1
Andrea Weaver
A XI. PARANCSOLAT
2007 2
© Enzír Kiadó © Andrea Weaver 1995
www.andreaweaver.hu facebook.com/andreaweaver.hu
Kiadja az Enzír Kiadó
3
“Az emberek nem azon a napon születnek meg, amelyen az anyjuk őket a világra hozza, hanem ha az élet kényszeríti őket arra, hogy önmagukat a világra hozzák.” (Gabriel Garcia Marquez)
4
Részletek a könyvből
5
A kapu halk nyikorgással feltárult, és a kert némasága emlékeztette Lilyt arra a tavaszi délutánra, mikor Phill után osonva először lépett be ide. A holmiját lepakolva megállt a teraszon, lenézett a parti vaskapu cirádáira, és a partot lökdöső tóra. Eddig fel sem tűnt neki, hogy a tavasz lopakodva bujkált a még félig alvó föld felszínén. Érezni lehetett az illatát, melengető leheletét. Sharon egyszer azt mesélte, hogy a vízparton élő embert nem lehet onnan elcsalni, ahol született és élt. Mert sejtjeibe ívódik a víz visszatükröződő, tiszta fénye. Beleépül a pólusaiba, és nem engedi el többé. Elmondta nekik, mennyi fájdalomba került a megértés, hogy akiket olyan nagyon szeretett, nem haltak meg, csupán átalakultak ebben az olvatag fényben. Nézte a lenyugvó nap utolsó sugarainak opálos, halovány áttetszését a párával teli levegőn. Sharon elárulta a megoldást, és ettől soha nem szabad egyedül éreznie magát, mert tudnia kell, hogy ez a folyékony ragyogás tükrözi számára vissza Sharon létének mozzanatait. Mert magába szívta őt, hogy most visszaadhassa annak, aki a legjobban gyötrődött utána. Lily végre érezhette a jelenlétét és megnyugodott. A magának is megállapíthatatlanul, fullasztó napok után lélegezni kezdett. Mikor besötétedett, bezárta az addig kinti hűvösnek engedő teraszajtót, és fényt gyújtott a házban.
– Mutatnom kell neked valamit – állt fel Lily és eltűnt a házban. Rövidesen előjött egy zöld, kis dobozzal. A bátyja elé tette az asztalra. Elfordította benne a kulcsot és felnyitotta a tetejét. Phill a benne rejlő kincsek közé túrt. – A dobozt anyáéktól hoztam. Sharly levelei voltak benne, a naplóját itt találtam fent a padláson. Phill olvasni kezdett. Először felületesen áttekintve, aztán egyre elmélyültebben. Lily az általa már kivégzett leveleket hajtogatta, tette vissza a helyére. Eltelt egy kis idő, mire Phill végzett. Kutatóan nézett a lányra. – Nem tudom, mit mondjak... Gyermekkoromban azt hittem, téged jobban szeret. Ahogy nőttem, rájöttem, hogy ez őrültség. Sokkal elragadóbb voltál, de nekem is idő kellett, mire megértettem, lány vagy, és ez így természetes. Ez a
6
jelző hozzád kell, hogy kapcsolódjon. Elragadó vagy, mert ez nemed sajátossága. Most mégis mást mondok, Lily. Lehet, hogy gyermeki tisztánlátással, helyesen érzékeltem a dolgokat. Ami okos, és eltántoríthatatlan nagyanyánk talán életében nem is először, elkövetett egy hibát: a harag érzésére alapozott. Haragudott anyáékra a titkolózásukért. Ez pedig egészen biztosan kihatott rám is. Elvállalta a nevelésemet, de dacosan érzékeltette velük, nem töri össze magát létezésem tudomásul vételében. – Nem! – rázta meg a fejét Lily. – Attól tartok, soha nem fogod megérteni, mennyire szeretett téged. Amikor eltűntél három hétre...én figyeltem a tekintetét azokban a napokban...még soha nem láttam olyan elveszettnek! Olyan drága voltál neki, hiszen te voltál az első...ezt a pozíciót semmi féle bájossággal nem tudtam volna megtörni, és olyan nehezen értetted meg, hogy nem is akartam soha... Phill tágra nyílt, sötét szemekkel bámulta a húgát. – ...az életben mindenkinek megvan a maga beosztott helye. Nem helyes, ha másokéra pályázunk – fejezte be Lily csendesen. Hosszú pillanatok teltek el, mire Phill arcán megjelent a jól ismert, vagány grimasz. – Jól van, húgi. Én is találtam valamit a szobájában, amikor nem voltál itthon. A vaskos, fekete könyvet elé fektette az asztalra. A Biblia volt. – Ez az üzenetek elolvasásának reggele – fűzte hozzá. Kinyitotta a Tízparancsolatnál. – A mi nagyanyánk, aki az Istennel sakkozott, úgy vélte, felhatalmazott, hogy egy kis korrekciót hajtson végre ebben a szent könyvben – mondta. Lily meglepetten nézett a sárguló lapokra. Hazahozta a könyvet a klinikáról azon az éjszakán, de eszébe sem jutott, hogy kinyissa. Reszketve olvasta Sharon szálkás betűkkel leírt szavait a Tízparancsolat szabályos, nyomtatott sorai alatt. – Ki adta a lehetőséget a tiszta megértésre? – szólalt meg végül egészen halvány hangon. – Ki adta a jogot rá, hogy szót értsünk egymással? Ki súgja a fülembe be nem fejezett mondataid folytatását? Miért kaphatom meg a választ más neked feltett kérdéseire? Mi az a végtelen másságos teher, egyben felbecsülhetetlen kincs, mellyel érzéseink világra hozatalának lehetőségeit kaptuk? Itt állsz előttem. Látlak. Úgy tűnik, ismerlek már régről. Sharly egyszer azt mondta: Isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Talán még többet, mint amennyit adott, hogy jobban fájjon. Mert gyötrelmeink, árvaságunk, érzékenységünk mutatják a legkristályosabb utat a lélek legbelsőbb, legcsendesebb vetítéseihez. Összetartozunk. A kötelék túl erős. Annyira az,
7
hogy még őt is feljogosította évezredes, leírt törvények kiegészítésére. Nem volt más módja, hogy figyelmeztessen bennünket: nincs más választásunk, szeretnünk kell egymást – mondta Lily csendesen. Phill letérdelt húga mellé, ölébe hajtotta a fejét, mint Lily születésekor Sharonéba, és hagyta, hadd vegye birtokba a lány erős, szorító öleléssel mint valami órásra nőtt csecsemőt. A békesség sejtjeik mélyébe ívódott. Egyikőjük sem gondolta, hogy mostantól könnyebb lesz.
8
