12. A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI HIVATAL FOLYÓIRATA

EURÓPAI TÜKÖR 2005/12.

A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI HIVATAL FOLYÓIRATA

Tartalom Feladatunk a dialógus elôsegítése – beszélgetés GYÖRGY GÁBORRAL, az Európai Bizottság Magyarországi Képviseletének vezetôjével . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 GYÖRKÖS PÉTER: Európa válaszúton – Hampton Court után, Európai Tanács elôtt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 LÔRINCZ LAJOS: Európai integráció – magyar közigazgatási reformok . . . . . . . 16 VARGA GYULA: A mezôgazdaság és a vidék jövôjérôl és tennivalóinkról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 JANKOVICS LÁSZLÓ: Az euró és a gazdasági növekedés az új tagállamokban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 FÜZES OSZKÁR: Csoportdinamika az Európai Unióban . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58 Szemle

BICSKEI BEATRIX: A házassági perek közösségi jogi szabályai . . . . . . . . . . . . . 65 Uniós aktualitások

Országgyûlés Külügyi Hivatala BALÁZS KATALIN: Az Európai Unió terrorizmus elleni küzdelme . . . . . . . . . . . 85 Központi Statisztikai Hivatal BAKSAY GERGELY: A nemzetközi mûködôtôke-áramlás jellemzôi az ezredforduló után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 105 Olvasólámpa

Richard L. Creech: Law and Language in the European Union – The Paradox of a Babel „United in Diversity” (Nyelv és jog az Európai Unióban – Az „egység a sokféleségben” bábeli paradoxonja) . . . . . . . . . . . . . . . . . 116 Monitor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 123 English summaries . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .132

3

Feladatunk a dialógus elôsegítése Beszélgetés György Gábor képviseletvezetôvel 2004. május 1-jével Magyarország az Európai Unió teljes jogú tagjává vált. Ezzel az Európai Bizottság Magyarországi Delegációja befejezte küldetését, és megkezdte mûködését utódszervezete, az Európai Bizottság Magyarországi Képviselete. Elsôdleges feladata az Európai Bizottság politikáinak, lépéseinek, véleményének és a vele kapcsolatos eseményeknek a közvéleménnyel, a magyar médiával, a társadalmi és a gazdasági körökkel-szereplôkkel, valamint általában a nyilvánossággal történô megismertetése, egyszersmind az Európai Bizottság tájékoztatása a magyarországi fejleményekrôl. 2005. szeptember 1-jén foglalta el hivatalát a budapesti képviselet új vezetôje, György Gábor. Ôt kérdezték lapunk szerkesztôi munkájáról, terveirôl.

– Ön ismert médiaszakember, több évtizedes vezetôi tapasztalattal a háta mögött. Mi az, ami arra ösztönözte, hogy a képviseletvezetôi posztra kiírt pályázaton induljon? – Részint az, hogy egy viszonylag kerek évforduló következett el az életemben – közeledett az ötvenötödik születésnapom –, és úgy gondoltam, egy pályamódosítás még belefér. Másrészt az, hogy hosszú idôn keresztül készítettem rádiószerkesztôként, riporterként az Európai Unióhoz való csatlakozásunkkal kapcsolatos mûsorokat. Ennek nyomán pedig mind mélyebben éreztem át annak a nemzeti-történelmi jelentôségét, hogy hazánk a Közösség tagja lehet. Ez adott ösztönzést arra, hogy törekedjek a pályám európai-magyar irányba történô változtatására. Törekvésem találkozott egy személyem iránti fogadókészséggel. Így történhetett, hogy felkerültem a Magyar Szocialista Párt képviselôi listájára a 2004-es európai parlamenti választásokon. Azonban nem olyan helyre, amelyrôl be is juthattam volna. Az európai parlamenti választások után viszont találkoztam az Európai Bizottság Magyarországi Képviselete vezetôi posztjára kiírt pályázattal. 2004 novemberében adtam be a pályázati anyagomat, és 2005 júliusában több interjú, személyiségvizsgálat és más próba után arról értesültem, hogy ketten maradtunk fenn a rostán. Úgy gondolom, hogy végül is azért esett rám a választás az eredetileg nagyszámú – 85 – igen kiváló jelölt közül, mert a képviselet feladata elsôdlegesen a kommunikációhoz, a médiához kötôdik. Kézenfekvô, hogy olyan szakembert kerestek, akit a megmérettetés eredményén túl a korábbi tevékenysége alapján is alkalmasnak lehetett minôsíteni. Ha megnézzük az újonnan csatlakozott országokba velem párhuzamosan kinevezett képviseleti vezetôket, azt láthatjuk, hogy eléggé nagy arányban vannak közöttük médiaszakemberek. – Úgy fest, hogy a csatlakozás után alábbhagyott az országban a korábbi lelkesedés. – A lakodalom és a mézeshetek után jöttek a boldog házasság hétköznapjai. A lelkesedés a társadalom ama csoportjainál maradt meg, amelyeknek közvetlenül pozi-

4

EURÓPAI TÜKÖR 2005/12 • DECEMBER

tív és, mondhatnám, napi élményeik vannak európai uniós tagságunkról. Ilyenek például a diákok, egyetemisták, akik elôtt az európai egyetemek közötti hallgatócserék Erasmus-programja korábban nem ismert lehetôségeket nyitott meg. De vannak olyan földrajzi régiók is, amelyeknek az életében máris minôségi változást hozott a csatlakozásunk. Nemrégiben a Vasi-Hegyháton fekvô Csörötnek községben jártam, amely – hét másik településsel együtt – milliárd forintos nagyságrendû európai támogatással szennyvízelvezetô-rendszert hozott létre. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezeknek a községeknek a szennyvizét Ausztriába vezetik, ott tisztítják meg. Arról van szó tehát, hogy azok a honfitársaink, akik közvetlen módon tapasztalhatják a csatlakozás kézzelfogható elônyeit, továbbra is lelkesednek azért. Ha pedig arra gondolunk, hogy 2007 és 2013 között olyan hatalmas, európai forrásból származó összegek állnak majd rendelkezésünkre, amelyek hazánk egész fejlettségét képesek magasabb szintre emelni, akkor remélhetjük, hogy a csatlakozás óta némiképp viszszaesett optimizmus ismét erôsödni fog. Remélem, hogy ehhez a mi képviseletünk munkája is megfelelôképpen hozzájárul majd. – Mostanában rendeztek a Parlamentben a Fiatal Liberálisok egy tanácskozást a magyarországi EU-kommunikációval kapcsolatban. A rendezvényen Hegedûs István szociológus azt kifogásolta, hogy a közvélemény – egyoldalúan – csak a Közösség gazdasági „hasznossága” melletti érveket hall. A társadalmi, szociális és egyéb kérdések e vélemény szerint nem kapnak megfelelô teret. Mi errôl az ön véleménye? – Nem találok kifogásolni valót ezen az állásponton. Én hivatalomnál fogva az Európai Bizottság véleményét képviselem, az viszont nem esik távol attól, amit Hegedûs István mondott. A Bizottság álláspontja pedig az – és ezt erôsíti a franciaországi, valamint a hollandiai népszavazási kudarc –, hogy a tagországok állampolgárai, különféle társadalmi csoportjai, civilszervezetei ne a fejük fölött, tôlük függetlenül zajló eseményeknek éljék meg az Európai Unió történéseit. A társadalom némely csoportjai inkább a célok, értékek felôl közelítenek a problémákhoz, más csoportok viszont a közvetlen gyakorlati kérdéseik, olykor pedig a vágyaik felôl. Mind a két magatartásnak megvan a maga létjogosultsága. A mi megítélésünk szerint önmagában véve is érték, ha a társadalom tagjai – individuumokként vagy különféle szervezetekben – foglalkoznak a szóban forgó problémákkal. Nagyon fontos, hogy az emberek megvitassák a munkájukkal, családjukkal, életükkel kapcsolatos olyan kérdéseket, amelyeknek európai dimenziói is vannak. Groteszk dolog volna azzal az igénnyel fellépni, hogy – az elôbbi példánál maradva – egy Vas megyei község népe összejöjjön az Európai Unió tengeri halászati politikájának megvitatására. Azt viszont csak helyeselni lehet, ha ugyanez a közösség arról mond véleményt, hogy vajon Magyarországon szükség van-e 3200 önkormányzatra vagy sem, vagy hogy jónak tartják-e a megyerendszert, esetleg jónak minôsítik-e a régiójukban tervezett környezetvédelmi koncepciót. Ezek a kérdések ugyanis a lehetô legközvetlenebb módon kapcsolódnak igen fontos európai politikákhoz, s a viták eredményei politikai vagy civil áttétellel bekerülhetnek az uniós döntéshozatalba. Az Európai Alkotmánnyal kapcsolatos referendumok fényesen bizonyították, hogy legjobb indulattal sem lehet az állampolgárokat kihagyva eredményesen politizálni.

FELADATUNK A DIALÓGUS ELÔSEGÍTÉSE

5

Hogy csakis az ô tájékoztatásukkal, a problémák megoldásába való bevonásukkal, a döntésekben való részvétel élményének megadásával lehet megfelelô politikai eredményt elérni. Úgy gondolom, az általam vezetett képviselet kommunikációs tevékenységének a legfôbb célja e folyamat segítése. Ha sikerül hozzájárulnunk ahhoz, hogy az állampolgárok, a különféle civilszervezetek, de a politikai pártok és a kormányszervezetek is dialógust folytassanak, hogy vitatkozzanak, s ilyen módon gyakorolják azt a demokráciát, amelyre az európai értékek épülnek, akkor remélem, hogy azt mondhatjuk: megfelelünk az Európai Bizottság igényeinek. Ennek érdekében munkánknak 70–80 százaléka ilyen irányú kommunikációs, szervezési tevékenység, a hagyományos követségi jellegû feladatok csak 20 százaléknyit kötnek le erônkbôl. – Az ön által szóba hozott kudarcos referendumok is hozzájárultak ahhoz, hogy az Európai Bizottság is felülvizsgálta korábbi kommunikációs álláspontját. Megállapították, hogy Brüsszelben, ahol rengeteg újságíró van, minden délben tartanak sajtótájékoztatót az Európai Unió aktuális ügyeirôl, ennek azonban alig van visszhangja a nemzeti médiumokban. A kommunikációért és az intézményi kapcsolatokért felelôs alelnök, Margot Wallström nemrég ezt azzal magyarázta, hogy a médiumok minden kérdést nemzeti szemüvegen keresztül láttatnak. Vajon önökre is vonatkozik ez? – Nincsen rajtunk nemzeti szemüveg. Rajtunk ugyanis európai szemüveg van. Természetesen magyarok vagyunk, a világon a legjobban Magyarországot ismerjük. Úgy szól a megbízatásunk, hogy azon a nyelven juttassuk el honfitársainkhoz az európai üzenetet, amelyen értenek. Természetesen nem csupán arról van szó, hogy magyarul kommunikálunk, hanem arról is, ami legalább ennyire fontos: a magyar viszonyokat figyelembe véve arról és úgy beszélünk, ami és ahogy az honfitársainkat érdekli. Gyakran szóba hozunk olyan kérdéseket is, amelyekkel kapcsolatban honfitársaink esetleg nem is tudják, hogy van rájuk európai válasz. Másképp fogalmazva: nem arról van szó, hogy egyszerûen lefordítjuk Brüsszel valamely üzenetét. A cél az, hogy az állampolgárok saját elvi és gyakorlati prioritásaikról, helyi, regionális, országos problémáikról egymással vitatkozzanak, majd ennek nyomán kezdeményezzenek. Ha ehhez információra van szükségük, nálunk megtalálják. Sok mindenrôl lehet szó. Például egy szemétlerakóhelyrôl. Például egy káros sugárzással fenyegetô magasfeszültségû vezeték elhelyezésérôl vagy áthelyezésérôl. Például egy régió közigazgatási felépítésérôl vagy egy már meglévô szerkezet átalakításáról. Vagy Európa föderális vagy integráns jövôjérôl. Egy adott pillanatban kit az egyik kérdés érdekel jobban, kit a másik. Mi önmagában is nagy értéknek tartjuk azt, ha ilyesfajta kérdések az emberek közt terítékre kerülnek. Közös európai érdekünk, hogy az európai politika ne az állampolgárok – esetünkben a magyar állampolgárok – részvétele nélkül formálódjon. Ha ugyanis ez történne, akkor nem várhatunk mást, mint ami Franciaországban és Hollandiában történt az emlékezetes népszavazások alkalmával. – Az Eurobarométer egyik felmérési eredménye szerint az európai társadalmak nagyobbik része ma már a helyi médiumokból szerzi információit. Önök ezekhez – a helyi rádiókhoz, televíziókhoz, lapokhoz – milyen módon tudnak eljutni?

6


– Példaként egy folyamatban lévô akciósorozatunkat említeném. Tíz magyar városban rendezünk vitákat az ott közérdeklôdésre számot tartó kérdésekrôl. Legutóbb Keszthelyen jártam, ahol az agrár-felsôoktatás és az agrárium problémáiról volt fórum, aligha kell magyarázni, miért ott. Debrecenben, a Tiszántúl legnagyobb szellemi központjában az oktatás gondjai kerültek terítékre. Ezen sorozat mindegyik vitáján helyi a közönség, az ô soraikból kerülnek ki azok, akik a kérdéseket felteszik. A válaszadás részben helyi, részben nem helyi szakértôk feladata. Mindez bôven szolgáltat anyagot a helyi média számára. Ugyanakkor pályázatot írtunk ki országos televíziók számára, hogy vegyék fel és késôbb az egész országban foghatóan tûzzék mûsorra a vitát, miáltal megsokszorozhatjuk egy-egy ilyen rendezvény üzenetét. A lényeg az, hogy a tévé segítségével a helyi vita csatlakozzon be egy országos szellemi vérkeringésbe. Ebben a szellemben nyitjuk meg a képviselet kapuit minden hónapban az érdeklôdôk elôtt. Rövidesen azonban nem itt, a Gellérthegyen, hanem a Belvárosban, a Deák Ferenc utcában, amely könnyebben megközelíthetô a nagyközönség számára, és közelebb van a Parlamenthez, a kormányhivatalokhoz is. És ha már többször is szóba került a helyinek és a nemzetinek az értelmezése, fontosnak tartom megemlíteni, hogy a jövô tavasszal szervezünk egy magyar-szlovák-szlovén konferenciát, amelyen a három ország uniós tagsága elsô két évének tapasztalatait kívánjuk összegezni. Azt hiszem, a három ország történelmének közös vonásai meglehetôsen ismertek, mind a pozitív, mind a negatív tapasztalatok cseréje csak haszonnal járhat mindannyiunk számára. – Mivel új dolgokról van szó, valószínû, hogy olvasóink szempontjából sem felesleges a kérdés: milyen módon szervezik rendezvényeiket? Egész egyszerûen szólva, hogyan jutnak oda, hogy Debrecenben, Keszthelyen vagy másutt rendezzenek eszmecseréket? – Az ország valamennyi megyéjében vannak információs pontjaink. Helyi szervezetekkel, önkormányzatokkal, civil szervezetekkel, a kormány európai tájékoztatásért felelôs szolgálatával együttmûködve dolgoznak ezek az információs pontok. És természetesen mi magunk is ismerjük a magyar valóságot. Azt például illik tudni, hogy Debrecenben bármilyen mércével mérve nagy egyetem van. Illik tudni, hogy Keszthely a magyar agrár-felsôoktatás bölcsôje. Persze ami pénzbe is kerül, az alapos rákészülést igényel. A bizottsági mechanizmusok ugyanis nagyon sok garanciális követelményt támasztanak. Bármiféle szolgáltatást veszünk igénybe, bizonyos értékhatár fölött pályázati eljáráshoz kell tartani magunkat, amelynek elbírálásában gyakran társintézmény, mondjuk az Európai Parlament itteni információs irodája, de brüsszeli kollégáink egyike-másika is részt vesz, a lehetô legobjektívabb elbírálás érdekében. – Beszélgetésünk idején – 2005. november 17-én – hangos politikai vita zajlik az országban a közös valuta, az euró bevezetésének idôpontjáról. Egy efféle vita miképpen befolyásolja az önök munkáját, illetve befolyásolja-e egyáltalán? – Mint az Európai Bizottság intézménye, kommunikációs, tájékoztató tevékenységünk során európai érdekeket, értékeket, politikákat és célokat követünk. De

FELADATUNK A DIALÓGUS ELÔSEGÍTÉSE

7

magyar állampolgárként is könnyen azonosulunk az Európai Unió, az Európai Bizottság álláspontjával. Eszerint minden tagállam kötelezte magát a közös valuta bevezetésére, de az ahhoz vezetô út kijelölése, az út hosszának meghatározása minden ország kormányának saját döntése. A Bizottság tudomásul veszi, hogy milyen idôcélokat határoz meg egy-egy kormány a maga számára. Ha szükségesnek látja, véleményt nyilvánít, de ô maga nem alkalmaz elôírásokat a bevezetés idôpontjára vonatkozóan. Az viszont fontos, hogy Magyarország tartsa magát a saját maga által kijelölt konvergencia pályához. Az európai együttmûködés megköveteli, hogy a tagországok hiteles, kiszámítható politikát folytassanak. Véleményt nyilvánít a Bizottság arról is, milyen nemzetgazdasági magatartás az, amely elômozdítja a közös valuta bevezetését, egyszersmind arról is, milyen magatartás az, amely nem mozdítja elô. A Stabilitási és Növekedési Egyezmény minden tagországra vonatkozik, attól függetlenül, hogy az euróövezethez tartozik-e vagy sem, és a nagy államháztartási hiányra nagy szigorral tekint. Ezért folyik Magyarországgal szemben túlzott deficit eljárás. Ez attól független, hogy mikor vezetjük be a közös valutát. – Ön beszélgetésünk kezdetén azt mondta, hogy az Európai Unió elôsegítheti hazánk magasabb fejlettségi szintre emelkedését. Gyakran szokás nálunk önérzeti kérdést csinálni abból, hogy a mi kultúránk sem alábbvaló, mint a nyugat-európai. Ez nyilvánvalóan így is van. Ámde a fejlettség jóval tágabb fogalom, mint a kultúra. Nem lehet kérdéses például, hogy azoknak az országoknak, amelyek 1958-ban beléptek a Közös Piacba, fejlettebb a gazdasága vagy ügyintézési színvonala, mint amilyen az újonnan csatlakozott országoké. Kérdés, hogy tudnak-e önök segíteni ennek a fejlettebb civilizációnak a hazai terjesztésében? – Van nekem erre egy szubjektív válaszom. Én azért szegôdtem ide, hogy a gyermekeim és az unokáim egy fejlett, demokratikus, európai, de természetesen magyar hazában élhessenek. Ehhez – különösen az újonnan csatlakozó országok szempontjából – kiemelkedôen fontos az általános európai színvonal minél gyorsabb elérése. És úgy gondolom, hogy lényegében véve a mi képviseletünknek valamennyi tevékenysége jól szolgálja ezt a nemzeti, de egyúttal közös európai célt. – Tudjuk, mekkora gondokkal küszködik immáron másfél évtizede a magyar agrárium. Szakértôk úgy vélekednek, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásunkkal történt meg ezen a területen az igazi rendszerváltás. Egyetlen példa: e szféra szereplôi rendkívül gyorsan tanulták meg, mi a teendô, ha a hozzáférhetô európai támogatásokhoz hozzá is akarnak jutni. Magyarán: e vonatkozásban igen hamar rend lett a fejekben. Ezt mutatja, hogy a legutóbbi agrárdemonstrációkat már azért tartották, mert nem történt meg idôben az Európai Unió által már átutalt támogatások kifizetése. – Az idézett szakértôi véleménnyel messzemenôen egyetértek. Sôt, hangsúlyozom: erre megy a játék. Hazánk, de a többi újonnan csatlakozott állam szempontjából is az ilyen fejlemények testesítik meg a tagság egyik fô értelmét. – Ugyanakkor van itt egy probléma. Ma már látszik, hogy csatlakozásunk egyik nyertese az agrárium. Errôl azonban a közvélemény nemigen látszik tudomást venni. Ez viszont kommunikációs problémákra is utal.

8


– Legyünk reálisak. Van egy egészében véve pozitív fejlôdés az agráriumban. Azonban e pozitívum egészén belül nem csupán nyertesek vannak, hanem vesztesek is. Nem csupán emberek, embercsoportok, hanem szinte egész ágazatok. És természetesnek kell tartanunk, hogy a vesztesek hangosabbak, mint a nyertesek, akik ráadásul nem is kívánják nagydobra verni, hogy ôk a nyertesek, hanem csendben könyvelik el az eredményt. – Más területeken is láthatunk hasonló jelenségeket. A csatlakozás elôtt gyakran hangzott el a feltételezés, hogy itt hatalmas áremelkedések lesznek, sok szó esett például nagyszabású élelmiszerár-emelkedések lehetôségérôl. Ezek nem következtek be, ellenkezôleg – természetesen bizonyos anomáliákkal terhelve –, sok pozitív fejleménye mutatkozott az utóbbi egy esztendôben például a kereskedelmi verseny javulásának. Mintha a kommunikáció nem látszana tudomásul venni, hogy a negatív várakozásokkal ellentétben milyen sikeres volt a csatlakozás. – Nem tagadom, hogy ebben megvan a mi felelôsségünk is. Hiszen azt általánosságban kiválóan tudjuk kommunikálni, hogy milyen nagyszerû dolog az Európai Unió hatalmas egységes piaca, azonban, amint az említett példa is mutatja, a mindennapi élet dolgaitól olykor távol vagyunk. Mert tényleg arról van szó, hogy az utóbbi egymásfél évben jobb termékek, magasabb minôségi, élelmiszer-biztonsági követelmények jelentek meg a kereskedelemben, és adott esetekben csökkentek az árak is. Csak éppen az a probléma, hogy az viszonylag kevés vásárló számára lett nyilvánvaló, hogy mindez egy több mint négyszázmilliós egységes piacnak köszönhetô. Számomra ebbôl az a tanulság, hogy a korábbiaknál jobban kell összpontosítanunk a konkrétumokra, amellett, hogy természetesen a stratégiai kérdéseket is napirenden kell tartanunk. Mégpedig demokratikus vitában, minden véleményt meghallgatva, és a közös akaratot hatékonyan érvényesítve. BECSKY RÓBERT—HOVANYECZ LÁSZLÓ

9 GYÖRKÖS PÉTER

Európa válaszúton — Hampton Court után, Európai Tanács elôtt Európa polgárai joggal tehetik föl a kérdést, merre is tart az Unió. Egyszerre és egymást erôsítve halmozódtak föl egyenként is súlyos kérdések, problémák. A régi tagállamok láthatóan nem, vagy csak részben emésztették meg a történelem legnagyobb bôvítését, miközben a vonat robog tovább, és nincs világos válasz arra, hogy hol is áll meg. Az Alkotmányszerzôdés ratifikációjának megindulásakor reális esélye volt annak, hogy egymásnak feszülnek az eltérô integrációs filozófiákat valló politikai tényezôk és tagállamok, és akár rövid távon beindul a fragmentáció. Bár a francia és a holland elutasítás után a filozófiai viták éle – átmenetileg – tompult, az egység nem áll szilárd lábakon. Ezt igazolja számos politikai megnyilatkozás a kisebb körös együttmûködési formációkról. És miközben az Unió hosszú évek óta a bôvítési és intézményi kérdések kezelésébe fektette a legnagyobb energiákat, a világ megváltozott. A globalizáció – bármennyire is vitatható definícióval rendelkezik – itt van, megérkezett. Európa sokáig csak vasárnapi beszédekben vélte felismerni, hogy versenyképessége, szociális vívmányai, a munkahelyek megôrzése, sôt újak teremtése a régi módszerekkel nem biztosítható. A terrorizmus és az illegális migráció új minôségének megjelenése, majd a madárinfluenza terjedése napnál világosabban mutatta meg, hogy a biztonság nem „rendôri” kategória (bocsánat a kifejezésért). A széles értelemben vett biztonság, vagy inkább bizonytalanság egyszerre jelenti a munkahely féltését, az egészség iránti aggodalmat és a személyes és társadalmi biztonság körüli bizonytalan érzéseket és érzelmeket. Európa pedig, ahelyett, hogy a megkérdôjelezhetetlenül történelmi jelentôségû vívmányait stabilizálva, azokra építve megújulna, átmenetileg paralízises állapotba került, amelynek leglátensebb kifejezôdése a pénzügyi perspektíva átmeneti kudarca volt. Az állam- és kormányfôk informális csúcstalálkozóra gyûltek össze. Hasonló rendezvény 1998 ôszén volt utoljára, amikor a helyzet korántsem volt ennyire drámai. Akkor annak folyományaként indult el a lisszaboni és a tamperei program. A 2005. ôszi „pulóveres” csúcs hatásai még elemzést igényelnek. Sok idô azonban nincs az elemezgetésre. Ha Európa nem cselekszik, megroppan a külsô kihívások és a belsô kényszerek alatt. Európa, és benne Magyarország, cselekvési kényszerbe került.

2005 telén az Európai Unió finoman szólva sincs jó állapotban. A 2005. júniusi mélypont után az egyetlen pozitívum, ami elmondható róla, az az, hogy az indulatok bizonyos mértékig lecsillapodtak, és a „cooling down” néhány hónapja után, elsôsorban a Hampton Court-i informális csúcstalálkozót követôen kapott egy újabb esélyt a fellendülésre. A blairi kezdeményezés akár a kiút kezdetét is jelentheti a bizalmi válság-

10


ból. Hozzájárulhat az önmaga létezésének értelmét kutató gondolkodáshoz. De mindennek az ellenkezôje is bekövetkezhet. Számos vélemény szerint ez csak egy idônyerést szolgáló esemény volt, amely csupán lábjegyzet marad az Unió történelemkönyvében. A francia és a holland népszavazás kimenetele, majd a pénzügyi perspektíva átmeneti kudarca válság közeli helyzethez vezetett. A brit elnökség elsô négy hónapjának eredményeit nem lehet hosszan sorolni. A török és horvát tárgyaláskezdés mellett talán csak az Afrika-stratégia tekintetében mutatható föl konkrét elôrelépés. A többi dosszié áll, sôt halasztódik (pl. a szolgáltatási irányelv). A vészharangot mégis korai lenne megkongatni. Ezt két okból gondolom. Egyrészt Európa az elmúlt négy hónapban azt bizonyította, hogy súlyos helyzetben, igazi stratégia és vezetés hiányában is képes mûködni. Ha nagy dolgok nem is történtek, a helyzet nem lett roszszabb. A belsô piac és az intézmények 25 tagállammal is mûködôképesek. A fundamentumok tehát tartanak, azokra lehet (lehetne) támaszkodni és építkezni. Másrészt úgy gondolom, hogy korai lenne megelôlegezni a brit elnökség sikertelenségét. Kétségtelenül annak mércéje a pénzügyi perspektíva elfogadása lehet. Bár a tárgyalások négy hónapig szüneteltek, és a november 7-ei újrakezdés is számos kételyt és kérdôjelet vet föl, a politikai megállapodás változatlanul lehetséges. S ha ezt elérjük, akkor az osztrák elnökséggel egy általános felgyógyulás veheti kezdetét. De ne szaladjunk ennyire elôre.

Hampton Court üzenete Magyarország szempontjából az informális csúcs három célt szolgált. Egyrészt szükség volt és van arra, hogy az állam- és kormányfôk közti viszony, a felsô szintû politikai kohézió javuljon. Az év közepén éles hangú, cinikus és kritikus állásfoglalások hangoztak el. Ezek mögött személyes érzelmek és tartalmi nézetkülönbségek egyaránt meghúzódtak. Illúzió lenne azt gondolni, hogy ezek mind megszûntek, de a hangnem jóval biztatóbb. Induljunk ki tehát abból, hogy a csúcs ezt a célkitûzést elérte. A másik – elsôsorban és leghatározottabban Blair által szorgalmazott – fô célkitûzés az Unió új orientációjának megalapozása volt. Kétségtelen, hogy tetszik, vagy nem Európának, a világ körülötte megváltozik. Méghozzá rohamtempóban. A globalizáció van. És jön. Európa annak nem kiváltója, nem „társtettese”. A kérdés, hogy annak elszenvedôje vagy alakítója lesz-e. Az egyes tagállamok, köztük Magyarország megközelítésének legfôbb sajátossága abban rejlik, hogy az új kihívásokkal való szembenézést nem a régi, bevált politikák radikális leépítésével, hanem a stabilizáció és a reformok helyes arányának megtalálásával kívánja megvalósítani. Azaz a kohéziós politika és a közös agrárpolitika „elavultnak” nyilvánításával nem értünk, és nem érthetünk egyet. A kohéziós politika nem karitatív tevékenység. Annak minden eleme hozzájárul a kontinens versenyképességének javításához. Jól hangzik az a tétel, miszerint „Európának a fejekbe, és nem a betonba kell beruházni”. Csak azt sem feledhetjük el eközben, hogy Európa egyik felében a beton már ott van az autópá-

EURÓPA VÁLASZÚTON — HAMPTON COURT UTÁN, EURÓPAI TANÁCS ELÔTT

11

lyákban, a repterekben, a vasúti pályák alatt, a folyómedrek mentén, a kikötôkben. A széles értelemben vett infrastruktúra fejlesztése az Unión belül eltérô arányokat kell, hogy jelentsen. De a fejekbe és a betonba invesztálás minden tekintetben és minden tagállam számára elônyös. A KAP pedig a folyamatos reformok története. Ezért kategorikusan elavultnak való minôsítése szintén túlzásnak tûnik. Nem fair kijelenteni, hogy „nem költhetjük költségvetésünk 40%-át az agráriumra”, miközben a kutatás-fejlesztésre ennek csak töredékét fordítjuk. A nem lényegtelen különbség abban rejlik, hogy a mezôgazdaság valódi és teljes mértékben közös politika, annak finanszírozása kizárólag a közösségi költségvetés nyújtotta kereteken belül történhet. A kutatás-fejlesztés tekintetében a helyzet gyökeresen eltérô. Ezzel nem azt állítom, hogy nem kell növelni a K+F ráfordítások arányát. Csupán arra van szükség, hogy kiegyensúlyozott megközelítést alkalmazzunk. Ellenkezô esetben könnyen eshetünk ügyesen felépített retorikai csapdákba. Ha tehát Európa a jövôben fokozott erôfeszítéseket kíván tenni az energia, a K+F, az egyetemek vagy a migráció terén, azt nem ellenezzük, sôt támogatjuk. (Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül egyúttal, hogy a nevezett témák stabilitása kérdéses. Nem feledhetjük, hogy 2005 júniusától nagy szellemi erôforrásokat kötött le az európai szociális modell fenntarthatóságáról folytatandó vita elôkészítése. Aztán a modell szóba sem került a csúcson. Azaz kiforrott „jövô-napirend” még nem született. Azt mindenki érzi, hogy a tradicionális tematikát bôvíteni kell, de néha mintha kicsit ugrabugrálva merülnének föl újabb ötletek.) A kérdés az, hogy ezek az új irányok, azok szerepe és aránya miként viszonyul azokhoz a bevált politikákhoz, amelyek elengedhetetlenek az új tagállamok felzárkózása és belsô modernizációja szempontjából. Ezzel el is jutunk a harmadik, legsúlyosabb és egyértelmûen rövid távú célkitûzéshez, a pénzügyi perspektíva elfogadásához. Hampton Court mérlegét 2005. december 16-án fogjuk megvonni. Akkor derülhet ki, hogy az informális csúcs hozzájárulte a politikai megállapodás eléréséhez.

A pénzügyi perspektíva mint az Unió cselekvôképességének és jövôbeni fejlôdésének alapkérdése A költségvetési kérdések elemzése nélkül pusztán két szempontból gondolom kiemelni a pénzügyi perspektíva jelentôségét. Egyrészt, miközben egyes tagállamok abban alapvetôen csak euró milliárdokat, befizetési terheket, nettó pozíciókat látnak, addig valójában Európa jövôjérôl van szó. Hiszen ez a költségvetés nem a számokból, hanem a közösen elérni kívánt célokat szolgáló közös politikákból indul ki, abból, hogy mit akar az EU-25 a következô hétéves periódusban megvalósítani. Az egyes politikák belsô arányain, finanszírozásuk mértékén természetesen lehet vitatkozni. Azt azonban nem feledhetjük, hogy az egyik legjelentôsebb tételre vonatkozó megállapodást 2002 októberében kötötték. A KAP középtávú jövôjét egy SchröderChirac kompromisszum, majd az EU-15 egyezsége határozta meg. Ne feledjük, ez volt a feltétele annak, hogy a tíz tagjelöltnek benyújtandó pénzügyi csomagot a tag-

12


államok elfogadják, és megkezdôdhessen a koppenhágai megállapodásig tartó, igen rövid zárómaraton a csatlakozási tárgyalásokon. A másik meghatározó tétel a kohéziós politika. Lehet azon fanyalogni, hogy az Unió általános fejlettségi szintje csökkent, túl sok az éhes száj, a támogatásra szoruló tagállam. Az azonban egy életre aláásná az Unió egységét, ha a kohéziós politikát akkor szüntetnék meg, amikor az arra leginkább rászorulók végre megteremtették az abból való részesedés feltételeit. Tény, hogy a szolidaritás mellett általában mindenki kiáll. A retorika azonban könnyen át-átcsúszik egy olyan irányba, ami megkérdôjelezi a kohéziós politika fenntartásának tényleges indokoltságát, különösen annak jövôorientált lényegét, modernizációs szerepét. Pedig az új tagállamok jelentik az Unió legnagyobb versenyképességi tartalékát, felzárkózásuk pedig Európa egészének versenyképességét erôsíti. Tehát fogadjuk el, hogy a KAP 2013-ig kényszerpályán mozog, és azt is, hogy a kohéziós politikára nagyobb szükség van, mint bármikor korábban. Ezzel szemben soha nem látott mértékben csökken a közös kasszához való hozzájárulás szándéka. Mindeközben az Unió újabb és újabb célokat tûz maga elé. A képlet összetettségét pedig a globalizáció jelentette új kihívásoknak való megfelelési kényszer teszi teljessé. A konszolidáció és a reformok egészséges arányának megtalálása tehát nemcsak egy magyar (vagy új tagállami) elvárás, hanem Európa jövôjének alapkérdése.

Mit is értünk Európa jövôje alatt? Néhány hónappal ezelôtt a többség erre egyértelmû választ adott volna, hiszen Európa jövôjét az Alkotmányszerzôdés testesítette meg. Ha visszatekintünk az elmúlt húsz évre, akkor azt látjuk, hogy kéz a kézben haladt a bôvítés és a mélyítés. Azaz az Unió újabb és újabb tagokkal bôvült, miközben újabb és újabb intézményi reformokat hajtott végre. Mindez azonban oda vezetett, hogy egyre többen nem ismertek, nem ismernek rá Európára. A francia és a holland választók fejezték ki azt az általános érzést, miszerint az Unióval valami baj van. „The problem is not the text but the context.” Így szól a legsommásabb ítélet. Ez is talán a legkifejezôbb. Elsôként lássuk a bôvítést. A régi tagállamok között számosan vannak olyanok, amelyek kitartó munkával biztosították a mindenkori legnagyobb bôvítés mentális megemésztésének feltételeit. Vannak azonban olyanok is, ahol a jelenlegi problémák igen jelentôs hányadát éppen a bôvítésre vezetik vissza. 2004. május 1. megítélésem szerint Európa elmúlt 50 éves történelmének legnagyobb sikere. Tíz ország zárkózott föl az Európa szerencsésebb fertályán fokozatosan létrehozott és ötven éven át folyamatosan továbbfejlesztett jog- és intézményrendszerhez. Tíz társadalom tette magáévá azt a meggyôzôdést, hogy az európai ideálok és az európai értékek közössége a jövôbeni fejlôdés záloga. Hetvenmillió ember vállalta az adaptációs kényszereket. (Tudatosan nem áldozatokról beszélek.) És számos európai ország, sok millió ember készül ugyanerre. Az Unió bôvítéshez való viszonya szembenézés önmagával. Ha ez a béke garanciája, ha ez a fejlôdés záloga, ha ez a széles értelemben vett biztonság leté-


13

teményese – hiszen „egyedül nem megy” –, akkor a közösséghez való tartozás nem tagadható meg egyetlen tagjelölttôl sem. A csatlakozás azonban mindig és kizárólag a tagsági kritériumok teljesítésén alapulhat. Ez történt 2004. május 1-jén. Nem lehet másként a jövôben sem. Ha azonban az Unió kitart a maga által kidolgozott és elfogadott alapelvek mellett, akkor a bôvítés soha nem jelent majd veszélyt, hanem éppen a múltbeli és jövôbeli veszélyforrások elleni fellépés egyik leghatékonyabb eszköze marad. Egyúttal azt sem tagadhatjuk, hogy ha csak a bôvítés halad elôre, annak hatása kontraproduktív lehet. Nem a bôvítés menetét kell mesterségesen lassítani, hanem a párhuzamos politikai dossziékban kell legalább hasonló tempójú haladást elérni. Nézzük eztán a mélyítést. Azt kell látni, hogy a 90-es évek közepe óta a mélyítés elsôsorban intézményi reformokat jelentett. Kétségtelen, hogy ezekre is szükség van, de mindez nem helyettesítheti a közös politikák megújítását. Márpedig az Amszterdami, majd a Nizzai Szerzôdés döntôen arra az aggodalomra volt visszavezethetô, miszerint a taglétszám bôvülése oda vezethet, hogy megbénul az Unió mûködése. A legitim fejlôdési igények és kényszerek mellett egyre nagyobb teret kapott az a megközelítés, hogy az EU huszonöt taggal nem lesz mûködtethetô. Ennek bizonyítéka és legfôbb kifejezôje volt maga az Alkotmányszerzôdés. 2002 elejét írjuk. Még folyik a Nizzai Szerzôdés ratifikációja (és tart 2003 februárjáig). Az Európai Bizottság 2002 januárjában teszi közzé a csatlakozási tárgyalások utolsó felvonását megalapozó pénzügyi csomagjavaslatát. (Ezzel azonban 2002 októberéig érdemben semmi nem történik.) Mégis, 2002 februárjában megkezdôdik a Konvent, 2003 ôszén a Kormányközi Konferencia, majd másfél évvel a Nizzai Szerzôdés hatálybalépését követôen aláírásra kerül az Alkotmányszerzôdés és megindul az újabb ratifikációs folyamat. Az ASZ tehát egyszerre testesítte meg a nehezen (sokak számára egyre kevésbé) követhetô tempót, illetve azt a terjedô nézetet, miszerint az Unió nem a valóságos problémákkal foglalkozik. Ez természetesen igaztalan az Alkotmányszerzôdéssel szemben, de ettôl még létezô megközelítés. A 2005. júniusi döntés a ratifikáció felfüggesztésérôl éppen az egyetlen esély arra, hogy az ASZ esetleg egyszer mégis életbe lépjen. Az átgondolási idôszak ugyanis nem értelmezhetô politikai szünetként. Éppen ellenkezôleg. A politika lehetôséget kap arra, hogy más irányokat helyezzen elôtérbe. Európának célszerû elfogadnia, hogy 25 taggal is mûködôképes. Az elmúlt másfél év bizonyítja, hogy az intézmények mûködnek. Azokban az esetekben, amikor az EU nem volt képes dönteni, a vétó nem új tagállamtól érkezett. A legjelentôsebb törésvonalak nem a régi és az új tagállamok között húzódnak meg. Intézményi reformokra szükség lesz a jövôben is, de most nem ez Európa legnagyobb problémája.

Európa komplexitása Tény, hogy a polgárok részérôl érkezô kritika egyik központi, vissza-visszatérô eleme az Unió bonyolult mûködése. Az emberek nem értik, ki, mikor és miként hoz döntést. (Sokszor a tisztviselôk és a politikusok is csak nehezen.) Biztos lehetne egy-

14


szerûbb eljárásokat és szabályokat létrehozni. Európa azonban mindörökre bonyolult marad. Ettôl Európa. A komplexitás Európa legnagyobb értéke. Ez maga a sokszínûség. Ki is játszik ilyen-olyan szerepet egy döntés meghozatalában? Az Európai Bizottság, mint kezdeményezô. A Tanács, azaz huszonöt tagállam. (És mindegyik tagállamban egy bonyolult kormányzati és parlamenti összjáték.) Az Európai Parlament. A sok konzultatív testület, az ezres nagyságrendû lobbicsoportok. Ez nem az Egyesült Államok, ahol – Kissinger megjegyzésére utalva – egy probléma megoldásához általában elég egy telefonszámot ismerni. Ez nem az Egyesült Államok, ahol nem kell bajlódni fordításokkal, tolmácsolással. Ez Európa, ahol jelenleg a hivatalos nyelvek száma 21, de hamarosan egyes regionális nyelveket is alkalmazni fognak a polgárok és az intézmények közti ügyek intézésében. Rövidesen jön a román és a bolgár nyelv, utóbbival pedig az új (cirill) billentyûzetek. A másik kritika az Unió titokzatossága, átláthatatlansága, rejtelmessége. Ebben is sok igazság van. A teljes képhez azonban az is hozzátartozik, hogy kevés olyan intézmény van a világon, amely ennyire transzparensen mûködik. Ha összevetjük az uniós és a nemzeti szintû kormányzások transzparenciaszintjét, akkor megítélésem szerint az elôbbi könnyen kedvezôbb képet mutat. (De ez egy külön tanulmányt érne meg, és nem ez a cikk fô témája.) Természetesen Európa mûködhetne egyszerûbben. Erre sokféle lehetôség nyílik. A kulcskérdés jelenleg azonban nem az egyszerûbb vagy bonyolultabb mûködés, hanem egyáltalán a mûködés és cselekvés. A cselekvés- és döntésképesség ugyanis nem a komplexitáson múlik, hanem sokkal inkább a politikai akaraton és a vezetési képességen. Hampton Court elôtt és közben nem lehetett egyértelmûen megítélni, hogy ez a politikai akarat létezik-e. Nem világos még, hogy megjelenik-e az a vezetô erô, amely átsegíti Európát a jelenlegi nehéz helyzetén. Hampton Court-ban nem indítottak útra új programokat. Ez helyes is, hiszen programokkal tele a padlás. Mégis Hampton Court lehet az a pillér, amelyen át vezet a híd a 2005. közepi válságtól a megújulás és a cselekvôképesség visszanyerése felé.

Befejezés helyett Európához türelem kell és megértés. Európa nem lesz az egyszerû válaszok hazája. Miközben Európa rendkívül bonyolult és összetett kihívásokkal néz szembe, nem tehet mást, mint hogy – saját komplexitása ellenére és mellett – a legegyszerûbb megoldásokra törekszik. Ennek lényege az lehet, ha elsôként elfogadja a 2007–2013-ra szóló költségvetést, azaz stabil és kiszámítható alapot teremt az elkövetkezô évekre. Megteremtôdhet az a fundamentum, amely egyrészt lehetôvé teheti a kibôvítésben rejlô tartalékok kiaknázását, másrészt nyugodtabb környezetet biztosíthat a szükséges reformok irányának, tartalmának és idôzítésének kialakítására. A valós cselekvés lehet az egyetlen eszköz ahhoz, hogy a polgárok újra bizalommal forduljanak az Unió és annak intézményei felé.


15

Mindezen belül Magyarország számára is számos kihívás jelentkezik. Egyrészt elôbb-utóbb minden bizonnyal megszületik a megállapodás a pénzügyi perspektíváról, s ezzel az eddigi legnagyobb, egyben utolsó alkalom a felzárkózásra. Nem gondolom ugyanis, hogy 2013 után hasonló mértékû kohéziós támogatásra számíthatunk. A másik kihívás az új orientációról folyó vita intenzív figyelemmel kísérése. El kell kerülni egy olyan csapdahelyzetet, amiben a régi politikák az új tagállamoknak, az új politikák pedig a régi tagállamoknak szólnak. Nem lesz azonban könnyû egyszerre két lovat megülni. A harmadik kihívás pedig a felzárkózás befejezése. Magyarország teljes jogú tagja az Uniónak, de még nem fejezte be a felzárkózást az integráció belsô köreihez. A schengeni és az euró-csatlakozás a 15 éves történelmi vállalkozás része, nem újabb fejezete. Nem húzhatjuk el ezt túlságosan, mivel ezekben az esetekben nem öncélú részintegrációról, hanem a nagybetûs integráció teljessé válásáról van szó. A gazdasági-társadalmi realitások iránti kellô érzékenység mellett is iparkodni kell, mert mindeközben újabb elképzelések születnek arról, hogy milyen újabb és újabb kisebb körös integrációkat kellene útnak indítani. Azaz a „megülendô lovak” száma akár tovább is növekedhet.

16


LÔRINCZ LAJOS

Európai integráció — magyar közigazgatási reformok A magyar közigazgatási változások a kilencvenes évek elején európai, de nem európai uniós – vagy korábban közösségi – hatásra következtek be. A jogharmonizációs program keretében végrehajtottuk azt az ezernyi apró vagy jelentôsebb változtatást, amely fôként a közigazgatási jog anyagi részét érintette, az eljárás, a struktúra számottevô, érezhetô módosulása nélkül. Az EU-csatlakozás reform értékû közigazgatási változást nem idézett elô. A legfôbb tanulság számunkra annak felismerése, hogy az Unió a tagállamok közigazgatásának európaizálódását segíti elô, ebbe a folyamatba mi szinte tetszés szerinti formák és megoldások alkalmazásával kapcsolódhatunk be. A választás szabadságának korlátja az igazgatás kapacitásának a javítása, a magyar közigazgatás alkalmassá tétele az uniós döntések végrehajtására. A közigazgatást érintô változások kidolgozásánál ennek a szempontnak kellene, nem is a legutolsó helyen érvényesülnie – véli a szerzô.

1. Az európai integrációnak a magyar közigazgatásra gyakorolt hatása kapcsán két olyan, egymással szemben álló állásponttal találkozhatunk, amelyek mindegyikében nem is kevés megfontolást érdemlô, igaz elem van. Az egyik szerint a magyar közigazgatás helyzetét, feladatkörét az Európai Unióhoz történt csatlakozás számottevôen nem befolyásolta, s ha változik, annak oka nem az európai integráció. A másik szélsôséges vélemény szerint viszont az integráció közigazgatásunk, önkormányzatunk gyökeres átalakítását eredményezi, mind struktúráját, mind mûködését, mind stílusát megváltoztatja, személyi állományát felújítja. Lássuk elôször egy kicsit tüzetesebben az elsô álláspontot. Társadalom-filozófusok némelyike állítja, hogy ha valami változásra kényszeríti a magyar közigazgatást, az a magyar gazdaság, politika, általában a magyar társadalom belsô körülményei. Ennek a tételnek az igazolására számos történeti példát lehetne sorolni. Hogy csak egy-kettôt említsek: II. József – egyébként modernizációt elôsegítô – közigazgatási reformjait a befogadó képesség hiánya, az eltérô nemzeti érdekek miatt kivetette magából a magyar társadalom. Ugyanez a helyzet a Bach-rendszer csaknem összes közigazgatási reformjával: a kiegyezés után többségükben nyomtalanul eltûntek, máig is megoldatlan terület-beosztási gondokat hagyva maguk után, a regionalizmus gondolatának tartós negligálásáról nem is beszélve. Nem véletlen az sem, hogy a más társadalomszervezési elveken és tradíciókon felépülô, piacszemléletû, a hatékonyságot mindenféleképpen a jogszerûség elé helyezô amerikai közigazgatási modell, noha minden odalátogató számára lenyûgözônek tûnik, a deklarációk szintjén túlmenôen mégsem tud gyökeret verni a hazai közigazgatásban.

EURÓPAI INTEGRÁCIÓ — MAGYAR KÖZIGAZGATÁSI REFORMOK

17

Vannak természetesen más érvek is, amelyek máshonnan indulnak, de ugyanoda jutnak el: az európai integráció hatásának lekicsinyítéséhez. A legdivatosabb, legnagyobb hatású, amely azt mondja, hogy a magyar közigazgatás változásait nem igazán hazai, nem is regionális változások, hanem a világ egészében végbemenô átrendezések kényszerítették, de még inkább kényszerítik ki vagy fogják kikényszeríteni. A globalizáció közvetlen következményeit a gazdaságban, különösen a pénzvilágban, a környezetvédelemben, a nemzetközi viszonyok alakulásában nap mint nap észlelhetjük, de a nemzetközi konferenciák témái tanúsítják, hogy a közigazgatásban is ugyanaz a helyzet. A költségvetési technikák finomításában, a bürokrácia külsô ellenôrzésének fejlesztésében, a helyi igazgatás és a lakosság kapcsolatának alakításában a világban egyszerre jelentkezô kényszerek mutathatók ki. A globalizációt értékelhetjük, ízlésünk alapján, hasznosnak is és veszedelmesnek is. El kell fogadnunk azonban, hogy áttöri és félretolja nemcsak a nemzeti határokat, hanem az ellene bástyaként kiépített regionális szervezeteket, így az Európai Uniót is. Az európai integráció hatásának a lebecsülésére maga az Európai Unió is szolgáltat érveket. Ezek közül a legfontosabb a közigazgatás, a helyi ügyek intézésének a nemzetek kompetenciájába való helyezése. Az 1997-es rotterdami deklarációból idézek, a kormányzás és az európai integráció kapcsolatáról: „a közigazgatás az államok felelôssége alá tartozik”. „A tagállamok szabadon szervezhetik közigazgatásukat.” S valóban: ha körülnézünk az Unió tagországaiban, most már 25-féle közigazgatási, helyi kormányzási rendszert láthatunk. A kabinet-jellegû angol, a kancellár-jellegû német, a fél-prezidenciális francia kormányformát csakúgy, mint az egymástól szinte minden tekintetben különbözô helyi közigazgatást vagy közszolgálatot. Ezek bemutatására a terjedelmi korlátok miatt nem vállalkozhatom, csak azt jelezném, hogy az angol helyi igazgatás iránya a nagyfokú autonómiából a centralizáció felé halad, a francia folyamat meg épp ellentétes, a hagyományos centralizáció a decentralizáció kiszélesítésével fokozatosan kezd feloldódni. A közszolgálat még sokszínûbb. Az EU 15 régebbi tagországa közül Finnország az amerikai modellt követi, a maradék 14 ország az angol, a francia vagy a német példát, sok-sok egyéni és egyedi sajátossággal színesítve. Angliában egyáltalán nincs köztisztviselôi vagy közszolgálati törvény, ellenben a közszolgálati politika irányvonala pontosan le van fektetve a különbözô bizottságok jelentésében. Ezek alapján paritásos bizottságok (a közalkalmazottak és a kormány képviselôibôl) döntenek a munkaviszony, az illetmények, a nyugdíjazás kérdésében. Itt a vezetôk csak akkor lehetnek politikusok, ha lemondanak igazgatási tisztségükrôl, véglegesen befejezik igazgatási karrierjüket. Azaz nincs visszaút. Ami a francia és a német megoldással összevetve tûnik sajátosnak, ahol a politikusi tevékenység megengedett, a politikus köztisztviselô megôrzi köztisztviselôi jogát, elôrelép, nyugdíjjogosultságot szerez, s ha nem választják újra, vissza kell mennie a számára mindvégig fenntartott helyre. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy mindkét országban a parlamenti képviselôk több mint fele köztisztviselô, s ezt a legkívánatosabb fejleménynek tekintik. További érv: a Római Szerzôdés kinyilvánítja, hogy 48. §-a a munkaerô szabad mozgásáról nem alkalmaz-

18


ható a közszolgálat tekintetében. Az Európai Alkotmány 2004 júniusában elfogadott végleges szövegében a III-133. cikk (4) bekezdése megismétli ugyanezt a tételt, ami egy 1980-as bírósági értelmezés szerint azokra vonatkozik, akik közhatalmat gyakorolnak, és felelôsségük van az állami közérdek megvédésében, tehát különösképpen a magyar terminológia szerinti köztisztviselôkre, de a bírákra, ügyészekre is. Magyar köztisztviselô köztisztviselôi tevékenységet tehát nem láthat el külföldön, ennyiben másokhoz képest korlátozott az Unión belüli szabad munkavállalási joga. Folytatva azoknak az állításoknak az ismertetését, amelyek az integráció hatását a nemzeti közigazgatásra jelentéktelennek tartják, utalnék annak a tanácskozásnak könyv alakban is megjelent anyagára, ahol a tagállamok magas rangú köztisztviselôi, elméleti szakemberei közül nem kevesen – például a francia és a portugál elôadó – arra a kérdésre, hogy változott e közigazgatásuk az európai integráció hatására, egy szóval válaszoltak: nem. A VII. magyar-finn testvérvárosi konferencián a finn referátum elôadója ugyanígy nyilatkozott: „Az uniós tagság nem okozott semmilyen jelentôsebb változást a közigazgatás helyi szintjén”. 2. Nemritkán találkozhatunk olyan véleményekkel is – ez az eddig vázoltak ellentéte –, hogy a magyar közigazgatás teljes mértékben, azaz minden elemében, minden szintjén és ágazatában megújul az integrációs csatlakozással. Ennek az állításnak szélsôséges, mondhatni populista, egyre szélesebb körben jelentkezô változatával, amikor is meggyôzô érvek helyett mintegy ultima ratióként hangzik el az integrációra való hivatkozás, nem foglalkoznék. Egyre gyakrabban találkozunk olyan érveléssel, hogy eleget kell tennünk a Brüsszelbôl érkezô manifesztált, illetve látens elvárásoknak. A látens elvárások különösen jól hangzanak, mert szabad kezet adnak minden, olykor komolytalan hazai változtatás igazolására vagy elhárítására. Vannak azonban megfontolást érdemlô érvek is az uniós ráhatás bizonyítására. Itt is a történeti analógiákra való utalásokat említeném meg elsôként. Ha áttekintjük a magyar közigazgatás történetét, azt látjuk, hogy változásai majdnem mindig külsô hatásra következtek be. A példák sokaságát lehetne sorolni, elégedjünk meg néhánynyal. Mindnyájan tudjuk, hogy a magyar állam, a magyar közigazgatás kiépítésének elsô lépéseit bajor-frank minta alapján tettük meg. Erôs francia hatásra építi ki az 1180-as években III. Béla a királyi kancelláriát. A közigazgatás és a bíróság különválasztása, immár a 19. században, szintén francia minta alapján következett be. Az 1886-os magyar törvényhatósági és községi reform az 1883-as porosz tartományi és az 1884-es francia közösségi törvények hatására jött létre. A közszolgálat átalakításában 1883-ban német-porosz mintát követtünk. A magyar pénzügyi igazgatás szinte másolja az osztrákot. Hosszú listát lehetne ismertetni, záró példaként a szovjet mintájú tanácsrendszert, ügyészségi rendszert említeném az 50-es évekbôl, a kancellária típusú kormányfelállást 1989-bôl stb. Az uniós ráhatás jelentôségét bizonyító érvek közül a legerôsebb a tényekre hivatkozik. Nem lehet ugyanis kétségbe vonni, hogy az Unió közvetlenül és nyíltan befolyásolta a magyar közigazgatás elmúlt évtizedének alakulását. Joggal vethetô fel:


19

nincs-e ellentmondás a korábban említett francia, portugál, finn nyilatkozatok és a most tett megállapítás között? Nincs, s ennek oka abban keresendô, hogy az Unió közigazgatási politikájában 1995-tôl kezdôdôen lényeges változás következett be. Addig, tehát az elsô 15 tag felvételének idôpontjáig, a közigazgatás szigorúan nemzeti kompetenciába tartozott, az Unió nem fogalmazott meg közigazgatási követelményeket. 1990 óta ugyan rendszeressé vált a közszolgálati ügyekkel foglalkozó államtitkárok, miniszterek találkozója, ez azonban pusztán a tájékozódás és tájékoztatás együttmûködési feladatcsoportjába tartozó esemény volt. A közép- és kelet-európai országok felvételi kérelmének benyújtása után, 1995 decemberében, madridi ülésén nyilvánítja ki elôször az Európai Tanács az igazgatási kapacitást mint csatlakozási kritériumot, késôbbi, rotterdami, amszterdami tanácskozásain már részletesebben ki is fejti az új, akkor még tagjelölt országok közigazgatási rendszerével szemben támasztott uniós követelményeket. A Phare- és a Sigma-program célja a tagjelölt országok közigazgatásának befolyásolása, s ezt a célt szolgálta az Európai Bizottság és az OECD által közösen kidolgozott koncepció az európai igazgatási térségrôl és a közigazgatás bizonyos elemeinek közösségi vívmánnyá (acquis communautaire) nyilvánításáról. A jól hangzó koncepció mögött valójában az akkor tagjelölt államok diszkriminatív kezelése húzódott meg. Az Európai Bizottságnak ugyanis nem volt és nincs is joga igazgatási reformok elrendelésére, sem a tagállamok ilyen jellegû akcióinak értékelésére. Ezt csak a tagjelöltek kiszolgáltatottságát kihasználva tehette meg. E jogát konzerválta egyébként a csatlakozási szerzôdésben, amely a 38. cikkelyében kimondja, hogy ha egy új tagállam nem teljesíti kötelezettségeit a csatlakozási okmány hatálybalépését követô harmadik év végéig, a Bizottság valamely tagállam indokolt kérelmére vagy saját kezdeményezésre megteheti a megfelelô intézkedéseket. A helyzet tehát az, hogy a régebbi tagállamok – különösen az alapító hatok és a késôbb taggá vált Anglia – joggal érzik úgy, hogy közigazgatásukat az EU csak érintôlegesen befolyásolja (merné csak az EU a francia közigazgatás reformját javasolni!), sôt tisztában vannak azzal, hogy ôk alakítják az EU igazgatási rendszerét és politikáját, vagy annak lényeges elemeit. Az új tagok pedig nem gyôzik teljesíteni az EU tényleges vagy csupán éretlenség vagy hivatali túlbuzgóság, karriervágy miatt lényegesnek nyilvánított elvárásait. 3. Bár az Európai Alkotmány ratifikációjának folyamata – a francia és a holland népszavazás elutasító eredménye miatt – 2005 nyarán megtorpant, a dokumentum hatálybalépése esetén új fejezet kezdôdhet az Unió és a tagállamok közigazgatásának alakulásában. Az Alkotmány ugyanis megszünteti a régi és az új tagok közti különbséget, egyazon szabályok vonatkoznak rájuk, az Európai Közösséget létrehozó, illetve az Európai Unióról szóló szerzôdések, valamint az azokat kiegészítô vagy módosító szerzôdések, okmányok hatályukat vesztik. Ennek elônyeit az új tagok érzékelhetnék igazán, jogilag ugyanis minden tekintetben egyenlôk lesznek a régi tagokkal. Azok a követelmények, amelyek eredetileg a közép-kelet-európai országok számára lettek megfogalmazva, valamennyi tagállamra kiterjednek. Az Alkotmány

20


III-285. cikke, amely a tagállamok igazgatási együttmûködésérôl szól, a III. rész, III. cím V. fejezetében található. Ez sorolja fel azokat a területeket, ahol az Unió összehangoló, kiegészítô vagy támogató intézkedéseket tehet. Az Unió cselekvési lehetôségei a kizárólagos hatáskör, a megosztott hatáskör, a gazdaság- és foglalkoztatási politika összehangolása, a közös kül- és biztonságpolitika körébe tartozó kérdésekhez képest a legszûkebb körûek, az Unió kötelezô erejû jogi aktusai ezen a téren nem eredményezhetik a tagállamok jogszabályainak harmonizációját. A Római Szerzôdéshez képest, amely a közigazgatást egészében nemzeti ügynek nyilvánította, az Alkotmány lényeges változtatást vezetett át, amennyiben közös érdekû ügynek, azaz közösségi ügynek nyilvánítja a nemzeti közigazgatásnak az uniós jog végrehajtását végzô részét, amellett, hogy a tagállamok kötelezettségét az uniós jog végrehajtására továbbra is fenntartja. Az alaptétel tehát az, hogy elsôdlegesen a nemzeti közigazgatás kötelessége az uniós döntések végrehajtása, ám az Unió a tagállamok közigazgatásának ezt a vetületét különleges módon kezeli. Ez az uniós jog végrehajtásához szükséges igazgatási kapacitások javítására irányuló támogatásokban jut kifejezésre. A támogatások legszelídebb formáit nevezi meg az Alkotmány: az információk és a köztisztviselôk cseréjének megkönnyítése, valamint a képzési programok támogatását. A közigazgatás nemzeti kompetenciába való tartozását erôsítendô kiemeli: a támogatás igénybevételére egyik tagállam sem kötelezhetô, s e tekintetben nem szükséges semmilyen harmonizáció. Az Alkotmány végül is a tényleges állapotokat rögzíti: a brüsszeli, 25 ezer fônyi, központi európai uniós igazgatási személyzet csupán a bizottsági, tanácsi döntések elôkészítésére – ideértve az ehhez szükséges információk begyûjtését, elemzését –, a döntések nyilvántartására, közlésére, a végrehajtás ellenôrzésére képes, magára a végrehajtásra nem. A végrehajtás, a szó szoros értelmében vett közigazgatás a tagállamok köztisztviselôinek feladata, akik államuk alkalmazottai, a nemzeti jogrend keretei között végzik tevékenységüket. A közigazgatás felépítésére, eljárására, mûködésére az Uniónak nincs jogosítványa, amit tehet, nem több, mint a kapacitás növelésére irányuló erôfeszítések támogatása általában, különösen pedig a végrehajtást végzôk cseréjének megkönnyítése és a képzési programok támogatása. Meg kell azonban jegyezni, hogy az igazgatási kapacitás növelésének célkitûzését a 10 új tagállam felvételekor az Európai Unió maga sem vette túlságosan komolyan, a 2002-es értékelése az országok állapotáról az elôrébb tartó államok tekintetében is komoly elmaradásokat rögzített, ám ez a legkevésbé befolyásolta a csatlakozást. 4. Az igazgatási kapacitás növelésének támogatása olyan általános elv, ígéret és kötelesség, amelynek tartalma távolról sincs kibontva, értelmezésében is csupán néhány adalékra támaszkodhatunk. A már említett, a tagjelölt országok számára kidolgozott kritériumok fôként a személyi állományra vonatkoztak, a köztisztviselôk sajátos jogállását kifejezô törvény kidolgozását, a karrier-elv érvényesítését a törvényben (Magyarország már 1992-ben eleget tett a két követelménynek), s végül a köztisztviselôk képzésének megjavítását, illetményük jelentôs megemelését célozták. Szerepelt továbbá a kritériumok között, de már egészen általános formulával, a közkiadások hatékonyabb ellenôr-


21

zése, a stratégiai tervezés kialakítása, a piac ellenôrzése is. Ha feltesszük a kérdést, hogy az európai integráció ténylegesen milyen mértékben hatott a magyar közigazgatásra, s az egész közép- és kelet-európai térség változásaira, azt kell mondanunk, hogy az uniós igazgatási koncepciónak megfelelôen, nem túl jelentôsen. A lényeges változások elôidézôi belsô feszültségek, okok, mintái különbözô országok megoldásai voltak. A kormány mûködési rendjének, alkotmányos helyzetének meghatározásánál német, kisebb részben angol mintát tanulmányoztunk, az önkormányzati rendszer kialakításakor is több ország helyi igazgatását elemeztük, a köztisztviselôi törvény, a karrierrendszer német-francia hatásokat tükröz, sorolhatnánk tovább a példákat, azzal a nagyon fontos kiegészítéssel, hogy a minták a végleges megoldásban a magyar igényekhez igazodóan elmosódnak. A magyar közigazgatási változások a kilencvenes évek elején tehát európai, de nem európai uniós – vagy korábban közösségi – hatásra következtek be. A jogharmonizációs program keretében végrehajtottuk azt az ezernyi apró vagy jelentôsebb változtatást, amely fôként a közigazgatási jog anyagi részét érintette, az eljárás, a struktúra számottevô, érezhetô módosulása nélkül. A csatlakozás reform értékû közigazgatási változást nem idézett elô. Mindez nem véletlen. A konföderáció-föderáció közötti formában mûködô Európai Unió csak a szigorúan vett közös ügyekben ajánl egységes modellt, minden más ügyben lehetôvé teszi a tagállami közigazgatási megoldásokat. A közigazgatás reformtervezeteinél tehát választhatunk a nemzeti megoldások közül, amelyek olykor lényegesen eltérô szemléleten alapulnak. Ez a tény komoly feszültséget idézhet elô az igazgatási kapacitás tartalmának meghatározásakor. Pusztán egy-két példát említenék meg. A tagjelölt országoknak ajánlott, speciális törvényben szabályozott, karrier-rendszerû köztisztviselôi rendszer német-francia elképzelést öntött formába. Angliában – amint jeleztem – ilyen törvény nincs is, Olaszországban, Finnországban, Hollandiában, Svédországban, Dániában éppen az ajánlás évében, illetve az azt megelôzô 1–2 évben tértek át a karrierrendszerrôl a nyitott versenyrendszerre, melynek az a lényege, hogy a köztisztviselô karrierjét nem a szolgálati idôtartam, a szolgálati hûség határozza meg, hanem a tényleges és mért teljesítmény. Attól függetlenül, hogy a teljesítmény mérésével kapcsolatban szinte leküzdhetetlennek látszó gondok tapasztalhatók, a szemléletváltás lényeges. Felvetôdik, melyik megoldás javítja az igazgatási kapacitást, mert az Unió Alkotmánya csak az ilyen jellegût támogatja. A régiókat illetôen azt látjuk, hogy Spanyolországban, Belgiumban, Németországban erôs a regionalizmus, vagy még inkább a föderalizmus gondolata. Történeti és gazdasági okok miatt, ezekben az országokban magyarországnyi területek kérnek részvételi jogot az uniós döntéshozatali eljárásban, sérelmezve a központi kormányzat ilyen jellegû kizárólagos jogát. Nagy-Britannia ezzel szemben tovább erôsítette a központi hatalmat, s ez a helyzet Hollandiában is, minek következtében Németországban a 16 „régió” (Länder) átlagos területnagysága 22 ezer km2, Hollandiában 3,42 km2 . Melyik megoldás erôsíti az igazgatási kapacitást, érdemli ki az Unió támogatását? Az utolsó példa: Európa közigazgatása durván kettéosztható: egyrészt a weberi közigazgatási modellt követô országokra, mint amilyen Franciaország és Németország; másrészt az eléggé homályos tartalmú, a menedzser-

22


szemléletet elôtérbe helyezô (újabban New Public Management elnevezésû), a hierarchikus, erôs, tekintélyes, különleges privilégiumokkal, a társadalom szükségleteirôl való gondoskodással jellemezhetô klasszikus weberi modellt túlhaladottnak hirdetô országokra. Ez utóbbiba sorolható mindenekelôtt Anglia, s a rokonszenvezô országok közé Hollandia és Finnország. Vajon melyik megoldás eredményezi a gyorsabb, hatékonyabb uniós döntéshozatalt? Létezhet-e egységes közigazgatási térség olyan Európában, amelynek közigazgatási rendszere ennyire heterogén? A legfôbb tanulság számunkra annak felismerése, hogy az EU a tagállamok közigazgatásának európaizálódását segíti elô, ebbe a folyamatba mi szinte tetszés szerinti formák és megoldások alkalmazásával kapcsolódhatunk be. A választás szabadságának korlátja az igazgatás kapacitásának a javítása, a magyar közigazgatás alkalmassá tétele az uniós döntések végrehajtására. A közigazgatást érintô változások kidolgozásánál ennek a szempontnak kellene nem is a legutolsó helyen érvényesülnie. A magam részérôl úgy értékelem, hogy napjainkban a költségcsökkentés, a létszámapasztás, az állami szerepkör visszaszorításának programja nem számol uniós kötelezettségeinkkel, a legnagyobb gond azonban az, hogy igazából nincs is reálisan megvalósítható közigazgatásireform-elképzelésünk. A reform jellemzôje ugyanis, hogy a közigazgatás egészére vagy nagy részére irányuló változási szándékot fogalmaz meg, alaposan és részletesen végiggondolt, és erôs politikai, társadalmi támogatást élvez. Ha bármelyik elem hiányzik, a reformelképzelés megvalósulása elmarad. Az utóbbi évtizedben a magyar közigazgatásban inkább szimbolikus és taktikai változások mennek végbe. A szimbolikus változások a közigazgatás kis szegmentjét vagy felületét érintik, többnyire gyenge hatású szervezeti, hatásköri módosításokkal: két minisztérium összevonása, egy kettéválasztása, bizonyos feladatkörök egyik központi hatóságtól a másikhoz telepítése, szemet szúróan logikátlan megoldások kijavítása, tehát csupa olyan változtatás, amely feltehetôen javít az eredményességen, ám számottevô javulást nem hoz. A szimbolikus változásokkal szemben csekélyebb a politika ellenállása, gyakorisága abból ered, hogy könnyebb kidolgozni, laikusok is megtehetik. A taktikai változások valamely politikai, kormányzati cselekvés utólagos igazolására, személyi gondok megoldására szolgálnak. PR jelentôségük nem vitatható, a miniszterek jó néhányszor taktikai változtatásukkal szeretnék bizonyítani dinamizmusukat, megújulási szándékukat. Ráadásul a szimbolikus és taktikai változtatások esetében megelégednek a jogszabályok megváltoztatásával. A hazai politikai gyakorlat a jogszabályalkotást, -módosítást végcélnak tekinti, holott köztudott: a jogszabály csupán eszköze a változásnak, de nem maga a változás. Az Európai Unió olyan országokat szeretne tagjai közt tudni, amelyeknek közigazgatása stabil és megbízható. A tagállamok ebben az igazgatási környezetben, nemzeti intézményeik megôrzése mellett, a minôség és a teljesítmény érvényesítésére kényszerülnek. A döntések európai dimenzióba való helyezése köztisztviselôink programalkotásra és döntés-elôkészítésre képes részét ismereteinek permanens megújítására és kiszélesítésére, a többi 24 ország hasonló feladatot ellátó alkalmazottaival való konzultációra, személyes kapcsolatainak gazdagítására készteti. A többi ország tapasztalatainak megismerése megerôsíthet bennünket az erôs és hatékony közigazgatás szükségességének hitében.

23 VARGA GYULA

A mezôgazdaság és a vidék jövôjérôl és tennivalóinkról A mezôgazdaság és a vidék jövôjérôl elsôsorban az új Nemzeti Fejlesztési Terv kapcsán kell gondolkoznunk, vitáznunk és tisztázó megbeszéléseket folytatnunk. Noha a diagnózis fölállítása szinte mindig meglehetôsen könnyû szokott lenni a társadalmi, és ezen belül fôként a közgazdaságtudományi vizsgálatokban, az agrárgazdaságban ennél jóval nehezebb a helyzet. Ami pedig a vidék és a vidékpolitika ügyét illeti, ott gyakran még a kiinduló tételek körül is kemény viták folynak.1 Ennek aztán a leggyakrabban az a következménye, hogy a tennivalók meghatározásáig vagy elfogy a vitázó felek ereje, vagy olyannyira elvesznek a részletkérdésekben, hogy javaslataik eltávolodnak egymástól, s nem állnak össze egységes, konszenzus alapjául szolgáló programmá.

Úgy vélem, különösen két ponton élezôdtek ki a viták az elmúlt idôszakban. Az egyik a mezôgazdaság szerepe a vidék életében, a másik pedig az EU vidéktámogatási rendje, szembeállítva az agrár- és a vidékfejlesztés címén elnyerhetô támogatásokat egymással. Az elsô pont kulcskérdése az, hogy továbbra is abban a felfogásban akarjuk-e a vidék jövôjét boldogabbá tenni, miszerint ebben a feladatban a mezôgazdaságnak szánjuk a fôszerepet, avagy a vidéken is a gazdaság többi szektorának fejlesztését akarjuk fölgyorsítani (mert a mezôgazdaságnak e feladat messze meghaladja az erejét!). A második vitapont viszont valójában álvita, mert akik a versenyzô mezôgazdaság támogatási rendszerét és a vidékfejlesztési támogatásokat szembeállítják egymással, sôt egymás alternatívájaként kezelik, azok nem ismerik, s nem értik az EU agrárpolitikáját. A következôkben elôször e téves fölfogással szemben, az EU-ban ténylegesen érvényesülô, illetve továbbfejleszteni tervezett vidékfejlesztés céljait foglalom össze. Ezt követôen az agrárgazdaság lehetséges szerepét mérlegelem, felsorolva a vidék gazdaságának agrárgazdaságon kívüli fejlesztési tennivalóit, és kulcskérdésnek minôsítve a munkahelyet, azok számának gyarapítását, amely nélkül – szerintem – nem létezik megoldás a bajokra. A mezôgazdaság, legyen bár fejlôdése akkora, mint amekkora a legendás 1970-es évtizedben volt, nem tud munkahelyteremtô szerepet játszani, legföljebb kiegészítô és kisegítô megoldásokra, vagy – elsôsorban a kertészeti ágazatok összehangolt föllendítésével – munkahelyek megôrzésére képes. 1 Nem sorolom a viták közé a politika által kiváltott szakmai összetûzéseket, s különösen nem a szakma és a szakemberek szégyenére elhangzó olyan megnyilvánulásokat, mint a Kossuth téri tüntetésen elhangzott „platós beszéd” volt, amelyben 760 ezer parasztcsalád szándékos megsemmisítésének veszélyével riogatott a szónok.

24


Az EU új vidékfejlesztési politikájáról Az Európai Unió „új vidékfejlesztési rendeletének” tervezete számunkra is meghatározó, eligazító dokumentum. Ebben a vidékfejlesztést, vagyis a Közös Agrárpolitika (KAP) második pillérét az eddigi programok mûködési tapasztalatai, a tagországok, a társadalmi szervezetek és a független szakértôk véleménye alapján fogalmazzák meg. E célokat szolgálja a költségvetési tervezet is, amelynek mi is részesei, végrehajtói leszünk. A rendelettervezet szerint a Vidékfejlesztési Alap hozzájárulása a 2007–2013 közötti idôszakra 2004. évi árakon 89 milliárd euró, mely összeg a még el nem fogadott és erôsen vitatott új költségvetés egyik bizonytalan pontja. A rendelettervezet három fô támogatási irányt jelöl meg: 1. a mezôgazdaság és az erdészeti szektor versenyképességének növelését; 2. a környezetvédelmet és a termôföld-gazdálkodást; 3. a vidéki gazdaság diverzifikációját és a vidéki területeken élôk életminôségének javítását. A LEADER (vagyis a közös programok ösztönzése) külön támogatási címként jelenik meg. A versenyképesség fokozásának támogatása elsôsorban a következô kérdésekre terjed ki: • Az emberi erôforrás fejlesztése: szakképzés és tájékoztatás, fiatal agrárvállalkozók támogatása, korai nyugdíjazás a mezôgazdaságban, szaktanácsadói szolgáltatás, egyéb számviteli, könyvelési, vezetési stb. szolgáltatások igénybevétele. • A termelési struktúra korszerûsítése: gazdaságok modernizálása, a mezôgazdasági és erdészeti termékek elsôdleges feldolgozása, az infrastruktúra fejlesztése, a természeti katasztrófák megelôzése. • A termelés és a termékek minôségének javítása: a közösségi normákhoz való alkalmazkodás, az élelmiszer-biztonsági rendszerekhez való csatlakozás, termelôi csoportok tevékenységének segítése. • Külön is figyelmet érdemelnek azok az átmeneti intézkedések, melyek szándéka az új tagállamokban az ún. félig önellátó gazdaságok árutermelôvé és versenyképessé válásának a támogatása, valamint a termelôi csoportok létrehozásának ösztönzése. A környezetvédelem és a termôföld-gazdálkodás támogatása pedig a következô fô feladatokat tartalmazza: • A mezôgazdasági területeken: a hátrányos természeti adottságú hegyvidéki és nem hegyvidéki, térségek támogatása, a NATURA 2000 kifizetései, az agrárkörnyezetvédelem és állatjóléti intézkedések alkalmazása, és nem-termelô beruházások támogatása. • Erdészeti területeken: a mezôgazdasági területek elsô erdôsítése, a mezô-erdôgazdálkodás (extenzív, vegyes mezôgazdasági és erdészeti termelés) kialakítása, a nem mezôgazdasági területek erdôsítése, NATURA 2000 kifizetések, az

A MEZÔGAZDASÁG ÉS A VIDÉK JÖVÔJÉRÔL ÉS TENNIVALÓINKRÓL

25

erdészeti környezetvédelem, természeti katasztrófák megelôzése, a károk helyreállítása, és a nem-termelô beruházások támogatása. A vidék életminôségének javítása és a gazdaság diverzifikációja – elsôsorban a mezôgazdasági termeléshez kapcsolva – fogalmaz meg célokat: • A nem mezôgazdasági tevékenység beindítása, a mikrovállalkozások létrehozatala és mûködésük támogatása, a turizmus fejlesztése, a gazdasági fejlôdés fenntartása mellett a természeti örökség védelme. • Az életminôség javítása: a gazdaság és a vidéken élôk számára lényeges szolgáltatások bôvítése, a falufejlesztés és falumegújítás, a vidék örökségének védelme és értékeinek megóvása érdekében. • A szakmai képzés erôsítése, helyi fejlesztési stratégiák és azokhoz szükséges ismeretek bôvítése. A leírtakból – úgy vélem – világosan kiderül, hogy az EU a vidékfejlesztést egyértelmûen az agrárfejlesztés részének tekinti, s ennek megfelelôen beszél róla úgy, mint a KAP 2. pillérérôl. A támogatási források és a támogatott célok is agrárjellegûek, kivéve a falufejlesztési és az életminôség-javító intézkedéseket, amelyek „csak” közvetett módon szolgálják a falun, s ezen belül a mezôgazdaságból élôket. Az EU vidékfejlesztéssel kapcsolatos álláspontja és finanszírozási rendszere tehát különösen értelmetlenné, sôt kifejezetten kártékonnyá teszi azt a hazai álvitát, amely szembeállítja és alternatívaként hirdeti az agrártámogatások ún. elsô és második pillérét. Ami pedig a mi legfôbb gondunkat, a „munkahelyteremtést” illeti, ez az EU által is támogatott vidékfejlesztés a mezôgazdasághoz kötôdô, zömmel kiegészítô jellegû foglalkoztatás bôvítésérôl és a kereset-kiegészítésrôl szól. Ez ugyan ebben a formában és módon is nagyon hasznos dolog, és amennyire csak lehetséges, követendô példa is, de világosan kell látnunk, hogy korántsem oldja meg, legfeljebb némileg enyhíti a mi mostani, vidéki-falusi munkanélküliségünk roppant nagy méretû terheit. A magyar mezôgazdaságból a jövôben is szabadul fel munkaerô, noha korántsem az eddigi ütemben. (Tíz év múlva viszont akár jelentôs hiány is keletkezhet szakképzett emberekbôl!) Ezt a munkaerô-kibocsátást viszont ma látszólag lefojtja, illetve nagyrészt elleplezi az önálló egzisztencia megteremtésére alkalmatlan, fô- vagy részfoglalkozású, de elégtelen méretû és tôkeerejû kisgazdaságok évek óta tartó és megállíthatatlanul romló eltartóképessége. Ma ugyanis nem a nagyüzemi „nagykapun”, hanem (lengyel módra) „a kiskapun belüli” munkanélküliség jellemzô a magyar mezôgazdaság kisüzemi hányadára. Ebbôl adódik, hogy még ha egyre többet dolgoznak is, viszonylag mind rosszabbul élnek a kistermelôk. Lengyelország példája igen szemléletesen mutatja, hogy a mezôgazdaság kisüzemi szerkezete milyen komoly fék a korszerûsítésben, s exportjának mai, és csak átmenetileg mûködôképes, erôs piaci „versenyelônye” sem másból fakad, mint a meg nem fizetett paraszti munkából.

26


Az EU vidékfejlesztési támogatásai a versenyképes üzemeket segítik Az agrár-közgazdasági szakma és az EU fogalmai szerint Magyarországon igen sok az életképesség követelményeit teljesíteni nem tudó kisüzem. És az életképességi mérce napról napra csak szigorodik. Rajtuk két módon lehet segíteni: • Integrációval, szövetkezéssel, amelyben a kettôs foglalkoztatás lenne a jellemzô (mezôgazdasági és valamilyen más munkahelyen végzett munka). • Vagy radikálisabb utat követve, a koncentrációval, több kisüzem egy kézbe vonásával, ami számuk jelentôs csökkenését és egyben munkaerô-kibocsátást eredményezne. (Ennek megelôzését szolgálja a korai nyugdíjazás és a fiatal gazdák támogatási rendje, amit mi is bevezettünk 2005-tôl.) Mindkét megoldás javít a versenyképességen, de mindkettô munkaerô-fölszabadítást is eredményez. Akárhogyan kerülgetjük is a forró kását, be kell vallani, hogy nincs mód több százezer, elégtelen méretû és teljesítményû árutermelô üzem fönntartására. Se saját forrás, se EU-s támogatás! Az meg csak tovább növeli a bajt, ha engedve a szakszerûtlen és populista követelôzéseknek, az agrárfejlesztési támogatások – egyébként is évtizedes lemaradást tükrözô és konzerváló hatású – mostani méretkövetelményeit tovább csökkentjük. Ôszintén el kell mondani azt is, hogy a méretkritériumokat nélkülözô, s 2004-ig érvényes támogatási rendszerünk olyan gépvásárlási hajszába kergette a gazdálkodók igen széles körét, amelynek következményeivel most kényszerülnek szembesülni. Az eszközeik, akár csak elfogadható kihasználására sem képes, kisméretû üzemek tulajdonosait ugyanis ma a folyamatosan veszteséges termelés veszélye fenyegeti, s drága és termelékeny traktoraik nem javították, hanem éppen hogy rontották jövedelmezôségüket. Az Európai Unió kifejezetten a 2004-ben belépett országok szétaprózott és versenyre alkalmatlan kisüzemeinek megsegítésére alakította ki a „félig önellátó gazdaságok” fogalmát, s az ezeket segítô támogatási rendszert.2 Az öt éven keresztül igénybe vehetô fölkészülési támogatás összege ugyan igen szerény, mindössze legfeljebb 5000 euró, öt évre egyenletesen elosztva, de néhány ezer termelônek ez is lökést adhat a megerôsödésre, illetve a munkahelyteremtéssel azonos értékû munkahelymegôrzésre. A követelmények puhításával azonban ezt a forrást is – bátran megjósolható – csak fölélik, viszont biztosan hosszabb idôre nyújtja el és fájdalmasabbá teszi a szükséges szerkezetváltás idejét.3 Az életképességi kritérium 5 EUMErôl (európai méretegység) történt leszállítása pedig nem egyszerûen szakmai hiba, hanem jóvátehetetlen károkozás! 2 A 145/2004. (IX. 30.) számú FVM rendelet a félig önellátó mezôgazdasági üzemek szerkezetének átalakításához nyújtott támogatásról. 3 Ezért tragikus hibának is tartom, hogy a megfontolatlan és szakszerûtlen követelésnek engedve, a kormányzat az újabb „agrárbéke” érdekében tovább puhította a félig önellátó üzemek minôsítési rendszerét, 1 EUME-re csökkentve az ide sorolhatók üzemi méret alsó határát. Ez ugyanis azt jelenti, hogy irreálisan nagyszámú családnak ígérjük újra, hogy van esélye árutermelô gazdasággá válni, noha erre az 1 és 2 EUME közötti méret nyilvánvalóan nem ad semmiféle reális alapot.


27

Figyelmeztetônek kellene lenni a magyar szakemberek számára, hogy a most már egy közösségen, az EU-n belül a korszerû mezôgazdasággal rendelkezô országokban a fôfoglalkozású üzemeknél 8, sôt 16 EUME a számbavétel alsó határa. Kivétel a sereghajtó Portugália, ahol a 4 egység alattiakat is számba veszik. Az elmondottak szerint, ahhoz aligha férhet kétség, hogy 1–2 EUME mérettel, azaz havi 30–40 ezer forint hozzáadott értéket termelô, „félig önellátó” üzembôl aligha tud megélni bárki is, hiszen ennek az értéknek kellene fedeznie – a megélhetésen fölül – a termelés rezsijét és az állóeszközök (gépek, épületek stb.) folyamatos pótlását és korszerûsítését is. Ezért tehát mindenképpen keresnünk kell a mezôgazdaságon kívüli, illetve attól függetlenített foglalkoztatás lehetôségeit (örömmel véve mindemellett tudomásul azt, hogy a falun élôk zöme szívesen folytat házkörüli, önellátó mezôgazdasági termelést, de nem ebbôl él meg). Ennek a munkahelyteremtésnek egyik feltétele az, hogy sikerüljön egy csatornába terelni mindazokat a hazai és uniós pénzforrásokat, amelyek a környezetvédelem, az infrastruktúra és más fejlesztések céljára rendelkezésre állnak, s amelyeket ma kevéssé összehangoltan használnak fel.

A mezôgazdaság üzemi szerkezete és ennek kihatásai „A mezôgazdasági kistermelés helyzete és jövôje” c. könyv 30 évvel ezelôtti megírása óta küzdök annak a tételnek az elfogadtatásáért, hogy a mezôgazdaság egészének nem kell a versenyszférába, a piaci, árutermelô kapcsolati rendszerbe tagolódnia, de nem is képes erre. Azzá sem tehetô, de ha lehetne, sem kellene erre – elsôsorban ésszerûségi okokból – törekedni! Kétféle mezôgazdaság létezik tehát, s mindegyiknek más a gazdasági és más a társadalmi funkciója is.4 E tétel elfogadtatásában azonban nincs sok sikerem. Az ellenzôk elsôsorban kiszorító, a nem versenyzô szférát háttérbe szorítani akaró nézetet látnak e felfogásban. Azt, hogy a kisegzisztenciát támadom, gyengítem ezzel. A szegény kistermelôket, akiknek úgyis elég a maguk baja, akik egyre kisebb mértékben részesülnek az agrártámogatásokból, s a piac is oly kegyetlen hozzájuk stb. Az igazán komolyan veendô ellenérvek – véleményem szerint – teljes egészében szociális indíttatásúak, s álláspontom gazdasági ésszerûségét nemigen vitatják már.5 Megítélésem szerint tehát, a választ is a szociális gondoskodás lehetôségeinek mérlegelésével adhatjuk meg erre a kérdésre. A versenybôl kiszorulók, a versenyben alulmaradók ugyanis csak abban az esetben vesztesei igazán e folyamatnak, ha ezáltal gazdasági egzisztenciájuk rendül meg.6 A mezôgazdasági termelésben való rész4 A kettéválási folyamat itt a leglassúbb, de ettôl még igaz. Más szakmákban azt, ami a mezôgazdasági házkörüli termelést jelenti, barkácsolásnak hívjuk! 5 Azt, a néha még ma is hallható laikus véleményt, amely szerint a kisüzem hatékonyabb a nagynál, mint közgazdasági szempontból komolyan nem vehetô álláspontot, nyugodtan mellôzhetjük. Más kérdés, hogy termékenként különbözik a „kicsi” a „nagytól”. 6 A szakmaváltás kényszerét én nem tekintem istencsapásnak.

28


vételt lehet persze úgy is minôsíteni, hogy ez „nemcsak megélhetési mód, hanem életforma is”, de ez a romantikus álláspont a gondok megoldásában valójában nem visz sehová, s „csak növeli, ki elfödi a bajt!” A tételt, hogy a szakma egyben életforma is, többé-kevésbé minden foglalkozási ágra el lehetne mondani, legfeljebb nem szokás.7 Minden munkahely végleges elvesztése fájdalmas dolog, de tragikusnak csak a munkanélkülivé válást, az újrakezdés esélyébôl való kizárást minôsítem. És ebbôl a szempontból nincs különbség a paraszt és a bányász között! A vidéken élôk átlagon fölüli hányadának kellett – az elmúlt tizenöt esztendô során – a munkahely végleges elvesztésének tragédiájával szembesülnie. És nagy részük korábban a mezôgazdaságban, pontosabban a mezôgazdasági szervezetekben dolgozott. Számukra – csalóka reményként és politikai rövidlátással, sôt szédelgéssel vegyesen – az önálló kistermelôi jövô állt, néhány esztendeig. A megélhetésre alkalmatlan kisüzemi méretek kegyetlen valósága azonban nem sokáig engedte ezt az álmodozást. Amint kimerültek a korábbi, az elutált rendszerbôl hozott anyagi tartalékok, s amint teret nyert a kapitalizmus – szociális háló hiányában – nálunk különösen gyorsan erôsödô anyagiassága, és a szolidaritásnak még a szótárunkból való kiirtása is, a vidéken élôk nagy hányada már csak kapaszkodót, „utolsó szalmaszálat” talál a mezôgazdasági kisüzemekben.8 Napjainkra tehát – eltérôen a 30 évvel ezelôtti, még csak változásként leírt jelenségtôl – megfellebbezhetetlen ténnyé vált a mezôgazdasági versenyszféra és az önellátó, kiegészítô jövedelmet adó, „szociális mezôgazdaság” egymástól való elkülönülése. Ezt eddig tagadta a magyar agrárpolitika, s még a mezôgazdaságot érintô legutóbbi döntések is szinte egységes egészként próbálták kezelni az agrárgazdaságot, s így mûködtette támogatási rendszerét is. Pedig ez mindkét oldal mezôgazdasága fejlôdésének csak hátrányára vált. Az EU-csatlakozás ebbôl a szempontból gyökeres változások kezdetét jelentette, s gyakorlati lépéseinket is befolyásolni fogja az eddig hiába sürgetett fogalom, a „gazdaságilag életképes üzem” megjelenése, sôt döntési szempontként való figyelembevétele. Meggyôzôdésem, hogy a jövôben e megkülönböztetés eredményeként rákényszerülünk arra, hogy végiggondoljuk, mi is legyen az „életképtelenekkel”. Azzal ugyanis, hogy tagadtuk e „szociális” vagy „megélhetési” mezôgazdaság létét, s a többitôl való elkülönülését, magát a tennivalót is a szônyeg alá söpörjük. A mérethatár utólagos csökkentése pedig, akár tetszik, akár nem, a megoldás felé vezetô úton végrehajtott hátraarcot jelenti! A mezôgazdaságra ruházott, de teljesen irreális feladat pedig támogatást is kapott az általános gazdaságpolitikában, illetve a közvéleményben: „A vidékiekrôl gondoskodjon a mezôgazdaság!” vagy „Nekik ott van a háztáji!” – szólt a verdikt. 7 Érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen csekély társadalmi együttérzés nyilvánult meg a fôvárosból a vidékre visszaküldött ingázók, a bányászok munkahelyvesztése vagy az iparvállalatok elbocsátott dolgozói iránt. Pedig gondjaik nem különböznek a mezôgazdaságiakétól! A 2005. év elejének történései pedig tovább erodálták a mezôgazdaság, illetve a parasztság iránt eddig még megvolt rokonszenvet. 8 Igaz, nem mindig tudatosul ez bennük, sokan még mindig reménykednek valami változásban, és a politikát, a kormányokat okolják ennek elmaradásáért.


29

Csak kevesek merték kimondani, hogy a vidékiek többségén már régóta nem tud segíteni a mezôgazdaság, s a rájuk is kiterjedô szociális háló hiányában, legfeljebb az életben maradáshoz kapnak kapaszkodót a számban is gyorsan apadó, kisméretû üzemek mûködtetésével.

A mezôgazdaság nem képes a vidék fô gazdasági ereje lenni Ahhoz, hogy elôbbre jussunk a témában, tisztáznunk kell, milyen a vidék gazdasági szerkezete, ereje stb., és nézzük meg ezen belül a mezôgazdaságét is, messzemenôen figyelve arra, hogy mindez a munka az ország különbözô tájain igen eltérô eredményeket hoz majd.9 Vitáink és erôteljesen diffúz javaslataink zöme ugyanis abból fakad, hogy a valóságtól sok ponton eltérô helyzetet és állapotot tételezünk fel a mai magyar vidéken, ki-ki saját tapasztalata és feltevése (sôt érzelme) szerint. Tehát akár törvényszerûnek is tekinthetjük, hogy nem tudunk alapkérdésekben egyetértésre jutni. Példaként említem azt a hamis kiinduló tételt, amely szerint a vidék gondjait a mezôgazdaságból kiindulva kell megoldani. Én ezzel nem értek egyet, mert ez ugyan az ország egyik részére talán még igaz (de ezt is erôsen kétlem!), a másikra viszont biztosan nem, noha mindkettô vidék. Természetesen lesz olyan régió (táj, körzet, vidék stb.), ahol a mezôgazdaság a legfontosabb gazdasági ágazat, de készüljünk arra, hogy: • a mezôgazdaság a vidék nagyobbik részén már ma is alárendelt jelentôségû a gazdasági életben; • ettôl elválva, s emiatt részben nem is a valóság talaján mozogva, még mindig nagy, vagyis a reálisnál nagyobb a szerepe a társadalom életében, az emberek gondolkodásmódjában; • a jövô magyar mezôgazdasága meggyôzôdésem szerint most növekedési pályára áll ugyan, és akár látványos fejlôdésére is sor kerülhet, ha okosak leszünk, de az agrárgazdaság viszonylagos jelentôsége tovább apad; • a versenyszféra és az önellátó termelés pedig egymástól egyre inkább eltérô szerepet játszik majd a vidék életében, de egy „köztes szféra” folyamatos fönnmaradására mindig számítanunk kell. Ma a világ mezôgazdasága a profizmus, az ún. „iparszerû termelés” irányában fejlôdik. Az árutermelô magyar mezôgazdaságnak sincsen más lehetôsége, mint hogy ezt az utat kövesse. Az „iparszerûség” azonban nem jelent mást, mint szakszerûséget, tömegszerûséget, szervezettséget, a véletlen lehetô legteljesebb kiiktatását, és – a napjainkra már alaposan megváltozott szemlélettel – természetesen a maximális alkalmazkodást is a 9 Én azt sem tartom különösebben fontosnak, hogy ehhez pontosan definiáljuk a vidék fogalmát. A vidék egzakt meghatározását egyébként is reménytelen és fölösleges vállalkozásnak tartom, mert annyiféle vidék van, ahány vizsgálati szempont lehetséges. Ezeknek pedig se szeri, se száma.

30


mindenkori természeti és biológiai adottságokhoz. Az iparszerûség tehát nem ellentéte a környezetóvónak, ha úgy tetszik, a „fenntartható” mezôgazdasági termelésnek, hanem éppen ennek gyakorlati alkalmazását, megvalósítását jelenti. Az iparszerû és fenntartható mezôgazdasági fejlôdés a technikai haladáson alapul, az ismeretek bôvülésén és gyakorlatban való alkalmazásán. Nem visszatérést valami sosemvolt archaikus mezôgazdasághoz, az önellátó parasztgazdaság ideáljához, hanem lépéstartást a mûszaki és a biológiai tudományok fejlôdésével, s – a világméretûvé kiterjedô – piacgazdaság közgazdasági követelményrendszerével. A mind fontosabbá váló élelmiszerbiztonság csak és kizárólag a szakszerûségen keresztül érvényesíthetô!

A megfelelô üzemi méret a versenyképesség elengedhetetlen feltétele A világ, és benne az EU agrárgazdasága is, amelyet céltudatos agrárstratégia vezérel, egyre gyorsabb ütemben (a hirdetett elveitôl gyakran eltérôen), feltartóztathatatlanul halad elôre a korszerûsödés, és ami ezzel jár, a koncentráció útján. A hagyományos családi gazdasági modell felbomlóban, vagy legalábbis erôsen átalakulóban van. A fôfoglalkozású családi gazdaságok zöme nem kisüzem többé, hanem mindinkább tôkeerôs vállalkozás, olyan ágazati méretekkel, amelyet számos magyar nagyüzem is csak megirigyelhetne. Földet bérel, és nem csak saját földjén, sôt, egyre kevésbé a sajátján gazdálkodik. Németországban a mûvelt föld 64%-a bérlet (nyugaton 54%, keleten 85%). A föld ára már régóta nem emelkedik, s 10 éve nominálisan is változatlan. Németországban a családi gazdaságok közül ma már minden nyolcadiknak nincs is saját földje!10 A családi gazdaságok is egyre több alkalmazottat tartanak. A német agrártermelésben dolgozóknak ma már egyharmada alkalmazott, az ún. ökológiai termelést folytatók körében pedig 53:47 az arány a családi és az alkalmazotti munkaerô között. Az EU-15 egészét nézve, 1995 és 2000 között a családi munkaerô létszáma 15%-kal csökkent, az alkalmazottak száma, pedig 34%-kal emelkedett.11 A mezôgazdaság tôkeigényes tevékenységgé vált. Egy munkahely létesítése Németországban, a mezôgazdaságban (a földtulajdont figyelmen kívül hagyva!) 266 ezer, az egyéb termelô ágazatokban 133 ezer euró befektetést igényelt 2002-ben. A családi gazdaságok – szintén a földön kívüli – összes vagyonából az idegen tôke aránya 2001-ben 44, 2002-ben pedig 46%-os volt. Ezek ismeretében kell feltennünk a kérdést, vajon jó irányban kerestük-e az elmúlt másfél évtizedben a magyar kibontakozást, volt-e egyáltalán az EU-ban végbemenô folyamatokkal és adottságainkkal reálisan számoló jövôképünk? Sajnos – egyértelmûen nemleges a válasz. 10 Fakten und Trends 2004. Zur Situation der Landwirtschaft. BBJ-Unternehmensgruppe, Pfarrkirchen, 2004. 11 Statistisches Jahrbuch über Ernährung, Landwirtschaft und Forsten 2003. Landwirtschaftsverlag GmbH Münster-Hiltrup, 2003.


31

Maga a „családi gazdaság” vagy „egyéni gazdaság” kifejezés használata is súlyosan deformált a magyar szakirodalomban és a hétköznapi szóhasználatban, ami aztán még pártpolitikai színeket is vonz. Ehhez a zavarhoz nagyban járul hozzá a statisztikai számbavétel bebetonozott rendje is, egyéni gazdaságnak minôsítve az egy árva malacot tartót, vagy a teleknyi méretû (1500 m2) földet mûvelôt. Ráadásul még mindig akadnak olyan igehirdetôk, akik szerint az EU „családi gazdasági”, azaz kisüzemi rendszert kívánna tôlünk is, illetve, hogy a támogatási rendszer a kicsiket preferálja. És e maszlagnak sok a fogyasztója! Tisztában vagyok vele, milyen kényes lett a földtulajdon ügye Magyarországon. De lássuk jól: az EU-val megkötött hétéves moratóriumnak – amelynek következtében magyar jogi személy, tehát egy mezôgazdasági szövetkezet sem vehet földet – nem a külföldiek, hanem a magyar nagyüzemek az igazi kárvallottjai. A külföldi befektetôtôl való páni félelem annak is gátja lett, hogy a bérlet rendezésével tôkeinjekciót kapjon a magyar mezôgazdaság. Nem az lenne az ország érdeke, hogy mielôbb létesüljenek versenyre kész és képes, magyar munkaerôt foglalkoztató vállalkozások, bárki pénzébôl, nem földeladással, hanem ösztönzött és szabályozott bérleti rendszerrel? Meggyôzôdésem, hogy igen. De ha ezzel sem értünk egyet, még mindig megmarad a feladat: jogilag fölkészülni a hét év lejárta utáni helyzetre. Az 1990-es évek elején végbement átalakulás úgy bomlasztotta föl az örökölt tulajdoni és szervezeti struktúrákat, hogy nem volt képes helyükbe mûködôképes és a jövôt szolgáló rendszert állítani. A helyzetet kiváltó okokat és a következményeit ugyan ma is ellentmondásosan, sôt eltérôen magyarázza a politikával sûrûn átszôtt szakma, de abban nagyfokú a tartalmi egyezôség, hogy a feltételek kevéssé kedveznek a csatlakozással szükségessé vált alkalmazkodásnak. A technikai lemaradás mellett a túlzott széttagoltságot kárhoztatják a leginkább. Az én véleményem az, hogy a kiinduló helyzet nem rózsás ugyan, de a gondok forrását nem a tulajdoni (elsôsorban is a földtulajdon) szétaprózottságában látom, hanem a szervezeti megosztottságban, az együttmûködés hiányában. Márpedig ezen sokkal gyorsabban és könnyebben lehet változtatni, mint a tulajdon ezer gonddal átszôtt ügyén. Ma a termôterület zömét teljesen versenyképes méretû gazdaságok hasznosítják, vagyis a földnek mintegy kétharmada – kellô technikai felszereltség és szervezettség esetén – már ma is alkalmas a hatékony mûvelésre. Ha csak egy pillantást vetünk is a mezôgazdasági vállalkozások (üzemek) számváltozását tükrözô, legújabb KSH-felmérés eredményére, azonnal nyilvánvalóvá válnak számunkra a legfontosabb összefüggések: • Napjainkra erôteljesen felgyorsult a termelés koncentrációja, s különösen az ún. egyéni gazdaságok12 száma csökkent igen nagy arányban (több mint 20%-kal, mindössze 3 év alatt!). 12 Az egyszerûség kedvéért használjuk továbbra is a KSH régen elavult fogalmát, s nevezzük gazdaságnak vagy üzemnek azt, ami mindent jelenthet, csak üzemszerû termelést nem a megfigyeltek zöménél.

32


• A csökkenés a legnagyobb mértékû az eseti árutermelôknél, majd a tisztán önellátóknál volt, viszont az árutermelésre szakosodottak száma majdnem 7%kal növekedett! • Kétségesnek ítélem azonban e jelenség egyértelmûen elôremutató jellegét, mert nem a Dunántúlon, hanem a legszegényebb régiókban szaporodott az árutermelôk aránya és száma. Ez inkább a nagyfokú kényszerre, mint a valódi felzárkózásra enged következtetni. • Az egyéni gazdaságok átlagos területe rövid 3 év alatt is mintegy egyharmaddal növekedett, az egy-egy gazdaságban tartott állatlétszám pedig még ennél is nagyobb mértékben emelkedett. Többségük azonban ennek ellenére is elégtelen méretû maradt! ·• A 2003-ban számba vett egyéni „gazdaságok” majdnem felében (48%) nincs szántóterület, s további 29%-nak is csak 1 ha-nál kevesebb a szántóterülete. Vagyis az összes egyéni gazdaság 77%-a nem számít már üzemnek! Ezek kezében az ország szántójának azonban csak 1,9%-a van, vagyis elhanyagolható a részesedésük. • Sokkal fontosabb viszont az a következtetés, hogy az üzemméret alattiaknál (tehát az egyéni gazdaságnak minôsítettek háromnegyedénél!) ebbôl nemcsak hogy nem lehet megélni, de még kicsit jobban élni sem! Aki tehát 770 ezer parasztgazdaságról beszél, az nem mond igazat! • A mintegy 12%-nyi árutermelônek mintegy kétharmada is csak 1–10 ha földdel gazdálkodik. Ezek versenyképessége már ma is kétséges, a jövôben pedig – kellô összefogás hiányában – biztosan nem tudnak majd helytállni a piacon. Ide sorolható a 10 és 50 ha közöttiek számban nagyobbik hányada is. Az összes szántóterületbôl való részesedésük 15–20%-ra becsülhetô. • A fô feladat tehát mintegy 80–100 ezer ilyen gazdaság együttmûködésének megszervezése. Többségük nem lehet ugyan tartósan fôfoglalkozású üzem, de jelentôs mértékû kiegészítô keresetre tehetnek szert, s maga a kooperáció is kínál munkát. Az együttmûködés nélkül számukra a jövô a biztos bukást hozza! • Versenyképes méretekre ad módot tehát az ország szántóterületének mintegy 70%-án önállóan gazdálkodó egyéni és társas gazdaságok13 köre, amelyek száma aligha több 35–40 ezernél! Ha számukra nem is kényszer, de nekik is elônyös lenne az együttmûködés. A végkövetkeztetésem ezek alapján az, hogy a ma egyéni gazdaságnak nevezett háromnegyed-milliónyi család túlnyomó többségének, legalább félmilliónak a mezôgazdasági tevékenysége számára aligha nyílik más jövô, mint az önellátó, kellô szervezettség mellett pedig több tízezernek a részben árutermelô szerep. De ezt meg kell szervezni, és a hozzá szükséges technikai föltételeket is meg kell teremteni, mert a mai helyzet és gyakorlat nem folytatható tovább! A szerzôdés nélkül, elemi 13 A sok kisméretû egység a mezôgazdasághoz sorolt, de mezôgazdasági termelô tevékenységet nemigen folytató gazdasági szervezeteket jelenti. Ezek miatt az átlagméret itt éppúgy keveset mond, mint az egyénieknél.


33

piaci ismeretek hiányában folyó, összehangolatlan termelés – mely az elmúlt évek látványos és rendre álmegoldással végzôdô „agrárbékékbe”, „bombaelhárításokba” torkollt – az országnak és a gazdaságoknak is veszteséget hozott, s tovább halogatta a megoldás irányába teendô lépéseket. A mezôgazdaságból tisztességesen megélni nem tudók és az árutermelésbôl kiszoruló túlnyomó többség számára viszont gondoskodni kell munkáról, illetve ennek hiányában az elmaradó jövedelem pótlásáról. Ennek a ténynek a kimondása nélkül nincs megoldás a vidék szaporodó gondjaira. Munkahely és kereseti lehetôség híján a helyzet csak tovább romlik. Ma teljességgel hiányzik e feladat szervezeti és anyagi háttere. Az önellátó termelés minden bizonnyal tartósan fönnmarad, s ez elônyös is, sok szempontból. Az ebbôl származó jövedelem ugyan csekély, de hozzá erôs érzelmi szálak és társadalmi kapcsolatok kötôdnek. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy az önellátó kisgazdaságok is csak akkor mûködhetnek zavartalanul, ha megfelelô szolgáltatások állnak rendelkezésre. A jövôt és feladatainkat taglalva, már tagországként kell mérlegelnünk, hogy merre halad az EU agrárpolitikája? Az EU Bizottsága a következôképpen fogalmazta meg a reformok célját: • a mezôgazdaság versenyképességének javítása; • a közvélemény által igényelt, környezetbarát termelési módszerek alkalmazása; • tisztességes megélhetés és jövedelembiztonság a mezôgazdaságból élôk számára; • a mezôgazdaság sokszínûségének és a környezet értékeinek a fenntartása, • az agrárpolitika egyszerûsítése, • az agrártámogatások társadalmi elfogadtatása. E szerteágazó, sôt egymással is ellentétes célokról a tagországok között is jelentôsek a nézeteltérések. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nehéz egyidejûleg növelni a mezôgazdaság versenyképességét, ha szigorúbbak a környezetvédelmi, élelmiszer-egészségügyi, minôségi és állat-egészségügyi elôírások, és fordítva. A jövôben sem várhatók olyan reformlépések, amelyek a mai támogatások látványos növelését hoznák, de olyanok sem, amelyek nagyobb csökkentését eredményeznének. A reformmal legfeljebb az elosztási formák, a jogcímek módosulhatnak, de úgy, hogy ne rendezzék át a tagországok részesedési arányait. Számunkra az elsô öt esztendô nagyjából világos kereteket szab, s idôt hagy arra, hogy a várható további változásokra fölkészüljünk. Nagy baj lenne, ha az elmúlt 10 esztendôhöz hasonlóan, ismét csak az utolsó órára hagynánk a cselekvést. Most bôrünkön tapasztalhatjuk, hova vezet a késlekedés. Úgy vélem, vigyázó szemünket ugyan Brüsszelre kell vetnünk, de a lényeg az EU által fölkínált, mostani lehetôségekkel való gondos gazdálkodás. A vidék abból húzhatja a legtöbb hasznot, ha a mezôgazdasági termelés – a versenyszféra részeként – végre növekedni kezd, s ha a részben az agrárforrásokból táplált vidékfejlesztési és más célokra szánt támogatásokból megfelelô munkahelybôvítô, valamint a szociális gondoskodást javító programokat viszünk sikerre. Ami a termékstruktúra várható alakulását illeti, komoly veszély Magyarország számára az extenzív ágazatok további térhódítása, az állattenyésztés tartós szerep-

34


vesztése, de nem látszik a stratégia a kertészeti ágazatok fejlesztésére sem. A kertészeti ágazatok fejlesztése a mezôgazdaság foglalkoztató szerepe szempontjából kiemelkedô fontosságú. E termékkörben reálisan számíthatunk – megfelelô stratégia esetén – a munkaerôigény növekedésére, másutt, azaz más ágazatoknál lényegében sehol sem lesz erre mód! És ami talán még ennél is fontosabb: itt reálisan van esélye a részmunkaidôs termelésnek a piaci rendszerbe való bekapcsolódásra. A többi terméknél erre sincs számottevô lehetôség. Mindezeket a foglalkoztatás és a népességmegtartás szempontjából kell újólag mérlegelnünk, s az ehhez szükséges programokat elindítanunk, nem feledve, hogy ezekhez piac, de leginkább tôke kell. A tôkebevonás pedig – anélkül, hogy rámerészkednék erre az ingoványos terepre – gyökeresen új fölfogást, a beidegzett álláspontokkal való radikális szakítást követel az országtól!

Irodalom 1. Dorgai–Kovács–Stauder–Tóth–Varga: Mezôgazdaságunk üzemi rendszere az EU tapasztalatainak tükrében. Agrárgazdasági tanulmányok. 1999. 8. sz. AKII, Budapest, 1999. 2. EU-Tanulmányok V. (Fôszerkesztô: Inotai András). Kiadja a Nemzeti Fejlesztési Hivatal. Tass 11 Kiadó, Budapest, 2004. 697 p. 3. FVM: Agrár- és vidékfejlesztési operatív program. Budapest, 2004. 171. p. 4. Magyarország új vidékfejlesztési stratégiájának tézisei. (Összefoglaló vitaanyag, elsô változat. Kutatási zárójelentés.) Témavezetô: Dr. Csatári Bálint. Kecskemét, 2004. 5. Varga Gyula: Látlelet a vidéki Magyarországról. In: Magyar jelentés-árnyalatok. Kossuth Kiadó Budapest, 2004. 181–201 p. 6. Varga Gyula: A magyar mezôgazdaság az idôk sodrásában – Helyzetkép az EUhoz való csatlakozás idôszakában. Stratégiai Füzetek 17. MEH Stratégiai Elemzô Központ, Budapest 2004. május, 260 p. A 145/2004. (IX. 30.)

35 JANKOVICS LÁSZLÓ

Az euró és a gazdasági növekedés az új tagállamokban1 A magyar és a többi frissen csatlakozott közép-kelet-európai ország gazdaságpolitikái elôtt álló egyik legaktuálisabb kihívás az európai közös valuta átvételére való felkészülés, különös tekintettel a nevezetes maastrichti konvergenciakritériumok teljesítésére és az euró bevezetési idôpontjának meghatározására. A tanulmány ennek a komplex kérdéskörnek a közgazdasági és politikai gazdaságtani elemzését végzi el a növekedési hatásokra összpontosítva, mindvégig térségi összefüggésben tárgyalva a hazai trendeket. A közös valuta növekedési hatásaival kapcsolatban kétféle, ellentétes elôjelû tényezôvel célszerû számolnunk. Egyrészt az euró átvétele növekedésösztönzô hatásokkal bír, másrészt ugyanakkor a szigorú feltételek teljesítése növekedési áldozatokkal is járhat. Az írás bemutatja az euró bevezetési idôpontjának meghatározása körül folyó vitát, és sorra veszi az esetleges halogatás melletti szokásos érveket és ellenérveket annak fényében, hogy a választott menetrend miként befolyásolhatja a gazdasági növekedés ütemét. Az elemzés az elméleti összefüggések és a nemzetközi tapasztalatok alapján a magyar gazdaságpolitika számára megfogalmazott normatív ajánlásokkal zárul.

1. Bevezetés 2003 áprilisában az uniós csatlakozási szerzôdést ünnepélyesen aláírták Ciprussal, Csehországgal, Észtországgal, Lengyelországgal, Lettországgal, Litvániával, Magyarországgal, Máltával, Szlovákiával és Szlovéniával. A belépést támogató népszavazások sorozata után 2004. május 1-jén az Európai Unió eddigi legnagyobb kibôvítési körében a fentiek – nyolc kelet-közép-európai (KKE) ország és két kis mediterrán szigetállam – hivatalosan is taggá váltak. Az elfogadott acquis communautaire alapján a frissen belépettek számára kötelezô a részvétel a Gazdasági és Monetáris Unióban (GMU), vagyis jogilag kizárt olyan úgynevezett „opt-out” vagy „opt-in” klauzulák elérése, amilyeneket korábban az Egyesült Királyság és Dánia biztosított magának az 1990-es évek elején, a Maastrichti Szerzôdés ratifikációjáért cserébe. Következésképpen az új tagállamok esetében nem a közös valuta átvételének a bekövetkezése kérdéses, hanem „csupán” annak idôzítése. Ennek megfelelôen az euróövezethez történô csatlakozás feltételrendszerével harmonizálniuk kell a 1 A tanulmány egy korábbi változatát elôadtam a BME Gazdaság- és Üzletpolitikai Tanszékének „Gazdasági növekedés Magyarországon” (Budapest, 2005. szeptember 1–2.) címû konferenciáján. Köszönetet mondok Csaba Lászlónak az íráshoz fûzött értékes kommentárjaiért és ötleteiért. A fennmaradó hibák természetesen kizárólag a szerzôt terhelik.

36


tízeknek, amelynek kulcsa a nominális makromutatókra vonatkozó maastrichti konvergenciakritériumok teljesítése, valamint a költségvetési politika számára kereteket szabó Stabilitási és Növekedési Egyezmény betartása. Habár a kelet-közép-európai országok a valutatanácstól a szabad lebegtetésig húzódó széles spektrumon belül különféle pénzügy-politikai rezsimeket követnek, a végcél azonos: legkésôbb az évtized végére mindegyikük szeretné magát az eurózónán belül tudni. A közös valuta átvétele technikailag valószínûleg több, csoportos hullámban fog lezajlani, vagyis az idôpont meghatározásában szerepet játszanak a regionális megfontolások is. Ráadásul egyik országnak sem tanácsos utoljára maradni a térségben az euró bevezetésével, ugyanis komoly gazdasági és pénzügyi kockázatai lehetnek a relatív lemaradásnak. A térségben, mint látni fogjuk, egy gyorsabb és egy lassabb csatlakozási stratégia látszik jelenleg kibontakozni, de az egyes csapatokon belül sem homogén a kép: a 2010-es idôpontot például egyrészrôl a ráérôsebb tempót választó csehek az elsô pillanattól kezdve képviselték (Mladek [2003]), míg Magyarország a fiskális divergencia miatt kényszerült rá eredeti céldátumát módosítva az új idôpont kitûzésére. Az utóbbi években a visegrádi országok, köztük is elsôsorban Magyarország, sajnos inkább távolodott a fentebb ismertetett feltételek alapján a monetáris uniótól, és a következô esztendôket tekintve további komoly kihívásnak ígérkezik mind az infláció leszorítása, mind pedig az államháztartás konszolidálása, illetve ezzel együtt az évezredfordulón újra megindult adósságnövekedés megfékezése (Kondrát–Wenhardt [2004]). Ráadásul a fiskális fegyelem helyreállítása nemcsak a populista politikai retorika reneszánsza és a választási megfontolások elôtérbe kerülése miatt ígérkezik bonyolult feladatnak, hanem az országcsoport elôtt álló integrációs kihívások is nehezítik a feladványt. Kopits–Székely [2003] hangsúlyozza azokat a további költségvetési terheket, amelyek a közeljövôben az uniós derogációk lejártának közeledésével jelentkeznek olyan területeken, mint a környezetvédelem, a közmûhálózat, az intézményfejlesztés, a közlekedési infrastruktúra. Részben ezekhez kapcsolódik a regionális és kohéziós támogatások lehívásához szükséges társfinanszírozási kötelezettségek teljesítése, amelyek önmagukban is meghaladják a jelenlegi közösségi beruházásokra fordított teljes központi összeget. Mindehhez járul az az évek óta húzódó probléma is, hogy a visegrádi országok eddig nem teljesítették a még a NATO-tagság keretében vállalt védelmikiadás-növelést sem, ami újabb feszítô terhet jelenthet a közpénzügyek tervezése-menedzselése során. Megítélésem szerint ugyanakkor semmiképpen sem szerencsés úgy beállítani a helyzetet, hogy mekkora növekedési áldozatokat kell majd hoznia az országnak a közös valuta érdekében. Hiszen az eladósodás megállítása, az inflációs ráta 1–3%-os szinten történô stabilizálása kedvezô üzleti környezetet teremt az európai átlaghoz történô reálgazdasági felzárkózáshoz. Hasonlóképpen a prosperitás felé mutat annak megelôzése, hogy az állami túlköltekezés elszívja a forrásokat a magánszféra beruházásai elôl, továbbá kiélezze a külsô pénzügyi egyensúlyt. Vagyis az elmozdulás a maastrichti kritériumok teljesítése felé az eurótól függetlenül is önérdekként interpretálható (Csaba [2002a]).

AZ EURÓ ÉS A GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS AZ ÚJ TAGÁLLAMOKBAN

37

Az elôbbi érvrendszer elfogadása esetén is vita tárgyát képezheti persze, hogy mekkora a térség országaiban a kritériumok teljesítésének idôigénye. A szakértôk egy része óv attól, hogy túlzottan feszített dezinflációs és konszolidációs pályát jelöljön ki a gazdaságpolitika a maastrichti referenciaértékek felé (Surányi [2002]). Az optimális ütemezés kérdése természetesen heves ütközések terepe volt és marad várhatóan a közeljövôben is, lévén spekulatív-logikai úton nem minden kétséget kizáróan eldönthetô dilemma. A késôbbi részekben természetesen még visszatérünk erre a dilemmára, és elemezzük azokat a szempontokat, amelyek relevánsak a közös valutára vonatkozó programok idôhorizontjának meghatározásához.

2. Az idôzítési vita érvei A közös valuta átvételének elônyeit és hátrányait illetôen referenciaként a Magyar Nemzeti Bank munkatársai által készített rendkívül alapos, és az egész térségben hivatkozási példaként szolgáló tanulmánykötettel célszerû kezdenünk a tárgyalást, amelyben számba vették, illetve megbecsülték az összes lehetséges közgazdasági vonatkozást (Csajbók–Csermely [2002]). A valutaövezethez való csatlakozás hatásai „közös nevezôjének” azt választották, hogy mennyivel járulhatnak hozzá hosszú távon tekintve (20 éves idôhorizont) a reálkibocsátás növekedéséhez. Végeredményben 0,6–0,9 százalékpontra teszik a szakértôk az euró jelentette addicionális növekményt a GDP üteméhez, amely összességében jó pár évvel le is rövidítheti az európai átlaghoz való felzárkózás évtizedeit2. A hasznok döntô többsége egyrészt abból fakad, hogy az európai tagországokkal folytatott kereskedelmünk és a velük lebonyolított tôkebefektetések, illetve hitelkapcsolatok bôvülni fognak a devizapiaci tranzakciós és konverziós költségek, valamint az árfolyamkockázat eltûnésével. Másrészt a „monetáris stabilitás európai övezetében” mind az állam, mind a vállalati szektor kisebb reálkamatlábakkal és ebbôl következôen kedvezôbb finanszírozási környezettel számolhat. A közös valutától várható növekedési hatások kapcsán Gern és társai [2004] ugyanakkor azt hangsúlyozzák, hogy az elônyök forrását nem pusztán az euró átvétele, hanem a hozzá vezetô út során megkövetelt, fegyelmezett és konzisztens, új tagállambeli gazdaságpolitikák jelentik. A fiskális konszolidációt és a hosszú távon is hiteles lépéseket még rövid távon sem helyettesítheti a monetáris uniós tagság kiví2 Borowski [2004] a Lengyelországra elvégzett elôzetes költség-haszon elemzése hasonló konklúzióra jutott: a szakértô az euró bevezetésének 4–7%-os számszerûsíthetô többletet tulajdonít a lengyel GDP szintjében, amelyet várhatóan akár meg is sokszorozhatnak a közös valuta jelentette gazdasági-politikai-társadalmi stabilitás mennyiségileg nehezen megragadható hatásai. Ugyanakkor Erdôs [2003] (436–455. o.) amellett érvel, hogy kellô óvatossággal szabad csak kezelnünk ezeket az eredményeket, ugyanis egyrészrôl a közös valuta átvétele nem biztos, hogy az idézett számításokban feltételezett mértékû kereskedelembôvülést von maga után. Másrészrôl a beruházások kamatrugalmasságának a térség országaiban hagyományosan alacsony foka miatt túlzottan optimistának tartja a reálkamatok csökkenésének növekedésösztönzô hatására vonatkozó becsléseket.

38


vása. A túlzott optimizmus tehát a makrojövedelmi többleteket illetôen nem megalapozott, az eurózónás csatlakozás inkább abban segíthet, hogy a poszt-szocialista országok berögzítsék (lock in) a tranzíciós folyamat során eddig elért stabilitási és átalakulási eredményeket. A számszerûsíthetô elônyök jellege egyébként is arra figyelmeztethet bennünket, hogy magának az európai uniós tagságunknak a legfontosabb gazdasági hozadékát sem a Brüsszelbôl érkezô támogatásokban kell látnunk, hanem abban, hogy a magyar üzleti szféra az egységes piacba ágyazottan hatékonyabban használja fel az erôforrásait, és versenyképessége nô a világpiacon. A nettó költségvetési kedvezményezettségünk mértékérôl a csatlakozásunk óta folyó számháborút figyelve könnyen az a benyomásunk keletkezhet, hogy az említett dinamikus tényezôkrôl elég sokan hajlamosak megfeledkezni, és csak a strukturális alapok pénzeinek lehívására szûkítik le a potenciális hasznokat. Grubel [2005] (515–522. o.) a fentebb említett gazdaságösztönzô hatások mellett a monetáris egységesülés kis országokat érintô további, nehezen kvantifikálható hasznait sorolja fel, amelyekrôl a kevéssé megragadható karakterük miatt a szakirodalomban gyakran megfeledkeznek a szokásos elôny-hátrány mérlegek megvonásakor. Ezek a hatások intézményi jellegûek, és abból fakadnak, hogy a valutaunió létrehozásakor a résztvevô kis országok monetáris politikáját egy nagy ország, vagy egy közösen megalapított szupranacionális szervezet (mint amilyen az EKB) gyakorolja. Egyrészt a jelentôs országok központi bankjai, illetve a nemzetek feletti intézmények sokkal jobban képesek ellenállni a mindig fel-felerôsödô politikai nyomásgyakorlásnak, a választási szempontok érvényesülésének, mint egy kisebb ország hatóságai. Egy korábbi írásomban részletesen illusztráltam (Jankovics [2005]), hogy ez az összefüggés még akkor is igaz, ha az érintett államban a monetáris integráció elindulása elôtt a törvényi szabályozás de jure szavatolja a jegybanki függetlenséget. Másrészt a nagyobb méretû jegybankok sokkal inkább rendelkeznek az optimális döntések meghozatalához szükséges tudományos, módszertani és pénzügyi erôforrásokkal, mint apróbb társaik. Következésképpen, jobb minôségû és szakmailag megalapozottabb monetáris politikára lehet számítani egy jelentékeny méretû és professzionálisabb központi banktól, amely fejleményt mindenképpen a valutauniók melletti újabb érvként kell elkönyvelnünk. Az euró mihamarabbi bevezetése mellett szól az is, hogy egy, a tôkeáramlások szempontjából is teljesen nyitott ország nem nagyon engedheti meg manapság azt a „luxust”, hogy még hosszú ideig saját valutát tartson fenn (Vincze [2004]). A globalizált és deregulált tôkepiacok korszakában valóban költséges és megfontolandó sajátossággá vált az autonóm pénzügypolitika megtartása a kis országok számára. Az elmúlt évtized pénzügyi válságaiból ugyanis leszûrhetô az a tapasztalat, hogy nincs olyan gazdaságpolitika, amely mellett teljesen kizárható lenne egy spekulatív támadás bekövetkezése. Ez persze nem jelenti azt, hogy fegyelmezett és felelôs vezetéssel ne lehetne jelentôsen csökkenteni a kockázatokat. Az elmondottak fényében más megvilágításba kerül az a gyakran hangoztatott, „ráérôsebb tempót” szorgalmazó érv, hogy a saját valuta megtartása nagyobb moz-


39

gásteret nyújt az utolérési idôszakban bekövetkezô külsô gazdasági sokkok kezelésére. Emellett a pénzügypolitikai autonómia megôrzése segítséget jelenthet az említett logika szerint az aszimmetrikus sokkok esetén is, amikor a monetáris kondíciók lazításával (árfolyam-leértékelés, kamatlábcsökkentés) reagálhat az ország a kedvezôtlen hatásokra, például a világpiaci cserearányok vagy a külpiaci versenyképesség jelentôs romlására. Meglátásom szerint ezen véleményeket a monetáris politika hatásosságával kapcsolatban évtizedekkel ezelôttrôl fakadó, és máig tovább élô illúziók táplálják elsôsorban, hiszen a közgazdasági elmélet modern fôárama és a közelmúlt gazdaságpolitikai tapasztalata szerves egységben mutat rá arra, hogy a pénzügypolitikai eszközök markánsan megkoptak egy kis, teljesen nyitott tôkepiacú gazdaság életében3. Ehhez a felismeréshez kapcsolódik Maliszewska–Maliszewski [2005] árfolyamrendszereket érintô empirikus tanulmánya, amely megvizsgálja, hogy menynyire érvényesült a közelmúltban a rugalmas árfolyamok egyik kedvezô tulajdonsága, miszerint a gazdasági sokkokat képesek „felszívni” (shock absorber), és csillapítani a kedvezôtlen hatásokat. Az elemzés kimutatja, hogy ez az abszorpciós képesség csak reálgazdasági sokkok esetén jut érvényre, ugyanakkor az árfolyam maga is lehetséges forrása lehet a nominális jellegû sokkoknak (shock generator), amelynek az esélye nyilván megnô a KKE-térséget átfogóan jellemzô akadálytalan pénzügyi piacok és számottevô mértékû portfóliótôke-áramlások mellett. A fentiek tudatában már kevéssé egyértelmû, hogy ilyen csekély befolyásoló erôért érdemes lenne-e egy viharosnak ígérkezô hosszabb idôszakban – akár az ERM II-es tagság elhúzódásának kockáztatásával – kitenni a hazai gazdaságot egy potenciálisan pusztító erejû spekulatív támadás veszélyének (Neményi [2003]). Ezt az argumentációt erôsítve Rostowski [2003] arra mutatott rá, hogy a térség országainak a lendületes növekedési ütemen nyugvó konvergenciapályája még a szokásosnál is nagyobb kríziseket okozhat. A gazdasági teljesítmény felzárkózása ugyanis csak jelentôs külföldi tôkebevonással finanszírozható, ami a makrogazdasági összefüggéseknek megfelelôen a folyó fizetési mérleg tartósan magas hiányával járna együtt. Ez a jelenség egyrészt igencsak hajlamossá tenné az új tagállamokat, hogy akár a feltörekvô piacokkal kapcsolatos zavarok, akár a globális pénzpiaci kockázati étvágy csillapodása miatti hirtelen leállások a tôkeimportban (sudden stops) szinte biztosan pénzügyi válsággá súlyosbodjanak. Másrészt a külsô finanszírozási szükséglet hosszú távú jelentkezése miatt a nemzeti valuta fenntartása sokkal merevebb külsô fizetésimérleg-korlátot jelentene az utolérési szakaszban, mint amit a stabil valutaunió tagjaként élvezne egy új tagállam. Az elmondottakat még relevánsabbá teszi az a felismerés, hogy a spekulatív támadások megelôzését nem lehet megnyugtatóan garantálni az új tagállamokban. Gibson–Tsakalatos [2004] rávilágít arra, hogy az euró-aspiráns országokban ugyan nem elhanyagolható a makrogazdasági politika fegyelmezettségének és minôségének a tôkevonzó képességre gyakorolt hatása, a fertôzési, átgyûrûzési problémák azon3 A pénzügy-politikai eszközök hatékonyságával kapcsolatos közgazdaságtudományi nézetek radikális átalakulásáról egy korábbi írásomban részletesen írtam, lásd Jankovics [2004].

40


ban így sem kizárhatók. A legoptimálisabb politikai keverék sem nyújt ugyanis védelmet egy olyan pénzügyi krízis ellen, amely mögött nem a válság sújtotta gazdaságok közötti reálgazdasági kapcsolatok állnak, hanem az a tény, hogy a szóban forgó országokat a feltörekvô piacok közé sorolják. A fenti megfontolások ellenében különféle nézôpontokból fogalmazódtak meg azok a vélemények, amelyek a lehetô legkorábbi eurócsatlakozásra törekvô terveket kérdôjelezik meg. A Növekedéskutató Intézet szerzôgárdája amellett érvel, hogy a magyar gazdaságpolitika fókuszpontjába a reálkonvergenciát, a mihamarabbi jövedelmi-fejlettségi felzárkózást kell helyezni, amely érdekében az állami eladósodást is fel lehet, sôt fel is kell vállalni (Matolcsy [2004]). Ennek a stratégiának az eredményeképpen csak jóval 2010 utáni közös valutát lehet valószínûsíteni. A koncepció kétségkívül rendelkezik vonzerôvel, hiszen valóban komoly beruházási elmaradás van az euró-aspiráns országokban a fizikai és a humán infrastruktúra területén, de ezt a tetszetôs jelleget mindenképpen felülírják a gyenge pontjai. Elôször is, az állami gazdaságfejlesztés sikeressége nem bizonyított sem elméleti, sem gazdaságtörténeti alapokon, másodszor a javasolt politika nem oldja fel a pénzügyi válságok veszélyére vonatkozó felvetést, ráadásul a tudatosan felvállalt állami adósságfelhalmozási stratégia még fokozná is az érintett piacok sebezhetôségét. Harmadszor további ellenérvként említhetô, hogy az adósságfelhalmozást – amit a jelen és a jövô közötti társadalmi intertemporális választásként célszerû közgazdaságilag értékelnünk – akkor tarthatjuk racionálisnak, ha a döntés hátterében érvényesülô idôpreferencia rátája (a jelenbeli felhasználás „belsô kamatlába”) ismert és összevethetô az adósságcsökkentés pozitív hatásaival. Benczúr és társai [2003] számításai szerint a fiskális megtakarítás makrogazdasági reálhaszna éves szinten egy felzárkózó ország esetében megközelíti a 20%-ot, amivel nagyon kevés beruházási opció dicsekedhet, vagyis még állami felhalmozási célokra is erôsen kétségesnek tûnik ez alapján újabb hiteleket felvenni. Az idézett tanulmány végkövetkeztetése szerint a politikai elitnek a társadalmilag optimálisnál rövidebb idôhorizontja, vagy a közvélemény információhiányát kihasználó populista jóléti programok magyarázhatják csak ilyen megtérülési környezetben az államadósság növelését célzó terveket. Az elôzô felvetéshez kapcsolódik részben a növekedési áldozatok érve, amely szerint az euró bevezetéséhez szükséges kritériumok teljesítése olyan megszorításokat és ezzel együtt járó teljesítmény-visszafogást követel meg az új tagállamoktól, amelyek a fejlettség ezen fázisában túlzottak, és önmagukban elégségesek a közös valuta mihamarabbi bevezetését célzó törekvések aláaknázásához4. Antal László [2004] (276–286. o.) a közelmúltban publikált monográfiájában – bár nem foglal el egyértelmû álláspontot az idôzítési vitában – enyhén szkeptikus a sietôs átvételre törekvô stratégia optimalitását illetôen. Érvelésében felidézi, hogy az új tagállamok ár- és 4 Tanulságos feleleveníteni a magyar gazdasági-üzleti élet egyik meghatározó alakjának, több nagyvállalkozói érdekvédelmi szervezet és korporatív testület vezetôjének, Demján Sándornak a véleményét ebben a kérdésben (Tóth [2005] 12. o.): „Nem tartanám tragédiának, ha nem 2010-ben vezetnénk be az új pénzt. Nem ez a legfontosabb, hanem a növekedés és a felzárkózás. Ha ezt gátolja az eurókritériumok teljesítése, akkor az elôbbinek adnák elsôséget.”


41

bérszerkezete jelentôsen eltér a fejlett uniós országokétól, valamint további óvatosságra kell intsen az, hogy egy világgazdasági sokk a felkészülési idôszak során felnagyíthatja a növekedési ütemben mutatkozó lemorzsolódásokat. A potenciálisan számottevô kibocsátási veszteség miatt pedig nem javasolt „erôszakolt” fiskális és monetáris politikai beavatkozásokkal felgyorsítani a maastrichti kritériumok irányába a nominális konvergenciát. Csaba [2005] (198–200. o.) a súlyos áldozatokat vitatva rámutat arra, hogy az infláció leszorításának és a fiskális konszolidációnak a növekedési ütemet hûtô vonatkozásai csak zárt, és rigid munkaerô- és termékpiacokkal jellemezhetô gazdaság esetén elkerülhetetlenek, a nyitott és rugalmas kis országok az exportjuk bôvítésével és szerkezetváltással kompenzálhatják a rövid távon jelentkezô negatív hatásokat, vagyis a kelet-közép-európai országokban egyáltalán nem törvényszerû a visszaesés bekövetkezése. Ráadásul a folyamat végén a világpiacon versenyképesebb termék- és szolgáltatásstruktúra alakul ki, nem egy, az állami megrendelésektôl függô és azokat hajszoló vállalati szektor. Tovább gyengíti a növekedési áldozatokat citáló érvelést az az összefüggés, hogy a költségvetési konszolidációra mindenképpen szükség van a tranzíciós országok jelenlegi államháztartási helyzetében, függetlenül a közös valuta bevezetésére vonatkozó terveiktôl. Gyôrffy [2005] meggyôzôen bizonyítja, hogy a nyitott tôkepiacok mellett a makroökonómiai sebezhetôség kialakulásában meghatározó a fiskális tényezô szerepe a gazdaságtörténeti tapasztalatok alapján, ezért egy felelôs gazdaságpolitika nem halogathatja hosszasan a kiigazítás-sorozat megkezdését. Az elmúlt bô egy évtized pénzügyi kríziseire gondolva azt is mondhatjuk, hogy az állami gazdálkodás és a szociális rendszerek átfogó reformja nem is elsôsorban a közös valutára való sikeres felkészülés miatt elengedhetetlen, hanem a KKE-gazdaságok zavartalan fejlôdésének biztosítása érdekében. A gyors csatlakozásra törekvô stratégiát egy másik szempont szerint azzal is meg lehet kérdôjelezni, hogy túlzott áldozati ráta mellett lehet csak sikeresen dezinflálni az új tagállamokban. Az extern inflációs többlet minél kisebb makrogazdasági veszteségekkel való kezelése érdekében Dombi [2003] az euró bevezetésének elméletileg optimális idôpontját Magyarország esetében a 2011-gyel kezdôdô évtized középsô harmadára teszi. Ezt a megfontolást ugyanakkor erôteljesen gyengíti, hogy ennek az extra inflációs nyomásnak a strukturális komponensérôl, a Balassa-Samuelson hatásról már az elôzôekben beláttuk, hogy már rövidebb idôhorizonton sem okoz komoly problémát. A jelenség másik összetevôje, a fogyasztói árszerkezet (a relatív árak) uniós konvergenciája pedig önmagában szintén nem lehetetleníti el a vonatkozó maastrichti elôírás ütemes teljesítését. Következésképpen – bár kétséget kizáróan figyelembe kell venni a dezinfláció növekedési hatásait az eurózónás menetrend lefektetésénél – ezen az alapon sem lehet meggyôzôen érvelni a közös valuta átvételének közel egy évtizeddel történô kitolása mellett. Andor [2003] álláspontja szerint alternatív opciókat is érdemes tanulmányozni az egységes valutaövezethez történô csatlakozás mellett, nem helyes történelmileg determinált végsô célként értelmezni az euróövezetet. Megfontolandónak tartja pél-

42


dául egy, a visegrádi országok szorosabb pénzügy-politikai együttmûködésén alapuló Közép-Európai Monetáris Rendszer gondolatát (i. m. 49–50. o). Habár a közös pénz létrehozásának története valóban nem csak mint teleologikus folyamat értelmezhetô, a jelenlegi helyzetben az új tagállamok számára nincs igazán se mozgástér, se meggyôzô közgazdasági indok valamiféle regionális kooperáció megalakítására, illetve a valutaövezetbôl való kívülállásuk tartósítására. Ráadásul maguk az érintett társadalmak is arra törekszenek, hogy az euró átvételével teremtsék meg gazdasági-monetáris stabilitásukat a belátható jövôben. Felmerült az a dilemma is, miszerint a gyors csatlakozás megnöveli annak az esélyét, hogy fundamentálisan elhibázott (túl erôs vagy túl gyenge) árfolyamon rögzítjük irreverzibilisen a közös pénzhez a hazai valutát. Ennek kapcsán leggyakrabban az 1990-es német valutauniót szokás elrettentô példaként megemlíteni, ahol az akkoriban politikailag rendkívül népszerû 1:1-es átváltási arányból fakadó kegyetlen alkalmazkodási terheket még másfél évtized után is nyögi a keleti tartományok vállalati szektora. Erre reagálva Oblath [2003] szellemesen emlékeztetett arra, hogy ez a veszélyforrás valós ugyan, de nincs sok köze az euró bevezetésének idôzítéséhez. A hazai és az európai döntéshozók bölcsességére és szakmai kompetenciájára van elsôsorban szükség a reális középárfolyam meghatározásánál, amelyet késôbb a piaci szereplôk is fenntarthatónak ítélnek meg5. Természetesen vannak olyan megfontolások is a vitában, melyek túlmutatnak az új tagországok szûkebben értelmezett gazdasági felkészülési folyamatán. Az elsô annak észrevétele, hogy a gazdasági tényezôk mellett talán túl csekély figyelmet kapnak az eurózóna vonatkozásában a társadalomlélektani megfontolások, pontosabban a gazdasági szereplôk (kormány, munkaadók, munkavállalók) egyfajta „stabilitási kultúrájának” kialakulása. Nagyon nehéz, sôt szinte lehetetlen pontosan meghatározni, hogy mikor tekinthetô érettnek egy társadalom a közös valutára, néhány példával azonban illusztrálható a kérdés. A munkaadók nem akarnak versenyképességét növelni kizárólag a nemzeti valuta leértékelése melletti lobbizással, amelynek hatásossága egyébként is megkérdôjelezhetô (Oblath–Pénzes [2004]). A munkavállalók visszafogott bérköveteléseket fogalmaznak meg, és elfogadják, hogy a bérkiáramlás mértéke nem szakadhat el a termelékenységnövekedés ütemétôl. A kormányzat pedig fegyelmezett költségvetési politikát folytat, és nem próbálja inflatorikus intézkedésekkel helyrehozni a fiskális lazaság okozta feszültségeket. Megvannak ugyanis a veszélyei annak, ha a stabilitás kultúráját a szigorú pénzügypolitika kényszeríti ki felülrôl, ugyanis ebben az esetben nem lesznek tartósak, nem szervesülnek a magatartásváltozások. Sokkal kedvezôbb, ha a gazdasági szereplôk önnön hibáikból tanulva, spontán módon, saját hosszú távú érdekeiket felismerve kötelezik el magukat a stabilitás mellett. Ezt a folyamatot elôsegíthetik a megfelelô érdekegyeztetési mechanizmusok és intézmények, illetve ideális esetben egy átfogó kereteket biztosí5 Nem árt felhívni a figyelmet arra sem, hogy a paritásról szóló döntés valószínûleg már az ERM II belépés esetén megszületik, hiszen, jó esetben – a meghirdetett csatlakozási programot hitelesnek tartva –, a piaci jegyzések szinte automatikusan konvergálni fognak az árfolyam-mechanizmus középértékéhez.


43

tó társadalmi-gazdasági megállapodás a szociális partnerek között6. Egy ilyen, középtávú, az euró bevezetéséig szóló paktum nagyban megkönnyítheti a kritériumok teljesítését, és kiszámíthatóvá teszi a makrogazdasági pályát nemcsak a külföldi befektetôk, hanem a hazai gazdasági szereplôk számára is. Egy másik mérlegelendô tényezô a kritériumok teljesítése mellett annak tudomásulvétele, hogy az adott ország erôfeszítései mellett legalább olyan fontos szerep jut az eurózóna fogadókészségének is. Analóg módon az EU-csatlakozási folyamathoz – ahol ugyan természetesen fontos volt, hogy a tagjelöltek milyen ütemben harmonizálják jogrendszerüket a közösségi normákkal, de emellett a végsô döntést az európai országok állam- és kormányfôi hozták meg –, az euró bevezetéséhez is szükség lesz a jelenlegi tagállamok további elkötelezettségére a keleti bôvítés mellett. Ehhez kapcsolódóan mindenképpen negatív fejleménynek tekinthetô az Európai Alkotmányszerzôdés 2005 kora nyári francia és holland elutasítása, amely alaposan felkavarta az uniós országok közvéleményét, és felerôsítette az euroszkepticizmust szinte minden vonatkozásban. Felmerült többek között a monetáris unióból történô önkéntes kilépés alternatívája néhány ország számára, és az EMU akár teljes dezorganizálódásának veszélye is megjelent a horizonton. A régió országai számára nem is kell különösképpen bizonygatni a problémakör fontosságát, tekintve, hogy minden valószínûség szerint az elkövetkezô fél évtizedben a gazdaságpolitika egésze a közös pénz bevezetésének feltételeirôl és idôzítésérôl fog szólni. Az euró esetleges eltûnésével szilárd horgony és hosszú távú célok nélkül maradna az új tagállamok gazdasági-pénzügyi szférája, ami egyben azt is jelentené természetesen, hogy még évtizedekig birkózhatnának majd a kis, nyitott országok valutáit a globalizálódó tôkepiacokon visszatérôen fenyegetô spekulációs rohamok és válságok rémképeivel. Bár egyelôre nem értékelhetô reális veszélyként az európai valutaunió szétesése7, a folyamatnak lehetnek a témánk szempontjából is lényeges következményei. Még a 2007–2013 közötti pénzügyi perspektíva (új európai költségvetési keret) elfogadását átmenetileg megnehezítô válság folyamatos csillapodása esetén is várható fejlemény, hogy komolyan csökken a bôvítési étvágy a régi EU-15-ön belül, ami a jelenleg az uniós tagságért (Bulgária, Románia), vagy a csatlakozási tárgyalások megkezdéséért (Horvátország, Törökország), netán a hivatalos tagjelölti státus elnyeréséért (délnyugat-balkáni államok) sorban álló aspiránsok mellett kihathat az új tagállamok eurózónás csatlakozási szándékaira is. A fogadókészségre pedig eddig is nagy szükség volt az európai valutaunió létrejöttekor, gondoljunk csak az adósságrátára vonatkozó feltétel rugalmas értelmezésének fontosságára az eurózóna 1999-es elindulása elôtt. Mindent összevetve nem elképzelhetetlen, hogy 6 Átfogó szociális paktum megkötésére egyébként több uniós államban is sor került a közelmúltban, az euró vonatkozásában a legismertebb történet talán az ír és a görög megállapodásé. Hazánk esetérôl lásd részletesebben az ötletet a közelmúltban újra felvetô Oblath [2002], valamint Bruszt és társai [2003] vitacikkeit. 7 A monetáris unió szétesésének realitásáról és a veszély értékelésérôl lásd a The Economistban [2005] megjelent kitûnô elemzést.

44


az euró átvételére a térségben kitûzött céldátumok eléréséhez nemcsak a saját házi feladatukkal, vagyis a maastrichti konvergenciakritériumok teljesítésével, hanem egy elbizonytalanodott, befelé forduló nyugat-európai uniós tömbbel is meg kell majd küzdenie a régió gazdaságpolitikai vezetéseinek a közös pénz átvételéhez szükséges döntések elfogadtatásánál. Ez a fejlemény remélhetôleg még fegyelmezettebb magatartásra és pénzügyi gazdálkodásra készteti a visegrádi államokban az érintett eliteket, különösen azért, mert egyelôre úgy tûnik, hogy már rögtön az elsô feladvány kifogott rajtuk. A fentebb elmondottak azért is érdekesek, mert az európai intézményekkel való, illetve az új tagállamok egymás közötti zökkenômentes együttmûködésének a jelentôsége meg fog erôsödni a felkészülés utolsó szakaszában. Ezt találóan illusztrálja Kóbor–Székely [2004] tanulmánya, amely a visegrádi országok devizapiaci adatait elemezte empirikusan 2001–2003 között, amikor rezsimváltásra nem került sor az érintett négy országban8. Azt tapasztalták, hogy a magas árfolyam-volatilitással és a közép-európai pénzekre nehezedô leértékelôdési nyomással jellemezhetô periódusokban számottevôen felerôsödött a korreláció a visegrádi valuták között. Ennek alapján a szerzôk azt javasolják, hogy a késôbbiekben, az ERM II-es tagság idején a központi bankoknak és az EKB-nak érdemes lehet szorosan koordinálni az intervenciós tevékenységüket, hiszen a beavatkozásokra (akár a sávon belül, akár a sávhatáron történnek) várhatóan olyan ideges valutapiaci helyzetben kell esetlegesen sort keríteni, amikor a régiós együttmozgás számottevôen megnô. Ezt kihasználva ugyanis kevesebb erôfeszítéssel és nagyobb eséllyel lehet a kritériumoknak megfelelô ingadozási tartományban tartani az érintett devizákat. Az euró bevezetésével kapcsolatos vitában végezetül felmerül az a taktikai jellegû faktor is, hogy azért sem célszerû sietni a közös valutával, mert a Stabilitási és Növekedési Paktum körüli heves viták arra utalnak9, hogy a közeljövôben fellazítják a felvételnél érvényes kritériumrendszert (pl. megemelik a folyó költségvetési hiányra kiszabott jelenlegi mértéket). Ez a vélekedés szerintem félreértésen és illúziókon alapul, ugyanis a „klubba” való bejutás szabályait nem fogják megkönnyíteni azért, mert a tagoknak nem tetszik a belsô magatartási kódex. Ráadásul az európai döntéshozók tisztában vannak vele, hogy a csatlakozás feltételeinek a felvizezése valószínûleg komoly következményekkel járna a globális pénzpiacokon is, ugyanis a piaci szereplôk szemében aláásná az euró és az európai gazdaság stabilitásába vetett hitet, ami szintén a jelenlegi maastrichti konvergencia-elôírások fenntartását támasztja alá.

8 A 2003. júniusi magyar sáveltolást nem értékelte rendszerszintû módosításnak a szerzôpáros, tekintve a sávközép viszonylag mérsékelt kiigazítását, valamint azt is, hogy az árfolyampolitika lényeges elemei változatlanok maradtak. 9 A Paktumot érintô kritikákról és gazdaságpolitikai dilemmákról jó áttekintést ad Benczes [2003], míg a 2005 márciusában elhatározott reformok értékeléséhez lásd Eichengreen [2005] írását.


45

Menetrendek az euró bevezetésére a KKE-régióban és Magyarországon Az eddigiek nyomán meg is érkeztünk a problémakör legaktuálisabb fejezetéhez: mikorra idôzítsük tehát konkrétan az érintett országokban az euró átvételét? Láthattuk, hogy a közös valuta jelentékenyen hozzájárulhat a gazdasági teljesítmény elômozdításához, illetve a Maastrichtban elôírt szigorú makrogazdasági pálya nincs ellentétben a KKE-országok hosszú távú érdekeivel. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy kampányszerûen álljanak neki a gazdasági vezetések a kritériumok erôltetett ütemû teljesítésének, ugyanis az valószínûsíthetôen túlzott mértékû gazdasági kilengéseket okozna, és irreális politikai-társadalmi áldozatokat követelne. Az idôzítésrôl szóló vita természetesen nem csak elméleti síkon jelentkezett eddig a régióban és hazánkban, hiszen az elmúlt években több konkrét gazdaságpolitikai terv és a Brüsszelnek benyújtott konvergenciaprogramok célkeresztjében is ez állt. Mint közismert, Magyarország az elmúlt idôszakban már kénytelen volt egyszer elhalasztani a hivatalos céldátumot. 2003 júliusában az Elôcsatlakozási Gazdasági Program (Pre-Accession Economic Programme) elhamarkodottan 2008. január 1-jei céldátumot irányzott elô (Magyar Köztársaság Kormánya [2003]). A sáveltolást követô helyzetben a gazdaságpolitikai vezetés a közös valuta viszonylag gyors bevezetésének ígéretét használta fel a befektetôi hangulat megnyugtatására. Mivel a kritériumok teljesítéséhez szükséges konszolidációs lépések elmaradtak, ráadásul 2003 második félévében egyrészt romlottak az inflációs kilátások az indirekt adók emelése miatt, másrészt a költségvetési hiányszámok is állandó felülvizsgálatra szorultak, így a céldátum kitûzése nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket. 2004 elejétôl egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a gazdasági kormányzat elôbb-utóbb kénytelen lesz a realitásokhoz illeszkedô valutauniós tervet készíteni. Az 1. ábrán jól látható, hogy a piaci szereplôk túlnyomó többsége már 2004 elejétôl kezdve, a módosítás elôtt hónapokkal sem hitt az eredeti terv betarthatóságában. Összhangban a várakozásokkal, az uniós csatlakozás utáni hetekben, 2004 májusában elsô ízben elkészített magyar Konvergenciaprogram már 2009–2010-re helyezte át a közös valuta átvételének tervezett idejét (Magyar Köztársaság Kormánya [2004]), amit az elemzôk az elsô pillanattól kezdve, a távolabbi évszámot teljesíthetôbbnek vélve, de facto 2010-ként kezelnek. Ez egyben nemkívánatos precedenst is teremtett, ugyanis az eurózóna jelenlegi tagjainak mindegyike képes volt az általa meghirdetett menetrend szerint eljutni az európai valutaunióba, s az új tagállamok közül is csak Magyarország kényszerült eddig álláspontja érdemi felülvizsgálatára. Az eurózónához vezetô út végigjárása, és a középtávú kormányzati tervek esetleges túl gyakori felülírása kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy az elmúlt években a tranzíciós gazdaságokban is erôteljesen megnôtt a hitelesség meglétének, illetve meg nem létének a jelentôsége, összhangban a globális alkalmazott közgazdaságtani trendekkel. Ehhez társul még az a sajátos tényezô, hogy a gazdaságpolitika szavahihetôsége tra-

46


dicionálisan kiemelt szerepet játszik az európai közös valuta bevezetésében. Az euró átvétele kapcsán manapság lépten-nyomon emlegetett maastrichti kritériumrendszer elemei közül ugyanis az árfolyamra és a kamatlábakra vonatkozó feltételek teljesítésében is megkerülhetetlen a piac meggyôzése a deklarált átvételi menetrend betarthatóságát illetôen. A következôkben röviden bemutatjuk, hogy miként is játszik közre a hitelesség kivívása és megôrzése a felkészülés sikeres levezénylésében.

Forrás: MNB [2004] 19. o.

1. ábra. A legvalószínûbbnek tartott magyar euró-csatlakozási idôpontok eloszlása 2004-ben (regionális Reuters-felmérés a pénzpiaci szereplôk körében)

Mint köztudott, a kamatkritérium a hosszú távú, jellemzôen 10 éves futamidejû állampapírok hozamszínvonalára vonatkozik. Erre a mutatóra minimális a jegybankok közvetlen hatása, mivel az alapkamat módosítása a rövid távú piaci hozamokat befolyásolja elsôsorban, a hosszú lejáratú papírok hozamaira pedig legfeljebb közvetett hatást gyakorol. Következésképpen az évtizedes idôtávú kötvények hozamai „tisztán” csak az új tagállamok jövôbeli stabilitásával, árfolyam- és fizetôképességi kockázataival kapcsolatos befektetôi megfontolásokat tükrözik. Nyilvánvaló, hogy ezt a tôkepiaci értékelést alapvetôen meghatározza, hogy 10 éves idôhorizonton már a közös valutát, vagy még mindig a nemzeti valutákat képzeljük el hivatalos fizetôeszközének. Az euró átvétele automatikusan megszünteti a forintban/ zlotyban/koronában stb. denominált papírokhoz fûzôdô árfolyamkockázatot, és csökkenti az ennek ellensúlyozására szolgáló kamatfelárat. Mindent összevetve, ha a piac kritikus tömege elhiszi, hogy a KKE-országok a következô évtized során képesek lesznek az euró bevezetésére, akkor az állami adósságpapírjaiktól elvárt hozamok is arányosan lecsökkennek a jelenlegi tagállamokban szokásos szintekre.


47

Az európai Gazdasági és Monetáris Unió eddigi tapasztalatai teljes mértékben visszaigazolják az elôbbi összefüggést, amely a leglátványosabban a korábban instabil makropénzügyi helyzetükrôl elhíresült tagállamokban manifesztálódott. Amint Olaszország, Portugália, vagy kicsit késôbb Görögország esetében az euró bevezetése megkérdôjelezhetetlen bizonyossággá vált a szóban forgó tôkepiacokon aktív portfóliómenedzserek körében, akkor a kérdéses kamatlábak szinte azonnal lezuhantak a legkiszámíthatóbb adósnak tartott államok kamatszintjeinek közvetlen közelébe. Az eddigi fejlemények alapján ugyanis a továbbra is szuverén adósnak számító, és eltérô államháztartási pozícióval (adósságállománnyal) rendelkezô tagállamok a valutaunión belül nagyjából azonos kockázatú hitelfelvevôként árazódnak be10. Ez annak ellenére is igaz, hogy nincs hivatalos „kimentési mechanizmus”, vagyis valamely tagország fizetésképtelensége esetén sem az Európai Központi Bank, sem a többi tagállam nem kényszerül mentôövet nyújtani. A bizalom kialakulásában fontos szerepet játszik, hogy az európai belsô mechanizmusok és eljárások – többek között a folyamatosan a viták kereszttüzében álló Stabilitási és Növekedési Paktum – megakadályozzák, hogy a tagországok huzamosabb idôn át felelôtlen költségvetési politikát gyakoroljanak, egy ideig komolyabb következmények nélkül „potyautazva” a többiek megteremtette hitelességen. Az árfolyam-kritérium kapcsán hasonló logikájú mechanizmus figyelhetô meg. Ha a piaci szereplôk meggyôzôdnek az eurózónás csatlakozási tervek megalapozottságáról, akkor az aktuális középárfolyam hitelessé válik, mint a késôbbi végleges átváltási kurzus, vagyis ez a paritás kerül a várakozások centrumába. A jelenlegi 12 monetáris uniós tagállam esetében pontosan ez történt az 1990-es évek végén, éppen ezért az árfolyamok stabilitását nem fenyegette semmilyen pénzügyi spekulációs veszély a felkészülés utolsó idôszakában. Talán még szembetûnôbben illusztrálja ezt a hatást Szlovénia példája, amely röviddel az uniós tagság 2004. májusi elnyerése után belépett az ERM II. árfolyamrendszerbe, vagyis abba a mechanizmusba, amelyben az euró-aspiránsoknak teljesíteniük kell a valutastabilitásra vonatkozó maastrichti kritériumot. Tekintve, hogy a szlovén gazdasági fejlôdés kiegyensúlyozott, és az infláció kivételével az ország évek óta teljesíti a maastrichti kritériumokat, a legsikeresebb volt jugoszláv utódállamban kitûzött 2007-es céldátum teljes egészében hiteles az elemzôk szemében. Ennek a bizalomnak a csalhatatlan jeleként, mint ahogy az a 2. ábrából is kitûnik, a szlovén tolár kurzusa csak minimális mértékben ingadozik az euróhoz képest a 2004 júniusában meghatározott középérték körül, mindössze pár tizedszázalékos „kilengéseket” produkálva. Ugyanazt az idôszakot tekintve például a magyar nemzeti valuta árfolyamdiagramján, sokkal idegesebb és nagyságrendekkel nagyobb léptékû ugrálást regisztrálhattunk, és még nagyobb a kontraszt, ha a forint 2003-ban bejárt pályáját használnánk viszonyítási alapnak. 10 Amíg az euró megjelenése elôtt az uniós tagállamok azonos valutában kibocsátott állampapírjainak hozamszintje között akár a 3–5 százalékpontos (300–500 bázispontos) különbség sem volt ritka, addig a monetáris unión belül ez a rés 35–40 bázispont alá szorult.

48


Forrás: ECB honlap (www.ecb.int)

2. ábra. A szlovén tolár árfolyama 2004–2005 között

Forrás: ECB honlap (www.ecb.int)

3. ábra. A magyar forint árfolyama 2004–2005 között

Vagyis az elôbbiek alapján megállapítható, hogy míg egy fegyelmezett, stabil gazdaságpolitika egy önmagát erôsítô „angyali kört” indíthat el, addig egy szavahihetôségi problémákkal küszködô gazdasági pályát egyre nehezebb a kijelölt célok felé terelni. A visegrádi országok, köztük a magyar államháztartás régóta halogatott konszolidációjának további elodázása tehát a kamatszint és a nominális árfolyam túlzott változékonyságát válthatja ki, mert hiányzik egy, a várakozásokat hosszabb távon


49

lehorgonyzó, megfelelô igazodási pontot biztosító gazdaságpolitikai célrendszer. Ennek következményeként egy nehezen kezelhetô „ördögi kör” alakulhat ki: a fiskális kritériumok teljesíthetôségével kapcsolatos kételyek felerôsödése átgyûrûzik más területekre, és ellehetetleníti a többi konvergenciaérték (például az inflációs és/vagy a kamatcél) ütemes elérését. Ráadásul az ekkor meginduló gazdasági folyamatok negatívan vissza is hatnak, és tovább súlyosbíthatják a kiváltó problémát. Gondoljuk végig például az euró bevezetésének távoli jövôbe történô kitolódása miatt bekövetkezô valutagyengülés hatásait! Ennek az inflációs következményei az olyan kis, nyitott (azaz a külkereskedelmi folyamatokra és a nemzetközi tôkeáramok alakulására fokozottan érzékeny) gazdaságok esetében, mint amilyenekrôl itt most szó van, rövid átfutási idô után a nemzeti valuta gyengülése miatt azonnal jelentkeznének. Ez pedig a monetáris politika esetében felszámolná a további kamatcsökkentések mozgásterét, vagy egyenesen kamatemelésre kényszerítené a jegybankot. Sôt, a monetáris kondíciók szigorítása már hamarabb is bekövetkezhet, ha a jegybank a hazai pénz gyengülésének megállítására ilyen lépésre kényszerül, megelôzni igyekezve a könnyen pánikba esô portfólió-befektetôk tömegesebb menekülését. Az emelkedô kamatszínvonal természetesen megdrágítja az államkötvények újrafinanszírozását, és az adósságszolgálati terhek növelésén keresztül tovább rontja a folyamat hátterében megbújó államháztartási deficitet. A nemzeti valuta gyengülésének a magánszektorra nézve is vannak költségnövelô hatásai, különösen az utóbbi években a régió országaiban tapasztalható devizaalapú hitelfelvételi hullámok miatt. A háztartások fogyasztását és az üzleti szektor beruházási tevékenységét is erôteljesen visszavetné a havi törlesztési részletek látványos megugrása. Ezek a fejlemények csökkentenék a makrokeresletet, amit várhatóan csak részben ellensúlyozna a leértékelôdött forint miatt bekövetkezô exportélénkülés11. A gazdaság lassulása nemcsak a jövedelmi felzárkózást fogná vissza, hanem a csökkenô adóbevételek és az állami segítségnyújtás iránti igény felerôsödése miatt a probléma gyökerekét jelentô költségvetési válságot is tovább mélyítené. A fentiek végiggondolása alapján jól látható tehát, hogy nem szükséges feltétlenül egy veszélyes, „kifejlett” pénzügyi válságot elképzelnünk ahhoz, hogy a gazdaságpolitikával kapcsolatos hitelességi problémák komolyan aláássák a közép- és hosszú távra szôtt gazdasági felzárkózási terveket, mint amilyenek például az EU-nak benyújtott konvergenciaprogramok. Rátérve a hazai fejleményekre ezen a téren, sajnálatos módon közhelyként hangzik az elmúlt évek eseményeinek tükrében, hogy a gazdaságirányítás elvesztette a hitelességét a piaci szereplôk szemében. A költségvetési politikában tapasztalható folyamatos hiánytúllépések elsôként csak fejcsóválásokat váltottak ki a hazai tôkepiacokon, aztán egyre negatívabb hangvételû elemzôi véleményekben és ajánlásokban öltöttek testet, végül a magyar adósságpozíció többszöri leminôsítését, illetve, 11 A versenyképesség és a külgazdasági teljesítmény alakulásában a közkeletû vélekedésekkel ellentétben csak korlátozott a nominális árfolyam szerepe, lásd errôl Oblath–Pénzes [2004] korábban már hivatkozott kitûnô áttekintését.

50


mint azt említettük, az euró bevezetésére eredetileg kitûzött 2008-as céldátum feladását kényszerítették ki. 2002 májusa óta már két olyan pénzügyminiszter vehette a kalapját, aki korábban a tervezett makrogazdasági pálya „bizalmi próbakô” jellegérôl értekezett, aztán kénytelen volt több alkalommal kínosan magyarázkodni az államháztartási deficit ismétlôdô elszaladása miatt. Ennek ellenére nem okozott nagyobb tôkepiaci viharokat a döntés, hiszen a piaci szereplôk a halasztásban a kormányzati realitásérzék helyreállítását látták megtestesülni12 , ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a meghirdetett makrogazdasági pálya esetleges újbóli felrúgása ne okozna majd súlyos gazdasági zavarokat, és egy újabb idôponteltolást ugyanilyen olcsón meg lehetne úszni. Sokkal valószínûbb, hogy a felkészülési idôszak további elnyújtása komoly deviza- és állampapír-piaci zavarokkal és forintgyengüléssel járna együtt, s ezek súlyosabb esetben megakaszthatják a magyar gazdaság felzárkózását az uniós átlaghoz.13 Meggyôzôdésem szerint a magyar helyzet reális értékeléséhez regionális kitekintésben szükséges vizsgálnunk az idôzítési kérdést, összevetve a többi most csatlakozott kelet-közép-európai állam elképzeléseivel a hazai menetrendet. Az 1. táblázat összefoglalja a legfontosabb adatokat a térség eurózónához történô csatlakozásának stratégiáival kapcsolatban. A táblázatból világosan kitûnik, hogy nagyjából két táborra szakadtak az új tagállamok a közös valuta átvételét illetôen: a lehetô legkorábbi bevezetés mellett állnak ki a baltiak és Szlovénia, és csak az évtized legvégére várható a visegrádiak csatlakozása az egységes európai valutatömbhöz. Utóbbiak relatív hátracsúszását az euró-aspiránsok rangsorában elsôsorban a 3%-os határértéket még jelentôsnek tekinthetô mértékben meghaladó költségvetési deficit okozta. Berger és társai [2004] amellett érvelnek, hogy a költségvetési pozíciók 1999 után megfigyelhetô ilyen számottevô divergenciája nem vezethetô vissza teljes mértékben a fiskális fellazulás közgazdaságtanban szokásos összetevôire (mint a költségvetési politika centralizáltsága és transzparenciája, a konjunktúraciklusok hullámzása, illetve a hatalmon lévô pártok választási megfontolásai). A felsorolt tényezôk is kimutatható szerepet játszottak a visegrádi négyek túlzott hiányainak kialakulásában, de ezeken túlmenôen az idézett kutatók álláspontja szerint a csatlakozási tárgyalásokon elfoglalt pozíciók dinamikájának politikai gazdaságtani megközelítése magyarázza a folyamatokat. Különösen a cseh, a lengyel és a magyar politikai vezetés számára szûnt meg 12 Paradox módon az euróstratégia viharmentes átütemezése annak is köszönhetô talán, hogy a kezdetektôl komoly kételyek merültek fel a 2008-as évszám realitásával kapcsolatban, így a piaci pozíciók kiépítése során sem alapoztak különösebben erre a menetrendre. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kérdéskörben tanúsított puhaság ne járult volna erôteljesen hozzá ahhoz az általános bizalomvesztéshez, ami a hazai gazdaságpolitikai intézményekkel szemben az érintett idôszakban bekövetkezett. 13 Ezt a veszélyforrást mérséklendô, valamint a Konvergenciaprogram „bizalmi próbakô” jellege miatt Csermely [2004] azt javasolja, hogy ezt a többéves gazdaságpolitikai stratégiát ne csak a regnáló kormány fogadja el, hanem egy parlamenti szavazás is erôsítse meg hatályában, ami várhatóan nagyobb hitelességet teremt a piaci szereplôk szemében arra vonatkozóan, hogy egy esetleges kormányváltás után nem vizsgálják felül a deklarált menetrendet.

51


1. táblázat. A kelet-közép-európai országok eurózónás csatlakozási helyzete 2004 végén Hivatalos céldátum

Csehország

2010

Fiskális deficit a GDP arányában (referenciaérték: 3%)* -5,0

Észtország

2007

0,3

2,0

2009-2010

-5,6

2,5

Lettország

2008

-2,0

4,9

Litvánia

2007

-2,6

-0,2

Magyarország

2010

-5,5

6,5

Szlovákia

2008-2009

-3,9

8,4

Szlovénia

2007

-2,3

4,1

Lengyelország

Inflációs ráta (%) (referenciaérték: 2,4%)** 1,8

Megjegyzés

Nyíltan vállalt kiváró politika Teljesíthetô a szigorú rezsim miatt Kételyek a cél végrehajthatósága körül (politikai bizonytalanság) Teljesíthetô a szigorú rezsim miatt Teljesíthetô a szigorú rezsim miatt Súlyos kételyek a cél végrehajthatósága körül Kiváró álláspont után gyorsítás Teljesíthetô a fegyelmezett gazdaságpolitika miatt

Forrás: Saját gyûjtés, illetve a makroadatok esetében: EKB [2004] 23. o. *: Az Európai Bizottság elôrejelzése a 2004. évre. **: Az inflációs számok a 2003 szeptembere és 2004 augusztusa közötti idôszakra vonatkoznak.

az új évtized elsô éveire az euroatlanti integráció elvárásainak és követelményeinek fegyelmezô ereje, hiszen már 1999 óta a NATO teljes jogú tagjaként és biztosnak gondolt uniós befutóként vehettek részt a tárgyalási alkuban. Ennek eredményeképpen már nem igyekeztek mindenáron teljesíteni az európai testületek igényeit, és könnyebben elcsábultak a költekezést ösztönzô rövid távú belpolitikai szempontok irányába. A költségvetési politika felpuhulásának nem csak a logikai háttere magyarázható analóg módon az érintett országcsoportban. Emellett figyelemre méltó, hogy Wisniewski [2005] (16–19. o.) elemzése alapján mind a négy ország nagyon hasonló problémákkal küszködik az államháztartás területén, az uniós csatlakozásból fakadó többletfeladatok mellett: az öregedô társadalmakban fokozottan nyomás alá kerülô nagy elosztó rendszerek késlekedô reformja; a közigazgatási rendszer áramvonalasítása és a hatékonyságának növelése; az önkormányzati finanszírozás átalakítása; a kvázi fiskális jellegû pénzcsapok (vállalati szubvenciók, PPP-beruházások, közületek állami garancia melletti hitelfelvételei) megfegyelmezése. Bár az új tagállamok szétválása két csoportra az eurózónás csatlakozás szempontjából látványosan manifesztálódott az elmúlt években, ebbôl nem megalapozott arra következtetni, hogy az ütemes euró-bevezetés elengedhetetlen feltétele a valutatanács rendszere, vagy valamilyen egyéb, szigorúan rögzített árfolyam-politika lenne. Különösen elkapkodottnak és ingatagnak vélem azt a javaslatot, hogy a fentiek miatt a visegrádi országoknak feltétlenül ebbe az irányba kellene lépniük a felkészülési idôszak véghajrájában (lásd például Ursprung [2002] írását, vagy a

52


közelmúltból Mihályi [2005] tanulmányát14). Nemcsak a korábban bemutatott szlovén példa bizonyítja, hogy nem önmagában az árfolyamrendszer, hanem a gazdaságpolitika minôsége (fegyelmezettsége és reformkészsége) a perdöntô tényezô a menetrendek betarthatóságát illetôen, hanem a régi eurózóna-országok tapasztalatai is. Mint közismert, míg az alapító tagok egy része az inflációs célkitûzést alkalmazta a kiszélesített ± 15%-os ERM-sávban a csatlakozást megelôzô idôszakban (Finnország, Spanyolország), addig más gazdaságok fenntartották a hagyományosan a német márkához rögzített pénzügypolitikájukat (Ausztria, Hollandia). Mindkét út alkalmasnak bizonyult, a megfelelôen eltökélt gazdaságpolitikai vezetéssel vegyítve, a kijelölt cél elérésében. Ráadásul az argentin valutatanács 2001-es fájdalmas szétesése arra kell figyelmeztessen bennünket, hogy önmagában a monetáris szuverenitás feladása nem varázsszer, ugyanis per se ez sem véd meg az esetleges kormányzati túlköltekezés és az újjáéledô populizmus kedvezôtlen konzekvenciáitól. Természetesen a közeljövôben még lehetséges kisebb átrendezôdés a régióban ezen a területen, Szlovákia felzárkózhat Lettország mellé, illetve az uniós tagság 2007-es elnyerése után (ha eleve nem tolódik ki az uniós belépés dátuma egy évvel) Bulgária is befoghatja a cseh-lengyel-magyar triót. A térség országainak figyelemmel kísérése azért is fontos, mert valószínûsíthetô, hogy ebben a csatlakozási fordulóban is csoportos felvételek lesznek, vagyis nem igazán lesz érdemes egyesével bekopogtatni az eurózóna kapuján. Csaba [2002b] részletesen bizonyította még az EU-tagság kapcsán, hogy mind a régi tagországok fogadókészségének potenciális csökkenése, mind a felkészülés „mozgó célpontra lövünk” jellege miatt nem megalapozott a csatlakozás halogatására építô stratégia. Tekintve, hogy a sarkalatos európai integrációs döntések politikai dinamikája nem sokat változott azóta, és – ahogy az elôbbiekben a sikertelen uniós népszavazások kapcsán utaltam rá – a közös valuta elôtt a most még nyitott ablakok is bezáródhatnak, ha az eurózóna stabilitása közben megrendül valamilyen krízis, vagy netán éppen a keleti bôvülés kiváltotta negatív folyamatok hatására. Egy hivatalosan is többsebességûvé váló integrációs tömörülés kialakulása nem kedvezne azoknak az államoknak, amelyek idôben elnyújtva akarnak a belsô maghoz kapcsolódni. A fentieken túlmenôen egyelôre megbecsülhetetlen, hogy milyen gazdasági konzekvenciái lennének annak, ha a KKE-országok közül egy vagy néhány tartósabban, vagy akár csak néhány évre kívül rekedne a monetáris unión. Várhatóan 14 Bár az uniós szervek elfogadták a valutatanácsot ERM II. kompatibilis rendszerként, ez hangsúlyozottan azokra az esetekre vonatkozott, amelyek kellôen régóta fennállnak, és ebbôl fakadóan elegendô mértékû piaci hitelességet vívtak ki maguknak. Az európai árfolyam-mechanizmushoz a közelmúltban csatlakozott balti államok teljesítették ezt a feltételt, hiszen mindegyikük legalább egy évtizede alkalmazta a szigorúan kötött árfolyam-politikát, alapvetôen változatlan paritás mellett (a kulcsvaluták kicserélésekor sem történt leértékelés vagy kiigazítás). Jogi-technikai szempontból is kérdéses tehát, hogy egy, 2–3 évvel a tervezett eurózónás csatlakozásról szóló döntés elôtt elindított valutatanács milyen megítélés alá esik a piaci tesztelés szempontjából az árfolyamra vonatkozó kritérium értékelésekor.


53

lemaradna a friss külföldi mûködô tôkéért folytatott egyre hevesebb versenyfutásban, illetve nehezedhetne a portfóliótôke becsábítása is az érintett kötvény- és részvénypiacokra. Ebbôl a szempontból nem igazán találó az évek óta kimaradó gazdaságokkal (Dánia, Svédország, Egyesült Királyság) való összevetés, ugyanis elôbbiek stabilitása, fejlettsége és az általuk korábban kivívott befektetôi bizalom nyilvánvalóan sokkal kevésbé sebezhetôvé teszi ôket, még az eurózónán kívüli gazdaságként is. Elgondolkodtató eredményre jutottak ezzel összefüggésben Minford és társai [2004] abban a kutatásukban, amelyben a brit euró-átvétel gazdasági ésszerûségét vizsgálták meg. A szerzôk sztochasztikus makromodellekre épülô elemzése számszerûsíteni igyekezett az angol eurózónás csatlakozás költségeinek egyik legfontosabb tényezôjét: a gazdasági teljesítmény esetleges fokozottabb ingadozását, amelyet az országra jellemzô GDP-adatsor várható szórásának növekedése jelez. Az ökonometriai felmérés végkövetkeztetése szerint az euró bevezetése több mint kétszeresére növelné a brit kibocsátás fluktuációját a jelenlegi szintjérôl, amelynek kedvezôtlen jóléti hatásai valószínûsíthetôen felülmúlnák az egységes valuta használatából származó elônyöket. Lényeges hangsúlyoznunk, hogy ennek az ingadozásnövekedésnek csak kisebb részben állna a hátterében az, hogy az Egyesült Királyság elvesztené az önálló pénzügypolitika stabilizációs potenciálját az eurózónát aszimmetrikusan érintô sokkok esetén. Döntô részben az magyarázná a GDP volatilitásának növekedését, hogy akkor már Angliában is érvényesülne az eurózóna saját reálkamatlábának, illetve a közös valuta árfolyamának az elmúlt években a brit monetáris kondíciókkal összevetésben tapasztalható nagyobb instabilitása. Elég talán itt csak arra emlékeztetnünk, hogy az Egyesült Királyság gazdasága számára a dollárreláció súlya sokkal meghatározóbb, mint más uniós országok esetében, ezért az 1999–2003 közötti periódusban például a font reál-effektív (a kereskedelemi forgalom arányában súlyozott) árfolyama stabilabbnak bizonyult, mint az euróé, fôleg az amerikai valutával szembeni ugrálások különbségei miatt. A fentiekben szereplô érvelés nyilván nem alkalmazható a kelet-közép-európai poszt-szocialista piacok esetében, hiszen ezek az országok közel sem rendelkeznek olyan kiforrott és stabil önálló pénzügyi rendszerrel, mint a három említett ország, amely egyelôre fenntartotta a saját valutáját és a globalizáció korlátai közötti monetáris politikai szuverenitását. Következésképpen az új tagállamok kimaradói várhatóan megfizetnék a döntésük árát a csökkenô tôkebeáramlásban, a romló üzleti feltételekben, és a nehezedô külsô finanszírozási környezetben, legalábbis abban az idôszakban biztosan, amíg még fenntartanák a saját valutarendszerüket.15

15 A Magyarországon megtelepedett nagyvállalatok egyik érdekképviseleti szervezetének a témakörben kiadott jelentése is azt hangsúlyozza, hogy a régió többi országával szembeni lemaradás lenne igazán kedvezôtlen a hazai üzleti szektor számára: „Magyarország számára a Monetáris Unióhoz történô mielôbbi csatlakozás lenne a kívánatos…, de semmiképpen sem késôbbi idôpontban, mint pl. Csehország, Szlovákia vagy Lengyelország.” (HEBC [2005] 36. o.)

54


Következtetések Egyre több vitát vált ki a kelet-közép-európai országokban a közös valuta bevezetésére vonatkozó stratégia kérdésköre. Az uniós tagság elnyerése után a figyelem középpontjába került az újabb integrációs mélyülés levezénylése, különösen abból a szempontból, hogy vajon ösztönzi-e, vagy ellenkezôleg, inkább hátráltatja az euró a reálgazdasági felzárkózást. Tanulmányomban a magyar helyzetet és terveket vettem górcsô alá, mindvégig térségi kitekintésben elemezve a helyzetet, ugyanis meggyôzôdésem szerint a régió többi országával való folyamatos összevetés teremt olyan kontextust, amelyben reálisan elhelyezhetô és végiggondolható az euróval kapcsolatos magyar gazdaságpolitika. A csatlakozási szerzôdés ugyan jogi kötelezettséggé teszi az új tagállamoknak a közös valuta elôírásos rendnek megfelelô átvételét, de ettôl függetlenül a valutauniótól várható többletstabilitás, a beruházásokat élénkítô alacsonyabb reálkamat-színvonal és az egységes pénz kereskedelemteremtô hatása közgazdaságilag is elônyössé teszi a részvételt a térség országainak. Az elôirányzott 3–5 éves felkészülési idôszak elégségesnek látszik a feltételek teljesítéséhez, hiszen a 12 jelenlegi euróövezeti tagállam egy része sem volt kedvezôbb kiinduló helyzetben a maastrichti kritériumokat tekintve ugyanilyen távolságra az eurótól, ráadásul makro- és mikroszerkezeti relációban is hasonultak a rendszerváltás folyamata során a volt szocialista gazdaságok a nyugat-európai mintához. Bár az ismertetett növekedési hatások is pozitívnak valószínûsíthetôk az euró átvételét illetôen, mégsem ez képezi a lehetô leghamarabbi eurózónás csatlakozás melletti argumentáció leglényegesebb részét. A közös valuta minél sietôsebb bevezetése elsôsorban azzal indokolható, hogy az akadálytalan tôkeáramlások és globális pénzügyi piacok érájában aránytalanul sebezhetôvé tesz egy kis országot a pénzügy-politikai autonómia fenntartása. Az átmenet elnyújtása melletti érvek megítélésem szerint egyrészt túlbecsülik az önálló árfolyam- és monetáris politika hatásosságát, másrészt indokolatlanul felnagyítják azokat a feszültségeket, amik a reál- és a nominális konvergencia között húzódnak meg a poszt-szocialista országok esetén. Ezzel szemben mind a modern közgazdasági elmélet, mind a közelmúlt gazdaságpolitikai tapasztalata inkább arrafelé mutat, hogy az árstabilitás és a fegyelmezett fiskális pozíció inkább támogatja a dinamikus növekedést, mintsem hátráltatná, netán visszafogná azt. Vagyis az euró átvétele nemcsak önmagából fakadóan segíti elô az uniós átlaghoz történô jövedelmi felzárkózás gyorsulását, hanem azért is, mert kedvezô (stabil és kiszámítható) üzleti és intézményi környezetet teremt a vállalati szektor számára. Magyarország sajnálatos precedenst teremtett 2004 májusában az eredetileg kitûzött euró-menetrendje felülvizsgálatával. A hivatalos halasztás utáni új céldátum de facto 2010 lett, amelynek megvalósíthatóságával kapcsolatban 2005 folyamán, de különösen annak második félévétôl már vészes ütemben kezdtek el szaporodni a szkeptikus hangok itthon és külföldön, mind a hivatalos intézmények, mind a gazdasági-tôkepiaci szereplôk körében. A költségvetési trükkökkel (kreatív számviteli technikákkal) kapcsolatos elutasító brüsszeli álláspont nyilvánosságra kerülése után a kormány újra elkezdte lebegtetni a céldátum kérdését, és egy újabb gazdaságpolitikai felülvizsgálatot helyezett kilátásba.


55

Mindemellett a határozott cselekvés és a hitelesség helyreállítása már csak azért sem várathat magára, mert ezek a kétkedô vélemények a releváns pénzpiaci szereplôk kritikus tömegét elérve, egyfajta önbeteljesítô jóslatként, önmaguk is képesek „eltolni” a közös valuta bevezetésének tényleges idôpontját. Elegendô itt arra gondolni, hogy a felboruló konvergenciapálya, vagy önmagában az alapvetô makromutatók romlására vonatkozó várakozások felerôsödése miatt meginduló tôkekiáramlás komoly nyomás alá helyezheti, illetve akár leértékelôdésre is kényszerítheti a nemzeti valutát, ami könnyen meghiúsíthatja az árfolyamra, az inflációra, illetve a kamatlábakra vonatkozó kritériumok teljesítését. A forint szervezett keretek közötti és viszonylag zökkenômentes lecserélése tehát egyszerûen nem képzelhetô el az elmúlt években megrendült hitelesség legalább részleges, de inkább átfogó mértékû helyreállítása nélkül. Zárógondolatként annyi mindenképpen leszögezhetô, hogy a kérdéses dátum további eltolása, vagyis egy 2010 utáni idôpont megjelölése az írásban felsorakoztatott érvrendszer alapján semmiképpen sem tûnik közgazdaságilag indokolt és racionális lépésnek. Ráadásul azt is érdemes szem elôtt tartani, hogy a módosított célkitûzés ellehetetlenülése valószínûleg szinte jóvátehetetlen károkat okozna a magyar gazdaságpolitika hitelességében, aminek a késôbbiekben is komoly negatív konzekvenciái lehetnek a növekedési-felzárkózási kilátásainkra.

Hivatkozások Andor László [2003]: Monetáris evolúció Európában. Szükségszerûség és esetlegesség a pénzügyi integráció fejlôdésében és az EU bôvítésében. Megjelent: Wiener György (szerk.): Euró. Érvek és ellenérvek. Kormányzati Stratégiai Elemzô Központ, Stratégiai Füzetek 16. sz., Miniszterelnöki Hivatal, Budapest, 27–58. o. Antal László [2004]: Fenntartható-e a fenntartható növekedés? Az átmeneti gazdaságok tapasztalatai. Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest Benczes István [2003]: A Stabilitási és Növekedési Paktum kritikai értékelése. Európai Tükör, 8. évf. 4–5. sz. 59–78. o. Benczúr Péter–Simon András–Várpalotai Viktor [2003]: Fiskális makropolitika és a növekedés elemzése kalibrált modellel. MNB Füzetek, 9. sz., Magyar Nemzeti Bank, Budapest Berger, Helge–Kopits György–Székely P. István [2004]: Fiscal Indulgence in Central Europe: Loss of the External Anchor. IMF Working Paper 62. sz., Nemzetközi Valutaalap, Washington Borowski, Jakub [2004] Costs and Benefits of Poland’s EMU Accession: A Tentative Assessment. Comparative Economic Studies, 46. évf. 1. sz. 127–145. o. Bruszt László–Oblath Gábor–Tóth András [2003]: Összehangolt cselekvés. Gondolatok egy középtávú társadalmi-gazdaságpolitikai megállapodásról. Népszabadság, szeptember 27. Csaba László [2002a]: Pótlólagos felvételi követelmény-e az euróérettség? Külgazdaság, 46. évf. 2. sz. 32–46. o.

56


Csaba László [2002b]: Laekentôl a bôvülésig. Európai Tükör, 7. évf. 1–2. sz. 3–16. o. Csaba László [2005]: The New Political Economy of Emerging Europe. Akadémiai Kiadó, Budapest Csajbók Atilla–Csermely Ágnes (szerk.) [2002]: Az euró bevezetésének várható hasznai, költségei és idôzítése. MNB Mûhelytanulmányok 24. sz., Magyar Nemzeti Bank, Budapest Csermely Ágnes [2004]: Convergence Expectations and Convergence Strategies: Lessons from the Hungarian Experiences in the pre-EU Period. Comparative Economic Studies, 46. évf. 1. sz. 104–126. o. Dombi Ákos [2003]: Az extern inflációs többlet Magyarországon és az euró bevezetésének optimális idôpontja. Külgazdaság, 47. évf. 12. sz. 53–82. o. Eichengreen, Barry [2005]: Europe, the Euro and the ECB: Monetary Success, Fiscal Failure. Journal of Policy Modeling, 27. évf. 4. sz. 427–439. o. EKB [2004]: 2004. évi konvergenciajelentés. Európai Központi Bank, Frankfurt Erdôs Tibor [2003]: Fenntartható gazdasági növekedés. Akadémiai Kiadó, Budapest Gern, Klaus-Jürgen–Hammermann, Felix–Schweickert, Rainer–Vinhas de Souza, Lúcio [2004]: European Monetary Integration after the 2004 EU Enlargement. Kiel Discussion Papers 413. sz., Kiel Institute for World Economics, Kiel Gibson, Heather D.–Tsakalotos, Euclid [2004]: Capital Flows and Speculative Attacks in Prospective EU Member States. Economics of Transition, 12. évf. 3. sz. 559–586. o. Grubel, Herbert [2005]: Small Country Benefits from Monetary Union. Journal of Policy Modeling, 27. évf. 4. sz. 509–523. o. Gyôrffy Dóra [2005]: Eurócsatlakozás és fiskális konszolidáció Magyarországon. Tanulságok a globális tôkepiacok történetébôl. Külgazdaság, 49. évf. 3.sz. 69–81.o. HEBC [2005]: Út az eurózónához. Éves jelentés, Magyar Európai Üzleti Tanács, Budapest Jankovics László [2004]: A modern pénzügypolitika elméleti hátterérôl. Competitio, 3. évf. 3. sz. 139–156. o. Jankovics László [2005]: A monetáris politika intézményi kérdései. Megjelent: Hámori Balázs–Czeglédi Pál–Jankovics László–Sági Balázs (szerk.): Paradigm Shift - Information, Knowledge and Innovation in the New Economy. Competitio könyvek 4. sz., Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Kar, Debrecen, 239–253. o. Kóbor, Ádám–Székely, P. István [2004]: Foreign Exchange Market Volatility in EU Accession Countries in the Run-up to Euro Adoption: Weathering Uncharted Waters. IMF Working Paper 16. sz., Nemzetközi Valutaalap, Washington Kopits György–Székely P. István [2003]: Fiscal Policy Challenges of EU Accession for the Baltics and Central Europe. Megjelent: Tumpel-Gugerell, Gertrude – Mooslechner, Peter (szerk.): Structural Challenges for Europe. Edward Elgar, Cheltenham (Egyesült Királyság) – Northampton (USA), 277–297. o.


57

Magyar Köztársaság Kormánya [2003]: Magyarország középtávú gazdaságpolitikai programja az uniós csatlakozás megalapozásához. Webcím: http://www.p-m.hu, letöltve: 2003. 11. 16. Magyar Köztársaság Kormánya [2004]: Magyarország konvergencia programja. Webcím: http://www.p-m.hu, letöltve: 2004. 10. 21. Maliszewska, Maryla–Maliszewski, Wojciech [2005]: The Exchange Rate: Shock Generator or Shock Absorber? Megjelent: Dabrowski, Marek–Rostowski, Jacek (szerk.): The Eastern Enlargement of the Eurozone. Springer Verlag, Heidelberg – New York, 15–40. o. Matolcsy György (szerk.) [2004]: Magyar euróstratégia. Az euró hazai bevezetésének forgatókönyvei, egy társadalmi és gazdasági szempontból optimális ütemezés feltételrendszere. Növekedéskutató Intézet, Budapest Mihályi Péter [2005]: Jó úton járunk? Magyarország euróstratégiája. Közgazdasági Szemle, 52. évf. 7–8. sz. 712–731. o. Minford, Patrick–Meenagh, David–Webb, Bruce [2004]: Britain and EMU: Assessing the Costs in Macroeconomic Variability. The World Economy, 27. évf. 3. sz. 301–358. o. Mladek, Jan [2003]: Csehország és az euró. Európai Szemle, 14. évf. 1–2. sz. 79–84. o. MNB [2004]: Inflációs jelentés (augusztus 16.). Magyar Nemzeti Bank, Budapest, Neményi Judit [2003]: Az euró bevezetésének feltételei Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 50. évf. 6. sz. 479–504. o. Oblath Gábor [2002]: Egy társadalmi-gazdasági megállapodás esélye 1–2. Világgazdaság, július 16. 6. o. és július 17. 6. o. Oblath Gábor [2003]: Az euró hazai bevezetése: Belül biztonságosabb. Figyelô, 47. évf. 18. sz. 24–28. o. Oblath Gábor–Pénzes Petra [2004]: A nemzetgazdaság nemzetközi versenyképessége: értelmezések, mutatók és néhány tanulság. Külgazdaság, 48. évf. 2. sz. 33–64. o. Rostowski, Jacek [2003]: When Should the Central Europeans Join the EMU? CASE Studies and Analyses 253. sz., Center for Social and Economic Research, Varsó Surányi György [2002]: Az egyensúlyromlásnak infláció a beceneve. Népszabadság, december 24. The Economist [2005]: The Euro and its Troubles. The Economist, június 11. 67–68. o. Tóth Levente [2005]: Gazdálkodási válságban van az ország – interjú Demján Sándorral. Népszabadság, július 16. 12. o. Ursprung János [2002]: Euró – most. Népszabadság, január 11. 12. o. Vincze János [2004]: Eurót? Mikor? (De miért is?). Beszélô, Harmadik folyam, 9. évf. 4. sz. 18–26. o. Wisniewski Anna [2005]: A nominális és reálkonvergencia alakulása a négy visegrádi országban. ICEG EC Munkafüzet 9. sz., International Center for Economic Growth European Center, Budapest

58


FÜZES OSZKÁR

Csoportdinamika az Európai Unióban 2000 eleje óta komolyan számoltak azzal, hogy az Európai Unión belüli – tagállamközi, intézményközi és a közösségi apparátusok közötti – viszonyok lényegesen megváltoznak, jobban, mint bármikor az Európai Közösségek létrehozása óta. A változásnak látható oka a tizenkét országot átfogó keleti bôvítés elfogadása volt, ennek eredményeként alakította át a Nizzai Szerzôdés a szavazat-megosztási rendszert (létrehozta a tízek, illetve a tizenkettek intézményi beillesztésének jogi-hatalmi kereteit). Utóbb ugyanez az alkalmazkodási-fejlesztési szándék motiválta az új Alkotmányos Szerzôdés kimunkálásának megkezdését is (más célok mellett). A belsô viszonyok, kapcsolatok drámai megváltozásának – pontosabban: a változás fokozatos tudatosulásának – azonban voltak a bôvítésen túlmenô, ahhoz kapcsolódó és nem kapcsolódó okai is. Cikkünk célja ezek elemzése és a következmények feltérképezése.

Az elsô ok a világhelyzet gyökeres megváltozása a 2001. szeptemberi merényletek után, ami: 1.) felszínre hozta a francia és a brit külpolitikai stratégia gyökeres különbözôségét, 2.) nyílt törést okozott az „atlantista” és az „európai” tábor között a) az Amerikához fûzôdô viszonyban, b) az EU biztonságpolitikai szerepének legalább négyféle koncepciója merült föl, 3.) sürgetôvé tette az EU világszerepének, „közös külpolitikájának” újragondolását, s ez – mint minden újabb tagállamközi-közösségi jogkörmódosulás – értelemszerûen vita terepévé vált a tagállamok és az akkori tagjelöltek között. A második ok az, hogy Németország megváltoztatta hagyományos szerepét mind a francia-német tengelyben, mind pedig az egész EU-ban. Berlin politikai egyenjogúságot igényelt Párizzsal, és kinyilvánította, hogy nem hajlandó az eddigi arányokhoz hasonlóan viselni a nagyobb EU költségeit. Emellett Berlin önálló középhatalmi külpolitikára is bejelentkezett: állandó tagságot kért az ENSZ Biztonsági Tanácsában, saját oroszpolitikát alakított ki, szembeszállt az iraki ügyben Washingtonnal, és jelentôs katonai-politikai szerepet vállalt Afganisztánban. Berlin szándéka egyértelmûen az lett, hogy a francia-brit-német középhatalmi (Európában nagyhatalmi) háromszögben a másik kettôvel teljesen azonos súlyú tényezôvé váljon. A harmadik ok az, hogy fokozatosan kiderült: Nyugat-Európa nem állja igazán a globalizációs versenyképességi versenyt sem a húzóágazati fejlesztésekben, sem a szociális modell fejlesztésében (Amerika elhúzott tôle, Ázsia pedig fölzárkózik). Emiatt az EU-pénzek elosztásában is ellentétbe került a versenyképesség és a szolidaritás, a kétféle fejlesztési igény (az infrastrukturális-technológiai és a felzárkóztatási-kiegyenlítési) látszólag (vagy valóban?) nulla összegû játszmába kezdett egymással. Ez kiélezte és mind újabb témákra, egyre szélesebb területekre terjesztette ki a befizetôk és a kedvezményezettek, a szociálisabbak és a piaciabbak, a föderalisták és a nemzetállamiak, a kisebbek és a nagyobbak hagyományos vitáit. Ezekhez négy

CSOPORTDINAMIKA AZ EURÓPAI UNIÓBAN

59

újabb alkudimenzió is formálódott: az újoncok és a régebbi tagállamok újraelosztási vitája, az újoncok belépés utáni igazodása a meglévô, illetve új alkalmi koalíciókhoz, a tíz új tagállam egymás közti viszonya, valamint viszonyuk a további bôvítési körökhöz. Az újak gyorsan észrevették, hogy az uniós csatlakozással megváltozik, méghozzá jelentôsen megnô külpolitikai mozgásterük, hiszen „komparatív elônyre” tesznek szert EU-n kívüli partnereikkel szemben, és jogilag egyenrangúvá válnak a korábbi uniós tagállamokkal. A negyedik ok az, hogy az EU kutyaszorítóba került a világkereskedelmi liberalizációs tárgyalásokon, elsôsorban az agrártámogatások és a könnyûipar területén. Mindez folytonos, és a külpolitikaival pontosan ellentétes törésvonalat okozott: Párizs és Berlin ellentétes oldalra került, ahogy például London és Madrid is. Szembeszökôvé vált, hogy ugyanazok az országok merôben más koalíciókat alkotnak a különbözô kérdésekben, és ennek két, egymással ellentétes következménye lett. Egyfelôl megerôsödött az igény bizonyos állandó belsô társulásokra – fokozott együttmûködés, többsebességes Európa, francia-német különunió, eurózóna, kiscsoportos belügyi és védelmi együttmûködés, közös (?) határôrizet és bevándorlási politika stb. –, másfelôl fölerôsödött mindennek ellensúlyozási, kiegyenlítési szándéka azok körében, akik egyik vagy másik külön csoportosulásból kimaradtak, nem képesek, nem akarnak bekerülni. A fenti okok (néhány más tényezôvel kiegészülve) miatt az EU-ban ismét tartósan a tagállamközi erôtér vált dominálóvá, miközben a közösségi erôtérben is jelentôs újraelosztás kezdôdött. Mindkettô, ha pedig összeadódnak, akkor mindhárom erôtérben új szereplôk jelentek meg, közben jelentôsen megváltozott a régiek önértéke és külkapcsolata, valamint az EU és a világ kölcsönhatása. A túlzás nélkül drámai változássorozat teljesen új érdekviszonyokat és csoportdinamikát alakított ki az EU-ban. Az alábbiakban e változások közül a legfontosabb aktorok, a tagállamok közötti viszonyok, csoportosulások vázlatos leírását kíséreljük meg a leginkább látható frontvonalak mentén. A felsorolás terjedelmi és logikai okokból sem lehet teljes.

I. Francia-német különunió és környéke Kiindulópontja a közös agrárpolitika körüli érdekellentét föloldása, ennek révén a közös vezetô szerep fenntartása volt, ellensúlyozandó a brit törekvések egy részét, valamint a keleti bôvítés elôre látható „atlantista” következményeit. A törekvések részben sikerrel jártak, alapvetôen azonban nem: a francia-német tengely majdnem kizárólagos ügydöntô szerepe immár a múlté. Mindennek belátásával a duó megpróbált több alakzat központi elemévé válni: a) Belgiummal és Luxemburggal együtt külön védelmi együttmûködést formálni („praliné-NATO”), – e terv egyelôre meghiúsult; b) szétzilálni a brit-olasz-spanyol-portugál „azori koalíciót” Amerikával az iraki ügyben, valamint csírájában elfojtani a „nyolcak levele” nyomán esetleg kialakuló „atlantista blokkot” – sikerült;

60


c) ellensúlyozni az atlantista szárny keleti erôsödését, bevonva Lengyelországot a német-francia-lengyel weimari háromszögbe – csak papíron sikerült; d) külön oroszpolitikát (Putyin-barát irányvonalat) formálni – részben sikerült, de Putyin ennek oltárán nem áldozta be a Bush-kormányhoz fûzôdô viszonyát, és más tagország nem csatlakozott a kezdeményezéshez, sôt; e) föloldani az eurózóna hiánykorlátait, leküzdve a skandináv és a holland ellenállást – sikerült, olasz és portugál segítséggel; f) az alkotmányvitában a nagyok érdekeit érvényesíteni a kisebbekkel szemben – sikerült; g) bevonással megfékezni London katonapolitikai törekvéseit, a NATO-t részben bevonva egy formálni remélt, önálló európai védelempolitikai entitásba – csak papíron sikerült; h) megtartani a lehetô legteljesebb ellenôrzést az EU közös külpolitikája fölött, egyben megakadályozva, hogy a saját középhatalmi mozgásterüket „Brüsszel” korlátozza – sikerült; i) megakadályozni, hogy a ki- és befizetések szerkezete, illetve aránya lényegesen módosuljon a közös költségvetésben – sikerült.

II. Brit mag London a bôvítéssel bevallottan az EU hígítására és atlantizálására is törekedett, mind a piaci-szociális modell, mind pedig az Amerikához fûzôdô európai politika tekintetében. 2003-ig sikerülni látszott egy brit-olasz-ibériai blokk létrehozása, amelyhez lazán csatlakozott volna a sok szempontból hasonló fölfogású Lengyelország, valamint néhány más új tagállam, Magyarország és a baltiak például. A törekvés célja volt megakadályozni a NATO-val párhuzamos, attól elváló, tehát valójában ellentétes európai katonapolitika kialakulását (egyelôre sikerült), gátolni a közösségi jogkörök nagymérvû növekedését (sikerült, nem volt nehéz). 2003-ban Spanyolország a baloldali kormány megalakulása után kilépett a blokkból, amely így lényegében megszûnt. A brit mag „veszélye” láttán egyébként Jacques Chirac francia elnök rögtön meghirdette a saját mag-Európa tervét (amelybe tétován bár, de Magyarországot is meghívták), ám a brit mag ki nem kelése nyomán a francia ötlet további palántázására nem volt szükség, abba is maradt. Kicsírázott viszont az a brit terv, amely az európai védelmi kezdeményezést beszorította a NATO kereteibe, sôt, a közös, majd egységes hadiipari piac alapjai is kialakultak. Noha Nagy-Britannia a keleti bôvítés legaktívabb szorgalmazója volt 1998 után, a tízek belépését egyelôre nem használta föl konkrét uniós pozíciószerzésre. E pillanatban úgy tûnik, London beéri annyival, hogy bizonyos puha korlátokat szabjon a francia-német törekvéseknek. Van azonban egy kemény korlát: London szögesen szemben áll azzal a francia stratégiával, amely lényegében kiszorítaná Washingtont az európai politikából. E korlát mentén a brit mag körül áll egy viszonylag stabil koa-


61

líció, amely a keletieket, valamint Hollandiát, Dániát, Itáliát, Ausztriát és a skandinávokat tudja fölsorakoztatni. Ez potenciálisan igen jelentôs csoportosulás, amely adott esetben egy másik különunióvá formálódhat a német-francia-spanyol-belga-luxemburgi különunióval szemben (ennek minden súlyos veszélyével együtt). Ide tartozik, hogy e frontvonal mentén lényegében elolvadt a Benelux-csoport, hiszen Hollandia sokkal több alkalmi koalícióban mûködik együtt másokkal, mint amennyiben Belgiummal és Luxemburggal. Ennek ellensúlyozására a Benelux két külön, nem intézményes koalíciót is megkísérelt, egyelôre sikertelenül: a V4-essel, illetve az Északi Tanáccsal.

III. A „hasonlóan gondolkodók” csoportja A tizenhat kisebb és közepes uniós tagállamból és akkori tagjelöltbôl álló csoport a nagyok ellensúlyozására alakult meg az Alkotmányos Szerzôdés szövegezése idején (Magyarország is benne volt). Törekvéseinek kisebb, de fontosabb részét elérte, ám kitûnt, hogy ez valóban csak alkalmi koalíció. Arra azonban alkalmas volt, hogy fölvillantsa: adott esetben a kisebbek megtorpedózhatják a nagyok törekvéseit a kibôvült Unióban. Ez a lehetôség egyelôre beláthatatlan eshetôségekhez vezet.

IV. Strukturált vagy megerôsített együttmûködések, a többsebességes integráció elemei A többsebességû integráció realitás (Schengen, eurózóna, bel- és igazságügyi hatok), ám a folyamat több irányban is erôsödhet. Az egyik az, hogy az egymással rivalizáló nagyobb hatalmak egy-egy területen egymás ellen formálnak különbözô blokkokat, a másik az, hogy egymással összefogva a többiek ellen. A fentiekben mindkettôre láttunk példákat. A hasonlóan gondolkodók csoportjának azonban sikerült két lényeges korlátot állítania a többsebességes, frakcionálódó integráció elé: egyrészt kikötötték, hogy minden úgynevezett megerôsített együttmûködés alanyi jogon és folyamatosan nyitva áll az egyelôre kívül maradók elôtt, sôt, azok a bekerülni kívánkozókat még segítik is a bejutási feltételek teljesítésében. A másik az, hogy a kimaradásnak is szabnak bizonyos határt, „a dánoknál kijjebb” már nem lehet az integráció teljes jogú tagjának maradni. Ez a kikötés azonban Norvégia és esetleg Svájc becsalogatása kedvéért enyhülhet, sôt: Törökország távol tartása kedvéért kialakulhat a félig-tagság valamilyen intézménye is. A strukturált vagy megerôsített együttmûködés látszólag elônyös és reális az általános integráció szempontjából, valójában azonban ellenkezô, szétziláló hatással járhat. Minden azon múlik, hogy az adott belsô elkülönülésnek mi az igazi célja: kiszakadni a fejletlenebbek visszahúzó ölelésébôl, vagy ellenkezôleg, behúzni ôket, megszabadulni a kellemetlenkedô ellenérdekû partnerektôl az adott kérdéskörben, vagy ellenkezôleg, tartós kompromisszumokat találni. Ez már elvezet az EU alapvetô cél-

62


jának, létértelmének kiújuló vitáihoz (amelyek nem tárgyai ennek a cikknek, de a belsô csoportdinamikát egyre inkább befolyásolják majd).

V. Az újoncok és a korábbi fô kedvezményezettek frontvonalán lévô táborok 2000-ben ez tûnt a legfontosabb megosztó vonalak egyikének, ám kiderült: spanyol, görög és portugál részrôl nagyvonalúan és könnyen elfogadták az 50-50 százalékos megosztást a „tizenötös” támogatások és a „huszonötös” támogatások között. Valójában az újak tettek nagy engedményt, kénytelenek voltak elfogadni, hogy a sokkal nagyobb rászorultságuk és az egyenjogúságból következô jogosultságuk dacára egy ideig aránytalanul kevesebbet kapnak a közös forrásokból, mint amennyi járna és jutna nekik. A koppenhágai kompromisszum egyebek között azzal vált lehetôvé, hogy a tíz újonc a tagság, a bejutás érdekében megtette ezt az engedményt, és miután a következményei is eltérôek voltak a számukra, a tízek valójában sosem alkottak alkalmi koalíciót. Sôt, Lengyelország (joggal) azonnal a nagyok táborához csatlakozott a kisebb újoncokkal szemben, a franciákhoz az agrártámogatásokat megfékezni kívánókkal szemben (például Magyarországgal együtt), sôt, az Alkotmányos Szerzôdés szavazat-megosztási csatájában egy ideig külön duót formált Spanyolországgal. Lengyelország egyébként is sajátos keleti óriás az Unióban: bizalmatlan és követelôzô a Párizs-Berlin tengellyel szemben (ami szembefordítja például Belgiummal), és érdekei egyre csökkenô mértékben esnek egybe a közép-európai kisebbekkel (KEK, illetve V4).

VI. Visegrádi négyek, balti hármak A magyar-lengyel-cseh-szlovák formáció a kilencvenes évek elején nyugati ösztökélésre jött létre, valódi intézményesülése azonban csak most kezdôdik (ha tényleg megkezdôdik). A csatlakozási tárgyalások kemény ügyeiben a V4 nem mûködött az eltérô közeledési tempó és az érdekek különbözôsége miatt, a belépés után pedig esetrôl-esetre derül ki, hogy a négyek együtt, esetleg másokkal is kiegészülve lépnek föl, vagy nem. Ráadásul a V4-nél Varsónak gyakran fontosabbak a balti hármak (Észtország, Lettország, Litvánia), amelyek azonban szintén egyre kevésbé alkotnak állandó blokkot (nem is szólva az Északi Tanácshoz fûzôdô, egyre szorosabbnak remélt viszonyukról). Megtörténhet, sôt valószínû, hogy a jelenleg Kelet-KözépEurópának nevezett CEE-régió fölbomlik, mielôtt egyáltalán összeállt volna. Beolvad a Közép-Európai Kezdeményezésbe, az úgynevezett Nyugat-Balkán integrációjának átmeneti formációiba, és fôleg az Ausztria által létrehozni remélt „dunai konföderációba” (természetesen az elnevezés a cikk szerzôjének karikaturisztikus megfogalmazása).


63

Az viszont tény, hogy Bécs szívesen lenne koordinátora a V4-et kiegészítô, fölváltó regionális különuniónak, amelybe Szlovéniát, majd Bulgáriát, Romániát és Horvátországot is bevonnák, Olaszország és Németország külsô támogatásával, ügykörönkénti, eseti részvételével. E formáció „bonyolítaná le” a Nyugat-Balkán integrálását tízéves távlatban, nagyban „intézné” az ukrán „félig-tagság” perspektivikus ügyeit, bufferelne a török teljes vagy félig-tagság következményeivel szemben 2015 után, és addig is: az Unió földrajzi centrumának fokozatos keletre tolódását a lehetséges mértékben geopolitikai elônyökre konvertálná. Kérdés, hogy az érintett államok (például Varsó vagy Budapest) meddig érdekeltek ebben, és még inkább kérdés, hogy az Unió nyugati fele hogyan viszonyulna a keleti „sebességû” integrációhoz.

VII. Új „perifériák” A kifejezés ismét a szerzô karikatúraszerû találmánya az ibériai, a görög és az északi „peremvidék” uniós szerepének lerajzolására. Portugália azonban valóban tart attól, hogy a keletre bôvülô EU nyugati margójára szorul, Spanyolország pedig egyre távolabb érzi magát azoktól a közösségi ügyektôl, amelyek a tôle távoli új tagállamokkal együtt járnak. Az ibériaiak fôleg Franciaország központi szerepének lehetséges újraélesztésétôl, valamint, Itáliával együtt, egy latin blokk virtuális megteremtésétôl remélik e veszély elhárítását. Zapatero néha utal is a latin blokkra (amelybe Belgium, tehát az EU hivatali központja is beletartozna, bár Flandria, amelynek Brüsszel szintén a fôvárosa, aligha nézné ezt tétlenül). A latin blokk egyelôre kevés gyakorlati hasznot hozna, annál több kiadást és gondot okozna Franciaországnak, ezért nem is harapott rá az ötletre. Párizs valószínûleg attól is tart, hogy a latin blokk centrumállamaként nem nyerné vissza uniós központi pozícióját, sôt: távlatilag egy nyugati Latin-Európával együtt kellene szembenéznie az egymás karjába kergetett britekkel és németekkel. Az viszont nem karikatúra, hanem tény, hogy Spanyolország és Portugália a virtuális peremre szorulás ellensúlyozására nagyobb szerepet kér és kap az EU közösségi intézményeiben, és ez nagyban befolyásolja Ibéria Unión belüli külpolitikáját. Görögország a bolgár-román bôvítés révén geopolitikailag jobb helyzetbe kerül, ám peremvidék jellege csak tovább bonyolódik a török integráció minden egyes lépése nyomán. A görög mozgástér „beleszorulhat” a Balkánba, ami nem föltétlenül vonzó Athén számára, különösen akkor, ha Bulgária és Albánia egyre több kapcsolatot épít ki Törökországgal. A görög helyzetet bonyolítja az Amerikához fûzôdô, sajátosan ellenséges viszony és a ciprusi kérdés rendezetlensége. Ha a latin és a görög periféria inkább problémákat sejtet, akkor az északi „peremvidék” az ellenkezôjét: az új, gazdaságilag és szociálisan erôsebb EU gyakorlati és szellemi vonzásközpontja lehet. Skandinávia, különösen, ha sikerül Norvégiát is becsalogatni, az EU legfejlettebb zónája lesz, amely átsugároz a brit-ír, a balti-lengyel és a Benelux körre is. Ez alaposan átrendezheti a német és a francia érdekeket, és sajátos módon ellensúlyozná a keleti bôvülést: északnyugat felé húzná el a

64


Rajnától keletre mozduló geopolitikai centrumot. Mindez középtávon érdekes „tokosodáshoz” vezethet, ha megpróbáljuk összegezni a kialakult (sok tekintetben spekulatív és önkényes, de nem irreális) képet. Tehát: volt, van és lesz egy francia-német központ, amely hol háromszöget alkot a britekkel, hol szemben áll vele. Ám ennek centrum-ereje relatíve folyamatosan csökken. Aztán lehet egy északnyugati centrum, amelyhez akár a teljes ÉszakEurópa kapcsolódhat, meg a brit-ír konglomerátum. Ha lesz ilyen, ez lesz a legerôsebb, magához vonzva a francia és a német, illetve a Benelux-érdekek igen jelentôs részét is. Ez „alatt” kialakulhat egy latin vagy déli blokk, amely a francia és a német érdekek másik csoportját szívná be. Aztán lenne a közép-keleti blokk, amely akár Berlintôl Ankaráig húzódna (a német érdekek harmadik csoportját magába foglalva, és bizonyos értelemben a kívülálló szerepére kárhoztatva Franciaországot). Nem kizárt, hogy Észak-Itália is ide konvergál. Mindez már nemcsak a fejlesztési tervek és források 2020-ig való elosztását és annak következményeit befolyásolja, igencsak közvetlenül, hanem az európai integráció belsô fejlôdési dinamikáját is. A most létezô alkalmibb vagy állandóbb csoportok alakulása végsô soron nemcsak az egyes tagállamok mozgásterét, hanem Európa jövendô politikai térképét rajzolják, akár tudatosul ez a rajzolókban, akár nem.

65

BICSKEI BEATRIX

SZEMLE

A házassági perek közösségi jogi szabályai Nem lehet véletlen, hogy az Unió jogalkotóit a családjogi ügyek kiemelten foglalkoztatják, hiszen amikor az emberek élnek a személyek szabad mozgásának, a letelepedés szabadságának elvével, gyakran határokon túl házasodnak vagy bontják fel házassági kötelékeiket. Az érintettek számára nélkülözhetetlen, hogy a személyi állapotukat meghatározó bírósági döntéseket legalább azokban az országokban elismerjék, amelyekkel kapcsolatban vannak. Amikor ugyanis több tagállam nem hajlandó elismerni a külföldön történô bontást, és ezáltal a késôbbi házasságkötéseket sem, jelentôs jogi és szociális nehézségeket okoz a feleknek, és ezzel veszélyezteti az Unió egyik szabadságát, a személyek szabad mozgását az Európai Unión belül. Nem kétséges, hogy a piac igényei teremtették meg a közös cselekvés szükségességét a családjog területén is. A tanulmány ismerteti a 2201/2003/EK rendeletet, amely 2004. augusztus 1. napján lépett hatályba (bizonyos rendelkezéseit azonban csak 2005. március 1-jétôl kell alkalmazni). Az EKSz. 249. cikk (2) bekezdése értelmében általános hatályú, minden ellenében kötelezô, és a nemzeti hatóságoknak minden tagállamban közvetlenül kell alkalmazniuk azt.

1. A rendelet elôzményei Az EU-tagállamok 1998. május 28. napján írták alá az egyezményt a joghatóságról, a határozatok elismerésérôl és végrehajtásáról házassági ügyekben, amelyet a perjogi szakirodalom – az 1968. évi Brüsszeli Egyezmény tárgyához és szerkezetéhez való hasonlósága miatt – Brüsszel II. Egyezménynek neve-

zett el. Ez a nemzetközi szerzôdés azonban még hatályba sem léphetett az aláírása után eltelt idô rövidsége miatt, máris felváltotta egy kötelezô és közvetlenül alkalmazandó közösségi norma, az 1347/2000/EK tanácsi rendelet, amely pontosított címmel, de lényegében átvette az Egyezmény struktúráját és rendelkezéseit. A 2001-ben hatályba lépett jogszabály sem sokáig maradt érintetlenül: 2003. november 27-én a Tanács hatályon kívül helyezte azzal, hogy elfogadta a 2201/2003/EK rendeletet. Ez – kibôvített alkalmazási területtel – 2004. augusztus 1. napjával lépett hatályba, de alkalmazni néhány cikk kivételével csak 2005. március 1-jétôl kell. A rendelet módosítása a tárgyi hatályának kiszélesítése érdekében vált szükségessé, egyebekben átvette az 1347/2000/EK tanácsi rendelet eljárási szabályait. Az Amszterdami Szerzôdés hatálybalépését követôen vált kívánatossá, hogy a házassági ügyeket és a szülôi felügyeleti joggal kapcsolatos eljárásokat is kötelezô és közvetlenül alkalmazandó jogi aktus szabályozza. Ennek elsô lépése volt az 1347/2000/EK rendelet, mely a házasság felbontásával, a különéléssel, illetve a házasság érvénytelenítésével kapcsolatos eljárásokra korlátozódott, és a szülôi felelôsséggel kapcsolatos kérdésekre csak akkor terjedt ki, ha azok házassági perhez kapcsolódtak. 2000. július 3-án Franciaország terjesztett elô javaslatot e rendelet módosítására: a gyermekek egyenlô jogainak biztosítására hivatkozva a rendelet tár-

66 gyi hatályát a szülôi felelôsséggel kapcsolatos valamennyi döntésre kiterjesztette volna. A kezdeményezés célja az volt, hogy az 1347/2000/EK rendelet által felállított egységes joghatósági rendszert, valamint a közös elismerési és végrehajtási szabályokat olyan esetekre is alkalmazzák, amikor a szülôi felügyelettel kapcsolatos jogvita nem kapcsolódik házassági perhez, attól függetlenül merül fel. A javaslat azzal érvelt, hogy hiába egységesek a házassági perekre alkalmazandó joghatósági szabályok, ha a házastársakat sokkal inkább foglalkoztató, a házasság megromlása következtében felmerülô ügyekre – mint a gyermek feletti szülôi felügyelet gyakorlásának, a gyermekelhelyezésnek, a kapcsolattartásnak a kérdésére – nincs egységes joghatósági szabályozás, és nem biztosított a határozatok végrehajtása más tagállam területén. A francia kezdeményezés különösen fontosnak tartotta a szülôi felügyelet gyakorlására feljogosított szülô jogainak megfelelô biztosítását. Nevezetesen garantálni kell azt, hogy a gyermek viszszatérjen a szülôi felügyelet gyakorlására feljogosított szülôhöz külföldi tartózkodása után. Ez egyrészrôl azt jelenti, hogy annak az államnak a hatóságai, amelyben a gyermek éppen tartózkodik, nem rendelkezhetnek joghatósággal arra, hogy – kihasználva a gyermek ott tartózkodását – megváltoztassák a végrehajtandó ítéletet; másrészrôl pontosan meghatározott hatáskörrel kell rendelkezniük arra, hogy elrendelhessék a gyermek visszatérését a felügyeletet gyakorló szülôhöz. A francia javaslat azokra az esetekre vonatkozott, amikor a szülôi felügyelet alatt álló gyermek az ítélet végrehajtásá-


nak kezdeményezésekor a 16. életévét még nem töltötte be, és a szülôi felügyeletet más tagállamban gyakorolják, mint amelyiknek a joghatósága arról rendelkezett. Tehát e kezdeményezés eredményeként fogadta el a Tanács a 2201/2003/EK rendeletet. Mindenképpen megjegyzendô azonban, hogy a rendelet a tekintetben nem vette át a francia javaslatot, miszerint a szülôi felügyelettel kapcsolatos kérdéseket csak a 16. életévét be nem töltött gyermekre szabályozzák. A rendelet gyermekrôl szól, életkori határt nem fogalmazott meg.

2. A rendelet alapelve A jogszabály arra törekszik, hogy garantálja a gyermekek alapvetô jogainak tiszteletben tartását. Minden gyermek számára egyenlôséget biztosít, ezért a rendelet kiterjed a szülôi felelôsségre vonatkozó valamennyi határozatra, beleértve a gyermek védelmére vonatkozó intézkedéseket is, függetlenül attól, hogy azok házassági jogi eljáráshoz kapcsolódnak-e. A szülôi felelôsségre vonatkozó ügyekben a joghatóság alapját a gyermek alapvetô érdekeinek figyelembevételével alakítják ki, különösen a fizikai közelség alapján. A gyermek meghallgatása fontos szerepet játszik e rendelet alkalmazásában, e körben azonban nem kívánja módosítani az alkalmazandó nemzeti eljárásokat. A tagállamokban meghozott határozatok elismerését és végrehajtását a kölcsönös bizalom elvére kell alapozni, és az elismerés megtagadásának jogalapját a szükséges minimális szinten kell tartani.

SZEMLE

Közokiratokat és a felek közötti azon megállapodásokat, amelyek valamely tagállamban végrehajthatók, az elismerésrôl és végrehajtásról szóló szabályok alkalmazása során a határozatokkal „egyenértékûnek” kell kezelni. A családjogi perek terén hozott határozatokat az Unió egész területén automatikusan el kell ismerni, bármilyen közbensô eljárás vagy a végrehajtás megtagadásának bármely jogalapja nélkül. Ezért a láthatási jogról és a visszavitelrôl szóló azon határozatokat, amelyeket az eredeti eljárás helye szerinti tagállamban igazoltak e rendelet rendelkezéseivel összhangban, az összes többi tagállamban el kell ismerni és végre kell hajtani anélkül, hogy további eljárásra lenne szükség. A határozat végrehajtásának elôsegítésére kibocsátott igazolás ellen nincs helye jogorvoslatnak, az igazolás csak akkor helyesbíthetô, ha lényeges tévedésrôl van szó. A családjogi tárgyú határozatok végrehajtására vonatkozó rendelkezések esetében továbbra is a nemzeti jog az irányadó.

3. A rendelet tárgyi hatálya A jogszabály azokra a polgári perekre alkalmazandó, amelyek • a házasság felbontására, különválásra, vagy a házasság érvénytelenítésére; • a szülôi felelôsség megállapítására, gyakorlására, átruházására, korlátozására vagy megszüntetésére vonatkoznak. Ugyanakkor rögzíti, hogy nem alkalmazható a rendelet • a származás megállapítása iránti eljárásokra;

67 • örökbefogadással kapcsolatos ügyekre; • a gyermek családi nevének és utónevének meghatározására; • a nagykorúság meghatározására; • a tartási kötelezettségre; • a célvagyonra (truszt) és az öröklésre; • a gyermekek által elkövetett bûncselekmények eredményeként tett intézkedésekre. A rendelet külön részletezi, hogy mit jelent a szülôi felügyelet gyakorlása, átruházása, korlátozása és megszüntetése. Ez a rendelet alkalmazásában • a szülôi felügyelet gyakorlásához való jog, a láthatás joga; • a gyámság, a gondnokság és ehhez hasonló intézmények; • a gyermek elhelyezése nevelôszülôknél, illetve intézetben; • a gyermek védelme érdekében elrendelhetô intézkedések, a gyermek tulajdonának megôrzése, kezelése céljából. A rendelet I. fejezete segítséget nyújt a jogalkalmazóknak, mert pontosan rögzíti az alkalmazási kört és a fogalom-meghatározásokat. Ennek a gyakorlatban azért is van különös jelentôsége, mert a rendeletben használt fogalmak tartalmukban és fordításukban eltérnek a magyar jogszabályok fogalom-meghatározásától. Ezen definíciók közül kiemelendô a jogalkalmazók fogalmának meghatározása, mely alapján bíróság alatt a tagállamok valamennyi, a rendelet hatálya alá tartozó ügyekben joghatósággal rendelkezô hatóságát kell érteni, a bíró pedig az a bíró vagy olyan tisztviselô, aki a rendelet hatálya alá tartozó ügyekben az eljáró bírókkal egyenértékû hatáskörökkel rendelkezik.

68 Különösen fontos a fogalom-meghatározások körében a szülôi felelôsségre vonatkozó definíció, tekintettel az egyes tagállamok eltérô családjogi berendezkedésére. A rendelet szerint a szülôi felelôsség a gyermek személyével, illetve vagyonával kapcsolatos valamennyi jog és kötelesség, amelyet valamely természetes vagy jogi személy határozat, jogszabály hatálya, illetve jogilag kötelezô megállapodás útján gyakorol. A szülôi felelôsség magában foglalja a felügyeleti jogot és a láthatási jogot is. Elsô látásra a szülôi felelôsség definíciója lényegében megegyezik a Családjogi törvény (a továbbiakban: Csjt.) 71. § (2) bekezdésével, mely szerint a szülôi felügyelet a kiskorú gyermek gondozásának, nevelésének, vagyona kezelésének, valamint törvényes képviseletének jogát és kötelességét, továbbá a gyámnevezésnek és a gyámságból való kizárásnak a jogát foglalja magában. A Csjt. 72/B. § (2) bekezdése ugyanakkor a szülôi felügyeleti jogot arról az oldalról is megfogalmazza, hogy melyek a gyermek sorsát érintô lényeges kérdések. Ezek a kiskorú nevének meghatározása, illetve megváltoztatása, tartózkodási helyének kijelölése, továbbá iskolájának, valamint életpályájának megválasztása. E jogszabályhely tartalmaz olyan rendelkezést, amelyre a rendelet hatálya nem terjed ki. (I. fejezet 1. cikk (3) bekezdés c.) pontja: a gyermek családi neve és utóneve.) A rendelet fogalom-meghatározásában a 9. pont szerint a felügyeleti jog a gyermek gondozásával kapcsolatos jogok és kötelességek, és különösen a gyermek tartózkodási helye meghatározásának joga, ami a magyar Csjt. szabályozása alapján a különélô szülôk esetén


továbbra is együttesen gyakorlandó jog. E körben bôvebb tehát a magyar családjogi szabályozás annyiban is, hogy fenntartja a szülôk együttes jogait a gyermek életpályájának, iskolájának megválasztására. A rendelet nem definiálja a szokásos tartózkodási hely fogalmát, holott ez a joghatóságra vonatkozó szabályozásának egyik igen lényeges alapeleme. E körben a rendelet az általános joghatóságra vonatkozó 3. cikk 1. bekezdése a.) pontja ad eligazítást, mely szerint a kérelmezô akkor rendelkezik az adott tagállamban szokásos tartózkodási helylyel, ha közvetlenül a kérelem benyújtását megelôzôen minimum 1 évig ott tartózkodott, vagy 6 hónapig tartózkodott ott, de az eljáró bíróság tagállamának állampolgára. A magyar jogalkalmazó számára eddig a szokásos tartózkodási hely fogalmát a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejû rendelet (a továbbiakban: Nmjt.) határozta meg, melynek a 12. § (2) bekezdése szerint szokásos tartózkodási hely az a hely, ahol valaki a letelepedés szándéka nélkül hosszabb ideje tartózkodik. A gyakorlatban e jogszabályhely alkalmazása során a Legfelsôbb Bíróság bizonytalanságot tapasztalt, ezért a 2004. évi 239. számú eseti döntésében a szokásos tartózkodási hely fogalmát a következôképpen értelmezte: „A felügyeleti jog alapvetô elemét jelentô gondoskodás helyszíne azonban nem a jogi értelemben vett lakóhely (domicile), vagy tartózkodási hely (residence), hanem az a hely, amely huzamosabb ideig és akár a véglegesség szándéka nélkül is a szülô és a gyermek együttélésének a természetes és zavartalan helyszíne, ide értve a megfelelô

SZEMLE

közös lakást, a gyermeket eltartó szülô munkahelyét és azt a mikroközösséget is, ahová az adott idôszakban a gyermek beilleszkedett. A szokásos tartózkodási hely a fenti feltételek megvalósulása esetén nem függ attól, hogy azt a felügyeleti jogot együttesen gyakorló szülôk nem szánták véglegesnek.” Ebbôl a definícióból is kiderül a rendelet egyik legfontosabb célja: az EUban, az Unió tagállamainak állampolgársága a rendelet hatálya alá tartozó perekben a joghatóság meghatározása szempontjából nem releváns.

4. Joghatósági szabályok a házasság felbontásával, a különválással és a házasság érvénytelenítésével kapcsolatos ügyekben A házasság felbontása, a különválás és a házasság érvénytelenítése körében a rendelet széles körben határozza meg a joghatósági szabályokat. Eszerint a házasság felbontásával, a különválással vagy a házasság érvénytelenítésével kapcsolatos ügyekben annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal, amelynek a területén • a házastársak szokásos tartózkodási hellyel rendelkeznek, vagy • a házastársak legutóbb szokásos tartózkodási hellyel rendelkeztek, amennyiben egyikük még mindig ott tartózkodik, vagy • az alperes szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, vagy • közös kérelem esetén a házastársak egyike szokásos tartózkodási helylyel rendelkezik, vagy • a kérelmezô szokásos tartózkodási

69 hellyel rendelkezik, ha a kérelem benyújtását megelôzôen legalább 1 évig ott tartózkodott, vagy • a kérelmezô szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, amennyiben a kérelem benyújtását közvetlenül megelôzôen legalább 6 hónapig ott tartózkodott, és/vagy • – az adott állam állampolgára; • – amelynek mind a két házastárs állampolgára; • – illetve az Egyesült Királyság és Írország esetében mindkét házastárs ott rendelkezik lakóhelylyel. A joghatósággal rendelkezô bíróság a viszontkereset elbírálására is joghatósággal rendelkezik. Annak a tagállamnak az a bírósága, amely a különválásról határozatot hozott, joghatósággal rendelkezik ennek a határozatnak házasság felbontására történô változtatására is, ha az adott tagállam joga így rendelkezik. A rendelet 6. cikke megállapítja a joghatósági okok kizárólagos jellegét: ha a házastárs szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik valamely tagállam területén, vagy valamely tagállam polgára, akkor más tagállamban csak a fenti joghatósági szabályoknak megfelelôen, azokkal összhangban perelhetô. Ha azonban a rendelet joghatósági szabályai szerint egyetlen állam bírósága sem rendelkezne az eljárásra joghatósággal, a joghatóságát minden állam saját belsô joga alapján állapítja meg. A rendelet joghatósági szabályai hierarchia nélküliek, a bíróságot a felperes az alapján választhatja meg, hogy hol számíthat a legkedvezôbb kimenetelre, hol kedvezôbbek a perköltség és idô tényezôi. Az sem kétséges, hogy a per

70 érdemének, a járulékos kérdéseknek a kimenetele nagyban függ attól, hogy melyik tagállam bírósága elôtt kezdeményezik az eljárást, az anyagi jogszabályok különbözôségének fennmaradása okán. Ezért aztán nem ritka eset, hogy egy házaspár mindkét tagja kezdeményezi saját választása szerint a házasság felbontását, amely különbözô tagállamokban indított perek esetén szükségessé teszi a perfüggôséggel kapcsolatos szabályozást. Ezt a rendelet 12. cikke teszi meg, és úgy rendelkezik, hogy a késôbb megkeresett bíróság az elsôként megkeresett bíróság joghatóságának megállapításáig hivatalból felfüggeszti az eljárást, tehát nem dönt joghatóságának megállapításáról mindaddig, amíg az elsôként megkeresett bíróság joghatóságát meg nem állapítják. Ezt követôen megállapítja saját joghatóságának hiányát, és a per megszüntetésérôl dönt a Pp. 157. § a.) pontja alapján. Ugyancsak a per megszüntetésérôl kell döntenie a bíróságnak joghatósága hiányának megállapítása mellett a Pp. 157/A. §-ának rendelkezései szerint, ha a bíróság a keresetlevelet a Pp. 130. § (1) bekezdésének a.) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül nem utasította el, de a magyar bíróság joghatósága egyetlen joghatósági ok alapján sem állapítható meg, amennyiben az alperes az elsô tárgyalást elmulasztotta, és írásbeli védekezést sem terjesztett elô, vagy az alperes a bíróság joghatóságának hiányát kifogásolja. A rendelet 16. cikke a mindennapi jogalkalmazás szempontjából tekinthetô értelmezô rendelkezésnek is, mert e cikk arra vonatkozik, hogy egy bíróság mikor tekinthetô megkeresettnek. Eszerint egy bíróság megkeresettnek tekintendô:


• az eljárást megindító irat, illetve azzal egyenértékû irat bírósághoz történô benyújtásának idôpontjában, amennyiben a kérelmezô ezt követôen nem mulasztja el az alperes részére történô kézbesítés érdekében a számára elôírt intézkedések megtételét, vagy • amennyiben az iratot a bírósághoz való benyújtás elôtt kell kézbesíteni, abban az idôpontban, amikor azt a kézbesítésért felelôs hatóság megkapja, feltéve, hogy a kérelmezô a késôbbiekben nem mulasztja el az iratnak a bírósághoz történô benyújtása érdekében számára elôírt intézkedések megtételét. Az eddig általam megismert jogesetekben e cikk értelmezése nem volt problémamentes, arra figyelemmel, hogy a Pp. a keresetlevél beadásának joghatásait és a perindítás hatályainak beállását különkülön értelmezi. A keresetlevél benyújtásának joghatásai nem azonosak a perindítás joghatásaival. A magyar eljárásjogi törvény a keresetlevél beadásával egyidejûleg a felperest nem kötelezi, hogy a per indításáról az alperest bármilyen módon értesítse, részére bármiféle iratot ez ügyben küldjön. A Pp. 128. §-a úgy rendelkezik, hogy a perindítás hatályai a keresetnek, illetôleg a viszontkeresetnek az ellenféllel való közlésével állnak be. A keresetlevél beadásához részben anyagi jogi, részben eljárásjogi joghatások fûzôdnek, melyek közül – a jelen tanulmány szempontjából – a legfontosabb eljárási joghatások a következôk: • A keresetlevél beadásával megindul a peres eljárás, az igazságszolgáltatás folyamata. A bíróság köteles foglalkozni a keresetlevéllel, intéz-

SZEMLE

kedéseket kell tennie a keresetlevél alapján. • A pertárgy értékének megállapításánál a kereset beadásáig már lejárt egész követelés, illetôleg követelésrész értékét számításba kell venni. • A hatáskör és az illetékesség megállapítása szempontjából a keresetlevél benyújtásának idôpontja irányadó. A hatályos magyar jogi szabályozás szerint a perindítás legfontosabb eljárási joghatásai: • A perfüggôség beállása, vagyis a per folyamata alatt ugyanabból a ténybeli alapból származó, ugyanazon jog iránt sem ugyanazon bíróság, sem más bíróság elôtt ugyanazon felek között újabb per nem indulhat. • A tárgyalási idôköz folyásának megkezdése. • Az illetékesség rögzítôdése, vagylagos illetékesség esetén. A felperes szabad bíróságválasztási joga a kereset közlésével megszûnik. A rendelet 9. cikke nem rendelkezik a perfüggôség eseteirôl és az alkalmazandó eljárásról. Az (1) bekezdésben kimondja, hogy amennyiben ugyanazon felek között, a házasság felbontásával, különválással vagy a házasság érvénytelenítésével kapcsolatos eljárást különbözô tagállamok bíróságai elôtt indítottak, a késôbb megkeresett bíróság az elsôként megkeresett bíróság joghatóságának megállapításáig hivatalból felfüggeszti az eljárást. A (2) bekezdés értelmében, amennyiben azonos jogalapból származó, ugyanarra a gyermekre vonatkozó, szülôi felelôsséggel kapcsolatos eljárást különbözô tagállamok bíróságai elôtt indítottak, a

71 késôbb megkeresett bíróság az elsôként megkeresett bíróság joghatóságának megállapításáig hivatalból felfüggeszti az eljárást. A (3) bekezdés szerint, amennyiben az elsôként megkeresett bíróság joghatóságát megállapítják, a késôbb megkeresett bíróság az elôbbi bíróság javára megállapítja saját joghatóságának hiányát. Ebben az esetben az a fél, aki a késôbb megkeresett bíróságnál indított eljárást, azt az elsôként megkeresett bíróságnál is megindíthatja. A jogalkalmazó bizonytalanságát tehát az okozza, hogy a különbözô tagállamok bíróságai elôtt indított perekben a keresetlevél beadásának idôpontját, vagy azt az idôpontot kell-e figyelembe vennie, amikor a keresetet az alperes kézhez vette. Ez az idôpont a hatályos Pp. szerint akkor áll be, amikor az alperes az elsô tárgyalásra szóló idézést a keresetlevél egy példányával kézhez vette. A következôkben ismertetek néhány ténylegesen elôfordult jogesetet, érzékeltetendô, hogy a csatlakozásunk óta eltelt rövid idô alatt néhány bírósági tanács elôtt is milyen különbözô döntések születtek. Az elsô jogeset tényállása a következô: a felperes férj magyar állampolgár, az alperes feleség jugoszláv állampolgár. A házasságból két kiskorú gyermek született. A házastársak utolsó közös lakása (szokásos tartózkodási helye) Németországban volt. Ennek ellenére a felperesnek Magyarországon van bejelentett állandó lakóhelye, és ezen a címen vannak a gyermekek is bejelentve Magyarországon. A felperes a házasság felbontása iránti keresetlevél beadásakor Németországban élettársi kapcsolatban élt, ott dolgo-

72 zott, és saját háztartásában nevelte a két közös gyermeket. A felperes keresetlevelében a magyar bíróság joghatóságát az Nmjt. 40. § (2) bekezdésére alapította, a bíróság illetékességét pedig a Pp. 29. § (2) bekezdésére. A keresetlevél beadásának idôpontjában – miután az még a Magyar Köztársaság Európai Unióhoz történô csatlakozása elôtt volt – a bíróság joghatósága és illetékessége fennállt. Kézbesítési nehézségek miatt az alperesnek Németországba a keresetlevelet és a 2004. november 8-án tartott tárgyalásra szóló idézést csak 2004. szeptember 15-én lehetett kézbesíteni. Az alperes a kézbesítést követôen a bírósághoz 2004. október 28-án érkezett beadványában kifogásolta a magyar bíróság joghatóságát. A bíróság fenti tényállás mellett a Magyar Köztársaság 2004. május 1. napján az Európai Unióhoz történô csatlakozására figyelemmel alkalmazta a Tanács 1347/2000/EK rendeletének 7. cikkét, mely alapján „Azon házastárs ellen, aki valamely tagállam területén szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, más tagállamban kizárólag a 2–6. cikknek megfelelôen indítható eljárás”. Ezért a Pp. 157/A. § (1) bekezdésének b.) pontja alapján az eljárás megszüntetésérôl döntött. Álláspontja szerint a Pp. 157/A. § (1) bekezdése szerint olyan esetben, ha keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának a Pp. 130. § (1) bekezdésének a.) pontjában meghatározott okból (kizárt joghatóság) nem volt helye, de a magyar bíróság joghatósága egyetlen joghatósági ok alapján sem állapítható meg, a bíróság az eljárást megszünteti, amenynyiben b.) az alperes a bíróság joghatóságának hiányát kifogásolja.


A felperes fellebbezett a végzés ellen. A megyei bíróság az elsôfokú bíróság végzését helybenhagyta. Ennél a permegszüntetô végzésnél a bíróság nyilvánvalóan a perindítás hatályára figyelemmel hozta meg határozatát. Az általam megismert második, házasság felbontása iránti perben szintén a perindítás hatályát alkalmazta a perben eljáró bíró, és megszüntette a Magyarországon indított házasság felbontása iránt indított pert, arra figyelemmel, hogy az ausztriai bíróságnál a perfüggôség beállt. Ebben az ügyben a megyei bíróság még nem hozott másodfokú végzést. A felperes a permegszüntetô végzés ellen fellebbezést nyújtott be a törvényes határidôben. Fellebbezését azzal indokolta, hogy az elsôfokú bíróság eljárási szabályt sértett, mert figyelmen kívül hagyta az Európai Unió Tanácsa 2201/2003/EK rendeletének 19. cikkét, amely szerint az eljárás felfüggesztésérôl dönthetett volna csupán az elsôfokú bíróság, arra figyelemmel, hogy joghatósága beállt, mivel a magyar bíróság joghatóságának hiányát hivatalból 30 napon belül nem állapította meg. Többek között arra is hivatkozott, hogy a másodikként megkeresett osztrák bíróság az elôtte folyó eljárást felfüggesztette a magyar bíróság joghatóságának megállapításáig. A másodfokú bíróság a fellebbezés tárgyában érdemben határozatot még nem hozott. A következô, házasság felbontása iránti perben a felperes német-magyar állampolgár, az alperes magyar állampolgár. Mindkét fél szokásos tartózkodási helye Németországban van, de a felperes rendelkezik magyarországi lakcímmel is. Jogi képviselôje ezért a keresetlevelet magyar

SZEMLE

bírósághoz nyújtotta be, és a bíróság joghatóságát a rendelet 3. cikke (1) bekezdésének b.) pontjára alapította. A keresetlevél a magyar bírósághoz 2005. február 28-án érkezett. A felperes elôadta, hogy az alperessel a magyar bíróság joghatóságában megállapodott. A bíróság a perben tárgyalást tûzött ki, az alperes részére az idézés szabályszerû volt. Az alperes beadványt intézett a magyar bírósághoz, melyben elôadta, hogy a felperes keresetlevelében foglaltak a valóságnak nem felelnek meg, mert a bíróság joghatóságában nem állapodtak meg, és ô a németországi bíróság elôtt házasság felbontása iránti pert indított 2005. február 10. napján, és ezt a német bíróság hivatalos iratával igazolta. Ezért a magyar bíróság eljárását a németországi családjogi bíróság joghatóságának megállapításáig hivatalból felfüggesztette a rendelet 19. cikk (1) bekezdése alapján. Ebben a jogesetben a bíróság felfüggesztô végzése fellebbezés hiányában jogerôre emelkedett. A bíróságnak arról még nincs tudomása, hogy a német bíróság joghatóságát megállapította-e. Ezen per különös érdekessége, hogy az alperes a beadványában – amelyben a bíróság joghatóságát kifogásolta – arra is hivatkozik, hogy a német bíróság elôtt a perben költségmentességben részesül, és magasabb összegû gyermektartásdíjat és házastársi tartást fog a német bíróság megállapítani.

5. Joghatóság a szülôi felelôsséggel kapcsolatos eljárásokban Részletes vizsgálatot igényel az az eset, amikor a felek házasságából gyermek született, és a házasság felbontásával, különéléssel vagy érvénytelenítéssel egyi-

73 dejûleg a szülôi felelôsség kérdésében is dönteni kell, akár hivatalból, mert ezt a tagállam anyagi joga elôírja, mint például a magyar családjogi szabályozás, mely egyébként érdekes módon nem a Csjt.ben, hanem a Pp-ben szerepel. A Pp. 290. § (1) bekezdése szerint ugyanis a házasság érvénytelenítése vagy felbontása esetében a bíróságnak a közös kiskorú gyermek elhelyezése és tartása felôl – szükség esetében – erre irányuló kereseti kérelem hiányában határoznia kell. A szülôi felelôsséggel kapcsolatos eljárások azonban a házassági pereken kívül is kezdeményezhetôk. Ebben a körben a rendelet általános joghatósági okot fogalmaz meg, mely szerint annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal a gyermek feletti szülôi felelôsségre vonatkozó ügyekben, amely tagállamban a gyermek a bíróság megkeresésekor szokásos tartózkodási helylyel rendelkezik. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha a gyermek szokásos tartózkodási helye változik, akkor az új tartózkodási helye szerinti tagállam bíróságainak lesz joghatósága. A rendelet mind a gyermek, mind a szülôi felügyeletet gyakorló szülô jogainak védelme érdekében különös joghatósági szabályt is felállít. Ilyen a 9. cikkben meghatározott szabály, a gyermek korábbi szokásos tartózkodási helye szerinti joghatóság fennmaradása, mely abban az esetben alkalmazható, ha a gyermek jogszerûen egyik tagállamból a másikba költözik át, és ott új tartózkodási helye lesz. Ebben az esetben a korábbi tartózkodási helye szerinti bíróság joghatósága megmarad a költözéstôl számított 3 hónapig abból a célból, hogy módosítsák a gyermek elköltözése elôtt az említett tagállamban kibocsátott, lát-

74 hatási jogokról meghozott határozatot, amelyben a láthatási jogok jogosultjának szokásos tartózkodási helye továbbra is a gyermek korábbi tartózkodási helye szerinti tagállamban található. A rendelet lehetôvé teszi a joghatóságról történô megállapodást is. Eszerint ha házasság felbontása, különválás vagy házasság érvénytelenítése iránti eljárás van folyamatban, akkor az ezen kérelem elbírálására jogosult tagállamnak joghatósága van a közös gyermekkel kapcsolatos szülôi felelôsségre vonatkozó eljárásra is, amennyiben • legalább az egyik házastárs a gyermekkel kapcsolatos szülôi felügyeletet gyakorolja; • a házastársak és a szülôi felelôsség gyakorlói kifejezetten, vagy más egyértelmû módon elfogadták a bíróságok joghatóságát a bíróság megkeresésének idôpontjában, és az a gyermek érdekeit legjobban szolgálja. Ez a joghatóság azonnal megszûnik, amint • a házasság felbontására, különválásra vagy a házasság érvénytelenítésére vonatkozó kérelemnek helyt adó vagy azt elutasító határozat jogerôre emelkedik; • a házassági perek alatt folyamatban lévô, a szülôi felelôsségre vonatkozó eljárásokban hozott határozat jogerôre emelkedik, vagy az eljárás egyéb módon megszûnik. Speciális szabály, hogy valamely tagállam bíróságai joghatósággal rendelkeznek a szülôi felelôsséggel kapcsolatos eljárásokban akkor is, ha • a gyermeket szoros kötelék fûzi az említett tagállamhoz, különösen, ha a szülôi felelôsség jogosultjainak


egyike szokásos tartózkodási helylyel rendelkezik az adott tagállamban, vagy • a gyermek az adott tagállam állampolgára, és • az eljárás valamennyi részes fele kifejezetten, vagy egyéb egyértelmû módon elfogadta a bíróságok joghatóságát a bíróság megkeresésének idôpontjában, és az a gyermek érdekét a legjobban szolgálja. Amennyiben a gyermek szokásos tartózkodási helye nem állapítható meg, annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal, amelynek területén a gyermek van. Ezt a szabályt kell alkalmazni a menekült gyermekekre, illetve azokra a gyermekekre is, akiket a hazájukban zajló zavargások miatt külföldre telepítettek át. Ha a bíróság joghatósága még így sem állapítható meg, a joghatóságot minden tagállam saját nemzeti joga alapján határozza meg. A rendelet kivételes esetekben lehetôvé teszi, hogy a per érdemi eldöntésére joghatósággal rendelkezô bíróság áttegye az ügyet ahhoz a bírósághoz, ahol az eljárás a legcélszerûbben lefolytatható, amennyiben úgy ítéli meg, hogy egy másik tagállam – amelyhez a gyermeket különleges kapcsolat fûzi – bírósága alkalmasabb arra, hogy az ügyet vagy annak egy részét tárgyalja. Az ügy kétféleképpen kerülhet át másik tagállam bíróságához. Az elsô eset, amikor az ügyet tárgyaló bíróság felhívja a feleket arra – megfelelô határidô tûzésével –, hogy kezdeményezzenek eljárást a másik tagállam bírósága elôtt. A második esetben hivatalból felkérhetik a másik tagállam bíróságát arra, hogy az vállalja el a joghatóságot.

75

SZEMLE

Garanciális szabály egyrészt, hogy amennyiben a felek a bíróság felhívására másik tagállam bírósága elôtt, meghatározott idôn belül eljárást nem indítanak, úgy az elôször eljáró bíróság az eljárását haladéktalanul folytatja. Másrészt pedig az, hogy a megkeresett tagállam bíróságának a megkeresést követô 6 héten belül nyilatkoznia kell, hogy átveszi-e a joghatóságot. Nemleges nyilatkozat esetében haladéktalanul folytatni kell az eljárást. Az ügy áttétele akkor lehetséges, ha ezt valamelyik fél kéri, a bíróság hivatalból rendelkezik így, vagy egy másik tagállam bírósága kéri az ügy áttételét. Ez utóbbi két esetben az áttételt legalább az egyik félnek el kell fogadnia. A rendelet 15. cikkének (3) bekezdése felsorolja, hogy melyek azok a feltételek, amelyek fennállása esetén megállapítható, hogy a gyermek úgy tekinthetô, mint akit szoros kötelék fûz valamely tagállamhoz. Ezek a következôk: • az adott tagállam vált a gyermek szokásos tartózkodási helyévé azt követôen, hogy a bíróságot megkeresték, vagy • a gyermek korábbi szokásos tartózkodási helye, vagy • a gyermek állampolgársága szerinti hely, vagy • a szülôi felelôsség jogosultjának szokásos tartózkodási helye, vagy • az a hely, ahol a gyermek vagyona található, és az ügy a gyermek védelmét szolgáló intézkedésekre vonatkozik, e vagyon kezelésével, megóvásával vagy rendelkezésre bocsátásával kapcsolatban. A rendelet e szabály alkalmazását kivételes esetre teszi lehetôvé, és ezzel együtt azt is feltételül szabja, hogy a gyermek alapvetô érdekének megfeleljen. Szüksé-

ges, hogy az eljáró hatóságok szorosan együttmûködjenek, akár közvetlenül, akár a kijelölt központi hatóságaikon keresztül.

6. Joghatóság a gyermek jogellenes elvitele esetében Gyakran elôfordul, hogy a szülôi felügyeletre feljogosított szülô jogainak védelme és a gyermek érdeke sürgôs és hatékony intézkedéseket indokol. Különösen igaz ez azokra az esetekre, amikor a másik szülô a gyermek elhelyezését jogellenesen megváltoztatta. Ezekre az esetekre állapít meg részletes joghatósági szabályokat a rendelet 10. cikke, amely az 1980. évi Hágai Egyezményre utal vissza. Ezt az egyezményt Magyarország az 1986. évi 14. törvényerejû rendelettel hirdette ki. A rendelet 10. §-a ezért külön nem határozza meg, hogy mikor tekinthetô a gyermek elvitele vagy visszatartása jogellenesnek, mert visszautal az 1980. évi Hágai Egyezmény 3. cikkére, mely szerint a gyermek elvitele vagy visszatartása akkor jogellenes, ha az • sérti az azon szerzôdô állam jogrendszere szerint egy személynek vagy intézménynek, vagy bármilyen másik szervnek juttatott felügyeleti jogot, amelyben a gyermeknek az elvitelét vagy az elrejtését közvetlenül megelôzôen szokásos tartózkodási helye volt, és • ezeket a jogokat az elvitel vagy elrejtés idôpontjában együttesen vagy külön-külön gyakorolták, vagy azok gyakorlásában éppen az elvitel vagy elrejtés akadályozta meg az arra jogosultakat.

76 A Hágai Egyezmény alapján a szerzôdô államok maguk állapítják meg azokat a szabályokat, amelyek fennállása esetén jogellenesnek tartják a gyermek elvitelét. Konkrét szabályokat a hatályos magyar jog erre nem tartalmaz. A magyar jogszabályok egységes és helyes értelmezése érdekében a Legfelsôbb Bíróság Polgári Kollégiuma PK. 284. szám alatt (1991. december 9-én) állásfoglalást adott ki, mely alapján a magyar jog szerint jogellenes a gyermek Magyarországról való elvitele vagy külföldön történô elrejtése, ha • együtt élô szülôk esetében a szülôi felügyeleti jogot együttesen gyakorló szülôk közül az egyik szülô a másik szülô hozzájárulása nélkül viszi külföldre a gyermeket, kivéve, ha a gyámhatóság döntése ezt lehetôvé tette; • külön élô szülôk esetében a szülô a nem nála elhelyezett gyermeket a másik szülô hozzájárulása nélkül viszi külföldre; • külön élô szülôk esetében a szülô a nem nála elhelyezett gyermekkel tartósan vagy végleges letelepedés szándékával külföldön maradt, holott a másik szülô csak a kiutazáshoz járult hozzá, a kinn maradáshoz nem; • külön élô szülôk esetében a szülô a nála elhelyezett gyermeket a másik szülô beleegyezése nélkül tartósan vagy a végleges letelepedés szándékával viszi külföldre, kivéve, ha bírósági döntés ezt lehetôvé tette; • olyan szülô viszi külföldre a gyermeket, akinek a szülôi felügyeleti jogát megszüntették, vagy akinek a szülôi felügyeleti joga szünetel: a jogellenességet a szülôi felügyeleti


jogot gyakorló másik szülô hozzájárulása nem szünteti meg; • harmadik személy a szülôi felügyeletet gyakorló szülôk bármelyikének hozzájárulása nélkül, illetôleg a kiutazáshoz történô hozzájárulása esetében tartósan vagy a végleges letelepedés szándékával viszi a gyermeket külföldre, kivéve, ha bírósági döntés ezt lehetôvé tette; • a szülô a gyermek végleges letelepedés szándékával történô külföldre távozásához hozzájárult, ezt a nyilatkozatát azonban a gyámhatóság nem hagyta jóvá. Az eljárás kezdeményezésére a szülôi felügyeletet gyakorló vagy felügyeleti jog egyes jogosítványaival rendelkezô szülô jogosult. Ha a gyermek nem áll felügyelet alatt, ez a jog a gyámot illeti meg. A rendelet 10. cikke értelmében a gyermek jogellenes elvitele vagy visszatartása esetében azon tagállam bíróságai, amelyben az elvitelt vagy a visszatartást közvetlenül megelôzôen a gyermek szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett, mindaddig megtartják joghatóságukat, • amíg a gyermek másik tagállamban szokásos tartózkodási helyet nem szerez, és • a felügyeleti joggal rendelkezô személy, intézmény vagy más szerv el nem fogadja az elvitelt, illetve a visszatartást, vagy • a gyermek legalább egy éve tartózkodik az említett másik tagállamban azt követôen, hogy a felügyeleti joggal rendelkezô személy, intézmény vagy másik szerv tudomást szerzett, illetve tudomást szerezhetett a gyermek tartózkodási helyérôl, és a gyermek beilleszkedett új

SZEMLE

környezetébe, és az alábbi feltételek közül legalább egy teljesül: • – egy éven belül azt követôen, hogy a felügyeleti jog gyakorlója tudomást szerzett vagy tudomást kellett szereznie a gyermek tartózkodási helyérôl, nem nyújtottak be visszavitel iránti kérelmet annak a tagállamnak az illetékes hatóságaihoz, ahová a gyermeket elvitték, illetve amelyben visszatartották; • – a felügyeleti jogok gyakorlója által benyújtott visszaviteli kérelmet visszavonták, és egy éven belül nem nyújtottak be új kérelmet, • – felhívás ellenére annak a tagállam bírósága illetékességének nem vetették alá magukat, amelybe a gyermeket vitték; • – a gyermek visszavitelérôl nem rendelkezô, felügyeletrôl szóló határozatot hoztak annak a tagállamnak a bíróságai, ahol a gyermek közvetlenül a jogellenes elvitel, illetve visszatartás elôtt szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett. A rendelet 11. cikke tartalmazza a jogellenesen elvitt, illetve visszatartott gyermek visszakövetelésére vonatkozó eljárás garanciális szabályait. Ha a szülôi felügyelet gyakorolására feljogosított személy, szervezet a gyermek visszaadása érdekében olyan állam illetékes hatósága elôtt terjeszt elô kérelmet, amely más, mint annak az államnak a bírósága, amelyben a gyermek elvitelét, visszatartását közvetlenül megelôzôen szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett, a következô szabályok szerint köteles elbírálni a kérelmet:

77 • Az eljárás során biztosítani kell a gyermek meghallgatását, kivéve, ha a gyermek életkora vagy érettségi foka miatt alkalmatlan erre. • A kérelmet soron kívül kell elbírálni, a nemzeti jog szerint alkalmazható leggyorsabb eljárást kell igénybe venni, a kérelem benyújtását követô hat héten belül határozni kell, kivéve, ha az eljárás folyamán azt rendkívüli körülmények nem gátolják meg. • A bíróság nem utasíthatja el a gyermek visszavitelére irányuló kérelmet, kivéve, ha a gyermek visszavitelét kérelmezô személy lehetôséget kapott a meghallgatásra. • Az 1980. évi Hágai Egyezmény 13. cikke szerinti visszavitelt elutasító határozat ellenére a megkeresett állam nem köteles elrendelni a gyermek visszavitelét, ha az azt ellenzô személy, intézmény vagy más szerv bizonyítja, hogy: • – a gyermek felett felügyeleti joggal rendelkezô személy, intézmény vagy más szerv az elvitel vagy elrejtés idôpontjában nem gyakorolta ténylegesen a jogokat, illetve elôzetesen vagy utólag hozzájárult az elvitelhez vagy elrejtéshez; • – a gyermeket visszavitele testi vagy lelki károsodásnak tenné ki, vagy bármi más módon elviselhetetlen helyzetet teremtene számára; az igazságügyi vagy államigazgatási szerv akkor is megtagadhatja a gyermek visszavitelének elrendelését, ha úgy találja, hogy a gyermek ellenzi visszavitelét, és elérte már az érettségnek azt a fokát, amikor nézetei már számításba veendôk.

78 Amennyiben a bíróság a Hágai Egyezmény 13. cikke alapján a gyermek visszavitele iránti kérelmet határozatával elutasítja, azt – a tárgyalási jegyzôkönyvvel együtt – haladéktalanul meg kell küldenie a gyermek korábbi szokásos tartózkodási helye szerinti állam illetékes hatóságának. Ez a hatóság közli a határozatot az érintettekkel, és felhívja ôket, hogy a nemzeti jog szabályai szerint vessék alá magukat a bíróság illetékességének az értesítéstôl számított három hónapon belül avégbôl, hogy a bíróság megvizsgálhassa a szülôi felügyelet kérdését. Ha ilyen alávetési nyilatkozat nem érkezik, a bíróság az ügyet befejezetté nyilvánítja. A rendelet részletszabályaiból kitûnik, hogy a tagállamok hatóságai az ügyek mielôbbi befejezése érdekében együttmûködésre kényszerülnek. Ennek a szabályait rendezi a rendelet 55. cikke, amely szerint az eljáró hatóságok közvetlenül, vagy a központi szerveken keresztül megteszik a megfelelô lépéseket, hogy • információt gyûjtsenek és cseréljenek • – a gyermek helyzetérôl, • – a folyamatban lévô eljárásokról, vagy • – a gyermekkel kapcsolatban hozott határozatokról; • tájékoztatást és segítséget nyújtsanak a szülôi felelôsség jogosultjainak, akik a területén a határozat elismerését és végrehajtását kérik, különösen a láthatási jogokra és a gyermek visszavitelére vonatkozóan; • elôsegítsék a bíróságok közötti kapcsolattartást; • a bíróságok számára szükséges tájékoztatást és segítséget nyújtsanak;


• elôsegítsék a szülôi felelôsség jogosultjai közötti megállapodást közvetítés vagy egyéb eszközök útján, és elôsegítsék a határon átnyúló együttmûködést ebbôl a célból. Az 54. cikk úgy rendelkezik, hogy ebbôl a célból a központi hatóságok továbbítják a nemzeti jogszabályokkal és eljárásokkal kapcsolatos információkat, valamint intézkedéseket tesznek e rendelet alkalmazásának javítására és együttmûködésük erôsítésére, és ebben a körben a 2001/470/EK határozattal létrehozott Európai Igazságügyi Hálózatot veszik igénybe.

7. Határozatok elismerése és végrehajtása A rendelet 21. cikk (1) bekezdése szerint valamely tagállamban hozott határozatot a többi tagállamban külön eljárás nélkül elismerik. A (2) bekezdés alapján különösen nem szükséges külön eljárás egy tagállam anyakönyvi nyilvántartásába történô bejegyzéshez egy másik tagállamban hozott, a házasság felbontására, különválásra vagy a házasság érvénytelenítésére vonatkozó határozat alapján, amely ellen további jogorvoslati lehetôség nem áll rendelkezésre az említett tagállam joga szerint. Az elôírt eljárás keretében bármelyik érdekelt fél kezdeményezhet egy határozat elismerésérôl vagy el nem ismerésérôl szóló határozatot. Ezen eljárásra a tagállam nemzeti joga határozza meg a bíróság illetékességét, ezen bíróságokról a tagállamok a Bizottságnak listát küldenek meg. A határozatok elismerésérôl a (4) bekezdés oly módon rendelkezik, hogy

SZEMLE

ha egy határozat elismerése valamely tagállam bírósága elôtt elôkérdésként merül fel, ez a bíróság határozhat ebben a kérdésben. A rendelet 22. cikke rendelkezik azokról az esetekrôl, amelyekben a házasság felbontására, a különválásra és a házasság érvénytelenítésére vonatkozó határozat nem ismerhetô el. Ezek a következôk: 1. Ha az ilyen elismerés nyilvánvalóan ellentétes annak a tagállamnak a közrendjével, ahol az elismerést kérik (közrendi klauzula). Például általánosan elfogadott, hogy azok a külföldön hozott határozatok, amelyek a vétkességi elvet alkalmazzák a házasság felbontásakor, nem ismerhetôk el abban a tagállamban, ahol ez a közrendet sérti, így Magyarországon sem. A közrendi záradékkal kapcsolatban Kengyel Miklós az alábbi fenntartásainak adott hangot: „Jogpolitikailag kívánatos lenne, ha a közrendi záradékot az európai államok kiiktatnák egymás között gyakorlatukból, de ennek ideje még nem érkezett el, mivel az európai integráció még nem olyan elôrehaladott, hogy rendkívüli esetekre egy ilyen vészkijáratot a feleknek ne akarnának fenntartani.”* A rendelet alkalmazása szempontjából garanciális szabály, hogy a határozat érdemben semmilyen körülmények között nem vizsgálható felül abban a tagállamban, ahol az elismerést kérik. 2. Az elismerés megtagadásának további oka a per eljárás követelményével ellentétesen lefolytatott eljárás, például, ha – a sürgôsség esetét kivéve – nem biztosítják a gyermek meghallgatá-

79 sának lehetôségét, illetve ha az elismerni kért határozat res iudicatába ütközik. 3. A határozat származási helye szerinti állam joghatóságát más tagállam nem vizsgálhatja felül, és nem ütközhet egy tagállam közrendjébe a rendelet szerinti joghatósági okok alkalmazása. A rendelet szabályozza az alkalmazandó jog eltéréseibôl eredô esetleges konfliktusokat is, amely szerint a határozat elismerése nem tagadható meg azon az alapon, hogy annak a tagállamnak a joga, amelyben az elismerést kérik, azonos tényállás mellett nem tenné lehetôvé a házasság felbontását, a különélést, illetve a házasság érvénytelenítését. A rendelet 26. cikke rögzíti az érdemi felülvizsgálat tilalmát, bár ez a szabály a gyermekek feletti szülôi felügyelet vagy a gyermek elhelyezésének megváltoztatása esetén túlságosan merevnek tûnik. Nem biztos, hogy e szabályozás a gyermek érdekeinek valóban megfelel, az 1996. évi Hágai Egyezmény 27. cikke például lehetôvé teszi a döntés hozzáigazítását a megváltozott körülményekhez. A rendelet szerint tehát a házasság felbontásával, érvénytelenítésével kapcsolatos határozatok esetében csak elismerési kötelezettsége van a tagállamoknak, külön eljárás nem szükséges egy tagállami anyakönyvi nyilvántartásba való bejegyzéshez, másik tagállamban hozott határozat alapján. A szülôi felügyelet gyakorlására hozott határozatok azonban csak akkor hajthatók végre egy másik tagállamban, ha azt ott bármely érdekelt kérelmére végrehajthatóvá nyilvánították. A rendelet 28. cikke errôl oly módon rendelkezik, hogy az

* Kengyel Miklós: Magyarország a Luganói Egyezmény kapujában in: Magyar Jog, 1999/6. szám; 338. o.

80 Egyesült Királyság területén ilyen határozatot Angliában és Walesben, Skóciában, illetve Észak-Írországban akkor hajtanak végre, ha azt bármely érdekelt fél kérelmére az Egyesült Királyság érintett részén végrehajtás céljából nyilvántartásba vették, az egyéb tagállamokban pedig bármely érdekelt kérelmére végrehajthatóvá nyilvánították, ami végrehajtási záradékkal történik. A kérelem benyújtására vonatkozó eljárást annak a tagállamnak a joga szabályozza, amelyben a végrehajtást kérik. A megkeresett bíróság a kérelemrôl haladéktalanul határoz. Kérelemre sem az a személy, aki ellen a végrehajtást kérik, sem a gyermek, az eljárásnak ebben a szakaszában semmiféle észrevételt nem tehet. A végrehajtandó határozat semmilyen körülményre hivatkozással nem vizsgálható felül (31. cikk). A végrehajtási kérelmet a rendelet 68. cikkében vállalt kötelezettségnek megfelelôen a Bizottság rendelkezésére bocsátott lista szerinti tagállami bírósághoz kell benyújtani. A rendelet lehetôvé teszi, hogy a végrehajtási kérelem tárgyában hozott határozat ellen bármelyik fél jogorvoslattal éljen (33. cikk), melyet a peres eljárási szabályoknak megfelelôen kell elbírálni. A jogorvoslat elôterjesztésére nyitva álló határidôt az határozza meg, hogy a jogorvoslat elôterjesztôje rendelkezik-e az adott tagállam területén szokásos tartózkodási hellyel, vagy sem. Ha rendelkezik, akkor a kész határozat kézbesítésétôl számított egy hónapon belül, ha nem, akkor két hónapon belül jogosult elôterjeszteni a tagállam joga szerint megengedett jogorvoslati kérelmet. A határidô azonban még a távolságra tekintettel sem hosszabbítható meg.


A rendelet külön szabályozza a láthatási joggal kapcsolatban hozott határozatok és a gyermek visszavitelét elrendelô határozatok végrehajtását. A 41. cikk szerint a láthatással kapcsolatban hozott végrehajtható határozatot egy másik tagállamban el kell ismerni, és végre kell hajtani végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás lefolytatása nélkül, és az elismerés megtagadhatóságának lehetôvé tétele nélkül, ha az ítéletet a származás szerinti tagállamban tanúsítvánnyal látták el. A határozat származási helye szerinti bíró a tanúsítványt akkor állíthatja ki, ha: • az eljárásban érdekelt összes fél részére biztosították a meghallgatás lehetôségét; • a gyermeket meghallgatták az eljárás során, kivéve, ha az életkora vagy érettsége folytán nem lehetséges; • a határozatot a fél mulasztása mellett hozták, de a mulasztó fél számára megfelelô idôben kézbesítették az eljárást kezdeményezô beadványt. A tanúsítványra a Bizottság formanyomtatványt rendelt, amelyet a végrehajtandó határozat nyelvén kell kiállítani. A 41. cikk (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a tanúsítványt hivatalból kell kibocsátani, akkor is, ha csak ideiglenesen hajtható végre, ha pedig az ügy késôbb válik határon átnyúlóvá, a tanúsítvány bármelyik fél kérelmére kibocsátható. A rendelet 42. cikke rendelkezik a gyermek visszavitelének végrehajtásáról. Ebben az esetben sincs szükség a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás lefolytatására, és nem lehet megtagadni a határo-

SZEMLE

zat elismerését sem. A tanúsítványt erre rendszeresített formanyomtatványon a határozatot hozó bíró állítja ki, ha az eljárási garanciák mellett született meg a végrehajtható határozat. Ezek: a gyermek lehetôséget kapott a meghallgatásra, kivéve, ha a meghallgatást nem tartották célszerûnek a gyermek életkora vagy érettségi szintje miatt; a felek lehetôséget kaptak a meghallgatásra; és a bíróság a határozat meghozatalakor figyelembe vette az 1980. évi Hágai Egyezmény 13. cikke alapján kibocsátott végzés indokait és annak bizonyítékait. A 42. cikknek fontos rendelkezése, hogy abban az esetben, ha a bíróság vagy bármely más hatóság intézkedéseket foganatosított, a gyermek védelme érdekében, annak szokásos tartózkodási helye szerinti államba való visszatérését követô idôszakra, a tanúsítványnak részletesen ki kell terjednie ezekre az intézkedésekre is. A 47. cikk rendelkezik a végrehajtási eljárásról. E szerint a végrehajtási eljárásra vonatkozóan a végrehajtás szerinti tagállam joga az irányadó.

8. Ideiglenes intézkedés Házassági bontóperekben és a szülôi felügyelettel kapcsolatos perekben a kiskorú gyermek érdekében gyakran szükségessé válik, hogy a bíróság ideiglenes intézkedést hozzon. A rendelet 20. cikke ezt a következôképpen szabályozza. • (1) bekezdés: Sürgôs esetben e rendelet rendelkezései nem gátolják a tagállam bíróságait abban, hogy az e tagállam joga szerint alkalmazható ideiglenes intézkedéseket – a védelmi intézkedéseket is beleértve

81 – hozzanak a területükön található személyek vagy vagyontárgyak tekintetében akkor is, ha a rendelet szerint más tagállam bírósága rendelkezik joghatósággal az ügy érdemében. • (2) bekezdés: Az (1) bekezdésben említett intézkedések hatályukat vesztik, ha az e rendelet szerint az érdemi ügyet tekintve joghatósággal rendelkezô tagállam bírósága megtette az általa megfelelônek ítélt intézkedéseket. E körben még jogalkalmazói gyakorlatról nem beszélhetünk, mégis az az érzésem, hogy a rendeletnek ezen cikke sajnálatos módon nem kellôen szabályozott. A magyar bíróság tehát szükség esetén, a magyar jogszabályoknak megfelelôen, ideiglenes intézkedést hozhat akár a Pp. 156. §-ának rendelkezései, akár házassági perekben a Pp. 287. §-a alapján. A Pp. 156. § (8) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a végzés elôzetesen végrehajtható, és mindaddig hatályban marad, amíg azt a bíróság a felek bármelyikének kérelmére – a másik fél meghallgatása után – hozott végzésével vagy ítéletében hatályon kívül nem helyezi. Ennél sokkal szélesebb körû jogosítványokat ad a Pp. 287. §-a, mely szerint a bíróság a házassági perben a tárgyalás elhalasztása esetén a szükséghez képest hivatalból is határozhat ideiglenesen a kiskorú gyermek elhelyezése, tartása, a szülôi felügyeleti jogok bôvítése vagy korlátozása, illetve a szülô és a gyermek közötti kapcsolattartás kérdésében. Úgy érzem, hogy a rendelet 20. cikke, mely akár a joghatósággal nem rendelkezô tagállam bíróságai számára is

82 lehetôvé teszi, hogy saját belsô joguk szerint hozzanak ideiglenes intézkedést, semmiképpen nem szolgálja – az alkalmazandó tagállami jogok különbözôségére figyelemmel – a rendelet megalkotásának céljaként feltüntetett jogbiztonságot. Meggyôzôdésem, hogy e tekintetben elôbb-utóbb módosítani fogják a rendeletet, és az Európai Unió tagállamai az ideiglenes intézkedés feltételeit legalább fôbb vonalakban szabályozzák. Álláspontomat alátámasztja az a tény, hogy a jelen rendelet 20. cikke megegyezik a Brüsszel I. rendeletnek a biztosítási intézkedések elrendelésére vonatkozó különös joghatóságai szabályaival is. E szerint „sürgôs esetekben a rendelet rendelkezései nem gátolják a tagállam bíróságait abban, hogy ideiglenes intézkedéseket – beleértve a biztosítási intézkedéseket is – hozzanak, személyek vagy vagyontárgyak tekintetében ebben az államban oly módon, ahogyan azt a szóban forgó tagállam joga lehetôvé teszi, még abban az esetben is, hogyha a rendelet értelmében a per érdemében való döntésre egy másik tagállam bíróságának van joghatósága”. E körben a luxemburgi Bíróság gyakorlatában már kimunkált álláspontok alakultak ki. Ezek a következôk: 1. Az elrendelt ideiglenes intézkedés másik államban történô végrehajthatósága szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy a kérdéses ideiglenes intézkedést milyen eljárás keretében rendelték el. Lehetôség volt-e az alperes részérôl védekezés elôterjesztésére, kontradiktórius eljárás keretében döntött-e a kérelemrôl, illetve lehetett-e jogorvoslattal élni az ideiglenes intézkedést elrendelô határozat ellen. Kizárt olyan eljárás keretében elrendelt ideiglenes


intézkedés végrehajtása az Egyezmény alapján, ahol az eljárás alá vont személy nem vehetett részt az ellene folyó eljárásban, azaz ex parte kérelem alapján rendelte el a bíróság a kérelmezett intézkedést. (C-125/79: C-99/91. számú jogesetek). 2. Az ideiglenes intézkedések elrendelhetôsége szempontjából nemcsak annak van jelentôsége, hogy megfelelô eljárási garanciák mellett döntöttek-e az ideiglenes intézkedés iránti kérelemrôl, hanem annak is, hogy mi az intézkedés tárgya. A tekintetben, hogy milyen tartalmú ideiglenes intézkedések rendelhetôk el, különösen nagy jelentôségû a bíróság ítélkezési gyakorlata, mert a rendelet elvileg bármilyen tartalmú, az egyes nemzeti jogokban lehetôvé tett ideiglenes intézkedés elrendelését megengedik. Ha azonban az így elrendelt ideiglenes intézkedések nem felelnek meg a tisztességes eljáráshoz való jog és a félegyenlôség alapelvének, nem ismerhetôk el, és nem hajthatók végre más tagállamokban (C-391/95, C-99/96. számú jogesetek). 3. Az ideiglenes intézkedés elrendelésére vonatkozó joghatóság szempontjából megállapítható, hogy az a bíróság, amely a per fôtárgyára joghatósággal rendelkezik, minden további feltétel nélkül joghatósággal rendelkezik ideiglenes intézkedés elrendelésére is, és az így elrendelt intézkedések másik tagállamban a rendelet alapján végrehajthatók, ha az alapeljárás során biztosították az ellenfél részvételét és meghallgatását. Ha viszont a bíróság joghatósága saját nemzeti szabályain alapul, vagyis a per fôtárgya tekintetében a rendelet szerint nincs joghatósága, akkor a bíróság által elrendelt intézkedések csak saját államá-

SZEMLE

nak területére korlátozódhatnak, így a másik tagállamban való végrehajtás kérdése logikailag fel sem merülhet (C391/95, C-99/96. számú jogesetek). A luxemburgi Bíróság elôbbi megállapításai ellenére a napi jogalkalmazás során ritkán van lehetôség a bírósági döntések megismerésére, ezért álláspontom szerint a rendelet 10. cikkének kiegészítése indokolt.

9. A tartás megállapításával kapcsolatos perek Amennyiben a gyermekkel kapcsolatos szülôi felelôsség körében bírósági döntésre a szülôk házasságának felbontása, a különválás és a házasság érvénytelenítése iránti eljárásokban kerül sor, akkor úgynevezett összefüggéses joghatósági okként annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal, amelynek joghatósága fennáll a házasság felbontása, a különválás és a házasság érvénytelenítése tekintetében. Elôfordul azonban elég nagy számban, hogy akár a gyermek tartására, akár házastársi tartásra irányuló perekben a 44/2001/EK rendelet 5. cikkének (2) bekezdését kell alkalmazni. E szabály szerint valamely tagállamban lakóhellyel rendelkezô személy más tagállamban perelhetô – az általános joghatósági szabályokon túl – a tartásra jogosult lakóhelyének vagy szokásos tartózkodási helyének bírósága elôtt, vagy amennyiben az ügy kimenetele személyi állapotot érintô eljárástól függ, az ilyen eljárás a saját joga alapján joghatósággal rendelkezô bíróság elôtt, kivéve, ha az említett joghatóság kizárólag az egyik fél állampolgárságán alapul. Kizárólag a jogosult

83 számára áll nyitva a 2. cikk és az 5. cikk (2) bekezdése közötti választás lehetôsége, a kötelezett csak a 2. cikk szerint indíthat keresetet. Az Európai Bíróság C295/1997. számú jogesetében kimondta, hogy tartásra jogosultnak minôsül mindenki, aki tartás iránti keresetet terjeszt elô, beleértve azt is, aki elsô ízben követel tartást, függetlenül attól, hogy az alapjául szolgáló jogviszony a felek között esetleg vitás, s ez iránt egy másik bíróság elôtt per van folyamatban. Az említett jogesetben a felperes anya a feltételezett apától követelt tartásdíjat, ami a hatályos családjogi szabályozás szerint nem lehetséges, csak az apaság jogerôs megállapítását követôen. A tartási ügyek kategóriájába tartozik az is, ha megváltozott körülményekre tekintettel az idôszakonként visszatérôen fizetendô tartásdíj idejének vagy összegének megváltoztatását kérik. Az említett szakasz a magyar bíróságok joghatóságát megalapozza bármely jogalapú tartás tekintetében, függetlenül attól, hogy törvényen vagy bírósági határozaton alapul. A rendelet indokolása szerint mindegy, hogy a jogosult felperesi vagy alperesi pozícióban van-e, vagyis például a tartás leszállítása vagy megszüntetése iránti pert a kötelezett is megindíthatja a vagylagos joghatósági ok alapján. A hatályos Pp. 64. § (1) bekezdése ezzel szemben a tartás megállapítása iránti perekben teszi lehetôvé a jogosult lakóhelye szerinti illetékesség megállapítását. A Brüsszel I. rendelet 2. cikke a joghatóságot általános jelleggel oly módon állapítja meg, hogy valamely tagállamban lakóhellyel rendelkezô személy állampolgárságára való tekintet nélkül az adott tagállam bíróságai elôtt perelhetô.

84


Felhasznált irodalom I. Tanulmányok Burián László: A nemzetközi magánjogi kódex újabb módosítása elé. in: Ius privatum ius commune Europae – Liber Amicorum Studia Ferenc Mádl Dedicata. ELTE ÁJK Nemzetközi Magánjogi Tanszék, 2001, Budapest; 80. o Kormos Erzsébet: A bírósági végrehajtás szabályozásának egységesítése az Európai Unión belül. in: Európai Jog, 2003/2. Köblös Adél: Joghatósági szabályok Európában és Magyarországon. A kizárólagos és az általános joghatóság. in: Jogtudományi Közlöny, 2003/6. szám Köblös Adél: Joghatósági szabályok Európában és Magyarországon. A vagylagos joghatóság. in: Jogtudományi Közlöny, 2003/7–8. szám Köblös Adél: Joghatósági és illetékességi kikötés a 2000. évi CX. törvény után az európai szabályozás fényében. in: Magyar Jog, 2002/7. szám Thomas Pfeiffer: A nemzetközi magán- és eljárásjog közösségiesedése. in: Európai Jog, 2004/1. Rolf Wagner: A Luganói Egyezmény életbe léptetése a Lengyel Köztársaságban. in: Magyar Jog, 2000/11. szám Wopera Zsuzsa: Megjegyzések a polgári eljárásjogi harmonizáció szükségességérôl és realitásáról. in: Európai Jog, 2003/1. Wopera Zsuzsa: Az ideiglenes intézkedés szabályozásának várható tendenciái az Európai Unióban. in: Magyar Jog, 2000/1. szám Wopera Zsuzsa: Az ideiglenes intézkedések a Brüsszeli Egyezmény 24. cikkére vonatkozó európai bírósági joggyakorlat tükrében. in: Magyar Jog, 2001/12. szám Wopera Zsuzsa: A házassági és a szülôi felelôsséggel kapcsolatos ügyek új eljárási szabályai a bôvülô Európai Unióban. in: Magyar Jog, 2004/8. szám

II. Tankönyvek, monográfiák Brávácz Ottóné dr.–Dr. Szôcs Tibor: Jogviták határok nélkül. hvgorac, 2003, Budapest Kengyel Miklós: Magyar polgári eljárásjog. Osiris Kiadó, 2004, Budapest Osztovits András (szerk.): Európai polgári eljárásjog. hvgorac, 2004, Budapest

85

UNIÓS AKTUALITÁSOK ORSZÁGGYÛLÉS KÜLÜGYI HIVATALA

Az Európai Unió terrorizmus elleni küzdelme Az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-én végrehajtott merényletek nyilvánvalóvá tették, hogy a nemzetközi terrorizmus minôségileg új szinten veszélyezteti a demokratikus világot. A célpont 2001-ben még kizárólag az USA volt, a terrorcselekményt követô letartóztatások során azonban bebizonyosodott, hogy az al-Kaida európai kapcsolatokkal is rendelkezik. Ezt követôen 2003. november 15-én és 20-án, Isztambulban iszlám szélsôségesek robbantásos merényleteket követtek el. A 2004. március 11-ei madridi robbantásokkal immáron az Európai Unió területén is mindennapi fenyegetésként jelent meg a nemzetközi terrorizmus. 2004. novemberben, Amszterdamban meggyilkolták Theo Van Gogh filmrendezôt, a radikális iszlám elszánt kritikusát. A 2005. júliusi londoni események és a több európai városban meghiúsított merényletkísérletek végérvényesen új kihívás elé állították az Európai Uniót.

1. Az EU harca a terrorizmus ellen 2004. március 11. elôtt, és a Tampere II. program A 2001. szeptember 11-ei események hatására az Európai Tanács 2001. szeptember 21-ei rendkívüli ülésén elfogadtak egy, a terrorizmus elleni küzdelemrôl szóló cselekvési tervet. A következô Európai Tanács következtetéseiben a tagállamok állam- és kormányfôi kijelentették, hogy az Európai Uniónak nagyobb részt kell vállalnia a nemzetközi közösségnek a regionális konfliktusok megelôzéséért és stabilizálásáért tett erôfeszítéseibôl.

A terrorizmus elleni küzdelem egyik fontos állomása volt annak definiálása, hogy mi ellen kívánnak harcolni az EUtagállamok. 2002. június 13-án elfogadtak egy határozatot a terrorizmus elleni küzdelemrôl, amelyet a tagállamoknak 2002. december 31-ig kellett átültetniük a nemzeti jogukba. Minden tagállamban szükséges volt ennek alapján közelíteni a terrorista bûncselekmények fogalmának meghatározását, beleértve a terrorista csoportokkal kapcsolatos bûncselekményeket is. Ezen kívül külön rendelkezni kellett az ilyen bûncselekményeket elkövetô vagy ezekért felelôs természetes és jogi személyek vonatkozásában a bûncselekmények súlyának megfelelô jogkövetkezményekrôl. A határozat 1. cikke megkövetelte, hogy a tagállamok – a más támadásoktól való megkülönböztetés érdekében – vezessék be jogrendjükbe a terrorista bûncselekmények definícióját. Az 1. cikk (1) bekezdése alapján „minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket az alábbi a)–i) pontban felsorolt, a nemzeti jogban bûncselekményként meghatározott azon szándékos cselekmények terrorista bûncselekményekké nyilvánítására, amelyek az elkövetés módja vagy összefüggéseik folytán egy államot vagy nemzetközi szervezetet komolyan károsíthatnak, ha azokat azzal a céllal követik el, hogy: • a lakosságot komolyan megfélemlítsék, vagy • állami szervet vagy nemzetközi szervezetet jogellenesen arra kény-

86 szerítsenek, hogy valamely intézkedést megtegyen, vagy ne tegyen meg, vagy • egy állam vagy nemzetközi szervezet alapvetô politikai, alkotmányos, gazdasági vagy társadalmi rendjét súlyosan megzavarják vagy lerombolják: • a) személy élete elleni támadás, amely halált okozhat; • b) személy testi épsége elleni, a testi épséget súlyosan veszélyeztetô támadás; • c) emberrablás vagy túszejtés; • d) kormányzati létesítmény vagy közérdekû üzem, közlekedési rendszer, infrastrukturális létesítmény – beleértve az informatikai rendszert is –, a kontinentális talapzaton rögzített építmény, illetve közterület vagy magántulajdon olyan súlyos megrongálása, amely alkalmas az emberi élet veszélyeztetésére vagy jelentôs gazdasági veszteség elôidézésére; • e) légi jármû, vízi jármû vagy más tömegközlekedési, illetve áruszállító eszköz hatalomba kerítése; • f) lôfegyver, robbanóanyag, robbantószer, illetve nukleáris, biológiai vagy vegyi fegyver elôállítása, tartása, megszerzése, szállítása, rendelkezésre bocsátása vagy felhasználása, valamint biológiai és vegyi fegyverekkel kapcsolatos kutatás és fejlesztés; • g) veszélyes anyag kiengedése vagy tûzvész, árvíz vagy robbanás elôidézése, amely emberi életet veszélyeztet; • h) a víz- vagy áramellátásnak, illetve más létfontosságú természeti


erôforrás ellátásnak a megzavarása vagy megszakítása, amely az emberi életet veszélyezteti; • i) az a)–h) pontban felsorolt cselekmények elkövetésével való fenyegetés”. E kerethatározat alkalmazásában a „terrorista csoport” kettônél több személybôl álló, hosszabb idôre létrehozott, strukturált csoportot jelent, amely terrorista bûncselekmények elkövetése végett összehangoltan mûködik. A „strukturált csoport” olyan csoport, amelyet nem egy bûncselekmény azonnali elkövetésére hoztak létre alkalomszerû jelleggel, és amelyben a tagoknak nincs szükségképpen formálisan meghatározott szerepük, illetve nem szükséges a tagság folyamatossága vagy a fejlett struktúra. A határozat 2. cikke kimondja, hogy önmagában a terrorszervezet irányítása vagy a tevékenységeiben való részvétel is bûncselekménynek minôsül. A 3. cikk pedig megköveteli a tagállamoktól, hogy a terrorcselekménnyel kapcsolatban elkövetett lopás minôsített eseteit, a zsarolást és a hamis adminisztrációs dokumentumok felvételét terrorral kapcsolatos bûncselekményként értékeljék. Ugyancsak a terrorizmus elleni harc jegyében fogadták el az Európai Tanács 2003. decemberi ülésén az Európai Biztonsági Stratégiát (European Security Strategy), amely már akkor az egyik fô fenyegetésként azonosította a terrorizmust. 2004 novemberében megszületett a Hágai Program (vagy más néven: Tampere II. program), amely a szabadság, biztonság és jog térségének megvalósítását célzó Tampere I. program folytatásának tekinthetô. A következô öt év vonatkozásában átfogó intézkedésekre

UNIÓS AKTUALITÁSOK

tett javaslatot, különösen az uniós külsô határok megerôsített ellenôrzésének, a menekültek áramlása ellenôrzésének, a szervezett bûnözésnek és a terrorizmus elleni küzdelemnek a területén. A Hágai Program széles körû, integrált és koherens választ kívánt adni a terrorizmus jelenségére. Az Európai Bizottság a kezdetektôl fogva a megelôzés és a megfelelô információcsere fontosságát hangsúlyozta. Célként tûzte ki, hogy a terroristák toborzásának a megakadályozására, pénzügyi hátterének felderítésére, a kockázatok elemzésére, a kritikus infrastruktúrák védelmére és a következmények megfelelô kezelésére fókuszálva mûködjenek együtt a tagállamok. Széles körû együttmûködést irányzott elô továbbá az Európai Unión kívüli országokkal is. Mindez nem véletlen, hiszen az Európai Unió hírszerzési, bûnüldözési, külkapcsolati stb. tevékenységei egészen a madridi robbantásokig sokkal inkább elkülönültek egymástól, a különbözô kérdések párhuzamos kezelése volt jellemzô.

2. Madrid után — A 2004-es akcióterv elfogadása A korábban elôirányzott, terrorizmusellenes intézkedések megvalósításának felgyorsítása a 2004. március 11-ei madridi terrortámadás miatt vált égetôvé, amelyben 191 ember vesztette életét, és 1800-an megsebesültek. Az Európai Bizottság a terrorcselekményre válaszul még aznap kijelentette, hogy a terrorizmus elleni küzdelem egyik leglényegesebb eleme a lehetô legszélesebb, határokon átnyúló informá-

87 cióáramlás, és a következô javaslatokat tette: egy, a büntetôeljárásokban hozott ítéleteket tartalmazó európai nyilvántartás létrehozása; adatbázis kialakítása a folyamatban lévô eljárásokról; „gyanús” vagyonok és más gazdasági források befagyasztása; az ún. clearing house elnevezésû koordinációs mechanizmus felállítása a harmadik pillér keretén belül, amely a végrehajtó, a bírói szerveket, az Europolt és az Eurojustot fogná össze. A Bizottság fontosnak tartotta továbbá, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a robbanóanyagok, a veszélyes, radioaktív anyagok és a prekurzorok követhetôségének és ellenôrzésének (pl. a Schengen Információs Rendszer kibôvítésével vagy az olyan fejlett technológiák felhasználásával, mint a GALILEOrendszer vagy az RFID – Radio Frequency Identification Device). A bioterrorizmus elleni küzdelmet specifikus egészségbiztonsági intézkedések, az egészségügyi és biztonsági szervek közötti kommunikáció, egy sürgôsségi készültségi terv (EU Emergency Preparedness Plan) elfogadása, a szükséges gyógyszerek és védôanyagok készleteihez való kölcsönös hozzáférés szolgálná. Elôirányozta továbbá a Bizottság az Európai Betegség-megelôzési és Ellenôrzési Központ (European Centre for Disease Prevention and Control) 2005-re történô felállítását. Várható volt, hogy a terrorfenyegetés Európában való megjelenése nagy lökést adhat a bel- és igazságügyi együttmûködésnek. S valóban, a sokak által Európa „szeptember 11-éjeként” emlegetett terrorakció az Európai Unió intézményeit és a tagállamok vezetôit is mielôbbi cselekvésre ösztönözte. Igyekeztek mielôbb levonni a történtek tanulságait, így szá-

88 mos, az EU terrorizmuellenes arzenáljának megerôsítéséhez szükséges elképzelést, javaslatot fogalmaztak meg. A madridi események egyik legfontosabb következménye tehát talán éppen az volt, hogy az Unió megpróbált egy, az egyes pilléreken átívelô, komplex megközelítést alkalmazni. A megfelelô válaszok megtalálását azonban megnehezítette és nehezíti a kérdés rendkívüli összetettsége. Az Európai Bizottságnak a madridi robbantás után tartott elsô ülésén például a résztvevôk hangsúlyozták, hogy a terrorfenyegetés nem adhat okot a belsô határokon való szabad átjárást biztosító schengeni vívmányok felfüggesztésére vagy a határellenôrzés tartós visszaállítására. Az Európai Unió soros elnökségét akkor betöltô Írország és Antonio Vitorino, az Európai Bizottság akkori bel- és igazságügyekért felelôs biztosa a Bel- és Igazságügyi Tanács 2004. március 11-ét követôen összehívott rendkívüli ülésén az új elképzelések helyett inkább a meglévô eszközök hatékonyabb kihasználására, valamint a már elôirányzott, de még meg nem valósított intézkedések teljesítésére helyezte a hangsúlyt. Vitorino felhívta a figyelmet arra, hogy a tagállamok még az adott lehetôségeket sem merítik ki. Az Európai Bizottság kiemelte, hogy a terrorizmus elleni hatékony, uniós szintû fellépés kulcsa a tagállamok nagyobb hajlandósága az együttmûködésre, különösen a titkosszolgálati úton szerzett információk cseréjére. Reijo Kemppinen, az Európai Bizottság elnökének szóvivôje több nyilatkozatában elmondta: mindezt akadályozhatja, hogy a „titkolózás kultúrája miatt” a tagállamok nem feltétlenül bíznak egy-


másban és az európai uniós intézményekben. Ennek alátámasztására azt a – Javier Solana, kül- és biztonságpolitikai fôképviselô égisze alatt készült – jelentést hozta fel, amely megállapítja, hogy a tagállamok nem használják elég hatékonyan az Europolt és az Eurojustot sem. A fenti okból így a többség nem támogatta az Ausztria által felvetett, egy „európai CIA” létrehozására irányuló javaslatot sem. Belgium és – kisebb mértékben – Hollandia ugyan egyetértett az új szerv felállításával, Németország és a Franciaország azonban egyértelmûen ellenezték azt. A javaslat végül elbukott. Az elutasítást többen azzal magyarázták, hogy még egy tagállamon belül sem feltétlenül mûködnek teljes körûen együtt a titkosszolgálatok és a rendôri szervek. 2.1. Nyilatkozat a terrorizmus elleni küzdelemrôl

A madridi terrortámadás után két héttel (2004. március 25-én) megrendezett Európai Tanács ülésén a tagállamok állam- és kormányfôi egy politikai (nem jogi) nyilatkozatot (Declaration on combating terrorism) és egy cselekvési tervet fogadtak el. (Gijs de Vries, ugyancsak ezen az ülésen kinevezett terrorellenes koordinátor vezetésével a dokumentum teljesülését az Európai Tanács azóta félévente felülvizsgálja.) A nyilatkozatban kiemelték, hogy az Európai Unió és tagállamai a jövôben mindent megtesznek saját hatáskörük keretei között azért, hogy a terrorizmus minden formája ellen küzdjenek, az Európai Unió alapvetô értékeivel (az Európai Unióról szóló szerzôdés 6. cikkével), az ENSZ Alapokmányával és az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1373.


(2001) számú határozata által elôirányzottakkal összhangban. A nyilatkozat tartalmaz egy ún. szolidaritási klauzulát, amelynek értelmében a Tizenötök (az Európai Unió akkori tagállamai) és a Tízek (akkori csatlakozásra várók) politikai kötelezettségvállalást tettek az Alkotmányszerzôdés I-42. cikkének megfelelôen a terrorcselekmények elleni közös harcra. A klauzula szerint a tagállamok minden rendelkezésükre álló eszközt – a katonai forrásokat is beleértve – mozgósítani fognak, hogy megelôzzék a terrorfenyegetést a késôbbi Huszonötök bármelyikének a területén, megvédjék a demokratikus intézményeket és a polgári lakosságot bármely terrorcselekménytôl, terrortámadás esetén pedig a politikai szervek felkérésére támogatást nyújtanak az érintett ország területén. 2.1.1. Jogi intézkedések és keretek Az állam- és kormányfôk a következô intézkedések mielôbbi megtételére szólítottak fel: a bûncselekmények áldozatainak kártalanításáról szóló irányelv 2004. május elseje elôtti elfogadására, az európai letartóztatási parancsról szóló kerethatározat, valamint a közös nyomozócsoportok felállításáról rendelkezô kerethatározat elfogadására. Sürgették a terrorizmus elleni harcról szóló kerethatározat, a 3. pénzmosás elleni irányelv, az Eurojust felállításáról szóló határozat és a terrorizmus elleni küzdelem területén a rendôri és bírósági együttmûködést szolgáló intézkedések végrehajtásáról szóló határozat elfogadását. (A határidô 2004 júniusa volt.) Az állam- és kormányfôk emellett felkérték a tagállamok bel- és igazságügyi

89 minisztereit, hogy vizsgálják meg, milyen intézkedéseket lehetne foganatosítani az alábbi területeken: • milyen szabályok alapján kötelezhetôk a távközlési szolgáltatók az általuk közölt, vagy náluk meglévô adatok megôrzésére; • információcsere az illetékes tagállami hatóságok között a terrorcselekményekkel kapcsolatos vádemelések tárgyában; • a határon átnyúló forró nyomos üldözés tárgyában; • európai nyilvántartás a büntetôeljárásban hozott ítéletekrôl; • adatbázis a bírósági dokumentumokról. Az Európai Tanács felhívta továbbá az Európai Bizottságot, hogy készítsen javaslatot a terrorügyek tanúinak védelmét célzó európai program tárgyában. (Az Európai Parlament pedig javaslatot tett arra, hogy március 11-e a terrorizmus áldozataira való emlékezés napja legyen.) 2.1.2. Az illetékes hatóságok közötti együttmûködés megerôsítése Az Európai Tanács felszólította a tagállamokat: gondoskodjanak arról, hogy a hatáskörrel rendelkezô rendôrségi és biztonsági szerveik, vámhatóságaik szorosabban együttmûködjenek egymással. Különösen az Europollal és az Eurojusttal való kooperáció fontosságát emelték ki. Arra is felhívta a tagállamokat, hogy nevezzenek ki a terrorügyekben illetékes és hatáskörrel rendelkezô nemzeti Eurojust-kapcsolattartókat. Az együttmûködés eredményességének egyik legfontosabb feltétele az információs rendszerek hatékonyságá-

90 nak maximalizálása. Az Európai Tanács ezért 2004 júniusára elôirányozta a Schengen Információs Rendszer új funkcióiról szóló rendelet és határozat elfogadását. Szükségesnek tartotta továbbá az európai adatbázisok közötti interoperabilitás megteremtését, és elôirányozta a már létezô és jövôbeni információs rendszerek (SIS II, VIS, EURODAC) közötti szinergiák létrehozását is. Az Európai Bizottságot pedig arra kérte, hogy készítsen javaslatokat az egyes, személyekkel kapcsolatos adatokra (DNS, ujjlenyomat, vízumadatok) vonatkozó információcserére. 2.1.3. A határellenôrzés megerôsítése és a dokumentumok biztonsága A terrorizmus elleni küzdelem további fontos eleme az Európai Unió külsô határainak megfelelô biztonsága és védelme. Az állam- és kormányfôk sürgették ezért a külsô uniós határok ellenôrzésével és az úti okmányok biztonságával kapcsolatos intézkedések végrehajtását és jogi aktusok elfogadását. Felhívták ezért a figyelmet arra, hogy az Európai Határôrizeti Ügynökség létrehozásáról szóló rendeletet még 2004 májusa elôtt fogadják el annak érdekében, hogy 2005. január 1-jétôl megkezdhesse munkáját. Az ún. biometrikus azonosító jelekrôl szóló rendelet elfogadására pedig 2004 júniusát állapították meg végsô határidônek. Megállapították, hogy a közlekedési eszközök biztonságának javítására, az utasok terrortámadásoktól való megóvására ugyancsak intézkedéseket kell hozni. Ezt szolgálja például a légi járatokon utazók adatainak közlésérôl szóló irányelvtervezet.


2.1.4. A terrorizmus finanszírozásának megakadályozása E területen két nagyon fontos érdeket kell összeegyeztetni: az Európai Unió és polgárainak biztonsága érdekében meg kell akadályozni, hogy a különbözô terrorszervezetek folyamatosan megfelelô pénzügyi háttérhez és forrásokhoz juthassanak, ugyanakkor mindvégig szem elôtt kell tartani a jogbiztonság elvét. Megfelelô háttér és intézkedések szükségesek ezért, hogy befagyasztható legyen a terroristák vagyona, és azonosítani tudják a „gyanús” számlák és vagyon tulajdonosát. Az Európai Tanács ezért felszólította a tagállamokat, hogy ratifikálják és hajtsák végre az 1999-es ENSZ-egyezményt a terrorizmus finanszírozásának megakadályozásáról, és szerezzenek érvényt az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1373-as határozatának. 2.1.5. A nyilatkozat további rendelkezései A terrorizmus elleni küzdelemrôl szóló nyilatkozat kitér a közlekedés biztonságára, a civil lakosság (továbbá a közüzemi vízhálózatok, az energiaellátás, a kommunikációs rendszerek, a feldolgozó élelmiszeripar) elleni támadások megelôzésére és megfelelô kezelésére. Az Európai Unió széles körû nemzetközi kontextusba helyezte a terrorizmus elleni küzdelmét. Kulcsfontosságúnak tartja az ENSZ és a Biztonsági Tanács szerepét. Ugyanakkor szorosan együtt kíván mûködni más nemzetközi, regionális és szubregionális szervezetekkel, továbbá harmadik országokkal (különösen az Amerikai Egyesült Államokkal). Az „érzékeny” harmadik országoknak technikai segítséget kíván nyújtani

91


a terrorizmusellenes kapacitásaik erôsítéséhez. A kérdést folyamatosan a kétoldalú politikai párbeszédek szintjén kívánja tartani. A különbözô terrorista szervezetek ugyanis fôként az olyan országok felôl jelentenek veszélyt, ahol gyenge az államhatalom, így adottak a feltételek az egyes radikális csoportok toborzásához, kiképzéséhez és a megfelelô logisztikai háttér megteremtéséhez. Ugyanakkor ezen „érzékeny” harmadik országok vonatkozásában különösen nehéz egységes stratégiát kialakítani, hiszen az ezekbôl az államokból érkezô potenciális fenyegetés más problémákkal is összefügg (ilyen például a bevándorlás, az illegális bevándorlás, a szervezett bûnözés és a korrupció). Példaként említhetô Irak, ahol az elhúzódó konfliktus gyakorolhat katalizáló hatást egyes radikális szervezetek tevékenységére. Ezzel szemben például Marokkóban a probléma gyökerét inkább a (fôként illegális) bevándorlók magas száma okozza. Az Európai Tanács hozzájárult továbbá ahhoz, hogy a különbözô terrorizmusellenes intézkedések összehangolására a Tanács Titkárságán belül tevékenykedô koordinátort nevezzenek ki, aki rendszeresen jelent a vonatkozó jogi aktusok megvalósításáról. (Erre a tisztségre – amint már említettük – a holland Gijs de Vries-t nevezték ki.) A koordinátor kinevezésének egyik fô oka a madridi események után készített gyorsleltár eredménye volt. Ez ugyanis egyértelmûen mutatta, hogy a tagországok egy része számos, még a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után elfogadott jogi aktus nemzeti jogrendszerbe való átültetésével és végrehajtásával is késlekedett.

(Példaként említhetô, hogy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározatot akkor még öt tagállam annak ellenére nem ültette át, hogy az erre meghatározott határidô 2004. január 1-jén lejárt. A terrorizmus fogalmát meghatározó, és az ilyen cselekményekért kiszabható büntetési tételeket összehangoló, 2002-es kerethatározatot, illetve a pénzmosásról és a bûncselekmények útján szerzett vagyontárgyak elkobzásáról szóló kerethatározatot ugyancsak több tagállam nem hajtotta akkora végre.) Az Európai Tanács felkérte továbbá az ír elnökséget, Javier Solanat és az Európai Bizottságot, hogy a 2004. júniusi ülésre készítsen jelentést az elfogadott intézkedések végrehajtásáról. Felhatalmazták továbbá Solanat, hogy készítsen elô javaslatokat arra vonatkozóan, hogyan lehetne megerôsíteni a nemzeti hírszerzôk, illetve elhárító és rendôri szervek közti együttmûködést. 2.2. Felülvizsgált cselekvési terv

A Európai Tanács márciusi, rendkívüli ülésének résztvevôi felülvizsgálták továbbá a 2001-ben elfogadott cselekvési tervet, és a következô stratégiai célkitûzéseket határozták meg: • nemzetközi egyetértés mélyítése és a terrorizmus elleni küzdelmet szolgáló erôfeszítések elôsegítése; • a terroristák pénzügyi és más gazdasági forrásokhoz való hozzáférésének csökkentése; • az EU-szerveken és a tagállamokon belül a felderítési, nyomozási és végrehajtási képességek erôsítése és a terrortámadások megakadályozása;

92 • a nemzetközi közlekedés biztonságának védelme és hatékony határellenôrzési rendszer biztosítása; • az Európai Unió és tagállamai azon képességének erôsítése, hogy a terrortámadás következményeit megfelelôen tudják kezelni; • azon tényezôk azonosítása, amelyek hozzájárulnak a terrorista csoportok támogatásához és toborzásához.

3. Eredmények és értékelések 2004 márciusa és decembere között Az intézkedések megvalósítása azonban továbbra sem a kívánt ütemben haladt. Gijs de Vries fôkoordinátor két hónappal a madridi események után, a Le Monde francia napilapnak adott nyilatkozatában elismerte ugyan, hogy március óta számos terrorellenes intézkedés született Európában, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy még mindig nagyon sok a tennivaló. Kifogásolta, hogy több uniós tagállam (mint Belgium, Írország és Luxemburg) nem ratifikált olyan terrorizmusellenes egyezményeket, amelyek közül néhányat az ENSZ már húsz évvel ezelôtt elfogadott. A terrorellenes fôkoordinátor egyúttal felszólította az Európai Unió tagállamait, hogy mûködjenek szorosabban együtt a hírszerzés és az információcsere területén. 2004 május végén a tagállamoknak küldött bizalmas levelében felvázolta, hogy az Európai Unió illetékes testületei sem mûködnek elég hatékonyan. Kifogásolta továbbá, hogy egyetlen terrorizmusellenes küzdelemmel foglalkozó szerv sem foglal-


kozik a terrorizmus gazdasági hátterével. 3.1. A Bizottság értékelése a 2002-es kerethatározat rendelkezéseinek átültetésérôl

2004. június 10-én az Európai Bizottság jelentést tett közzé arról, hogy milyen mértékben tettek eleget a tagállamok a 2002-ben elfogadott, a terrorizmus elleni küzdelemrôl szóló kerethatározat rendelkezéseinek. Az 1. cikkel (azaz terrorista bûncselekmények definíciója átültetésével) kapcsolatban akkor Németország volt a „legproblémásabb” eset. A 2. cikket (a terrorista csoportok irányításának és a tevékenységeikben való részvételnek a pönizálását) illetôen Svédország és Dánia nem tette meg a megfelelô intézkedéseket. A 3. cikk átültetésénél azonban csak négy tagállam teljesítette megfelelôen vonatkozó kötelezettségeit, míg az 5. (a büntetési tételek közelítésére vonatkozó) cikk átültetésével kapcsolatban Németország, Spanyolország, Írország és az Egyesült Királyság nem tett meg minden szükséges intézkedést. További problémákat okozott a jogi személyek büntetôjogi felelôsségének szabályozása (7. cikk) és a kiszabható büntetés csökkentése az olyan esetekben, amikor a vádlott a terrorcselekménnyel felhagy, és információkkal szolgál a hatóságoknak. 3.2. 2004. június — Solana javaslata és az Európai Tanács elsô értékelése Madrid után

Javier Solana, kül-és biztonságpolitikai fôképviselô 2004 júniusára, a márciusi Európai Tanács felkérése alapján konk-

93


rét javaslattal állt elô, amely szerint az Európai Unió Tanácsa keretében mûködô, az akkoriban 8 tagállam külsô hírszerzését összefogó, úgynevezett helyzetelemzô központot (Situation Centre, SITCEN-t) ki kell egészíteni a tagállamok belbiztonsági szerveinek képviselôivel. A SITCEN megosztaná információit a Tanáccsal és a tagállamok hatáskörrel rendelkezô szerveivel is. A központot összekapcsolnák továbbá az Europollal. Annak ellenére, hogy a madridi robbantások után még csak három hónap telt el, a 2004. júniusi Európai Tanács megpróbálta számba venni az addig elért eredményeket. Így értékelte a munkacsoport létrehozását az Europolon belül; a bûnügyi és az operatív hírszerzésnek az Europol felé áramlását elôsegítô lépéseket; a Tanács mûködési struktúráinak megerôsítését célzó döntést; valamint a tagállami biztonsági erôk vezetôinek döntését, hogy rendszeresen ülésezzenek a terroristaellenes csoport keretében. Az Európai Tanács felkérte az Európai Bizottságot, hogy a lehetô leggyorsabban nyújtson be a bûnüldözéssel kapcsolatos információs politikára vonatkozó javaslatokat. Felkérte továbbá a Tanácsot, hogy 2004 decemberéig teljes körû megközelítést dolgozzon ki a terrorizmus finanszírozása elleni küzdelem további megerôsítésére. 2005 júniusát jelölte meg határidônek, amíg a Tanácsnak megállapodásra kell jutnia a terrortámadásokra vonatkozó információcserével és együttmûködéssel, valamint az elektronikus kommunikációval kapcsolatos adatok visszatartásával kapcsolatos kezdeményezésekrôl. 2005 decemberéig pedig a bûnüldözô

szervek közötti információcsere és a hírszerzés egyszerûsítésével kapcsolatos kezdeményezéseket kell tetô alá hozni. Az Európai Tanácsa arra is felkérte a Tanácsot és a Bizottságot, hogy mérjék fel, a tagállamok milyen képességekkel rendelkeznek ahhoz, hogy megbirkózzanak bármely fajta terrortámadás következményeivel, illetve megelôzzék azokat, és határozzák meg a legmegfelelôbb gyakorlatot. Rögzítette továbbá, hogy erôsíteni kell a polgári védelemmel kapcsolatos, már létezô együttmûködést, amely a tagállamok azon szándékát tükrözi, hogy bármely tagállamot vagy külföldön élô EU-polgárokat ért terrortámadás esetén szolidárisan járjanak el. A Tanácsnak emellett feladatul szabta, hogy 2004 végéig készítsen átfogó stratégiát a kritikus infrastruktúrák védelmének megerôsítésére vonatkozóan. A 2004. decemberi Európai Tanácsra konkrét javaslatok benyújtását kérte arra vonatkozólag, hogy mely módon lehet a leghatékonyabban beépíteni a terrorizmus elleni küzdelmet az EU külkapcsolati politikájába. 3.3. Az Európai Bizottság októberi közleményei

Az Európai Bizottság – a márciusi és a júniusi Európai Tanács felkérésére – 2004. október 20-án négy közleményt fogadott el a terrorizmus elleni küzdelemmel összefüggésben: a megelôzés és a megfelelô felkészülés, a terrorszervezetek finanszírozása, a következmények megfelelô kezelése és a kritikus infrastruktúrák védelme tárgyában.

94 Ezek közül az elsôben1 azt hangsúlyozta, hogy erôteljesebben be kell vonni a civil társadalmat (a nemzeti parlamenteket, a gazdasági élet szereplôit, a civil szervezeteket, illetve valamennyi uniós polgárt) a terrorizmus elleni küzdelembe. Kimondta, hogy meg kell védeni az alapjogokat az erôszakos radikalizálódással szemben, illetve elô kell segíteni, hogy a magán- és a közszféra az EU biztonságát szolgáló párbeszédet kezdjen. Támogatni kell továbbá a terrorcselekmények áldozatait; az Európai Bizottság ennek érdekében különbözô projektek beindítását irányozta elô. Különféle megemlékezésekkel folyamatosan tudatosítaná az emberekben a terrorfenyegetések veszélyét és jelentôségét. Felhívta továbbá a figyelmet arra, hogy a terrorizmus elleni küzdelmet integrálni kell az EU külpolitikájába, és fejleszteni kell az arab világgal való kulturális párbeszédet. A megelôzés és a válságkezelés2 érdekében – a bizottsági közlemény szerint – az Európai Uniót olyan eszközökkel kell felszerelni, hogy hatékonyan tudjon védekezni a támadások ellen. Megfelelô kommunikációs és információs rendszer kell ahhoz, hogy egy esetleges támadás


vagy fenyegetés esetén idôben lehessen riasztani a polgárokat. A fenyegetések gyors felderítése és elemzése minimalizálhatja a negatív hatásokat. Szükség van egy általános gyorsriasztási rendszerre (ARGUS), amely valamennyi riasztási rendszert összekapcsolná, hogy azonosítani lehessen az összehangolt fellépést igénylô helyzeteket. A kritikus infrastruktúrák3 védelmérôl szóló közlemény4 számba veszi a már megtett intézkedéseket, és további lépéseket javasol. Elôirányozta például a kritikus infrastruktúra védelmét szolgáló európai program (European programme for Critical Infrastructure Protection, CPCIP) létrehozását, amelynek keretében felállítanák az európai uniós kritikus infrastruktúra figyelmeztetô információs hálózatot (EU Critical infrastructure Warning Information Network, CIWIN). A CIWIN a tagállamokat, a kritikus infrastruktúra üzemeltetôit és tulajdonosait segítené a fenyegetések beazonosításában. Az ugyancsak 2004. október 20-án elfogadott, negyedik közleményben5 a Bizottság kiemeli: a terrorszervezetek finanszírozása megakadályozásának

1 COM (2004) 698 A Bizottság közleménye a Tanács és az Európai Parlament részére: A terrortámadásokkal kapcsolatos megelôzés, felkészültség és válaszlépések. 2 COM (2004) 701 A Bizottság közleménye A Tanács és az Európai Parlament részére: Felkészültség és a következmények kezelése a terrorizmus elleni küzdelemben. 3 A NATO Polgári Védelmi Bizottsága meghatározása alapján a kritikus infrastruktúra fogalomkörébe azok a létesítmények, szolgáltatások és termékek tartoznak, amelyek olyan létfontosságúak a nemzet számára, hogy mûködésképtelenné válásuk vagy megsemmisülésük megingathatja a nemzet biztonságát, a nemzetgazdaságot, a közbiztonságot, a közegészségügy és az államigazgatás hatékony mûködését. 4 COM (2004) 702 A Bizottság közleménye a Tanács és az Európai Parlament részére: A létfontosságú infrastruktúrák védelme a terrorizmus elleni küzdelemben. 5 COM (2004) 700 A Bizottság közleménye a Tanács és az Európai Parlament részére a terrorizmus finanszírozásával kapcsolatos megelôzésrôl és küzdelemrôl - az információcsere fejlesztésére, az átláthatóság növelésére és a pénzügyi mûveletek nyomon követhetôségének fokozására irányuló intézkedések segítségével.


egyik hatékony módja lenne, ha a végrehajtó hatóságok – gyanú fennállása esetén – hozzáférhetnének a pénzintézetek azon adatbázisaihoz, amelyek az egyes számlák tulajdonosára és a végrehajtott mûveletekre vonatkozóan információkat tartalmazzák.

4. A felülvizsgált akcióterv elsô féléves értékelése az Európai Tanács 2004. decemberi ülésén Az Európai Tanács 2004. december 16–17-én tartott ülésén az addigi eredmények értékelése és a további feladatok meghatározása szerepelt napirenden. Az Európai Tanács ismételten hangsúlyozta azon meggyôzôdését, hogy a hosszú távú eredményesség érdekében az Unió terrorizmusra adott válaszainak a terrorizmus alapvetô okaira kell irányulniuk. Átdolgozták a terrorizmus elleni küzdelemrôl szóló akciótervet, ennek keretében meghatározták azokat a területeket, ahol az Európai Unió fokozottabban kíván fellépni. Az Európai Tanács felkérte a Tanácsot, hogy 2005 júniusára alkosson hosszú távú stratégiát és cselekvési tervet a radikalizálódás és a terroristatoborzás vonatkozásában. Felkérte továbbá, hogy mielôbb terjesszen be javaslatokat az európai védelmi programról a terrorizmus áldozatainak, valamint a terrorista ügyekben tanúként szereplô személyek védelmére és segítésére. A határok és a dokumentumok biztonsága tekintetében továbbra is kiemelt fontosságúnak tartotta a biometrikus adatok alkalmazását (arckép és ujjlenyomatok) és az Európai Határôrizeti Ügynökség felállítását. Utóbbi mûködésének

95 megkezdését 2005 májusára irányozta elô. A hírszerzési együttmûködést illetôen kiemelt kérdés a stratégiai fenyegetések hatásvizsgálatát a nemzeti szolgálatok hírszerzése alapján biztosító, megerôsített EU Helyzetelemzô Központ (SITCEN), amely 2005 elején kezdte meg munkáját. A központnak, amely a kül- és biztonságpolitikai fôképviselô mellett mûködik, fô feladata az Európai Uniót érintô fenyegetések értékelése. Célja egy európai szintû hírszerzési elemzési képesség kialakítása. Az Európai Tanács a terrorizmus finanszírozása elleni harc fô komponenseként emelte ki az Unióba bekerülô és az azt elhagyó készpénz ellenôrzésére vonatkozó rendeletet, valamint a pénzmosásról szóló 3. irányelvet. Felkérte az Európai Bizottságot, hogy terjesszen be javaslatokat a Tanácshoz arról, miként lehetne megelôzni, hogy a jótékonysági szervezeteket a terrorizmus finanszírozására használják fel. Az Európai Tanács 2005 júniusát jelölte meg határidôként, amíg a tagállamoknak el kell készíteniük az értékelést azon képességeikrôl, amelyeket támadás esetén a polgári védelmi mechanizmus rendelkezésére tudnak bocsátani, valamint ugyaneddig kell értékelniük a polgári védelmi képességeket is. A potenciálisan határon átnyúló hatással bíró, a kritikus infrastruktúra védelmére irányuló európai programot 2005 vége elôtt létre kell hozni. A külkapcsolatok vonatkozásában az Európai Tanács öt területen vizsgálta meg az EU szerepvállalásának lehetôségeit: a nemzetközi szervezetekkel (különösen az ENSZ-szel) való szoros együttmûködés; a harmadik országokkal való

96 politikai párbeszéd; a technikai segítségnyújtás különbözô formái; az Európai Biztonsági és Védelmi Politika lehetséges szerepe a terrorizmus elleni harcban; valamint a terroristatoborzás hátterében álló tényezôk felszámolása. Nemzetközi szinten az Európai Unió továbbra is szorosan együtt kíván mûködni az Egyesült Államokkal és az ENSZ-szel. Oroszországgal is megállapodás született a terrorizmus elleni küzdelem terén való együttmûködést elôsegítô intézkedésekrôl, valamint arról, hogy az illetékes orosz szervek erôsítik kapcsolataikat az Europollal és az Eurojusttal. Az Európai Tanács felkérte a Tanácsot és a Bizottságot nemzeti szakértôi hálózat felállítására a harmadik országoktól érkezô technikai segítségnyújtási kérelmek teljesítésére.

5. A brit elnökség féléves programjában és a londoni terrortámadást követôen elôirányzott intézkedések 5.1. Értékelés a brit elnökség kezdetén

A brit elnökség által, a londoni terrortámadást megelôzôen kiadott, a fôbb prioritásokat összefoglaló Fehér Könyvben elsôsorban a terrorizmussal és a szervezett bûnözéssel összefüggô területek jelentek meg. A terrorizmus elleni küzdelmet nem új európai intézmények felállításával, hanem a meglévô koordináció mélyítésével kívánják megvalósítani. A terrorizmus elleni küzdelem megerôsítése a Hágai Program és az Unió 2004-ben elfogadott akcióterve alapján történt és történik. A brit elnökség elején értékelték az addig elért eredményeket:


• 2004 márciusában kinevezték a terrorizmus ellenes koordinátort, Gijs de Vriest, akinek feladata az akcióterv végrehajtásának felügyelete. (Ennek megfelelôen hazánkban is létrehozták a terrorizmus elleni harc koordinátorának pozícióját.) • 2004 decemberében elfogadták az ún. biometrikus azonosítókról szóló rendeletet, amely elôírja, hogy az újonnan kiállított útlevelekbe a rendelet elfogadását követô 18 hónapon belül el kell helyezni a tulajdonos digitális fotóját, és három éven belül a tulajdonos ujjlenyomatát. (Az Egyesült Királyság és Írország nem csatlakozik a rendszerhez, míg Dánia várhatóan a közeljövôben hozza meg döntését.) Fontos itt megjegyezni, hogy az Egyesült Államok – eredetileg 2005 októberétôl – az új útlevéllel rendelkezôkkel szemben egy olyan elôírás bevezetésérôl döntött, amely szerint azon külföldi utasok, akik nem rendelkeznek biometrikus azonosító jellel az útlevelükben, elvesztik részleges vízummentességüket. Ez az elôírás fôként azokat az EU-tagállamokat sújtja, amelyek állampolgárai 90 napig vízumkötelezettség nélkül tartózkodhatnak az Egyesült Államok területén. (Ilyenek a régi tagállamok – kivéve Görögországot – és Szlovénia.) Azonban már a határidô lejárta elôtt egyértelmûvé vált, hogy többek között Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Nagy-Britannia sem tudja tartani a megadott határidôt. Felmerült ezért, hogy a kedvezményezett államok felkészülési szakaszát egészen 2006 novemberéig meghosszabbít-


ják. Így 2005 júniusában, az Egyesült Államok és az EU közötti megállapodásnak megfelelôen, egy évvel meghosszabbították az USAba lépéshez szükséges biometrikus azonosítók (digitális ujjlenyomatok és fénykép) európai útlevelekbe való bevezetéséhez elôírt határidôt. A megállapodás szerint így még egy évig elégséges a digitális fénykép. • 2005 elején megkezdte munkáját a SITCEN, amely a tagállamok külsô hírszerzésének és belsô biztonságának szakértôit fogja egybe. Az új tagországok közül Magyarország – Lengyelország és Szlovénia mellett – nemzeti szakértô delegálásával járult hozzá a központ hatékony mûködéséhez. Jelentôs elôrelépés, hogy 2005 elsô felében elkészült a központ elsô, az iszlám radikalizálódás és a terroristatoborzás összefüggéseirôl készített értékelése. • 2004. január 1-jétôl bevezették az európai letartóztatási parancsot, amelynek célja az olyan esetek számának csökkentése, amikor valamely tagállam megtagadja, hogy kiadjon egy másik tagállam által kért gyanúsítottat, terheltet. Több ország azonban nem tudta teljes körûen bevezetni a rendszert. • A Bel- és Igazságügyek Tanácsa 2005. február 24-én tartott ülésén kerethatározatot (14648/04) fogadott el a bûncselekmények útján elôállított termékek és javak, valamint az alkalmazott eszközök elkobzásáról. A kerethatározat célja, hogy valamennyi tagállamban hatékony szabályozás legyen érvényben annak biztosítására, hogy szervezett bûnözéssel kapcso-

97 latos bûncselekmények elkövetésével vádolt, vagy ilyen cselekmények tárgyában elítélt személytôl elkobozzák a bûncselekmény elkövetése során használt eszközöket, és a cselekmény során elôállított termékeket. A határozat alkalmazása során azonban nem sérülhetnek az alapvetô jogok (különösen az ártatlanság vélelme), amint azt az Európai Unióról szóló szerzôdés 6. cikke elôirányozza. • 2005. május 1-jén megkezdte mûködését a varsói székhelyû Európai Határôrizeti Ügynökség. A tervek szerint már a 2004. decemberi Európai Tanácson döntés kellett volna, hogy szülessen a székhelyérôl (amelyre Lengyelország mellett Magyarország is pályázott). • Az Európai Parlament felkérte az Európai Bizottságot a terrorizmus áldozatainak megsegítését célzó projektek végrehajtására. Ezt követôen öt programot választottak ki, amelyek a segítségnyújtás különbözô aspektusait fogják át az orvosi kutatástól a diákok tájékoztatásáig. Ezeket különbözô szervezetek (kutatóintézetek, nem-kormányzati szervek, helyi önkormányzatok stb.) hajtják végre. Szemináriumokat rendeznek fiatalok számára, terrorszakértôk részvételével, a terroristák toborzásáról. Kérdôíveket készítenek a terrorizmus által leginkább érintett csoportok beazonosítására stb. A 2005 elsô felében megtett intézkedések nagyrészt az információcsere elôsegítésére, a polgári védelmi kapacitások növelésére és a terrorizmus finanszírozásának visszaszorítására irányultak.

98 Befejezôdött továbbá a tagállamok terrorellenes intézményeinek és koordinációs mechanizmusainak áttekintését célzó monitoring is. 2005. június 20-án az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok nyilatkozatot fogadott el a nonproliferáció és a terrorizmus elleni küzdelem területén való együttmûködésre. Célul tûzték ki többek között egy terrorizmusellenes átfogó egyezmény elfogadását. 5.2. Intézkedések a londoni terrortámadást követôen

A 2005. július 7-ei, londoni terrortámadást követôen tartott Bel- és Igazságügyek Tanácsa ülésén a Huszonötök illetékes miniszterei döntöttek az akcióterv végrehajtásának felgyorsításáról. Sürgették többek között az Európai Bizottságot, hogy minél elôbb terjessze elô a távközlési cégek adatmegôrzési kötelezettségérôl szóló irányelvtervezetet, amelyre 2005 szeptemberében került sor. Ennek alapján a nyilvánosan elérhetô elektronikus kommunikáció szolgáltatóit (például az internet-szolgáltatókat hat hónapos), illetve a nyilvános kommunikációs hálózatok szolgáltatóit (pl. a mobilés vezetékestelefon-szolgáltatókat egyéves) adatmegôrzési kötelezettség terheli. Ilyen adat többek között a szolgáltatás igénybevételének idôpontja, idôtartama, helye, az elôfizetô vagy a felhasználó neve stb. Az adatmegôrzési kötelezettség azonban nem vonatkozik magára a közölt adat, információ tartalmára. A szolgáltatóknak megtérítik továbbá a bizonyíthatóan az irányelv által elôirányzott kötelezettség teljesítésével összefüggésben felmerülô többletköltségeket.


Az elôbbiekkel párhuzamosan a Tanács ugyanebben a tárgyban egy – Franciaország, Írország, Svédország és az Egyesült Királyság által, 2004 áprilisában kezdeményezett, a harmadik pillérbe tartozó – kerethatározatot tárgyal. Ez azonban, az irányelv által elôírt, harmonizált periódussal szemben egy minimum idôszakra – legfeljebb három évre – írná elô az adatmegôrzési kötelezettséget. A két jogszabály közötti különbség, hogy míg az irányelvet az együttdöntési eljárásban mind az Európai Parlamentnek, mind a Tanácsnak el kell fogadnia, addig a kerethatározatot a Tanács egymaga, egyhangúlag fogadja el, és az Európai Parlamentnek itt csak konzultációs joga van. A két jogszabály elfogadásának más a jogalapja (is). A kerethatározat elfogadására az Európai Unióról szóló szerzôdés 31. cikke (1) bekezdésének c) pontja és 34. cikke (2) bekezdésének b) pontja alapján kerül sor. Az irányelv elfogadásánál ezzel szemben az Európai Közösségrôl szóló szerzôdés együttdöntési eljárásról szóló szabályai az irányadók. A két tervezet célja azonban közös: segítségnyújtás a bûnüldözô és a végrehajtó hatóságok számára a súlyos bûncselekmények, különösen a terrorista hálózatok felderítése során. A két dokumentum egyben alapjogi problémákat is felvet: azt, hogy milyen módon egyeztethetô össze a biztonsághoz, a magánélethez, a személyes adatok védelméhez való jog a közrend érdekeivel. A Bel- és Igazságügyi Tanács 2005. október 12-ei ülésén megvitatta, hogy a kérdést irányelv vagy kerethatározat útján szükséges-e szabályozni. Több tagállam és az Európai Unió soros elnökségét ellátó Egyesült Királyság mindkét


jogi aktus mellett támogatóan lépett fel. Az ún. párhuzamos szabályozás megvalósítására irányuló megoldás nem példanélküli az Európai Unióban. Ezt a módszert alkalmazták ugyanis a szellemi tulajdonjogok büntetôjogi szankcióinak szabályozásában. A tanácsi ülésen a következô kiindulópontokat határoztak meg a további munkához: az elektronikus kommunikációs szolgáltatók adatmegôrzési kötelezettsége internet-szolgáltatás esetében 6, de legfeljebb 24 hónapra, telefonszolgáltatások esetében 12, de legfeljebb 24 hónapra szólna. A brit elnökség féléves programjában is különös hangsúlyt kaptak a rendôrségi együttmûködés (különösen az információcsere) körébe esô intézkedések. A tervek szerint decemberben elfogadják az európai bizonyítékokról szóló és a rendôri szervek közötti információcserérôl szóló tanácsi határozattervezeteket. Az utóbbi értelmében a büntetôeljárás során szerzett adatokról a tagországok a lehetô leghamarabb tájékoztatják egymás központi bûnüldözô hatóságait. A Tanács felszólította a tagállamokat, hogy fokozzák a rendôri és bírói információcserét, különösen az Europolon, annak terrorizmusellenes csoportján és az Eurojuston keresztül, és nyújtsanak nagyobb támogatást az EU Helyzetelemzô Központjának. A jövôben kiszélesítik az információcserét az ellopott vagy eltûnt robbanóanyagokról. Továbbra is központi kérdés marad a terrorizmus finanszírozásának megakadályozása. Mielôbb el kívánják fogadni a Közösség területére belépô, illetve a Közösség területét elhagyó készpénz ellenôrzésérôl szóló rendeletet. A rendelet célja, hogy koherens és hatékony uniós stratégiát alkosson a pénzmosás

99 elleni küzdelem keretében. A bizottsági javaslat értelmében 15 000 eurós vagy annál nagyobb összegû készpénzmozgásnál már bejelentési kötelezettség áll fenn az illetékes hatóságok irányában, az Európai Parlament a Tanáccsal egyetértésben ezt az értékhatárt 10 000 euróra csökkentené. A 2005. szeptemberben elfogadott, 3. pénzmosásról szóló irányelv módosításának célja, hogy egyértelmûbben határozza meg a pénzügyi intézmények, a jogászok, a biztosítási ügynökök és más, a pénzmosással érintett természetes és jogi személyek felelôsségét. Az értékhatárt túllépô tranzakcióknál a pénzügyi intézményeknek ellenôrizniük kellene az ügyfeleik személyazonosságát. A bel- és igazságügyi miniszterek azt is kiemelték, hogy 2005 decemberéig el kell fogadni azt a nem kötelezô hatályú eljárási kódexet („code of conduct”-ot), amely megakadályozza, hogy a terroristák visszaéljenek a jótékonysági célból összegyûjtött pénzekkel. Ugyancsak 2005 végéig várható a Vízuminformációs Rendszer (VIS II), a Schengeni Információs Rendszer második generációjának (SIS II) és az EURODAC menekült-nyilvántartási rendszernek a jobb együttmûködésérôl szóló közlemény megjelenése. A Bizottságnak meg kell tennie a javaslatát arra vonatkozóan, hogy miként férhetnek hozzá az állami rendfenntartó szervek a Vízuminformációs Rendszerhez. A brit elnökség egyik célkitûzése az, hogy az új tagállamok a SIS II-n keresztül minél elôbb bekapcsolódjanak a közös személy- és tárgykörözési rendszerbe. A Bizottság tervei szerint az új tagállamok 2007 áprilisáig csatlakozhatnak a rendszerhez.

100 A tagállamoknak még 2005-ben közös biztonsági standardokat kell elfogadniuk a személyi igazolványok kiadására, illetve magukra a személyi igazolványokra vonatkozóan. Az év végéig az EU-ban megszigorítják az uniós légi biztonsági szabályokat, és elfogadják a kritikus infrastruktúra védelmérôl szóló programot. A tervezett intézkedésekkel kapcsolatban várhatóan erôsödni fog a vita abban a tárgyban, hogy a biztonság megerôsítése érdekében milyen mértékben korlátozható az egyes személyek személyes szabadsághoz és élethez való joga. A brit elnökség prioritásai között szerepelt továbbá, hogy meghatározzák az alapját egy olyan uniós stratégiának, amelynek célja a radikalizálódás és a terroristák toborzásának a megelôzése. Ennek érdekében Marokkó és Algéria esetében konkrét technikai segítségnyújtási projekteket kívánnak kialakítani. 5.3. Az Európai Bizottság ôszi javaslatcsomagja

Az Európai Bizottság 2005. szeptember 21-én négy elembôl álló javaslatcsomagot (IP/05/1166) fogadott el a terrorizmus elleni küzdelem területén. A csomagnak része az elôbbiekben ismertetett, a kommunikációs szolgáltatók adatmegôrzési kötelezettségérôl szóló irányelvtervezet, valamint a közlemény a terroristák toborzásának megakadályozásáról. Mindezek mellett az Európai Bizottság 7 millió eurót irányzott elô a terrorista cselekmények megakadályozását és az ellenük való védekezést célzó tevékenységekre, tekintettel arra, hogy az Európai Parlament 2004 decemberé-


ben javasolta egy, „Pilóta-projektTerrorizmus” elnevezésû alap létrehozását. Az Európai Bizottság elfogadott továbbá egy határozattervezetet, amelynek célja felhatalmazást adni az Európa Tanács 198-as számú, a pénzmosás elleni küzdelemrôl szóló egyezményének aláírására az Európai Közösség nevében. Az Európai Bizottság a „Terroristák toborzása: olyan tényezôk azonosítása, amelyek hozzájárulnak az erôszakos radikalizálódáshoz” c. közleményében ismerteti az EU-nak már rendelkezésre álló eszközeit. Fontosnak tartja továbbá a megfelelô képzést, a fiatalok elkötelezettségét és az európai polgársági programokat annak elôsegítésére, hogy megértsék egymás kultúráját. A Bizottság támogatja továbbá a végrehajtó hatóságok és a biztonsági szolgálatok közötti szorosabb együttmûködést, illetve a szakértôi szintû tapasztalatcserét is. Az Európai Bizottság további javaslatot tett a légügyi biztonságról szóló 2320/2002/EK rendelet felülvizsgálatára. A 2001. szeptember 11-ét követôen elfogadott rendelet célja az volt, hogy a terrorista fenyegetések kezelése vonatkozásában közös standardokat alakítsanak ki az Európai Unió tagállamaiban. Az Európai Bizottság 2004-ben megvizsgálta a rendelet gyakorlati alkalmazását. Mindezek alapján szükségesnek találta a gyorsabb és hatékonyabb válaszadást a fenyegetésekre. Az Európai Bizottság aláhúzta annak a szükségességét is, hogy könnyebben lehessen módosítani a szabályozás technikai aspektusait a technikai-technológiai fejlôdés fényében. A jelenlegi szabályokat ki kívánja terjeszteni a teherszállításra, a belföldi és harmadik országokból érkezô járatokra is.


6. A terrorizmus elleni küzdelem külkapcsolati dimenziója Az Európai Unió elkötelezettségét a terrorizmus elleni küzdelemben egyértelmûen mutatja az Elsôfokú Bíróság egyik, közelmúltban elfogadott ítélete. A Biztonsági Tanács mind 2001. szeptember 11-ét megelôzôen, mind azt követôen több határozatot hozott a Tálibánnal, Oszáma bin Ládennel, az al-Kaida hálózattal és a velük összeköttetésben álló személyekkel és szervezetekkel szemben. A Biztonsági Tanács felhívott minden ENSZ-tagállamot az e személyek vagy szervezetek közvetlen vagy közvetett ellenôrzése alatt álló pénzeszközök és pénzforrások befagyasztására. A Biztonsági Tanács egy Szankcióbizottságot bízott meg az érintett jogalanyok és a befagyasztandó pénzforrások azonosításával, valamint a felmentés iránti kérelmek elbírálásával. Ezeket a határozatokat az Európai Közösség az érintett személyek és szervezetek pénzeszközeinek befagyasztását elrendelô tanácsi rendeletekkel6 hajtotta végre. Az érintett személyeket és szervezeteket felvették a rendeletek mellékletét képezô listára, amelyet a Bizottság a Szankcióbizottság által végzett aktualizálások alapján rendszeresen felülvizsgál7. Az államok emberiességi megfontolásból felmentést adhatnak a pénzkészletek befagyasztása alól.

101 Az Elsôfokú Bíróság elôtt több érintett személy és szervezet kérte ezeknek a rendeleteknek a megsemmisítését. Az Elsôfokú Bíróság megállapította, hogy a nemzetközi jog szerint az ENSZ tagállamainak az Egyesült Nemzetek Alapokmánya alapján fennálló kötelezettségei megelôznek minden más kötelezettséget, beleértve az Emberi Jogok Európai Egyezménye és az EK-Szerzôdés alapján fennálló kötelezettségeket is. Ez az elsôdlegesség kiterjed a Biztonsági Tanács határozataira is. Kimondta továbbá, hogy „a nemzetközi terrorizmus elleni harc keretében az Európai Közösség hatáskörrel rendelkezik magánszemélyek pénzeszközei befagyasztásának elrendelésére. Ezek az intézkedések annyiban, amennyiben azokat az ENSZ Biztonsági Tanácsa követeli meg, nagyrészt nem tartoznak bírósági felülvizsgálat alá. Az említett intézkedések nem sértik az egyetemesen elismert alapvetô emberi jogokat.” Talán túlzás nélkül állítható, hogy ezzel az ítélettel a mérleg egyértelmûen a biztonság elsôdlegessége felé billent az olyan alapjogokkal szemben, mint a tulajdonhoz való jog, a személyes adatok védelme stb. Az Elsôfokú Bíróság az ítélet indoklásában kiemelte, hogy az ENSZ tagjai a Biztonsági Tanács (amelynek feladata a a nemzetközi béke és biztonság fenntartása) határozatait közvetlenül és olyan nemzetközi szervezetekben kifejtett tevékenységük útján hajtják végre, amelyeknek

6 Jelenleg az Oszáma bin Ládennel, az Al-Qaida [helyesen: al-Kaida] hálózattal és a Tálibánnal összeköttetésben álló egyes személyekkel és szervezetekkel szemben meghatározott szigorító intézkedések bevezetésérôl, valamint a […] 467/2001[…] rendelet hatályon kívül helyezésérôl szóló, 2002. május 27-i 881/2002/EK tanácsi rendelet (HL L 139., 9. o.; magyar nyelvû különkiadás 18. fejezet, 1. kötet, 294. o.). 7 Lásd legutóbb a […] 881/2002[…] rendelet 52. alkalommal történô módosításáról szóló, 2002. augusztus 1378/2005/EK bizottsági rendeletet (HL L 219., 27. o.).

102 tagjai. Jóllehet a Közösség nem tagja az ENSZ-nek, abból kell kiindulni, hogy a Közösségre ugyanúgy vonatkoznak az Egyesült Nemzetek Alapokmányából eredô kötelezettségek, mint ahogyan – a Közösség létrehozásáról szóló szerzôdés alapján – tagállamaira. A Közösség egyrészt nem sértheti meg a tagállamait az Alapokmány alapján terhelô kötelezettségeket, és nem akadályozhatja azok végrehajtását sem. Másrészt a Közösség köteles meghozni minden szükséges rendelkezést ahhoz, hogy tagállamai számára lehetôvé tegye az említett kötelezettségeknek való megfelelést. Az Európai Unió felismerte, hogy biztonságának külsô és belsô aspektusai szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Az ezen a területen kialakított kapcsolatrendszere harmadik államokkal igen széles körû: a társulási és együttmûködési megállapodásoktól az Europolon, az Eurojuston át és az Európai Határôrizeti Ügynökségen keresztül végzett mûveleti együttmûködésig. Az Amerikai Egyesült Államokkal erôs biztonsági partnerséget alakított ki az Európai Unió. A Nyugat-Balkánnal való együttmûködés is intenzív, hiszen a térség stabilitása meghatározó jelentôséggel bír. Különösen fontos, hogy ezeknek az „európai perspektívával” rendelkezô országoknak fejlesszék az intézményi képességeit a vonatkozó acquis átvételére. A CARDSprogram keretében az EU segítséget nyújt ezen államoknak, hogy különösen a szervezett bûnözés elleni küzdelem, a határôrizet, a bírósági reform és a bevándorlás területén fejlesszék képességeiket. Hasonló célt szolgálnak a vízumkönnyítési és befogadási egyezmények, a Europol, az Eurojust, a SECI (Regional Centre for Combting Transborder Crime).


Az Oroszországgal való kapcsolatokban a bel- és igazságügyi együttmûködés, a négy közös térség (a gazdaság, a bel- és igazságügy, a biztonság, valamint a kutatás és kultúra területén való szoros együttmûködés) egyik alkotóelemeként meghatározó jelentôséggel bír. A mediterrán országokkal kiépült együttmûködésnek új lendületet adott az Európai Szomszédságpolitika, itt is célkitûzés a segítségnyújtás a megfelelô intézményi fejlesztéshez (MEDA stb.).

7. Jövôbeni kilátások Az Európai Bizottság 2005. október 25én közzétette a 2006-os évre vonatkozó jogalkotási és munkaprogramját. Ebben négy fô szempontot emelt ki: a stabilitást, a prosperitást, a biztonságot és az Európai Unió erôteljesebb szerepvállalását a külkapcsolatokban. Az Európai Unió biztonsága – a Bizottság szerint – különösen a szervezett bûnözés és a terrorizmus elleni küzdelem hatékonyságán múlik. Ennek érdekében az alábbi jogi aktusokra tett javaslatot: • a büntetôeljárásban hozott ítéletek tárgyában folytatott információcsere számítógépesített rendszerérôl; • a terrorizmus elleni küzdelemben egy Európai Jogérvényesítési Hálózat (European Law Enforcement Network, LEN) létrehozásáról (a bizottsági tervezet szerint a LEN az Europol keretében mûködne, és összekapcsolnák más, gyorsreagálású rendszerrel); • EU-akcióterv a bûncselekmények és a terrorizmus elleni küzdelemben a PP (köz-magán) partnerségrôl;


• a terrorizmus elleni küzdelemrôl szóló kerethatározat módosítása, különösen a terrorizmus céljából, robbanóanyag vagy bomba készítésével kapcsolatos ismeretek átadásának bûncselekménnyé nyilvánítása érdekében; • közlemény az európai cyber-biztonságról és a cyber-bûncselekményekkel kapcsolatos politikáról; • a Hágai Akcióterv megvalósításáról szóló elsô jelentés; • közlemény a szabadság, biztonság és jog területén tett európai uniós intézkedések megvalósításának céljáról és részleges értékelésérôl; • a kritikus közlekedési és energetikai infrastruktúra védelmérôl szóló 1592/2002/EK rendelet módosítása az Európai Légügyi Biztonsági Ügynökség (EASA) feladatainak a légi közlekedés irányítása, a légi navigációs szolgálatok és a repülôterek területére való kiterjesztése céljából. Emellett az Európai Bizottság közleményt kíván elfogadni arról, hogy milyen külkapcsolati stratégiát kíván követnie az EU a terrorizmus elleni küzdelem területén. A terrorizmus elleni küzdelmet a középpontba helyezô brit elnökség a végéhez közeledik. 2005. november 23–24-én Londonban rendezték meg az EU-tagállamok (és a csatlakozó országok) bel- és igazságügyekkel foglalkozó parlamenti bizottságainak találkozóját, amelyen értékelték az eddig elért eredményeket, és a résztvevô országok ismertették terrorizmus elleni küzdelmük sajátosságait. Több ország delegációja (Hollandia, Finnország) aggodalmát fejezte ki az elektronikus kommunikációs szolgáltatók adatmegôrzési kötelezettségérôl szóló irányelvtervezettel kapcsolatban. Az Egyesült Királyság

103 delegációja pedig a 3. pénzmosás elleni irányelv átültetésével összefüggésben felmerült többletköltségekre figyelmeztetett. A holland delegáció elmondta: Hollandiában komoly problémát okoz, hogy több ezer fiatal hagyja el évente az iskolát. Nem kapják meg a megfelelô képzést, ezért egy „otthoni gyökerû” terrorizmus veszélye alakul ki. Franco Frattini, az Európai Bizottság alelnöke és bel- és igazságügyekkel foglalkozó biztosa a találkozón egy három pillérre (a megelôzésre, a védelemre és a terrorcselekményekre adott válaszokra) épülô, átfogó stratégia megalkotásának fontosságát hangsúlyozta. A stratégiának nem egy szükséghelyzetben elfogadott, azonnali cselekvéseket elôirányzó dokumentumnak kell lennie, hanem sokkal inkább közép- és hosszú távon kell célkitûzéseket és intézkedéseket megfogalmaznia. Felhívta a figyelmet arra, hogy mind a 2006-os téli olimpia, mind a 2006-os futball-világbajnokság fokozott védelmi intézkedéseket tesz szükségessé. Szorgalmazta továbbá a DNS-adatbázisok közötti összeköttetés megteremtését. Frattini alelnök szerint a közeljövôben nem kerül sor egy közös Európai Titkosszolgálat felállítására, de fontos a terrorcselekményekkel esetlegesen gyanúsítható személyekre és cselekményekre vonatkozó információk megfelelô, közös értékelése. A terrorizmus elleni küzdelem a soron következô, 2005. december 15–16-ai Európai Tanács napirendjén is szerepel. Az Európai Unió soros elnökségét 2006 elsô félévében betöltô Ausztria pedig jelezte, hogy a bel- és igazságügyi együttmûködés területén a migrációra, a határôrizetre és a schengeni vívmányok értékelésére kívánnak fókuszálni. BALÁZS KATALIN

104


Felhasznált irodalom 01. Dr. Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról, HVG-ORAC 2005. 02. Dr. Horváth Zoltán–Ódor Bálint: Az Európai Unió Alkotmánya, HVG-ORAC 2005. 03. Az Európai Bizottság sajtóközleményei www.europa.eu.int 04. Az Európai Tanács 2004. márciusi, júniusi, decemberi ülésén elfogadott következtetések 05. A Bel- és Igazságügyi Tanács 2005. júliusi 7-i, rendkívüli ülésén elfogadott következtetések 06. Az Európai Bizottság honlapja: www.europa.eu.int.com 07. COM (2004) 698, A Bizottság közleménye a Tanács és az Európai Parlament részére: A terrortámadásokkal kapcsolatos megelôzés, felkészültség és válaszlépések 08. COM (2004) 701 A Bizottság közleménye a Tanács és az Európai Parlament részére: Felkészültség és a következmények kezelése a terrorizmus elleni küzdelemben 09. COM (2004) 702 A Bizottság közleménye a Tanács és az Európai Parlament részére: A létfontosságú infrastruktúrák védelme a terrorizmus elleni küzdelemben 10. COM (2004) 700 A Bizottság közleménye a Tanács és az Európai Parlament részére a terrorizmus finanszírozásával kapcsolatos megelôzésrôl és küzdelemrôl – az információcsere fejlesztésére, az átláthatóság növelésére és a pénzügyi mûveletek nyomon követhetôségének fokozására irányuló intézkedések segítségével

105

KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL

A nemzetközi mûködôtôke-áramlás jellemzôi az ezredforduló után A külföldi mûködôtôke-beruházások (foreign direct investment, FDI) a különbözô nemzetgazdaságok szereplôinek igen szoros kapcsolatát eredményezik, ilyen módon a globalizáció és a nemzetgazdaságok összefonódásának egyik fontos tényezôje, intenzitását tekintve pedig mérôszáma. A kilencvenes évek második felében gyors ütemben nôtt a nemzetek közötti tôkeáramlások volumene, és 1999–2000-ben elérte csúcspontját. A tôkeáramlások felfutása összefüggött a pénzügyi és reálgazdasági tranzakciók liberalizálásával, a volt szocialista országoknak a világgazdaság vérkeringésébe való bekapcsolódásával és kilencvenes évek második felének konjunktúrájával. Fontos volt a telekommunikáció robbanásszerû fejlôdése, ami lehetôvé tette a vállalatok országokon átnyúló irányítását, ezáltal a leányvállalatoknak a korábbinál mélyebb és hatékonyabb integrációját. Az évenkénti FDI-áramlás 2000 után folyamatosan csökkent, 2004-ben azonban enyhe növekedés volt tapasztalható. A befektetések irányát nagymértékben befolyásolja az érintett országok gazdasági fejlettsége. A fejlett és ennek következtében tôkében gazdag országok többsége nettó tôkekihelyezô, a fejlôdô, tôkehiánnyal küzdô országok pedig nettó forrásbevonók. Elôbb Ázsiában, majd az utóbbi évtizedben Kelet-Közép-Európában is megfigyelhetô volt az a folyamat, hogy a gazdasági lemaradásukat csökkentô országok mind aktívabb tôkekihelyezôkké válnak.

A külföldi mûködödôtôke-beruházás alatt a nemzetközi tôkemozgások azon részét értjük, amelynek keretében egy nemzetgazdaság valamely vállalatában egy másik országban rezidens gazdasági szereplô szerez tartós érdekeltséget. A formális definíció szerint a külföldi vállalat befolyásának el kell érnie a 10%-ot a cég részvényeiben, tôkeerejében vagy a közgyûlés szavazati jogainak tekintetében, máskülönben portfólió-befektetésnek minôsül a beruházás. A mûködôtôke-beruházásnál szûkebb értelmû a zöldmezôs beruházás, amely nem meglévô vállalatban történô tulajdonszerzést, hanem új vállalat alapítását vagy meglévô vállalat kapacitásának bôvítését jelenti. A mûködôtôke-beruházásoknak ez a formája volt jellemzô a rendszerváltás utáni idôszakban Magyarországon és általánosságban a fejlôdô vagy feltörekvô gazdaságokban. A fejlett országok közötti mûködôtôke-áramlások tekintélyes részét a vállalatok egybeolvadása és felvásárlása (mergers and acquisitions, M&A) teszi ki.

A mûködôtôke-állomány és -áramlás a világgazdaságban A mûködôtôke-állomány kumulálva mutatja az évenkénti tôkeáramlások eredményét. Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának (United Nations Conference on Trade and Development, UNCTAD) éves jelentése

106


szerint a világon kihelyezett mûködôtôke-állomány 2004 végén 9,7 billió dollár körüli volt. Mikroszinten e tôkeállomány mintegy 70 ezer transznacionális vállalat 690 ezer leányvállalatához kapcsolódik. A kihelyezett külföldi mûködôtôke-állománynak a világ GDP-jéhez viszonyított aránya 1990 és 2000 között megduplázódott, 18%-ra nôtt, 2004-ben pedig 22%-ra lehetett becsülni. Részben becsült adatok szerint a világtermelés mintegy 12%-át más nemzetgazdaságban honos vállalatok állítják elô1. A befektetett összeg 89%-a fejlett országokból származik. A legnagyobb befektetô az Egyesült Államok, amely a tôkeállomány egyötöde felett rendelkezik. Ôt követi Nagy-Britannia 14%-kal, valamint Németország és Franciaország

9 és 8%-kal. Az EU-25 a világ FDI-állományának 53%-át birtokolja, 5,2 billió dollárt2. A legnagyobb tôkebevonó szintén az USA, 17%-os részesedéssel a világ mûködô tôkéjébôl. Az utóbbi években némiképp átrendezôdött a világban a bevont FDI-állomány regionális szerkezete. Az Európai Unió részaránya 1999 óta folyamatosan növekszik, részben a fejlôdô országok, részben az Egyesült Államok rovására. Az Unió területén a világ FDI-állományának 45%-a mûködött 2004-ben, 8 százalékponttal több, mint 1999-ben. Ezen idô alatt az USA súlya 3 százalékponttal, a fejlôdô országok csoportjáé pedig 8 százalékponttal csökkent. Az állomány pillanatképszerû rögzítésénél többet mond a befektetések

1. ábra. A világ mûködôtôke-állománya országcsoportonként (billió dollár)

1 Jansen–Stokman (2004): Foreign direct investment and international business cycle comovement (ECB Working Paper No. 401, European Central Bank) 2 Ennek egy része az EU határain belül van, mert az UNCTAD módszertana szerint a tagállamok egymás közötti beruházásai is nemzetközi FDI tranzakciók.

107


idôbeli alakulása. A statisztikák tanúsága szerint a nemzetközi mûködôtôkeáramlás nem túlságosan régen, mintegy tíz évvel ezelôtt kezdett nagymértékben növekedni. 2000-ben 1995höz képest háromszorosára nôtt az FDI-áramlás értéke, azóta viszont 50%-kal csökkent. Az utóbbi években tapasztalt visszaesés egyrészt a világgazdasági növekedés mérséklôdésével, másrészt a terrortámadásokból eredôen a bizonytalanságok és kockázatok növekedésével is összefüggésben van. Az adatforrások sokszínûsége és pontatlansága, a földrajzi kiterjedtség, módszertani akadályok és egyéb okok miatt a világgazdaság egészére vonatkozóan a mûködô tôke ki- és beáramlására más-más összeget lehet találni a statisztikákban, holott elvileg a zárt rendszerben a két értéknek meg kellene egyeznie. Az UNCTAD éves jelentése szerint3 a világon a nemzetgazdaságokba beáramló mûködô tôke 2004-ben 648 milliárd dollárt tett ki, a kiáramló pedig 730 milliárdot. Mindkét viszonylatban igaz a megállapítás, hogy az ezredfordulót követôen évrôl évre csökkent a mûködôtôkeforgalom, 2004-ben azonban növekedés volt megfigyelhetô, ami a fejlôdô országok tôkevonzó képességének javulásából származott. Ebben az országcsoportban 40%-kal emelkedett egy év alatt a beáramló tôke mennyisége, így meghaladta a 230 milliárd dollárt, a világon befektetett mûködô tôke 36%-át. Közel tíz éve nem képviseltek ekkora súlyt a fejlôdô országok. A legtöbb tôkét a távol-kele-

ti gazdaságok vonzzák. Csak az európai fejlôdô államokat magában foglaló két régió (Délkelet-Európa és a Független Államok Közössége) volt képes 2000 óta évrôl évre növelni a tôkeimportját. A fejlett országokban eközben 14%-kal csökkent a tôkebeáramlás. Hosszabb távon is megfigyelhetô a fejlôdô országok térnyerése, és a fejlett államokba érkezô tôke arányának csökkenése. 2000-ben az FDIáramlás 81%-át a fejlett gazdaságok vonzották, 2004-ben csak az 59%-át. A fejlôdô régiók részesedése e négy év alatt 18%-ról megduplázódott. A fejlett országok sokkal aktívabbak a tôkék kihelyezésében, 2004-ben tôlük származott a befektetett pénzeszközök 87%-a, de ez a részarány számos évben 90% fölötti. Figyelemre méltó, hogy három ország, az USA, Nagy-Britannia és Luxemburg a kiindulópontja a világ mûködôtôke-beruházásai közel 50%-ának. Az USA majdnem kétszer annyit fektetett be világszerte, mint 2003-ban, de az általa kihelyezett 229 milliárd dollár így is elmarad az EU tagállamai által más országokban befektetett 280 milliárdtól (annak ellenére, hogy az EU befektetései egy év alatt 25%-kal csökkentek). Az Európai Unióból származott 1998–2003 között a világban befektetett FDI körülbelül 60%-a, tavaly azonban a Benelux államok befektetései drasztikusan visszaestek, az EU részesedése a világ FDI-exportjában így 38%-ra csökkent. A fejlett országok csoportja a korábbi éveknek megfelelôen 2004ben is nettó tôkeexportôr maradt, a fejlôdôk pedig nettó tôkebevonók.

3 UNCTAD (2005): World Investment Report 2005 (United Nations, New York és Genf)

108


2. ábra. Mûködôtôke-export országcsoportonként (milliárd dollár)

Az Európai Unió mûködôtôke-állománya Az Európai Unió, gazdaságának méretébôl és nyitottságából adódóan, a nemzetközi mûködôtôke-beruházások egyik legfontosabb alakítója. Összességében a tagállamok több tôkét fektetnek be a világ más részein, mint amennyit befogadnak, de emellett nagy szerepet játszanak az Unió egységes piacán belül megvalósuló, tagállamok közötti beruházások. Az Európai Unióban a külföldi tôkeállomány viszonylag jelentôs szerepet tölt be. A külföldi mûködôtôke-állomány 2002-ben a GDP 41%-ára rúgott. Ha kiszûrjük az EU tagállamainak egymás közötti befektetéseit, akkor a legnagyobb mûködôtôke-beruházó az Unióban az Egyesült Államok. Az EU-25 határain kívülrôl érkezô mûködôtôkeállomány fele, azaz 2002 végén 630 milliárd euró az USA-ból származott. Összességében közel 20%-os súlyúak az EU-n kívüli európai országok, amelyek

közül Svájc jelentôsége külön is említésre érdemes, ugyanis egymaga 13%-os részesedéssel bír. Japán és Kanada fektette be az EU-25-ben mûködô FDI 5–6%-át. A fejlett országokat tömörítô OECD-államokból érkezett az EU mûködô tôkéjének 83%-a. Hasonlóan a világ többi gazdasági nagyhatalmához, az Európai Unió is több tôkét helyez ki ebben a formában, mint amennyit vonz. 2002-es adatok szerint az EU 1772 milliárd eurónyi mûködô tôke felett rendelkezett a világon. Legkedveltebb befektetési célpontja az Egyesült Államok, de súlya kisebb, mint a beáramló tôkék tekintetében, 40% körüli. Az amerikai kontinensen mûködik az EU által exportált FDI több mint fele, ugyanis Kanada, Közép- és Dél-Amerika egyaránt 5-5 százalékkal részesedik belôle. Ebben a tekintetben is erôsek az EU kapcsolatai Svájccal, ahol a kihelyezett FDI 13%-a mûködött, ugyanannyi, mint egész Ázsiában. Afrika részesedése csak 3–4 százalék.

109


1. táblázat. Az Európai Unió mûködôtôke-áramlása és állománya (milliárd euró) Tôkeáramlás 2000a 2003 2004 beáramlás kiáramlás beáramlás kiáramlás beáramlás kiáramlás EU határain kívül EU határain belülb Összesen

Tôkeállomány 2002 vonzott kihelyezett tôke tôke

180,1

435,7

125,2

132,5

54,1

126,3

1155,3

1771,7

786,7 966,8

692,7 1128,4

232,5 357,7

268,1 400,6

151,7 205,8

161,2 287,5

2794,2 3949,5

2878,7 4650,4

a EU-15-re vonatkozóan. b Az FDI statisztikájának módszertana miatt nem egyezik meg a be- és kiáramlás értéke.

Az egyes országok mûködôtôke-állományának meghatározásánál az EU-n belüli és azon kívüli kapcsolatokat is számba veszik. Az Eurostat ilyen jellegû statisztikái szerint 2002-ben Magyarországon a mûködôtôke-állomány a bruttó hazai termék 50%-ával volt egyenlô, ami az Európai Unió egyik legmagasabb értéke. Csak néhány hasonlóan nyitott gazdaság épít hazánknál is jobban a külföldi tôkére: Írország (133%) és a Benelux államok, az új tagok közül pedig Észtország és Málta. Luxemburg helyzete kivételes, a GDP húszzorosára rúg a külföldi vállalatok által befektetett mûködô tôke értéke. A nagyobb államokban átlag alatti az FDI-állomány súlya. Németországban és Franciaországban 24% körüli, Olaszországban csak 10%. NagyBritannia kivételnek tekinthetô, mivel 33%-os mutató jellemzô rá. Az EU tagországai közül NagyBritannia rendelkezik a határain kívül a legmagasabb értékû mûködôtôke-állománnyal, 880 milliárd euróval (2002-es adat szerint). Megközelíti a 600 milliárd eurót a Németország és Franciaország által befektetett FDI-állomány értéke is. A GDP nagyságához képest Luxemburg a legaktívabb befektetô, kiugró különbséggel. A rangsorban második Hollandia

által befektetett FDI-állomány 2002-ben a GDP 82%-ával volt egyenlô. NagyBritannia a bruttó hazai termékének felével egyenlô mûködô tôke felett rendelkezett külföldön, Franciaország a GDP-je 36%-ával, Németország pedig 28%-ával. Az új tagországok többsége tôkehiányban szenved, ebbôl következôen nem befektetôként, hanem tôkeimportôrként léptek fel a piacokon. A kelet-közép-európai országok közül Észtország és Szlovénia GDP-jének 9, illetve 6%-át ruházta be külföldön FDI formájában, a többi ország 0,5–3%-át.

Mûködôtôke-áramlás az EU határain kívül és belül Az Európai Unió által külföldön befektetett mûködô tôke értéke 2000-ben volt a legmagasabb, ekkor meghaladta a 400 milliárd eurót. 2001-ben a mûködôtôkekiáramlás 300 milliárd alá süllyedt, az utóbbi három évben pedig 130 milliárd körül stagnál. Ebben a közép-kelet-európai országok által kihelyezett tôke súlya elhanyagolható, 1% alatti. A legfontosabb befektetési célpont az Egyesült Államok volt, 2001-ben kiáramló tôke fele oda tartott. 2002-ben és 2004-ben

110


2. táblázat. Mûködôtôke-áramlás és -állomány az EU tagországaiban, az USA-ban és Japánban Tôkeáramlás 2000–2004 átlaga FDI-beáramlás FDI-kihelyezés millió GDP millió GDP euró %-ában euró %-ában EU-25

Tôkeállomány 2002 Importált FDI Exportált FDI millió GDP millió GDP euró %-ában euró %-ában 3 949 4 650 456 40,8% 468 48,1% 3 802 4 641 517 41,2% 375 50,3% 41 488 18,8% 40 512 18,4% : : : : 4 687 42,3% 1 220 11,0% 36 911 47,1% 1 406 1,8% 70 154 38,3% 72 510 39,5% 4 035 54,0% 645 8,6% 32 428 23,0% 60 955 43,3%

397 214

4,1% 585 360

6,2%

EU-15 496 227 Ausztria 5 396 Belgium 24 069 Ciprus 986 Csehország 5 339 Dánia 10 814 Észtország 575 Finnország 5 768 Franciaország 44 685 Görögország 931 Hollandia 32 698 Írország 21 086 Lengyelország 5 884 Lettország 332 Litvánia 494 Luxemburg 88 861 Magyarország 2 946 Málta 225 NagyBritannia 59 621 Németország 54 040 Olaszország 14 665 Portugália 4 523 Spanyolország 28 162 Svédország 7 789 Szlovákia 1 908 Szlovénia 503

5,5% 583 302 2,5% 5 536 8,8% 21 342 8,9% 386 7,4% 221 6,3% 9 247 7,7% 154 4,2% 8 083

6,5% 2,5% 7,9% 3,4% 0,3% 5,4% 2,1% 6,1%

2,9%

88 322

5,9% 368 591

23,8% 558 903

36,1%

0,7% 7,5% 17,0%

846 40 900 6 179

0,6% 14 838 9,4% 333 717 4,8% 170 280

10,4% 8 583 71,7% 380 116 130,5% 51 518

6,0% 81,7% 39,5%

3,1% 3,4% 3,3% 374,1%

196 32 33 95 198

4,5% 5,4%

639 16

3,7%

93 518

2,6% 1,2% 3,5% 4,0% 3,1% 7,6% 2,2%

USA Japán

152 709 7 852

0,1% 45 0,3% 2 0,2% 3 401,0% 490

34 518 2 328

49,6% 54,7%

387 0,7% 62 0,6% 57 0,4% 985 2100,3%

2 064 266

3,0% 6,2%

5,9% 541 986

32,5% 878 842

52,7%

20 543 15 687 6 314

1,0% 507 065 1,3% 120 608 4,8% 41 191

23,6% 591 174 9,6% 185 459 30,5% 30 392

27,6% 14,7% 22,5%

36 865 7 147 -1 302

5,2% 225 618 4,2% 113 563 0,0% 8 283 1,3% 3 970 1 277 1,3% 783 0,8% 75 322

30,9% 213 946 44,2% 138 965 32,2% 523 16,8% 1 462 1 527 11,5% 047 1,8% 293 252

29,3% 54,1% 2,0% 6,2%

1,4% 137 524 0,2% 34 208

1,0% 0,4%

729 22,6% 1 661 27,2% 819 25,4% 600 2151,2% 478

13,8% 6,9%


ezzel szemben az európai vállalatok csökkentették érdekeltségeiket az USAban, tôkét vontak ki onnan, illetve a már mûködô vállalkozásaik értéke csökkent. A második legtöbb mûködô tôkét Svájcban fektették be az EU vállalatai az utóbbi években. Az érkezô FDI egyik évrôl a másikra viszonylag kis ingadozást mutatott, a csökkenô tendencia azonban itt is megfigyelhetô. 2000-ben 190 milliárd eurót fektettek be külföldi cégek az Unióban, 2001–2003-ban átlagosan évi 130 milliárdot, 2004-ben pedig 54 milliárd eurót. Az Egyesült Államok szerepe ebben a tekintetben is kiemelkedô volt az ezredforduló körül, de az utóbbi években csökkent. A beáramló tôke 50%-ának az USA volt a forrása 2001ben, de tavaly már csak az egynegyedének. Az amerikai befektetési kedv csökkenése többek között az euró dollárral szembeni felértékelôdésével lehet összefüggésben. A legnagyobb befektetô így 2004-ben Svájc lett, 17 milliárd eurós FDI-beruházással. Japán és Kanada követi Svájcot a befektetôk rangsorában, 2004-ben azonban mindkét országnak csökkent az EU területén lévô mûködôtôke-állománya, részben tranzakciók, részben a tôkeállomány egy részének leértékelôdése révén. Az Európai Unió a határain belül még aktívabb befektetô, 2002–2003-ban az EU-n kívülre irányuló mûködôtôkeáramlás az egységes belsô piacon beruházottnak a felét sem érte el. Az Unió

111 egységes piacán belül áramló mûködô tôke legnagyobb része a 15 „régi” tagállam között mozog. Az Eurostat kiadványa4 szerint 2004-ben az EU-25-ön belül a korábbi éveknél lényegesen alacsonyabb, 157 milliárd euró értékû mûködôtôke-mozgást regisztráltak5. Ennek kilenctizede a régi tagországok között mozgott, 7%-a pedig a régi tagországokból érkezett a 2004 folyamán csatlakozott államokba. Igen csekély mennyiségû tôke áramlott az új tagországokból a régiekbe, az összesnek mindössze 2%-a, és ennél is csekélyebb összeget fektettek be mûködô tôkeként az új tagállamok egymás között. Az utóbbi években két szembetûnô változás történt az Unión belüli tôkeáramlások tekintetében. Egyrészt 2000 óta folyamatosan és gyorsan csökkent az összes beruházott összeg. 2000-ben mintegy 750 milliárdot tett ki a határokon átnyúló mûködôtôke-áramlás, a rákövetkezô évben ennek csak a felét, 2003-ban 250 milliárdot, 2004-ben pedig az említett 157 milliárd eurót. A másik változás az új tagállamok által az EU-15-ben befektetett összeg hirtelen megugrása volt 2004-ben. 2001–2003-ban évente mintegy 1 milliárd eurós beruházást eszközölt ez a tíz állam, a csatlakozás évében – az adminisztratív akadályok leomlása után – pedig 3,4 milliárdot, azaz többet, mint a megelôzô három évben együtt. Más tekintetben az Unión belüli mûködôtôke-mozgások iránya nem változott az elôbb leírtakhoz képest, tehát

4 Eurostat (2005): Decreased FDI flows for the EU25 in 2004 (Statistics in Focus, Economy and Finance 32/2005) 5 Az EU tagországai között áramló mûködô tôkét a befogadó és a beruházó országban is számba veszik. Értelemszerûen, ami az egyik tagországból kiáramló tôke, az a másikban beérkezô. Elkerülendô, hogy a tôkeáramlás értékét duplán mérjék, az Eurostat e két – elvileg megegyezô, de gyakorlatilag mégsem egyenlô – adat átlagát közli „belsô tôkeáramlásként”.

112 az EU-15-ön belül zajlott le több mint a 90%-a. Az utóbbi években tapasztalt változások a tôkeáramlások mennyiségét érintették elsôsorban, és kevésbé hatottak a szerkezetére. Az EU-tagállamok szinte mindegyikében kimutatható volt az FDI be- és kiáramlás apadása 2000 után, de az országspecifikus tényezôk és a gazdaságpolitikai döntések hatására néhány tagállamban (elsôsorban a balti államokban) az FDI-beáramlás csökkenése mérsékelt maradt. A legnagyobb értékû FDIimportot az Unió vezetô gazdaságai regisztrálták. 2004-ben Nagy-Britannia vonzotta az EU-ba érkezô mûködô tôke 30%-át (egyaránt figyelembe véve az Unió határain belülrôl és kívülrôl érkezô beruházásokat). Németországban a mûködôtôke-állomány számottevôen csökkent 2004-ben, visszaesett a 2002es szintje alá. Gazdasági erejéhez mérten Luxemburg vonzotta a legtöbb tôkét 2004-ben is, a GDP-je 2,3-szeresét. Luxemburg speciális helyzetét mutatja, hogy a második és a harmadik helyezett – Észtország és Málta – bruttó hazai termékük mindössze 9%-ával egyenlô tôkét vonzottak, holott e két ország is az Unió kisebb és leginkább nyitott államai közé tartozik. Korábban csak ritkán fordult elô, 2004-ben viszont négy tagországban is negatív tôkebeáramlás történt, azaz a külföldi befektetôk csökkentették tôkeállományukat. Magyarország 2004-ben a GDP-je 4%-ával egyenlô FDI-t vonzott, ami nagyjából megfelel a kilencvenes évek közepi privatizációs hullám lezárása utáni évek átlagának. A tôkekihelyezések dinamikáját meghatározta, hogy Németország FDI-beruházásai az ezredforduló után számottevôen csökkentek, majd 2003–2004-ben


negatívvá váltak (azaz csökkentette külföldön beruházott mûködôtôke-állományát). A legnagyobb mûködôtôke-beruházók Nagy-Britannia és Luxemburg voltak az elmúlt években. E két ország FDIexportja 2004-ben megközelítette a többi tagállam tôkekihelyezéseinek együttes értékét.

Ágazati szerkezet A befektetett mûködô tôke legnagyobb része a befogadó ország szolgáltatószektorát gyarapítja. 2003-ban a világ mûködôtôke-állományának csak 7%-át fektették nyersanyagtermelô ágazatokba. Ezen belül a bányászat és az energiahordozók kitermelése dominált, a mezôgazdaság részesedése elhanyagolható. Feldolgozóipari ágazatokba fektették az összes tôke egyharmadát. Különösen nagy összegeket invesztáltak a vegyi anyagok gyártása ágazatba, de kedvelt célpontja a határokon átnyúló befektetéseknek az élelmiszeripar, a jármûipar és az elektronikai eszközök gyártása. A szolgáltatószektor szívta fel a világ mûködötôke-állományának közel 60%át. Pusztán a pénzügyi és gazdasági szolgáltatásokban ugyanannyi a befektetett mûködô tôke, mint a teljes feldolgozóiparban. A pénzügyi szolgáltatások nyújtása (bankok, biztosítók tevékenysége) a leginkább transznacionalizált ágazat. Ezeken kívül még a kereskedelem, valamint a szállítás és a telekommunikáció területén jelentôs az FDI-állomány. A mûködôtôke-állomány szerkezetének tekintetében nincsen jelentôs különbség a fejlôdô és a fejlett országok csoportja között. Hozzávetôleg mindkettôre az elôbbi arányok igazak.


A szolgáltatások szerepének növekedése régóta megfigyelhetô és lassan kibontakozó folyamat volt. A hetvenes évek elején a világ FDI-állományának egynegyede volt a tercier szektorban, és húsz évnek kellett eltelnie, hogy aránya átlépje az 50%-ot. A szolgáltatások térnyerése ma is tart, az új FDI-beruházások körülbelül kétharmada évrôl évre ide tartozik. A növekedés természetesen következik abból, hogy a szolgáltatások nyújtása mind nagyobb részt tesz ki a világ GDP-jébôl, 2001-re vonatkozó adat szerint 68%-ot, a fejlett országokban pedig 72%-ot. Másrészt a szolgáltatások jellegükbôl adódóan jellemzôen nem exportálhatók, ezért a szolgáltatásokat külpiacokon alapvetôen úgy lehet nyújtani, ha a szolgáltató a célországba települ. Az Eurostat az EU-15-re vonatkozóan tette közzé a mûködôtôke-állomány szerkezetét mutató statisztikákat, amelyek a befogadott és a kihelyezett tôkék tekintetében is magas diverzifikációt mutatnak. A világgazdaság egészét jellemzô vázolt vonásokkal szembeni jelentôsnek mondható eltérés, hogy az EU-ban a nyersanyagtermelô ágazatokba befektetett tôke mindössze 1,5%-a az összesnek. Az FDI-állománynak a világátlagnál nagyobb része van a szolgáltatószektorban, az összes külföldi mûködô tôke háromnegyede. Az üzleti jellegû és a pénzügyi közvetítô szolgáltatások vonzották a tôke 60%-át. A világszerte megfigyelhetô tendenciákkal megegyezôen a szállítás és a távközlési ágazatba fektettek be még számottevô mûködô tôkét külföldi vállalatok. Az EU-ba érkezô FDI egyötöde a feldolgozóipari termelést növeli. A feldolgozóipari ágazatok tôkevonzó képessége között nincsen

113 nagy eltérés, csupán a vegyipar emelkedik ki közülük. Az EU mint nettó tôkeexportôr szinte valamennyi gazdasági ágazatban – a mezôgazdaság és az üzleti szolgáltatások kivételével – több tôkét helyezett ki más országokba, mint amennyit bevont. A szolgáltatási szektorban a külföldön befektetett tôke pontosan másfélszerese a vonzottnak. Ezen belül a pénzügyi közvetítô szolgáltatások területén mutatkozott a legnagyobb nettó kiáramlás. A kereskedelem és javítás, valamint a szállítás és távközlés ágazat súlya a kihelyezett tôkeállományban csak hetede a pénzügyi szolgáltatásénak, de mindkettôben számottevô a nettó exporttöbblet. Ezzel szemben az üzleti szolgáltatások esetében nincsen érdemi különbség a be- és kiáramló FDI mennyisége között. A feldolgozóiparban a tôkeexport kétszerese az importnak. Valamennyi ágazatban, de különösen a vegyiparban jelentôs a nettó tôkekihelyezés. Az EU külföldön mûködtetett tôkeállományának 68%-a a szolgáltató ágazatokban, egynegyede pedig a feldolgozóiparban volt. Ezeken belül a leginkább tôkevonzó ágazatok a fent említettek voltak. A kilencvenes évek második felében vált a szolgáltatószektor az EU által kihelyezett tôkék elsôdleges célpontjává. Korábban a feldolgozóipar súlya is hasonló volt, 1998 és 2002 között azonban a szolgáltatásokba négyszer annyi tôkét fektetett az EU, mint a feldolgozóiparba. A szolgáltatószektor súlyának növekedése a beáramló tôkék tekintetében is igaz. Ebben az ötéves idôszakban szolgáltatásokba érkezett tôke hét és félszerese volt a feldolgozóiparba beruházottnak.

114


3. ábra. A világ mûködôtôke-állománya ágazatonként, 1990 és 2003

A mûködôtôke-áramlás néhány további jellemzôje és következménye A szocialista rendszer összeomlása után a kilencvenes években a kelet-közép-európai országoknak számos egyéb probléma mellett a tôkehiány kérdésével is szembe kellett nézniük. A tôkebevonás természetesen nem csak mûködôtôke-vonzással mehetett végbe, de az átalakulás körülményei ezt tették több szempontból a legvonzóbb formává. A fejletlen pénzpiac (nem létezô

vagy éppen nyitó tôzsdék) nem adtak módot a portfólió-beruházások révén történô tôkeimportnak, a hitelfelvétel pedig egy ponton túl növekvô veszélyeket rejtett magában. A mûködôtôke-beáramlásnak ezért fontos szerepe volt több közép-kelet-európai országban is, például Magyarországon. Az UNCTAD statisztikái szerint 1991 és 2001 között Magyarországon a bruttó állóeszköz-felhalmozás6 40 százaléka külföldi mûködôtôke-beruházásból származott. Az Európai Unió tagállamai közül csak Luxemburg elôzi meg hazánkat,

6 A nemzeti számlák összeállításához használt, a beruházásoknál némileg bôvebb tartalmú fogalom.

115


4. ábra. A beáramló mûködôtôke a bruttó állóeszköz-felhalmozás százalékában

és világviszonylatban is csak néhány – többnyire kisebb, fejlôdô – államban volt ennél magasabb érték megfigyelhetô. Lengyelország és Csehország állóeszköz-felhalmozásának 13–16 százalékát tette ki külföldi tôke, míg Szlovákiában csak 8%ot. A külföldi tôke szerepét nemcsak gazdasági, hanem jogi, politikai tényezôk is befolyásolják. A visegrádi országok közötti különbségeket részben az eltérô privatizációs koncepciók eredményezték. Hazánk intenzívebben épített a magánosítás folyamán a külföldi tôkére, mint például Csehország, ahol elterjedt volt a kuponos privatizáció, vagy Lengyelország és Szlovénia, ahol a munkavállalói, illetve vezetôi kivásárlás koncepciója is gyakori volt. A külföldi mûködôtôke-beruházások egy további fontos hatása, hogy erôsítik az érintett nemzetgazdaságok közötti gazdasági kapcsolatokat, mégpedig egy ponton túl a külkereskedelmi viszonyoknál is erôsebben. Az Európai Központi

7 Jansen–Stokman (2004)

Bank gondozásában kiadott tanulmány7 hat ország külgazdasági kapcsolatait vizsgálja, és azt állapítja meg, hogy az 1995 utáni idôszakban (tehát a nemzetközi mûködôtôke-áramlás kibontakozása után) az egyes országok konjunktúraciklusainak összehangolódása nagyrészt a tôkeáramlásoknak köszönhetô. Korábban a külkereskedelem volt az elsôdleges tényezô, de 1995 után erôsebben hatottak a befektetett tôkébôl eredô kapcsolatok. A szoros összefonódás egyik statisztikailag megragadható eredménye, hogy 2001-ben a fejlett országok növekedési üteme közötti szórás 30 éve nem látott alacsony értéket vett föl. A gazdaságok egymásrautaltsága természetesen hátrányos következményekkel is járhat, mert egy helyi válság nagyobb eséllyel terjedhet át más országokba a kereskedelmi és tôkekapcsolatokon keresztül. BAKSAY GERGELY

116


OLVASÓLÁMPA Richard L. Creech: Law and Language in the European Union — The Paradox of a Babel „United in Diversity” (Nyelv és jog az Európai Unióban — Az „egység a sokféleségben” bábeli paradoxonja) Europa Law Publishing, Groningen, 2005., 176 oldal

Richard L. Creech, Washingtonban praktizáló ügyvéd és nyelvész e könyvének alapjául 2002-ben az Utrechti Egyetemen készített LLM diplomamunkája szolgált. A mû alcíme a teremtés történetére utal: „Ezért nevezék annak nevét Bábelnek; mert ott zavará össze az Úr az egész föld nyelvét, és onnan széleszté el ôket az Úr az egész földnek színére” (Genezis 11:9). A 2007-tôl már huszonegy hivatalos nyelvet elismerô közösségben szinte természetes a gazdaságilag integrált Unió megvalósításának célja és az egyes tagállamok – és polgáraik – különbözô kultúráinak és nyelveinek tiszteletben tartása közötti súrlódás. A könyv áttekinti az Unió nyelvi különbségekhez való viszonyát, az idôközben végbement két nagy változás – az Unió területi növekedésével együtt járó kulturális és nyelvi sokszínûség (az általa „az EU kiszélesedésének” nevezett hatás) és az Uniónak egy gazdasági integrációnál alig többet jelentô szervezetbôl az emberi jogi alapelvek mellett elkötelezett szervezetté válás folyamata (az ún. „elmélyülés”) – fényében. A könyv öt fejezetre oszlik. Az I. fejezet bemutatja az uniós intézmények és szervek nyelvi berendezkedését, ahol a különbözô nyelveknek különbözô státusuk van: megkülönböztethetôk a Szerzôdés nyelvei, a másodlagos jogalkotás nyelvei, illetve a munkanyelvek. Az

Európai Gazdasági Közösségnek már a megalakításakor szembe kellett néznie a tagok közötti nyelvi különbség tényével: a hat tagállam négy hivatalos nyelv – a francia, a német, az olasz és a holland – használatában állapodott meg, az EGKSzerzôdés 248. cikke (jelenleg EK 314. cikk) pedig kimondta, hogy a Szerzôdés egyetlen eredeti példányban e négy nyelven készült, és az e nyelveken készült szövegeinek mindegyike egyaránt hiteles. A 217. cikk (jelenleg EK 290. cikk) pedig úgy rendelkezett, hogy a Közösség intézményeinek nyelvhasználatára vonatkozó szabályokat a Tanács határozza meg. Ez az 1958. április 15-ei 1. rendelettel történt meg, amely kimondta, hogy a rendeleteket és az egyéb általánosan alkalmazandó okmányokat a négy hivatalos nyelven kell megszövegezni, és az Európai Unió Hivatalos Lapját e négy hivatalos nyelven kell közzétenni. Ennek a bonyolult eredményre vezetô nyelvi rezsimnek kettôs oka volt: egyrészt a tagállamok közötti egyenlôség demonstrálása, másrészt pedig a közvetlen alkalmazhatóság elvének érvényre juttatása. Különleges, hogy bár Luxemburg az EGK alapító állama, nyelve, a Lëtzebuergesch, nem élvezi a hivatalos nyelvek státusát, és ennek „ironikus eredménye” az, hogy az Unióban egyedül a luxemburgi polgárok nem használhatják a nemzeti nyelvüket az

OLVASÓLÁMPA

Európai Bíróságon, amely a fôvárosukban székel. 1973-ban, az elsô bôvítéskor, kettôvel nôtt a Közösség hivatalos nyelveinek a száma: az angollal és a dánnal. Írország különleges és bonyolult pozíciót választott: a Szerzôdés nyelve lett, de a másodlagos jogalkotást nem kell ezen a nyelven megjelentetni. E területen csak a könyv megjelenése után történt változás: 2005. június 13-án a 920/2005/EK tanácsi rendelettel módosították az 1958. április 15-ei 1. sz. rendeletet, és 2007. január 1-jétôl az ír nyelvet felvették az Unió hivatalos munkanyelvei közé. Az Unió intézményei azonban – az Európai Parlament és a Tanács által közösen elfogadott rendeletek kivételével – továbbra sem kötelesek minden jogi aktust ír nyelven megszövegezni és ezen a nyelven kihirdetni a Hivatalos Lapban. Az angol hivatalos nyelvvé válása messzemenô következményekkel járt: egyrészt a Közösség immár közvetlen, a nyelvi korlátokat áthidaló kapcsolatba kerülhetett az Egyesült Államokkal is, másrészt az angol nyelv a kilencvenes évek közepétôl egyértelmûen uralkodóvá vált (a dokumentumok 45%-át ma már ezen a nyelven fogalmazzák, szemben a francia 40%-os „kihasználtságával”). A szerzô – Habermast idézve – az angol kiemelkedô jelentôségét azzal is megerôsíti, hogy e nyelv széles körû használata lehetôvé teheti az európaiak számára az Európai Unió kollektív identitásának megvalósítását. Ennek a „népszerûségnek” a káros következménye az angol eróziója; egy sajátos, nem anyanyelvi beszélôk által létrehozott, a „valódi angolhoz” alig hasonló nyelv létrejötte.

117 1981-ben, Görögország csatlakozásával újabb nyelvvel egészült ki a Közösség hivatalos nyelveinek listája, amely a görög ábécé használatával jelentôs technikai kihívást jelentett. Az ibériai bôvítéssel a spanyol – egészen pontosan az el castellano – és a portugál is hivatalos nyelv lett, majd az 1995-ös bôvítés után a finn és a svéd is. Ausztria csatlakozása nem bôvítette az Unió hivatalos nyelveinek a számát, azonban újabb kihívást jelentett, mert az itt beszélt német szókincsében és kiejtésében is különbözik a Németországban beszélttôl. Ennek a problémának a feloldása érdekében egy jegyzôkönyvet csatoltak a csatlakozási szerzôdéshez, amely 23, a németországitól eltérô, leginkább az élelmiszerek megnevezésére vonatkozó kifejezést tartalmazott. A 2004-es „mega-bôvítés” (Mega Enlargement) következménye az lett, hogy kilenccel nôtt az Unió hivatalos nyelveinek száma: a cseh, az észt, a magyar, a lett, a litván, a máltai, a lengyel, a szlovák és a szlovén nyelvvel. Cipruson, ahol a görög és a török egyformán hivatalos nyelv, ez utóbbiról hallgat a csatlakozási szerzôdés. A máltai nyelv (amely az angol mellett a másik hivatalos nyelve a szigetállamnak) helyzete speciális: erre vonatkozóan az a megállapodás született, hogy bár a máltai az Unió intézményeinek hivatalos és munkanyelve marad, szakképzett fordítók és jogász-nyelvészek hiánya miatt 2004. május 1-jétôl számított hároméves idôszakban az Európai Unió intézményei nem kötelesek minden jogi aktust máltai nyelven is megszövegezni. A szerzô a német mint munkanyelv megerôsödését jósolja, mivel az újonnan csatlakozott kelet-európai országokban ezt a nyelvet beszélik inkább.

118 Az elõbbiek alapján a szerzô a következô rangsort állította fel az Unió nyelvei között: 1. primus inter pares: az angol; 2. a francia és 3. a német – mint a legfontosabb munkanyelvek; 4. spanyol, olasz (és lengyel?) – meglehetôsen sokan beszélik ezeket a nyelveket, és ezért speciális bánásmódban is részesülhetnek (pl. a spanyol és az olasz a Belsô Piaci Harmonizációs Hivatal – OHIM – hivatalos nyelve); 5. cseh, dán, holland, észt, finn, görög, magyar, lett, litván, portugál, szlovák, szlovén és svéd – ezeket a nyelveket meglehetôsen kevesen beszélik, és az országhatárokon kívül nem beszélik általánosan, 6. a máltai – mivel a derogáció lerontja; 7. az ír nyelv – ezt azonban a 2007tôl már az 5. helyre kellene rangsorolni; 8. a török – mint Ciprus másik, „háttérbe szorult” nyelve; 9. regionális és kisebbségi nyelvek: közel száz kisebbségi nyelv létezik az Unió tagállamaiban, amelyek jóval kevesebb jogi védelemben részesülnek (közülük a katalán, a galíciai és a baszk hivatalos nyelvvé válását kezdeményezte a közelmúltban a spanyol miniszterelnök). Az intézmények sokkal megengedôbbek a nyelvhasználat tekintetében, ha a nyilvánossággal vagy a tagállamokkal való kapcsolattartásról van szó, és szigorúbbak, ha a belsô ügyek intézésérôl. A pol-


gárokkal való kapcsolattartásra vonatkozóan az intézmények az EK-Szerzôdés 21. cikke értelmében kötelesek ugyanazon a nyelven válaszolni a hozzájuk írásban forduló uniós polgárnak, mint amelyet az használt. A Bizottság és a Tanács általában két nyelven intézi a belsô ügyeit: angolul vagy franciául, illetve ezen felül alkalmanként németül. A Parlament – a Tanáccsal és a Bizottsággal ellentétben – „nagy lelkesedéssel” végzi a munkáját valamennyi hivatalos nyelven, valamennyi képviselônek joga van arra, hogy bármelyik hivatalos nyelven felszólaljon. Az Európai Bíróság elôtt szintén valamennyi hivatalos nyelv használható, a bírák választásuk szerint bármely nyelvet használhatják, de – mivel a tanácskozásaikat tolmácsok nélkül tartják – természetesen felismerték egy közös nyelv szükségességét, és a franciát választották. A szerzô különös figyelmet fordít az OHIM nyelvi rezsimjének, amely jelentôs jogi „támadásnak” volt kitéve a Kik-ügy kapcsán. Az Alicantéban székelô hivatal ugyanis nemcsak a belsô ügyintézés során, hanem a polgárokkal való kapcsolattartáskor is az egyszerûsítésre törekszik, és hivatalos nyelvként öt nyelvet (angol, francia, német, olasz, spanyol) határozott meg, kizárólag ezek lehetnek az eljárási nyelvek. Kik asszony, aki holland nyelven szerette volna lefolytattatni az eljárást, megtámadta az Elsôfokú Bíróság elôtt az erre vonatkozó kérelmét elutasító határozatot, arra hivatkozva, hogy az OHIM nyelvi rezsimje sérti a megkülönböztetés tilalmát és a nyelvek egyenlôségének az elvét. Az Elsôfokú Bíróság1 a gazdasági hatékonyság és az

1 T-120/99. sz. Kik kontra OHIM ügyben 2001. július 12-én hozott ítélet (EBHT 2001., II-2235. o.)

OLVASÓLÁMPA

egyenlôség közötti konfliktussal szembesült, és végeredményben az elôbbi mellett tette le a voksot, azzal támasztva alá az érvelését, hogy az EKSzerzôdés szerint a Tanács joga meghatározni az intézmények és szervek nyelvi rendszerét, és amikor meghatározta az OHIM elôtt használható nyelveket, akkor a választás „megfelelô és arányos” volt, és nem sértette a megkülönböztetésmentesség elvét. A Bíróság nem fogadta el Kik asszony hivatkozását a 21. cikkre, mivel itt az intézményekkel való kapcsolattartásról van szó, az OHIM pedig nem intézmény az EK-Szerzôdés értelmében. Az Európai Bíróság megerôsítette az Elsôfokú Bíróság ítéletét.2 A szerzô egyértelmû visszalépésnek minôsíti ezt az ügyet a Bíróság korábbi álláspontjához képest, amely a saját nyelven történô kifejezés jogát a közösségi jogrend alapelvének tekintette.3 A könyv II. fejezete áttekinti az Unió nyelvi sokszínûség iránti különleges elkötelezettségét – amelyet az Alkotmányos Szerzôdés az Unió mottójául is választott: „Egyesülve a sokféleségben”, és elemzi az ennek elômozdítása érdekében elfogadott programokat, így különösen a Lingua-programot, a kisebbségi nyelvek érdekében tett „korlátozott erôfeszítéseket”, valamint a „2001 – A nyelvek európai éve” mozgalmat. A Lingua-programok kulturális és gazdasági természete közti ellentét vezetett a Tanács és a Parlament közötti vitához, melyet végül az Európai Bíróság oldott meg4, kimondva, hogy

119

„jelen összefüggésben a nyelv nem a kulturális örökség részének tekintendô, hanem inkább a gazdasági tevékenység tárgyának vagy eszközének,” és így az EGK-Szerzôdés 130. cikke (jelenleg EK 157. cikk) megfelelô jogalap e nyelvi programok elfogadásához. A szerzô az Unió nyelvi sokszínûség iránti elkötelezettségét a környezetvédelmi programok ökológiai sokszínûségének elômozdítására irányuló erôfeszítéseihez hasonlítja: az Unió hivatalos nyelveit, valamint a kisebbségi és regionális nyelveket ugyanúgy védelemben kell részesíteni, mint a veszélyeztetett állat- és növényfajokat. A nyelvészek becslése szerint jelenleg 4–6 ezer különbözô nyelvet beszélnek a világon, és ezek 50–90%-a száz éven belül el fog tûnni. Ez a jelenség Európát is fenyegeti, és nemcsak az adott társadalom számára veszteség nyelvük elvesztése, hanem az egész emberiség számára is, ezért a biológiai diverzitás fenntartása érdekében tett erôfeszítésekhez hasonló lépéseket kellene a nyelvek érdekében is tenni. Az Unióban leggyakrabban a gazdasági kohézió növelése érdekében tett lépésekként jelennek meg az egyre csökkenô létszámú nyelvi közösségek támogatására irányuló kezdeményezések. A III. és a IV. fejezet – az általános áttekintésnek tekinthetô I. és II. fejezet után – egy-egy speciális területet dolgoz fel: azt vizsgálja, hogy a tagállamok nyelvhasználatra vonatkozó szabályai hogyan befolyásolták az EK-Szerzôdés rendelkezéseit az áruk és a személyek

2 C-361/01. sz. Kik kontra OHIM ügyben 2003. szeptember 9-én hozott ítélet (EBHT 2003., I-8283. o.) 3 Report on the translation at the Court of Justice, 1999. 4 C-42/97. sz. Parlament kontra Tanács ügyben 1999. február 23-án hozott ítélet (EBHT 1999., I-869. o.)

120 szabad mozgásához kapcsolódóan. Az EK-Szerzôdés csak nagyon kevés kivétellel (mint a 21. cikk) ismeri el a polgárok nyelvhasználathoz kapcsolódó jogait, és hallgat a tagállamok e területen gyakorolható hatáskörérôl. Ennek eredményeképpen a tagállamok alapvetôen szabadon szabályozhatják a nyelvhasználatot, az Európai Bíróság még nem hozott ítéletet az egyének egy meghatározott nyelv használatához fûzôdô általános joga vagy a tagállam által meghatározott nyelvhasználati szabályokra vonatkozóan, azonban már megítélte a tagállamok nyelvhasználati politikáját a gazdasági jogokkal kapcsolatban. Az áruk szabad mozgása elôtt nyilvánvaló akadályt képezhetnek a behozatal vagy a forgalomba helyezés feltételére vonatkozó nyelvi elôírások. Ezzel kapcsolatban a szerzô elsôként az Unió címkézési irányelveit tekinti át, megállapítva, hogy ezek megszövegezését a „szisztematikus és koherens látásmód hiánya” jellemzi. A már hatályon kívül helyezett, az élelmiszerek címkézésére vonatkozó 79/112/EGK irányelv például, mely „könnyen érthetô nyelv” használatát írta elô, több problémát is okozott, melyek feloldásában az Európai Bíróság nem jeleskedett a Piageme I. ügyben.5 Ebben az ügyben Belgium flamand részén francia és német nyelvû címkékkel – a helyi jogszabályok által megkövetelt flamand nyelvû címkék hiányában – forgalomba hozott ásványvizekrôl volt szó, a Bíróság – alkalmazhatatlan – válasza pedig az volt, hogy a tagállam részérôl elfogadha-


tatlan egyetlen kizárólagos nyelv használatának a megkövetelése. Az ügy folytatásában6 a nemzeti bíróság már úgy terjesztette elô a kérdést, hogy megengedhetô-e az a tagállami szabályozás, amely megköveteli egy regionális nyelv használatát, de nem zárja ki más nyelvek használatát sem. A Bíróság szerint ez nem egyeztethetô össze sem az irányelvvel, sem pedig a mennyiségi korlátozások tilalmával, mert az irányelv elôírása nem egyenlô a hivatalos nyelv használatának követelményével. A „könnyen érthetô nyelv” meghatározásakor – folytatta a Bíróság – több tényezôt is figyelembe kell venni, így például a szavak különbözô nyelveken való hasonlóságát, vagy egynél több nyelv széles körû ismeretét a lakosság körében. A szerzô e fejezet második felében azt a problémát elemzi, hogy gyakran ugyanaz a szó – „vinegar”, „pasta”, „beer” – más alapanyagokból, eltérô eljárással készített terméket jelöl a különbözô nyelveken, a fogyasztók különbözô termékekre gondolhatnak e kifejezések hallatán. A Bíróság mindhárom konkrét ügyet azzal zárta le, hogy ezek a kifejezések általános értelemmel bírnak, és „egy szokásos elnevezés nem korlátozható az adott tagállam elôírásainak megfelelôen elôállított termékre”. A személyek szabad mozgásához kapcsolódó nyelvi követelmények megengedhetôségét a szerzô elsôsorban a közelmúltban hozott Európai Bírósági ítéleteken keresztül mutatja be, így többek között az Írországban tanító híres

5 C-369/89. sz. Piageme és társai kontra BVBA Peeters ügyben 1991. június 18-án hozott ítélet (EBHT 1991., I-2971. o.) 6 C-85/94. sz. Groupement des producteurs, importateurs et agents généraux d’eaux minérales étrangères, VZW (Piageme) et autres contre Peeters NV ügyben 1995. október 12-én hozott ítélet (EBHT 1995., I-2955. o.)

OLVASÓLÁMPA

holland képzômûvészet-tanárnô, Anita Groener esetén keresztül. Ennek kapcsán az Európai Bíróság elismerte Írország azon jogát, hogy a teljes munkaidôs állás betöltéséhez a megfelelô ír nyelvtudás követelményét írja elô az ír kultúra és identitástudat védelmével indokolva. Az ítélet heves kritikát vált ki Creechbôl, rámutat annak ellentmondásaira. A migráns munkavállalók nyelvhasználati jogainak megítélése területén alapvetô jelentôségû volt a Mutsch-ügy7, melyben az Európai Bíróság elismerte az egyének nyelvi jellegû jogai és lehetôségei védelmének fontosságát „a személyek szabad mozgása és a letelepedés szabadsága elvein alapuló Közösség távlatában”. A Konstantinidis-ügy8 pedig sajátos, de nem elszigetelt problémát vetett fel a: a görög nevek latin betûkkel történô átírásából eredô bonyodalmakat. A Bíróság pusztán a letelepedési jog nézôpontjából ítélte meg az ügyet (és adott egyébként igazat a görög úrnak), bár Jacobs fôtanácsnok az indítványában azt javasolta, hogy az Emberi Jogokról szóló Európai Egyezmény legyen a mérce. Ez az ügy már átvezet minket a könyv utolsó fejezetéhez, amely a nyelvi jogokat az emberi jogok nemzetközi védelmének nézôpontjából vizsgálja meg, megismertetve bennünket az Európa Tanács és az ENSZ ide vonatkozó egyezményeivel és joggyakorlatával, valamint az Unió emberi jogok védelme iránti elkötelezettségét. „Az Unió többnyelvûsége csak két euróba kerül évente minden uniós polgárnak” – idézi a szerzô a közismert

121 adatot, majd ennek nyelvenként, egy fôre lebontott marginális költségét is ismerteti: olaszra, spanyolra, lengyelre és magyarra a legolcsóbb fordítani, kevesebb mint 10 euró jut egy fôre. A portugál, a görög, a cseh, a szlovák és a holland fordításának marginális költsége 10 és 20 euró között mozog, az észt és a dán pedig ennél is jóval magasabb, 75 euró körül, a szlovén pedig 121 euró. A legdrágább a máltai fordítás, melynek egy fôre jutó költsége eléri az ezer eurót. 2004 elôtt hárommillió oldalnyi szöveget kellett az Unióban lefordítani, melynek az éves költsége elérte a 800 millió eurót. Sajnos, elkerülhetetlenek a tévedések és a torzulások a fordítás és a tolmácsolás során (gondoljunk csak a híres Stauder-ügyre), ennek egyik oka a közvetítô nyelvek (pivot/relay language) használata: logisztikai okokból nem fordítanak minden nyelvrôl, hanem csak meghatározott nyelvekrôl (a magyarnak az Európai Bíróságon például a spanyol a közvetítô nyelve). A fordítás nemcsak azt követeli meg a jogász-nyelvészektôl, hogy saját nyelvükre érthetôen ültessék át a szöveget, hanem gyakran azt is, hogy az egyik jogrendet ültessék át egy másik jogrendbe. A könyv egyik erénye, hogy több ponton is kitér a kelet-európai államokban tapasztalható sajátos problémákra. Így elemzi az új lett állampolgársági törvény káros következményeit az országban élô, lettül nem beszélô, orosz nemzetiségû személyekre, akik az új törvény értelmében nem kaptak állampolgárságot, sôt, az országot is el kellett hagyniuk. A

7 137/84. sz. Ügyészség kontra Robert Heinrich Maria Mutsch ügyben 1985. július 11-én hozott ítélet (EBHT 1985., 2681. o.) 8 C-168/91 sz. Christos Konstantinidis kontra Stadt Altensteig, Standesamt, és Landratsamt Calw, Ordnungsamt ügyben 1993. március 30-án hozott ítélet (EBHT 1991., 1191. o.)

122 szerzô röviden elemzi azt a szlovák jogszabályt, amely még a csatlakozás elôtt megtiltotta azokat a címkéket, amelyek a szlovákon kívül más nyelvet használtak – ez a jogszabály az Unióhoz történô csatlakozás után mindenképpen a közösségi jogba ütközött volna. A szerzô talán legérdekesebb felvetése az orosz nyelv hivatalos nyelvként való használatának az engedélyezésére vonatkozik; ezt egyrészt az e nyelvet beszélôk nagy számával (az Unió polgárai közül közel 1,5 milliónak ez az anyanyelve), valamint a kompenzáció igényével köti össze: ne érezhessék „másodosztályú” állampolgároknak magukat ezek a személyek. A szerzô másik javaslata, hogy – az Unió nyelvi komplexitásának csökkentésére irányuló valódi reform hiányában – valamennyi olyan kisebbségi és regionális nyelv hivatalos nyelvvé válását engedélyezni kellene, amelyet többen beszélnek anyanyelvként, mint a legkevésbé elterjedt jelenlegi hivatalos nyelvet (jelen


esetben a máltait, amelyet körülbelül 400 ezren beszélnek). A katalán – 8–10 millión beszélik – kétségtelenül megfelel ennek a követelménynek, de a baszk és a walesi is (megközelítôleg félmillió anyanyelvû van). Ez a lépés megerôsítené az Unió legitimációs bázisát – a logisztikai és költségvonzatokra a szerzô azonban már nem tér ki. A szerzô sajnos nem foglalja össze a könyv végén az egyes fejezetekben elszórtan elejtett megállapításait, de álláspontja egyértelmûen kiderül: a gazdaságosság és a többnyelvûség harcában a nyelvi sokszínûségnek kell gyôzedelmeskednie – annak ellenére, hogy az Unió (és az Európai Bíróság) megközelítése többnyire gazdasági jellegû. Kis hiányérzettel, de rengeteg információval gazdagon teszi le nemcsak a jogász, de a nyelvész olvasó is ezt a naprakész, széles látókörû könyvet. ASZTALOS ZSÓFIA

123

MONITOR Szemelvények a nemzetközi sajtóból Der Standard

„Az adóverseny önmagában nem negatív, és jó okai vannak” Az EU adóügyi biztosa, Kovács László Bécsben nyilatkozott Alexandra FöderlSchmidnek, a népszerû osztrák napilap munkatársának az Unió néhány aktuális adózási kérdésérôl. Standard: Mit vár az osztrák EUelnökségtôl? Kovács: Elárulok önnek egy titkot: szerintem az adók vonatkozásában mindenekelôtt azokon a területeken lesznek elôrelépések, amelyek Ausztria érdekében is állnak, tehát elsôsorban a vállalati adóztatásban. Remélem, hogy egyre több tagállam válik nyitottá az adóharmonizációra. Ez nemcsak az adókulcsokra vonatkozik, hanem az adóalapra is. Nem harcolok irreális javaslatok elfogadtatása érdekében. Egy közös bázis már lépés a határokon átnyúló gazdasági kapcsolatok erôsítésének irányába. Standard: Ön részt vesz Bécsben egy kelet-európai adóharmonizációs szemináriumon is. Sokan úgy vélik, hogy az adóverseny negatív hatású. Önnek mi a véleménye? Kovács: Nem értek egyet ezzel. Az adóverseny önmagában nem negatív, és jó okai vannak. Természetesen van káros adóverseny is, de uniós szinten már megegyezés született, hogy azt el kell kerülni. Káros adóversenyt jelent mindenekelôtt az egyes befektetôk diszkriminációja, illetve elônyben részesítése. Tisztább adóversenyt jelent, amikor a kormányok olyan elônyöket kínál-

nak, mint az infrastruktúra, a piacra jutás, annak nagysága, a munkaköltségek, a jogbiztonság és a környezeti sztenderdek. Ezek a tényezôk fontosabbak a befektetôknek, mint az adókulcs nagysága. Standard: Ám ahogyan ön is tudja, létezik Ausztriában bizonyos aggodalom az átalányadók miatt – amiatt, ahogyan azt a balti államok mellett a szomszédos Szlovákia az egységes 19 százalékos adókulcsot bevezette. Osztja ezt az aggodalmat? Kovács: Értem ezt az aggodalmat. De az Európai Bizottságnak az az álláspontja, hogy a tagországokon múlik, bevezetik-e az átalányadót vagy sem. Romániát is idevéve nem több, mint öt államban létezik az átalányadó. Huszonegy államban viszont nincsen. Nem feltételezem, hogy ez a rendszer a közeljövôben fölénybe kerülne. Jómagam egyaránt látom az elônyeit és a hátrányait is. Ez egy egyszerû rendszer, viszont a 19 százalék a szegények és a gazdagok jövedelemadójában egyaránt – ez már szociális kérdés. Ha engem kérdeznek, hogy javaslom-e egy országnak az átalányadó bevezetését, akkor se mellette, se ellene nem lennék. Standard: Mindig újra felbukkan a pénzügyi tranzakciók megadóztatása iránti követelés. Mellette van, vagy ellene? Kovács: Én ezt a lehetséges megoldások egyikeként javasoltam, amikor arról volt szó, hogyan lehet a fejlesztési segélyeket finanszírozni. Azonban ezt az EU pénzügyminiszterei elutasították, és úgy döntöttek, hogy az államok önkéntes

124


alapon bevezethetik a repülôjegyekre kivetett felárat. A Tobin-adó bevezetése EU-szinten idáig még nem kapta meg a szükséges támogatást. Standard: Miért akar ön egységes gépjármû-adóztatást? A forgalomba helyezési engedéllyel kapcsolatos adóknak, mint Ausztriában a Nova, meg kellett bukniuk. Kovács: Mert a forgalomba állítási egységes adóztatás polgárbarát, ugyanis az engedélynél a költségek alacsonyabbak lesznek. Kilenc ország nem is ismeri az engedéllyel kapcsolatos adót. A kettôs adóztatást is megakadályozza. Egyidejûleg a jármûvek adóztatásának erôteljesebben kellene a kipufogógáz menynyiségére orientálódnia. Ezt a javaslatot terjesztem a pénzügyminiszterek elé, ha úgy érzem, hogy az ellenzôk lecsillapodtak. (Kovács Lászlóról: 66 éves, 2004 óta az EU adóügyi biztosa, elôtte a szocialista párti politikus magyar külügyminiszter volt.) www.derstandard.at Het Financieele Dagblad

Közép-Európa hátat fordít a Nyugatnak A magyar cégek egyre aktívabbak azokban a volt kommunista országokban, melyek nem tagjai az Uniónak – ezzel az alcímmel ismerteti a vezetô holland pénzügyi lap az Economist Intelligence Unit (EIU) „Rethinking Central Europe” („Közép-Európa újragondolása”) címû tanulmányát. A cikk szerint a volt kommunista országok uniós csatlakozásának váratlan

következményei is vannak. Csak részben igaz ugyanis az az általános elvárás, hogy a bôvítés az új és a régi tagállamok kapcsolatainak további elmélyítését eredményezte. A lengyel, cseh és magyar cégek tömegesen terjeszkednek a tôlük keletre és délre található volt kommunista – nem EU-tag – országokban. Ezeknek a cégeknek nincs meg a kellô felkészültségük ahhoz, hogy NyugatEurópába exportáljanak – véli a cikkíró, aki ezzel magyarázza, hogy a déli és keleti területeken viszont ugyanôk annál inkább aktívak. Így Közép-Európában létrejöhet az olyan multinacionális cégek csoportja, melyek a fúzióknak és az átvételeknek köszönhetôen elég nagyok ahhoz, hogy az uniós konkurenciát túléljék. Az EIU szerint most, hogy az új tagállamok cégei is megtalálták a Kelet felé vezetô utat, olyan nagy, integrált európai kereskedelmi terület jöhet létre, amely Kínához hasonló dinamikával rendelkezhet. Oroszország azonban nagyban befolyásolhatja a további fejleményeket, ha ugyanis ott nem javul a vállalkozási klíma, akkor az zavarhatja Közép-Európa lehetôségeit. Magyarország 15 évvel ezelôtt még a Nyugat felé irányuló kereskedelmi irányváltás élharcosa volt, jelenleg azonban a keleti üzleti partnerek elsôszámú uniós bástyája. Amíg azonban 2005 elsô felében mindössze 4 százalékkal nôtt az Unió régi tagállamaiba irányuló export, addig 40 százalékos bôvülés tapasztalható a Horvátországba, Romániába és Szerbia-Montenegróba irányuló kivitelben. A tanulmány szerint KözépEurópának jók az esélyei arra, hogy felvegye a versenyt Kínával a költségek területén, különösen ma, amikor a szállítási költségek egyre nagyobb szerepet

125

MONITOR

játszanak. A munkavállalók képzettsége szempontjából pedig már most jobbak az eredményei, mint Kínának. A lap idézi az ICEG (International Center for Economic Growth) jelentését is, amely ugyancsak rámutat a magyar befektetések rendkívül gyors növekedésére Délkelet-Európában: amíg 1998-ban összesen csak 69 millió euró volt a magyar befektetések értéke Bulgáriában, Horvátországban, Macedóniában, Romániában és Szerbia-Montenegróban, addig ez az összeg 2003-ban 1381 millió euróra nôtt. Az ICEG szerint a magyar vállalatok fôleg olyan célországokat választanak, ahol a növekedés még a saját országukénál is magasabb. www.fd.nl Basler Zeitung

Eredményes felzárkózási hajrá Budapesten A nagy költségvetési probléma ellenére Gyurcsány Ferenc miniszterelnök Magyarország legnépszerûbb politikusa – írja Bécsbôl Petra Stuiber, a 270 éves, északnyugat-svájci, mértékadó sajtóorgánum tudósítója. A kormányzó szocialisták még egy évvel ezelôtt is messze az ellenzék mögött kullogtak a választók körében. Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt ez döntôen megváltozott. Magyarországon ma újfent megállapítható, hogy a jó politika és a jól eladott politika nem okvetlenül egy és ugyanaz. Magyarországnak vannak problémái – ez nyilvánvaló, már csak a Brüsszelbôl jövô számok és intô szavak miatt is. Mégis, a hivatalban lévô miniszterelnök, Gyur-

csány Ferenc mind népszerûbb – és kormánya közel áll ahhoz, hogy a magyarok mindennek ellenére meglehetôsen elégedettek legyenek vele. Az euró még messze van. Az euró 2010-re célba vett magyarországi bevezetése még a távoli jövôbe nyúlik. Veres János pénzügyminiszternek el kellett ismernie, hogy a költségvetési deficit az idén és 2006-ban is nagyobb lesz, mint amit a szocialista-liberális koalíció eddig elismert. A bruttó hazai termék 3,6 százaléka helyett az államháztartási hiány 6,1 százalék. Ez lényegesen több a Brüsszel által legmagasabbként elfogadhatónak megengedett három százaléknál. Ezen kívül Veresnek az uniós pénzügyminiszterek szeptember közepi ülésén azt is el kellett ismernie, hogy az új magyar autópályák drága építését nem szerepeltették a költségvetés számai között – ez egy könyvelési trükk, amit az EU pénzügyi biztosa, Joaquín Almunia azonnal visszautasított. Ez végzetes a büdzsére és végzetes a Gyurcsány-kormányra is, mert aki beárulta ôket, az éppen a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese, egy tôrôlmetszett konzervatív, akit még Orbán Viktor elôzô kormányfô, a jobboldali ellenzéki párt, a Fidesz elnöke nevezett ki egykor. A munkanélküliség sem a kívánt irányba fejlôdik: augusztusban az elôzô év azonos idôszakához képest az EU-n belül Ausztria, Ciprus és Luxemburg mellett Magyarország „produkálta” a munkanélküliek számának legmagasabb növekedését, már 6,4 százaléknál tart – s mindez gazdasági fellendülés dacára. Mindent a „kisemberekért”. Mégis: a szocialista miniszterelnök, Gyurcsány, nem hagyja magát politikájában ezáltal

126 zavartatni. Ezt tette világossá pártjának, az MSZP-nek egy október eleji nagygyûlésén, ahol magabiztosan ünnepeltette egyéves kormányzati jubileumát. Gyurcsány azt mondta, hogy semmi esetre sem kíván lemondani a további autópálya-építésekrôl, sem a családtámogatási rendszer átalakításáról vagy a nyugdíjak emelésérôl. Ugyanígy a lakossági gázárat sem lehet ezen a télen emelni, egy új tarifarendszer szolgálja a kisemberek védelmét. Gyurcsány egyébként is szívesen beszél a „kisemberekrôl”, mint például Útközben címû könyvében is. Ebben vázolja „A 100 lépés politikai reformprogramját” és azt a hitét, hogy Magyarország modernebb és versenyképesebb lehet – anélkül, hogy az általa említett „kisemberek” hoppon maradnának. Ezért – teszi hozzá könnyedén Gyurcsány – érdemes az euró bevezetését akár még egy kicsit elhalasztani is. Az ellenzék nem ok nélkül kritizálta a miniszterelnök ezen populista váltását. Hiszen a szocialisták maguk is a közelmúltig elengedhetetlenként jelölték meg az euró bevezetését. Jó kilátások. A magyarok – úgy tûnik – Gyurcsánynak éppen ezt a rugalmasságát szeretik. Minden közvélemény-kutatás szerint az MSZP, amely eddig meszsze lemaradt, most teret nyer a Fidesszel szemben. A népszerûségi listákon a miniszterelnök utolérte az eddigi anyóskedvenc Orbán Viktort, sôt kissé túl is szárnyalta. Nem rossz kiinduló helyzet a 2006-os parlamenti választásokra. Török Gábor politológus úgy véli, hogy Gyurcsány offenzív fellépése Orbánnal szemben befolyásolta a választókat. Személyesen a miniszterelnök volt az, aki a nyáron tévévitára hívta ki az


ellenzék vezetôjét. Emellett Gyurcsány az eddig média-kedvenc Orbánnal szemben pontokat tudott szerezni – nemcsak ékesszólásával és televíziós személyiségével, hanem a kormányprogram száz lépésével is. Ezek nem csupán erôsen szociálpolitikai jellegûek, hanem – azzal, hogy a kormány majd minden héten újabb „lépést” jelent be – a médiát is tematizálják. Orbán, úgy tetszik, erre nem igazán tudott eddig érdemben reagálni. A magyar média Orbán passzivitását bírálja, antipolitikus magatartásnak és a nyílt vita kerülésének tekinti. Gyurcsány mindenesetre az elsô etap célját elérte, már kora nyáron világossá tette, hogy októberig a közvéleményben fej-fej melletti helyzetet akar teremteni a Fidesszel. Ez a legújabb közvéleménykutatások szerint sikerült is neki. A trend megfordult. Gyurcsány Ferenc 44 éves magyar pénzügyi vállalkozó és szocialista, egy éve kormányfô. Egy elkeseredett párton belüli hatalmi harc után átvette hivatalát kevésbé szerencsés elôdjétôl, Medgyessy Pétertôl, aki a választásokat az addig kormányzó Orbán Viktor Fideszével szemben 2002ben szoros eredménnyel megnyerte. A választások után hamarosan elkezdôdött a szocialista párt és Medgyessy népszerûségének csökkenése. Ez abból fakadt, hogy a miniszterelnök a nagyvonalú választási ígéreteket (200 százalékos bérnövelés a köztisztviselôknél) csak részben tudta teljesíteni. A gondterhelt ábrázat, amivel Medgyessy a nyilvánosság elôtt megjelent, és az ellenzéki Fidesz dühödt rohamai hozzájárultak ahhoz, hogy a szocialisták egy évvel ezelôtt csak a választók harminc százalékát tudhatták maguk mögött, míg a Fidesz megközelítette az ötven százalékot.

127

MONITOR

Medgyessynek menni kellett, a szocialisták megvonták a bizalmat tôle. Gyurcsány, aki hivatali elôdje alatt már a legkedveltebb miniszter volt (ifjúsági és sportügyi), ezt a trendet nagyon offenzív médiapolitikájával (közösen a koalíciós partnerrel, a kis liberálisokkal) megfordította, és immár valóban fej-fej mellett áll a Fidesszel. www.baz.ch Hongkong Industrialist

Kockázatelemzés Magyarországról A Hongkongi Gyáriparosok Szövetségének (Federation of Hong Kong Industrialists) angol és kínai nyelvû gazdasági havilapja, Kockázati kilátások címû rovatában a Coface által Magyarországról készített elemzést közli. A cikk fôcímében kiemelt országbesorolás (Country Rating) A2. Az ezt követô alcím a besorolás szöveges értékeléseként megállapítja: „A fizetésképtelenség valószínûsége továbbra is igen csekély, még akkor is, ha az adott ország politikai, gazdasági környezete, vagy a vállalatok fizetési gyakorlata nem annyira jó, mint az A1 besorolású országoké”. A Kockázatelemzés címû fejezetben az írás megállapítja: az EU-csatlakozást követô, nagyon jó 2004. évet követôen a növekedés lassul, a belsô kereslet és az export gyengül. Utóbbi fôként az eurózóna gyenge gazdasági teljesítménye miatt. A közkiadások valószínû növekedése a 2006-os választási évben azonban várhatóan hozzájárul a gazdaság újraélesztéséhez. Az új EU-tagok között ugyanakkor

Magyarország továbbra is sebezhetô egy valutaválság által: ennek okai között a jelentôs költségvetési deficitet és közadósságot, fizetésimérleg-hiányt említi. Bár a reformok tekintetében változatlanul Magyarország a térségben a legelôrehaladottabb, a költségvetési konszolidáció érdekében tett valódi erôfeszítések elmaradása visszatérôen nyugtalanítja a piacokat. Ezen túl, bár a külföldi tôkebefektetés ismét erôre kapott, az ország külsô finanszírozási szükségleteinek még mindig csak nagyon korlátozott részarányát jelenti, és a devizatartalékok sem különösebben megnyugtatók. A Coface fizetési incidens indexe azonban, némi romlás ellenére, a világátlag alatt marad, állapítja meg az elemzés, hozzátéve, hogy a vegyi- és faipari, fogyasztói elektronikai és háztartási felszerelési szektor jó teljesítményt ért el, míg a helyzet nehezebb a mezôgazdaság, az építô-, a textil- és papíripar területén. Fizetôeszközök és behajtási módszerek cím alatt a cikk kifejti, hogy a váltó és a csekk nem elterjedt, mivel kibocsátásukhoz túl sok formális követelmény kapcsolódik, s az elutasított vagy megóvatolt váltók és csekkek behajtásához új meghagyást kell beszerezni. A bankátutalás messze a leggyakoribb fizetési mód. A magyar bankok mára kapcsolódnak a SWIFT-hálózathoz, amely alacsony költségû, rugalmas és gyors belföldi és nemzetközi fizetést biztosít. Az adósságbehajtás fejezet nem tanácsolja a bírósági út igénybevételét a formalizmus, a magas költségek és az elhúzódó eljárás miatt, aminek okát a piacgazdasági gyakorlatban jártas bírók hiányában és a megfelelô felszerelés elégtelenségében látja.

128 Fizetési felszólítás kézbesítését ajánlja, felhívva a figyelmet, hogy 2004. május 1. óta a kamat a szerzôdésben foglalt fizetési naptól fizetendô, és más megállapodás híján az MNB alapkamat, plusz 7 bázisponttal egyenlô. Egyúttal megegyezéses rendezés keresését ajánlja, közjegyzô által kialakított fizetési ütemterv révén, amely behajtási klauzulát is tartalmaz. Jelzi, hogy elismert tartozás esetén a hitelezô rövidített eljárásban is tud fizetési meghagyást szerezni, ami a rendes eljárással azonos költségû. Továbbá, hogy a bírónak lehetôsége van az alperes meghallgatása nélkül is ôt 15 napon (váltó esetében 3 napon) belüli fizetésre felszólítani. Viszonylag bevett gyakorlat – állapítja meg az elemzés –, hogy a hitelezô azonnal felszámolási keresetet is benyújt az adós ellen, hogy gyorsabb fizetésre ösztönözzön. Jelzi, hogy a kereskedelmi viták, a követelés nagyságától függôen a helyi vagy megyei bíróságok elôtt rendezhetôk. A csatolt makrogazdasági mutatók között a cikk ez évre 3,4 százalékos, 2006-ra 3,8 százalékos GDP-növekedési elôrejelzést közöl. Az ez évi inflációt 4 százalékban, a jövô évit 3,9-ben, a költségvetés idei deficitjét 5,1 százalékban, 2006-ra 4,9-ben, a fizetési mérleg hiányát a GDP százalékában idén 7,7 százalékban, jövôre 8,2-ben adja meg. 65,1 milliárd dollár idei és 79,6 milliárd jövô évi export, illetve 68,3 milliárd dollár ez évi és 79,6 milliárd jövô évi importot jelezve, növekvô kereskedelmi deficittel számol. A munkanélküliséget idén 7,1 százalékra, jövôre 7-re teszi. A külsô adósságszolgálatot az export arányában 2005-re 14,2 százalékra, míg 2006-ban 10,6-ra teszi, míg a devizatartalékot ez


évre 2,2, jövôre viszont már csak 2 hónapnyi import egyenértékeként jelöli meg. A vázolt kockázati besorolás összevetésben igen pozitív: a múlt év decembere óta a lap összesen hat országról közölt hasonló értékelést. Közülük, a júniusi számban Hollandia és most hazánk kapta a legmagasabb, egyaránt A2-es minôsítést. Annak ellenére, hogy a mellékelt statisztika tanúsága szerint viszonylag magas költségvetési és fizetésimérleg-hiánnyal számol. A közkiadások további növekedésére számít ugyan, de annak gazdaságélénkítô hatását helyezi elôtérbe. Áprilisban Lengyelország A3-as, múlt év decemberében Litvánia A4-es besorolást kapott. Ez utóbbi két kategóriához kapcsolt értékelés: „Egy már amúgy is kiegyensúlyozatlan fizetési teljesítmény tovább gyengülhet a romló politikai és gazdasági környezet miatt. A fizetésképtelenség valószínûsége azonban még mindig elfogadható szintû.” Márciusban Törökország, májusban Brazília egyaránt B minôsítést kapott, amelynek értékelése: „A politikai és gazdasági környezet valószínûleg továbbra is befolyásolja a már amúgy is gyenge fizetési teljesítményt”. www.industryhk.org The Straits Times

Az elkápráztató rejtvény A Rubik-kocka idén 25 éves, de változatlanul vonzó, mert az emberek még mindig próbálkoznak a megoldással – írja Sherwin Loh Szingapúr vezetô politikai napilapjában.

MONITOR

Nem sok ember büszkélkedhet azzal, hogy megoldotta, de nagyon sokan próbálkoztak vele. Az 1980-as évek él-fejtörôje, a Rubik-kocka, idén ünnepli 25. születésnapját. Ne lepôdjön meg, ha egy játékboltban a 3x3x3-as színes kocka – minden oldalán kilenc négyzettel – számos változatát találja. Egy magyar építész professzor, Rubik Ernô találta fel a kockát, amit a geometria és a háromdimenziós tárgyak tanulmányozására használtak. Hamar híre ment a feladatnak, miszerint a kocka egyes oldalait az eredeti állapotba kell visszaforgatni úgy, hogy egy oldalon csak egy szín szerepelhet. A kocka 1980-ban világszerte megjelent a játékboltok polcain, ezért ezt az évet tartják születése évének. Nem sokkal ezután számtalan utánzat került a piacra. Tucatjával találunk különbözô verziókat, a leghíresebbek közül való Sebestény Péter Rubik-revansa, egy 4x4x4-es konfigurációja, 16 kis négyzettel minden oldalán, valamint Udo Krell 5x5x5-ös Professzor-kockája, oldalanként 25 négyzettel. Mégis, a Rubik-kocka, amit a Seven Towns brit játéktársaság szabadalmaztatott, több mint 250 millió példányban kelt el, s így a világon a legnagyobb darabszámban eladott játék lett. Mint az eredetit, a kisebb kockákat is egy mag körül kell tekerni, s megoldásuk legalább annyira – ha nem még inkább – frusztráló. Maga Rubik professzor, aki most a budapesti Rubik Stúdió nevû bútor- és játéktervezô cég tulajdonosa, állítólag egy hónap alatt oldotta meg a feladványt, amikor elôször próbálta ki. A legáltalánosabb megoldás, hogy darabokra szedik a kockát, és utána

129 ismét összerakják, ami valójában csalás. Mások egyszerûen színes, ragasztós lapokat vásárolnak, s felülragasztják az eredeti állapot szerint az oldalakat. De a feladat megoldása sem lehetetlen. Létezik egy Világ Kocka Szövetség, amelyik megoldó versenyeket rendez. A rekordot most egy japán 15 éves ifjonc, Sotaro „Macky” Makiszumi tartja, a tavalyi verseny elért 12,11 másodperces eredményével. Hogy kell megoldani? Tehát mi a titka? A szakértôk által alkalmazott lépések egy komplex gondolkodási folyamatot jelentenek, amit nem lehet egykönnyen megmagyarázni – nézzék meg például a jeays.net/rubiks.htm honlapot. De ha a helyes utat akarják követni, vegyenek egy eredeti Rubik-kockát, ahol a fehér, a piros, a kék, a zöld, a narancssárga és a sárga színek követik egymást. A legtöbb online oldal ezeknek a színeknek az elhelyezkedésére építve ad tanácsot, s így könnyebb megérteni. Bár olcsóbbak a hamisítvány kockák, az eredetit könnyebb tekerni, ami sokat jelent, amikor idôre vagy versenyben forgatjuk. A játékbolt-tulajdonosok szerint a kocka nem lankadó sikerének titka, hogy az emberek olthatatlan vággyal keresik a megoldást. A 34 éves (disztribútor) Eric Chung, aki 2003 decemberében 18 szingapúri dollárért kezdte a játék árusítását, úgy véli: gyerekként az emberek nem tudták megoldani, s azt gondolják, érettebb korban majd egyszerûbbé válik a megoldás, és újra ki akarják próbálni. Így aztán mindig új közönség keletkezik. Az ô vállalkozása – a CJ 917 kereskedelmi vállalkozás, amely régi játékokat forgalmaz – az egyetlen itteni bûvöskockaárus. Korábban az itt eladott kockák többnyire hamisítványok voltak,

130 rózsaszín és cián színben tündököltek. Eddig 2000 darabot adott el olyan helyi kereskedôknek, mint a Takashimaya vagy a Comics Connection, és játékboltoknak, mint a Simply Toys. Ha megkísérli a megoldást, látogasson el a www.roobik.com/egi-bin/rubix/ rubix.egi oldalra.


Itt megadja a kockájának pontos konfigurációját, és háromdimenziós, lépésenkénti diagramot kap arra, hogyan forgassa vissza a kockát az eredeti állapotnak megfelelôen. Rajta! Ez egyszer menô a „kockafej”! www.straitstimes.asia1.com.sg

131

TABLE OF CONTENTS Interview with GÁBOR GYÖRGY Head of Hungarian Representation of the European Commission . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 PÉTER GYÖRKÖS: Europe at crossroads – Post Hampton Court prior to European Council . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 LAJOS LÔRINCZ: European integration – Hungarian public administration reforms . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 GYULA VARGA: About the future and the agenda of the agriculture and rural areas . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 LÁSZLÓ JANKOVICS: The euro and the economic growth in the new member states . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 OSZKÁR FÜZES: Team dynamics in the European Union . . . . . . . . . . . . . . . . . 58 Review BEATRIX BICSKEI: The provisions of the acquis communautaire of matrimonial proceedings . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 Current affairs in the EU Foreign Affairs Office of the Hungarian Parliament KATALIN BALÁZS: The Anti-Terrorist Fight of the European Union . . . . . . . . . 85

Hungarian Central Statistical Office GERGELY BAKSAY: The post millennium characteristics of international FDI flow . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 104 Book review Richard L. Creech: Law and Language in the European Union – The Paradox of a Babel „United in Diversity” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 115 Monitor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122 English summaries . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .133

132


SUMMARIES INTERVIEW WITH GÁBOR GYÖRGY HEAD OF HUNGARIAN REPRESENTATION OF THE EUROPEAN COMMISSION Hungary became a full member state of the European Union on May the 1st 2004. The Hungarian Delegation of the European Commission fulfilled its mission and the Hungarian Representation of the European Commission – as the successor organisation – started its operation. The primary role of the organisation is to publicise the policies, measures and opinion and the related events of the European Commission with the Hungarian media, with social and business actors as well with the general public moreover to inform the European Commission about the Hungarian developments. The head of the Budapest Representation Gábor György entered his office in September 1, 2005. Editors of our periodical interviewed him about his work and objectives.

PÉTER GYÖRKÖS EUROPE AT CROSSROADS — POST HAMPTON COURT PRIOR TO EUROPEAN COUNCIL Citizens of Europe are right to raise the question whereabouts Europe is heading. Serious problems accumulated reinforcing each other. Old member states obviously have not been able to absorb the biggest enlargement of history while the train keeps on rushing and there is no clear answer where it would stop. At the start of ratification of the Constitutional Treaty there was a realistic chance that political forces of opposite integration philosophies confront so that fragmentation commences. Union lacks solid basis however philosophical disputes have become less sharp for a transitory period. This is confirmed by several political statements concerning the forms of closer co-operation of certain groups of member states. While Union has been investing the utmost energies to the management of institutional issues the world has changed. Globalisation – of whatever definition – has arrived, here it is. For a long time Europe seemed to recognise only in Sunday preaches that its competitiveness, social achievements, safeguarding jobs what’s more creating new ones can not be ascertained by the old methods. The appearance of new quality of illicit migration and terrorism, the spreading of bird flue clearly indicated that security is not a „police” category (apologies for the expression). The widely understood security means job security and concern for health as well as uncertain feelings and emotions for personal and social security. Europe, instead of renewing, stabilising itself and building on its achievements of undeniably historic significance became temporarily paralysed what is mostly reflected by the interim failure of the financial pers-

SUMMARIES

133

pective. Heads of states and prime ministers gathered for informal summit. In the autumn of 1998 the last similar event happened though the situation was far from being similarly dramatic. The Lisbon and Tampere program were launched as a result of that summit. As for the impact of the 2005 autumn “pullover” summit analysis is still required. However not much time is given for that, if Europe does not act, it may crack under the pressure of internal constraints and external challenges. Europe and Hungary within are forced to act.

LAJOS LÔRINCZ EUROPEAN INTEGRATION — HUNGARIAN PUBLIC ADMINISTRATION REFORMS Changes in the Hungarian public administration happened as a European impact but not as a European Union – or earlier Community – impact. Thousands of minor or major changes were implemented in the framework of the legal alignment program, that concerned mainly the material scope of the law of public administration without a sensible modification of the structure. Accession to the EU did not cause a meaningful modification of public administration. The most important lesson to learn is that the Union promotes the Europeanization of member states’ public administration to what process countries may join by applying forms and solutions according to their wish. The constraint on the freedom of choice is the improvement of capacity, rendering the Hungarian public administration adequate for the implementation of Union decisions. This aspect should govern the elaboration of transformation – in the opinion of the author.

GYULA VARGA ABOUT THE FUTURE AND THE AGENDA OF THE AGRICULTURE AND RURAL AREAS In 2005 the future of the agriculture and rural areas is considered, discussed, analysed in the context of the new National Development Plan. Though in social and within this primarily in economic analysis it is fairly easy to make a diagnosis the situation is much more difficult when it comes to agriculture. What concerns the issue of rural areas and policy even the starting point is a matter of serious dispute. In most cases as a consequence the disputing parties run out of energy or are lost in details to such and extent that their proposals divert from each other and do not compose a uniform programme adequate as a basis of consensus.

134


LÁSZLÓ JANKOVICS THE EURO AND THE ECONOMIC GROWTH IN THE NEW MEMBER STATES The economic policy of the new Central-Eastern European countries, Hungary among them, face the most demanding challenge, the preparation for adoption of the common European currency with a special regard to meeting the Maastricht convergence criteria and the definition of the date of implementation the euro. The study gives an economic and political economic analysis of this complex issue by focusing on growth effects discussing the domestic trends in regional context. As concerns the growth effect of the common currency two opposite factors shall be investigated. On the one hand the adoption of the euro is of growth generating impact, on the other hand meeting the severe conditions may imply growth sacrifices as well. The paper present the dispute surrounding the definition of the date of the implementation of euro and takes the arguments one by one for and against the eventual delay in the light of how the timetable may influence the growth rate of the economy. A set of normative recommendations for the Hungarian economic policy taken form international experiences and theoretical basis close the study.

OSZKÁR FÜZES TEAM DYNAMICS IN THE EUROPEAN UNION Since the beginning of 2000 the relations within the European Union – among the member states, institutions and community administrations – have been expected to change more than ever since the establishment of the European Communities. The visible reason for the change was the adoption of the Eastern enlargement embracing twelve countries, and as a result the system of sharing of votes was transformed by the Nice Treaty (it created the legal-power framework to insert the ten, twelve countries respectively into the institutions). Later the same incentive for the accommodation and development (among other objectives) motivated the drafting the Constitutional Treaty. The dramatic change of internal relations – more precisely the gradual recognition of the change had further – related and non-related - reasons as well. The article gives an analysis and a mapping of the consequences.

BEATRIX BICSKEI THE PROVISIONS OF THE ACQUIS COMMUNAUTAIRE OF MATRIMONIAL PROCEEDINGS Legislators of the Union are obsessed with matrimonial proceedings since when people rely on the freedom of settlement and movement of people often merry and break marriage over the border. It is essential for those people that court judge-

SUMMARIES

135

ment is recognised in the states what they are in relation with. When some member states are not willing to recognise judgements to break the marriage or to establish a successive marriage they cause significant legal and social problems to the parties by this endangering one of the fundamental freedoms of the Union, that is the free movement of people. No doubt market needs created the necessity for common action on the field of family law too. The paper present the decree 2201/2003EC, what became effective on August 1, 2004 (though certain provisions are to be applied since March 1, 2005). According to the item (2) Article 249 of the Treaty it is binding and of general scope and to be applied directly in every member state.

136


CONTRIBUTORS TO THIS VOLUME PÉTER GYÖRKÖS

vice president of Office for European Affairs

LAJOS LÔRINCZ

academic, head of Public Law Institute of Károli Gáspár Reformed Church University, Faculty of Public Administration and Law

GYULA VARGA

university professor, dean of Kaposvár University Faculty of Economic Sciences

LÁSZLÓ JANKOVICS

senior lecturer at Debrecen University, Faculty of Economic Sciences

OSZKÁR FÜZES

senior staff of Népszabadság daily paper, former Brussels correspondent

BEATRIX BICSKEI

judge, Budaörs City Court

KATALIN BALÁZS

staff member of the EU Department at the Foreign Affairs Office of the National Assembly

GERGELY BAKSAY

economist, staff member of the Hungarian Central Statistical Office, Coordination and Analyst Section

ZSÓFIA ASZTALOS

assistant lecturer, Miskolc University, Faculty of Public Administration and Law, Department of European Law and International Civil Law

12. A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI HIVATAL FOLYÓIRATA

Recommend Documents