A MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGŐ ÉS FOGYATÉKOSSÁGGAL ÉLİ EMBEREK TÁRSADALMI ÉS JOGI HELYZETE A VILÁGBAN ÉS MAGYARORSZÁGON

A MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGŐ ÉS FOGYATÉKOSSÁGGAL ÉLİ EMBEREK TÁRSADALMI ÉS JOGI HELYZETE A VILÁGBAN ÉS MAGYARORSZÁGON - HELYZETFELTÁRÓ TANULMÁNY –

Készítette: Belicza Rózsa – Dankó Ágnes – Halmai Réka – Szerepi Anna

2007.

TARTALOMJEGYZÉK I. A MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGŐ ÉS FOGYATÉKOSSÁGGAL ÉLİ EMBEREK HELYZETE A VILÁGBAN .............................................................................. 4 1.1. A „FOGYATÉKOSSÁGGAL ÉLİK” FOGALMÁNAK DEFINIÁLÁSA A NEMZETKÖZI DISKURZUSBAN

....................................................................................................................... 6

1.1.1. Megfontolások a fogyatékosság definíciójának kérdésében..................................... 6 1.1.2. Nemzetközi definíciók............................................................................................... 7 1.1.3. Definíciók az Európai Unióban................................................................................ 9 1.2. NEMZETKÖZI IRÁNYELVEK ÉS STRATÉGIÁK – AZ ENSZ AKCIÓPROGRAM ...................... 10 1.2.1. Az Akcióprogrammal összefüggı nemzeti szintő tevékenységek ............................ 11 1.2.2. Bizottsági javaslatok, 2003 .................................................................................... 12 1.2.3. Elırelépések 2003-2005 között .............................................................................. 14 1.2.4. Jelentés, 2007 ......................................................................................................... 15 1.2.5. A jövı irányai ......................................................................................................... 15 1.3. A FOGYATÉKOSSÁGGAL KAPCSOLATOS POLITIKAI INTÉZKEDÉSEK ÉS PROGRAMOK NEMZETKÖZI TAPASZTALATAI ............................................................................................... 16

1.3.1. Politikák és intézkedések általánosságban............................................................. 16 1.3.2. Foglalkoztatáspolitika és munkaerı-piaci programok........................................... 17 1.3.2.1. Célzott munkaerı-piaci programok................................................................. 19 1.3.2.2. Mainstream munkaerı-piaci programok ......................................................... 20 1.3.3. EU - Jóléti juttatások és aktív munkaerı-piaci programok ................................... 21 1.3.4. Kitekintés: a globális fogyatékossági mutatók kidolgozása felé ............................ 22 1.4. A FOGYATÉKOSSÁGGAL ÉLİK HELYZETE AZ EURÓPAI UNIÓBAN ÉS A VILÁGBAN .......... 23 1.4.1. A fogyatékossággal élık demográfiai és foglalkoztatási helyzete az Európai Unióban ............................................................................................................................ 23 1.4.2. A fogyatékossággal élık foglalkoztatási jellemzıi az OECD-országokban........... 24 II. A MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGŐEK HELYZETE MAGYARORSZÁGON......................................................................................................... 25 2.1. SZAKMAI, ELLÁTÁSI ÖRÖKSÉGEK – ÉS AMI MÖGÖTTÜK VAN........................................... 25 2.2. FOGYATÉKKAL ÉLİK ÉS MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGŐEK – A FOGALMAK DEFINIÁLÁSA ......................................................................................................................... 27

2

2.3. FOGYATÉKOSSÁGGAL ÉLİK ÉS MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGŐEK – HÁNYAN VANNAK A KIK? ..................................................................................................................... 30

2.3.1. A Népszámlálás ...................................................................................................... 30 2.3.2. A NYUFIG adatai................................................................................................... 31 2.3.3. A Munkaerı-felmérés adatai .................................................................................. 32 2.4. A HIÁNYZÓ DEFINÍCIÓ… – NÉHÁNY MEGJEGYZÉS .......................................................... 33 2.5. A FOGYATÉKOSSÁGGAL ÉLİK ÉS MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGŐEK SZOCIODEMOGRÁFIAI JELLEMZİI MAGYARORSZÁGON ..................................................................... 34

2.6. GAZDASÁGI AKTIVITÁS, MUNKAERİ-PIACI HELYZET ...................................................... 39 2.7. A JÖVİ GENERÁCIÓJA ..................................................................................................... 41 III. JOGSZABÁLYVÁLTOZÁSOK A MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGŐ EMBEREK FOGLALKOZTATÁSÁBAN – A MUNKAADÓKRA, MUNKAVÁLLALÓKRA GYAKOROLT HATÁSOK ..................................................... 43 3.1. ELİZMÉNYEK ................................................................................................................. 43 3.2. VÁLTOZÁSOK A HAZAI JOGI SZABÁLYOZÁSBAN.............................................................. 45 3.3. AZ AKKREDITÁCIÓS ELJÁRÁS HATÁSAI ........................................................................... 47 3.4. AZ AKKREDITÁCIÓ LEHETSÉGES KIMENETEI ................................................................... 48 3.5. A FOGLALKOZTATÁS LEHETSÉGES TÍPUSAI, FORMÁI ....................................................... 50 3.6. SEGÍTİ SZOLGÁLTATÁSOK, SEGÍTİ SZAKEMBEREK ........................................................ 51 3.6.1. Rehabilitációs munkatárs ....................................................................................... 52 3.6.2. Rehabilitációs terv.................................................................................................. 53 3.6.3. Segítı szolgáltatások .............................................................................................. 55 3.6.4. Személyi segítık...................................................................................................... 57 3.7. MUNKAHELYI KÖRNYEZET ............................................................................................. 57 3.8. HATÁSOK ÉS VÁLTOZÁSOK A MINDENNAPOKBAN ........................................................... 58 3.9. A SÉRÜLT EMBEREK MINİSÍTÉSI RENDSZERE .................................................................. 59 3.10. A MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGŐ ÉS FOGYATÉKOS MUNKAVÁLLALÓK FOGLALKOZTATÁSÁNAK INTEGRATÍV MEGKÖZELÍTÉSE ......................................................... 61

FELHASZNÁLT IRODALMAK ......................................................................................... 63 TÖRVÉNYEK, RENDELETEK .......................................................................................... 66 MELLÉKLETEK................................................................................................................... 67

3

I. A megváltozott munkaképességő és fogyatékossággal élı emberek helyzete a világban - nemzetközi helyzetfeltáró elemzés a fogyatékkal élık társadalmi integrációjára vonatkozó definíciók, irányelvek, stratégiák és politikák tükrében

Az a megnövekedett érdeklıdés, amelynek a fogyatékkal élık társadalmi szerepével, világuknak megismerésével, illetve e csoport társadalmi integrációjával kapcsolatban az elmúlt bı egy évtizedben tanúi vagyunk, olyan komplex és globális kulturális, valamint társadalmi-gazdasági változásokra utal, melyek az említett idıszakban már jogi formulát is öntöttek. Az a két folyamat, amely alapvetı hatással van a fogyatékkal élık világának diskurzusbeli változásaira, a globalizáció, valamint ezzel szoros összefüggésben azok a technológiai fejlesztések, melyek egyre inkább lehetıvé teszik, hogy azokban a fogyatékkal élıkkel kapcsolatos esetekben, mikor nincs megfelelı politikai válasz, a technológiai újítások vigyenek új szempontrendszert a fogyatékkal élıkre vonatkozó bármelyik általános cél megvalósításának operatív szakaszaiba (ENSZ Ad Hoc Bizottság, 2003-as jelentés). Ha a fogyatékkal élıkkel kapcsolatos jelentések, publikációk, tanulmányok és kutatási beszámolók tömegébıl mégis szeretnénk strukturált, logikailag kerek és informatív helyzetfeltárást kidolgozni, a diskurzus posztmodern kifejezése hasznos segítség lehet. A diskurzus terminus ugyanis arra fekteti a hangsúlyt a tudományos elemzésben, amirıl szó van: azokat a tágabb értelemben vett témákat kell felszínre hoznunk, melyekbıl összeállíthatók a politikák mögött megbúvó paradigmatikus stratégiák. Fel kell figyelni azonban arra a tényre, hogy a fogyatékkal élık társadalomban betöltött szerepe, illetve e szerep megnövekedett jelentısége nem korlátozható a világ egy bizonyos – vagy több bizonyos – részére: olyan kérdéskörrıl van szó, amely a világ minden országában – legyen az fejlett vagy fejlıdı – hasonló kihívások elé állítja a döntéshozókat, tágabb értelemben azonban az egész társadalmat is. A globalizáció jelenségének erısödésével megnövekedett a nemzetközi szervezetek döntéshozatalban játszott szerepe is: a globális irányelvek kialakítása során az ENSZ, az UNESCO, az ILO, és egy sor más szervezet a stratégiai tervezéshez jelentıs forrásokat is allokált az adatgyőjtéshez, a szakértık bevonásához illetve a nemzetközi tudástıke akkumulálásához. Az a tény, hogy a fogyatékkal élık társadalmi integrációja során a legfıbb 4

irányelveket a nemzetközi szervezetek ajánlásai nyomán fogalmazzák meg, arra utal, hogy a kérdést nemzetközi szinten valóban globálissá is akarják tenni, és a kihívásoknak való megfeleléshez – kifejezetten emberi jogi alapon nyugvó – globális stratégiákat kidolgozni. Nem véletlen a kihívás szó gyakori használata. Ez a kifejezés is a fogyatékkal élık kérdéskörével kapcsolatos diskurzus része: a kihívás kifejezés ugyanis azt a nagyon fontos alapelvet tükrözi, hogy a társadalomban felszínen lévı bármilyen, hátrányos helyzettel kapcsolatos problémát csak az állampolgárok aktív részvételén keresztül, komoly szemléletváltozással lehet megoldani. A kihívás a proaktív magatartás fontosságára utal, mind a társadalom, mind a fogyatékkal élık tömegei részérıl. Nagyon érdekes jelenség, ahogyan a nemzetközi fogyatékosügyi diskurzusban az orvosi megközelítést felváltja az emberi jogokon nyugvó, globális, társadalmi szemlélet. Ennek okaira a közbeszéd – a fogyatékkal élık általános jogai, illetve a jogok biztosításához szükséges eszközök – más elemei utalnak: a foglalkoztatás, az akadálymentesítés, a fenntartható életkörülmények mind a kérdéskör gazdasági aspektusát hangsúlyozzák. E célok mögött az az elv áll, hogy a fogyatékkal élık gazdasági inaktivitása nemcsak az államra ró nehéz terheket, melyek a juttatások és támogatások szintjén valósulnak meg, hanem a fogyatékkal élık számára egy olyan – javakhoz és tıkékhez való hozzáférés hiányából adódó – hátrányos helyzetet teremt, amely a demokratikus társadalmakban nem elfogadható. A fogyatékosok megnövekedett foglalkoztatása esetén azonban azok nemcsak hozzájárulnának a nemzeti vagyonhoz, e mellett a szociális szolgáltatások ellenértékének kifizetését is a munkaadóra rónák. Az állam tehát két oldalról is segítséget kapna a fogyatékkal élık ellátásából fakadó költségek viseléséhez. Nem mondhatjuk ugyanakkor azt, hogy az emberi jogi megközelítés teljes mértékben a fogyatékosügy gazdasági aspektusai miatt került fókuszba – az ok-okozati kapcsolatok logikája ebben a kontextusban nem egyértelmő. Mégis, az jogi alapon és a demokrácián nyugvó társadalmi integráció, valamint az integráció eredményeképpen a fogyatékkal élık ellátására makroszinten költött források csökkentése, a célcsoport nemzeti GDP-hez való hozzájárulása egy jövıbeni pozitív folyamat két oldala. Mint a késıbbiekben még látni fogjuk, a fogyatékkal élıkkel kapcsolatos stratégiákban fontos irányelv az univerzalitás: vagyis nemcsak a meglévı intézményi infrastruktúrát kell a fogyatékkal élık igényeihez igazodva átalakítani, hanem a jövıt illetı tervezés minden szegmensébe be kell építeni ezt az aspektust. Sıt, nemcsak az az elvárás, hogy minden szektort illetıen integrálódjon a tervezésbe a fogyatékosügyi aspektus, de az is, hogy a 5

szektorok közötti tervezés is sokkal nagyobb hangsúlyt kapjon. Az univerzalitás igényének a nemzetközi szervezetek példamutató jelleggel igyekeznek megfelelni, hiszen az Egyesült Nemzetek és társintézményei mind megkezdték a munkát a fogyatékkal élık társadalmi integrációjának vizsgálatában, és saját területükön próbálnak hangsúlyosan fellépni. Ez a munka a tudástranszferen keresztül az egyre magasabb szintő összehangoltságra törekszik, s ez az univerzális megközelítés elvárt az egyezményeket aláíró társ-államoktól is. A helyzetfeltárás jelen fejezete a következı szempontok szerint mutatja be a fogyatékkal élıkkel kapcsolatos nemzetközi folyamatokat: a nemzetközi, majd az ezzel összefüggı Európai Uniós szintő adatokat külön tárgyaljuk, az elemzés logikai keretét pedig az irányelvek (elvek), az elvek megvalósításához kapcsolódó stratégiák, illetve a gyakorlatban megjelenı, stratégiákon alapuló politikák (programok) hármasa adja. Fontos azonban kiemelni, hogy az egyes országok belsı fogyatékosügyi politikája kialakításában az a legérdekesebb momentum, ahogyan azok a nemzetközi egyezményekben foglalt stratégiákat a saját, meglévı struktúráik adta lehetıségek, valamint a kulturális és társadalmi-gazdasági erıforrásaik mentén fordítják le gyakorlati politikákra és programokra. Ez az elemzés bár ilyen mélységő helyzetfeltárásra nem vállalkozik, ahol van lehetıség, utalunk majd ezekre a tényezıkre is. Legelıször azonban azt kell megvizsgálnunk, hogy az érintett irányelvek, stratégiák és politikák kikre is vonatkoznak, hogyan definiáljuk tehát a fogyatékkal élı személyt.

1.1. A „fogyatékossággal élık” fogalmának definiálása a nemzetközi diskurzusban 1.1.1. Megfontolások a fogyatékosság definíciójának kérdésében Mint már a bevezetıben említettük, a „fogyatékossággal élık” fogalmának definiálása az elmúlt évtizedben nagyon sok változáson esett át, mégsem alakult még ki egységes változat a nemzetközi szabályozásban. Ez részben annak tudható be, hogy nagyon heterogén társadalmi csoportról van szó, akik az integráció során teljesen más igényekkel, készségekkel és képességekkel rendelkeznek (s ezek mind másféle politikát követelnek meg), részben azonban a különbözı országokban alkalmazott eltérı megfogalmazások, az érintett emberekkel kapcsolatos adatok jelenleg is jellemzı hiánya, vagy össze nem hasonlíthatósága okoz módszertani nehézségeket.

6

Jellemzı az is, hogy sok esetben egyazon országban is többféle – a szociális/jogi szolgáltatások kialakításában és a jogosultságban jelentkezı – definíciót használnak. Éppen a célcsoport heterogén volta, illetve a szolgáltatások nem strukturált és nem koncepciózus együttese okoz tehát ilyen definiálási diszkrepanciákat1. 1.1.2. Nemzetközi definíciók A WHO 1980-ban fogadta el a Fogyatékosságok Nemzetközi Osztályozásá-t, mely a betegségek vagy szervi rendellenességek okozatainak dimenzióit fekteti le. E szerint a károsodások bármilyen okból bekövetkezı, a pszichológiai, fiziológiai vagy anatómiai rendszer hiányaiban vagy a normálistól való eltéréseiben tételezıdnek. A károsodások alapvetıen szervi szinten jelentkezı zavarokat jelentenek. A fogyatékosság a károsodások azon hatásait tükrözi, melyek az egyén funkcionális teljesítménye vagy tevékenysége kapcsán jelentkeznek – a fogyatékosság abban mutatkozik meg, hogy az egyén nem képes bizonyos tevékenységeket úgy elvégezni, mint azt „normális” esetben az emberek általában teszik. E fogyatékosság lehet idıszakos vagy állandó, visszafordítható vagy vissza nem fordítható, progresszív vagy regresszív. A hátrány2 pedig olyan hátrányokkal van kapcsolatban, melyek a károsodások vagy képességhiányok miatt az egyént gátolják vagy megakadályozzák abban, hogy egy számára normálisnak tőnı tevékenységet elvégezzen. A hátrány kifejezése tehát a károsodás vagy fogyatékosság szocializációjára utal. A fogyatékosság kulcsdimenziói az orientáció, a fizikai függetlenség, a mobilitás, foglalkoztatás, társadalmi integráció, és gazdasági önkiteljesedés. A károsodottak csoportját a fogyatékosság fenyegeti, a fogyatékos emberek fogalma pedig magába foglalja a hátránnyal élıket is. A WHO felülvizsgálatok után 1993-ban fogadta el a kódrendszer elsı verzióját, amelyet 2001-ben követett a második kiadás, amely már a betegségek következményeinek osztályozása helyett azon egészségügyi összetevık identifikálására törekedett, amelyek az egészségi állapotot alkotják. Az FNO az egészség koherens képének megalkotására törekszik, 1

Az Egyesült Államokban is tanúi lehetünk ilyenfajta megosztottságnak: a Fogyatékkal Élı Amerikaiak elnevezéső törvény alapján az tekintendı fogyatékkal élınek, aki beleesik valamely következı kategóriába: személy valós fogyatékossággal, olyan személy akinek az elıéletében volt fogyatékosság, és olyan személy, akit fogyatékkal élınek tartanak, vagy úgy kezelnek. Hogy a törvény elı és második fejezetébe tartozó védelmeket élvezze valaki a fogyatékosság mellett képesítettnek kell lennie. A törvény a képesített fogyatékkal élıt úgy határozza meg, hogy olyan személy, aki el tud látni alapvetı feladatokat elfogadható anyagi támogatással, vagy anélkül. Ezzel szemben a társadalombiztosítási igazgatás, amely tartalmazza a fogyatékos biztosítási programokat és a kiegészítı biztonsági-bevétel programot, a fentitıl eltérıen határozza meg a fogyatékkal élı fogalmát: „A fogyatékkal élı olyan személy aki nem képes alapvetıen jövedelmezı tevékenységben bármely testi, vagy szellemi fogyatékosság miatt, amely elıre láthatólag hosszú ideig fog tartani, melynek ideje nem rövidebb mint 12 hónap”. http://www.ideanet.org/idrm_reports.cfm 2006.09.18. 2

A magyar terminológia az impairment, disability, handicap kifejezéseket a fenti módon interpretálta – úgy érezzük azonban, hogy a károsodás – képességhiány – fogyatékosság jobban tükrözi az ezredforduló után létjogosultságot nyert, inklúzív szemléletet. Ennek ellenére itt a hagyományosan elfogadott interpretációt használjuk.

7

mely biológiai, individuális és társadalmi perspektívát is magába foglal. A károsodás – fogyatékosság – hátrány terminológiát a semlegesebb funkció-struktúra / tevékenységek / részvétel terminológia váltotta fel. A fogyatékosság definiálásának orvosi modelljére példa a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 1983. júniusában, Genfben kiadott 159. számú Háromoldalú Egyezménye is a foglalkozási rehabilitációról és a foglalkoztatásról. Ez az egyezmény elsısorban a munka világa-paradigmából közelíti meg a fogyatékkal élık meghatározását, és a megváltozott munkaképesség definiálására fekteti a hangsúlyt. „1. cikk 1. A jelen egyezmény alkalmazásában a „megváltozott munkaképességő személy” kifejezés olyan egyént jelent, akinek alkalmas munka vállalására, megtartására és az abban való elırehaladásra vonatkozó kilátásai valamely megfelelıen megállapított testi vagy értelmi károsodás miatt lényegesen csökkentek”. (ILO 1983:6) Világos, hogy ez a megközelítés valamilyen orvosilag meghatározott okból történı munkaképesség-csökkenést állít a középpontba3, s mint ilyen, a fogyatékkal élıkkel kapcsolatos elképzeléseknek egy, az univerzalitás elıtti formáját tükrözik. Az ILO további dokumentumai, többek között a 2002-ben világot látott Managing Disability in the Workplace szintén ezt a definíciót használja. Ezzel ellentétben az ENSZ Ad Hoc Bizottsága által felügyelt, 1982. december 3-án elfogadott ENSZ Akcióprogram a Fogyatékosokért az emberi jogi és társadalmi megközelítések használata felé fordult el. Az Akcióprogram célja az esélyegyenlıség megteremtése a fogyatékkal élık tekintetében, s e célok elérését folyamatos monitorozással vizsgálják. E mellett az 1993. decemberében elfogadott Általános Szabályok a Fogyatékosok esélyegyenlıségét illetıen elnevezéső dokumentum szolgál azon alapelvek lefektetésére, melyek szellemében a fogyatékossággal élıkkel kapcsolatos stratégiák kidolgozásra – esetleg módosításra - kerültek. Az emberi jogi megközelítés alapja az a szemlélet, hogy a társadalom minden állampolgára egyenlı jogokkal bír, így azon társadalmi csoportok esetében, melyek nem egyenlı esélyekkel rendelkeznek az elérhetı életminıséget illetıen, a társadalom feladata az esélyegyenlıséget gátló tényezık kiiktatása.

3

E megközelítés azt is feltételezi, hogy minden inaktív fogyatékkal élı el akarna helyezkedni, ha ehhez a körülmények adottak volnának., s mint ilyen, vita tárgyát képezi.

8

Az univerzális egyenlıség szempontrendszere azért is kerülhetett elıtérbe, mivel a kutatások tanúsága szerint a globalizácó egyik kísérıjelensége a társadalmi rétegek közötti távolság növekedése4 - e mellett azonban a különbözı társadalmi hátrányok együttes jelenléte, kumulációja figyelhetı meg5. Ha elismerjük, hogy a fogyatékkal élık társadalmi és jogi szempontból

is

megegyezı

jogokkal

rendelkeznek,

mint

a

többségi

társadalom,

megkerülhetetlen, hogy az ıket érı diszkriminatív társadalmi struktúrákat átalakítsuk, hozzáférhetıvé tegyük. A Standard Szabályok címő dokumentumban a fogyatékosság (disability) meghatározása a következı: „olyan funkcionális korlátozottság, mely valamilyen fizikai, szellemi vagy érzékelésbeli károsodás, egészségügyi állapot vagy mentális betegség miatt következett be, s természeténél fogva lehet állandó vagy idıszakos is” (Standard Rules on the Equalization of Opportunities for People with Disabilities). A hátrány (handicap) definíciója pedig: „azon lehetıség korlátozottsága vagy elvesztése, hogy az egyén másokhoz képest egyenlıen vehet részt a közösség életében” (Standard Rules on the Equalization of Opportunities for People with Disabilities). Ez a definíció azt a kapcsolatot írja le, amely a fogyatékos ember és környezete között létezik: a környezetnek és a társadalmi szinten szervezett tevékenységeknek azon hiányosságaira utal, melyek megakadályozzák a fogyatékos embert az egyenlıségen alapuló részvételben többek között az információ, a kommunikáció és az oktatás tekintetében. Az egyén és környezet közötti viszonyon alapuló definíciót a legfrissebb kutatások már használják is, s bár az államok közötti eltérések továbbra is fennállhatnak, mindenképpen megszületett egy olyan közös elv, mely a konkrét kutatások és politikák terminológiai kérdéseiben iránymutató lehet (Bergeskog, 2001:12). 1.1.3. Definíciók az Európai Unióban Az Európai Unió államaiban a fogyatékosság definiálásával kapcsolatban elsısorban a nemzetközi szervezetek, az ENSZ és a WHO alapelveit követik, s az Unió közössége tekintetében a demokratikus államforma, illetve az állampolgári és emberi jogok talaján értelmezik a fogyatékosságot. Bár a vélemények megoszlanak abban a tekintetben, hogy mennyire kell vagy lehet a fogyatékosügyi politikát európai szinten univerzalizálni, az irányelvek

és

stratégiák,

valamint

a

tudástranszferen

4

alapuló

információáramlás

Lsd. bıvebben Ellwood, 2003:112, Giddens, 2000:26 Itt utalhatunk a leggyakrabban hangoztatott jelenségre, a fogyatékosság és szegénység közötti kapcsolatra, mely együttesen jelentısebb társadalmi hátrányokhoz vezet, mintha a két tényezı hatását külön-külön vennénk figyelembe. 5

9

mindenképpen arra utal, hogy a Közösség szintjén kell bizonyos, társadalmi integrációval kapcsolatos kérdéseket rendezni, a tagállamok szerepe pedig az egységesen kialakított stratégiai elvek konkrét politikákba és programokba való transzformálásában valósul meg. A Brunel University Helen Bolderson és Deborah Hammett vezetésével olyan kutatási projektrıl nyújtott be jelentést az Európai Bizottság számára, melynek célja az Európai Unióban használt fogyatékossággal kapcsolatos definíciók szisztematikus feldolgozása volt. Kutatási jelentésük konklúziójában leszögezik, hogy: „Nyilvánvaló, hogy a fogyatékosság definíciója körüli vita nagy részben a fogyatékosság társadalmi konstrukciójáról szól. Azzal kapcsolatos, ahogyan a fogyatékosság közképe alakul – s ez nagyon fontos a fogyatékkal élıkkel kapcsolatos politikákban. A kutatások ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy a fogyatékosság társadalmi konstrukciójában megfigyelhetı innovációk nem egykönnyen alakítják át a szociálpolitikai osztályozás folyamatait” (Bolderson-Hammett 2002:4). A szerzık szerint az összehasonlító kutatás haszna többek között az, hogy rávilágított a fogyatékosság társadalmi modellje használatának sajátosságaira is. A társadalmi modell a célcsoportot befogadóbban kezeli és a fogyatékkal élık jogainak nagyobb elismerését vonzza maga után. Ez a modell a fogyatékosügyi politikákban modern fejlıdést hozott a mainstreaming és az individuális alapokon nyugvó ellátási rendszerek tekintetében6.

1.2. Nemzetközi irányelvek és stratégiák – az ENSZ Akcióprogram Az ENSZ 1982-es Akcióprogramjának alapvetı célja a hagyományos, szinte csak rehabilitációra épülı megközelítésbıl való elmozdulás volt. Az Akcióprogram az elmúlt huszonöt évben a szisztematikus adatgyőjtésen át az egységes konceptuális keretek, irányelvek és stratégiák kidolgozásában is irányadó szerepet játszott. Az ehhez kapcsolódóan kidolgozott, már említett Standard Szabályok a fogyatékosság-paradigma másik alapkövét jelentik, melyek az esélyegyenlıség hangsúlyozásában és a jó gyakorlatok disszeminálásában játszottak kiemelkedı szerepet. Az ENSZ Ad Hoc Bizottságának az Akcióprogram megvalósításáról szóló értékeléseinek vizsgálatával feltárhatóak azok a változások, amelyek a fogyatékosság társadalmi kezelésében az említett idıszakban bekövetkeztek. Elemzésünk során ennek megfelelıen a Bizottság 2003-as, 2005-ös és 2007-es jelentéseit vettük figyelembe. 6

Lsd. Bıvebben: Bolderson-Hammett 2002.

10

Az Akcióprogram három stratégiai irányelve a következı volt: •

Akadálymentesség

•

Szociális szolgáltatások és biztonságos hálók kiépítése

•

Foglalkoztathatóság, fenntartható életkörülmények

A Bizottság 2003-as jelentése megjegyzi, hogy a fogyatékossággal kapcsolatos terminológiák a különbözı tagállamokban továbbra is nagy változatosságot mutattak, azonban az érintett emberekkel kapcsolatos adatok rendelkezésre állása és az alkalmazott adatgyőjtési módszerek relevanciájának tekintetében komoly pozitív irányú elmozdulás volt megfigyelhetı. A Bizottság elé tárt adatok jelezték, hogy az eszközök, rendszerek és kapacitások tekintetében általában fejlıdés tapasztalható. Jellemzıen elfogadott törekvés a fogyatékos emberek jogainak elismerése és méltóságuk biztosítása a fejlesztések folyamán, a hangsúlyok és a megközelítések azonban változnak az egyes tagállamok belsı politikájában. Az államok szocio-kulturális kontextusa, illetve az inklúzív politikák hagyománya nagyban meghatározza azt, hogy a fenti alapelveket milyen módon építették be a nemzeti politikákba – a 2003-as jelentés azonban egyértelmővé teszi, hogy: „a fejlıdés kihívásai azt mutatják, hogy emberi jogi alapon kell a fogyatékosság kérdését megközelíteni” (Review and appraisal of the World Programme of Action concerning Disabled Persons). Az Ad Hoc Bizottság úgy ítélte meg, hogy a fogyatékossággal élık társadalmi integrációja – mivel egyre inkább növekszik a társadalmon belüli arányuk – a fenntartható fejlıdés egyik alapvetı feltétele. A fogyatékossággal élık integrációja az egész társadalom jólétét növeli. 1.2.1. Az Akcióprogrammal összefüggı nemzeti szintő tevékenységek Az Ad Hoc Bizottság az egyes tagállamok tevékenységét a három fı stratégiai cél mentén értékelte. •

Akadálymentesség: az adatok azt mutatták, hogy az akadálymentesítés, az elérhetıvé tétel minden tagállam fejlesztési tervének alapvetı eleme. Nemzeti szinten jellemzıen három eszközt alkalmaznak a fenti célok segítésére: egyrészt a technikai standardok beiktatását, másrészt az akadálymentes környezet népszerősítését, harmadrészt pedig az információ – és kommunikáció-technológia elérhetıvé tételét.

•

Egészségügyi és szociális szolgáltatások: e tekintetben a figyelemben vett alapelvek a prevenció, az inklúzív oktatás népszerősítése, a rehabilitáció, valamint az önálló életet

11

támogató kezdeményezések. A megelızés beépülése az egyes politikákba a diagnózis, oktatás, és információs kampányok segítségével történik, az önálló életet támogató kezdeményezések tekintetében pedig a jövedelem biztosítása, a lokális ellátás és a segítı szolgálatok hármas pillérén nyugszik. Az oktatást érintıen három fı stratégiai irányvonal fedezhetı fel: az egyik a hagyományos iskolarendszerbe való integrációt, a második a speciális szükségletekre célzott speciális oktatási intézmények kialakítását, a harmadik a specialisták képzését helyezi elıtérbe. •

Foglalkoztatás, fenntartható életkörülmények: a Bizottság elé nyújtott adatokból az derült ki, hogy a tagállamokban az alapvetı cél e téren a fogyatékosok nyílt munkaerı-piacra

való

integrációja.

Ezt

a

célt

elsısorban

kvótarendszerek

alkalmazásával, szakképzéssel, illetve a foglalkoztatottak után járó bér- és adótámogatásokkal kívánják elérni. A befogadó társadalom megalapozásának tekintetében nemzeti akciótervek kidolgozása, és erıs kormányzati bevonódás jellemzi a fejlesztési folyamatokat, melyekben a stratégiai eszközök között leggyakrabban a független szakértık bevonása, központi-koordinációs testületek létrehozása, valamint esélyegyenlıségi törvények és figyelemfelkeltı kampányok fordulnak elı. 1.2.2. Bizottsági javaslatok, 2003 Az Ad Hoc Bizottság 2003-ban a következı javaslatokat fogalmazta meg: I. Általános irányelvek – középtávú célok •

Univerzális tervezésen keresztül kell a politikákat és a programokat kialakítani, úgy hogy a tervezés a különbségek elfogadásán és tiszteletén alapuljon. Fontos, hogy a Standard Szabályokban megfogalmazottak minden ember esetében segítsék az esélyegyenlıség megvalósulását (így ebben az értelemben az univerzalitást támogatják).

•

A fogyatékosságot olyan győjtıfogalomként kell tekinteni, amely a jelenséget dinamikus interakcióként értelmezi az egészségügyi feltételek és más személyes tényezık között, mint például a kor, a nem és az iskolai végzettség. Ez a megközelítés már a HIV-vel élıket vagy a krónikusan figyelemzavaros egyéneket, tágabb értelemben pedig bármilyen okból marginalizálódott embereket is magában foglalhatja.

12

•

Mivel

a

fogyatékosság

olyan

élethelyzet,

amelyet

élete

folyamán

bárki

megtapasztalhat, az integráció nem csupán a fogyatékkal élıket, hanem a társadalom összes tagját, mint potenciális fogyatékkal élıt segíti. •

A Mexikó által kezdeményezett egységes konvenciót a fogyatékossággal élık alapvetı jogairól (mely 2006-ban született meg, s melyre a késıbbiekben még résztelesen visszatérünk) be kell csatornázni azokba a nemzetközi eszközökbe is, amelyek nem a célcsoportot célozzák meg. Így a globális etika és standardok nemzetközi fejlıdésére is sor kerülhet (melyre az emberi jogi megközelítés térnyerésével egyre fokozottabb szükség is van).

•

A fogyatékossági perspektívát be kell építeni az ENSZ átfogó munkájába, illetve olyan politikai lehetıségeket kell azonosítani, melyek az ENSZ-alapok és programok által is alkalmazhatóak.

II. Stratégiai célok megvalósításának eszközeivel kapcsolatos megfontolások •

Az integráció folyamatában az akadálymentesítés kulcskérdéssé vált. A technológiai fejlıdés gyorsasága a környezet akadálymentesítését komplex kérdéssé teszi: az „accessibility” fogalma nemcsak azt jelenti, hogy az épületeket a fogyatékossággal élık igényei alapján kell átalakítani, hanem azt is, hogy az intézmények, szolgáltatások

és

a

fejlesztési

tevékenységek

lokális

szinten

kell,

hogy

megvalósuljanak és elérhetıvé váljanak. Emiatt a vidék aspektusára is fokozott figyelmet kell fordítani. •

Teljes részvétel: a társadalmi – gazdasági lehetıségek megnövekedett elérhetısége jelenik meg általános célként.

•

A képessé tétel (empowerment), mint irányelv vagy stratégia arra vonatkozik, hogy a fogyatékossággal élık ne csak a tanácsadó bizottságok tagjai legyenek, hanem képesek legyenek az ıket érintı döntések ellenırzésére is. Ez az elv azt indukálja, hogy a fogyatékossággal élıket politikai döntéshozatali helyzetbe kell hozni.

III. Az adatgyőjtés hiányosságainak kezelése •

Az Ad Hoc Bizottság szerint nemzetközi megegyezés szükséges a foglalkoztatás és az életminıség területén alkalmazható indikátorok fejlesztésével kapcsolatban, és itt a minimális cél a munkaerı-piaci részvétel, valamint a munkanélküliségi ráta fogyatékos társadalmon belüli arányának ismerete. Több nemzetközi kezdeményezés

13

is történt már az indikátorok fejlesztésével kapcsolatban7, az ENSZ Oktatási, Tudományos

és

Kulturális

Szervezete

pedig

olyan

oktatási

indikátorok

alkalmazásának lehetıségeire hívta fel a figyelmet mint az oktatásban való részvétel, az oktatáshoz való hozzáférés és az írástudási ráta. A Bizottság nagyon fontosnak tartotta a „School to work” – típusú tranzitprogramokkal kapcsolatos mutatók kidolgozását és használatát. •

A Bizottság szerint sürgıs lépésekre van szükség ahhoz, hogy az adatokra épülı tervezés

elindulhasson,

az

elképzelések

megvalósulhassanak

és

értékelésre

kerülhessenek. Létre kell jönnie egy nemzetközi szintő háztartás-vizsgálatnak, az adatok alapján pedig „top prioritásokat” fogalmaznak majd meg. (A 2007-es Bizottsági jelentésben azonban továbbra is nyitott kérdésként jelentkezik az adatok összegyőjtésének módja, viszont hangsúlyt kap a speciális szakemberek képzésének fontossága is.) 1.2.3. Elırelépések 2003-2005 között Az ENSZ Ad Hoc Bizottságának 2005. évi jelentése az Akcióprogram megvalósulását illetıen fontos mérföldkınek tekinthetı, hiszen erre az idıszakra tehetı a fogyatékosügy inklúzív értelmezésének gyakorlati felgyorsulása is. A törvénykezés módosítása mindenhol elindult, a 2003-as ajánlások között szereplı figyelemfelkeltés pedig nemzeti és nemzetközi szinteken egyaránt kampányok segítségével zajlott (2004. például az ENSZ-kampány éve volt). A részvétel tekintetében is látványos fejlıdés történt: tanácsok, bizottságok és tanácsadó testületek jöttek létre, amelyek nemcsak a Bizottság, hanem más nemzetközi szervezetek munkáját is segíteni hivatottak. A 2003-as ajánlások közül a legkevésbé látványos fejlıdés az adatgyőjtési módszerek egységesítésének területén figyelhetı meg. E tekintetben fontos lépésnek tekinthetı, hogy az ENSZ Statisztikai Osztálya a Bizottság döntése alapján szisztematikus fejlesztésbe és adatgyőjtésbe kezd. E tevékenységek egy része arra vonatkozik, hogy a koncepciók, definíciók és osztályozások tekintetében felülvizsgálják a cenzusok számára nyújtott módszertani ajánlásokat. Az ENSZ tagszervezetei között például az ESCAP, az UNHCR és az UNICEF is innovatív, technológiai fejlesztéseken alapuló, digitális adatgyőjtési eszközökrıl számolt be, melyek kísérleti alkalmazása a közeljövıben kezdıdik majd meg.

7

Monterrey-Konszenzus, Salamanca Statement and Framework for Action, Dakar Framework for Action

14

Az ENSZ keretei között született meg a Special Rapporteur tisztsége is – a poszt viselıje évenként köteles értékelı jelentést tenni a Standard Szabályokkal kapcsolatos elırelépésekrıl. 1.2.4. Jelentés, 2007 Az Ad Hoc Bizottság 2007-es jelentésében a tagországok kormányzati politikájának értékelésén túl olyan strukturális problémákra is fókuszál, melyek gátolják az inklúzív gyakorlat terjedését. Látható, hogy az emberi jogi megközelítésen alapuló elvek és stratégiák politikai elfogadtatása gyakorlatilag megtörtént, és a nemzeti kormányok saját társadalmigazdasági-kulturális kontextusukban keresik a célok eléréséhez megfelelı politikai lépéseket, programokat.

A

Bizottság

legfontosabb

megállapítása,

hogy

„a

fogyatékosság

marginalizálódása még mindig a figyelem hiányán és a fogyatékossággal kapcsolatos tudás hiányán múlik” (Implementation of the World Programme of Action Concerning Disabled Persons: realizing the Millenium Development Goals for Persons with Disabilities:6), nem kizárólag csak a finanszírozási mechanizmusokon. Felhívják a figyelmet arra is, hogy „sok proaktív intézkedés lehetséges, melyek nem kívánnak jelentıs anyagi forrásokat, de elısegíthetik a társadalom befogadóbbá válását” (Implementation of the World Programme of Action Concerning Disabled Persons: realizing the Millenium Development Goals for Persons with Disabilities:6), különösen igaz ez a lokális civil szervezetekkel való együttmőködésre, melynek következtében költséghatékony intézkedések lehetıségeire derülhet fény. Ajánlásában a Bizottság a következı tényezık fontosságára is felhívja a figyelmet: •

figyelemfelkeltı kampányok, tréning-programok fokozottabb jelenléte,

•

a szociálisan érzékeny, fogyatékossággal élık számára készült termékeket és szolgáltatásokat létrehozó vállalkozások népszerősítése, nagyobb elismertsége,

•

a lokális gyártású eszközök kettıs hatása,

•

a fogyatékosok szervezetei szerepének növelése nemcsak az ellátásban, képzésben, de az érdekképviseletben is.

1.2.5. A jövı irányai 2006-ban megszületett a Mexikó által javasolt, az ENSZ felügyelete alatt kidolgozott Konvenció a Fogyatékosok Jogairól elnevezéső dokumentum, melyet 2007. július 12-ig 100 tagország jegyzett ellen. Ez az egyetlen olyan dokumentum, mely hivatalosan érvényes a tagországokban, s amely a fejlesztés befogadó megközelítése mellett tör lándzsát. E dokumentum ez év júniusában az éves Miniszteri Konferencia a Fogyatékosságról szóló

15

rendezvénnyel összehangoltan az Európai Unióban is tárgyalásra került, és az Unió is üdvözölte a fogyatékosügy emberi jogi megközelítését.

1.3. A fogyatékossággal kapcsolatos politikai intézkedések és programok nemzetközi tapasztalatai 1.3.1. Politikák és intézkedések általánosságban Az Ad Hoc Bizottság 2005-ös jelentése a fogyatékosok társadalmi integrációjával kapcsolatos nemzeti szintő tevékenységeket összegezte. Ezek a tevékenységek valójában az univerzalitás – lokalitás tengelyen helyezkednek el, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy a „fogyatékosügyi politikai csomagok”-ban a választott intézkedések sokfajta együttese található meg. Az univerzalitáson alapuló politikák egyik fontos aspektusa, hogy a fogyatékossággal élık problémája a nemzeti stratégia részévé vált, ami az ENSZ-ajánlások között is kiemelkedı helyen szerepel. A jelentés szerint többek között Brazília, Ciprus, Horvátország, Magyarország és Szlovákia is ebben a szellemben határozta meg a politika fı pilléreit. Vannak országok, melyek egy-egy aspektust hangsúlyoznak, mint a fogyatékos nık kiemelt szerepét (Bahrein), az akadálymentes környezetet és a juttatások rendszerének felülvizsgálatát (Oroszország), vagy a szakképzés fontosságát (Ciprus). Arra – a tengely másik végén fekvı megközelítésre is találunk példákat, amikor a lokális szintő ellátásokra, azok elérhetıségére, illetve a szolgáltatások (nemcsak foglalkoztatási) rehabilitációban játszott szerepére kerül megnövekedett hangsúly (Szlovákia, Malajzia, Omán). A politikai rendszerekben is megfigyelhetıek bizonyos elırelépések: a fogyatékosügy jelentıségének hangsúlyozása, a politikák koordinálása sok esetben állami hivatalok létrehozásával történt. Ezen állami hivatalokra jellemzı, hogy részben fogyatékossággal élık az alkalmazottak, feladatuk pedig a szektorok közötti munka összehangolása. A jelentés pozitívan ítéli meg azt, hogy a fogyatékossággal kapcsolatos tudás és programok központosítása elindult, illetve, hogy létrejövıben van valamiféle szektorok közötti párbeszéd, sıt, kooperáció. E hivatalok e mellett gyakorlati jelentıséggel bírnak az államok és a nemzetközi szervezetek munkájának összehangolásában, a szükséges információk cseréjében: ezek a hivatalok lehetnek a nemzetközi célok megvalósításának monitorozói, valamint a nemzetközi források célcsoporthoz történı becsatornázásának mediátorai is. Az adatok fényében úgy tőnik, hogy e hivatalok akkor hatékonyak, ha a közigazgatásban is

16

foglalkoznak a fogyatékosügyi kérdések koordinálásával és meg is vannak a kellı erıforrások ezekhez a tevékenységekhez. Más esetekben (néhol az elızı intézkedésekkel összehangoltan) kormányzati bizottságok álltak fel, amelyek felügyelik a fogyatékosügyi törvények alkalmazását, elemzik a nemzeti stratégiák megvalósulását, együttmőködnek a fogyatékkal élık szervezeteivel, valamint javaslatokat tehetnek a politikák hatékonyságának növelése érdekében. Úgy tőnik, a fogyatékos-aspektus beépülése általánosságban az egyes minisztériumok közötti felelısség-megosztással jön létre, s egyes országokban, mint a skandináv vagy az angolszász államok, ez is a tradicionális állami feladatmegosztás rendje. Ebbıl következik, hogy például a foglalkoztatásért felelıs minisztérium vagy más állami szerv vagy együttesen felelıs az egészséges és a fogyatékos társadalomban mőködtetett politikák és programok megvalósulásáért, vagy az egyes minisztériumok megosztoznak a feladatokon (Ausztráliában például a mainstream programokért felelıs szerv a fogyatékossággal élık közül csak a kis mértékő károsodást elszenvedettek munkaerı-piaci programjait koordinálja). Az Egyesült Királyságban kísérleti jelleggel bevezetett lokális irodákat Ausztrália és ÚjZéland vette át. Ezek a „one-stop-shop”-ok, helyi irodák foglalkoztatási szolgáltatásokat és társadalombiztosítási szolgáltatásokat együttesen nyújtanak: az egyén egyetlen esetmenedzser segítségével sokfajta szolgáltatáshoz vagy programhoz juthat hozzá. Ez a három állam egyébként az, amely a munka világában elıször lépett fel törvényi szinten a diszkrimináció ellen, s amelyek explicit politikai célokat deklarált már az 1990-es években a juttatásoktól való függés csökkentése és a nyílt munkaerı-piacra való integráció érdekében8. 1.3.2. Foglalkoztatáspolitika és munkaerı-piaci programok Egyre nyilvánvalóbb, hogy a fogyatékossággal élık foglalkoztatásának elısegítése a hagyományos módszerekkel nem hatékony, és egyre inkább a nyílt munkaerı-piacra való integráció válik nemzeti szintő prioritássá. Mint közép- vagy hosszú távú cél ez az alapelv már beépülni látszik a nemzeti fejlesztési stratégiákba, ám e cél elérésének módjával kapcsolatban nagy változatosságot tapasztalunk. Nagyon fontos hangsúlyozni azt a tényt is, hogy igen eltérıek a különbözı országokban eddig elért eredmények (melyekrıl a foglakoztatási indikátorok árulkodnak), hiszen más-más alaphelyzetbıl, más-más forrásokból kell az egyes államoknak gazdálkodni és tervezni. 8

Lsd. bıvebben: Bergeskog, 2001.

17

Ma már talán nem kérdés, hogy a foglalkoztatás növelésében a passzív eszközöktıl az aktívak felé történt elmozdulás tapasztalható, bár az aktív politikákra költött kormányzati források aránya jócskán elmarad ahhoz képest, amennyire azok fontosságát az egyes stratégiai tervekben hangsúlyozzák. Továbbra is probléma azonban, hogy nincsenek olyan hatásvizsgálatok, amelyek az aktív és passzív programok hatékonyságát mérnék meg, olyanok meg pláne nincsenek, amelyek az adott ország mikro- és makrogazdasági kontextusának hatásait egy egységes mutatóban összegeznék. Addig valószínőleg nem is lehet az aktív és passzív politikák közötti dilemmára megoldást találni, amíg nem állnak rendelkezésre objektív mérıszámok és indikátorok9. Egy 2001-ben született tanulmány szerint, mely 29 OECD országban kérdezte meg ugyanazon kérdıívet, s mely a fogyatékossággal élıket érintı munkaerı-piaci programokat elemezte, a munkaerı-piaci intézkedések lényege, hogy a munkaerı-igényt vagy – ellátást a munkaerı-piacon intervenciós eszközökkel növeli meg. Semlinger és Scmid (1985, idézi Bergeskog 2001:15) ezen intézkedéseket három csoportba sorolta be. Az elsı a szabályozás, mely a munkaerı-piaci szereplık viselkedését hivatott befolyásolni direkt vagy indirekt módon, a kötelezı érvényő szabályok, tiltások, feltételek és védelem eszközeinek segítségével. Ilyen intézkedés például a fogyatékossági kvóták használata, a diszkriminációellenes szabályozás, vagy a fogyatékosügyi Ombudsman jelenléte. A kompenzációk azt a célt szolgálják, hogy a fogyatékossággal élıket versenyképessé tegyék a munkaerı-piacon financiális, anyagi vagy olyan emberi erıforrások segítségével, melyek megnövelhetik a munka-kapacitást vagy a termelékenységet. Példaként a szakképzési rehabilitációt, a munkahelyi segítséget, vagy a támogatott foglalkoztatást említhetjük. A szubsztitúció pedig a speciális munkahelyek teremtésére és a védett foglalkoztatásra vonatkozik. Vannak olyan intézkedések is, melyek e csoportokba nem illeszthetıek be: a meggyızés voluntarista politikája például egyik kategóriába sem sorolható. További osztályozási mód lehet a programok, szolgáltatások és ösztönzık közötti különbségtétel. A programok általában pénzügyi vagy emberi erıforrásbeli támogatást foglalnak magukba egy bizonyos idıtartamra vonatkozóan, és szakképzést, munkatapasztalatszerzést, rehabilitációt, vagy munkát biztosítanak. A programok kifejezetten teljes idıs elfoglaltságot jelentenek. A szolgáltatások egyirányú intézkedések, a kliens kap valamilyen

9

Lsd. bıvebben: Martin, 2000.

18

támogatást, tanácsadást vagy segítséget egy szervezeten vagy hivatalon keresztül. Az ösztönzı támogatást a munka kezdetekor vagy a fogyatékossággal élı személy kapja, vagy pedig a munkáltató – beletartozhat a tömegközlekedés támogatása vagy a kedvezményes gyógyszer-vásárlás10. 1.3.2.1. Célzott munkaerı-piaci programok E programok általában célzottan a fogyatékossággal élık társadalmára vonatkoznak és gyakran valamilyen belépési kritériumot is meghatároznak a részvételhez. Célzott programokat általában a súlyosabb hátrányt elszenvedık esetében alkalmaznak. Ha a célzott programokat vizsgáljuk, a következı intézkedésekkel találkozunk: •

Kvóta-rendszerek, melyek törvényes kötelezettséget rónak a vállalkozásokra: a foglalkoztatottak egy bizonyos részét fogyatékossággal élı személyek kell, hogy alkossák – ennek elhagyása pénzbírságot von maga után. A kvóta 2-5% körül mozog, de nagy változatosságot mutat.

•

Védett munkahelyek, amikor egy bizonyos szakma a fogyatékossággal élık számára van biztosítva. Olaszországban például a telefonos operátor pozícióját csak fogyatékossággal élık töltik be.

•

Szakképzési rehabilitáció, amely többféle intézkedést foglalhat magába: az ILO (1995) definíciója szerint a rehabilitáció folyamatának az a része, mely olyan, a szakképzéssel összefüggı rehabilitációs szolgáltatásokat nyújt, mint a szakképzési tanácsadás, szakképzés és szelektív kihelyezés, amely biztosítja a fogyatékossággal élı egyén számára munkája megszerzését és megtartását. Látható tehát, hogy a szakképzési

rehabilitáció

többfajta

intézkedés

kombinációjaként

létrejövı

csomagjából áll, s országonként eltérıen lehet tanácsadó vagy koordinatív jellegő is. •

A támogatott (segített) foglalkoztatás eredeti formájában a nyílt munkaerı-piacon egyéni szolgáltatásokra vonatkozott. A támogatás folyamatosan csökken, ahogy az egyén egyre inkább képessé válik az önálló munkavégzésre és életvitelre. A támogatott foglalkoztatás általában nem önálló program, hanem más csomagok részeként, azok kiegészítésére szolgál.

•

A védett foglalkoztatás lényege, hogy a fogyatékossággal élık számára olyan munkahelyet és állást biztosítanak, amely nincs kitéve a piaci versenyhelyzetnek. Hagyományosan ezek valamilyen gyártásban dolgozó mőhelyek, ahol a vezetésen kívül mindenki megváltozott munkaképességő személy. Még mindig sok védett

10

Lsd. bıvebben: Bergeskog, 2001.

19

munkahely létezik, kritika azonban abban a tekintetben érte, hogy nem a nyílt munkaerı-piacra, hanem a védett állapotra szocializálja a foglalkoztatottakat, s mint ilyen, hosszú távon nem hatékony intézkedés. Egyre jobban terjednek viszont azok a félig védett foglalkoztatási formák, melyek fellazítják a különbözı kategóriák határait, innovatív ötleteken és valós igényen alapulnak. •

Ilyen a külsı, védett foglalkoztatás, amely az állami szektorban gyakori: ilyenkor a munkavégzés helyszíne a nyílt munkaerıpiac, de védett körülményekbe ágyazottan. A piaci és nonprofit szektorban is találhatunk ilyen „védett mőhelyeket”.

•

Arra is egyre gyakrabban találunk példát, hogy fogyatékossággal élık egy csoportja kerül kihelyezésre egy adott munkahelyre (outsourcing), ott egy termelési egységet képeznek, munkájukat pedig a gazdaszervezet egy munkatársa felügyeli.

•

A munkaszövetkezetek is a védett kategóriába tartoznak, feladatuk pedig, hogy a fogyatékossággal élı munkaerıt vagy a nyílt munkaerı-piacra, vagy a szövetkezet saját munkájába integrálja, s ehhez valamilyen mértékő állami támogatást is kapnak. A szociális vállalkozások is ebbe a csoportba tartoznak, s mindkét forma elınye, hogy a munkatársak nagyobb arányát adják az egészségesek – e munkaszervezési forma tehát jobban hasonlít a normális munkahelyekre, mint a védett foglalkoztatás hagyományos metódusai.

•

Állami munkahely támogatás és kialakítás: ebben az esetben a pozíció nem jött volna létre, ha nincs egy fogyatékossággal élı személy, akinek szüksége van rá11.

1.3.2.2. Mainstream munkaerı-piaci programok Általánosságban elmondható, hogy e programok az egészséges társadalom bizonyos csoportjait támogatják, így általában csak a fogyatékosságuk miatt csekélyebb hátrányt elszenvedık számára nyújtanak alternatívát. •

Az állami támogatású foglalkoztatás sokfajta formában létezik, leggyakoribb formája azonban a munkáltató számára biztosított anyagi támogatás, mely a fogyatékossággal élı alkalmazásából következı terheket hivatott kompenzálni. Ebbe a kategóriába tartozik a társadalom-biztosítási hozzájárulás átvállalása, vagy a lakástámogatás. Rövid és hosszú távú programokról is beszélhetünk – rövid távú program például a munkatapasztalat-szerzı támogatás, mely a fogyatékossággal élık esetében átlagosan körülbelül 12 hónapig tart.

11

Lsd. bıvebben: Bergeskog, 2001: 18-19.

20

•

A szakképzés olyan tevékenységeket foglal magába, mely a hagyományos osztálytermi keretek között zajlik, akár iskolában, akár egy munkahelyen belül. Jellemzıi nem térnek el a védett programokban jelzettektıl.

•

Munkatapasztalat-szerzés. Ez mindenképpen valamilyen rövid távú program, amely a kliens számára a munkahelyi tapasztalatok megszerzésében segít, és vagy bértámogatáson, vagy juttatások nyújtásán keresztül megy végbe.

•

Munka-rotáció, amikor egy bizonyos idı lejárta után az adott személyt újabb munkanélkülivel cserélik le.

•

Korai nyugdíjazás. Ebben az esetben a személy korábban vonul ki a munkaerıpiacról, mint egészséges munkatársai, mivel egészségi állapota vagy képzettsége és kora nagyon lecsökkentik annak a valószínőségét, hogy még a normál nyugdíjkorhatár elérte elıtt újból el tud helyezkedni.

•

Start-támogatások, melyek az önfoglalkoztatóvá válást segítik elı: kölcsönt és más juttatásokat és kedvezményeket értünk alatta, melyek önálló vállalkozás kialakítását célozzák meg12.

1.3.3. EU - Jóléti juttatások és aktív munkaerı-piaci programok A fogyatékossággal összefüggı jóléti juttatások sémái a fogyatékosság koncepcióját a korábban végzett munka és az összes munkatípus tekintetében határozzák meg. Akkor jogosult valaki ilyen jellegő juttatásokra, ha egészségével kapcsolatban oly mértékő funkcionális korlátozottságot él meg, melyek meghatározó mértékben érintik az egyén képességét a munkában való teljesítést, vagy a megélhetés biztosítását illetıen. Ennek megfelelıen a fogyatékosság nem csak az egészségi állapot függvénye, hanem az állás jellegével, vagy az egész munkaerı-piaccal összefüggésben van. A fogyatékosoknak adott juttatások minden esetben a bevétel helyettesítésének rendszerét képezik le. Sok esetben a támogatottnak igazolnia kell elızetes munkavégzését ahhoz, hogy jogosulttá váljon a juttatásokra. A társadalombiztosítási statisztikákban a fogyatékosság kategóriája nagyban függ a jóléti juttatások jogi kontextusától. Az ellátórendszerek a következı szempontok szerint mutathatnak eltéréseket:

12

Lsd. bıvebben: Bergeskog, 2001:20.

21

•

A fogyatékosság meghatározása, amely a megmaradt kereseti potenciálra utal (és általában az elvesztett potenciált jelöli meg) – alapja lehet funkcionalitási index, orvosi károsodás, de más egyén mutató is.

•

A minimum-küszöb, az ellátásra való jogosultsághoz szükséges fogyatékossági ráta.

•

A fogyatékosság oka, amely vagy közvetlenül kapcsolódik a munkához (szakmai kockázat) vagy nem (társadalmi kockázat).

•

A részleges fogyatékosság mértéke.

•

Nem orvosi jogosultsági kritériumok (foglalkoztatási periódusok).

•

A juttatások szintje és idıtartama (a megelızı bérhez viszonyítva).

A fogyatékossággal élıknek szóló aktív munkaerı-piaci programok tekintetében is többféle definícióval határozzák meg a jogosultságot. E definíciók nemcsak a különbözı országok között mutatnak eltéréseket, de egy országon belül is többfajta AMEPP található. Az ECOTEC 2000-ben a következı aktív munkaerı-piaci programokat különböztette meg a cél vagy támogatás jellegétıl függıen: •

diszkrimináció-ellenesség vagy esélyegyenlıség (kvótarendszerek),

•

megelızés /visszatartás irányába mutat intézkedések,

•

állástámogatások,

•

rehabilitáció – alapképzés / rehabilitáció – visszatérés a munkaerı-piacra,

•

védett foglalkoztatás,

•

az állás és a munkahely adaptációja,

•

vállalkozás-támogató intézkedések.

1.3.4. Kitekintés: a globális fogyatékossági mutatók kidolgozása felé A 2007. áprilisában, egy az USA-ban lezajlott konferencia mely a fogyatékossággal élıkkel kapcsolatos politikák elemzésére volt hivatott, szintén felhívta a figyelmet a fogyatékossággal élıknek biztosított munkaerı-piaci programok értékeléséhez szükséges globális indikátorok kidolgozásának fontosságára. Egyetértés született abban a kérdésben, hogy összetett mutatókra van szükség a fogyatékosügyi programok eredményességének értékeléséhez, amelyek nemcsak gazdasági mutatókat (jövedelem, foglalkoztatás), hanem életminıséggel kapcsolatos mutatókat is magukba foglalnának13. 13

Lsd. bıvebben: GAO, 2007

22

Valószínő, hogy az a rengeteg kezdeményezés, amely az adatszolgáltatás eredményességét és az adatok megbízhatóságát érinti, a közeljövıben jelentıs áttöréshez fog vezetni a fogyatékosság és a hozzá kapcsolódó politikai programok interpretálásához és értékeléséhez.

1.4. A fogyatékossággal élık helyzete az Európai Unióban és a világban A WHO (Egészségügyi Világszervezet) becslése szerint a világ népességének 10%-a él valamilyen fogyatékossággal. Ez 610 millió személyt jelent, melybıl 386 millióan tartoznak a 15-64 éves korcsoportba, azaz a munkaképes korúak csoportjába14. 1.4.1. A fogyatékossággal élık demográfiai és foglalkoztatási helyzete az Európai Unióban Az ECHP (Európai Közösségi Háztartáspanel) adatai alapján 1996-ban a Közösség lakosságának 14,3%-a bizonyult fogyatékossággal élınek. A felmérésben e csoportba tartozónak tekintették azt, aki arról számolt be, hogy mindennapi tevékenységében valamilyen betegség komolyan, vagy bizonyos mértékben hátráltatja. A fogyatékosság és az idıskor között erıs korreláció figyelhetı meg: vagyis az egyre idısebb életkori csoportokban egyre nagyobb mértékben képviselik magukat a fogyatékossággal élı emberek. Így például a 14-60 éves fogyatékossággal élı emberek körében az 55-60 éves korcsoport aránya 40%, míg az egészséges társadalomban ez az érték mindössze 15%.

A nık hányada összességében alig haladja meg a férfiakét; a fogyatékosság és a nem között ugyanakkor létezik kapcsolat: a nık nagyobb eséllyel válnak fogyatékossággal élıvé. A fogyatékossággal élık általánosan alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkeznek, mint az egészségesek: Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban és az Egyesült Királyságban egyaránt kiugróan magas körükben az általános iskolai végzettségőek aránya. A nemzeti szinten folytatott kutatások tapasztalatai szerint a fogyatékkal élık gyakrabban élnek egyedül, függı gyermek nélkül vagy kis létszámú háztartásban. A házasságban élık aránya esetében ugyanakkor elmondható, hogy nincs szignifikáns különbség az egészséges és a fogyatékos lakosság között – a kutatók véleménye szerint azonban ez a tény valójában a kor és a házassági státusz közötti erıs együttjárásnak köszönhetı15. 14 15

Lsd. bıvebben: Kováts – Tausz, 1997. EIM Business and Policy Research, 2001.

23

A fogyatékosság meghatározó a foglalkoztatásba való belépés esélye tekintetében: a munkaerı-piaci statisztikák szerint a fogyatékossággal élık kisebb arányban dolgoznak mint az egészségesek és körükben magasabb a munkanélküliségi ráta is. Ha foglalkoztatva vannak, jellemzıen kevesebb munkaórában dolgoznak és kevesebbet keresnek mint az egészségesek (e tekintetben sem az alacsonyabb termelékenység, sem diszkrimináció hatását nem tudták egyértelmően igazolni a kutatók). Mindemellett a fogyatékossággal élık szocio-demográfiai jellemzıi (az, hogy összességében idısebbek és alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkeznek) önmagukban is valószínősítik a munkaerı-piaci pozíciók gyenge vagy nem elégséges voltát. A kutatási eredmények azonban jelzik azt is, hogy e két jellemzı együttes megléte jobban lecsökkenti a munkaerı-piaci esélyeket, mint önmagában a két változó individuális hatása. Érdekes adat, hogy a foglalkoztatott fogyatékossággal élık és az egészségesek között nem figyelhetı meg különbség a foglalkoztatás típusa (alkalmazott, önfoglalkoztató), a gazdasági tevékenység szektora vagy a vállalatok mérete tekintetében. 1.4.2. A fogyatékossággal élık foglalkoztatási jellemzıi az OECD-országokban Egy 2001-ben közreadott kutatási zárójelentés szerint a vizsgált 21 OECD-országban a fogyatékossággal élık munkaerı-piaci részvétele és foglalkoztatási rátája az egészséges népességre jellemzı ráták 60%-át éri csak el. Ezt az átlagot meghaladó munkaerı-piaci részvételt jellemzı Franciaországban, Németországban, Új-Zélandon és Svédországban, míg átlag alatti rátákkal rendelkezik Görögország, Írország, Olaszország, Lengyelország és Spanyolország. Ezek az adatok azonban csak korlátozottan alkalmasak az összehasonlításra, hiszen nagyban függnek attól, hogy az egyes országokban a munkaerı-piaci programok résztvevıit is belefoglalták-e a mutatókba. A programokban való részvétel tekintetében ugyanis jelentısek az eltérések: Svédország, Ausztria és Írország tekintetében a legnagyobb a munkaerı-piaci programokban résztvevı fogyatékossággal élık aránya, míg ez az arány Ausztráliában, az Egyesült Királyságban és Finnországban a legkisebb. A programelemek viszonylatában az angolszász országokban a szakképzés és a munkatapasztalat-szerzés körülbelül egyenlı súllyal szerepel, míg a Skandináv országokban (Finnország és Norvégia) a szakképzés domináns, ám Svédország ez alól kivételt jelent: itt a támogatott foglalkoztatás kiugró

arányban

jellemzı.

A

munkaerı-piaci

programok

hatékonyságát

hatásvizsgálatok és mutatók csak Norvégiában és Svédországban elérhetıek.

24

értékelı

II. A megváltozott munkaképességőek helyzete Magyarországon A mai modern társadalom számos megoldatlan problémát tár az emberiség elé. Vitathatatlan tény, hogy a munkaerı-piacon való boldogulás nehézségei kiemelt szerepet kapnak a problémák között. A megfelelı munkahely megtalálása, a munka megtartása, abban való elımenetel, a célok kitőzése, Ulrich Beck szavaival élve, a mai „kockázati társadalomban” mindenkinek, de a fogyatékossággal és megváltozott munkaképességő személyek számára különösképpen gondot jelentenek.

2.1. Szakmai, ellátási örökségek – és ami mögöttük van „A szocializmus idején a fogyatékosság alapvetıen egyfajta „devianciaként” értelmezıdött a magyar társadalomban és az intézményrendszerben. (Nem kell túlzottan nagy jelentıséget tulajdonítani ebben a „kommunizmusnak” – hasonló hozzáállás volt mindenütt jellemzı, mondjuk az ’50-es években.) A „deviancia” fogalmát annyiban jogos használnunk, hogy a társadalomba való beilleszkedést gátló egyéni „hibának”, rendellenességnek minısült a fogyatékosság. A megközelítés logikus következménye volt az, ahogyan a társadalom orvosolni próbálta ezeket az egyéni hibákat. Elsısorban egészségügyi és pedagógiai problémaként kezelte a kérdést, mintegy a fogyatékosságból „kigyógyítani”, „kigondozni”, valamint speciális gyógypedagógiai módszerekkel „kiokosítani” és „kiképezni” az embereket a fogyatékos létbıl. Ám az is e megközelítés logikus folyománya volt, hogy más devianciák kezeléséhez hasonlóan megengedhetınek minısítette azt, hogy addig is, ameddig nem lehet „ki-izélni”, „kikeveredtetni” az embereket a fogyatékosság deviáns állapotából, legalább addig is, megengedhetı az, hogy a társadalmat meg kell kímélni a devianciákkal való napi találkozásoktól és kapcsolódásoktól. Ha a fogyatékosság deviancia, akkor helyes és a többséggel szemben tapintatos magatartás vidéki kastélyok magas kıkerítései mögött elhelyezett kórházias, kissé börtönös gyógypedagógiai és ápolási intézmények elzárásban tartani a fogyatékos embereket. Hogy a fogyatékosság egyfajta deviancia, és ezzel együtt stigma - azt nemcsak a fogyatékos embereken és a velük foglalkozó szakembereken keresztül lehet(ett) lemérni, hanem az „egészségeseken” is. Így pl. más országokkal szemben, Magyarországon mindig is szégyen volt ideiglenesen mankót, járókeretet, na pláne tolókocsit használni akkor, ha valaki eltörte a lábát, vagy bármilyen okból ideiglenesen mozgáskorlátozottá, „fogyatékossá” vált – nehogy rajta ragadjon a stigma. 25

A stigmatizáció kórtünetei a beszéd- és halláskárosodottak esetében a legszembetőnıbb. Egyrészt a többség általános reakcióiban: ha valaki érthetetlen hangon hörög, akkor a tipikus reakció a rálegyintés: „ez tiszta hülye!” Erre rátett egy lapáttal a „terápia” is: megpróbálták megtanítani letagadni és leplezni a beszéd és halláskárosodást, például a jelelés tiltásával és a szájról olvasás erıltetésével. Ez van, akinél bejött, de a többség esetében hihetetlen károkat okozott. Az ember ugyanis egy olyan állat, amelyik a nyelvében gondolkodik: a gondolkodás nem más, mint elvont fogalmakkal, szavakkal és kifejezésekkel való manipulálás. Akinek nincs „nyelve” – az nem is tud gondolkodni. És ez így is lett: a beszéd és halláskárosultak, különösen az így születettek jelentıs hányada intellektuálisan és értelmileg is fogyatékossá lett, hiszen szavak és fogalmak híján nem tanulhatott meg gondolkodni. A jelelés tiltása annak a mérlegelésnek a következménye, amely szerint még mindig jobban megéri megkísérelni leplezni a korlátozottságot és fogyatékosságot – mint megtanulni legalább a még súlyosabb következmények elkerülését, ha így a korlátozottság nem leplezhetı. Könnyő ilyenkor a szakemberek korlátoltságát elítélni – és nehezebb megérteni azt, hogy miért válhattak dominánssá az ilyen „szakmai” megfontolások és orientációk. A fogyatékos probléma tehát belterjes, némiképp szégyellnivaló üggyé vált. A társadalmat meg kellett óvni a fogyatékosoktól, a fogyatékosokat meg a társadalomtól. Így a fogyatékosok körüli világ bezáródott azokba a családokba és intézményekbe, ahol ık éltek. Az egymástól való, kölcsönös megóvások világa mára csaknem evidenssé, magától értetıdıvé lett. Még a legpallérozottabb szakmai fórumokon is be lehet mutatni „rehabilitációs” és „integrációs” célú terápiákként és innovatív ellátási formaként – a valójában szegregáló és izoláló hatású programokat. (Ez a minısítés nem kívánja kétségbe vonni annak a jellemzı hozzáállásnak minden erényét, amely emberibb és élhetıbb életfeltételeket akar teremteni a fogyatékkal élık számára – az izolált, szegregált, védett környezetben.)” (Krémer, 2003.) Az Európai Unióhoz való csatlakozás feltételeként megfogalmazódott, hogy minden állampolgár számára meg kell teremteni az esélyegyenlıséget az élet minden színterén. Ide tartozik a fizikai és kulturális környezet, a lakhatás, közlekedés, a szociális és egészségügyi ellátás, sport és szórakozási lehetıségek, munkaalkalmak, munkába állás segítése. A fogyatékossággal élık és a megváltozott munkaképességő emberek hátrányainak csökkentése érdekében Magyarországon azonban az 1990-es évek elejéig nem történt összehangolt

26

társadalmi intézkedés16. Az 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlıségük biztosításáról volt az elsı kezdeményezés, amikor teret engedtek a megváltozott munkaképességő egyének (fogyatékosok) helyzetével való foglalkozásnak, ez azonban nem járt együtt érdemi szemléletváltással a téma iránt, sem a politikában, sem pedig a társadalomban. Az Európai Unió célrendszerében megjelenik a társadalmi kirekesztıdés elleni küzdelem is. A foglalkozási rehabilitációnak kitüntetett szerepe van e probléma megoldásában, hiszen a munkavállalás a társadalmi integráció legfontosabb csatornája17.

2.2. Fogyatékkal élık és megváltozott munkaképességőek – a fogalmak definiálása A fogyatékossággal élı, illetve a„megváltozott munkaképességő” kifejezéseket sokan sokféleképpen használják, definiálják: egységes definíció a mai napig még nem született egyik esetben sem. A hétköznapi szóhasználatban még mindig azok a megfogalmazások elterjedtek, melyek jellemzıen stigmatizációval járnak, és elsıdlegesen a célcsoporthoz tartozó emberek hiányosságaira utalnak. Szubjektív megítélésüket egyoldalú deficit szemlélet jellemzi: mit nem tudnak, mire nem képesek, mi által nem, vagy nehezítve tudnak alkalmazkodni a környezet elvárásaihoz. A szakmai diskurzusban a különbözı szektorok jellemzıen azokat a kifejezéseket használják, melyek a leginkább kifejezik a célcsoporttal kapcsolatos tevékenységeiket. Így az egészségügyben a beteg, az oktatásban a sajátos nevelési igényő megfogalmazás, a foglalkoztatásban

pedig

jogszabályi

értelemben

a

megváltozott

munkaképességő

munkavállaló kifejezés az irányadó. A megváltozott munkaképesség kifejezés szorosan a munka világához kapcsolódik, a munkavállaló embert a foglalkoztathatóság rendszerén keresztül minısíti. Azt a vizsgálati szempontot takarja, hogyan befolyásolja a betegség, egészségkárosodás, fogyatékosság az egyén munkavállalását, munkahelyének, munkakörének megtartását.

16 17

Lsd. bıvebben: Gere, 1998. Lsd. bıvebben: Scharle, 2005,

27

A szektorok közötti megnevezésbeli eltérések jelentıs definíciós különbségeket is rejtenek: mást és mást tekintenek fogyatékossággal élı, illetve megváltozott munkaképességő személynek. A definíciók használata alapvetıen betegség-modellre vagy társadalmi-modellre épül. Míg az egyes törvények a fogyatékossággal élık, megváltozott munkaképességőek meghatározásában egyértelmően a biológiai megközelítést alkalmazzák (bár ezek a megközelítések sem egységesek,

mint

látni

fogjuk

törvényenként

más

definíciók

jellemzıek),

addig

Magyarországon a Központi Statisztikai Hivatal által készített statisztikai kimutatások a társadalmi megközelítést veszik alapul. Az 1991. évi IV. törvény, amely a foglalkoztatás elısegítésérıl és a munkanélküliek ellátásáról szól, megváltozott munkaképességőként az alábbi munkavállalói kört definiálja: „megváltozott munkaképességő személy: aki testi vagy szellemi fogyatékos, vagy akinek az orvosi rehabilitációt követıen munkavállalási és munkahely-megtartási esélyei testi vagy szellemi károsodása miatt csökkennek.” (1991. évi IV. törvény, 58.§, (5) bekezdés m) pontja) Összetettebb meghatározást ad a megváltozott munkaképességő egyének definiálása céljából a 177/2005. (IX.2.) Kormányrendelet 2.§ e pontja, mely szerint „megváltozott munkaképességő munkavállaló: az a munkaviszony keretében foglalkoztatott munkavállaló ea) akinek a munkaképesség – csökkenés mértéke - az Országos Egészségbiztosítási Pénztár Országos Orvosszakértıi Intézete (a továbbiakban: OOSZI) szakvéleménye, illetıleg 2001. január 1-jét megelızıen, vasutas biztosítottak esetén a Magyar Államvasutak Orvosszakértıi Intézetének igazolása szerint – legalább az 50 százalékot eléri, vagy eb) aki a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlıségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény 23.§ (1) bekezdésének a) pontja alapján látási fogyatékosnak minısül, vagy ec) aki külön jogszabály szerint súlyos értelmi fogyatékosnak minısül és erre tekintettel a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló külön törvény szerint adóalapot csökkentı kedvezmény igénybevételére jogosult, vagy ed) aki siket vagy súlyosan nagyothalló, halláskárosodása audiológiai szakvélemény szerint a 60 decibel hallásküszöb értékét eléri vagy meghaladja, vagy ee) aki a súlyos mozgáskorlátozottak közlekedési kedvezményeirıl szóló külön jogszabály szerint súlyos mozgáskorlátozottnak minısül 28

ef) akinek esetében az ea)–ee) pontokban felsorolt egészségkárosodás, illetıleg fogyatékosság nem állapítható meg, azonban az OOSZI szakvéleménye szerint jelenlegi munkakörében vagy tanult foglalkozásában, illetıleg más munkakörben vagy foglalkozás keretében, személyre szóló rehabilitáció megvalósításával tovább foglalkoztatható.” (177/2005. (IX.2.) Kormányrendelet 2.§ e pontja) A fogyatékossággal élı személy definíciója sem egységes. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) a következıképpen definiálja a fogyatékossággal élı személyt: „az a személy, akinek állásszerzési, állásban maradási és elımeneteli kilátásai lényegesen romlottak, testi vagy értelmi képességeinek hivatalosan megállapított megváltozása miatt.” (Bálintné - Szauer 2003:17) Nemzetközi viszonylatban ez a definíció tekinthetı a legáltalánosabban elfogadottnak. A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlıségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. Törvény 4.§ a) pontja szerint: „fogyatékos személy: az, aki érzékszervi – így különösen látás-, hallásszervi, mozgásszervi, értelmi képességeit jelentıs mértékben vagy egyáltalán nem birtokolja, illetıleg a kommunikációjában számottevıen korlátozott, és ez számára tartós hátrányt jelent a társadalmi életben való aktív részvétel során.” (1998. évi XXVI. Törvény 4.§ a) pontja) Magyarországon a Központi Statisztikai Hivatal definíciója áll a legközelebb az ILO meghatározásához. Ennek értelmében: „Fogyatékkal élı az a személy, akit a nemzeti definíció fogyatékkal élınek tekint. – Fogyatékosság a fizikai vagy szellemi károsodásból adódó teljes vagy részleges képtelenség a gazdasági tevékenységekre vagy a normál életvitelre, ha ez végleges, vagy idıleges, de meghalad egy minimálisnak tekintett (elıírt) idıszakot.” (KSH, 2005:13) „Az ENSZ által kiadott 2000. év körüli népszámlálási ajánlás foglalkozik a fogyatékosság témájával. Az ajánlás szerint a fogyatékosság népességen belüli mérésekor azt a személyt kell fogyatékosnak tekinteni, aki egy hosszabb távon jelentkezı fizikai, szellemi vagy egyéb egészségügyi probléma miatt bizonyos fajta vagy bizonyos mennyiségő tevékenység elvégzésére alkalmatlan. Nem tartoznak ebbe a körbe az idıleges korlátozások, mint pl. egy lábtörés vagy betegség hosszabb távú következményei. Az ajánlás szerint fogyatékosságnak a 6 hónapot meghaladóan fennálló, maradandó károsodás tekintendı.” (KSH, 2001/c:1)

29

Nemcsak szektorok közötti, de szektorokon belüli fogalmi sokszínőség is jellemzi a hazai viszonyokat (így például az elıbb említett a megváltozott munkaképességő munkavállalók foglalkoztatásához

nyújtható

költségvetési

támogatásról

szóló

177/2005.

(IX.2.)

Kormányrendelet megváltozott munkaképesség kifejezés alatt azokat a munkavállalókat érti, akiknek a munkaképesség csökkenése az 50%-ot eléri vagy meghaladja – ez eltér a korábban és jelenleg más területeken alkalmazott 40%-os határtól). Ezen eltérések oka nagyon gyakran financiális: jellemzıen a politikai, szakpolitikai szándékokhoz, lehetıségekhez alakítják az alkalmazni kívánt definíciókat. Mindezt természetesen nehezebben lenne kivitelezhetı akkor, ha széles szakmai, szakpolitikai és társadalmi elfogadottságot „élvezı” definíciók állnának rendelkezésre (a jogszabályokban megfigyelhetı definíciós különbségek jelen tanulmány harmadik fejezetében részletesebben is bemutatásra kerülnek).

2.3. Fogyatékossággal élık és megváltozott munkaképességőek – hányan vannak a kik? A definíciós sokszínőség (vagyis a ki? egységes meghatározatlanságának) következménye, hogy nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy hányan is vannak a fogyatékossággal élık és a megváltozott munkaképességőek: számuk mindig a mérés során alkalmazott definíció függvénye. Ez a statisztikai bizonytalanság rendkívül megnehezíti a társadalmi tervezés, elırejelzés, problémakezelés, segítségnyújtás lehetıségeit. 2.3.1. A Népszámlálás A társadalom- és szakpolitikai, illetve a szakmai diskurzusban (fıként ha ennek nincs financiális következménye…) gyakran alkalmazzák a Központi Statisztikai Hivatal által tízévenként elvégzett Népszámlálás eredményeit. Az alkalmazás általános elterjedtségét mindenképpen indokolja a mérés elvi teljeskörősége: ebben az esetben ugyanis – az egyéb kutatásoktól eltérıen – minden magyarországi háztartás összeírására sor kerül a bennük élı személyekkel együtt. A Népszámlálás adatainak felhasználása mellett szól az is, hogy ezek az adatsorok idıbeli összehasonlításra, úgynevezett longitudinális vizsgálódásra nyújtanak lehetıséget. A fogyatékossággal élı személyekrıl már az 1870 és 1949 között szervezett Népszámlálások alkalmával is győjtöttek ugyanis adatokat. Az 1960-ban, 1970-ben és 1980-ban lezajlott mérések során ugyan kimaradtak a kérdıívbıl a fogyatékosságra vonatkozó itemek, a KSH azonban kismintás lakossági adatfelvételek keretében ekkor is foglalkozott ezzel a témával. Az 1990-es és 2001-es Népszámlálásban újra megjelent a fogyatékosság kérdése. Az 1990-es

30

adatfelvétel során egy személy csak egy fogyatékosságát jelölhette meg (ezt anyagi és technikai okokkal magyarázzák). Fontos megemlíteni azt is, hogy 1990-ben a társadalom tagjainak csupán 20%-t kérdezték meg ezzel a témával kapcsolatban. 2001-ben a lakosság teljes körébıl vettek fel adatokat a fogyatékosságra vonatkozóan, azonban az 1992. évi LXIII. törvény (adatvédelmi törvény) az egészségi állapotra vonatkozó adatokat a különleges adatok kategóriájába sorolta, ebbıl kifolyólag 2001-ben a népszámlálás során nem volt kötelezı a válaszadás ezen kérdésekre18. A 2001. évi Népszámlálás során a következı definíciót használták a fogyatékossággal élı személy meghatározására: „Fogyatékos az, akinek olyan végleges, az egész további életére kiható testi vagy értelmi, illetve érzékszervi fogyatékossága van, amely gátolja ıt a normális, a megszokott, a hagyományosan elvárható életvitel gyakorlásában.” (KSH, 2001/c:1) Az adatfelvétel során a fogyatékosság meghatározása tehát „önbevalláson alapult”. (Az adatfelvétel során alkalmazott konkrét kérdéseket a 3. számú mellékletben találhatóak.) A 2001-es Népszámlálás adatai szerint a fogyatékossággal élı emberek száma Magyarországon az 1990. évi 368 ezer fırıl 2001-re 577 ezer fıre emelkedett, arányuk a népességen belül 3.5%-ról 5,7%-ra nıtt. A 15-59 éves korosztályon belül Magyarországon 289654 személy él fogyatékossággal19. A jelentıs növekedés hátterében a kutatók szerint érdemi szerepet játszott, hogy hogy 2001-ben már lényegesen többen vállalták fel fogyatékosságukat, mint korábban20. A fogyatékosság típusa szerinti megoszlásokat lásd. a 2. számú mellékletben.)

2.3.2. A NYUFIG adatai A fogyatékossággal élı, illetve megváltozott munkavégzı képességő lakosság köre (tekintve, hogy jelen kontextusban az alkalmazott definíció tényleg „definiálja” a célcsoportot) és száma meghatározásának az önbesorolás mellett alapját képezheti az is, hogy hányan részesülnek megváltozott munkavégzı képességük okán valamilyen ellátásban. Jelen tanulmány írásakor az érvényben lévı hazai gyakorlat szerint a munkaképesség-változás mértékének megállapítása orvosszakértıi feladat: az Országos Egészségbiztosítási Pénztár Országos Orvosszakértıi Intézete (OOSZI) jogosult megállapítani a munkavégzı-képesség 18

Lsd. bıvebben: Tausz – Lakatos, 2004. Lsd. bıvebben: KSH, 2001/a. 20 Lsd. bıvebben: Tausz – Lakatos, 2004. 19

31

csökkenését, illetve elvesztését. Ezt százalékos formában teszi, a megállapított százalékok alapján más-más társadalombiztosítási ellátások és szociális juttatások, támogatások illethetik meg az érintetteket. Az OOSZI adatai szerint az elmúlt években 100 000-130 000 fı között mozgott az éves szinten a rokkantnak minısített esetek száma (2004-ben 124 454 fı rokkant, 2807 fı járadékos (baleseti és foglalkozási, 16-66%) minısítést kapott). A jelenleg ellátásban részesülık létszáma21 – a NYUFIG 2007-ik évi adatai22 szerint a következıképpen alakult: •

Korhatár alatti rokkantsági nyugdíjas (melybe beletartoznak a rokkantsági nyudíjasok és a baleseti rokkantsági nyudíjasok): 451 957 fı

•

Baleseti járadék: 13 899 fı

•

Megváltozott munkaképességőek járadékai (melybe beletartoznak az átmeneti járadék, a rendszeres szociális járadék, illetve a bányász dolgozók egészségkárosodási járadéka): 206 696 fı

•

Rokkantsági járadék: 30 039 fı

Az adatok alapján tehát azt mondhatjuk, hogy az aktív korú népességbıl mintegy 700 000-en részesülnek megváltozott munkaképességük okán valamilyen ellátásban. (Csak emlékeztetıül: a Népszámlálás önbevallása alapján ebben a korcsoportban kevesebb, mint 300 000-en jelezték, hogy a hagyományosan elvárható életvitel gyakorlásában korlátozó betegséggel rendelkeznek… . Az adatfelvétel és az alkalmazott definíció bizonytalanságait jelzi – és persze a célcsoport „belsı bizonytalanságait” is jelezheti az a tény, hogy a 2001-es Népszámlálás során a rokkantsági nyugdíjasok között a magukat fogyatékosnak tekintık 34%-ra: tehát a rokkantsági nyugdíjas személyek kétharmada nem jelezte fogyatékosságát). 2.3.3. A Munkaerı-felmérés adatai A Központi Statisztikai Hivatal Munkaerı-felmérésében (mely havonta közel 10 000 háztartást érint) a megváltozott munkaképesség mérése az ILO módszeréhez igazodva ugyancsak önbevalláson alapul (a kérdezési technika azonban a Népszámlálástól eltérı). A Munkaerı-felmérés egy 2002-es adata szerint (idézi: Scharle, 2005) fogyatékkal vagy tartós betegséggel 651 778 aktív korú él, ebbıl megváltozott munkaképességő 533 932 fı. Ezek az 21 22

Ezekben az adatokban mindenki csak egyszer, a fıellátása alapján szerepel. Az adatok forrása: www.onyf.hu

32

értékek már jobban közelítenek a NYUFIG 2002-es adataihoz: azonban közel 100 000 ellátásban részesülı megkérdezett ebben az esetben sem tekintette önmagát megváltozott munkaképességőnek.

2.4. A hiányzó definíció… – néhány megjegyzés Az elıbbiekbıl látható, hogy a fogyatékossággal élı és megváltozott munkaképességő emberek esetében is (mint jó néhány dologban a szociológiában) általánosan elfogadott meghatározás hiányában az alkalmazott mérıeszköz „definiálja” a csoportot. Arról, hogy e tanulmány szerzıi milyen definíciót (és fıként: e mögött milyen szemléletmódot) találnának helyénvalónak szerepeljen itt néhány gondolat: „Elsısorban és mindenek elıtt: ember Ha tehát a fogyatékos emberekre is mindenek elıtt emberként akarunk tekinteni, akkor elıször is nem kéne ıket semmilyen értelemben „egzotikus” és furcsa állatfajnak” kezelni. Nem valamilyen egzotikus sajátosságuk (fogyatékosságuk) írja le helyzetüket és ambícióikat a világban, hanem az, hogy emberek. Szeretnek jól élni, jókat enni, jót röhögni jó vicceken, locsogni a haverokkal egy pohár sör mellett, ölelni és késın felkelni. Ezzel szemben nem szeretnek fázni és éhesnek lenni, utálják, ha mások mindenféle szerszámokkal matatnak a testükben-testükön, rühellik, ha a hónap végére elfogy a pénzük, és ugyancsak utálnak egyedül lenni és senkihez sem szólni. Ez az a keret, amiben értelmeznünk kell a helyzetüket. A helyzetértelmezés logikus következménye az, hogy nem a fogyatékosságból és a fogyatékosság okán járó támogatásokból és ellátásokból kell értelmeznünk az életet, hanem épp fordítva. Épp úgy, épp olyan „megértı szociológiai” módszerekkel kell elhelyeznünk a fogyatékos embereket, mint bárki mást, amikor élethelyzeteket, életkörülményeket kutatunk, és ebbıl a nézıpontból kell értelmeznünk az, hogy milyen hatást, jellemzıen korlátozó hatást és hátrányt jelent a fogyatékosság. Ugyancsak ebben a kontextusban, amolyan instrumentalista felfogásban kell leírnunk az ellátások és támogatások hatását is: mennyiben képesek enyhíteni a fogyatékosság korlátozó, társadalmi hátrányt teremtı hatásait? Kiket érnek el egyáltalán, és mennyiben járulnak hozzá ahhoz, hogy a fogyatékos emberek úgy éljenek jobb életet, ahogyan ık akarnak jobban élni, abban

legyenek

kevésbé

korlátozottak,

amiben

a

legnyomasztóbbnak

élik

meg

korlátozottságaikat. (Amúgy: jó lenne ebbıl a nézıpontból áttekinteni az egész jóléti rendszerünket is, mondjuk a munkához jutást elvileg támogató ellátásokon elkezdve...” (…)

33

„Nem szeretnénk a fogyatékosságot abban az „intézményközpontú” értelmezésben tárgyalni, amelynek a legfıbb jellemzıje az, hogy a fogalmat azonnal és rövidre zártan, egyfajta ténylegesen vagy virtuálisan jogosultságot keletkeztetı értelemben használja, „definiálja”. Ezek a megközelítések mindig „sunyik”: gyakrabban nem a fogyatékos emberek szükségleteihez és igényeihez akarják igazítani az ellátásokat, hanem az ellátások belsı logikájához akarják igazítani a fogyatékosságok értelmezését és az intézményi profiloknak megfelelı fogyatékosok kiválasztását. (Ezért nem is „átjárhatók” az ilyen definíciók, így pl. a rokkantosítás szempontjából releváns definíció nem alkalmazható a képezhetıség megítéléséhez, és fordítva – a különbözı intézmények egymástól eltérıen, mintegy önmaguknak definiálnak.) Azután nem szeretnénk a definíciót egyfajta lecsupaszított orvosi ítéletre alapozni – ehelyett a fogyatékosságot a társadalmi helyzet, az életkörülmények kontextusában szeretnénk leírni és minısíteni. Ennek a megközelítésnek a szociológiai folyománya az is, hogy nem szeretnénk a fogyatékosságot valamilyen domináns, minden más társadalmi meghatározottságot felülíró „társadalmi státusz” értelmében definiálni. Prekoncepciónk inkább az, hogy a fogyatékos emberek társadalma közel annyira és közel hasonló szempontok mentén tagolt, strukturált, mint maga a társadalom – ennek megfelelıen ennek a tagozódásnak a feltárása a kutatás egyik, talán a legfontosabb feladata. (Tegyük rögtön hozzá: elfogadott társadalmi struktúraképek és elemzési paradigmák híján az egyik legnagyobb nehézsége is.)” (Krémer, 2003)

2.5. A fogyatékossággal élık és megváltozott munkaképességőek szocio-demográfiai jellemzıi Magyarországon Az elıbbiekben felvázolt definíciós és statisztikai eltérések elıre jelzik, hogy rendkívül nehéz dolgunk van abban az esetben, ha a fogyatékossággal élık, illetve megváltozott munkaképességőek szocio-demográfiai jellemzıirıl szeretnénk valamiféle képet nyújtani. Magyarországon, ha e feladatra vállalkozik valaki, leginkább a Népszámlálás adatait használja – ezen kívül ugyanis éppen a célcsoport „definiálatlansága okán” gyakorlatilag nem állnak rendelkezésre „reprezentatív” kutatási adatok, felmérések. Jelen tanulmányban mi is fıként erre az adatforrásra hagyatkozunk – felhívva azonban a figyelmet arra a számottevı eltérésre, amely a Népszámlálás és az egyéb (jelen tanulmányban is bemutatott) adatsorok között mutatkozik.

34

A 2001-es Népszámlálás során a megkérdezettek 5,7%-a nyilatkozott úgy, hogy olyan tartós betegsége, fogyatékossága van, mely a hagyományosnak tekinthetı életvitelben gátolja. Ez az arány a férfiak esetében az átlagosnál kicsit magasabb (5,83%), míg a nıknél némileg alacsonyabb (5,5%). Az 1990-es Népszámlálási adatok szerint a fogyatékossággal élık körében a nıknél nagyobb arányban voltak jelen a férfiak (53,6%), 2001-ben azonban már a nık voltak többségben (51%)23. Ezt a változást a kutatók azzal magyarázzák, hogy a 2001-es Népszámláláskor a fogyatékossággal élık csoportjába több idıskorú személy került, közöttük pedig magasabb a nık aránya (ez a jelenség egyrészrıl összefüggésben lehet a társadalom demográfiai jellemzıinek változása mellett azzal is, hogy 2001-ben ezen kérdések esetében a válaszadás nem volt kötelezı)24. 1. táblázat A népesség fogyatékosság és nemek szerint (%) Nem Férfi Nı Összesen

1990 fogyatékos 53,6 46,4 100

nem fogyatékos 47,8 52,2 100

fogyatékos 49 51 100

2001 nem fogyatékos 47,5 52,5 100

Forrás: KSH, 2001/b:4

Közismert tény, hogy a fogyatékossággal élık körében az egészséges népességnél jóval nagyobb arányban találhatóak idısek: közel minden második fogyatékossággal élı ember 60 év feletti, míg az egészséges népességben minden ötödik személyrıl mondható el ugyanez. 2. táblázat A népesség fogyatékosság és korcsoport szerint: 1990 és 2001 között (%) Korcsoport 0-14 15-39 40-59 60-X Összesen

1990 fogyatékos 9,1 22,6 30,6 37,7 100,0

2001 fogyatékos nem fogyatékos 5,0 17,3 14,6 36,3 35,6 27,5 44,8 18,9 100,0 100,0

nem fogyatékos 21,0 35,8 24,9 18,3 100,0

KSH, 2001/b:4

A fogyatékossággal élık arányát tekintve a középkorúak körében a fiatalabb életkori csoportokhoz képest erıteljes növekedés figyelhetı meg. Ennek egyrészrıl oka az, hogy ebben a generációban már jelentıs egészségi állapotbeli romlás figyelhetı meg – különösképpen igaz ez a középkorú férfi generációra. Mindemellett az életkor elırehaladása

23 24

Lsd. bıvebben: KSH, 2001/a. Lsd. bıvebben: Tausz – Lakatos, 2004.

35

jelentıs munkaerı-piaci státuszbeli romlással is együtt jár(hat): ebben a generációban a munkanélküliség és az egzisztenciális ellehetetlenülés elıli menekülés egyik elıforduló módja a „rokkantosítás” (különösképpen igaz volt ez a kilencvenes évek elején: a rendszerváltás környékén ugrásszerően növekedett a leszázalékoltak aránya). A látás-, hallás- és mozgássérültek aránya az életkorral elırehaladva növekvı tendenciát mutat. 2001-ben a nagyothallók aránya a 0 - 14 évesek korcsoportjában 3.5% volt, a 60 és annál idısebb személyek körében már 65.7%. A mozgássérültek és a vakok arányában 1990 és 2001 között minden korcsoportban változásról számolhatunk be. Mindkét fogyatékosságtípus 1990-ben magasabb arányban fordult elı 0-39 évesek körében, viszont alacsonyabb volt az arányuk 40-60 és az a feletti korcsoportban: ezt a tendenciát az átlagos élettartam növekedésével magyarázhatjuk. A fogyatékosságtípust nemek szerint vizsgálva ugyancsak eltéréseket tapasztalhatunk: 1990ben és 2001-ben is a férfiak között voltak magasabb arányban az értelmi fogyatékosok, beszédhibások, és az egyéb testi fogyatékosok. A mozgássérültek, gyengénlátók aránya azonban a nık között nagyobb.25 Mindez nyilvánvalóan összefüggést mutat azzal, hogy a nık körében jellemzıbben megfigyelhetı fogyatékosságok aránya az életkor elırehaladtával növekszik – a nık pedig a férfiaknál átlagosan tovább élnek26. Az értelmi fogyatékos emberek gyermekkorban a többieknél jóval népesebb csoportot alkotnak, a 15–39 éves korcsoportban arányuk megnı, majd fokozatosan csökkenni kezd. Ennek okát a napjainkra kiterjedtté váló óvodai és iskolai szőrırendszerre és az értelmi fogyatékosok körében megfigyelhetı alacsonyabb várható élettartamra vezethetjük vissza, valamint fontos szerepet játszik a fogyatékossá válás oka is. A fogyatékkal élı személyek 86%-nak egy, 12%-nak két, 2%-nak három fogyatékossága van, a fogyatékosság halmozódását tekintve nincs érdemleges különbség a férfiak és nık között. Jelentıs mértékben befolyásolja a tanulási elımenetelt és munkavállalási esélyeket a fogyatékosság halmozódása: az egy fogyatékossággal élık között az általános iskolai végzettséget sem szerzettek aránya 30%, két fogyatékosság esetén ez az arány 44%, három fogyatékosságnál már 57%. Az egy fogyatékossággal élık foglalkoztatottsága is csupán 10 százalék, de halmozottan fogyatékos emberek szinte teljes mértékben kiszorulnak a 25

2-es számú melléklet. Táblázat: A fogyatékos személyek nemek és a fogyatékosság típusa szerint: 1990 és 200 adatai 26 Lsd. bıvebben: KSH, 2001/b.

36

munkaerıpiacról: a két fogyatékkal élık 5%-a, a hárommal élıknek pedig mindössze 2,5%-a tudott elhelyezkedni27. A fogyatékossággal élık iskolázottsága – bár a teljes népességhez hasonlóan átlagosan növekedést mutat – lényegesen kedvezıtlenebb a teljes népesség iskolai végzettségénél: körükben a legfeljebb 8 általánost végzettek aránya érdemben magasabb, míg a szakképzettséget, érettségit, fıiskolai, egyetemi diplomát szerzettek hányada lényegesen alacsonyabb (természetesen ezen adatok értelmezésénél figyelemmel kell lennünk arra a tényre, hogy a fogyatékossággal élık körében az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezı idısebb generáció lényegesen nagyobb arányban van képviselve). 3. táblázat A 15 évesnél idısebb fogyatékkal élı személyek legmagasabb befejezett iskolai végzettség és a fogyatékosság típusa szerint (2001, %) A fogyatékosság típusa Mozgássérült Alsó, felsı végtag hiánya Egyéb testi fogyatékos Gyengénlátó Egyik szemére lát Vak Értelmi fogyatékos Nagyothalló Siket, siketnéma, néma Beszédhibás Egyéb Összesen Arányok a teljes népességben

Általános iskola

Az ált. isk. 1. évf. sem végezte el

1-3

100,0

1,1

1,5

25,2

100,0

0,9

1,7

100,0

1,4

100,0

Középiskola Érettségi nélkül, szakmai oklevéllel

érettségivel

Egyetem, fıiskola, stb.

41,6

10,0

15,3

5,3

22,8

43,9

11,2

14,2

5,3

1,6

16,0

42,5

15,9

17,1

5,5

0,9

1,9

26,7

37,0

9,0

17,9

6,7

100,0

0,9

2,0

27,5

38,7

9,4

14,9

6,6

100,0

3,5

3,0

33,0

36,1

5,0

13,9

6,5

100,0

34,5

6,2

19,7

33,3

3,2

2.5

0,6

100,0

1,4

2,7

33,4

37,2

7,5

12,4

5,4

100,0

10,1

3,3

18,9

43,6

14,6

7,2

2,4

100,0 100,0 100,0

4,7 1,0 4,1

4,2 1,3 2,1

20,8 14,3 22,7

41,3 42,6 40,2

12,2 16,1 10,7

12,5 18,8 14,9

4,2 5,9 2,2

28,58 %

15,53%

21,24%

9,18%

Összesen

100%

4-7

8

évfolyam

8 osztály alatt: 25,4%

(KSH, 2001/b:8)

Néhány fogyatékossági csoportban az átlagostól is lényegesen kedvezıtlenebb a helyzet. Az értelmi fogyatékosok csoportjának közel 60 százaléka nem rendelkezik alapfokú iskolai végzettséggel sem, 34,5%-uk az általános iskola elsı osztályát sem végezte el. Az adatok szerint egyharmaduk rendelkezik befejezett általános iskolai végzettséggel és bár csekély 27

Lsd. bıvebben: KSH, 2001/b.

37

számban, de vannak akik ennél magasabb iskolai végzettséget is szereztek (3,2% rendelkezik érettségi nélküli szakmai oklevéllel, 2.5% érettségivel és 0.6%-uk végzett egyetemet vagy fıiskolát). A fogyatékos emberek 92%-a magánháztartásban él, körükben azonban nagyobb az intézeti háztartásban élık hányada, mint a nem fogyatékkal élık között. A fogyatékossággal élı személyek háztartásainak mintegy ötödében a fogyatékkal élı személy egyedül él. Feltételezésünk szerint ez a szám nem annyira a fogyatékkal élık önálló életvitelével, sokkal inkább azzal van szoros összefüggésben, hogy a fogyatékossággal élık között nagyon magas az idıs – fıként nık – hányada. Így szemlélve komoly kérdés, hogy vajon milyen módon és kik segítik ıket mindennapjaikban, önmaguk ellátásában. 2001-ben 35 ezer olyan házaspári, élettársi kapcsolatot regisztráltak, ahol mindkét személy fogyatékkal élt. A fogyatékos személyeket magukba foglaló családok ötödében a fogyatékossággal élı személy gyermek. Házaspárok esetében az az arány 15%, míg az egyszülıs háztartásokban 45% - ez a nagyarányú különbség felhívja a figyelmet arra a komoly társadalmi problémára, hogy azok a családok, ahol fogyatékos gyermek születik, könnyebben szétesnek és jellemzıen édesanyák egyedül maradnak gyermekükkel. A fogyatékossággal élı gyermek ellátása – és a létfenntartás – márpedig rendkívül komoly feladatot ró a nevelı szülıre. 1990 és 2001 között a lakások minısége nagymértékben javult, ami befolyásolta a fogyatékkal élık lakáskörülményeit is. Emelkedett körükben azok aránya, akik összkomfortos lakásban éltek és ezzel árhuzamosan csökkent a félkomfortos – és komfort nélküli lakások lakóinak száma (1990-ben a fogyatékos emberek 25%, 2001-ben 13%-a élt komfort nélküli lakásban). Az a tendencia azonban továbbra is megfigyelhetı, hogy a fogyatékos személyek lakásának komfortossága alacsonyabb szintő, mint a nem fogyatékosoké. Ez a tény önmagában talán nem meglepı: a szegényebb, rosszabb körülmények között élı emberek egészségi állapota jellemzıen érdemben kedvezıtlenebb jobb helyzető társaikénál. Természetesen ellenkezı irányban is érvényesül ez a folyamat: a hirtelen bekövetkezı betegség, baleset, megváltozott munkaképességővé válás komoly társadalmi hátrányokat, státuszromlást eredményezhet (külön megemlítve a fogyatékossággal élık rendkívül kedvezıtlen munkaerı-piaci lehetıségeit).

38

A különbözı fogyatékkal élık lakáskörülményei között is találunk különbségeket. Az értelmi fogyatékosok helyzete a leghátrányosabb, esetükben az átlagnál (17,3%) jóval magasabb arányban élnek komfort nélküli, szükség- vagy egyéb lakásban (28,4%). Ha ezeket a tényeket megvizsgáljuk, ez esetben sem nehéz felfedezni a számok mögött rejlı társadalmi folyamatokat: a gyermekkorúak között nagyobb arányú az értelmi fogyatékossággal élık hányada. Sajnálatosan régóta ismert tény, hogy szegény, illetve hátrányos helyzető – sok esetben roma – gyermekek esetében a társadalmi hátrányból következı iskolai, ismeretbeli lemaradásokat gyakran minısítik értelmi fogyatékosságként.

2.6. Gazdasági aktivitás, munkaerı-piaci helyzet Már 1990-ben is jelentıs különbséget figyelhetünk meg a gazdasági aktivitást tekintve a fogyatékossággal élı és nem fogyatékos emberek között. A fogyatékkal élık körében a foglalkoztatottak aránya csak 17% volt, a nem fogyatékos személyek esetében meghaladta a 44%-ot. A 2001. évre a fogyatékos személyek foglalkoztatottsága jelentısen lecsökkent, ekkor az arány már csak 9%28. Ezek a számok is jól jelzik azt a tendenciát, hogy az évezred utolsó évtizedének legnagyobb részében szőkülı és strukturálisan átalakuló hazai munkaerıpiacról nagy arányban szorultak ki a jellemzıen amúgy is kedvezıtlen munkaerıpiaci jellemzıkkel (kedvezıtlen iskolázottság, nem piacképes szakmák) bíró fogyatékossággal élı személyek. A Munkaerı-felmérés adatai szerint (idézi: Scharle, 2005:202) a fogyatékossággal élı emberek gazdasági aktivitása a 15-64 éves korcsoportban 2002-ben a következıkkel jellemezhetı: •

a fogyatékossággal élık legnagyobb hányada nyugdíjas (87,5%),

•

a fogyatékossággal élı nem nyugdíjasok körében a gazdaságilag aktívak aránya megközelíti a teljes népességét (51%, a teljes népességben jellemzı 59,5%-kal)

•

a fogyatékossággal élı nyugdíjasok aktivitási rátája viszont rendkívül alacsony (6,6%, szemben a teljes népességben jellemzı 59,5%-kal),

•

ugyanakkor körükben a munkanélküliségi ráta29 a teljes népességben regisztrálhatónak több mint kétszerese (ezt azt jelzi, hogy a fogyatékossággal élık egy – a teljes

28

Lsd. bıvebben: KSH, 2001/b. A KSH felméréseiben az ILO definíciójának megfelelıen munkanélkülinek minısül az, aki a felmérést megelızı egy héten egy órát sem dolgozott, aki egy héten belül munkába képes állni, és aktívan munkát keres. 29

39

népességen belül megfigyelhetınél jóval jelentısebb – részének esetében nem a munkavállalási hajlandóság hiánya, hanem a munkalehetıség hiánya okozza a munkavállalás hiányát), •

azon inaktívak aránya, akik szeretnének dolgozni a nem nyugdíjas fogyatékossággal élık esetében rendkívül magas – a nyugdíjasok esetében nem tér el érdemben a teljes népesség átlagától. 4. táblázat A fogyatékossággal élık gazdasági aktivitása (fı és %)

Népesség összesen (ezer fı) Ebbıl foglalkoztatott (ezer fı) Ebbıl munkanélküli (ezer fı) Aktivitási ráta (%) Foglalkoztatási ráta (%) Munkanélküliségi ráta (%) Inaktív, de szeretne dolgozni (%)

15–64 éves népesség

Tartós fogyatékkal, betegséggel élık

Ebbıl nyugdíjas

6850.0

748.2

654.4

3847.2

85.9

38.2

229.2

9.9

5.3

59.5

12.8

6.6

56.2

11.5

5.8

10.3

12.2

16.5

15.0

5.6 16.3

(Scharle, 2005:202)

Az ország területe a gazdasági aktivitást tekintve igen megosztott: mind a fogyatékkal élık körében, mind pedig a nem fogyatékos személyek esetén az ország nyugati részén magasabb a foglalkoztatottság, mint a keleti régióban. A foglalkoztatott fogyatékossággal élı egyének aránya Közép-Magyarországon a legmagasabb (11,1%), és Észak-Magyarországon a legalacsonyabb, itt csupán 6,3%. Településtípusonként is eltérések mutatkoznak: míg Budapesten a fogyatékossággal élık 12,5%-a, addig a községekben 6,7%-a dolgozik. A dolgozó fogyatékossággal élık iskolai végzettsége némileg kedvezıtlenebb az összes foglalkozatott

esetében

megfigyelhetıtıl30.

Mindemellett

gyakorlatilag

valamennyi

végzettségi csoportban az jellemzı, hogy a fogyatékkal élık körében a teljes foglalkoztatotti körben mérhetınél magasabb azoknak az aránya, akik a valódi végzettségüknél alacsonyabb képzettséget igénylı munkakörben dolgoznak – különösképpen igaz ez „az állam által támogatott, védett munkahelyen dolgozók között” (Scharle, 2005: 204).

30

Lsd. bıvebben: Scharle, 2005.

40

5. táblázat A dolgozó fogyatékos emberek iskolázottsága, százalékban (15 – 64 éves korosztály) Iskolai végzettség típusa Ált. Isk. 1-8. Osztály Szakiskola Gimnázium Szakközép Fıiskola Egyetem Összesen

összes foglalkoztatott

tartós fogyatékossága, betegsége van

munkavégzést korlátozó fogyatékossága van

17

29

31

34 8 24 11 7 100

34 6 22 6 2 100

36 6 22 3 1 100

Forrás: Scharle Ágota számításai alapján, valamint az ehhez segítségül vett KSH 2002 II. negyedévi Megváltozott munkaképességőek a Munkaerıpiacon felvétele alapján., Scharle, 2005:203)

A Népszámlálás adatai szerint 1990-ben 27% volt a vezetı, értelmiségi és egyéb szellemi foglalkozásúak aránya a fogyatékosok között, mely 2001-re 37%-ra emelkedett. E tendencia velejárójaként jelentısen csökkent a fizikai foglalkozásúak aránya. A dolgozók kétharmadának heti munkaideje 36-40 óra, 6%-uk esetében marad az átlagos 36 óra alatt. A fogyatékossággal élık között az összes foglalkoztatotthoz képest magasabb azok aránya, akik rövidebb és kötetlen munkaidıben dolgoznak: jellemzıen otthon, illetve igyekeznek gyalog megközelítı munkahelyet választani az esetleges utazási nehézségek elkerülése végett.

2.7. A jövı generációja Magyarországon az élveszületések átlaga éves szinten 100000 fı körül mozog: közülük átlagosan körülbelül 3000-en rendellenességgel jönnek a világra. A közoktatási törvény a speciális nevelést igénylı gyerekek számára ingyenes egyénre szabott fejlesztési lehetıséget biztosít születésüktıl iskoláskorukig. Az Oktatási Minisztérium nyilvántartása alapján korai fejlesztésben a 2002-2003-as tanévben 2238 gyermek részesült. Évente mindössze 300 új gyermek kapcsolódik be a korai fejlesztési ellátásba, ez a szükségesnek csupán 10%-t fedi le. A 2002/2003-as tanévben 46034 fogyatékos gyermek tanult gyógypedagógiai intézményben (óvoda, iskola, szakiskola), míg integrált intézményben 18 165 fı (ez az összes érintett 39,6%-a). Kedvezı folyamat, hogy az integrált óvodák befogadóképessége növekvı

41

tendenciát mutat: 2001-ben 1437 gyermek járt gyógypedagógiai és 3479 integrált óvodába (ez már 60%-os integrációt jelent). Reményeink szerint egyre szélesebb körben és egyre fejlettebb, az igényekre jobban reagáló intézményi struktúrával válik mind általánosabbá a fogyatékos gyermekek integrációjára való törekvés.

Mindez

nagymértékben

hozzájárulhat

ugyanis

annak

a

jelenségnek

a

visszaszorításához, mely szerint a fogyatékkal élı gyermekek többsége szegregált és izolált körülmények között nı fel és él hátralévı életében31.

31

Lsd. bıvebben: Pataki – Somorjai, 2006.

42

III. Jogszabályváltozások a megváltozott munkaképességő emberek foglalkoztatásában – a munkaadókra, munkavállalókra gyakorolt hatások

A helyzetfeltárás jelen részének – mely olyan szociális szakemberek munkája, akik megváltozott munkaképességő emberek foglalkoztatásával foglalkoznak – célja, hogy a foglalkoztatásnak egy egészen szők keresztmetszetében vizsgálja azokat a folyamatokat, amelyek a jogszabályváltozások hatására következtek be a munkaadók mőködésében és a munkavállalók életében. Jelen tanulmány nem tekinthetı hatástanulmánynak, sokkal inkább azokat a következményeket és jellegzetességeket próbálja összefoglalni, amelyek a jogszabályváltozások hatására a napi munkában tapasztalhatóak, illetve a szakmaközi találkozók, információ és tapasztalatcserék során a tudomásunkra jutott.

3.1. Elızmények A megváltozott munkaképességő személyek foglalkoztatásával kapcsolatban hosszú idın keresztül a megváltozott munkaképességő személyek foglalkoztatásáról és szociális ellátásáról szóló 8./1983. (VI. 29.) EÜM-PM rendelet volt az irányadó. A

társadalmi-gazdasági

változások,

valamint

Hazánk

Európai

Uniós

tagsága

következményeként lassú változás indult el, melynek hatására jogalkotói szinten is megfogalmazták

a

fogyatékkal

élı,

megváltozott

munkaképességő

munkavállalók

foglalkoztatására vonatkozó új munkaadói kötelezettségeket és a foglalkoztatáshoz főzıdı új finanszírozási elemeket. Az Európai Bizottság 1997-ben fogadta el az Európai Foglalkoztatási Stratégiát (EFS) a munkahelyek megteremtését témájául választó luxemburgi csúcsértekezleten. Az Európai Foglalkoztatási Stratégiához kapcsolódva 1997-tıl un. Foglalkoztatás Irányvonalakban rögzítették a legfontosabb célokat: az irányvonalakat több alkalommal újrafogalmazták. A kapcsolódó dokumentumok többek között a munkaerı-piaci szempontból hátrányos helyzető inaktív társadalmi csoport munkavállalási készségeinek a megerısítését is elıtérbe helyezték. A döntıen passzív munkaerı-piaci eszközök helyett az aktív munkaerı-piaci eszközökre helyezıdött át a hangsúly, prognosztizálva ezzel a munkanélküliek számának és az ellátásukkal kapcsolatos szociális segélyek nagyságának csökkenését. Megfogalmazták a differenciált, egyénre szabott, személyre szóló szolgáltatások prioritását, valamint a szociális

43

és munkaügyi szolgáltatások szoros együttmőködésének fontosságát, szorgalmazva az „Egyablakos szolgáltatási rendszer” kialakítását. A

fogyatékos

emberek

foglalkoztatásában

legfontosabb

célkitőzésként

az

egyéni

foglalkoztathatóság javítását jelölték meg, intenzív munkakapcsolatot feltételezve a komplex rehabilitáció megvalósításához nélkülözhetetlen legfontosabb szektorok (egészségügy, oktatás,

foglakoztatás,

szociális

szolgáltatás)

szakemberei

között.

Irányvonalként

fogalmazódott meg egy olyan köztes munkaerıpiac kiterjesztése, melyben az említett szereplık konstruktív módon építhetnek a megváltozott munkaképességő ügyfél, álláskeresı aktív közremőködésére. A munkaerıpiacra történı hatékony kihelyezés és benntartás az egyéni foglalkoztatási tervre alapozva, a potenciális munkaadók felkeresésével és felkészítésével lehetıséget biztosít elkötelezettség nélküli munkakipróbálásra, valamint a munkaadó, a munkavállaló és a munkatársak számára egymás kölcsönös megismerésére. Annak érdekében, hogy a lehetséges munkaadókat megnyerjék a program hatékony megvalósításához széleskörő kampányokba kezdtek az érintett európai országokban32. Ez Európai Unió politikájában, dokumentumaiban, irányvonalaiban megfogalmazott elvárások jelentették tehát az egyik olyan tényezıt, amely nagymértékben befolyással bírt a megváltozott munkaképességő emberek foglalkoztatási rendszerének átalakítására és meghatározta azokat a fı irányvonalakat, amelyeket a hazai jogszabályalkotók követendınek tartanak. Európai Uniós tagságunkkal kapcsolatban felmerült kötelezettségeink mellett a fogyatékkal élı, megváltozott munkaképességő munkavállalók foglalkoztatási rendszerének változását sietette az a jelentıs kormányzati nyomás is, amely a pazarló állam, pazarló finanszírozás

megfékezésére

munkaképességő

és

próbált

fogyatékos

kísérletet

személyek

tenni,

kiiktatva

foglalkoztatásából

a

megváltozott

haszonszerzési

céllal

bekapcsolódott munkaadókat. Feltételezhetı, hogy a jogalkotói szándék arra is kiterjedt, hogy olyan szabályozás alakuljon ki, melynek következtében átlátható, egyértelmő, és a megváltozott

munkaképességő

munkavállalók

egészségi

munkakörnyezetben valósul meg a foglalkozási rehabilitációt33.

32 33

Lsd. bıvebben: Frey, 2001. Lsd. bıvebben: VSZOSZ, 2006.

44

állapotának

megfelelı

3.2. Változások a hazai jogi szabályozásban Jogszabályi szinten már a Fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlıségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. Tv. (továbbiakban Esélyegyenlıségi törvény) is hangsúlyozza, hogy az esélyegyenlıség és a normalizációs elv értelmében a fogyatékos embereket is ugyanazok a jogok és lehetıségek illetik meg mindennapi életvitelükben, mint a társadalom többi tagját, értve ez alatt többek között a képzéshez, foglalkoztatáshoz, szabadidı eltöltéséhez valamint a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés lehetıségét. Az 1999-ben életbe lépett Országos Fogyatékosügyi Program (OFP) megnevezi azokat az eszközöket is, melyekkel a fogyatékos embereknek rendelkezniük kell, illetve a hozzáférést biztosítani kell számukra annak érdekében, hogy önálló életvitelük megvalósulhasson. A megváltozott munkaképességő emberek foglalkoztatásával kapcsolatban az új jogszabályok 2005-ben léptek életbe. A megváltozott munkaképességő munkavállalókat foglalkoztató szervezetek akkreditációjára vonatkozó 176/2005. (IX.2.) Korm. rendelet,(továbbiakban Akkreditációról szóló rendelet), a 177/2005. (IX.2.) Korm. rendelet (továbbiakban költségvetési támogatásról szóló rendelet), a 14/2005. (IX.2.) FMM rendelet, a 15/2005. (IX.2.) FMM rendelet, valamint a szociális foglalkoztatás engedélyezésérıl és a foglalkoztatás támogatásáról szóló 112/2006. (V. 12.) Korm. rendelet a megváltozott munkaképességő munkavállalók foglalkoztatását illetıen új irányvonalakat jelöl meg a hazai rendszer átalakításban. Az új szabályozási rendszer fókuszában két lényeges elem jelenik meg. Egyrészt az akkreditációs eljárás, az akkreditált munkaadói cím elnyeréséhez szükséges feltételek meghatározása, másrészt az ezen feltételek biztosításával lehívható költségvetési támogatások megnevezése, úgymint a megváltozott munkaképességőek foglalkoztatásával összefüggı bértámogatás, költségkompenzáció (költségkompenzációs támogatás és rehabilitációs költségtámogatás, valamint a szociális foglalkoztatás). Jelen tanulmány nem érinti a költségvetési támogatások, valamint a szociális intézmények lakói esetében megjelenı új foglalkoztatási típus - a szociális foglalkoztatás - lehetıségének részletezését, annál nagyobb figyelmet fordít azonban az akkreditációs eljárás érintett szervezetek mőködésére gyakorolt hatásának, illetve a munkavállalóik szintjén megjelenı változásoknak a feltérképezésére.

45

A jogszabályi változások során a célcsoport definiálásával kapcsolatban jelentıs változások történtek. A megváltozott munkaképesség kifejezést az Akkreditációról szóló rendelet a korábbi (EüM-PM 1983.) rendelkezéssel megegyezıen határozza meg, melynek értelmében megváltozott munkaképességő munkavállalónak számít az, aki esetében a munkaképességcsökkenés mértéke – az Országos Egészségbiztosítási Pénztár Országos Orvosszakértıi Intézete (továbbiakban OOSZI) határozata alapján – legalább a 40%-t elérte. A Költségvetési támogatásról szóló rendelet azonban a megváltozott munkaképességő munkavállalók csoportjából finanszírozási szempontból kiemeli azokat a személyeket, akiknek a munkaképesség csökkenése nem éri el az 50%-t. A megváltozott munkaképesség kifejezés alatt egyértelmően azokat a munkavállalókat jelöli, akiknek a munkaképesség csökkenése az 50%-ot eléri vagy meghaladja. A célszervezetek számára finanszírozási szempontból ez volt az egyik legnagyobb érvágás, mivel a foglalkoztatáshoz biztosított korábbi normatív támogatás (dotáció) nagyságát nagymértékben befolyásolta a gazdálkodó szervezetek létszáma, a súlyos, esetleg halmozott fogyatékossággal élı munkavállalók mellett az alacsonyabb mértékő (40%-os) megváltozott munkaképességgel bíró személyeket is beleértve.

Az

arányokat

tekintve

pedig

jellemzı

módon

az

alacsonyabb

fokú

egészségkárosodással élı munkavállalók (40%-50%) jelentették a nagyobb létszámot. Az új szabályozással tehát gyakorlatilag bıvítették azon potenciális munkaadók számát, akik hajlandóságot mutathatnak a korábbi szervezetek mellett a megváltozott munkaképességő, fogyatékos emberek foglalkoztatására, másrészt viszont szőkítették a támogatott célcsoportba tartozók körét, ösztönözve, hogy a lehetıségekhez képest minél több megváltozott munkaképességő munkavállaló helyezkedjen el a nyílt munkaerı piacon. A mindennapi gyakorlatban ennek a hatása úgy jelentkezett, hogy a korábbi szervezetek nem mérlegeltek, nem tettek különbséget a munkavállalóik között a munkaképesség csökkenés mértéke alapján, hanem egyenesen megszüntettek olyan üzemeket, részlegeket, amelyek távolság, mőködési költségek vagy számos egyéb okból kifolyólag az új finanszírozási elvek szerint nem voltak rentábilisak. Így sajnos tömegével kerültek munkanélküli státuszba olyan megváltozott munkaképességő munkavállalók is, akiknek nem vagy csak nagyon kicsi az esélyük arra, hogy állapotukból kifolyólag, vagy fogyatékosságuk jellege miatt belépjenek az elsıdleges munkaerıpiacra.

46

3.3. Az akkreditációs eljárás hatásai A jelenlegi tapasztalatok szerint valóban az eddiginél több szervezet kérte az akkreditációs minısítést (közel 600-700 szervezet akkreditált), köztük sok olyan, aki korábban nem tartozott a védett szervezeti kategóriába. Ezzel bıvült a támogatott foglalkoztatói kör, és csak remélni lehet, hogy az említett szervezetek elérik azt megváltozott munkaképességő álláskeresıi csoportot, akik megfelelı munkatapasztalattal rendelkeznek, de a megszorítások miatt kikerültek a védett foglalkoztatás körébıl. Az akkreditációs eljárásra való felkészülésnél a szervezetek szempontjából lényeges tényezı volt, hogy mikor jutottak hozzá a stratégiai információkhoz. Ha a szervezetek vezetıi információszerzés szempontjából megfelelı helyen és idıben voltak, vagy jó kapcsolati tıkével rendelkeztek, akkor viszonylag rugalmasan reagálhattak az új feltételekre, és kezdhették meg a szervezeti átalakulásokat, finanszírozási szempontból a legmegfelelıbb gazdasági társasági forma jogi elıkészítését. Az átalakulásnál lényeges szempont volt az is, hogy

mely

szervezet,

munkaadó

rendelkezett

megfelelı

pénzügyi

háttérrel,

humánerıforrással, ami alapjaiban megkönnyíthette az új elvárásokhoz való igazodást. A meglévı és megmaradt megváltozott munkaképességő munkavállalói állomány esetében munkaviszony szempontjából ez a változás a munkaszerzıdések és azok tartalmi elemeinek újraszövegezésével egyfajta jogfolytonosságot eredményezhetett: sokszor csak abban az esetben, ha a munkavállaló elfogadta a felkínált, számára nem túl elınyös új foglalkoztatási feltételeket, amely sok esetben együtt járt a munkaórák számának csökkenésével, és így, az egyébként sem magas összegő munkabér arányosított redukálásával. Jellemzıen kivezetı utak és egyéb támogatási lehetıségek hiányában a megváltozott munkaképességő munkavállalók zöme elfogadta az új munkaszerzıdésben kínált feltételeket,

és ugyanazokat a

munkafolyamatokat végzi ugyanazon feltételek és munkakörülmények között, csökkentett munkaórában, természetesen jóval kevesebb bérért, annak ellenére, hogy meglévı képességeit tekintve talán többre lenne képes. Az újonnan belépı munkavállalók esetében viszont nagy szerepe van az OOSZI határozatának, ugyanis jellemzıen a foglalkoztatás idıtartamát, pontosabban a munkaviszony határozott idıtartamát sok esetben ahhoz az idıponthoz kötik, amely az OOSZI határozatában szerepel az állapot felülvizsgálatának idıpontjaként. Teszik ezt egyrészt kényszerőségbıl, hiszen finanszírozási szempontból szoros összefüggés van a támogatási összeg nagysága és a

47

támogatott munkavállaló állapotának, fogyatékosságának, munkaképesség csökkenésének mértéke között. Másrészt a jogszabályváltozások értelmében az állam tényleg csak azon megváltozott munkaképességő munkavállaló foglalkoztatását támogatja, akinek állapotából fakadóan nincs lehetısége elhelyezkedni a nyílt munkaerıpiacon. Tehát ha az OOSZI soron következı állapotfelmérése során úgy határoz, hogy az egyénnek javult a munkaképessége és pl. az 50%-os munkaképesség csökkenést átminısíti 40%-ra, ami már nem támogatott foglalkoztatási kategória, akkor a munkaadónak is meg kell tennie a szükséges lépéseket. Kezdeményeznie kell az elsıdleges munkaerıpiacra történı kihelyezését, közremőködı partnerek hiányában pedig megszüntetni a határozott idıtartamra szóló munkaviszonyát, hiszen a jelenlegi finanszírozási feltételek mellett az akkreditált munkaadó számára nem kifizetıdı az alacsonyabb munkaképesség csökkenéssel bíró munkavállaló foglalkoztatása.

3.4. Az akkreditáció lehetséges kimenetei A

megváltozott

munkaképességő

munkavállalókat

foglalkoztató

munkáltatók

akkreditációjának célja annak a tanúsítása is, hogy a munkáltató: •

rendelkezik azokkal a személyi és tárgyi feltételekkel, melyek biztosítják a megváltozott munkaképességő munkavállaló foglalkoztatását egészségi állapotának és fogyatékosságának megfelelı munkahelyi környezetben,

•

és ezen tevékenységével megvalósul a munkavállaló végzettségének és képességének elérhetı legmagasabb szintő foglalkoztatás.

A szabályozás a korábbitól eltérıen arra is ösztönzi a munkaadókat, hogy a megváltozott munkaképességő munkavállalókat valós, értéket termelı, elıállító vagy hasznos szolgáltatói tevékenység keretében foglalkoztassa. Az akkreditációs eljárás eredményeként a munkáltatók tanúsítványt kapnak. A tanúsítvány típusát az határozza meg, milyen mértékben feleltek meg a munkáltató által biztosított munkafeltételek az akkreditációs követelményeknek. Ennek függvényében az akkreditációs tanúsítvány négy típusát különböztetjük meg: •

alap tanúsítvány, amely igazolja, hogy a munkáltató a megváltozott munkaképességő munkavállalók foglalkoztatására irányadó alapvetı akkreditációs követelményeknek megfelel (akkreditált foglalkoztató),

•

rehabilitációs tanúsítvány, a munkáltatót rehabilitációs foglalkoztatónak nyilvánítja,

•

kiemelt tanúsítvány, a munkáltatót védett foglalkoztatónak minısíti, 48

•

feltételes tanúsítvány, a kiemelt tanúsítvány megszerzésére való felkészülést segíti elı.

A különbözı típusú akkreditációs tanúsítványok megszerzéséhez a pályázó szervezeteknek a következı követelményeknek kell megfelelniük: I. Alapvetı akkreditációs követelmények (alaptanúsítvány), melynek érvényessége legfeljebb öt év: •

a munkáltató a tanúsítvány kérelmezését megelızıen legalább egy naptári éven keresztül mőködött,

•

megváltozott

munkaképességő

munkavállalót

saját

maga

foglalkoztat,

vagy

foglalkoztatni kíván, •

a rehabilitációs célú munkavégzés a társasági szerzıdésében, alapító okiratában, alapszabályában, vállalkozói igazolványában rögzítve van,

•

az akkreditációval érintett telephelyen a szakhatósági engedélyek biztosítottak,

•

biztonságos munkavégzés személyi, tárgyi és szervezeti feltételei biztosítottak,

•

a munkavégzés helye és környezete akadálymentes,

•

a munkakörnyezetet (munkaeszköz, berendezés, technológia, tárgyi környezet) a munkavállaló állapotához igazítja és a fogyatékosságának megfelelı foglalkoztatást biztosítja.

II. Rehabilitációs tanúsítvány, melynek érvényessége legfeljebb három év: •

megváltozott munkaképességő munkavállalók létszáma eléri vagy meghaladja a húsz fıt, aránya eléri vagy meghaladja a munkaerı állomány létszámának 40%-t,

•

közülük több mint fele rehabilitációs célú foglalkoztatásnak megfelelı tevékenységet végez,

•

a munkaadó esélyegyenlıségi tervvel rendelkezik, segítı szolgáltatások lehetıségét biztosítja,

•

az OOSZI személyre szóló rehabilitációs javaslata alapján személyes rehabilitációs tervet készít,

•

foglalkozási rehabilitációs szakmai programmal rendelkezik,

•

rehabilitációs megbízottat, illetıleg rehabilitációs munkatársat foglalkoztat.

III. Kiemelt tanúsítvány követelményei, melynek érvényessége legfeljebb két év: •

elıbbi követelmények teljesítését igazolja,

49

•

a megváltozott munkaképességő munkavállalókat a kérelmezést megelızı legalább egy naptári éven keresztül foglalkoztatja,

•

munkavállalóinak létszáma eléri az 50 fıt,

•

képzettséghez kötött munkakörök betöltését, illetve a képzési lehetıségekhez való hozzáférést is lehetıvé teszi,

•

legalább három tagú rehabilitációs bizottságot mőködtet,

•

munkahelyi segítı személy közremőködését biztosítja,

•

a megváltozott munkaképességő munkavállalók létszáma eléri az 50%-ot,

•

a fent megjelölt feltételek fennállnak, és a foglalkoztatás rehabilitációs célú munkavégzésnek minısül, az érintett székhelye vagy egy telephelye, fióktelepe megfelel a feltételeknek.

IV. Feltételes tanúsítvány: •

kiemelt tanúsítvány megszerzésére való felkészülést segíti elı,

•

érvényességi ideje a kiadástól számított max. 1 év, abban az esetben, ha a munkáltató rendelkezik a kiemelt tanúsítvány kiadását megalapozó feltételekkel és

•

egy évre vonatkozó intézkedési tervvel, mely tartalmazza az elérendı célokat, feladatokat, a teljesítés határidejét és módját,

•

ez idı alatt a munkáltatót védett foglalkoztatónak kell tekinteni.

3.5. A foglalkoztatás lehetséges típusai, formái A megváltozott munkavégzı képességő munkavállalók foglalkoztatása a következı formákban, céllal történhet: •

Rehabilitációs célú foglalkoztatás: olyan típusú foglalkoztatási forma, amelyben a végzett tevékenység minden szempontból igazodik a munkavállaló munkaképességváltozásához, és a munkavállaló munkaköri feladatát ellátva, érték teremtı munkát végez.

•

Közösségi munkavégzés keretében a meglévı készségekkel, képességekkel elérhetı legmagasabb biztosításával,

szintő

foglalkoztatás

gyakorlat

megvalósítása

megszerzésével,

munkára

a

cél,

munkatapasztalat

szocializálással

egyfajta

munkakipróbálás jegyében. •

Nyílt

munkaerıpiacra

nem

kihelyezhetı

megváltozott

munkaképességő

munkavállalók foglalkoztatása keretében a munkavállalók olyan speciális csoportját

50

foglalkoztatják, akik esetében súlyos vagy halmozott fogyatékosságukból kifolyólag nincs lehetıség a nyílt munkaerı piacra történı kihelyezésére. Számukra a foglalkoztatás

kiegészül

szocio-terápiás

foglalkozásokkal,

amelyek

célja

a

munkalehetıség biztosítása mellett olyan jellegő tevékenységek nyújtása, amely testi, lelki állapotukat figyelembe véve egyéni vagy csoportos formában elısegíti fejlesztésüket, így elkerülve állapotromlásukat, leépülésüket. Az akkreditációs eljárás lebonyolítása során a helyszíni ellenırzéskor a bizottság tagjai többek között arról is tájékozódnak, hogy a munkaadó szervezetek rendelkeznek- e a fentebb felsorolt személyi

és

tárgyi

feltételekkel,

segítı

szolgáltatásokkal,

amelyek

segítségével

megvalósítható a fent említett foglalkoztatási forma, illetve formák valamelyike. Cél, hogy a foglalkoztatás során megtalálják azt az ideális munkatípust, amelyben a megváltozott munkaképességő személy teljes értékő munkát végezhet.

3.6. Segítı szolgáltatások, segítı szakemberek Az Akkreditációról szóló rendelet már a rehabilitációs foglalkoztató minısítés elnyeréséhez kötelezı foglalkoztatási elemként jelöli meg a rehabilitációs célú munkavégzést, az ezt megalapozó foglalkoztatási rehabilitációs programot, a munkahelyi esélyegyenlıségi tervet, és a mindezek megvalósulását elısegítı rehabilitációs munkatársak alkalmazását. Fontos kérdés viszont, hogy, ha egy munkáltató rendelkezik a fentebb felsorolt kötelezı foglalkoztatási elemekkel, majd az esetleges helyszíni szemle során hitelt érdemlıen bizonyítani is tudja ezeket, biztosan megvalósítja-e az egyéni szükségletekre épülı, az egyén képességeihez igazodó, szakmailag jól megalapozott rehabilitációs foglalkoztatást? Vajon a rehabilitációs munkatárs vagy a rehabilitációs munkacsoportok munkatársai fel tudják-e építeni az egyéni rehabilitációs terveket, rendelkeznek–e azokkal az ismeretekkel, készségekkel, munkafeltételekkel, hogy személyre szabott szolgáltatást tudjanak tervezni a megváltozott munkaképességő, fogyatékkal élı munkavállalók számára? A kérdések releváns megválaszolásához fel kell tárni azokat a tényezıket, amelyek jelen pillanatban meghatározzák az egyénre szóló rehabilitációs programok elıkészítését, teljesítését (illetve bizonyos esetekben elıre jelzik azok valószerőtlenségét).

51

3.6.1. Rehabilitációs munkatárs A 14/2005. (IX. 2.) FMM rendelet az akkreditációs követelmény rendszer szabályairól (késıbbiekben a Rendelet) szólva megjelöli, hogy adott megváltozott munkaképességő munkavállalói létszámhoz hány fı rehabilitációs munkatársat kell alkalmazni, valamint arról is rendelkezik, hogy ezeknek a szakembereknek adott munkavállalói létszámhoz viszonyítva heti hány munkaórában kell ellátniuk a feladatukat. A rendelkezés értelmében megalakultak a rehabilitációs munkacsoportok, kis létszámú foglalkoztatás esetén kijelölték a rehabilitációs munkatársat, vagy az adott munkakörbe felvettek a jogszabálynak megfelelı iskolai végzettséggel rendelkezı munkavállalót. Mit jelent a megfelelı iskolai végzettség, azon kívül, hogy a rendelet egzakt módon felsorolja a szóba jöhetı képesítéseket? Feltételezzük, hogy azok a szakemberek, akik ellátják a rehabilitációs munkatárs feladatát, fel vannak vértezve azzal a tudással, ismerettel, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy kellı szakmaisággal tudják ellátni a munkakörhöz kapcsolódó feladatokat. Tapasztalataink szerint a gyakorlatban ez sajnos nem így van. Az új elvárások olyan új szükségletet hívtak életre, amelyre eddig csak nagyon kevés munkaadó tudott adekvát válasszal reagálni. A megváltozott munkaképességő, fogyatékkal élı munkavállalók foglalkoztatásában az említett rendeletek életbe lépése elıtt is jellemzı volt a segítı szakmák jelenléte, legalább is azoknál a munkaadóknál, akik egy kicsit is komolyan vették a rehabilitációs foglalkoztatást, és tekintettel voltak a célcsoportra jellemzı nagyon összetett problémahalmazra, ami természetszerőleg kihatott és kihat a mindennapi munkavégzésükre is. A rehabilitációs munkatárs munkakörének megjelenésével ezekben az esetekben többnyire azok a segítı szakemberek (szociális munkások, szociális asszisztensek) kerültek az új pozícióba, akik korábban a szociális, mentális támogatást képzettségüknél fogva többkevesebb sikerrel el tudták látni. A rendeletben felsorolt szakmák felsıfokú képzésében jelenleg nincs olyan speciális fakultatív, kiegészítı jellegő képzés, amely valamilyen szinten kapcsolatba hozható a rehabilitációs foglalkoztatással, és ami megalapozhatná a késıbbi rehabilitációs munkatárs munkakörének ellátását. Mindemellett a rehabilitációs munkatárs munkaköre a Rendelet szerint sem igényel feltétlenül felsıfokú végzettséget (bár feltételezhetı - ha csak a képzés idejét vesszük is figyelembe -, 52

hogy a személyre szabott programok kidolgozásához komplexebb látásmóddal, ismeretekkel rendelkezhet egy felsıfokú végzettségő szakember, mint középfokú végzettségő kollégája). Akár a felsıfokú, akár a középfokú képesítéseket tekintjük, (kivéve a gyógypedagógiai képzéseket), a képzés során érintılegesen foglalkoznak a célcsoporttal, szociológiaidemográfiai jellegzetességeikkel, és éppen az a tudásbázis hiányzik, ami specialitásából fakadóan megalapozhatná és segítené a rehabilitációs munkatársat feladatának szakszerő ellátásában. A jelenlegi szociális képzésben a fı hangsúly az egyéni esetkezelésen, a személyre szóló segítségnyújtás módszertani megközelítésén alapul, amely szemléletében, eszközrendszerében képezheti alapját, akár az egyéni rehabilitációs terveknek is, de semmiképpen nem jelentenek biztos alapot a tartalmi megfogalmazáshoz. (Pik-KozmaHegyesi, 1998) 3.6.2. Rehabilitációs terv Az eredményes foglalkozási rehabilitáció érdekében a rehabilitációban valamennyi érdekelt munkavállaló esetén fel kell tárni az egyén meglévı képességit, a munkavállaló érdeklıdési területét valamit az elérendı rövid és hosszú távú célokat. A személyre szóló rehabilitációs tervben közösen- a munkáltató képviselıjeként a rehabilitációs munkatárs és a munkavállalórögzíti a foglalkozási rehabilitáció irányát. A rendelet pontokba szedve határozza meg a személyes rehabilitációs terv tartalmi elemeit. Ennek a gyakorlatba való átültetése – hogy kitölthetı, lekérdezhetı, értékelhetı, átlátható és használható dokumentumot formázzanak meg – igen sok fejtörést okozott a szakemberek számára.

Többszöri

módosításokon

esett

át,

minden

munkáltató

maga

próbálta

megszerkeszteni saját személyes rehabilitációs tervének formanyomtatványát. Egyes helyeken szinte cégtitokként, bizalmas munkaanyagként kezelték és nem adták ki a kezükbıl. Mindeközben számos kérdés merült fel az adatvédelemmel, illetve az orvosi adatokba való betekintésekkel kapcsolatban is. Mivel az egyéni rehabilitációs terv elég sok kérdést taglal, elkészítése és értékelése hosszadalmas. Félı, hogy ez csak papírra gyártott munka lesz, ténylegesen a foglalkozási rehabilitáció eredményességét így nem szolgálja. Fontos, hogy a rehabilitációs munkatárs felkészült és rátermett legyen, kellı szakmaisággal rendelkezzen, hisz csak így készülhet igazán hatékony rehabilitációs terv, és válhat a

53

rehabilitációs foglalkoztatás alapjává, és nem egy mechanikusan kitöltött, igen-nem válaszokat tartalmazó, meglehetısen használhatatlan formanyomtatvánnyá. Akár a megváltozott munkaképességő munkavállalók készségfelmérését nézzük, akár az egyéni szükségletek felmérését – ezek nélkülözhetetlenek az egyéni rehabilitációs tervekhez – a rehabilitációs munkatársak jelenleg jellemzıen nincsenek felkészítve arra, hogy hogyan kell ezeket tartalommal, használható információkkal feltölteni, azért, hogy a munkavállaló képességeivel elérhetı legmagasabb szintő foglalkoztatást elıkészítsék. Jellemzı probléma, hogy a munkaerıpiacra belépı friss diplomás szakemberek a munkaadónál találkoznak elıször fogyatékossággal élı emberrel vagy a megváltozott munkaképesség kifejezéssel (és nem nekik róható fel, hogy a célcsoporttal kapcsolatos elméleti és gyakorlati tudnivalók kimaradt a képzésükbıl). Egy-egy terv kitöltésekor sok múlik a kérdezı rehabilitációs munkatárson, személyes készségein, a fogyatékos emberekhez főzıdı attitődjén, kapcsolatteremtési és kommunikációs képességén. A rehabilitációs szakembernek is rendelkezni kellene azokkal a készségekkel, személyes „jó” tulajdonságokkal, amelyek segítik ezt a típusú segítı tevékenységet. Fontos, hogy a személyes találkozás során megfelelıen és körültekintıen tájékoztassa a munkavállalót a rehabilitációs terv fontosságáról és ne csak egy kipipálandó papírmunkaként kezelje a feladatot. Ennek érdekében ajánlatos lenne olyan belsı képzések, speciális tréningek szervezése, amelyek elvégzésével a szükséges skillekkel felvértezve, megfelelı tudással, egységes hozzáállással és nagyobb elkötelezıdéssel végeznék munkájukat. A rehabilitációs terveknek tehát nincs egységes rendszere, nincsenek kidolgozva azok a szakmai standardok - ha van ilyen, akkor sem használják mindenhol – amelyek szakmailag jól megalapozottak és minıségi szolgáltatást, illetve egységes alapot jelentenének a megváltozott munkaképességő emberek foglalkoztatásában tekintet nélkül a földrajzi elhelyezkedésre, vagy a munkaadó beállítódására. A rehabilitációs munkatársak – akik többnyire egy rendelkezés értelmében

kerültek

új

munkaterületükre

–

saját

maguk

találtak

ki

sémákat,

formanyomtatványokat arra a célra, hogy megalapozzanak egy olyan magasabb színvonalú foglalkoztatást,

ahol

a

megváltozott

munkaképességő

személy

teljes

mértékben

kibontakoztathatja megmaradt munkaképességét és teljes értékő munkát végezhet. Tekintettel arra, hogy a Rendelet a rehabilitációs munkatársak esetében csak minimum létszámot ír elı – és ettıl a munkaadók jellemzıen nem is térnek el – az is elıfordulhat, hogy

54

néhány rehabilitációs munkatárs gondoskodik több száz, vagy akár néhány ezer dolgozó rehabilitációs tervének elkészítésérıl. Ezekben az esetekben értelmetlen a személyre szabottságot, illetve a minıséget vizsgálni, nyilvánvaló, hogy a mennyiségi mutatók teljesítése a cél. 3.6.3. Segítı szolgáltatások A segítı szolgáltatások célja, hogy segítsék a munkavállalók eredményes, képességeikhez leginkább igazodó munkakörben történı munkavégzését, valamint az önálló életvitelük kialakítását és annak folyamatos fenntartását. A segítı szolgáltatások körében 2 alapvetı tevékenységi kört nevez meg a Rendelet: •

a munkaerı-piaci szolgáltatásokat,

•

illetve az egyéb, életvitelt segítı humán szolgáltatásokat.

A munkaerı-piaci szolgáltatások körébe tartoznak a következık: •

munkatanácsadás

•

pályatanácsadás

•

rehabilitációs tanácsadás

•

pszichológiai tanácsadás.

Ezeket a szolgáltatásokat abban az esetben lehet felkínálni, ha a foglalkoztatás során olyan akadály, vagy akadályozó tényezı merül fel, ami az adott munkakörben jelentısen megnehezíti a további foglalkoztatást. Az egyéb az önálló életvitelt, a munkahely megtartását segítı humán szolgáltatások a következık: •

életvezetési tanácsadás,

•

jogsegélyszolgálat,

•

családgondozás,

•

szociális ügyintézés.

A segítı szolgáltatások tekintetében a Rendelet csak iránymutatást ad, kötelezıen nem határozza meg, hogy mely szolgáltatást kell biztosítani, és nem ad elıírást a minimumszolgáltatások körét illetıen sem. Teljes mértékben a munkáltatókra bízza tehát, hogy milyen szolgáltatásokat nyújtanak a megváltozott munkaképességő munkavállalóknak a komplex foglalkoztatási rehabilitáció során. Az akkreditált munkáltatók a rehabilitációs

55

szakmai programjukban rögzítik, hogy milyen segítı szolgáltatásokat nyújtanak, s ezeket hogyan, milyen módon tudják igénybe venni a munkavállalók. A gyakorlat jellemzıen az, hogy az akkreditált munkaadók azokat a szolgáltatásokat sorolták át a segítı szolgáltatások körébe, amelyeket már korábban is nyújtottak dolgozóik részére. A tapasztalatok szerint az esetszámokat tekintve a humán szolgáltatási oldal dominanciája jellemzı: a munkavállalók legtöbbször szociális jellegő kérdéssel fordulnak a rehabilitációs munkatársakhoz

(szociális

ellátásokról

tájékoztatás,

hivatalos

ügyek

intézése,

formanyomtatványok beszerzése, kitöltése-a leggyakrabban elıforduló ügyek). A gyakorlatban komoly problémát jelent, hogy a szolgáltatások sok esetben nem minden munkavállaló számára elérhetıek: a szervezeteknek nem minden telephelyén van segítı szolgáltatásnyújtás. Mindemellett a dolgozó, ha tisztában van is vele, hogy hol és mikor lehet igénybe venni ilyen szolgáltatást, munkaidıben nem lehet „elkérezkedni”, nem lehet ügyet intézni, mert nem nézik jó szemmel, ha kiesik a termelı tevékenységbıl. Az is könnyen elıfordulhat, hogy az adott telephelyre ugyan eljut a rehabilitációs munkatárs, azonban nem biztos, hogy ott találja a dolgozót, akinek szükség lenne az információra, mert például éppen az ellenkezı mőszakba van beosztva. Ahhoz, hogy a segítı szolgáltatás hatékony legyen megfelelı tárgyi feltételeket (munkakörnyezetet) kell biztosítani a segítı személyeknek is. A problémák feltárására, a segítı beszélgetések lebonyolítására, a pályaterv készítésére ideális esetben csak megfelelı, nyugodt és jól izolált helyen, zavartalan körülmények között kerülhet sor. Ha ez nincs meg, megrendül a bizalom és a nyitottság a segítséget kérı munkavállaló részérıl. A tárgyi feltételeket azonban a Rendelet még minimum követelményként sem említi meg. Tapasztalataink szerint a segítı szolgáltatások legkevésbé eredményes területe a munkatanácsadás. A tanácsadás célja, hogy a szolgáltatást igénybevevı személy elhelyezkedését

akadályozó

tényezıket,

körülményeket

feltárják,

és

ezeknek

a

megszüntetésére tervet dolgozzanak ki. A tanácsadó és az igénybe vevı személy közösen felmérik a hasznosítható képességeket, azt, hogy milyen elképzelése van az igénylınek, és melyek azok a gátló tényezık, amelyek megakadályozzák, hogy a munkavállaló

56

képességének és képzettségének leginkább megfelelı munkát lásson el. A tanácsadó mindezek után személyre szóló pályatervet dolgoz ki a sikeres elhelyezkedés érdekében34. A gyakorlatban a dolgozók legtöbbször azért keresik fel a munkatanácsadót, mert más munkakörben szeretnének dolgozni. Ha az illetı állapotát és képzettségét tekintve alkalmas a kért munkakörre és státusz is van - ez igán ritkán esik egybe - megtörténhet az áthelyezés, és a szereplık elégedettek, a foglalkozási rehabilitáció közelíthet a céljához. Sajnos elég ritka az egybeesés, sok esetben várni kell az üresedésre, és csak akkor történhet meg az elırelépés, áthelyezés. 3.6.4. Személyi segítık Az akkreditáció egyértelmően pozitív irányú velejárójaként meg kell említeni a személyi segítık alkalmazását azokon a munkaterületeken, ahol a folyamatos személyi felügyelet nélkülözhetetlen a fogyatékossággal élı emberek munkahelyi beilleszkedéséhez és munkában tartásához. A személyi segítık részt vesznek a munkafolyamatok ismertetésében, betanításban, gyakoroltatásában, a feladatok szétosztásában, valamint támogatják az arra rászorulót a személyes mozgásában.

3.7. Munkahelyi környezet Kiemelkedıen fontos kérdés, hogy vajon a gyakorlatban rendelkezésre álló munkakörnyezet tényleg megfelel-e a fogyatékossággal élı, megváltozott munkaképességő emberek állapotának és tényleg elısegíti e munkavállalók képességeivel elérhetı legmagasabb szintő foglalkoztatást? Az akkreditáció egyértelmően pozitív következménye a megváltozott munkaképességő munkavállalókat foglalkoztató munkahelyek munkakörnyezetének és a technológiáknak az akadálymentesítése. Alapvetı feladat a „korlátok” feltérképezése, az akcióterv (ergonómiai és építészeti megoldások) kidolgozása és megvalósítása. Nemcsak a központokban, hanem a telephelyeken is végre kell hajtani az ezzel kapcsolatos feladatokat: liftekkel, rámpákkal, kapaszkodókkal kell segíteni a mozgáskorlátozott munkavállalók munkahelyen történı közlekedését. Az ajtókeretek kiemelése, a kapcsolók eltérı színő kontrasztos megjelölése egyrészt a környezet akadálymentesítését, másrészt a biztonságos munkakörnyezet kialakítását is szolgálja. A látássérült dolgozók közlekedését, tájékozódását többnyire vezetısávok kialakításával biztosítják. 34

Lsd. bıvebben: VSZOSZ, 2006.

57

Elırelépés történt a kommunikációs akadálymentesítés területén is. Jelnyelvi tolmácsok segítik az érintkezést a hallássérült munkavállalókkal, megkönnyítve ezzel a mindennapi munkát és kommunikációt. Az információk átadása könnyen olvasható táblákkal, jól értelmezhetı piktogramokkal valósul meg. Ezen a területen tehát olyan fejlıdés és elırelépés történt, amely nemcsak a megváltozott munkaképességő munkavállaló munkahelyi beilleszkedését segíti elı, hanem a társadalmi integráció irányába is mutat.

3.8. Hatások és változások a mindennapokban A reformfolyamatok immár két éve elkezdıdtek. A munkaadó információit, kapcsolatait, helyzeti elınyét kihasználva kidolgozta a maga stratégiáit, és „átmentette” amit lehetett. Ha kellı erıforrásokkal rendelkezett, fennmaradt, ha nem rendelkezett mindezzel, könnyedén tönkremehetett. De vajon mit tapasztalhat, érzékelhet mindebbıl az, aki a foglalkoztatási rehabilitáció alanya, a munkavállaló? Ha megkérdezzük a dolgozókat: „Mit is jelent az akkreditáció?”, tízbıl nyolc dolgozónak fogalma sincs, mit takar ez a folyamat. Voltak, akik nem érzékeltek semmit, csak azt, hogy esetleg névváltozás történt a munkahely elnevezését illetıen. Néha megjelenik egy-két munkatárs, kérdéseket tesznek fel, mennyire elégedett a munkájával, munkakörével? A nagy többség úgyis csak bólogat, minden tetszik neki, mert félti a munkáját. Kevésbé szerencsések voltak azok, akiknek az átalakulás következtében megszőnt a munkahelyük. Azok a telephelyek, amelyek távol estek a központoktól, nem vagy kevésbé hoztak hasznot, többnyire felszámolásra kerültek. Sok esetben ez a folyamat olyan kistelepüléseket érintett, ahol ez az üzem, telephely jelentette gyakorlatilag az egyetlen munkalehetıséget. Egyes területeken, üzemrészekben – fıként, ahol a súlyos, vagy halmozottan fogyatékos munkavállalók foglalkoztatása történt – az átalakulással járó változások rendkívül kedvezıtlen hatással jártak. A korábbi öt-hat órás munkaidejüket négy órában maximalizálták, és ezzel egyidejőleg a munkabérük is idıarányosan csökkent. Mindezek

58

ellenére nem volt jellemzı a kilépés, nem kezdeményezték tömegesen munkaviszonyuk megszüntetését. Feltételezhetıen azért, mert ezeknek a munkavállalóknak az életében a munkába járás, a közösségben eltöltött idı, a társas kapcsolatok nagyobb szerepet játszanak, mint az, hogy mennyit keresnek, mennyi a munkabérük és egyéb lehetıségek hiányában ez a kevés is számít. A munkavállalókat az akkreditáció helyett sokkal jobban érdekli és foglalkoztatja az esedékes OOSZI határozat lejáratának ideje és a bizottság elıtti megjelenésük. Félnek a visszaminısítésektıl, a korábban megszerzett ellátások elvesztésétıl. Nincs megfelelı információjuk, és az ebbıl adódó kérdések, tájékozatlanság, és kétségbeesés átszövi mindennapjaikat. Egyrészt elveszíthetik a viszonylagos folyamatosságot és biztonságot jelentı szociális ellátást, másrészt a társadalmi befogadás jelenlegi szintje nem olyan magas fokú,

hogy

egy

fogyatékkal

élı,

megváltozott

munkaképességő

személy

kellı

magabiztossággal lépjen ki a védett foglalkoztatásból, egy olyan, számára esetleg új típusú foglalkoztatást jelentı közegbe, ami az esetleges elutasításból fakadó bizonytalansággal, szorongással jár.

3.9. A sérült emberek minısítési rendszere Az egészségkárosodás minısítése, kategorizálása, mértékének megállapítása jelenleg többszintő, külön bizottságokban történik a gyermekek és a felnıttek „vizsgálata”. Gyermekek esetében a gyógypedagógiai és rehabilitációs bizottságok, a pályaorientációs vizsgálatok, felnıttek estében az OOSZI vizsgálatok az irányadók35. A rendszer alapvetı hibája, hogy „leszázalékolja” az egyént, a hangsúly az elvesztett képességekre helyezıdik, és nem azt vizsgálja, melyek azok a képességek, részképességek, amelyek megmaradtak és hasznosíthatóak, vagyis mi az, amire a rehabilitáció szempontjából építeni lehet. Jelenleg nem fogalmaznak meg javaslatokat, ajánlásokat, melyekre támaszkodva a rehabilitációs munkatárs személyre szabott megoldást tud tervezni. Így meglehetısen nehéz olyan rehabilitációs tervet készíteni, amely szakmailag jól megalapozott, figyelembe veszi az egyén egészségügyi állapotát, építeni tud az OOSZI véleményére, az egyéni szükségletekre, a rendelkezésre álló munkafeltételekre és az elsıdleges munkaerıpiacra történı kihelyezés estében a potenciális partnerek közremőködésére.

35

Lsd. bıvebben: Progress Consult – SZMI, 2007.

59

Mindezek okán egyértelmővé vált, hogy új alapokra kell helyezni a munkaképesség minısítését és a munkába állást célzó, komplex, egymásra épülı tevékenységek alrendszereit. A munkaképesség-változás új minısítésének rendszere holisztikus módon határozza meg a meglévı munkaképesség mértékét, az érintett személy képezhetıségét, szakképzettségét, életkorát és foglalkozását figyelembe véve. Ennek megfelelıen alkották meg azt a kormányrendeletet, amely alapjaiban változtatja meg a jelenlegi OOSZI-k felállását, mőködését és tevékenységi területét36. Már a névváltozás is kifejezi az eddig végzett tevékenységek kiszélesítését: az OOSZI elnevezése ugyanis Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértıi Intézetre változott (továbbiakban Intézet), melynek irányítását a Szociális és Munkaügyi Minisztérium hatáskörébe utalták. Az új rendszernek a megváltozott munkaképességő munkavállalók szempontjából négy fontos tartalmi eleme van: 1. A legfontosabb a korszerő minısítési rendszer megteremtése, amely a szervezet egészére vonatkoztatott egészségkárosodás mértékének és a szakmai munkaképességváltozás mértékének a megállapítására helyezi a hangsúlyt. Nem az elveszett képességeket tárja fel, hanem a megmaradt, fejleszthetı képességekre koncentrál. A rehabilitációs esélyeket, a rehabilitálhatóságot vizsgálja. 2. Az új minısítési rendszer a legalább 50%-os egészségkárosodást és szakmai munkaképesség-változást szenvedett, de rehabilitálható személyek számára legfeljebb 3 éves idıtartamra, úgynevezett rehabilitációs járadék folyósítását állapíthatja meg. A rehabilitációs járadék életbelépése 2008. január 1.-én történik meg. 3. A rehabilitációban résztvevı személy részére rehabilitációs tervet kell kidolgozni, végrehajtásához együttmőködési megállapodást kell kötni az érintett személlyel. 4. Kiemelt cél a megváltozott munkaképességő személyek foglalkoztatásának elısegítése az Intézet szakvéleményére alapozva, mely útmutatást ad a rehabilitáció lehetséges irányairól, a rehabilitációs szükségletekrıl és a rehabilitáció lehetséges idıtartamáról. A rendelet hatályba lépése a kihirdetését követı 8. napon történt meg, kivéve a rendelet 4§7§-15§-t, melyek a rehabilitációs járadékhoz hasonlóan csak 2008. január 1.-én lépnek életbe. Fontos megjegyezni, hogy a kormányrendeletnek épp azon részei amelyek a megváltozott

36

Lsd. bıvebben: SZMM Tervezet 2007.

60

munkaképességő személyek új típusú vizsgálatának szabályait tartalmazzák, szintén csak a következı év elején válnak hatályossá.

3.10. A megváltozott munkaképességő és fogyatékos munkavállalók foglalkoztatásának integratív megközelítése Akár az Európai Uniós, akár a hazai foglalkoztatási stratégiai irányokat vizsgáljuk, mindkét esetben kiemelt célként szerepel a megváltozott munkaképességő munkavállalók elsıdleges munkaerıpiacon való elhelyezkedése. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, olyan szektorok közötti együttmőködésre van szükség, amely ma még csak csírájában létezik (és amely mögött is fıleg civil szervezeti kezdeményezések álnak). Az integratív megközelítés jegyében együttmőködés szükséges az egészségügy, a képzés, a foglalkoztatás, a szociális ágazat szereplıi között. Csak abban az esetben lehet egy megváltozott munkaképességő munkavállalónál optimális foglalkoztatás megvalósításáról beszélni, ha tisztában vagyunk azokkal a meglévı, aktivizálható, fejleszthetı képességeivel, melyek hasznosítására az OOSZI bizottságok javaslatokat és ajánlásokat fogalmaznak meg. A megfelelı szakmai ismeretekkel és felkészítéssel bíró rehabilitációs munkatárs ezen javaslatokra és az ügyfél szükségleteire, valamint erıforrásaira támaszkodva tervezi meg az egyéni rehabilitációs programot függetlenül attól, hogy védett szervezeti foglalkoztatásról vagy közvetlenül a nyílt munkaerı-piaci elhelyezésrıl van szó. Elképzelhetı az is, hogy az optimális foglalkoztatás elérése érdekében, bizonyos képességek fejlesztésére, vagy olyan ismeretek megszerzésére van szükség, melynek biztosítására a munkaadó nem kötelezhetı. Természetszerőleg ilyen esetekben belép a képzı intézmény, aki minden olyan tárgyi eszközzel, módszerrel, hozzáértı szakemberrel rendelkezik, ami a fogyatékos, megváltozott munkaképességő emberek képzéséhez elengedhetetlen. Mindezek mellett jelen van a komplex rehabilitációban egy olyan segítı munkatárs is, aki végig kíséri az ügyfelét, motivál ha szükséges, és biztosítja az egyes tevékenységek egymásra épülését, összehangolását. Egy olyan fejlesztı bázisnak kell tehát mőködnie a háttérben, ahol az egészségügyi, a képzési és a szociális-mentális támogatást biztosító szakemberek a megváltozott munkaképességő ember

aktív

közremőködésére

építve

tevékenységükkel

61

eljuttatják

az

egyént

munkaképességének legmagasabb szintjére, és hozzá segítik ıt ahhoz, hogy ez az állapot tartósan fennmaradjon. A jelenlegi foglalkoztatási rendszerben illetve ennek hátterében nagyon lassan körvonalazódik egy ilyen típusú fejlesztı bázis. Civil szervezetek kezdeményezésére, Európai Uniós és egyéb pályázati források felhasználásával már elkezdıdtek ilyen jellegő integratív együttmőködések, és a tapasztalatok szerint nagy hatékonysággal mőködve a programokba bevont fogyatékkal élı, megváltozott munkaképességő munkavállalók nagy részét sikerrel helyezték el a nyílt munkaerıpiacon37. Jó lenne, ha az eddig bevált modelleket minél több szervezet adaptálná kiegészítve a mőködési területére jellemzı sajátosságokkal, és minél több szereplı megtalálná a helyét a fogyatékkal élı, megváltozott munkaképességő munkavállalók foglalkoztatásának új típusú, integratív megközelítésében. A reformoknak és átalakulásoknak még nincs vége, és a kezdeti lépések mindig nehézkesek. Úgy gondoljuk azonban, hogy az új jogszabályokkal egy eredményesebb

munka

valósulhat

meg

a

fogyatékossággal

élı

és

megváltozott

munkaképességő emberek komplex rehabilitációja, és ezáltal a társadalmi integrációja érdekében.

37

Lsd. bıvebben: Progress Consult-SZMI, 2007.

62

FELHASZNÁLT IRODALMAK


A 2001-es népszámlálás összefoglaló tanulmánya. Központi Statisztikai Hivatal (a), Budapest, 2001. Forrás: www.nepszamlalas.hu




A 2001-es népszámlálási adatok értékelése. Központi Statisztikai Hivatal (b), Budapest, 2001. Forrás: www.nepszamlalas.hu




A fogyatékkal élık integrálása és további aktív integrálása – Magyarország. Európai Munkahelyi

Biztonsági

és

Egészségvédelmi

Ügynökség.

Forrás:

http://hwi.osha.europa.eu/topic_integration_disabilities/hungary/index_html?set_langu age=hu


A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet Háromoldalú Egyezményei a fogyatékossággal élı emberek foglalkoztatásáról. Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium, 2003. Forrás: www.fmm.gov.hu




Anthony Giddens: Elszabadult világ. Perfekt Kiadó, Budapest, 2000.




Achieving Equal Employment Opportunities for People with Disabilities Through Legislation:

Guidelines.

Cornell

University

2004.

ILO.

Forrás:

http://digitalcommons.ilr.cornell.edu/gladnetcollect/164


Bagó

József:

A

foglakoztatáspolitika

nemzetközi

normái,

2003.

Forrás:

http://www.szochalo.hu/index.php?id=772&no_cache=1&tx_ttnews[tt_news]=101424


Anders Bergeskog: Labour Market Policies, Strategies and Statistics for Poeple with Disabilities. A Cross National Comparison. Working Paper 2001:13. IFAU. Forrás: http://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=318776#PaperDownload




Helen Bolderson - Deborah Mabbett: Definitions of Disability in Europe: A comparative Analysis. Study prepared by Brunel University for the European Commission Directorate-General for Employment and Social Affairs Unit E. 4, 2002. Forrás: http://ec.europa.eu/employment_social/publications/2004/cev502004_en.pdf




Dr. Borbély Szilvia (szerk.): Újra munkában! Európai Uniós munkaerı-piaci reintegrációs

programok

és

tapasztalataik.

Budapest,

2002.

Forrás:

http://mathom.dura.hu/mszeib/kiadvanyok/ujramunka/ujramunka.htm


Didier Dupré – Antti Karjalainen: Employment of disabled people in Europe in 2002. In.: Statistics in focus POPULATION AND SOCIAL CONDITIONS THEME 3 –

63

26/2003. http://ec.europa.eu/employment_social/health_safety/docs/disabled_%202002_en.pdf


Elıterjesztés

az

munkaképességő

Országos személyek

Érdekegyeztetı ellátó

Tanács

alrendszerei

részére

a

összehangolt

megváltozott átalakításának

koncepciójáról. Budapest, 2006 október.


Európai Foglalkoztatási Stratégia, 1998.




Wayne Ellwood: A globalizáció. HVG Kiadó, Budapest, 2003.




Frey Mária (szerk.): EU-konform foglalkoztatáspolitika: a hazai foglalkoztatáspolitika átalakítása a közösségi gyakorlatnak megfelelıen. Tanulmánykötet. OFA Budapest, 2001.




GAO-07-934SP 'Highlights of a Forum: Modernizing Federal Disability Policy' 2007. Forrás: http://www.gao.gov/htext/d07934sp.html




Gere Ilona: A megváltozott munkaképességő emberek bekapcsolása a munka világába In.:

Frey

Mária

foglalkoztatáspolitika

(szerk.)

EU-konform

átalakítása

a

foglalkoztatáspolitika:

közösségi

gyakorlatnak

a

hazai

megfelelıen.

Tanulmánykötet. OFA Budapest, 2001.


Gyulai Dávid: Kigurulnak a képbıl - fogyatékos és megváltozott munkaképességő emberek helyzete. Budapest, 2003. Forrás: www.szochalo.hu




Implementation of the World Programme of Action concerning Disabled Persons: The Millenium Decelopment Goals and synergies with other United Nations disability instruments.

Report

of

the

Secretary-General

2003.

Forrás:http://www.un.org/disabilities/default.asp?id=64


Implementation of the World Programme of Action concerning Disabled Persons: towards a society for all int he twenty-first century. Report of the Secretary-General, 2005. Forrás: http//:www.un.org/esa/socdev/enable/sgrepwpa05-e.htm.




Integratív megközelítés a szolgáltatásfejlesztésben In.: Szolgáltatásfejlesztés a fogyatékossággal élık foglalkoztatásának elısegítése érdekében (Képzési tananyag a Társadalmi befogadás elısegítése a szociális területen dolgozó szakemberek képzésével) Progress-Consult Kft. – SZMI, Budapest, 2007.

64




Jelentés a munkaképesség megırzésére fordított pénzeszközök hasznosulásának ellenırzésérıl. Állami Számvevıszék, Budapest, 2007. szeptember.




Kováts András – Tausz Katalin (szerk.): Pillanatképek – Gyorsjelentés a fogyatékos emberek helyzetérıl. Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 1997.




Dr. Krémer Balázs: Elızetes töprengések a „fogyatékos-kutatásról”. Kézirat, Budapest, 2003.




John P. Martin: What Works Among Active Labour Market Policies: Evidence from OECD Countries’Experiences. Forrás: http://www.rba.gov.au/PublicationsAndResearch/Conferences/1998/Martin.pdf




Managing

Disability

in

the

Workplace.

ILO,

Genova,

2002.

Forrás:

http://www.ilo.org/public/english/employment/skills/disability/download/codeeng.pdf


Munkáltatók Rehabilitációs Akkreditációja. A Védett Szervezetek Országos Szövetsége kiadványa, Budapest, 2006.




Munkaerı-piaci

politikák.

Módszertani

kézikönyv.

Nemzetközi

statisztikai

dokumentumok 16. Nemzetközi elıírások és ajánlások a statisztikai módszerek és osztályozások körébıl. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2005. Forrás: www.ksh.hu


Népszámlálás – A kiadványokban használt fogalmak magyarázata. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2001. Forrás: www.nepszamlalas.hu




Nyugdíjban és nyugdíjszerő ellátásban részesülık adatai 2007. januárjában. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2007. Forrás: www.ksh.hu




Pataki Éva – Somorjai Ildikó: Szolgáltatásokkal a gyermekszegénység ellen – Szolgáltatásfejlesztési koncepció a gyermekszegénység elleni nemzeti programhoz. MTA GYEP, Budapest, 2006. november.




Pik Katalin - Kozma Judit - Hegyesi Gábor: Kézikönyv szociális munkásoknak Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 1998.




Rehabilitációs Kisokos. Állami Foglalkoztatási Szolgálat, Budapest, 2007.




Review and Appraisal of the World Programme of Action concerning Disabled Persons.

Report

of

the

Secretary-General

http//:www.un.org/esa/socdev/enable/disa5861e1.htm

65

2007.

Forrás:




Scharle Ágota: A fogyatékkal élık foglalkoztatási esélyeinek növelése. In.: Köllı et al.: A magyar foglalkoztatáspolitika átfogó értékelése az Európai Foglalkoztatási Stratégia kontextusában, az elmúlt öt év tapasztalatai alapján. A tanulmány a Foglalkoztatási és Munkaügyi Minisztérium megbízásából a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetében készült. Budapest, 2005.




Standard Rules on the Equalization of Opportunities for People with DIsabilities. General

Assembly

resolution

48/96

of

20.

December

1993.

Forrás:

http://www.ohchr.org/english/law/opportunities.htm


Dr. Tausz Katalin – Dr. Lakatos Miklós: A fogyatékos emberek helyzete. Statisztikai Szemle, 82. évfolyam, 2004/4. szám.




The employment situation of people with disabilities int he European Union. EIM Business and Policy Research 2001. Study prepared for European Commission Directorate-General for Employment and Social Affairs Unit EMPL/E.4. Forrás: http://ec.europa.eu/employment_social/news/2001/dec/2666complete_en.pdf

TÖRVÉNYEK, RENDELETEK


8./1983. (VI. 29.) EÜM-PM rendelet a megváltozott munkaképességő emberek foglalkoztatásáról és szociális ellátásáról




1991. évi IV. törvény a foglalkoztatás elısegítésérıl és a munkanélküliek ellátásáról




1997. évi LXXXI. Törvény a társadalombiztosítási nyugellátásról




1998. évi XXVI. Törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlıségük biztosításáról




176/2005. (IX.2.) Kormányrendelet a megváltozott munkaképességő munkavállalókat foglalkoztató szervezetek akkreditációjáról




177/2005. (IX.2.) Kormányrendelet a megváltozott munkaképességő munkavállalók foglalkoztatásához nyújtható költségvetési támogatásról




14/2005. (IX.2.) FMM rendelet és a 15/2005. (IX.2.) FMM rendelet, a szociális foglalkoztatás engedélyezésérıl




213/2007. (VIII.7.) Kormányrendelet az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértıi Intézetrıl valamint eljárásának részletes szabályairól 66




Magyar Köztársaság Kormánya T/2913. számú törvényjavaslata a rehabilitációs járadékról

MELLÉKLETEK 1. melléklet A fogyatékossággal élı személyek összetétele nemek és a fogyatékosság típusa szerint (1990 és 2001, %) összesen 29,9

1990 férfi 29,8

Nı 30,1

összesen 36,4

2001 férfi 33,6

Nı 39

n.a

n.a

n.a

2,6

4

1,2

9,7

11,6

7,6

4,6

5,4

3,9

39,7

41,3

37,7

43,6

43

44,1

Gyengénlátó

11,8

9,2

14,9

9,6

7,6

11,5

Egyik szemére nem lát

4,8

5,2

4,4

3,2

3,4

3

Vak

2,1

1,8

2,4

1,6

1,4

1,9

18,8

16,2

21,8

14,4

12,4

16,4

Értelmi fogyatékos

19,5

20,3

18,6

9,9

11,1

8,7

Nagyothalló

10,9

10,5

11,4

7,7

7,9

7,6

Siket, siketnéma, néma

2,1

2

2,2

1,5

1,6

1,5

Beszédhibás

2,3

2,8

1,7

1,3

1,7

0,9

Egyéb

6,7

6,9

6,5

21,6

22,3

20,9

100

100

100

100

100

100

A fogyatékosság típusa Mozgássérült Alsó, felsı végtag hiánya Egyéb testi fogyatékos Együtt

Együtt

Összesen Forrás: KSH, 2001.

67

2. melléklet A Népszámlálás során a fogyatékosság mérésére alkalmazott kérdıív. Forrás. www.nepszamlalas.hu

68