A megbocsátás továbbadása (Mt 18,23-35)

A megbocsátás továbbadása (Mt 18,23-35) Krisztus példabeszédben szól a megbocsátásról, ami korokon át szemléltet, motivál, s egyben mellbe vág. Arról szól ez a példabeszéd, hogy ki mehet be a mennyek országába. Kicsit olyan, mint a templom előterében álló tábla, amin ábrázolják, hogy fagyival, telefonnal nem lehet belépni. Krisztus eme példabeszéde is ilyen figyelmeztetés: nagyon fontos feltételt fogalmaz, hogy ki mehet be a mennyek templomába. Ahogy a templomban nem lehet arra hivatkozni, hogy „nem tudtam”, úgy a mennyek országa kapujában sem lehet arra hivatkozni: „soha nem hallottam”. Ami a belépés lényegi feltétele, arról Krisztus sokszor és sokféleképpen szólt: egymást szeretnünk kell, és meg kell bocsátanunk egymásnak. A két adósság azt is jelzi, hogy a bűneink milyen súlyúak, kinek az irányába vétünk nagyobbat: a beláthatatlanul nagy adósság a király felé áll, az embertárs felé kevesebb. Amikor bűnt követünk el, nem is tudjuk felfogni, mennyire mélyen meg tudjuk bántani Istenünket. Minden bűn az Atya teremtésének rombolása, a keresztet vállaló Krisztus leköpdösése, a jó felé terelgető Lélek semmibe vétele. A bűn Isten személyes arcul ütése. Minden bűn. Amióta Krisztus azonosította magát a legkisebb emberrel is, azóta minden bűn Isten megbántása. Hamis az a felfogás, miszerint Istent csak a káromkodással sértjük, de a hazugság, hanyag munka, a veszélyes közlekedés, a megcsalás csak az embertársra vonatkozik, az már nem bántja Istent közvetlenül. Amióta Krisztus kimondta: „amit egynek tesztek, velem teszitek” – azóta minden tettünk Őt érinti. Micsoda fájdalmai lehetnek Krisztusomnak az én bűneim miatt, beláthatatlanul meg tudom bántani. Biztosan én is beleborzongnék, ha tudnám, mint ahogy a szolga beleborzongott, hogy mekkora adósságot halmozott fel. A nagy adósságot a király elengedi. Olyan jó ezt hallani: nincs az a nagy bűn, amire nincs bocsánat. Nincs véglegesen elrontott élet. Van úgy, hogy egy nagy bűn után, egy rettenetes törés után, súlyos mélypont idején úgy véljük: nincs tovább. Feladnánk, elkeseredünk, és rettenetes bűnökön törjük a fejünket. Pedig az idő az ígéret hordozója: van tovább. Amíg élünk, remélünk. Érdemes elbűvölten szemlélni az óra másodpercmutatóját: az idő nem csak múlik, hanem hozza a jövőt, a talán jobb jövőt. A bűnt valamennyire Van bűn, amit jóvá tenni, meg nem történtté tenni nem lehet. A bűnt komolyan kell venni, nem meseszerűen. Amit tehetünk: az őszinte bánat. Így eljuthatunk Isten szívéig. Mi azt szoktuk meg: előbb a bánat és a bocsánatkérés, s aztán jön a bocsánat. Pedig ezen a szolgán a megbánásnak semmi őszinte jele. Könyörgött és esdekelt, de nem tudjuk, igazán őszinte-e. A király sem tudja, de bízik benne: ha nem is őszinte a bánata, a kegy hátha elindítja benne az őszinte bánatot. Ez olyan felemelő: A király előbb nagyvonalú, hogy az őszinte bánatot felindítsa. Nekünk is istenünk előbb megbocsát: előbb Krisztus keresztáldozata, utána hív gyónni. Előbb szeret, aztán vár bűnbánatra. Így a mi bánatunk és megbocsátásunk már csak válasz az Ő első, meg nem érdemelt lépésre. Az a másik bűnös, aki ellenem vét, megérdemli a bocsánatot: nem azért, mert ő kéri, hanem mert Krisztusnak én így akarok válaszolni, meg akarok bocsátani embertársamnak. Bárcsak tudnánk ezzel a többlettel, megelőző megbocsátással közeledni másokhoz. A megbocsátás mintája nem a világból ered. A világban ez máshogy működik: Aki nem pontos, a fejére koppintnak, aki bánt, visszabántják, aki téved, lefokozzák. A mi megbocsátásunk kicsit az érdemet, az őszinte bánatot keresi. Megbocsátani csak a bocsánatkérés után tudunk, akkor van értelme. A Krisztus-i logika más: előbb szeret, hogy majd tudjunk megbocsátani. Nem annyira a múltból és a jelenből él a szeretete, hanem a jövőből. „Ne azért szeresd embertársadat, hogy most milyen, vagy milyen volt, megérdemli-e, hanem milyen lehet majd, ha szereted. Milyenné válhat, ha megelőzően szereted!” A bűnös elé lehet menni. Ezek tükrében izgalmas, amit az elmúlt idők pápái tettek: bocsánatot kértek a más vallásúaktól, bocsánatot a kereszténység elmúlt bűnei miatt, bocsánatot az üldöztetésért, az elmulasztott jóért. Jóllehet a katolikus egyháztól még soha senki nem kért bocsánatot, pedig igen sokan ártottak neki. A bocsánatkérés nem csak az, amire lényegileg irányul: másodlagos szándéka, hogy mások is ismerjék fel bűneiket, s tudjanak alázatosabbak lenni. Ezek tükrében fontos a családtagjainkat nagyon szeretni: nem azért szeretni, mert annyira jók, és nem ártanak nekem, s minden rendben van – hanem szeretni, hogy minden rendben legyen! A felgyülemlett nagy adósság vonatkozhat a mai társadalmi életre is. Régen az emberek személytől személyig éltek. Tudták, kinek segítenek és ártanak. Tudták, kinek készítik a cipőt, vagy kit űznek ki a lakott településről. A mai munka-gazdasági-politikai viszonyokban a másik ember távol került. Intim körünkben csak a családunk van. A munkánkkal, politizálásunkkal, környezetszennyezésünkkel nem is tudjuk, menyi emebrnek, családnak ártunk. Kicsit tudom, hogy hanyagul dolgozom, de fel sem fogom ,mennyi családnak 1

keserítem meg az életét hanyag munkámmal. Csak a végelszámoláskor fogok megrettenni. Kicsit tudom, hogy bután politizálok, de nem is sejtem, mennyi élet tragikus kimeneteléhez járulok közvetve azzal, hogy bűnösöket juttatok a kormányhoz. Kicsit tudom, hogy szennyezem a világot, elindítok egy feszültséget, nem teszek elég jót – de a mai anonim társadalomban nem is sejtem, futószalagon mennyi embernek ártok. A felgyorsult életből kiszállni aligha lehet, a legyártott cipők vásárlóit személyesen megismerni aligha lehet – de lehet legalább jobban figyelni, hogy kevesebb rossz hatás induljon el tőlem. Az irdatlan nagy adósság sok napi figyelmetlenségből, bűnből adódott össze. Aki naponta imádkozik azokért, akiknek dolgozik, akiket rá bízott a Teremtő, az nem feledi el a távoli testvérét sem. Az első adós rengeteg pénzzel tartozott urának. Valószínűleg nem egyetlen rossz pénzügyi döntés, egyetlen gazdasági tranzakció, egyetlen fedezetlen hitel állhat mögötte, mert ilyen hatalmas vagyona szinte egy városnak sem volt, nemhogy egy szolgának. Ez egy felhalmozott adósság. Képzeljük el emberünket: tudta, hogy adós, tudta, hogy nincs miből visszafizetnie, hát élte a világát. Halmozta az adósságot a mindennapi apró életvitelével, s talán néhány nagyobb rossz anyagi döntésével is. Tudta, hogy egyszer szembesülni kell a számlákkal, de sodródott az árral. Nem értjük, mire számított: El lehet sunnyogni egy ekkora adósságot? Felelőtlenül halmozom az adósságot, s majd a fiaim törlesztnek, tönkre téve az ő életüket is? Az tény: ő maga is meglepődött, amikor hirtelen szembesült gigantikus adósságával. Az ember úgy van vele: amíg kicsi a tartozása, képes azt fejben tartani, de ha elkezd halmozódni, már nem is tudja pontosan, milyen mélyen van. Ez a példabeszéd a megbocsátásról szól:nem szabad hagyni, hogy felhalmozódjon az adósságunk, tudni kell idejében törleszteni. Törleszteni Isten és embertársaink felé. A rendszeres szentgyónás, a rendszeres családi-baráti-közösségi élet éppen erre alkalom. Aki élő kommunikációban, folyamatos kapcsolatban áll Istennel és felebarátjával, az nem halmoz fel sok sérelmet, sebet, adósságot. Nem szabad ezért elzárkózni az élő kapcsolatok elől, nem szabad hagyni a számlákat. A gyónásban, az embertársi kapcsolatokban is rövid időszakra emlékezünk, az utóbbi idők néhány nagyobb bűnére, sérelmére. A hétköznapi emlékezet ilyen: az egészet nem vagyunk képesek szem előtt tartani, arra csak az Úr képes. Ez nekünk majd az utolsó ítéletkor adatik meg. Addig az egyetlen módszer a végzetes adósság felhalmozásának elkerülésére, ha a kis adósságokat szem előtt tartjuk, s lépésenként tisztázva közeledünk a nagy elszámolás felé. A gyónásban, a napi kapcsolatokban gyakran gondoljuk úgy: „ezek csak kis bűnök, csak a szokásos gyónnivalóm van”. Ez a szolga is úgy gondolta: kis adósságokból soha nem lehet visszafizethetetlenül nagy. A kis bűnökre, a mindennapi csúszásokra is figyelni kell. Itt van lényegi megkülönböztetés a súlyos és a bocsánatos bűnök között. A súlyos bűn egyetlen alkalommal is képes súlyosan ártani a magam és mások üdvösségének: házasságtörés, gyilkosság, abortusz, súlyos lopás. Ez éppen attól súlyos, hogy tartalmilag óriási súlya lehet (pl. emberi élet), a végrehajtó szándékban tudatos gonoszság lakik, és súlyosan árthat a saját és a másik életének, üdvösségének. A bocsánatos bűn tartalmában sem súlyos, szándékában sem gonosz, és nem is hat végzetesen az üdvösségre. Az ember nem gép és nem Isten, hogy minden tette egyformán súlyos jelentőségű lenne. Nem tudunk életünk minden területén konzekvensek, 100%-an koncentráltak lenni. Így az életünknek vannak központi döntései, súlya, problémái, döntései – és vannak periférikus területei, döntései. Az életünk közepében nem engedhetünk meg magunknak súlyos és gonosz tetteket, a súlyos bűnöket erővel is kerülni kell. A periférián elkövetett következetlenségek, kis bűnök, figyelmetlenségek pedig olyan bocsánatos bűnök, amikkel lehet haladni, de nem kell ugyanolyan lelkiismeret-furdalást érezni miattuk, mint a lényegi döntéseknél. Az egyház óvni akarja az embert a súlyos és a bocsánatos bűnök megkülönböztetésénél: nem szabad belebetegedni a periférikus bűnökbe, nem is szabad minden erőt az ilyen bűnök kigyomlálására koncentrálni. Olykor végletesen megtörténik, hogy még önmagukat vallásosnak mondók is súlyos bűnben élnek, és a periférikus bűnök kiirtásával vesződnek. Mindazonáltal a mai példabeszéd éppen a másik véglettől akar óvni: amikor valaki semmibe veszi a periférikus bűnöket, a napi kis adósságokat, a mindennapi vétkeket, s nem hiszi el, hogy azért abból is összeállhat egy súlyos adósság, súlyos bűn, az élet súlyos elvétése. A periférikus bűnök is képesek összeadódni, egymást fokozni, s az élet központjára, a fontos döntésekre beárnyékolóan hatni. Az okos ember tehát élete közepére fókuszál, de nem hagyja figyelmen kívül élete perifériáját sem. Élethazugság: az egész egy nagy hazugság Az úr elengedi az adósságot, aztán visszahív, s mégsem engedi el, kirója a büntetést. Most akkor elengedi, vagy nem? Következetlen, nem tartja a szavát? Félelmetes üzenet rejtőzik Krisztus 2

példabeszédében: Isten megbocsát, de a megbocsátását tudjuk befolyásolni. Isten itt és most megbocsát, de az élet végén történő ítélet-megbocsátás függ attól, hogy mi magunk hogyan bocsátottunk meg másoknak, azaz hogyan adtuk tovább a megbocsátást. Istenünk nem egy szívtelen számítógép, ami összeveti a jó és a rossz tetteket, s megvonja az egyenleget. Az ítélete akkor lenne igazságos – matematikailag. A történet éppen azt akarja szemléltetni: nem matematikailag lesz igazságos, hanem úgy, ahogy mi magunk kivívtuk magunknak. Úgy bocsát meg, ahogy mi megbocsátottunk. Ehhez az első kegyelmi lépést Ő maga teszi meg: előbb ad, mielőtt számon kér. Megbocsátani ugyanis csak az tud, aki már maga is megtapasztalta a megbocsátást. Minden gyónásban, égre emelt könnyes tekintetben, bűnbánó ikoncsókolásban benne van a megbocsátó kegyelme. Aki megtapasztalta, annak ezt tovább kell adnia.

A király országában jól mennek a dolgok, biztos önmagában és hatalmában, ha ekkora adósságot elengedhet. Nem is azért haragszik, mert országának olyan hatalmasat ártott a szolga, hanem azért, mert a mintát nem adta tovább. A király lehet magabiztos: egy ország uralásához nem csak az kell, hogy pénzügyileg stabil legyen, hanem hogy lelkileg, emberileg is. Az ő megbocsátó tette nem csak hogy fontos az ország uralása szempontjából, nem csak egy magánember megbocsátásáról hallunk, hanem egy királyéról. A megbocsátás, az emberség éppen hogy fontosabb az anyagi stabilitásnál! Ha emberileg stabil az ország, ha a lelkek rendben vannak, akkor annak áldásos következménye lesz, hogy anyagilag is az lesz, hiszen becsületesek, pontosak, segítőkészek lesznek. A király adósságelengedése nem egy buta pénzügyi húzás, egy magán tett, hanem egyenesen királyi tett, egyenesen befektetés. Menyire fordítva van ez a mai politikában. Mindenáron az anyagi egyensúlyt hajszolják-hajszoljuk, s a lélek majd utána ráér. Éppen a világbank és az igazi pénzügyi szakemberek hangsúlyozzák: a pénzügyi stabilitás és a haladás első számú feltétele a testileg és lelkileg egészséges ember. Lehetne itt olaj és arany, lehet emelni az adókat, szorítani a nadrágszíjat, stabilitás nem lesz, amíg a lelkek nem lesznek rendben. Ebbe be kell fektetni. Ára van az etika oktatásnak, a lelkészek, az egyházak támogatásának, a segítő foglalkozásúak képzésének, az ártalmas hatások megfékezésének. A király tudja, ezt az óriási befektetést érdemes meghozni, s ezért lesz bosszús, amikor hatalmas befektetés egy emberen megakad. Mindenki adós: Istennek és egymásnak. Adós a jóért, tartozunk a sok jóért. S adós a bűnért, van miért törlesztenünk. Egy király megbocsátásáról hallunk. Miért engedte el? Talán jó szívű, emberséges volt. Miért döntött úgy, hogy nekem megéri elengedni ezt a hatalmas tartozást? Itt egy királyról van szó, nem két ismerősről, akik nagyvonalúak egymás felé. A király az egész országért felelős, viselkedése mindig minta az egész birodalom számára. Egy mintát indít el: lehet egymással így is bánni, nem csak pereskedéssel és végrehajtókkal. A jóságnak tovább kell hullámzania, tereken és korokon át. A mai napig olthatatlan a magyar nép emlékezetében és jellemformálásában Mátyás király mintája. Még ha csak egy töredéke valódi történelem, a hozzáköltött mondák éppen azt bizonyítják: a nagyvonalúságot, igazságosságot tudják egy személyhez, mintához kapcsolni. Fontos lenne megfontolnunk: a legtöbb, amit adhatunk utódainknak, környezetünknek, egy országnak – az egy minta. Milyen sokan hajszolják magukat, hogy lakást hagyjanak gyerekeire, pedig az életvitel mintája sokkal fontosabb. Ahogy a szülők szeretik egymást, ahogy egy példakép kezébe veszi a munkát, ahogy valaki képes üdvösséget szerzően szenvedni – mind-mind minták, amik életeken át képesek hatni. A dologi-tárgyi sík fölé kell ehhez emelkedni, s elhinni: a személyesség mélyebben hat, mint az anyagiak; a szeretet hatékonyabb, mint a pénz. A király maga Isten: nagyszerű terve, hogy irgalmasságának mintája jusson el tereken és koron át minden emberhez. Ki szomorítja meg a leginkább? Akin a nagyszerű terve elakad. Irgalmasságából a legtöbbet a mély keresztény képes felfogni – emiatt képes a legmélyebb szomorúságot is okozni. A szentáldozás előtt mindig elimádkozzuk: „nem adok csókot, mint Júdás”. Júdás csókja mélységesen fáj Krisztusnak. Nem a katonák ütlegelése és kínzása fáj a legjobban, hanem a közeli körből való Júdás árulása. Júdás mindenütt vele volt, hosszan tanította, szinte minden csodát látott – többet kapott az átlagembernél. Aki sokat kapott, az többre kötelezett. Júdási csókot csak mi, közeli keresztények vagyunk képesek adni. Igazán fájdalmas árulást csak mi, gyakorló keresztények vagyunk képesek elkövetni. Hogy Istenünk mennyire irgalmas, a legjobban mi, mély keresztények vagyunk képesek felfogni – és még mi sem tudjuk tovább adni megbocsátását? Még mi is kicsinyeskedünk, haragot tartunk, dühösek vagyunk valaki felé? A 3

király nagy irgalmasságát nem mutatja meg mindenkinek, mindenki nem tanúja ennek. Aki tanúja, aki átéli, aki ajándékszerűen meglátja, annak kell ezt tovább adnia. Istenünk belső világából aki többet felfog, az már többé nem élhet a világ mértéke szerint, képesnek kell lennie a lehetetlenre, hogy hetvenszer hétszer is megbocsásson. Innen válik egészen őszintévé a szentek vallomása, amikor a világ legnagyobb bűnöseinek vallják magukat. Még ha súlyos bűnük nincs is sok, érzik, hogy adósok: jobban bepillantást nyerhettek Isten belső világába, ezért még jobbnak kellene lenniük. Nem tud nagyban gondolkodni: a tettek hatnak egymásra, a jó és a rossz minta is tovább hullámzik, kapott egy bizalmi tőkét. A kapott kegy nem magánügy, amit ha akar tovább ad, ha nem, akkor nem. A jó szociálisan kötelez. Tudni kellene a magánéletben, a munkában, politikában, környezetvédelemben nagyban is gondolkodni. Aki tisztséget ad, annál majd be is kell számolni. A beszámoló nem váratlan. Mégis a szolga úgy élt, mint egy kiskirály. Ma is vannak emberek, akik úgy élnek, mintha soha nem lenne elszámolás. Úgy élnek idejükkel, kapcsolataikkal, munkájukkal, szenvedéseikkel, pénzükkel, hatalmukkal, jólétükkel, mintha soha nem lenne elszámolás. Felelőtlenül.

Egy király köteles a fontos folyamatok verőerén tartani az ujját. Rossz király az, aki mellett észrevétlenül egy ekkora adósságot lehet felhalmozni. Itt talán nem rossz királyról van szó, aki maga is figyelmetlen, s neki is meglepetés ez a felhalmozott nagy adósság. Jóllehet a király csak most összegzi és mondja ki a végső összeget, de vajon hányszor követte tekintetével ezt a szolgát. Hányszor bízott és csalódott benne. Figyelmeztette talán enyhén és súlyosan, közvetlenül és közvetve, de mit sem ért: csak halmozta az adósságot. Most annak van az ideje, hogy nyíltan szembesítse élete nagy adósságával, a rossz életvezetésével. Ezért nyíltan összegez, nyíltan a szemébe mondja a nagy tartozást – hátha ez hat. Istenünk mellett észrevétlenül nem lehet elrontani az életünket. Közvetlenül és közvetve, enyhén és súlyosan újra és újra figyelmeztet. Nem olyan Úr Ő, aki lazán veszi életünket az Olümposz hegyéről, hanem aki jön velünk halászni, kísér az emmauszi úton.

Valóban megtörténhet, hogy a nagyobb bűnösök megelőznek minket a mennyek országában. Valóban mehetnek be előttünk utcanők, vámosok és pogányok a világ minden tájáról, mert bár objektíve talán több és súlyosabb bűnt követtek is el, ha a megbocsátásuk is nagyvonalúbb, akkor nekik többet engednek el. Mi képes a nagyobb irgalmasságot, a nagylelkűséget megérlelni bennünk? Talán a sok bűn, a bűnösebb élethelyzet, a nagyobb nyomor? Semmiképpen sem. Nagyobb nagylelkűségre és nagyvonalúságra csak az érlelhet, ha mi magunk is már megtapasztaltuk azt. Így valóban megelőzhetnek minket, akik gőgösen hisszük, hogy csak kis bűneink vannak, csak mindennapi gyónnivalóink, de megbocsátani másnak nem tudunk. Az apró hibákra is lecsapunk, sérelmeket melengetünk egy életen át, ha „megbocsátunk, de nem felejtünk”. Olyan szívesen tetszelgünk pompás életvitelünkben, kevés bűnünkben, s olyan jól esik meglátni, észrevenni más bűnét, azt éreztetni vele, s ettől magasabb szintűnek érezni magunkat. Ahogy Krisztus másik példabeszédében az elől imádkozó farizeus lenézi a bűnbánó vámost. Az emberi identitás törékeny, könnyen meginog, olyan jó büszkének, esetleg beképzeltnek lenni a kis bűnökre, olyan jó ebből identitást csinálni. Azt persze nem is merjük végig gondolni, ha mi lennénk mások őrlő életkörülményeiben, akkor vajon mennyire lennénk erkölcsösek… Egy kis fuvallat, az élet egy kis megingása kristálytisztán megmutatja mennyire képesek vagyunk azonnal bűnre gondolni, bűnös megoldást forgatni a szívünkben. Soha nem szabad a másikat nagyobb bűnei miatt megszólnunk, lenéznünk. A mi dolgunk a megbocsátás. Ha nem bocsátok meg, igazából nem a másik veszít, hanem én magam. Nem csak ő nem jut előrébb, hanem súlyosan ártok magamnak is, ha tartom a távolságot, emlékeztetem bűneire, megtartom a haragom – mert velem is így fognak bánni az utolsó ítéleten. Odáig kellene eljutni: nekem is érdekem a megbocsátás, mert már most könnyedebb az életem, s könnyebb ítéletben is lesz részem. Érdekes módon nem csak akkor lesz könnyebb, hanem már most is. Nem lehet úgy élni, hogy nem bocsátunk meg. Körülöttünk gyarló emberek vannak, és nem gépek vagy istenek. Bármerre haladunk, korlátolt emberekbe ütközünk, velük kell együtt élnünk és dolgoznunk. Óriási erőfeszítésbe kerül nem-megbocsátani. Emlékezetben kell tartani, kire miért haragszom, ki mivel tartozik, kit mennyire kell kerülnöm. Sokkal több erőfeszítésbe kerül, mint megbocsátani – s menni tovább, együtt.

4

Az örömhír, az evangélium éppen ez: képesek vagyunk Isten ítéletét befolyásolni! Ahogy mi megbocsátunk, úgy fog nekünk is megbocsátani. Így könnyű ítélet vár ránk, ha kerüljük a nagy bűnöket, s ha tudunk a másiknak megbocsátani. A megbocsátásra való készségünk befolyásolja a másik ember életét, a magam üdvösségét, s az egész emberiség klímáját is. S ez nagy szó. Más nagy bűnét látva az a jó, ha imádkozom bűnei bocsánatáért, s a saját bűneim bocsánatáért. A megbotránkozás, a külső megszólás és ítélkezés helyett üdvösebb imádkozni: „Uram, irgalmazz!” A nagy adósság látszik, a nagy bűn szembeszökő – de lehet rejtőzködő is. Talán az én bűneim nagyobbak, de rejtőzködőbbek. Jobb, ha imádkozom, s nem ítélkezem. Az alaphelyzet az, hogy mindenki adós. A súlyosbító-felmentő okokat csak Istenünk látja. Az alaphelyzet az ősbűn óta az, hogy mindannyian vétkezünk. Krisztus keresztje ezt az áldatlan alaphelyzetet változtatta meg: innentől az az alaphelyzet, hogy Isten megbocsát – de nem esztelenül. Megteszi az első lépést: az alaphelyzetet megváltoztatja, az első kegyelmi lépést megteszi, előbb ad – de utána követel, a megbocsátást tovább kell adni. Istenünk hatalmas terve az, hogy a Golgotán kinyilvánított bocsánat hullámozzon tovább az egész emberiségre. Ez az első lépés nem légneműen, plátói módon történik, hanem megtestesül a történelemben. Lejátszódik, elhangzik, kinyilvánul történelmileg-testileg-emberi módon is. Ezért kell ilyennek lenni a mi megbocsátásunknak és bocsánatkérésünknek is: konkrétnak. Konkrétan kell gyónni, bocsánatot kérni és bocsánatot adni – nem csak ott belül, lelkileg, plátói módon. Istenünk megbocsátása egyszer nagyon konkrétan kinyilvánult, s ebbe a történelmi hatásba kell beállnunk amagunk megbocsátásával. Krisztus mondata, „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit tesznek!” mindannyiunk fölött elhangzik, mindannyiunkért elhangzik. Isten őrizz, hogy kegyelmének áradata rajtam elakadjon! Ezt Az adósságot halmozó úgy vélheti: „nekem már mindegy, visszafizetni már úgysem tudom…” Az a „mindegy” végzetes rezignációt, cinizmust, bűnre való hajlamot, életuntságot, kedvetlenséget, kegyetlenséget hívhat elő. Az ember szinte holttá válik. S ebbe a holt állapotba ragyog be az újrakezdés napja: az úr elengedi a megterhelő adósságot. Van tovább, van új élet, van újra kezdés. A keresztény ember ezért tud várni. Lehetnek megterhelő helyzetek, könnyen kicsúszik az ember szájából, hogy „nekem már mindegy, nincs mit tenni, a helyzet reménytelen”. A keresztény ember számára azonban az élet több, mint a ráció. Hozhat az élet olyan nem várt fordulatot, amit józan ésszel soha nem vártunk volna. Az élet maga a remény, vagy talán fordítva: a remény az élet. Nagypéntek óta egyetlen élethelyzetre sem mondhatjuk, hogy már „mindegy”. Az idő a kegyelem hordozója, a jövő az újra kezdés ígérete lehet. Nem az eszünk lát messzebbre, amit azt mondaná, hogy „már mindegy”, hanem a szívünk-lelkiismeretünk, ami képes még remélni. A remény több, mint a tudás. Ezért kell tudni várni egy házasság, hivatás, életkedv mélypontján is: az isteni kegyelem ott és akkor üthet be, és ajándékozhat újra kezdést, akkor racionálisan nem is várnánk rá. Az újra kezdést meg kell ragadni. A megragadás első és alapvető tette, hogy tovább adjuk. A megbocsátás meragadása nem az, hogy tovább megyünk, és felelőtlenül vétkezünk, hanem ha azt tovább adjuk. Miért nem adja tovább: buta, önző? Az adósságokat uralni kell. Uralni lehet behajtókkal, börtönökkel is. Van, ahol már ez nem használ. Az úr elengedi a nagy tartozást: hiába vetné börtönbe, hiába adná el az egész családját rabszolgának, a nagy adósságot soha nem lennének képesek törleszteni. Az úr másik taktikát választ: elengedi. Az adósságot úgy is lehet uralni, hogy elengedem, s a másikat így csatolom magamhoz. Irgalmassággal láncolom magamhoz, nem rablánccal. Akkor innentől ő az én emberem, s aki az ő embere, az is közvetetten az én emberem lesz. Uralni a feszültséget nem lehet csak bilinccsel, rendőrséggel, jogi törvényekkel. A rosszat jóval lehet csak legyőzni. A világ mintája a kényszer, a bilincs, a jog. A példabeszéd ura nem evilági mintát mutat, hanem az evilág számára értehetetlent: isteni mintát, megbocsátást. Talán neveléssel, a munka szeretetével, becsülettel többet érnénk el az adósságok kezelésében, mint törvényekkel és behajtókkal. Krisztus minden embert megváltott. Megváltó műve egyszeri és tökéletes. Megváltó művéhez mégis hozzá tartozik a történelmiség: hátra akar hagyni egy mintát. A kereszten nem csak elvégzi a megváltást, hanem hátra hagy egy örök mintát. Úgy kell szeretnünk és megbocsátanunk, ahogy Ő tette. A megbocsátás középpontjában Krisztus van. Őérte. Nem a világért, mert úgy divatos, mert megéri, vagy mert a másik megérdemli. Megbocsátani Krisztusért kell a másiknak. Aki a világ mintája, a másik érdemei, a bekövetkező 5

jó hatás miatt akar megbocsátani, az előbb-utóbb belefárad, hiszen ez elégtelen motiváció, nem nyer mindig igazolást. A világi minta, a világi okság, a másik érdemei talán ezt nem mindig támasztják alá. Az igazi minta Krisztustól ered, s őmiatta akarunk mi is megbocsátani – túllépve a világot, s még magát a másik embert is. „Boldogok az irgalmasok” – nem azért boldog, mert megbocsát, hanem azért tud megbocsátani, mert boldog. Már boldog Istenben, ezért képes irgalmas lenni. Az irgalmasság következmény, nem cél. Nem lehet rá fogszorítva törekedni, hanem következmény: aki már Istenben mindent megkapott, az mer a másiknak elengedni. Aki már Istenben kapott új életet, az tud a másiknak is adni. Aki már Istenben van, az nem tud nem-irgalmas lenni. Nem önmagunkból kipréselt erény, hanem természetes következmény. Ekkor töri át a számolás falát a nagyvonalúság: már tud hetvenszer hétszer is megbocsátani. Különös vitát váltott ki, amikor a magyar származású Kertész Imre Nobel-díjat kapott a „Sorstalanság” c. regényéért, amiben a zsidó származásúak megpróbáltatásait írja le a nácizmus idején. A vitát az váltotta ki, hogy a főhős a megszabadulás után kijelenti: nem képes megbocsátani. Az irodalmárok, írók és széplelkűek joggal kérték számon: kaphat Nobel-díjat egy olyan mű, ami a meg nem bocsátásnak a véghangot? Nyilván vannak fájdalmak, amiket roppant nehéz megbocsátani. Akár katonák, akár a házastársam, akár a főnököm követi el, s tereli életemet olyan pályára, amire nem akartam menni. A megbocsátásban bizalom van: még így is lehet jó az életem. A fájdalom élhet tovább, az érzések azok érzések – de megbocsátani tudni kell, akarni kell. A fájdalom, a seb lassabban gyógyul, de a megbocsátás azonnal kimondható. Az ilyen megbocsátáshoz tehát sok minden kell: remény, bizalom, nagyvonalúság, bátorság, kockázat, önzetlenség, az érzelmeken való túllépés. Minderre a leginkább a keresztények képesek, ha bensővé tették Krisztus példáját, személyét. Az új kezdet így a keresztényeknél van. Semmilyen világvalláshoz és humanista filozófiához nem hasonlíthatjuk magunkat: a kereszt kötelez. Igazából kinek kell megbocsátanunk? Ki vét igazán ellenünk? Szép-szép a megbocsátásról elmélkedni, de kik azok, akik felé ez égető kérdéssé válik. Talán kétféle ember van, akiknek meg kell bocsátanunk. Vannak olyanok, akik nagyon súlyosan ártottak az életünknek. Akik miatt máshogy alakult a pályánk, az életünk, lehet ilyen szülő, pedagógus, orvos, munkatárs. Egymás életére nagyon mélyen is képesek vagyunk hatni, a Teremtő összekötött minket, nem vagyunk szigetek. Segíteni, de nagyon komolyan hátráltatni is tudjuk egymást. Aki megfontoltan vezeti az életét, azt azért nehéz eltántorítani életútjától. De senki sem Isten: senkinek sem egészen úgy alakul az életpályája, ahogy azt kamaszosan eltervezte. Mindenki életében van talán 2-3 ember, akik lustaságból, gonoszságból, figyelmetlenségből nagyon mélyen ártottak nekünk, akik nagyon a begyünkben vannak, akiknek még a nevét is fáj kiejteni. Évekig, évtizedekig hordozzuk magunkban sértettségünket és haragunkat. Vannak ritka nagy gonoszságok, amiket végképp nehéz megbocsátani, tehetetlen düh és mélységes harag forr terjeng az ember szívében. A másik fajta ember, akiknek meg kell bocsátanunk, az, aki csak kicsit, viszont minden nap bosszant. A házastársam máshogy keveri a kávét, a munkatársam máshogy tart rendet, a betegem zsarnokoskodik, az idős szülőm terhessé válik… Nem gonoszok ők , és nem ártani akarnak, de valahogy minden nap bosszantnak, néha fulladozom tőlük. A megbocsátás mindkét esetben azt jelenti: friss levegő, így szeretni őket, nagyvonalúság. Nem belebocsátkozni a másik súlyos bűnébe, nem felvenni a kesztyűt, nem belebocsátkozni a kisded adok-kapok csatákba. Valahogy az egész fölött élni. Az egészet a megbocsátásban rábízom Istenre – megsebesült szívemmel. Gyógyítson Ő: gyógyítsa az életet, a helyzetet, s a szívünket.

A király elszomorodott. Elszomorodott a szolga személye fölött, és a helyzet meddősége fölött: nem terjed tovább nagyvonalúsága. Ismerjük a kifejezést: „anyaszomorító”. Az a személy anyaszomorító, aki úgy viselkedik, hogy életvitele bántja, megszomorítja édesanyját. Talán nem is az anyját bántja közvetlenül, mégis ő a szomorú: ezért hozta a világra? A Biblia Istenünket érzékeny szívűnek ábrázolja. Mi is képesek vagyunk nem csak anyaszomorítók, hanem Isten-szomorítók is lenni. Isten is tud szomorú lenni: amikor megteremtette az embert, és Noé idejében látta gonoszságukat, megbánta, hogy embert teremtett, és bánkódott szívében. Aztán a népét a tenyerén hordozta, mégis megszomorították szent lelkét (Iz 63,10). Szent Pál óvja az efezusiakat, hogy ne okozzanak szomorúságot Istennek. Amikor a szolga az adósságot nem adta meg, akkor a kincstárnak ártott. Amikor azonban a király nagyvonalúságát vette semmibe, az

6

személyesen bántotta az úr szívét. Bűneink fölött Istenünk is képes szomorú lenni. Ki ne érezte volna, hogy a keresztre feszített Krisztus szomorkodik miatta? Érted szenvedtem, és számodra ez ennyit jelent?

7