A lakoma képe (Mt 22,2-14) Amikor Krisztus képen gondolkodik a Mennyek Országa leírásához, akkor olyat keres, ami képes az istenit az emberiben kifejezni, képes a végtelent a véges felé közvetíteni, képes a többletet valamilyen módon megsejtetni. Az egyik legszívesebben használt kép a lakoma képe.
A meghívó Egy lakomán nem csak enni-inni kapunk, hanem a lakoma rendezője önmagát is adja. A lakoma rendezője maga Isten: nem maga lakmározik, hanem meghívja az embereket. Miért? A lakoma indítéka a lényeg: a Szentháromság lényege szerint egy szeretetközösség, egység a szeretetben, s Isten nem „tud” megmaradni önmagának, a lét örömét nem akarja megtartani önmagának, hanem ebből részesíteni akar másokat is. Itt van a teremtés és a megváltás indítéka. Rubljov Szentháromság c. ikonja nagyszerűen ábrázolja, ahogy a Szentháromság személyei harmonikus egységet alkotnak az asztal körül, ugyanakkor nyitottak is felénk: negyedik személynek odaülhetünk az asztalhoz. Az egész kozmosz indítéka a Szentháromság szeretetharmóniája, ezért hordoznak a teremtett világ, a természet, az ásványok, a csillagrendszerek valamit ebből az egységből, a lét öröméből – amit a misztikusok élményszerűen fel is fedeznek. Isten az alfa és az ómega, minden eredete és célja, ezért sejthető meg egy nagy törekvés a rend, a több, a teljesség felé – már az élővilágban is. Teilhardot egészen lenyűgözte az élővilágban található törekvés a teljesség felé, az evolúció okos vonalvezetése, a zsákutcák levágása, a dinoszauruszok kihalása, a jobb emberfajok túlélése. Aki szemléli a Szentháromság ikonját, tudja, hogy a kozmosz vége soha nem lesz katasztrófa, a világ vége nem lesz világégés, hanem beteljesedés. Urunk ezért „mert” teremteni, mert tudta, hogy Ura marad minden folyamatnak. A lakoma képében tehát kiderül: az egész anyagi világ is meghívást kapott a Mennyek Országába, hiszen egy lakoma nem szellemi társalgás, hanem közös evés-ivás, tánc és beszélgetés. Az anyagi világ eszköz a szeretethez, a kapcsolathoz, híd a lelkek között. Nemes hivatását betöltve a beteljesedés vár rá: feltámadásunkkor szellemi testben támadunk fel, az egész kozmosz megdicsőül. Mindez töretlen bizalmat akar ébreszteni, amikor szenvedünk az anyagi világtól: ha megérezzük a test határait; ha nem engedelmeskedik a testünk úgy, ahogy szeretnénk; ha korlátokat jelent a tér-időbeliség; ha nyomaszt a betegség és a halál; ha természeti katasztrófát látunk, vagy olykor ledönt lábunkról a test, bár a lélek mást akarna. Egészen máshogy viszonyulok ekkor a korlátolt testemhez, máshogy veszem kézbe a jegygyűrűt és a kalapácsot, máshogy szemlélem a festményt és máshogy kortyolom a kávét. Valahogy mindez megmenekül. Az anyagi világ az imádkozó emberben jut imádsága csúcsára, a szent emberekben jut a lakoma asztalához. Volt olyan remete, akihez a tanítványok csak azért utaztak messziről, hogy meglessék, miként húzza fel a bocskorát. A szent ember máshogy veszi kézbe a tárgyakat, imakönyvet és fakanalat. Az egész teremtett világ azért sóhajtozik, hogy imánkban, életszentségünkben megdicsőítsük. Megfáradt napjainkban, lelki eltévedésünkben ezért felemelő és vigasztaló kimenni a természetbe, felnézni a csillagokra. Egy több milliárd éves fáradozást, igyekvést sejtünk meg a teljesség felé, s ez képes az embert fölemelni a kis egyszer egyes világából. Isten hívó szava indítja el a hóvirág kikelését, tereli a vándormadarak útját. Egy hálót szövő pók Szent Ferencet órákig elbűvölte, egy igyekvő hangya az emberben nagyon komoly gondolatokat képes elindítani, a csillagos ég a legősibb Istenre utaló jel. A civilizált embernek a természetből való kiszakadása miatt ma már tudatosan keresnie kell ezt az ősi erőt, ősi meghívót: fontos kirándulni a hegyekben, dolgozni a természetben, kertben kapálgatni, növényeket becézni, állatokat csodálni, a csillagokat és ásványokat szemlélni. A modern civilizáció, a fogyasztótársadalom önmagára zártságában a természet még mindig életben tartja, élően elénk tárja a meghívót: eredünk valahonnan, és többre vagyunk meghívva. A kozmosztól, a természettől elszakadó ember ezért lesz beteg lelkileg és testileg is, a sok daganatos betegség, a végletes stressz, a pszichés betegségek, a vallástalanság mind-mind a meghívó tagadásának következménye. A meghívó elfelejtése visszahat.
Olyan érdekes: Krisztus nem azt mondja, hogy ülj be egy üres templomba, meditálj a köldöködre koncentrálva amikor meginog a hited, félsz a következő csekk befizetésétől, aggódsz a megélhetésen, hanem azt: „Nézzétek az ég madarait, a mező virágait” – azaz a természetben megtalálható meghívóra utal. Az anyagi világon túl maga az ember is ebbe a szeretetharmóniába kapott meghívást, ezért van mindenkiben törekvés a teljesség felé. Az ember az a „hiánylény”, „meg nem állapodott állat”, „végtelenre irányuló véges lény”, „testben élő lélek”, aki érzi a transzcendens huzatát. Valahogy a véges létezők nem töltenek ki. A szívünkön van egy akkora lyuk, amit semmilyen létező nem tölthet ki, csak maga a Lét. Olyan meghívót kaptunk, aminek transzcendens huzatát egész életünkben érezzük. Ez a huzat, nyugtalanság, kielégítetlenség Istenünk miatt van. Akik megérzik ezt a belső huzatot, azok először a semmihez jutnak el: ez a világ valahogy semmi ahhoz a teljességhez, amire irányulunk. Aki ettől megijed, az még mohóbban visszaveti magát a létezők világába: „talán azért nem vagyok teljesen boldog, mert nem jól használom a létezőket”. Ekkor kezdi az ember a szívén tátongó végtelen lyukat véges dolgokkal tömködni, mert keresi azt a „többet”. Még többet dolgozik, kutat, még mohóbban fogyasztja a technikai csodákat, mértéktelenebbül ínyenckedik, sokat iszik, habzsolja a szexualitást, a veszélyes sportokat, a különleges hobbykat. Pedig a végtelenül sok létező sem lesz a Lét maga. Nem kell megijedni, ha a világ untat. Azért untat, mert a Teljességre vagyunk meghívva. Nem kell megijedni, ha untat a világ, ha nem tesz maradéktalanul boldoggá a házastársam, ha hiányt érzek egy szerzetesi közösségben, ha valahogy kevés, idegesítő ez a világ, ha a legszeretettebb személyek sem tudnak betölteni, ha nincs kedvem a szeretett szakmámhoz. Isten helyét semmi más, senki más nem töltheti be. Egy darabig hazudhatja magának az ember, de egy életen át nem lehet hazudni önmagunknak. Mennyi habzsoló, kereső embernek csak annyit kellene mondani: „Neked Isten kopogtat a szíved ajtaján, azért nem találod a nyugalmad. Ne habzsolj, ne válj el, ne lépj ki a rendből, hanem vedd át a meghívót!” A Szentháromság meghívója okoz bennünk egy szent nyugtalanságot. Jung szerint az élet első fele a begyűjtésről szól: begyűjtjük a szaktudást, a házastársat, a gyerekeket, az anyagi javakat. Az élet második felében ezeket lassan elengedjük, akkor kezdődik az elmélyülés ideje. A meghívó-behívó akkor jobban égeti a zsebünket, s erre az idő múlása húsbavágóan figyelmeztet. Jung szerint az élete második felében élők minden lelki problémája az istenkérdésre vezethető vissza: büntetlenül nem lehet a meghívót elfeledni. Az élet második felében élők minden súlyos lelki gondjának kezelését egyetlen kérdéssel kell kezdeni: „Hogy vagy te Istennel?” A meghívó okozta szent nyugtalanság egész életünkben zarándokká tesz. A zarándokélet zarándokstílust követel: minden nem egyformán fontos, mindent nem lehet egyszerre vinni, nem lehet leragadni. Az egyik legmegrázóbb belátásunk, amikor rájövünk, hogy nem érjük utol magunkat. Mennyi mindent kellene elintézni, mennyi mindenre kellene idő… Ijedten tapasztaljuk, hogy nincs mindenre idő, pénz, ideg, figyelem. Megrázó belátni, hogy nem vagyok isten. Emberlétünk fogyatékosságitól való megrendültségünkben az első hang lehet a felindulásé: milyen életbe dobott be az Isten! De aztán ezen paradoxon fölött meg is hatódunk: pont arra hív meg, amire vágyom, azaz az isteni létre, a teljességre. Emberivé lesz, hogy én istenivé legyek. A meghívó szimbolizálja, hogy a teljesség nem itt van, hanem úton vagyunk felé. A meghívó felszabadít a megszakadásig tevékeny feszült élet alól: nem az jut előbbre, aki mindent csinál. És ez papokra is igaz. Egy úton kell elindulni, de azon igényesen. Merni időben házasságot kötni, időben belépni egy rendbe, időben szülni. Aki sokat tanakodik, hogy elvegye-e az öt év óta körüludvarolt lányt, hogy letegye-e örökfogadalmát egy szerzetesrendben, hogy merjen-e most szülni, az sok jóról lemarad. Pont a lemaradástól fél, pont az egy úttól félti élete többi útját, és pont így marad le: már nem marad annyi ideje, fiatalsága, életenergiája az egy út minél igényesebb, teljesebb járásához. A gyümölcse, az érése, a mélysége, a gyerekei száma, az alkotás ideje is kevesebb lesz. Az ember mindaddig infantilis, amíg nem dönt egy út mellett, s az egész mai világban van egy ilyen döntési impotencia, elhatározási képtelenség, pedig nincs idő kamaszosnak maradni. Attól mindannyian félünk, hogy elaprózzuk az életünket, sok mindent csináltunk, de végül is semmi igazit, nem akarunk semmirekellőkként meghalni. Idejében az eke szarvára kell tenni a kezünket, s nem nézegetni oldalra és hátra – különben nem lesz annyi gyümölcsünk, elmaradunk a legjobb önmagunk mögött,
a legigazibb életlehetőségeink mögött. A legigazibb életünktől nem mások fosztanak meg, hanem mi magunk saját magunkat. Az evangélium keletkezésekor talán elfelejtődött a végidei várakozás, talán langyossá vált a kereszténység, nem jött vissza azonnal Krisztus, és a keresztények is visszazuhantak a világ teendőibe, a létezőkbe. Talán mindannyiunkban fel kell szítani jobban a végidei várakozást, a sürgető hívást, hogy élénkebb legyen a vallásunk. A zarándokidentitás egyfajta otthontalanság. „Azért vagyunk e világon, hogy valahol otthon legyünk benne” (Tamási Áron), de mintha ez túl jól sikerült volna. A kényelmes otthon, kényelmes autó, egzisztenciális biztonság, egészség, földi tudás – ezek lettek a célok. Pedig van az emberlétben egy örök úton levés, zarándokság, hajléktalanság. Az ember igazi otthona a lakomán lesz, aminek mai előszobája a templom. A legigazibb otthonunk a templom! Valahányszor elindulunk a templomba, akkor ünneplőbe öltözünk, visszük a szeretteinket, becsukjuk a házunkat. Félelmetes belegondolni, de igazából a halálunkat gyakoroljuk be: majd akkor is ránk húznak egy szál ünneplő ruhát, itt hagyunk mindent, csak a szeretetet visszük magunkkal. Az tud meghalni, aki vasárnap el tud menni a Liturgiára. Gyógyító látni az útszéli koldusokat, mi is ugyanazt visszük csak magunkkal, mi is hajléktalanok vagyunk ebben a világban. A túlzottan kényelemre törekvő civilizációnkban sokkal mélyebben meg kellene ezt fontolni, nehogy a halálunk küszöbén képedjünk el. A kolduló szerzetesek, a vándorló-költözködő papok mind figyelmeztetések akarnak lenni, élő felkiáltójelek: nincs itt maradandó hazánk. Az emberi élet legnagyobb tragikuma, amikor valaki leragad. Képesek vagyunk a meghívót elfeledni, s leragadni, akár jó dolgunkban, akár rossz dolgunkban. Képesek vagyunk azt vélni, ha most boldogok vagyunk, akkor itt megállhatunk. Ha boldog házasságot kötöttem, akkor azon már nem is kell dolgozni, a hitemet nem kell érlelni, a szaktudásomat nem kell elmélyíteni, az egészségemet nem kell edzeni, a családomat nem kell összetartani, a barátaimat nem kell keresni, az anyagi javaimat nem kell megosztani. Jó dolgában képes az ember leragadni, elfeledni az utat. Pedig az elért jót, a kapott házastársat, gyerekeket, barátokat, hitet, szaktudást, barátokat ápolni kell. Az örömöt tudni kell őrizni, mert majd jönnek nehéz napok, amikor ezekből lehet megújulni. Megújulni az örömből lehet, emlékezni az elért jóra érdemes. „Voltam én már boldog a házastársammal, leszek én még boldog vele”. Életünk mélypontjain életmentő az emlékezés kultúrája: az átélt jó, közös örömök, isteni élmények segítenek átjutni a sivatagon. Az elrakott örömök olyanok, mint a cölöpök, amikre az ingoványos időben, a lecsúszás veszélyében vissza lehet lépni. Okos, aki ilyen örömöket elrak, aki isteni élményeket „okoz” családjának, szeretteinek, önmagának. Az ember így öröme csúcsán sem feledheti el az utat. Buddhát el akarták zárni a szenvedéstől, sok mai milliomos kőfalakkal akarja kizárni életéből a gondot. Pedig nagypénteken meghalt a keresztmentes élet, gyógyítóan lett elénk tárva: a kereszt útján mindenkinek át kell menni, de nekünk már a Húsvét reményében. Nem feledheti el a meghívót az ember rossz dolgában sem: nem lehet leragadni a bűnben, a megfeneklett életben. Nem elég nézni a sáros cipőnket, és keseregni: „Én szegény szerencsétlen!” Tudni kell az utat nézni, s a sárból tovább lépni. Nem az az igazi nagy baj, ha valakinek sáros lett a cipője, hanem ha nem lép tovább. A meghívó örök célt lebegtet a szemünk előtt: van tovább a bűnből is, van tovább akkor is, ha nem úgy alakult az életem, ahogy terveztem; van tovább a kisiklásból, az elakadásból, még a halálból is. Isten másik neve a Tovább. Aki tudja, hogy úton van, zarándok, az könnyebben viseli az út viszontagságait is. Nem lehet leragadni, mert elváltam, elrontottam az életem, mert alkoholista lettem, vagy rákos beteg, s már alig hátra valami. Gyógyítóan elénk tárja Urunk, hogy Ő a Tovább Istene, hogy a cél, a jövő a fontosabb. Sok ember, sok pszichológia és embertudomány túlságosan leragad a múltban, mintha a múlt határozná meg a jövőt. Pedig az ember első és legfontosabb ideje a jövő. Mivel van valamilyen jövője, ezért tudja azt kimondani, hogy „ma, most”, és azért tudja a múltat valahogy értelmezni (Heidegger). A pszichológus bízik a jobb jövőben, ezért tartja érdemesnek a múlt elemzését, átvilágítását. A meghívó gyógyítóan elénk tárja, hogy tudni kell jobban a jövőnek élni. Ez azt jelenti: tudni kell tervezni, célokat kitűzni, mert azok húznak előbbre; és tudni kell feledni. Nem annyira az határoz meg, hogy honnan jövök, mi a kollektív és személyes múltam, hanem hogy hová tartok. A célból jobban magyarázható az ember, mint a múltból. Sok elakadásnak, szenvedésnek, alkoholizmusnak,
buta életvezetésnek a jövőtlenség az oka, nem a fájdalmas múlt. Az embernek talán nem véletlenül elől van a szeme, s nem lát oldalra és hátra. Néha kell tekinteni oldalra és hátra is, de csak azért, hogy jobban tudjunk haladni a fő irányba, előre. Leragadt embereknek ezért szeretek penitenciaként fél órás biciklizést adni. Biciklizni csak úgy lehet, ha előre néz. A lakoma meghívója előre megtiszteli az embert. Urunk nem azt mondja: „Majd ha sokat dolgoztatok, ha nevetek lesz, ha megérdemlitek, akkor eljöhettek a lakomámra”, a meghívót nem kiérdemeljük, hanem pont fordítva. S az isteni gondolkodást itt lehet tetten érni. Előbb meghív, hogy majd jobban teljesítsünk. Előbb szeret, megtisztel, hogy majd felemelten jobban éljünk. Előbb a szeretet, hogy majd legyen érdem. Előbb a kegyelem, utána a teljesítmény. A felszínes zsidóságban és kereszténységben van egy érdemközpontúság: előbb a 6 nap munka, érdem, utána a lakoma, a pihenés. A szeretetük is ilyen lesz: azt szeretem, aki megérdemli, megdolgozott érte, méltó rá. Pedig a csak érdem szerinti szeretetet ne nevezzük szeretetnek. Az elmélyült zsidóság és kereszténység tudja: Isten nem azért szeret, mert jók vagyunk, megérdemeljük, hanem előbb szeret, hogy majd jobbak legyünk, jobb érdemeink legyenek. Az elmélyült izraelita és keresztény az embertársát is így akarja szeretni: mivel Istenünk már most szereti őt, ezért én is szeretni akarom, szerethetem, hogy jobb legyen. Isten megelőző szeretete vigasz: nem az érdemeimért szeret, hanem önmagamért. Megelőző szeretete minta, figyelmeztetés, pedagógia. Akit szeretnek, az többre képes. A zsidó előbb megtapasztalta Isten szeretetét, megmentését az egyiptomi rabságból, s ezen bizalom alapján fogadta hálásan a 10 parancsot. Tudta, kinek engedelmeskedik. A kereszténység is először látja Krisztus halálig menő szeretetét és csodálatos feltámadását, ezért fogadja bizalommal a parancsokat. Előbb a kegyelem, utána a teljesítmény, előbb a megváltás (szoteriológia), utána az etika. Ezért a vasárnap a meghívó kézbevétele, a hét első napja – nem a megérdemelt hetedik nap, nem pusztán a pihenés napja. Előbb találkozunk Istenünkkel, szeretjük a családunkat, ünnepeljük a megváltást és megnézzük a célt, s utána kezdjük hétfőn a munkát. A legtöbb öngyilkosságot hétfő délelőtt követik el, mert „kegyetlenül” kezdik a hetet. Mi kegyelemmel teljesen, utána akarunk teljesíteni. Előbb az ünnep, utána a munkahét. Igazán dolgozni majd az ilyen ember tud. Azért van óriási gond a munkakedvvel, a munkamorállal, a pszichés energiákkal, mert nincs ünnep, a hét első napja, reggeli ima, tavaszi feltámadás. Csak aki tud ünnepelni, az tud dolgozni. Az ünnep nem csak kiérdemelt pihenés, nem elért luxus, nem utólagos jutalom, hanem éltető erő elpre, meghívó cél, új előjel a munkahéthez. Az egész aktív életvitel a belső találkozás következménye. Ezért pótolhatatlan a Liturgia, a szentáldozás, az egyházi közösség, a családi nap, a reggeli ima, a tavaszi feltámadás. A meghívót maga Istenünk adja. Az emberben dolgozó dinamika, transzcendens huzat nem a véletlen műve, nem az evolúció ereje, hanem személyes hívás. A lakomán nem valamit akar adni, hanem önmagát. Azért akarja adni önmagát, mert tudja önmagáról, hogy ő a legfőbb Jó, a boldog Teljesség, az elámító Szépség, a legigazabb Szeretet, a megdönthetetlen Béke és Vidámság, az abszolút Intelligencia, Ő az Atya. Nem lehengerelni akar, ránk tukmálni önmagát, hanem ajándékozni, mert tudja, hogy nekünk igazán Rá van szükségünk. Mindenek előtt bíznunk kellene Urunkban. Bízni a teremtésében, a megváltásában, a gondviselésében, a kanyargó útjaiban. A legfőbb Jó nem „tud” rossz lenni, ez a makacs bizalom sok homályban az egyetlen kapaszkodónk lehet. Fontos Istent más néven is nevezni: a magyar „Isten” szó nem jelent semmit. Meghívása tűnhetne önkénynek, uralkodásnak, packázásnak is. Mennyi ősi vallásban tartották az isteneket olyanoknak, akik szórakoznak az emberi sorsokkal, packáznak velük, akik brutálisan uralkodnak az embereken, vagy éppen emberáldozatot követelnek. Érdemes Istent Jónak, Szépnek, Szeretetnek, Teljességnek nevezni, mert akkor jobban megérti az ember a meghívást: az embernek beteljesedése a Teljesség. Nem zsarnoka, megfosztója, vetélytársa, hanem a Beteljesedése. Nem féltékenyen mérlegelni kell erkölcsi követelményeit, életútra való hívását, hanem bizalommal belebocsátkozni. Nem a Teljesség lesz szegényebb, ha nem megyek, hanem én magam fosztom meg magam a teljesebb életemtől, a legjobb lehetőségeimtől. A lakoma személyes meghívás a legszemélyesebb életre.
A válasz A kozmosz, a természet alá van vetve a Teremtő intelligens hívó szavának. A madarak fészkelnek, a virágok kikelnek, a csillagok száguldanak. Az ember viszont nem determinált, szabadon veheti át vagy utasítja vissza a meghívót. A szabadságot Urunk nem veszi el soha. Bár a pszichológia sok bűnt fehérre szeretne mosni, hogy mennyi rosszról nem tehet a bűnös, mindennapi tapasztalatunk azonban bizonyságot tesz a belső szabadságról: megtehetném, hogy ne tegyem meg. A teológia hitvallást tesz az ember alapvető szabadsága mellet. Bár szabadságunk korlátolt, befolyásolható, nem abszolút, nem azt csinálunk, amit korlátlanul akarunk – de mégis szabadok vagyunk. Nem Isten teszi tönkre az életünket, nem ő vert meg egy ilyen házastárssal, rákos daganattal, nem ő büntet becstelen politikusokkal, környezetszennyezéssel. A szabad döntés a mienk, az édes vagy a keserű „jutalom” is a mienk. Nagyon felnőttnek kellene lennünk ehhez a nagyszerű szabadsághoz! A meghívót az Úr nem személyesen adja át, hanem szolgáin keresztül. Ha a király jelenne meg, senki nem merne nemet mondani. Istenünk végtelen szerelmében nem jelenik meg egyértelműen, nem akar lenyűgözni, lehengerelni, letaglózni. Ha bármelykőnknek megjelenne ragyogó fényében és elbűvölő szerelmében, akkor mindegyikőnk leborulna. Urunk nem félelemteljes hódolatot, térdre hulló tiszteletet akar, hanem szerelmet. S minden igaz szerelemnek nélkülözhetetlen előfeltétele a szabadság. Csak a szabad szerelem ér valamit. Ezért Isten nem óvó bácsi, de nem is korbáccsal terelő rabszolgahajcsár. A kikényszerített, megvett, bemagyarázott szerelem nem igaz, ezért nem is boldogít. Olyan jó lenne érezni Urunk sóvárgását utánunk: „úgy szeretnék veled beszélni, egyedül csöndben lenni veled, úgy szeretnék az imában, a szentségekben veled lenni…” Urunk is sóvárog utánunk, aki ezt megérzi, nem kényszerből, menetrend szerint fog imádkozni, Liturgián részt venni és áldozni, hanem szerelmesen. A szabadság óvása miatt burkolózik Urunk közvetítőkbe, jelekbe, szolgákba, láthatatlanságba. Tudni kellene a közvetítő szolgák mögött a meghívót küldő Királyt meglátni. A szolgáit küldi, akik gyarlók, emberek, nincs annyi tekintélyük – akiknek pont ezért könnyebben lehet nemet mondani. A szolgát könnyű félvállról venni. Könnyű a papok bűneire hivatkozva elvetni az erkölcsöt, az egyház hibáira hivatkozva elvetni a kereszténységet, az intézmény merevségére hivatkozva elvetni az élő hitet. Szenved ettől a pap is, a keresztény is, ha nem néznek túl őrajta: senki ne azért éljen így vagy úgy, mert a pap így vagy úgy él, hanem mert a pap is abba az irányba tör. Intelligencia kellene, hogy a postáson-követen nézzünk túl, s ne hivatkozzunk rá, hogy miatta nem megyünk szerelmes randira, királyi lakomára. Az Úr szolgákat küld, akiket könnyű visszautasítani. Még Jézus Krisztus is emberi alakban jött el, nem hagyott hátra saját kézzel írott sorokat, megfellebbezhetetlen videót, hanem gyermekként jött. Egy gyereket könnyű visszautasítani. A gyengébb énünk, a sátán, a lehúzás legnagyobb trükkje, hogy kilopják, letagadják a királyt a szolga mögül, kilopják Istent a közvetítője mögül: „a pap is csak ember, a Mikulás igazából mesés Télapó, a karácsony az emberi szeretet ünnepe, a vallás lelki jámborkodás, a lelkiismeret csak felettes-én, az erkölcsi szabály csak megegyezés kérdése”. Ha kilúgozzuk a közvetítőt, akkor már könnyű manipulálni. A királytól megfosztott szolgát könnyű aztán elzavarni. Kérdés, van-e joga a meghívottnak válogatni? Felülbírálhatja-e a királyt, hogy hozzá miért éppen ezt a szolgát küldte? Kicsit úgy kellene lennünk, mint egy kincses sziget térképével: tetszik – nem tetszik, ez a térkép van. Ha a kincset meg akarod találni, ezt a térképet kell komolyan venni, azaz ezt a szolgát, ezt a papot, ezt a keresztet, rákos daganatot, ezt a lelkiismereti igényt, ezt a vasárnapot, ezt az erkölcsöt. Persze a meghívót könnyebb elfogadni, ha a meghívó szolga is vonzó. Az ember nem gép és absztrakció, emberi sajátosságaitól nem lehet elvonatkoztatni: érzései, szimpátiája vannak. A szolgáktól ez igenis életszentséget követel. A meghívót nem lehet semlegesen átadni, több a pap, a keresztény szülő, a hitoktató, mint egy lelketlen postás, akinek az üzenethez semmi köze. Megtestesülésekor Krisztus is figyelembe vette emberi sajátosságainkat, emberi alakban jött, emberi nyelven beszélt, az emberi ráció számára felfogható üzenetet hozott. A kenózisban tekintettel volt a földi világra. Az örömhír átadásában a mai szolgáknak is kenotikusnak kell lenni: az üzenet jobban befogadható, ha emberi, érthető, ha vonzó. Az evangélium keletkezésének idejében ez a történet
bátorítás akart lenni, hogy ne csak a meghívott zsidó nép, hanem az útszéli pogányok közül is szabad meghívni embereket a lakomára. A zsidó nép mindig is tudott kiválasztottságánál fogva a lakomai meghívóról (Iz 24), de ezt a meghívót Isten kiterjesztette a pogányokra is. Bátorítás ez ma is: szabad és kell is nyitni a nemhívők, a harcos atesiták, az új generáció felé, és a nyitásban szabad és kell is új hangot, pasztorációs módszert alkalmazni. Legyen a meghívás személyes, vonzó, a kornak megfelelő tudományos színvonalú, a kultúrának megfelelő hangulatú, a társadalmi rétegnek megfelelő hangnemű. Nagy követelmény ez a lelkipásztorok, pedagógusok, szülők felé! Nem elég várni a lakomára, menni kell az iskolákba, laktanyákba, kórházakba, médiába, kulturális rendezvényekre, sporteseményekre, szórakozóhelyekre – és merni nagyon emberi, vonzó, kenotikus lenni. A meghívót sokan elutasítják. Tudni kell, hogy az ókori keleten kétszer hívtak meg a lakomára: először hónapokkal a lakoma előtt, a szervezéshez tudni kellett a létszámot, aztán akkor, amikor már minden kész volt, s azonnal menni kellett. Ha az első meghívásra igent mondtak, akkor azért mentek a szolgák másodszor is meghívni őket. Mondtak egy alapvető „igent”, de a konkrét időben nem valósították meg. Az etika ismeri az alapdöntés fogalmát: az ember alapvetően igent mond Istenre, az életre, a szeretetre, a jóságra, s ezt kell lefordítani a konkrét időbe, térbe. Az alapdöntést tettekkel kell megvalósítani, nem csak szóval. Megtörténhet, hogy sokan igent mondanak szóban a kereszténységre, a becsületes életre, az emberséges életvitelre, a humanizmusra, a szerelemre, de nem ennek megfelelően élnek. Az életvitelük, a tetteik egészen mást artikulálnak, mint a beszédük. Nem mondják ki hangosan és még belül önmagukban sem, hogy ők istentelenek, becstelenek, embertelenek lennének, „azért én nem vagyok olyan, én alapvetően jó vagyok, meg vagyok keresztelve, egyházi esküvőm volt, fizetem az egyházadót”, a meghívást nem kategorikusan utasítják el, de most nem érnek rá. A népszámlálási adatok megdöbbentőek: elvben, szóban alig van ateista Magyarországon. Még egy idegen népszámláló előtt is a legtöbben azért vallásosnak vallják magukat, még ha ez nem kötelező is és névtelen is. A templomból, a munkahelyi morálból, a szülőszobákból, a politikából pedig nagyon hiányzik ez a sok keresztény… Óriási önámítás van itt munkában: az ember ámítja önmagát, hogy „én jó keresztény vagyok alapjában, jó házas, jó munkaerő, jó ember”, csak éppen a tettei nem ezt mutatják. Az igazság órája egyszer mindenkit elér. Minél később ébredek rá az életvezetésem őszinte jellegére, annál fájdalmasabb lesz a belátás, hogy elvitt a világ az elveimtől, többet engedtem a külső kényszernek mint a belső hangnak, az elmúlt időt nem lehet visszacsinálni. Minél később ébred fel az ember, az elképedés annál legtaglózóbb: „én nem ide akartam jutni, az elveim mások voltak, a konkrét lépéseim máshová vittek, én nem így indultam, engem édesanyám nem egy ilyen életvitelre szült”. Őszintének kell lennünk elsősorban önmagunkhoz: Tényleg úgy élek, ahogy jár a szám, ahogy vélem önmagamról? Lefordítom a vélt képet önmagamról a konkrét életvitelemre? A meghívót visszautasító emberek súlyos önámításban lehetnek: „én alapvetően igent mondtam a meghívásra, ott a helyem, de még ráérek”, s majd lesz súlyos meglepetés, amikor elszaladt az idő, amikor már nem lehet változtatni a dolgokon, amikor nem mehetnek be. Nem Isten zárja ki őket, nem Isten a kegyetlen, a büntető, hanem saját magukat zárják ki. Jusson eszünkbe minden mulasztásnál, bűnnél: most zárom ki magam a lakomáról, a Mennyek Országából. Most kell a meghívást lefordítani konkrét tetté. Az alapdöntés absztrakció, amíg nem válik életté. A meghívó visszautasítása merészséget követel: végül is egy királynak mondok nemet! A történetben mintha a megtagadók egymást bátorítanák a rosszra. Rendkívül súlyos, amikor nem csak magunkat tesszük tönkre, de még másokat is erre bátorítunk. Ezt hívja az etika „idegen bűnnek”, amit bár nem én követek el, de helyeslem mások bűnét, szóval és tettel közreműködök mások bűnében. Ilyen lehet mulasztás is: a templomba nem járó szülő nem is tudja, milyen mély kárt okoz gyermekének, aki szeretne templomba jönni. Az apján becstelenséget látó fiúban nagyon nehéz lesz a becsületet megkövetelni. A mulasztáson túl a konkrét bűneink is sajnos másokat is bátorítanak a bűnre. Az öngyilkos nem is tudja, rossz példája mennyire magával ránthatja gyermekeit egy súlyos konfliktusos helyzetben, amikor majd ez a „megoldás” fog eszükbe jutni. A tömeges bűnös szexuális gyakorlatnak nehéz egyénileg ellenállni, főleg ha még keresztények is mérgezik a levegőt. A házasság előtt álló fiatal nem is sejti, hogy bűnös szexuális életével milyen
rosszat indíthat el kisebb testvérében. A munkahelyén becstelen dolgozó egy társadalmi méreteket öltött bűnös hullámot indít el, „mindenki lop, becstelen mindenki”. Egyesekben még vigasz, káröröm is lehet: „ha az én életem nem sikerült, az igaz szerelmem megromlott, akkor vigasztaló, ha másnak sem sikerül, mert kiderül: nagy szerelem, igaz házasság, tiszta becsület nincs is”. Üdvös lenne beismerni bűnünket, kudarcunkat, s nem erre bátorítani, hanem a jóra. Üdvös lenne kimondani: „Az én életem ilyen lett, te élj jobban!” A gyerekes kimagyarázkodás helyett, a sárba rántó káröröm helyett inkább a sárba terített ruháknak kellene lennünk, hogy mások jobban tudjanak átkelni. Különösen fontos ez a megingóknál: egy abortuszon gondolkodó lánynak csak egy kis lökés kellene, hogy megtartsa. Egy házasságtörésen gondolkodónak csak egy kis kijózanító kritika kellene. Egy vallást mulasztónak csak egy kis férfias motiválás kellene. Egy öngyilkosságot tervezőnek csak egy kis empátia kellene. Aki ilyenkor csak egy kicsit is taszít a másikon lefelé, talán csak egy odavetett szóval „én megtenném”, „mindenki ilyen” – az valóban súlyosan közreműködik a bűnben. Ha már én visszautasítottam a meghívót, másnak hadd legyen esélye elfogadni. Még a látszatra is komolyabban kell ügyelnünk, nehogy félreérthető, bűnre csábító legyen: az okos a látszatra is gondos. A liberalizmus kilúgozta a nagycsalád féken tartó erejét, az össztársadalom kontrolláló tekintetét. A „mindenki élete a sajátja, mindenki éljen, ahogy akar” szlogenek nem keresztények, még csak nem is emberségesek. A tolerancia valójában közömbösség lett. A jogos és intelligens pluralizmus átcsapott szeretetlenségbe. Aki szeret, a másik életébe beleszól: motivál, dicsér, bíztat, de kritizál is. A jó szó megfogadásában tényleg szabad az illető, de mellettem senki ne rohanjon le a szakadékba, míg én mosom kezeimet. Nem a mások bűneitől kezét mosó Pilátust, hanem a bűnt megelőzni-javítani akaró Krisztust akarom követni. A Pilátus-követő liberalizmus, túlzott individualizmus helyett a mások keresztjét is felvállaló, szolidáris Krisztus kellene egyéni, nagycsaládi és társadalmi életünkbe. A lakomai meghívót visszautasítók földre, ökrökre, házasságra hivatkoznak. Fontos dolgok ezek, nem csekélységek! A föld, az igavonó akkor is drága volt, a megélhetés akkor is nehéz volt, a házasság akkor is ünnep volt. Mi a baja akkor a királynak? Azt kellene belátni, hogy Isten nem elvenni akar ezektől, a munkától, a családtól, a világtól. Nem kivonni akar, megfosztani. Ellenkezőleg: vissza fog küldeni a világba, a családba, a munkába. A Liturgia végén azt halljuk: „Békével távozzunk! – Menjetek békével!” Krisztus nem kivonni akar, hanem felemelni, s aztán visszaküldeni. Fényt, látást, életkedvet, józanságot, szeretetet, kegyelmet ajándékozni – azaz Önmagát. S utána visszaküld a világba, de már máshogyan. Aki már járt a Létnél, máshogy megy vissza a létezők közé. Már megvigasztaltan, kegyelemmel teljesen, megerősítve. A megvett föld, az igavonó, az új házastárs: mind-mind kockázatos. A munka tud rabbá tenni, a munkába hiába szakadok bele, ha nincs rajta az Isten áldása, az ember lesüllyedhet az igavonó ökör szintjére. A házasság is kockázatos. Sokan ugranak fejest házasságba, pedig a párválasztás fontosabb, mint a pályaválasztás. A jó házastárs felemel, motivál, igényesebbé tesz, de sok jó embert, hívő keresztényt, kiváló szakembert már húzott is le a házastársa a pocsolyába. Éppen az tud jól dolgozni, a kockázatos világban helytállni, a házastársát fölemelni, aki előbb Istennél van. A létezőkkel csak az tud jól bánni, aki már járt, és rendszeresen jár a Létnél. Ez a történet igazából a belső utat írja le: Isten nem kivesz testileg a világból, hanem magához hívja a lelkünket, gondolatvilágunkat, a szívünket, hogy aztán már máshogy térjünk vissza a testi világba. Nem szabad égre emelt tekintetű platonista rajongóknak, vigyorgó szektásoknak lennünk, vissza kell menni az élet keménységébe, le a színeváltozás hegyről. A teljes ábrándozás és a teljes belemerülés végleteit akarjuk kerülni. Nem vagyunk sem platonista szekták, sem pragmatikus haszonelvűek. Vannak persze, akik csekélységek miatt utasítják vissza a meghívót. Még kiváló emberek, híres orvosok is képesek csekélységek miatt elvetni a meghívót. Minél drágább egy lakoma, annál fájóbb, ha csekély dolgok miatt utasítják el. Megtörténhet, hogy az ember egyik agyféltekéje igen képzett, szakmailag a csúcson van, de a másik agyféltekéje, a hite gyerekcipőben jár. Feszültség lesz a világi tudása, képezettsége és a hitbeli tudása, a szív képzettsége között, s olykor ez utóbbit dobják ki. Minden embernek kötelessége a hitét is fejleszteni, nehogy gyerekes maradjon értelme felnőttségével szemben. Könnyű a csecsemőként közénk érkező Krisztust gyerekesen szép
karácsonyi ünnepnek tartani, a papokban elénk lépő Krisztust visszautasítani a pap világi tudásának fogyatékosságai miatt, könnyű a gyerekkorban megtanult hitet gyerekesen kezelni, mintha az csak kellemes karácsonyi énekeket és jóságos Mikulás-ajándékokat jelentene. Mintha a hit csak vallásos jámborkodásra lenne való, de semmi köze a politika, a pénz, a gazdaság, az orvoslás, környezetvédelem világához. „A felnőttek világa, az más!” – az kerül ilyen konfliktusba, az tartja a hitet gyerekesnek, aki maga nem fejlesztette a hitét, azt a másik agyféltekét. Ha egy agysebész képes térdre hullani, akkor talán a nála egyszerűbb lelkek se tartsák a hitet gyerekesnek. A kor hite mindig nagyon magas színvonalú, még a teológusok, papok is lázasan igyekszenek utolérni a kor hittani színvonalát. A hit lefordításán mindig nagyon intelligens, sokdiplomás teológusok, imádkozó szerzetesek, tudósok fáradoznak. Fontos felnőtt hittanra járni, szellemileg igényes könyveken nőni, érettségünknek megfelelő hívőkkel, papokkal beszélgetni a hitről. Akár fontos, akár csekély dolog miatt utasítja bárki is a meghívót, ott Isten már nem az első az életében. Ott a főnök az ego, aki beosztja Istent is a teendők, a dolgok, a létezők közé. „Ha és amennyiben ráérek, elmegyek; ha és amennyiben nekem megfelelő, akkor megtartom az erkölcsi parancsokat.” Az ilyen ember csak „ennyire” lesz beteljesült és boldog. Ádám alapbűne is az volt, hogy válogatott az isteni parancsok közül, „majd én okosabb leszek Istennél”. Pedig mindent megkapott, alapvetően bízhatott volna a Teremtőben. Bárki, aki válogat, akinél nem Isten az első, ott valaki más válik istenné, ott végső soron az ember, az ego lesz az isten. A bálványimádás talán gyakoribb bűn, mint véljük, talán sokszor előfordul, hogy Istent és erkölcsi igényét merészen felülbíráljuk, hogy más fontosabb, mint ő. A mentegetőzők azt mondják a szolgának: „Nem megyünk, ments ki!” Túl könnyen mondunk nemet Istenre, túl könnyen kérjük bocsánatát, amikor meghív a vasárnapra, az imára, az erkölcsre. Nem vagyunk istenek, minden nem megy, mindenre nincs idő, energia, ideg. De azért meg kellene gondolni: nem kellene inkább másnak mondani, hogy „Bocsánat, nem tudok menni, misére kell mennem”, „Bocsánat, nem tehetem, nem engedi a vallásom erkölcse”, „Bocsánat, mise, ima után megoldjuk…”? Nem kellene-e másnak nemet mondani, másfelé kimenteni magunkat, s a lakomára elmenni? A vasárnapi mise, az ima, az erkölcs megtanít „nemet” mondani. Erre nagyon szükségünk van! Egyrészt tényleg nem vagyunk istenek, mindenre nem lehet igent mondani, ez okosság, alázat kérdése. Másrészt túl jól neveltek vagyunk, segítőkészek, aranyszívűek, lelkiismeretesek, s nem tudunk nemet mondani, amikor azt kellene. Ezeken túl nem szeretjük a konfliktusokat, nem tanultuk a kezelésüket, inkább megtesszük, csak ne kelljen a konfliktusba belemenni. A fiatal inkább beleszív a füves cigibe, mert nem tud nemet mondani. A fiú bűncselekménybe keveredik, a lány inkább odaadja a testét, az alkalmazott inkább vállalja főnöke erkölcstelen munkarendjét, a jó szívű balek inkább hagyja magát kihasználni… A lakomai hívás életünk egyik fontos elixírjére tanít: a nemet mondásra. Isten egy sorrendre, rangsorra, értékhierarchiára tanít, s minden vasárnap ezt gyakoroljuk be. Minden vasárnap, imaidőben annyi mindent tehetnénk, s megtanulunk nemet mondani ezekre – egy nagyobb jóért.
A megtartott lakoma Aki tartott már lakomát, tudja, milyen sok lelki készületet és anyagi áldozatot jelent egy ilyen lakoma! Tényleg benne van a lakoma rendezőjének szíve és lelke az ételben és a zenében, a hangulatban és a közösségben. Milyen fájdalmas, amikor valakik visszautasítják a meghívást. Rokoni szálak, baráti kötelékek mehetnek tönkre. Egy lakoma nem játék. Urunk kereszthalála és feltámadása nem volt játék. Érdemes volt értem? Hát még én sem veszem komolyan a fáradozását, összevert arcát és vértől áztatott tagjait? Milyen fájdalmas látni sokak szenvtelen és könnyed életvitelét, ahogy semmibe veszik a nagypénteket. Még én sem tudok leülni egy kicsit az Urammal imádkozni, elmenni a Liturgiára, egyesülni halálával és feltámadásával? A lakoma rendezése áldozatba került, ki értékelje, köszönje meg az Eukarisztiában (Hálaadás), ha nem én? A lakoma ára a sebek: még ma is véreznek, miattam, mások miatt. Néha olyanok vagyunk, mint a száguldó mentővel megmentett beteg: a mentő száguld, a mentősök kockáztatják életüket, a társadalom sokat fizet, s miután megmentettek, utána kezdem újra tönkretenni az életem. Pedig a megmentett élet
nem veheti semmibe a megmentők fáradtságát, áldozatát. A megmentés már kötelez. Krisztus áldozatát nem vehetjük semmibe. Úgy fáj látni tehetséges fiatalokat, jó családokat, kiváló szakembereket, akik csip-csup ügyekre hivatkozva semmibe veszik az Úr meghívását, akik elmaradnak a legjobb életük, a többlet mögött. Krisztussal vérzek, amikor látok többre hivatott embereket a sárban hemperegni, igazán értékes és tehetséges embereket a világi dicsőség után futni. A lakoma evangéliuma, örömhíre, hogy a végén mindenki a helyére kerül. A visszautasítók nem jöhetnek be, az elfogadók lakomázhatnak, a méltatlanul öltözötteket kivetik. A lakoma mégis meg lesz tartva. A megváltás „sikerült”, Krisztus Urunk bíztat: „Atyám házában sok hely van”. Nem szűkkeblűnek ismertük meg Urunkat, nem terjesztjük a szektás mentalitást, ami szerint csak kevesen üdvözülnek. „Ügyetlen” lenne a teremtés és a megváltás, ha nem üdvözülnének sokan. A kirekesztő, elítélő beszéd helyett ezért a meghívó beszédnek, az irgalmas továbbnak van legitimitása. Isten tervei feltartóztathatatlanok. Velem vagy nélkülem, de megvalósulnak. S milyen sokszor Isten a gyöngéket, a balgákat választja, mert az „okosoknak” saját terveik vannak. Szerető meghívását akkor is megmutatja, ha istállót ajánlunk fel, vagy ha keresztre feszítjük is. Ettől a meghívástól sem Őt, s innentől minket sem tántoríthatnak el emberi, történelmi, anyagi nehézségek. A megváltás sikerült, a lakomán mindenki a helyére kerül. Nem jutnak be olyanok, akik önámítóan odatartozónak vélik magukat. S bejuthatnak olyanok, akik nem vélik magukat odatartozónak. Önámítás így lehet fordítva is: tele szájjal kiabálhatja valaki, hogy ő ateista, nem hisz Istenben, az életvitele pedig keresztényeket megszégyenítően keresztény. Az élete lehet szerető, becsületes, vidám, emberséges. Ő átvette a meghívót, még ha úgy is véli, hogy nem. Ezek az anonim keresztények, ők maguk és a világ sem tudja róluk, hogy keresztények, pedig azok. Talán így valóban megelőzhetnek az utcanők és a vámosok, s előttünk mehetnek a Mennyek Országába. Biztosan lesz ott nagy meglepetés, hogy ki van ott, és ki nem. Az evangélium az örök éberséget akarja szívünkbe ültetni: nehogy csak szájjal fogadjuk el a meghívást, hanem tetteinkkel is. Az evangélium óvatosságra is int: ne merjünk elítélni, megszólni. Egy öreg szerzetes szerint látva mások bűneit, kezdjünk „Uram irgalmazz!”-t imádkozni a sajátjainkért. Talán a mi nem látványos bűnünk nagyobb és több, mint annak a szerencsétlennek, akit éppen rajtakaptam, megláttam, meggyónta. A megszólás és beképzeltség démona helyett így fog a részvét és az irgalmasság gyógyító angyala belénk költözni. A történet végén kidobják, akin nincs menyegzői köntös. Hogyan várhatja el a király, ha valakit az út széléről tereltek be? Tudni kell, hogy a keleti menyegzőn a díszes köntöst maga a házigazda adta, a vendégnek csak magára kellett ölteni. Ez az ember bejött hétköznapi, talán koszos ruhájában, s nem takarta el, nem vette föl a díszes köntöst, hogy méltó és illő legyen a lakoma. Számunkra ez belsőnk uralását jelenti: nincs olyan, aki abszolút kész lenne belépni a lakomára, a keresztségi hófehér ruhánkat bepiszkítottuk. Nincs bűntelen, gonosz indulatok, hibás gondolatok, belső zavar nélküli ember. Nem is cél a rossz, a belső rendezetlenség teljes kiirtása, ez nem is sikerülhet, ez csak beteges cél lehet. De Krisztus megváltott. A cél az uralás, a betakarás: tudni kell uralni belsőnket, visszafogni rossz gondolatainkat, indulatainkat. Nem a teljes hibátlanság a cél, hanem a hibáink ellenére való haladás, építés, szolgálat, szeretet. A díszes köntös. A lakoma evangéliuma örömhír arról, hogy a számlák kiderülnek, nem vesztek el. Ez egy alapvető nyugalmat ad földi életünknek. Nem kell nekünk bosszút állni, megtorolni. Régi orvosi elv: „Nil nocere! – Ne árts!” - ha már gyógyítani nem tudsz, legalább ne árts, fölösleges vér ne tapadjon a kezedhez. Igaz ez a keresztény életre is: ha már javítani nem tudok helyzeteken, embereken, legalább ne ártsak. Jó lenne úgy meghalni, hogy súlyosan nem ártottam másoknak. Még ha jogos lett volna, akkor sem. Bízom abban, hogy a számlák nem vesznek el, merhetek irgalmas, elnéző, elfelejtő lenni. A bűn, az agresszió, a „szemet szemért” ördögi körét csak a kereszténység tudja feltörni. A jog csak gátat emel az erőszaknak, a bűnnek, de nem tudja megoldani, a gonoszat a szívből nem tudja kitépni. Erre csak a szeretet képes. Nem azzal építjük családunkat, országunkat, a világot, ha még több rendőrt és jogszabályt küldünk az emberek nyakára, hanem ha szeretetre neveljük őket (Tolsztoj). Erre elsősorban azok képesek, akik bíznak a szeretetben, abban, hogy a számlák nem vesznek el. Az ilyenek mernek nagyvonalúak lenni, elengedni, elfeledni, titokban is jót tenni, megbecsülés nélkül becsületesnek maradni, tövisek ellenére kitartani, történelmi
rehabilitálás nélkül is megvigasztaltak, sőt, vidámak lenni. Megdönthetetlen nyugalmat ajándékoz ez a rossz látszólagos győzelme láttán, a jóért kapott hálátlanság láttán. Mindenki a helyére kerül, oda, ahol mindig is volt: Isten közelébe, vagy távol Istentől. Az előbbi a lakoma, a Mennyek Országa, az utóbbi a pokol, az örök szomorúság, lelkiismeret-furdalás. Nem csak az boldog, aki asztalhoz ülhet Isten Országában. Boldogok a szolgák is, ha jól hívtak meg. Boldog a pap, ha a meghívás embere volt, nem a megosztásé, a bántásé, az igénytelenségé. Boldog a pap, ha személye nem akadály volt, hanem transzparens, áttetsző egy nagyobb meghívó felé. Boldogok a lakomázók, boldogok a szolgák. Boldog maga Isten is.
