„A meztelenség idejétmúlt” - Petrik Andrea 2012. április 21., szombat, 13:31 Szerző: Gát Anna Nemrég mutatták be a Radnóti Színházban Georges Feydeau Bolha a fülbe című bohózatát. Ennek kapcsán beszélgettünk Petrik Andrea színésznővel rendezőkről és szerepekről, testről és lélekről, férfiakról és nőkről. hvg.hu: Önről azt mondják: tudatos színész? Petrik Andrea: Az mi? Vagy milyen értelemben? Próbálni először mindig ösztönből kezdek el, aztán kisül belőle valami. És utána rakom hozzá aggyal, amit kell. A próbákon azt figyelem, mi jön ki belőlem. Néha teljesen félremegy, néha arra reagálok, ami kijött belőlem, és az lesz a jó. hvg.hu: Épp most van túl egy premieren... P. A.: Méghozzá milyen premieren!. A Bolha a fülbe című darabban majdnem az egész radnótis társulat benne van. Nagyon élvezzük. Mohácsi János rendezte, aki még sosem dolgozott a színházunkban. hvg.hu: Milyen vele dolgozni? P. A.: Mindenki nagyon várta őt, és nem csalódtunk: semmi görcsöltetés, semmi stressz – ez nagyon ritka. Lehetett hülyeségeket csinálni szégyenérzet nélkül, kipróbálni száz rosszat, míg megszületett a jó. Nagyon felszabadító volt. Úgy állt össze, hogy észre se vettük. Jó visszajelzések jöttek a nézőktől, pedig egy három felvonásos darab. Ehhez képest állítólag rövidnek tűnik, ami nagy bók. hvg.hu: Más rendezővel ezek szerint van, hogy stresszesebb a munka? P. A.: Másnak más a munkamódszere, a színésznek meg az a dolga, hogy megcsinálja, amit kérnek tőle. Mohácsi sok mindent ránk bízott: inkább azt mondta meg, mit ne. Sok rendezőnek azonban kész kép él a fejében, olyankor egy zenemű eljátszásához hasonlít a munka. Nem lehet kihagyni egy hangjegyet sem, és mégis a magadévá válik, mert megtalálod benne a szabadságot. De egyik módszer sem jobb, mint a másik, csak más. hvg.hu: Nyilván a bohózat mint műfaj egy speciális eset. P. A.: Egy bohózat maga a kotta. Minden a ritmuson múlik. Bár Mohácsi arról ismert, hogy átírja a darabjait, a jellege nem változott. Bohózatot nagyon nehéz csinálni, ugyanis az a titka, hogy mindenki véresen komoly benne. Ha elviccelik, ha kikacsintanak belőle, borul az egész. És Feydeau nem csak azért fantasztikus, mert a ritmusjátéka tökéletes, hanem mert nem ír rossz szerepet. Minden színész tudja, hogy darabonként van 2-3 hálátlan szerep, amit valakinek el kell játszania. Feydeau-nál ez nem létezik. Végtelenül színészbarát szerző. hvg.hu: Volt már meztelen és néma is egyszerre.
P. A.: A Rubens és a nemeuklideszi asszonyokban én voltam a múzsa, a modell. Helene, Rubens felesége, aki végig egy hang nélkül, meztelenül van jelen a színpadon. De színészre volt szükség, nem egy modellre. Reagálni kellett a monológokra, jelen kellett lenni, egyes pillanatokat megteremteni. Még főiskolás voltam, harmadéves. Aztán erről is írtam a szakdolgozatomat: „A meztelenség és én a színpadon”.
Petrik Andrea Fotó: radnotiszinhaz.hu hvg.hu: Szeretik önt levetkőztetni. Zavarja? P. A.: Nem zavar, ha indokolt, ha helye és funkciója van a darabban. De igen, sokan megtaláltak ezzel. Nem hiszem, hogy azért, mert annyira csinos lány lennék. Agota Kristóf Fáj című művében például egy fogyatékos kislányt játszottam, aki annyira vágyik a szeretetre, hogy levetkőzik, hogy érezze maga körül a környezetét, a testek melegét. Ott semmiféle esztétikai tartalma nem volt a gesztusnak, nem úgy, mint a Rubensben. A Boldogtalanok elején is levetkőztem, azt mondták, ez majd jól kifejezi a kiszolgáltatottságot. Egyébként sokan kérdezgetnek erről, és az az igazság: túl vagyok rajta. Ma már nagyon meg kéne győzni egy rendezőnek, hogy meztelen legyek, mert szerintem ez nem ad semmit hozzá az élményhez. A meztelenség mindig egy kicsit civil marad a színpadon – nem úgy, mint például egy táncelőadásban. Pucér nő, gyerek, kutya: ezek sose tudnak beépülni egy darabba igazán. hvg.hu: Valamiféle rituálé, ha egy férfi rendező levetkőztet egy színésznőt? P. A.: Nem hiszem. Csak azt gondolják, hogy ettől több lesz. Amúgy több meztelen férfit láttam a színpadon, mint nőt. Szerintem nincs rendezői hímsovinizmus. A színész egy anyag. Nincs neme. hvg.hu: Még akkor sem, ha épp meztelen modell?
P. A.: Összeraktam a fejemben Helene kis világát. A saját „agymenésem”, a saját fantáziám alapján. Nagyon érdekes helyzet volt. Elkezdtem a Rubens előadásai alatt versenyezni a testemmel. Hogy ne csak test legyen. Elkezdtem lejátszani a testemet. hvg.hu: Láthattuk a vásznon is. Filmen más a test szerepe? P. A.: Teljesen más. Ott egy stáb vesz körül: kockákban, vágásokban van elképzelve, ábrázolva a test. Színpadon nem lehet például szexet eljátszani, mert nem igaz, nem hihető el – mert nincs meg az illúzió. A színpadon a meztelenség mindig egy kicsit „hűha”: pár másodperc, aztán megszokja a néző. De a test munkaeszköz. Mint színész, a testemmel rendelkezem. De unom már ezt a témát, a meztelenség idejétmúlt, szerintem már csak Magyarországon divat sokkolni vele. hvg.hu: Változott a színésznői státusza amiatt, mert levetkőzött? Magyar színházi szexszimbólumnak tekinthetjük ezek után? P. A.: Nem, ne. hvg.hu: Nem próbálják beskatulyázni? P. A.: Egyáltalán nem. Egy jó ellenpélda: Zsótér Sándor Vágyvillamosában Stellát játszom. Zsótér nem alkatokban, fizikai adottságokban gondolkozik – soha senki nem adta volna nekem a szerepet csak ő. Stella mindig a buta, önfeláldozó, naiv, szerelmes lány. Mi egy tudatos Stellát csinálunk. Ő az érzelmi intelligenciát képviseli, tudja, hogy mi történik körülötte – szereti a testvérét is és a férjét is – intelligenciából próbál lavírozni. Ő a legegészségesebb a szereplők közül. És ahogy az életben lenni szokott: azok lesznek az igazi áldozatok, akik a leginkább igyekeznek jól csinálni az életüket. hvg.hu: A legtöbb szerepében alapvető női princípiumok jelennek meg. Ezeket magától hozza, vagy a rendezők látják meg önben a lehetőséget? P. A.: Olyan alkat vagyok, hogy játszhatok idősebb nőket is. El tudom játszani, hogy elvesztem a gyerekem, pedig nincs gyerekem. Ez a mi hivatásunk. Róza, a Boldogtalanokban egy fanatikus, aki mindenáron meg akarta tartani a férfit, már-már betegesen – a gyerekét félrelöki, beköltözteti a másik nőt. De a Pygmalionban 25 évesen végre játszhattam fiatalabbat, egy 18 éves lányt. Felüdülés volt a sok dráma, krízis után.
Fotó: radnotiszinhaz.hu hvg.hu: Dédelget valamilyen szerepálmot? P. A.: Nem görcsölök ezen. Az érdekel a leginkább, hogy ki mit lát meg bennem. Van, aki a kurvát, van, aki a romlatlan kislányt. És tudják, hogy milyen képességeim vannak, ez a kettő befolyásolja a szereposztást. hvg.hu: Hamarosan ismét láthatjuk a moziban. P. A.: Paczolay Bélával épp most forgatok egy kisfilmet. A közeljövőben pedig Gárdos Péter Hajlani láz című nagyjátékfilmjében fogok alakítani egy szerepet. hvg.hu: Női rendezőkkel is dolgozik? P. A.: Nincs sok női rendező. A színházrendező szakra jár most Székely Krisztina, vele dolgoztam. És Novák Eszterrel. Mindkettővel izgalmas volt a munka. De azt gondolom, hogy a színészet nemében mint olyan, női dolog, a rendezés pedig férfi. A rendező magáévá teszi a színészt. A színésznek emiatt mindegy, hogy nő vagy férfi, hogy melyik milyen nemű. Nyilván a filmben ez is más. hvg.hu: Lát ezen a területen olyan kulturális változást, amely kihat a színházakra is? P. A.: felcserélődnek a szerepek: a férfiak nők lettek, a nők férfiak. Ez mindenre kihat. Nem csak a színházra. Amennyire a világban így van, annyira a színházban is. Ha belefér a szerepembe, szívesen megjelenítem színpadon is. hvg.hu: Jár színházba a szabadidejében?
P. A.: Nagyon fontos, hogy képben legyen a színész, hogy tudja, mi zajlik a színházi életben körülötte. Ez egy szakma, egy hivatás, és élet-halálra érdemes csak csinálni. Nincs értelme, ha nem fektetsz bele mindent. Én is el tudok persze lustulni, de ezt meg kell oldani magadban. Vissza kell idézni a szívdobbanást, amit a színházba lépve éreztél gyerekként – amikor először elkezdtél álmodozni, hogy egyszer te is ezt fogod csinálni. És minden darab önmagában egy motiváció – mindig lelkes vagyok az adott munka miatt. De még csak 3 éve vagyok kint. Egy pályáról 20 év után lehet összefoglalva beszélni. Persze rettegek attól az időtől, amikor majd nem lesz munkám, hanem mondjuk hat hónapig otthon ülök. Biztos lesz ilyen, és olyan is, hogy egyszerre hat munkám lesz. hvg.hu: Van, akit mesterének tekint? P. A.: Zsótér egy nagy találkozás volt nekem. Őt és Sopsits Árpádot szoktam kérni, hogy figyeljenek rám, mondják el, mit látnak. De nem lehet húsz emberre hallgatni, ki kell választani egy-kettőt. A Színművészetin végeztem, ahol a színészet mellett egy gondolkodásmódot is tanítanak. Nagyon jó osztályba jártam Marton Lászlóhoz, Forgács Péterhez és Hegedűs D. Gézához. Egyébként másodjára vettek föl, előtte egy évig az Új Színház stúdiójában voltam. hvg.hu: Van kedvenc szerepe? P. A.: Nem szabad választani. Például Antigoné és Psyché között. Mert Psyché megsértődhet. (nevet.) hvg.hu: Mit tartogat a jövő a színészek számára? P. A.: Megváltozott a színészek szerepe a magyar társadalomban. Ma már nem úgy vagyunk számon tartva, mint régen. Mindenki színész, ahogy mindenki újságíró meg fotós satöbbi. Nincs úgy megbecsülve a szakma, elveszett a színészek kiváltságos szerepe. Dőlnek a sorozatok, a valóságshow-k. Ha azt mondja az ember, hogy színész, akkor a néző fejében megjelenik XY az XY sorozatból – ez ijesztő. hvg.hu: Szokta önt hívogatni a bulvársajtó? P. A.: Nem vagyok érdekes annyira. Szerencsére! (nevet) Én mást akarok hirdetni: lázadok, tüntetek ellenük. Az a színház, amit én képviselek, egy más világ, más hit, más út. Nem jelennek meg képek a görögországi nyaralásomról, mert nem ez a dolgom. Az előadásaim által adok magamból: belőlem az a fontos, ami a színpadon van. http://hvg.hu/kultura/20120421_petrik_andrea_interju
