A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI ÜGYNÖKSÉG FOLYÓIRATA

EURÓPAI TÜKÖR A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI ÜGYNÖKSÉG FOLYÓIRATA

A TARTALOMBÓL ■ Mohay Ágoston: Az Európai Parlament az Alkotmányszerzôdés jövôjérôl ■ Balogh Tamás: Mennyibe kerülne Magyarország innovációs felzárkózása? ■ Ocskai Gabriella: A szociálpolitika európai szintû megközelítésben

XI. ÉVFOLYAM 7 – 8. SZÁM

2006. JÚLIU S –AUGUSZTUS

EURÓPAI TÜKÖR A Miniszterelnöki Hivatal és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség folyóirata

Felelôs kiadó:

Pettendi Zsuzsanna

A szerkesztôbizottság elnöke: A szerkesztôbizottság tagjai:

Palánkai Tibor Bagó Eszter, Balázs Péter, Balogh András, Barabás Miklós, Baráth Etele, Bod Péter Ákos, Erdei Tamás, Gottfried Péter, Halm Tamás, Hefter József, Horváth Gyula, Hörcsik Richárd, Inotai András, Kádár Béla, Kassai Róbert, Kazatsay Zoltán, Levendel Ádám, Lôrincz Lajos, Nyers Rezsô, Orbán István, Somogyvári István, Szekeres Imre, Szent-Iványi István, Török, Ádám, Vajda László, Vargha Ágnes

Fôszerkesztô: Lapszerkesztô: Lapigazgató: Rovatszerkesztôk: Szerkesztôk: Angol összefoglalók: Mûszaki szerkesztô: Szerkesztôségi titkár:

Forgács Imre Hovanyecz László Bulyovszky Csilla Fazekas Judit, Becsky Róbert Asztalos Zsófia, Farkas József György Wurdits Erzsébet Lányi György Horváthné Stramszky Márta

A szerkesztôség címe:

Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, Európai Integrációs Iroda 1133 Budapest, Pozsonyi út 56. Tel.: 237-4400/4171-es mellék Fax: 239-4773

Az Európai Integrációs Iroda kiadványai hozzáférhetôk az Országgyûlési Könyvtárban, valamint a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség honlapján (www.nfh.hu; Kiadványok, információk menüpont). A kiadványcsalád borítón látható emblémája Szutor Zsolt alkotása. Nyomdai elôkészítés: ProPlus Stúdió Nyomdai kivitelezés: Komáromi Nyomda és Kiadó Kft. ISSN 1416-6151

EURÓPAI TÜKÖR 2006/7–8.

A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI ÜGYNÖKSÉG FOLYÓIRATA

Tartalom MOHAY ÁGOSTON: Az Európai Parlament az Alkotmányszerzôdés jövôjérôl ............................................................................................... 3 ORTUTAY L. GYULA: Bolivár kardja járja be Latin-Amerikát ............................. 16 BALOGH TAMÁS: Mennyibe kerülne Magyarország innovációs felzárkózása? ..... 30 LEHÔCZ RUDOLF: Gyôr-Moson-Sopron megye – fejlôdésre ítélve az aranyháromszögben ........................................................................ 41 MARJÁN ATTILA: Az „európai hagyma”, avagy az Európai Unió hatalmas kihívásai ................................................................................ 49 OCSKAI GABRIELLA: A szociálpolitika európai szintû megközelítésben .............. 63 Szemle MARIE-CLAUDE BLANC-CHALÉARD: A bevándorlás francia históriája (Részletek a tanulmányból) ................................................................... 73 JACQUES BICHOT: Bevándorlás – milyen költségekkel terheli a közkiadásokat? Értékelési kísérlet a franciaországi helyzetrôl ............... 78 Konferenciák ÓNODI IRÉN: Társadalmi szerzôdés létrejöttének esélyei Magyarországon – egy nemzetközi konferencia tükrében ................................................... 99 Uniós aktualitások Országgyûlés Külügyi Hivatala BALÁZS KATALIN–SZALÓKI KATALIN: Balkáni viszonyok – Az EU és a nyugatbalkáni országok kapcsolata ............................................................... 109 Központi Statisztikai Hivatal BAKSAY GERGELY: Az internethasználat jellegzetességei az Európai Unióban ..... 131 Olvasólámpa Hoppe-Uechtritz (szerk.): Handbuch Kommunale Unternehmen (Kézikönyv a helyi önkormányzati vállalatokról) ................................... 140 Monitor ..................................................................................................... 145 English summaries ..................................................................................... 155

3 MOHAY ÁGOSTON

Az Európai Parlament az Alkotmányszerzôdés jövôjérôl

Az Európai Parlament az európai integráció során mindig támogatta azokat az elképzeléseket, tervezeteket, amelyek – megítélése szerint – képesek voltak hozzájárulni az Európai Közösségek és az Európai Unió továbbfejlesztéséhez. Így volt ez az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerzôdéssel kapcsolatban is. Az Alkotmányszerzôdés ratifikációja során felmerült problémák hatására a Parlament 2006 januárjában elfogadott egy jelentést, amellyel hozzá kíván járulni ahhoz, hogy az Európai Tanács által elôirányzott, úgynevezett „mérlegelési idôszak” az Alkotmányszerzôdés „megmentésével” zárulhasson. Az Európai Parlament által felállítani javasolt fórumok terve azonban nem aratott osztatlan sikert a tagállami parlamentek körében. E tanulmány – az Alkotmányszerzôdés létrejöttének és ratifikációs problémáinak rövid ismertetése után – az Európai Parlament vonatkozó jelentésének megszületését, illetve a dokumentum tartalmát kívánja bemutatni, figyelmet fordítva a közvetlenül a jelentés elfogadása elôtt felmerült nehézségekre is.

1. Az Alkotmányszerzôdés elfogadása és a ratifikációs nehézségek 1.1. Az Alkotmányszerzôdés megszületésének fôbb indokai, módja és a szerzôdés aláírása

Az EU-tagállamok állam- és kormányfôi által 2001. február 26-án aláírt Nizzai Szerzôdés megvalósította ugyan az Unió 2004-es bôvítéséhez feltétlenül szükséges intézményi reformokat 1, de már az elfogadáskor érzékelhetô volt, hogy az új rendelkezések nem jelentenek hosszú távú megoldást az intézményrendszerben felmerülô problémákra.2 A Nizzai Szerzôdéshez fûzött, az Unió jövôjérôl szóló 23. számú nyilatkozatban a tagállamok ezért úgy döntöttek, hogy 2004-ben újabb kormányközi konferenciát tartanak, amelynek célja az Európai Unió mûködési ne1 Ezek a korábbi szerzôdésmódosítással nem rendezett, ezért „amszterdami maradékoknak” is nevezett kérdéskörök a következôk voltak: az Európai Bizottság tagjainak létszáma, az Európai Unió Tanácsában a minôsített többségi döntéshozatal során alkalmazott szavazatok újrasúlyozása, a minôsített többségi döntéshozatal kiterjesztése az egyhangú szavazás ellenében. Lásd Szalayné Sándor Erzsébet: Az Európai Unió közjogi alapjai (I. kötet), Dialóg-Campus, Budapest, 2003., 37. o. 2 Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról (hatodik, átdolgozott, bôvített kiadás), HVG-Orac, Budapest, 2005., 61. o.

4

EURÓPAI TÜKÖR 2006/7–8 • JÚLIUS–AUGUSZTUS

hézségeinek hosszabb távra szóló megoldása lenne.3 A tervezett kormányközi konferencia konkrét elôkészítésének fôbb tartalmi és szervezeti kérdéseit a 2001. decemberi laekeni csúcstalálkozón külön e tárgyban elfogadott deklaráció tartalmazta. A nyilatkozat meghatározta azt a három átfogó területet, amelyek vonatkozásában továbblépésre van szükség (az Unió demokratizálása, Európa szerepe a globalizálódó világban, jobb megfelelés az uniós polgárok elvárásainak), és részletesebben is megjelölte azon kérdéseket, amelyeket feltétlenül meg kell vitatni. E kérdéskörök a demokrácia, az átláthatóság és a hatékonyság fokozása; az EU, illetve a tagállamok hatásköreinek jobb meghatározása és megosztása; az Unió eszköztárának egyszerûsítése; valamint egy, az európai polgárok „alkotmányaként” mûködô egységes alapszerzôdés megalkotásának lehetôsége.4 A Laekeni Nyilatkozat megszabta a felvetett kérdések vizsgálatának és megtárgyalásának, illetve a következô kormányközi konferencia elôkészítésének szervezeti-formai kereteit is, a dokumentum ugyanis egy Európai Konvent összehívását irányozta elô. A nyilvánosság minél szélesebb bevonására törekedô Konvent munkájában a tagállami kormányok küldöttei, a tagállami parlamentek képviselôi és az uniós intézmények delegáltjai vettek részt. Külön kiemelendô, hogy az akkori 13 tagjelölt ország kormányai és nemzeti parlamentjei – küldötteik révén – szintén részt vehettek a Konvent munkájában. A 11 tematikus munkacsoportban dolgozó testület 2002. február 28-án kezdte meg mûködését, és munkája során úgy döntött, hogy egy új, egységes alapszerzôdés-tervezetet készít az Európai Unió számára.5 A szervezet 2003. július 10-én fejezte be tevékenységét, elfogadva az Alkotmányszerzôdés tervezetének szövegét. Az Unió jövôjérôl szóló nyilatkozatban kijelölt idôponttól eltérôen már 2003. október 4-én megkezdôdött az alkotmánytervezet szövegének megtárgyalására összehívott kormányközi konferencia, méghozzá 25 ország részvételével.6 Az Európai Unió szerkezetét talán minden eddigi szerzôdésmódosításnál mélyebben átalakító Alkotmányszerzôdés szövegérôl a kormányközi konferencián érdemi jellegû viták folytak, különös tekintettel a tagállamok szavazati súlyát érintô kérdésekre. Az Alkotmányszerzôdés elfogadásáról a fennálló tisztázatlan kérdések okán nem lehetett a 2003. decemberi csúcson dönteni, így a tárgyalások 2004-ben is folytatódtak, és a több mint 80 érdemi ponton módosított szöveget végül a 2004. júniusi brüsszeli csúcson sikerült elfogadni. Az Uniót új alapokra helyezni kívánó, Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerzôdést 2004. október 29-én Rómában írta alá az EU – a 2004

3 Az Európai Unió elsôdleges joga (szerk.: Igazságügyi Minisztérium), Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2004., 428. o. 4 Lásd: The Future of the European Union – Laeken Declaration (http://europa.eu.int/constitution/futurum/documents/offtext/doc151201_en.htm [2006. 04.01.]) 5 Horváth Zoltán: i.m. 63. o. 6 A kormányközi konferencián az EU akkori tizenöt tagállama mellett azon tíz állam (köztük Magyarország ) is képviseltette magát, amelyekkel a csatlakozási szerzôdések már aláírásra kerültek. A többi tagjelölt státusú ország (Románia, Bulgária, Törökország) szavazati jog nélkül, megfigyelôként vehetett részt a tárgyalásokon. Lásd: Horváth Zoltán: i.m. 64. o.

AZ EURÓPAI PARLAMENT AZ ALKOTMÁNYSZERZÔDÉS JÖVÔJÉRÔL

5

májusában lezajlott bôvítés folytán már – 25 tagállama.7 A szerzôdéshez fûzött 30. számú nyilatkozat kétéves ratifikációs periódust írt elô, és kimondta, hogy amennyiben e két év elteltével a szerzôdést a tagállamok négyötöde megerôsítette, ám egy vagy több tagállam nehézségekbe ütközik a megerôsítés lebonyolításában, akkor a kérdést az Európai Tanács elé terjesztik.8 A tagállamok egy része parlamenti megerôsítéssel kívánta lebonyolítani a ratifikációt, míg más tagállamok jelezték, hogy – alkotmányos elôírásaiknak megfelelôen, vagy a lakosság véleményének kikérése végett – népszavazást tartanak a kérdésben. 1.2. Az Alkotmány létrehozásáról szóló szerzôdés ratifikációja és a ratifikációs problémák

Az Európai Parlament (EP) már a szerzôdés aláírását megelôzôen, 2004. október 14-én elfogadott egy állásfoglalást az Európai Alkotmányt létrehozó szerzôdés ratifikációjával kapcsolatos eljárásokról és a szerzôdésre vonatkozó kommunikációs stratégiáról.9 A Parlament határozatában felhívta a Tanácsot, hogy dolgozzon ki egy összehangolt programot a tagállami ratifikációs eljárások ütemezésére, és javasolta, hogy azon tagállamokban, ahol népszavazást kívánnak tartani a szerzôdés megerôsítésérôl, ezt a 2005. május 5–8. közötti idôszakban tegyék. Az EP állásfoglalásában kiemelte, hogy hangsúlyozni kell a nemzeti ratifikációs folyamatok európai jellegét, ezáltal is erôsítve az uniós polgárok közösségérzetét, és reményeit fejezte ki, hogy a megerôsítési eljárások 2006 júniusáig valamennyi tagállamban lezárulnak. A valóságban azonban a ratifikáció nem ilyen egyszerûen zajlott, és nemcsak a Parlament által javasolt idôkeretet nem tartották be a tagállamok, hanem olyan problémák is felmerültek, amelyek megoldása máig is várat magára. 1.2.1. Parlamenti megerôsítéssel ratifikáló tagállamok10 Litvánia volt az elsô tagállam, amely parlamenti megerôsítéssel ratifikálta az Alkotmányszerzôdést 2004. november 11-én, míg a második Magyarország volt: a magyar Országgyûlés 2004. december 20-án szavazta meg az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerzôdést megerôsítô országgyûlési határozati javaslatot.11 A

7 Horváth Zoltán: i.m. 64–65.o. A szerzôdés részletes bemutatását lásd pl.: Horváth Zoltán–Ódor Bálint: Az Európai Unió Alkotmánya – Mi és hogyan változik az Alkotmányszerzôdés hatására?, HVGOrac, Budapest, 2005; Várnay Ernô–Papp Mónika: Az Európai Unió joga (második, átdolgozott kiadás), KJK-Kerszöv, Budapest, 2005, 77–82. o., illetve külön-külön az egyes alfejezetek végén. 8 Szerzôdés Európai Alkotmány létrehozásáról, HL. C 310., 47. o., 2004. december 16. 9 Európai parlamenti állásfoglalás az Európai Alkotmányt létrehozó Szerzôdés ratifikációjával kapcsolatos eljárásokról és a Szerzôdésre vonatkozó kommunikációs stratégiáról. 2004. október 14. P6_TA(2004)0021 (http://www.europarl.eu.int/omk/sipade3?PUBREF=-//EP//TEXT+TA+20041014 +ITEMS+DOC+XML+V0//hu&LEVEL=1&NAV=S&L=EN#sdocta4 [2006.04.01.]) 10 Forrás: http://europa.eu.int/constitution/ratification_en (2006.04.01.) 11 Lásd: Törô Csaba: Lehetséges terápiák az EU Alkotmányszerzôdése ratifikációjának megakadása esetére. Európai Jog 2005/3, 17. o.

6


szlovén parlament 2005. február 1-jén végezte el a ratifikációt. Olaszországban a parlament alsóháza 2005. január 26-án, a felsôház (azaz a Szenátus) pedig április 6-án döntött a megerôsítés támogatásáról. Ezt követte a görögországi parlamenti megerôsítés 2005. április 19-én. Németországban a Bundestag (azaz az alsóház) 2005. május 12-én, míg a Bundesrat (a felsôház) 2005. május 27-én ratifikálta a szerzôdést. Ausztriában az alsó-, illetve a felsôház (a Nationalrat, illetve a Bundesrat) szintén 2005 májusában, 11-én, illetve 25-én ratifikált. A parlamenti megerôsítésre Szlovákiában is 2005. május 11-én került sor, míg Lettországban 2005. június 2-án, Cipruson 2005. június 30-án, Máltán pedig 2005. július 6-án történt meg a szerzôdés megerôsítése. Belgiumban a szövetségi parlament felsôháza 2005. április 28-án, az alsóház ugyanazon év május 19-én hozta meg a ratifikációt támogató döntését. A belga ratifikáció teljes lezárásához azonban ezenkívül öt regionális parlamenti fórum (a flamand parlament, a vallon parlament, a francia, illetve a német közösség parlamentje, valamint a brüsszeli regionális parlamenti testület) megerôsítô döntésére is szükség volt. Ez a folyamat 2006. február 8-án lezárult, így Belgium tizennegyedikként ratifikálhatta az Alkotmányszerzôdést.12 Észtországban pedig 2006. május 9-én, az Európa Napon döntött a parlament az Alkotmányszerzôdés megerôsítésérôl, így a ratifikációt elvégzô tagállamok száma tizenötre emelkedett.13 1.2.2. A szerzôdés ratifikációját népszavazáshoz kötô tagállamok A fenti országokban csak az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerzôdés parlamenti megerôsítésre volt szükség, bizonyos tagállamok azonban népszavazáshoz kötötték a szerzôdés ratifikációját. Az egyes népszavazások eltérô jogi természetûek – találunk ugyanis köztük ügydöntô és véleménynyilvánító jellegût egyaránt. Spanyolországban 2005. február 20-ára véleménynyilvánító népszavazást tûztek ki, ahol is a szavazók 76,7%-a támogatta a szerzôdés megerôsítését, ezután a spanyol parlament alsóháza 2005. április 28-án, a felsôház pedig 2005. május 18-án szavazta meg a ratifikációt.14 A ratifikáció támogatásáról szóló ügydöntô népszavazást Franciaországban 2005. május 29-ére tûzték ki. Azonban már a referendumot megelôzô közvélemény-kutatások is az elutasító véleményen lévô polgárok többségét jelezték elôre, és a népszavazás igazolta a felmérések helytállóságát: a szavazáson részt vevô polgárok 54,86%-a elutasította az Alkotmányszerzôdés megerôsítését. A francia elutasító eredmény negatív fordulópontot jelentett a ratifikációs folyamatban, amelyet néhány nap differenciával a szintén elutasító eredményt hozó holland népszavazás követett. Hollandiában 2005. június 1-jén a szavazók 61,7%-a mondott nemet az Alkotmányszerzôdés ratifikációjára, ami egyben a holland törvényhozás negatív döntését is jelentette, ugyanis a holland kabinet ígéretet tett ar12 Forrás: http://www.unizar.es/euroconstitucion/Treaties/Treaty_Const_Rat_Belgium.htm (2006.04.01.) 13 Az Európai Bizottság üdvözölte Észtország „európai ügyek iránti elkötelezettségét”, és hangsúlyozta, hogy „minden ratifikáció számít”. (Lásd: http://euobserver.com/9/21546) [2006.05.09]) 14 Forrás: http://www.unizar.es/euroconstitucion/Treaties/Treaty_Const_Rat_spain.htm (2006.04.01.)


7

ra, hogy amennyiben a népszavazáson való részvétel meghaladja a 30%-ot, akkor a referendum kimenetelének megfelelô döntést fog hozni – a részvételi arány pedig 62,8%-os volt.15 1.2.3. A ratifikációs folyamat válsága A francia és a holland elutasítás – amelynek különbözô lehetséges indokai vizsgálata nem jelen tanulmány tárgya – a ratifikációs folyamat válságához és megtorpanásához vezetett: azon tagállamok, amelyek a szerzôdés megerôsítését még nem végezték el, vagy felfüggesztették a ratifikációs folyamatot, vagy pedig elhalasztották a népszavazást; létezik viszont olyan ország is, ahol a felmerült problémák érdemben nem befolyásolták az eljárás lefolyását.16 1.3. A mérlegelés idôszaka

Az Európai Tanács 2005 júniusában kiadott egy nyilatkozatot az Alkotmányról szóló szerzôdés ratifikációjáról.17 Ebben a nyilatkozatban a tagállamok állam- és kormányfôi tudomásul vették a francia és a holland elutasító népszavazásokat, és azt, hogy a polgárokban felmerült aggodalmakkal és bizonytalanságokkal foglalkozni kell. Ennek ellenére az Európai Tanács álláspontja szerint e nehézségek nem kérdôjelezik meg a polgárok „Európa építése iránti elkötelezettségét”, és nem is szólított fel a ratifikációs folyamat leállítására, hanem nyilatkozatában a helyzet közös átgondolásának idôszakát hirdette meg. A korábbi 2006-os ratifikációs határidôt ezáltal egy határozatlan idôtartam váltotta fel. Az Európai Tanács arra hívta fel a tagállamokat, hogy a reflexiós periódus során valósítsanak meg egy széles körû vitát a polgárok, a társadalom, a szociális partnerek, a nemzeti parlamentek, valamint a politikai pártok bevonásával, de a közösségi intézményeket – és különösen a Bizottságot – is felszólította, hogy járuljanak hozzá a társadalmi vita megvalósításához. Az Európai Tanács nyilatkozata végül 2006 elsô félévére egy találkozót irányzott elô, a nemzeti viták összesítése, értékelése és a folyamat továbbvitele érdekében.18 15 Lásd: Magyar Nemzet Online: Holland elutasítás – ki lesz a következô (http://www.mno.hu/index.mno?cikk=287649&rvt=105&pos=240&s_text=holland+n%E9pszavaz%E1s&s_texttype=4 [2006. 03. 01.]) 16 Csehországban a referendumot 2006 végére vagy 2007 elejére halasztják, Dániában az eredetileg 2005 szeptemberére kiírt népszavazást új idôpont meghatározása nélkül elhalasztották. Írország, Lengyelország és Portugália szintén elhalasztotta a népszavazást, az Egyesült Királyság kormánya pedig 2005. június 6-án jelentette be, hogy a parlamenti megerôsítési eljárás felfüggesztésre kerül. Svédországban a parlament fog dönteni a ratifikáció kérdésérôl, de még nem határoztak meg erre vonatkozóan konkrét dátumot. Finnország az eredetileg legkorábban 2006 elejére tervezett parlamenti ratifikációs eljárást korábban függôben hagyta, majd 2006. május 12-én a finn parlament a megerôsítési folyamat megkezdése mellett döntött. (Forrás: http://www.unizar.es/euroconstitucion/Treaties/Treaty_Const_Rat.htm [2006.04.01.]) 17 Az Európai Unió tagállamai állam- és kormányfôinek nyilatkozata az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerzôdés megerôsítésérôl (Európai Tanács, 2005. június 16–17.) SN 117/05 18 Ibid.

8


2. Az Európai Parlament és az Alkotmányról szóló szerzôdés A ratifikációs válság következtében különbözô elképzelések fogalmazódtak meg az Alkotmány további sorsát illetôen, a szöveg változtatások nélküli elfogadtatásától a szöveg módosításán keresztül a teljes újrafogalmazásig. Az Európai Parlament jelentôs többsége már aláírása elôtt támogatta az Alkotmányszerzôdés elfogadását, és annak aláírása után is kiadott egy határozatot, amelyben üdvözölte és jóváhagyta az integrációt új alapokra helyezô szerzôdést, továbbá teljes meggyôzôdéssel támogatta annak ratifikációját (méghozzá elképzelései szerint 2006 közepéig).19 A megerôsítési eljárás problémáinak jelentkezése után a Parlamentben is különbözô elképzelések jelentek meg a szerzôdés jövôjét illetôen. Andrew Duff, az Európai Parlament liberális frakciójának tagja azt az álláspontot képviselte, hogy egy új Konvent összehívása lenne szükséges, amelynek mûködésében szélesebb körben vehetne részt a civil társadalom. A széles körû tájékoztatás és társadalmi vita realizálásához elengedhetetlennek nevezte a tagállami pártok aktív közremûködését. Duff az Euractiv-nak adott interjúban kiemelte azt is, hogy számos nemzeti parlamenti képviselô még csak el sem olvasta az Alkotmányszerzôdést – ez pedig igencsak megnehezíti azt, hogy a képviselôk meg tudjanak gyôzni másokat a szerzôdés szükségességérôl, az egyes rendelkezések szükségességének magyarázatáról nem is beszélve. A képviselô szerint az Unió polgárainak nem lehet szándéka az integráció folyamatának visszafordítása, hanem egy erôsebb, demokratikusabb és hatékonyabb Európai Uniót szeretnének.20 Jo Leinen, az Európai Parlament Alkotmányügyi Bizottságának jelenlegi elnöke, a szociáldemokrata frakció tagja is foglalkozott a fenti problémakörrel. A képviselô rámutatott, hogy az Európai Tanács elmulasztotta meghatározni, hogy az „átgondolás idôszaka” milyen szervezeti keretek között valósuljon meg, illetve hogy a viták eredményeivel mi történjen. Leinen szerint problémás lenne az is, ha szerzôdésrôl folytatott diskurzus ismét fentrôl lefelé irányuló jellegû lenne, nem pedig fordítva. Véleménye szerint egy speciális csúcstalálkozó összehívása a vita megvalósítására nem felelne meg az európai demokrácia elveinek, illetve az „európai népnek” a folyamatba történô fokozottabb bevonásának igénye terén sem jelente elôrelépést. Leinen egy kizárólag a civil szférában zajló vita értelmét és eredményességét is kétségesnek nevezte, mivel a civil társadalom erôsen fragmentált érdekképviseleti csoportokból áll, és nem létezik olyan legitim „ernyôszervezet”, amely a társadalom minden szegmensét képviselné. A képviselô számára az egyetlen megfelelô formának az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek részvételével szervezett kongresszus tûnik. A parlamentek tagjainak, a polgárok által közvetlenül választott képviselôknek feladata lenne a társadalmi vita megszervezése, és így a polgárok véleményének megfelelô „becsatornázása”.21

19 Az Európai Parlament állásfoglalása az Európai Alkotmányt létrehozó szerzôdésrôl (2004/2129(INI)), PE 347.149 20 MEP Duff in uphill battle to save Constitution, Euractiv 23 September 2005 (http://www.euractiv.com/Article?tcmuri=tcm:29-144810-16&type=Interview [2006.04.01.]) 21 Jo Leinen: Defining the future of the European continent (www.federalunion.org.uk/europe/050623leinen.shtml [2006.04.01.])


9

2.1. A Duff–Voggenhuber jelentés

Andrew Duff és Johannes Voggenhuber, az Európai Parlament Alkotmányügyi Bizottságának tagjai társelôadókként elkészítettek egy jelentéstervezetet, amelyben az Alkotmányszerzôdés „megmentésének” módjára, illetve az egész alkotmányozási folyamat további lehetôségeire kívánták felhívni képviselôtársaik figyelmét. A két képviselô az általuk kiadott elôzetes nyilatkozatban kijelentette, hogy nem reális az az elképzelés, amely szerint Franciaországban és Hollandiában a szerzôdést változatlan szövegezéssel újból népszavazásra kellene bocsátani a közeljövôben. A képviselôk kétségeiket fejezték ki azt illetôen, hogy elegendô lenne a dokumentumhoz csupán kiegészítô nyilatkozatokat fûzni az állampolgárok kellô meggyôzése érdekében.22 Duff és Voggenhuber már 2005 ôszén elkészültek az EP állásfoglalására vonatkozó indítvány tervezetének általuk megfelelônek tartott szövegével. A benyújtott, több mint 200 módosító indítvány 23 megtárgyalása után a jelentéstervezet végeleges szövege 2005. december közepére állt össze, amely végül némileg eltérô tartalommal született meg, mint ahogyan azt a raportôrök elképzelték. Az eredeti jelentéstervezet és az elfogadott jelentés 24 között a legfontosabb tartalmi különbség az Európai Alkotmány felülvizsgálata kapcsán figyelhetô meg. A Duff és Voggenhuber képviselôk által megfogalmazott eredeti szöveg 25 ugyanis elképzelhetônek tartotta – amennyiben a széles társadalmi vita eredménye ennek szükségességére utalna – a szerzôdés vitatott részeinek újratárgyalását, a „központi mag” fenntartása mellett. A tervezet azt javasolta: vizsgálat tárgyává kell tenni, hogy az Alkotmány létrehozásáról szóló szerzôdésben lefektetett eredeti konszenzus mely részei megfelelôek, és melyek a vitatott kérdéskörök. A javaslat szerint a reflexiós periódusban született következtetéseket 2007 második félévében számba kell venni, és egyértelmû döntést kell hozni arról, hogy az Alkotmányszerzôdés módosítására, megváltoztatására szükség van-e. Amennyiben a szerzôdésrôl folyó vita kimenetele alapján az Alkotmányt létrehozó szerzôdés módosítására lenne szükség, a jelentéstervezet szerint a tárgyalások során meg kellene ôrizni a 2004-es szerzôdés kulcsfontosságú reformelemeit. Duff és Voggenhuber azt javasolták, hogy amennyiben a szöveg jelentékeny mértékû megváltoztatásáról születne döntés, akkor 2008-ban egy újabb Konventet kellene összehívni ennek konkrét kidolgozására, és felhívják az Európai Tanács tagjait, a tagállami állam- és kormányfôket, hogy vállaljanak kollek22 Duff–Voggenhuber report on the role of the European Parliament during the reflection period – structure themes and framework for the evaluation of the debate on the European Union, European Parliament Concept Paper, 3 October 2005 (www.europarl.eu.int) 23 Lásd a módosítási indítványokat tartalmazó parlamenti dokumentumot: PE 364.885v01-00 (http://www.europarl.eu.int/omk/sipade3?L=HU&OBJID=106955&MODE=SIP&NAV=X&LSTDOC= N&LEVEL=2 [2006.04.01.]) 24 Jelentés a mérlegelés idôszakáról: az Európai Unióról folytatott vita értékelésének kerete, témakörei és összefüggései (2005/2146(INI)), PE 364.708v02, (http://www.europarl.eu.int/omk/sipade3?PUBREF=-//EP//NONSGML+REPORT+A6-2005-0414+0+DOC+PDF+V0//HU&L=HU&LEVEL=1&NAV= S&LSTDOC=Y [2006.04.01.]) 25 Jelentéstervezet a mérlegelés idôszakáról, elôadó: Andrew Duff és Johannes Voggenhuber, PE 364.708v01

10


tív és egyéni felelôsséget az újonnan megfogalmazott szöveg életbeléptetésére, a nemzeti kampányok szorosabb koordinálására.26 A tervezet emellett javasolja, hogy a felülvizsgált és/vagy újonnan megfogalmazott Alkotmányszerzôdést a 2009-es európai parlamenti választásokkal egy idôben bocsássák konzultatív népszavazásra az Európai Unió tagállamaiban, és hangsúlyozza, hogy ebben az esetben minden erôfeszítést meg kell tenni annak érdekében, hogy az új szerzôdésszöveg még 2009-ben hatályba léphessen.27 A jelentés elfogadott szövegébe azonban az Alkotmányról szóló szerzôdés felülvizsgálatára és esetleges újraírására vonatkozó szövegrészek nem kerültek be, és a Parlament hivatalos állásfoglalása is a jelentés végleges változatán alapul.28 2.2. Az Európai Parlament állásfoglalása a mérlegelés idôszakáról: az Európai Unióról folytatott vita értékelésének szerkezete, témái és kerete

A mérlegelés idôszakáról szóló állásfoglalást, ami lényegében az Európai Alkotmány megmentésének tervét fekteti le, a Parlament plénuma 385 igen, 125 nem szavazattal és 51 tartózkodás mellett fogadta el.29 Az Európai Parlament állásfoglalása alapvetôen három kérdéskörrel foglalkozik: figyelmeztet arra, hogy a Nizzai Szerzôdés nem biztosít megfelelô lehetôséget az integráció továbbvitelére, elutasítja a hatályba nem lépett Alkotmányszerzôdés részleges alkalmazását, illetve javaslatokat tesz a mérlegelési idôszakban folytatandó széles körû vita megvalósításának és értékelésének kereteit illetôen, a Szerzôdés egészének „megmentése” érdekében.30 2.2.1. Az alkotmányos reformok szükségessége Az állásfoglalás szerint a Nizzai Szerzôdés nem életképes alap az európai integráció folyamatának továbbvitelére, illetve – Románia és Bulgária csatlakozása után – nem teszi lehetôvé újabb tagállamok felvételét.31 A Parlament figyelmeztet továbbá arra is, hogy azok az intézményi-politikai problémák, amelyek miatt az Európai Konvent felállítására került sor, nemcsak hogy változatlanul fennállnak, hanem azóta is növekednek. Az EP ezért továbbra is elkötelezett az Európai Unió mielôbbi alkotmányos

26 Ibid., 21–24. pont 27 Ibid., 26–27. pont 28 Ennek ellenére Andrew Duff szerint az Európai Parlamentben egyre erôsödik a felismerés, hogy kevéssé valószínû az Alkotmány eredeti formában történô hatálybalépése. Lucia Kubosova: MEPs back plan to save constitution, EU Observer 19.01.2006. (http://euobserver.com/9/20718 [2006.04.01.]) 29 Ibid. 30 Az Európai Parlament állásfoglalása a mérlegelés idôszakáról: az Európai Unióról folytatott vita értékelésének szerkezete, témái és kerete 2005/2146(INI), 2006. január 19. [a továbbiakban: Állásfoglalás] 31 A Parlament tehát „bezárná az EU kapuit, míg az alkotmányos reformok kérdésköre nem rendezôdik megfelelôen. George Parker: MEPs oppose expansion of EU until treaty deal. Financial Times 20 January 2006 (http://www.friendsofeurope.org/news_detail.asp?ID=609&page=det&frame=yes~bas [2006.04.01.])


11

rendezése iránt, amely – többek között – erôsíti a parlamenti demokráciát és a jogállami elvek érvényesülését, rögzíti és biztosítja az alapvetô jogokat és növeli a transzparenciát. Az állásfoglalás szerint reformok nélkül az Unió nem várhatja el polgárai támogatását, és „nem lesz képes fenntartani az integráció lendületét”.32 Az Európai Parlament tehát továbbra is támogatja az Európai Alkotmányról szóló szerzôdést, mivel álláspontja szerint a szerzôdés szabályos ratifikációjának és hatálybalépésének elmaradása veszélybe sodorhatja a legutóbbi bôvítés eredményeit, illetve a jövôbeli bôvítéseket. Anélkül, hogy vitatná azt, hogy az Unió elôtt más lehetôségek is nyitva állnak, a parlamenti állásfoglalás (a Duff és Voggenhuber által megfogalmazott eredeti tervezettôl eltérôen) a mérlegelési idôszak megfelelô eredményének azt tartaná, ha a szerzôdés jelenlegi szövege fenntartható lenne, noha elismeri, hogy ez csak úgy valósulhat meg, ha jelentôs erôfeszítések történnek az európai közvélemény megnyugtatására és meggyôzésére.33 2.2.2. Az Alkotmányról szóló szerzôdés részleges alkalmazásának elutasítása Az Európai Parlament elutasítja azokat a felvetéseket, amelyek arra vonatkoznak, hogy az alkotmányos folyamat végleges lezárultáig bizonyos tagállamok részvételével létrehozható egy „mag”, amelyen belül az Európai Alkotmány alkalmazásra kerülhetne. A Parlament helytelenít bármilyen törekvést, amely egyes tagállamoknak az Európai Unió keretein kívül történô együttmûködésére irányul – a megerôsített együttmûködéseknek ugyanis az Unió céljainak elérését kell szolgálniuk, és mindig nyitottaknak kell lenniük minden tagállam elôtt. Az állásfoglalás figyelmeztet arra, hogy az Alkotmányról szóló szerzôdés szelektív végrehajtása tönkreteheti a közösségi intézmények és a tagállamok közötti egyensúlyteremtô konszenzust, és ezzel jelentôsen súlyosbíthatja a bizalmi válságot.34 2.2.3. Az integráció jövôjét érintô vita keretei A Parlament állásfoglalása szerint a mérlegelési idôszakot fel kell használni az alkotmányozási folyamat újraindítására, a széles körû nyilvános vita alapján. Az állásfoglalás az európai párbeszéd alapvetô céljaként jelöli meg „az Alkotmánnyal kapcsolatos konszenzus elmélyítését és demokratikusabbá tételét”, illetve válaszok megfogalmazását a szerzôdést ért bírálatokra. A Parlament üdvözli a reflexiós periódusban kibontakozó nyilvános vitát, és javasolja, hogy ezt a párbeszédet az egész Európai Unióban meg kell indítani, és koordinálni kell menetét, továbbá hangsúlyozza, hogy a vitának európai és nemzeti szinten egyaránt folynia kell. A dokumentum indítványozza, hogy az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek rendezzenek közösen „konferenciákat – parlamenti fórumokat – a vita ösztönzése és a szükséges politikai következtetések lépésrôl lépésre történô kialakítása érdeké32 Állásfoglalás, 1–5. pont 33 Ibid., 20. pont 34 Ibid., 7–8. pont

12


ben”, és felhívja a többi közösségi intézményt is, hogy mûködjenek közre e párbeszédben. Az Európai Parlament kiemelkedô fontosságúnak tartja az alkotmányos reformfolyamat újabb kudarcának elkerülését, ezért erôsen elkötelezett amellett, hogy a nemzeti parlamentekkel karöltve meghatározó szerepet játsszon az európai párbeszédben. Ennek érdekében a leghangsúlyosabb megoldásra váró kérdésekrôl „európai tanulmányok” kiadását szorgalmazza, amelyek a nemzeti parlamentek által megfogalmazott kiegészítésekkel egyfajta kiindulási alapként szolgálhatnának a parlamenti fórumokon tanácskozásaihoz.35 Állásfoglalásában a Parlament az elsô interparlamentáris fórum megtartását az Európai Tanács júniusi ülését elôkészítendô, 2006. május 9-ére tervezte, és konkrét témákat is javasolt a konferencia számára, mégpedig: • Mi az európai integráció célja? • Mi Európa szerepe a világban? • Mi az európai szociális és gazdasági modell jövôje a globalizáció tükrében? • Hogyan határozhatók meg az Európai Unió határai? • Hogyan mozdítható elô a szabadság, biztonság és jog érvényesülése? • Mibôl finanszírozzuk az Uniót? A Parlament úgy látja ugyanis, hogy az ezen alapvetô kérdéseket érintô alapos vita új távlatokat nyithat az integráció elôtt, és elôkészítheti a terepet a reformokhoz azokon a területeken, ahol nézeteltérések merültek fel. Állásfoglalásában a Parlament hangsúlyozza, hogy a fórumokon közösen megállapított témák köré építve az Európai Bizottság segítségével nemzeti, regionális és helyi szinten nyilvános üléseket és médiavitákat kell szervezni, és kéri a szociális partnereket és a civil szervezeteket, hogy vegyenek részt a vitákban, a tagállami politikai pártoktól pedig azt várja, hogy belsô vitáik és választási kampányaik során jobban hangsúlyozzák az európai kérdéseket, szempontokat.36 A Parlament külön kiemeli a civil szervezeteket és társaságokat, és nyomatékosan kéri ôket, hogy az Európa jövôjérôl szóló vita során kitüntetett helyen foglalkozzanak az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerzôdéssel. Fontos kiemelni, hogy a Parlament a dokumentumban utasítja Alkotmányügyi Bizottságát, hogy kísérje figyelemmel a mérlegelési idôszak lefolyását, különös tekintettel a parlamenti fórumokra, a munkadokumentumokra és az állampolgári vitákra, és foglalja össze a felvetett kérdéseket és a megszületô következtetéseket.37 Az elsô, az EP, illetve a nemzeti parlamentek részvételével zajló, az EU – és az Alkotmányszerzôdés – jövôjével foglalkozó konferenciára 2006. május 8-án és 9-én sor is került Brüsszelben, ahol számos, gyakran igen eltérô elképzelés elhangzott, „egységes álláspontra” viszont nemigen tudtak jutni a képviselôk.38 35 Ibid., 14–15. pont 36 Ibid., 21–22. pont. A Parlament üdvözölné továbbá a vita alakításához hozzájáruló állampolgári beadványokat is (lásd uo. 23. pont). 37 Ennek megvalósítása érdekében a Parlament arra is felkéri Alkotmányügyi Bizottságát, hogy „szorosan mûködjön együtt a parlamenti fórumok, és azok munkadokumentumainak elôkészítésében közvetlenül érdekelt bizottságokkal” Ibid., 36–37. pont 38 A fórum kapcsán egy tematikus honlapot is létrehozott az Európai Parlament, ahol többek között megtalálhatók az egyes országok parlamentjei által a fórum rendelkezésére bocsátott dokumentumok is: http://www.zukunfteuropas.europarl.europa.eu/future/cms/lang/hu


13

2.2.4. Európai Alkotmány 2009-re? Az Európai Parlament szándékai arra irányulnak tehát, hogy miután 2007 második felében megtörténik a következtetések levonása a reflexiós periódus eredményei kapcsán, az Alkotmányról szóló szerzôdés – változatlan szövegezéssel – legkésôbb 2009 során hatályba lépjen, ezért állásfoglalásában a széles körû vita összes szereplôjét, résztvevôjét kéri, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy ez megvalósulhasson.39 Az állásfoglalás elfogadása elôtt szokatlan közjáték zajlott le a Parlamentben. Három tagállam, Ausztria, Finnország és Németország parlamentjének elnökei egy határozott hangvételû levélben – amelyet Josep Borrellhez, az Európai Parlament elnökéhez intéztek – úgy nyilatkoztak, hogy nem kívánnak egy, az Európai Parlament vezetésével zajló vitasorozatban részt venni. Andreas Khol (az osztrák Nationalrat elnöke), Paavo Lipponen (a finn Eduskunta elnöke) és Norbert Lammert (a német Bundestag elnöke) levelükben jelezték: ôk csak egy közös fórumot tartanának az Európai Parlamenttel 2006 májusában, további esetleges találkozókról pedig külön megegyezést tartanak szükségesnek.40 A három politikus emellett hangsúlyozta, hogy a parlamenti fórumon csak a véleménycsere lehetôségét kellene biztosítani: véleményük szerint nem lehet cél egy közös álláspont kialakítása, amit azután az Európai Tanácsnak nyújtanának át. Az elnökök levele azzal érvel a parlamenti fórumsorozat ellen, hogy mivel bizonyos tagállamok már ratifikálták a szerzôdést, mások pedig nem, így rendkívül eltérô lenne a hozzáállásuk az Európa jövôjérôl folytatott vitához, és – meglátásuk szerint – egy hosszadalmas vitára a nemzeti parlamentek között nincs is szükség, ráadásul ennek lehetséges módozatai sincsenek kidolgozva.41 A levélírók azt is hozzátették, hogy nem szeretnének egy ilyen folyamatban az „Európai Parlament függelékeiként részt venni”,42 illetve, hogy véleményük szerint egy ilyen egyeztetô grémiumnak sem jogi, sem intézményi alapja nincsen végkövetkeztetések megfogalmazására.43 Andrew Duff különösnek nevezte a három parlamenti elnök reakcióját, mivel a tervezett vitában számos nemzeti parlamenti képviselô is részt venne, biztosítva ezáltal, hogy valódi beleszólási lehetôséget kapjanak az európai integráció jövôbeli irányainak alakításába.44 A nyilvános állampolgári fórumok megszervezése a kritikák ellenére megkezdôdött, a rendezvények célja a „minden politika helyi politika” elképzelésnek megfelelôen az, hogy az Európa jövôjérôl folytatott vita eljusson a városokba és a települések-

39 A Parlament egyébként a vitával kapcsolatos minden tevékenységbe be kívánja vonni Romániát és Bulgáriát is. Ibid., 33. pont 40 Mark Beunderman: National parliaments rebuff MEPs on constitution, EU Observer 17.01.2006. (http://euobserver.com/?aid=20700&rk=1 [2006.04.01.]) 41 Ibid. 42 Az EU Observer közlése szerint egy bennfentes azzal magyarázta a lépést, hogy a nemzeti parlamentek nem kívánják az Európai Parlament saját érdekeit, törekvéseit legitimálni. Lásd: Ibid. 43 EU-Verfassung: Khol gegen „parlamentarische Foren” Der Standard 14. Februar 2006 (http://derstandard.at/?id=2308637 [2006.04.01.]) 44 Lucia Kubosova: i.m.

14


re, az itt megfogalmazott vélemények pedig eljussanak az Unió vezetôihez és a közösségi intézményekhez.45 Az Európai Unió hivatalos álláspontja szerint eredményes vita akkor alakulhat ki, ha olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek különösen érintik az adott térséget vagy országot, a párbeszéd lebonyolításába pedig lehetôleg minden érdekelt felet be kell vonni – a közvéleményt kialakító és megjelenítô uniós polgárokat, az európai parlamenti képviselôket, a helyi politikusokat, a helyi országgyûlési képviselôket, a civil szervezeteket és a médiát. Ez év elsô felében öt tagállamban rendeznek vitafórumokat Európa jövôjérôl (Németországban, Franciaországban, Görögországban, Lengyelországban és Svédországban), eredményükrôl a júniusi csúcstalálkozón értesülnek a tagállamok állam- és kormányfôi.46 2.3. „Újjáéleszthetô” az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerzôdés?

Az Európai Parlament képviselôinek többsége az Alkotmány változatlan formában történô elfogadását tartaná a reflexiós idôszak pozitív lezárásának, ám korántsem biztos, hogy ez megvalósulhat. A Parlament mellett az Alkotmány „atyjának” tekintett Valéry Giscard d’Estaing, a Konvent egykori elnöke, szintén adna egy második esélyt a szerzôdésnek. A volt francia államfô szerint 2007-ben, a franciaországi választások után újból népszavazásra kellene bocsátani a dokumentum elsô és második részét, míg a harmadik részrôl parlamenti szavazást kellene tartani.47 Amint arról a Der Spiegel 2006. március 4-én beszámolt, ezen elképzelés mentén folytattak bizalmas megbeszéléseket Angela Merkel, Németország kancellárja, a francia államfô, Jacques Chirac, és az Európai Parlament kereszténydemokrata képviselôi. A politikusok elképzelései szerint az Alkotmány elsô két részét (amely a kibôvült Unió alapvetô mûködésérôl, illetve az alapjogokról szól) megfelelô politikai nyilatkozatokkal kellene támogatni, és ezután ismét megmérettetni népszavazás útján Franciaországban és Hollandiában, míg a harmadik, „bürokratikusabb” természetûnek tartott szerzôdésrészrôl elegendô lenne parlamenti szavazással dönteni e két országban is.48 Merkel már korábban is javasolta, hogy egy, az európai integráció „szociális dimenzióját” hangsúlyozó nyilatkozatot kellene az Alkotmányról szóló szerzôdéshez fûzni. A jogi kötelezô erôvel nem rendelkezô deklaráció arra szólítaná fel az Európai Unió intézményeit, hogy a közös piaci jogi szabályozása során hangsúlyosabban vegyék figyelembe a rendelkezések szociális kihatásait.49 Szintén 2006 márciusában Cyril Svobo45 http://www.europarl.eu.int/news/public/story_page/002-6100-075-03-11-90120060313STO06099-2006-16-03-2006/default_hu.htm (2006.04.01.) 46 Ibid. 47 Giscard d’Estaing alapvetôen „hibának” nevezte, hogy a francia szavazók elutasították az új szerzôdést. Lásd: Giscard: France’s rejection of Constitution was a „mistake” (http://www.euractiv.com/Article?tcmuri=tcm:29-153046-16&type=News [2006.04.01.]) 48 Merkel und Chirac wollen EU-Verfassung retten, Der Spiegel 10/2006 (http://www.spiegel.de/spiegel/vorab/0,1518,404218,00.html [2006.04.01.]) 49 Mark Beunderman: Berlin and Paris in talks on EU constitution revival, EU Observer 06.03.2006. (http://euobserver.com/9/21050 [2006.04.01.])


15

da cseh külügyminiszter is jelezte, hogy meglátása szerint egy rövid nyilatkozatot kellene az Alkotmányszerzôdéshez csatolni, amelyben tömören és közérthetôen meg kellene fogalmazni, hogy mik az Európai Unió alapvetô célkitûzései olyan, az uniós polgárokat közvetlenül érintô területeken, mint a kereskedelem, a biztonság- és a fejlesztési politika.50 A politikus úgy nyilatkozott, hogy az Alkotmányról szóló szerzôdést érdemes lenne megmenteni, mivel az a „lehetô legjobb kompromisszumnak” tekinthetô, amiben a tagállamok meg tudtak állapodni.51

3. Záró gondolatok Habár az Európai Parlament állásfoglalása nem rendelkezik jogi kötelezô erôvel, tekintettel azonban a Parlament intézményi jelentôségére, illetve arra, hogy az Unió polgárainak érdekeit képviseli, a nyilatkozat politikai súlya vitathatatlan. Az a tény, hogy az EP képviselôi támogatják a konzultációt a nemzeti parlamentekkel az Alkotmányszerzôdés, illetve az európai integráció jövôjérôl, feltétlenül pozitív lépésnek tekinthetô. Az egyes nemzeti parlamentek így egyrészt közvetíthetik a párbeszédben a tagállami állampolgárok érdekeit, másrészt jó rálátással rendelkeznek majd az Európa jövôjét formáló koncepciókra, amiket megfelelôen kommunikálhatnak választóik felé. Ugyanakkor a tagállami parlamentek valószínûleg igen nehezen tudnak majd közös álláspontra helyezkedni, már csak abból kifolyólag is, hogy a ratifikációs folyamatban „máshol tartanak”. Az Európai Parlament mindenesetre állásfoglalásával is igyekszik hozzájárulni ahhoz, hogy kellôen széles körû és minél több érdekelt fél bevonásával zajló párbeszéd és vita folyjon az európai integráció jövôjérôl.

50 Lucia Kubosova: Czech foreign minister backs EU constitution revival, EUobserver 28.03.2006. (http://euobserver.com/9/21240 [2006.0.4.01.]) 51 Ibid.

16


ORTUTAY L. GYULA

Bolivár kardja járja be Latin-Amerikát Az Európai Unió félti beruházásait – a magyar diplomácia pragmatikus

A diplomaták a megmondhatói – noha az átlagember is el tudja képzelni –, hogy mekkora szervezômunkát igényel két kontinensrôl hatvan ország vezetôit összehozni egy csúcstalálkozóra. Nem az elôkészítésen múlt, hogy az Európai Unió, illetve Latin-Amerika és a karibi térség állam- és kormányfôinek májusban, Bécsben tartott, immár negyedik tanácskozása mégsem hozta meg azt az eredményt, amelyet korábban reméltek tôle. (Lásd Szentgyörgyi N. József „Túl az Óperencián – Guadalajara: távol Európától és a kohéziótól” címû írását, amely folyóiratunk 2004. decemberi számában jelent meg.) Igaz, kudarcról sem lehet beszélni: nem történt látványos összeveszés. Sôt, a kiadott több mint húsz oldalas bécsi nyilatkozat megismételte a szándékot a majd egymilliárd embernek otthont adó két nagy régió közti kapcsolat további erôsítésére. Egyedüli újdonságként elhatározták, hogy Európa a közép-amerikai államokkal is tárgyalásokat kezd társulási szerzôdésrôl és szabadkereskedelmi megállapodásról. Ilyen egyeztetések, alkudozások már évek óta folynak az EU és Dél-Amerika két másik regionális blokkja, a Mercosur és az Andok-menti államok (CAN) között, ám ezekben most nem sikerült továbblépni. Az 1999-ben, Rio de Janeiróban tartott elsô ilyen bilaterális csúcson ünnepélyesen deklarált stratégiai partnerség valójában csak papíron létezik.

Latin-Amerika balra tart Az elmúlt hónapokban számos hírmagyarázó tette fel a kérdést, hogy forradalomnak minôsíthetô-e, ami általában Latin-Amerikában, s különösen a térség néhány országában végbemegy. A politikai térkép színeváltozása jól jelzi, hogy – szemben a kilencvenes évekkel – egyre több állam élén áll baloldali kormányzat. Argentínában a peronizmus baloldali áramlatát képviselô Néstor Kirchner az elnök. Chilében a szocialista párti Michelle Bachelet. Uruguayban a szintén szocialista Tabare Vasquez. Bolívia történetében elsô ízben, a múlt év végén egy ôslakos indiánt választottak államfôvé, Evo Morales személyében. Peruban a június 4-ei második elnökválasztási forduló mindkét jelöltje – Ollanta Humala és Alan García – baloldalinak volt tekinthetô, a voksolás végül a szociáldemokrata Alan García gyôzelmét hozta. Brazíliában Ignacio Lula da Silva egykori szakszervezeti vezetô és munkáspárti politikus tölti be az államfôi tisztet 2002 óta. Venezuelában Hugo Chávez nyolcadik éve, Kubában pedig Fidel Castro immár 48 éve áll az ország élén. Az idei elnökválasztási év Nicaraguában és akár Mexi-

BOLIVÁR KARDJA JÁRJA BE LATIN-AMERIKÁT

17

kóban is hozhat még baloldali fordulatot. Bizonyos leegyszerûsítéssel megállapítható, hogy ez a „balra tarts” válasz a kilencvenes évek neoliberális gazdasági politikájának következményeire: Latin-Amerika, talán az egy Chile kivételével, jóval lassabban fejlôdött, mint a világgazdaság. Növekedtek a társadalmi különbségek: egy szûk tradicionális elit jólétével szemben a lakosság nagy része – az ENSZ-statisztika szerint a térség átlagában 42 százalék – a szegénységi szint (napi 2 dollár) alatt él. A revolúció vagy evolúció kérdésfelvetésre már lényeges különbségek mutatkoznak a térség baloldali kormányzatai között. A pragmatikus, megfontolt vezetésû csoportban szokták említeni Chilét, Brazíliát, Uruguayt és Argentínát is, amennyiben a baloldali elnökök nem kérdôjelezik meg a piacgazdaságot, a magántôke szerepét, avagy a külföldi befektetéseket. Velük szemben jóval radikálisabb vonalat képvisel, Fidel Castro mellett, a venezuelai Hugo Chávez és az idén Bolíviában beiktatott Evo Morales. Chávezt és Moralest a nemzetközi sajtóban elôszeretettel populistának és nacionalistának bélyegzik. A populista jelzôt idônként Néstor Kirchner argentin elnökre is ráaggatják. A nacionalizmus végül is idôrôl idôre felbukkanó áramlat LatinAmerikában, miként éppen Argentínában volt igen erôs (külföldi tulajdonok államosításával) Juan Domingo Peron elnöksége idején, a második világháború végén. Hasonló ideológiai áramlatot képviselt a perui APRA is, amelynek kései vezetôje a nyolcvanas években „Latin-Amerika Felipe Gonzalezeként” (a spanyol szocialisták volt vezetôje, kormányfô) emlegetett Alan García volt. Más kérdés, hogy aztán elnöksége (1985–1990) korrupcióba és pénzügyi válságba vitte Perut. Most, sajátos módon, mégis újra gyôzni tudott, a perui középosztály is ôt támogatta, mert úgy ítélték meg, hogy nagyobb veszélyt jelent a Chávez típusú, ugyancsak volt puccsista katonatiszt, Ollanta Humala etnikai (indián) alapú nacionalizmusa. Az etnikai indíttatású populizmusnak elsôsorban az Andok-menti országokban van szociális alapja, Bolíviában, Peruban és Ecuadorban, ahol magas az indián ôslakosok aránya, ám szerepük mind a politikai, mind a gazdasági életben eddig minimális volt. A forradalom minôsítés azokban az esetekben lehet létjogosult – s ebben találkozik Evo Morales Bolíviája Hugo Chávez Venezuelájával –, amikor a változások a hagyományos politikai és gazdasági elit hatalmát feszegetik, konkrétan a bolíviai indiánok vagy a venezuelai szegények érdekeire hivatkozva. A latin-amerikai nacionalizmusok mindig is USA-ellenes indíttatásúak is voltak, túl az egyes országok történelmi vetélkedésein, területszerzô háborúin. George W. Bush elsô elnöki mandátumának beiktatásakor azt ígérte, hogy a déli szomszédságra kíván összpontosítani, s ebben a szellemben elsô külföldi útja Mexikóba vezetett. Aztán jött 2001 szeptembere, a terrorizmus elleni nemzetközi fellépés meghirdetése, majd az Irak elleni háború, Afganisztán terhe mellett. Washingtonban egyszerûen elfeledkeztek a déli szomszédokról. Tulajdonképpen egy éve folyik némi tûzoltás, ám azóta DélAmerika térképe, kisebb hézagokkal, vörösre vagy rózsaszínre váltott. Washington – Kuba mellett – Hugo Chávez Venezueláját tartja fô veszélygócnak. A nemzetközi média segítségével diktátornak állítják be, aki a demokráciát lábbal tiporja, az ellenzéket ellehetetleníti, a gerillák támogatásával beavatkozik más országok (Kolumbia) belügyeibe, és szabotálja a kábítószer elleni fellépést. A washingtoni bírálatoknak nyilvánvalóan akadnak jogos elemei, ám nem érdektelen felidézni, hogy az alkotmányo-

18


san megválasztott Chávez elnök ellen 2002-ben az ellenzék fegyveres puccsot szervezett, 48 órára megfosztották hatalmától. Majd miután a katonaság és a nép jelentôs része kiállt mellette, 63 napig tartó általános sztrájkkal próbálták az üzleti, vállalkozói körök destabilizálni a gazdaságot, az olajipart. Hugo Chávez ennek ellenére 2004-ben hajlandó volt – hosszas taktikázás után – elébe menni az ellenzék kihívásának, s referendumon biztosította elnöki mandátumának folytatását. Aztán, még mindig az alkotmányosság keretei között, földcsuszamlásszerû gyôzelmet aratott a törvényhozási választásokon, amelyen az ellenzék – gyengeségét beismerve – visszavonta jelöltjeit. A caracasi törvényhozás most valóban, lényegében száz százalékig Chávez-párti, ám ebben nem az elnöki „diktatúra”, hanem az ellenzék a ludas. Idéznék Ken Livingstone-nak, London polgármesterének idén május 15-én, Hugo Chávez venezuelai elnök látogatása alkalmából írt köszöntôjébôl: „Nem csoda, hogy Chávez és támogatói az elmúlt nyolc évben már tíz választást is megnyertek. Miközben ezek a gyôzelmek a helyi ellenzék által uralt média kampányával szemben születtek... Ha a Venezuelában lejátszódó társadalmi átalakulások kerülnek szóba, egyértelmû, hogy az igazság és a jog melyik oldalon áll. Ezért nemcsak a szociális haladás, hanem a demokrácia hivôi számára is világos a világon, hogy kit kell támogatniuk. Venezuela olajbevételeibôl ebben a több mint 25 millió lakosú országban most elôször épült ki az átfogó egészségügyi szolgáltatás. 17 millió ember most jutott életében elsô ízben ingyenes orvosi ellátáshoz. Az írástudatlanságot felszámolták. 15 millióan jutnak élelmiszerekhez, gyógyszerekhez és más alapvetô termékekhez elérhetô áron, az államilag támogatott üzlethálózat révén. Negyedmillió szemmûtétet hajtottak végre (kubai orvosok segédletével) állami támogatással, hogy megmentsék az embereket a vakságtól... Ezek rendkívüli eredmények.”

Bolivári alternatíva Washington fô problémája alighanem az, hogy Venezuela óriási olajbevételeibôl Chávez elnök egy USA nélküli, s persze így USA-ellenes latin-amerikai összefogást szorgalmaz. Venezuela a világ ötödik legfontosabb olajexportálója, egyebek között az Egyesült Államok olajimportjának 11–12 százalékát adja. Amikor Hugo Chávez 1999-ben az elnöki székbe került, az olaj világpiaci ára hordónként 15 dollár volt, mostanság 65–70 dollár közötti. Hét éve 18 milliárd dollár volt a bevétele az olajból, idén 85 milliárd dollárt várnak. A nyereségbôl a becslések szerint havi majd’ egymilliárdot fordítanak a szegények helyzetének javítására, lakások, iskolák, kórházak építésére, az ingyenes egészségügyi ellátásra, az utóbbi években létrehozott immár több ezer szövetkezet támogatására. Chávez még a 2001-es alkotmánymódosításban nemzeti tulajdonnak minôsítette a természeti kincseket, s ezen az alapon aztán több lépésben rákényszerítette a nagy külföldi olajcégeket új, magasabb adótartalmú szerzôdések aláírására. Egyúttal elfogadtatták, hogy az állami PDVSA többségi tulajdonával alakuljanak vegyesvállalatok, ezt a caracasi törvényhozás idén márciusban hirdette ki. A nagy cégek, mint a ChevronTexaco, a Royal Dutch Shell, a British Petroleum, a spanyol Repsol, alávetették magukat az új játékszabályoknak. Két vállalat, a francia


19

Total és az olasz ENI nem fogadta el a feltételeket, kitermelô területüket a PDVSA elfoglalta. A venezuelai indoklás egyébként az volt, hogy az eredeti, elônytelen koncessziós szerzôdések a kilencvenes években születtek, amikor az olajár 15 dollár körüli volt, s csábítani kellett a befektetôket. A törvényhozás most összesen 34 akkori szerzôdést nyilvánított „elfogadhatatlannak”, amelyek Venezuela olajkitermelésének mintegy negyedét biztosították. A csatát Venezuela egyelôre megnyerte. A „jut is, marad is” elve pedig még mindig kellô nyereséget biztosít a külföldi kitermelô cégeknek, a jelenlegi világpiaci olajárak közepette. A Chávez-kormánynak pedig az otthoni szociális programok finanszírozása mellett jut az olajprofitból külpolitikai céljaira, így az Egyesült Államoknak az egész kontinensre kiterjedô szabadkereskedelmi övezetével szemben a „bolivári alternatívára”, azaz egy latin-amerikai összefogásra, amely kezdôbetûivel az ALBA (hajnal) szót adja. Venezuela nem csak Kubának nyújt kedvezményes áron kôolajat (cserében a kubai orvosok, tanárok, sportedzôk munkájáért), hanem ilyen megállapodást kötött a karibi térség és Közép-Amerika több országával is. Evo Morales Bolíviája is részesedik a venezuelai segítségbôl, a PDVSA szakemberei már megjelentek az Andok-menti államban. Május végén pedig Chávez Ecuadornak is felkínálta az olaj- és gázipari együttmûködést: Venezuela vállalta napi százezer hordó ecuadori olaj feldolgozását, s mintegy 1,5 milliárd dollárnyi beruházást az ecuadori gázipar fejlesztésére. A megállapodás olyan pillanatban született, amikor az egyébként nem baloldali ecuadori kormány bejelentette, hogy felmondja az amerikai Occidentallal a kitermelési szerzôdést. (Az Occidental egymilliárd dolláros kártérítési igénnyel lépett fel a döntést követôen.) Ecuador gazdag olaj- és földgázlelôhelyei közepette nem rendelkezik kellô finomító kapacitással, évente 1,7 milliárd dollárt fordít olajszármazékú termékek importjára, ezért (is) jelentôs a felkínált venezuelai segítség. Az Egyesült Államok szabadkereskedelmi övezet tervével szembeni Chávez-féle ALBA összefogásnak van egy, az egész déli féltekére vonatkozó nagy projektje is: a Venezuelától Argentínáig tartó gázvezeték. Az energiában érdekelt Argentína és Brazília támogatja az ötletet, amely szerint mintegy húszmilliárd dolláros beruházással nyolcezer kilométeres vezetéket építenének. A projekt a venezuelai, ecuadori és bolíviai földgázlelôhelyekre alapulna. Áttételesen csatlakozni kíván Uruguay és Paraguay is, noha saját vezetékrendszert szorgalmaz a gázban gazdag Bolíviától. Az ALBA ötletének Hugo Chávez mellett Fidel Castro és az új bolíviai elnök, Evo Morales a fô támogatója. Egyelôre mások érdemben nem foglalnak állást. Ám a Bush elnök féle amerikai szabadkereskedelmi övezet terve nem arat tetszést jó néhány mostani kormányban, így Brazília és Argentína sem lelkesedik érte. Latin-Amerika országai ebben a kérdésben ugyancsak megosztottak. Eredetileg a NAFTA (Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Szövetség), az USA, Kanada és Mexikó alkotta övezet szolgál alapul, amelyhez Chile társult, utóbb Kolumbia és Peru is bejelentette részvételi szándékát, s elôrehaladtak a tárgyalások a karibi térség és a közép-amerikai államok csoportjával is. Uruguay korábban az igenre hajlott, most várakozó állásponton van. Venezuela a latin-amerikai összefogással szembeni árulásnak minôsítette, hogy Peru és Kolumbia csatlakozott a Washington szorgalmazta törekvéshez. Erre hivatkozva Hugo Chávez nem sokkal a bécsi csúcs elôtt bejelentette, hogy kilép az Andok-

20


menti országok tömörülésébôl, helyette teljes jogú tagságra jelentkezett a déli államok integrációs blokkjába, a Mercosurba (Argentína, Brazília, Uruguay, Paraguay.) Az Andok Közössége (CAN) eredetileg még 1969-ben jött létre Chilével, Peruval, Bolíviával, Kolumbiával és Venezuelával, Chile azonban már korábban kilépett.

A bolíviai gázállamosítás A bécsi EU-Latin-Amerika csúcsot megelôzôen a másik fontos esemény Evo Morales elnök bejelentése volt a bolíviai gázlelôhelyek nacionalizálásáról, május elseje elôestéjén. A döntés valójában nem kellett volna, hogy meglepetést okozzon, hiszen az indián ôslakosokat képviselô Evo Morales már választási kampányában is kilátásba helyezte ezt, tekintettel arra, hogy a megelôzô három év négy elnökcseréjét elôidézô tömegmegmozdulásokat, sztrájkokat jórészt a privatizálásoknak, a külföldi tôke jelenlétének lehetett tulajdonítani. A robbanást konkrétan az a terv váltotta ki, hogy Bolíviából vezetéken szállítsák a gázt Mexikó és az Egyesült Államok felé. Becslések szerint 3,5 milliárd dollárnyi külföldi befektetés történt a bolíviai gázkitermelésbe a 90-es évektôl kezdve. Haiti után Latin-Amerika legszegényebb országában alapvetô politikai kérdéssé vált a gázkincs tulajdonjoga. Ha úgy tetszik, Evo Morales elkövette azt a hibát, hogy nem tájékoztatta elôzetesen az érintett külföldi vállalatokat, hanem a döntése bejelentésekor még katonai egységeket is küldött a gázmezôkhöz. Az a sajátos helyzet állt elô ezzel, hogy Bolívia két fontos partnerével, a szomszédos Brazíliával, így a Petrobras állami vállalattal és a gázmezôkben ugyancsak nagymértékben érintett spanyol-argentin érdekeltségû Repsollal került szembe. A Petrobras egymaga 1,5 milliárd dollárt ruházott be a Bolívia déli és délnyugati tartományaiban lévô lelôhelyeken, s a Brazíliába tartó vezetékekbe. A Hugo Chávez közvetítésével létrejött elnöki találkozón ugyan Ignacio Lula da Silva brazil és Kirchner argentin elnök is „áldását adta” a bolíviai nacionalizálás jogára, ám Evo Morales azóta is adós az érdemi válasszal, hogy milyen új konstrukciót kínál a külföldi cégeknek. A hatalmas Brazília energiaigényének viszonylag jelentôs részét biztosította eddig a bolíviai földgáz, Lula da Silva elnök a maga logikája szerint joggal fogalmazott úgy, nem hajlandó eltûrni a „gázfenyegetettséget”. Bolíviában, kisebb mértékben ugyan, de a spanyol Repsol mellett más európai, francia és brit cégek beruházásai is kétségesekké váltak.

Európa dilemmája Az Európai Unió hozzászokott két-három évtizeden át, hogy latin-amerikai szubregionális tömörülésekkel tárgyaljon, tehát a Mercosurral, az Andok Közösségével, a Közép-Amerikai Államok integrációjával (SICA) és a karibi térség tömörülésével (CARICOM). „Az ALBA nem pontosan az, amire Brüsszelben gondolnak, amikor regionális integrációról beszélnek” – írta a bécsi csúcsra idôzítve a European Voice, az EU központjához közeli, de független hetilap. Azzal, hogy Evo Morales bolíviai elnök a gázállamosítási bejelentéssel az Egyesült Államok ambícióival szembeni összefogás-


21

ban csatlakozott Fidel Castro Kubájához és Hugo Chávez Venezuelájához, minôségileg új helyzetet teremtett. Venezuela és Bolívia olaj- és földgázkincse kétségtelenül alap egy Washingtontól független irányvonalhoz. „Néhány megfigyelô szerint LatinAmerika önállósodása újból annak lehetôségét veti fel, hogy az Európai Unió elmélyítse a dialógusát a régióval” – írta a brüsszeli hetilap, a bécsi csúcsra idôzítve. Ezen vélemények szerint az 1823-ban meghirdetett Monroe-elv – miszerint Amerika az amerikaiaké, s Európa nem avatkozhat be a nyugati kontinens ügyeibe – immár érvényét veszíti az ALBA-val. Tehát elméletben adódna a lehetôség, hogy Európa kihasználja ezt az alkalmat, hiszen mindig is voltak olyan elvárások, melyek szerint az USA „hegemóniájával” szemben az egykori fölfedezô, az utóbbi öt évszázadban LatinAmerikát részben benépesítô Európa vállaljon nagyobb szerepet a térség fejlesztésében, politikai arculatának formálásával, tehát a demokrácia erôsítésében. Hiszen az Amerikai Államok Szervezetének rendszeres találkozói mellett megrendezik – Spanyolország és Portugália állam- és kormányfôinek részvételével – az ibero-amerikai csúcstalálkozót. Sôt, 2003-ban kezdeményezés történt a dél-amerikai nemzetek közösségének létrehozására is, amely az EU-t tekinti példájának, tervbe véve a Mercosur és az Andok Közösségének összeolvadását. A meghirdetett célok szerint legkésôbb 2019-ig közös valutát, parlamentet és útlevelet hoznának tetô alá, a központi bank Brazíliában lenne. Az EU a jelek szerint nem kíván élni az adódó lehetôséggel, mármint hogy biztassa Latin-Amerikát a szakításra az Egyesült Államokkal. Egy ilyen elvárás azért sem logikus, mert Európának az elsô számú szövetségese az Egyesült Államok. A Castro– Chávez–Morales hármas által alkotott új „forradalmi tengely” nem számíthat az Unió támogatására, már csak azért sem, mert a nacionalista, államosítási hullám érinti az európai multikat is. Az Európai Uniónak a bécsi csúcs elôtt mondhatni jól jött, hogy messze nincs egység Latin-Amerikában. Jelenleg feszült Bolívia és Brazília viszonya, az Andok Közösség jövôje kérdésessé vált Venezuela kilépésével. Ráadásul a Mercosurban is feszültséget keltett Argentína és Uruguay vitája, ez utóbbi két cellulóz-feldolgozó üzemet kíván felépíteni, az argentinok viszont nemzetközi bírósághoz fordultak a vélt környezetszennyezés miatt. Az sem titok, hogy a 180 millió lakosú Brazília elnöke, Lula da Silva gyanakodva szemléli, hogy Hugo Chávez igyekszik elorozni a térség politikai vezetôjének szerepkörét, noha ez földrajzi mérete, lakosságszáma és gazdasági súlya miatt is Brazíliának járna. A latin-amerikai bírálatok szerint Európa egyébként is el van foglalva saját problémáival, egyrészt a tízek integrálásával, másrészt a további bôvítés várható terheivel. A nacionalizmus, a nemzeti érdekek érvényesítése az öreg kontinensen is napirenden van, lám, bukott az Európai Alkotmány terve. A „megöregedett” Európától nem várható új ötlet, bátor megközelítés a stratégia formálásakor a változó Latin-Amerika iránt. Kína és részben India fejlôdése, a hatalmas piac lehetôsége sokkal inkább foglalkoztatja Európát, mint történelmileg és kulturálisan természetes partnere. Hiába lakják spanyolok, portugálok és más európai nemzetek utódai Dél-Amerikát, a szolidaritás helyett az üzleti megfontolások diktálnak. A kritikus véleményekkel szemben viszont említhetô, hogy ma már az EU biztosítja a térségbe irányuló fejlesztési segélyek 55 százalékát. Az egyes uniós tagországok az elsô számú donorok, a Latin-Ame-

22


rikának adott segélyek 40 százalékával. A venezuelai és a bolíviai fejlemények tükrében azonban Európában is az elsô reakció a külföldi tôkebefektetések védelmének igénye volt. A brüsszeli adatok szerint 2004 végén az európai beruházások 287 milliárd dollárt tettek ki. Az EU államai ezzel az elsô számú befektetôk a régióban, tavaly 62 milliárd dollárt ért el az uniós befektetés. Britek, franciák, németek, spanyolok, olaszok. Igaz, a kereskedelmi forgalomban az Egyesült Államok megelôzi az Uniót. Tavaly egyébként 150 milliárd dollárt tett ki az EU-Latin-Amerika áruforgalom, ám ezzel Latin-Amerika mindössze 5 százalékkal részesedik az Unió tagországainak importjában, míg fordítva Európa 12 százalékkal a latin-amerikai államok behozatalában.

A dohai forduló A májusi bécsi csúcsot megelôzôen kódolva volt már a viszonylagos kudarc azzal, hogy a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) júliusban esedékes, „sorsdöntônek” minôsített fordulója elôtt sem az EU, sem Latin-Amerika nem kívánt olyan kompromisszumokba belemenni, amelyek elkötelezték volna ôket. Túlságosan is nagy volt a tét: a 2001-ben Dohában kezdett, úgynevezett fejlôdési forduló ugyanis arra hivatott, hogy a világkereskedelem mintegy húsz évvel ezelôtt rögzített szabályait korszerûsítse. Elviekben ennek a fejlôdô vagy harmadik világ érdekeit kellene szolgálni. Legalábbis olyan értelemben, hogy a kereskedelem a növekedés motorjává válhatna ezen államok esetében is, amikor liberalizálják az áruforgalmat. A WTO 149 tagállama (köztük utóbb Kína) által öt éve meghirdetett célok elérése azonban az EU-Latin-Amerika bécsi csúcsa idején még ugyancsak bizonytalannak látszott. A kulcsprobléma a mezôgazdaság, pontosabban az USA és az EU által is szubvencionált, illetve tarifákkal védett agrárszektor volt. A fejlôdôk, így Latin-Amerika, köztük elsôsorban Brazília és Argentína szabadabb bejutást kívánnak a fejlett, köztük az európai országok piacaira. A „szabadabb” alatt az amerikai és az európai agrártermelôknek biztosított szubvenciók megszüntetését, az európai védôvámok leépítését értik. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a majd 200 millió lakosú Brazília az utóbbi öt év alatt fantasztikus fejlôdést ért el az agrártermelésben, exportja évi 25 százalékos növekedést produkált: például kivitele szójából 3,8 milliárd dollárról 8,7 milliárdra nôtt, s ezzel a világpiaci részesedése 36 százalékra emelkedett, a cukorból exportja 1,5 milliárd dollárnyi, kávéból és marhahúsból egyaránt 2 milliárd dollár értékû. Lula da Silva elnök kormánya a WTO-ban a fejlôdô országok, az úgynevezett G-20-ak csoportjának (köztük Kína, India, Indonézia, Dél-Afrika, Egyiptom) szószólójává vált, sürgeti, hogy mind az Egyesült Államok, mind az EU a szabadkereskedelem szellemének megfelelôen cselekedjen, és szüntesse be a hazai termelôknek a dohai fordulón meghirdetett elveket sértô szubvencionálását. Nyilvánvalóan politikai kérdés viszont mind az USA-ban, mind az EU néhány tagállamában, így Franciaországban, Spanyolországban, Lengyelországban és másutt is, a mezôgazdaságban dolgozók megélhetése, amelyet a szubvenciók biztosítanak. Az EU azzal védekezik, hogy a szubvenciók néhány esetben jelentôsebbek az Egyesült Államok me-


23

zôgazdaságában, tehát akkor hajlandók engedményre a fejlôdôknek, ha az USA is lép. Brüsszel másik ütôkártyája, hogy a fejlôdôknek, s így Latin-Amerikának cserében meg kell nyitniuk az ipar és a szolgáltatások szektorát a szabad verseny számára, magyarán liberalizálni az importot, illetve az állami projektek, közbeszerzések esetében a részvételt a külföldi vállalkozóknak is lehetôvé kell tenni. Latin-Amerikában viszont, ahol az utóbbi idôben felerôsödtek a populista, nacionalista baloldali áramlatok, az állami vállalatok, a hazai ipar védelme ugyancsak politikai kérdéssé vált a korábbi idôszak liberális szabadpiaci nézetével szemben. Mindez meghatározta a bécsi csúcs légkörét. Az EU a Mercosurral 1999 óta tanácskozik a szabadkereskedelmi egyezményrôl, ám nem sikerült az eredetileg eltervezett idôpontig, 2004 októberéig tetô alá hozni a megállapodást. A Mercosur márciusban – Bécsre való tekintettel – javaslatcsomagot küldött Brüsszelnek, érintve a szolgáltatások szektorát is, cserében mezôgazdasági nyitást kérve az EU-tól. Brüsszel nem válaszolt – állítják a Mercosur diplomatái, így aztán nem is igen lehettek remények Bécsben. Amennyiben az EU és a Mercosur megállapodásra jutna, együtt a világ legnagyobb szabadkereskedelmi övezetét alkotnák, 800 millió fogyasztóval. Peter Mandelson, az EU kereskedelmi biztosa a bécsi találkozót megelôzôen arra hivatkozott, hogy a kereskedelmi megállapodás a csúcs tizenkét legfontosabb témájának egyike. S ígérte, hogy a bizottság Bécsben minden alkalmat megragad majd a tanácskozáson, illetve a kétoldalú tárgyalásokon a megállapodáshoz szükséges politikai lökéshez. Ám maga is annak a véleményének adott hangot, hogy az Unió és a Mercosur megállapodását inkább csak az év vége felé (tehát a dohai fordulót követôen) lehet tetô alá hozni. Már amennyiben mindkét fél komolyan elhatározta a „házasságot”. A Mercosur néhány diplomatája úgy véli, hogy európai részrôl csökkent a lelkesedés: azzal, hogy az USA, Kanada, Mexikó és más latin-amerikai államok szabadkereskedelmi övezetének térhódítása is megrekedt, immár Európának sem sürgôs a „frigy”. Ami a konkrétumokat illeti, Pascal Lamy, az EU egykori biztosa, jelenleg a WTO fôigazgatója szerint június elsején (egy hónappal a WTO tanácskozását megelôzôen) még majd húsz kérdés nyitott volt, amelyben hiányzott a konszenzus. Szerinte három fô probléma maradt: az USA-nak többet kellene ajánlania a belsô szubvenciók csökkentésében, az EU-nak fôleg az agrárszektort védô tarifák leépítésében, míg a fejlôdôknek, a G-20-aknak a hazai ipart és szolgáltatási szektort védô vámok és egyéb korlátozások megszüntetésében. Ha elmarad a kompromisszumkészség, akkor „lôttek” a dohai fordulónak, amelynek a fô kárvallottjai a fejlôdô országok lesznek – Lamy szerint. A világkereskedelmi statisztika erôsíti ezt a véleményt. Jelenleg a világ exportálóinak a listáját Németország vezeti 970 milliárd dollárral, második az USA 904 milliárddal, harmadik Kína 762 milliárddal – a tízes rangsorba más fejlôdô ország nem is tudott bekerülni. A kis lélekszámú Hollandia és Belgium megelôz olyan óriásokat, mint India vagy az említett Brazília. Ugyanez mondható el az importálók rangsoráról is, amelyet egyébként az USA vezet 1732 milliárd dollárral, megelôzve Németországot (774 milliárd dollár). Kína itt is a harmadik, nagy energia- és nyersanyagszükséglete miatt, negyedik pedig Japán mind az exportálók, mind az importálók listáján. Dél- és Közép-Amerika (Mexikó kivételével) tavaly mintegy 350 milliárd dollár értékben exportált, miközben összimportja 300 milliárd dollárhoz közelített.

24


Ezzel szemben áll a huszonötök Európájának 4000 milliárdos kivitele, illetve 4100 milliárdos behozatala, miként Észak-Amerika (az USA, Kanada és Mexikó) 1500, illetve 2300 milliárd dolláros adata.

A bécsi csúcs Május 10. és 12. között az Európai Unió 25 tagországa, valamint a két tagjelölt, Románia és Bulgária, illetve a nyugati földrész 33 országa képviseltette magát küldöttséggel a sorrendben már negyedik EU-Latin-Amerika csúcstalálkozón. 46 állam- vagy kormányfô jött el Bécsbe, a nagy hiányzók között Fidel Castrót kell említeni, aki helyett Carlos Lage, a kubai államtanács elnökhelyettese vezette a delegációt. A megnyitón részt vett Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, majd Somogyi Ferenc külügyminiszter vette át a magyar küldöttség vezetését. Ott volt Kofi Annan ENSZ-fôtitkár, miként az EU Bizottságának elnöke, José Manuel Durao Barroso is. A megnyitó ülés nyilvános volt, aztán a hatvan delegáció három csoportban tanácskozott a fô témákról. A házigazda Wolfgang Schüssel, osztrák kancellár közölte, hogy a három nap alatt 250 kétoldalú találkozóra is sor került. A csúcs alkalmával az üzleti világ mintegy 700 vezetôje tartott fórumot. A színfolt egy lengén, bikinibe öltözött argentin hölgy megjelenése volt a szokásos „családi fotó” elkészültekor, aki az Uruguayban építendô papírgyárak feltételezett környezetszennyezése ellen kívánt így protestálni. Az állam- és kormányfôk egyébként megállapodtak, hogy legközelebb két év múlva, 2008-ban Peruban rendezik meg az ötödik EU-Latin-Amerika és karibi csúcsot. Mint Varga Koritár Pál, a Külügyminisztérium Latin-Amerikáért felelôs fôosztályvezetô-helyettese elmondta, gyakorlatilag az Uniót is meglepetésként érte, hogy a találkozó elôtt nem sokkal olyan események következtek be, amelyek befolyásolták a tanácskozás légkörét, ezzel módosították a tematikát. Szerinte alaposan felkavarta a vizet Venezuela bejelentése, hogy kilép az Andok-menti közösségbôl, s inkább a Mercosurral kívánja a szálakat erôsíteni, amelynek társult tagja. Ami ugyan szuverén joga, ám a faképnél hagyott négy ország – Peru, Kolumbia, Bolívia és Ecuador – tanácstalan maradt, a csoportosulás ezzel meggyengült. A feszültség igen éles volt Alejandro Toledo perui és Hugo Chávez venezuelai elnök között, a távozó limai államfô szerint Venezuela évek óta ellenséges magatartást tanúsít, s mostani kilépésével válsághelyzetet okozott az Andok-menti közösségben. Éles szóváltásra került sor Alejandro Toledo és Evo Morales között is, ám egy nappal késôbb már békésebb hangulatban telt el az Andok Közössége államfôinek különtalálkozója. Evo Morales ezen egyelôre úgy döntött, hogy Bolívia marad a közösségben. Néhány nappal késôbb aztán bejelentették azt is, hogy a perui elnökválasztások második fordulójának dátuma miatt (június 4.) június derekára (lapzártánk utánra) hívták össze Quitóba, az ecuadori fôvárosba az Andok-csoport ülését, amely hivatott a jövôrôl dönteni. A gáznacionalizálás bolíviai bejelentése, a venezuelai kormány kitermelésiadóemelési intézkedései pedig felvetették azt a kérdést, hogy mennyire érezhetik magukat biztonságban a külföldi, köztük az európai befektetôk a térségben. Ez eléggé rányomta bélyegét a tanácskozásra – mondta utólag Varga Koritár Pál e sorok írójá-


25

nak. Barroso elnök a megnyitón, majd menet közben foglalkozott ezzel, s a munkaasztalnál, ahol a hatvan ország küldöttsége foglalt helyet, az energiapolitika volt az egyik fô téma. Mint elhangzott, nagyon fontos a külföldi tôke szerepe, s ezzel együtt védelme. Az Unió ugyanis úgy látja, hogy a külföldi tôke szerepe pozitív, hiszen ha nincs befektetés, akkor a gazdasági fejlôdés nehezebben biztosítható, s akkor nehezebben lehet megoldani az olyan problémákat, mint a szociális kohézió, az elmaradottabb rétegek felzárkóztatása, a szegénység elleni harc. Wolfgang Schüssel osztrák kormányfô beszédében nyomatékosította, hogy a nyitott piacgazdaságok jobb fejlôdési lehetôséget biztosítanak, mint a zártak. „Mindig adott a két lehetôség. A választás önökön múlik”. Tony Blair brit miniszterelnök Bolíviához és Venezuelához intézve szavait, azt kérte, hogy „felelôsségteljesen” használják energiatartalékaikat, abban a tudatban, hogy „minden országnak biztos energiaellátásra” van szüksége. Az emberek aggodalmaskodnak az energiaellátás jövôje miatt, ezért mindnyájunknak fontos, hogy az energiával rendelkezô államok miként alakítják politikájukat”. Javier Solana, aki az EU kül- és biztonságpolitikájáért felelôs, diplomatikusan úgy fogalmazott, hogy „Európának és Latin-Amerikának tovább kell beszélgetnie, törekedve egyes országok magatartásának befolyásolására a nemzetközi gazdaság alapszabályainak betartása érdekében”. Solana figyelmeztetett, hogy ha egy ország nem nyújt biztosítékokat, azzal a külföldi befektetések elveszítését kockáztatja. Benito FerreroWaldner, az EU külügyi biztosa beszédében elismerte minden ország jogát, hogy rendelkezzen természeti kincseivel, ám világossá tette, hogy párbeszédnek kell lenni az államok és a befektetôk között. „Egyébként megszûnik a bizalom, kevesebb beruházás lesz, és ezzel több probléma.” Miközben Evo Morales gázállamosítása és Hugo Chávez energiapolitikája – a fentiek fényében – kritika tárgya volt, a bolíviai és a venezuelai vezetôre egyébként is különleges figyelem irányult a bécsi csúcson. Chávez az európai bírálatokra azzal válaszolt, hogy „a neoliberalizmus hanyatló szakaszához és végéhez érkezett. LatinAmerikában új korszak kezdôdik, egyesek populizmust emlegetnek (utalás Vicente Fox mexikói elnök támadó hangvételû beszédére), azzal a céllal, hogy beárnyékolják mindazokat a pozitívumokat, amik végbemennek… Európának jobban oda kell figyelnie és megértenie, hogy mi történik Latin-Amerikában, hogy milyen változások is vannak, hogy a kiszolgáltatott nép most felkel jogaiért”. Védelmébe vette Evo Moralest, mondván: Bolíviában „a változások békésen történnek, s nem fegyverrel a kézben”. A bolíviai ajmara elnök ehhez még hozzátette, hogy „vannak országok, amelyek csapatokat küldenek más államokba, jogot formálva életek kioltására”. Bolívia most nem törekszik másra, mint hogy beszüntesse öt évszázados kizsákmányolását a külföld által, s visszaadja a méltóságot a többséget alkotó, de kisemmizett indián lakosoknak. Ehhez kap pénzügyi támogatást és önkéntesek segítségét Kubától és Venezuelától, „életek megmentésére”. Egyebek között Michelle Bachelet chilei szocialista elnök asszony vette védelmébe Evo Moralest, mondván, hogy lehetnek eltérô stratégiák, egyesek helyesek, mások kevésbé, ám a fontos, hogy ezek a szegénység csökkentését célozzák Latin-Amerikában, mert ez napjainkban a fô probléma. Chávez egyébként a csúcs zárónapján javaslatot tett a „Petroeuroamerica”, az energiaellátás biztosításával foglalkozó európai-latin-amerikai szövetség létrehozásá-

26


ra. A zárt ajtók mögötti tanácskozáson – a kiszivárgott értesülések szerint – a venezuelai vezetô úgy képzeli, hogy az egyik oldalon az európai fogyasztók, a másikon a latin-amerikai termelôk – így Venezuela, Ecuador, Mexikó, Bolívia és Peru – képviseltethetnék magukat. A kiindulás a valós szükségletek felmérésével kezdôdhetne, hiszen a világ fô problémája az energiapazarlás. Szerinte az elsô számú pocsékoló az Egyesült Államok, amely a világ lakosságának öt százalékával az energia 25 százalékát fogyasztja. Amikor az EU vezetôi az energiabiztonság kérdését feszegetik, talán elôször az USA ajtaján kellene kopogtatniuk. Az argentin Nestor Kirchner élesen bírálta a nyugati világ monopóliumait, amelyek a fejlôdô országokban gondtalanul folytatnak rabló, a természeti környezetet romboló ipari tevékenységet. Bár ezúttal nem nevezte néven Uruguayt, a hozzáértôk szerint a kirohanás a kis szomszédos országgal két cellulózüzem felállításáról zajló vitának tudható be. Az argentin-uruguayi feszültség egy további adalék ahhoz, hogy a latinamerikai országok közötti politikai és gazdasági viták, szakadások nagymértékben éreztették hatásukat a bécsi csúcson, ilyen értelemben korlátozva a találkozó sikerét. A bécsi tanácskozással párhuzamosan ezúttal is megtartott alternatív csúcson Evo Morales és Hugo Chávez, továbbá a kubai Carlos Lage elnökhelyettes, José Bové francia agrárvezetô, valamint Joao Pedro Stedile, a brazíliai földnélküliek mozgalmának irányítója voltak a díszvendégek. „Riadó, riadó, Bolivár kardja járja be Latin-Amerikát!” – skandálta a többezres tömeg a fórum záróeseményén. Egyébként több mint kétszáz nem kormányzati szervezet képviseltette magát az alternatív fórum ugyancsak háromnapos tanácskozásán. Evo Morales két nappal késôbb Párizsban tett látogatást, ahol a francia fôváros polgármestere, Bertrand Delanoe fogadásán részletesen kifejtette, hogy Bolíviának szüksége van a további európai befektetésekre. „Amit mi elvárunk, hogy ezek a cégek társak, és ne az ország nyersanyagkincsének tulajdonosai legyenek.” Valamennyi befektetô cégnek joga a beruházások megtérülése és a megfelelô nyereség. A gázlelôhelyek államosításától viszont Bolívia azt várja, hogy a munkanélküliség csökken, s a bolíviaiak ezrei élhetnek jobb feltételek között. Ebben az esetben Európa felé is kevesebb kivándorló érkezik majd, akiknek többségét egy idô után úgyis kiutasítják – érvelt Evo Morales, aki aztán az Európai Parlamentben is védeni próbálta a gázállamosítást.

Marad az optimizmus A Guadalajarát követôen kitûzött három célból csak egyetlen került közelebb Bécsben: elhatározták, hogy tárgyalásokat kezdenek az EU és Közép-Amerika között társulási és szabadkereskedelmi szerzôdésrôl. A térség hat országa (Honduras, Panama, Guatemala, El Salvador, Nicaragua és Costa Rica) nevében Samuel Lewis panamai elnökhelyettes Közép-Amerika szempontjából „történelminek” nevezte a döntést. Manuel Durao Barroso bizottsági elnök szerint reális cél, hogy a tárgyalások még ebben az évben megkezdôdjenek. A másik két nagyobb szubregionális társulással, a Mercosurral és az Andok Közösséggel nem történt elmozdulás. Az elsô esetében mindenki a dohai forduló eredmé-


27

nyeire vár, az utóbbi saját jövôjével van elfoglalva, noha az EU kilátásba helyezte, hogy még az idén felújítják a tárgyalásokat. A fórum mégiscsak hasznos volt, mert a szabadkereskedelem törekvését sikerült napirenden tartani – véli Varga Koritár Pál. Az EUnak már van tárulási megállapodása Chilével és Mexikóval. Ez jól is mûködik. Somogyi Ferenc a tanácskozáson nyomatékosította is, hogy mi támogatjuk az ilyen szabadkereskedelmi megállapodásokat, megfelelôen kiegyensúlyozott alapon. Mexikóval például – mióta az Unió társult tagja – Magyarország külkereskedelme dinamikusan, évente 30–40 százalékkal nô. Brazília után a második legfontosabb partner a térségben, immár évi 300 millió dolláros forgalommal (öt éve még csak 20–30 millió dollár volt). Egy társulási megállapodás a Mercosurral, szerintünk, hasonló lendületet adhatna. Az elvi nyilatkozatban ezúttal csak azt lehetett rögzíteni, hogy egyetértünk a folyamat gyorsításával. Ami az említett Andok-menti csoporttal történô együttmûködést illeti, itt meg kell várni, hogy tisztázódjon a helyzet. Venezuela kilépése persze nem annyira egyszerû, hiszen vannak kötelezettségvállalásai, amit be kell tartania. Úgy tûnik ugyanakkor, hogy Bolívia kitart, sôt át is veszi a soros elnökséget, s akkor a megmaradó négy ország folytatni tudja az elôzetes (felmérô) egyeztetéseket az integrációról. Az Unió nem külön, országonként és passzusonként, hanem egységes csoporttal kíván tárgyalni. A Külügyminisztérium latin-amerikai fôosztályvezetô-helyettese szerint Magyarország mint EU-tag lehetôségei szerint aktívan kiveszi részét az ilyen regionális fórumokból. „Elmondtuk a véleményünket, s egyben elsô kézbôl tudtunk tájékozódni. Egy jól kiegyensúlyozott társulási megállapodás kedvezô hatással lehet.” Varga Koritár Pál szerint ez „nem üres szólam”, az EU valóban úgy látja, hogy az Egyesült Államok mellett Latin-Amerika a legtermészetesebb partnere a világon, tekintettel a történelmi és kulturális szálakra. Spanyol, olasz, német, lengyel, brit stb. bevándorlók alkotják az ôslakók mellett a félteke lakosságát. Miközben ez nem mondható el Ázsia vagy Afrika esetében. Az sem véletlen, hogy az Unió a latin-amerikai államokkal egyre több kérdésben tud közös platformot kialakítani. A politikai deklaráció mondatai ezért sem tekinthetôk „üres” kinyilatkoztatásoknak, egyformán tudunk beszélni emberi jogok, demokrácia értelmezésérôl. „Hatvan ország nyilvánította ki: tudunk közös válaszokat adni, így látjuk a kihívásokkal teli világunkat. Fontos az állásfoglalás például a multilaterális megközelítésrôl, elítélve az unilaterális döntéseket, lépéseket.” A csúcs ezúttal kifogásolta az amerikai törvényhozásban elfogadott Helms-Burton törvényt, amely harmadik országokra is kiterjeszti az Egyesült Államok Kuba elleni embargóját: szankciókkal büntetendô azokat a vállalatokat, amelyek Kubával kereskednek, kubai nyersanyagokat használnak fel termékeikben. (Az ENSZ közgyûlése immár rendszeresen, minden évi soros szavazáson döntô többséggel kifogásolja az USA Kuba elleni, immár négy évtizede alkalmazott pénzügyi, gazdasági és kereskedelmi szankcióit.)

Az EU és Kuba kapcsolatai Kuba emberi jogi szempontból most nem volt specifikusan téma. Nem tett kifogást a záró deklarációnak az emberi jogokkal kapcsolatos kitételével, az elvek rögzítésével szemben. Az egyoldalú, unilaterális lépések bírálata, így az amerikai Helms-Burton

28


törvénycikkely kritikája belekerült a bécsi dokumentumba, ami részben Kuba sikere. Más kérdés, hogy a bécsi csúcson a legkeményebben kritikus beszédet Carlos Lage, a kubai államtanács elnökhelyettese mondta. Szavai szerint az 1999-ben, a riói elsô EU-Latin-Amerika találkozón meghirdetett „régiók közti stratégiai szövetség” a jelenlegi feltételek közepette nem létezik. Az Európai Unió ugyanis súlyát és jelenlétét veszíti Latin-Amerikában, miközben az Unió keleti kibôvítésére és az Egyesült Államokkal való kapcsolatára összpontosít. Kifogásolta, hogy Európa nem emeli fel szavát az emberi jogok megsértése miatt Irakban, Guantanamón, vagy olyan terrorista esetében, mint Posada Carriles, akit Havanna és Caracas egy kubai utasszállító repülôgép felrobbantásának megszervezésével vádol, s aki jelenleg az Egyesült Államokban tartózkodik. (Igaz, folyik ellene per, de csak illegális belépés miatt.) A kubai politikus mindazonáltal egyetértésérôl biztosította azokat a törekvéseket, hogy Európa és Latin-Amerika között stratégiai szövetség jöjjön létre, „amikor minden témát ôszintén meg lehet vitatni, és kölcsönösen elfogadható akciókat lehet elhatározni”. Nem újdonság, hogy Havanna bírálóan értékeli az Európai Unió csatlakozását a Bush-kormány stratégiájához a kubai emberi jogi politika kifogásolásában. Az EU maga is szankciókkal reagált 2004 tavaszán a kubai belsô ellenzék – értelmiségiek, újságírók, közgazdászok – elleni monstre perre, amelyben 75 személyt ítéltek súlyos, néhányukat 25 évi börtönbüntetésre. Brüsszel a hivatalos és különösen a kulturális kapcsolattartás szintjének csökkentésével, illetve az ellenzékieknek a nemzeti ünnepre való meghívásával válaszolt. A kubai hatóságok azzal reagáltak, hogy negligálták az EU-követségek rendezvényeit, fagyasztották a diplomáciai érintkezést a nagykövetségekkel. Felidézhetô, hogy Fidel Castro vezetésével többszázezres tömeg vonult annak idején a Berlusconi miniszterelnök irányította olasz, illetve a konzervatív spanyol Aznar-kormány nagykövetségéhez. A kialakult „hidegháború” – amely a követségi koktélpartik kubai bojkottját, illetve a külföldi diplomatákkal mindenféle kontaktus megszakítását jelentette – valójában lehetetlen helyzetbe hozta az EU-tagállamok képviseleteinek munkáját. Az új spanyol szocialista kormány kezdeményezésére Brüsszel módosított politikáján: ugyan nem tett le az emberi jogok kubai gyakorlatának bírálatáról, így a bebörtönzött értelmiségiek szabadon engedésének követelésérôl, ám a kompromisszum kedvéért letettek az ellenzékiek meghívásáról a nemzeti ünnepi fogadásokra. Havanna akceptálta a brüsszeli döntést, a diplomáciai kontaktusok felújulhattak, ám nem módosított emberi jogi politikáján, amelyet belügynek tekint. Közben az Európai Parlament tavaly a Szaharov-díjat a bebörtönzött ellenzéki értelmiségiek feleségei mozgalmának ítélte, akik havannai engedély hiányában persze nem vehették át a díjat. Lapzártánk után válik esedékessé, hogy az EU-tagállamok külügyminiszterei felülvizsgálják a kubai relációt. A várható döntésrôl Varga Koritár Pál fôosztályvezetô-helyettes nem kívánt jósolni, annyit szögezett le, hogy Magyarország „betartja és alkalmazkodik az EU közös álláspontjához, igyekszünk segíteni a demokrácia kibontakozását, ugyanakkor pragmatikus alapon kívánjuk erôsíteni a bilaterális kapcsolatokat, érdekeink alapján. Így a gazdasági és kulturális ügyeket napirenden tartjuk, szó van gazdasági együttmûködési vegyesbizottság felállításáról is”.


29

A Kubával fenntartandó kapcsolatok esedékes brüsszeli felülvizsgálatakor nyilvánvalóan számításba veszik, hogy a Castro-rendszer helyzete az utóbbi néhány évben érdemben módosult Latin-Amerikában. A formálódó Havanna-Caracas-La Paz tengely mellett egy sor dél-amerikai baloldali kormány – Brazíliától kezdve Argentínán át – normális kapcsolatokat tart fenn Kubával. A hetvenes-nyolcvanas évek elszigetelôdése a múlté, a kubai rendszer oktatási és egészségügyi vívmányai, miként a függetlenség következetes védelme az USA embargójával, politikai nyomásával szemben, példa a dél-amerikai térség számos államában. A szoros együttmûködés Caracasszal (kubai orvosok, tanárok, edzôk dolgoznak Venezuelában), a kedvezményes olajszállítás (napi 90 ezer hordó) enyhített a havannai kormányzat gondjain. Kubai orvosok immár Bolíviában is nyújtanak segítséget. Tavaly Kuba gazdasága tíz százalék feletti ütemben növekedett, amire évtizedek óta nem volt példa. Washington az augusztusban 80 éves Fidel Castro utáni átmenetre készül. (Testvére, Raul a védelmi miniszter, aki a forgatókönyv szerint szükség esetén átvenné a vezetést, ugyancsak 75 éves.) Egyszóval nincsenek könnyû helyzetben az EU-tagállamok külügyminiszterei, akiknek dönteniük kell az Unió Kuba-politikájáról a forrongó és változó, balra tartó Latin-Amerika tudatában.

30


BALOGH TAMÁS

Mennyibe kerülne Magyarország innovációs felzárkózása?

Számos tapasztalat utal arra, hogy a tudásra és a tudás hasznosítására építô országok jelentôsen és fenntartható módon javítják versenyképességüket. Az Európai Bizottság is nagy erôfeszítéseket tesz az innováció elismertetéséért, és ennek keretében 2002 óta évente publikálja az Európai Innovációs Eredménytáblát. Az itt használt mutatószámok nagy része jól azonosíthatóan költségekhez köthetô. Innen adódott a gondolat: megbecsülhetjük-e, mennyibe kerülne Magyarország mutatóinak az EU átlagára történô felzárkóztatása?

1. Célok és módszerek Az országok versenyképességét nagymértékben innovációs rendszerük fejlettsége határozza meg. A közös európai kutatás- és innovációpolitika megalapozására, a döntéshozók tájékoztatására az EU Vállalkozási Vezérigazgatósága (DG Enterprise) évrôl évre elkészíti az ún. Innovációs Eredménytáblát (EU Innovation Scoreboard, 2005). Ez a kiadvány részletesen összehasonlítja a tagországok és néhány EU-n kívüli ország innovációs mutatóit1. Közismert, hogy Magyarország mutatói egyes területeken (pl. informatikai kiadások, foglalkoztatás a magas és közepesen magas technológiai szintû termelésben) jelentôsen meghaladják az EU átlagát. Vannak olyan mutatók (pl. állami K+F ráfordítások a GDP arányában, foglalkoztatás a magas és közepesen magas technológiai szintû szolgáltatásban), ahol Magyarország mutatója átlag körüli, míg egyes mutatókban (elsôsorban a szabadalmaztatásban, de a mûszaki és természettudományos végzettségû fiatalok arányában is) hazánk az átlagtól messze elmarad (Balogh, 2002; Balogh, 2004; Inzelt, Csonka, 2005). A felzárkózás csakis szerves folyamat eredménye lehet, a nemzeti innovációs rendszer arányos, az adottságokhoz igazodó fejlôdésével. Gondolati kísérletként azonban érdekes lehet annak megbecslése, hogy mekkora lenne az ország innovációs felzárkózásának forrásigénye. A cikk a következô közelítô feltevésekre épít: • Az Innovációs Eredménytábla 2005. évi 26 indikátora reálisan és teljes körûen jellemzi az országok innovációs teljesítôképességét. • Az egyes mutatók értéke a ráfordításokkal lineárisan változik.

1 Az EU DG Research szintén évente készíti el Key Figures címû kiadványát, ami számos indikátor esetében átfedést mutat az Innovation Scoreboard adataival.

31

MENNYIBE KERÜLNE MAGYARORSZÁG INNOVÁCIÓS FELZÁRKÓZÁSA?

• Csak néhány nyilvánvaló esetben számol több változó korrelációjával, azokat a legtöbbször egymástól függetlenként kezeli. • Ha minden innovációs mutató eléri az EU-25 átlagát (és az átlagnál jobb mutatókban nincs változás), akkor arányos, az ország versenyképességének javítását megfelelôen szolgáló innovációs rendszer alakul ki. A cikk célja tehát röviden: felzárkózásunk „beárazása”, azaz annak becslése, hogy ideális körülmények között mennyibe kerülne Magyarország innovációs mutatóinak az EU25 mai átlagos szintjére történô javítása. Az Európai Bizottság a 2005. évben módosította az Eredménytábla módszertanát. Az új módszertan öt, korábban ugyan alkalmazott, de a többiekkel átfedônek talált mutatószám helyett kilenc újat vezetett be, amelyek lehetôvé teszik az innovációs teljesítmény árnyaltabb megítélését. Mivel az összes tagország nagy figyelmet szentel az Eredménytábla megállapításainak, és annak magas politikai szinten is visszhangja van, a Bizottság fontosnak tartotta a folyamatosság és az összehasonlíthatóság biztosítását. Ennek érdekében kimutatták azt, hogy a 2004-ig alkalmazott régi, illetve a 2005-tôl alkalmazott új módszertannal hogyan alakul az egyes országok relatív helyzete. A két eredményt összehasonlító 1. ábrán látható, hogy az összetett innovációs indexet (Summary Innovation index = SII) tekintve nincs szignifikáns változás, a korrelációs együttható magas (0,92). Magyarország eredménye kifejezetten a regressziós egyenesre simul, tehát kijelenthetô: a módszertani változás érzékelhetôen nem érinti a magyar adatokat, legalábbis az SII aggregált szintjén.

SII 2004 értékek az SII 2005 módszertana alapján

0,8 CH ◆

0,7

◆ SE ◆ FI

DK ◆ ◆ DE

0,6

BE ◆ NL ◆ ◆ UK ◆ FR ◆ IS ◆ ◆ NO IE

AT◆

0,5 ◆ LU

0,4

IT◆ HU ES ◆ ◆◆ EE CY◆ ◆ ◆ PTSL ◆ LT◆◆ ◆ PL CZ BG ◆◆MT ◆ ◆ SK ◆ LV EL RO

0,3 0,2 0,1 ◆ TR

R2=0,92

0 0,10

0,20

0,40

0,30

0,50

0,60

0,70

0,80

SII 2004 (EIS 2004) Forrás: European Innovation Scoreboard, 2005. 1. ábra. A 2004. és a 2005. évi módszertannal kapott eredmények összehasonlítása

0,90

32


Más országok esetében nagyobb hatás látható: Ausztria, Dánia, Luxemburg és Ciprus „nyert”, ezzel szemben Izland és – kisebb mértékben – Finnország „veszített” a váltással. A veszteség természetesen nem anyagi, csak látszólagos: az adott ország SII-indexének értékét befolyásolja. A többi ország relatív értéke nem, vagy alig változik.

2. A felzárkózás költségeinek becslése mutatónként Ebben a fejezetben mutatóról mutatóra megbecsültem a mai EU-átlaghoz történô felzárkózás költségét. Azokkal a mutatókkal nem foglalkoztam, amelyek már ma is meghaladják a rendelkezésre álló referenciaértéket. Ez a referenciaérték általában az EU-25 átlaga, ahol pedig ez nem áll rendelkezésre, ott lehetôleg az EU-15 átlaga. Ahol ez az adat sem áll rendelkezésre, ott a Cseh Köztársaságot tekintettem a felzárkózáshoz reális viszonyítási alapnak, mert az ország méreteiben és strukturálisan sok tekintetben összehasonlítható hazánkkal, miközben K+F ráfordításai – különösen a vállalati K+F ráfordítások – tartósan meghaladják a magyarországi értékeket. a) TéT diplomások a 20–29 éves korosztályban, 1000 fôre (1.1) A mutató a következô végzettségekre terjed ki: minden, az érettséginél magasabb iskolai végzettség (legalább ISCED 5a osztály) az élettudományokban (ISC42), a fizikában (ISC44), a matematikában és a statisztikában (ISC46), az informatikában (ISC48), a mûszaki tudományokban (ISC52), a feldolgozóipari és a gyártástechnológiák területén (ISC54), valamint az építészetben (ISC58). Az érintett korosztályok létszáma alapján számított elmaradás 109 742 fô. Átlagosan 4 éves tanulmányi idôszakkal számolva2, és figyelembe véve a mûszaki és természettudományok esetében a 420 ezer forint (egyetemi), illetve fôiskolai (320 ezer forint) összevont oktatási-tudományos-fenntartási normatívát3, és 12 éves felzárkózást megcélozva, évi mintegy 10 ezer újabb hallgató beiskolázása szükséges. Az ô éves költségük az elsô évben 10 000 x 370 000 = 3,7 Mrd Ft, a másodikban ennek kétszerese, a harmadikban háromszorosa, majd a negyediktôl konstans módon annak négyszerese, azaz évi 14,8 Mrd Ft. Tartósan ezzel számolhatunk, ezért az összegezô táblázatba ez az érték kerül. A számítás nem veszi figyelembe a hallgatókra, illetve családjukra jutó költségeket. A másik irányban is van elhanyagolt költség: a közelítô számítás nem veszi figyelembe, hogy sok esetben nem „új” hallgatóról van szó, hanem más (pl. alacsonyabb képzési normatívájú HR- vagy PR-) szakról elcsábított hallgatóról, hiszen ebben az esetben csak a két normatíva különbsége jelentkezik többletköltségként. A két elhanyagolás viszont ellentétes irányban torzít. b) Diplomások a 25–64 éves népességben, 100 fôre (1.2) A mutató minden felsôfokú végzettségû (ISCED 5 és 6) rezidenst tartalmaz az adott korosztályban. Az elmaradás számított mértéke 357 032 fô. Tekintettel arra, hogy az 1.1 mutató EU-átlagra javítása a 20–29 év közötti tizenkét évfolyamban 2 Figyelembe véve a felsôfokú szakképzést, a bachelor és a master szintû képzést. 3 A kormány 51/2006. (III. 14.) korm. rendelete a felsôoktatási intézmények képzési és fenntartási normatíva alapján történô finanszírozásáról szóló 8/2005. (I. 19.) korm. rendelet módosításáról.


33

109 742 új szakembert eredményezne, ez kb. 35 év alatt „automatikusan” az 1.2 mutató felzárkóztatását is jelentené, a belsô arányok egészséges irányú változásával együtt. Ezért az 1.2 mutatóval kapcsolatban külön költséget nem mutattam ki. c) Szélessávú internet vonalak száma 100 lakosra (1.3) Havi 10 ezer forint átalánydíjjal számolva, a mutató 2,2-rôl 6,5-re való növelése esetén (tehát a jelenlegi célállapotban) a felhasználó költsége havonta, a 100 lakosra megadott mutatóból: 10 000 x 4,3 x 10 1160 = 4 343 millió Ft, azaz évente 52,2 Mrd Ft. Hozzá kell tenni, hogy ez a mutató a mai vezetékes rendszerekben soha nem éri el a 100%-ot, hiszen az átlagos családméretet is figyelembe kell venni, és router vagy helyi hálózat mûködtetésével a vonalat akár a valószínûtlen 100%-os digitális írástudás és 100%-os rendszeres internethasználat esetén is meg lehetne osztani. A digitális technológia további fejlôdésével, a vezeték nélküli személyi kommunikátorok elterjedésével – hosszú távon és elvileg – viszont valóban megközelíthetjük a teljes lefedettséget, legalábbis a legalább iskolás korú népességben. Ha az internetelérési díjak a jövôben tovább csökkennek, azzal természetesen csökkenne a mutató felzárkóztatásának költsége. d) Részvétel képzésben a 25–64 éves korosztályban, 100 fôre (1.4) Az élethosszig tartó tanulást (LLL) jellemzô mutató azt fejezi ki, hogy a korosztály tagjai bármiféle oktatást vagy képzést kaptak-e a felmérést megelôzô négy héten belül. Ez lehet munkahelyi továbbképzés, privát nyelvtanulás vagy akár a személyes érdeklôdéshez, hobbihoz kötôdô tanfolyam. Magában foglalja az iskolarendszerû képzést minden szinten, a továbbképzést, a vállalati gyakornoki képzést, a betanulási idôt, valamint bármilyen szemináriumot, távoktatást vagy esti kurzust. Az adott évben képzésre fordított költséget átlagosan 50 000 forintra becsülve, a mutató értékének 4,6-ról 9,9-re történô javításának becsült költsége, ismét a 100 lakosra vetítéssel: 50 000 x 5,3 x 1 011 600 = 26,807 Mrd Ft évente. e) Állami K+F ráfordítások a GDP százalékában (2.1) Az EU Innovációs Eredménytáblájának definíciója szerint ez egy közelítô adat: az OECD Frascati Kézikönyve szerint értelmezett teljes K+F ráfordításból (GERD) levonják a vállalati K+F ráfordítást (BERD), tehát az EU adata tartalmazza a privát nonprofit (PNP) szektor általában jóval alacsonyabb ráfordításait is. Közismert, hogy az állami ráfordítások területén kisebb az ország elmaradása az európai átlagtól, mint a vállalati ráfordítások területén. Ahhoz, hogy Magyarországon ennek a GDP-re vetített aránya 0,62%-ról 0,69%-ra nôjön, a szükséges ráfordítás 0,0007 x 20 413,5 Mrd Ft (2004) = 14,289 Mrd Ft évente. f) Vállalati K+F ráfordítások a GDP százalékában (2.2) A magyarországi nemzeti innovációs rendszer egyik leggyengébb pontja a csekély vállalati K+F ráfordítás (a termelés és szolgáltatás területein együtt). Ahhoz, hogy ennek a GDP-re vetített aránya 0,36%-ról 1,26%-ra nôjön, a szükséges ráfordítás 0,009 x 20 413,5 Mrd Ft (2004) = 183,721 Mrd Ft évente. g) A közepes és magas technológiai szint részesedése a feldolgozóipari K+F ráfordításokból (2.3) Az EU-átlaghoz viszonyított elmaradás behozásához az 54,81 milliárd forintos (2004) feldolgozóipari K+F ráfordításon belül kellene a közepes és magas technoló-

34


giai szintû tevékenységek részesedését 87,8%-ról 89,2%-ra növelni. Ez 0,014 * 54,81 Mrd Ft = 0,767 Mrd Ft lenne. Mivel az elôzô mutatónál már ennek mintegy kétszázszoros növekedését számítottuk, és nagy annak a valószínûsége, hogy az újonnan belépô vállalati K+F ráfordítások zöme továbbra is ezekre a technológiai szintekre irányul, ezt a költséget nem vesszük figyelembe az összegezésnél. h) Házon belül innovációt végzô KKV-k aránya (3.1) E kategóriába tartoznak mindazok a KKV-k, amelyek akár saját fejlesztési eredményeik, akár más vállalatokkal folytatott együttmûködés keretében új termékeket vagy eljárásokat vezettek be. Nem tartoznak ide azok az esetek, amikor a KKV a kész fejlesztési eredményt más vállalattól veszi át. Tekintettel arra, hogy a 2.2 mutató jelentôs vállalati K+F ráfordítást tartalmaz, nem látszik indokoltnak a 3.1 mutató „kedvéért” újabb külön ráfordítással számolni, hiszen a 2.2 mutató növekedésében is jelentôs súllyal szerepelnek a KKV-k. i) Innovációs ráfordítások a forgalom százalékában (3.3) Az innovációs ráfordítások magukban foglalják a házon belüli innováció költségeit, a megrendelt K+F költségeit, a termék- és eljárás-innovációhoz kötôdô gépek és berendezések beszerzését, a megszerzett immateriális javak értékét (pl. szabadalmak, formatervezési mintaoltalmak használati jogát), az oktatási és képzési költségeket, és az innováció marketingköltségeit. A felzárkózás számított költsége 0,62 x 0,01 x 38 370 Mrd Ft = 237,894 Mrd Ft. Mivel az innovációs ráfordítások már tartalmazzák a vállalati K+F költségeket, amelyeket a 2.2 mutatónál számítottunk, itt csak a kettô különbségét, azaz 237,894–183,721 = 54,173 Mrd Ft-ot tüntettem fel. Feltételezve, hogy az állam ezt különbözô eszközökkel (pl. a gépbeszerzést és a szabadalmaztatást támogató pályázatokkal) 20% mértékben támogatja, az összeg 80%-át a vállalati, 20%-át az állami költségeknél tüntettem fel. j) Nem technológiai innovációt használó KKV-k aránya (3.6) Azok a kis- és középvállalkozások kerülnek ebbe a kategóriába, amelyek a megkérdezés elôtti három év során bevezettek „fejlett menedzsment-technikát”, „új vagy jelentôsen megváltozott szervezeti felépítést”, vagy „jelentôs módosítást legalább egy termék külsô megjelenésében vagy esztétikai minôségében”. A nem technológiai innováció átlagos költségét 500 ezer forintra becsültem, figyelembe véve azt, hogy a legtöbb esetben saját ötleten alapulhat a folyamatszervezési, vállalatszervezési vagy termékmódosító ötlet. Professzionális menedzsment-tanácsadók, szervezôk, illetve formatervezôk igénybevétele esetén nyilván ennél jóval nagyobb a nem technológiai innováció költsége. Az 500 ezer forintos becsléssel és háromévenként egy változással számolva, a mintának tekintett cseh érték elérésének költsége 186 387 x 0,108 x 500 e Ft/3 = 3,355 Mrd Ft/év. Ez alapvetôen vállalati kiadás, de segíthetik különbözô állami programok is, pl. az INNOCSEKK, amely a K+F, illetve technológiai vonatkozásoknál tágabb értelemben vett innovációt is támogatja. Az összesítô számításban 10% állami részesedést feltételeztem. k) Output: alkalmazás, hasznosítás A 4. csoportban a következô mutatók szerepelnek: foglalkoztatás a high-tech szolgáltatásokban; high-tech export; a piacon új termékek eladása; a cég számára új, a piac számára nem új termékek eladása; foglalkoztatás a közepesen magas techno-


35

lógiai színvonalú termelésben. Ezek a mutatók már az innovációs folyamat eredményeit jellemzik, ezért itt külön ráfordítással nem számolok. Ezeknek a mutatóknak a kedvezô alakulását közvetett módon az oktatási és képzési, a K+F ráfordítási és az innovációs ráfordítási erôfeszítések biztosítják. l) EPO-szabadalmak 1 millió lakosra Az Európai Szabadalmi Egyezmény szerinti szabadalmaztatás költsége a fordítási és ügyvivôi költségekkel együtt mintegy 54 ezer euró (EU Science and Technology Indicators, 2001). A magyar érték és az EU-25 átlagának különbsége 1 millió lakosra számítva évi 115,3 szabadalom. A becsült költség évente: 115,3 x 10,116 x 54 000 x 245,934 = 15,490 Mrd Ft. Az összesítô számításban – a KKV-kra való tekintettel – 10% állami részesedést feltételeztem. A számítás nem tartalmazza a fenntartás költségeit. m) USPTO szabadalmak 1 millió lakosra A szabadalmaztatás költsége az USA esetében átlagosan mintegy 12 ezer euró. A magyar érték és az EU-25 átlagának különbsége 1 millió lakosra számítva évi 55 szabadalom. A becsült költség évente: 55 x 10,116 x 12 000 x 245,93 = 1,642 Mrd Ft. Az összesítô számításban – a KKV-kra való tekintettel – 10% állami részesedést feltételeztem. A számítás nem tartalmazza a fenntartás költségeit. n) Triád szabadalmak 1 millió lakosra A szabadalmaztatás átlagos, egy szabadalmi bejelentésre vetített összköltsége Japánban mintegy 17 ezer euró. Elmaradásunk mértéke e mutató tekintetében 1 millió fôre vetítve 19. Mivel a magyar bejelentôk számára a külföldi szabadalmaztatás elsôdleges területe Európa és az USA, nagy annak a valószínûsége, hogy a Japánban bejelentett találmányokat a Triád másik két területén is bejelentik. Emiatt itt csak a japán bejelentéssel kapcsolatos költségekkel foglalkozunk, és feltételezzük, hogy a másik két pólusnál elért felzárkózás költségeit az elôzô két tétel már tartalmazza. A becsült költség évente: 19 x 10,116 x 17 000 x 245,93 = 0,804 Mrd Ft. Az összesítô számításban – a KKV-kra való tekintettel – 10% állami részesedést feltételeztem. A számítás nem tartalmazza a fenntartás költségeit. o) Új közösségi védjegy 1 millió lakosra Egy új közösségi védjegy költsége (a http://oami.eu.int/en/office/marque/taxes.htm honlapon található információ alapján) 900 euró. Számos változat, csoportosítás lehetséges, de az egyszerûség kedvéért egyedi védjegyekkel számolunk. Az elmaradás mértéke 1 millió lakosra 75,8. A becsült költség évente 75,8 x 10,116 x 900 x 245,93 = 0,170 Mrd Ft. A számítás nem tartalmazza a fenntartás költségeit, amely jelentôsen meghaladja a bejelentés költségét (1500 euró). E mutatóban állami részvétellel nem számoltam. p) Új közösségi formatervezési minta 1 millió lakosra Egy új közösségi formatervezési minta bejelentésének költsége (a http://www. hpo.hu/formaterv/eu_ut/forma_dij_eu.html honlap alapján) 975 euró. Itt is számos változat, csoportosítás lehetséges, de az egyszerûség kedvéért egyes mintákkal számolunk. Az elmaradás mértéke 1 millió fôre 74,7. A becsült költség évente 74,7 x 10,116 x 975 x 245,93 = 0,181 Mrd Ft. A számítás itt sem tartalmazza a fenntartás költségeit, és állami részvétellel itt sem számoltam. A költségek összesítését a Függelékben lévô táblázat tartalmazza. 4 2004. december 31-én érvényes árfolyam.

36


3. Elemzés és következtetések A felzárkózás becsült összköltsége – 2004. évi árakon – évente 367,6 milliárd forint, melynek 89%-a (326,0 Mrd Ft) magánforrásból, 11%-a (41,6 Mrd Ft) költségvetési forrásból származna. Ha a költségek megoszlását nézzük a mutatók egyes kategóriái között, az input-mutatók három kategóriájában – 100 millió forintra kerekítve – a következô költségek adódtak: • az innováció emberi erôforrásai: 93,8 Mrd Ft/év, ebbôl 14,8 Mrd Ft állami és 79,0 Mrd Ft magán, • a tudás létrehozása: 198,0 Mrd Ft/év, ebbôl 14,2 Mrd Ft állami és 183,7 Mrd Ft magán, • innovativitás és vállalkozás: 57,5 Mrd Ft/év, ebbôl 10,8 Mrd Ft állami és 46,4 Mrd Ft magán. Az output-mutatók két kategóriájában kapott költségek: • Output, alkalmazás, hasznosítás: külön költséggel nem számoltunk. • Output, szellemi tulajdon: 18,3 Mrd Ft/év, ebbôl 1,8 Mrd Ft állami és 16,5 Mrd Ft magán. A költségeknek a négy vizsgált kategória közötti megoszlása a 2. ábrán látható. Kiemelkedôen a legnagyobb, 54%-os súllyal szerepel a tudás létrehozása: a K+F tevékenység. Jelentôs, 25%-os súlya van az emberi erôforrások mutatóinak, kisebb (16%) a vállalkozások nem K+F és nem technológiai jellegû innovációs kiadásainak. Az elképzelt többletbôl 5%-ot képviselnek a szabadalmakra, védjegyekre és formatervezési mintaoltalomra fordítandó költségek. Mivel 2004. évi adatokkal számoltunk, az elképzelt költséget is a 2004. évi GDPhez mérhetjük: így 367,6/20 413,5 = 1,8% adódik. Gondolati kísérletünk alapján tehát: ahhoz, hogy Magyarország az EU Innovációs Eredménytábla mutatóiban elérSzellemi tulajdon 5% Innovativitás és vállalkozás 16%

Az innováció emberi erôforrásai 25%

A tudás létrehozása 54%

2. ábra. A költségek megoszlása a négy fô kategória között


37

je az EU átlagát (illetve ahol ilyen átlag nincs, egy versenytársainkhoz képest elfogadható értéket), évente körülbelül 360–370 milliárd forint többletráfordításra (a GDP 1,8%-ára) lenne szükség. Ennek a ráfordításnak mintegy a 11%-a, 41–42 milliárd forint származna az államtól, 89%-a, azaz körülbelül 326 milliárd forint pedig vállalati, illetve lakossági forrásból. Az 1,8%-os eredménynek közel kétszerese a K+F ráfordításokban mérhetô 1% körüli a lemaradásnak, melynek oka az, hogy itt innovációs ráfordításokról van szó, amelyek a K+F mellett – többek között – oktatási, informatikai és iparjogvédelmi költségeket is tartalmaznak. Ha az ország, elsôsorban a magánszféra képes lenne ilyen mértékû forrás-átcsoportosításra, dinamikusan nône a kutatói és fejlesztôi munkahelyek száma, felpörögne a vállalati innováció, javulna az informatikai infrastruktúra, és ugrásszerûen javulnának az ország szabadalmaztatási mutatói. Bár a mutatók javulása nem jelenti automatikusan a rendszer javulását, valószínû, hogy a vállalati szférában jelentôsen nône a hasznosítható eredmények száma is, különösen akkor, ha ezzel egyidejûleg pozitívan alakul az innováció megbecsülése, társadalmi környezete is. Az a tény, hogy a számítás szerint a felzárkózáshoz szükséges ráfordítások döntô többsége (89%) magánforrásokat érint, nem csökkenti az állam szerepét és felelôsségét abban, hogy összehangolt szakpolitikákkal, széles körû párbeszéddel, valamint közvetlen és közvetett eszközökkel stimulálja e folyamatot.

Irodalom Balogh T.: Hol állunk Európában? A magyarországi és az európai uniós kutatásfejlesztés helyzete az EU összehasonlító mutatói alapján. Magyar Tudomány, 2002. március, 361–370. o Balogh T.: A magyarországi innováció helyzete az új Európában. Európai Tükör, IX. évf. 2. szám, 2004. május. 45–60. o. EU DG Enterprise: European Innovation Scoreboard, Brüsszel, 2005. EU DG Research: European Science and Technology Indicators. 3. kiadás, 2001. Inzelt A., Csonka L.: Magyarországi kutatás-fejlesztés az Európai Unió mércéjéhez mérten. Európai Tükör, X. évf. 2. szám, 2005. február. 39–71. o. Kállay L., Kôhegyi K., Kissné Kovács E., Maszlag L.: A kis- és középvállalkozások helyzete. 2003–2004. GKM, Budapest, 2005. KSH: Kutatás és fejlesztés 2004. Budapest, 2005. Makrogazdasági adatok: http://portal.ksh.hu Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században. Születési mozgalom és termékenység. http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/179.html Babits Kiadó, Szekszárd, 1996-2000 http://oami.eu.int/en/office/marque/taxes.htm http://www.hpo.hu/formaterv/eu_ut/forma_dij_eu.html

Vetítési alap

5,3 (-53,5%)

0,07

1.4 Részvétel képzésben a 25–64 éves korosztályban, 100 fôre (LLL) 1.5 Legalább érettségivel rendelkezô fiatalok tanulási aránya a 20–24 éves korosztályban (%) 1. Input: Az innováció emberi erôforrásai 2.1 Állami K+F ráfordítások a GDP százalékában 2.2 Üzleti K+F ráfordítások a GDP százalékában 2.3 A közepes és magas technológiai szint részesedése a feldolgozóipari K+F ráfordításokból (%)*

5 Ld. a szöveges indokolást.

GDP: 20413,5 Mrd Ft (2004) GDP: 20413,5 Mrd Ft (2004) Feldolgozóipari K+F ráfordítások: 54,82 Mrd Ft (2004)

4,3 (-66,2%)

1.3 Szélessávú internet vonalak száma 100 lakosra

89,2-87,8= 1,4

0,90

A magyar adat jobb az EU-25 átlagánál

25–64 éves korosztály: 6 866 000 fô 20–24 éves korosztály: 706 000 fô

5,2 (-23,7%)

1.2 Diplomások a 25–64 éves népességben, 100 fôre

20–29 éves korosztály: 1 483 000 fô 25–64 éves korosztály: 6 866 000 fô Teljes lakosság: 10 116 000 fô

Lemaradás mértéke: érték (%)

1.1 TéT diplomások a 20–29 éves 7,4 korosztályban, 10 00 fôre (-60,6%)

Mutató

Függelék: Mutatók és költségek csoportosítása Teendô az állam részérôl

183.721

14.289


14,800

93,807

183,721 0

0

0

79,007

0

26,807

52,200

0

A teljes éves költségbôl magán (Mrd Ft) 0

0

14,289

0

0

0

0

A teljes éves költségbôl állami (Mrd Ft) 14,800

0

26,807

52,200

0

14,800

Éves költség (Mrd Ft)

A K+F források 14.289 arányos növelése. Ösztönzés, díjak, 183.721 adózás, kommunikáció. Ösztönzés 05 és orientáció a kormányzati stratégián keresztül.

Az oktatás minôségének folyamatos fejlesztése

A keretszám célzott növelése. 357 032 fô Nincs, az 1.1 mutatóval ez is teljesül. Infrastruktúra0,043 x 10 116 000= fejlesztés az üzletileg 435 000 kevésbé vonzó térségekben 0,053 x 10 116 000= Ösztönzés, 536 150 támogatás

109 742 fô

Lemaradás abszolút

38 EURÓPAI TÜKÖR 2006/7–8 • JÚLIUS–AUGUSZTUS

3.6 Nem technológiai innovációt használó KKV-k aránya ( %)** 3. Input: innovativitás és vállalkozás 4.1 Foglalkoztatás a high-tech szolgáltatásokban (%)

3.5 IKT kiadások a GDP %-ában

3.4 Korai fázisú résztvevô tôke a GDP %-ában**

3.3 Innovációs ráfordítások a forgalom %-ában

2.4 Innovációs célra állami K+F támogatásban részesülô vállalatok (%)** 2.5 Az egyetemi K+F kiadások vállalatok által finanszírozott hányada 2. Input: a tudás létrehozása 3.1 Házon belül innováló KKV-k** 3.2 Kooperáló innovatív KKV-k aránya (%)**

Mutató

A magyar adat jobb a cseh adatnál


Összes foglalkoztatott (3900 e fô)

Ösztönzés, tanácsadás, oktatás

Ösztönzés, tanácsadás

0,05 (-1,6%)

A magyar adat jobb a cseh adatnál A magyar adat jobb az EU-25 átlagánál

A magyar adat jobb a cseh adatnál

Ösztönzés, tanácsadás

Teendô az állam részérôl


KKV-k száma: 186 387 KKV-k száma: 186 387

Egyetemi K+F kiadás:A magyar adat jobb 44,61 Mrd Ft (2004)az EU-25 átlagánál

Vállalatok száma: 189 945

Vetítési alap

Összes vállalati forgalom: 38 370 e Mrd Ft (2003) A magyar adat GDP: 20413,5 Mrd Ft jobb a cseh (2004) adatnál A magyar adat GDP: 20 413,5 Mrd Ft jobb az EU-25 (2004) átlagánál 10,8 KKV-k száma: (-26,9%) 186 387

10,1 (-43,3%) A magyar adat jobb a cseh adatnál 0,62 (-67,4%)

A magyar adat jobb a cseh adatnál A magyar adat jobb az EU-25 átlagánál


0

10,835

57,528 0

0,335

0

0

10,835

3,355

0

0

54,173

0

14,189 0

198,010 0 0

0

A teljes éves költségbôl állami (Mrd Ft) 0

0

0


0

46,358

3,020

0

0

43,338

0

183,721 0

0

A teljes éves költségbôl magán (Mrd Ft) Á


39

Vetítési alap




0 1,549 0,164 0,080 0 0 1,793 41,617

0 15,490 1,642 0,804 0,170 0,181 18,287 367,632

0

0

0


0

A teljes éves költségbôl állami (Mrd Ft) 0

0

0

0



Teendô az állam részérôl

16,494 326,015

0,181

0,170

0,724

1,478

13,941

0

0

0

0

A teljes éves költségbôl magán (Mrd Ft) 0

(*) Az EU-15 átlagához viszonyítva, (**) Kilenc esetben nem elérhetô az EU-25 átlaga. Ezekben az esetekben a Cseh Köztársaság vonatkozó értékeit vettem alapul, mert Csehország a méretek és a struktúra tekintetében összehasonlítható hazánkkal, emellett a K+F ráfordításokban – különösen a vállalati ráfordításokban – tartósan elôttünk jár.

A magyar adat jobb az EU-25 átlagánál 0,6 (–42,9%)


Teljes export 11,232 e Mrd Ft (2004) 4.3 A piacon új termékek Összes vállalati eladása (%)** forgalom: 38 370 e Mrd Ft (2003) 4.4 A cég számára új, 3,9 Összes vállalati a piac számára nem új (–66,1%) forgalom:38 370 e termékek eladása (%)** Mrd Ft (2003) 4.5 Foglalkoztatás a közepesen A magyar adat Összes foglalkoztatott magas technológiai színvonalú jobb az EU-25 (3900 e fô) termelésben (%) átlagánál 4. Output: alkalmazás, hasznosítás 5.1 EPO szabadalmak 115,3 10,116 millió lakos 1 M lakosra (–86,3%) 5.2 USPTO szabadalmak 55 10,116 millió lakos 1 M lakosra (–91,8%) 5.3 Triád szabadalmak 19 10,116 millió lakos 1 M lakosra (–85,2%) 5.4 Új közösségi védjegy 75,8 10,116 millió lakos 1 M lakosra (–86,9%) 5.5 Új közösségi formatervezési 74,7 10,116 millió lakos minta 1 M lakosra (–88,9%) 5. Output: szellemi tulajdon 1– 5. ÖSSZESEN

4.2 High tech export (%)

Mutató

40 EURÓPAI TÜKÖR 2006/7–8 • JÚLIUS–AUGUSZTUS

41 LEHÔCZ RUDOLF

Gyôr-Moson-Sopron megye – fejlôdésre ítélve az aranyháromszögben

Az Európai Unió legdinamikusabban fejlôdô térségének tartják a szakemberek a Gyôr-Moson-Sopron megyét is magában foglaló Bécs–Pozsony–Gyôr úgynevezett gazdasági aranyháromszöget. A térség magyar megyéjére, de az egész nyugat-dunántúli régió gazdaságának fejlôdésére jelentôs hatással lehet, hogy a kisalföldi megyeszékhely, Gyôr bekerült azon öt vidéki város közé, amelyek részesei a magyar kormány „Fejlesztési pólus” programjának. E városok olyan fejlesztési projektek megvalósítására kapnak településenként százmilliárd forintot 2007 és 2013 között az uniós büdzsébôl, amelyekkel tágabb környezetüket is képesek felzárkóztatni.

A rendszerváltás utáni idôszak Gyôr-Moson-Sopron megye jelenlegi kedvezô kilátásai ellenére is számottevô, a más megyékénél nem kevésbé drasztikus, idôszakonként kedvezôtlen gazdasági változásokon ment át a rendszerváltást követô években. Az egykori szocialista nagyvállalati struktúra felbomlása olyan jelentôs nagyfoglalkoztató vállalatokat érintett, mint a gyôri vagongyár, a mostani Rába Rt., amely ma 3 200 dolgozót foglalkoztat, szemben az egykori 10 ezret is meghaladó munkavállalói létszámával. Az elmúlt években a gyár korábbi központi telephelyét is felszámolták, jelenleg ugyancsak átalakult, racionalizált termelési struktúrával Gyôrben egyetlen telephelyen tevékenykedik a cég. Szinte teljesen leépült a megyében az egykori egyik húzóágazat, a textilipar. Ezen ágazat úgyszólván egyetlen nagyobb, ma is prosperáló képviselôje a lenszövô, a Pannon-Flax Rt. Ugyanakkor olyan meghatározó cégeket számoltak fel, mint az Uniontext Kft., majd annak utódja, a Leonell Kft. De az élelmiszeripar is hasonló változásokon ment át, azzal a különbséggel, hogy amíg az elôzô ágazatot elsôsorban az olcsó ázsiai árudömping tette tönkre, addig a megye élelmiszeriparában olyan befektetôk is megjelentek, amelyek elsôdleges célja a piacszerzés volt. Így jutott a felszámolás sorsára a Cereol növényolajgyára, vagy a gyôri tejgyár. A megye húsipari nagyvállalatát, a Ringát pedig elôbb megvette a Pick Szeged, majd felszámolták, jelenleg a cég valamikori épületeit is bontják. A gyôri Kekszgyár termelését pedig mostani tulajdonosa, a Danone részben másik üzemébe csoportosította át, így a gyôri gyár nagymértékben elveszette jelentôségét, egykori létszámának legfeljebb egyharmadával termel ma. A megyét ugyanakkor a nyugati határhelyzetébôl adódóan, valamint a jónak számító közlekedési infrastruktúra, az olcsó telephelyek és a jól képzett munkaerô okán

42


az elsôk között találták meg fôleg az osztrák, de a német és más nyugat-európai befektetôk. A megyét átszeli az M1-es autópálya, valamint a Bécs–Budapest vasútvonal. Emellett Gönyûn jelentôs dunai kikötôvel rendelkezik e térség, Péren pedig nemzetközi járatokat is fogadni képes repülôtér mûködik. Mindennek nyomán az elsôk között jelent meg a megyében több helyen – de más megyékben is – termelôbázisokkal rendelkezô, építôipari anyagokat gyártó Leier International. Meghatározó volt a megye gazdaságában az Audi gyôri letelepedése, amely új fejezetet jelentett az ottani, nem hagyományok nélküli jármûgyártásban. Az autóipari multi egyrészt a Volkswagen cégcsoport jármûveinek motorjait gyártja Gyôrben, de ott készülnek a társaság sportkocsijai, a TT-k is. Mintegy ötezer dolgozójával az Audi a megye legnagyobb foglalkoztatója, a legnagyobb árbevétellel rendelkezô cége – országosan is csak a Mol elôzi meg –, valamint legnagyobb exportálója. Letelepedése, 1993 óta összesen több mint 2,7 milliárd eurót fektetett be Gyôrben a cég, amely tavaly 400 millió eurós költséggel szerszámgyárat is létesített a városban. Ma Gyôr-Moson-Sopron megye az ország egyik legdinamikusabb fejlôdô térsége. Az egy fôre jutó GDP az országos átlag 119,8 százaléka, a megyék átlagának pedig a 153,3 százaléka. A megyében az egy lakosra jutó ipari termelési érték több mint kétszerese az országos átlagnak. Az ipari termelés ágazati szerkezetében a gépipar dominál. A gépiparon belül továbbra is a hagyományos bázissal rendelkezô közúti jármûgyártás fejlôdött a legnagyobb mértékben. A térség további fejlôdésének legfôbb biztosítékai ugyancsak a külföldi befektetések és a hozzájuk kapcsolódó helyi kis- és középvállalkozások. A megyében csaknem 1200 külföldi érdekeltségû gazdasági szervezet mûködik.

Jelentôs mûködôtôke-beáramlás A külföldi tôkével is mûködô vállalkozások száma folyamatosan nôtt az 1990-es évek végéig, majd a növekedés 1998–1999-ben 1250 körül megállt. A külföldi tulajdon aránya a társasági adóbevallások alapján a megyében átlagosan 18 százalék. A legmagasabb a három nagyváros térségében, ahol 20–30 százalék közötti, míg a csornai és pannonhalmi kistérségben 13–14 százalék, a tétiben és a kapuváriban pedig nem éri el a 10 százalékot sem. A megyébe érkezett külföldi mûködôtôke-befektetések elsôszámú célpontja a komoly ipari hagyományokkal, képzett munkaerôvel rendelkezô Gyôr volt. Az Audin kívül olyan nagy nemzetközi cégek fektettek be a megyeszékhelyen, mint a VAW (ma Hydro Alumínium), az Amoco és a Philips. Bár a legjelentôsebb beruházók Gyôrben találhatók, de a megye többi településére, köztük falvakba is érkezett mûködô tôke. Kunszigetre például az autóiparnak tömítéseket gyártó Federal Mogul Skóciából teljes ottani gyártását áttelepítette. Jánossomorján és Gönyûn egyaránt jelen van a Leier. Mosonszolnokon pedig több fontos autóipari beszállító fektetett be, köztük a visszapillantó tükröket gyártó Sapu, amely azóta is folyamatos fejlesztéseket hajt végre e magyarországi termelôtelepén.

GYÔR-MOSON-SOPRON – FEJLÔDÉSRE ÍTÉLVE AZ ARANYHÁROMSZÖGBEN

43

Ipari parkok a megyében A multinacionális termelôvállalatok többsége a megye valamely ipari parkjában telepedett le. Ugyancsak kiemelkedô szerepet tölt be e téren a Gyôri Ipari Park. A nyugat-dunántúli régió 24 ipari parkjából 8 található Gyôr-Moson-Sopron megyében, csaknem 130 vállalkozással és több mint 11 ezer foglalkoztatottal. A megyeszékhely mellett Sopron, Mosonmagyaróvár, Kapuvár, Csorna és Lébény rendelkezik ipari parkkal. A megyében elôször a Gyôri Ipari Parkban létesült inkubátorház, illetve innovációs és technológiai központ, 2000-ben. Négy évvel késôbb a gyôrihez hasonló funkciókkal rendelkezô innovációs központ kezdte meg mûködését a Soproni Ipari Parkban is, mely ma többek között az elmúlt években létrehozott egyetemi tudásközpontnak és kooperációs kutatóközpontnak telephelyet biztosít. A megye legnagyobb ipari parkjában, Gyôriben tevékenységet folytató cégeknél foglalkoztatottak száma eléri a hatezret, a parkban beruházott együttes érték pedig a mintegy 55,3 milliárd forintot. A 126 hektár teljes területtel és 100 hektár hasznosítható területtel rendelkezô iparterületet a folyamatos befektetôi érdeklôdés miatt jelenleg bôvítik, 30 hektárral. 1. táblázat. Ipari parkok a megyében Ipari Park

Település

Ipari park cím, év

Terület (ha)

Vállalkozások száma, db 65 3

Foglalkoz- Beruházás tatottak millió Ft száma, fô 6000 55300 220 1400

Gyôri Ipari Park Soproni Ipari és Innovációs Park MILÜP Mosonmagyaróvári Ipari Logisztikai és Üzleti Park Kapuvári Ipari Park Lébényi Ipari Övezet Csornai Ipari és Logisztikai Park Rába Ipari Park Soproni Dél-Keleti Ipari Park

Gyôr Sopron

1997 1997

156 19

Mosonmagyaróvár Kapuvár Lébény Csorna

1999

93

3

823

4908

2000 2001 2003

67 36 24

27 3 6

1345 120

1264 1250 855

Gyor Sopron

2005 2005

81 34

13 7

2500 627

32000 6350

Forrás: Pannon Gazdasági Kezdeményezés

Határon átnyúló gazdasági vonzerô A megyeszékhely, Gyôr az ország második legnagyobb ipari városa. Az utóbbi években Gyôr körül kialakult egy gazdasági régió, aminek hatóköre kiterjed KomáromEsztergom, Veszprém megyére és a Bakony északnyugati lejtôire, valamint a szlovákiai Csallóközre. Az érintett térségekbôl napi ingázással járnak munkába az emberek. A nagybefektetôk beszállítói igyekeznek a környéken megtelepedni, ezzel új munkahelyeket teremtve. Az elkövetkezô idôszakban e térségben várhatóan a feldolgozóipar, ezen belül továbbra is a gépipar fejlôdése lesz a meghatározó, valamint elsôsor-

44


ban a soproni és a mosonmagyaróvári körzetben, az úgynevezett Eurovegas szórakoztató központ felépülésével, a szolgáltató ágazat fejlôdése várható. A nagyszámú multinacionális cég megjelenése a munkaerôpiacot is átrendezte. Ma a cégek munkaerôigényének jókora hányada a jól képzett, betanított dolgozókra irányul, de ezzel párhuzamosan folyamatos az igény a szakmunkások, a nyelvet beszélô technikusok és a mûszaki mérnökök iránt. Az elmúlt évek tapasztalatai és a folyamatban lévô beruházások alapján, várhatóan tovább növekszik az építôipar teljesítménye, és ennek következtében a munkaerôigénye. A kereskedelemben és a szolgáltatási szektorban minôségi munkaerôcsere és -bôvülés várható. A szolgáltató ágazat szerepe a jövôben tovább nôhet. A Gyôr-Moson-Sopron Megyei Munkaügyi Központ kirendeltségei 2005-ben 18 ezer 900 új álláshelyet vettek nyilvántartásba, és több mint 27 ezer állásközvetítést végeztek. A közvetítések nyomán tavaly 9704 munkanélküli került vissza a munka világába. A sikeres közvetítések száma több mint másfélszerese az elôzô évinek. Az állásajánlatok nagy része a feldolgozóiparból származott, de magas volt az építôipar és a kereskedelem munkaerôigénye is. A központ munkáját nehezíti, hogy a regisztrált munkanélküli állomány, illetve a munkaerô igények struktúrája jócskán eltér egymástól. Egyszerre van jelen a kielégítetlen állásajánlat és a munkaerô-túlkínálat. A regisztrált munkanélküli állomány több mint 10 százaléka képzetlen, tartósan munkanélküli, akik döntô többsége egészségügyi és szociális problémákkal küzd. 2. táblázat. Foglalkoztatási mutatók

2001 2002 2003 2004 2005

Foglalkoztatottak száma 184 300 190 900 182 200 181 800 188 600

Gazdaságilag aktívak száma 191 500 198 800 188 300 189 400 196 400

Inaktívak száma 136 300 137 600 149 000 155 100 145 600

Forrás: Gyôr-Moson-Sopron Megyei Munkaügyi Központ

A West Pannon Eurégió A megye gazdasága számára a már említett vonzerôbôl adódó elônyök mellett jó lehetôséget biztosít Ausztria szomszédsága is. Amikor a határ menti ország 1995-ben az Európai Unió tagja lett, Gyôr-Moson-Sopron megye elôtt megnyíltak azon lehetôségek, amelyek egy már uniós tagállam és egy annak határán lévô, de még nem uniós ország közötti együttmûködésben fellelhetôk. E kapcsolatokat segítették az EU e célra létrehozott fejlesztési, felzárkóztatási forrásai, mint a Phare, a Phare CBC és az Interreg. Ráadásul e fejlesztési programok elindításában a megszerezhetô források miatt Ausztria érintett tartománya, Burgenland is érdekelt volt.


45

Késôbb ezen együttmûködések talaján jött létre a West/Nyugat-Pannonia Eurégió. Az együttmûködést az is megkönnyítette, hogy e térségben a kapcsolatoknak évezredes hagyományai vannak, kapocs ez a táj az Alpok és a síkság között, ahogy kapocs az egykori Nyugat és Kelet népei között is. Az ausztriai Burgenlandot, s a három nyugat-dunántúli megyét, Gyôr-Moson-Sopront, Vast és Zalát magába foglaló NyugatPannónia ôsrégi kultúrtáj. A West/Nyugat-Pannonia Eurégió létrejöttét dokumentáló keretszerzôdést 1998. október 7-én írta alá Eisenstadtban (Kismarton) Burgenland tartományfônöke, GyôrMoson-Sopron és Vas megye Közgyûlésének elnöke. 1999 júniusa óta Zala megye is tagja az együttmûködésnek. Az Eurégió céljai között Magyarország Európai Unióba történô belépésének elôsegítése is szerepelt, mint ahogy a határvidéken a területfejlesztés, a gazdasági és idegenforgalmi beruházások, a kulturális örökség ápolásának támogatása is. 3. táblázat. A West/Nyugat-Pannonia Eurégió

Terület (Km2) Települések száma Közös államhatár hossza (km)

West Pannon Eurégió

Burgenland

NyugatDunántúl

15148 817 356

3966 171 356

11182 646 356

GyôrMosonSopron megye 4088 182 164

Vas megye

Zala megye

3336 216 182

3784 257 –

Forrás: KSH Gyôr-Moson-Sopron Megyei Igazgatósága

A megye régión belüli szerepe – klaszterek A West/Nyugat-Pannonia Eurégióban részt vevô magyar megyék, tehát Gyôr-MosonSopron, Vas és Zala alkotják az ország egyik tervezési-statisztikai régióját, a nyugatdunántúlit. A régió ilyen felállásban történt meghatározása ellen Gyôr-Moson-Sopron megye erôsen tiltakozott. A megye vezetése szerint a hét régió közül összetételében ez a legvitathatóbb, mivel e megyéknek a közös gazdasági, területfejlesztési, kulturális, földrajzi, humán összefogást kellene megjeleníteniük, ezzel szemben Gyôr és Zalaegerszeg, vagy Sopron és Nagykanizsa között meglehetôsen nehéz közös fejlesztési lehetôségeket megfogalmazni. Ezen érvelés szerint a megyeszékhely, Gyôr természetes régiós vonzáskörzetének is sokkal inkább az Észak-Dunántúl számít, így Komárom-Esztergom, Vas és esetleg Veszprém megye, e térségekkel kiemelkedôen jók a kisalföldi megye kapcsolatai. Ráadásul itteni megyei vélekedés szerint, míg Gyôr-Moson-Sopron a legfejlettebb gazdasági mutatókkal rendelkezik a fôváros térsége után, addig Zalának fejlettségében sokkal inkább a dél-dunántúli részhez kellene tartoznia. Az elmaradottabbnak számító Zala így a régiónak jutó fejlesztési pénzekbôl jogosan kér többet, viszont a régió általános fejlettsége miatt e térség mintegy 30 százalékkal kevesebb támogatást kap, mint az ország kevésbé fejlett régiói.

46


A nyugat-dunántúli régión belül mindenképpen húzóerôvel bír Gyôr-Moson-Sopron megye gazdasága, elsôsorban az Audi jelenléte miatt. Ugyanakkor Vas megyében – Szentgotthárdon – is olyan autóipari multinacionális cég található, mint az Opel. Az erôs autóipari jelenlét hozta azután ezen ágazat szereplôinek, beszállítóinak összefogását, az autóipari klaszter megalakítását, amely együttmûködésben a Széchenyi Egyetem is szerepet vállalt. Ugyancsak létrejött a régióban a faipari klaszter, amely a soproni Nyugat-Magyarországi Egyetem faipari képzésére, valamint a nyugati határszélen, a Zalai dombság erdôállományának hasznosítására, feldolgozására szakosodott cégek összefogásán alapul. Erôs a térségben a termál klaszter is, Sárváron, Zalakaroson és Kehidakustányban világhírû termálfürdôk fogadják a vendégeket, de az egész térség bôvelkedik termálvízben, területileg szinte egyenletes eloszlásban. A 11 ezer 183 négyzetkilométeres régión belül területét tekintve Gyôr-MosonSopron megye a legnagyobb, Vas pedig a legkisebb. A megye három városának is van felsôfokú oktatási intézménye. Gyôrben a Széchenyi István Egyetem Jog- és Gazdaságtudományi Karral, Mûszaki Tudományi Karral, valamint Egészségügyi és Szociális Intézettel és Zenemûvészeti Intézettel mûködik. A soproni Nyugat-Magyarországi Egyetem 7 kara közül 6 (Apáczai Csere János Tanítóképzô Fôiskolai Kar, Benedek Elek Pedagógiai Fôiskolai Kar, Erdômérnöki Kar, Faipari Mérnöki Kar, Közgazdaságtudományi Kar, Mezôgazdaság- és Élelmiszertudományi Kar) mûködik a megyében, egy kar Székesfehérváron található. Ezenkívül egy kihelyezett kara van Gyôrben (Apáczai Csere János Tanítóképzô Fôiskolai Kar) és Mosonmagyaróváron (Mezôgazdaság- és Élelmiszertudományi Kar).

Területi megyegyarapodás Az elmúlt években néhány Veszprém megyei település Gyôr-Moson-Sopronhoz történt csatlakozásával nôtt az utóbbi megye településeinek száma, és így területe is. A megyeváltó települések elsôsorban földrajzi elhelyezkedésükkel, Gyôr Veszprémnél könnyebb elérésével és a munkahelyek közelségével indokolták a váltást, de az érintett falvak a peremtelepülésekbôl fakadó hátrányokra is hivatkozva kérték az átcsatlakozást. Elôször, 1992-ben azok a települések kerültek át, tértek vissza Gyôr-Moson-Sopronhoz, amelyeket 1954-ben csatoltak Veszprém megyéhez, így Csikvánd, Gyarmat és Szerecseny. Majd 1999-ben két további település váltott így megyét, mégpedig Bakonypéterd és Lázi. Ezeket követte 2002 októberében Bakonygyirót, Bakonyszentlászló, Fenyôfô, Románd, Sikátor és Veszprémvarsány.

Fejlettségi különbségek a megyén belül A nyugat-dunántúli régió megyéinek eltérô fejlettségéhez hasonlóan Gyôr-Moson-Sopron egyes térségei sem egyformán fejlettek, bár a területfejlesztési pénzek elosztásánál összességében egységesen fejlettnek minôsítik a megyét. Tény, hogy a nagyvárosok és


47

azok környéke fejlett. Ugyanakkor a 85-ös, Sopront Gyôrrel összekötô fôközlekedési úttól délre esô települések fejlettsége elmarad a megye más részeiétôl. Ezt példázza az is, hogy két déli település, Beled és Lövô szeretett volna kiválni jelenlegi kistérségébôl, és saját kistérséget akart létrehozni, hogy a hátrányos helyzetük miatt több területfejlesztési támogatáshoz juthassanak, de kiválási törekvésük nem járt sikerrel. Gyôr-Moson-Sopron megyében a kilenc város közül öt (Gyôr, Mosonmagyaróvár, Csorna, Fertôd, és Pannonhalma) mutat dinamikus növekedést, míg Sopron, Kapuvár, Tét, és Jánossormorja növekedése elmaradt ettôl. A megyében nincs stagnáló, lemaradó városi település. A megyének az európai uniós operatív programokból (ROP, KIOP, HEFOP, GVOP, AVOP) jutó támogatások között kiemelkedô összegû a gyôr-gönyûi dunai kikötô fejlesztéshez a Környezetvédelmi és Infrastruktúra Fejlesztési Operatív Program keretében elnyert több mint 7 milliárd forint, ami a beruházás, elsôsorban a kikötôhöz kiépítendô vasút költségeire szolgál. A kikötô vasúti kapcsolatának kiépítése még az idén megkezdôdik, ami 10 kilométer hosszú vasúti iparvágány építését jelenti a gyôrszentiváni vasútállomástól. Az ebbôl a pénzbôl megvalósuló fejlesztés azonban csak egy elsô üteme a kikötôi vasútrendszer kialakításának. Ezért kedvezô esetben ez az összeg nôhet, elérheti a 10 milliárd forintot, amelybôl egy további ütemben már a teljes belsô kikötôi vasúthálózat kiépíthetô. A vasútfejlesztés még az idén elkezdôdik, s legkésôbb 2007 végéig befejezôdik. A kikötô fejlesztése a Pólusprogramban is szerepel. A Regionális Operatív Program egyik kedvezményezettje a Pannonhalmi Fôapátság, ahol a turisztikai vonzerô fejlesztésére jut 354 millió forint. Az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program biztosít forrást olyan beruházásokhoz a megyében, mint a csornai Pannonmill Malomipari Rt.-é, amely az 1,3 milliárdos összköltségû fejlesztéshez 464 millió forintot nyert el. Másik példa az Óvártej Kereskedelmi Rt. sajtgyártás fejlesztését szolgáló beruházása, ahol az 564 milliós költségbôl 164 milliót biztosít a Humánerôforrás-fejlesztési Operatív Program. Négyszázmilliós Gazdasági Versenyképesség Operatív Program támogatásával valósul meg a Jármûipari, Elektronikai és Logisztikai Kooperációk Kutatóközpont a gyôri Széchenyi István Egyetemen, amely fejlesztés teljes költsége 865 millió forint. 4. táblázat. Operatív programok

ROP KIOP HEFOP GVOP AVOP

Támogatott projektek, db 9 3 11 214 149

Megítélt támogatás, Ft 1 572 617 528 7 682 703 529 2 494 358 962 4 406 920 591 4 001 103 805

A projekt költsége, Ft 1 705 387 560 8 106 180 351 2 629 154 324 11 244 175 688 10 326 447 901

Turisztikai vonzerô a kulturális örökség A megye turizmusát a természeti értékei és a kulturális örökségei, valamint földrajzi fekvése határozza meg jelentôs mértékben. A megyének három fontos turisztikai térsége van. Ebbôl kettô, a Pannonhalmi Apátság és a Fertô-táj a világörökség része,

48


míg a Mosonmagyaróvártól Gyôrig terjedô Szigetköz országos jelentôséggel bír. E térségek közül a Fertô tó vidékének van a legnagyobb gazdasági súlya, míg Pannonhalmán a szállásférôhelyek alacsony száma miatt is kevés a vendégéjszakák száma. Sopron elsôdleges vonzereje a mûemléki jelentôségû belváros, de a borvidéken szervezett borutat is kedvelik a turisták. Fertôdön pedig az Esterházy-kastély vonzza a látogatókat.

Kitörési lehetôségek A megye közúti infrastruktúrájának fejlesztésében meghatározó lehet majd a teljes nyugat-dunántúli régiót is átszelô M9-es autópálya, amely a Balti-tengertôl Lengyelországon, Szlovákián át Mosonmagyaróvárnál éri el a tervek szerint az országot, majd az ugyancsak e régióban lévô Szombathelyen át Szekszárd felé épül tovább. A megye vezetôi olyan fejlesztési projektnek tartják az M9-est, ami nagyban segítheti a régió bekapcsolódását az európai észak-déli irányú kereskedelembe. Ugyanakkor a Nyugat-Dunántúlon a vasúthálózat egyes részeinek fejlesztése is elkezdôdött. Már megépültek a Szlovéniába, illetve Horvátországba vezetô vasútvonalak egyes új szakaszai. Másik kitörési terület a megyében a turisztikai szolgáltatások színvonalának növelése lehet. Ehhez újabb szolgáltatásokra, turistacsalogató programokra van szükség. Mivel Gyôr is pályázott az Európa kulturális fôvárosa címre, a szakemberek szerint a város pályázatában megfogalmazottakat mindenképpen maradéktalanul meg kell valósítani. Gyôr „Fejlesztési pólus” programban való részvétele ugyancsak meghatározó jelentôségû lehet Gyôr-Moson-Sopron megye, de a nyugat-dunántúli régió fejlôdésére is.

49 MARJÁN ATTILA

Az „európai hagyma”, avagy az Európai Unió hatalmas kihívásai

Az európai integráció ismét történelmi válaszúthoz érkezett. Öndefiníciójával, jövôképével, intézményi kereteivel kapcsolatosan számtalan dilemmáról hallani manapság. A legtöbb fejtegetés a leszavazott Alkotmány körül keresgeti a bajok gyökerét, amivel a cikk vitatkozni kíván, mert a szerzô véleménye szerint Európának ennél sokkal nagyobb és mélyebben meghúzódó kihívásokkal kell szembenéznie. Az európai kontinens és maga az Európai Unió is számos fronton defenzívában van: meg kell küzdenie a globalizációval, a nemzetközi versennyel, illetve saját öregedô népessége és elöregedett szociális modellje miatti problémáival. Ezeken a globális és összeurópai kihívásokon túl lapulnak csak azok a bajok, amelyek magával a kibôvült Unió mûködésével kapcsolatosak. Európa tehát modellválasztási dilemmával küzd, de mielôtt választana, ôszintén szembe kell néznie a problémákkal.

Modellválasztás? Az elmúlt idôszak eseményei azt igazolják, hogy Európa modellválasztási kényszer elé került. Ez a probléma sokkal összetettebb, mint a politikai unió megvalósulásának vagy meghiúsulásának kérdése, hiszen politikai unió elvileg létrejöhet bármilyen, közösen elfogadott gazdasági-társadalmi modellt alkalmazó országok között. A hagyományos integrációelméleti klisék között mozogva úgy tûnhet, hogy a legfontosabb kérdés a politikai unió felé elmozdulás, illetve annak elmaradása. Véleményem szerint azonban ez a nézet téves, ráadásul számos európai gondolkodó és politikus a kívánatossal ellentétesen közelíti meg a kérdést, vagyis azt hangoztatja, hogy Európának azért van szüksége politikai unióra, hogy megôrizze az európai szociális modellt. Ezzel szemben sokan úgy látják, hogy épp az európai modell szorul – fenntarthatatlansága miatt – reformra, ami fontosabb kérdés, mint a politikai unió kialakítása. Tony Blair az Európai Parlamentben elmondott székfoglaló beszédében egyszerû választást kínált Európának: modernizáció vagy hanyatlás és bukás. „Ha az európai nemzetek úgy döntenek, hogy bezárkóznak, azt remélve, hogy elkerülhetik a globalizációt és annak kihívásait, ha a múlt politikáiba temetkeznek, akkor a bukást kockáztatják”. Európa – mint mondta – képtelennek tûnik reformokra, és az európaiak jelentôs része még mindig nem érti, micsoda kihívást jelent a kontinens számára az elképesztô sebességgel modernizálódó Kína és India. Mint ahogy azt sem, hogy a gyors gazdasági és szociális reformok elkerülhetetlenek, ha Európa meg akarja ôrizni erejét és jelentôségét. A globalizáció kihívásainak fényében az európai modell reformra szorul, mert Európa gazdasági és technológiai lemaradása hosszú távon

50


egész szociális rendjét is alááshatja. „Szociális modellünk célja az kell legyen, hogy segítse az embereket a globalizáció lehetôségeinek kihasználásában, és veszélyei elkerülésében”.

„Európai hagyma”? Az Európai Unió elôtt álló kihívásokat (ha radikálisabban akarok fogalmazni: az EU jövôjét beárnyékoló veszélyeket) úgy szemléltetném, mint egy hatalmas, három vastag rétegbôl álló hagymát. Az Európai Unió döntéshozóinak ezt a hatalmas hagymát kell lebontaniuk rétegrôl-rétegre annak érdekében, hogy szembenézzenek a problémákkal, és esélyük legyen megtalálni a megfelelô orvosságot a kilábalásra. Tudjuk, hogy ez bizony nem kellemes dolog, és mindenkinek könnyeket csal a szemébe. Most mégis úgy tûnik: nem lehet megúszni. Az európai integráció fôbb kihívásainak, vagyis a már említett „hagymának” a rétegei a következôk: • A külsô – globális réteg: a nemzetközi verseny erôsödése, új versenytársak megjelenése és elôretörése. • A középsô – páneurópai réteg: az összeurópai problémák, amelyek nem kapcsolódnak az EU döntéshozatali, szabályozási, intézményi kérdéseihez. Ilyen az európai modell fenntarthatóságának kérdése, a versenyképesség, illetve termelékenység gyengesége, és az európai népesség öregedése. • A belsô – EU-réteg: az európai integrációval, az Európai Unióval kapcsolatos kihívások. Ezek alapvetôen az EU döntéshozatali, szabályozási, intézményi kérdéseihez kötôdô problémák, illetve az „európai projekt” jövôje körül kialakult politikai bizonytalanság. A problémák, kihívások három szintje (rétege) jól elkülöníthetô egymástól, de azért némileg össze is függenek egymással. Tulajdonképpen a legfontosabb kérdés az európai modellválasztáson túl, hogy igazából milyen funkciót szeretnénk szánni az európai integrációnak, hogyan definiáljuk azt a jövôben, és az EU mely, az európai kontinens elôtt álló kihívások megválaszolására alkalmas, és melyekre nem.

A külsô réteg Az elmúlt század utolsó évtizede alapvetôen a világpiac dinamikus bôvülésének és az egyre gyorsuló transznacionalizálódásnak a jegyében telt el. Egy ilyen idôszakban csak az az ország vagy régió lehetett és lehet sikeres, amely képes betagozódni a nemzetközi áramlatokba. A közelmúltban a globális verseny jelentôs felerôsödését tapasztalhattuk a világ hagyományos gazdasági-hatalmi pólusai között. Emellett több új gazdasági hatalom (Kína, India) is megjelent a színen, helyet követelve magának a porondon. Az is megfigyelhetô, hogy nemcsak a verseny, hanem a globális interdependencia is sokkal erôsebb lett. Mindezek alapján nem meglepô, ha manapság a gazdasági szuperhatalmak

AZ „EURÓPAI HAGYMA”, AVAGY AZ EURÓPAI UNIÓ HATALMAS KIHÍVÁSAI

51

elsô számú gazdaságpolitikai célkitûzésévé versenyképességük javítása vált. Azt, hogy melyik térség kerül ki gyôztesen, és hogy mi a sikeres politikai mix, az idô fogja eldönteni. Az azonban látható, hogy az esélyek nem egyenletesen oszlanak el. Egy biztos: Európának, amely jobb versenyképességet és erôteljesebb növekedést kíván elérni, miközben szeretné megôrizni sajátos gazdasági-társadalmi modelljét, egy rohamosan öregedô népességet cipelve a hátán, „alaposan össze kell szednie magát” ebben a versengésben. Az Európai Unió népessége mintegy 450 millió fô, több, mint az USA és Oroszország lakossága összesen. Az EU a világ legnagyobb egységes piaca, és a legfontosabb kereskedelmi hatalma. A világon megtermelt javak közel egyharmada származik innen, GDP-je meghaladja az Egyesült Államokét. Közös valutája, az euró a dollár után a második legfontosabb fizetôeszköz a világon. Az EU gazdasága alapvetôen a tercier szektorra épül (a mezôgazdaság a GDP 2%-át, az ipar a 27%-át, a szolgáltatások – a kereskedelmet, a közlekedést is beleértve – a GDP 71%-át termelik ki). 1. táblázat. Az EU helye a nemzetközi gazdaságban, 2004

Népesség (millió) GDP (milliárd) GDP/fô

Világ

EU

6 400 32 700 5 100

458 10 215 22 300

Világ %-ában 7,2 31,2

USA 294 9 440 32 100

Világ %-ában 4,6 29

Japán 128 3 750 29 400

Világ %-ában 2,0 12,3

Forrás: Európai Bizottság

A statisztikai adatok mögé tekintve azonban látjuk, hogy számos aggodalomra okot adó jelenség is meghúzódik. 1950-ben a három nagy kontinentális európai ország (Németország, Franciaország, Olaszország) és Japán az USA fejlettségének mindössze 35 százalékán állt, amit 1991-re 80 százalékra tornáztak fel, de 2004-re visszazuhantak az 1973-es szintre (70 százalékra). Mintha az elmúlt húsz évben egy helyben jártak volna. A probléma igazából az, hogy nem voltak képesek az elsô, nagy lendületû hullám után meghozni a strukturális átalakítási döntéseket, amelyek a globális kihívásoknak való megfelelés miatt lettek volna szükségesek. A hatvanas-hetvenes években – a jólét idején – egy, az újraelosztásra, a magas adózásra, a jóléti intézményekre alapuló modell erôsödött meg. Ez a modell azonban gúzsba kötötte a flexibilitást, az újító energiákat és a gazdasági szereplôk alkalmazkodóképességét. Mindez a termelékenység csökkenéséhez és – a modell céljaival ellentétesen – növekvô munkanélküliséghez vezetett. Sajátos jelenség, hogy miközben a kontinentális társadalmak egyre gazdagabbá váltak, a rendelkezésre álló munkaerô fogyatkozott, jelentôsen csökkentve a belföldi keresletet, vagyis kialakult egy krónikusan magas megtakarítási szint, egy krónikusan alacsony hazai kereslettel párosulva. További, történeti alapú negatív tényezô, hogy mind a kontinentális európai országok (fôképp Németország), mind Japán elsôsorban tradicionálisan fejlett ipari háttérrel, kultúrával rendelkeztek. Amikor tehát a szolgáltatási szektor forradalma beindult, egy hatalmas erejû és beágyazottságú ipari bázist kellett „mozgatniuk”. A nyolcvanas évekre pedig

52


kiderült, hogy a világverô iparvállalatokra épülô gazdasági stratégia korszakának vége, már csak azért is, mert a globalizáció elônyeit kihasználva ezek a cégek egyre inkább az olcsóbb munkaerôt kínáló régiókban telepednek le. Az angolszász országok ezzel szemben gyorsabban tudták gazdaságaikat szolgáltatás-orientálttá tenni (fôleg ami az IT-szektort illeti), és pénzügyi rendszerük is hatékonyabbnak bizonyult a megtakarításoknak a fogyasztás, illetve beruházások irányába való csatornázásában. Az Amerika és Európa között fennálló különbség az egy fôre jutó GDP tekintetében alapvetôen három faktornak az „eredménye”: harmadrészben a kevesebb ledolgozott munkaórának1, harmadrészben az alacsonyabb foglalkoztatási rátának, harmadrészben pedig az alacsonyabb munkatermelékenységnek. A Eurochambres 2005 márciusában nyilvánosságra hozott tanulmánya szerint az Európai Unió az Egyesült Államok 70-es évekbeli versenyképességi szintjén állt. Amerikában 1978-ban volt jellemzô a 64 százalékos foglalkoztatottsági arány, és 1979ben költöttek annyit K+F-re, mint Európában 2004-ben. Az információtechnológiai szektort érintô lemaradás mellett az emberi tôkébe való befektetések relatív lemaradása további hátrányt jelent. Az USA népességének egyharmada rendelkezik valamilyen felsôoktatási képzéssel, míg ez csak az európaiak ötödére igaz, és az egyetemi kutatások rendszere is fejlettebbnek tekinthetô Amerikában. Az OECD 2005 márciusában ismertette jelentését, amely értékelést adott arról, hogy az amerikai gazdasággal összehasonlítva miért is esett vissza a növekedési lendület Európában és Japánban az utóbbi évtizedben. Franciaországban, Németországban és Olaszországban az egy fôre jutó GDP 30 százalékkal alacsonyabb, mint Amerikában, és ez a különbség egyre nô. A jelentés megpróbál szembemenni azzal a vélekedéssel, hogy az európaiak elônyben részesítik a több szabadidôt a magasabb bérekkel szemben, és ezért vonulnak korábban nyugdíjba. Az OECD szerint a korai nyugdíjba vonulás valódi oka nem kulturális, hanem fiskális jellegû: a tagországok szabályai nem ösztönzik az embereket a munkában maradásra. A foglalkoztatásban meglévô különbséget 60 százalékban magyarázzák az EU-tagállamok szabályozásában tetten érhetô anomáliák. A 25–55 év közötti korosztályban a foglalkoztatási szint megegyezik az EU-ban és az USA-ban, a baj a fiatalok és az idôsek korcsoportjában van! A jelentés egyik érdekes megállapítása, hogy az országok tanulhatnak egymástól, de el kell kerülniük a másik szolgai követését. A dokumentum legfontosabb javaslatai a következôk: • javítani kell a munkaerô kihasználását, fôként az 55 éven felüliek esetében, a munka folytatására való ösztönzéssel; • enyhíteni kell az üzleti életet sújtó terheket, adminisztratív elôírásokat (fôként a szolgáltatási szektorban); • teljesen liberalizálni kell a postai és a vasúti szektort; • javítani kell az EU közbeszerzési rendszerét; • fokozni kell a versenyt a hálózati iparban, ahol a piac régebbi szereplôi még mindig monopolisztikus elônyöket élveznek; 1 Európában a munkaórák száma a 70-es évektôl kezdve folyamatosan csökkent, míg Amerikában konstans maradt, ráadásul ott a munkaerôpiac és a lakáshitelezési piac is sokkal rugalmasabb.


53

• csökkenteni kell az agrártermelôk támogatását, és javítani kell a nem EU-országok agrárpiacokhoz való hozzáférését; • javítani kell az Európán belüli munkaerô-mobilitást, a nyugdíjjal összefüggô jogok hordozhatóságának megkönnyítésével; • alkalmazni kell a pénzügyi szolgáltatásokról szóló akcióterv minden jogszabályát; • ellen kell állni a „nemzeti bajnokok” támogatására tett kísérleteknek. Az Egyesült Államok és az EU a világkereskedelem két legnagyobb szereplôje, együttes súlyuk több mint 50 százalék. Fontos látni azonban azt, hogy míg Európa az USA-hoz méri magát, és ahhoz próbál felzárkózni, Amerika nem sokat törôdik ezzel, hanem rohan elôre, nehogy az új globális ellenfelek, elsôsorban Kína, versenyhátrányba hozzák. Európának tehát nemcsak egy jelentôs mértékû hátrányt kellene ledolgoznia, hanem mindezt egy egyre gyorsabban mozgó igazodási pont ellenében kell megtennie! Kína ugyan egyelôre nem pénzügyi nagyhatalom, de gazdaságának fejlôdési üteme igen impresszív, és minden bizonnyal kulcsszerepet fog játszani a következô évtized gazdasági világrendjében. Sôt, egyes értékelések szerint a világgazdaság kilátásait már most is a kínai növekedés mértéke határozza meg. Álljon itt néhány szemléltetô példa. 2004-ben Japán legfontosabb kereskedelmi partnere már nem az USA, hanem Kína volt! Egy 2005 eleji amerikai felmérés szerint pedig Kína megelôzte az Egyesült Államokat az alapvetô mezôgazdasági és ipari termékek fogyasztásában. A személyi számítógépek száma például 28 hónaponként megduplázódik a hatalmas országban. Jelenleg az ország gazdasága a hatodik legnagyobb a világon, ám dinamizmusa lélegzetelállító. Nyersolaj-felhasználásban még az Egyesült Államok vezet Kína elôtt, gépkocsiból pedig az Egyesült Államokban 2004-ben még mintegy tízszer annyi futott, mint Kínában. Kína viszont már magasan vezetett a múlt év végén az USA elôtt televíziók, mobiltelefonok vagy hûtôgépek „fogyasztásában”. Ennél is fontosabb indikátora a kínai gazdaság elôretörésének, hogy a nagy kínai cégek elkezdtek „bevásárolni” az amerikai vállalati piacon. India szintén komoly kihívást jelent Európának (és mindenki másnak) az elkövetkezô években. Amennyiben az egyes régiók jövôbeli növekedési üteme a mai trendek szerint folytatódik, úgy a világgazdasági pozíciók alaposan átalakulnak. Az EU-15 részesedése a világ termelésébôl a jelenlegi 18%-ról 10%-ra csökken 2050-re, Japán részesedése pedig megfelezôdik, és már csak 4%-ot fog kitenni. Az USA ezzel ellentétben várakozások szerint 26%-ra fogja növelni a részesedését a világ termelésébôl. Kína, India és más trónkövetelôk pedig semmiképpen nem fognak várni az öreg kontinensre, hogy összeszedje magát. A 2050-ig szóló elôrejelzések szerint az európai átlagos növekedés az 1–2%os, az amerikai a 3–3,5%-os, a feltörekvô ázsiai növekedés a 6–8%-os sávban lesz majd. Az EU a prognózisok alapján tehát folyamatosan leszakad az USA-tól, és Kína GDP-je a 2050-ig terjedô idôszakon belül meg fogja haladni az eurózóna GDP-jét. Mivel az EU aktív népessége várhatóan 50–60 millióval csökken a fenti idôtávban, kizárólag nagyarányú bevándorlás segítségével tudná tartani pozícióit. Fontos észben tartani azonban, hogy a hosszú távú elôrejelzések igen gyakran bizonyulnak hibásnak, mert nem számolnak a vizsgált idôszak alatt bekövetkezett trendváltásokkal.

54


2. táblázat. A reál GDP éves növekedése, 2001–2005

Európai Unió EU-15 EU-10 Eurózóna USA Japán Kína Oroszország

2001 1,8 1,7 2,4 1,6 0,8 0,4 7,5 5,1

2002 1,1 1,1 2,4 0,9 1,9 -0,3 8,0 4,7

2003 1,0 0,9 3,6 0,6 3,1 2,4 9,0 7,3

2004 2,4 2,2 4,5 1,9 4,3 4,0 9,2 6,5

2005 2,2 2,1 4,3 2,0 3,2 2,2 7,8 5,2

A középsô réteg Ide tartoznak azok az európai problémák, amelyek nem kapcsolódnak szorosan az európai integrációhoz, vagyis az EU döntéshozatali, szabályozási, intézményi kérdéseihez. Ilyen az európai modell fenntarthatóságának kérdése, a versenyképességi, illetve termelékenységi lemaradás, és az európai népesség öregedése. Az elmúlt néhány évtizedben Európa nyugati felében felnôtt generációk valószínûleg a történelem egyik legszerencsésebb populációjának számítanak. Bôséges gondoskodással, biztonsággal és jóléttel körülbástyázott helyzetüket azonban kikezdték az utóbbi évek fejleményei. Nem véletlen, hogy a Bizottság és az Európai Tanács is egyre gyakrabban tûzi napirendre az európai modell fenntarthatatlanságának, illetve a kiútkeresésnek a témakörét. Meg kell azonban jegyezni, hogy nem lehet egységes „európai modellrôl” beszélni, hiszen az egyes tagországok között jelentôs eltérések vannak. Fontos tudni, hogy nincs semmiféle Brüsszelben kialakított, onnan vezérelt modell, csak a tagállamok hosszú fejlôdési folyamatok után létrejött, többé-kevésbé hasonlatos modelljeinek rendszere, amely gyakran csak úgy ragadható meg egy tipikus egységként, ha az amerikai vagy az ázsiai modellekkel összehasonlítva vizsgáljuk. A fejlett világban alapvetôen két jelentôs gazdasági-társadalmi modell különböztethetô meg: a piaci verseny alapú angolszász, és a társadalmi kohézióra alapuló (kontinentális) európai modell. Az utóbbi idôszak legfontosabb tendenciája az angolszász modell megerôsödése és a szociális modell közeledése a piaci alapú modellhez Európa-szerte. A két modell alapintézményei nagyon hasonlók egymáshoz, az eltérés az értékrendben van. Mindkét modell a magántulajdonra épülô és versenyvezérelt piacgazdaságra, illetve a jogállamiságra alapul, de másként értelmezi az állami beavatkozás szerepét. Az angolszász modell „angol” modellként alakult ki, amely késôbb „amerikai” modellként érte el mai, „kész” formáját, alapjául szolgálva egy „globális” piaci verseny központú modell kialakulásának. Ennek lényege a verseny, a piacok szabadsága, az egyéni érvényesülés központi szerepe, illetve a jókora jövedelemkülönbségek kialakulása. Az amerikai modell jellemzôi a dereguláció, a liberalizáció, az árak és a bérek szabadpiaci létrejötte, a szakszervezetek gyengesége, a gyenge állami jelenlét, és a társadalmi egyenlôtlenségek nagyfokú tolerálása.


55

Az alapvetôen német eredetû európai „szociális” modell alapeszméje a jóléti állam, ahol a társadalmi kohézió, a verseny és az érdekegyeztetés együttes jelenléte, a szolidaritás és az erôteljes állami szabályozás számítanak a kulcselemeknek. A két modell közötti legfontosabb különbségek a következôk: • az európai modell erôsen preferálja az egyenlôséget, míg angolszász modell nagymértékben tolerálja az egyenlôtlenséget; • az európai modellben a munka biztonsága, míg az angolszászban a munka rugalmassága, hatékonysága a kulcselem; • az angolszász modellben sokkal kisebb szerepe van az állami társadalombiztosítási színvonalnak, illetve az állami redisztribúciónak; • jelentôs különbség van a két modell vállalatirányítási (anonim tulajdonosok, illetve stakeholderek együttese), vállalatfinanszírozási (tôzsdei, illetve banki), illetve vállalati menedzsment kultúrájában. Amikor „európai szociális modellrôl” beszélünk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a fogalom mögött valójában szociális rendszerek igen széles spektrumát találjuk. Számottevô különbségek vannak az EU-tagállamok jóléti, adó-, illetve transzferrendszerei között. A legutóbbi bôvítést megelôzôen az Európai Unióban négy különbözô jóléti rendszert lehetett elkülöníteni: • északi, skandináv modell; • liberális, angolszász modell; • kooperatív, kontinentális modell; • mediterrán jóléti államok. Az egymástól eltérô „altípusokat” mûködtetô tagországokban viszont közös, hogy szinte mindegyikük egy ketyegô nyugdíjbombán ül: a demográfiai adatok szerint a jelenlegi európai nyugdíjrendszerek fenntarthatatlanok. Az ellátásra szorulók aránya rohamosan nô, fôleg a legidôsebbek szegmensében (ami egyébként komoly kihívás a biztosítók és a magánnyugdíjalapok számára is). Ennek több oka is van: a világháború utáni baby-boom generáció mostanság kerül nyugdíjas korba, az európai népességnövekedés ugyanakkor meredeken csökkenô tendenciát mutat, és a várható életkor is egyre inkább kitolódik az egyre korszerûbb egészségügyi ellátás miatt. Az idôs eltartottak aránya 2050-re 50% lesz az EU-ban, szemben a mai 24%-kal (vagyis amíg jelenleg egy nyugdíjasra négy dolgozó jut, 2050-ben már csak kettô). Az elôttünk álló évtizedek folyamán az európai népesség mind méretét, mind szerkezetét tekintve drámai változásokon fog keresztülmenni, amit egyrészt a termékenységi ráta alacsony szintje (1,5 gyermek/nô, szemben a népesség fenntartásához szükséges 2,1-es értékkel), másrészt a várható élettartam növekedése okoz. A munkaképes korú lakosság (15 és 64 év közöttiek) elôreláthatóan nagymértékben csökken: a 2010es 309 millióról becslések szerint 251 millióra 2050-re, ami kb. 18%-os csökkenésnek felel meg. Az idôskorúak (65 év felettiek) száma a mai 60 millióról 121 millióra emelkedik 2050-re. A népesség rohamos öregedése katasztrófával fenyegeti az európai államháztartásokat is, ha a tagállamok nem hajtanak végre radikális reformokat jóléti ellátórendszerükben. A népesség öregedése a közkiadásokat 2050-re GDP-arányosan 3–7 százalékponttal növeli meg. A közkiadások növekedésének oroszlánrészét a nyugdíjak

56


emelkedése teszi majd ki 2010-tôl kezdôdôen. Az idôsödô népesség eltartásának költségvetési terhei alapvetô reformok nélkül olyan pénzügyi terheket rónak a fejlett ipari országokra, hogy néhány évtizeden belül a legnagyobbak adóskockázati besorolásai is a jelenlegi elsôrendû befektetôi szintrôl a spekulatív sávba süllyedhetnek – áll a Standard & Poor’s 2005 elején készült elemzésében. A hitelminôsítô számításai szerint – amelyek a költségek emelkedésének mai ütemét vetítik ki a következô évtizedekre, feltételezve, hogy a nyugdíj-finanszírozási rendszerekben nem lesz érdemi változás – 2050-re az USA államadóssága a mostani 65 százalékos GDP-arányos szintrôl 239-re nô, Franciaországé 66-ról 235-re, Németországé pedig 68-ról 221 százalékra duzzad. Ha ez valóban így történik, a négy vezetô ipari hatalom mai ’AAA’ szintû, legmagasabb adóskockázati osztályzata 2035 elôtt a ’BBB’ sáv alatti spekulatív kategóriába süllyed. Az öregedésnek számottevô hatása van a gazdaság egészére. Az életszínvonal változása nagyban függ a termelékenység és a foglalkoztatottság alakulásától. Az elmúlt negyven év során hozzászoktunk a növekvô jóléthez, amelyet a munkaerô bôvülô kínálata és a termelékenység javulása biztosított. A társadalom öregedése ugyanakkor azt jelenti, hogy ezen tényezôket a jövôben nem tekinthetjük adottnak. Mivel a munkaképes korú népesség csökken, a termelékenységet kell fokozni annak érdekében, hogy az elérhetô legnagyobb gazdasági növekedést realizáljuk. A potenciális növekedést önmagában az öregedés a jelenlegi 2–2,25%-os szintrôl kb. 1,25%-ra szorítaná le 2040-re az EU-15 országaiban. A negatív következmények Japánban még ennél is súlyosabbnak ígérkeznek, miközben az USA potenciális növekedése relatíve magas, kb. 2,5%-os marad. Az EU döntéshozói tudják, hogy ha nem tesznek radikális reformlépéseket, akkor fenntarthatatlanná válnak ellátó rendszereik. A hagyományos nyugdíjrendszerek fenntarthatóságát az adott demográfiai trendek mellett vagy a hozzájárulások növelésével, vagy a nyugdíjak csökkentésével, vagy a nyugdíjkorhatár kitolásával lehet megoldani. Lehetetlen tehát könnyû és népszerû megoldást találni. Mennyiben jelenthet megoldást a bevándorlás? Elvben a bevándorlás részben kompenzálni tudja az alacsony termékenység és a növekvô élettartam hatásait. Ugyanakkor a bevándorlási politika, illetve a bevándorlók ellenôrzése számos országban élénk politika vita tárgya már a külföldiek viszonylag alacsony jelenléte mellett is: az EU népességének 4,5 százaléka, Japán népességének pedig kevesebb mint 1,5%-a külföldi. Ha a politikai szándék és a közvélemény hozzáállása nem változik meg radikálisan a bevándorlás javára, akkor az öregedô társadalom általános trendjét aligha fogja befolyásolni a szigorú korlátok közé szorított bevándorláspolitika. Természetesen ezeket a kérdéseket nem lehet tisztán gazdasági alapon megítélni, hiszen például – mint azt a közelmúlt franciaországi eseményei is tanúsítják – a társadalmi beilleszkedés kérdése is komoly fejfájást okozhat a politikai vezetésnek. A növekvô aggodalom 2005 tavaszán arra sarkallta a kormányfôket, hogy felkérjék a Bizottságot: készítsen jelentést arról, miként biztosíthatók az európai szociális modell hosszú távon fenntartható finanszírozásának feltételei. (A munka mind a tagállamokban, mind az Európai Bizottságnál azóta is intenzíven folyik.) A szociális ellá-


57

tórendszerek hosszú távon fenntartható finanszírozásának elemzése során a következô szektorokat vizsgálják: • nyugdíj; • egészségügy; • hosszú távú betegellátás; • oktatás-, képzés-, foglalkoztatáspolitika.

A belsô réteg Ide tartoznak az európai integrációval, az Európai Unióval kapcsolatos kihívások. Ezek alapvetôen az EU döntéshozatali, szabályozási, intézményi kérdéseihez kötôdô problémák, illetve ide sorolható még az „európai projekt” jövôje körül kialakult politikai bizonytalanság. Konkrétan megemlítendô a piac széttagoltsága, illetve a belsô piac kiépítésének hiányosságai, a makrogazdasági szabályrendszerrel (stabilitás vs. növekedés) kapcsolatos bizonytalanság, a közösségi intézmények mûködésével, döntéshozatali hatékonyságával kapcsolatos problémák, a további bôvítések gazdasági hatásai. Ezekhez adódik még az „európai projekt” jövôje körül kialakult politikai bizonytalanság, illetve az Alkotmány kudarca. Európa nem olyan olcsó, mint Ázsia, Európa nem olyan vállalkozásbarát, mint Amerika, meg kell tehát találnia azt, amiben jó, azzal kell élnie, amivel rendelkezik: a világ legnagyobb egységes piacával! A kérdés természetesen az, hogy tényleg létezike egy akadályoktól mentes egységes európai piac? A pénz közös Európában, a piacok azonban a gyakorlatban még sajnos gyakran nem egységesek: vannak még elvarratlan szálak. Láttuk, a szolgáltatási piacok megnyitása milyen elementáris ellenállásba ütközött, és tengernyi a teendô a vállalkozói szellem és a tudásalapú társadalom ösztönzésének területén is. Az Európai Bizottság 2004-ben áttekintette a belsô piaci szabályok átvételének helyzetét, és megállapította, hogy a tagállamok komoly elmaradásban vannak. A Bizottság belsô piacot tökéletesítendô stratégiája a következô teendôket jelölte meg: • Lehetôvé kell tenni az áruforgalom teljes szabadságát. • Biztosítani kell a szolgáltatási piacok szabadságát. • A hálózati iparágak teljesítményének növelése. • Adókorlátok enyhítése. • Közbeszerzések piacának kibôvítése és liberalizációja. • A vállalatok mûködési feltételeinek javítása. • Demográfiai kihívások kezelése. • Szabályozás és adminisztratív eljárások egyszerûsítése. • A szabályok jobb alkalmazása a gyakorlatban. • Jobb információszolgáltatás biztosítása. A belsô piac kiteljesítésének egyik sarokpontja egy szabad és egységes európai szolgáltatási szektor létrehozása lenne. Az Európai Bizottság 2006 áprilisában – az Európai Parlament elsô olvasatban történô szavazását követôen – elfogadta a szolgáltatási irányelv új, kevésbé piacpárti tervezetét. Bár az alapvetô célkitûzés továbbra is a tag-

58


államok közötti szolgáltatáskereskedelem akadályainak megszüntetése, az eredeti tervezethez képest a módosított javaslat nagy visszalépés. Míg az eredeti javaslat hatálya a szolgáltatások lehetô legszélesebb körére kiterjedt, addig a Parlament módosításainak megfelelôen a módosított javaslat nincs hatással a munkajogra, és nem foglalkozik a munkavállalók kiküldetésével. Az irányelv nem fedi a következô szolgáltatásokat sem: pénzügyi szolgáltatások, távközlés, közlekedési szolgáltatások (ezekre külön szabályok vonatkoznak), kikötôi szolgáltatások, egészségügyi szolgáltatások, a szociális lakásokkal kapcsolatos szociális szolgáltatások, gyermekgondozás, illetve családok és rászorulók támogatása, a közhatalom gyakorlásához kapcsolódó tevékenységek, munkaerô-kölcsönzô cégek, magánbiztonsági szolgáltatások, szerencsejáték, audiovizuális szolgáltatások. A kivételi körbe került szolgáltatási ágakról a Bizottság egyedi közlemények, iránymutatások közzétételét tervezi, különösen a szociális szolgáltatásokkal, az általános érdekû szolgáltatásokkal, az egészségügyi szolgáltatásokkal, illetve a munkavállalók kiküldetésével kapcsolatosan. Nyilvánvaló azonban, hogy egy egységes, ezekre a szolgáltatáscsoportokra is kiterjedô irányelv hatékonyabban hozzájárulhatott volna a szolgáltatások piacán fennálló akadályok leküzdéséhez. A leglényegesebb felpuhulás az, hogy míg az eredeti tervezet a származási ország elvét alkalmazta a határokon átnyúló szolgáltatásokra, a Parlament javaslatának megfelelôen a módosított irányelvtervezet már nem tartalmazza ezt a szabályt, hanem azt pusztán a szolgáltatásnyújtás szabadságának elvével helyettesíti. Vagyis nem a küldô ország szabályai érvényesülnek a szolgáltatások nyújtása során. A fogadó tagállamoknak (ahol a külföldi a szolgáltatást nyújtja) így meglesz a lehetôségük arra, hogy korlátozásokat alkalmazzanak. Igaz, ezt csak akkor tehetik meg, ha a korlátozások megkülönböztetéstôl mentesek, arányosak és szükségesek, vagy ha azokat a közrend, a közbiztonság, a közegészség, illetve a környezet védelme megköveteli. A tervezet pozitívumaként említhetô, hogy könnyíti az üzleti vállalkozások létrehozását szerte az EU területén: lehetôvé teszi az online, egyablakos ügyintézést. Az engedélyezési rendszerek világosabbak, átláthatóbbak lesznek, a „gazdasági igények” felmérését pedig – azt a drága eljárást, amely során a vállalkozásnak bizonyítania kell a hatóságok elôtt, hogy tevékenysége nem ingatja meg a helyi versenyhelyzetet – nem követelhetik meg többé. Ennek következtében felgyorsul az engedélyezés, és csökkennek a vállalkozások költségei. A tagállamoknak igazgatási együttmûködés révén kell jobb és hatékonyabb felügyeletet biztosítaniuk a vállalkozások mûködése felett. Az irányelvtervezet végsô elfogadására várhatóan 2007 végéig kerül sor. A belsô piac mûködésének kulcskérdése a szabályok tagállamok általi betartása. A Bizottság 2005. évi felmérése ebben a tekintetben kijózanító eredményeket hozott: egy tagország sem fogja tartani azt a vállalást, hogy az ellene irányuló szabálysértési eljárások számát felére csökkenti 2003-ról 2006-ra. Mindössze 4 tagország volt képes egyáltalán csökkenteni az eljárások számát. A belsô piaci jogszabályok be nem tartását a Bizottság az összes jogszabály maximum 1,5%-áig tolerálja, ezt a szintet azonban mindössze 11 tagállam teljesíti. A legrosszabb teljesítményt Olaszország, Luxemburg, Görögország, Csehország és Portugália produkálja 4% körüli jogszabály-alkalmazási deficittel. 2005-ben némi javulás mutatkozott. Az egyes tagállamok által elért haladás tekintetében a „régi” és az „új” tagállamok között nincs különbség,


59

azonban az átvétel terén mutatkozó 1,2%-os átlagos átültetési hiánnyal az „új” tagállamok teljesítménye lényegesen jobb, mint a „régieké”. Ugyanakkor gyakran elôfordul, hogy a tagállamok helytelenül alkalmazzák a belsô piaci szabályokat: mindössze öt tagállamnak sikerült csökkentenie az ellene folyó jogsértési eljárások számát. A tagállamokkal szemben folyamatban lévô jogsértési eljárások száma növekszik. Az új tagországok közül Lengyelországgal, Máltával és a Cseh Köztársasággal szemben folyik a legtöbb jogsértési eljárás. Mindeközben a protekcionizmust, a külföldi befektetôk, felvásárlók politikai okokból történô kizárását – vagyis a belsô piac korlátozását – tapasztaljuk számos tagországban. Említettem már a közös pénzt, az európai integráció egyik sikertörténetét, és az egyik legfontosabb és legkézzelfoghatóbb európai szimbólumot. Ismert azonban a Stabilitási és Növekedési Egyezmény vesszôfutásának és közelmúltbeli reformjának története is. A reform eredményeként egy rugalmasabb, egyéni mérlegelésre nagyobb teret adó fegyelmezési rendszer jött létre, amelynek azonban még bizonyítania kell, hogy nagyobb rugalmassága képes lesz az európai növekedést szolgálni (és nem a közös valutában való hitet ingatja meg). A kormányok némelyikének szavahihetôsége erôsen megkérdôjelezôdött a Stabilitási Paktum kritériumaival kapcsolatban mutatott hozzáállásuk miatt, és most komoly erôfeszítéseket kell tenniük a költségvetési egyensúly helyreállítása érdekében. Az elmúlt idôszakban egyre több politikai nyilatkozat és elemzés vetette fel az eurózónából való kilépés kérdését. Az Európai Központi Bank és a tudományos élet jelentôs része azonban azon a véleményen van, hogy a valutaunió elhagyása alapvetôen kedvezôtlen lenne a kilépô és a bent maradó országoknak egyaránt. A kilépés számos ország számára komoly pénzügyi válságot okozhatna, ugyanis az eurózónából kilépve az államháztartás és az államadósság finanszírozási terhei drasztikusan emelkedhetnének. Emellett megszûnne az a fajta védôernyô, amelyet az EKB és a közös monetáris politika nyújt. Több nagyobb ország kilépése, vagy pl. Németország egyoldalú kilépése egyértelmûen az euró halálát okozná, ami viszont katasztrofális következményekkel járna a teljes európai gazdaság számára. Az Európai Unió a világ legszofisztikáltabb és legbonyolultabb döntéshozatali rendszere, amelyet eredetileg – fél évszázaddal ezelôtt – egy majdnem szó szerint egy nyelvet beszélô, hatos elitklubra találtak ki. 2006-ban 25 tagországgal (úgy, hogy a további bôvítések miatt a tagállamok képviselôinek száma még tovább fog nôni) ez a rendszer meglehetôsen nehézkesen mûködik. Vegyük például az adózást: a Konvent eredeti javaslataival ellentétben még ma is az egyhangúság a szavazás szabálya, vagyis elég egy tagország nemleges szavazata, és nem születik meg az adójogszabály. Nem ritka, hogy egy adózással kapcsolatos elôterjesztés elfogadása 10–15 évet vesz igénybe. Milyen hatásai lehetnek a további bôvítéseknek? A szegényebb országok felvételekor általában nemcsak a felvett új tagok, hanem a nagy tôkeexportôr, gazdag, régi tagok is nyernek, hiszen cégeik piacokat, kapcsolatokat és – a közös jogszabályok, illetve a luxemburgi bíróság ernyôje miatt – jóval nagyobb jogbiztonságot nyernek. A jelenlegi recesszió és „Európa-spleen” sújtotta idôkben azonban kimondottan élesen merül fel a „ki fizeti a számlát” kérdése, ami – mint láttuk a pénzügyi perspektíva vitája során – integrációs krízist is képes elôidézni.

60


Nagy politikai jelentôsége ellenére, a bôvítés rövid és középtávon csak elhanyagolható jelentôséggel bír az EU gazdasága szempontjából. Ennek az az oka, hogy az új tagállamok lényegesen szegényebbek, mint az EU-15 országai (az EU GDP-je mindössze 5 százalékkal nôtt), és az EU-15 országaiból származó export számára csak marginális jelentôségû piacot jelentenek. Az EU-10 országai ugyanakkor várhatóan az EU gazdaságának legdinamikusabb részét adják, és az elkövetkezô 5–10 évben a GDP-jük erôs növekedést fog mutatni. A kelet-európai országok számára azonban a konvergencia igen hosszú és nehéz folyamatnak ígérkezik, több okból is. Míg például a déli bôvítésnél csatlakozó országok mind magántulajdonra épülô piacgazdaságok voltak, ahol ugyan az állam jelentôs befolyással rendelkezett, addig Kelet-Európában a szocialista tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés csak 1990-ben kezdôdött. Mindennek ellenére az új tagok gazdasági, társadalmi dinamikája új színt vihet az európai integráció folyamatába. A további bôvítés, fôleg Törökország felvétele azonban már az európai integráció szerepének, illetve fontos játékszabályainak (szolidaritás, közös költségvetés, illetve a közös politikák szerepe, jelentôsége) újraértelmezését is elôidézheti. A folyamatos terjeszkedéssel egyre fontosabb lesz a bôvítés versus mélyítés dilemmája is. A kétsebességes Európa, amely egyes területeken ma is létezik (euró, Schengen, agrárpolitika) intézményesülhet, vagy legalábbis egyre több funkcióban, politikában jelenhet meg. A valódi kétsebességes Európa megvalósulhat egy átfogó, látványos politikai „áttörés” keretében, amikor nyíltan deklarálják, felvállalják annak létrejöttét, de kialakulhat csendben, fokozatosan is a „megerôsített együttmûködés” (enhanced cooperation) technikájának ismételt alkalmazása segítségével. Az egyik kérdés tehát az, hogy a bôvítés elôidézi-e egy kétsebességes Európa létrejöttét, illetve, hogy az élcsapat elindul-e a politikai unió felé. De legalább ilyen érdekes kérdés, amennyiben lesz kétsebességes integráció, akkor az „élcsapat” – a centrum – milyen modellt választ, és milyen lesz a viszonya a „második körhöz” – a perifériához. Milyen értékek alapján, és milyen célból fognak majd össze a centrum országok: a piaci kihívások és a nemzetközi verseny miatti félelem okán protekcionista szándékkal, ha kell, a második körös országokkal szembeni védekezés céljából is? Vagy éppen ellenkezôleg: gyorsított reformokat, és piacnyitást diktálva a globális versenybe való minél aktívabb bekapcsolódás érdekében. Népszerû dolog manapság az Alkotmány tervezetének leszavazása miatti borongás. Véleményem szerint azonban – és ezt próbáltam bemutatni az eddigi oldalakon – messze nem ez az európai integráció legfontosabb problémája. Ennek ellenére ez a kudarc egy idôre jócskán visszavetette az európai integráció fejlôdését. Az Alkotmány kudarca ellenére azonban – rövid távon mindenképpen – mûködôképes marad az Unió a Nizzai Szerzôdés bázisán. Hosszú távon azonban ez már közel sem egyértelmû, mindazonáltal a helyzet nem katasztrofális. A 10 új tagország felvétele óta eltelt idôszak tanulsága, hogy a kibôvült Unió is képes mûködni a meglévô jogi és intézményi környezetben, az Alkotmány elutasítása azonban befagyasztotta az európai integráció mélyülésének folyamatát. A német-francia tengely meggyengült, de nem tört össze. A kezdetekkor a francia-német megbékélés adta a lendületet a szerzôdésekhez, de némileg visszás módon, általában ezen két ország valamelyike (leginkább Franciaország) mondott nemet nagyszabású európai tervekre. Az is bizonyos, hogy


61

Európa szerepe, hangja a világban kissé meggyengült. Az EU-nak a nemzetközi gazdaságban betöltött szerepe – kereskedelem, segélyek, pénzpiacok – azonban, az Alkotmány kudarca ellenére, továbbra is globális jelentôségû marad, két okból: egyfelôl az Alkotmány semmi újítást nem tartalmaz ezeket a területeket érintôen, másfelôl az EU továbbra is világ legnagyobb gazdasági egysége marad. Az Alkotmány elutasításának következtében az egységes valuta némiképp gyengült a dollárral szemben, és olyan spekulációnak is szárnyat adott, miszerint Olaszország, vagy valamelyik másik tagállam kilépne az euróövezetbôl. Megkérdôjelezôdött az az álláspont, hogy az eurózónához csak csatlakozni lehet, de kilépni onnan nem. Ami a hosszabb távú hatásokat illeti, csökkent annak a valószínûsége, hogy az eurózóna országai a jövôben jobban összehangolnák gazdaságpolitikájukat, aminek részeként a tagállamok gazdasági teljesítményében mutatkozó, ciklikus hatásokból eredô különbségeket is tompítani lehetne. A „nem” szavazatok hátterében részben az új, kelet-európai tagállamok által generált versenytôl való félelem állt. Franciaország és még néhány nyugat-európai ország megpróbálhat nyomást gyakorolni ezekre az országokra, hogy emeljék társasági adókulcsaikat, illetve megfenyegetheti ôket azzal, hogy megvétózza az eurózónához csatlakozásukat. A csatlakozáshoz szükséges kritériumok teljesítését és a kapcsolódó döntéshozatali mechanizmust tekintve – amely a pénzügyminiszterek, a Bizottság és az EKB jóváhagyását jelenti – valószínûsíthetô, hogy idôvel az új tagállamok mindegyike az eurózóna tagjává válhat. Ennek fényében a piacok várhatóan érzékenyen fognak reagálni minden olyan jelre, amely az eurózóna további bôvítésével ellentétes irányba mutatna, érkezzen ez akár a jelenlegi tagok vagy az új EU-tagországok irányából, amelyek egyébként kötelezettséget vállaltak az eurózónához való csatlakozásra.

A „hogyan tovább” Az is nagy kérdés, hogy gyôzedelmeskedni fog-e az angolszász modell a szociális modell felett Európában. A kibôvített EU-ban valószínûleg egyik modell sem lesz egyeduralkodó. Az angolszász modell jellemzôi a nyitott gazdaság, a dereguláció, a rugalmas munkaerôpiac és az alacsony adószintek. Elég valószínûtlen, hogy ez a modell válna a meghatározóvá Európában. Hogy milyen modellt fognak követni a nagy európai gazdaságok? A munkaerô-piaci reformok mintájául a közelmúlt német gyakorlatát lehetne venni, ahol a bérek és az alkalmazási feltételek rugalmasabbá tétele lehetôvé tették a szociális védelem relatíve magas szintjének megôrzését. Az Alkotmány elutasításával az EU útelágazáshoz érkezett, és a továbbiakban három tényezô fogja formálni az Uniót: egyrészt a föderalizmus híveinek és a nemzetállamokban gondolkodóknak a küzdelme, másrészt a gazdaság teljesítménye, harmadrészt pedig az EU intézményeinek hatékonysága és társadalmi elfogadottsága. A „hogyan tovább”-ot illetôen több alternatíva is reális lehet. A legvalószínûbb az, hogy az integrációs folyamat lelassul, de vissza semmiképpen sem fordul. A födera-

62


lizmus hívei és annak ellenzôi közötti küzdelem folytatódik, de nem hoz eredményt. Az EU intézményei tartózkodnak új politikák kidolgozásától, de a meglévô jogszabályokat széles körben alkalmazzák. A gazdasági és a szociális kérdéseket érintô döntések többségét továbbra is nemzeti szinten fogják meghozni. Némi idô elteltével az EU Alkotmányának egyes elemeit elfogadják, menedzselhetôbbé, hatékonyabbá téve ezáltal a kibôvített Uniót.

Irodalom Marján Attila (2005) Az Európai Unió gazdasága. HVG Kiadó, Budapest, 2005. Wolf, Martin (2005) Comment and analysis – Why do English-speaking countries perform better?. Financial Times, 2005. január 25., 36. o. Gyulavári Tamás–Krémer Balázs: Európai szociális modell? (in) Az Európai Unió szociális dimenziója, OFA Kht., 2004, Budapest European Commission (2005a) Communication to the Spring European Council, Working together for Growth and Jobs, A new start for the Lisbon Strategy, 2 February 2005, COM (2005) 24

63 OCSKAI GABRIELLA

A szociálpolitika európai szintû megközelítésben

Az európai integráció fejlôdésének egyik napjainkig is legvitatottabb kérdése a versenyképesség és a szociális biztonság egyidejû harmonikus megvalósítása. A Közösség hosszú ideig túlnyomórészt a gazdaság területén ért el kiemelkedô eredményeket, ezért történeti fejlôdése során a gazdasági irányvonal részesült nagyobb figyelemben. A szociálpolitika szerepe az utóbbi idôben került elôtérbe, elsôsorban a napjainkban érvényre jutó gazdasági és társadalmi kihívások egyre fenyegetôbb jelenségeinek hatására. A szerzô kísérletet tesz annak összefoglalására, hogy az említett tényezôk milyen fejlôdési irányt indítottak el az európai szociálpolitikában.

1. A szociálpolitika általános megközelítésben A szociálpolitika egyik legteljesebb definícióját Ferge Zsuzsa fogalmazta meg. A szociálpolitikát olyan, történelmi fejlôdés során kialakult intézményrendszernek tekinti, amely kielégít bizonyos, a piaci kapcsolatok révén nem megfelelôen teljesíthetô szükségleteket, elsôsorban az állami elosztás, illetve újraelosztás eszközeivel. Röviden: a szociálpolitika nem más, mint az állam és az állampolgárok közötti viszony egyik intézményesülése.1 Sokan úgy vélekednek, hogy a szociálpolitika olyan terület, amelybe az Európai Unió kevéssé szól bele, vagyis elsôsorban tagállami hatáskör. Fontos tisztázni, hogyan változott a helyzet az elmúlt idôkben. Az EU ugyanis egyre több területen gyakorol hatást az egyes tagállamok szociálpolitikájának alakulására. A tagállamok szociális biztonsági rendszerei számos téren eltéréseket mutatnak. Közös jellemzôjük viszont, hogy valamennyi ország egyetlen kollektív cél megvalósítására vállalkozott, amely során különbözô ellátásokkal biztosítja az emberhez méltó megélhetés feltételeit azok számára is, akik ezeket a feltételeket részben vagy egészben nem képesek saját erejükbôl megteremteni.

2. Az európai országok szociális biztonsági rendszerei A szakirodalom három nagy csoportba sorolja az európai országok szociális védelemért felelôs rendszereit: egyrészt a kontinentális alapokra épülô bismarcki, másrészt az angolszász hagyományokon nyugvó atlanti beveridge-i rendszerre. Harmadikként az elôzô kettô ötvözeteként emlegetett skandináv modellt emelik ki. 1 Ferge Zsuzsa: Bevezetés a szociálpolitikába, Társadalom és gazdaság III. felsôfokú szaktanfolyami jegyzet, Budapest, 1991. 5–14. o.

64


Az Európai Unió legtöbb tagállamában a bismarcki modell terjedt el, amelyet elsôként Németországban vezetettek be a 19. században. A kezdetekben kölcsönös segélyezési kezdeményezésekre épülve, a gazdaságilag aktív népesség meghatározott kategóriáit biztosította egyes káresemények bekövetkezése esetén. Egy olyan biztosítási alapú rendszerrôl van szó, amelyben a munkavégzés alapfeltétel. Ebbôl kifolyólag ezt a rendszert elsôsorban jövedelemfüggô ellátások jellemzik. A különbözô ellátások fedezetét a munkavállaló és a munkáltató járulékbefizetése biztosítja. Az ilyen típusú rendszerekben kiemelt szerepe van a családfônek, hiszen a szociális biztonság megteremtését a családfô társadalombiztosítási helyzete határozza meg. E struktúra alapköveire épülve alakult ki a professzionális szociális biztonsági rendszer Németországban, Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban, a közép-kelet-európai országokban és a délnyugati államokban egyaránt. A beveridge-i típusú rendszerek elsôként az angolszász országokban honosodtak meg. Az 1942-es beveridge-i terv határozta meg ezen rendszerek fô alapelveit: az egyetemességet, az egységességet és az integrációt. Az elsô alapelv kifejezi a szociális védelem minden állampolgárra történô kiterjesztését legalább egy alapszintû jövedelem biztosítása tekintetében, és elôirányozza a szociális védelem körének kibôvítését. A második alapelv, az egységesség, a szociális védelmi rendszerben a jogok és a kötelezettségek egyszintûségét hivatott kifejezésre juttatni. A harmadik alapelv egyrészt a szociális rendszerek egyes elemei közötti technikai integrációt, másrészt a társadalmi integrációt jelöli. Vizsgálatunk szempontjából érdekes, hogy a technikai integráció során megkísérelték egyesíteni a társadalombiztosítást, a segélyezést és az alanyi jogon járó ellátásokat, valamint célul tûzték ki a központosított szociális ellátórendszer létrehozását. A rendszer alapeszméje egy 1601-ben elfogadott, több száz éven át fennmaradt, brit szegénytörvény újszerû megfogalmazása, amely a minimumjövedelem biztosításának fontosságát hangsúlyozta a teljes népesség számára. Ez a szociális biztonsági modell adóból finanszírozza az általában fix összegû ellátásokat. Olyan atlanti országokban alakult ki, mint Nagy-Britannia és Írország, de bizonyos tekintetben ide tartozik Hollandia szociális biztonsági rendszere is. A skandináv modell a szociális biztonsági rendszerek „gyöngyszeme”. Mindkét klasszikus rendszertípus jegyeit hordozza. Megtalálhatók benne a munkavégzéshez kötött, valamint az alanyi jogon járó univerzális ellátások is, de ez utóbbiak fordulnak elô többségében. Konkrét jellemzôje a lakóhelyhez kötöttség, miszerint a skandináv államok lakói alanyi jogon igényelhetnek szociális ellátást. Ez a rendszer az egyén individuális jólétére, a szolidaritására épül, ellentétben a bismarcki modell családalapú megközelítésével. Ilyen szociális biztonsági rendszerjegyekkel bír Dánia, Svédország és Finnország. Az elnevezésük („modell”) is utal arra a tényre, hogy ilyen tiszta formában ezek a jellemzôk egyik országban sem jelennek meg, hiszen az egyes országok történelmi, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlôdése hatást gyakorol az adott állam és más országok szociális biztonsági rendszereinek alakulására, minek következményeként egyfajta természetes egymáshoz közeledés megfigyelhetô az egyes modellek között.2 2 Dr. Lengyel Balázs–Dr. Gellérné Dr. Lukács Éva–Rézmûves Judit: Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága, Európai Füzetek, Miniszterelnöki Hivatal és Külügyminisztérium, Budapest, 2003., 1–14. o.

A SZOCIÁLPOLITIKA EURÓPAI SZINTÛ MEGKÖZELÍTÉSBEN

65

3. A szociális jog tartalmi különbségei A szociális jog más tartalommal bír nemzeti és közösségi szinten. Az Európai Unióban a szociális jog szakszókincse elsôsorban a munka világához kapcsolódik, ide értve a munkajogot és a munkavédelmet. E tekintetben szélesebb szabályozási kört fog át, mint a nemzeti szociális jog. Tehát amíg a közösségi szociálpolitika elsôsorban a közösségi munkavállalóra összpontosít, addig nemzeti szinten az egyén alapvetô jólétének megteremtése a kulcskérdés. A közösségi szociálpolitika sokáig a gazdasági integráció árnyékában létezett. Ide vezethetô vissza a közösségi szociálpolitikának a munka világához fûzôdô szoros kapcsolata. A Közösségben sokáig döntôen a gazdasági irányvonal érvényesült, s ennek központi eleme, a belsô piac mûködtetése elsôként munkaerô-piaci kérdés. Másik oldalról megközelítve a közösségi szociális jog tartalmát, ez utóbbi szûkebb keresztmetszetû a nemzeti szociális jognál a szociális ellátórendszereket és a szociális biztonsági rendszereket illetôen. A közösségi szociális jog ugyanis nem terjed ki a szociális intézményrendszer és az újraelosztás szabályozására. A klasszikus nemzeti szociálpolitika tartalma ezért továbbra is tagállamonként eltérô. A nemzeti szociális jog szabályozási filozófiája döntôen attól függ, hogy az adott jogalkotás a lehetséges kérdések közül mit tekint a nemzeti szociális jog részének. Ezt a korábban valóban korlátlan szabályozási hatáskört annyiban korlátozza az EU, amennyiben szabályozási hatáskörével élve harmonizálandó minimális elôírásokat állapít meg. Egy ország uniós csatlakozása bizonyos tekintetben a korlátlan szabályozási szabadság végét is jelenti, de ez esetben a szociális jognak tagállamok elhatározásából létrejött második dimenziójáról beszélhetünk. Ez a második dimenzió feltételezi a nemzeti szociális jog közeledését a közösségi joghoz. Míg az egyes integrációs ciklusok során csatlakozó országok szociális szabályozása igazodik a Közösségéhez, ez a folyamat fordítva is igaz: az új tagállamok nemzeti szociális joga is más és más hatást gyakorolt az Unió szociális jogára. Az integráció különbözô idôszakaiban eltérô volt a tagállamok szerepe és hatása e tekintetben, pozitív és negatív elemek egyszerre érvényre jutottak. Az Európai Gazdasági Közösség országait a létfeltételek, az életszínvonal, a munkabérek és a szociális ellátás eltérô színvonala és eltérô rendszere jellemezte a hetvenes és a nyolcvanas években. A különbség az új tagállamok – Írország (1973), Görögország (1981), Spanyolország és Portugália (1986) – csatlakozásával tovább nôtt. Hatékony közösségi politika hiányában felvetôdött, hogy a Közösség kettészakadhat gazdag és szegény tagállamok csoportjára. E kihívás kezelésére hivatott a gazdasági és szociális kohéziós politika. A szociális problémák rendezése, harmonizálása a nyolcvanas évek közepétôl egyre nagyobb szerepet kapott. Az Európai Unió döntéshozói az 1992 utáni közös belsô piacra készülve sem kerülhették meg a szociális kérdéseket. A kilencvenes évekbeli nyitás Észak-Európa felé, a fejlett skandináv államok csatlakozásával a korábbi jelenség ellentéteként jelentett óriási kihívást. Ezen államok szociális ellátórendszere a világ élvonalába tartozott és tartozik napjainkban is. Így a kilencvenes évek közepétôl a szociális ellátások terén tovább erôsödtek a különbsé-

66


gek a tagállamok között. A skandináv országok belépése mindenképpen pozitív elemeket hordozott, hiszen ezek az országok egyben magukkal hozták szociális érzékenységüket, értékeiket is, melyek hatására aktívabbá vált az Európai Unió a szociális jogok biztosítása terén. Csatlakozásuk fontos szerepet játszott abban, hogy a szociális ügyek és a foglalkoztatási krízis kezelése vált az EU egyik legfontosabb politikai célkitûzésévé.

4. Kihívások és kezelésük Napjainkban a tagállamokat egyformán érintik olyan egyetemes kihívások, mint a népesség elöregedése, a fokozott globális verseny, az egyre gyorsuló technológiai fejlôdés. Fontos probléma az alacsony foglalkoztatás, a munkanélküliség, a szegénység, a társadalmi kohézió alacsony szintje, az egyenlôtlenség és a diszkrimináció. A közelmúltban az Európai Bizottság egyik jelentésében megállapította, hogy 2050-re egy nyugdíjasra mindösszesen két munkaképes korú dolgozó jut majd az EU-ban, a jelenlegi néggyel szemben. 2050-re a munkaképes korú uniós lakosság 48 millióval – azaz 16 százalékkal – csökken, míg a 65 évesnél idôsebbek aránya 77 százalékkal, számuk 58 millióval nô. Az elôrejelzés szerint változatlan gazdaságpolitika mellett a mai, átlagosan évi 2,4 százalék körüli gazdasági növekedési kilátások 2011–2030 között 1,9, azt követôen évi 1,2 százalékra esnek vissza. Magyarországon – a tanulmány szerint – a nyugdíjjal kapcsolatos kiadások a bruttó össztermék 6,7 százalékával nônek az évszázad közepére, az új tagországok közül ennél nagyobb mértékben csak Szlovéniában (7,3) és Cipruson (12,9) várható emelkedésük. A régi tagországoknál – Luxemburgot és Spanyolországot megelôzve – Portugáliában kell a legnagyobb, 9,7 százalékos emelkedéssel számolni.3 Az Európai Unió felismerte, hogy az integráció elôrehaladásával egyre fokozottabb igény mutatkozik a még erôteljesebb együttmûködésre a szociálpolitika területén ezen kihívások kezelése érdekében. Így bizonyos részterületektôl – mint a társadalombiztosítás mûködtetése – eltekintve, a szociálpolitikában a közösségi koordináció fokozatos erôsödése várható. Napjainkra beigazolódott: a világban való versenyképesség egyik kulcstényezôje egy adott közösség foglalkoztatási és szociális helyzete. E szellem jegyében született meg a 2000. márciusi lisszaboni csúcstalálkozón az EU tízéves, hosszú távú gazdasági stratégiája. Eredeti célkitûzése szerint az EU elôirányozta, hogy 2010-re a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú társadalmává kell válnia, amely fenntartható gazdasági növekedésre képes a több és jobb minôségû munkahely megteremtése, illetve az erôsebb társadalmi kohézió által.4 A stratégia egy átfogó reformfolyamatot fogalmaz meg, amelynek három kiemelt pillérre a gazdaság, a szociális ügyek és a környezetvédelem. Helyet kaptak olyan célkitûzések, mint a foglalkoztatási helyzet javítása, a gazdasági reformok, az 3 Az uniós gazdasági növekedést visszafogó tényezô lehet az elöregedés http://www.mti.hu/eu/cikk/ 119105 (2006. 03. 05.) 4 Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról, HVG-ORAC, Budapest, 2005., 471. o.


67

információs társadalom megteremtése és bôvítése, a kutatás-fejlesztés, a tudományra és a humán erôforrásokra fordított befektetések növelése, a szorosabb gazdaságpolitikai koordináció megvalósítása, a belsô piac mûködését javító intézkedések, a vállalkozásbarát üzleti környezet megteremtése, a versenyképesség fokozása, az oktatás, a szociális védelem kérdései, valamint a környezetvédelem szintjének emelése. A lisszaboni kezdeményezés egyik sajátossága, hogy kiemeli a politikák egymástól való függését és egymást kiegészítô jellegét. Az eredmények optimalizálása csak a reformok integrált megközelítésével lehetséges. Ennek keretében született meg a nyitott koordinációs mechanizmus, amelyben fontos szerepet kap az „önkéntes” együttmûködés. E folyamatban a tagállamok és a Bizottság – civil szervezetek bevonásával – határozzák meg az elérendô fô célokat az egyes szociálpolitikai területeken. A tagállami politikákat folyamatosan figyelemmel kísérik meghatározott tényezôk alapján, és a tagországok a különbözô jelentések segítségével lehetôséget kapnak megszerzett tapasztalataik kicserélésére. A folyamatban való részvétel önkéntes, de a jelentések és akciótervek készítése kötelezô, és az irányadó célkitûzések mindenki számára döntô jelentôségûek. A nyílt koordináció fô szociális területei a foglalkoztatás, a szociális védelem, a társadalmi befogadás, valamint a társadalmi kirekesztôdés elleni küzdelem.5 A lisszaboni stratégia félidôs felülvizsgálatára a Tanács 2005. márciusi, luxemburgi ülésén került sor. Az érintettek egyetértettek abban, hogy Európa számottevôen elmarad az elérhetô változások megvalósításától. A Bizottság „Közös munkával a növekedésért és a munkahelyekért – A lisszaboni stratégia új kezdete” címmel közleményt 6 fogalmazott meg, amely a gazdasági növekedést és a munkahelyteremést állította a középpontba, melyekkel párhuzamosan a társadalmi befogadást és a fenntartható fejlôdést is biztosítani kell. A célkitûzések elérése érdekében a tagállamoknak 2005 ôszére három évre szóló Nemzeti Cselekvési Programot kellett készíteniük. Ezek alapját az Integrált Iránymutatások címû dokumentum képezte, amely felsorolja azokat a középtávon elérendô célokat, amelyeket a tagországoknak is figyelembe kell venniük. Ezek alapján válhat a lisszaboni folyamat konkrét lépésekké. Az Integrált Iránymutatások összekapcsolja az Átfogó Gazdaságpolitikai Iránymutatások címû tanácsi határozatban és a Foglalkoztatáspolitikai Iránymutatások címû bizottsági ajánlásban foglaltakat. Ezek adják a közösségi szinten elfogadott prioritások nemzeti szintû végrehajtásának keretét. Egyfajta stratégiai irányt jelölnek ki a makro- és mikrogazdaság, illetve a foglalkoztatás területén az Unió és a tagállamok számára. Az iránymutatások alapján a tagállamok saját hatáskörben nemzeti reformprogramot fogadnak el, melyekre építve a Bizottság elkészíti a közösségi lisszaboni programot, amely lefedi a növekedés és a foglalkoztatás érdekében, közösségi szinten végrehajtandó tevékenységeket. A félidôs értékelés megállapította, hogy továbbra is szükség van a lisszaboni stratégia mindhárom összetevôjére, amelyeket egyenlô alapon kell kezelni. Kiemelték, hogy a gazdasági növekedés alapja mind a lisszaboni célkitûzések elérésének, mind 5 Horváth Anna: Szociálpolitika az Európai Unióban, http://www.europeum.org.hu/?p=31 (2006. 03. 05.) 6 COM(2005) 24

68


egy fenntartható, magas színvonalú európai szociális modellnek. Tartós és egyben fenntartható gazdasági növekedést jobb makrogazdasági koordináció és a politikák összehangolásának európai szintû optimalizálása hozhat. A lisszaboni stratégia megvalósításához egyeztetett növekedési menetrendre van szükség, közösségi és tagállami, valamint a szervezett civil társadalom szereplôinek szintjén is. Ez a növekedés csak akkor vezet eredményre, ha hasznát a tartós egyensúly megszilárdítására, valamint az európai szociális modell modernizációjára és egyben eredményeinek fenntartására használják fel.7

5. Az Európai Szociálpolitikai Menetrendek A foglalkoztatási helyzet javítása és az európai szociális modell megôrzésének feladata eredményezte az elsô Európai Szociálpolitikai Menetrend megalkotását. A 2000-ben, Nizzában elfogadott dokumentum keretet ad a lisszaboni folyamat meghatározó elemét képezô szociális feladatok megvalósításának. Legfôbb célkitûzése, hogy a Lisszabonban elindított stratégiai folyamat politikai döntéseit konkrét intézkedésekké alakítsa; vagyis közös európai célkitûzéseket jelenítsen meg, erôsítse a szociálpolitikák közötti koordinációt, és a közpénzek hatékonyabb és célzottabb felhasználását. Hat szociálpolitikai prioritást jelölt meg a 2000–2005. évekre, amelyek célja a szociális védelmi rendszer erôsítése és modernizációja, valamint az aktív jóléti állam megteremtése volt. Az aktív jóléti állam célkitûzése a gazdasági és társadalmi kihívásokat szem elôtt tartva született meg. Az egyik legfontosabb szempontja, hogy a jóléti rendszereknek tudniuk kell kezelni a hagyományostól eltérô, új kihívásokat hozó társadalmi kockázatokat is. Ilyen például az egyedülálló szülô vagy a szakképzettség hiánya, vagy az olyan esetek, amelyek hosszú távon munkanélküliséghez vagy alacsonyrendû munka vállalásához vezetnek. Manapság igazodni kell olyan új társadalmi igényekhez is, mint a munka, a családi élet és a tanulás összeegyeztetése, valamint az életciklus folyamán a családban és munkában bekövetkezett változások kezelése. Napjaink jóléti politikája nem szûkíthetô le a foglalkoztatottságra és a munkanélküliségre. Az elmúlt évtizedekben a családszerkezet átalakulása és a nôk társadalmi szerepének változása átértékelte a foglalkoztatottság természetét. Ezzel összefüggésben újra kell gondolni a jóléti állam felépítését, valamint a családok és egyének munkamegosztását. Az aktív munkaerô-piaci politika feltételezi a lehetôségek, a kötelezettségek és az ösztönzôk megfelelô egyensúlyát. A szociális biztonság jelenlegi rendszerében fel kell számolni azokat a mechanizmusokat, amelyek eltántoríthatják az embereket a munkavállalástól. Mivel elsôdleges cél a megváltozott társadalmi és gazdasági helyzethez való alkalmazkodás, fontos súlyt fektetni a jóléti állam aktív szerepvállalására. A hagyományos 7 Luxemburgi nyilatkozat a lisszaboni stratégia félidôs felülvizsgálatáról, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság és az Európai Unió Nemzeti GSZT-i elnökeinek és fôtitkárainak éves találkozója, Luxemburg, 2004. november 26. http://www.esc.eu.int/documents/di_157_hu.pdf (2006. 03. 05.)


69

jóléti állam elsôsorban passzív intézményt takar: amennyiben nemkívánatos esemény következik be, a biztonsági háló „megjelenik”. Az aktív jóléti állam esetében a régi és új kockázatokra, valamint az új szükségletekre a válasz a megelôzés. Az egyén sebezhetôsége a társadalomtól való függés következménye, melynek erôsödése nem a természet törvénye, hanem a társadalmi változások folyománya. Ezért a szociális kiadások mellett társadalmi befektetésekre is szükség van (ilyen például az oktatás és a szakképzés).8 A 2005. évi luxemburgi elnökség napirendjén szerepelt a foglalkoztatás- és szociálpolitika legfontosabb területeinek meghatározása a 2006-tól 2010-ig terjedô idôszakra. Ennek ad keretet az új bizottsági Szociálpolitikai Menetrend 9, amelynek mottója: „Szociális Európa a világgazdaságban: munkalehetôségek és új esélyek mindenkinek”. A napjainkban érvényesülô tendenciák ismeretében a jóléti rendszerek fenntarthatósága függ a munkahelyteremtés sikerétôl. Értéktöbblete vitathatatlan a tekintetben, hogy komoly gazdasági és szociális változások idején törekszik a nemzeti rendszerek modernizálásának megkönnyítésére. A második Szociálpolitikai Menetrend központi célja elôsegíteni az európai szociális modell fejlôdését. A korábbi menetrend felülvizsgálata kiegészíti és támogatja a lisszaboni stratégia félidôs értékelését, amely középpontba állította a növekedést és a munkahelyteremtést. Szerepet vállal a gazdasági növekedés társadalmi dimenziójának elômozdításában. A már meghatározott intézkedések végrehajtásának javítását célozza meg. Ebben a folyamatban kulcsszerepet tölt be az európai integrációs megközelítés, amely képes elôsegíteni a gazdasági, a szociál- és a foglalkoztatáspolitika pozitív kölcsönhatásait. A szociális védelmi rendszerek modernizálása kapcsán a rendszerek szerepének megerôsítésére törekszik, a társadalmak aktuális igényeire építve, és érvényre juttatva a szolidaritást. Hangsúlyozza a foglalkoztatás, a szociálpolitika és a munkaügyi kapcsolatok jó minôségének elôsegítését, amely lehetôvé teszi a humán- és társadalmi tôke javítását. Az új menetrendet kettôs stratégia jellemzi. Elsôként különös súlyt fektet az állampolgárok bizalmának növelésére, hiszen e bizalom elengedhetetlen a változási folyamat kezelésében, és kulcsfontosságú szerepet játszik a gazdasági növekedés elômozdításában. A menetrend elônye, hogy kiemeli a siker három alapfeltételét: a több generációt érintô megközelítés fontosságát, a partnerség meghatározó szerepét a változás érdekében és a globalizáció által felkínált lehetôségek megragadásának szükségességét. Stratégiájának másik fontos eleme, hogy két fô irányvonal mentén mutatja be azokat a kulcsfontosságú intézkedéseket, amelyeket a Bizottság 2005–2009-es stratégiai célkitûzései lefednek: a foglalkoztatást (a jóléti célkitûzések keretében), valamint ehhez kapcsolódóan az esélyegyenlôséget és a szociális integrációt (a szolidaritási célkitûzések keretében). A Szociálpolitikai Menetrendben érvényre jut az Alkotmányos Szerzôdés tervezetének gondolata – „Egység a sokféleségben” –, hiszen a megszilár8 Frigyesi Veronika–Kapolyi László: Szociálpolitika jövôje Európában: a társadalmi összetartozás erôsítése vagy az egyenlôtlenségek növekedése? http://www.1enlito.hu/2004-6/2004-6-07.pdf (2006. 03. 05.) 9 COM(2005) 33 végleges

70


dítás közös európai keretszabályát a sajátságos szükségleteket kielégítô változatos intézkedések végrehajtásával egyesíti. Az Unió jogi és nem jogi eszközök széles skálájával rendelkezik a Szociálpolitikai Menetrend végrehajtása érdekében: élhet a jogalkotás, a szociális párbeszéd eszközével, valamint olyan pénzügyi eszközökkel, mint az Európai Szociális Alap (ESZA) és a PROGRESS közösségi program, a nyitott koordináció és az esélyegyenlôség általános érvényesítésének elvét szem elôtt tartva. 5.1. Az ESZA és Szociálpolitikai Menetrend kapcsolata

Megerôsítésre került az ESZA és a Szociálpolitikai Menetrend által meghatározott politikai keret közti kapcsolat. Ennek keretében az ESZA támogatni fogja azon tagállamok politikáit, amelyek az Európai Foglalkoztatási Stratégia keretében elfogadott iránymutatásokat és ajánlásokat, illetve az EU által a szociális integráció területén jóváhagyott célkitûzéseket valósítják meg. Az ESZA közvetlenül olyan politikák teljesítését segíti, amelyek európai szinten kerültek jóváhagyásra, és amelyek kidolgozása egyes tagállamok nevéhez kötôdik. Ily módon az ESZA egyedi európai értéktöbbletet hoz létre, mégis figyelembe veszi az egyes országok helyzetét.10 5.2. A Szociálpolitikai Menetrend és más politikák kapcsolata

Az integrált megközelítés értékes eszköznek minôsülhet a politikák közötti együttmûködés során. A menetrend és más közösségi politikák összehangolása biztosítja, hogy más politikákban is nagyobb figyelmet kapnak a foglalkoztatási és szociális dimenziók. A menetrend, a lisszaboni stratégia félidôs értékelése, illetve a fenntartható fejlôdést célzó stratégia kapcsán elsôsorban a belsô piaci politikával, az iparpolitikával, a versenypolitikával és a kereskedelempolitikával történô szoros összekapcsolódás szükséges. 5.3. A foglalkoztatás minôségi és mennyiségi szemlélete

Számos mai kihívás kezelésének, leküzdésének alapfeltétele a munkavállalók számának növekedése. A mennyiségi szemlélet ez esetben nem vezet hosszú távon eredményre, éppen ezért egyszerre több és termelékenyebb aktív munkavállalóra van szükség. Ilyen bázis képezheti az alapját a hosszú távú gazdasági növekedésnek, a munkanélküliség és a regionális egyenlôtlenség elleni küzdelemnek, illetve elôsegítheti a társadalmi kohéziót. Európának tehát egyszerre kell foglalkoznia a foglalkoztatások mennyiségével és minôségével, valamint a munka termelékenységével, és arról is döntést kell hoznia, hogyan kezeli a gazdasági migráció kérdését. A növekvô gazdasági integráció és az erôsödô világverseny mellett az Uniónak alaposabban fel kell készülnie a gazdasági változásokra, illetve jobban elô kell tudnia azt idézni és kezelni. A gazdasági változás felgyorsul, egyre fontosabbá válik a szerkezetátalakítás, a 10 Lásd a 9. lábjegyzetet.


71

külföldre telepítés, sôt egyes iparágak megszüntetése is. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az aktív megközelítés egyszerre szükséges és lehetséges. 5.4. A globalizáció hatásai

A Szociálpolitikai Menetrendekben is figyelem irányul a globalizáció hatásaira. Kedvezô hatásai – mint a gazdasági növekedés elômozdítása, a választási lehetôségek bôvülése – mellett, szociális vonatkozásban komoly forrása a bizonytalanságnak, elsôsorban az alacsony képzettséggel rendelkezô munkavállalók esetében. Az osztrák soros elnökség egyik prioritásának középpontjában áll a globalizáció által támasztott követelményekre való összpontosítás. Az osztrák soros elnökség olyan jelentést kíván összeállítani, amely egyrészt felméri azokat a kihívásokat és lehetôségeket, amelyek fontos szociálpolitikai kérdéseket vetnek fel, másrészt igyekszik azok elé menni. Ennek keretében vizsgálja a társadalmi és demográfiai tendenciákat, a globalizációt, valamint a kommunikáció és az információ területén zajló átalakulásokat, és az ezek nyomán megszületô új gazdaság olyan meghatározó folyamatait, amelyek a fent említett lehetôségek és kihívások alapjául szolgálhatnak.

6. Gazdasági és szociális integráció Az EU elsôsorban gazdasági érdekek mentén szervezôdött, és napjainkban még mindig aránytalanság van a gazdasági integráltság szintje és a szociális integráció között. Ha gazdasági oldalról tekintjük, a szociális egyenlôtlenségek leküzdése gazdasági érdek is, hiszen az Unió nem mondhat le állampolgárai növekvô számának emelkedô vásárlóerejérôl sem. Az egységes belsô piac valamennyi termelési tényezô, így a munkaerô szabad mozgását is jelenti. Ennek pedig feltétele, hogy közeledjenek a munkaügyi, az oktatási, a társadalombiztosítási és az egészségügyi rendszerek, hasonlóvá és átválthatóvá váljanak a szerzett képesítések és szociális jogok. Az Európai Unió a világgazdaság egyik fôszereplôjeként csak úgy ôrizheti meg versenyképességét, ha képes többek között a szociális feszültségek kezelésére is. Mindez alapja a fenntartható fejlôdésnek. Idôvel az Európai Unió kénytelen volt belátni, hogy a gazdaság és a szociálpolitika kérdései összefonódnak, együttesen kezelendôk, a két területen egymást is erôsítô intézkedéseket kell hozni. Maga a szociális integráció érzékeny kérdés, mivel az ezzel összefüggô költségek érzékenyen érintik a multinacionális cégeket és a kis- és középvállalkozásokat egyaránt. Továbbá, az ellátási rendszertôl függôen érinthetik a költségvetést is. Ezért érhetô, hogy míg a gazdasági integráció szigorúan végrehajtandó határozatok révén érvényesül, addig a szociális integráció esetében még mindig enyhébb eljárásmódokat érvényesítenek. Az elôrelépés érdekében közösségi szinten kezdeményezett, kidolgozott, irányított és nem utolsósorban finanszírozott akciók száma emelkedik a Szociálpolitikai Menetrendben megfogalmazottak értelmében.11 11 Borbély Szilvia: Napirenden a szociális integráció. www.mszeib.hu/eubovites/01.htm (2006. 03.05.)

72


7. Összefoglalás Összegezve elmondható, hogy ma is tart az a folyamat, amelynek során az Unión belül tudatosul a szociálpolitika fontossága. Napjainkra újra elôtérbe került a jólétért való felelôsségvállalás. Felismerést nyert, hogy bizonytalanságok sorozatának korszakát éljük. Minden tagállam társadalmát sújtják olyan egyetemes terhek, mint a szegénység, a munkanélküliség, az egyenlôtlenség, a társadalmi kirekesztettség, a társadalmi és gazdasági változások, a globalizáció, a gyors technikai fejlôdés negatív hatásai. E jelenségek egyszerre emberi, gazdasági és politikai kérdések. A társadalom részérôl él az a közös akarat, hogy az Európai Unió e nehézségek leküzdésében is vállaljon szerepet. A folyamat elindult, a szociálpolitika átértékelôdött, az EU a lisszaboni stratégia foglalkoztatási és szociálpolitikai célkitûzéseivel konkrét irányt rendelt a tagállamok számára, amelyekhez pénzügyi támogatást is biztosít. Helytálló kijelenteni: a kihívások minden tagállamban léteznek, de a társadalom többsége a társadalmi védelem és a biztonság jegyeit megtestesítô szociális ellátások mellett foglal állást. A Közösségben sokáig csak a gazdasági integráció árnyékában meghúzódó szociálpolitika mára az egyik olyan területté vált, ahol fokozatosan elôtérbe került az integrált megközelítés, a kollektív szerepvállalás és az irányítás megerôsítésének szükségessége. Az EU felismerte és számos kezdeményezést indított el annak érdekében, hogy a jövôbeli fejlôdést hosszú távon ne gátolhassák az egyre gyorsuló világ gazdasági és társadalmi hatásai, se önmagában a fél évszázada összefogó közösség egységét, se tagállamainak, se pedig a legelemibb egységet képezô állampolgárainak életvitelét. A megoldás az egyéni és a társadalmi felelôsségvállalás egyensúlyának megteremtésében, valamint egy olyan fenntartható szociális stratégia kialakításában rejlik, melynek kulcsa a megelôzés, az egyéni felelôsségvállalás erôsítése, amely a jövedelem újraelosztásával párosul.

73

SZEMLE

SZEMLE MARIE-CLAUDE BLANC-CHALÉARD 1

A bevándorlás francia históriája (Részletek a tanulmányból)2

Amióta az ipari társadalom megszületett Franciaországban, a népességnek mindig számottevô részét képezték az emigránsok. A külföldiek száma 1881-ben emelkedett 1 millió fölé. A bevándoroltak száma (vagyis azoké, akik külföldön születtek) jelenleg valamivel 4 millió fölött van, ami azt jelenti, hogy arányuk majdnem annyi a lakosságon belül, mint amennyi 1931-ben volt: vagyis 7%. Ismert megállapítás: már régóta az a helyzet, hogy ötbôl egy franciának legalább az egyik nagyszülôje nem francia eredetû. Ám ha az „idegenekkel” való együttélés nem is új keletû dolog, a történelem azt mutatja, hogy az egymáshoz való hasonulás meglehetôsen nehéz. A nacionalizmus és az idegengyûlölet válságos idôszakokat idéz elô, amelyeket hol stabilizáció, hol az integráció megszakadása jellemez. A 20. század végének válságai bizonyos tekintetben a Vichy-i (a második világháború alatti német megszállás – a ford.) korszakéhoz hasonlíthatók.

A szomszédok kora az elsô világháborúig A Franciaországgal szomszédos népek migrációs hullámai a távoli múltból indultak, ám a modern korig éreztették hatásukat. Jellegzetes példa a savoyai kéményseprôké. Számos okra vezethetôk vissza e hajdani népmozgások: részben a

szezonális munkaerô-szükségletre, részben egyszerûen arra, hogy a határok könnyen átjárhatók voltak. Északon a belgák voltak a legszámosabbak: Roubaixben (észak-franciaországi ipari város, ma több mint egymillió lakossal – a ford.) például 1850-ben a munkások ötven százaléka származott Belgiumból. DélnyugatFranciaország földjein spanyolok, Délkelet-Franciaországéin itáliaiak dolgoztak. Németeket és svájciakat ugyancsak szép számban alkalmaztak. Elsôsorban Párizsban, mint kézmûveseket és háztartási alkalmazottakat. Sokféle foglalkozás állt nyitva ebben az idôben a külföldiek elôtt, mert általában kevés volt a munkáskéz. A legégetôbb azonban az új iparágakban volt a munkaerôhiány. A boldog békeidôk megpecsételték a bevándorló sorsát: ama franciák helyett, akik ragaszkodtak a földjükhöz, vagy megvetették az ipari munkát, ô lett a modern ipar, a második iparosítás munkása. A rosszul fizetett, képesítést nem igénylô fizikai munka lett az osztályrésze, amely csupán testi erôt igényelt. A bevándorló így a nemzeti proletár archetípusává vált. Életkörülményei hasonlóak voltak, mint a francia munkáséi, aki ekkor még marginális helyet foglalt el a rurális dominanciájú társadalomban. Hasonlóak voltak a törekvéseik: folyószámlát nyitni. A szabad idô eltöltésével kap-

1 Az Université de Paris I. tanára. 2 Az Hommes et Libertés címû folyóirat 2005. január-február-márciusi száma nyomán. Fordította: Hovanyecz László

74

EURÓPAI TÜKÖR 2006/7–8 • JÚLIUS-AUGUSZTUS

csolatos kulturális mintáik: a kocsmába járás, a bálozás, a természetjárás és a szakszervezeti mozgalom. Ez utóbbiakban az olasz bevándorlók mutatták a példát, akik 1900-ban voltak jelen a legnagyobb számban Franciaországban. A konfliktusok azonban meglehetôsen hamar megmutatkoztak a franciák és a bevándorlók között. A kenyérféltés miatti idegengyûlölet legelôször a munkások között robbant ki, méghozzá a legerôszakosabb formákat öltve. Északon valóságos háborút indítottak a belgák ellen, amelynek visszhangjaként olaszokat lincseltek meg délen. E lincselések azt is megmutatták, hogy nem csupán kenyéririgységrôl van szó: Aigues-mortes (ôsi dél-francia város – a ford.) lakossága a francia nemzet nevében csatlakozik a proletárokhoz, amikor azok az Alpokon túli sóbányászokat üldözik és gyilkolják le… Tény, hogy az európai országokban a bevándorlás növekedése hozzájárul a nemzeti eszme erôsödéséhez. Az idegenek gyûlölete, amelyet egy mindinkább erôsödô sajtó ösztönöz, kedvez a nemzeti „nevelésnek”, a xenofób válságok a nemzeti identitás kötôanyagát termelik ki. Ebben az idôben virágzik fel az antiszemitizmus, a keresztény társadalmak modern antijudaizmusa, amely a bûnbakképzés eszközévé válik a nemzeti társadalmakban. Az 1898ban kirobbanó Dreyfus-ügy megmutatja, miként fog a következô évszázadban egybeolvadni az idegengyûlölet és az antiszemitizmus. Ezek az események a „Nagy gazdasági válság” (az 1873-as válságról van szó – a ford.) jegyében történnek. Ugyanakkor azonban az 1889-es törvénnyel a hatalmon lévô köztársaságiak lehetôvé teszik a bevándorlók Franciaországban szüle-

tett gyermekeinek honosítását… Egyfelôl nagyvonalú törvény volt ez, amely azonban másfelôl megemelte a falakat a bevándorlók és a francia állampolgárok között, s ezzel újabb diszkriminációk elôtt nyitott utat… 1911-ben 1 millió 160 ezer külföldit számoltak össze Franciaországban. Ezek több mint egyharmada olasz, közel egynegyede belga volt. Mozgásuk számottevô lehetett, de az 1889-es törvény már éreztette hatását. A munkásnôk számának növekedése (arányuk 40 százalék ebben az idôben), a családok gyökérverése hozzájárult a munkásosztály gyarapodásához. A boldog békeidôk intézkedései kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy a bevándorlók bizonyos csoportjai kötôdjenek Franciaországhoz. Sokan nagyra becsülik a modern állam mûködését, és a francia köztársaságban a demokrácia Európában egyedülálló modelljét látják…

A két háború között: a gyarapodás elsô nagy hulláma A nagy háború új lapot nyit a bevándorlás történetében. 700 ezer, a gyarmatokról származó katona és munkás szerzi meg az elsô tapasztalatait az anyaországról. Amikor 1919-tôl kezdve visszaküldik ôket hazájukba, már sokat tudnak róla, milyen elnyomatásban élnek. Ám annak ellenére, hogy uraik nem hagyják el gyarmataikat, sok észak-afrikai marad Franciaországban: a mezôgazdaságban, illetve a nagyvárosokban – Párizsban, Lyonban, Marseille-ben –, ahol jelenlétük már jóval korábban is megszokottnak számított. Egyszersmind – mivel a háború kikényszeríti ezt – a bevándorlás szabályos állami üggyé válik: meg kell kötni az egyezményeket a kibocsátó államokkal,

SZEMLE

amiként munkaszerzôdéseket kell kötni a munkásokkal. A munkavállalási kártya, amely a Franciaországban való tartózkodáshoz szükséges, véget vet a szabad utazásnak. Pedig az újjáépítés munkaerôszükséglete óriási. Elônyben vannak, akik korábban érkeztek. Így a szomszédos országokból származók megôrizhetik státusukat. Viszonzásul részt vesznek a távolabbi területekrôl származó munkások toborzásában. Nagy munkaerô-toborzó magáncégek alakulnak, amelyek elsôsorban Közép-Európában mûködnek sikerrel. Ott is fôként Lengyelországban. 1931-ben 500 ezer fôvel a lengyelek válnak a második legnagyobb bevándorló csoporttá. Az elsôk az olaszok, akik 800 ezren vannak. A szegény bevándorlók mellett azonban megjelennek a politikai üldözöttek is, akik a fasizmus elôl menekülnek… Az újjáépítés, az 1920-as évek modernizációs lendülete nagymértékben a külföldi munkaerônek köszönhetô. A vasbányákban 71 százalék volt a külföldi munkások aránya, a cementiparban 50 százalék. Boulogne-Billancourt (Párizs délnyugati elôvárosa. Renault gépkocsigyár, repülôalkatrész-gyár, filmipar, villamosipar, élelmiszeripar stb. – a ford.) valóságos kozmopolita településsé vált: olaszok, spanyolok, oroszok, örmények, észak-afrikaiak és kínaiak dolgoztak a futószalagok mellett. Ennek a korszaknak fontos jellemzôje: a bevándorlókkal a korábbiaknál jóval nagyobb arányban együtt jön a családjuk is. A gyermekek tehát már Franciaországban születnek (ôk alkotják az elsô tömeges második generációt), és az 1927-es törvény, amely megkönnyíti az állampolgárság megszerzését, nagyban ösztönzi a bevándorlók franciává válását. Mindez ellentmondásban van azzal a növekvô gyûlölettel, amelyet a különféle „nem asszimilálható” külföldiek jelenléte

75 vált ki, és fôként azzal a rendkívül erôteljes idegenellenességgel, amely az 1929–1933-as gazdasági válságot, a második világháború elôtti idôket jellemzi. A munkások számára a külföldiek kíméletlen konkurenseket jelentenek, az értelmiségiek számára olyan jöttmenteket, akik elfoglalják az orvosok és ügyvédek állásait, akik veszélyeztetik a köz- és nemzetbiztonságot. A külföldieket tehát nemkívánatos személyeknek nyilvánítják, szigorítják munkavállalási feltételeiket (az 1932-ben született Laval-dekrétumokkal), mindez végül is nem csupán szabadságukban korlátozza ôket, hanem személyi jogaikban is. Az 1938-as Daladier-dekrétumok internáló táborok szervezésérôl rendelkeznek. E táborokban egyaránt ott vannak a spanyol polgárháború menekült harcosai, a fasiszták, a különféle baloldali „felforgató elemek”, noha ez utóbbiakra háború esetén mint a francia oldalon harcolókra lehetett számítani. A Vichy-i-rezsim, amely „A franciák Franciaországa”-ként definiálta önmagát, ezt a kirekesztô logikát állította politikája központjába. Eredmény: az állampolgárságtól való megfosztás, a menekültek ellenségnek történô kiszolgáltatása, antiszemita törvények és aktív együttmûködés a népirtásban. Egy diktatúra tehát, amely láthatóvá teszi, hogy az idegenellenes és antiszemita érzelmek hatalmukba kerítették a francia társadalom jelentôs részét. Azok számára, akik túlélték a szenvedéseket, a hosszú korszak a válsággal kezdôdött, és a felszabadulással, illetve az 1950-es, 1960-as évek fellendülésével fejezôdött be. A három nagy csoport – az olaszoké, a lengyeleké és a spanyoloké – lassanként beolvadt, annak ellenére, hogy idôközben újabb emigrációs

76


hullámok gyarapították ôket. A nagyszabású gazdasági növekedés kedvezô feltételeket teremtett az „idegen” származás elmosódásához… Az újabb generációk számára a növekvô társadalmi mobilitás és a vegyes házasságok szaporodása elôsegítette az integrációt.

amelyeknek olyan mértékben javulnak az életkörülményei, mint még soha. A munkamegosztásbeli különbségek is elmélyülnek. Az építôipari fizikai munkából fokozatosan eltûnnek a franciák. Az üzemekben a segédmunkások bevándorlók, a kvalifikált munkát végzôk és a munkavezetôk franciák, de gyakran korábbi emigránsok.

A bevándorló munkásoktól a sokféle Franciaországig Az erôszak kezdetei A második világháborút követô dicsôséges három évtized folyamán egész Európa a bevándorlás terrénumává válik, úgyhogy a francia helyzet megszûnik különlegesnek számítani. Miközben a Dél-Európa felôl jövô migráció továbbra is fontos szerepet játszik, vele párhuzamosan más kontinensekrôl is megindul a bevándorlás. Franciaországba elsôsorban Afrikából. Ám az, ami a kezdetekben egy természetes posztkoloniális migrációnak tûnik, a továbbiakban nem szûnik meg. A francia helyzet újdonsága, hogy a bevándorlást a munkaerôhiány serkenti. Egyfelôl a háború utáni „baby-boom” eltakarja a népesedési problémákat. Másfelôl azonban az ipar és az építôipar munkaerô-szükséglete mértani haladvány szerint növekszik, fôként 1955-tôl. Amíg Németországban és Svájcban a „vendégmunkás” fogalom honosodik meg, Franciaországban, ahol korábban „idegenekrôl” beszéltek, most „bevándorló munkásokat” emlegetnek. A családok jövetele ugyan nincsen megtiltva, de nem is várják, nem is fogadják ôket. A munkásszállók szaporodása, a bádogvárosok terjeszkedése az agglomerációkban azt mutatja, hogy a bevándorlást ideiglenes és részleges jelenségnek tekintik. Egyre növekszik a különbség a bevándorlók és a francia tömegek között,

Amikor a külföldiek száma eléri, majd túlhaladja az 1931-es számot (1968: 2,6 millió, 1975: 3,4 millió), a portugálok és az algériaiak vannak a legtöbben: egyaránt több mint 700 ezren. A portugálok esetében az illegális munkavállalással kapcsolatban elnézô magatartás figyelhetô meg, amelyet a gazdasági növekedés szükségleteivel magyaráznak. Az algériaiak viszont, akik körül a „bevándorolt” fogalma kikristályosodik, megvetést, félelmet és elutasítást váltanak ki, amelyhez még hozzájárul a gyarmati rasszizmus. A gyarmati státus az oka, hogy a bevándorolt algériai munkások számára megtiltják az elôléptetést (ez például a Renault gyárban volt tetten érhetô). Belôlük az algériai háború (amely 1954 és 1962 között zajlott – a ford.) eleve ellenséget csinált. Miután a gyarmati asszimiláció maszlagnak bizonyult, úgy tekintettek rájuk, mint akik „képtelenek a mi civilizációnkhoz alkalmazkodni”,… ezért a hatóságok már 1962-tôl (az algériai háború befejezésének évétôl – a ford.) korlátozni kívánták bevándorlásukat. Hasztalanul, mert családjaik bevándorlása éppen ettôl az idôtôl erôsödik fel. 1970-tôl pedig sokasodtak azok a súlyos incidensek, amelyek algériaiak életét követelték. Ennek nyomán követke-

SZEMLE

zett be, hogy az algériai kormány 1973 szeptemberében – éppen egy hónappal az olajválság kirobbanása elôtt – bejelenti a kivándorlás felfüggesztését, amire 1974 júliusában francia részrôl a bevándorlás felfüggesztése a válasz. A következmények ismeretesek. A konjunktúra után tartós válság következett, amely a dicsôséges három évtized stabil viszonyait alapjában rendítette meg. A családegyesítések új dimenziót adtak az eddig egymagukban lévô marokkói, török és mali munkások jelenlétének. (A legnagyobb növekedés 1975 és 1999 között zajlott.)… 1990-tôl egyébként a külföldiek száma csökkenni kezdett Franciaországban. De akkor az európaiak, akik 1975-ben még a külföldiek 60 százalékát tették ki, már csak 40 százaléknyian voltak. Vajon arról van-e szó ténylegesen, hogy a kultúrák különbözôsége és egymástól való távolisága megnehezíti az „együttélést”? Ha az „integrációképesség” fogalmát használjuk, akkor óhatatlanul vissza kell térnünk az idegengyûlölet kezdeteihez, amelyek egybeesnek a gazdasági és a szociális válság kezdeteivel. Az idegengyûlölet ma az iszlám körül kristályosodik ki, amely az 1980-as évek elejétôl kezdett problémának mutatkozni (nevezetesen a bevándorló munkások 1982-es sztrájkjától a Renault-nál és a Peugeot-nál), és amely azóta csak terebélyesedik. Ha majd eljön az ideje, a történészek rámutatnak, hogy a külföldiek

77 asszimilációs képtelenségével kapcsolatos megállapítások nem újak. A mostani századforduló ebbôl a szempontból nagyon hasonló az 1930-as évekhez: ilyen a közvélemény idegengyûlölete, a bevándorlók megkülönböztetett helye a politikai vitákban…, a bizonytalan nemzetközi helyzet, az elnyomó és protekcionista politikák. Ugyanakkor vannak különbségek is a korábbiakhoz képest a jelenlegi új integrációs fázisban. Régebben maguk a bevándorlók voltak a bûnbakok, most inkább a gyermekeik. Fôként az algériaiak, gyakran csak úgy általában, maghrebiként (az észak-afrikaiak: marokkóiak, tunéziaiak, algériaiak közös neve – a ford.) emlegetve, akik elsô számú céltáblaként szolgálnak a gyûlölet számára. Valójában a tartós társadalmi nehézségek áldozatai ôk, amelyek egyebek között az ipar leépülésébôl származnak, egyszersmind a gyarmatosítás utáni ellenségeskedés örökösei, amely marginalizálta apáikat. Ezek a fiatalok olyan helyzetben vannak, amelyre egy történelmi szakadás nyomja rá bélyegét, s melynek nyomán a bevándorlók gyermekei ugyanolyan franciákká váltak, mint a többiek. De olyan franciákká, akiket tartósan diszkriminálnak, akiknek a diszkriminációja lakás-, iskolai és alkalmazási viszonyaikat tekintve halmozottnak tekinthetô. Ebbôl következôen az „integráció politikája” a „diszkriminációellenes harc politikája” kell legyen…

78


JACQUES BICHOT

Bevándorlás – milyen költségekkel terheli a közkiadásokat? Értékelési kísérlet a franciaországi helyzetrôl1

A brüsszeli és párizsi székhelyû, Budapesten és Rómában is jelen lévô Thomas More Intézet 2006 februárjában tette közzé a bevándorlás közületi kiadásait elemzô, ezennel magyarul is hozzáférhetô tanulmányt. Az intézet korábbi kiadványai is bátran – a franciaországi események fényében teljesen érthetôen –, nyitottan tárgyalják a bevándorlás, az identitás, a társadalmi együttélés, a harmóniakeresés és a demográfia összefüggô problémáit. A kényes kérdés úttörô jellegû elemzése során Jacques Bichot2 professzor arra a következtetésre jut, hogy a bevándorlás költségei Franciaországnak legalább 24 milliárd eurójába kerültek 2005ben. Ez nagyságrendileg akkora összeg, amit hazánk 2007–2013 között az Európai Uniótól kohéziós célra maximálisan igénybe vehet. A materiális társadalmi költségeket, kiadásokat Bichot – aki elemzését elôször a Népességkutatási Geopolitikai Intézet tanácskozásán ismertette a 2005. október-novemberi, franciaországi külvárosi lázongások idején – a közrend és igazságügy, a közoktatás, a felsôfokú oktatás, a szociális támogatások, segélyek, a lakhatás és várospolitika, a tömegközlekedés és a maffia jellegû tevékenység vonatkozásában vizsgálja. Az elemzésnek a migráció fajtáira, költségeire és hasznára, illetve az elemzés módszertanára vonatkozó megállapításai is serkentôleg járulhatnak hozzá ennek a hazai és európai szempontból egyaránt izgalmas kérdésnek a nyílt, tabumentes megvitatásához.

Elôszó3 Most, hogy Nicolas Sarkozy a bevándorlásról szóló törvénytervezetét benyújtja, a Thomas More Intézet egy olyan érzékeny vitához járul hozzá, amelynek sürgetô idôszerûsége és az azzal összefüggô rossz érzés arra ösztönöz, hogy leplezetlenül beszéljünk e kérdésrôl. A Thomas More Intézet már sokat foglalkozott a bevándorlás témájával, összefüggésbe hozva azt a demográfiai változásokkal, az „együtt élni akarással”, a társadalmi (vagy legalább a legkisebb kakofóniával járó) harmóniával, valamint a közösségi önazonosságtudattal a következô publikációkban: • Aymeric Chauprade: A harmadik országokból érkezô bevándorlók: egy jelentôs kihívás az Európai Uniónak – Tribune, 2005. májusi szám; • Charles Delorme: Csak az ember a gazdagság erôforrása… Európa népesedési helyzetével szembesítve – Tribune, 2005. szeptember; • Jean-François Mattei: „Allegro barbaro…” a Thomas More Intézet társult kutatójának a 2005. novemberi Figaroban megjelent híres cikke;

1 A tanulmányt fordította Nolipa Edit (okleveles közgazda) és Traser Julianna (EU szakjogász), ellenôrizte és a bevezetôt írta Gordos Árpád, az Európai Ügyek Hivatalának tanácsadója, a Thomas More Alapítvány kuratóriumi tagja. 2 A Lyon III-Jean Moulin Egyetem professzora. 3 A Thomas More Intézet tanulmányhoz írt elôszava.

79

SZEMLE

• Alain Bentolila: Egy elrontott ifjúság: hiányos olvasóképesség és társadalmi sors, Tribune, 2006. január; és végül • Xavier Guilhou: Ez egy polgárháború kezdete vagy egyszerûen a kormányzat próbája? címû átütô erejû cikke – 2006. január4. A belügyminiszter által most benyújtott törvénytervezet tíz éven belül már az ötödik Franciaországban. Ebbôl is látszik, hogy Franciaország mennyire keresi a számára megfelelô bevándorlási politikát, illetve még ennél is inkább saját magát. A Thomas More Intézet ezen új, a széles körû vitához hozzájáruló jegyzete Jacques Bichot professzor sok éve folytatott tanulmányainak gyümölcse. Ez fontos részét képezi a témának. Minden epésség és szenvedély nélkül, sôt, bizonyos célszerû távolságtartással egyfajta leltárt ad, amolyan könyvelési tanulmányt arról, hogy mibe is kerül Franciaországnak a bevándorlás. Ivan Rioufol szerkesztônek a 2005. október-novemberi nagyvárosi lázongások idején megjelent „jegyzettömbje” a Népességkutatási Geopolitikai Intézet egyik eszmecseréjén maga is a tanulmány pontosságát és éleslátását dicsérte5. A „félrebeszéléssel”, „illúziókeltéssel” és a „porhintéssel” szemben a tanulmány elmélyült elmélkedés forrása kell, hogy legyen a bevándorlás Franciaországra vonatkozó materiális és immateriális költségeirôl és hasznairól6. Franciaország törékeny nemzet, egyre inkább törékeny és egyre inkább fe-

szült. Ez a kizárólagosan politikai nemzet hozzászokott ahhoz, hogy állampolgárokat „gyártson”, vagyis eredetüktôl, bôrük színétôl és vallásuktól független politikai egyedeket. Az üzem a csôd szélére került. Ha az újraüzemeltetés nem lehetséges, a modell megváltoztatásához mentális forradalomra kell felkészülni. Felkészültek?

Thomas More Intézet *** A 2005 második félévében Franciaországban és Európában történt események – melyek a jelen tanulmányt egy érzelmileg telített kontextusba helyezik – megnehezítik, de egyúttal szükségesebbé is teszik a tudományos objektivitást. E fejlemények közé sorolhatók: a párizsi bevándorlók által elfoglalt lakások felgyújtása (2005. augusztus); a „Mellilai lépcsô” („échelles de Mellila”), az Európa felé tartó afrikai tömegmozgás szimbóluma (2005. szeptember/október); egy amszterdami, bevándorlóknak készült fogházban kiütött tûz (2005. október). Ide sorolódnak a példátlan nagyvárosi lázongások Franciaországban (2005. október/november); egy több európai országban párhuzamosan mûködô, illegális bevándorlók szállítására és beszivárogtatására szakosodott maffiahálózat felszámolása (2005. december). Ehhez hozzáadódik a francia belügyminiszter, Nicolas Sarkozy új törvénytervezete, amelyet 2006 februárjában nyújt be a Miniszterek Tanácsánál. Egy 2005

4 A tanulmányok és elemzések összessége letölthetô: www.institut-thomas-more.org 5 Cfr. infra 16. oldal. 6 «Bloc Note», Le Figaro, 2005. november 18. Ez a szöveg elérhetô: http://www.consciencepolitique.org/2005/rioufolresponsablesdesastre.htm

80


szeptemberében kelt belsô leiratában a miniszter kabitnetfônöke, Claude Guéant négy olyan prioritást jelölt meg, amelynek a törvénytervezetben szerepelnie kell: „A kormányzatnak a bevándorlás mennyiségi céljai meghatározására vonatkozó kapacitásainak megerôsítése, parlamenti ellenôrzés mellett”, „a családi bevándorlás jobb kezelése”, egy „szelektív, fôként az aktív korúak és a diákok betelepülését elôsegítô bevándorlási rendszer kialakítása”, „a beteg migránsok visszairányítása elleni fellépés”7. Ahhoz, hogy a migrációról alkotott képünk teljes legyen, hozzá kell tennünk, hogy a világon körülbelül 200 millió bevándorló van. Még ha a jelen tanulmány a francia esetre is korlátozódik, szükséges, hogy egyidejûleg gondoljunk a jelenség világméretû vetületére.

A bevándorlások sokfélesége Az elsô tudományos kötelesség, amikor bizonyos típusú bevándorlásokat kívánunk tanulmányozni, a többes szám használata. Sokféle bevándorlástípus létezik, mivel a származási vidék, a bevándorlók sajátosságai, az új területre való érkezés feltételei és más jellegzetességek különbözôek, olyannyira, hogy nem lenne helyénvaló automatikusan azonosként kezelni a különbözô bevándorlástípusokból eredô hatásokat. Franciaországban vannak olyan brit nyugdíjasok, akik a La Manche csatorna másik oldalához képest olcsóbban fenntartható házat vásárolnak; német mérnökök, akik szakmájuk gyakorlása céljából telepednek le; túlélést keresô mali parasztok; a

7 Le Monde, 2006. január 4.

manökenkarrier álnok ígérete által odavonzott fiatal fehérorosz lányok, akiket eltartóik kizsákmányolnak. A felmerülô és fellelhetô problémáknak a fogadó országra, és annak lakosságára gyakorolt hatásai is igen különbözôk. Az olyan munkaerô-piaci modellek, amelyekben minden potenciális munkavállaló helyettesíthetô, jogosan lettek éles kritika tárgyai, és a gazdasági elméletek múzeumában találták meg helyüket, ezért is lenne meggondolatlan dolog levonni belôlük a bevándorlásra vonatkozó következtetéseket. A bevándorlás gazdasági hatásai, amint az a meghatározásból is látszik, nem foglalják magukba az elvándorlásnak a származási országra gyakorolt hatásait. Az elemzési terület ilyen fajta leszûkítése azonban nem jelenti azt, hogy elveszítjük érdeklôdésünket a kérdés külsô dimenzióját illetôen: az agyelszívás komoly hátrány bizonyos országok számára, mások esetében a kivándoroltak bankátutalásai sokat jelentô forrást képviselnek. Az ilyen típusú problémákat tudatunk hátterében meg kell ôrizni, még akkor is, ha nem foglalkozunk velük közvetlenül. Ugyancsak más lapra tartozik – a téma fontosságának dacára – a bevándorlásnak magukra a bevándorlókra gyakorolt hatása. Nyernek a változással, vagy egy optikai csalódás áldozatai, amikor azt gondolják, hogy boldogabbak lesznek más égbolt alatt? Szintén felmerül a kérdés: leszámítva az adót, illetve a társadalombiztosítási járulékot, amelybôl a bevándorlás miatt többet vagy kevesebbet fizet, milyen a bevándorlás hatása az ôslakosság életkörülményeire? Ez a két

SZEMLE

olyan valódi kérdés, amely kiegészíti a bevándorlás költségeinek és hasznainak a fogadó ország költségvetésére gyakorolt hatása kérdését, melyre jelen tanulmány koncentrál.

Az elemzési módszerünk Ahhoz, hogy a végeredményt megkapjuk, a költségeket és a hasznot külön-külön is lehetett volna értékelni, majd egy sor összeadást és kivonást elvégezni. Ebben az esetben azonban mi nem ezt a módszert alkalmaztuk. Tulajdonképpen a legtöbb vizsgált esetben a rendelkezésre álló adatok inkább a bevándorlók sajátosságaiból vagy magából a bevándorlásból adódó költségek különbségének kiszámolásához vezetnek, konkrétabban az ôslakossághoz viszonyított, statisztikailag mérhetô különbségek kiszámolásához. Mivel nem található olyan eset, amelyben a különbség a bevándorlók jelenlétébôl és magából a bevándorlásból adódó költségek csökkenését mutatná, nem fogunk rébuszokban beszélni: egyszerûen csak a többletköltségekrôl szólunk. Ahol csak lehetett, ezeket a többletköltségeket a következôképpen számoltuk ki: a megfigyelt költségbôl kivonjuk azt a költséget, ami akkor merült volna fel, ha az össznépesség statisztikai sajátosságai egyeztek volna az ôslakosságéval. Mekkora lett volna például a börtönrendszer költsége, ha a bevándorló lakosság statisztikai mintájának bebörtönözési aránya egyenlô lett volna az ôslakosság statisztikai mintájáéval? Lényegében ennyi a jelen elemzés leghosszabb, második részének tartalma és módszere. Lehetséges lett volna ennél maradni. Ugyanakkor annak érzékelteté-

81 séhez, hogy a közgazdászokat érdeklô költségek és hasznok nem pénzügyi kiadás formájában kifejezhetô összegek, a tanulmány elsô részét a költségek és hasznok sokfélesége bemutatásának szenteljük, mivel ezeknek vizsgálatára érdemes idôt szánni. Ennek haszna a tanulmány nagyon is részleges mivoltának és annak kihangsúlyozása, hogy ennek vonalán érdemes továbbhaladni. 1. Bevándorlás: materiális és immateriális költségek és hasznok

Mi a költség, és mi a haszon? A közgazdász számára a pénzügyi költség a teljes költségnek csak egy összetevôje, és ez a haszonra is vonatkozik. Ahhoz például, hogy az ember otthon egy jó vacsorát elfogyasszon, nem csak pénzt kell a hozzávalókra kiadnia, de idôt, energiát, tudást – amelyeket pedig másképpen is hasznosítani lehetett volna – kell áldoznia az étel elkészítésére és az azt követô teendôkre. Lehetséges, hogy a bevásárlás, a fôzés, a terítés, a mosogatás és a rendrakás olyan nem-pénzügyi költségek, amelyek túllépik a vásárlásnál ténylegesen elköltött pénzösszeget. Ugyanígy, a fizetés egy munkahelyhez kötött hasznot összesít: figyelembe kell venni a munkával járó lehetséges örömöket, a kapcsolatokat, amelyeket lehetôvé tesz, a megbecsülést, ami belôle következik stb. Általánosságban elmondható, hogy a költség akkor jelenik meg, amikor ritka erôforrások felhasználásáról van szó. A ritka javak mozgósítására való hivatkozás azonban nem elégséges: ennek a mozgósításnak a kellemes vagy kellemetlen következményeit is figyelembe kell venni, ami komplikálja a helyzetet, mivel ezek a különbözô alanyok esetében nem azonosak. Ha valaki imád fôzni, de utál

82


bevásárolni, akkor az az idô, amit a tûzhely elôtt tölt, az ô szemszögébôl nem költség, hanem inkább élvezet, pihenés, azzal az idôvel szemben, amit azzal töltött, hogy a boltig eljusson, és ott végigállja a sort. Gyermekei számára viszont, akik játszani szeretnének vele, mindkét, a szülôi idôt igénybe vevô tevékenység költségként jelenik meg. A költség és a haszon fogalma nem jelenti tehát, hogy egy objektív, mindenki által azonosan megítélt valóságról van szó, hanem egy személyesen átélt, adott esetben másokétól igen különbözô élményrôl. Ez a megjegyzés a pénzbeli és a nem-pénzbeli költségekre és hasznokra egyaránt vonatkozik: egy szegény száz eurónak is nagyon örül, és nehezére esik kiadnia, míg a gazdagnak ez az összeg alig számít. A pénzt csak a kezdetleges gazdasági elméletek tekintik az érték mértékegységének. Ezért mindig érdemes a kérdéses költségek és hasznok esetében megjelölni az alanyt („kinek jelent költséget/hasznot?”). A bevándorlástípusokat illetôen a költség-haszon elemzés nem korlátozható tehát a pénzbeli szempontra, illetve egy olyan objektivitásra, amely felmérésüket anélkül tenné lehetôvé, hogy törôdni kellene azzal, miért van szó egyáltalán költségrôl, illetve haszonról. A bevándorlónak, a kivándorlással érintett ország lakosainak, a célországnak mind más és más költségei vannak, melyeknek a pénz csak egy része. Ami a költségek és hasznok harmadik kategóriáját – ami a jelen tanulmány tárgya – illeti, fontos különbségtételek érvényesülnek. Például a

szerény körülmények között élô ôslakosság számára a nem nyugati kulturális háttérrel rendelkezô bevándorlók érkezése abban az esetben jár megnövekedett költségekkel, ha a hatóságok nem tesznek erôfeszítést kulturális alkalmazkodásuk érdekében, a tehetôsebb adófizetôk számára pedig abban az esetben, ha a hatóságok mind többet törôdnek a bevándorlókkal. Ez magyarázza, hogy a szegény fehérek általában ellenségesebbek a Maghreb és más afrikai országokból származó bevándorlókkal szemben – akikre a mai franciaországi tapasztalatok alapján a korlátozott kulturális alkalmazkodás és integrálódás jellemzô –, mint a gazdag negyedekben élôk. A bevándorlás költségei gyakran öltenek pénzben nehezen értékelhetô formát, például abban az esetben, ha egy immateriális nemzeti tôke elértéktelenedésérôl van szó. Vegyünk egy példát. A Számvevôszék arról számol be egy 2004-es jelentésében, hogy 2002-ben a prefektusok 21 621 határra való visszairányítási eljárást írtak alá rendôrségi kihallgatást követôen. Ebbôl 11 621 esetben került sor a Határôrség illetékes igazgatóságának megkeresésére, melybôl ténylegesen csak 6967 visszairányítást foganatosítottak8. A tény, hogy háromból két letartóztatásnak nincs következménye, jelentôs nempénzbeli költséget von maga után: a rendôrség, és ebbôl kifolyólag az állam hatalmának visszaszorulását. Így erodálódik fokozatosan a végrehajtó hatalom képviselôinek hatalma, mint immateriális tôke. Attól függetlenül, hogy végzünk-e pénzbeli becslést e tôke értékérôl vagy

8 Számvevôszék, A bevándorlók fogadása és a bevándorlásból származó lakosság integrációja (L’accueil des immigrants et l’intégration des populations issues de l’immigration.), Rapport public particulier, éd. Des Journaux officiels, 2004. november, 201. oldal. Megtalálható: http://www.ccomptes.fr/frameprinc/frame06.htm

83

SZEMLE

sem, világos, hogy csökkenése vagyonvesztést, értékvesztést jelent. A Bíróság különben ki is mutatja az immateriális tôke elértéktelenedési problémájára vonatkozó érzékenységét, amikor kifejti, hogy az átlagos bevándorló a nem átlagos bevándorlás áldozata, mivel az rontja a róla alkotott képet. „Egyesek hajlamosak lesznek arra, hogy a két jelenséget összemossák és a bevándorlást általánosságban a biztonság hiányával és a bûnözéssel azonosítsák, miközben e jelenségnek a nem átlagos bevándorláshoz való közelítése csak részben lehet legitim”9. A Bíróság érvelését nyilvánvaló hibák tarkítják: aki azt jelenti ki, hogy csak az illegális bevándorlás járul hozzá a biztonság hiányához és a bûnözés növekedéséhez, az sose olvasta Sebastian Rochét, sem más szakértôt a témában10. Egy reálisabb elemzés a következô lenne: az, hogy bizonyos származású bevándorlók körében a bûnözôk és a durva megnyilvánulások magasabb arányban vannak jelen, kárt okoz az olyan becsületes és tiszteletreméltó bevándorlókra és tulajdonukra nézve, akik fizikai kinézetre hasonlók. A Számvevôszék jelentésében elkövetett hiba azonban nem csökkenti annak a felismerésnek a súlyát, hogy egy csoport helytelen viselkedése a csoport többi tagja számára nempénzbeli költségvonzattal, azaz tekintélycsökkenéssel jár. A konvenciók gazdaságtana, mint például a szociológia is, megmutatta a tekintély fontosságát, a bizalom tôkéjét, melybôl egy embernek vagy csoportnak haszna van. E tôke csökkenése vagyoni veszteség. Az egy bizonyos típusú bevándorlás következ-

tében fellépô értékvesztés a bevándorlás költségei közé sorolandó. 2. A költségvetésben megjelenô többletköltségek számbavételének és értékelésének kísérlete

A tanulmány a továbbiakban a bevándorlás költségeinek egy adott fontos szempontjára összpontosít: a közkiadásokban jelentkezô többletköltségekre. Megjegyezzük, hogy ez a költség elsôsorban nem az adott év bevándorlási folyamatának róható fel, hanem a sokéves vándorlási mozgások során a már Franciaországba bevándorolt lakosok „mennyiségének”. Ezeket az embereket „bevándorolt lakosságként” fogjuk jelölni, míg a többi lakost „ôslakosságnak” nevezzük. A) Igazságszolgáltatás és rendfenntartás

Tekinthetjük úgy, hogy Franciaországban, 2005-ben a bevándorlás igazságszolgáltatási és rendfenntartási feladatai legalább 4,4 milliárd euróba kerültek. Nem arról van szó, hogy bizonyos típusú bevándorlást kell felelôssé tennünk a törvényt képviselôk hatalmának bármely fokú csökkenéséért: erre vonatkozóan figyelembe veendô a törvényhozás és a szabályozás inflálódása, a politikai felelôsök egy részének szakmai felkészületlensége, az adminisztráció merevsége, az erkölcs és a mentalitás változása, a média szerepe és egyéb tényezôk. Ugyanakkor az olyan emberek viszonylag tömeges érkezése, akikkel a hatóságok nem tudnak mit kezdeni, hozzá-

9 Ibid., 196. oldal. 10 Sebastian Roché, Fiatalkori bûnözés (La délinquance des jeunes), Seuil, 2001.

84


járult és most is hozzájárul a hatóság munkájának megnehezítéséhez, a kerületek elzáródásához, az úgynevezett „jogon kívüli”11 zónák létrehozásához, ahol a helyi „üzletüket” (vagyis a kábítószerkereskedelmet) védô alvilági vezetôk – kaidok – sikerrel hergelik a hatóságok ellen a lakosságot, különösen a bevándorlókat. Egyidejûleg ez a törvény képviselôivel szemben egy olyan visszautasítottsági érzést kelt, mintha megszálló hadsereg lenne. Az etnikai gettósodás a bûnözôi „üzlet” védelmének kiváló eszköze, hiszen ezáltal a kaidok a bevándorlók természetes alapon szervezôdô csoportosulását tovább erôsíthetik. Erre a jelenségre a Gazdasági és Szociális Tanács 2003. évi jelentése12, és a már említett számvevôszéki jelentés is kitért. A rend erôi nem értik, mit mond a lakosság, ha ez utóbbi úgy dönt, hogy származási országának nyelvén beszél; és ettôl kezdve elég könnyû minden, a konfliktusokon túli kapcsolatot megakadályozni kettejük, a hatóság és a lakosság között. A fiatalokat – akiknek szülei dezorientáltak a távolság miatt, amely elválasztja azt a világot, ahol ôk maguk elsajátították viszonyítási alapjukat, attól a világtól, ahol élnek – tömegesen manipulálják a kábítószerkereskedôk, és csakúgy, mint másutt (mostanában már Franciaországban is), az iszlám terroristák. Nem nehéz

ôket betanítani arra – az Intifada vezetôi taktikájáról ismert –, hogy a rendôrvagy tûzoltóautókat kövekkel dobálják meg, vagy hogy gépkocsikat gyújtsanak fel, amikor a bennük élô gyûlölet felszításának lehetôsége kínálkozik. Ennélfogva a legkisebb rendôrségi beavatkozáshoz is jelentôs létszámú rendôr bevetésére van szükség. És mivel a „forrongó” külváros nem a rendfenntartási hivatás gyakorlásának legkellemesebb helye, olyan létszámelosztásnak lehetünk tanúi, amely egyre jobban maximalizálja a közalkalmazottak lakossághoz viszonyított hasznosságát. 1999-ben egy rendôr jutott 119 lakosra Párizsban, a belsô városrészben 395-re, a külsô városrészben pedig, ahol a bûnözés elôfordulása a legnagyobb, 510 lakosra jutott egy rendôr13. 1999-ben egy átszervezési tervet indítottak el, de úgy tûnik, nem hozta meg az összes remélt hatást. Ehhez tartozik, hogy a valószínûsíthetôen bûnözéssel összefüggô esetekhez képest a bûnügyi perek aránya számottevôen csökkent: 1999-ben a feljelentés vagy jegyzôkönyv alapján indított 4 600 000 eljárásból 86%-ot sikerült – az egyébként túlterhelt – ügyészségnek lezárnia; ebbôl 67%-ot, azaz 3 320 000 ügyet azért zártak le, mert a nyomozás során nem sikerült beazonosítani a szabálysértôt. Ez a bûnözôk számára egy bizonyos fokú büntetlenséget jelent, fôleg,

11 Alain Bauer és Xavier Raufer által az Erôszak és a közbiztonság hiánya a nagyvárosokban (Violences et insécurités urbaines) címû írásában adott meghatározás, PUF, collection «Que saisje?», 2001: „a jog hiányával azokra a negyedekre utalunk, amelyekre a szervezett bûnözôi csoportok erôvel vagy megfélemlítéssel a köztársasági renddel egy párhuzamos „rendet” erôltetnek rá.” 12 Gazdasági és Szociális Tanács, A jövô bevándorlásainak kihívása (Les défits de l’immigration future), jelentés, elôadó: Michel Gevrey, éditions des Journaux Officiels, «Avis et rapports du CES» 2003-22. szám, elérhetô: http://www.conseil-economique-etsocial.fr/ces_dat2/2-3based/base.htm 13 Alain Bauer és Xavier Raufer, Erôszak és a közbiztonság hiánya a nagyvárosokban (dansViolences et insécurités urbaines), op. cit.

SZEMLE

mivel a bûnesetek több mint felét (és a durva megnyilvánulások több mint 99%át) nem jelentik be a rendôrségen. Milyen felelôsséggel bírnak az államhatalom eróziójában a bevándorlás különbözô formái? A bevándorlás és a bûnözés közötti kapcsolatot tárgyaló, helyzetfelmérô tanulmányok hiányában, a téma relatív tabu jellege miatt csak elnagyolt becslésekkel szolgálhatunk. Az elsô becslések elvégzéséhez, mielôtt az állami hatalom csökkenésének hatásához rendelnénk egy számot, elôször a bevándorlásból fakadó többletmunka elvégzéséhez szükséges rendôrök és igazságügyi minisztériumi alkalmazottak számát, s az ezzel a területtel összefüggô tevékenységek költségnövekedését kíséreljük megbecsülni. Pontosabban a bûnözés és a bebörtönzés azon részének mutatóit választjuk, amelyeket úgy kapunk meg, hogy az ilyen jelenségeknek a bevándorló lakosság, illetve az ôslakosság körében való elôfordulása közötti különbséget vesszük. Ha például igaz – ahogyan Geneviève Guérin14 jelzi –, hogy a férfi bebörtönzöttek 24%-a külföldön született, miközben a férfi összlakosságban ez az arány 13%-os, akkor úgy tekinthetjük – átlagolva a hármas szabálypár alkalmazásával kapott adatokat15 –,

85 hogy a bevándorlás 14%-kal növeli egyenlô (és mint mindenki tudja: középszerû) minôségben a börtönrendszer költségeit. Ez a módszer nem teszi lehetôvé ennek a többletköltségnek a különféle bevándorlástípusok közötti elosztását, de az az elônye, hogy azon rendelkezésre álló bírósági vagy börtönstatisztikák alapján is alkalmazható, amelyekben az elvárt statisztikai megosztás sokszor nem szerepel. Tudva, hogy a Franciaországban született, de bevándorlóktól származó („második generációs”) férfiaknak is nagy valószínûséggel az átlagnál erôsebb „hajlamuk” van arra, hogy börtönbe jussanak, a növekedés 14%-os nagysága ebben az esetben nem elég. Sajnos nem ismerjük a bebörtönzöttek létszámának alakulására gyakorolt hatásukat. Ezért arra kényszerülünk, hogy a bevándorlásnak tulajdonítható börtönözési költségekre vonatkozóan egy 14%-os növekedési küszöbértéknél maradjunk, azzal, hogy amennyiben a második generációra vonatkozó statisztikák is elérhetôk lennének, ez 18, illetve 20%-ra is rúghatna. Ami a bíróság és a rendôrség tevékenységét illeti, úgy tûnik, csak állampolgárság szerinti statisztikával rendelkezünk. 1999-ben, 2000-ben és 2001-ben

14 Geneviève Guérin, „A bebörtönzött népesség” (La population carcérale), ADEP, 44. szám, 2003. szeptember. 15 A férfiak 87%-a a bebörtönzöttek 76%-át teszi ki: a Franciaországban született férfiak bebörtönzési rátája tehát az átlag 87,36%-a. Ha a külföldön születettek 13%-ának ugyanekkora lenne a bebörtönözöttségi aránya, az a bebörtönzöttek 11,4%-át jelentené, 24% helyett. Ekkor tehát arányuk a jelenleg bebörtönzöttek 76% + 11,4%-a, vagyis 87,4% lenne. A 12,6%-ot (100%-ból kivonva 87,4%ot kapunk) kell megfeleltetni a 87,4% 14,4%-ának. Ez azt jelenti tehát, hogy ugyanakkora, kizárólag ôslakosokból álló lakosság esetén 87,4% lenne bebörtönzött, 13%-nyi külföldön született férfi jelenléte 100% bebörtönzöttet jelent, 12,6%-kal többet, vagyis 14,4%-os növekedést. Tudva, hogy a bebörtönzött lakosság 95%-a férfi, az óvatosság kedvéért csökkentjük egy kicsit ezt az arányt, hogy megkapjuk az egész bebörtönzött lakosságra alkalmazható mutatót.

86


– az Igazságügyi Minisztérium hivatalos adatai alapján – a büntetô ítéletek a franciák 87%-át és a külföldiek 13%-át érintették16. Ezért a mindig kockázatos, „utólagos értelmezésekhez” kell folyamodni a bevándorlók helyzetének megismeréséhez. A Nemzeti Statisztikai és Gazdasági Tanulmányi Intézet (Institut National de la Statistique et des Études Économiques, a továbbiakban: INSEE) 2004-es népszámlálás alkalmával összegyûjtött adatai alapján a lakosság 9,6%-a bevándorló. A 18 éves és annál idôsebb lakosság körében pedig ez az arány 5,66%17. Vegyük észre, hogy jelentôs az ezt a 9,6%-ot az elôbbi 13%-tól (amely csak a – nem csak nagykorú – férfiakat érintette) elválasztó különbség. De ahogyan erre az INSEE is felhívja a figyelmet, ez értelmezhetô a teljes lakosságra is, ha a nôk 50,3%-át teszik ki a bevándorló lakosságnak. Amennyiben figyelmen kívül hagyjuk, hogy a külföldiek között mennyivel több a nagykorú elítélt, mint a kiskorú (márpedig ilyen különbség létezhet), akkor azt mondhatjuk, hogy a külföldieknek a teljes lakossághoz viszonyított elítéltségi koefficiense 2,3. Tegyük fel, hogy ez a koefficiens kicsit alacsonyabb azoknak a bevándorlóknak az esetében, akik megszerezték a francia ál-

lampolgárságot, legyen például ez 2: így a lakosság 9,6%-a, azaz az elítélések 20,9% jönne számításba (2,18-as koefficiens). Egy, a megelôzôek analógiájára a bebörtönzött populációra elvégzett kalkulációból pedig azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a bevándorlás az igazságszolgáltatás költségeinek 14,3%os növekedését vonja maga után a rendôrség és a csendôrség egészére vonatkozó hasonló eloszlás esetén. Más szóval: a költségek azonos szolgáltatásnál 12,5%nál alacsonyabbak lennének akkor, ha az azonos nagyságú lakosságban nem lennének bevándorlók. A fenti szám és a börtönöknél kapott adat (14%) hasonlósága, valamint a tény, hogy mindkét esetben olyan küszöbrôl van szó, amely nem veszi figyelembe a „második generáció” esetében felmerülô többletköltségeket, arra ösztönöz bennünket, hogy az igazságszolgáltatás és a rend erôi egészének költségvetésében a szigorú értelemben vett bevándorlás, pontosabban bizonyos bevándorlástípusok által okozott 14%-os növekedést vegyünk számításba. Ugyanakkor, a bevándorlók leszármazottaira is tekintettel, egy érezhetôen magasabb, 18–20%-os értéket kell figyelembe venni.18 A 2005-ös költségvetés 5,46 milliárd eurót szánt az igazságszolgáltatásra,

16 Études et statistiques Justice Nº 19 et 20, lásd http://www.justice.gouv.fr/publicat/etudesst.htm#20. Lásd még Ministère de la Justice: Annuaire statistique de la justice, 2005., La Documentation Française (http://www.justice.gouv.fr/publicat/anstat05.htm) 17 Catherine Borrel és Jean-Michel Durr, „Éves népszámlálási felmérések: a 2004-es adatgyûjtés elsô eredményei” («Enquêtes annuelles de recensement : premiers résultats de la collecte 2004»), INSEE Première, 1001. szám , 2005. január. 18 Ami elengedhetetlennek tûnik. Lásd: Lucienne Bui Trong, a Tájékoztatási Hivatal külvárosi problémákra vonatkozó tájékoztatásával évekig megbízott tiszteletbeli hadosztályparancsnoka, „Nagyvárosi erôszak: a ragály okai” («Violences urbaines: les raisons de la contagion») cikkében – Le Figaro, 2005. november 7. – arról számol be, hogy minden a „többnyire bevándorló szülôktôl származó, közterületeket elfoglaló, a saját negyedük nacionalizmusa és az intézmények iránt érzett gyûlölet által vezérelt francia fiatalok kis csoportjai által gyakorolt hétköznapi erôszakkal” kezdôdik.

87

SZEMLE

5,77 milliárdot a nemzeti rendôrségre és 5,94 milliárdot a csendôrségre, ami a bennünket érdeklô funkciókra vonatkozóan összességében 17,17 milliárd euró. Ezen az alapon a bevándorlások által okozott többletköltség a közvetlenül bevándoroltak esetében 2,11 milliárd euróra, a második generációt is figyelembe véve pedig 2,86 milliárd euróra emelkedik. A bevándorlók „javára” fordított kiadások a 17,17 milliárd euró körülbelül 21%-át érik el (24% a bebörtönzésért, 20,9% a többiért), ami 3,61 milliárd eurót tesz ki. Tekinthetjük tehát úgy, hogy a bevándorlás miatt az igazságszolgáltatás és rendfenntartás költsége körülbelül 3,61 milliárd euró, melybôl a többletköltség a bizonyos nemzetiségeknél megfigyelt, s az átlagnál sokkal magasabb bûnözés elterjedése miatt 2,11 milliárd euró. Ami az érintett hatóságok egyre csökkenô hatékonyságú tevékenységét és a bevándorlás által elôidézett államhatalmi gyengülést illeti, azt legalább 5%-ra, vagyis a fölösleges komplikációk miatti, idôveszteséget jelentô demoralizálódás, motivációhiány és szervezetlenség hatásainak egyötödére kell becsülnünk (a fejezet elején felsorolt öt tényezôbôl kifolyólag), melyek együttes arányát pedig 25%-ban határozzuk meg. Az öt tényezô a következô: a jogalkotási tevékenység inflálódása, koherenciájának hiánya; a politikai alkalmazottak jelentôs részének amatörizmusa19, valamint számos,

hatalommal bíró köztisztviselôt illetôen a vezetôi készségek hiánya; a mentalitásnak a média demagógiája miatt erôsödô változása20; az adminisztráció általános merevsége; végül a különféle bevándorlástípusok nyelvi, kulturális és helyzetbeli sokféleségébôl fakadó nehézségek. Ezen – az egyébként mindenképpen vitatható – alapon az igazságszolgáltatási és biztonsági tevékenységeknél a bevándorlásból fakadóan 0,86 milliárd eurós többletköltség jelentkezne. B) Az oktatási rendszer

Tekinthetjük úgy, hogy a bevándorlás oktatási kiadások címén Franciaországban, 2005-ben, körülbelül 9,4 milliárd euróba került. A pénzügyi törvényeknek megfelelôen benyújtott, 2006-os tervezett költségvetés az iskolai oktatási fejezetre vonatkozóan a következô adatokat tartalmazta: az az állami költségvetés 19,5%-át, azaz 59,7 milliárd eurót teszi ki, ami 6,3%-os növekedés a 2005-ös évhez képest. Ezzel párhuzamosan az oktatási minisztérium által közreadott adatok azt mutatják, hogy az egy tanárra jutó diákok száma 1960 óta csökkent, és egyértelmûen alacsonyabb annál, mint amit a hasonló fejlettségû országokban figyelhetünk meg21. Az óvodás és alsó tagozatos osztályok átlagos mérete jelenleg 26 és 23 fô közöttre tehetô, szemben a hat-

19 Errôl az amatörizmusról segít képet alkotni Lucienne Bui Trong, Nagyvárosi erôszak: zavaró valóság (Violences urbaines: des vérités qui dérangent), Bayard, 2000. 20 Lucienne Bui Trong, ibid., a 2005. október-novemberi külvárosi zavargásokkal kapcsolatosan a Figaroban megjelent fent említett cikkében a következôt mondja: „Ismét a televízió játssza a csapatokat összehívó dobszó szerepét”. 21 Lásd a minisztérium éves rendszeres kiadásait, Az iskola helyzete (L’état de l’Ecole). Utolsó, 15. szám, 2005., http://www.education.gouv.fr/stateval/etat/etat.htm .

88


vanas évek elején megfigyelt 40 és 30 fô közötti létszámmal. Ami a felsô tagozatot illeti, ma 6 520 000 diákra 530 000 tanár jut (beleértve a szerzôdéses magántanárokat is), vagyis a diákok száma tanáronként 12,3, szemben az 1963 és 1964-es franciaországi 16,1-es aránnyal az állami felsô tagozatban.22 Az Egyesült Államokban, Kanadában és Japánban, a felsô tagozatokban több mint 15 diák jut egy tanárra. Más szóval ez azt jelenti, hogy a tanítás ára Franciaországban különösen magas. A jelenlegi körülmények között, amikor a közkiadások csökkentése van napirenden, a nemzeti oktatás „szentsége” a költségek meglepôen magas növekedésében nyilvánul meg. Honnan eredeztethetô ez? A tanári kar elégedetlensége, követelései, az egy osztályra jutó diákok számának csökkentésére irányuló törekvéseik nem írhatók egyszerûen a „mindig többet akarásra” való – nem igazolt – hajlam számlájára, amelyet már François de Closets 1982-ben felfedett híres pamfletjében. A korporatizmus természetesen megoldást ad a problémára, de a siker nagyban függ az osztályok egyre nehezebb kezelhetôsége és figyelmének egyre nehezebb leköthetôsége miatt érzett tanári kétségbeeséstôl. Miért okoznak a diákok egyre több problémát tanáraiknak, és miért nehezítik meg életüket annyira, hogy sokakat a korai nyugdíjba vonulásra ösztönöznek, mint ahogy azt a 2003-as sztrájkok és tünte-

tések idején is láthattuk, amelyben a tanárok java része részt vett? A válasz a tanárok tanúvallomásaiban rejlik, például Claire Penticében23: ez a hivatás sok esetben hálátlanná, némelykor egyenesen elviselhetetlenné vált. Feltételezhetjük tehát, hogy az osztályonkénti diákszám hatvanas évek óta tartó csökkenésének egy fontos töredéke bizonyos bevándorlások számlájára írható. Milyen arányban? Ennek tudományos meghatározásához körültekintô felmérésekre lenne szükség, ennek hiányában azonban az 50%-ot vesszük alapul. Ebbôl kifolyólag viszont olyan pedagógiai hibák csúsznak a számításba, mint például egy általános módszer rendszerbe foglalása, melyek hatását Liliane Lurçat tanulmányozta24. Nyilvánvalóan kevesebb esély marad a tanári kar egy jelentôs részének érdekképviseleti szervezetekbe tömörülésére, mivel valószínûsíthetô, hogy a munkahelyteremtésre vonatkozó követelések sikeressége/sikertelensége nagyban felelôs a tanítási feltételek súlyosbodásáért. Egyes vidékeken, „zónák”-ban a tanítási feltételek romlása sokkal erôsebben jeletkezik, mint másutt. De az Elsôdleges Oktatási Zónák (Zones d’Education Prioritaires, a továbbiakban: ZEP) létrehozása nem volt elég az egyenlôsítés (osztálylétszám stb.) által keltett járulékos hatások kiküszöbölésére, amely a tanárok esetében jelentôs gond. Ha a problémásabb negyedekben csökkentenénk az

22 Nincs olyan, a magánoktatást is magában foglaló adatunk, amely igazolná, hogy az oktatás tradicionálisan is a diákok számához képest kevesebb pedagógussal mûködne, vagy mûködött volna. Ha ezt a hiányzó adatot belevennék, talán 16,2-re is felemelkedne az arány. Óvatosságból a 16,1-et használjuk. 23 Claire Pentice, Az iskola beteg. Miért? Egy pedagógus tanúvallomása (L’école est malade. Pourquoi? Témoignage d’une enseignante), Société des écrivains, 2004. 24 Liliane Lurçat, Az alsó tagozatos tanítás és gondolkodóinak elpusztítása (La destruction de l’enseignement élémentaire et ses penseurs), F. X. de Guibert, 1998.

SZEMLE

osztálylétszámokat, a „normál” intézményekben dolgozó tanárok rossz szemmel néznék, hogy az ô mutatóik nem változnak25. A durva cselekedetekkel, az agresszióval és a motiváció hiányával kapcsolatosan is létezik egy másodlagos hatás. Olyan diákok nagyarányú jelenléte, akik származásukból fakadóan, szociálisan rossz beilleszkedésük miatt agresszíven reagálnak („a gyûlölet, a harag”), arra ösztönöz sok, önmaga sorsával elégedetlen ôslakos fiatalt, hogy szintén így tegyenek, olyannyira, hogy a serdülôkorban és a serdülôkort megelôzôen jellemzô klasszikus rossz közérzet és lázadás sokkal brutálisabban és felkavaróbban jelentkezik – ezt tapasztalják a pedagógusok tevékenységük során. Végül, úgy tûnik számunkra, hogy a demográfiai adatok meglehetôsen egybecsengô százalékot igazolnak. Az iskolai oktatási igazgatóság (direction de l’enseignement scolaire, a továbbiakban: DESCO) szerint a bevándorolt vagy bevándorló szülôktôl származó diákok aránya – beleértve azokat a gyerekeket is, akiknek csak az egyik szülôje bevándorló – meghaladta a 20%-t26. Az 1963–64-es normákhoz képest – a diákok jelenlegi számát az óvodában, alsó és felsô tagozatban M (école maternelle), P (école primaire) és S-el (école

89 supérieure) jelölve, ebben a sorrendben – a pótlólagos pedagógusok száma M/26–M/40; P/23–P/30 és S/12,3–S/16,1. Ha úgy tekintjük, hogy a többi kiadás arányosan növekedett, és tartjuk magunkat elhatározásunkhoz – miszerint a többletkiadások felét a bevándorlás által okozott többletköltségként kezeljük (megfelelô sorrendben, BM, BP és BS-sel jelölve a különbözô pedagógusi kategóriákra vonatkozó költségvetéseket) –, akkor többletköltségként a következô felét kapjuk: BM (1 – 26/40) + BP (1 – 23/30) + BS (1 – 12,3/16,1). Annak tudatában, hogy az iskolai oktatás költsége 2005-re eléri az 56,6 milliárd eurót – amelybôl 19% az állami alsó tagozatra, 43% az állami felsô tagozatra vonatkozik, 12% a szerzôdéses magánoktatásra és 26% az általános szolgáltatásokra –, becsléseket kellett végeznünk, hogy megállapítsuk a közvetlenül nem hozzáférhetô BM, BP és BS nagyságrendeket. Elôször is a kizárólagos állami kiadások alapján számolt többletköltség növekedéséhez vezet majd az a 32%-os arány, amellyel a területi egységek kiadásai a minisztérium adatai alapján27 az állam kiadásainak – messze nem elhanyagolható – részét képezik.

25 Amikor a Számvevôszék, op. cit., 239. oldal, a következôt írja: „A nemzeti oktatás és kutatás adminisztrációjának általános felügyelete a legbizonytalanabbnak a területi egyenlôtlenségeket tekinti”. Ezt értelmezhetjük úgy, hogy az alsó tagozatos iskolák 7%-ánál, ahova a külföldi tanulók 54%-a jár (és ahol „a maghrebi tanulók a teljes létszám 54%-át, a törökök pedig 14%-át teszik ki” – [239. oldal]); és a középiskolák 15,1% százalékánál, ahová a külföldi tanulók 48,5%-a jár, az osztálylétszám megfelelô nagyságú csökkentése nem következett be. De úgy is értelmezhetjük, ami nem ellentmondásos, hogy a minisztérium, az általa alkalmazott bizonyos mértékû csökkentés esetén arra kényszerül, hogy ugyanilyen intézkedéseket tegyen az ezzel a problémával nem küzdô (többségben levô) intézmények esetén is. Helyteleníthetjük ezt az egyenlôsítést, de létezik, és hibás lenne a bevándorlás költségeit egy olyan képzeletbeli Franciaország esetében kiszámolni, ahonnan ez a realitás hiányzik. 26 Számvevôszék, op. cit., 238. oldal 27 Az iskola helyzete (L’état de l’Ecole), op. cit.

90


Ezt követôen – mivel a pénzügyminisztérium nem szolgált adatokkal az óvodás és alsó tagozatos beiskolázottak arányáról – kénytelenek voltunk az arányt az oktatási minisztérium által szolgáltatott létszám- és költségadatok alapján megállapítani. E szerint az utóbbiak létszáma csak 8%-kal haladta meg az elôbbiekét. Felmerült az igen magas általános költségek elosztásának problémája is, csakúgy, mint a szerzôdéses magánoktatás kérdése. Az általános költségeket (a teljes költségek 26%-a, míg a többi munkahely költségeinek 35%-a) a rájuk vonatkozó adatokat nem tartalmazó mutatók 35%-os növelésével határoztuk meg; ami pedig a magánoktatást illeti, a költségek elosztásához választott kulcs a pedagógusok létszámának felel meg: az állami alsó tagozatos oktatásban 15%-nak, a felsôoktatásban 24,5%nak. Ez BM = 4,60 milliárd eurót ; BP = 7,76 milliárd eurót ; és BS = 30,3 milliárd eurót eredményez. Ebbôl többletköltségként levonva az állam által – az általános kiadások nélkül – vállalt részt: 0,5 x (1,61 + 1,81 + 7,15) milliárd euró adódik, amihez hozzáadva az általános kiadásokat (1,35-tel való szorzás) és területi önkormányzatokét (1,32-vel való szorzás): 9, 42 milliárd eurót kapunk. Ennek a számítási módszernek az elônye, hogy azonnali felülvizsgálatot tesz lehetôvé, ha a bevándorlással összefüggésben a tanárok létszámának csökkentését túlzottnak vagy elégtelennek ítéljük meg. Ha ezt a tényezôt 30%-nak vesszük, 5,65 milliárd eurós többletköltséget kapunk, azt 70%-ig növelve pedig 13,18 milliárd eurót. Min-

denesetre jelentôsnek tûnik az oktatási rendszernek azon a szintjén mutatkozó többletköltség, ahol sok a rendszer szabályait nehezen betartani tudó, éppen ezért ipso facto érzékeny, problémákat felvetô tanuló. Ezért nem is tanácsolhatunk mást, mint ennek a kérdésnek részletekbe menô tanulmányozását egyrészt a többletköltségek jobb behatárolása, másrészt – és fôleg – ezek csökkentési módjának megtalálása végett. Végül észrevehetjük, hogy semmi sem bizonyítja, hogy az osztályok létszámának csökkentése elegendô lenne az oktatás minôségének megôrzéséhez. A megoldás lehetséges lenne az oktatási intézmények többségében, ahol a bevándorló, vagy bevándorló szülôktôl származó tanulók kis számban vannak jelen. Ezzel szemben az oktatási intézmények kisebbik részében, ahol a bevándorló tanulók fele koncentrálódik, az iskolai eredmények olyan rosszak, hogy jogosan kételkedhetünk e megoldás hatékonyságában. Figyeljük meg, hogy például az 1989-ben hatodik osztályba28 beíratott francia nemzetiségû 1000 tanulóból 637 érettségizett le, míg a külföldrôl származó 1000 tanulóból csak 46929. Bármekkora is a közös erôfeszítés jelentôsége, a fiatal bevándorlókról vagy bevándorlóktól származók integrációjáról szólva az eredmény nincs összhangban az elvárásokkal. Lehet, hogy a megoldást inkább a pedagógusi innovációban, és nem a költségvetés bôvítésében kellene keresni? A tét mindenesetre nagy. Nézzük át, amit Jacques Lesourne 1988-ban egy távlatokat felmérô írásában fejtett ki. „Nem zárhatunk ki egy olyan forgatókönyvet,

28 A magyar oktatási rendszerben az általános iskola hatodik osztályának felel meg. 29 Számvevôszék, op. cit., 236. oldal.

91

SZEMLE

amely szerint a következô század elsô negyedében Franciaországba és az Európai Közösségbe jelentôs bevándorlási folyam irányul a harmadik világból, aminek három következménye lehet. Az elsô a bevándorló és a fogadó francia lakosság súrlódás nélküli, fokozatos kulturális alkalmazkodása; a második a domináns kultúra és több kisebbségi kultúra békés együttélése; és végül a konfliktusokkal terhelt kapcsolatok a Franciaország területén élô különbözô közösségek között, és a kulturális identitásuk megôrzését erôszakos módon követelô bevándorlók magatartását ellenzô francia kisebbség ellenséges megnyilvánulásai. Jóllehet, ha a bevándorlás önfejlôdésnek indulna, akkor az oktatástól függne egy elônyös költségvetési kihatású tényezô megjelenése, egy bizonyos fokú a kulturális közeledéssel és a társadalmi nyitással összefüggô tényezôé30”. Tizenhét évvel késôbb a harmadik világból származó bevándorlás mértéke jelentôsen megnövekedett, és úgy tûnik, a harmadik forgatókönyv valósult meg. Ha Jacques Lesourne jól látta, hogy az oktatási rendszerre nagy felelôsség hárul ebben a témában, akkor lehet-e azt mondani, hogy az oktatási rendszer hibás? Avagy hogy azok hibásak, akik lehetôvé tették a harmadik világból érkezôk nagy számban való bevándorlását? A vitának nincs több értelme, mint annak a kérdésnek, hogy az üveg félig tele van, vagy félig üres. A harmadik világból érkezettek jelentôs száma, azzal kiegészülve, hogy az iskolarendszer nem találta meg a megfe-

lelô megoldásokat, olyan, erôsen negatív hatásokkal jár, amelyeket az adófizetôk keményen megfizetnek; miközben a „forrongó” külváros lakói fizetik a legnagyobb árat, amely annál magasabb, minél kevésbé mérhetô pénzben. Hiszen – bár pénzben nem számszerûsíthetô, mivel nem szerepel a költségvetési kiadások között – a félelem, a gyûlölet, a biztonság hiánya, a lopás, a sikkasztás, a nemi erôszak és néha még az erôszakos halál sem kevésbé figyelembe veendô következmény. C) Felsôoktatás

Tekinthetjük úgy, hogy a bevándorlás 2005-ben, Franciaországban, felsôoktatási kiadások címén körülbelül 0,4 milliárd euróba került. Az 1988-as egyetemi tanévhez képest, amikor a Franciaországban tanuló 150 000 külföldi hallgató a teljes létszám 8,6%-át képviselte, 2003–2004re számuk 250 000 volt, ami a létszám 13,7%-át tette ki31. A külföldi hallgatók 54%-a Afrikából jön, és csak 16%-uk a huszonötök Európájából. Az idézett cikk 2,4 milliárd eurót említ az érintett hallgatók befogadására vonatkozóan, de ez az összeg túlzottnak tûnik. Annak tudatában, hogy a felsôoktatási és kutatási fejezetre a 2006-os költségvetés tervezete 19,8 milliárd eurót szán, amelybôl 7,5 milliárd euró az alkalmazottakat érinti, tekinthetjük úgy, hogy körülbelül

30 Jacques Lesourne, Oktatás és társadalom, a 2000-es év kihívásai (Éducation et société les défis de l’an 2000), La découverte/Le monde de l’éducation, 1988. 31 Lásd M. C. Tabet cikke, Le Figaro, 2005. szeptember 28. 32 Legyen tanulónkénti 5000 euró, Az iskola helyzete op. cit. által említett, 9000 eurónál jóval alacsonyabb összeg, de attól tartunk, hogy az összeg nem foglalja magában a tanulók jelenlétével közvetlenül össze nem függô kiadásokat.

92


a fele, mondjuk 10 milliárd euró megfelel a 2 millió hallgatóval járó kiadásnak32. Alapozzunk tehát egy 10 milliárdos nagyságú, felsôoktatásra kiadott költségre, és a külföldi hallgatók sikerességi rátájára, amely a francia hallgatókénak körülbelül a 65%-a. Ekkora lenne az eredmény, ha a 250 000 külföldi hallgatót 162 500 hazai hallgatóval helyettesítenénk. A felsôoktatási eredményeket illetôen tehát 87 500 hallgatót érintô nagyságú költségeket, vagyis 0,44 milliárd eurót lehetne megtakarítani. A többletköltségnek ez a becslése szerénynek tûnik, mivel nem veszi figyelembe sem azon külföldi hallgatók egy jelentôs részét, akik támogatott kollégiumokban laknak, sem a francia nemzetiségû, de külföldi származású hallgatókat. D) Szociális juttatások

Tekinthetjük úgy, hogy a bevándorlás 2005-ben, Franciaországban, szociális juttatások címén körülbelül 8,5 milliárd euróba került. Másutt már foglalkoztunk a kérdéssel33, ezért egyszerûen csak aktualizálni fogjuk a majdnem két éve bemutatott eredményt, a módszertant és az értelmezésre vonatkozó szükséges elôvigyázatosságot illetôen pedig visszautalunk az idézett cikkre. Ne felejtsük el, hogy a becslés a következô elven nyugszik: megnézzük, hogy a 15 és 64 év közötti, munkahellyel rendelkezô ôslakosok közül hányan tar-

tanak el azonos korcsoportból kikerülô inaktívakat és munkanélkülieket. Ez országos szinten egy ilyen alpopulációra (amelybe minden 15 és 64 év közötti beletartozik) alkalmazható arányt ad. Ha ez az alpopuláció több inaktívat és munkanélkülit foglal magában, mint amit az országos arány mutat, a szociális háló átlagos egységenkénti kiadásához hozzáadódó inaktívak és munkanélküliek adatai a szociális többletköltségnek ennek az alpopulációra vonatkozó becslését eredményezik. 2003-ban a bevándorló lakosságot és azok gyermekeit választottuk alpopulációnak – az Európai Unión kívülrôl érkezô bevándorlókra szorítkozva –, mivel az EU akkori tizenöt országából származók aktivitási és munkanélküliségi rátája nem különbözött jelentôsen az ôslakosságétól. Így 7 milliárd euró nettó költséget (értsd: „többletköltség”) kapunk. A 2004-es év szociális juttatásainak elszámolása 480,4 milliárd euró összegû hozzájárulást mutat, ami azt eredményezi, hogy a fôváros minden lakosára felkerekítve 8000 euró jut. Az Unión kívülrôl származó bevándorlók munkavállalásával kapcsolatos adatok nem javultak az elôzô tanulmány óta. a) A 2002. márciusi munkaerô-piaci felmérés alkalmával megállapított, „nem bevándorlókra” vonatkozó munkanélküli ráta 8%-os volt (ahogyan az INSEE – melynek adatait itt alapul vesszük34 – is mutatja). 6%-os volt az olasz, a spanyol vagy a portugál származású bevándorlókat illetôen, de 25 vagy 26%-os volt

33 Jacques Bichot „A társadalmi számlák következményei” («L’incidence sur les comptes sociaux»): Jacques Dupâquier és Yves-Marie Laulan, Ezek az Európa arculatát megváltoztató bevándorlók (Ces migrants qui changent la face de l’Europe), L’Harmattan, 2004. 34 Julien Bechtel és Michel Duée „A társadalombiztosítási rendszer juttatásai” («Les prestations de protection sociale en 2004»), Études et résultats, n° 426, 2005. szeptember.

93

SZEMLE

azok esetében, akik Algériából, Marokkóból és Törökországból származnak. Ez az eltérés még a felsôfokú végzettségûek körében is észrevehetô. Összességében nézve a nem EU-ból származó külföldiek munkanélküliségi rátája 2002-ben 21,5%-os volt, vagyis majdnem háromszorosa az EU-ból érkezôk rátájának (7,4%). b) A 2004-es munkaerô-piaci felmérés szerint – melynek egyes eredményei nem jelentek meg az arról beszámoló INSEE kiadványban (INSEE Première n° 1009), de szerencsére megjelentek a 2005. októberi Le Monde-ban – a franciák munkanélküliségi rátája 9,2%-os volt. Az EU-ból származóké 7,3%-os, míg az afrikaiak összességéé 27,8%. Ez utóbbi így bontható fel a két legfontosabb csoportra: az algériaiak esetében 28%, a marokkóiakat illetôen 25,7%. A francia állampolgárságot megszerzô külföldiek körében tapasztalható 14,4%-os mutató láthatóan azon bizonyos országokból származó bevándorlók vagy gyermekeik egy olyan jelentôs részét tükrözi, akiknek Franciaországban magas a munkanélküliségi rátája. Az Európai Unión kívülrôl származó bevándorló lakosságra vonatkozó, 2003. évinél frissebb adat hiányában, és figyelembe véve, hogy e kategória munkavállalási helyzetében nem állt be javulás, megôrizzük a hazai, illetve a tizenötök Európájából származó, adózó lakosságra terhet rovó inaktív vagy munkanélküli bevándorlók egymilliósra kerekített nagyságrendjét. Ez éves nettó 8 milliárdos pluszköltséget jelent a francia szociális háló számára, összehasonlítva azzal a helyzettel, amikor az EU-n kívülrôl származó be-

vándorlók ugyanolyan munkaerô-piaci mutatókkal bírnának, mint az ôslakosok. Ehhez a 8 milliárdhoz hozzáadható az ingyenes állami orvosi támogatás 0,5 milliárd eurós értéke, amelynek fô élvezôi a „hivatalos iratokkal nem rendelkezôk” (2003-ban 170 000 haszonélvezô). E) Lakhatás és várostervezési politika

Tekinthetjük úgy, hogy a bevándorlás 2005-ben, Franciaországban, lakáspolitika, városfejlesztés és karbantartás címén, legalább 0,9 milliárd euróba került. Nehéz számokban kifejezni, hogy mi tartozik a városfejlesztés és karbantartás fejezet alá, mivel elôször is az új szabályoknak megfelelôen „küldetési” fejezetekre bontott 2006-os költségvetés a különbözô minisztériumok ide tartozó kiadásait mutatja. Eszerint a Bel- és Honvédelmi Minisztérium (rend- és csendôrség) kiadásai 2006-ban 1,8 milliárd eurót tesznek ki, másodszor pedig a helyi önkormányzatok is nagyon érintettek (2006-ban 1,12 milliárd euró35), éppúgy, mint az Európai Unió vagy a takarékpénztárak például. Összesen 34 milliárd eurót költöttek volna el 2000 óta, és a 2006-os költségvetés számára ez a kiadási fejezet 7,2 milliárd euróra növekedne. Máshol nem kalkulált többletköltségként – visszafogottan – az összeg 30%-ára szorítkozunk, ami a nem állami számlára írható, 2005-re 1,5 milliárd euróra becsült összeg alapján 0,45 milliárd euró. És akkor a lakástámogatás költségeit külön kell még számítani. A lakástámogatási költségvetés 2005re 6,53 milliárd euróra növekedik, ehhez

35 Anne Rovan alapján, Le Figaro, 2005. november 9.

94


hozzátehetjük az ún. várostervezési politika 0,42 milliárd euró összegét, összesen 7 milliárd eurót. Ha a lakótelepi házak számának növekedési sebessége a 2001-ben elért szerény szinten maradt, akkor a lakótelepi lakások száma a 2001es 3 721 000 helyett 2005-ben körülbelül 3 830 000. Statisztikai adatok hiányában feltehetô, hogy a bevándorlók e szociális juttatású, lakótelepi lakások egyhuszadát foglalják el, többletként, az ôslakosok által használt ilyen típusú lakások számához képest. A támogatott lakások más formáit illetôen, mint pl. a bevándorlói munkásszállások, az arány egyértelmûen sokkal magasabb. Ezért nagyon óvatosnak tûnhet a többletköltségnek a lakástámogatásra és városfejlesztésre vonatkozó költségvetés 6%-ára való becslése. Azaz legyen 0,42 milliárd euró, fôleg mivel ez a becslés nem veszi figyelembe a lakosok származásától függô átlagos rongálódási sebesség különbségeit, amelyrôl úgy tûnik, nincsen statisztika, de amelyrôl sok tény szól. Az önkormányzatok és azok társulásai jelentôs összegeket áldoznak arra, hogy karbantartsák az olyan közterületeket, mint a terek, a parkok, a kereskedelmi központok és a pályaudvarok. E helyek egy részét többé-kevésbé a lakosság udvariatlanul viselkedô része foglalja el. Durva cselekedeteik elriasztják a civilizáltabb embereket és családokat attól, hogy ezekre a helyekre – amelyeket pedig az ô pénzükön építettek – látogassanak, vagy hogy oda küldjék gyermekeiket36. Minden pártatlan megfigyelô észreveheti, hogy az EU-n kívülrôl származó

bevándorlók e közterületeken egyértelmûen nagyobb arányban vannak jelen ahhoz képest, hogy mekkora a lakosságban elfoglalt arányuk. Anélkül, hogy számszerû becslést adhatnánk róla, e jelenségnek csak a megemlítésére szorítkozunk, mivel cáfolhatalanul részét képezi a bevándorlással járó költségeknek. F) A tömegközlekedés

Tekinthetjük úgy, hogy a bevándorlás 2005-ben, Franciaországban, tömegközlekedési kiadások címén körülbelül 0,5 milliárd euróba került. A tömegközlekedés alkalmazottai egyre inkább rettegnek egyes külvárosi vonalaktól, és az olyan események, mint a 2005-ös külvárosi válság, amikor a tömegközlekedés részlegesen szünetelt, komoly nehézségeket okozott az érintett negyedek lakóinak. Ezenkívül anélkül, hogy alábecsülnénk a tömegközlekedési alkalmazottak „természetes” harciasságát, nincs kizárva, hogy a gyakori és hosszú sztrájkolásra37 való hajlamuk egyik oka a sok zaklatás, valamint az, hogy nem érzik magukat biztonságban, amikor az erôs bevándorló-koncentrációjú negyedekben kell dolgozniuk. A bevándorlásból származó azon lakosok aránya, akik durva cselekedeteket, csalásokat, az anyagi javak rombolását és személyes bántalmazást követnek el, tagadhatatlanul magasabb, ezért kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a bevándorlás megnövelte a probléma jelentôségét és az abból eredô költségeket.

36 A 2005. november 9-ei La Croix-ban Louis de Courcy jegyezte le egy családanya vallomását: „A negyedben van egy kicsik részére készült tér. És ott bizony a nagyok tartózkodnak, sokszor késô éjszakáig. Ezért persze nem is megyünk oda a gyerekekkel!” 37 Gondoljunk a 2005. október-novemberi marseille-i esetre.

95

SZEMLE

A kontextushoz tartozik az a politika, amely megpróbálja lebeszélni az agglomerációk lakosait arról, hogy gépkocsival közlekedjenek, és amely a gépkocsival megközelíthetô területek számának csökkentésével a tömegközlekedés igénybevételére ösztönzi ôket. Egy ilyen kontextus kiélezi a problémát. A lakosság fájdalmasan érzi a két politika közötti ellentmondást: az egyik, amely nélkülözhetetlenné teszi a tömegközlekedés igénybevételét, a másik, amely a tömegközlekedést rendszertelenné, megbízhatatlanná teszi. Elsô becslésként alapozhatunk a RATP (tömegközlekedési vállalat) biztonságra szánt költségvetésére: ez 0,52 milliárd euró nagyságrendû. Ezt a számot, a csalások és az anyagi kár figyelembevételével, az ôrzés miatt növelnünk kell. Ami az elsôt (bliccelés stb.) illeti, az a RATP hivatalos adatai alapján 8%-os mértékû, és így 0,69 milliárd eurót ér el. Adat hiányában az anyagi károkozást 0,6 milliárd eurónak vesszük. Így, a kettô együtt kerekítve 1,3 milliárd eurót tesz ki. Azon állami támogatások ismeretében, amelyeknek köszönhetôen ez a szervezet – mint az ilyen szervezetek általában – a költségvetését kiegyensúlyozza, tekinthetjük úgy, hogy errôl az összegrôl az adófizetôk gondoskodnak, és ebben az esetben közfinanszírozásról van szó. Ennek az 1,3 milliárd eurónak a nagy része természetesen a bevándorlók jelenléte nélkül is felmerülne költségként; így azonban ugyanolyan arányú többletköltség generálódik, mint a rend erôinek esetében, vagyis 18%-os nagyságrendû, és kétségkívül még ezen felül is, hiszen a párizsi régióban, a bevándorló vagy bevándorlóktól származó lakosság legnagyobb részét koncentráló régióban vagyunk. Így – a vasutat és a vidéki

nagyvárosok tömegközlekedését is figyelembe véve – 0,23 milliárd eurót kapunk, mely érték bôven, mondjuk 0,5 milliárd euróra duplázható meg. Más közszolgáltatások is érintettek: a tûzoltók, akik rettegnek beavatkozni olyan helyeken, ahol köveket dobáltak rájuk; a házhoz menni kényszerülô orvosok és más egészségügyi alkalmazottak; és maguk a kórházak. Kórházi környezetben sokan a problematikus erkölcsök által okozott nyugtalanságról, heves szócsatákról, fenyegetésekrôl, adott esetben ütésekrôl számolnak be. A betegekkel és azok hozzátartozóival kapcsolatban levô kórházi foglalkozások megbecsülésének drámai csökkenése részben abból fakad, hogy e kapcsolatok fontos és egyre növekvô része kellemetlen, és itt is minden arányok kérdése. Bizonyos bevándorlástípusok az ôslakosoknál megfigyelt életminôség-csökkenéshez a toleráltnál nagyobb arányban járulnak hozzá. Ez a tény többletköltséget generál, amely pénzbeli becslésének – ha egyáltalán lehetséges –, lehet, hogy nincs sok értelme, de a következményei attól még nem elhanyagolhatók. G) Maffia

Számokban nem kifejezhetô költségek Amikor Guillaumin másfél évszázaddal ezelôtt írt gazdaságpolitikai szótárát a „kivándorlás” (emigráció) szónál nyitjuk ki – a „bevándorlás” (immigráció) nem létezik benne –, ezt olvashatjuk: „A kivándorlók szállítása sok visszaélésre adott alkalmat. A kivándorlásban érdekelt vállalkozók nem mindig hajtották végre a szóbeli megállapodások alapján köttetett és a kivándorlók pénzére alapozó ügyleteket. A kivándorlókat addig vá-

96


ratták a rakodó kikötôkben, amíg be nem telt a szállítmány; rossz állapotban levô és rosszul felszerelt hajókra tették ôket stb. (…) A vállalkozók pénzüket Bengál legnyomorultabb városkáiba küldették, ahol a „toborzók” a legszegényebb munkásokat hazug ígéretekkel csábították. Az összegyûjtött kivándorlókat Kalkuttába szállították, ahol egy raktárban zárták el ôket addig, amíg az ôket fogadó hajók készen nem álltak az indulásra. A hajókon körülbelül úgy zsúfolták ôket össze, mint a néger rabszolgákat, a higiéniai követelmények legenyhébb betartása nélkül.”38 Az illegális bevándorlásra vonatkozó különbözô írások azt mutatják, hogy azonos okok azonos hatással bírnak. A hasznot húzók lesben állva várják a lehetôséget, hogy a hazájukat a nyomor és/vagy bizonytalanság maga mögött hagyásának reményében elhagyó, szegény és kiszolgáltatott emberek kárára gazdagodjanak meg. Ezek a hasznot húzók maffiahálózatokba rendezôdnek. Az átcsempészés ára nyugati szemmel nézve olykor ésszerûnek tûnhet. Fabien Collini szerint például Bukarestbôl Torinóba a hivatalos eljárások (oda-vissza jegy és napi száz euró zsebpénz) megkerülése esetén már 600 euróért el lehet jutni39. De a ház, melyet a kivándorlás finanszírozása végett adtak el, 1000 eurót hozott volna! Olykor az euróba átszámolt ár sokkal magasabb, anélkül viszont, hogy a bevándorló gazdagabb len38 39 40 41

ne. Kadim, egy szenegáli férfi a következôkrôl számol be40: „Egy este 22 óra körül hívtak. 2000 euróba került az átkelés Las Palmasba egy alkalmi kishajón. Kifizettem a felét, a másik felét érkezéskor kellett volna leperkálnom. Két napig egy ponyva alá bújtam, majd arra ocsúdtam, hogy a Nyugat-Szaharán megyünk át. A csoportunkat végül a sivatag közepén állították le, mielôtt a marokkói rendôrök letartóztattak volna.” Ugyanez a cikk az indiai szubkontinensrôl jövô bevándorlók esetében egészen 12 000 euróra rúgó összegekrôl is beszámol. Az embercsempészeknek a célországokban természetesen megvannak a maguk összeköttetései. Ôk a bizonytalan helyzetükbôl fakadóan védtelen embereket használják ki, így virágzik a prostitúció is41. Jóllehet a legdrámaibb következmények magukat a bevándorlókat érintik, ugyanakkor az Európában az illegális tevékenységre specializálódott személyek számára az ebbôl fakadó lehetôségek messze nem elhanyagolhatók42. Egyes, csempészôiknek eladósodott bevándorlók arra kényszerülnek, hogy „öszvérként” szolgáljanak kábítószer vagy más illegális szerek szállításánál, vagy hogy kolduljanak, lopjanak, magukat kétes egészségügyi körülmények között prostituálják. Ezek a lehetôségek a maffia tagjait mindenképpen arra ösztönzik, hogy nagyobb számban lakjanak Franciaországban, vagy utazzanak át az országon.

Guillaumin, Gazdaságpolitikai szótár (Dictionnaire de l’économie politique), Hachette, 1853. Messages, 2005. november. La Croix, 2005. október 31. Jeléna Bjelica, Prostitúció: a keleti lányok rabszolgasága (Prostitution: l’esclavage des filles de l’est), Paris-Méditerranée, 2005. 42 A jelenben és a jövôben is bevándorlási nyomásnak kitett Európa témájában lásd: Thomas More Intézet, Tribune, szerzô: Aymeric Chauprade, „A harmadik országokból érkezô bevándorlók: egy jelentôs kihívás az Európai Uniónak” («L’immigration extra-européenne : un défi majeur pour l’Union Européenne») Tribune 5, 2005. május, letölthetô: www.institut-thomas-more.org.

SZEMLE

Következtetések A jelen tanulmány becslései szerint a bevándorlás 2005-ben, Franciaországban legalább 24 milliárd euróba került. Az ôslakosok ugyanúgy okoznak problémákat, mint a bevándorlók. A teendô az arányok megismerése, valamint a felelôsök és a probléma kezelésével megbízott személyek, intézmények felkészültségének (vagy felkészületlenségének) felmérése. A huszonötök Európájából származó bevándorlók és azok utódai átlagban nem okoznak több problémát, mint az ôslakosok, és az érintett közigazgatási szervek sincsenek a fogadásukra rosszul felkészülve. Ezzel szemben az afrikai, a török, egyes volt kommunista és bizonyos más országokból származó bevándorlók átlagot meghaladó százalékban okoznak valós nehézségeket: iskolai teljesítmény, munkavállalás, bûnözés. Az aránybeli különbségek a közkiadásokban magasabb költségként mérhetôk, ezért neveztük itt ezeket „többletköltségnek”. A jelen tanulmány során kapott, jelentôs, fedezetbe nem vett tételeket magukba nem foglaló számok összeadásával a többletköltségeket – hiányos és óvatos módon – 24,2 milliárd euróra becsüljük. Ebbôl 3,61 + 0,86 az igazságszolgáltatási és rendfenntartási funkcióra vonatkozik, 9,42 az alsó és felsô tagozatos közoktatásra, 0,44 a felsôfokú oktatásra, 8,5 a szociális hálóra, 0,45 a várostervezésre, amelyért az állam nem felel, 0,42 a lakástámogatásokra és 0,5 a tömegközlekedésre. Ezek a becslések a

97 közkiadásokra szorítkoztak, így nem vették figyelembe a lakosság különbözô kategóriái által érzett járulékos kényelmetlenségeket és kellemetlenségeket, melyeknek szintén fontos hatása van az életszínvonalra. Mindez jól mutatja, hogy a bevándorlás kérdése többé már nem lehet tabutéma, a statisztika és tudomány világától izolált terület, melynek kiterjedését és hatásait illetlenség volna vizsgálni. Képesnek kell lennünk a lehetô legobjektívabban gondolkozni a bevándorlásról, éppúgy, mint a társadalom bármely más kérdésérôl. A társadalom egésze és a bevándorolt népesség közti jelentôs különbségeknek az átlagértékekhez közelítô csökkenését eredményezô társadalmi integráció még korántsem befejezett folyamat. Vajon a bevándorlás bizonyos típusaihoz kapcsolódó többletköltségek növekedését vagy csökkenését okozná, ha felgyorsítanánk az integrációs folyamatokat? Ezt a fontos problémát dolgozta fel Gérard Lafay is tanulmányában43. Egyszerûen azzal fejezném be, hogy szerintem a status quo fenntartása a legrosszabb megoldás. Az integráció biztosítása érdekében vagy el kell apasztani a statisztikailag legproblémásabb bevándorlási forrásokat, vagy gondosan ki kell válogatni a jelölteket, vagy pedig átfogó, és fôleg a valósághoz igazított intézkedéseket kell hozni... Minthogy a francia földön letelepedett és régóta ott élô személyek tömeges visszautasítása (kitelepítése) fel sem merülhet, ezért az integrációs erôfeszítések megsokszorozása elengedhetetlen

43 Azon vita keretében, ahova ez tanulmány is tartozik, Fondation Singer-Polignac, „Bevándorlás/integráció: a gazdasági és pénzügyi költségek felmérésének tanulmánya” («Immigration/ Intégration: un essai d’évaluation des coûts économiques et financiers»), 2005. november 17., Paris.

98


lesz44. Az elsô két opció, a bevándorlás erôteljes korlátozása, illetve a jelentkezôk közüli válogatás esetében egyébként az ellenôrzések miatt mindenképpen jelentôs többletköltségek lépnek fel. A migrációs folyamatok költségekkel járnak, legyen szó akár a fogadó ország szükségleteihez igazodni nem tudó, nagymértékû bevándorlás megakadályozásáról, akár a harmadik világból származó és a modern idôk Eldorádójába beengedett bevándorlók integrálásáról. Az ötmilliárd szegény embertárssal körülvett, meglehetôsen jómódú egymilli-

árd ember közé tartozás elkerülhetetlenül költségeket generál. Ez olyan, mint az, hogy télen hideg van. Sokba kerül, nem tudunk rajta változtatni, csak aközött választhatunk, hogy a fûtésre vagy a szigetelésre költsünk többet. A közgazdász fel tud világosítani, és fel is kell, hogy világosítson ezekrôl a választási lehetôségekrôl; nem mint tudományos munkatárs, sem pedig mint olyan valaki, aki az egyedüli létezô helyes megoldást mondja meg, hiszen az egyetemes gondolat a legutolsó, melynek szolgálatába saját képességeit állíthatja!

44 Ha erre nem kerül sor, akkor a Hans Magnus Enzensberger nyomán Alexandre Adler által nemrégiben „radikális vesztesnek” nevezett jelenség fog felerôsödni (Le Figaro, 2005. november 10.). A mások gyûlöletébe átforduló egyéni elértéktelenedési folyamat szerint „A világ elítélt engem, ezért én is elítélem a világot.” Gondolkodjunk el az Adler által levont tanulságon. „Ha ma a külvárosi Maghreb nihilizmus bozótként lobbant lángra, annak oka az, hogy különbözô mértékben ugyan, de a Maghreb-származású franciák túlnyomó része és a Franciaországban dolgozó maghrebiek is ugyanazt a szédítô szomorúságot érzik, mint azok a radikális vesztesek, akik mások kárára követnek el aktív öngyilkosságot.”

99 KONFERENCIÁK

Társadalmi szerzôdés létrejöttének esélyei Magyarországon – egy nemzetközi konferencia tükrében

Magyarország volt a házigazdája 2006. március 9–10-én az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (EGSZB) és a magyar Gazdasági és Szociális Tanács (GSZT) közös konferenciájának, melyet „A Lisszaboni Stratégia: a tagállamok lehetôségei és feladatai” címmel rendeztek a Parlamentben1. Ennek keretében elfogadtak egy közös elnöki nyilatkozatot, amelyet az EGSZB részérôl Anne-Marie Sigmund elnökasszony, magyar részrôl pedig Demján Sándor, a magyar GSZT soros elnöke írt alá. A konferencia fô témájához kapcsolódva rendezték meg „A társadalmi szerzôdés felé Magyarországon: európai tapasztalatok” címû tanácskozást.

A vitaindító háttéranyag elkészítésére és elôadás megtartására Héthy Lajos, a Gazdasági és Szociális Tanács kormányzati koordinátora kapott felkérést. Héthy Lajos megállapította, hogy a társadalmi szerzôdés küldetése a nemzetstratégiákban való társadalmi egyetértés rögzítése. Ilyenek pl. az Európai Fejlesztési Terv (2007–2013), a konvergencia program és az euró bevezetése, a szükséges reformok (az államháztartási reform, az egészségügy reformja) stb. Az elôadó jelezte, hogy a társadalmi szerzôdés kezdeményezése a Gazdasági és Szociális Tanácstól származik, amely ezt 2005. február 25-ei ülésén hirdette

meg, miután a fôbb politikai pártok között ilyen egyetértés nem tudott kialakulni. A GSZT kezdeményezését a kormány is üdvözölte. A Gazdasági és Szociális Tanács 2005. február 25-ei plenáris ülése munkabizottságot hívott életre a társadalmi szerzôdés elôkészítésére. A munkabizottság a GSZT csoportosulásainak egy-egy képviselôjébôl és a kormány képviselôjébôl áll. A munkabizottság 2005 ôszén kezdte meg munkáját, de napjainkig nem jutott egyetértésre a társadalmi szerzôdés konstrukciójáról (azt ki, kivel, mikor, milyen fô tartalommal) kösse meg, illetve a társadalmi szerzôdés szövegét illetôen. Ez utóbbira szakértôkkel készíttetett egy ötpontos javaslatot, illetve rövid (másfél oldalas) szövegtervezetet. Az öt érintett téma a következô: • A határon túli magyarokkal való közösség. • A népesség elöregedésének megállítására hivatott népesedéspolitika. • Az idôsekrôl való gondoskodás. • A kicsi, olcsó és hatékony államszervezet megteremtése. • A tudásalapú társadalom és gazdaság létrehozása. Ez késôbb kiegészült az élet minôségének javításával. A GSZT 2005. december 1-jei plenáris ülésén pedig a miniszterelnök tett le egy

1 A téma iránt részletesebben érdeklôdôk mindkét dokumentumot megtalálják az EGSZB honlapján: http://www.esc.eu.int/lisbon strategy/index en.asp.

100


12 pontos javaslatot a társadalmi szerzôdés lehetséges tartalmára. Ez a következôket tartalmazta: • Az euró bevezetéséhez szükséges költségvetési és gazdasági feltételek megteremtése 2008-ig. • A fejlesztések megvalósítását (az EU-támogatások felhasználását) szolgáló Nemzeti Fejlesztési Terv fô célkitûzései. • Európai bérfelzárkóztatási program. • A foglalkoztatás bôvítése. • Az adóterhek 2010-ig tartó program keretében való csökkentése. • A hazai kis- és középvállalkozások mûködési feltételeinek javítása. • A mezôgazdaság versenyképességének javítása. • Ötéves nyugdíjkorrekciós program. • A család- és lakástámogatásokkal a rászorultabbak segítése. • Az egészségügyi ellátás biztosítási alapúvá tétele. • Kisebb, hatékonyabb államapparátus létrehozása. • A közoktatásban az 1–4. osztályok esetében a lakóhelyi elérhetôség, a felsôbb osztályoknál a magas színvonalú képzés megteremtése. A GSZT elsô ízben 2005. december 1-jén – a miniszterelnök kezdeményezésére – tárgyalt érdemben a társadalmi szerzôdésrôl. Ezt a miniszterelnök és a GSZT csoportosulásai közötti konzultációk követték, illetve követik. Héthy Lajos az elôzményekre visszatekintve jelezte, hogy a Gazdasági és Szociális Tanács az Országos Érdekegyeztetô Tanács, illetve a kormány kezdeményezésére alakult meg. 2005. augusztus 24-én tartotta alakuló ülését, és 2005. február 25-én (konszenzussal) elfogadta Alapszabályát, illetve kezdeményezte a társadalmi szerzôdést. Több íz-

ben tanácskozott az Európai Fejlesztési Tervrôl (2007–2013). Az elôadó megállapította, hogy a GSZT a társadalmi párbeszéd európai típusú intézménye. Összetétele is hasonló az Európai Unióban mûködô gazdasági és szociális tanácsokéhoz, illetve az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságéhoz. Négy csoportosulás alkotja: a gazdaság képviselôi (18 fô), a munkavállalók képviselôi (6 fô), a civilek képviselôi (11 fô), a tudomány képviselôi (8 fô). A GSZT soros elnökét éves rotálással adják. A GSZT plenáris ülését – amelynek kizárólagos joga a határozathozatal – Állandó Bizottsága készíti elô, amelybe a csoportosulások 3-3 fôt delegáltak. A Gazdasági és Szociális Tanács pártpolitikától mentes intézményként lett életre hívva, és ezt igényelte maga a testület is. Ennek fô garanciái a következôk: a) A GSZT tagjai négyéves idôszakra kaptak mandátumot munkájuk végzésére. b) A tagok kiválasztásánál a kormány személytelen mechanizmusokra igyekezett építkezni. Így pl. bizonyos társadalmi szervezetek körében (országos szakszervezeti konföderációk, országos munkaadói szövetségek, gazdasági kamarák) valamennyi létezô szervezet vezetôjét felkérte a részvételre, függetlenül ezek létezô vagy nem létezô, ismert vagy nem ismert politikai kötôdésétôl. Más esetekben (a tudósok) hazailag és nemzetközileg elismert személyeket kért fel, illetve ilyen szervezetektôl kért delegálást. A civilek képviseletére – személytelen kiválasztási mechanizmus létezése híján – a felkérés provizórikus volt, azzal az Alapszabályban foglalt feltétellel, hogy a civil szervezetek maguk gondoskodnak képviselôik demokratikus kiválasztásáról. c) A GSZT-nek a kormány nem tagja, csupán állandó résztvevôje, azaz a mi-

KONFERENCIÁK

niszterelnök és a kormány más tagjai tanácskozási joggal vehetnek részt az ülésein, de szavazati joguk nincs. A GSZT maga dönt napirendjérôl, így a kormány által javasolt témákat sem köteles automatikusan megtárgyalni. d) A GSZT jogszabályi alapjainak megteremtésére a kormány 2005 végén törvényjavaslatot terjesztett az Országgyûlés elé. A törvényjavaslat szövegét a kormány a GSZT 2005. december 1-jei plenáris ülésén egyeztette, és a GSZT tagjai által kívánt változtatásokat átvezette. Héthy Lajos úgy ítéli meg, hogy a GSZT politikai függetlenségének garanciái meglehetôsen erôsek. Egyes szakértôi vélemények szerint már-már túlzottak, és a testület eredményes mûködését veszélyeztethetik. Az elôadó felhívta rá a figyelmet, hogy Magyarországon mûködik a társadalmi párbeszédnek a közép-kelet-európai régióban leghosszabb történelmi múltra visszatekintô és a rendszerváltásban valószínûleg legjelentôsebb szerepet betöltött intézménye: a háromoldalú Országos Érdekegyeztetô Tanács (OÉT). E mellett az elmúlt 16 évben más hasonló intézmények (társadalombiztosítási önkormányzatok, a Munkaerô-piaci Alap Irányító Testülete, a költségvetési szféra és a szociális terület érdekegyeztetési intézményei stb.) testesítették, illetve testesítik meg a társadalmi párbeszéd szellemét és gyakorlatát. Az Országos Érdekegyeztetô Tanács 1988-ban jött létre, és azóta – a konzervatív Orbán-kormány idôszakát (1998– 2002) leszámítva – folyamatosan mûködik. Az Országos Érdekegyeztetô Tanács – egyebek közt – évente megállapodást köt az országos garantált minimálbérrôl (amit a kormány ezt követôen jogsza-

101 bályban hirdet ki), és ajánlásokat fogad el a versenyszféra bruttó keresetnövekedésére. Az OÉT 2005-ben három évre szóló bérmegállapodást kötött. Ezzel összefüggésben az OÉT elé kerül a kormány javaslata a következô évi költségvetésre, amelynek a testület a keresetek alakulásával összefüggô elemeit vitatja meg. E tárgyalások eredményeként már a 90-es években számos jövedelempolitikai megállapodás is született a testületben, amelyek – a bérek alakulásán túl – a béreket terhelô járulékokra, az adózásra, illetve a szociális juttatásokra is kiterjedtek, s amelyek nyomán a kormány a költségvetési törvényjavaslatot is megfelelôen módosította. Az OÉT-nek jelentôs szerepe volt a munkaügyi törvények alakításában és a munkaügyi kapcsolatok rendszerének újjáépítésében is. Az OÉTben született megállapodás 2002. július 26-án a Gazdasági és Szociális Tanács létrehozásáról is. Miután 2005 februárjában a Gazdasági és Szociális Tanács megtette kezdeményezését a társadalmi szerzôdésre, azóta is jórészt megoldatlan dilemmák és megválaszolatlan kérdések sora merült fel, amelyeket Héthy Lajos a következôkben foglalt össze:

1. A társadalmi szerzôdés létrehozásának idôigénye A GSZT-ben 2005 októberében olyan vélemények fogalmazódtak meg, hogy a társadalmi szerzôdés nagyon rövid idôn – egy-két hónapon – belül tetô alá hozható, így 2005. december 15-ig megköthetô, és afféle „karácsonyi ajándékként” prezentálható a társadalomnak. Ezt a megközelítést egyes kormányzati körök is osztották, valószínûleg úgy gon-

102


dolva, hogy a társadalmi szerzôdés – a parlamenti választásokat közvetlenül megelôzô idôszakban – kormányzati eredményként is prezentálható a társadalom felé. Mások arra mutattak rá, hogy a társadalmi szerzôdés elérése – nemzetközi tapasztalatok szerint is – idôigényes folyamat, a tárgyalások hónapokat, sôt éveket is igénybe vehetnek. Elérésének a parlamenti választásokat megelôzô idôszakra történô idôzítése pedig eleve bekódolta volna a kudarcot a vállalkozásba, amely áldozatul eshetett volna a választási kampánynak, hiszen a GSZT tagjainak egy része is politikai kötôdései szerint alakította volna a hozzá való viszonyát. Mára egyetértés alakult ki abban – amit a GSZT és a kormány is oszt –, hogy a társadalmi szerzôdés elôkészítését hosszabb távú folyamatnak kell tekinteni, amely átnyúlik a következô kormányzati ciklusba. (A 2006. áprilisi választások tanúsították, hogy ez jó döntés volt.)

2. A társadalmi támogatottság kérdése A társadalmi szerzôdést – amennyiben ez a Gazdasági és Szociális Tanácsban, illetve közvetítésével születik meg – a politikai elit csoportosulásai kötik meg egymással. Nem mindegy ugyanakkor, hogy van-e a politikai eliten túlmutató tényleges társadalmi támogatottsága. A társadalmi szerzôdés hívei közül sokan úgy gondolják, hogy a társadalmi támogatottsága eleve adott, hiszen, úgymond, a társadalomban erôs az igény a fôbb nemzetstratégiai célokban való megegyezésre. Mások ezzel szemben úgy vélik, hogy a magyar társadalom számára ismeretlen a társadalmi szerzôdés fogalma – nem

kevésbé ismeretlen egyébként maga a Gazdasági és Szociális Tanács is –, ezért társadalmi támogatottságra akkor lehet számítani, ha rendszeres és átgondolt felvilágosító munka eredményeként tudatosul a társadalomban, hogy mi a társadalmi szerzôdés, és fôként, hogy az számára miért jó. Így a társadalmi szerzôdés sietôs tetô alá hozásának még akkor is csupán korlátozott értelme lenne, ha egyébként ez lehetséges volna.

3. A társadalmi szerzôdés tartalma (átfogó vagy szelektív?) A GSZT-n belül vannak, akik a szelektív – csupán néhány nemzetstratégiai szempontból fontos kérdésre összpontosító – társadalmi szerzôdés hívei, abból kiindulva, hogy kevesebb témában könnyebb megállapodásra jutni, mint nagyszámú és szerteágazó ügyekben. Ennek megfelelôen a munkabizottság által készíttetett szövegtervezet is rövid (másfél oldalas), és öt témára szorítkozik. A GSZT-n belül mások azzal érvelnek, hogy olyan társadalmi szerzôdésre van szükség, amelyben az egyébként összetételében és hátterében igen heterogén testület minden egyes tagja és az általa képviseltek számára is tartalmaz valamit, ami a szelektivitással és összpontosítással szemben sokkal inkább átfogó és szerteágazó jelleget kíván. (Így pl. a mozgáskorlátozottakat képviselô civil tag igénye, hogy a társadalmi szerzôdés az általa képviseltek számára is tartalmazzon valamit, függetlenül attól, hogy ez a „nagy” nemzetstratégiai kérdések közé tartozik, vagy sem.) További dilemma a társadalmi szerzôdés elvontsága vagy konkrétsága.

KONFERENCIÁK

A GSZT munkabizottságában az elvont elvek mentén kötendô társadalmi szerzôdésre hangzott el javaslat, merthogy maguk a nemzetstratégiai célok – amelyekrôl szólna – maguk is elvontak. Ilyenekben egyetértésre jutni feltehetôleg egyszerûbb is. (Ki vitatná például, hogy „fenntartható gazdasági növekedésre” vagy „tudásalapú társadalomra” van szükség.) Mások – így a miniszterelnök – az elvont elvek mellett konkrétumokat is tartalmazó megegyezést szorgalmaznak, mert a társadalom számára az ilyen egyezség hordoz érthetô üzenetet, következésképpen az ilyen társadalmi szerzôdés remélhet, illetve élvezhet társadalmi támogatottságot. (A miniszterelnök javaslata például számszerûen rögzítené a GDP és a reálbérek növekedése közti viszonyt, az adómértékek csökkentését stb.)

4. A „szerzôdô felek” kérdése A kérdés arra vonatkozik, hogy a Gazdasági és Szociális Tanácsban helyet foglaló négy társadalmi csoportosulás (a gazdaság, a munkavállalók, a civilek és a tudomány) képviselôin túl ki legyen (kik legyenek) a célba vett társadalmi szerzôdés aláírói, illetve a hozzá vezetô tárgyalási folyamat részesei? Egyes megközelítések szerint a társadalmi szerzôdést a GSZT-nek a parlamenti politikai pártokkal kellene megkötni, mert ez garantálná – bármelyik politikai párt is kormányozzon – annak végrehajtását. Ennek ellentmondani látszik, hogy a két nagy parlamenti párt (az MSZP és a FIDESZ-MPP) között olyan mértékben kiélezett a viszony, hogy egymással sem voltak képesek „nemzeti mi-

103 nimumokban” megállapodni (ezért is kezdeményezte a GSZT a társadalmi szerzôdést), s igen csekély, bár nem kizárt az esély, hogy egyetértésük éppen a GSZT közvetítésével alakuljon ki. Ha azonban ez mégsem sikerül, az a társadalmi szerzôdés kudarcát jelenti. A másik lehetséges forgatókönyv, hogy a GSZT a hivatalban lévô – és immáron újraválasztott – kormánnyal próbál egyezségre jutni, hiszen a kormány cselekvése az elsôdleges garancia arra, hogy a társadalmi szerzôdés megvalósuljon. Ez esetben a már létrejött társadalmi szerzôdést nyitottá lehetne tenni mindazok számára, akik csatlakozni kívánnak hozzá, ideértve a politikai pártokat, az egyházakat és más lehetséges társadalmi szereplôket. Ez esetben már egy-két politikai párt csatlakozása is siker, illetve nem csatlakozása sem kudarc.

5. A társadalmi szerzôdésbôl eredô felelôsségek és kötelezettségek Uralkodó nézet, hogy a társadalmi szerzôdés a kormány számára jelent kötelezettségeket, hiszen a benne foglalt nemzeti stratégiák megvalósítására – mint fentebb írtuk – elsôdlegesen a kormány cselekvése a garancia. A partnerek támogathatják, illetve tolerálhatják a kormány cselekvését. Ez utóbbi fôleg abban az esetben merül fel, ha a kormány megszorító intézkedéseket kénytelen hozni. 1994/95-ben Társadalmi és Gazdasági Megállapodás egyebek közt azért hiúsult meg, mert már elôkészítés alatt voltak azok a makrogazdasági stabilizációs intézkedések, amelyeket a partnerek – elsôsorban a szakszervezetek – nem kívántak/tudtak fölvállalni.

104


Héthy Lajos elôadása végén azt az alapvetô kérdést, dilemmát fogalmazta meg, hogy a Gazdasági és Szociális Tanács csoportosulásai, „a társadalom képviseletében” vagy az éppen ellenzékben lévô politikai pártok mennyiben tudják/akarják fölvállalni, hogy a társadalmat is próbára tevô intézkedések részesei legyenek? A vitaindító elôadás után elsôként Vizi E. Szilveszter, a társadalmi szerzôdés kidolgozásával megbízott munkacsoport elnöke kapott szót. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke abból a kérdésbôl indult ki, hogy a civil társadalom részt vesz-e, és milyen mértékben vesz részt ma azoknak a problémáknak a megoldásában, amellyekkel a kormány foglalkozik. A civil társadalom részvétele ma még nem megfelelô Magyarországon. Ez azért is sajnálatos, mert – véleménye szerint – az egyén gondolatvilága és különbözôsége a többségtôl a fejlôdés egyik fontos mozgatóereje. A társadalmi szerzôdés megfogalmazásánál a problémát az akadémikus szerint éppen az jelenti, hogy meg kell találni azt a területet, amelyben még ki lehet fejezni az egyén érdekeit és a közösségét is. Sôt, ma már nem csupán egy kultúrán, egy nemzeten belül kell ezt az egyensúlyt megtalálni, hanem arra is törekedni kell, hogy Európa huszonöt országának és állampolgárainak érdekei is közösek legyenek. A Gazdasági és Szociális Tanács Magyarországon demokratikus alapokon létrejött, kormánytól független négyoldalú konzultatív testület, amelynek az a fô feladata, hogy hidat képezzen az egyén érdekei és a közösség érdekei, illetve az egyén és a kormány érdekei között. Ezt a „hidat” megépíteni nem egyszerû dolog, ezért elfogadja, hogy a társadalmi szerzôdést a választások elôtt

nem lehetett volna létrehozni, jóllehet korábban ettôl eltérô álláspontot képviselt. A társadalmi szerzôdés elôkészítése folyamatban van, tudósok dolgoznak rajta, és elsô változata rövidesen elkészül. Vizi E. Szilveszter hozzászólását követôen a konferencia résztvevôi a társadalmi megállapodásokkal kapcsolatos európai tapasztalatokat ismerhették meg. Adelino Rodrigez da Costa (Gazdasági és Szociális Tanács, Portugália) megállapította, hogy a portugál helyzet számos hasonlóságot mutat a magyarországival. Portugáliában 1974 óta van demokrácia. A társadalmi párbeszéd kezdetei az 1990-es évek elejére nyúlnak vissza. A szociális párbeszéd két formáját különböztetik meg: a konzultációt és az érdekegyeztetést. A konzultáció fórumaként 1991-ben jött létre a Gazdasági és Szociális Tanács a kormány, a munkaadók, a szakszervezetek, a civil szervezetek és egyéb testületek részvételével. A GSZT a kormánytól rendszeresen kap tájékoztatást, és részt vesznek a törvények kidolgozásának folyamatában is. Az Érdekegyeztetési Bizottság az 1970-es évektôl kezdôdôen mûködik Portugáliában. A Bizottság 1984-ben csatlakozott az uniós partnerszervezethez, de természetesen megôrizte önállóságát. A testület élén a miniszterelnök áll. Az 1990-es években fontos eredményeket értek el. (Ebben az idôszakban igen jelentôs volt a munkanélküliség növekedése Portugáliában.) A társadalmi párbeszéd területén a 2000–2005 közötti idôszakban számottevô fejlôdés következett be, de Portugáliában társadalmi szerzôdés még nem jött létre. Pekka Sinko (közgazdász, Miniszterelnöki Hivatal, Finnország) emlékeztetett rá, hogy a 90-es évek elsô felében Finnország mély gazdasági válságon

KONFERENCIÁK

ment keresztül. A helyzet konszolidációját – a vészhelyzet közös felismerésébôl adódóan – konszenzusos szellem jellemezte. Az árszint versenyképességének helyreállításában – a jelentôs árfolyamleértékelés mellett – fontos szerepet játszottak az egymást követô visszafogott jövedelempolitikai megállapodások. Ezen túlmenôen nagymértékû megszorításokra került sor az állami kiadások terén. Ez alól csupán a kutatásra és fejlesztésre fordított állami kiadások jelentették a kivételt. Fontos állomás volt az Európai Unióhoz, illetve a Gazdasági és Monetáris Unióhoz történô csatlakozás. A 90-es évek második felében erôteljes fellendülés vette kezdetét. A jelenlegi kihívások sorából mindenekelôtt a munkaerô-piaci kereslet és kínálat diszparitásait, a szakképzett munkaerô hiányát egyes ágazatokban lehet említeni. A finn kormány számos olyan programot hajtott végre, amely a társadalmi partnerek szoros együttmûködésén alapult („Finnország, a globális gazdaságban”, „Jelentés a népesség várható elöregedésérôl” stb.). A társadalmi együttmûködés finn tripartit modellje az 1960-as évekre vezethetô vissza, amikor elôször került sor ilyen jellegû kooperációra a nagymértékû infláció leküzdése érdekében. A modell lényegét a hosszú távú nemzeti bérmegállapodások alkotják, amelyek garantálják a munkabékét. A modell informális jellegû, mert a megállapodások csak korlátozottan bírnak kötelezô erôvel. Azon problémák köre, amelyeket a társadalmi együttmûködés felvállal, csak a munka világára korlátozódik. A modell mûködése és hatásossága végeredményben annak elfogadásán, illetve a politikai pártok, a parlament legitimációján múlik. A finn tripartit együttmûködés mutat némi

105 hasonlóságot a magyar Országos Érdekegyeztetô Tanács mûködésével, jóllehet annak szervezôdése formálisabb és a hatásköre is szélesebb. Rory O’ Donell (Nemzeti Gazdasági és Szociális Tanács, Írország) szerint a társadalmi szerzôdést úgy lehet definiálni, mint egy evolúciós folyamatot a háromoldalúságtól (tripartizmustól) a partnerség felé. Írországban számos háromoldalú megállapodás született, amelyek hátterében az 1980-as évek válsága áll. 1987 óta hat megállapodás (szerzôdés) megkötésére került sor. A szerzôdések alapját az 1987–1990 között létrejött makrogazdasági csomag képezi. A társadalmi partnerek lényegében arról állapodtak meg, hogy melyek azok a lépések, amelyeket nem lehet (nem tudnak) megtenni. Az ír tapasztalat nem alkalmazható Magyarországon, mert az egy skandináv, korporatista modell. Olyan megoldásra van szükség, amely egyesíti a különbözô európai és egyéb (pl. USA) tapasztalatokat, megoldásokat is. A társadalmi szerzôdés létrehozásához megfelelô idô szükséges. Nem az a fontos, hogy milyen hosszú a társadalmi szerzôdés létrehozásához vezetô folyamat, hanem az, hogy a feleknek sikerüljön megállapodásra jutniuk. Éppen ezért szelektív megállapodások létrehozására célszerû törekedni (pl. szociális kohézió, versenyképesség javítása stb.). Az ír társadalmi megállapodásban az elvontabb és konkrét tartalom együttesen jelenik meg. A konkrét tárgyalások során a közös érdekek mentén lehet a kereteket kialakítani. Illúzió, hogy a társadalmi szerzôdés aláírói politikai pártok lehetnek. A politikai pártokkal informális egyeztetéseket lehet folytatni. Bizonyos kormányzati intézkedések esetén tolerancia szük-

106


séges a szociális partnerek részérôl, ez azonban csak az ô bevonásukkal érhetô el. Meg kell érteni, hogy a kormányoknak csak korlátozott lehetôségeik vannak. Fontos tudni: önmagában már a társadalmi szerzôdés fogalmának meghatározása is bonyolult, ezzel kapcsolatban a Firenzei Egyetemen folynak kutatások. Juan Luis Nieto Fernandez (Gazdasági és Szociális Tanács, Spanyolország) elmondta, hogy a társadalmi párbeszéd kezdetei Spanyolországban 30 évre nyúlnak vissza. Az 1970-es évek Spanyolországát gazdasági válság, nagymértékû infláció jellemezte. A szociális párbeszéd az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején kezdôdött el. Az l980-as években kollektív tárgyalások keretében bérmegállapodások születtek. A folyamatban meghatározó volt az l986-os EU-csatlakozás. Ebben az idôszakban középpontba került a munkabéke megteremtése és ennek elôsegítése megállapodások útján. Ez az idôszak a „paktumok korszaka” volt. Ekkor született törvény a participációról, és kidolgozásra kerültek a reprezentativitás kritériumai. A Gazdasági és Szociális Tanács Spanyolországban konzultatív fórum, amely – a hozzászóló szavaival élve – olyan, mint egy „tornaterem”, amely a szociális partnerek „küzdôteréül” szolgál. Spanyolországban a megállapodások többsége konkrét konfliktusok rendezésére, problémák megoldására született, de ezenkívül született néhány keretjellegû megállapodás is. Leif Erland Nielsen (Európai Gazdasági és Szociális Bizottság, Dánia) úgy vélekedik, hogy nem szükséges nevesíteni a társadalmi szerzôdést, ha annak elemei léteznek egy országban. Dánia speciális helyzetben van e tekintetben, ott ezek az

elemek már 1933 óta léteznek. Ennek történelmi, gazdasági és társadalmi hátterében a gazdasági világválság, magas munkanélküliség, alacsony bérek, általános sztrájkfenyegetettség, a mezôgazdaság pangása álltak. Dániában több mint 100 éve alakultak meg az elsô szövetkezetek – önszervezôdés útján, ebbe a folyamatba a kormánynak nem kellett beavatkoznia. Igen magas az önszervezôdés szintje és kultúrája Dániában, a civil társadalom önmagában létezik (egészségügyben, egyéb szektorokban is). Ton van der Wijst (Gazdasági és Szociális Tanács, Hollandia) elmondta, hogy Hollandiában a Gazdasági és Szociális Tanács 1950-ben jött létre, tagjai munkaadói szervezetek, szakszervezetek és független szakértôk. Egy társadalmi szerzôdés elôkészítése igen idôigényes folyamat, mindenekelôtt azért, mert annak sikere nagymértékben a civil társadalom támogatásától függ. Másképpen fogalmazva: a megállapodás (paktum) filozófiája és fô célkitûzései a társadalomban kell, hogy gyökerezzenek, ha sikeres akar lenni. A társadalmi támogatottság csak akkor lehet erôteljes, ha az nyilvános viták eredményeként jön létre. Ez a civil társadalom vezetô személyiségei részérôl meggyôzô irányítást és kölcsönös bizalmat igényel, ehhez pedig idôre van szükség. Világossá kell tenni, hogy a megállapodás összességében milyen hozadékkal jár a társadalom egésze számára, az üzleti világtól egészen a hétköznapi emberekig. Ami a társadalmi szerzôdés tartalmát érinti, a holland tapasztalat a lépésrôl lépésre haladás módszerének sikerét igazolja. A párbeszédet egy általános orientációval kellene kezdeni, amelynek középpontjában Magyarország jövôképe

KONFERENCIÁK

áll. Szükség van egy közös kiindulópontra, amely a jövôre vonatkozó elképzelések alapjául szolgálhat (ilyen lehet pl. az euró bevezetése, a lisszaboni stratégia). Ezekre az alapokra feltétlenül szükség van egy olyan reális filozófia kidolgozása érdekében, amelyet a lakosság egésze megért és támogat is. A kezdeti, általánosabb megközelítés szakaszában megkerülhetetlen feltenni a következô kérdéseket: Hogyan látják az ország társadalmi-gazdasági jövôjét? Melyek a fô céljaik? Hogyan gondolkodnak a felelôsség kérdésérôl (mi a felelôssége a kormánynak, a szociális partnereknek és a civil társadalomnak)? E kérdések megválaszolása jelentheti az elsô kihívást a magyar Gazdasági és Szociális Tanács számára. Egy következô szakaszban a tartalomnak egyre szelektívebbé és konkrétabbá kellene válnia. Hollandiában a társadalmi paktumok a kormány és a szociális partnerek között jöttek létre. Ezek a megállapodások a munka világát érintették, beleértve a kollektív bérmegállapodásokat, a szociális védelmet, a nyugdíjat és a képzést. Szerencsésebb több részmegállapodást kötni, mint egy nagy átfogót, mert az a tapasztalat, hogy a kisebb megállapodások tartósabbnak bizonyulnak. Manthos Mavrommatis (Európai Gazdasági és Szociális Bizottság, Ciprus) jelezte, hogy Cipruson nem mûködik Gazdasági és Szociális Tanács, mert nem volt szükség további testületre. Nagyon erôsek Cipruson a szakszervezetek, ugyanakkor a civil szervezôdések gyengék. A szociális párbeszéd kezdete Cipruson a Köztársaság létrejöttének idôpontjára (15 évvel ezelôtt) tehetô. A szociális partnerek jogosítványai meglehetôsen gyengék. Szociális kérdésekkel külön bizottságok, szakbizottságok foglalkoznak.

107

Robert Kwiatowski (Szociális és Gazdasági Bizottság, Lengyelország) úgy látja, hogy a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, a társadalmi szerzôdések, megállapodások általában akkor sikeresek, ha válsághelyzetben van egy ország. Nem lehet valamennyi kérdésrôl egy megállapodást kötni, és az a szerencsés, ha a megállapodásokat nem a kormány kezdeményezi. Lengyelország jelenleg válságban van, ugyanakkor jó hagyományokkal rendelkezik a paktumok terén (Lengyel Kerekasztal, vállalatokkal kötött megállapodás stb.). Eljött az ideje egy új megállapodás létrehozásának, amelynek jelenleg az elôkészületei zajlanak. A tervezett paktumnak három fô pillére van: gazdasági növekedés, munka, család. A megállapodást egy háromoldalú bizottság készíti elô (kormány, munkaadók, munkavállalók), de részt vesznek a munkában civil szervezetek, önkormányzatok is. Lengyelországban a megállapodás része a választási folyamatnak. A két fô célkitûzés a 10% alatti munkanélküliség és a születendô gyermekek számának megkétszerezése. A márciusi konferencia, illetve az áprilisi választások óta elkészült a Vizi E. Szilveszter által vezetett munkacsoport gondozásában egy rangos tanulmánykötet, „Elômunkálatok a társadalmi párbeszédhez” címmel. A munka 18 tanulmányt tartalmaz neves kutatók, szakértôk tollából, akik részben helyzetértékelést adnak egy-egy kiemelt területen (államszervezet, jogrend, egészségügy, foglalkoztatás, tudomány és innováció stb.), illetve a jobbítás szándékával tesznek javaslatokat a kilábalás alternatíváira. Amint ezt a kötet elôszavában a GSZT vezetô tisztségviselôi is hangsúlyozzák, e tanulmányok, vitairatok nem fogják át

108


valamennyi szóba jöhetô területet, de jó kiindulópontul szolgálhatnak a különbözô társadalmi-politikai szereplôk közötti dialógus folytatásához. A Gazdasági és Szociális Tanács május 25-ei plenáris ülésén (amelyen Gyurcsány Ferenc is részt vett) további kon-

zultációt folytatott a társadalmi szerzôdés kérdéseirôl, amely – remélhetôen – rövidesen elvezet a megállapodásig a szerzôdés lehetséges tartalmáról, ütemezésérôl és valamennyi ma még nyitott kérdésrôl. ÓNODI IRÉN

109 UNIÓS AKTUALITÁSOK ORSZÁGGYÛLÉS KÜLÜGYI HIVATALA

Balkáni viszonyok – az EU és a nyugat-balkáni országok kapcsolata

Montenegró elszakadása, Albánia stabilizációs és társulási megállapodása, valamint az Unió bôvítésének deklarált lelassulása újra ráirányította a figyelmet Délkelet-Európára: vajon az ingatag térség miként küzd meg a távolodó uniós perspektívával; vajon hogy rendezi át az erôviszonyokat egy új állam; vajon sikerül-e békésnek maradnia ennek az oly sok vihart átélt, mostoha körülmények közül lassan kivergôdni próbáló térségnek? Ezekre a kérdésekre most még természetesen nem tudunk választ adni, erre csak az idô múlásával lesz mód, ezért a következôkben inkább egy reálisabb célt tûzünk ki: az EU és Magyarország, a magyar külpolitika számára egyaránt fontos terület és az Unió közötti kapcsolatot próbáljuk meg feltérképezni, megmagyarázva a stabilizációs és társulási folyamat jelentését és jelentôségét, bemutatva az egyes nyugat-balkáni országok helyzetét a folyamatban.

I. Bevezetô In medias res – az aktualitások

Olli Rehn uniós bôvítési biztos június elején, a Francia Nemzetgyûlés elôtt mondott beszédében óvatosságra intett a bô-

vítés további lépéseivel kapcsolatban, és kifejtette, hogy véleménye szerint Bulgária és Románia csatlakozása után az Unió ebben az évtizedben már nem számlál új tagot, a bôvítés leghamarabb várhatóan Horvátországgal folytatódik, de – minden valószínûség szerint – erre is csak 2010 után kerül majd sor, és azután is bizonytalan az újabb tagállamok felvétele. Az utóbbi hónapokban egyre többet hallani az Európai Unió befogadási képességérôl (absorption capacity)1, ami egyértelmû jele annak, hogy mostanra a tagállamok úgy látják: a bôvítés megemésztése nem olyan egyszerû, hogy azt rövid idôközönként probléma nélkül meg tudják ismételni. Ez a bejelentés nemcsak Horvátországnak okozott csalódást, hanem legalább annyira Macedóniának, valamint a többi nyugat-balkáni országnak is, amelyek talán azt érezhetik, hogy hiábavalónak mutatkozik az igyekezetük, és még ha meg is tudnának felelni az EU által támasztott komoly követeléseknek, akkor sem garantált, hogy a tagállamok „gyomra” befogadja ôket. Az elmúlt hetek legfontosabb érzése a térségben mégsem a csalódottság volt,

1 A befogadási képesség témája az Európai Tanács 2006. június 15–16-ai ülésén is felmerült. Az elnökségi következtetések, valamint a nyilatkozatok tanúsága szerint a soron következô finn elnökség a 2006 novemberében a tagjelölt országokról készített monitoring jelentésekkel egy idôben nyilvánosságra hoz majd egy jelentést arról, hogy milyen a nyilvánosság megítélése a bôvítéssel kapcsolatban, illetve hogy milyen körülményekkel kell számolnia az Európai Uniónak az esetleges további konkrét bôvítési szándékok felmerülése esetén. Az állam- és kormányfôk találkozója azonban hangsúlyozottan nem egy újabb bôvítési kritériumot fogalmazott meg a csatlakozni kívánó országok számára.

110


hanem sokkal inkább a várakozás: mi történik a Szerbia és Montenegró által alkotott államszövetséggel? Erre a kérdésre már megkaptuk a választ, hiszen Montenegró a 2006. május 21-ei szavazáson az elszakadás mellett döntött, és Milo Djukanovics vezetésével 2006. június 3-án hivatalosan is önálló állam lett. A nemzetközi közösséget nem érte váratlanul a döntés, amely viszont nem értékelhetô önmagában. Ugyanis nem pusztán egy új ország születésérôl van szó az amúgy meglehetôsen nehezen demokratizálódó területen, hanem arról is, hogy mi történik így majd Szerbiával, nem mutat-e majd túl egyértelmû példát Bosznia-Hercegovina számára a különválás, vagy hogy miként reagálnak a térségben élô albánok az új helyzetre. Albánia háromévnyi tárgyalás után, 2006. június 12-én írta alá a stabilizációs és társulási megállapodást Luxemburgban, a térségben harmadikként Horvátország és Macedónia 2 után. Ez már formális lépés, hiszen maga a megállapodás már februárban megszületett, és csak a tagállamok jóváhagyása miatt kerül most aláírásra. Jellemzô azonban a térségre, hogy az EU a megállapodás aláírás ellenére is számos kérést támaszt az ország felé, hiszen annak nagyon sok területen kell még jelentôs haladást elérnie. Magyarország számára a nyugat-balkáni térség fontossága nyilvánvaló: nemcsak a földrajzi közelség, a sokszor egybefonódó történelmi kötelékek, az egymásra gyakorolt geopolitikai hatások, hanem nemzetiségi kérdések is alátámasztják azt, hogy a választások után

megalakult új kormány is kiemelt külpolitikai prioritásként jelölte meg a térséget. Azonban ez nem újdonság akkor, amikor az Európai Unióban Magyarország eddig is számos tekintetben a nyugat-balkáni térség, valamint Horvátország egyik „ügyvédjeként” lépett fel: csak a legutóbbi példát említve, a harmadik országok számára kiállított uniós vízumok díjának 35 euróról 60 euróra való emelése ügyében Magyarország szembement szinte az összes tagállam akaratával, annak érdekében, hogy ezek az országok kivételt képezzenek a megdrágult beutazás alól.3 Egy kis történelem

Annak érdekében, hogy megértsük, mi történik a Balkán-félszigeten, elég meszszire kell visszautaznunk a történelemben. Anélkül, hogy hosszú történelmi fejtegetésekbe fognánk, annyit mindenképpen tudni kell, hogy a Balkán-hegységrôl elnevezett terület már az ókori rómaiaktól kezdve jelen volt a hatalmi harcokban és a befolyási övezetekben, de a XIII. századtól kezdôdôen4 folyamatosan konfliktusok helyszíne volt, tagolt kis államokkal, egybefüggô, nagy problémákkal. Évszázadok óta jellemzô rá a történészek által ráaggatott jelzô: Európa puskaporos hordója. A problémák a török hódoltság idôszakától folyamatosan jellemzôk voltak, a XIX. században balkáni háborúk formájában törtek felszínre, majd a XX. században tûzfészekké vált a terület, és a titói Jugoszlávia romjain kiújult borzasztó harcok, a kilencvenes évek vé-

2 A cikkben az egyszerûség kedvéért a Macedónia elnevezést használjuk, mindvégig a Volt Jugoszláv Macedón Köztársaságról beszélve (Former Yugoslav Republic of Macedonia – FYROM). 3 A vízumkérdésrôl lásd külön összefoglalónkat a 115–116. oldalon. 4 Niederhauser Emil: Hol gyökereznek a mai balkáni konfliktusok? In: Magyar Tudomány 1999/6. szám

UNIÓS AKTUALITÁSOK

gén a délszláv háborúk, majd a koszovói háború mutatták meg, hogy milyen mélyre is nyúlnak a problémák gyökerei. Az etnikai és vallási hovatartozás szembefordította egymással az egymás mel1. táblázat. Nyugat-balkáni országok mutatói népesség etnikai megoszlás Albánia vallás

népesség etnikai megoszlás BoszniaHercegovina vallás

népesség etnikai megoszlás

Macedónia vallás

népesség etnikai megoszlás

Szerbia és Montenegró 6 vallás

3 581 655 fô albán: 95% görög: 3% egyéb: 2% muszlim: 70% albán ortodox: 20% római katolikus: 10% 4 498 976 fô bosnyák: 48% szerb: 37,1% horvát: 14,3% egyéb: 0,6% muszlim: 40% ortodox: 31% római katolikus: 15% egyéb: 14% 2 050 554 fô macedón: 64,2% albán: 25,2% török: 3,9% roma: 2,7% szerb: 1,8% egyéb: 2,2% macedón ort.: 64,7% más keresztény: 0,37% muszlim: 33,3% egyéb: 1,63% 10 832 545 fô szerb: 62,6% albán: 16,5% montenegrói: 5% magyar: 3,3% egyéb: 12,6% ortodox: 65% muszlim: 19% római katolikus: 4% protestáns: 1% egyéb: 11%

111 lett élô lakosságot, a más kultúrkör iránti tolerancia nullára csökkent. A balkáni háborúk végével azonban a konfliktusok korántsem rendezôdtek. A vegyes etnikumú területek ugyanúgy megmaradtak, állandó feszültségforrást teremtve a nehezen éledô demokráciában, illetve demokráciák között. A NagyAlbániától való félelem, a vallási szembenállás és a még begyógyulatlan, családokat megnyomorító sebek nem hagyják nyugodni a terület lakosait. A nyugat-balkáni térségen jelenleg Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát, Szerbiát, Montenegrót és Koszovót, valamint Albániát értjük. A már EU-tag Szlovénia és a tagjelölt, lényegesen fejlettebb és stabilabb demokráciával rendelkezô Horvátország az európai uniós szakzsargon szerint nem tartozik bele ebbe a körbe. A konfliktusok gyökerének könnyebb megértése érdekében érdemes összevetni a nyugat-balkáni terület országainak népességét, etnikai és vallási megoszlását az egyes országokon belül 5 (lásd 1. táblázat).

II. EU és Nyugat-Balkán: a keretek A stabilizációs és társulási folyamat

Az Európai Unió és a nyugat-balkáni országok közötti kapcsolatok a kilencvenes évek végére kezdtek egyre szorosabbá válni a Daytoni Megállapodás megkötését követôen, és az EU ekkor kezdte komolyabban definiálni, valamint egységes keretbe önteni a térséggel kapcsolatos politikáját. A cél világos volt, és minden fél számára azonos: a délkelet-európai országokban elôsegíteni

5 A táblázat adataihoz szolgáló forrás: CIA World Factbook 6 Tekintettel arra, hogy az ország helyzete a lapzárta idôpontjában még nem volt véglegesen rendezve, e cikkben több helyen, fôleg statisztikai vonatkozásban Szerbiát és Montenegrót egyben említjük.

112


a tartós békét, a stabilitást, a szabadságot, a biztonságot és igazságosságot, a fejlôdést, és javítani az életminôséget. Az 1997-es „EU regionális megközelítés a Nyugat-Balkán felé” címû dokumentum kiadását követôen az Európai Bizottság 1999-ben meghirdette a stabilizációs és társulási folyamatot (Stabilisation and Association Process – SAP), amely keretet adott a térséggel kapcsolatos ambiciózus terveknek. A délszláv háborúk lezárása után az EU – a korábban a közép- és kelet-európai országokkal kötött Európai Megállapodások mintájára – együttmûködést ajánlott fel a nyugat-balkáni régió államainak, nevezetesen Albániának, Bosznia és Hercegovinának, Horvátországnak, Macedóniának, Szerbia és Montenegrónak, ideértve Koszovót is. Olyan megállapodási formát kívánt az Unió kidolgozni, amely – az Európai Megállapodásokhoz hasonlóan – elvezetheti a régió országait a teljes jogú tagsághoz. A Zágrábban 2000 novemberében megrendezett Nyugat-Balkán Csúcstalálkozón útjára indították a stabilizációs és társulási folyamatot, valamint az ahhoz kapcsolódó pénzügyi eszközt, a CARDSot (Community Assistance for Reconstruction, Development and Stabilisation – Közösségi Segítségnyújtás az Újjáépítésért, Fejlesztésért és Stabilizációért). 2003. júniusban Görögországban, a thesszaloniki csúcson a tagállamok kifejezték abbéli szándékukat, hogy hosszú távon a stabilizációs és társulási folyamat eszközei segítséget nyújthassanak a térség országainak az uniós tagságra való felkészülés folyamatában. Uniós perspektívát a nyugat-balkáni országoknak elôször a feirai Európai Tanács deklarált 2000-ben, majd ezt a tagállamok 2003ban Thesszalonikiben és 2005-ben Brüsszelben is megerôsítették.

Legfontosabb tudnivalók a CARDS-ról A CARDS-ot a 2666/2000-es tanácsi határozattal hozták létre. Az Európai Unió már 1991 óta mintegy 6,8 milliárd euróval támogatta a nyugat-balkáni térség országait, de strukturált formát a segítség csak a CARDS megjelenésével kapott. A program támogatási körébe elôször még Horvátország is beletartozott, ám a horvát-EU kapcsolatok elôrehaladtával a Horvátországnak nyújtandó támogatás más kereteket kapott, és a CARDS a továbbiakban a stabilizációs és társulási folyamatban maradt országokat támogatta. A CARDS fô céljai a következôk: 1. Rekonstrukció, demokratikus stabilizáció, a kisebbségek és a menekültek helyzetének rendezése. 2. Intézményi és jogalkotási fejlesztések, beleértve a harmonizációt az uniós normákkal és megközelítésekkel, megerôsíteni a jogállamiságot, az emberi jogokat, a civil társadalom és a média helyzetét, valamint a szabad piacgazdaság mûködését. 3. Elôsegíteni a fenntartható gazdasági fejlôdést és a társadalmi fejlôdést, beleértve a strukturális reformokat. 4. Szorosabb kapcsolat és együttmûködés a régión belüli országok között, a régió országai és az EU között, valamint a tagjelölt és közép-európai országokkal. A stabilizációs és társulási folyamat hármas célkitûzéssel mûködik: célja a stabilizáció elôsegítése és a piacgazdaságra való zökkenômentes áttérés, a regionális együttmûködés hatékonyabbá tétele, valamint az EU-tagság lehetôsége. A folyamatban részes államok számára világos célokat, de feltételeket is rögzítenek, hiszen a csatlakozás ígéretéért az országok vállalják, hogy teljesítik a számukra szabott politikai és gazdasági kritériumokat.

113


A folyamat progresszív partnerségen alapul, amelynek keretében az EU kereskedelmi könnyítéseket kínál, valamint gazdasági és pénzügyi segítséget ad (elsôsorban a CARDS-program keretében), és sikeres tárgyalások esetén stabilizációs és társulási megállapodásokat (Stabilisation and Association Agreements – SAA) köt az érintett országokkal. Azt, hogy egy ország hol tart ebben a folyamatban, az EU folyamatosan ellenôrzi, és vizsgálódásainak eredményeit éves jelentésekben nyilvánosságra hozza. A stabilizációs és társulási megállapodások kulcsfontosságú szerepet töltenek be a folyamatban, hiszen aláírásukkal egy speciális, társult státus jön létre, amely a szabadkereskedelmi övezet fokozatos alkalmazásán, valamint az EU elôírásainak teljesítését célzó reformok elfogadásán alapul. A stabilizációs és társulási megállapodások – amint már említettük – hasonlítanak azokra az Európai Megállapodásokra, amelyeket az EU a tíz közép- és kelet-európai országgal kötött a kilencvenes években. A megállapodások elsôsorban a legfontosabb demokratikus alapelvek tiszteletben tartását várják el. A létrejövô szabadkereskedelmi övezeten, és az ahhoz kapcsolódó elveken (versenypolitikai és állami szabályozást érintô elôírások, szellemi tulajdonjogokkal kapcsolatos elôírások stb.) keresztül a folyamat elôsegítheti, hogy a régió gazdaságai mindinkább közeledhessenek az Unió gazdaságához. A megállapodások így ösztönözhetik az érintett országokat, hogy elfogadják a szükséges reformokat, és segítik az Uniót abban, hogy figyelemmel

kísérhesse azok végrehajtását. A megállapodás csak az elsô lépés, hatékony alkalmazása elôfeltétele bármilyen további, az érintett ország uniós csatlakozását célzó lépésnek. A megállapodások országspecifikusak, de mindegyik azonos célokat jelöl meg, és azonos kívánalmakat támaszt az aláíró felekkel szemben. A stabilizációs és társulási folyamat pénzügyi eszköze, a már említett CARDS keretében 2000 és 2006 között több mint 5,1 milliárd euróval járul hozzá az EU a térség fejlôdéséhez, elsôsorban a demokratikus stabilizáció, az intézményi fejlesztés, a jogharmonizáció, a fenntartható fejlôdés és a regionális együttmûködés elôsegítésére fókuszálva. A 2007–2013 közötti idôszakban a korábbi bôvítési folyamatokban alkalmazott PHARE-, ISPAés SAPARD-programok keretében nyújtott támogatások, csakúgy, mint a CARDS, az IPA (Instrument for Pre-Accession Assistance – Elôcsatlakozási Támogatási Eszköz) égisze alá kerülnek7. Az Európai Unió 2000 és 2006 között a 2. táblázatban vázolt nagyságrendû támogatással segítette a nyugat-balkáni országokat8. 2. táblázat. EU-támogatások a Nyugat-Balkánnak, 2000–2006 Ország

Albánia Bosznia-Hercegovina Macedónia Szerbia és Montenegró Koszovó

Az EU által nyújtott támogatás összege (millió euró) 316 503 292 1514 1010

7 Az IPA egyébként nemcsak a Nyugat-Balkánnak, hanem minden csatlakozási perspektívával bíró országnak nyújtott pénzügyi támogatások kerete, így ebbe a kategóriába tartozik majd 2007-tôl Horvátország és Törökország is. 8 Forrás: www.europa.eu/comm/enlargement

114


Az Európai Bizottság – látva a nyugatbalkáni országok zötyögôs útját a reformok felé, valamint a tagállamok egyre lankadó lelkesedését a további bôvítések tekintetében – 2006. január 27-én elfogadta a Nyugat-Balkánnal foglalkozó „The Western Balkans on the road to the EU: consolidating stability and raising prosperity” 9 címû közleményét. Ebben piacnyitási és együttmûködési kezdeményezésekkel, esetleges beutazási könnyítésekkel próbálják ellensúlyozni azt, hogy bármilyen haladást is érnek el a térség országai, a tagállamok motivációjának hiányában aligha válhatnak a közeljövôben uniós taggá. A dokumentum konkrét eszközökké próbálja lefordítani a korábbi politikai szándékot. A közlemény javaslatai között szerepelnek a kereskedelem fellendítését és a gazdasági fejlôdést célzó intézkedések, a személyek mozgását könnyítô intézkedések, együttmûködés az oktatás és kutatás területén, a regionális együttmûködés és a civil párbeszéd elôsegítése a térségben. A régió integrálására elfogadott menetrend és eszközök nehéz politikai kompromisszum eredményeként jöttek és jönnek folyamatosan létre. Az Európai Unió tagállamainak többsége kész ezen országok vonatkozásában az integrációs perspektíva megerôsítésére, de az elôrelépés ütemét alapvetôen a jelöltek képességétôl teszi függôvé. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az uniós tagság lehetôsége az elmúlt idôszakban egyfajta „mézesmadzagnak”, hatékonyan bevethetô külpolitikai eszköznek bizonyult. A tagállami egyetértés könnyebben és gyorsabban megteremthetô a politikai kooperáció kérdéseiben, míg a konkrét szakmai együttmûködési területeken, 9 COM(2006) 27 final, sajtóközlemény: IP/06/88

amelyeken a Bizottság kezdeményezô és végrehajtó szerepe jelentôs, és a tagállami állásfoglalások sem mellôzhetôk, az elôrelépés lassú. A differenciált elbánás elve ilyen feltételek mellett körültekintô lépéseket igényel az EU részérôl. Ezen elv gyakorlati alkalmazásának elsô komoly próbaköve a horvát tagsági kérelem elbírálása volt, amit ösztönzô példaként értékeltek a térség országai. A nyugat-balkáni országok jelenlegi helyzete a stabilizációs és társulási folyamatban

A régió országai meglehetôsen eltérô ütemben haladtak az elmúlt években. Az öt országból (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Macedónia, Szerbia és Montenegró) kétségkívül Horvátország jutott a legmesszebb, hiszen 2001. októberben aláírta a stabilizációs és társulási megállapodást (amely 2005. februárban lépett életbe), majd 2003 februárjában benyújtotta tagsági kérelmét. Az Európai Tanács 2004 decemberében döntött arról, hogy a csatlakozási tárgyalások 2005. március 17-én megkezdôdhetnek, amennyiben Horvátország teljes mértékben együttmûködik a hágai Nemzetközi Törvényszékkel. Mivel azonban az együttmûködést az Unió márciusban elégtelennek ítélte meg, a csatlakozási tárgyalások megkezdését 2005. október 3-ára halasztották. Ma már azonban Horvátország nemcsak tagjelölt, hanem csatlakozás tárgyalásokat is folytat az Európai Unióval. A stabilizációs és társulási megállapodás aláírásában azonban Macedónia még Horvátországot is megelôzte, hiszen már 2001 áprilisában aláírta a dokumentu-

115


mot, amely 2004 áprilisában életbe is lépett. Az ország 2004. márciusban nyújtotta be tagság iránti kérelmét, amelynek folyományaként az Európai Tanács felkérte a Bizottságot, hogy készítsen véleményt Macedónia felkészültségérôl. A Bizottság részletes kérdôívére adott válaszokat a macedón kormány 2005 februárjában juttatta el a Bizottságnak. A Bizottság 2005. november 9-én kiadott értékelése alapján az országot tagjelölti státusra ajánlotta, amit az Európai Tanács 2005. december 17-ei ülésének döntése alapján Macedónia meg is kapott, és Horvátország után a másodikként a térségbôl tagjelölt lett. Meg kell azonban jegyezni, hogy Macedónia tagjelölti státusa nem jelenti azt, hogy a közeljövôben tárgyalásokat kezdenének vele. Albánia tekintetében a Bizottság 2001-ben javaslatot tett arra, hogy megkezdôdjenek a stabilizációs és társulási megállapodás megkötését célzó tárgyalások. Az erre vonatkozó tárgyalási iránymutatásokat 2002 októberében fogadták el. A tárgyalások 2003. január 31-én kezdôdtek, és 2006. februárban fejezôdtek be, a megállapodást pedig idén júniusban írták alá. Szerbia és Montenegró államszövetségének esete igen nehézkes, és ez a tárgyalások megkezdése körüli zavarokkal is jellemezhetô. Az Európai Unió, hosszú várakozás után, 2005. október 10-én kezdte meg Szerbia és Montenegróval a stabilizációs és társulási megállapodás megkötésére irányuló tárgyalásokat. Ezeken az ún. twin track megközelítést alkalmazták, azaz a két országgal különkülön tárgyaltak azokban az esetekben, amikor a vonatkozó terület nem az államszövetségi hatáskör alá esett, azonban az akkori szándékok szerint még egyetlen megállapodást írtak volna alá a

tárgyalások végeztével. Több váratlan esemény is befolyásolta a közelmúltban a tárgyalások menetét: egyrészt az EU 2006. május 3-án felfüggesztette a tárgyalásokat a hágai Nemzetközi Törvényszékkel való elégtelen együttmûködésre hivatkozva, majd a Montenegró függetlenedésrôl született döntés is hatással lesz a tárgyalások további alakulására. A nyugat-balkáni országok közül Bosznia-Hercegovina volt e tekintetben a sereghajtó, hiszen a többi országhoz képest némileg megkésve, 2006 januárjában kezdte meg a tárgyalást a stabilizációs és társulási megállapodásról, amelyre a Bizottság 2005 októberében tett javaslatot a Tanácsnak. Vízumdíj-emelkedés A Bel- és Igazságügyi Tanács 2006. április 27–28-ai ülésén politikai megállapodás született a schengeni vízumok 35 euróról 60 euróra emelésérôl. A vízumdíjak emelésére francia kezdeményezésre kerül majd sor 2007. január 1-jétôl. Az intézkedést a tagállamok a megnövekedett feladatok miatt, a biometrikus azonosítók, valamint a SIS 2-re való áttérés miatt tartották szükségesnek. Magyarország azonban ellenezte, hogy ez az intézkedés a Nyugat-Balkán országaira is érvényes legyen, hiszen a délkelet-európai embereknek már a 35 eurós díj is magas. Noha ezt a lépést Magyarország és Görögország határozottan ellenezte, teljesen megakadályozni nem tudták. Azt azonban sikerült elérni, hogy azok a harmadik országok, amelyek uniós perspektívával rendelkeznek, a jövôben, tárgyalások után könnyítésben részesülhetnek. A tárgyalások a Nyugat-Balkán országaival az elnökség és a Bizottság által tett ígéretek szerint még az idén megkez-

116


dôdnek, és az uniós miniszterek arról is megállapodtak, hogy Ukrajnával kapcsolatban eltekintenek a vízumdíj megemelésétôl. Ez Magyarország számára nyilvánvaló fontosságú, hiszen a vízumdíjak emelkedése a határon túli magyaroknak is nagy nehézséget jelentene. A megemelt vízumdíjak jövô év elejétôl lépnek életbe, amelyet Magyarországnak akkor kell alkalmaznia, ha csatlakozik a schengeni övezethez. (Ennek az eredeti tervek szerint ugyancsak 2007. január 1-jén kellene megtörténnie, de a szükséges uniós fejlesztések csúszása miatt várhatóan csak 2007 októberében kerül rá sor.)

III. Rövid elemzés az egyes nyugat-balkáni országokról A nyugat-balkáni térség

A régió államairól, politikai egységeirôl nagyjából elmondható, hogy kis- vagy közepes méretûek. A „kis” gazdaságok a kereskedelmi és befektetési korlátokkal járó magasabb költségek miatt egy relatív zártságnak az elônyeit nem, szinte csak a hátrányait tapasztalhatják meg, így egy esetleges regionális vagy interregionális dezintegráció mindenképpen a növekedés ellen hat. A régió egyébként nemcsak politikailag megosztott és ellentmondásos. A skála egyik végén áll Horvátország (mellyel jelen cikkünkben bôvebben nem foglalkozunk), amelynek egy fôre jutó GDP-je az Európai Unió új tagállamaiéval közel azonos szinten van, míg a skála másik végén lévô Albánia (és Koszovó) ebbôl a szempontból ún. fejlôdô gazdaságnak minôsül. Általánosan elmondható, hogy ezekben az országokban a privát szektor még mindig nem

eléggé fejlett, és a közszféra is további reformokra szorul. A délkelet-európai országok között – melyekbe a nyugat-balkáni térség országai is tartoznak – gazdasági fejlettség tekintetében, illetve az európai integrációs folyamatban elért pozíciót illetôen nagy különbségek vannak. E tényezôk, valamint a társadalmi-politikai stabilitás szintje alapján két csoport különíthetô el: • Az elsô csoportba az egyre stabilabb piacgazdasági alapokon nyugvó, gyors gazdasági növekedést mutató országok tartoznak (ide a bôvítési folyamatban elôrébb járó Bulgáriát, Horvátországot és Romániát soroljuk). Ezekben az államokban a strukturális reformok nagy része lezajlott, a külföldi tôke növekvô mértékû beáramlása tapasztalható, és exportorientált vagy belsô piaci növekedésen alapuló fejlesztések valósulnak meg. • A másik csoportba azok az országok sorolhatók, amelyek a régióbeli politikai helyzet viszonylagos stabilizálódása, valamint a nemzetközi segélyek és támogatások hatására élnek át egyfajta konjunktúrát (ide tartoznak: Albánia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Szerbia és Montenegró). Amennyiben ezekben az országokban nem sikerül a segélyfüggôséget szilárd reálgazdasági alappal kiváltani, akkor a gazdaság fejlôdése hosszabb távon sem lesz megalapozott. Romániában és Bulgáriában a társadalmi-gazdasági megújulást segítô feltételek a kilencvenes években csak részben voltak adottak, lassabban haladt az átalakulás, és emiatt a két ország hátrá-


nyosabb helyzetbe került a többi középés kelet-európai államhoz képest. Mára viszont kedvezôek a feltételek az áttörés megvalósítására, és néhány éven belül megszilárdulhatnak a piacgazdaság alapjai. Ezzel a két országgal a továbbiakban nem foglalkozunk részletesen, mivel rövidesen bekapcsolódnak az európai intézményrendszer mûködésébe. (Az Európai Bizottság ôsszel esedékes döntésének függvényében már 2007. január 1-jén az Európai Unió tagállamai lehetnek.) A régió leginkább bizonytalan térsége a – fentiek alapján „szûkebb értelemben vett” – Nyugat-Balkán. Az elmúlt másfél évtizedben itt elsôsorban a nemzeti függetlenedés, vagy épp az állami egység elérése volt a cél. A régióban szilárdan tartották magukat az autokrata politikai rendszerek, állandósultak a nacionalista összetûzések. E tényezôk következtében a térségben több, nemzetközi visszhangot kiváltó feszültség alakult ki. Változást a 2000-es szerbiai és horvátországi fordulat hozott. A Balkánt napjainkban jellemzô fôbb politikai és kormányzati rendszerbeli problémák a következôk: • a demokrácia és az alkotmányosság hagyományainak hiánya; • a politikai rendszerek etnokratikus vonásai; • az állam iránti bizonytalan lojalitású kisebbségek jelenléte több országban is; • a politikai rendszer instabilitása; • a legitim közhatalom gyengesége; • a politikai rendszer egyes elemei közötti inkonzisztencia; • a politikai rendszer szociálisan kirekesztô jellege, ami abból ered, hogy egyszerre kell bevezetni a demokráciát és a kapitalizmust.

117 1999 és 2000 így fordulópont volt a térség számára: 1999-ben véget ért a koszovói háború, az ún. biztonsági kockázat megszûntével megindult a demokratizálódás folyamata, 2000-ben új rezsim került hatalomra Horvátországban és Szerbiában. Ettôl az idôponttól kezdve az egész térséget a fejlôdés jellemezte. Növekedett az áruk és szolgáltatások kereskedelme, valamint a külföldi segítségnyújtások és beruházások beáramlása. Összességében elmondható, hogy a demokrácia a növekedés szükséges, de nem elégséges feltétele volt – és az is maradt. A kereskedelem liberalizálása pedig a növekedést erôsíti. A délkelet-európai piac a Közép-Európához képest megnyilvánuló átalakulási fáziskésés miatt most áll hasonló felértékelôdés elôtt, mint az újonnan csatlakozott országok piaca állt a kilencvenes évek közepén. A délkelet-európai országok is várhatóan jelentôs adókedvezményeket nyújtanak majd a külföldi beruházóknak. Valószínûleg növekszik majd a különbség az újonnan csatlakozók és a délkelet-európai országok között a munkaerôköltségekben. Javul a beruházói és befektetôi klíma, mert egyes országok gyors csatlakozásra törekednek, mások pedig hosszú távon szeretnének bekerülni az Unióba. Az EU eddigi fejlôdése és a korábbi bôvítések tapasztalatai alapján az Unió határainak mentén bôvül, és intenzívebbé válik a gazdasági tevékenység. Az e térségekben található nagyvárosok a késôbbi bôvítés idején egyfajta határon átnyúló szolgáltató központi szerepre tehetnek szert. Délkelet-Európában a gazdasági fejlôdés várhatóan ágazatilag és földrajzilag is erôsen koncentrált lesz, országonként két-három területre összpontosul.

118


A régióban tapasztalható növekedési folyamatok egyelôre jócskán eltérnek az EU-tagországokétól, ami az üzleti lehetôségek szempontjából elônyös lehet, hiszen így a térség a fejlett országok dekonjunktúrája idején is adhat növekedési impulzusokat. Az átalakulás lehetséges forgatókönyvei

A Nyugat-Balkán politikai és biztonságpolitikai folyamatok által alapvetôen meghatározott fejlôdésének lehetôségeit három fô szcenárió mentén lehet tipizálni, ezek valamely kombinációja határozza meg az elkövetkezô 5–6 év valós folyamatait. 1. Nagy visszaesés a régió gazdasági fejlôdésében: a regionális rivalizálás intenzívebbé válása, növekvô nemzetközi elszigeteltség. A visszaesés országonként eltérô mértékû lehet ugyan, de az egész térség megítélését tönkreteheti. 2. Fokozatosan elôrehaladó integráció: belsô stabilitás, az államközi együttmûködés élénkülése, szilárd belsô biztonsági helyzet és az EU-tagság feltételeinek teljesítése. 3. Progresszív integráció: a hazai transzformáció sikere és a regionális stabilitás megszilárdulása, tagság és piacgazdaság. A jelenlegi helyzet és az érvényesülô trendek alapján a 2. szcenárió megvalósulásának legnagyobb az esélye, a fejlôdés azonban az egyes országok esetében eltérô lehet. Amennyiben Románián, Bulgárián és Horvátországon túl újabb országok EU-integrációja kerül elérhetô közelségbe, az további nagy stabilizáló erôt adhat, és ezzel kiegyensúlyozottabb és kiszámíthatóbb gazdasági-társadalmi fejlôdési pályát biztosíthat.

Az Európai Bizottság 2006. január 27-én hozta nyilvánosságra a NyugatBalkánra vonatkozó programját, amelynek fôbb pontjai a következôk: • szabadkereskedelmi övezet létrehozása a térség országai között; • behozatali szabályok könnyítése a térség exportôrei számára; • az EU Nyugat-Balkán vonatkozásában megvalósított politikája tükrözze a lisszaboni stratégia gazdasági modernizációra vonatkozó célkitûzéseit; • a balkáni országok állampolgárai beutazásának megkönnyítése az EU-ba; • az európai egyetemi ösztöndíjak számának növelése a térségbôl származó diákok számára (erre lehetôség mutatkozik az EU 2007-tôl megújuló oktatási programjaiban); • a Kis- és Középvállalkozások Európai Chartája érvényességének meghoszszabbítása a térségben. A dokumentum célja egyértelmû: különbözô területeken engedmények, gesztusok útján fenntartani a térség országainak „európai elkötelezettségét”, mivel a tagállamok közvéleményében érezhetôen csökkent a lelkesedés az újabb bôvítések iránt. A javaslat ezért minden szinten tudatosítani szeretné az Európai Unióval folytatott együttmûködés fontosságát. Egyes vélemények szerint az európai perspektíva olyan kohéziós erô lehet, amely képes együtt tartani az összehúzó erôket a térségben. Albánia

1944 és 1990 között Albánia egypártrendszerû kommunista ország volt, a teljes önellátás és bezárkózás jellemezte. Gyakorlatilag évtizedekre megszakította kapcsolatát Európa többi részével, míg-


nem 1990-ben Ramiz Alija arra kényszerült, hogy megnyissa kapuit a külvilág elôtt. A kilencvenes években egymást követô kormányoknak harcolniuk kellett a magas munkanélküliség, az elterjedt korrupció, az alacsony fejlettségû infrastruktúra, a szervezett bûnözôi hálózatok ellen. 1991-ben választották a Népi Gyûlés elsô nem-kommunista képviselôit, a következô évben a nem-kommunista Demokrata Párt a 140 képviselôi hely többségét elnyerte. A kormány 1992-ben gazdasági reformprogramot vezetett be, a piacgazdaságra és a privatizációra helyezte a hangsúlyt. A GNP (egy fôre jutó bruttó nemzeti termék) azonban még mindig az egyik legalacsonyabb Európában. Az ország exportjában egyébként elôkelô helyen állnak az energiahordozók (króm, vasérc, rézérc). A GDP egynegyedét a mezôgazdaság teszi ki. A gyakori szárazság, az elavult felszerelések, a tisztázatlan tulajdoni viszonyok, a nem megfelelô infrastruktúra mind felelôsek a szegényes üzleti környezetért, amely kevésbé vonzó a külföldi tôke számára (fô befektetôk: Görögország és Olaszország). A kormány egyik középtávú célkitûzése az út- és vasúthálózatok fejlesztése. A 2005-ös választásokat a Demokrata Párt és szövetségesei meggyôzô fölénnyel nyerték. Sali Berisha (aki a kommunizmus utáni Albánia elsô elnöke volt 1997 és 1999 között), a jobbközép koalíció vezetôje a korrupció és a szervezett bûnözés elleni küzdelmet, és az euro-atlanti szervezetbe történô integrálódást jelölte meg fô céljának. Ami a külkapcsolatokat illeti, Albánia igyekezett segíteni a Délkelet-Európában kialakult etnikai feszültségek enyhítésében, távlati célkitûzése a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás. (Csapatokat küldött Irakba és Afganisztánba.)

119 Az ország lakosságszáma 3,5 millió fô, nemzetiségi összetétele a következô képet mutatja: a lakosság 95%-a albán, 3%-a görög, 2% egyéb (vlah, szerb, montenegrói, macedón, egyiptomi, roma, bosnyák). Az iszlám a legelterjedtebb, a lakosság 70%-a muszlim, emellett 20% az ortodox keresztény, és 10% a római katolikus. A kormányfô 2005 szeptembere óta Sali Berisha, az államfô 2002 júliusa óta Alfred Moisiu. Az államfôt ötéves ciklusokra választják meg, és ô az, aki kijelöli a miniszterelnököt. Lendületet adhat Albánia gazdaságának (és egyben az egész térség gazdaságának is), hogy a tervek szerint 2007-tôl Bosznia-Hercegovina, Albánia, Moldova, Szerbia, Montenegró, valamint – különálló státussal – Koszovó lépne a CEFTA kötelékébe az egyezményben jelenleg is aktív, 2003 óta tag Horvátország, illetve az alig egy hónappal ezelôtt belépett Macedónia mellé. A CEFTA ilyetén átalakulását így aztán támogatja az EU is, ettôl várva, hogy azért mégiscsak létrejön a nyugat-balkáni államok közötti szabad kereskedelem. A CEFTA bizonyos gazdasági szempontból az EU elôszobája. A szorosabb regionális együttmûködés idôvel több munkahelyet hoz létre, élesebb versenyt teremt, hozzájárul a bérek növekedéséhez, egyszersmind elôsegítheti az uniós integrációra való felkészülést. Fatos Nano, Albánia volt miniszterelnöke szerint akár már 2014 ideális idôpont lehet a csatlakozásra. Olli Rehn biztos az eddigi folyamatokban leginkább az ország politikai légkörét kifogásolta, amelyben a lakosság idegenkedéssel fogadja a reformokat, ez az ellenkezés pedig hátráltatja a csatlakozási folyamatot. Az albán gazdaság az elmúlt néhány évben dinamikus növekedést mutatott, és ezt a tendenciát várhatóan 2006-ban

120


is fenntartja majd. A bruttó hazai termék növekedése 6%-os volt 2004-ben, ami elsôsorban a fogyasztás és a bruttó állóeszköz felhalmozás gyors bôvülésének volt köszönhetô. A növekedés egyik legfôbb motorja a szolgáltató szektor volt, azon belül elsôsorban a szállítás és a távközlés. Az Albán Nemzeti Banknak sikerült a megcélzott 2–4%-os sávban tartania az inflációt. Mindemellett a közvetlen külföldi tôkebefektetések számottevô növekedésére is számíthat az ország, a privatizációs folyamatok esetleges felgyorsulásának köszönhetôen. Ahhoz, hogy Albánia elindulhasson az Európai Unióhoz vezetô úton, továbbra is növekedésorientált gazdaságpolitika szükséges, és egy, a jelenleginél erôsebb gazdaság. Talán az ország által kitûzött cél segítheti a gazdaság erôsítését, és elôsegítheti az ország felzárkózását az EUtagok közé. 2000 óta Albánia a nagylelkû kereskedelmi kedvezményekbôl is sokat profitál. Azóta vámmentesen és korlátlan mennyiségben viheti be termékeit az EUtagállamok piacaira. Stabil makrogazdasági környezetre van szüksége ahhoz, hogy az ország képes legyen véghezvinni a szerkezeti reformokat és vonzani a külföldi tôkét, így az EU támogatást nyújt a fizetési mérlegéhez, a költségvetéséhez, és az Európai Beruházási Bankon keresztül hiteleket nyújt a legfôbb infrastrukturális beruházásokhoz. Az EU szakértôi szerint az is szükséges, hogy egy közös európai oktatási térséget hozzanak létre, mert az oktatás új módszerei hozzájárulhatnak Délkelet-Európa országaiban a béke térnyeréséhez és a gazdasági fejlôdéshez, valamint humanitárius segítséget nyújthatnak a sérülékeny régió számára. Albánia 1991-ben létesített diplomáciai kapcsolatot az Európai Unióval. A két

fél közti kapcsolatok továbbépítésének legfontosabb lépése a Kereskedelmi és Együttmûködési Egyezmény (Trade and Cooperation Agreement) aláírása volt 1992. május 12-én. Az elmúlt évtizedben ez volt a legfontosabb szerzôdés, melyet Albánia aláírt, ez volt az, amely végül az EU-hoz kapcsolta az országot. Ezen egyezmény keretei közt Albánia hozzáférhetett a PHARE-alapokhoz, melyek segítségével 1992 és 2000 között körülbelül 700 millió euró támogatás érkezett az országba. A következô mérföldkô 1999 volt az Albánia és az EU közti kapcsolatokban, amikor aláírták a stabilizációs és társulási folyamatról szóló egyezményt. Az uniós segítség fô céljai a következôk: közelebb hozni Albániát az EU kívánalmaihoz és elveihez, és felkészíteni az országot az EUhoz történô csatlakozásra a SAP-program keretein belül; segíteni az albán hatóságokat a demokrácia megszilárdításában és a jogállam megvalósításában; segíteni az albán kormányt a széles körû adminisztratív és intézményi reform megvalósítását célzó törekvéseiben; elôsegíteni a hatékony piacgazdaság elérésére irányuló gazdasági és társadalmi transzformációs folyamatokat. 1991 és 2004 között az Európai Unió összességében 1273,1 millió euró értékben nyújtott hitelt Albániának. E források legnagyobb részét a PHARE-program, majd 2000 óta a CARDS-program keretében osztották szét. Albánia további fejlôdése annak függvénye, hogy miként tud megfelelni az ország a komoly kihívásoknak, és miként tudja véghezvinni a reformokat, például hogyan tudja leküzdeni a korrupciót vagy a szervezett bûnözést, vagy mennyire tudja megerôsíteni jogi rendszerét és az államigazgatást. De egy biztos: az elsô lépést megtették az Euró-


pai Unióhoz vezetô úton azáltal, hogy bejelentették, 2014-ben csatlakozni szeretnének. Bosznia-Hercegovina

Miután 1992 áprilisában az ország kikiáltotta függetlenségét, hároméves háború vette kezdetét, mely morális és széles körû gazdasági pusztuláshoz vezetett. Az 1995-ös Daytoni Megállapodás értelmében az államon belül két entitás jött létre: a bosnyák-horvát Bosznia-Hercegovina Föderációja, valamint a boszniai szerbek által vezetett Republika Srpska. A békefenntartást, illetve a megállapodások betartásának felügyeletét az IFOR, majd az SFOR végezte, míg 2004 decemberében az EU békefenntartó csapatai (EUFOR) vonultak a térségbe. A négymillió fôs államban a bosnyákok a lakosság 48%-át teszik ki, rajtuk kívül 37% szerb és valamivel több, mint 14% horvát él az országban. Az ország 40%-a muszlim vallású, 31% ortodox, 15% katolikus, 15% pedig egyéb vallású. Az ország parlamentje kétkamarás, a végrehajtó hatalmat egy háromtagú elnökség gyakorolja. A 2002. október 6-ai általános választásokat követôen a következô arányok alakultak ki: a Demokratikus Akcióért Párt (SDA) 21,9%-ot, a Szerb Demokratikus Párt (SDS) 14%-ot, a Bosznia-Hercegovináért Párt (SzBiH) 10,5%-ot, a Szociáldemokrata Párt (SDP) 10,4%-ot, a Független Szociáldemokraták Pártja (SNSD) 9,8%-ot, míg a Horvát Demokratikus Unió (HDZ) 9,5%ot szerzett meg a voksokból. Az ezek alapján megalakult kormány nacionalista irányvonalat képvisel (SDA, SDS, HDZ). A már említett, végrehajtó hatalmat gyakoroló elnökség három tagja közül egy szerb, egy bosnyák és egy horvát.

121 A gazdaság helyzetét illetôen megállapítható, hogy az 5%-os gazdasági növekedés jó jel, noha az ország GDP-je a mai napig is csak nagyjából 60%-át éri el a háború elôtti értékeknek. A gazdaság legfontosabb ágazata a szolgáltatási szektor, mely a GDP 62%-át adja, az ipar 21%-os, a mezôgazdaság pedig 12%-os részesedéssel bír. Az ország kis piaca is elôsegíti azt, hogy gazdasága nyitott, magas export- és importarányokkal. A strukturális reformok nehézkesen és lassan mennek végbe, amire jó példa a privatizációs folyamat. Az EU-val kiépített kapcsolat kezdete 1998-ra tehetô, amikor technikai és szakértôi szinten megkezdôdött a párbeszéd a nyugat-balkáni országgal. Amint azt már korábban is leírtuk, a stabilizációs és társulási megállapodás megkötésére irányuló tárgyalásokat az ország 2006. januárban kezdte meg. Az EU által 1991 óta nyújtott anyagi támogatás több mint 2,5 milliárd eurót tesz ki, melybôl 2001 és 2006 között a CARDS-program keretében több mint 400 millió eurót allokáltak Bosznia-Hercegovinának. Az ország helyzetének javításához jelentôs elôrehaladásokat kell elérni több területen is, bár az elmúlt két évben meghatározó reformokra került sor, melyekkel kapcsolatban az Európai Unió elismerését fejezte ki. A politikai helyzet tovább javult, az intézmények mûködôképesnek bizonyulnak. Számos területen értek el látható haladást, melyek közül kiemelkedô az igazságszolgáltatási rendszer reformja, a védelmi reform és a rendôrség átszervezése. A 2004-es helyhatósági választások rendben lezajlottak, és a hágai Nemzetközi Törvényszékkel is javult az ország együttmûködése. A pozitív jelzések mellett azonban Bosznia-Hercegovinának

122


még sok területen kell haladást elérni, különös tekintettel a végrehajtó és törvényalkotó hatalom hatékonyságának javítására, valamint a korrupció elleni harcra. A gazdaságban is történtek elôrelépések: elismerésre méltó az infláció alacsonyan tartása, valamint a vállalkozási környezet javítása, legfôképp a közvetett adózás terén elért eredmények. Emellett azonban a gazdaság még mindig nem mûködik teljesen piacgazdaságként, magas a munkanélküliségi ráta, és a külsô források felhasználása is kiegyensúlyozatlanságokat mutat. A jövôben az országnak fel kell gyorsítania a privatizációs folyamatot, valamint meg kell erôsítenie az igazságszolgáltatási rendszert annak érdekében, hogy a csôdeljárásokat megfelelôen le tudják folytatni. Emellett súlyos hiányosságokat mutat a gazdaság versenyképessége. Az európai normákhoz való közeledést az újonnan meghozott törvények, valamint a felállított intézmények biztosítják Bosznia-Hercegovina esetében is. Több tekintetben történt elôrehaladás, ugyanakkor további lépésekre van szükség, fôként azokon a területeken, amelyek a majdani stabilizációs és társulási megállapodás megkötéséhez szükségesek. Összegezve: Bosznia-Hercegovina tehát lassan, de kitérôktôl mentesen közelít az Európai Unió felé, amely azonban ma még igen messze van a kis európai országtól. Amennyiben azonban konzekvensen végrehajtják a reformokat, hamarosan Bosznia-Hercegovina is aláírhatja az EU-val a stabilizációs és társulási megállapodást. Macedónia

A volt jugoszláv köztársaság, Macedónia, 1991. november 17-én vált függetlenné.

2001-ben az ország politikai és biztonságpolitikai krízisen esett át, amelyre megoldást az ohridi keretmegállapodás kínált. A keretmegállapodás azt célozta, hogy az állam többnemzetiségû karakterét segítsen megerôsíteni a kisebbségek jogainak kiterjesztésével. A megállapodás betartása és betartatása azóta is az egyik legfontosabb momentum Macedóniával kapcsolatban, mivel ez a dokumentum nagyban hozzájárul az ország stabilitásához. Az Európai Unió ezt a folyamatot több tekintetben is elôsegíti: egyrészt a Concordia misszió, másrészt az EUPOL Proxima misszió, harmadrészt pedig az EUPAT politikai tanácsadó csoporton keresztül. Macedónia lakossága 2 millió fô, melybôl 64% macedón, 25% albán, 4% török, a többi pedig egyéb nemzetiségû. Az ország lakosainak nagy része ortodox vallású (70%), de 29%-uk muszlim, összesen 1%-ot hagyva a többi vallás számára. A törvényeket egykamarás parlament hozza. Az utolsó választásokat 2002-ben tartották, a koalíciós kormányt a Szociáldemokrata Unió (SDSM), a Demokratikus Unió az Integrációért (DUI), valamint a Liberális Demokrata Párt (LDP) alkotta. Egy szerencsétlen baleset miatt 2004 áprilisában elnökválasztást kellett tartani, miután a korábbi elnök (Trajkovszki) repülôgép-szerencsétlenségben elhunyt. Így Crvenkovszki lett Macedónia elnöke, a miniszterelnök pedig Buckovszki lett 2004 decemberében. A gazdaság fôbb számai stabilitást tükröznek, megbízható, 4%-os növekedéssel és 0,5%-os inflációval, habár nem jelent jót a majd 40%-os munkanélküliség. Az ország GDP-je 2004-ben 4,3 milliárd euró volt. Gazdasága nyitott, fôként a gyáriparra, a kereskede-


lemre, valamint a mezôgazdaságra támaszkodik. Legfôbb exportterméke a textília és az acél. Az Európai Unió és nemzetközi elemzôk szerint Macedónia gazdasága stabil makroökonómiai szinten, ami nemcsak az alacsony inflációnak köszönhetô, hanem annak is, hogy a közkiadások stabilak, és költségvetési szufficitrôl lehet beszélni amellett, hogy az államadóság is csökkent az elmúlt években. Érdemes megjegyezni, hogy a macedón dinár az euróhoz van kötve. Macedónia és az EK között az elsô fontos lépésnek az tekinthetô, hogy 1996-ban aláírtak egy megállapodást, amely megteremtette a lehetôséget arra, hogy Macedónia PHARE-támogatásokat vehessen igénybe. Ezután 1997ben aláírták az együttmûködési megállapodást, amit a textil-megállapodások követtek 1998-ban és 2003-ban. A stabilizációs és társulási megállapodás tárgyalásait 2000 novemberében zárták le, a megállapodást 2001 áprilisában, Luxemburgban írták alá, majd 2004 áprilisában életbe lépett. Macedónia 2004. március 22-én nyújtotta be a tagság iránti kérelmét, s az ország életében kiemelkedô esemény volt, hogy 2005. december 17-én tagjelölti státust kapott az Európai Uniótól. Macedónia a közösségi forrásokból 1992 és 2005 között 767 millió euró értékben részesült, de emellett még számos más támogatáshoz is hozzájutott, melyek közül érdemes kiemelni az Európai Beruházási Bank által nyújtott segítséget, amely 2005 végéig 163 millió eurót tett ki. A Bizottság által 2005 végén készített országvélemény megállapította, hogy az ország jól halad az EU-tagság politikai feltételeinek teljesítésével, demokratiku-

123 san mûködô, stabil intézményekkel rendelkezik. A Bizottság újfent kiemelte az ohridi keretmegállapodás végrehajtásának jelentôségét, valamint elismerôen nyilatkozott az integrált, többnemzetiségû társadalom kiépítésének folyamatáról. Emellett azonban a korrupció elleni harc, az igazságügyi és rendôri intézmények reformja, és a választási rendszer javítása elengedhetetlennek mutatkozik már rövid távon is. A Bizottság országvéleményében elismerte a jelentôs lépéseket, melyeket Macedónia a mûködô piacgazdaság kialakítása érdekében tett, ám fokozottabb gazdasági növekedést és jobb feltételek elérését sürgette annak érdekében, hogy az országot vonzóbbá tegyék a külföldi és a hazai befektetôk számára. A Macedóniáról készült legutóbbi országvélemény szerint a jogharmonizáció területén a legproblémásabb szegmens a kereskedelem és a belsô piac, de a közigazgatási és igazságügyi kapacitást sem tartja az EU elégségesnek ahhoz, hogy az ország megfeleljen az európai standardnak. A legfontosabb teendôk most tehát, hogy az ohridi keretmegállapodást, valamint a stabilizációs és társulási megállapodást megfelelôen tartsák be, emellett erôsítsék az országban a jogállamiságot, hajtsák végre a választási rendszer reformját, az igazságszolgáltatás és a rendôrség reformját, valamint erôsítsék a korrupció elleni harcot. A gazdasági reformok kapcsán pedig szükségesnek mutatkozik a továbbiakban azoknak az intézkedéseknek a meghozatala, melyek segíthetik a befektetôk vonzását az országba. Emellett fejleszteni kell a közigazgatást is annak érdekében, hogy Macedónia a késôbbiekben át tudja venni a közösségi joganyagot.

124


Szerbia és Montenegró

A problémák gyökerét, a politikai és gazdasági válság kezdôpontját valahol a nyolcvanas évek elején kell keresni: Tito 1980-ban bekövetkezett halálát követôen kezdtek elmérgesedni az addig valamelyest féken tartott nemzetiségi ellentétek. A koszovói albánok szeparatista követelései oda vezettek, hogy Szlobodán Milosevics 1988-ban megszüntette az addig tartományi státusú KoszovoMetohija és a Vajdaság autonómiáját. A nyolcvanas években felvett külföldi kölcsönökhöz az IMF a gazdaság gyökeres átszervezését szabta feltételül, a kormány ennek teljesítésére a tehetôsebb északi és nyugati régióktól jókora befizetéseket követelt, ezt a szegényebb keleti és déli régiókban alacsony hatékonyságú vállalatok fenntartására és presztízsberuházásokra fordították. Végül az 1990-es évek elején a poszttitóista Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság etnikai vonalak mentén részekre oszlott: 1991. június 25-én Szlovénia és Horvátország bejelentette elszakadását a jugoszláv föderációtól, Macedónia december 19-én követte példájukat. 1992 februárjában a boszniai horvátok és muzulmánok is az elszakadás mellett szavaztak. Szlovéniát, Horvátországot, Macedóniát és Bosznia-Hercegovinát 1992-ben független államnak ismerték el. 1992 áprilisában a „bent maradó” köztársaságok (Szerbia és Montenegró) kikiáltották az új Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot (Federal Republic of Yugoslavia – FRY), amely a szocialista Jugoszlávia jogutódjának tekintette magát. (Területe elôdjének kb. 40%-a, lakossága a korábbinak 40%-a.) Nem sokkal ezt követôen Szlobodán Milosevics szerb elnök vezetésével kato-

nai támadásokat indítottak a szomszédos államokban élô szerbek egyesítése érdekében, egy „Nagyobb Szerbiáért.” A hadsereg Horvátországban minden eszközzel támogatta a független horvát állam ellen fellázadt szerb közösséget, amely az általa lakott területeket fegyveres ellenôrzés alá vonta. Bosznia-Hercegovina szerbek lakta területeit is a hadsereg támogatásával próbálták egyesíteni az elképzelt Nagy-Szerbiával. Ezen akciók miatt Jugoszláviát 1992-ben kizárták az ENSZ-bôl, a nemzetközi közösség kereskedelmi és pénzügyi embargóval sújtotta. A támadásokat egészen az 1995-ös Daytoni Megállapodás aláírásáig folytatták. 1998–99-ben a koszovói albán kisebbséget ért folyamatos támadásokra a nemzetközi közösség katonai beavatkozással (Belgrád bombázása, NATO vezette erôk, a KFOR állomásoztatása Koszovóban) válaszolt. A 2000-es elnökválasztást Vojislav Kostunica nyerte meg (2003-ban Svetozar Marovicot válaszották meg az államszövetség elnökének). 2001-ben letartóztatták Milosevicset, és megszüntették az ország tagsági jogai gyakorlásának felfüggesztését az ENSZben, így Jugoszláv Szövetségi Köztársaságként újra gyakorolhatta jogait. 1999 júniusa óta Koszovó – az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244-es határozata alapján – az ENSZ irányítása (UN Interim Administration Mission in Kosovo – UNMIK) alatt áll, azzal a megkötéssel, hogy státusáról késôbb határoz majd a nemzetközi közösség. 2002-ben a szerbiai és a montenegrói fél tárgyalásokat kezdett egy lazább kapcsolatrendszer kialakításáról, 2003-ben iktatták jogszabályba a két köztársaság laza szövetségét. Szerbia és Montenegró alkotmánya külön rendelkezést tartalmaz arról, hogy három év elteltével (azaz legkorábban 2006-ban) bármely köz-

125


társaság népszavazást tarthat az adott állam kiválásáról az államszövetségbôl. (Erre végül 2006. május 21-én került sor Montenegróban, lásd részletesebben a következôkben.) A lakosság száma 2006-os becslések szerint 10 829 175 fô. A lakosság 62,6%-a szerb, 16,5%-a albán, 5%-a montenegrói, 3,3%-a magyar nemzetiségû. 65%-uk ortodox, 19% muzulmán, 4% római katolikus, 1% protestáns. Az államszövetség két köztársaságból áll, és két autonóm régióból, mindkettô Szerbia területén található: Koszovó és Vajdaság. Koszovóban az albán lakosság aránya meghaladja a 85%-ot. A Vajdaságban 1918-ban a szerbek a lakosság 24%-át alkották, ez az arány ma már jóval meghaladja az 50%-ot. A magyar nemzetiség aránya 15% körül van. Az állam- és kormányfôt a parlament választja négy évre, jelenleg a 2003-ban megválasztott Svetozar Marovic az elnök. (Boris Tadics szerb államfô, Filip Vujanovics montenegrói államfô, Vojislav Kostunica szerb, Milo Djukanovics montenegrói miniszterelnök.). A szövetségi miniszterek alkotják a kormányt. Az egykamarás parlament 126 (91 szerb és 35 montenegrói) képviselôbôl áll, az elsô két évben a két állam parlamentjeinek jelöltjeibôl, ezt követôen azonban alkotmányi kötelezettség a közvetlen választás. A Milosevics-idôszak gazdasági ballépései, a gazdasági szankciók és az 1999es NATO-bombázások által az infrastruktúrában és az iparban okozott károk következtében a gazdaság mérete egy évtized alatt csaknem a felére csökkent. 2002-ben a demokrata ellenzéki kormánykoalíció stabilizációs intézkedésekbe, piaci reformprogramba fogott. 2000 decemberében az ország megújította tagságát az IMF-ben, csatlakozott az

IBRD-hez és az EBRD-hez. A Világbank és az Európai Bizottság által szponzorált konferencián, 2001 júniusában 1,3 milliárd dollárt helyeztek kilátásba segélyként a gazdasági átalakításhoz. Egy 2001 novemberében kötött megállapodás értelmében elengedték az ország 4,5 milliárd dolláros kormányzati adósságának 66%-át a Párizsi Klub felé, 2004 júliusában pedig a magánbefektetôkbôl álló Londoni Klub 1,7 milliárd dolláros adósságot engedett el. Montenegró már a Milosevics-éra alatt sikeresen leválasztotta gazdaságát a szövetségi ellenôrzéstôl, saját jegybankot alakított, és hivatalos pénznemként az eurót használta, vámtarifákat szed be, és saját költségvetése is van. Koszovó

Szerbia az 1980-as évek végén közvetlen irányítás alá vonta a tartományi közigazgatást, 1990-ben pedig a jugoszláv alkotmány módosításával megszüntették a tartomány autonóm státusát. Az „emigráns” tartományi gyûlés köztársasággá kiáltotta ki Koszovót, a zágrábi székhelyû kormány népszavazást tartott, amelyen az albánok szinte egyöntetûen a Jugoszláviától való elszakadás mellett voksoltak, kinyilvánítva a muzulmán Albániához való csatlakozás szándékát. A Jugoszlávia által el nem ismert tartományi gyûlési választásokon a Koszovói Demokrata Szövetség gyôzött, és Ibrahim Rugovát Koszovó elnökének nyilvánították. A koszovói albánok nagy része kezdetben szívesen fogadta volna az Albániával való egyesülést, a közhangulat azonban fokozatosan megváltozott. A jugoszláv, illetve szerb központi kormányzat szigorította az ellenôrzést, 1998-ban véres rendôri beavatkozással

126


próbálták meg elfojtani a függetlenségi törekvéseket. Az 1999. márciusi NATObombázás és Milosevics júniusi kapitulációját követôen Koszovó ENSZ protekturátus alá került. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244 (1999) határozata – amint arról már szóltunk – nemzetközi jelenlétet irányzott elô Koszovóban a belsô közigazgatás megteremtése érdekében, amelynek keretében a koszovói emberek a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság keretein belül alapvetô autonómiát (substantial autonomy) élvezhetnek. Az említett határozattal FRY hatóságainak minden jogalkotási, végrehajtási és bírói hatalmát felfüggesztették, Szerbia és Montenegró nem vállalhat(ott) vonatkozásában nemzetközi kötelezettségeket. A határozat ugyanakkor megerôsítette az akkori FRY elkötelezettségét a szuverenitás és a területi integritás iránt. Az Európai Unió számára a fenti határozat egyik legfontosabb követelménye, hogy a stabilizációs és társulási megállapodásnak összhangban kell lennie vele, de nem vonatkozhat Koszovóra. Ezen sajátosság ellenére az ENSZ egyik legfôbb célja, hogy – a gazdasági növekedés gyorsításával, a munkanélküliség szintjének csökkentésével és külföldi befektetések útján – segítse Koszovót a regionális gazdasági struktúrákba történô betagozódásában. Koszovóban mind az euró, mind a jugoszláv dinár elfogadott fizetôeszköz. A volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bûncselekményeket kivizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék ugyan nem emelt vádat a volt gerillavezér ellen, a szerb politikusok többsége mégis súlyos hibának tartja, hogy a januárban elhunyt koszovói elnököt, Ibrahim Rugovát felváltó új elnök, Fatmir Sejdiu

éppen Cekut bízta meg a kormányalakítással. Ceku ugyanis a szerbek többsége számára elfogadhatatlan partner, és ezért a miniszterelnök személye jelentôsen megnehezíti majd a Koszovó végleges státusát meghatározó, 2006. február 20-án kezdett nemzetközi tárgyalások sikerre vitelét. Az ENSZ égisze alatt zajló folyamatnak három kulcsszereplôje van: az úgynevezett kontaktcsoport (CG) által képviselt „nemzetközi közösség”, a koszovói albánok, valamint a szerbek. A státusról zajló tárgyalások és a standardok teljesítése párhuzamosan halad. A korábban megszabott feltételek teljesítése terén ugyanakkor nagy a lemaradás. A „multietnikus társadalom” kiépítése akadozik. A tartomány területérôl elüldözött – vagy elmenekült – szerbek visszatérése gyakorlatilag leállt. A nemzetközi közösség úgy látta, hogy a kivárás nem hozhat további eredményt. Jelenleg nem körvonalazódik olyan megoldás, amelyikkel minden résztvevô elégedett lehetne. A legtöbb bizonytalanság szerb részrôl tapasztalható. A státustárgyalások elsô témája a decentralizáció lesz, de a szerbiai politika attól tart, hogy a tárgyalások valójában arról szólnak majd, milyen jogaik lesznek a szerbeknek Koszovóban. A koszovói szerbek egy része úgy tartja, hogy Belgrád már lemondott róluk; megoldási javaslatait pedig nem taktikai okokból nem ismerteti, hanem így próbálja leplezni a tényt, hogy nincs életképes ötlete. Ezért is – és az albán nyomás következményeként is – nagyon kevés szerb látja a jövôjét Koszovóban. Az új elnök, Sejdiu nem olyan karizmatikus, és nem zárható ki, hogy új vezetôt választanak a tárgyalóküldöttség élére. Ehhez valószínûleg parlamenti jóváhagyás is szükséges lenne – akárcsak a tárgyaláson elfogadott megál-


lapodások ratifikálásához. Az albán küldöttség tagja szerint Belgrád Koszovó decentralizációját a „daytoni modell” alapján képzeli el, míg az albánok inkább az „ohridi modellt” javasolják elfogadtatni. A macedóniai albánok zendülésének véget vetô, 2001-es ohridi keretmegállapodás alapján a decentralizációs folyamat révén nemcsak új, egyre nagyobb hatáskörrel bíró önkormányzatok jöttek létre, de egyenrangú – azaz hivatalos – nyelv lett az albán. Rendezôdni látszik a kisebbségi oktatás helyzete, a személyi okmányok többnyelvûsége, és lassan ugyan, de nô az albán nemzetiségûek aránya a közhivatalokban is. Az albánok elvetik Koszovó felosztását, és a szerbiai autonómiaajánlatokat. Nem valószínû, hogy az albánok a függetlenségnél kevesebbet elfogadnának. Belgrád a nemzetközi jog elveire hivatkozva ellenzi Koszovó függetlenségét. Hivatkozik a határok sérthetetlenségére, és nem tartja elfogadhatónak, hogy az albánok azért nyerjék el függetlenségüket, mert Szlobodan Milosevics rendszere korlátozta jogaikat, majd belekezdett elüldözésükbe. Szerbia hivatalosan „lényegi autonómiát”, illetve az „autonómiánál többet, a függetlenségnél kevesebbet” kínál Koszovó számára. Sem a szerbiai kormány, sem a köztársasági elnök nincs abban a helyzetben, hogy beismerje Koszovó elvesztését. Koszovó ezenkívül a szerb államiság fontos színhelye. A folyamat politikai megrázkódtatást okozhat Szerbiában. Az EU és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság

Egyes Balkán-szakértôk szerint Európa az eddigi konfliktushelyzetben sem nyújtott

127 fényes teljesítményt, a kilencvenes évek elején egységes Jugoszlávia mellett foglalt állást, majd egyenként (nem egyszerre) ismerte el az önállósuló tagköztársaságokat. A hosszantartó habozás alatt, hogy ki (NATO, USA vagy Európa) avatkozzon be Boszniában, százezrek haltak meg. Európa sokarcúságának további iskolapéldája a Miloseviccsel való viszony: míg kezdetben tárgyaltak vele, és ünnepelték a Daytoni Megállapodás kapcsán, addig néhány évvel késôbb bíróság elé vitték. Jogi szempontból rendkívül érdekes helyzettel szembesülhetünk. Az Európai Unió jó ideig nem rendelkezett szerzôdéses kapcsolattal Szerbia és Montenegró államszövetsége vonatkozásában. A Milosevics-rezsim 2000. októberi bukását követôen azonban az EU a stabilizációs és társulási folyamat szerteágazó eszközrendszerét (csaknem az összes termékre kiterjedô autonóm kereskedelmi intézkedések, jelentôs pénzügyi támogatás) kínálta. Az EU-FRY konzultációs egységben (EU-FRY Consultative Task Force) rendôrségi szakértôi segítséget nyújtott, majd beindították a megerôsített folyamatos párbeszédet (Enhanced Permanent Dialogue), amelynek keretében figyelemmel kísérik a 2004 júniusában elfogadott európai partnerség alapján végrehajtott reformokat. A két államszövetség vonatkozásában a 2003-ban bekövetkezett alkotmányjogi fordulat után, 2003 nyarán akciótervet fogadtak el egy egységes külkereskedelmi politika és egy akadálytalan belsô piac tárgyában. Ezen alapdokumentumok alapján az Európai Bizottság elkezdte az ún. megvalósíthatósági tanulmány (Feasibility Report) összeállítását. Tekintettel arra, hogy nem sikerült a kívánt eredményt elérni, ún. ikerpályás megközelítésre (twin-track approach) tettek javaslatot.

128


Eszerint az államszövetség maga rendelkezik hatáskörrel a stabilizációs és társulási megállapodás vonatkozásában a nemzetközi rendôrségi együttmûködés, a nem-gazdasági nemzetközi kötelezettségvállalások, az emberi és kisebbségi jogi kérdések és a regionális együttmûködés területén, csakúgy, mint honvédelmi kérdésekben. A két köztársaságnál maradnak az egyéb politikák, mint a kereskedelem, a vámok, a gazdasági és pénzügyi kérdések, a szektorális politikák, a mezôgazdaság, az energia és a közlekedés, a környezetvédelem, az elektronikus és audiovizuális kommunikáció, a rendôrség és a bíróság. A két köztársaság gyakorlatilag gazdaságilag teljesen különálló egységet képezett, különálló vám- és pénzügyi rendszerrel, adópolitikával és kereskedelemmel. Bizonyos jogalkotási és közigazgatási szerkezetek (szellemi alkotásokra vonatkozó jogok, standardok) az államszövetség szintjén maradtak. A bel- és igazságügy területén sajátos módon az államszövetség rendelkezett jogalkotási hatáskörrel, a végrehajtás azonban már a két köztársaságra tartozott. A hadügyön kívül Montenegró és Szerbia szinte semmiben sem közösködött, Podgorica sajátos módon még külügyeit is önmaga intézte, részben saját külügyminisztere, részben pedig a Montenegróból való nagykövetek révén. Az Általános Ügyek és Külkapcsolatok Tanácsa (ÁKÜT) 2004 októberében elfogadott következtetésében támogatását fejezte ki az ún. ikerpályás megközelítéssel kapcsolatban, mégpedig arra hivatkozva, hogy mindez egységes stabilizációs és társulási megállapodást jelentene, de a kereskedelem, a gazdaság és lehetôség szerint más releváns szektorális politikák vonatkozásában külön tárgyaláso-

kat von maga után az egyes köztársaságokkal. Az eredeti tervek szerint ezért a stabilizációs és társulási megállapodás a hatásköri megoszlástól függôen vagy az államszövetséget, vagy az adott köztársaságot érintette volna. A stabilizációs és társulási megállapodás egységes dokumentum lett, amelyet mind az államszövetséggel, mind pedig a két köztársasággal megkötöttek volna. Nem tett volna különbséget a hatóságoknak a politikai és gazdasági kritériumokért való felelôssége vonatkozásában. Szerzôdéses kapcsolatról jelenleg sem beszélhetünk, 2006. május elején ugyanis az EU megszakította a stabilizációs és társulási megállapodás tárgyában folytatott tárgyalásokat Belgráddal, mert a szerb hatóságok, ígéretük ellenére, április végéig nem adták ki a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bûnösöket vizsgáló törvényszéknek a szrebrenicai népirtással és Szarajevó lövetésével vádolt Ratko Mladicsot. Az eredeti határidô egyébként március vége volt, de akkor még Kostunica szerbiai miniszterelnök meg tudta gyôzni Carla Del Ponte hágai fôügyészt és Olli Rehn bôvítési biztost, hogy az újabb határidô leteltéig kézre kerítik a tábornokot. Brüsszel azóta is több alkalommal megerôsítette, hogy csak abban az esetben folytatja a stabilizációs és társulási tárgyalásokat Belgráddal, ha a szerb hatóságok megvalósítják a teljes együttmûködést a hágai Nemzetközi Törvényszékkel, ami alatt elsôsorban Ratko Mladics boszniai szerb katonai vezetô elfogása és kiadatása értendô. Az Európai Bizottság „húzd meg, ereszd meg” politikájának újabb fordulatát eközben az EU-tagállamok sem egységesen ítélik meg. Eduard Kukan szlovák és Dimitrij


Rupel szlovén külügyminiszter például a túlságosan erôs nyomásgyakorlás veszélyére figyelmeztetett, mondván, Szerbia kirekesztése az európai integrációs folyamatból „komoly feszültségeket és problémákat” okozhat a Balkánon. A kialakult patthelyzet súlyos belpolitikai kérdéseket vetett fel Szerbiában. Mlagyan Dinkics közölte, hogy amennyiben októberig sem fogják el Mladicsot, és emiatt nem folytatódnak az EU-val megkezdett tárgyalások, az általa és Labusz által képviselt párt, a G17+ kilép a kormánykoalícióból, ami minden valószínûség szerint a több mint két év múlva esedékes parlamenti választások elôrehozatalát eredményezné. A Szlobodan Milosevics által alapított, és a kormányt kívülrôl támogató Szerbiai Szocialista Párt (SzPSz) viszont azzal fenyegetôzik, hogy akkor áll ki Kostunica mögül, ha a nacionalista körökben változatlanul népszerû Mladics végül Hágába kerül. 2006. június 5-én hivatalosan is megszûnt Szerbia és Montenegró három évvel ezelôtt létrehozott államszövetsége. A május 21-ei montenegrói népszavazáson a voksolók több mint 55 százaléka a köztársaság szuverenitásának megteremtésére voksolt, június 3-án elôbb a podgoricai parlament kiáltotta ki Montenegró függetlenségét, majd június 5-én a belgrádi törvényhozás is szentesítette a két köztársaság szétválását. A belgrádi parlament épületének tetejérôl mindenféle ceremónia nélkül levonták a Jugoszláviát, majd a szerb-montenegrói uniót jelképezô kék–fehér–piros lobogót. Belgrád és Podgorica megállapodása értelmében a most megszûnt közös állam jogutódja Szerbia lesz, így Montenegrónak kérnie kell felvételét a nemzetközi szervezetekbe. Szerbia parlamentje határozatot fogadott el arról, hogy Monte-

129 negró önállósodásával megszûnt létezni a délszláv államközösség, s annak jogutódjává vált Szerbia. A határozat nyugtázza, hogy – a közös állam alkotmányos alapokmányával összhangban – Szerbia átveszi a közös állam nemzetközi jogi szubjektivitását és hatáskörét. A határozat kötelezi a szerbiai kormányt és az állami szerveket, hogy 45 napon belül tegyék meg az ehhez szükséges intézkedéseket. A határozat elfogadásával de jure megszakadtak az államjogi kapcsolatok a délszláv unió tagköztársaságai között: 88 év után ismét önálló állammá vált Szerbia és Montenegró. Az Európai Unió és a NATO közvetlen és konstruktív párbeszédre szólította fel Szerbiát és Montenegrót. Az EU soros elnökségét 2006 elsô félévében betöltô Ausztria közleményben emelte ki, hogy az Unió kész támogatni ezt a párbeszédet. Az Európai Unió arra kérte a montenegrói kormányt és az ellenzéket, hogy tartsák tiszteletben a montenegrói nép döntését, kezdjenek párbeszédet, és mûködjenek együtt alkotó szellemben a politikai, társadalmi és gazdasági reformok megvalósításában. Olli Rehn, az Európai Unió bôvítésért felelôs biztosa már nem sokkal a népszavazás után közleményben jelezte: Montenegró elôtt nyitva áll annak a lehetôsége, hogy idôvel csatlakozzon az Európai Unióhoz. Kijelentette: a Bizottság a 25 tagállamtól felhatalmazást kér arra, hogy külön kezdeményezzen tárgyalást az immár független Montenegróval, és külön egy módosított másikat arra, hogy folytassa a megbeszéléseket Szerbiával, Montenegró nélkül. A bôvítési biztos már ezt követôen néhány nappal találkozott Milo Djukanoviccsal, Montenegró miniszterelnökével, aki szerint országa képes néhány éven belül teljesíteni az EU-tag-

130


ság összes követelményét. Ugyanakkor elismerte, hogy a csatlakozás nem csak tôlük, de az EU befogadókészségétôl is függ. Rehn hangsúlyozta: nincs „rövidített út” a taggá váláshoz, de a stabilitási és társulási szerzôdés megkötése az EU, illetve Montenegró között már az idén megtörténhet. „Az észak-atlanti szövetség tiszteletben tartja a népszavazás eredményét, amely a montenegrói nép demokratikusan kifejezésre juttatott akaratát tükrözi” – hangsúlyozta brüsszeli közleményében Jaap de Hoop Scheffer NATO-fôtitkár. A NATO – emelte ki a közlemény – mindkét kormánnyal jó kapcsolatokra törekszik, és továbbra is elkötelezett az egész balkáni térség „euro-atlanti jövôje” mellett.

IV. Konklúzió Amint az elemzésünkbôl kitûnik, a nyugat-balkáni térség helyzete még ma sem teljesen stabil. Bár jelentôs fejlôdésen ment keresztül mindegyik ország (ki több sikerrel, ki lassabb tempóval halad

az Unió határai felé), de még mindig igen hosszú út áll mindegyikük elôtt, amelynek a kimenetele az Európai Unió mai helyzetében nehezen jósolható meg. Az biztos, hogy sikert jelent a Balkán stabilizálódása, amely remélhetôleg nem fordul vissza az államformációk mozgásával sem. Amennyiben így van, akkor a legfontosabb lépést már megtette a régió a fejlôdés útján, hiszen annak kulcsa mindenekelôtt a békés egymás mellett élés. Ezen túl azonban sok feladat vár még Albániára, Bosznia-Hercegovinára, Macedóniára, Montenegróra és Szerbiára is. Nem feledkezhetünk meg emellett Koszovóról sem, hiszen optimista számítások szerint a közeljövôben döntés születhet arról, hogy a terület milyen formában folytathatja tovább mûködését. Magyarország nevében mindenképp csak támogatni tudjuk a nyugati-balkáni demokratizálódási folyamatokat, melyek országunknak mind politikai, mind gazdasági, mind pedig társadalmi érdekeit szolgálják. BALÁZS KATALIN–SZALÓKI KATALIN

131


KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL

Az internethasználat jellegzetességei az Európai Unióban Az Európai Unió tagországaiban 2002 óta folyik egyre részletesebb statisztikai adatgyûjtés, amelynek célja az egyének, a háztartások és a vállalatok internethasználatának jobb megismerése. A felmérés elsôsorban a hozzáférés módjára és helyére, valamint az internetezés céljára koncentrál, és az összehasonlíthatóság érdekében az Európai Unió statisztikai hivatala, az Eurostat koordinálja. A reprezentatív kérdôíves felmérésben a legalább 10 fôt foglalkoztató vállalatok és a legalább egy 15–74 év közötti családtaggal rendelkezô háztartások vettek részt. A gazdag adathalmaz áttekintése alapján azt az általános jellegû megállapítást lehet tenni, hogy a háztartások és a vállalatok internethasználata erôsen függ attól az országtól, amelyben élnek, mûködnek, de más jellemzôk szerint vizsgálva is eltérô jellegzetességet mutat az egyes csoportok internethasználatának módja, gyakorisága és célja. A nyugat-európai országokban elterjedtebb az internet, mint Kelet-Közép-Európában, és a különbség nemcsak az elôfizetések számában, hanem a használat céljában, az elérhetô szolgáltatásokban is megmutatkozik. A fiatalok gyakrabban használják az internetet, mint az idôsebb generációk, de a különbözô korosztályok motivációi is meglehetôsen különböznek. Részben ezzel átfedésben a munkaerôpiaci jelenlét is meghatározó az internethasználati szokásokban. A diákok hasonló gyakorisággal, de más helyen és más

céllal interneteznek, mint a vállalati alkalmazottak. A vállalati internet-elôfizetések aránya kevésbé szóródik országonként, de a magasabb szintû internethasználat (on-line rendelések, fizetések) bizonyos országokban még gyerekcipôben jár, miközben másutt meglehetôsen elterjedt. Szembetûnô a különbség a vállalat mérete szerint felosztva a mintát. A nagyvállalatok sokkal aktívabban használják a világhálót, mint a kisebbek. Bizonyos különbségek az ágazatok között is megfigyelhetôk, például a szálláshelyszolgáltatók felismerték, hogy igény van internetes jelenlétükre, ezért más cégeknél nagyobb arányban rendelkeznek honlappal, és jelentôs részük fogad az interneten keresztül is szállásfoglalást. A következôkben az elérhetô adatok egy részét szeretnénk többféle keresztmetszetben részletesebben bemutatni.

Háztartások internethasználata Az Európai Unióban 2005-ben már a háztartások 48%-a rendelkezett internet-hozzáféréssel. Az új tagországokra vonatkozó adatok hiányában az internet terjedésének idôbeli alakulását csak a tizenöt régi tagország átlagán keresztül lehet vizsgálni. Ez az adatsor is csak 2002-ig vezethetô vissza: akkor az EU-15 háztartásainak 39%-a tudott az internetre csatlakozni. Ha nem is éles a választóvonal, de azért meg-

132


figyelhetô az új tagországok lemaradása ebben a tekintetben. Míg az EU-15-ben minden második háztartás rendelkezik internet-csatlakozással, addig a 2004-ben csatlakozott országokban valamivel kevesebb, mint minden harmadik. Egyedül Szlovénia közelíti meg a nyugat-európai átlagot 48%-os értékével. Másfelôl csak Görögországban ritkább a háztartások internet-hozzáférése, mint a kelet-közép-európai átlag – bár Portugália értéke is alig haladja meg azt. Kimagaslik viszont Hollandia, Dánia és Svédország internet-ellátottsága. Az internet terjedésének sebessége országonként különbözô, de 2002 és 2005 között ez nem valamiféle kiegyenlítôdés irányába tartott. Olyan országokban is magas volt a terjedés üteme, ahol már 2002-ben is messze az európai átlag felett volt az internet-elôfizetô háztartások aránya (Luxemburg, Hollandia, Dánia), míg például Olaszországban ez idô alatt csekély növekedés volt megfigyelhetô, így növekedett lemaradása az átlagos szinttôl. Szélessávú kapcsolattal az internet-elôfizetéssel bíró háztartások közül minden második rendelkezik az Európai Unióban. E tekintetben nem mutatnak különbséget a régi és az új tagországok. Mindkét csoportban vannak olyan államok, melyekben az elôfizetôk között magas a széles sáv aránya, és olyan is, ahol alacsony. Görögország 3%-os rátája messze elmarad minden másik EU-tagétól, de meglepôen alacsonynak mondható az Írországot jellemzô érték is (16%). A másik végletet Belgium jelenti, ahol a kapcsolatok 81%-a igen gyors adatforgalomra képes. A 2004-ben csatlakozott államok közül Észtországban a legmagasabb a széles sáv aránya (77%). A balti ország egyébként sok más vonatkozásban is az információs társadalom kialakítása éllovasának számít a térségben. Két típusú szélessávú kapcsolatot különböztetnek meg a statisztikák. Az

elsô csoport a különbözô DSL-típusú technológiákat foglalja magában, a másik az egyéb szélessávú elôfizetéseket, melyek közül a kábeltévé súlya a legmagasabb. A DSL-kapcsolatok aránya európai átlagban háromszor magasabb, mint a többi szélessávú technológiáé együttvéve. Görögországban, Luxemburgban és Olaszországban szinte teljes egészében a DSL-elôfizetések uralják a szélessávú piacot, és csak hét országban alacsonyabb a DSL-alapú internet-hozzáférések száma, mint az egyéb technológiáké. Ezek között van mindhárom balti ország. Némi különbség figyelhetô meg a háztartások internet-ellátottságában az urbanizáció foka szerint csoportosítva a sokaságot. A városiasodott, 500 fô/km2-nél sûrûbben lakott területeken élô háztartások 52%-a képes az internetre kapcsolódni. A ritkábban lakott vidékeken, ahol a népsûrûség nem éri el a 100 fô/km2-t, az elôfizetôk aránya 40%. A közepes népsûrûségû területeken az internet-penetráció 49%. Valamivel élesebb a különbség, ha a szélessávú elôfizetéssel bíró háztartások arányát figyeljük. Ez is a népsûrûséggel együtt csökken, aránya a fenti három kategóriában 27%, 23%, illetve 15%.

Egyéni internethasználat 2005-ben az Európai Unió 15–74 éves korú polgárainak 43%-a használta heti rendszerességgel az internetet. Két évvel korábban ez az arány 35% körüli volt. A 15–24 éves népesség 68%-a hetente legalább egyszer internetezik. A 25–54 éves korúaknak ez csak a felérôl mondható el, az 55 és 74 közöttieknek pedig

133

UNIÓS AKTUALITÁSOK 1. táblázat. Az internethasználók és -elôfizetôk aránya az Európai Unióban, országonként (%)

EU-25 EU-15 Ausztria Belgium Ciprus Csehország Dánia Észtország Finnország Franciaország Görögország Hollandia Írország Lengyelország Lettország Litvánia Luxemburg Magyarország Málta Nagy-Britannia Németország Olaszország Portugália Spanyolország Svédország Szlovákia Szlovénia

Internetet rendszeresen használók aránya a 15–74 éves népességben (%)

Internetelôfizetôk aránya

a háztartások körében (%)

43 46 49 53 26 26 73 54 : : 18 74 31 29 36 30 63 34 : 54 54 28 28 35 76 43 40

48 53 47 50 32 19 75 39 54 : 22 78 47 30 31 16 65 22 : 60 62 39 31 36 73 23 48

ötödérôl. Nemcsak az életkorbeli különbség, hanem a kedvezô hozzáférési lehetôségek és a speciális célok (egyes esetekben a szükség) eredményezi, hogy az Unió diákjainak 78%-a hetente használja valamilyen célra az internetet. Hollandiában a legmagasabb ez az arány (97%), de majdnem ugyanekkora Dániában és Észtországban is. Az alkalmazásban állók 55%-a kapcsolódik az internetre heti rendszerességgel. Az urbanizáció nemcsak a háztartások internet-ellátottságá-

Szélessávú internetre elôfizetôk aránya

23 25 23 41 4 5 51 30 36 : 1 54 7 16 14 12 33 11 : 32 23 13 20 21 40 7 19

Internetelôfizetôk aránya

Szélessávú internetre elôfizetôk aránya

a 10 fônél többet foglalkoztató vállalkozások között (%) 91 63 92 65 95 61 95 78 85 40 92 52 97 82 90 67 98 81 : : 92 44 91 71 92 48 87 43 75 48 86 57 92 64 78 48 90 78 90 65 94 62 92 57 81 63 90 76 96 83 92 48 96 74

val, hanem ezen keresztül a felhasználók arányával is összefüggésben áll. Uniós átlagban az 500 fô/km2-nél sûrûbben lakott területeken a lakosok 48%-a internetezik hetente. A 100 fô/km2-nél ritkábban lakott vidékeken ezzel szemben csak 35% a felhasználók aránya. Azoknak az aránya, akik a megkérdezés elôtti három hónapban legalább egy alkalommal interneteztek, 51% volt, ezeknek közel 60%-a mindennap internetezik. Azok aránya pedig, akik a felmé-

134


rést megelôzô egy évben legalább egyszer használták az internetet, 54%. Tehát meglehetôsen ritka az, ha valaki csak alkalmanként lép fel a világhálóra. A megkérdezettek 3%-a mondta, hogy évente egy alkalommal, 6%-uk pedig, hogy legfeljebb havonta szokott internetezni. A felhasználók többsége rendszeres használó. A felmérésben részt vevôk 42%-a soha vagy egy évnél régebben használta utoljára az internetet. Az internethasználat helyszíne az Eurostat statisztikáiban a hely funkciója szerint van megkülönböztetve. A felhasználók legnagyobb része, a teljes népesség 40%-a otthon kapcsolódik az internetre. Mivel a háztartások 48%-a rendelkezik internet-hozzáféréssel, ebbôl arra lehet következtetni, hogy a kisebb lélekszámú háztartásokban gyakoribbak az elôfizetések. Ennek egy lehetséges magyarázata, hogy a kisebb, egy- vagy kétfôs háztartások jelentôs része a családalapítás küszöbén álló fiatalokból áll, akik pedig az idôsebb generációknál jóval magasabb arányban interneteznek. Viszont a szintén kicsi, idôsebb személyekbôl álló háztartások, ahol az internethasználat alacsony lehet, részben hiányoznak a mintából, mert a szóban forgó felmérés csak a 74 évesnél fiatalabb családtaggal rendelkezô háztartásokra terjedt ki. A lakosság 21%-a a munkahelyén csatlakozik a világhálóra. Az otthon és a munkahelyen internetezôk között természetesen átfedés van. A 21%-os arány meglehetôsen alacsony ahhoz képest, hogy a vállalatok 91% rendelkezik valamiféle internetkapcsolattal. A különbség abból fakad, hogy a felmérés a teljes 15–74 éves lakosságra terjedt ki, azaz nemcsak a munkavállalókra, hanem például a diákokra, nyugdíjasokra is. Ha csak az alkalmazottak körét tekintjük, akkor 39%-os azoknak az aránya, akik a

munkahelyükön szoktak internetezni. Ez utal arra is, hogy a munkakörök jelentôs része nem teszi szükségessé a világhálóra való kapcsolódást. Az iskola a harmadik az internetkapcsolatra használt helyek sorában. Az Unió lakosságának 8%-a kapcsolódott az internetre oktatási intézményben. A felhasználók arányát tekintve az iskolai internethasználat mutatja a legkisebb szórást az Európai Unió tagországai között, ami arra utal, hogy minden államban igyekeznek az oktatási intézmények internetkapcsolatot biztosítani a tanulóknak. A diákok 61%-a használta az iskolájában az internetet a felmérést megelôzô három hónapban. Igaz, az iskolai internetelérés többségük számára nem az egyetlen hely, ahol a világhálóra kapcsolódhatnak, ugyanis a tanulók 63%-a otthon is tud netezni. Azokban az országokban, ahol a háztartások internetelérése alacsonyabb arányú, viszonylag magas azoknak a diákoknak az aránya, akik csak az iskolájukban használják a világhálót. Ide tartozik a kelet-közép-európai országok többsége. Litvániában, Magyarországon és Szlovákiában például a tanulók egyötöde csak az iskolában használja az internetet. A fejlettebb internetkultúrájú országokban, például Belgiumban a tanulók többsége otthon internetezik, annak ellenére, hogy erre az oktatási intézményében is lenne lehetôsége. Számottevô az internet-kávézók jelentôségének különbsége az országok között. Luxemburgban és Hollandiában például szinte senki nem él ezzel a lehetôséggel, ugyanis az otthonok túlnyomó részébe bevezették már az internetet. Szlovákiában viszont az internet-felhasználók tizede erre a célra szolgáló kávézóban kapcsolódik a világhálóra. A példák ellenére nem figyelhetô meg ellentétes tendencia az internet-kávézók és a háztartások in-

135


ternet-ellátottságában, meglehetôsen független egymástól a két tényezô. Az internethasználat céljait a felhasználók kérdôíves megkérdezésével vizsgálták, és a célokat az említések gyakorisága szerint rendezték sorba. Kiemelkedô jelentôségû az elektronikus levelezés. Az egyéni felhasználók 82%-ánál szerepelt az internethasználat céljai között az e-mailek fogadása és küldése. Hasonló gyakorisággal említették még a célok között a felhasználók az árukról és szolgáltatásokról szóló információszerzést (76%). Majdnem minden második felhasználó fordult az internethez utazáshoz vagy szálláshely-kereséshez való segítségért, és hasonló (45%) azok ará-

nya, akik valamilyen közigazgatási szervvel való kapcsolattartásra is használták a világhálót. Az üzleti szféra számára fontosabb ezeknél, hogy 36%-ra emelkedett azok aránya, akik az interneten keresztül rendeltek meg valamilyen árut vagy nem pénzügyi jellegû szolgáltatást. A pénzügyi szolgáltatások internetes igénybevétele ennél is gyakoribb (38%). Ezekkel átfedésben van a játékok és zene letöltése, amelyet a felhasználók 31%-a említett személyes céljaként. Az internetes újságokon való tájékozódás az internetezôk egyharmadát jellemzi, míg egyötödük szokott on-line rádiót hallgatni vagy televíziót nézni. Hasonlóan, minden ötödik felhasználó keres az interneten

E-mail Információgyûjtés árukról és szolgáltatásokról Utazási és szállásinformációk keresése Hatóságokkal folytatott kommunikáció Pénzügyi szolgáltatások igénybevétele Termékek vagy szolgáltatások vásárlása On-line újságok olvasása Zeneletöltés, játék Hivatalos nyomtatványok letöltése Iskolai tanuláshoz szükséges tevékenység

16-24 évesek

Áruk és szolgáltatások eladása

55-74 évesek

25-54 évesek

0

20

40

60

80

1. ábra. Az internetezés célja az egyéni felhasználók körében (az említések aránya)

100

%

136


keresztül munkát, vagy küld ilyen módon jelentkezést és önéletrajzot. A felhasználókat hasonló célok vagy érdeklôdési kör jellemzi a nagyvárosokban és a ritkábban lakott területeken is. Legalábbis ez következik abból, hogy a városiasodás eltérô fokán álló területeken is a felhasználók nagyon hasonló arányban említették az internetezés egyes lehetséges céljait. Különbség figyelhetô meg viszont életkor és foglalkoztatási viszony szerint. A 15–24 évesek és a diákok körében az internet nyújtotta felhasználási lehetôségek közül kiemelkedtek az oktatási célúak, a zeneletöltés és a játék, valamint a chatelés. Ez a korosztály viszont ritkábban használja az internetet vásárlásra, mint az idôsebb generációk, és még magasabb a különbség az államigazgatással való kapcsolattartást tekintve. Az idôsebbek nemcsak gyakrabban vásárolnak az interneten, hanem a pénzügyi szolgáltatásokat is nagyobb arányban veszik igénybe. Mindezek az eltérô jövedelmi helyzettel függnek össze, mint ahogyan az is, hogy a keresô korban lévôk szoktak magasabb arányban utazással, szállásokkal kapcsolatos információt keresni a világhálón.

Internet a vállalatoknál Az Európai Unióban a 10 fônél többet foglalkoztató vállalatok döntô többsége, 91%-a rendelkezik internetkapcsolattal. Még magasabb ez az arány a közepes méretû és a nagyvállalatok esetében, amelyek csaknem mindegyike képes a világhálóra kapcsolódni, és többségük aktívan használja is beszerzési, termelési, értékesítési folyamataiban, valamint mindenekelôtt a kapcsolattartásban. Néhány olyan ágazat van, ahol az internetkapcsolattal bírók aránya nem éri el a 90%-ot: ezek a könnyû-

ipari ágak, az építôipar és a kiskereskedelmi ágazat. Az országok között is csekélyek a különbségek, ugyanis az internetkapcsolat nemcsak hasznos, hanem szinte szükséges feltétele a sikeres vállalati mûködésnek, és költségei is jelentôsen csökkentek az elmúlt években. Csak két országban, Lettországban és Magyarországon van 80% alatt az internettel rendelkezôk aránya a 10 fônél többet foglalkoztató vállalatok között. Az 50 fônél többet alkalmazó vállalatok körében azonban ebben a két országban is 90% feletti (Magyarországon közel 100%-os) az internet-penetráció. Az északi tagállamok mellett Ausztria és Szlovénia tartozik a vállalati internethasználat éllovasai közé 95%-os vagy afeletti aránnyal. A huszonöt tagország közül tizennégyben 100%-os a nagyvállalati körben az elôfizetôk aránya. A vállalati elôfizetôk között magasabb a szélessávú kapcsolatok aránya, mint a háztartási szektorban. Míg 2003-ban csak 44% körüli, addig 2005-ben az elôfizetôi körben már 69% volt a gyors adatforgalmat lehetôvé tevô technológiát használók aránya, azaz a teljes vállalati körben 63%. A kisvállalati elôfizetôk egyharmada valamilyen régebbi, lassabb internetkapcsolatot használ, de a közepes méretû (50–249 fô közötti) vállalatok körében már 82%-os, a nagyvállalatok között pedig 93%-os a széles sávot használók aránya. A szélessávú elôfizetést fenntartó háztartások közül minden negyedik kábeltévés vonalon keresztül internetezik, de a vállalatoknál alacsonyabb a kábeltévé aránya a DSL-technológiák javára. Az egyéni internethasználati szokások leírásánál már szóba került, hogy a munkakörök többsége nem teszi szükségessé, hogy a munkavállalók feladataik ellátásához használják a világhálót. A 10 fônél többet foglalkoztató vállalati körre kiterjedô


felmérés szerint az Európai Unióban a vállalati alkalmazottak 35%-a használja rendszeresen napi munkavégzéshez az internetet. Ez az arány a különbözô méretû vállalatoknál nagyjából megegyezik, viszont jelentôs különbséget mutat az országok között. Lettországban és Magyarországon a legalacsonyabb (16–17%), összefüggésben azzal, hogy az alkalmazottak többségét foglalkoztató kisvállalati körben e két országban a legalacsonyabb az internet-penetráció. A másik végletet a skandináv államok jelentik, ahol 55% körüli az internetet munkájukhoz rendszeresen használó alkalmazottak aránya. 2002 és 2004 között lényegében nem változott az internetet használó foglalkoztatottak aránya, de 2005-ben 25%-ról 35%-ra ugrott.

Internetes kereskedelem 2005-ben az írországi vállalatok forgalmuk egyötödét az internetes kereskedelmen keresztül realizálták. Németországban az arány 13%, miközben 2002-ben még csak 5% volt. Az Európai Unió átlaga ennél valamivel alacsonyabb (9%), de kiolvasható a tendencia, hogy az internetes kereskedelem már nem marginális jelentôségû, hanem most is számottevô részét képezi a vállalati értékesítéseknek, a benne lévô potenciál pedig még magasabb. Kelet-Közép-Európában még nem terjedt el az on-line értékesítés, jóval alacsonyabb a részaránya az uniós átlagnál (4%-os). Az országok döntô többségében inkább a nagyvállalatok élnek ezzel a lehetôséggel, de szembetûnô kivétel Ma-

137 gyarország (és kisebb mértékben Litvánia), ahol a teljes értékesítésükhöz viszonyítva a kisvállalatok generálnak nagyobb internetes forgalmat annak ellenére, hogy éppen hazánkban az egyik legalacsonyabb a kisvállalati körben az internet elterjedtsége. Az internetes kereskedelem feltétele, hogy a vállalat rendelkezzen honlappal, ami az internetet használó európai vállalkozások kétharmadáról (azaz az összes 10 fônél többet foglalkoztató vállalkozás körülbelül 60%-áról) mondható el. Az internetkapcsolattal bíró kisvállalkozások körében 64% ez az arány, a közepes vállalkozások esetében 81%, a nagyvállalatoknál 91%1. Az ágazatok közül a rendelkezésre álló adatok szerint a szálláshely-szolgáltatók internetes jelenléte az egyik legmagasabb: 94%-uk kínálja szolgáltatásait saját honlapján. Gyorsan alkalmazkodtak tehát az ágazat résztvevôi ahhoz, hogy az internethasználók jelentôs része a világhálót is igénybe veszi utazása megtervezéséhez. Ugyanilyen magas az elektronikus médiában (rádió, televízió) részt vevô vállalkozások közül a honlappal rendelkezôk aránya. Az összes 10 fô feletti vállalkozás 12%a kapott az interneten keresztül megrendelést 2005 folyamán, ami nem jelent érzékelhetô változást az egy évvel korábbi állapothoz képest. A nagyvállalatok közel egyharmada kapott ilyen módon rendelést, a 10–49 fôt foglalkoztató cégeknek viszont csak tizede. Magyarország az egyetlen olyan tagállam, ahol alig gyakoribb a nagyvállalati körben az internetes megrendelés, mint a kisvállalatok esetében. Elôbbiek 6%-

1 A teljes vizsgált vállalati kör átlaga azért a kisvállalkozások átlagához áll a legközelebb, mert messze ez a legnépesebb vállalati kategória. A 10 fônél többet foglalkoztató vállalatok valamivel több, mint 80%a tartozik ebbe a körbe az Európai Unióban. A 250 fônél többet foglalkoztató vállalatok aránya az 1%ot sem éri el.

138


a kapott 2005-ben on-line rendelést, utóbbiak 4%-a. Az internetezési szokásokból és a cégek ilyen irányú elkötelezettségeibôl következik, hogy az ágazatok közül kimagaslik e tekintetben a szálláshely-szolgáltatás. Az összes 10 fônél többet alkalmazó szálláshely-szolgáltató (beleértve az internetkapcsolattal vagy honlappal nem rendelkezôket is) 31%-a vett fel internetes szobafoglalást 2005-ben. Magas (11–15%) az internetes rendelések aránya az összes rendelés között a kereskedelmi cégeknél és az elektronikus médiában is. Egyelôre akadálya az internetes vásárlásnak, hogy csak a vállalatok 3%-a részére lehet az interneten keresztül fizetni, ami az on-line rendeléseket fogadó vállalatok körülbelül negyedét jelenti. Ebben a vonatkozásban a szálláshely-szolgáltatók nem mutatnak az átlagosnál jobb teljesítményt. Hiába fogad majdnem egyharmaduk megrendeléseket az interneten keresztül is, ezek háromnegyedénél nem lehetséges az on-line fizetés. A vállalatok által nyújtott internetes vásárlás lehetôségével egyelôre a lakosságnak csak kisebb része, uniós átlagban 17%-a él.

Jellemzôen a fiatal vagy középkorú, nagyvárosban lakó polgárok vásárolnak on-line módon, de nem elhanyagolható csoportot alkotnak a ritkán lakott területeken, azaz kisebb településeken élôk sem, ugyanis az ô 12%-uk is folytatott on-line vásárlást a felmérést megelôzô három hónapban. Leginkább Németországban, Luxemburgban, Svédországban és Nagy-Britanniában népszerû a vásárlásnak ez a módja. A felsorolt négy országban a lakosság mintegy harmada vásárol legalább háromhavonta az interneten. A más tekintetben is alacsonyabb internetes aktivitást mutató uniós tagországokban (Litvánia, Lettország, Görögország, Olaszország, Magyarország, Portugália, Lengyelország, Szlovákia, Csehország) viszont a lakosság kevesebb mint 5%-a használja vásárlásra az internetet. Az internetes aukciók térhódításával gyakorivá vált az is, hogy magánszemélyek valamilyen árut kínáljanak eladásra a világhálón. Az egyéni felhasználók 11%-a nevezte meg céljai között áruk vagy szolgáltatások értékesítését. Más oldalról vizsgálva látható, hogy nemcsak a vállalatok vesznek fel interne-

Internetkapcsolattal rendelkezik Vállalati honlapot fenntartók Szélessávú kapcsolattal rendelkezik Internetes megrendelést fogadó vállalatok

250 fô fölött 50–249 fô

Internetes fizetést fogadó vállalatok

10–49 fô 0

20

40

60

80

2. ábra. A vállalatok internetes aktivitása méretkategóriánként

100

%

139


Nyomtatványok interneten keresztüli letöltése Internetes információgyûjtés

Teljeskörû on-line ügyintézés 250 fô fölött Nyomtatványok interneten keresztüli visszaküldése

50–249 fô 10–49 fô

0

20

40

60

80

%

3. ábra. A vállalatok internetes kapcsolattartása a közigazgatási hatóságokkal méretkategóriánként

tes rendeléseket, hanem maguk is kezdeményeznek hasonlókat. 2003 óta megduplázódott (azaz 24%-ra nôtt) azoknak a vállalatoknak az aránya, amelyek az interneten keresztül vásároltak valamilyen árut vagy szolgáltatást. Ebben a tekintetben is aktívabbak a nagyvállalatok a kisebbeknél. Hatalmas a különbség az egyes országok között. Lettországban a vállalatoknak csak 1%-a élt ezzel a lehetôséggel, Nagy-Britanniában pedig minden második. Nem éles a választóvonal viszont a régi és az új tagországok között, például Olaszországban és Spanyolországban is csak 4% az interneten vásárló cégek aránya.

E-kormányzat Az internet nyújtotta lehetôségekkel nemcsak a vállalatok élnek, hanem az állami intézmények is igyekeznek ilyen módon csökkenteni a költségeiket, és magasabb színvonalon kiszolgálni az állampolgárokat. 2005-ben az EU állampolgárainak

ötöde gyûjtött az interneten keresztül információkat közigazgatási intézményektôl. Feleennyi ember töltött le valamilyen nyomtatványt, és közülük minden második küldte vissza ezt on-line. A skandináv országokban, Hollandiában és Luxemburgban használják legtöbben az ilyen lehetôségeket, az újonnan csatlakozott országok közül pedig Észtországban a leginkább kiépített az on-line közigazgatási rendszer. Valamivel gyakoribb a vállalati körben az online kapcsolattartás a kormányzati intézményekkel. Minden második vállalat az interneten keresztül keres információkat, ha közigazgatási hatósággal kerül kapcsolatba, és ugyanilyen magas azoknak az aránya, akik az internetrôl töltik le a kitöltendô nyomtatványokat. Az összes vállalatnak viszont csak harmada küldi vissza a hagyományos postai út helyett az interneten keresztül a kitöltött nyomtatványokat. A 10 fô feletti vállalatok egyötöde a teljes ilyen jellegû ügyintézését az interneten keresztül bonyolítja. BAKSAY GERGELY

140


OLVASÓLÁMPA

Hoppe-Uechtritz (szerk .): Handbuch Kommunale Unternehmen (Kézikönyv a helyi önkormányzati vállalatokról)

Dr. Otto Scmidt KG Verlag, Köln, 2004., 627 o.

A német helyi önkormányzatok (községek, járások, megyék) gazdasági tevékenységének jogi kérdései napjainkban nagy érdeklôdésre tartanak számot Németországban. Erre utalnak az elmúlt idôszakban azok a német nyelven, gyors egymásutánban és nagyszámban megjelent publikációk, amelyek a téma különbözô aspektusait elemzik. Az a tény, hogy egy speciális jogterület, az önkormányzati gazdasági jog ilyen erôs aktualitást kapott, több okra vezethetô vissza. A korántsem új keletû témakör napirendre kerülésében meghatározó szerepet játszott, hogy Németországban központi kérdés lett a privatizációs és deregularizációs politika, amely egyébként központi törekvés nem csupán az uniós tagállamokban, hanem összeurópai szinten is. Ezáltal ugyanis az önkormányzati gazdasági jog fontos területei kerültek át a versenypiac területére, megváltoztatva a helyi autonómiák gazdasági tevékenységének eddigi kereteit. Annak ellenére, hogy a piaci szereplôk így „benyomultak” a hagyományosan helyi autonómiák által uralt területekre, az önkormányzati gazdasági tevékenység hatóköre nem csökkent. Éppen ellenkezôleg: számos önkormányzat próbál olyan piacokon is aktív lenni, ahol hagyományosan nem folytatott gazdasági tevékenységet. Így egy olyan folyamat figyelhetô meg, hogy a tradicionálisan önkormányzati tevékenység területén megjelennek a magánszereplôk, míg az önkormányzatok olyan

feladatokat vállalnak, amelyek nem tipikusan az ô feladataik közé tartoznak, pl. kertápolás, épület-menedzsment. Természetes következménye ennek a folyamatnak, hogy egymáshoz igazodóvá és egyben felcserélhetôvé válnak az önkormányzati és a priváttevékenység formái és maximái. Az önkormányzatok gazdasági részvételének tágítása nem csupán tárgyi, hanem földrajzi értelemben is észlelhetô. Tehát a helyi közigazgatási autonómiák növekvô mértékben fejtenek ki a gazdasági tevékenységet a mindenkori közösségi határokon túl – földrajzi értelemben is. Ebbôl persze olyan konfliktusok is adódnak a szomszédos önkormányzatok között, amelyek Magyarországon sem ismeretlenek. A helyi önkormányzati gazdasági tevékenység elôfeltételeire és határaira vonatkozó jogi elôírások Németországban is folyamatosan változnak. A német alaptörvény (Grundgesetz), és a német tagállamok alkotmányai biztosítják az önkormányzáshoz való jogot, a helyi önkormányzatokat érintô törvényhozási hatáskör azonban nem a szövetséget illeti meg, hanem alapvetôen a tagállamokat. Az elmúlt években a szövetségi államok önkormányzatokra vonatkozó jogi elôírásai különbözô módon, és részben ellentétes tendenciákat követve alakultak át. Emellett az önkormányzatok már évek óta fennálló és egyre élesedô pénzügyi szûkössége jelentôs változtatási és modernizációs nyomást idéz elô, amely ép-

OLVASÓLÁMPA

pen az önkormányzati gazdasági szerepvállalás terén fejti ki hatását. Egyrészt általános az elvárás, hogy a helyi önkormányzatok eredményesen gazdálkodjanak, másrészt egyre nagyobb az az igény, hogy az állam a privát szektorral együttmûködjön; a kulcsszó: a helyi önkormányzat és a privát szektor szereplôinek együttmûködése (Public Private Partnership). Úgy tûnik, az önkormányzatok vállalkozási tevékenységének lehetôségérôl és határairól szóló vita e tárgykörben mindig újabb és újabb kiadványokat eredményez. Az önkormányzatok számos államigazgatási feladatot látnak el, és emellett vállalkoznak is, méghozzá Németországban sokszor kedvezô eredményekkel, kiemelkedô nyereséggel. A szerzôk a könyvben áttekintik az önkormányzati gazdasági-vállalkozási tevékenység összes döntô aspektusát, és rámutatnak annak jogi kereteire is. Mindeközben sorra veszik azokat a fontosabb jogi kérdéseket, amelyekkel a vállalati tevékenység megkezdése és folytatása során az önkormányzatoknak szembesülniük kell. A kötet elsô fejezete az önkormányzatok polgári jogi tevékenységének fejlôdésével és tendenciáival, valamint elôfeltételeivel és határaival foglalkozik. Végigveszi a kötelezô és önként vállalt önkormányzati feladatokat és azok megvalósításának lehetôségeit, pénzügyi kérdéseit. Bemutatja az önkormányzatok polgári jogi tevékenységének fejlôdését történeti aspektusból, és felvázolja azt a jelenleg érvényesülô új irányítási modellt (Neues Steuerungsmodell), amelynek a lényege az önkormányzati vagyongazdálkodás üzemgazdasági szemlélete, a modern output-orientált gazdálkodás. Ezt követôen kitér a legújabb privatizációs

141 vitákra, amelyek különösen az európai gazdasági jog fejlôdésével nyernek jelentôséget. Az önkormányzati tevékenység piacra, versenyre gyakorolt hatása miatt ugyanis sokan támogatják a nem szükségszerûen az önkormányzat által ellátandó szolgáltatások, nem közhatalmi feladatok privatizálását, így segítve elô, illetve teljesítve ki a piaci versenyt. A tulajdoni, szervezeti és önkormányzati feladatot érintô privatizáción mint a privatizáció alapvetô megjelenési formáin túl megismerhetjük a formális-materiális privatizációs kategória alapfogalmait, ismérveit. Majd áttekintést kapunk az önkormányzati mûködés alkotmányjogi, önkormányzati jogi és európai jogi elôírásairól. Az elsô fejezet tehát egyben rövid tartalmi összefoglalása a további fejezetekben kifejtett fogalmaknak, kategóriáknak, elméleteknek. A második fejezet részletesen kifejti az önkormányzatok gazdasági tevékenységének eljárási formáit és eszközeit, valamint a német önkormányzati jogban elôírt feltételeit. Határvonalat húz a gazdasági és nem gazdasági tevékenységek közé, és ennek alapján különbözteti meg az adott feladat magánszektorra való átruházásának elôfeltételeit. Központi fogalma az ún. „Schrankentrias”, amely az önkormányzat által alapított gazdasági társaságokkal szembeni legfôbb követelményeket (törvényileg legitimált cél, magas fokú teljesítôképesség, szubszidiaritás) írja elô. Az önkormányzati gazdasági társasági formák és más szervezetek közötti választás szempontjaira és törvényi korlátaira is rávilágít, megkülönböztetve a közjogi és a magánjogi társasági formák legfontosabb fajtáit (Regiebtrieb, Eigenbetrieb, másik oldalról Kapitelgesellschaft, GmbH stb.). A vegyes (önkormányzati és magánjogi szereplôk

142


részvételével mûködô) gazdasági társaságok különbözô formáit, azok gazdasági elônyeit-hátrányait is megismerhetjük. Ezenkívül a piaci szereplôk önkormányzati feladatokba való bevonásának általános modelljei is (Betreibermodell, BOTmodell stb.) bemutatásra kerülnek. A szerzôk ebben a fejezetben a magántôke önkormányzati feladatellátás érdekében való mobilizálásának piaci útjaival (Leasing, Sale-and-lease-back, Factoring stb.) is foglalkoznak. Általánosságban az önkormányzatok gazdasági szerepvállalásának önkormányzati jogi elôírásait veszik sorra, kitekintve a történelmi változásokra és az egyes német tartományok szabályozási megoldásaira. Végül a materiális privatizáció elôfeltételeit és korlátait taglalják, amely az önkormányzati feladat végleges és teljes átadását, vagy a tulajdoni elem teljes körû privatizálását jelenti. Itt olvashatunk az e tárgykörben felvetôdô bírósági felülvizsgálati lehetôségekrôl is. A könyv harmadik fejezetét az önkormányzati társasági jog kérdéseinek szentelték, tekintettel arra, hogy különösen nagy jelentôséget nyer az a kibontakozó tendencia, miszerint a gazdasági tevékenység a magánjogi jogformák keretén belül érvényesül. Itt az önkormányzati vállalkozások alapításának jogi elôfeltételeit, alkotmányjogi korlátait és a vállalatok irányításának jogi elôírásait elemzik a szerzôk. A jogi forma megválasztásánál nem csupán a már említett „Schrankentrias” követelményeit vizsgálják, hanem részletesen kifejtik a magánjogi formák alapításakor figyelembe veendô szempontokat (a feladatmegvalósítás megengedettsége, vállalatalapításhoz fûzôdô közjogi érdek, a magánjogi formák alternatívái, materiális és eljárásjogi szubszidiaritás, alapítási folyamat). Az önkor-

mányzatok a törvény szabta keretek között szabadon dönthetnek, hogy közjogi vagy magánjogi intézményt alapítanak-e. Nem csupán a szervezeti formáról kell azonban dönteni, hanem a tevékenységi formáról is. Egy közjogi vállalat elláthat közjogi és polgári jogi tevékenységet is, egy polgári jogi társaság viszont csak magánjogi tevékenységet végezhet. A szerzôk kihangsúlyozzák tehát, hogy az önkormányzatok választási szabadsága kifejezés megtévesztô. Csupán annyit jelent, hogy az önkormányzatok eldönthetik, egy államigazgatási feladatot milyen keretek között látnak el. Az önkormányzati vállalat jogszerû vezetésén belül a gazdasági-finanszírozási (gazdasági terv, zárszámadás), valamint jelentéstételi-felelôsségvállalási kérdéseket is sorra veszik. Ebben a fejezetben az önkormányzati képviselôk társasági grémiumban való részvételét, onnan való visszahívását, és az ott kifejtett tevékenységük kereteit, valamint a vállalat felügyeleti szervében való részvétel lehetôségeit is megismerhetjük. A negyedik fejezet az önkormányzatok gazdasági tevékenységének egyes releváns jogterületeivel foglalkozik, úgymint társasági jogi, adójogi, versenyjogi, munkajogi, konszernjogi és közbeszerzési jogi kérdésekkel. Rámutat az ezeken a jogterületeken felmerülô európai uniós hatásokra. A versenyjogi rész az antitröszt jog követelményeinek (domináns piaci pozícióval való visszaélés) és a piaci versenykorlátozások megakadályozásának bemutatására törekszik. A hangsúly az önkormányzatok gazdasági tevékenységének versenyjogi korlátain van. A szerzôk elemzik az európai normáknak megfelelôen megalkotott 2003-as új német adójogi törvényt, amely a tisztességtelen verseny elkerülésére irányul. Az

OLVASÓLÁMPA

adójogi rész a közjogi-magánjogi mûködési formák államháztartási felelôsségi problémáit, a pénzügyi transzparencia és az adójogi beszámolás, a számviteli kötelezettségek és a könyvelés kérdéseit tárgyalja. Ezenkívül az általános forgalmi adó egyes vállalatokra érvényes eltérô szabályozására is kitér. Végig különbséget tesz az ipari és a közjogi feladatot ellátó üzemek között. A munkajogi részben a szerzôk a különbözô típusú vállalatok irányítását, ellenôrzését ellátó munkaadók és munkavállalók jogait, valamint az önkormányzati privatizációval érintett közalkalmazottak helyzetét vizsgálják. Itt a munkavállalói és az üzemi tanács jogait is elemzik az egyes üzemeknél és vállalatoknál. Konszernjogi szempontból az önkormányzatok tulajdoni részvételével mûködô, vagy irányításuk alatt álló vállalkozások gazdasági-szervezeti összefonódásainak piaci konzekvenciáit ismerhetjük meg. A szerzôk kiterjesztôleg értelmezik az önkormányzati vállalat fogalmát, és a tiltott privilégiumokkal szemben az esetleges bírósági ellenôrzés lehetôségeire is kitérnek. Elemzik az önkormányzati vállalatok közjogi függésének kérdéseit és az önkormányzati befolyásolás korlátait is. E fejezet utolsó részében az önkormányzatok közbeszerzési jogi felelôsségérôl és a jogi ellenôrzés útjairól olvashatunk. A szerzôk végül utalnak a Public Private Partnership konszernjogi és közbeszerzési jogi konzekvenciáira is. Az utolsó fejezet bemutatja az önkormányzati vállalatok jogforma-választásának útjait és az egyes jogi formák részletes jellemzôit, elônyei, hátrányait. A felvázolt aspektusok között megemlíthetô: a flexibilitás, a közösségi befolyásgyakorlás, a személyzeti politika, a gazdasági rizikó, a finanszírozási és kooperációs lehetôségek, az államháztartási és pénzügyi ellen-

143 ôrzés kérdései, a zárszámadás, az adójogi megfontolások, a koncessziós kérdések és a döntésfolyamatok. A német önkormányzatokat is évek óta érintô pénzügyi szûkösség új megvilágításba helyezi az eddigi államigazgatási megoldásokat, és változtatási-modernizációs nyomást fejt ki az önkormányzatokra. A könyv alapgondolata itt visszatér, és részletesebben, nyomatékosabban fogalmazódik meg: az önkormányzatok választási joga nem csupán a magánjogi és közjogi formák közötti döntésben áll, hiszen ezen a két alaptípuson belül is sok megoldás áll még rendelkezésre. Az az igény, hogy az önkormányzatok gazdaságilag sikeresek legyenek, fokozza a nyomást, hogy a jogi formák közül egy olyat válasszanak, amely biztosítja a sikeres, vállalati tevékenység kifejtését. Természetesen a fejezet szerzôi hangsúlyozzák, hogy optimális jogi formáról mindig csak egy adott szituációban, egy adott önkormányzat esetén beszélhetünk. Rengeteg feltétel befolyásolja a döntést: van-e piaci verseny az adott tevékenység tekintetében, mi az alapítandó vállalat célja, speciális elônyök-hátrányok az adott feladat, szolgáltatás tekintetében, mekkora a piaci rugalmasság szerepe stb. A fejezet ezeket a lehetôségeket tekinti át, rámutatva az önkormányzatok döntése során szerepet játszó alapvetô szempontokat. Mivel erôsödik az igény, hogy az önkormányzati vállalatok mûködése összehasonlítható legyen a magánvállalatokéval, a hatékonysági kritérium a gazdasági tevékenység során alapvetô mutatóvá válik. Abban a tekintetben is erôsödik a konszenzus, hogy az önkormányzati vállalatok, amelyek polgári jogi formában szervezôdnek, fokozatosan önállósodjanak. Ezáltal az önkormányzat tulajdonosi befolyásgyakorlása esetükben nehezebb lesz. Vagyis az önkormányzati döntéshozóknak a közösségi

144


demokrácia és az önkormányzatiság kérdéseivel, valamint ezzel szemben a vállalati autonómia biztosításának lehetôségeivel, az ideális egyensúly feltételeivel is foglalkozniuk kell. Az eszmefuttatást az egyes jogi formák tekintetében a gyakorlat által alátámasztott érvek teszik teljessé. Végül a szerzôk kitérnek az egyes önkormányzatok közötti együttmûködési lehetôségekre is (célszövetség – Zweckverband, célegyesület – Zweckvereinbarung, munkaközösség – Arbeitsgemeinschaft). Véleményünk szerint az önkormányzati vállalatokra vonatkozó gyorsan változó szabályozások világában a könyv szilárd támpontot ad nem csupán a politikai döntéshozóknak, de a téma iránt érdeklôdôknek is arra vonatkozóan, hogy melyek az önkormányzat vállalkozási tevékenységének alapelvei, az egyes formák elônyei-hátrányai, és melyek a kerülendô, nemkívánatos utak. Az gondolom, ez a munka nagy segítséget nyújthat azoknak a magyar helyi önkormányzati tisztviselôknek, akik az önkormányzatok vállalkozási tevékenységének problémáival-lehetôségeivel foglalkoznak. A könyvben felvetett gondolatokat megismerve, a téma iránt érdeklôdô államigazgatási döntéshozók számára is új perspektívákat nyithat meg. A szerzôk hangsúlyt fektetnek az önkormányzati vállalatok privatizálására, mintegy elkerülhetetlen útnak tartva a modern demokratikus európai önkormányzati fejlôdésben. Ez a gondolat a mai magyar önkormányzati életben, ahol

az önkormányzati tulajdon privatizálása kényes témának számít, kétségtelenül sajátos mintákat jeleníthet meg, különösen, ha figyelembe vesszük a német önkormányzatok rentábilisabb gazdasági mûködését, kiegyensúlyozottabb költségvetését, ugyanakkor jogi szempontból hasonló lehetôségeit, adottságait. Ez a mû kiváló segítséget nyújthat a témában kevésbé járatos, ugyanakkor e szakirodalom iránt érdeklôdô olvasónak is, példákkal megmagyarázva és értelmezve a fontosabb fogalmakat, alapvetéseket, összefüggéseket. A tartalmilag összefüggôen, ugyanakkor szerkezetileg mégis tagoltan, áttekinthetôen, valóban kézikönyvszerûen felépített struktúra, a részletes tárgymutató persze gyakorlati segítséget nyújthat az e témában járatos elméleti szakembereknek, praktizáló jogászoknak is, akik „csupán” meghatározott fogalmakat, utalásokat keresnek a könyvben. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a szerzôk mind szakterületük specialistái, egyben gyakorló ügyvédek és gyakran publikáló szakírók. A könyv külön erénye, hogy részletes áttekintést ad a releváns szakirodalomról. A szerzôk több mint száz, önkormányzati és átfogó államigazgatási gazdasági kérdésekrôl szóló német szakkönyvet említenek bibliográfiájukban, és ez további tájékozódási pont lehet a téma iránt érdeklôdô, németül értô olvasóközönség számára. TÓTH ZSUZSANNA

145 MONITOR

Szemelvények a nemzetközi sajtóból

Le Monde Franciaország részlegesen megnyitja munkaerôpiacát a keleti munkavállalók elôtt

A szakszervezetekkel és az érintett szektorokkal folytatott konzultációt követôen a kormány közreadott egy listát, amely 61 foglalkozási területet megnyit az új EU-tagországok számára – írja Politika és Társadalom címû rovatában a párizsi világlap. A francia kormány megküldte a nyolc új közép- és kelet-európai fôvárosnak azon foglalkozások listáját, amely területeken május elsejétôl munkavállalást engedélyez az országban. Ezt megelôzôen értesítette az Európai Bizottságot arról a szándékáról, hogy a következô három évre meghosszabbítja a 2004-es csatlakozáskor a tizenöt régi tagország által elért, a munkaerôpiac védelmét szolgáló átmeneti intézkedést. Ez az átmeneti intézkedés felfüggeszti az elvben meglévô szabad munkaerôáramlást az Európai Unió területén. Maximum hét évre vonatkozhat az átmeneti intézkedés, melynek felülvizsgálatára az ezt igénybe vevô országokban május elseje elôtt kellett sort keríteni. Az átmeneti intézkedést alkalmazó országok – így Franciaország is – jogosultak arra, hogy az új tagországok munkavállalói számára lezárják, vagy csak részlegesen nyissák meg munkaerôpiacaikat. A francia kormány döntése az Európai Tanács márciusi ülésén született, mely

szerint „progresszív nyitás” kezdôdik „olyan foglalkozási ágakban, ahol munkaerô-kereslet tapasztalható”. A szakszervezetekkel és a fôbb szakmai szervezetekkel történt egyeztetés után a kormány egy 61 foglalkozást tartalmazó listát készített a magánszektorra vonatkozóan: építôipar, közmunka, szállodaétterem-étkeztetés, mezôgazdaság, mûszerészet, átalakuló iparágak, kereskedelem, értékesítés és végül takarítás, tisztítás. Ezen a 61 foglalkozási területen egyszerûsítik a munkavállalási engedélyek kibocsátását. „A többi foglalkozási területen kielégítô vagy többletmunkaerô áll rendelkezésre” – mondja a munkaügyi miniszter, Gérard Larcher. „Óvatosság”

A kormánydöntés elôkészítése során a képviselôk és szenátorok többsége elvben nagyrészt kedvezôen vélekedett a keleti munkavállalók elôtti teljes munkaerô-piaci nyitásról. A legtöbb szakmai szervezet és szakszervezet egyaránt ezt a szellemet képviselte, s véleményük szerint a korlátozás csak a fekete munkavállalást és a francia foglalkoztatási szabályozás kijátszását segíti. Ezzel együtt is a kormány az „óvatos” lépést választotta. „A francia foglalkoztatási helyzet továbbra is nehéz” – magyarázza Larcher. „Úgy döntöttünk, hogy fenntartjuk a beavatkozás lehetôségét, arra az esetre, ha a munkaerôpiacon valamely szektorban erre szükség lenne”. Kiemelte, hogy Franciaország „munka-

146


erôpiaca nem azonos Nagy-Britanniáéval, Írországéval, és még Spanyolországéval sem, mert azok sokkal rugalmasabbak és lendületesebbek”. www.lemonde.fr

La Nación Az új európai baloldal térhódítása

Mérsékelt, „reformbarát” és már tizenhárom EU-tagországban bír vezetô szereppel – írja átfogó elemzésében az európai baloldal elôretörésérôl az egyik legnagyobb példányszámban megjelenô, befolyásos, argentin országos napilap. Giorgio Napolitano elnökké választása Olaszországban azt jelenti, hogy egy nyugat-európai ország elsô alkalommal juttatott ex-kommunista vezetôt a hatalom élére. Ugyanakkor igazolódni látszik az a tényt is, hogy az EU választópolgárai mindinkább elcsábulnak a „szocialista kísértés”-tôl. Ez a tendencia egy olyan politikai jelenségre utal, amely túlmutat a kedvezô választási eredményeken: Európa, a megosztottság kontinense, elszántan keresi a módját, hogy megvédje magát a globalizáció túlkapásaitól. Miközben a legkiszolgáltatottabb rétegek engednek a szélsôjobb csábításainak, addig a mérsékeltebb nézeteket valló választópolgárok érdeklôdéssel figyelik, hogy milyen alternatívát képes nyújtani számukra ez az újfajta szocializmus. Rövid idôn belül tizenhárom EU-tagállamban szavaztak bizalmat baloldali pártnak a választók. Ezt a tendenciát igazolták az utóbbi hetek eseményei is, úgymint Romano Prodi olaszországi, illetve Gyurcsány Ferenc magyarországi választási

gyôzelme. Ezt csak tetézheti az a tény, hogy az elôzetes közvélemény-kutatások baloldali gyôzelmet jósolnak a 2007-es franciaországi elnökválasztáson is. Szociáldemokraták tartják kézben a hatalmat Svédországban, Nagy-Britanniában, Spanyolországban, Portugáliában, Magyarországon, Litvániában és a Cseh Köztársaságban. Ezenkívül baloldali pártok vesznek részt jobboldal vezette kormánykoalíciókban Németországban, Belgiumban, Cipruson, Finnországban és Luxemburgban. Ennek az új baloldalnak, amely egyre inkább beépül az öreg kontinens irányításába, kétségtelenül megvannak a maga sajátosságai: nem radikális, nem világmegváltó, és a legkevésbé sem antikapitalista. Általánosságban egy mérsékelt baloldalról beszélhetünk, amelyik azt kívánja saját vezetôitôl és az EU-tól, hogy a szükséges reformok ne vezessenek a szélsôséges liberalizmus elembertelenítô hatásaihoz. Ez a baloldal igent mondott az Európai Alkotmányra, sajnálkozik az EU jelenlegi bénultságán, és nem fél a piacverseny rugalmasságáról beszélni. Giorgio Napolitano az „aggiornamento” szimbóluma. A berlini fal leomlása után az Olasz Kommunista Párt „apparátcsika”-ként felhagyott a proletárdiktatúra illúziójával, és hagyta magáévá válni a szociáldemokrata átalakulás ideológiáját. A baloldali pártok ideológiai „elhajlása” Tony Blair 1997-es, az Új Munkáspárt megalapításával történt centralizáló fordulatával szentelôdött meg véglegesen. Romano Prodi ugyanezt az irányvonalat követi. Ezt kísérelte meg 1996–1998 között az Olasz Államtanács elnökeként, és ezt erôsítette meg, amikor 1999– 2004 között az Európai Bizottság elnöki

MONITOR

tisztét töltötte be. Abban az idôben Prodi az Európát az új globalizálódó világrendbe beilleszteni kívánó lisszaboni stratégia emblematikus figurája is volt. Egy másik szocialista vezetô, José Socrates, Portugália újdonsült miniszterelnöke, a közelmúltban jelentette be, hogy megszünteti az állami szervezetek és intézmények egyharmadát, aminek következtében tizenöt százalékkal fog csökkeni a jelenleg 500 000 fôs köztisztviselôi létszám. A meglepôen reformszemléletû intézkedés a belsô deficitet csökkenteni hivatott széles körû program része. Magyarország miniszterelnöke, Gyucsány Ferenc szintén a visszafogott baloldal eszméjét testesíti meg. „A második mandátumom elsô száz napjában több mint száz reformot készülök végrehajtani” – közölte friss gyôzelme után a negyvenkét éves milliomos. Más idôk

Amikor 1889-ben megszületett a svéd szociáldemokrácia, sokkal közelebb állt a német marxista modellhez, mint a szocializmus hagyományos utópista francia vagy angol irányvonalához. Ma, a miniszterelnök Göran Persson pártja egy olyan modell mellett áll ki, amely összehangolja az állami szektor és a piacgazdaság szabályozását. Svédország 1999-ben az egyik elsô olyan EU-s tagország volt, amely mélyreható reformokat indított el a nyugdíjrendszerben. Ezt a modellt késôbb a többi tagállam is követte. A spanyol José Luis Rodríguez Zapaterót sem lehet „ortodox szocializmussal” vádolni. Spanyolországban a munkavállalók egyharmada csak rövid távú munkaszerzôdéssel rendelkezik.

147 Azokban az országokban, ahol a szocialisták a parlamenti nagykoalíció részei, mint Németországban vagy Belgiumban, a politikai reformok érdekében kompromisszumra törekednek a jobboldallal. Mindezek ellenére az európai kormányok komoly nehézségekbe ütköznek, amikor meg akarják gyôzni a közvéleményt a reformista politika jótékony hatásairól. Mindenesetre ezeknek az intézkedéseknek diszkréten és fokozatosan kell beépülniük a köztudatba, elkerülendô az esetleges félelmeket ezzel kapcsolatban. „Az európaiak rettegnek a globalizáció pusztító hatásaitól. Szeretnének reformokat, de csak egy kifejezetten társadalmi alapú rendszeren belül, aminek a középpontjában maga az ember áll. Ez a magyarázata a baloldal fokozatos térhódításának is.” – közölte André Grebjine, a Párizsi Politikai Tudományok Intézetének kutatási igazgatója. A választók elképzeléseiben egy mérsékelt baloldal lehet a szükséges reformok biztosítéka, egyúttal a garancia a globalizáció legszörnyûbb következményeinek, a munkanélküliségnek, az elvándorlásnak, a kétes munkakörülményeknek és a társadalmi olló további szétnyílásának elkerülésére. Ugyanakkor Németország, Olaszország és Spanyolország mintájából az is világosan látszik, hogy az európaiak nem kívánják túl nagy hatalommal felruházni a baloldalt. Ezekben a példákban vajon honnan tudhatjuk, hogy a választók a reformok mellett, vagy éppen azok ellen tették le voksukat? A válasz nem könnyû, tekintve, hogy mindkét oldalon vannak erôs reformpárti, illetve konzervatív politikusok is. Talán a helyes minta az lehet, amit a liberális Luis Michel szokott alkalmazni. A

148


belga ex-miniszterelnök-helyettes szerint „a biztos többség nagyon hasznos lehet, de a reformok végrehajtásának lényege egy olyan jellemvonás, amely egyre inkább visszaszorulóban van a politikából. Ez pedig nem más, mint a bátorság.” www.lanacion.com.ar

Frankfurter Allgemeine Zeitung Mintadiák szorult helyzetben

A siralmas helyzetben lévô közpénzek ellenére a befektetôk számára továbbra is vonzó Magyarország – írja Michaela Seiser a nemzetközi tekintélyû német politikai napilapban, Budapestrôl keltezett cikkében. A hosszú felfelé ívelô idôszak után Magyarország ’lókúra’ elôtt áll. A régióban még mindig attraktív befektetési célországnak számító állam ugyanis az Európai Unió legnagyobb deficitet felmutató tagja. Az újraválasztott balliberális kormány a szavahihetôség biztosítása érdekében mélyreható reformokra készül. A helyzet reménytelen, de nem komoly. Ilyen szárazon kommentálják manapság a bennfentes magyarok saját helyzetüket. Másfél évtizeddel a rendszerváltás után Magyarország immár nem Kelet-Európa mintadiákja. A két évvel ezelôtt az Európai Unióhoz csatlakozott ország ugyanakkor robosztus gazdasági növekedést és viszonylag alacsony munkanélküliséget mutat fel. Az államilag irányított gazdaságról piacgazdaságra történô áttérés formálisan lezárult. A régióban növekvô befektetôhely-konkurencia ellenére a magyarok töretlenül vonzzák a befektetôk áradatát, s a vállalatok ôrzik versenyképességüket. Az egy fôre jutó GDP alapján – az osztrák Gaz-

daságkutató Intézet (WIIW) szerint – az életszínvonal idôközben elérte a 25 EUtagállam átlagának majdnem kétharmadát, amivel a magát szívesen pannon pumának nevezô ország, Szlovénia és a Cseh Köztársaság után, az új tagországok között a harmadik helyen áll. Zilált közpénzügyei miatt azonban Budapest piros lapot kapott Brüsszeltôl. 6,1 százalékos költségvetési hiányával Magyarország tavaly az Unió legjelentôsebb „hiánybûnöse” volt. A Standard & Poor’s szerint az ország az euró bevezetéséhez szükséges öt kritérium közül egyet sem képes teljesíteni. Így az euróövezethez 2010-re tervezett csatlakozás valószínûsége 2012 elôtt kicsi, s ezzel – a Bank Austria Creditanstalt (BA-CA) véleménye szerint – Magyarország, Lengyelországgal együtt az utolsó lehet az új tagállamok között. Gyurcsány Ferenc áprilisban újraválasztott balliberális kormánya már takarékossági csomagot fabrikál, amely a következô két évben komoly megszorításokhoz vezethet a lakosság életében. Richter Sándor, az osztrák Gazdaságkutató Intézet közgazdásza szerint hasonló a helyzet, mint a kilencvenes évek közepén. Az akkori pénzügyminiszterrôl, Bokros Lajosról elnevezett takarékossági csomag a kiadások csökkentéséhez, leértékeléshez és importkorlátozásokhoz vezetett. Ezek az intézkedések Magyarországot konszolidációs pályára jutatták, és megteremtették az 1997-tôl 2001-ig tartó arany évek alapjait. Most hasonló lépések várhatók. Megfigyelôk indokolatlannak tartják, hogy egy tízmilliós országnak, amely szomszédjához, Ausztriához hasonlítható, 386 fôs parlamentje, 19, megyének nevezett regionális kormányzati egysége és csaknem 3300 önkormányzata, valamint a lakosság egyö-

MONITOR

tödét foglalkoztató közigazgatási szektora legyen. Reformokra van szükség a veszteséges állami cégek, így a legnagyobb munkaadó Magyar Államvasutak, a helyi szállítási vállalatok és a Malév légitársaság esetében is. Ezen túlmenôen változások szükségesek az egészség- és oktatásügyben, valamint az állami és megyei irányításban is. Richter bíráló véleménye szerint a rendszerváltás óta nem sok történt ezeken a területeken. „Mindezek sok pénzt nyelnek el, s nagyon rosszul mûködnek.” A lakosság különösen az egészségügy betegeskedését érzi. Az alulfizetett orvosok rendszeresen kenôpénzeket várnak el, több száz eurós nagyságrendben. Ez az összeg Magyarországon akár egy teljes havi fizetést is jelenthet. Ezenkívül Gyurcsány második kabinetjének feladata egy szigorúbb adó- és illetékbehajtási rendszer megvalósítása is. Eddig egyfajta nemzeti sport volt az adók alóli kibújás. A közgazdászok szerint Magyarországon a legnagyobb igazságtalanságot nem a gazdagok és a szegények közötti szakadék jelenti, hanem az adót megfizetôk és a befizetéseket elkerülôk helyzete közötti különbség. A sikeres szanálás kulcsa tehát az adóalap kibôvítése lenne. „A lakosság egyharmada tartja a hátát tízmillió magyar helyett. Ennek legalább ötven százaléknak kellene lenni” – véli Inotai András, a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetének igazgatója, aki egyúttal lehetségesnek tartja a költségvetési hiány 2008-ig történô, a maastrichti elvárásnak megfelelô, három százalékos határ alá csökkentését. A közgazdász számára azonban nem döntô jelentôségû, hogy a maastrichti kritériumok kettô vagy négy év alatt teljesülnek-e. Az EU-tagországok fele egyébként is a háromszázalékos határ felett helyezkedik el. „Ezt az ér-

149 téket nem tartom szentírásnak.” Az euró gyorsabb bevezetése Richter és Inotai szerint többe kerül, mint amennyit használ. Ez ugyanis 1–1,5 százalékponttal tartósan fékezhetné a gazdasági növekedést, s ezzel növelné a munkanélküliséget. „A szavahihetôség és a befektetôk bizalmának erôsítése a fontos.” Ezért az elkövetkezô változtatások a befektetési székhelyek minôsítésére inkább pozitív hatást gyakorolhatnak. A közpénzek stabilizálása erôsíti az év eleje óta nyomás alá került nemzeti valuta iránti bizalmat. Ez a magyar gazdaság gerincének tartott külföldi befektetôkre is terheket róhat. A NémetMagyar Kereskedelmi és Iparkamara közelmúltban megjelent konjunktúrajelentésében az ország legfontosabb befektetési és kereskedelmi partnereiként számon tartott, német tôkerésszel mûködô vállalatok ma jóval szkeptikusabban ítélik meg a magyar gazdaság helyzetét, mint egy évvel ezelôtt. A befektetôk különösen a közpénzek helyzete miatt aggódnak. Az Audi Hungária, a legnagyobb magyarországi befektetô és exportôr ennek ellenére nem értékeli rosszabbnak a székhely minôségét. „Ugyanolyan jól érezzük magunkat, mint tizenhárom éve” – mondja a cég szóvivôje, Lôre Péter. A feltételek összességében még mindig vonzóknak mondhatók. A földrajzi helyzet és a közlekedési kapcsolatok kiválóak. Magas fokú a rugalmasság, ami lehetôvé teszi a keresletnek megfelelô mûködést. Az alkalmazottak jól képzettek. A magyar dolgozókról általában úgy vélik, kreatívabbak európai kollégáiknál, azonban gyakran nem szolidárisak a munkáltatóikkal és kevésbé motiváltak. Lôre szerint azonban idôközben egyre nehezebb jól képzett munkatársakat találni. A bérköltségek egy az öthöz különbsége Németországhoz képest már nem olyan nagy, mint a kilencvenes

150


évek közepén jellemzô egy a héthez arány. Az Audi Hungária ennek ellenére nem gondol arra, hogy olcsóbb székhelyre költözzön. A VW leányvállalata gyôri székhelyén, Nyugat-Magyarországon az Audi és a Volkswagen számára gyárt motorokat, valamint az Audi TT sportkocsit szereli össze. A Magyarországon 15 éve termelést, terjesztést és fejlesztést végzô Bosch számára is ugyanolyan jó maradt a székhely minôsége. A budapesti székhely ügyvezetôje, Gerhard Rosin szerint Magyarországon is létezik bürokrácia, de valamivel egyszerûbben mûködik, mint Németországban. A magyarok jó pontokat szereznek a befektetések biztonságosságával és a jó közlekedési infrastruktúrával. Harald Hasselmann, a budapesti Schering terjesztési telephely ügyvezetôje eközben megjegyzi: „A szomszédos országok nagyon felzárkóztak. Magyarországnak meg kell erôltetnie magát, hogy megôrizze jó hírét.” A növekvô konkurencia ellenére Magyarország az olcsó termelés mellett támogatási intézkedéseinek köszönhetôen az elmúlt évben mágnesként vonzott közel hatmilliárd euró külföldi tôkét. A legnagyobb befektetések közé sorolható az autógumigyártó Hankook és Bridgestone, valamint az SAP szoftverfejlesztési projektje. A külföldi vállalatok az ország exportjának több mint kétharmadát állítják elô. A magyar GDP több mint felét külföldi cégek termelik ki. Összességében Magyarország még mindig vezetô szerepet játszik a régióban, mivel a külföldi közvetlen befektetések által eddig az országba érkezô tôke a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium összesített adatai szerint 50 milliárd euró, s ez Kelet- és Közép- Európában a legmagasabbak közé tartozik. www.faz.net

Handelsblatt Német vállalatok dicsérik a befektetési helyszíneket

A német gazdaság a kelet-európai régióban további esélyekkel számol. A hazai rossz befektetési lehetôségeket viszont elkerülik a vállalkozások – írja Reinhold Vetter a befolyásos német gazdaságpolitikai napilapban. A Kelet- és Közép-Európában befektetô legtöbb vállalat elégedett. Ezt egy, a 12 német külkereskedelmi kamara, valamint delegált iroda által a régió 14 országában tartott közvélemény-kutatás tanúsítja. A közel ezer megkérdezett vállalkozás több mint 90 százaléka jónak vagy kielégítônek értékeli üzleti helyzetét. Kétharmaduk abból indul ki, hogy üzleti eredményeik az idén tovább javulnak. A felmérés világosan mutatja, hogy Közép- és Kelet-Európa ma a német cégek egyik legfontosabb növekedési piacának számít. Ezekben az országokban immár több mint tízezer német részesedésû vállalkozás mûködik. Ezek ott eddig összesen közel 50 milliárd eurót fektettek be. A megkérdezett cégek 80 százaléka állítja, hogy befektetésüket ma is megismételnék az adott országban. A német vállalkozások fôként a régió munkaerôpiacát értékelik pozitívan. A munkavállalók képzettsége, motiváltsága és termelékenysége mind jó osztályzatot kapott. Itt mutatkozik meg a régió egyik legjelentôsebb elônye. Az adóterhekkel kapcsolatosan azonban nagyon különbözô a megítélés. Miközben Észtország és Szlovákia alacsony adóik miatt a legjobb jegyeket kapták, addig az olyan országokat, mint Magyarország, Lengyelország és Szlovénia az ottani magas adóterhek és a bonyolult adórendszer miatt erôsen kritizálták.

151

MONITOR

A legtöbb német vállalkozás elégedetlen a kelet-közép-európai önkormányzatok bosszantó gyengéivel. A bürokrácia nehézkessége, a burjánzó korrupció és a pályázatok átláthatóságának hiányos volta hatalmas teher a befektetôk számára, s mindez rontja a pozitív megítélést. Ha a régió egyes országait vizsgáljuk, akkor az apró Észtország kapja a legtöbb elismerést. Szlovákia, Lettország, Szlovénia, de még Románia is jó eredménnyel zár. A hatodik helyen Csehország áll. Lengyelország és Magyarország sok bírálatot kénytelen elviselni. A megkérdezett vállalatok többsége szerint az itteni vállalkozói környezetet jelentôsen javítani kellene. Kelet-Közép-Európa országai mellett a régi EU-tagországok, valamint Kína áll a német vállalkozások terjeszkedési terveinek középpontjában. A Német Kereskedelmi és Iparkamara (DIHK) felmérése alapján megállapítható, hogy a német ipari vállalatok külföldi termelési részlegeiket és logisztikai hálózatukat a nevezett országokban az elmúlt idôszakhoz képest idén erôsebben kívánják kiépíteni. „A növekvô ’külföldre nyomulás’ oka elsôsorban a világkereskedelem aktuális erôs expanziója” – mondta Ludwig Georg Braun, a DIHK elnöke a felmérés eredményének ismertetésekor, amelyben több mint hétezer vállalkozás képviseltette magát. „Az ebben való részvétel számos német ipari vállalkozás számára teszi szükségessé a helyi termelést, vagy legalábbis a helyi terjesztést és vevôszolgálatot.” A befektetôk viszont nem mindig önszántukból cselekszenek. A külföldön invesztáló cégek 39 százaléka szerint jobb hazai körülmények között Németországban is létrehozhatók lettek volna befektetéseik. „Tíz esetbôl négyben a külföldi be-

fektetés belföldi tôkehasználat helyett történik. Ez Németországnak idén nagyjából 50 ezer ipari munkahelyébe kerül” – mondta Braun. A külföldi befektetések 80 százaléka, amelyeket – a vállalkozások bevallása szerint – belföldön is megvalósíthattak volna, a munkaerôvel kapcsolatos hazai, viszonylag magas kiadásokra vezethetô vissza. Ezenkívül a vállalatok 53 százaléka a munka- és bérjogot jelöli meg a külföldi befektetések okaként. Azok a vállalatok, amelyek a piacfeltárásba vagy a terjesztés felépítésébe fektetnek be, plusz hat százalékpontos foglalkoztatási szaldót mutatnak fel. Azokban a vállalkozásokban azonban, amelyek költségkímélés miatt invesztálnak külföldön, csökken a munkahelyek száma. www.handelsblatt.com

Nationen Jobb idôk járnak Kelet-Európa farmerjaira

A norvég mezôgazdasági lobbi szócsöve (az EU-hoz történô csatlakozás ellenzôinek egyik legfontosabb norvégiai fóruma) cikket közölt az uniós bôvítés keleteurópai hatásáról az agráriumban. A cikket, amelyet a skandináv országban évtizedek óta élô Thomas Vermes (Vermes Tamás) írt, kivonatosan ismertetjük. A cikk szerzôje szerint a Tízek 2004. május 1-jei csatlakozása hatalmas növekedést eredményezett az Európai Unió új tagországainak mezôgazdaságában. A termelôk jövedelme 2004–2005-re az 1999–2003-as idôszakhoz képest 70 százalékkal emelkedett. (Ezzel együtt az egy fôre jutó bevételek csak 16 százalékát érik el annak, amit a farmerek a 15

152


régi tagországban keresnek – jegyzi meg a szerzô.) Ez a jövedelemnövekedés nagymértékben a Brüsszeltôl kapott közvetlen kifizetéseknek köszönhetô. Az Európai Bizottság jelentése szerint az új tagországokban – jellemzô módon – a szociális nehézségek enyhítésére fordítják a mezôgazdasági támogatásokat. A munkanélküliség helyett sokan választják az önálló földmûvelést, mivel ha farmerként regisztrálják ôket, jogosultakká válnak az uniós támogatásokra. Az elmúlt idôszakban szinte megduplázódott az új és a régi tagországok közötti mezôgazdasági árucsere. Kedvezôtlen ugyanakkor, hogy az újak jóval többet importálnak, mint amennyit exportálnak, ezért jelentôs mértékû kereskedelmi deficitet halmoztak fel a mezôgazdaság területén a régi tizenötökkel szemben. Az egyetlen kivétel ez alól Magyarország, amelyik nettó mezôgazdasági exportôrré vált. A lap megemlíti, hogy erôteljes változások mentek végbe az elmúlt években az új tagállamok élelmiszeriparában is: Magyarországon például sok élelmiszer-feldolgozó üzemet külföldi cégek vásároltak fel. Ezek közé tartozott a norvég Orkla Foods is, amely elôbb megvett egy budapesti pizzagyárat, majd bezárta, és a termelést Csehországba telepítette át. Tendenciaként figyelhetô meg, hogy számos külföldi befektetô azért vásárol meg magyar cégeket, hogy bezárja azokat, majd megtartva a piacot és a Magyarországon bevezetett márkákat, a termelést más országokban folytassa tovább. A hírek szerint hasonló sorsra juthat a magyar „nemzeti csokoládénak” tartott Boci is, amelynek gyártását a Kraft-csoport külföldre kívánja áthelyezni – véli tudni az oslói lap szerzôje. www.nationen.no

Süddeutsche Zeitung Türelmes tárgyaló

Kovács Lászlóé a leghálátlanabb hivatal Brüsszelben – vélekedik a Münchenben megjelenô, ám nemzetközi terjesztésû német lap újságírója az EU adó- és vámügyi biztosáról készült cikkében. A befolyásos lap alcímében azt emeli ki, hogy Kovácsé a leghálátlanabb poszt Brüsszelben, s a politikus minden jel szerint el akarja feledtetni rossz startját. A cikkíró emlékeztet arra, hogy José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke elôbb az energiaügyi tárcát szánta Kovács Lászlónak, ám a volt magyar külügyminiszter európai parlamenti meghallgatása nem sikerült, s maga is beismerte: az idô rövidsége miatt nem tudott felkészülni kellôképpen. Kovács azonban, miután beásta magát a technikai részletekbe is, megkedvelte adó- és vámügyi biztosi, új feladatkörét. Nagy akadály tornyosul továbbra is elôtte: bármennyire is egységesül Európa, az adóügyek még mindig a tagállamok jogkörébe tartoznak. „Kovácsnak hálátlan hivatal jutott, valószínûleg a leghálátlanabb a bizottságban” – nyilatkozta a lapnak Udo Bullmann német EP-képviselô, aki mindenekelôtt azt találja nehéznek, hogy Kovácsnak minden egyes javaslatához meg kell szereznie mind a 25 tagállam beleegyezését. Bullmann „pragmatikusnak és nagyon türelmesnek” nevezte a magyar biztost, mások azt emelték ki, hogy Kovács már külügyminiszterként is rátermett tárgyalónak bizonyult. A német lap szerint Kovács, „a korábbi kommunista funkcionárius” azért folytathatta pályáját a rendszerváltás után is,

153

MONITOR

mert nem volt hidegháborús politikus. Államtitkárként mûködött ama Horn Gyula külügyminiszter mellett, „aki 1989-ben engedélyezte az NDK-polgárok kiutazását Nyugatra, s ezzel drámai módon felgyorsította a keleti tömb felbomlását”. Külügyminiszterként Kovács mérvadó szerepet játszott Magyarország EU-csatlakozásának kivívásában, átköltözését Brüsszelbe a cikkíró kézenfekvônek minôsíti. Az már a jövô kérdése, hogy a konszenzusszabály miatt adó- és vámügyi biztosként érhet-e el iránymutató sikereket – írja befejezésül a lap. www.sueddeutsche.de

China Daily Európa: Új célpont a kínai turistáknak?

2020-ban, a kínaiak gazdagodásának köszönhetôen, több mint 100 millió külföldi utazás várható – írja Liu Jie a Pekingben, 300 ezer példányban megjelenô, országos terjesztésû, angol nyelvû, hivatalos véleményeket mértékadó módon tükrözô napilapban. Hány kínaiul beszélô idegenvezetô, pincér és taxisofôr várja Európában felkészülten a Kínából érkezô turistahadakat? Pontosabban, mivel az Európába utazó kínai turisták zöme imádja a legdivatosabb holmikat, vajon Párizs, Róma, Berlin és London elegendô számú kínaiul beszélô bolti eladót tud-e felvonultatni? Ágazati kutatások szerint 2020-ban 100 millió turistautazás várható Kínából, s a kedvelt célpontok az ázsiai–csendesóceáni vonalról feltehetôleg áttolódnak Európába.

A következô, 11-ik ötéves terv során, napjainktól 2010-ig, az ország teljes turizmusa várhatóan évi 8 százalékkal nô. Ez a Kínai Nemzeti Turizmus Hivatal (CNTA) elôrejelzése. Shen Huirong, a CNTA Turizmusfejlesztési és Nemzetközi Kapcsolatok Igazgatóságának vezetôje a China Daily-nek elmondta, hogy évi 10 százalékkal nô az ország külföldre irányuló turizmusa. Wei Xiao, a Társadalomtudományi Kínai Akadémia Utazáskutatási Intézetének kutatója a Világ Utazási és Turizmus Szervezete számait idézte, ezek szerint 2020-ban Kína lesz a világ negyedik legnagyobb, külföldre irányuló turizmust adó országa. A külföldre utazó turisták száma gyorsan növekszik. 2005-ben – amint Shao Qiwei a CNTA igazgatója elmondta – mintegy 31 millió kínai utazott külföldre, beleértve Hongkongot és Makaót. Ebben az évben várható, hogy ez a szám eléri a 40 milliót, ami mintegy 30 százalékos éves növekedési ütemet mutat. Ezek az elôrejelzések arra a tényre alapulnak, hogy Kína egy fôre jutó GDPje meghaladta 2003-ban az 1000 dollárt, és azóta egyre emelkedik. Azon kívül, hogy több az elkölthetô pénz, az ország nyitása egyre több emberben felkelti az igényt arra, hogy „világot lásson” – mondta Wei. Megjegyezte, hogy az újonnan megfogalmazott ötéves terv egyik célkitûzése a hazai piac élénkítése, és remélhetôleg sikerül a gazdaságot átállítani a nagyfokú exportorientáltságról. Ebben a folyamatban játszik növekvô mértékben jelentôs szerepet a turizmus ágazat. A kínaiak külföldre utazását a CNTA vezetôi szerint megkönnyíti a turizmus célpontjainak kiterjesztése, valamint a tárgyalások folytatása a beutazási eljárá-

154


sok egyszerûsítésérôl a célországokkal. Shen elmondta, hogy számos országgal és régióval jelenleg zajlanak ezek a tárgyalások. A piaci adatok azt mutatják, hogy ha a kínaiak útra kelnek, szeretnek vásárolni. A Goldman Sachs beruházási bank 2004 decemberében közreadott jelentésének ez irányú megállapítását kevés utazási iroda kérdôjelezte meg. Eszerint a kínai turisták egy fôre jutó költekezése a világon a legmagasabbak között szerepel. Amikor a kínai turista vásárol, odafigyel a divatra és a márkára. Azok összkiadásaiban, akik közülük Európába utaznak, 30 százalékkal szerepel a divatruházat, ezt követi az ékszer, óra, szuvenír, bôráru, parfüm és kozmetikum. Még a „Made in China” feliratú holmikat is megveszik Európában, arra gondolván, hogy azok csinosabbak és divatosabbak, mint amit Kínában kapnak – ma-

gyarázta Wei. A luxuscikkek is olcsóbbak, mint Kínában a különbözô vámok, illetékek miatt. Wei hozzátette, az egyéni utazók számának emelkedésével növekedhet az új utazási programok és tevékenységek iránti kereslet. Most a kínai kiutazók 90 százaléka az ázsiai országokat célozza meg, 10 desztinációból 8 Ázsiában található. „Ám ha a tehetôs utazók már eleget láttak Ázsiából, másfelé indulnak, hogy mást lássanak, más élvezetben legyen részük.” – mondja Sun Changwei, a Kínai Ifjúsági Kiutazási Szolgálat vezérigazgatója. Li Shuang, a Kínai Nôk Utazási Szolgálatának kereskedelmi igazgatója lapunknak elmondta, hogy máris emelkedik az Európába utazók száma. Az elmúlt néhány évben az európai utak a cég bevételnövekedésének 20–30 százalékát adták. www.chinadaily.com.cn

155

CONTENTS ÁGOSTON MOHAY: The European Parliament and the Future of the Treaty Establishing a European Constitution ....................................... 3 GYULA L. ORTUTAY: Bolivar’s Sword Circulation in Latin-America. The European Union Worries for its Investments – the Hungarian Diplomacy is Pragmatic ........................................................................ 16 TAMÁS BALOGH: How Much would Hungary’s European Innovation Closing-up Cost? ................................................................................. 30 RUDOLF LEHÔCZ: Gyôr-Moson-Sopron County – Deemed at Development in the Golden Triangle ............................................................................. 41 ATTILA MARJÁN: The „European Onion” or Challenges of the European Union ............................................................................. 49 GABRIELLA OCSKAI: European Approach of Social Policy ................................. 63 Review MARIE-CLAUDE BLANC-CHALÉARD: The French History of Immigration (Sections of the Study) ......................................................................... 73 JACQUES BICHOT: Immigration – What is the Burden on Public Finance? An Attempt to Evaluate the French Situation .......................................... 78 Conferences IRÉN ÓNODI: The Opportunities of Concluding a Social Agreement in Hungary – in the Light of an International Conference ......................... 99 Current Affairs in the EU Foreign Affairs Office of the Hungarian Parliament KATALIN BALÁZS– KATALIN SZALÓKI: Balkan Conditions – The Relationship between the EU and the West-Balkan States ........................................ 109

Hungarian Central Statistical Office GERGELY BAKSAY: The Characteristics of Internet Use in the European Union ........................................................................... 131 Book review Hoppe-Uechtritz (editor): Handbuch Kommunale Unternehmen (Handbook on Community Companies) ............................................... 140 Monitor ..................................................................................................... 145 English summaries ..................................................................................... 155

156


SUMMARIES ÁGOSTON MOHAY THE EUROPEAN PARLIAMENT AND THE FUTURE OF THE TREATY ESTABLISHING A EUROPEAN CONSTITUTION After a short summary of the creation and the interrupted ratification of the Treaty establishing a European Constitution, the study aims to analyze the text of the socalled Duff-Voggenhuber (MEPs) report concerning the revisit of the constitutional project. Under this report it is not sufficient to vote again in France and in the Netherlands on the same text, or to make do with a few minor reforms, public debates should be organised through a large number of ‘Citizens Fora in the member states. Emphasis is also laid on outlining the fundamental difference between the draft version of the report and the adopted text. Following the examination of the report adopted by the European Parliament relating to the “period of reflection” and the structure, subjects and context for the assessment of the debate on the future of the EU, the study reviews a number of reactions to the document: the concerns expressed by the presidents of three national parliaments and the positive responses of some European politicians.

GYULA L. ORTUTAY BOLIVAR’S SWORD IS CIRCULATING IN LATIN-AMERICA. THE EUROPEAN UNION WORRIES FOR ITS INVESTMENTS – HUNGARIAN DIPLOMACY IS PRAGMATIC Diplomats may prove – though average citizen may also imagine – what intensive work of organisation is needed to convene leaders of sixty countries from two continents to a summit. The lack of result of the fourth summit of heads of states and governments from the European Union, Latin-America and Carib countries held in Vienna did not depend on the preparation. (See Jozsef N. Szentgyörgyi: Over the Operence – Guadalajara: far from Europe and Cohesion” – published in the December 2004 issue of our periodical). However no failure may be recorded either – no spectacular quarrel had happened. What is more the Vienna Declaration of over twenty pages repeated the willingness to reinforce the relation between the big regions giving home to over a billion people. As a single nuisance a decision that Europe commences negotiations on the association treaties and free trade agreements with the Central-American states was made. However similar negotiations, bargains have been underway between two other regional blocs of the EU and South-America that is Mercosure and Andean Community (CAN) though no step forward was made. The strategic partnership declared ceremonially on the occasion of the bilateral summit held in 1999 in Rio de Janeiro exists only on paper.

SUMMARIES

157

TAMÁS BALOGH HOW MUCH WOULD HUNGARY’S EUROPEAN INNOVATION CLOSING-UP COST? A number of experiences suggest that countries that build upon knowledge and utilisation of knowledge significantly and sustainably improve their competitiveness. The European Commission makes great efforts to have innovation acknowledged; in this framework the European Innovation Scoreboard has been published every year since 2002. The majority of indexes used in the document may clearly be identified as cost related. This triggered the idea: shall we make an estimate on how much would cost closing up Hungary’s indexes to the EU average?

RUDOLF LEHÔCZ GYÔR-MOSON-SOPRON COUNTY – DEEMED AT DEVELOPMENT IN THE GOLDEN TRIANGLE Specialists deem the so called economic triangle of Vienna-Bratislava-Gyôr including Gyôr-Moson-Sopron county the most dynamically developing region of the European Union. The economic development of the Hungarian county of the region as well as the entire West-Dunántúl region may be significantly influenced by the fact that Gyôr, the seat of the county is one of the five county towns that benefit from the “Development Pole” program of the Hungarian government. Between 2007 and 2013 the Union funding may assign one hundred billion Hungarian Forint to these towns for the implementation of such development projects that support the closing-up of their wider environment.

ATTILA MARJÁN THE „EUROPEAN ONION” OR CHALLENGES OF THE EUROPEAN UNION European integration is again at a crossroads. A number of dilemma concerning its identity, future image, institutional framework is in the air. Often the refused Constitutional Treaty is identified as the core of the problem, however the article contradicts to this supposition since in the author’s view Europe shall face significantly deeper challenges. The European continent and the European Union struggles in defence along different frontiers, it must fight globalisation, international competition and its own ageing population as well as the legacy problems of its social model. Operational problems of the enlarged Europe are hidden beyond these global and pan-European challenges. Europe struggles with the dilemma of opting for a model, prior to selecting the right one it must sincerely face problems.

158


GABRIELLA OCSKAI EUROPEAN APPROACH OF SOCIAL POLICY This paper presents the conception of the European Union’s social policy and its developments down to recent times. It qualifies the social security’s dimension with the help of the three classical supply models (Bismarkian, Beveridge and Scandinavian). It emphasizes the main attributes of the Social Agenda for modernising Europe’s social model under the revamped Lisbon Strategy for growth and jobs. In last times the function of European Union’s social policy comes to the front due to several challenges of our days such as poverty, unemployment, globalisation, ageing society, discrimination, low-level employment or accelerating technical development. This paper attempts to review the main challenges of economy and society, furthermore it summarizes how the Union manipulates them.

JACQUES BICHOT IMMIGRATION – WHAT IS THE BURDEN ON PUBLIC FINANCE? AN ATTEMPT TO EVALUATE THE FRENCH SITUATION Thomas More Institute seated in Bruxelles and Paris, present in Budapest and Rome published an analysis of the immigration as burden on public finance, what is accessible in Hungarian as well. Previous papers of the Institute bravely and openly discuss interrelated problems of immigration, identity, social coexistence, seeking harmony and demography – understandably in the light of French events. In the course of analysis of this sensitive issue Jacques Bichot professor comes to the conclusion that cost of immigration for France makes up at least 24 billion euros. This amount is in the magnitude of what Hungary may receive from the European Union for Cohesion purposes between 2007 2013. Bichot published his analysis - in the context public order, justice, public education, higher education, social subsidies, benefits, permission of residence, public transport, mafia-type activities and urban policy - for the first time at the Demographic Geopolitical Institute conference at the time of suburban revolts of October-November 2005. Conclusions of the analysis regarding the types of migration, costs, benefits, methodology of analysis respectively may stimulate the open, unprejudiced discussion of this issue, what is exciting both in domestic and European dimension. In December 2004 the Union published the revision of the Sustainable Growth Strategy what identifies demography, migration and social inclusion as key issues.

159

SUMMARIES

CONTRIBUTORS TO THIS VOLUMENE

ATTILA MARJÁN

economist PhD, currently member of the Hungarian EU Commissionaire Cabinet in charge of economic and financial affairs

ÁGOSTON MOHAY

PhD student, Pécs University of Sciences Faculty of Public Administration and Law, Department of International and European Law

GYULA L. ORTUTAY

foreign policy journalist, publicist, ex Havanna correspondent

TAMÁS BALOGH

head of Innovation Department of GKM

GABRIELLA OCSKAI

Kaposvár University Management and Organisation Sciences Doctorate School, second year PhD. student

RUDOLF LEHÔCZ

journalist, West-Dunántúl correspondent of Világgazdaság

IRÉN ÓNODI

Department head, Public Employment Service, Research and Analysis Directorate

KATALIN BALÁZS

staff member of the EU Department at the Foreign Affairs Office of the National Assembly

KATALIN SZALÓKI

staff member of the EU Department at the Foreign Affairs Office of the National Assembly

GERGELY BAKSAY

economist, staff member of Hungarian Central Statistical Office, Information Coordination and Analysis Department

ZSUZSANNA TÓTH

lawyer, currently student of Berlin Humbold University

E számunk szerzôi

MOHAY ÁGOSTON

PhD hallgató, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Nemzetközi és Európajogi Tanszék

ORTUTAY L. GYULA

külpolitikai újságíró, publicista, volt havannai tudósító

BALOGH TAMÁS

a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium Innovációs Fôosztályának vezetôje.

LEHÔCZ RUDOLF

újságíró, a Világgazdaság nyugat-dunántúli regionális tudósítója

MARJÁN ATTILA

közgazdász doktor; jelenleg a magyar EU-biztos kabinetjének gazdasági és pénzügyi kérdésekért felelôs tagja

OCSKAI GABRIELLA

a Kaposvári Egyetem Gazdálkodás és Szervezéstudományok Doktori Iskola másodéves, nappali tagozatos doktorandusza

ÓNODI IRÉN

fôosztályvezetô, Foglalkoztatási Hivatal, Kutatási és Elemzési Igazgatóság

BALÁZS KATALIN

az Országgyûlés Külügyi Hivatala EU Fôosztályának munkatársa

SZALÓKI KATALIN

az Országgyûlés Külügyi Hivatala EU Fôosztályának munkatársa

BAKSAY GERGELY

közgazdász; a Központi Statisztikai Hivatal Tájékoztatási koordinációs és elemzô osztályának munkatársa

TÓTH ZSUZSANNA

jogász, jelenleg a berlini Humbold Egyetem hallgatója

A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI ÜGYNÖKSÉG FOLYÓIRATA

Recommend Documents