. Nem érdekelt különösebben, ha nem vagyok méltó a dicsérő szavakra, de nála nem hagyhattam ezt szó nélkül. - Még nem tanítottam semmit. Az alapokra magadtól éreztél rá. Mosolya, mint mindig, most is teljesen ellágyított. Karjaim testem mellett lógtak és csak mint egy rabszolga, ki mestere utasításait várja, úgy bámultam le rá némán bólintva kérdésére. Az, hogy velem akar ebédelni, teljesen.. érthetetlen volt számomra. Viszont az ezernyi kérdés mellett, az öröm és a büszkeség feszítette mellkasomat, hogy engem választott. Kihúztam magam eltávolodva a faltól, de ezáltal közelebb is lépve hozzá. - Hol szeretnél ebédelni, Hayato? Arcát figyeltem, szemeit, válaszok után kutatva, hogy vajon mire gondolhat, neki sem volt ellenére, sőt talán kedvére való volt az a csók? Vagy tényleg nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget? Viszont képtelen voltam megtalálni rá a válaszokat, mert inkább csak.. gyönyörködtem benne. Ahogy feltekint rám, karjaim erővel fogtam vissza, hogy ne öleljem át és húzzam magamhoz. Talán, ha szép lassan közelednék felé, az enyém lehetne? Pontosan ezek azok a hamis remények, melyeket távolról el akartam kerülni. Megfeszítettem egész testem és elléptem tőle kisé dühösebben szólalva meg, ha válaszolt előbbi kérdésemre. - Akkor intézkedem is. Rendkívüli düh támadt bennem önmagammal szemben, hiszen nekem kellene a legjobban tudnom, milyen nehéz élete van Hayato-nak és a közeledésemmel mennyire veszélybe sodornám őt, hiszen ő egy nemes uralkodó egyetlen örököse. Sosem lehetne csak az enyém. Ökölbe szorított kezekkel siettem a konyhába, hogy tájékoztassam a szolgálókat Hayato döntéséről, valamint, hogy szóljanak Reiko-samanak, hogy Hayato ma nem étkezik velük. Jelenleg úgy éreztem magam, mint egy éhes farkas, akinek éppen az lenne a feladata, hogy egy ártatlan báránykára vigyázzon, mégsem akartam lemondani a közös ebédről, elvégre.. sosem étkeztem még vele. Aguri Hayato - Ez nem igaz. Én... egyáltalán nem értek ehhez az egészhez. Tényleg neked köszönhetek mindent. Makacskodtam és nem tágítottam a véleményem mellől. Toshi nélkül én sehol sem lennék és ez nem csak a mostani órára vonatkozik, hanem... amúgy is. Ha ő nem lenne, teljesen egyedül lennék és valószínűleg nem is bírnám ki ép idegszálakkal azt, ami körülöttem zajlik. A földre néztem, majd vissza. A kérdésére elgondolkodtam, majd kis idő után rávágtam: - Mondjuk nálad. Vagy a szobámban. Rád bízom, Toshi.

Tettem hozzá egy sunyibb mosollyal. Épp ezért lepett meg a dühösebb válasza. Eh? Mit duzzog, mint egy 5 éves? Nem mondtam semmi rosszat. Nagyokat pislogva néztem magam elé, majd a távolodó alakja után. Hát... rendben. Majd megkérdezem tőle, mit csináltam, amiért ennyire dühös. Később már a szobámban voltam, ott várakoztam. Igazából nem tudtam, Toshi végül hova szervezi az ebédünket, így reménykedtem benne, hogy majd felkeres. Az ágyon ültem, újra összefogtam a hajam és át is öltöztem. El-elnéztem az ajtónak vélt valami felé, majd eldőltem az ágyon és a plafont kezdtem figyelni. Hm. Vajon örült neki, hogy vele akarok ebédelni? Vagy pont ezért lett dühös? Ovazaki Hidetoshi Amíg az ebédet elküldettem Hayato szobájába vettem egy gyors fürdőt, hogy lehűtsem magam. Muszáj volt felkészülnöm mindenre. Nagyon remélem, hogy összefogta a haját, mert ha nem, esküszöm én magam kötöm össze újra neki, mielőtt tincsei közé túrva rántom magamhoz.. Hevesen ráztam meg fejem, hogy kiűzzem belőle a képeket, miközben magamra rángattam egy yukatát. Nem lehetek ennyire kanos, hogy ne tudjak uralkodni magamon. Katanám övemen fűztem át, hogy megtartsa oldalamon és úgy indultam meg Hayato szobája felé. Azért választottam ezt, mert ha az én szobámban lennénk kettesben, még nagyobb lett volna a kísértés, hogy a saját agyámra nyomjam és leteperjem. De így, remélhetőleg nem lesz olyan nagy, hogy nem az én területemen vagyunk úgymond. Gyors léptekkel haladtam, még ha hozzám is akartak volna szólni az emberek, akkor sem álltam volna meg. Elég rendhagyó, hogy az örökös a családja helyett az egyik parancsnokkal étkezzen, de ráfoghatjuk arra is, hogy ilyenkor is csak tanítom Hayato-t, még ha Mishima-dono meg is tiltotta, hogy hadászati dolgokba és stratégiákba beavassuk a fiút. Miután láttam hogyan bánik Hayato a karddal, megértettem Mishima-dono tiltását. Fél attól, hogy Hayato ellene fordul egy napon, mert igenis lenne rá esélye, hogy legyőzze őt. Pont olyan tehetséges, mint az édesapja Aguri-dono, és talán a nép nagy része is őt követné, ha Hayato felszólalna az ellen, hogy Mishima-dono fia legyen majd az uralkodó ő helyette. Na és itt van még ez a kényszerházasság dolog is. - Hayato, mond.. Kezdtem nagy hévvel nyitva be elhúzva a padoga ajtót, de a szavak is a torkomra forrtak, amint megpillantottam a futonon feküdve. Nagyot nyelve szorítottam meg azt, ami kezem ügyébe került és szerintem lehetett is hallani, ahogy mély levegőt vettem. Az ajtót nyitva hagytam, hogy a friss levegő és a napsütés beáramolhasson, de mielőtt beléptem volna a szobába csak félreálltam, hogy a szolgálók le tudják tenni a kis asztalokon feltálalt ebédet a tatamira. Izzó tekintettel figyeltem őket összeszorítva ajkaim, mellkasomon fonva keresztbe karjaim türelmetlen, míg végre magunkra nem hagytak. - Hayato. Kezdtem bele újra, mikor végre kettesben voltunk és belépve a szobába húztam ki a kardom övemből, hogy mikor leülök a tatamira fegyverem magam mellé fektethessem, de sötéten izzó szemeim most csakis őt figyelték. - Mond, biztos ezt az utat választod, amit kijelöltek neked? Sejtettem, hogy nem ilyen dolgokról akar beszélgetni, de tudnom kellett. Ha egy csepp kételyt is látok benne a sorsa iránt, akkor.. majd én kezembe veszem a dolgokat. Megvédem őt és neki a kisujját sem kell majd mozdítania. Megszabadítom a láncoktól, de.. önös érdekből. Hogy aztán a saját láncaim tehessem rá és csak az enyém legyen.

Aguri Hayato Az ajtó nyílására felkaptam a fejem és a tekintetem összeakadt az Övével. Bele is merültem, majd nyeltem egy nagyobbat, végül felültem és úgy néztem félre, amíg a szolgálók behordták az ebédünket. A nevem hallatán néztem csak vissza és végigmértem őt. A kérdésére mély levegőt vettem. - Miért jössz mindig ezzel? Nem beszélhetnénk valami másról? Idegesített a téma. Nem akartam most erről beszélni, hisz a fejem Ő vele volt tele. Nem mással. Kicsit elhúztam a szám, majd magamhoz vettem egy tál ételt. - Jó étvágyat, Toshi... Jegyeztem meg, mielőtt elkezdtem volna enni. A földet figyeltem, nem mertem ránézni. Viszont a hajamba kötött szalag megadta magát és hirtelen a vállamra omlott a hajam. Én magam is meglepődtem. Ártatlan tekintettel néztem Toshira, majd félre. - A szalag... uhm... mindegy most már... Nem akartam azzal vacakolni, hogy újra felkötöm a hajam, hisz annyira nem zavart... Ovazaki Hidetoshi Valahogy sejtettem, mennyire nem lesz kedvére való ez a beszédtéma, de én magam sem voltam a szavak nagy embere, másrészt jelenleg ez volt az, ami érdekelt, de mikor jó étvágyat kívánt, biccentettem felé. Kezembe vettem az evőpálcikákat és egy tál rizst, de azzal a lendülettel roppantottam is össze a díszes pálcikákat és levágva a tálat köszörültem meg torkomat. - Majd én. Szemben foglaltunk helyet egymással, így csak kicsit emelkedtem meg térdeimre, hogy elérjem a földön fekvő szalagot, amit aztán így, szemből kötöttem vissza Hayato hajába. A szám és a testem előbb járt el, mint az eszem, de eltökéltem magam, szeretem őt, nem csak a testét, a közelében akarok lenni, de nem úgy, hogy távolról imádom. Ráérősen babráltam tincseivel, sosem kötöttem még fel senkinek a haját így, de a döntő szerepet az játszotta lassúságomban, hogy.. olyan közel volt az arca enyémhez. Az az ártatlan tekintet, annyira.. annyi mindent tehetnék vele, vajon hagyná? Élvezné? - Hayato.. Fel akartam tenni neki a kérdéseim, a torkom mégis kiszáradt, szemeim pedig nem tudtam levenni ajkairól. "Ha megcsókolom, kiderül." - gondoltam sötéten, és ujjaim mik tincseivel foglalkoztak, most enyhén ökölbe szorultak, így húztam közelebb magamhoz. A vérem a fülemben lüktetett, mégsem hallottam semmi mást légvételein kívül, amiket ajkaimmal fojtottam belé, mikor megcsókoltam őt. Abban a pillanatban, ahogy megízleltem édes ajkait, egy elkínzott nyögés szakadt fel belőlem és még mohóbban szorítottam magamhoz nyelvemmel kényeztetve őt. Aguri Hayato Összerezzentem, amikor levágta a tálat, vissza a helyére. Majdnem elejtettem a pálcikát is, de végül sikeresen megtartottam. Kíváncsian néztem a férfira, aztán sietve leraktam én is a kezemből a tálat, meg a pálcikát. Tűrtem, hogy a hajammal babráljon, közben az arcát figyeltem, a vonásait... - K-köszönöm... Szólaltam meg rekedtes hangon, habár még nem volt kész a hajammal. Félrepillantottam merengve, de a nevem hallatán visszanéztem rá kíváncsian. Vajon mit akar most? Mi jár a fejében? Mindent tudni akartam. Hogyan törhetném meg azt a nagy távolságot kettőnk közt? ...Ám ahogy erre gondoltam,

Toshi közelebb vont magához és ajkaimon megéreztem újra az övéit. Lehunyt szemekkel próbáltam viszonozni a férfi csókját... vajon szeret engem? Ez a kérdés visszhangzott a fejemben. Nem toltam el magamtól, sőt. Néhány pillanat múltán a kezeim Toshi mellkasára tévedtek, megmarkoltam ott az anyagot, így húztam még egy kicsit közelebb, jelezve, hogy el ne merjen tőlem távolodni. Azt hiszem, ez mindenféle értelemben igaz volt. A csók végeztével felnéztem rá, de nem tudtam, mit mondhatnék. A ruháját még mindig markoltam... aztán lassan köré fontam a karjaim és átöleltem, végig a szemeit fürkészve. Ovazaki Hidetoshi Akármennyire dübörgött a vér a fejemben és egyéb testrészemben lentebb, mégis a tőlem telhető leggyengédebben becézgettem ajkait, egészen addig, amíg meg nem éreztem piciny ujjait mellkasomon, amik határozottan szorítottak, nem is, inkább, markoltak meg. A csók közben felpattantak szemeim és úgy figyeltem a karjaiban lévő fiút, nem törődve a köztünk kévő kis asztalokkal toltam félre mindent szabad kezemmel, hogy teljesen átölelhessem. Az íze mámorító volt, ahogy a nyelve az enyémhez ért, nem bírtam megállni, hogy ne markoljam meg szabad kezemmel derekát, de a levegőhiány miatt elváltak ajkaink, pedig.. nem hagytam volna abba. Nem, vesszek meg, ha ezek után akár csak egyszer is futni hagyom! Arra számítottam, hogy tekintete zavart lesz, hogy rádöbben mit tett és ellök magától. Csak erre a pillanatra vártam, hogy végül feleszmél és behúz egyet. Ehelyett karjait körém fonta, én pedig.. bambán bámultam le rá, fürkésző kis szemeibe. A fejem csak zsongott, de üres volt, mert ez a szempár és ezek a kezek nem engedtek gondolkodni. Teljesen lekötöttek és nem törődve a következményekkel álltam fel magammal húzva őt. Egy percre sem akartam elengedni, de a napfény olyan vakítóan csillant meg tincsein, hogy belém villanjon; a pagoda ajtók tárva nyitva vannak. Hátraléptem, de nem vettem le róla izzó tekintetem, csak fél kézzel nyúltam ki hátam mögé, hogy berántsam az vékony ajtószerűséget, s mikor az csattanva húzódott el, szinte egy elégedett félmosoly ült ki ajkaimra. Már az enyém. Lehajoltam hozzá megemelve állánál fogva arcát és egyszerűen csak gyönyörködtem benne ujjaimmal végigsimítva ajkain is. - Újra meg foglak csókolni. Akarod, Hayato? Tőle akartam ezúttal hallani, hogy édes hangján kérlel, de türelmesen vártam, pedig testem pattanásig feszült az izgalomtól. Tincseit markoltam továbbra is, de arcát simogató ujjaim halványan remegtek a visszafojtott vágytól. Aguri Hayato Az asztalok után néztem, majd vissza rá. Érdekes... tudtam, hogy amit érzek, amit tettünk, az nem épp... normális. De nem tudtam, nem akartam vele foglalkozni. Toshi mindig itt volt nekem és bár sokáig csak a távolból vigyázott rám... már látom, érzem, hogy szeret. Jó lenne majd ezt egyszer az ő szájából hallani. Félrepillantottam, majd felálltam vele és utána lépkedtem. - Toshi...? Ejtettem ki halkan a nevét a számon, de hamar rájöttem, hogy nem akar elmenni, csak bezárja az ajtót, hogy senki se zavarjon minket. ...Talán jobb is. Ha Mishima megtudná, mi folyik jelenleg a szobámban, talán halott ember lennék. Vagy... ami még rosszabb, Toshival tenne valamit. Felemeltem a fejem, ahogyan az államra simította a kezét és a kérdés hallatán halványan elmosolyodtam. - Előtte... mondd ki, amit érzel...

Azért ebben a válaszban benne volt az is, hogy igen, szeretném, de előtte hallani akarom, mit érez irántam. Közelebb léptem hozzá, szinte hozzábújtam. Ovazaki Hidetoshi Kimondani, amit érzek? Jelenleg magam sem tudtam pontosan, egy két szóban megfogalmazni, és úgy sejtettem, ha elmondom, mennyire magamnak akarom, csak magamnak és miket tennék a kis testével, az... még sok lenne. Nem áll rá készen, de majd fog. Most csak elvigyorodtam ujjaim állára simítva feljebb emelve még inkább, hogy felnézzen rám teljesen, s ujjaim lesimítottam nyakára, onnan pedig mellkasára. Finoman toltam szét tenyeremmel a ruhát Hayato-n, miközben szemeim le nem vettem volna ujjaim tevékenységéről. - Hogy mit érzek? Kérdeztem vissza szórakozottan, egyik válláról teljesen lesimítva a ruhát. Tincsei közül ujjaim elindultak le hátán, hogy abban a pillanatban, mikor ajkaim megszívják puha bőrét mellkasán csípőjébe markolhassak. Nem fog eltávolodni tőlem, a jelemet fogja viselni ezek után, mert ő az enyém, és azt teszek vele, amit csak akarok. De.. - Sokkal jobban foglalkoztat az, te mit érzel, Hayato. Mormogtam élvezettel nyalva végig a folton, de nem egyenesedtem ki, ajkaimmal tovább haladtam bőrét kóstolgatva fel, egészen érzékeny nyakáig. Az illata és bőrének íze, teljesen megrészegített, mintha csak egy álomba kerültem volna, olyanba, ahol a folytatás úgy néz ki, hogy a magamévá teszem, de.. a valóságban, ez még korai lenne? Mindennél jobban tudni akarom, mi jár most a fejében, de ez erősen vetekszik saját önző vágyaimmal is, hogy végre érezzem őt, még ennél is jobban. Szabad kezemmel megfogtam övét és mellkasomra vontam, irányítottam tenyerét, hogy ujjai a yukata alá simuljanak és megérintse közvetlen bőrömet. Az érzésre felmordultam megremegve és még közelebb nyomultam hozzá és nem érdekelt, hogy megérzi álló farkamat.

Folytatása következik…