A gyilkos szőlőművesek (Mt 21,33-46) Ez nem olyan példabeszéd, mint a többi. A többi példabeszéd több síkon, allegorikusan is értelmezhető, a szereplői, az események részben valósak. Ennek a példabeszédnek a formája példabeszéd, de jól tudjuk: Krisztus a jövőt mondja el. A saját haláláról beszél. Amikor valaki a haláláról kezd beszélni, mi lesz velem, hogyan halok meg, akkor valahogy nagyon sűrű lesz a levegő. Krisztus ezen példabeszédét ebben a sűrű csöndben kell felolvasni és értelmezni.
A szőlőskert Az eredeti kép Izajás 5. fejezetében olvasható, ahol a gazda nagy szeretettel szőlőskeret telepít, várja a termést, majd pusztulásnak hagyja a vadszőlőt termő kertet. A szőlőskert nyilván Isten népét jelenti: életet Isten ad neki, gondozza, hogy legyen termés. Aki létet ad, az törvényt is ad, s az termést is vár. A létnek mindig célja van, a „van” sohasem céltalan. Az emberi életnek minden szakaszában céljai vannak: az a baj, aki nem tervez. A tervezés előrenyúlás a jövőm felé: még mit szeretnék elérni, megtenni. A tervezés életkedvet ad, pszichés energiát, tűrőképességet, vidámságot, hitet. Aki tervez, nem ragad le a sárban, a napi gondokban, fut a cél felé. Egyetlen emberi élet és élethelyzet sincs, aminek ne lenne célja. Még rákos beteg is tudja mondani: „Az én hátralévő életemnek az a célja, hogy imádkozzak és felajánljam a szenvedéseim a családomért, más rákos betegekért.” Egyetlen fő célhoz vagyunk rendelve: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön”, de az út céljai nincsenek predestináltan elénk tűzve, azt nekünk kell kipréselni. Az emberi élet ettől emberi: minden szituáció, út, élethelyzet többesélyes, nekünk kell megragadni-megtervezi, melyiket is akarjuk, mire tesszük fel a létünket. A tervezés a jövő lekövezése: az idő nyersanyagába terveket, élettervet viszünk bele, lépésenként kövezzük magunk előtt az utat. Tudni kell ezért tervezni, nem csak anyagilag kellene okosnak lenni, ismerni a befektetések 1-3 éves futamidejét, hanem lelkileg is: kicsit megtervezni, miről is szól életem elkövetkező 2-3 éve. Aki létet kapott, annak terveznie kell – de fordítva is igaz: igazán csak az él, aki tervez. De Isten előbb ad, s csak utána követel. Előbb szeret, felemel, elindít, megvált – utána követel, igényel. Előbb létet ad, utána parancsot, Előbb kiszabadít Egyiptomból, utána adja a 10 parancsot. Előbb meghal a kereszten, utána küld a világba szeretni. Mennyire meg kellene ezt tanulni mindennapi életünkben: először magamhoz édesgetni, megszabadítani, felemelni, elindítani – aztán követelni, igényelni. Akit szeretnek, az mindig többre képes. Az „adok-kapok mentalitás” gondolja úgy: előbb legyen érdem, akkor majd szeretem. A megelőző, kegyelmi, isteni gondolkodásmód ellentétes: előbb szeret, aztán igényel. A népre Izajás és Krisztus is a szőlőskert képét használja. Talán bármilyen gyümölcsös megtenné, a történetet akár el lehetne mondani barack fákkal is… A szőlőskert mégsem közömbös. Egy borász szerint az a szőlőtőke hoz jó szőlőt, amelyik keményen megküzd a talajjal, mélyre veti a gyökereit, s onnan hozza az ízeket, ásványi anyagokat. A szőlőtőkének kell a küzdelem a talajjal, nem is terem jó szőlő homokos, vagy fekete szántóföldön, csak a kicsit szikes, sziklás talajon. Isten népének magának küzdenie kell. Jól tudjuk, az Ószövetségben mennyit kellet küzdenie a kicsiny népnek, mennyi termékeny nagy birodalom hozott 1
mennyiségi termést a történelemben. Mégis Izrael monoteizmusa, lassan letisztuló hite minőségi termés a történelemben, páratlan a maga nemében. Az új szőlőskertnek, s benne nekünk is küzdenünk kell a szikes talajjal: érzi ezt mindenki a családban, a munkában, a társadalomban. A kereszténység vállalja ezt a küzdelmet, vállalja, hogy küzdjön a mai világgal, s termést is hozzon. A szektákra, a buddhizmusra jellemző, hogy elfordul a világtól: rajongóan-gitározva az égre emeli tekintetét, vagy a köldökét nézi meditálva. Ott az az igazi vallás, aki megveti a világot, elfordul örömeitől és küzdelmeitől, különbnek tartja magát másoknál, megveti ezt az árnyéklétet. Nem is tudnak emberbaráti választ adni a családok, a politika, a pénz, az orvosi kérdések húsunkat égető problémáira. A minőségi termés, a minőségi válasz, a megérlelt teológia a kereszténységé, a keresztényé. S ehhez az érésre szükségünk van a vitákra, a párbeszédre, a küzdelemre, a mérlegelésre. Nem a világ fölött beszélünk és döntünk, hanem gyökereinkkel mélyen a világ problémáiba fúródunk, s keressük a mély válaszokat. Nem véletlen tehát a szőlőskert képe: a minőségért küzdő nép képe, ami nem dőlhet be a könnyű, de ízetlen gyümölcsöknek. Isten nem marxista: nem a mennyiség számít, „atya, én mennyit szenvedtem, én mennyit dolgoztam…” – hanem a minőség, hogy milyenné tettük önmagunkat, mire Isten elé kell állni. A szőlő képét használja a 80. zsoltár is. Ebben a képben Isten kihozott egy szőlőtőt Egyiptom földjéről, majd elültette, terjeszkedésnek indult, de idegenek kezdték dézsmálni. Itt is kiderül, miért éppen a szőlő: a szőlő olyan növény, ami folyamatos gondozást igényel, mesteribb és művészibb figyelmet, mint pl. más gyümölcsfák. A nép megkapja Istentől ezt a folyamatos figyelmet. Nem egyszerűen kegyetlenül elindít és a végén irgalmatlanul számot vet: folyamatosan gondot visel, különös gonddal szeretgeti népét. A Biblia Istene nem egy matematikai-fizikai szenvtelen Mozdulatlan Mozgató (Arisztotelész), nem egy lelketlen oksági elv, nem a filozófusok abszolútuma, hanem különös gonddal szeretgető, elültető, gondozó, kísérő Isten. A szőlő képét lehet egzisztenciálisan is érteni. Mindegyikőnk életében megvan a három szakasz: ültet – termést vár – ítél. Mindannyian le tudnánk írni, milyen szeretettel ültetett engem az Isten: bármilyen is volt a gyermekkorom, Isten mindig küldött jó embereket, megfűszerezett jó élményekkel, hányszor megsegített, meghallgatta imáinkat, megmentett súlyos bajoktól, betegségektől. A jóságosan elindító Gazda kezét mindenki megtapasztalja, bármilyen is volt a gyermekkora, mert ez talán nem is az embereken múlik. Jó élményei, jó emberei, emlékei mindenkinek vannak, még a nevelőintézetben felnőtteknek is, csak tudni kell őszintén emlékezni, nem szelektíven. Talán már akkor akarja velünk éreztetni a Gazda: ti hozzám tartoztok. Az élet második szakasza a termés meghozása. A Gazda nem céltalanul ültetett pont ide: itt kell termést hoznom. Ha magamba szállok, pontosan tudom agyam egy elrejtett zugában, hogy hogyan is kellene jobban élnem. A családomat hogyan szerethetném jobban, a munkámban hogyan lehetnék gyümölcsözőbb, az imáim hogyan lehetnének rendszeresebbek, a lehetőségeim hogyan lehetnének termékenyebbek, a szenvedéseim hogyan lehetnének krisztusiabbak. A szívembe az igényességet, mint egy szőlőtőt, maga Isten ültette. Az igényesség nem hagy nyugton: nem én ültettem a lelkiismeretembe, ott „mint egy idegen hangot” (GS) hallok, Isten igényességre hívó hangját. Az igényesség előbbre húz. Aki enged az igénytelenség, a butaság lehúzó erejének, tompa megállásának, gagyi tötyörgésének, az nem hoz jó termést. Örüljön, akinek szívében van elégedetlenség, igényesség a jobb termésre. „Vigyázz, ahol tetszel magadnak, ott ragadsz!” – 2
int a sokat megjárt Ágoston. A jobb igényességre nem csak a szívünkbe ültetett belső hanggal terelget a Gazda, hanem külső segítséggel is: nagy pedagógus az Isten. Amilyen szeretettel gondoskodóan mindent megadott a szőlőskertnek, ugyanazt a gondoskodást, pedagógus noszogatást érzem. Ad ösztönző lehetőségeket, vonzó embereket, kihívásokat, termékeny konfliktusokat, segítő kudarcokat. Olykor csak megkegyelmez, s nem engedi bekövetkezni, aminek be kellett volna következni. Nagy pedagógus, okos Gazda. S ki kell jelenteni: aki a nagy Pedagógus, terelő Gazda jeleit nem veszi komolyan, az nem is az élő Istent imádja. Az teljesíti az istentisztelet parancsait, de van egy makacs terve, saját életútja, amibe nem engedi még az Istent sem beleszólni. Valójában egy falra vetített istenképet imád, nem az élő Istent. Az élő Isten élően velünk jön, mint az emmauszi úton, terelget, kérdez, ösztönöz, megbocsát, s olykor oda visz, ahová nem akartunk menni. Nem egyszerűen áll az életünk végén, nem egyszerűen passzívankérlelhetetlenül ül bírói trónján, hanem kísérően mellettünk jön. A feltámadt Krisztusnak ez az egyik legnagyobb örömhíre. Aki az élő Istent akarja imádni, annak folyamatosan ébernek kell lennie, merre is akarja terelgetni a Gazda, hol is vár el termést. Nem az én élettervembe akarom beilleszteni dzsinnként Istent, mert én akarok a saját vágyaim szerint termést hozni, s ehhez dzsinnként pattogjon az Isten – hanem beállok az Ő kertjébe, terveibe, üdvtörténetébe, hogy ott és úgy hozzak termést, ahogy az az Ő üdvözítő tervének megfelel. Ehhez feltétel az élő Istennel való élő kapcsolat, nem a falra vetített istenképnek szóló szertartás, istentisztelet.
A bérlők Az akkori Palesztinában gyakoriak voltak az olyan nagybirtokok, ahol a tulajdonos messze lakott, bérbe adta szőlejét, és 4-5 évente jött beszedni a termést. Egyes kutatók szerint az akkori jog megengedte: ha örökös nélkül hal meg a birtokos, akkor a művelők örököljék a földet. Ezért ölték meg az örököst a bérlők. Mások szerint egyszerűen el akarták ijeszteni a gazdát, ne is akarjon ide jönni és termést beszedni. Mindenesetre a bérlők viselkedése nagyon furcsa. Szó sincs róla, hogy ne dolgoznának és a termésből ne kapnának részt: a munkás méltó a bérére, persze hogy ebből élnek. De nekik nem elég a bér. Többet akarnak. Mindegy, milyen módszerrel. „A pénz alaptermészete, hogy koncentrálódik” – írja Marx „A tőke” c. munkájában. Persze nem a pénznek ez a természete, hanem az embernek. Egyre többet akar. Az anyagiasság, az irigység azóta kísérti az embert, mióta valaki az őskorban kimondta: „az enyém”. Az emberi létet ez végig kíséri. Mindig látjuk magunk előtt, még mit lehetne elérni, még mit vehetnék, nézhetnék meg, mi hiányzik még az életemből. Az egész emberiséget szíven ütő választ Szent Ferenc adta meg, amikor a gazdag ifjúnak szóló hívást szó szerint értette, s így követte Krisztust. A tudatosan vállalt szegénység fontos felkiáltójel minden korban az egyre többet akaró béresek között. Bonaventura szerint „a nép a metafizikához nem ért, de érti a tisztesség szavát”. A béreseket elsodorja a több utáni vágy: ők maguk is egyre többet akarnak, ebben talán egymást is hergelik, a világ is ilyen körülöttük, s ezért bűnre is képesek. Nincs egy egyszerű hang, ami azt mondaná: „nekem ez elég, még ezt sem érdemlem meg, vannak tőlünk szegényebbek is…” A tudatosan 3
vállalt szegénység egy megakasztó horgony lehet az anyagiasság sodró árjában, a pénz természetének elbűvölő erejében, az ember bűnre hajló természetében. A tudatosan vállalt szegénységben naponta odaszegezem magam Krisztus keresztjéhez: ide akarok rögzülni a világ, a pénz, a magam vágyai sodró árjában. Persze tudni kell igényes és olykor drága munkaeszközökkel dolgozni, ne a minőségi munkát elősegítő munkaeszközökön spóroljunk. Tudni kell biztonságos házban lakni, tudni kell élvezni egy jó kávét, a lét örömeit. De az életvitelben mégis meg kell találni azokat a határokat, területeket, ahol tudatosan lejjebb csavarjuk az igényeket, ahol tudatosan Krisztus keresztjéhez, s vele a szegényekhez szegezzük magunkat – s nem engedünk a béresek mohósága sodró lendületének. A béresek harca egy örök drámát is megragad: amióta vannak gazdagabbak, azok mindig dolgoztatták a szegényebbeket. A történelemben ez mindig így volt: az ókori Egyiptomban, a középkor földbirtokai, az újkor embertelen munkakörülményeiben, de a mai modern rabszolgaságban is. Akár fáraónak, akár földbirtokosnak, akár tőkésnek, akár multinacionális cégnek hívjuk őket, mindig dolgoztatták a szegényeket. Ez egy örök harc: a munkás mindig többet szeretne kapni, a tulajdonos mindig többet szeretne megtartani. Az örök harcot többféle eszközzel is vívták: alkudtak emberségesen, sztrájkoltak, összetörték a gépeket, vagy fellázadtak. Krisztus korában is az akkori birtokrendszer ilyen feszültségeket generált, akkor is voltak küzdelmek, gyilkosságok az idegen tulajdonosok ellen. A harc örök. Krisztus példabeszéde éppen azt ragadja meg, hogy hogyan nem visz előrébb a küzdelem. Igaza talán mindkét oldalnak van: a béres többet akar, a gazda pedig a jussát. Mindkét oldal először erővel lép fel: a béresek is erőszakosan akarnak többet, a gazda is egyre több szolgát küld. Aztán a Gazda megérti: nem ez az út visz előbbre. Az erőszak mindig erőszakot gerjeszt, s ezt a több millió éves alaptörvényt még mindig nem vesszük komolyan a családi vitában, a munkahelyi konfliktusban, a társadalmi küzdelmekben. A rosszat rosszal soha nem lehet legyőzni. A rosszal csak be lehet korlátozni, gátat lehet neki vetni – de gyökerestől nem lehet kitépni. A rossz behatárolását célozták meg a megtorló büntetőtörvények, mint a „szemet szemért” elv. Nem olyan rossz törvény az, mint sokan első pillantásra vélnék. A célja a büntetés előre kilátásba helyezése: „ne bűnözz, mert megtoroljuk, ugyanazt kapod vissza”. A megtorló büntetőtörvények, az erőszakos fellépés azonban csak behatárolni tudja a rosszat, kiirtani nem. A gazda felismerte: küldhetne több katonát, a hatalom és a törvény az ő oldalán áll, lehetne még erőszakosabb. De nem ezt teszi, hanem elküldi a fiát. És itt értjük meg: a gazdának nem is a szőlő kell, hanem a béresek szíve! Kiszáll az erőszak lendületes spiráljából, megtöri szeretetével, elküldi a fiát. A mai napig ez így van: az erőszaknak, a veszekedésnek, az adok-kapoknak, a társadalmi-politikai csatározásnak van egy erőszakspirálja, amit a még több erőbevetés csak fokozni tud, talán a másikat egy kis időre korlátozni, a rosszat megfékezni, de nem gyökerestől kiirtani. Csak a szeretet képes ezt megtörni, ami kívülről erővel, hanem belülről a szeretettel akar hatni a másikra. A gazda ötlete esztelenségnek tűnik: ilyen elvetemültek közé a fiát küldeni! Ez nem megoldás! A legszívesebben rászólnánk: küldjön több fegyverest, legalább fegyveres kísértete a fia mellé, a megtorlás lenne az igazó módszer, amiből „ezek” értenek… A valóságban mégis tudjuk: csak ez a megoldás. Olyan bátornak kellene lennünk, amikor az erőszakspirál fokozódik körülöttünk, a családban, a munkában, a társadalomban – hogy ilyenkor az igazán megoldó szeretetet válasszuk, nem a fokozó erőszakot.
4
Az erőszak, a bűn fokozódásának van egy spirálja. Ezek a szőlőművesek talán nem ölték volna meg a fiút, ha ő az első nap jött volna. Ehhez a gonoszságban fokozódniuk kellett. Először elzavarják a számon kérő szolgákat, aztán kidobják őket, majd megölik őket. Amikor már sok bűntény van mögöttük, a szemük vérben forog, már tapad vér a kezükhöz, már minden mindegy – akkor már nem riadnak vissza a fiú meggyilkolásától sem. Hogyan jutottak ide? Nem így születtek. Egymást loholják az egyre nagyobb bűnbe. Mások bűne képes bátorítóan hatni rám: „ő is megtette, nem is lett nagy baja, ilyeneknek áll a világ”. Mintha a gazdát, az igazi nagy számonkérést el lehetne ijeszteni. Krisztus olyan sokat óv a megbotránkoztatástól. Sohasem tudjuk, a mi bűnünk menyire hat bátorítólag másokra. A bűnt nem csak azért kell kerülni, mert magamnak és szűk környezetemnek ártok vele, hanem mert olyanokat is bűnre bátoríthatok, akikről nem is tudok. A látszatra is ügyelni kell, hiszen a látszat is hozzám tartozik, az én látszatom. Sok lényegre törő elmélkedő keresztény a lényeget tartja csak fontosnak, s a látszat nem érdekli. Talán válasz ez a látszatetikettre, a világ smink-erkölcsére: „csak észre ne vegyék, amit nem látnak, az nem bűn…” Mindkettő azonban véglet: a látszatot felejtő lényegcentrikusság, meg a lényeget felejtő látszatcentrikusság. Krisztusban az egyensúly: mindig a lényeget hangsúlyozta, a rejteket, ami a szívben van, amit igazán magunkkal viszünk – de óvott a megbotránkoztatástól. Élesen előjön ez az apostoli korszakban is, Pál és Páter vitájában, a látszatkeresztények botrányában, meg a gyengéket megbotránkoztató erősek figyelmetlenségében. A lényeg magával ragad, hat a másikra – de a látszat is. A bűn lényegéből, de látszatából fakadóan is hat a másikra. Ha a világban a bűn spirálja erősödik, az a mi bűnünk is. A keresztények is összeköltöznek házasság előtt, a templomba járó szülők beleegyezésével? A keresztények sem dolgoznak becsületesen az idegennek, csak az ismerősnek? A keresztények is becstelenül adóznak és bután politizálnak? A keresztények is önpusztító életet élnek, mértéktelenek és felelőtlenül közlekedőek? Szégyelljük magunkat, ha bűnünkkel nem csak magunknak ártunk, de másokat is bűnre ösztönzünk, s nem is vesszük ezt komolyan. A világ magával ránt, mi is elkövetjük ezeket, így a világot mi is magunkkal rántjuk – ahelyett hogy megtörnénk ezt a spirált, s elit, erkölcsi igény, lámpás lennénk. Külön figyelmet és gyógyítást követel annak kísérése, hogy a bűnöm és a látszatom, a rossz példám kikre hogyan hatott, hol taszítottam éppen én a másikat a bűn örvényébe, spiráljába. A szőlőművesek először talán gyengék, aztán válnak gonosszá. A sötét erők nem azonnal tesznek gonosszá, hanem gyengeségünkben kapnak el, majd egyre gonoszabbá tesznek. Mint a vírus: legyengülten kapnak el, és tesznek egyre betegebbé. A bűnökre vonatkozóan ez azt jelenti: a gonosz bűnök súlyosak, azoktól szigorúan óvakodnunk kell. A gonosz bűnök nem férhetnek bele az életünkbe: ilyen a bosszú, a gonosz akarat, a szándékos ártás a másiknak, a tudatos súlyos bűn. De ilyen gonosz bűnbe nem hipp-hopp esünk, hanem gyengeségünkben ragad meg a gonosz sodró árja. Azaz oda kell figyelni a gyengeség bűneire is: ha gondolatban vétkezünk, ha elmulasztjuk a jót, ha nem állunk ki az igaz mellett, ha hagyjuk magunkat sodródni, ha kedvetlenek-fáradtak vagyunk a jóhoz. A gyengeségből fakadó bűnök nem ugyanolyan fajsúlyúak, mint a gonoszságból elkövetett bűnök, de bejárati ajtót jelentenek, fogást, kapaszkodó felületet. Az okos ember életének a gyengeségeire is figyel, nehogy oda sodorják más emberek, ahová ő nem akar menni, nehogy olyan gonoszat tegyen, amit józan ésszel ő nem tenne meg.
5
A fokozódó bűn spirálját a még nagyobb erőszak megtörni nem tudja. Az egyre fokozódó bűnre a Teremtő nagy özönvízzel válaszolt, majd rájött: nem ez a megoldás. S akkor küldött szivárványt és békegalambot. A szőlősgazda még több szolgát küldött, majd a fiát. Isten a Fiát küldi, nem irgalmatlan büntetést. A szeretet bízik önmagában, tudja, hogy övé a győzelem. Ezért már boldog, s ezért mer erőszakmentesen küzdeni és az erőszakot elszenvedni. Erről szól a 8 boldogság: aki már mindent megnyert, az mer szegény lenni, mer sírni, üldözött, irgalmas, szelíd lenni. Aki már győzött, az mer vesztes is lenni. Nem attól boldog a keresztény, hogy sír, szegény, üldözik, hanem attól, hogy már győzött, már Istenben mindent elért, már boldog Istenben – s emiatt tud másként viselkedni. A bűn fokozódó spirálját nem a megtorlás, nem a szigorúbb büntetőjog, a még több rendőr és börtön tudja megtörni. Tolsztoj siránkozik afelett: a modern világ modernsége annyiban merül ki, hogy még több börtönt építünk, még több a rendőr és a törvény. Nagy modernség! Pedig csak szeretetettel, neveléssel lehet a bűnt megoldani. A Gazda nem száll be ebbe a hintába: elküldi a fiát. Gesztusában szeretet, bizalom van: hátha nem olyan elvetemültek. Hátha a gyönge, egy szál fiú hat rájuk, hátha megbánják tetteiket. Gesztusában bizalom van: nem mond le róluk, nem tekinti elvetemült állatnak őket, hátha… A Fiú ezért hal meg a kereszten: nem kéri angyalok légióit, nem száll be az erőszak hintájába. A kereszten elmondott imája zeng végig a történelmen: „Atyám bocsáss meg nekik”. Még ott is szeretetett. Nincs olyan feszült helyzet, ahol nem érdemes szeretni. S bárhogyan is alakul: el tudom viselni, ha én szerettem. Ha megölnek is, el tudom viselni nyugodt lelkiismerettel, mert én a szeretet tettét választottam. Az ilyen tett sohasem marad hatástalan, visszhangzik a környezetben és a bűnösökben. Egy filozófus szerint sokkal nagyobb hatással voltak az emberiségre azok az emberek, akik nem erőszakkal, hanem máshogy vitték előbbre az emberiség sorsát: erőszakmentesen, tudománnyal, sporttal. Szerinte a modern történelemkönyvekben nem kellene olyan sok oldalt szentelni a nagy hódítónak, hadvezéreknek, hitlereknek. Órákon át nem érdemes róluk tanulni. Sokkal nagyobb hatással van emberiségre az, aki más módon vitte előrébb az életet, a történelemkönyvekben róluk kellene többet tanulni: Krisztusról, Galileiről, Gandhiról, Einsteinről.
Ezek a bérlők talán eddig tisztességesen dolgozók voltak, s most azt vélték: egyszer kell egy nagy bűnt elkövetni, s utána megint lehetünk tisztességes dolgozók. Egyszer kell megcsinálni a szerencsét, egyszer egy nagy bűn nem lehet olyan súlyos, utána boldogok lehetek. Ez a súlyos önámítás ma is dolgozik: egyszer egy nagyot lopni, utána lehetek tisztességes; csak ezt a magzatot abortálni, utána mintha mi sem történt volna, lehetek tisztességes; egyszer alattomosan kicsinálni valakit a munkahelyemen, utána moshatom kezeim, s ha félreállt, lehetek újra nyugodt. Néha megkísérti a tisztességes embert, hogy egy nagy bűn nem lehet olyan végzetes, nem veszítem el vele az üdvösségem, egyszer kell bemocskolni a kezem, utána élhetek nyugton. Óriási önámítás, mert a bűn árnyéka örökké követni fog. Az ember utána sohasem tudja nyugodtan élvezni azt, amit mocskos kézzel szerzett meg. Nem szabad bedőlni „az egyszer nagyon mocskos kéz, utána tisztesség” kísértésének. A boldogságot egyszer „megcsinálni”, főleg súlyos bűn árán, sohasem lehet. Érezhető egy olyan mentalitás is, ami maga akarja kézbe venni a boldogságát. Nem bízik a gazdában, nem is akar ráhagyatkozni, hanem önmaga akarja kicsikarni az életből a boldogságát. Ádám bűne ez, ami nem mer 6
ráhagyatkozni az isteni parancsokra, a boldogságot hozó szabályokra, inkább felülbírálja Őt, maga akarja megcsinálni szerencséjét. A modern ember egyik fontos jelszava is az: „Segíts magadon, Isten is megsegít!” Valóban helytelennek tartjuk a tátott szájjal passzívan ácsorgó szektás rajongást, de nem akarunk az aktivitás másik végletébe sem esni. A hithez hozzátartozik mindkettő: ora et labora – imádkozz és dolgozz. Tégy a sikerért, de maradj ráhagyatkozó. Végső soron a boldogságért teszünk, de az inkább mindig ajándék, s csak tiszta lelkiismerettel élvezhető. A béresek végső soron nem azt gondozzák, ami az övék, jóllehet ebből élnek. Nagyon megszívlelendő ez az egyház számára. Az egyház nem azt igazgatja, ami az övé. A hitletéteményt a Lélek vezetésével változatlanul őrzi: nem vehet el belőle, nem csorbíthatja, nem tehet engedményeket, de nem lehet szigorúbb sem. Az egyház tudásával, munkájával sohasem válhat zsarnokká, elnyomóvá, kioktatóvá: a kapott tudás kötelezi, azt hermeneutikusan aktualizálnia kell a kor kérdéseire. Az egyház szolgái jóllehet ebből a munkából, őrzésből, lefordításból élnek, de mégsem érezhetik az egészet a saját produktumuknak. Nekik kell a hitletéteményt őrizniük, s ahhoz hasonulniuk – nem pedig fordítva: nem ragadhatják meg gőgösen, erőszakosan, beképzelten a birtokot, hiszen az nem az övék, hanem a Gazdáé. Valami végtelen alázatra, nyitottságra, egy lépés távolságra kötelezett minden egyházi szolga.
A Gazda A történet szíve kétségtelenül a gazda magatartása. Krisztus Izajás prófétától veszi a szőlőskert képét. Izajás arról ír, hogy a gazda gondoskodóan kertet telepít, várja a termést, de mivel az csak gonosztetteket terem, ezért azonnal elveti, és azonnal pusztulásnak hagyja őket. Nem próbálkozik, a bűnre hagyja a büntetést, a pusztulást azonnal bekövetkezni. Ott a gazda hatalmas és félelmetes, az eredményt azonnal váró és irgalmatlanul igazságosan ítélő. Krisztus Gazdája több! Krisztus az igazi próféta, a prófétaság teljessége: az ikonok úgy ábrázolják, hogy kezében a tekercsek, Ő a törvény és a próféták teljessége, ahogy az amboni ima után imádkozzuk. Ő jobban tudja, milyen is a Gazda valójában. Az általa lefestett Gazda nem büntet azonnal, nem hagyja a büntetést azonnal bekövetkezni, inkább többször próbálkozik.
Hányszor éreztem már, hogy nekem megkegyelmezett! Most minden emberi számítás szerint be kellett volna következni a bajnak – mégis megmentett. A megkegyelmezést olykor nehezebb elviselni, mint a büntetést. A kötelez! Tudni kellene olyan irányba is meghúzni a fonalakat, amik reálisan bekövetkezhettek volna az életemben. Sokkal alázatosabb leszek akkor más sorsok felé, nem ítélkezem, nem leszek gőgös, hiszen ott belül tudom: nem rajtam múlt, hogy én nem csúsztam oda, nem történt velem ugyanaz. Az igazi időutazás nem az, ha időgépbe tudnánk ülni, s megnézni jövőbeni önmagunkat. Igazi szenzáció nem az lenne, ha felfedeznénk a párhuzamos világokat. Éppen az az igazi időutazás és a párhuzamos világok felfedezése, ha meghúzom életem szálait más irányokba is: most lehetnék ilyen, és itt, és mással… A
7
kegyelmes Isten azonban errefelé terelgette az életem, megkegyelmezett, megtörte a bűn spirálját, a lejtő törvényét. Adósa vagyok. S amikor igazán megtörte nem csak az én, hanem az egész emberiség bűnspirálját: amikor elküldte Fiát. A nagycsütörtök este és a keresztút agytépő lehetetlensége: ahogy végig szeret. S győz akkor is, ha megölik. Nem küld több özönvizet, nem hagyja a bűneink pusztulását önmagunkra bekövetkezni, hanem megvált. Nem mennyiségileg lép fel: még több katonával és erőszakkal, hanem minőségileg: szeretett fiával.
A Lev 19,25 alapján vélhető, hogy az ötödik évben járulhatnak a szolgák a terméshez, érezhetik a sajátjuknak. Nyilván a távol élő birtokos nem jár minden évben a távoli Palesztina poros vidékén, de egy biztos: egyszer elérkezik. A megfelelő időben eljön. Nagyon izgalmas, hogy egzisztenciálisan is kb. 4-5 évente csattan rajtunk az életünk. 4-5 évente feltornyosulnak az események, egymást erősítik a pozitív de a negatív eredmények is, jobban látszik az életnek egy bizonyos szakasza. Így valóban 4-5 évente elérkezik a lelki számonkérés, a megújulás, a váltás ideje. Boldog, aki erre rájön imádságos életében, házasságában, gyereknevelésében, munkavégzésében, életvitelében. Ilyenkor 4-5 évente elégedettnek, boldognak érezzük magunkat, ha jól töltöttük el az elmúlt életszakaszt, vagy éppen akkor csapnak össze a hullámok, csúszik ki a talaj, buknak ki a szekrénybe rejtett csontvázak.
A gazda mindig talál új követet. Ha megölik az egyiket, küld helyette másikat. Ha nem vállalja az egyik a halálos veszélyt, majd küld mást. A Gazda tervéhez mindig talál embert. Istenünk mindenkit üdvözíteni akar – s ehhez mindig talál követeket. Ha némelyeket megölnek, kiszorítanak, megnyomorítanak, akkor küld újakat. S ha némelyek nem vállalják a veszélyt, a nehézküldetést, a prófétai sorsot, majd talál helyettük mást. Örök felkiáltójel ez nekem: ha én nem, majd küld mást. Isten terve az én vonakodásomon, igénytelenségemen, félelmemen nem fog zátonyra futni. Talál mást, akit talán butábbnak vélek, lenézek, s ő mégis inkább lesz a Gazda követe, mint én. Nem akarom, hogy fürkésző tekintete: „Kit küldjek?” átsikkadjon rajtam, mert vagyok alkalmas. Ahogy Izajás odaállt, ahogy Krisztus odaállt úgy akarok én is odaállni: „Itt vagyok Uram, engem küldj!” Krisztus Urunk a példát Izajás próféta könyvéből meríti. A kép szerint a gazda, Isten nagy szeretettel egy szőlőskertet telepít, tornyot épít hozzá, s várja a termést. Szőlőskertje azonban csak gaztettet termett, ezért a gazda pusztulásra adja az egészet. A gazda haragja jogos és azonnali. Miben más Krisztus gazdája? Ítélet és elszámoltatás ott is lesz. Krisztus gazdája azonban többször is próbálkozik. Végül a fiát küldi el. Krisztus az új Izajás, a prófétaság teljessége, Ő még pontosabban ismeri a Gazda szívét. Olyan gazdáról beszél, aki több esélyt ad, aki végső szeretetében még a fiát is elküldi. A Gazda szinte együtt szenved az egész szőlőskerttel, a béresek butaságával és gonoszságával.
8
Krisztus halála Amikor Krisztus elmondta a fiú halálát, a hallgatóság példabeszédnek vélte, pedig ő tudta: saját magáról beszél. Nem kétsége, hogy amikor „a szeretett fiamnak” nevezi a történet fiát, akkor saját magára gondol, és az apostolok is rá gondolnak, hiszen a megkeresztelkedésnél és az színeváltozásnál is elhangzott ez a mondat. A saját keresztre feszítése előtt mondja el. Kivetik a szőlőből: Krisztust is a városon kívül, Golgotán feszítik meg. A régi zsidó előírás szerint az istenkáromlót és más súlyos bűnösöket a táboron kívül kellett megölni, ez volt teljes meggyalázásuk (Lev 24,14). A világ ma is kiveti Krisztust és tanítványait.
Amikor Krisztus megkérdi: „Mit fog tenni a szőlősgazda?” – a hallgatók rávágják emberi-bűnöslogikus válaszukat: még nagyobb megtorlás lesz. S Krisztus tudja: dehogy lesz még nagyobb megtorlás. Az Atya, miután megölték a Fiát, olyat tesz, amilyen még nem látott a világ: feltámasztja Fiát, s kifordítja sarkából ezt a bűnös-önző-logikus-emberi gondolkodást. Nem újabb és nagyobb erőszakhoz nyúl, hanem belülről akarja megváltoztatni a gondolkodást. Semmit nem ér az a változtatás, amit erőszakkal csikarunk ki a másik emberből, csak az, amit szabadon belát, felfog, sajátjává teszi. S ezt belül kell tenni: ezért lesz a feltámadt Krisztus láthatatlan, s benső önmagunkhoz. A világ megváltoztatása belül kezdődik, a benső, a gondolkodás, az érzület, az erkölcsi felfogás megváltoztatásában. A történet ma is folytatódik: létet már adott nekünk, a gyümölcstermés igényéről tudunk, már a Fiát is elküldte. Mi mit kezdünk a Fiúval?
Az apostoli kor Némely kutatók szerint a követek megölése nem csak a Krisztus előtti prófétákra, hanem a Krisztus utáni apostolokra is értendő. Krisztus merített a próféták sorsából, megértve, hogy rá is prófétai sors vár, azaz gyilkosság az igaz szóért. Jeremiás mennyit panaszkodik, hogy a sok küldöttet, prófétákat megölik (7,25), íme, ez a prófétai sors. Krisztus ismeri ezt, vállalja ezt, jóllehet vigaszt nem az ő sorsukból, hanem az Atyától kapott – hosszú-hosszú esti imáiban. Az apostolok pedig Krisztusból merítettek, részesedetek sorsában, igaz szavában, és reményük szerint feltámadásában is. Az igaz sorsa Krisztus után már nem csak azt jelenti, „ha igazat szólsz, betörik a fejed”, hanem azt is: aki Krisztushoz hasonul halálában, a feltámadásával is úgy lesz.
A szegletkövön némelyek összezúzzák magukat. Először a főpapok és írástudók, majd az egész nép. Az apostoli kor úgy értette, mindez főleg 70 körül valósul meg, amikor lerombolják Jeruzsálemet, 9
szétszórják a népet, zsidó háború kezdődik. Nem kollektív büntetésről van itt szó. Nem arról, hogy egyesek bűne miatt Isten automatikusan az egészet büntetné, függetlenül attól, kinek milyen szerepe van a bűnben. A kollektív büntetések a történelem legnagyobb igazságtalanságai közé tartoznak, amiből mi, magyarok is, kaptunk. Egy jezsuita teológus viszont fontos véleményének ad hangot: a vezetők a nép vezetői, a nép is tehet róla, hogy ha nem hat vezetőire. A nép is tehet róla, ha hagyja, hogy vakok vezessék. Értendő ez politikailag is: Platón szerint a nem politizáló filozófusok legnagyobb büntetése az lesz, hogy buták fognak zsarnokoskodni fölöttük. A nép tehet vezetőiről: a demokráciában mindenképpen, de jól tudjuk, az ókorban és középkorban is meg lehetett szorongatni egy uralkodót. A jezsuita szerint meg kell ezt gondolni az egyház vezetésére is: a népnek tudnia kell hatni az egyház vezetésére. Nem kell a demokrácia játékszabályait bevonni a püspökválasztásba, a dogmatikai igazságok megszavazásába – de érvényesülnie kell a sensus fidelium-nak, a hívők hitérzékenységének. Egészen izgalmas lenne ebből a szemszögből olvasni az egész reformáció történetét – egy kicsit zárójelbe téve az emberi kicsinységeket, az egyházi vagyon iránti mohóságot, az uralkodók pápaellenességének apropóját. A nép nem maradhat passzív vak vezetői felé, hallatnia kell a hangját. A civil kurázsi ezért lesz egyre fontosabb, innovatívabb erkölcsi erény a társadalmi, de az egyházi életben is. A szegletkő egy új épület fontos alapkövét jelenti. Erre új épületet, új templomot, új népet, új szövetséget lehet alapozni. A szegletkő a földben van, nem látszik, de nélküle nincs biztos épület. Krisztus a szegletkő, akire az új templom, nép, szövetség alapozódik. Krisztus láthatatlan, de annál hatékonyabb a történelemben. A főpapok győzelme látványos: véresen és látványosan kivégezték Jézust. Ám dicsőségük annál nyomorultabb. A szeretetlenség látványos győzelme mindig harsány, „na ugye”, megfélemlítő. A szeretet győzelme láthatatlan, a mélyben dolgozik, s hosszú távon hatékony. Szomorú, ha egy családban, munkahelyen, egyházközösségben a látványos viták, győzelmek, harsány hangok aratnak diadalt. Szomorú, ha legyőzik egymást. A szeretet győzelme nem legyőz és keresztre feszít, hanem szegletkövet rak le, amire lehet családot, munkaközösséget, egyházat alapítani. Soha ne a látványos legyőzésre, hanem a csöndes építésre törekedjünk. Krisztus az új szegletkő. Ehhez az a héber szójáték i sadja az alapot, hogy a fiú héberül „ben”, a kő pedig „’eben”. A szegletkő az új szövetség alapját jelenti. A bérlők pontosan tisztában voltak a szerződés feltételeivel. Szerződést kötöttek a gazdával, ám azt nem tartották be. A zsidó nép is szövetséget kötött Istennel, ám a Messiást nem fogadták el. Krisztus lesz az új szerződés, az új szövetség. Én személyesn Ővele a keresztségben léptem egzisztenciális szövetségre, s ezt újítom meg minden egyes szentáldozáskor. Minden Szent Liturgián erre az új szövetségre emlékezünk, ebbe lépünk bele, ebben akarunk élni. Az új szövetség a Liturgián arra akar emlékeztetni: ez a test megtöretik, ez a vér kiontatik a bűnök bocsánatára. Krisztus meghalt értem, hogy új életet éljek. Szerződésben állunk, tartozom neki. Ő meghalt a kereszten, hogy nekem jobb legyen. Értem vérzik a kereszten, én mit csinálok? Nem akarok olyan lenni, mint a béresek, akik tudtak 10
a szerződés pontos feltételeiről, de nem tartották be. Minden Liturgián hallom a szerződés feltételeit, az eszembe-szívembe vésik, hogy igyekezzem jobban élni. „Az Úr művelte ezeket” – idézi Krisztus a zsoltárt. Krisztus Urunk előre elmondja, mi fog történni, de azt is: mindez nem véletlen, nem egyszerűen a gonosz emberek tette, hanem „az Úr művelte”. Krisztus egész megváltó tette, halála és majd feltámadása Isten tette. Rahner sokat gondolkodik azon, hogy Isten azért engedte „szabadon” a világot, azért engedte meg a bűnre való hajlás lehetőségét, mert tudta: így is kézben tartja az eseményeket, a végső pusztulást mégsem engedi meg. Csak azért engedi meg a bűn lehetőségét, mert tudja, hogy hatalmával mégis uralni és megváltani tudja a világot. Az egészért a keresztfán fizet meg, vállalja a kezességet, felmutatja uralmát, megmutatja, hogy a szeretet erősebb a gonoszságnál. Krisztus egész életműve mögött az Atyát kell látni. Szigorúan véve nem Krisztus a lényeg, hanem az Atya, akihez megkerülhetetlen ajtó Krisztus. Az Atya olyannak akar mutatkozni, ahogy Krisztusban megmutatkozik. Így minden tanítás, esemény, júdási árulás, keresztre feszítés mögött valahogy az Atya akarata dominál.
11
