Márton László: M. L., a gyilkos (részlet) Molnárnak hívták az illetőt, Molnár Lajosnak. Harmincnégy évvel ezelőtt tanúja voltam szavainak és tetteinek. Azóta nem láttam. Nem tudom, mi lett vele. Azt sem tudom, egyáltalán éle még. Tudtuk róla, hogy embert ölt, ő maga mesélte. Többször mesélte, mindig másképp. Némelykor úgy mondta, hogy nem is akarta megölni az áldozatot, csak éppen az a helyzet alakult ki, hogy a fizikai ráhatás következtében megszűnt az életműködés, máskor meg úgy, hogy lehetetlenség volt meg nem hallani a kielégült bosszúvágy örömujjongását. Voltak más büntetett előéletű sorkatonák is abban a dél-alföldi laktanyában, ahol harmincnégy évvel ezelőtt töltöttem az időt. Az egyik besurranó tolvaj volt, a másik ittasan vezetett, és gázolt. Róluk nincs mondanivalóm. Figyelmemet és irtózatomat Molnár köti le. Annyit mindenképpen elhihetünk neki, hogy hat évet ült, mielőtt megkapta a behívóját, és már másfél éve szolgált a seregben, vagyis még hat hónapja volt hátra. Így tehát huszonöt-huszonhat éves lehetett, mi pedig tizennyolc-tizenkilenc évesek voltunk. Fiatalon sokat számít ennyi korkülönbség. Azt is elhihetjük, hogy ennél hosszabb időre szólt az ítélet, ám hat év után elengedték vagy felfüggesztették a hátralevő éveket, az elítélt jó magaviseletére való tekintettel. Ő maga is azt állította magáról, hogy jó magaviseletű. Így mondta: „Rettentő jó vagyok.” Ennél pontosabban nem is fogalmazhatott volna. Rettentő volt. És jó is volt. Például a nevelőtiszti teendőkkel megbízott köpcös, kopaszodó alezredest mindenki füle hallatára nagyfőnöknek szólította, és a nagyfőnök, noha másképpen hangzott a hivatalos megszólítás, nem tiltakozott ellene. Egyszer még egy szív alakú, piros mézeskalácsot is hozott a nevelőtisztnek ajándékba, melyre fehér cukormázzal rá volt írva: „Kettőnknek!” Egy jó magaviseletű gyilkos, aki mézeskalács szívet ajándékoz a nevelőtisztnek: érdemes lett volna lefényképezni őket, ha a laktanyában nem lett volna szigorúan tilos a fényképezés. Molnár, a gyilkos látszólag semmiben sem különbözött tőlünk, ártatlanoktól. Hiszen, mint ezt nők szájából gyakran hallhatjuk az élet bizonyos helyzeteiben, a férfiak mind egyformák. Márpedig ott, a dél-alföldi kisváros legszélén, azon a betonpalánkkal körülvett szűk területen, ahol egy év eltelt az életemből, kizárólag férfiak voltak összezsúfolva. A férfiak mind egyformák. A fiatal férfiak, ugyanabban a gyakorló vagy kimenő egyenruhában, még inkább mind egyformák. Sokszor hallhattuk: „Maguk nekem itt olyan egyformák, mint a nyúlszar a gyakorlótéren!” Márpedig a nyúlszar nem volt ritkaság a gyakorlótér szikes, repedezett földjén, és valóban egyforma gömböcskékből állt. Megismerhettük közelebbről is, testi érintkezésbe kerültünk vele. Erre kiváló alkalmat nyújtott a mindennap órákig gyakoroltatott lapos kúszás. A saját bőrünkön tapasztalhattuk, milyen is az a kiszikkadt, bűzös egyformaság, mely nemcsak jellemző volt ránk, hanem a lényegünk alkotására is törekedett, látványos eredménnyel. Látszólag tehát egyformák voltunk. Legfeljebb a rendfokozatban keletkezett különbség, amikor némelyeket előléptettek őrvezetővé, később tizedessé. Csakhogy az első fehér csillagok decemberben tapadtak meg az olajzöld vállakon; amit pedig én el akarok mondani, az nagyrészt októberben történt. Októberben egyformának látszottunk, mint a nyúlszar, Molnár és mindenki más. Mégis fennállt egy láthatatlan, de annál fontosabb különbség. Rasszista jellegű aljas kíméletlenséggel kénytelen vagyok úgy fogalmazni, hogy különböző fajokhoz tartoztunk. Mi tudniillik nyulak voltunk. Az én időmben így nevezték a sorkatonaként szolgáló, előfelvett egyetemi és főiskolai hallgatókat. Molnár pedig… habozva, szégyenkezve írom le, és tudom,
hogy ezzel kissé leegyszerűsítem a dolgok állását… Molnár öregkatona volt, vagyis ember volt, emberi lény. Az ember pedig azt jelenti, hogy felsőbbrendű ember. Ráadásul börtönviselt ember, azon belül gyilkos: így érthető, hogy ő volt a császár. *** Ha megpróbálnám elmagyarázni, miért irigyelték és ugyanakkor gyűlölték a kétéves, vagyis két esztendőt folyamatosan leszolgáló sorkatonák a nyulakat, akkor azzal kezdeném, hogy a nyulak tizenegy hónap után leszereltek, és megkezdhették egyetemi tanulmányaikat, míg a kétéves katonák két évig rohadtak a laktanyában. A nyulakat fölvették az egyetemre, ahelyett, hogy kőfejtőbe vitték volna őket csákányozni. A nyulak lusták voltak, gyávák voltak, el voltak kényeztetve. A nyulak ügyetlenek voltak, és büdös volt nekik a munka. A nyulak pofátlanok és nagypofájúak és nagyképűek voltak, és azzal dicsekedtek, hogy két érettségijük van, meg hogy háromszor álltak sorba, amikor osztották az értelmi képességeket. A csiga a saját nyálán csúszik, a nyúl pedig a saját ürülékén, a nyúlszaron, amelyhez egyébként hasonlít is, például az egyformaság szempontjából. De nem is kell ilyen sokat magyarázni, picsába ezzel az értelmiségi finomkodással. A nyúl, az nyúl: ennyi az egész. A nyúl, az egy szarfaszú kopasz kibaszott sivár állat. A nyúl nappal napfényben mutatja be a lapos kúszást az üres ég alatt, éjszaka zseblámpák fényében mutatja be a lapos kúszást a vaságyak alatt. Két vaságy közé érve a nyúl bemondja az összes vasúti megállót Székesfehérvár és Nagykanizsa között. Ha eltéveszti, kezdheti elölről, mármint a kúszást, amely lapos. A nyúl bemutatja, hogy fogkefével tizenkét óra alatt ki lehet fehéríteni a negyedik század hálókörleti folyosóján a kőlapok közti fugákat. Utána fogat mos ugyanezzel a fogkefével. (Nem önkéntes alapon.) A nyúl tartós barátságot köt a fókával, amennyiben a fóka egy hasznos háztartási eszköz, polgári nevén „felmosórongy”. A hálókörleti folyosón négy nyúl fér el egymás mellett. A kezükben tartott fókát egy ütemre mozgatják, a vizesvödröt a bal térdükkel folyamatosan tolják előre. Amikor azt a vezényszót hallják, hogy „Ég a fóka!”, akkor belenyomják a fókát a vödörbe, amikor pedig azt a vezényszót hallják, hogy „Fullad a fóka!”, akkor kimentik a fókát a vödörből, és egy ütemre kicsavarják belőle a vizet. Megy ez, mint az ágybaszarás. Még egy értelmiséginek is. A nyúl ünnepélyesen leteszi a nyulak esküjét. Nem akarja letenni, de leteszi. Meggyőzik róla, hogy le kell tennie. Van, akit öt perc alatt sikerül meggyőzni, van, akit másfél vagy két óra alatt, de előbb-utóbb mindenki eljut arra a belátásra, hogy a nyulak esküje az ő szájából is el fog hangzani, akár akarja, akár nem. A meggyőzés eszköze egy közönséges evőkanál, a meggyőzés felülete a hasfal köldök fölötti része. Evőkanállal eszközölt ritmikus ütögetés hatására fél órán belül annyira felforrósodik a bőr, hogy állítólag tojást is lehet rajta sütni, de ezt akkoriban nem próbálták ki rajtunk. „Én, szarfaszú kopasz kibaszott sivár állat ígérem, fogadom és esküszöm, hogy az iszapos szemű, ráncos bivalybőrű, vénséges vén tengeri morgóhalak, cápák és ráják császári és királyi seggét a legnagyobb áhítattal kinyalom, gyorsan rövidülő centijük lehulló darabkáira legforróbb könnyeimet hullajtom, párnájukat piros rózsával, kék ibolyával telehintem. A szolgálatban elaggott rogyadozó rozmárok minden kívánsága szentírás nekem. A Nyulak Istene engem úgy segéljen, ámen.” A mi gyáva nyúlszemünkben a Magyar Néphadsereg börtön volt, pokoli börtön, ahová bűncselekmény és bírói ítélet nélkül kerültünk. Molnár szemében is börtön volt, de nem pokoli, hanem paradicsomi. Enyhített börtön, szelídített börtön, domesztikált börtön. Lehetőségekben dúskáló, széleskörű szabadságjogokkal felruházott szabadságvesztés. A magunkfajta nyúlnak a laktanya rabszolgaságot jelentett, elvesztegetett időt. Molnár is benne élt a rabszolgaságban,
beleszületett, belenőtt, de ő ismerte és kiaknázta – a nála is nyomorultabbak rovására – a rabság és a szolgaság előnyeit. Ő is hiába vesztegette az időt, de ő előzőleg a börtönben már úgyis elvesztegette legszebb éveit, és tudatossá vált benne, hogy az időt, az életet – a magunk és a mások életét – csakis elvesztegetni érdemes. *** Egyébként a katonai szolgálatnak éppen az a része volt a legkellemesebb, amelyik leginkább emlékeztetett a rabszolgaságra: az őszi mezőgazdasági munka. Ennek keretében a Magyar Néphadsereg két hónapra kölcsönadta sorállományát különféle állami gazdaságoknak és termelőszövetkezeteknek. A katonák minden fizetség nélkül, a puszta létfenntartás fejében dolgoztak két hónapig, mégis örültek, hogy kiszabadultak a laktanyából. Azt hitték, hogy odakint értelmes, hasznos tevékenységet folytatnak. Hogy egymás közt úgy osztják fel a munkát, ahogy jónak látják. Hogy szabad idejükben szabadok. Hogy majd civilekkel érintkeznek, akik nem mindig veszik észre, hogy ezek csak nyulak, ezért – nyilván tévedésből – embernek fogják tartani őket. És ezek nem is voltak teljesen hiú remények. Ráadásul kint a munkán, nem úgy, mint a laktanyában, jól is lehetett lakni. A konyhai személyzet jobban főzött és kevesebbet lopott, mint odabent. Tejjel-mézzel folyó munkaszolgálat volt. Molnárral ez a sok szépet és jót ígérő kényszermunka hozott össze minket. Ő lett a munkahelyi parancsnokunk. Egy szeptember végi napon, az alaki gyakorlatok végeztével, jött az a kopaszodó, köpcös alezredes, akiről már beszéltem, és elhozta közénk Molnárt. Rábízta Molnár felügyeletére azt a 28 előfelvett egyetemi hallgatót, akiknek egyike voltam. Ebben a beosztásban tapasztalt emberre van szükség – mondta az alezredes a rögtönzött eligazításon –, olyanra, aki jól ismeri az életet, és Molnár kétségkívül ilyen ember. Igaz, hogy büntetett előéletű, de legalább tudja, mi a felelősség, és megtanulta, mi a törvény szigora. Ilyen emberre van szükség. Molnár egyébként sem sikkasztott, nem is lopott, hanem csak embert ölt, így tehát ha valaki, akkor ő pontosan tudja, mit ér ez emberélet. Ezért ő, az alezredes száz százalékig megbízik benne. „Köszönöm, nagyfőnök!” Ő, az alezredes szigort és odafigyelést követel Molnártól… „Igenis, nagyfőnök!” …és kimagasló munkateljesítményt követel az előfelvett egyetemi hallgatóktól. Mert, először is, az a tisztelet jele, ha egy parancsnok fokozott követelményeket támaszt. Másodszor pedig, az egyetemi hallgatók csak sok-sok esztendei megfeszített munkával szerezhetik vissza azt a bizalmat, melyet elődeik, az akkori egyetemisták 1956 őszén eltékozoltak. „Meglesz, nagyfőnök!” Ezek után az alezredes kimenőt adott az egész csoportnak aznap délutánra, majd sorsunkra hagyott minket. *** Nem érdemes részletesen leírni ezt a csoportos kimenőt, melynek Molnár volt ellenállhatatlan, legyőzhetetlen, csillapíthatatlan hőse. Annyi mindenképpen kiderült, hogy két különböző énje van, egy látens és egy manifeszt, majd egy adott pillanatban Molnár látens énje válik manifesztté. (Az egyetemen szociológiát is akartam tanulni meglevő szakjaim mellett. Sok társadalomtudományi szakirodalmat olvastam össze akkoriban.) Kevésbé nagyképűen
fogalmazva: józan állapotában Molnár kiszámítható és elviselhető volt. Azzal kecsegtetett minket, hogy az ő kezei közt „arany élete van a nyúlnak”. Viszont alkohol hatására, egy bizonyos mennyiség elfogyasztása után egészen hirtelen, egy szempillantás alatt őrjöngő fenevaddá változott. Ehhez még azt kell hozzátennem, hogy régebben sportolt is, a sportága pedig az ökölvívás volt. Ökölvívóként – mesélte a csoportos kimenő folyamán – kerületi ifjúsági bajnokságot is nyert, mielőtt embert ölt volna. Odabent, a börtönben volt alkalma rendszeresen gyakorolni, és szükség esetén akárkinek bebizonyította, hogy tartja a formáját. Pedig ezek az akárkik nem akárkik voltak, hanem nagyidős, komoly sittesek. Nem ám olyan finggalbélelt nyulak, mint mi vagyunk. Később tapasztalhattuk, hogy, noha szinte mindig valótlanságot állított, és valótlanság állítására kényszerített másokat, ebben a tekintetben igazat mondott. Csakugyan értett az ökölvíváshoz. Jó erőben volt, gyorsan mozgott, kiválóak voltak a reflexei. Azt is megfigyeltük, de sajnos később a kelleténél, hogy a különböző szeszes italok nem egyformán hatnak Molnárra. A sörtől mogorva lett, néha érzelgős, de nem vadult meg. A pálinkától ingerült lett ugyan, de az ingerültségnek előre látható, kalkulálható fokozatai voltak. És ha ilyenkor meghívtuk féldeci, kétszer féldeci, háromszor féldeci édes likőrre, akkor még az is elképzelhető volt, hogy Molnár eszelős rosszindulata egyik pillanatról a másikra átcsap túláradó szívélyességbe. A legveszélyesebb ital a bor volt. Azaz nem a bor volt veszélyes, hanem Molnár, miután megitta. Ha Molnár bort ivott, mindig baj lett belőle. Néha már két és fél deci után baj lett, néha még egy liter után sem, de akkor Molnár megivott még egy pohárral, és abból már biztosan baj lett. Nem igaz, hogy a bor öl, butít, nyomorba dönt: Molnárral mindezt nem tette. Molnár amúgy is erős volt, de a bortól még erősebb lett. Tudta fegyverként használni az ökleit, de a bortól akarta is. Megvolt az önbizalma, de a bortól vakmerő, pimasz, gőgös, elvetemült és gyűlölködő is lett. Ahogy annak idején megtanultuk Vlagyimir Iljics Lenin képletét, mely szerint Szovjethatalom + Villamosítás = Kommunizmus, úgy most még inkább megtanulhattuk azt a másikat, az előbbinél aktuálisabbat, mely így hangzott: Molnár + Bor = Baj lesz. Balszerencsénk úgy hozta, hogy az a munkahely, ahová két hónapra elvezényeltek minket, és ahol Molnár lett a velünk rendelkező munkahelyi parancsnok, az Egri Állami Borgazdaság nevet viselte. *** Mielőtt azonban elmondom, hogyan viselkedett Molnár a borgazdaságban, kénytelen vagyok beismerni valamit, mégpedig azt, hogy nemcsak ő volt hajlamos a hazudozásra, hanem én is lódítottam vele kapcsolatban. A valóságban nem ő volt a munkahelyi parancsnok, hanem Jámbori őrmester, akinek nevét akár fel is használhatnám a gyilkosról szóló elbeszélésben. Csakhogy Jámbori őrmesterről, akire szelídség és jóindulat volt jellemző, nincs mondanivalóm, ezért Jámbori őrmester nem is látható a történet helyszínein. Jámbori őrmestert beépítem Molnár alakjába, és a rá jellemző jóindulat Molnár gonoszságának szerves kiegészítőjévé válik. Molnár időnként olyan szelíd és szívélyes volt, mintha ő lett volna Jámbori őrmester, aztán történt valami – például megivott még egy deci bort, vagy az előző deciket juttatta el a vérkeringés az agyába és a szívébe –, és Jámbori őrmestert, mint egy függönyt, félrehúzta egy láthatatlan kéz. A Jámbori őrmester alá helyettesként beosztott Fábián szakaszvezetőről és Faddi tizedesről sincs mondanivalóm. Ők is belesimulnak Molnár alakjába, feloldódnak benne. Jellegtelen személyiségükkel, homályos törekvéseikkel csak egy-egy pillanatig tudják érzékeltetni, milyen alávalónak teremtette és mennyire magára hagyta az embert az Isten. ***
Az első napok zűrzavarában fel sem tűnt nekem, hogy Bolonyai Sanyi nincs köztünk. Pedig ő is benne volt a második aknavető ütegben, és arról volt szó, hogy velünk jön Egerbe. Kár volt, hogy nélkülöznünk kellett a társaságát, mert Sanyi minden nehéz helyzetből tudott kiutat, és tele volt jobbnál jobb ötletekkel. Kuczorgó Árpi azt mondta, hogy ő azt hallotta, hogy Sanyi elintézte: őt az egri borgazdaság helyett az almásberényi cukorgyárba vezényeljék. Az utolsó pillanatban dőlt el, hogy oda is küldenek egy tízfőnyi létszámot, de azt nem az aknavetősökből, hanem a híradósokból válogatták össze, Sanyi pedig elintézte, hogy odakerüljön közéjük. Bolonyai Sanyinak az volt a nevezetessége, hogy mindent, de tényleg mindent el tudott intézni és meg tudott szerezni. Ez a „minden” persze nem korlátlanul minden volt, hanem különféle megszorítások voltak érvényesek rá. A maga „minden”-ségével ritkán és kiszámíthatatlan módon léphette át mindennapi életünk akkori szűkös kereteit. Egyszer elintézte, hogy hadtápszolgálat helyett ügyeletes alegységbe kerüljünk, ami a hadtáphoz képest üdülés volt. Azt pedig sokszor elintézte, hogy őrség helyett kapuügyeletbe legyünk beosztva, ami az őrséghez képest szintén üdülés volt. Egyszer egy ilyen kapuügyeletben Gyaraki főhadnagy azt mondta, hogy ő azt hallotta, hogy a zöld tea rendkívül egészséges. Őszintén szólva, fogalmunk sem volt, mi fán terem a „zöld tea”. Úgy képzeltük, hogy amennyiben zöld, akkor azért zöld, mert még éretlen. Gyaraki sem látott még soha életében zöld teát, de az Ifjúsági Magazinban nemrég olvasott róla. Megtudta, hogy a zöld tea meggátolja a rákos daganatok kialakulását, és aggodalmaskodni kezdett: ha sürgősen nem iszik zöld teát, rákja lesz. Azt hiszem, Sanyi sem tudott sokkal többet a zöld teáról, mindenesetre kijelentette: ha a főhadnagy elvtárs elintéz neki öt nap rendkívüli szabadságot, akkor ő Pesten szerezni fog zöld teát. Szerzett is, méghozzá hamar. Azt nem tudta, hogy mitől zöld a zöld tea, de azt rögtön tudta, hogy Pesten tanuló vietnami diákoktól lehet beszerezni, mert ők azt kávé helyett isszák. Ismert közülük néhányat, barátkozott velük. Egyszer egy vietnami lánynak, aki teherbe esett egy magyar férfitól, és a szigorú felelősségre vonás elől az öngyilkosságba akart menekülni, Sanyi a legnagyobb titokban elintézte az abortuszt. Egy másik alkalommal Gyaraki főhadnagy azt mondta, hogy azt hallotta, hogy létezik olyan, hogy fehér csokoládé, és hogy az állítólag erősíti a férfiasságot. Gyaraki nemrég nősült, és baj volt a házasságával. Sanyi elutazott Pestre, és szerzett Gyarakinak fehér csokoládét. Mindezt évekkel később mesélte, amikor barátok lettünk. Azt is elmondta, hogy a fehér csokoládé mellé megszerezte Gyarakinak a Playboy majdnem komplett 1966-os évfolyamát. Cserébe Gyaraki is tett neki mindenféle szívességeket, melyek révén mindig megtérültek Sanyi beszerzési költségei. Igazán kár, hogy nem sokkal később harminc deka normandiai sajttal magára haragította Gyarakit, mert még nagyon sok szép és jó dolgot szerezhetett volna neki. És igazán nem ő tehetett róla, hogy a normandiai sajt, mellyel Gyaraki a feleségének akart kedveskedni, átadás előtt egy kissé megrongálódott. *** A normandiai sajt élénkvörös penészréteggel volt bevonva, és egy művészi hatást keltő háncskosárkában helyezkedett el. Festői látvány volt. Ennek ellenére Bolonyai Sanyi rákényszerült – rá lett kényszerítve –, hogy kirakja az ablakpárkányra, mert az erős és jellegzetes szag, melyet árasztott az ehető műalkotás, a látványnál jóval kevésbé volt kellemes. Sanyi maga is belátta, hogy a fűtött hálókörlet nem tesz jót a sajtnak, mely a nagy melegben percek alatt megpuhult, jobban a kelleténél. (A fűtést is Sanyinak köszönhettük. Ugyanis tüzelőnk nem volt, mert azt Gyaraki már szeptemberben lenyúlta és eladta. Sanyi viszont nem szeretett fázni, inkább
megszervezte a tűzifa- és brikettlopást a tiszti raktárból, és elintézte, hogy bocsánatos bűnünket soha senki ne vegye észre.) Egyszóval, Sanyi kirakta a háncskosárkát a párkányra. Ott hamarosan észrevette egy varjú. És mintha egy állatmese kelt volna életre: lecsapott rá, felkapta, és huss, már vitte is. Kirohantunk az épületből, és üldözőbe vettük a tolvajt, de az amúgy sem jutott messzire a zsákmánnyal. Túl nehéz volt neki. Leejtette, és látva minket, nem mert másodszor is lecsapni rá. A főhadnagy nemespenészes normandiai sajtja ott piroslott a sárban. El volt kenődve, mint a búbánatos ember. Sanyi viccelődött: van egy Varjú nevű ismerőse, Varjú Dezső, aki fotóművész, és szeret groteszk jeleneteket fényképezni. Nem könnyű ember, az biztos! De ha már ő, Sanyi választhatna, akkor szívesebben adná a normandiai sajtot ennek a szárnyatlan Varjúnak, mint az iménti szárnyasnak. És akkor Varjú önkioldóval lefényképezhetné önmagát: önarckép vöröspenésszel. Vagy esetleg: üdvözlet Normandiából! Utálkozva nézegette az összerondított csemegét. „Nem baj” – mondta végül –, „Gyarakinak így is jó lesz.” Tévedett. Nem lett jó. Sanyi megbocsáthatatlanul alábecsülte a főhadnagy ízlését és kulturáltsággal szemben támasztott elvárásait. Az is lehet, hogy valaki bizalmasan – például kapuügyeletben – visszamondta Gyarakinak a cinikus, becsmérlő szavakat. Így tehát vége szakadt a Gyarakihoz fűződő, minden szempontből gyümölcsöző kapcsolatnak. Az viszont kétségtelen, hogy Sanyi mindent, de tényleg mindent el tudott intézni. Nem az a kérdés, hogy el tudta-e intézni az átvezénylést az almásberényi cukorgyárba, ha ezt akarta, hanem, hogy: miért akarta ezt? Miért jobb neki a szép és érdekes Egernél a szürke, unalmas Almásberény? Miért részesíti előnyben a tüzes egri borokkal szemben a kilúgozott répaszeletet és a ragacsos cukorgyári melaszt? Kuczorgó Árpi azt mondta, hogy ő azt hallotta, hogy Bolonyai Sanyinak rossz előérzetei vannak. „A cukorgyár, az egy nyugis hely” – mondta állítólag. – „Ott minket békén fognak hagyni. Ti viszont Egerben akkorákat szívtok majd, mint egy szippantós kocsi.” Sanyinak jók voltak a megérzései. Érdemes volt hallgatni rá. Kint a városban is mindig tudta, hol és mikor lesz igazoltatás. Évekkel később, külföldi útjairól hazatérőben, azt is mindig előre látta, melyik táskáját nem fogják megnézni a vámosok. Ha Magyarországon éppen háború lett volna, ő a légitámadásokat is előre megérezte volna, mint a kutyák. Nyugtalanság és aggodalom fogott el, amikor meghallottam, hogy Sanyinak rossz előérzetei vannak. Ezenkívül haragudtam is rá. Nekem miért nem szólt a rossz előérzeteiről? Miért nem figyelmeztetett? Kuczorgó Árpitól azt is megtudtam, hogy Sanyinak konkrétan Molnár miatt voltak rossz előérzetei. „Ez lesz Egerben a munkahelyi parancsnok?” – kérdezte elszörnyedve. „Miért, mi baj van vele?” – kérdezték a többiek. „Majd meglátjátok!” – felelte Sanyi. – „Egy biztos: ahol ez az ember lesz a munkahelyi parancsnok, oda én nem megyek! Akkor inkább elintézem, hogy kórházba kerüljek! Ez a Molnár egy bűnöző, de abból is a legrosszabb fajta! Egy véres kezű szemétláda! Egy szadista görény!” Márton László: M. L., a gyilkos Kalligram Könyvkiadó, 2012
